A hazug juhász története
Ez túl szép, hogy igaz legyen – mondta egy barátom az október 11-re meghirdetett összmagyar marosvásárhelyi előválasztás kapcsán, amikor éppen azon ügyködtem, hogy mindhárom jelöltet megszólaltassam az Erdélyi Napló hasábjain. Ez volt a második nekifutásom, hiszen néhány hónappal korábban, június elején készült már egy hármas interjú a benevezett „versenyzőkkel”. Mindkét alkalommal azt tapasztaltam, hogy a jelöltek őszintén hisznek abban, hogy a pártok által kiásott csatabárdot végre félre lehet tenni, és összmagyar közmegegyezés születhet Marosvásárhely visszaszerzéséért. Igaz, Portik Vilmos már nyáron is szóvá tette, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra választási szövetség jönne létre Marosvásárhelyen. Noha erről szóbeli egyezség volt, az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje hónapokkal előre látta, hogy „sok ember legnagyobb félelme az, ha az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét”. Amikor erre rákérdeztem, Soós Zoltán így fogalmazott: „Az összefogás által már a politikai lehetőség is adott. Ezek után remélem, lesz közös választási lista is. Különben mi értelme lett volna az egésznek”?
Nos, úgy tűnik, az RMDSZ csúcsvezetősége semmit nem úgy tervez, mint azt helyi szinten a marosvásárhelyiek. A Borbély, Markó, Frunda marosvásárhelyi RMDSZ-trió árnyékában felemelkedett szövetségi elnök, Kelemen Hunor a zavarosban halászik, amikor azt állítja, hogy kezdetekben szó sem esett a közös választási listaállításról. Ha erre a két ellenzéki jelölt nem kapott volna szóbeli garanciát, el sem indulnak a megmérettetésen. Kötve hiszem, hogy Portik és Barabás szavazóinak többsége még egyszer rápecsételne a színtiszta tulipánra. De ezt beismerte maga Soós Zoltán is, aki a jövőre elképzelt közös választási lista nélkül értelmetlennek tartotta a megmérettetést.
Ilyen előzmények után a Dâmboviţa-parti román környezetben politikát és politikai erkölcsöt tanult Kelemen Hunortól nem meglepő, hogy ismét előhúzza a szokásos marosvásárhelyi kártyát, ami arról szól, hogy helyi szinten dönthetnek bármit a politikusok, úgyis az lesz, amit a bukaresti grémium elhatároz. A sok sebből vérző marosvásárhelyi összefogásnak ezlehet a végzete, amivel az RMDSZ örökre eljátszhatja a visszaszerezhető Marosvásárhelyről alkotott álmokat. Az embereket még egyszer nem lehet lóvá tenni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ellenünk dolgozó államapparátus
Ha emlékezetem nem csal, 1986 nyarán történt, miután Magyarországon, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Erdély története három kötetben. A Bukarest melletti kaszárnya klubtermébe tereltek össze mindenkit egy hosszú agytágítóra, aminek előzményeiről akkor még semmit nem lehetett tudni. A tisztek körül ügyködő egyik román katonatársunk súgta oda a kisebb csoportba verődött magyaroknak, hogy titeket most kinyírnak. A szokásos bozgorozáson és egyéb megaláztatásokon edződött elsőéves erdélyi magyar sorkatonáknak nehéz volt elképzelniük, mi lehet még ennél is rosszabb. Nos, a következő két órában kiderült, hogy a szellemi terrornak olyan fokozatai vannak, amit erdélyi magyar fiatalemberek még nem tapasztaltak meg. A magyarság és a magyar nemzet történelme iránti gyűlölet fröcsögött a szólásra emelkedő ezredesek, politikai tisztek és egyéb ügynökök szájából. Röpködtek a súlyos szavak, miközben néhány székelyföldi katonatársammal döbbenten álltunk, mert a Ceauşescu-éra általunk megtapasztalt stílusához képest is elképesztők és fájdalmasak voltak az Erdély történelméről magyarul megjelent könyv margójára elhangzó vádak. Az országszerte megtartott elhatárolódó gyűlések nyílt magyarellenes uszításai hamar beivódtak a hétköznapokba, és a még normálisnak mondható magyar–román emberi kapcsolatokat is megmérgezték.
Én akkor, húszévesen ismertem meg a román nemzeti sovinizmus igazi arcát, és valamiért úgy gondoltam, ez lehet a mélypont. Sok idő azonban nem telt el, hogy rájöjjek: ennél van lejjebb is, az ízelítőt pedig meghozta 1990 véres marosvásárhelyi márciusa és az azt követő évek. Már nem zártkörű, belső gyűléseken folyt az uszítás, hanem milliós nagyságrendű nyilvánosság, a tv- és rádió-kerekasztalok nagyközönsége előtt.
A kilencvenes évek Har-Kov jelentése kapcsán csúcsra járatott magyarellenesség köszöntött vissza a napokban a román nemzeti ünnep táján hasonló intenzitással és alapos előkészítéssel. Ugyanazok a belügyi szervek és embereik, akik a nyolcvanas években ügyködtek, folytatják ott és ugyanazt, amit 1989 decemberében abbahagytak. A magyarellenesség színpadán csak a díszlet változott: a szereplők és a betanult szöveg ugyanaz.
Az ellenünk felhergelt közvélemény megvezetéséhez mindig elegendő egy könyv, egy magánterületen felállított szobor, egy bombának tűnő petárda, a székely zászló, a kétnyelvű felirat, de bármi, ami köré beteges képzelődéssel Erdély elszakadását lehet vizionálni. Egész államapparátus, hatalmas gépezet dolgozik ezen.
Csak mi bírjuk szusszal.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az autonómiából nem szabad kiábrándulni
Noha az erdélyi magyar politikából kiábrándult, meggyőződése, hogy a Székelyföld autonómiájáért indított mozgalom sikerre van ítélve. Gazda Zoltánnal, a Székely Nemzeti Tanács több autonómia-megmozdulásának főszervezőjével beszélgettünk.
– Legutóbb Székelyföld 750 km-es határának a kivilágítását célul kitűző SZNT-akció főszervezője volt. Mennyire elégedett a rendezvény visszhangjával?
– Úgy gondolom, csak részleges sikert arattunk. Sikerült felhívni az emberek figyelmét a rendezvény fontosságára, ugyanakkor számba kell venni azt is, hogy adottságából kifolyólag nem mozgathatott meg annyi embert, mint a Székelyek Nagy Menetelése. Azért sem volt igazán sikeres, mert nem értük el sem a román, sem a nemzetközi média ingerküszöbét.
– Mi kell ahhoz, hogy a román média a székelyföldi autonómiatörekvésekről tudósítson?
– A román médián belül óriási a versengés, ami azt feltételezné, hogy a hírversenyben mindenkinek érdeke valamilyen módon tálalni egy ekkora horderejű eseményt. Egy-két tv-adó vérszegény híradásán kívül azonban az audiovizuális média elhallgatta akciónkat. Noha erre bizonyítékom nincs, feltételezem, titokban összebeszéltek, hogy lehetőleg senki ne tudósítson a kivilágításról. Amikor magyar ügyről van szó, nagyon is egy húron pendül a román média. A román nyelvű írott sajtó a két nagy román hírügynökség hírét közölte.
– Érdekes jelenség, hogy miközben az RMDSZ csúcsvezetősége kihátrált az SZNT akciója mögül, a székelyföldi polgármesterek és önkormányzatok mégis támogatták.
– Ez a szervezés zömében a székelyföldi RMDSZ-es önkormányzatok részvételével jöhetett létre: legtöbb helyen ők biztosították a helyszínt, a tűzifát vagy a távolról érkezettek megvendégelését. A háromszéki és a csíkszéki RMDSZ-szel jó viszony alakult ki, Udvarhelyszéken és Marosszéken adódtak ugyan gondok, de összességében jó, hogy az akciót mindenhol sikerült zökkenőmentesen lebonyolítani.
– Eljutott-e az üzenet a román hatóságokhoz?
– Egyértelmű, hogy a román politikum az első, aki értesült róla, hiszen minden mozdulatunkat figyelik. A bukaresti politikum visszaigazolását mutatja, hogy a rendezvényt követő napokban a Székely Nemzeti Tanács akcióinak jogi és anyagi hátterét biztosító két alapítványnál, a marosvásárhelyi Siculitasnál és a sepsiszentgyörgyi Sepsireformnál a pénzügyminisztérium keretében tevékenykedő nagyszebeni Regionális Csalásellenes Hatóság ellenőrei folytattak átfogó ellenőrzést.
– A román hatalom által el nem ismert Székelyföld területi autonómiájáért harcoló SZNT vezetősége számára, gondolom, ez nem meglepő.
– Jogállamban az kellene meglepő legyen, hogy az ellenőrök minden áron büntethető hibát keresnek. A Sepsireform esetében mindenféle igyekezetük ellenére sem sikerült. Marosvásárhelyen egy vitatható adminisztrációs procedúra miatt büntették meg az alapítványt tízezer lejre, amit természetesen nem fizettünk ki, hanem megfellebbeztük. Szentgyörgyön hiába kutattak pénzek után, mert a kasszában mindössze 168 lejt találtak. Amikor a jegyzőkönyv tanúsága szerint dolgavégezetlenül kellett távozzanak – merthogy mindent rendben találtak –, megkértem az ellenőröket, hallgassanak végig, és egy kiselőadást tartottam az autonómiáról. Elmondtam, azért is fontos a székelyföldi autonómia, hogy az itt élő románokat illesse meg pozitív diszkrimináció, és ne az a gyakorlat, mint most minket a bukaresti hatóságok részéről.
– Milyen az együttműködése a román hatóságokkal?
– Háromszéken a csendőrséggel a Székelyek Nagy Menetelése és a mostani akció alkalmából jó kapcsolatok alakultak ki. Ugyanez nem mondható el Marosvásárhelyről: a Székelyföld határának kivilágítása kapcsán az ottani megyei csendőrségtől egy nagyon durva hangvételű, fenyegető levelet kaptunk, amiben három oldalon sorjázták, mire számíthatunk kihágások esetén. Az akció ilyen szempontból különös próbatétel volt, hiszen fel kellett készülnünk provokációkra is, ha a mi nyakunkba akarnak sózni egy esetleges tűzesetet. A megyei csendőrség, a rendőrség, a helyi polgármesteri hivatalok és a megyei tanács részletes tájékoztatót kaptak a helyszínenként sorra kerülő akciókról és azok felelőseiről. Mindenhol igénybe vettük a helyi önkéntes tűzoltóságot is. A legellenségesebben viselkedő Maros megyei hatóságoknak sem adtunk támadási felületet.
– Az SZNT iránt érdeklődő titkosügynökök mennyire zaklatják?
– A nagy menetelés megszervezése előtt már nem is titokban dolgoztak. Beállt a rendőrkocsi a székház elé és onnan követtek, bármerre mozdultam. Nem leplezték a megfigyelésemet. Mondanom sem kell, hogy telefonjainkat lehallgatják. Mivel a román titkosszolgálat lehallgató-készülékei valószínűleg nem utolsó generációsak, a lehallgatást nem tudják nyomtalanul megtenni. Sokszor hallom, amint bekapcsol a szerkezet. De olyan trükkjük is van, hogy éjnek idején felhívnak, és senki nem szól bele a kagylóba. Nyilvánvaló, hogy itt hemzsegnek, figyelnek, minden lépésünket követik. Nagyon is érdekli őket Székelyföld autonómiája!
– Gyakran hallok olyan véleményt, hogy ez a fajta civil tiltakozás nem vezet sehova...
– A Székely Nemzeti Tanácsnak nincs más útja. Nekünk nincsenek fegyvereink, csak a szánk van. A román törvényeket betartva, alkotmányos jogainkat érvényesítve tiltakozhatunk. Tudom, hogy sokan türelmetlenek, ezért is egyre nehezebb önkénteseket találni. Az emberekben egy idő után tompul, majd letörik a lelkesedés. Még emlékszem az alakuló települési székely tanácsok gyűléseire, ahol csillogó szemű emberek ajánlották fel önzetlen segítésüket. De hát emberi tulajdonság a türelmetlenség és a fásultság, ha azt érezzük, hogy látszólag potyára dolgozunk. Nekem mégis meggyőződésem, hogy ha egy porszemet is tovább tettünk az ügy érdekében, azzal is előbbre vagyunk.
– Önt sokféle csalódás érte már az erdélyi magyar politizálásban...
– Először az RMDSZ-ben csalódtam, pedig 1989-ben alapító tagja voltam a szövetségnek. Erdélyben elsőként függesztettem fel nyilvánosan a tagságom 1998-ban, jelezve, hogyha a szövetség visszatér igazi medrébe, visszavonom a beadványomat. De csalódnom kellett a Magyar Polgári Pártban is. A sepsiszentgyörgyi önkormányzatban, 2008-ban, az RMDSZ-es képviselők számához képest eggyel több, 9 képviselői mandátumát az MPP-nek négy év alatt sikerült lenulláznia, a következő választásokon egyetlen önkormányzati képviselőjük maradt... Mindenre rányomta a bélyegét a szakmaiatlanság és az esetlegesség. Az ellenzék minden szinten lejáratta magát belső perpatvaraival, szakmaiatlanságával és lustaságával. Egyértelmű, hogy csalódtam az erdélyi magyar politikában. Ma már ott tartunk, hogy az RMDSZ és az ellenzéki magyar pártok egyformán padlón vannak. Ebből a helyzetből a magyarság feleszmélése, egy belső „forradalma” mutathat kiutat.
– Ön 24 évig volt a Tamási Áron Színház művésze. Nem hiányzik a színpad?
– A színháztól öt évvel ezelőtt azért távoztam, mert megromlott a viszonyom a színházvezetéssel. Irodalmi, művészeti titkárként sok gondom volt a műsorpolitikával, és azzal büntettek, hogy nem kaptam feladatot. A színház vezetőségi tagjaként naponta kényszerültem konfrontációra. Azt mondtam, hogy egy kőszínháznak sok műfajban és sokkal szélesebb rétegekhez kellene szólnia igényesen. Egy idő után aztán eljöttem.
– Két mandátumban volt városi önkormányzati képviselő, és dolgozott egy önkormányzati hatáskörbe tartozó turisztikai egyesületben. Ellenzéki képviselői mandátuma megszűntével önt jogellenesen kirúgták állásából...
– A megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó turisztikai céghez úgy kerültem, hogy az RMDSZ nyomására nem lehettem MPP-s alpolgármester, viszont Sepsiszentgyörgy új polgármestere, Antal Árpád – akivel mai napig jó viszonyt ápolok – és a megyei közgyűlés elnöke, Tamás Sándor cserébe felajánlott egy turisztikai állást, amit három év alatt megszerettem, a szívemhez nőtt. A 2012-es helyhatósági választások éjszakáján – amikor kiderült, hogy az MPP elveszítette a választásokat – Tamás Sándor SMS-ben közölte velem, hogy ki vagyok rúgva.
– Immár a román fináncok is bebizonyították, hogy az SZNT-ét nem veti fel a pénz. Hogyan lehet megélni pártfüggetlen autonómiaharcosként Székelyföldön?
– Nehezen. Amíg volt állandó állásom, önkéntesként végeztem az SZNT irodájának az ügyintézését. Miután a turisztikából utcára kerültem, egy igen nehéz periódus következett, pár hónapig sehol nem kaptam állást. Azt fontolgattam, hogy elmegyek Sepsiszentgyörgyön utcaseprőnek, hadd lássák az emberek, én dolgozni akarok. Mentőövként pályázatokból sikerült előteremteni annyi pénzt, hogy az SZNT-iroda ügyintézéséért valamennyi fizetést kaphassak, és emellett versenyvizsgával bekerültem olvasószerkesztőnek a Háromszék című laphoz, részmunkaidős állásba. Két egyetemista gyerekünk van, a feleségem a színháznál súgó.
– Elismeri, hogy az emberek türelmetlenek, miközben a saját bőrén tapasztalja, hogy magyar politikusaink egy része nem veszi komolyan a székelyföldi autonómiaküzdelmet. Hogyan lehet hitet adni a tömegeknek, hogy mégis érdemes a küzdelmet folytatni?
– A Székely Nemzeti Tanács nem sűrűn tart megmozdulásokat. Amikor viszont tartunk, elvárjuk a székelyektől, az erdélyi magyarságtól és a magyarországi magyaroktól is, hogy álljon mellénk, és egyként lélegezzünk, egyként mozduljunk. Csak ez a fajta összefogás adhat hitet egy olyan mozgalom számára, amely sikerre van ítélve.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ünnepi együttlét
Súlyos betegeket ápoló kórház kórtermeiben próbálom megtalálni ismerősömet. Nem közeli rokon, évek óta nem láttam, de sok rosszat hallottam róla. Hogy családját elhagyta, italozik, egyszóval züllött életet élt. Miközben a többi beteg között keresem, arra leszek figyelmes, hogy szinte minden kórházi ágyon Biblia hever. Arra gondolok, hogy kórházlelkész jár erre, s talán a vele való találkozásra készülődnek a betegek. Elmélkedésre azonban sok időm nem marad, mert rátalálok Miklósra: Bibliával a kezében, csonttá soványodva, ő maga is a Zsoltárokat olvasgatja. Azt a könyvet lapozza, amit eddigi életében minden bizonnyal ritkán forgatott. Kíváncsi pillantásaimra mintegy magyarázatként mondja: tudod, most már csak ez segíthet.
Miklós története azért is érdekes számomra, mert sok hozzá hasonló emberrel találkoztam már. És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem – írja a Zsoltárok könyve. A bajba jutott ember lelki fogódzója ez, még az utolsó órában is, hiszen ha hitetlenként nem is bizonyos felőle, de sejti, hogy isteni kegyelem nélkül vajmi keveset ér a földi élet.
Ilyenkor, ünnepek táján, az adventi készülődés jegyében ez a bizonyosság iránti vágy keríti hatalmába az embert. Azt is, aki hiszi, hogy Jézus őérte is megszületett, és azt is, aki erről ugyan nincs meggyőződve, de a lélek belső kérdőjelei késztetik egyféle szembenézésre, számvetésre önmagával. Ezzel magyarázható, hogy vallási és hitbéli meggyőződéstől függetlenül ünnepek táján figyelmesebbek, jobbak és elfogadóbbak egymás iránt az emberek. Ilyenkor gyűl össze az éves adományok legnagyobb része, és statisztikailag is csökken a bűncselekmények száma. Isten közelsége megérint hívőt és hitetlent, és felszínre hozza az emberi élet alapvető, de sokszor rejtett tulajdonságait, a jóságot és a szeretetet.
Ünnepeink legnagyobb adománya ez. Jézus szavaival élve Isten mindenhol ott van, ahol ketten-hárman egybegyűlnek az ő nevében. Ehhez az együttléthez kívánok áldott karácsonyt!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hazatérők dilemmája
Úgy hozta a szerencse, hogy több szilágysági településen is megfordultam az ünnepek alatt. Barátokhoz, ismerősökhöz is betoppantunk, és legtöbb helyen olyan emberekkel hozott össze az év végi találkozás öröme, akik messziről jöttek haza, francia-, spanyol- vagy angolhonból. Évek óta a szülőföldtől távol élnek és dolgoznak, és bevallásuk szerint feltöltődni járnak haza az ünnepekre, hogy újabb hónapokig bírják szusszal. Az itthoni ízeket és emlékeket viszik ilyenkor magukkal.
Beszélgetés közben óhatatlanul felteszem a kérdést: gondolnak-e a végleges hazatérésre? Érdekes módon a megkérdezettek közül eggyel nem találkoztam, aki erre ne bizonytalanodott volna el. Miközben elismerik, hogy idegenként élnek és boldogulnak Nyugat-Európában, senki sem látja a visszatérés, a hazatelepedés lehetőségének pontos körvonalait. Elszakadt innen, lepusztultnak érzi az itthoni világot, és el sem tudja képzelni, mihez kezdhetne a nyugati bérek egynegyedét, egyharmadát kitevő hazai fizetéssel.
Miközben a sirámokat hallgatom a hazalátogató és az itthon maradottak szájából, csendben szóvá teszem a változást, ami ma már tetten érhető ezekben a falvakban is. A negyedszázaddal ezelőtti sártenger, a középkori viszonyok jórészt már a múltat idézik: mifelénk is alig találni olyan falut, ahol az utcákon ne lenne aszfalt és a házak előtt közművesítés. Amelyik polgármester és helyi önkormányzat foglalkozott a település arculatával, ott élhető falvak és kisvárosok jelentek meg a Ceauşescu-rendszer lepusztított magyar vidékein is.
A helyben történő boldogulásnak, a vállalkozó szellemnek, a csak azért is megpróbálom konok elhatározásnak azonban alig látni a nyomát, a fiatalok jelentős része erre nem kapható. Jobb húzóerő a szülőföldtől távoli hányódás árán kapott fizetés. Kevesekben tudatosul, hogy az áldozatvállalás gyakran mégsem arányos a megspórolt pénzzel. A család itthon maradt része közben csak reménykedhet, hogy egyszer véget ér a kétlakiság. Kérdés, persze, hogy nem túl későn kerül-e sor erre?
Egyértelmű, hogy a hazatérés katarzisa még várat magára. A távoli vendégmunka csábítását csak kevés hazai szakma tudta eddig kiváltani. A pályakezdők zöme eleve úgy tekint a világra, hogy annak nyugatibb része összehasonlíthatatlanul több lehetőséget kínál, mint a hazai.
Látszólag nehéz ezzel vitatkozni, hiszen a fapados repülőtársaságok világában pár óra alatt kontinensünk legeldugottabb sarka is elérhető. Esete válogatja, hogy kinél és mikor következik be az a fordulat, amikor rájön: idehaza, Erdélyben is meg lehet élni.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Alájátszunk a nemzetállami törekvéseknek?
Egy erdélyi magyar kisváros önkormányzatában dolgozó ismerősöm meséli, hogy egyre nehezebb egy becsületes, jó szakembert rávenni arra, hogy a közelgő helyhatósági választásokon polgármester-jelölti vagy tanácsosi tisztséget vállaljon. Emiatt maradnak a semmitől vissza nem riadó konjunktúra-lovagok, akik úgy vélik, bármi is történjék, ellavírozhatnak a zavarosban.
Amikor vitatkoznék érveivel, hogy ez mégsincs így, ismerősöm visszakérdez: te nyugodt lélekkel bevonulnál családod mellől a börtönbe, ha a román hatalom éppen úgy gondolja, hogy ott a helyed? És hosszasan sorolja a román törvények buktatóit, azokat a kiskapukat, amelyeket a törvényhozás eleve azért kódolt a jogszabályokba, hogy azok előírásai kétértelműek legyenek, így bárkire rá lehessen fogni a korrupció bélyegét, ha a nemzetállami érdeket kiszolgáló román igazságszolgáltatás éppen így akarja.
Az ilyen és ehhez hasonló érvek távolról sem egyediek. Terjedésüknek az elmúlt években még inkább alájátszott az államhatalom számos intézménye. Az állambiztonsági kockázatnak kikiáltott autonómia közéleti képviselői ellen indított szabályos hajtóvadászat jó példa arra, hogy a magyarság szemében miként lehet hitelteleníteni a román igazságszolgáltatást, egybemosva a közösség jövőjéért kiálló magyar intézmény- és városvezetőket a valóban korrupt magyar politikusokkal. Hiába mossa kezét az igazságszolgáltatás, mert bizonyított bakijai kirívóan igazolják a magyar történészek állításait, miszerint Trianon utáni megalakulása óta Nagy-Románia sosem volt jogállam. A magyarság közösségi jogai elleni hajsza a húszas–harmincas években aprólékosan kidolgozott forgatókönyvek folytonosságára alapszik. Nincs tehát új a nap alatt.
A kérdés csak az, hogy be kell-e dobni a törülközőt? Az inkompetensekre, a hozzá nem értőkre vagy egyszerűen a jogos igényeink iránt érzéketlen román többségre kell bízni településeink irányítását, közösségünk jövőjét?
Bármennyire is kézenfekvő a válasz, azt látom, elég sok erdélyi magyar tanácstalan. Az elmúlt hetekben tucatnyi olyan emberrel beszélgettem, akik Marosvásárhely kapcsán legyintettek: a székely főváros már elveszett, kár a gőzért. Jellemzően a politikai paletta minden oldalán álló személyektől hallottam már ilyen lehangoló megállapítást.
Ha a titkosszolgálatok és egyéb államhatalmi gépezetek műhelyeiben valóban készül magyarellenes stratégia közösségünk térdrekényszerítése céljából, ennek a hangulatnak a felfokozása lehet a céljuk. Nagy kár lenne önszántunkból alájátszani román a nemzetállami törekvésnek.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kiábrándultság ellenszere
Első látásra értelmetlennek tűnik az Erdélyi Magyar Néppárt javaslata egy újabb, immár negyedik erdélyi magyar párt létrehozásáról. Reflexből adódnak a kérdések: miért, kinek, hogyan? Főleg hogyan fogadtatható el a leginkább ellenérdekelt RMDSZ-szel egy olyan döntés, amely a romániai magyar pártpiacon elsőként alakult szövetséget besorolná a többiek közé. Kicsi hát a valószínűsége annak, hogy a néppárt javaslata megvalósuljon.
Az ezt kiváltó problémahalmaz azonban nagyon is valós. Lehet azt hinni, hogy a néppártosok pusztán szavazatmaximalizálási kényszerből rukkolnak elő újabb és újabb ötleteikkel, de a közelgő helyhatósági és parlamenti választásokat megelőző közhangulat cseppet sem megnyugtató a romániai magyar politikum számára. Miközben az RMDSZ úgy tesz, mintha ma is 1990-et írnánk, amikor egyedül ő volt a porondon: nemcsak hogy nem vesz tudomást az időközben megjelent két új erdélyi magyar párt sajátos igényeiről, hanem az első vetélytársat, a Magyar Polgári Pártot egy-két parlamenti képviselői mandátumért cserébe egyszerűen zsebre vágta. Hasonló próbálkozása volt a néppárttal is – a marosvásárhelyi közös listáért cserébe az egész országra kiterjedő választási eltiltást kért –, ami nem jött be.
Miközben az erdélyi választók és a magyarországi politikusok egyaránt a kiegyezés fele terelnék a három magyar párt külön-külön nem túl sikeres útkeresését, kifele egy dolog látszik: egy arrogáns, a mások érdekeit figyelmen kívül hagyó, és a régmúlt dicsőségéből megélni akaró RMDSZ próbálja vinni a prímet. Álláspontja makacsul semmibe veszi a tényeket és számokat, melyek fehéren-feketén bizonyítják, hogy a romániai magyar szavazóképes választópolgárok mintegy hetven százaléka tűnt el a szavazófülkékből. Aki kicsit is emlékszik a kilencvenes évek sorsfordító hangulatára, tudja: nem volt ez mindig így, hiszen a rendszerváltás után tíz erdélyi magyarból legalább nyolc érdeklődött a közélet iránt, és voksolt is.
Negyedszázad alatt persze sok minden történt. Többek között hatalmas kiábrándultság alakult ki az erdélyi magyar politikai osztállyal szemben, amelynek sok képviselője nemcsak választói ígéreteit nem tartotta be, hanem bűnözőként vonult be rendszerváltás utáni rövidke erdélyi magyar történelmünkbe.
Azoknak van igazuk, akik újrakezdésről, új alapokról beszélnek. De ne várjuk el, hogy rajtunk kívülálló körülmények kényszerítsenek ránk egy olyan katarzis-szerű változást, amely a teljes romániai magyar politikai osztály megújítását hozná el. Jó volna mindezt közmegegyezéssel, önerőből megejteni.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Emlékek Thália templomából Nánó Csaba interjúkötetében
Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz, olyan színháztörténeti korszakot rögzít, kelt életre és hoz mozgásba ez a könyv, amit a közösségi színjátszás korszakának neveznék – méltatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyettese Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét a szombat esti könyvbemutatón a kincses városban.
A nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában megjelent kötet összesen tizenegy portréinterjút tartalmaz színművészekkel, operaénekesekkel, a 70-es és 80-as évek kolozsvári magyar színjátszásának meghatározó személyiségeivel. Visky András úgy fogalmazott, szereti, ahogy Nánó Csaba kérdez.
„Kérdései néha meglepően direktek, váratlanok és nagyon személyesek, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel kérdez. Így olyan dolgokat tudunk meg interjúalanyaitól, amelyeket korábban nem tudtunk" – magyarázta. Derzsi Ákos, a könyvkiadó igazgatója elmondta, azért épp Nagyváradon jelent meg a kötet, mert a szerzővel osztálytársak voltak Kolozsváron, régóta ismerték egymást, ugyanakkor nagyra értékeli Nánó Csaba munkásságát.
A könyvbemutatón Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki maga is a lap újságírója. Thália templomával való kapcsolatáról Nánó Csaba elmondta, szülei a kolozsvári színház folyosóján ismerkedtek meg, aztán ő a nyolcvanas években felcsapott amatőr színjátszónak. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi interjúalanyaival, így újságíróként feltett szándéka volt, hogy a színház egyik aranykorszakának számító periódust, a 70-es, 80-as éveket megörökítse.
Arra a kérdésre, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljon valaki, betekintést engedjen a magánéletébe is, Nánó Csaba kifejtette, nagy adag empátia szükséges, a beszélgetőtárs pedig megérzi ezt. A szerző mintegy 50 interjújából választotta ki a kiadóval közösen a most megjelent 11 beszélgetést, és olyan alanyokra esett a választásuk, akik már eltávoztak az élők sorából.
Többek közt Dorián Ilona, Nagy Dezső, Senkálszki Endre színművész, Mátyás Jenő operaénekes is megszólal a kötetben, amely a kommunista diktatúra évtizedeinek hangulatát is visszaadja. A Kötő Józseffel készült interjúból például kiderül, hogy 1985 és 1990 között – amikor a tavaly januárban elhunyt Kötő volt a színház igazgatója – állandóan driblizni kellett: jött egy-egy „pártokos", akinek fogalma nem volt a színházról, de ha nem tetszett neki egy jelenet, egyszerűen kicenzúrázta.
A tizenegy interjú közül kettő Senkálszky Endre színésszel, színházigazgatóval készült, a szerző bevallása szerint azért, mert annyira színháztörténeti emlékek azok, amikről beszélt, hogy kikerülhetetlen volt két interjút is beválogatni a kötetbe.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták Nánó Csaba interjúkötetét
Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét mutatták be szombat délután a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. A nagyváradi Europrint Kiadónál megjelentetett könyv tizenegy interjút tartalmaz olyan kolozsvári színészekkel és operaénekesekkel, akik már eltávoztak közülünk. Az interjúk jó része 1998–2000 között készült és a Szabadságban jelentek meg. A családias hangulatú könyvbemutatón Derzsi Ákos, a kiadó igazgatója, Makkay József, az Erdélyi Napló folyóirat főszerkesztője és Visky András, a színház művészeti vezetője osztotta meg gondolatait a népes hallgatósággal.
– Egy könyv megszületése mindig gyönyörű folyamat. Jó érzés a szeretettel és hozzáértéssel elkészített könyvet a kezünkbe venni. Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz Nánó Csaba könyve, feltűnik még az olvasónak, hogy ez a kötet olyan színháztörténeti korszakot rögzít, de jobb, ha azt mondom, hogy kelt életre és hoz mozgásba, amit én a közösségi színjátszás korszakának neveznék. Több interjú Harag György rendező személye köré összpontosul. Érdekes volt azzal szembesülni, hogy kiváló alkotói magatartásán túl volt valami sajátos titka Harag György személyiségének. Mégpedig az, hogy benne megbízó, vele szeretettel és örömmel dolgozó csapatot tudott összehozni. Többször szembesültem ezzel a ténnyel, amikor azokkal a színészekkel beszélgettem, akik egykor a mesterrel dolgoztak. Nem csak színházcsinálóként, hanem a színház iránt érdeklődő emberként is megemlítem: szeretem, ahogy Csaba kérdez. Néha a kérdései meglepően direktek. Váratlan és nagyon személyes kérdéseket tesz fel, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel. Ennek köszönhetően korábban nem ismert tényeket tudhatunk meg az interjúalanyokról – mondta a kötetről Visky András. Szabadság (Kolozsvár)

A korruptakat szeretné lecserélni a néppárt
Kudarcba fulladtak a tárgyalások az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) között. Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján a párt elnöke, Szilágyi Zsolt bejelentette, önállóan vesznek részt a júniusi önkormányzati választásokon. A néppárt felkészüléséről a választásokra Toró T. Tibort, az EMNP alelnökét kérdeztük.
– Milyen választási stratégiával indul az Erdélyi Magyar Néppárt az idei helyhatósági választásokon?
– Az önkormányzati választás a helyi és regionális közösségek jövőjéről szól. Arról, hogy a kecskére – korrupt és basáskodó vezetőkre – bízzuk-e továbbra is a káposztát, vagy megpróbáljuk megvédeni magunk, és okosanszervezni dolgainkat. Az RMDSZ szerves része egy negyedszázada kiépült, ezer sebből vérző román politikai rendszernek, amely most recseg-ropog és minden bizonnyal a végnapjait éli. Lehetnek benne derék magyar helyi vezetők, akik megpróbálják legjobb tudásuk szerint tenni a dolgukat, de a rendszer – az intézményesített korrupció, az Erdélytől idegen közigazgatási kultúra, a túlzott központosítás – előbb-utóbb őket is saját arcára formálja vagy bedarálja. Ezért úgy látjuk, az egész rendszert, továbbá az azt szolgáló, tovább éltető vezetőket kell lecserélni és ezt a választások alkalmával meg is lehet tenni. Az RMDSZ-szel ellentétben a néppárt nem része ennek a rendszernek, nem is volt soha, hiszen születése óta azok találtak benne helyet, akiket a korrupt balkáni rendszer idegen testként kitaszított vagy olyan fiatalok, akik hisznek szülőföldjük életerejében, megújulási képességében. Leegyszerűsítve: az RMDSZ balkáni magyarokká akarja alakítani közösségünk tagjait, mi pedig erdélyi magyarok szeretnénk maradni. Ezért a néppárt igyekszik mind a helyhatósági, mind a parlamenti választásokon olyan jelölteket állítani, akik ebben hisznek, ezért akarnak dolgozni, és képesek igazunkról meggyőzni a több évtizedes helyben topogás és öncélú sikerpropaganda miatt elbizonytalanodott vagy megcsömörlött választópolgárt.
– Az RMDSZ-szel, illetve a Magyar Polgári Párttal tervezett összefogás elmaradása mennyire nehezíti meg a néppárt kampányelképzeléseit a szórványban?
– A néppárt eleve az RMDSZ és az MPP azon részével szeretett volna összefogni – erről szólt együttműködési ajánlatunk – akik hasonló módon gondolkodnak a politikáról, annak közösségszolgáló szerepéről, mint mi. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy az RMDSZ és MPP vezetésében a balkáni magyarok vannak többségben, azok, akik számára Bukarest az iránytű, a maga központosító, egységes román nemzetállami céljaival. Akik a politika közösségszolgáló szerepéről hozzánk hasonlóan gondolkodnak, akár az RMDSZ-ben, akár az MPP-ben, azok számára egyénileg vagy csoportosan továbbra is élhetnek a néppárt együttműködési ajánlatával. Pártunk, mint minden más párt, csak egy eszköz és egy keret a közösségi célok megvalósításához. Számítok arra, hogy lesznek ilyen csoportok, akár a tömbben, akár a szórványban, akik pont olyan elégedetlenek a jelenlegi megfáradt politikai rendszerrel, mint mi és nálunk találnak társakra, valamint lehetőségre az újrakezdéshez.
– A marosvásárhelyi előválasztáson mért mintegy 30 százalékos néppárti támogatás a helyi magyarság körében milyen kihatással van a néppárt erdélyi megítélésére?
– A marosvásárhelyi előválasztás arról szólt, hogy össze tud-e fogni a politikum Marosvásárhely visszaszerzése érdekébenvagy nem. Úgy látom, az RMDSZ ebben a helyzetben sem képes a közösség érdekét felismerni vagy elismerni. Számukra a képviseleti monopólium megőrzése országos szinten fontosabb, mint Marosvásárhely. Jogosan erősödik a gyanú, hogy eleve nem is gondolták komolyan az egészet. Egyre inkább azok álláspontja látszik igazolódni, akik már 2000 óta önfeladással és bundával vádolták az RMDSZ országos és helyi vezetőit. Szomorú helyzet ez, de nem tehetünk mást, mint tudomásul venni. Az előválasztás arra viszont kétségtelenül alkalmas volt, hogy kimutassa a néppárt támogatásának növekedését. Hasonló tendenciát mutattak a szociológiai felmérések Erdély néhány más központjában is, mint például Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen vagy Nagyváradon. Ez számunkra öröm, ösztönző a folytatáshoz, ugyanakkor felelősség is.
–Több székelyföldi városban is kérdéses az eddigi polgármesterek indulása, viszont a helyi választópolgár mégsem lát olyan „felépített” arcokat, akik sikerrel vehetnék a megmérettetést. Vannak-e olyan jelöltjeik ezekben a városokban, akiket befutóvá lehetne tenni?
– Kétségtelenül létezik egy elbizonytalanodás az önkormányzati tisztségviselőkben, különösen azok között, akiknek van okuk félni a számonkéréstől, jöjjön az az igazságszolgáltatás intézményeitől vagy a választók közösségétől. Ezért több helyen alakulhat ki politikai légüres tér az önkormányzati választásokon. Azon leszünk, hogy ezt rátermett, hiteles vezetőkkel betöltsük. Ennek a jelöltállítási folyamatnak a végéhez közeledünk. Nemsokára bemutatjuk jelöltjeinket Erdély fontosabb magyarok által is lakott településein. Demokráciában a döntés mindig a választópolgárok kezében van, ők döntik el, ki a befutó. A néppárt országos kampánystábja és területi csoportjainak pedig az a dolga, hogy segítse a jelölteket elképzeléseik, programjaik megfogalmazásában és hatékony képviseletében.
– Egyesek azt híresztelik, hogy a néppártnak megromlott a viszonya a Fidesszel. Ez mennyire rontja a párton belüli közhangulatot?
– Akár jól is eshetne, ha aggódnak a Fidesz és a néppárt viszonya miatt, ha nem tudnám, hogy ezek az „aggodalmak” többnyire mögöttes, manipulatív tartalommal bírnak. A Fidesz Európa egyik legerősebb konzervatív gyűjtőpártja, Orbán Viktor pedig egyre inkább Európa egyik meghatározó politikusa. Mi egyelőre egy erdélyi regionális párt vagyunk, megfelelő önkritikai érzékkel, tudjuk a helyünket, de erősen hiszünk igazunkban. Viszonyunk a Fidesszel már csak a méretek miatt is aszimmetrikus, de évtizedek alatt kialakított stratégiai partnerségére büszkék vagyunk és továbbra is számítunk. A romániai választásokon azonban nem a Fidesz, hanem a néppárt jelöltjei méretkeznek meg és megítélésük elsősorban azon múlik, mennyire hitelesek és mennyire képesek mozgósítani az elbizonytalanodott erdélyi magyar választópolgárokat. Kampánycsapatainknak és választóinknak is azt ajánlom, ne máshonnan várják a megváltást, a megoldás – erős és öntudatos közösség, hiteles és rátermett vezetők, bátor és vállalkozó önkormányzatok, a közösségi autonómia következetes képviselete – a mi kezünkben van.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A „megakasztott” zsibói szórványosodás
A 16. századtól a Wesselényi család uradalmi székhelyeként ismertté vált Zsibó két történelmi jelképe, az 1810-ben befejezett Wesselényi-kastély és az 1749-ben átépített középkori református templom ma is a mintegy tízezer fős szilágysági városka fő turisztikai vonzereje lehetne. Mindez azonban feltételes módban: a néhány évtizede még fontos vásáros helynek és a környék magyar centrumának számító településen mára nemcsak a szocialista ipar csődje miatt állt meg az idő, hanem a rendszerváltás óta vészesen felgyorsuló szórványosodás is perifériára szorította a szebb napokat megélt egykori magyar kisvárost.
Zsibó tükre mindannak, ami az utóbbi negyedszázad romániai kisvárosait jellemzi: rohamos elszegényedés, tömeges elvándorlás, az oktatás visszaszorulása, a gondozatlan környezet és a város központi részének történelmi értékeit és hangulatát semmibe vevő új ortodox katedrális. Magyar szempontból ezt a látványt tetőzi a Szilágyság legjobban szórványosodó közössége, amelynek mára egyetlen menedéke és találkozóhelye maradt az egyház. A mintegy hétszáz lelket számláló református és 70–80 lelkes katolikus közösség tíz év alatt szinte a felére és a rendszerváltás óta az egyharmadára esett vissza. Szilágysági viszonylatban is egyedi jelenség az ilyen mérvű népességfogyás. Nyilván ennek több oka van, a legfontosabb talán mégis az elzártság, a környékbeli magyar falvak hiánya, ahonnan vérfrissítés, utánpótlás érkezhetne.
Zsibó magyar közösségének elszigeteltsége nem új keletű, hiszen már a 19. században román falvak vették körül. Ennek történelmi előzményei egyrészt a tatárjárásra, másrészt a II. Rákóczi Ferenc által vezetett kuruc sereg 18. század eleji vereségére vezethető vissza: a császári hadak és az azokat kiszolgáló szerb határőrök felégették a vidéket, így az elüldözött vagy legyilkolt magyarság kicserélődött. Az újabb kori, kommunista betelepítés az 1960-as és hetvenes években a még többségben élő magyar közösséget két évtized alatt kisebbségbe szorította: a hat–hétezres román közösség tagjai a környező falvakból, de a Kárpátokon-túlról is érkeztek.
A Wesselényiek népe ma megfogyatkozva és jórészt kiöregedve keresi boldogulásának lehetőségeit. Annak próbáltunk utánajárni, hogy ebbéli törekvésében kire, kikre számíthat.
Utánpótlás nélkül
A város főterének körbekerített templomkertje a zsibói magyarság megmaradt közösségi vagyonának a magvát jelenti: a restaurálásra váró református templom, egy régi, lerobbant parókia és a kisebb-nagyobb egyházi épületek, illetve az előző egyházvezetés által papilaknak szánt, de a műemlékkörnyezetbe bele nem illő új emeletes ház jelenti a magyar szigetet. A három éve a gyülekezetbe kerülő Högye Gál Roberto református lelkész fiatalos lendülettel látott hozzá nemcsak a helyi magyarság lelki felrázásához, hanem az anyagi örökség számbavételéhez és a templom körüli környezet újratervezéséhez is.
Az előzményekről nem szívesen beszél, mert sok az elvarratlan szál, a gyülekezetet megosztó belső viszály, amelynek éppen a rendezésére jött, hívták ide. Szórványban közösségmentő próbálkozás ez. Ma már a munka nehezének a vége fele tart, a templomi istentiszteletek hosszú idő után újra „teltházasak”, az emberekben sikerült felébreszteni a közösségi együvé tartozás érzetét. E nélkül ugyanis a szórványsors többszörösen romboló hatású, és még közelebb kerülhetne ahhoz a végzetes pillanathoz, amikor már nemcsak az iskola vész el, de a templom is teljesen kiürülhet. Zsibón szerencsére ezt a végzetes folyamatot sikerült megakasztani. „Nincsenek illúzióim: azt tartom a legfontosabbnak, hogy számbelileg ne fogyatkozzunk túl gyors ütemben, és a meglévő közösség visszanyerje önbizalmát” – fogalmaz a lelkész. A feladat nem könnyű, hiszen a többi szilágysági kisvárostól eltérően Zsibót a kommunista rendszer a magyar közösség gyors elrománosításának egyféle kísérleti telepévé változtatta. A célt szolgálta nemcsak a betelepítés, hanem a magyar oktatás teljes elsorvasztása is. Azon ritka, magyarok lakta erdélyi kisvárosok közé tartozik Zsibó, ahol a kommunista rendszerben sem engedtek líceumi magyar oktatást. Hiába volt évtizedekkel ezelőtt egész osztálynyi magyar nyolcadik, helyben csak román líceumba iratkozhattak a fiatalok, így csak elvétve mentek Zilahra vagy Kolozsvárra tovább tanulni magyarul. A lelkész szerint ma már jól látható, hogy a román líceumi és szakiskolai osztályokban végzett magyar gyerekek többsége ösztönösen vonzódik a vegyes házasságok iránt. A tavaly esketett 12 zsibói fiatal párból 11 volt vegyes, román–magyar házasság... A trend hosszú évek óta megállíthatatlan, így nem véletlen, hogy az elemi magyar oktatás kevés gyerekkel, egyetlen összevont osztályban bukdácsol.
Högye Gál Roberto nem a vegyes házasságok ellen hadakozik, hiszen úgysem tudná megváltoztatni a trendet. Inkább arra törekszik, hogy a születő gyerekek közül, akit lehet, becsábítson a református egyház portájára. Örül, hogy ezen a téren is sikerei vannak.
A listáról levett műemléktemplom
Miközben körbejárjuk a teljes felújításra szoruló templomot – amelynek becsült költségei mintegy 150 ezer euróra rúgnak – kiderül, eleve hátrányos helyzetben vannak, mert az épület nincs a műemléktemplomok listáján, így kormányforrásból származó támogatásra nem számíthatnak. Egy középkori épületrészeken álló erdélyi magyar templom esetében eléggé furcsa kivétel ez, a zsibóiak azonban arra gyanakszanak, templomuk azért került le a műemléklistáról, hogy az ortodoxok gond nélkül felépíthessék a szomszédos telekre a maguk katedrálisát. Másként az ilyen társítást a törvény tiltja. De nemcsak a templom felújítását tartja prioritásnak Högye, hanem a Wesselényi-örökség ápolását is. Miután hosszas pereskedés után a botanikus kert felügyelete alatt álló Wesselényi-kastélyt az örökösök visszakapták és 1,5 millió euróért árulják, az egyetlen látogatható Wesselényi-emlék a templom maradt. Amelynek tartozékaként ide menekítették a kastély egykori kertjében, a kilencvenes években ismeretlenek által földig rombolt Wesselényi-kriptanéhány kőmaradványát. A Wesselényiek családi sírboltjából kiszórt csontokról ma sem tudni közelebbit, pedig nem az átkosban történt az eset, hanem két évtizede. A lelkész azt szeretné elérni, hogy a templomkertben egy olyan hely legyen, ahol az ide látogató turisták a „zsibói bölény”, a jeles Wesselényi Miklós emlékének adózhatnak.
A jövő ígérete
A megpezsdült gyülekezeti élet nemcsak a reformátusokra, hanem az apró közösségé zsugorodott római katolikusokra is jótékony hatással van. A ökuménia jegyében nemcsak velük, hanem az ortodoxokkal is keresik a párbeszéd lehetőségeit. A nagyon sok negatív előzmény ellenére vendéglátóm nagy előrelépésnek tartja, hogy híveivel megtörte a jeget, és az ökumenikus imahetek keretében az ortodox templomban is megszólalt magyarul. Zsibón erre még nem volt példa. Az ortodoxok parókus lelkésze a zsúfolásig megtelt templomban meleg szavakkal szólt a román és magyar egybegyűltekhez, arra buzdítva őket, hogy fogadják el a más felekezetűeket is, akik más rítus szerint imádkoznak ugyan, de legalább olyan jó keresztények, mint ők. Tettével Högyének sikerült némi csendet és megnyugvást hoznia abba a zsibói román–magyar kapcsolatrendszerbe, amelyben a magyarok hosszú idő óta vesztesnek érzik magukat. „Be van kódolva a magyarokba a másodrendű állampolgárszerep. Ha ezen változtatni tudunk, a közösségi önbizalom növelésével életterünket is mássá alakíthatjuk és a teljes közösség megújulhatna” – magyarázza a lelkipásztor. Ezt segíti elő az egyház gazdasági hátterének megerősítése is. Holland támogatással használtruha-kereskedést tartanak fenn, a befolyó pénzből pedig szociális munkát végeznek: a legszegényebb családok gyerekei hetente kétszer kapnak meleg ételt, a szegény családoknak havi élelmiszercsomagot juttatnak, és az anyagi lehetőségek függvényében évente egy-két daganatos beteg gyógykezelését támogatják.
A vallásórás fiatalok számára felújított és korszerűen berendezett terem a magyar gyerekek állandó találkahelye számos foglalkozással. A fiatalokkal történő kapcsolattartás hozománya, hogy mind a zilahi, mind a kolozsvári református kollégiumba eljutnak már a tovább tanulni akaró nyolcadikos magyar diákok. A lelkész meggyőzte a szülőket, hogy a magyar nyelvű tovább tanulás elsősorban nem anyagiak, hanem akarat kérdése. Miután az első diákok eljutottak Kolozsvárra, és az új környezet megváltoztatta őket, a kitörés lehetősége egyre több magyar szülőt foglalkoztat: ma már hatan tanulnak a Kolozsvári Református Kollégiumban.
(befejező része következik)
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Védhatalmi státus
A romániai magyarság elmúlt negyed századának megaláztatását jellemzi dióhéjban az a történet, amely a Tőkés Lászlónak odaítélt Románia Csillaga érdemrend visszavonásáról szól. A bukaresti legfelsőbb bíróság döntése értelmében a kitüntetés visszavonását javasoló becsületbírósági javaslat érvényes, tehát Klaus Johannis államfő kezében van a végleges döntés.
A román politikum által szélsőségesnek, románellenesnek, alkotmányellenesnek bemutatott egykori református püspök, a romániai magyar ellenzéki politizálás frontembere és EP-képviselő megnyilatkozásait ilyen formán kategorizálni annyit tesz, mintha ezzel a romániai magyarság többségét minősítenék. Tőkés László ugyanis a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen elhangzott ominózus beszédében – amely többek között a szociáldemokraták volt elnökénél, Victor Pontánál verte ki a biztosítékot – nem többet és nem kevesebbet kért, mint autonómiát az erdélyi magyarságnak. Mivel tudvalevő, hogy a nagy román ellenszélben ezt önerőből nehéz kiharcolni, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Orbán Viktor magyar miniszterelnök társaságában Magyarország védhatalmi státusát kérte, amelyet annak idején Ausztria is gyakorolt a dél-tiroli német közösséggel való viszonyában.
A véleménynyilvánítás szabadságának letéteményeseként elkönyvelt Európai Unióban egy ilyen kijelentés senki ellen nem irányul: Európa egyik legnagyobb, önrendelkezési jogok nélkül, kisebbségben élő és diszkriminált közössége, a romániai magyarság érdekében hangzott el. A többségi román politikum nemcsak közösségi jogokat nem hajlandó adni az erdélyi magyarságnak, hanem azt is büntetné, ha valaki ezt szóba hozza.
Tőkés László érdeme, hogy az elmúlt 25 évben az autonómia gondolatát a Kárpát-medencei közbeszéd tárgyává tette, amiről ma már széles körben lehet gondolatokat cserélni és vitázni. Ennek a közbeszédnek egy újabb fontos stációja a védhatalmi státus iránti igény megfogalmazása, amellyel az anyaország adós az erdélyi magyarság számára. Minden közszereplőnek, aki a közösségi jogok érvényesítéséért száll síkra Erdélyben, éreznie kell, hogy Magyarország ehhez a roppant nehéz és esetenként egyéni szabadságát is kockáztató fellépéséhez erkölcsi, politikai és anyagi támogatást egyaránt biztosít.
Ne legyenek illúzióink a román államhatalom módszereit illetően. Mivel Románia a kisebbségi jogok biztosítása terén nem jogállam, nemcsak érdemrendeket vesz el, hanem minden eszközzel harcol az erdélyi magyarság jogos közösségi követelései ellen. Hathatós magyarországi „védhatalmi” támogatás nélkül mindezt nem lehet ellensúlyozni.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kozmetikázott statisztikák
Ha az ember kicsit is megpiszkálja a román statisztikák felszínét, rádöbben, mit takar a mély. Merthogy ebben az országban semmi nem az, mint aminek látszik. Pontosabban, más a statisztika és más a valóság.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a helyhatósági választásokra való készülődés jegyében a román kormány a napokban hozta nyilvánosságra, hogy Románia lakossága 22 millió főből áll. Ehhez a bűvös számhoz úgy jutottak hozzá, hogy összesítették a belügyminisztérium lakosság-nyilvántartási osztályának az adatait, és az érvényes személyi igazolvánnyal rendelkezők mellé hozzáadták a 14 éven aluli, kiskorú gyerekeket. Nincs ebben semmi rendkívüli, puszta matematika az egész.
Azazhogy mégsem az, mert öt év alatt Románia lakossága látványosan megugrott, kereken kétmillióval. A 2011 októberében megtartott népszámlálás hivatalos adatai szerint az országnak 20 121 641 lakója volt, 2002-höz viszonyítva 1,5 millióval, 1992-höz képest pedig 2,7 millióval kevesebb. Miközben minden demográfiai szakember arról beszél, hogy az ország népessége folyamatosan csökken és elöregszik, választások előtt mégis megtörténnek a csodák. Logikus magyarázat lehetne erre a sok millió külföldön élő román állampolgár, de több mint furcsa az a tény, hogy az állam különböző intézményeinek adatai még véletlenül sem közelítenek egymáshoz. Azaz senkinek nincs fogalma arról, hogy Romániának pontosan hány lakója van és azok közül körülbelül hányan tartózkodnak tartósan külföldön.
A számokkal való dobálózás nem új keletű, a Ceauşescu-rendszer mezőgazdasági rekordterméseit világgá kürtölő hazai sajtó olyan hektárátlagokat közölt, amelyek a tudományos-fantasztikus irodalom kategóriájába tartoztak. Az élet minden területén fellelhető statisztikai hamisítások kommunista módszerei, úgy tűnik, a rendszerváltás után is töretlenül élnek tovább. A kisebbségi kérdés példás megoldását fennen hirdető román propaganda azonban nemcsak a magyarokról, hanem minden egyébről is hazudik. Az adatok kozmetikázása és a mellébeszélés annyira részévé vált a romániai közbeszédnek, hogy ember legyen a talpán, aki a felszínes tartalomból képes kihámozni a pőre valóságot.
A Churchillnek tulajdonított híres mondás – „csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” – tökéletesen ráillik egy olyan ország közintézményeinek működésére, ahol a pontosság és alaposság soha nem volt mérvadó követelmény.
Ilyen előzmények után azt is nehéz elhinnünk, ha a román statisztikák mintegy négy százalékos évi gazdasági növekedésről szólnak, miközben azt sem tudjuk pontosan, hogy az ország lakossága egy-két millióval több vagy kevesebb.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Igazi ünnepet akarunk
Jó negyedszázaddal ezelőtt, az 1989-es decemberi rendszerváltás forró napjaiban történt egy kolozsvári református templomban: az évtizedek óta először ismét tömegben elénekelt magyar himnusz alatt sokan sírva fakadtak. Nem volt ez egyedi jelenség akkoriban, mindenhol előfordult Erdélyben, ahol a félelem béklyóit levető magyar emberek a Himnuszba sűrített magyarságukat próbálták szabadon megélni. Hirtelen évtizedek tiltásai peregtek le, lélekben tömegek mozdultak egyszerre. Minden nap egyben ünnepnap is volt, az újrakezdés, az újratervezés ünnepe.
Március tizenötödike tájékán rendszerint ez a kolozsvári jelenet jut eszembe, amit az sem tud beárnyékolni, hogy első erdélyi szabad márciusunk idusát Marosvásárhelyen erőszakba és vérbe taposta a múlt rendszer relikviái által felkorbácsolt soviniszta indulat. A magyarságnak mégis sikerült kilépnie katakombáiból, és az első könnyes himnuszéneklések Erdély-szerte máig végigkísérik nemzeti ünnepeinket.
Az ünnepi együttlétek huszonöt éves szabadsága azonban Erdélyben is óhatatlanul megkopott. Hol van már a kezdeti lelkesedés, a sok ezres kokárdás tömeg, az erdélyi magyar politika és közélet együvé tartozása? A sokszor hallott „mit lehet ma már ünnepelni” kérdése azért is cseng disszonánsan, mert ha egy egészséges önértékelésű ember családja és barátai körében szereti legbensőbb ünnepeit megülni, miért nem tehetné ugyanezt tágabb közössége, a magyarság ünnepeivel is?
Mint közéletünkben mindenre, a politika az ünnepeinkre és ünneplésünkre is rányomta bélyegét. Március 15. ma már elképzelhetetlen pártok és pártideológiák harca nélkül, választási évben pedig végképp így van ez. Az állandósult kampány mindenre rányomja bélyegét, az „ellenfél” pedig árgus szemekkel lesi, hogy melyik politikus mond kampányszólamnak is beillő beszédet. Minden bizonnyal ez rettentette el az egyszerű emberek többségét a közös ünneplés szépségétől. Emberi gyarlósága okán a legtöbb politikusnak semmi nem szent. Őket csak a szavazatmaximalizálás szűrőjén keresztül bezsebelhető potenciális választási haszon érdekli, utánuk pedig az özönvíz.
Nem ilyen ünnepeket akarunk. Vissza kellene kanyarodni a negyedszázaddal ezelőtti várakozás hangulatához, amikor a tömeg egy emberként tudott mozdulni, örülni, tapsolni a lélekmelengető szónak, az újrakezdés örömének.
Kós Károly szavai szerint: haélni akarunk, elengedhetetlen az újrakezdés. Újra meg kell tanulnunk bízni és hinni egymásban, ne csak a politika szűrőjén keresztül ítéljünk meg embereket és a vélt vagy valós szekértáborokat.
Ehhez épp az ünnep a legalkalmasabb idő.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csíksomlyói árva csibészek
Fennállásának huszonöt éves évfordulóját ünnepelte a csíksomlyói Csibész Alapítvány. A Gergely István (Tiszti) római katolikus plébános kezdeményezésére az egyházi keretben 1990-ben megszületőárvagyerek-gondozás elsősorban azokat a fiatalokat érintette, akik 18. életévük betöltése után egyik napról a másikra kerültek utcára az állami árvaházakból. A mintegy 800 gyerek és fiatal gondozását felvállaló alapítvány ügyvezető igazgatójával, Kolumbán Imrével jártuk végig a megtett utat.
Kolumbán Imre 1987-ben költözött családjával Csíksomlyóra. Noha más római katolikus gyülekezethez tartozott, még abban az évben megkereste a frissen oda kerülőfiatal plébános, így az elejétől nyomon követhette az árvákkal való foglalkozás rögös útját. A Ceauşescu-rendszerben ez eleve veszélyes ügy volt, hiszen a 380 gyereket ellátó állami árvaház hiába működött az egyházközség területén, pap oda nem léphetett be. Néhány árva fiatal titokban vette fel a kapcsolatot a plébánossal, és ezekből a beszélgetésekből született meg az ügyük iránti életre szóló elköteleződés.
„Szervezetten csak 1989 decembere után lehetett egyházi szervezeti keretben árvákkal foglalkozni. A csíksomlyói kegytemplom szomszédságában, egy elhagyott épületben bukkantunk rá Tisztivel 1990 elején nyolc-kilenc, árvaházból származó fiatalra, aki nyomorúságos körülmények között húzta meg magát ott. Ebből a fertőből hívtuk be őket a plébániára, gyakorlatilag ez volt a kezdet” – emlékezik vissza a két évvel később, 1992-ben hivatalosan bejegyzett Csibész Alapítvány ügyvezetőigazgatója az indulás körülményeire. Hogy hasznossá tegyék magukat, a fiatalok a plébánián Mária- és Jézus-szobrocskákat, kis kereszteket formáztak. Ezzel a foglalatossággal a plébános Olaszországban találkozott, és kiderült, hogy a menedéket és elfoglaltságot keresőfiatalok kaphatóak az ilyen kézműves munkákra. A hírre, hogy néhány fiú meleg ételhez és szálláshoz jutott a katolikus egyháznál, a 18. életévüket betöltőés utcára került árvaházi lányok is bejelentkeztek, így bővült a kör.
Mindez azonban csepp volt a tengerben, hiszen a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében lerobbant árvaházi oktatás sem szakmát, sem az életre történőfelkészülés lehetőségét nem adta meg a kiszolgáltatott fiataloknak. 18 éves korukban többségük úgy került ki a nagybetűs életbe, hogy senki nem ajánlott nekik sem szállást, sem munkahelyet. Csapatokba verődve húzták meg magukat az ország különbözőrészein, és sokan bűnözőéletmódot folytatva szerezték be a napi betevőjüket.
A plébániára került magyar és cigány fiatalok elbeszélései megrázó történetek voltak az árvaházakban uralkodó állapotokról: a hatalmas hálószobákban elszállásolt gyerekek között dzsungelszellem uralkodott, a nagyok végtelenségig kihasználták a kisebbeket. A szexuális molesztálásokat és minden egyéb visszaélést a kis létszámú személyzet nem tudta és valószínűleg nem is akarta megakadályozni.
Asztalosok és varrónők
A további lépésekhez anyagi erőforrások kellettek. Kolumbán Imre a gondviselés erejének tudja be az elsőjelentős külföldi támogatók megjelenését. Történt ugyanis, hogy Kelet-Ausztriában, a Magyarországgal szomszédos Õrségben, egy Erdélybe igyekvőkatolikus csapat Tiszti volt osztálytársánál, egy szintén katolikus papnál érdeklődött egy támogatásra igényt tartó gyülekezet felől. Az Erdélyből elszármazott pap később elmesélte, bármennyit is gondolkozott rajta, minden alkalommal Gergely István neve jutott eszébe. Az osztrák csapat első, székelyföldi látogatásának köszönhetően kézi famegmunkáló szerszámokhoz jutottak, másodjára pedig annyi pénzt hoztak, amivel egy modern kombinált asztalos gépet tudtak vásárolni a plébánia garázsában működőasztalosműhely számára. Ekkorra már döntés született arról, hogy a fiatalokkal kezdeni kell valamit, tehát mindenek előtt szakmát adnak a kezükbe. A jogi keretet ehhez a Csibész Alapítvány hivatalos bejegyzése jelentette.
A frissen privatizált Hargita Megyei Építkezési Vállalat élére közben Kolumbán Imrét választották igazgatónak. „Amikor elindultunk, Tiszti még az elején megígértette velem, hogy amennyiben a szociális munkánk teljes embert fog kívánni, átjövök főállásba az alapítványhoz. Ez 1994 májusában meg is történt” – emlékezik vissza a váltás körülményeire az alapítvány ügyvezetőigazgatója. Az igazgatói fizetésénél jóval kevesebb bér sem tudta eltántorítani elhatározásától. „Az alapítvány pénzügyileg soha nem állt úgy, hogy ez anyagi szempontból megérte volna. Én ebben a munkában mást láttam, számomra a lelki elégtétel volt a fontos”.
Új beosztásában Kolumbán Imre indulása mégsem volt felhőtlen, hiszen egy profitorientált nagycégtől átjött vállalati menedzserként olyan terveket szövögetett, amelyek az új körülmények között nem voltak megvalósíthatóak. Néhány hónap múlva megtorpant, míg sikerült magában letisztáznia a pőre valóságot: üzemi szinten termelni nem lehet, itt embereken kell segíteni. „Egy belsőhang rávezetett arra, hogy az én feladatom mindenkiből kihozni azt a maximumot, amit lehet, és az egyre bővülő csapatból közben közösséget kell építeni” – meséli Kolumbán Imre. A harminc fiatalra szaporodott árvaházi közösségnek két műhelyt béreltek: a fiúkat asztalos szakmára képezték, a lányokat varrónőnek. Az egyre terebélyesedő csapat hírére egy idős testvérpár házat adományozott a csibészeknek, így a lányoknak is megoldódott az állandó szálláshelyük.
Német tapasztalatok
Az igazi fordulatot azonban két német újságíró cikke hozta meg számukra. A Süddeutsche Zeitung munkatársait a Székelyudvarhelyen székelő ferences nővérek irányították a csíksomlyói csibészek alapítványához. A német lap karácsonyi számában képes riport jelent meg a Csibész Alapítvány nem mindennapi történetéről, azzal a felhívással, hogy aki teheti, az adományozzon az árvák javára. A cikk sikere mindenkit meglepett: a németországi adományozók részéről akkora összeg gyűlt össze, hogy ebből vásárolták meg az addig bérelt műhelyeket és a fiatalok szálláshelyéül szolgáló csíkszépvízi volt örmény plébániát. A pénz egy részét felajánlották Böjte Csaba akkor induló árvagyerek-programjának támogatására. A németországi hírverésnek később is visszatérőhaszna lett, hiszen egy befolyásos német alapítvánnyal kerültek kapcsolatba, amely német állami forrásból Hargita megye egyik korszerű autószerelő műhelyének csíkszeredai megnyitását finanszírozta. A Munkaügyi Minisztériumtól kapott szakoktatási engedélyek alapján immár nemcsak asztalosokat és varrónőket, hanem autószerelőket is képezhettek. „Az autószerelőműhelyt még akkor építettük, amikor a helyi szervizekben többnyire csak hazai márkájú kocsikat javítottak. Két szakembert sikerült németországi továbbképzésen betanítani, akik hazatérve a frissen induló szakoktatás alapját képezték” – magyarázza vendéglátóm a ma is jó eredménnyel működő szerviz indulásának történetét. A Csibész Alapítvány tulajdonában levő kft. által működtetett szerviz ma is a csíkszeredai autószerelő-képzés egyik alapműhelye.
A jelentős németországi forrásokat magyarországi közalapítványi támogatások egészítették ki a kilencvenes évek derekától beinduló fejlesztéseikben.
Mindenkivel tartják a kapcsolatot
A legnagyobb kihívásnak az árva fiatalok tartós elszállásolása, otthonteremtése bizonyult. Már az elején kiderült, hogy gondozottjaik önerőből nem tudnak sem bérelni, sem hitelre lakást vásárolni. Az elmúlt két évtizedben az alapítvány minden lehetséges forrását elsősorban erre fordították, a kitermelt és megpályázott vagy különbözőadományok formájában érkezett pénzekből összesen 26 épületet vásároltak. A lakások egy részében ma is az egykori gondozottak laknak, lakbért nem kell fizetniük. Legénylakás és kertes ház egyaránt van: noha az eredeti egyezség szerint a lakásban 26 éves korukig lakhatnak a fiatalok, aki mégsem talált magának saját lakást, nem költöztetik ki. Évekre, évtizedekre szóló kapcsolatok alakultak ki az alapítvány és a gondozottak között. Még azok is rendszeresen visszajárnak, akik már rég külföldön élnek vagy ott dolgoznak. Ha másért nem, az éppen lejárt személyazonossági igazolvány kicseréléséért. Sokuk számára ugyanis a csíksomlyói székház az egyetlen erdélyi kapocs, így nem véletlen, hogy az alapítványnál eddig megfordult mintegy 800 személy többségével ma is tartják a kapcsolatot.
„Két fiatalt szeretnék kiemelni ebből a hatalmas csapatból, egy pozitív és egy negatív példát. A Csíkszépvizen felnőtt egyik cigány kislányunk a kolozsvári egyetemen végzett szociális munkás szakon, utána Ausztriában gondozott idős embereket. Munkaadójának annyira megtetszett alapossága és komolysága, hogy saját vállalkozásának beindítását támogatták. Ma Ausztriában prosperáló állásközvetítőcéget működtet időskori gondozói munkát kereső erdélyiek számára, miközben idehaza, Csíkban ikerházat épít családjának, illetve a Nagyváradon canto szakot végzett húga számára. A másik történet egy fiatalemberről szól, aki bűnözőlett. Nagyon sok problémánk volt vele: elhagyva találták egy vonaton, nálunk nőtt fel, itt tanult szakmát, de Erdélyben nem találta a helyét, így kiment Hollandiába. Kábítószercsempészként bukott le Máltán, börtönbüntetésre ítélték. Egyházi vonalon máltai barátaink tartják vele a kapcsolatot” – magyarázza Kolumbán Imre.
Az egykori lakók közül sokan élnek itthon, de van közöttük Svájcban, Angliában és főleg Magyarországon letelepedett fiatal is. A beszélgetésünkre a 25 éves találkozóról érkező Imre friss élményeit is megosztja, hiszen a családapák és családanyák ma már mosolyogva idézik fel csínytevéseiket, amelyek zöméről még nevelőik sem tudtak. Kiderült, igazi csibészek voltak. Kolumbán Imre arra büszke, hogy a fele-fele arányban magyar és cigánygyerekekből kikerülő fiatalok többsége megállja a helyét.
Gyerek–szülő csángóprogramok
A romániai gyerekvédelmi rendszer gyökeres átalakulásával mára a Csibész Alapítvány kezdeti szerepvállalása is átalakult. Épületeik többségét immár a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság bérli, ahol kisebb, családias csoportokban különbözőkorú gyerekeket gondoznak, nevelnek. Új tevékenységként nagy létszámú külső-rekecsinyi csángó családok gyerekeinek gondozását, taníttatását, nevelését vállalták fel a szülők beleegyezésével. Húsz csángó gyerekük jár óvodába vagy iskolába Csíkszeredába. Az alapítvány „csángóprogramja” azonban ennél több: német segítséggel megpróbálnak szegénysorban élősokgyerekes csángó családokon segíteni. Asztalos műhelyükben deszkapadlótól bútorig mindent elkészítenek, amivel egy-egy lakást lakhatóbbá, kényelmesebbé tehetnek Csángóföldön. Egy másik program keretében fut a csíkszentmártoni leányanya-otthon: jelenleg négy anyának biztosítanak gyerekével együtt szállást. De Szentmártonban nappali befogadó is működik olyan rendezetlen, nehéz sorsú szegény családok gyerekei számára, ahol a kisdiákok délutáni felügyeletét és tanulását vállalják. Az ide járó 16 gyereket meleg ebéd, lecketanulás, uzsonna és pihenés várja.
A rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben a romániai gyerekvédelem, az árvaházi gondozás alapvető átalakulásokon ment át – magyarázta megkeresésünkre Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője (portrénkon). Az egyik legfontosabb változás a csecsemőellátásban történt. A romániai gyerekvédelem is azokra az amerikai kutatásokra alapoz, amelyek kimutatták, hogy a hároméves koráig intézményes keretek között, árvaházban felnőtt csecsemőkésőbbi életében is helyrehozhatatlan lelki és értelmi sérüléseket szenved. Ez a felismerés vezetett oda, hogy az elmúlt években a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemőket nevelőszülő-programban helyezik ki családokhoz. „A nevelőszülők toborzása terén Hargita megyében nincsenek gondok, inkább a területi eloszlás jelent fejtörést, mivel Alcsíkon és Felcsíkon sokkal több a jelentkező, mint Udvarhelyszéken” – magyarázza az igazgató. A területi lefedettség azért fontos, mert az intézmény elsődleges célja az, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekeket hazagondozzák, azaz amelyik vér szerinti szülő erre igényt tart, rendszeresen láthassa gyerekét.
Hasonlóan nagy átalakuláson mentek át a régi, szocialista típusú árvaházak is: a gyerekeket a legtöbb helyen családi típusú otthonokba költöztették megfelelőnevelői, gondozói felügyelet mellett. Csak tavaly 7 új családi házat építtetett a Hargita megyei gyermekvédelem. Az ide beköltözött fiatalok és nevelőik mind arról számoltak be, hogy a kisebb közösségben életük gyökeresen megváltozott.
Nevelőszülők dilemmája
A nevelőszülőkhöz kerülőgyerekek jelentős része ma már jó kezekben van. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a kapcsolat minden esetben felhőtlen. Az igazgató szerint a problémák rendszerint kamaszkorban jelentkeznek. A gyerekek között sok a cigány származású fiatal, ők ebben a korban fedezik fel új identitásukat, és gyakran éppen az iskolában éri őket társaik részéről az első megaláztatás. Amúgy is a legtöbb kamasz a szülőellen fordul, a nevelőszülők egy része pedig nehezen tudja ezt feldolgozni. „Sok nevelőszülő ezeket a helyzeteket jól kezeli, amit az is jelez, hogy a fiatalokat később sem engedik ki a családból, felnőtt korukban is követik lépéseiket. Vannak esetek, amikor a nevelőszülő keres meg bennünket, és kéri, hogy helyezzük el a gyereket, mert úgy érzi, a kezdeti jó kapcsolatuk jóvátehetetlenül megromlott” – magyarázza Elekes Zoltán.
A gyermekvédelmi szakember szülőként is mondja, hogy soha nem szégyen pszichológushoz fordulni, ha a szülő azt érzi, önerőből nem tudja megoldani gyermeknevelési problémáit. A külsősegítség nem garancia a sikerre, de egy külsőszem eleve jobban ráláthat azokra a hiányosságokra, amelyeket egy kapcsolatban élő szülő belülről nem vesz észre.
A családi kötelék az első
A Bodnariu család norvégiai esete kapcsán – amiről lapunk is részletesen beszámolt – a romániai joggyakorlatról kérdezett igazgató úgy fogalmazott, az európai gyermeknevelési szokások igen különbözőek. Romániában a gyereknek a családból való kiemelése egy viszonylag hosszú folyamat. A döntéshozatalnak két fóruma van. Az első és egyszerűbb a megyei gyermekvédelmi bizottság döntése, amelyhez a szülői beleegyezés is szükséges. Amennyiben a szülő nem ért egyet az intézkedéssel, a gyermekvédelmi hatóság javaslata alapján a területileg illetékes bíróság dönthet a gyerek családból történő kiemeléséről. Az eljárás elindításának leggyakoribb okai: a gyerek testi és lelki fejlődését veszélyeztető elhanyagolás, a gyerekkel szemben elkövetett erőszakos cselekedetek, szexuális bűntények és egyéb visszaélések.
Az igazgató hangsúlyozza: a román gyerekvédelmi törvény egyik alapelve, hogy minden gyerek lehetőleg a saját családjában nevelkedjen, ezért minden intézkedés ebbe az irányba mutat. Ha mindenáron szükséges a családból történő kiemelés, ez minden esetben csak ideiglenes lehet, a végsőmegoldás a vér szerinti család vagy a nevelőszülők családja lehet. A romániai gyerekvédelmi rendszerbe, az állami gondozottak hálózatába bekerülő gyerekek túlnyomó többségét tehát nem családokból kiemelt gyerekek jelentik, hanem a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemők.
A testi fenyítés ügyében a gyermekvédelmi szakember úgy fogalmaz: a román törvénykezés nem engedélyez testi fenyítést sem az iskolai, sem a családi nevelésben. A romániai gyakorlat szerint azonban kicsi az esélye annak, hogy egy szülői pofon miatt a gyereket kiemeljék a családból. Erre akkor kerülhet sor, ha bebizonyosodik: a gyerek testi és szellemi fejlődését veszélyeztető agresszió áldozata a családban.
Civilek a vártán
Elekes Zoltánt a civil szervezetekkel való együttműködésről is kérdeztük. Az igazgató szerint nem minden esetben felhőtlen ez a kapcsolat, mert az érdekek sem mindig találnak. „Nekünk, intézményként kötelezettségeink, szabályaink vannak, amelyek szerint el kell járnunk, a civil szervezet pedig inkább azt nézi, hogy kin kell segíteni, és ezt hogyan teheti meg minél hamarabb és minél hatékonyabban. Emiatt néha a civil szervezeteknek az az érzése, hogy mi túlbürokratizáljuk a dolgokat” – magyarázza a gyermekvédelmi szakember. A mára átalakult gyerekvédelem számára az a fontos, hogy a szociális téren tevékenykedő civil szervezetek elsősorban nappali központokat és családsegítő szolgáltatásokat tartsanak fenn, erre tudnak támogatást nyújtani.
Hargita megyében egyik legfontosabb partnerük a Csibész Alapítvány. A mintegy két évtizedes kapcsolatukról Kolumbán Imre úgy fogalmazott, az együttműködés felhőtlen.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzetiségek nélküli uniós álom
Néhány évvel ezelőtt, amikor az Erdélyi Napló keretében autonómiamellékleteket adtunk ki – és ennek előkészítésére több európai autonóm területre sikerült eljutnunk – máig emlékezetes maradt számomra a gagauz autonómia fővárosában, a Moldova köztársaságbeli Komratban megejtett beszélgetésem az autonómiamozgalom egyik szülőatyjával, aki naivitásnak nevezte azt a romániai magyar elképzelést, hogy a közösség vezetői az Európai Uniótól várják a nyelvi jogok és az autonómia biztosítását. Érveinek alátámasztására vendéglátónk úgy fogalmazott: a nemzetállami törekvéseiket jobbára már csak a kisebbségeik elnyomásában kiélni tudó európai országokat az unió a legkevésbé sem fogja rákényszeríteni arra, hogy egy nem létező kisebbségvédelmi keretegyezményt tartasson be velük.
Komráti vendéglátónk szavai többször is eszembe jutottak az elmúlt években, amikor újságíróként megpróbáltam kibogozni a kisebbségi jogokkal kapcsolatos uniós ellenállás indítékait. Amikor az EU legerősebb szerve, a végrehajtó hatalmat megtestesítő Európai Bizottság minduntalan tagállami hatáskörbe utalja a többségi nemzet szorításában élő kisebbségek követeléseinek megoldását. Olyan körülmények között, amikor Brüsszelben minden épeszű ember tisztában van azzal, hogy a román, szlovák vagy éppen a görög állam hivatalosságainak esze ágában sincs széleskörű nyelvhasználati jogokat biztosítani a területén élő más nemzeti kisebbségeknek. Ha az Európai Unió működőképes lenne, már nemzetközi sajtóbotrány övezte volna például annak a brüsszeli konferenciának a megzavarását, amely Sógor Csaba kezdeményezésére a görögországi török kisebbség helyzetét boncolgatta és amelyet görög EP-képviselők nemcsak az Európai Parlament elnökének címzett levélben, hanem a konferencia helyszínén is – szinte tettlegességre vetemedve – próbáltak megzavarni olyan jelszóval, hogy görögországi török kisebbség márpedig nem létezik.
Davith Hicks, az Európai Nyelvek Egyenlőségi Hálózatának főtitkára az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának ülésén nemrég úgy fogalmazott: a nyelvi diszkrimináció a rasszizmus egyik formája, amely járványszerűen terjed Európában. Jellemző módon a kisebbségek jogait is védeni hivatott EP-bizottság számára volt a legkényelmetlenebb a mintegy 60 európai kisebbséget tömörítő szervezet vezetőjének a sommás megfogalmazása, miszerint az Európai Unió semmit nem tesz az egyre súlyosabb nyelvi diszkrimináció megakadályozásáért.
Kérdés, hogy kinek az uniója az EU, ha a kisebbségeket eleve kiszorítja a közösségi jogérvényesítés lehetőségéből?
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Meghurcolt, megbélyegzett polgármesterek
Erdély többségében magyarok lakta vidékein kevés olyan helyi önkormányzat működött az elmúlt négy esztendőben, amelyet nem RMDSZ-es polgármester vezetett. A néhány székelyföldi kivétel azt mutatja, hogy aki nem tudott kiegyezni az RMDSZ-többségű megyei önkormányzatokkal, annak pokollá tették az életét. Ezt bizonyítja a háromszéki Maksa polgármesterének története.
A Sepsibesenyőt is magába foglaló 1200 lakosú Maksa községről sokan hallottak az elmúlt években. Kevés olyan település van ugyanis Romániában, amely immár három esztendeje a polgármester személyes irányításával helyi tanács, azaz helyi önkormányzat nélkül működik. Hogy megértsük a történet hátterét, az elején tisztázni kell: Bács-Benke László, Maksa község polgármestere 2012-ben az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben nyert választásokat. Az EMNP-nek Erdély-szerte mindössze két polgármestere van, és mindkettő Háromszéken, két szomszédos község élén, Maksán és Nagyborosnyón. (Nagyborosnyó polgármestere, Szőcs Levente az évek óta ránehezedő nyomást megelégelve nemrég jelentette be, hogy júniusban az RMDSZ színeiben szeretne indulni a helyhatósági választásokon). Ha figyelembe vesszük a Magyar Polgári Párt (MPP) és az RMDSZ között megkötött választási egyezséget, akkor kijelenthető, hogy pártszínezetű polgármesterként Erdélyben ma Bács-Benke László az egyedüli ellenzéki magyar településvezető. Ezért a „rangért” az elmúlt négy esztendőben igencsak megszenvedett.
Tizennégyszer a DNA-nál
Maksa polgármesterének az esete egyféle rémtörténetként is felfogható. Arról szól, hova vezethet az egymás ellen leszámoló hadjáratot folytató erdélyi magyar politikusok ámokfutása, amelynek mindig a település látja a kárát. Ugyanakkor előtérbe hozza a romániai jogrend súlyos hézagait is, amelynek egyik szembeötlő példája szerint bárkit meg lehet hurcolni igazságtalanul, anélkül, hogy a feljelentőnek baja esne.
A háromszéki település polgármestere ellen 2013 óta egymást érték a feljelentések rendőrségen, ügyészségen, a Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA), illetve a prefektúrán. Olcsó vigasznak tartja, hogy az RMDSZ-es ellenfelei közül kikerülő notórius feljelentők összes ügyészségi, rendőrségi beadványa igaztalannak bizonyult: egyetlen esetben sem kerültek az őt sikkasztással, hamisítással és mindenfajta lopással megvádolók beadványai bíróság elé, az ellene felhozott vádak még az ügyészségi kivizsgálás fázisában megbuktak, minden büntetőeljárást megszüntettek vele szemben. A dióhéjban összefoglalt történet többéves kálváriát takar: csak a DNA brassói székhelyén tizennégy alkalommal járt – egy napra le is tartóztatták –, a többi rendőrségi és „normál” ügyészségi kihallgatások számát már nem is jegyzi. A tortúrának szívinfarktus és egyéb megbetegedések őrzik a nyomait, jogi elégtételre pedig semmi remény, hiszen védőügyvédje szerint Romániában soha nem a feljelentőt büntetik, hanem a feljelentettnek kell ártatlanságát bizonyítania.
Menesztett helyi tanács
Meghurcoltatásának története polgármesteri megválasztása után kezdődött el, amikor hozzáfogott a választási kampányban beígért rendteremtéshez. Számba vette a rendezetlen tulajdonviszonyokat, és egyik első stratégiai lépésként hozzáfogott ezek megoldásához. Így jutott el a turisztikai szempontból is nagy lehetőségeket kínáló 90 hektáros besenyői tó körüli telkek tulajdonjogi tisztázásához. Hamar kiderült, egyik RMDSZ-es kiskirály jogtalanul használt 1,2 hektár területet a tó körüli napozó részen, amely a többi területtel együtt a helyi önkormányzatot illette meg. Per pert követett és a polgármesteri hivatal visszaszerezte a földdarabot, amit liciten egy sepsientgyörgyi cégnek adott hosszúlejáratú használatra, hogy azt turisztikai szempontból a község javára hasznosítsa. Ez volt az a pillanat, amikor az ellentábor zárta sorait és totális háborút indított a polgármester ellen. A 9 tagú helyi önkormányzat 4 RMDSZ-es képviselője visszalépett és meggyőzték az ötödik, független képviselőt is, hogy tartson velük, így a négy néppártos képviselő kevésnek bizonyult a helyi tanács fennmaradásához, amely 2013 nyara óta de facto megszűnt létezni. A polgármester szerint a megyei tanács elnökének, Tamás Sándornak a támogatásával a helyi RMDSZ mindent elkövetett, hogy referendumot szervezzen az előrehozott választások kikényszerítésére, ebbéli igyekezetüket azonban a román prefektus keresztülhúzta. Az új helyzetben a polgármester arra kényszerült, hogy egyedül vezesse a községet. Minden ezzel kapcsolatos törvényt, előírást felkutatott, hogy véletlenül se kövessen el olyan hibákat, amelyek alapján az ellentábor keresztülvihetné menesztését. A megyeszerte elterjesztett összeférhetetlen polgármesterről szóló kép nem zavarta, ő ugyanis senkit nem üldözött el a polgármesteri hivatalból. Épp ellenkezőleg, őtőle szeretett volna az RMDSZ megszabadulni. „Talán egyszerűbb lett volna lemondanom, de nem akartam ezt az elégtételt megadni nekik. Be akartam bizonyítani, hogy bármennyi mocskot rám szórnak, én tisztán kerülök ki belőle. Úgy érzem, sikerült” – magyarázza az elmúlt három esztendő kálváriájának történetét Bács-Benke László. Azt mondja, ő nem gyűlöli az RMDSZ-t. Neki nem a szervezettel van baja, hiszen sok polgármestert ismer, sokukkal jó a viszonya. Ő az RMDSZ árnyékában meghúzódó gazembereket nem tudja elviselni, velük szemben vállalta az ellenzékiség sokéves küzdelmét.
Óriáspince-tető: nem Maksáé a jövedelem
Helyi önkormányzat nélkül a polgármester csak akkora költségvetés fölött rendelkezhet, amely a még működő tanács idejében lett megszavazva. Magyarán, Maksa község 2016-ban is a 2013-as költségvetés sarokszámai alapján költekezhet. Az akkor elfogadott mintegy 1,2 millió lejes költségvetés kiadási oldalát 12 hónapra felbontva költheti el, de tanácsi határozatok hiányában új szerződések, új pénzbevételi források nem jöhetnek szóba. Az önkormányzat hiánya miatt a község sok bevételtől elesett az elmúlt három évben, többek között a megyei tanács által uralt és telekkönyvileg a Maksához tartozó Óriáspince-tető rendezvényeinek potenciális jövedelmétől, bérleti díjaitól is. A megyei önkormányzat által felügyelt pénzleosztás tekintetében a polgármester szerint Maksa az utolsók között szerepel a megyében, csak annyi pénzt kap, amit a törvény szerint kötelezően meg kell kapnia a tanügy és egyéb közintézmények fenntartására. A kevéske pénzből így is sikerült felújítania a középületeket, járhatóvá tette a mezei utakat és a falvak utcáit és mintegy 120 embernek szervezett ingyenes szakképzési tanfolyamot a megyében keresett szakmákban, közösen egy brassói céggel. Legnagyobb eredményének mégis azt tartja, hogy megyei éllovasként Maksán sikerült rendezni szinte teljes egészében a tulajdonviszonyokat.
A Községháza feliratot nemrég váltotta a Polgármesteri Hivatal, miután bírósági döntéssel azzal fenyegették meg, hogy amennyiben a régi feliratot nem távolítja el, visszamenőleges hatállyal mintegy százezer lejes bírságot kell kifizetnie. Mandátuma alatt Bács-Benkének ez volt az egyetlen elveszített játszmája a hatóságokkal, a székely zászlót azonban nem tudta leszedetni a prefektus sem. Furfangos módon a szomszédos telekről lóg be a zászlórúd a polgármesteri hivatal felségterületére...
Nincs kisgazdajövő
Maksa ugrásnyira van a közigazgatásilag Rétyhez tartozó Schweighofer fűrészüzemtől, vagy ahogyan vendéglátóm fogalmaz, a favágóhídtól. Az onnan származó zajártalom és egyéb légszennyeződés elsősorban Maksa lakosságát sújtja, miközben a községnek semmi haszna nem származik belőle, mindössze öt idevalósi lakos dolgozik a gyárban. „A gyárral kapcsolatos legnagyobb baj mégis az, hogy a környéken hihetetlenül felverte a fa árát, az emberek már tűzifát sem tudnak beszerezni, hiszen a fakitermelőknek az éri meg, ha egyenesen a gyárnak adják el a nyersanyagot. Amellett, hogy a környék fafeldolgozó asztalosműhelyei csődbe jutottak, a fahiány súlyosan érinti a lakosságot is” – összegzi a fűrészüzemmel kapcsolatos ellenérveit. Hasonlóan vélekedik a Maksától mindössze egy kilométerre felépített, a Nagyborosnyó községhez tartozó lécfalvi szeméttelepről is, amely ellen elődeinek nem volt kifogása. Azt tartja, bűn a falu lakóival szemben, hogy ilyen közel engedték a házakhoz az évente több ezer tonna szemetet raktározó és feldolgozó üzemet, holott lakott területtől akár 4–5 kilométerre is találhattak volna megfelelő helyet. „El lehet képzelni, ki veszi meg ezek után a maksai pityókát, amikor köztudott, hogy a megye egyik legszennyezettebb községévé válunk” – fogalmaz a polgármester.
Miközben szétnézünk a faluban, a gazdálkodás esélyeiről is megkérdezem, mint olyan elöljárót, aki mezőgazdasági szakemberként világéletében gazdálkodott, állatokat tartott. A polgármester nem jósol nagy jövőt a kis- és közepes gazdáknak. Úgy véli, a teljes román agrártámogatási rendszer elhibázott, hiszen csak a nagygazdákat karolja fel. „Az egykori kollektív elnökökből és állami mezőgazdasági vállalatok mérnökeiből, vezetőiből erősen megkérdőjelezhető tisztaságú privatizálás során meggazdagodott agrárelit már rég nem szorul állami támogatásra, a pénzek zömét mégis ők zsebelik be. Ez a rendszer teljesen kiszolgáltatottá teszi a gazdatársadalmat” – fogalmaz. Az emberek többségének nem marad más választása, mint városon vállalni olcsó munkabér melletti megélhetést, vagy külföldre távozni.
A polgármester nagy veszélynek tartja a termőföldek elkótyavetyélését, ami rövid idő alatt gyökeresen átrendezheti számos székelyföldi település tulajdonviszonyait. Azt mondja, ha helyi csapatával sikerül még egy mandátumot nyernie, ezen a téren is tenni fog valamit.
Tizennégyszer a DNA-nál
Maksa polgármesterének az esete egyféle rémtörténetként is felfogható. Arról szól, hova vezethet az egymás ellen leszámoló hadjáratot folytató erdélyi magyar politikusok ámokfutása, amelynek mindig a település látja a kárát. Ugyanakkor előtérbe hozza a romániai jogrend súlyos hézagait is, amelynek egyik szembeötlő példája szerint bárkit meg lehet hurcolni igazságtalanul, anélkül, hogy a feljelentőnek baja esne.
A háromszéki település polgármestere ellen 2013 óta egymást érték a feljelentések rendőrségen, ügyészségen, a Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA), illetve a prefektúrán. Olcsó vigasznak tartja, hogy az RMDSZ-es ellenfelei közül kikerülő notórius feljelentők összes ügyészségi, rendőrségi beadványa igaztalannak bizonyult: egyetlen esetben sem kerültek az őt sikkasztással, hamisítással és mindenfajta lopással megvádolók beadványai bíróság elé, az ellene felhozott vádak még az ügyészségi kivizsgálás fázisában megbuktak, minden büntetőeljárást megszüntettek vele szemben. A dióhéjban összefoglalt történet többéves kálváriát takar: csak a DNA brassói székhelyén tizennégy alkalommal járt – egy napra le is tartóztatták –, a többi rendőrségi és „normál” ügyészségi kihallgatások számát már nem is jegyzi. A tortúrának szívinfarktus és egyéb megbetegedések őrzik a nyomait, jogi elégtételre pedig semmi remény, hiszen védőügyvédje szerint Romániában soha nem a feljelentőt büntetik, hanem a feljelentettnek kell ártatlanságát bizonyítania.
Menesztett helyi tanács
Meghurcoltatásának története polgármesteri megválasztása után kezdődött el, amikor hozzáfogott a választási kampányban beígért rendteremtéshez. Számba vette a rendezetlen tulajdonviszonyokat, és egyik első stratégiai lépésként hozzáfogott ezek megoldásához. Így jutott el a turisztikai szempontból is nagy lehetőségeket kínáló 90 hektáros besenyői tó körüli telkek tulajdonjogi tisztázásához. Hamar kiderült, egyik RMDSZ-es kiskirály jogtalanul használt 1,2 hektár területet a tó körüli napozó részen, amely a többi területtel együtt a helyi önkormányzatot illette meg. Per pert követett és a polgármesteri hivatal visszaszerezte a földdarabot, amit liciten egy sepsientgyörgyi cégnek adott hosszúlejáratú használatra, hogy azt turisztikai szempontból a község javára hasznosítsa. Ez volt az a pillanat, amikor az ellentábor zárta sorait és totális háborút indított a polgármester ellen. A 9 tagú helyi önkormányzat 4 RMDSZ-es képviselője visszalépett és meggyőzték az ötödik, független képviselőt is, hogy tartson velük, így a négy néppártos képviselő kevésnek bizonyult a helyi tanács fennmaradásához, amely 2013 nyara óta de facto megszűnt létezni. A polgármester szerint a megyei tanács elnökének, Tamás Sándornak a támogatásával a helyi RMDSZ mindent elkövetett, hogy referendumot szervezzen az előrehozott választások kikényszerítésére, ebbéli igyekezetüket azonban a román prefektus keresztülhúzta. Az új helyzetben a polgármester arra kényszerült, hogy egyedül vezesse a községet. Minden ezzel kapcsolatos törvényt, előírást felkutatott, hogy véletlenül se kövessen el olyan hibákat, amelyek alapján az ellentábor keresztülvihetné menesztését. A megyeszerte elterjesztett összeférhetetlen polgármesterről szóló kép nem zavarta, ő ugyanis senkit nem üldözött el a polgármesteri hivatalból. Épp ellenkezőleg, őtőle szeretett volna az RMDSZ megszabadulni. „Talán egyszerűbb lett volna lemondanom, de nem akartam ezt az elégtételt megadni nekik. Be akartam bizonyítani, hogy bármennyi mocskot rám szórnak, én tisztán kerülök ki belőle. Úgy érzem, sikerült” – magyarázza az elmúlt három esztendő kálváriájának történetét Bács-Benke László. Azt mondja, ő nem gyűlöli az RMDSZ-t. Neki nem a szervezettel van baja, hiszen sok polgármestert ismer, sokukkal jó a viszonya. Ő az RMDSZ árnyékában meghúzódó gazembereket nem tudja elviselni, velük szemben vállalta az ellenzékiség sokéves küzdelmét.
Óriáspince-tető: nem Maksáé a jövedelem
Helyi önkormányzat nélkül a polgármester csak akkora költségvetés fölött rendelkezhet, amely a még működő tanács idejében lett megszavazva. Magyarán, Maksa község 2016-ban is a 2013-as költségvetés sarokszámai alapján költekezhet. Az akkor elfogadott mintegy 1,2 millió lejes költségvetés kiadási oldalát 12 hónapra felbontva költheti el, de tanácsi határozatok hiányában új szerződések, új pénzbevételi források nem jöhetnek szóba. Az önkormányzat hiánya miatt a község sok bevételtől elesett az elmúlt három évben, többek között a megyei tanács által uralt és telekkönyvileg a Maksához tartozó Óriáspince-tető rendezvényeinek potenciális jövedelmétől, bérleti díjaitól is. A megyei önkormányzat által felügyelt pénzleosztás tekintetében a polgármester szerint Maksa az utolsók között szerepel a megyében, csak annyi pénzt kap, amit a törvény szerint kötelezően meg kell kapnia a tanügy és egyéb közintézmények fenntartására. A kevéske pénzből így is sikerült felújítania a középületeket, járhatóvá tette a mezei utakat és a falvak utcáit és mintegy 120 embernek szervezett ingyenes szakképzési tanfolyamot a megyében keresett szakmákban, közösen egy brassói céggel. Legnagyobb eredményének mégis azt tartja, hogy megyei éllovasként Maksán sikerült rendezni szinte teljes egészében a tulajdonviszonyokat.
A Községháza feliratot nemrég váltotta a Polgármesteri Hivatal, miután bírósági döntéssel azzal fenyegették meg, hogy amennyiben a régi feliratot nem távolítja el, visszamenőleges hatállyal mintegy százezer lejes bírságot kell kifizetnie. Mandátuma alatt Bács-Benkének ez volt az egyetlen elveszített játszmája a hatóságokkal, a székely zászlót azonban nem tudta leszedetni a prefektus sem. Furfangos módon a szomszédos telekről lóg be a zászlórúd a polgármesteri hivatal felségterületére...
Nincs kisgazdajövő
Maksa ugrásnyira van a közigazgatásilag Rétyhez tartozó Schweighofer fűrészüzemtől, vagy ahogyan vendéglátóm fogalmaz, a favágóhídtól. Az onnan származó zajártalom és egyéb légszennyeződés elsősorban Maksa lakosságát sújtja, miközben a községnek semmi haszna nem származik belőle, mindössze öt idevalósi lakos dolgozik a gyárban. „A gyárral kapcsolatos legnagyobb baj mégis az, hogy a környéken hihetetlenül felverte a fa árát, az emberek már tűzifát sem tudnak beszerezni, hiszen a fakitermelőknek az éri meg, ha egyenesen a gyárnak adják el a nyersanyagot. Amellett, hogy a környék fafeldolgozó asztalosműhelyei csődbe jutottak, a fahiány súlyosan érinti a lakosságot is” – összegzi a fűrészüzemmel kapcsolatos ellenérveit. Hasonlóan vélekedik a Maksától mindössze egy kilométerre felépített, a Nagyborosnyó községhez tartozó lécfalvi szeméttelepről is, amely ellen elődeinek nem volt kifogása. Azt tartja, bűn a falu lakóival szemben, hogy ilyen közel engedték a házakhoz az évente több ezer tonna szemetet raktározó és feldolgozó üzemet, holott lakott területtől akár 4–5 kilométerre is találhattak volna megfelelő helyet. „El lehet képzelni, ki veszi meg ezek után a maksai pityókát, amikor köztudott, hogy a megye egyik legszennyezettebb községévé válunk” – fogalmaz a polgármester.
Miközben szétnézünk a faluban, a gazdálkodás esélyeiről is megkérdezem, mint olyan elöljárót, aki mezőgazdasági szakemberként világéletében gazdálkodott, állatokat tartott. A polgármester nem jósol nagy jövőt a kis- és közepes gazdáknak. Úgy véli, a teljes román agrártámogatási rendszer elhibázott, hiszen csak a nagygazdákat karolja fel. „Az egykori kollektív elnökökből és állami mezőgazdasági vállalatok mérnökeiből, vezetőiből erősen megkérdőjelezhető tisztaságú privatizálás során meggazdagodott agrárelit már rég nem szorul állami támogatásra, a pénzek zömét mégis ők zsebelik be. Ez a rendszer teljesen kiszolgáltatottá teszi a gazdatársadalmat” – fogalmaz. Az emberek többségének nem marad más választása, mint városon vállalni olcsó munkabér melletti megélhetést, vagy külföldre távozni.
A polgármester nagy veszélynek tartja a termőföldek elkótyavetyélését, ami rövid idő alatt gyökeresen átrendezheti számos székelyföldi település tulajdonviszonyait. Azt mondja, ha helyi csapatával sikerül még egy mandátumot nyernie, ezen a téren is tenni fog valamit.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ne győzzön le a Szekuritáté!
Stefano Bottoni, a Szekuritáté (még mindig) rejtett arcait kutató történész interjút adott a sepsiszentgyörgyi Háromszéknek. Az interjú néhány mondata futótűzként terjedt az interneten. „Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor.” E megállapításától már egyenes út vezet a magyar fülnek jól hangzó téziséhez, mely szerint a székelyföldi városok polgármestereit azért távolították el hathatós DNA-segítséggel hivatalaikból, hogy megtörjék a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Az RMDSZ eddigi szerepvállalásáról szólva a történész úgy fogalmaz: „politikai érdekérvényesítő szerepe mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele”.
E néhány mondatban benne van mindaz, amit manapság sok magyar ember meggyőződéssel vall: a minket körülvevő szegénység, a romániai magyar politikai elit inkompetenciája, a rendszerváltás óta eltelt 26 év negatív gazdasági hozadéka vagy a derékba tört autonómiatörekvések mind-mind egy közös nevezőre, a múlt rendszerből átöröklött Szekuritáté utódszervezeteire vezethetők vissza. Ők mozgatják háttérből a szálakat, ők nem engedik, hogy egy háromszéki vagy udvarhelyszéki faluban végre közművesítés legyen, és esős időben ne nyakig érő sárban járjanak az emberek. Szintén ez a láthatatlan hatalmi elit a hibás azért, hogy a több tucat letartóztatott romániai polgármester közül nemcsak a bukaresti, jászvásári, krajovai, Piatra-Neamþ-i vagy a volt kolozsvári városvezető került vagy kerülhet rács mögé, hanem néhány székelyföldi város vezetője is.
A magyar politikusi berkekben közkedvelt megállapításnak valójában ugyanaz a hibája, mint a populista szólamoknak: a bonyolult és szerteágazó kérdésekre a fülnek jól hangzó, egyszerű és felszínes magyarázatokat kapunk. Mennyivel jobban hangzik a korrupció ellen jól-rosszul, de mégiscsak hatékonyan harcoló igazságszolgáltatás visszaéléseire kenni Székelyföld rendszerváltás utáni gazdasági kiúttalanságát, az országos átlagbér mintegy felét kitevő székelyföldi keresetek mizériáját vagy a magyar kézben levő települések kiskirályainak vizsgálati fogságát. Milyen könnyű ezzel megindokolni a bálványként kezelt csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es polgármester vagy a Hargita és Kovászna megyei önkormányzati vezetők gazdasági sikertelenségeit. Ilyen felütés után milyen jó elismeréssel és derűvel fogadni Sepsiszentgyörgy polgármesterének folyamatosan ismétlődő kulturális ingyencirkuszait, amelyre a minimálbéren tengődők városának szinte a teljes költségvetése rámegy. (Nem véletlen, hogy a bűnügyi eljárás alatt álló polgármester bejelentésére, miszerint idén júniusban újra indul a választásokon, internetes oldalakon többen úgy reagáltak, hogy akkor elköltöznek a városból, mert már unják az állandósított nyomort és kilátástalanságot).
Sokkal összetettebb és bonyolultabb tehát a székelyföldi, illetve a teljes erdélyi magyar valóság annál, hogy egy egyszerű ellenségkép bemutatásával megtalálhatnánk a bajok valós gyökereit. Politikai, gazdasági, társadalmi síkon lenne szükség mélyebb elemzésekre ahhoz, hogy kiderüljön, hol bicsaklott meg a rendszerváltás utáni erdélyi magyar önszerveződés, mi vezetett el a mai kiúttalansághoz, amikor például távolabb vagyunk az autonómiák rendszerétől, mint 26 évvel ezelőtt, 1990-ben.
Sokrétű problémáink megoldásához sokrétű válaszokra van szükség. Egy választási év talán könnyebben hozzásegíthetne közös dolgaink kibeszéléséhez és a közös kiútkereséshez.
Szekuritáté ide vagy oda, társadalmi és politikai elitünk fedhetetlen és jó szakemberek felkutatásával, közösségi jövőképpel tehetne sokkal többet az erdélyi magyarság ügyéért, mint ellenségképek kreálásával. Különben oda juthatunk, mint Románia volt elnöke, Emil Constantinescu, aki politikai karrierjétől azzal búcsúzott, hogy legyőzte őt a Szekuritáté. Azóta sem hallott róla senki.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Biztonságot tiszta lappal
Miközben a választási törvény szigorításai miatt az utcáról és a közterekről kiszorult a helyhatósági választási kampány, a pártoknak és jelöltjeiknek elsősorban a nyomtatott sajtó és az internet maradt, emiatt sok választópolgár jóval nehezebben szólítható meg. A magyar pártok esélyeiről Toró Tibor politológust kérdeztük.
Az internetes felületeken minden eddiginél intenzívebben folyik a helyhatósági választások erdélyi magyar kampánya, ami a viszonylag kis példányszámban megjelenő nyomtatott lapokat kiegészítve próbálja meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy melyik párt jelöltjeire szavazzanak. Mivel a nyomtatott és elektronikus médiafelületek választási üzenetei csak bizonyos célközönséghez jutnak el, a választási törvény szigorításai miatt elmaradó utcai hirdetések visszaszorították a kampány eddig megtapasztalt látványelemeit. A polgármester- és tanácsosjelöltek idén már nem osztogathatnak reklámkütyüket vagy egyéb választási ajándékokat, az eddig megszokott és romániai viszonylatban sikeresnek ítélt kampánymódszerek tehát átalakulóban vannak. Az egyéb kommunikációs csatornák közül a pártoknak a választópolgárokkal megtartható gyűlés, találkozó maradt, ezek azonban kevés embert mozgatnak meg, az ilyen rendezvényekre nincs tömegigény
Az erdélyi magyar pártok kampánya sem annyira látványos tehát, mint az elmúlt években. Toró Tibor politológussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári oktatójával az idei helyhatósági kampányról beszélgettünk.
Új szlogenek
Míg a Magyar Polgári Párt az RMDSZ-szel kötött országos választási szövetsége miatt elveszítette önálló arculatát, az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sajátos szlogenekkel lépett választói elé. Az újratervezésként meghirdetett RMDSZ-arculatváltás keretében a kampányra készülőKiállni, képviselni, kiharcolni szlogennel a szövetség csúcsvezetősége nem bizonyult túl sikeresnek, az internetes körökben kialakult viták miatt jobbnak látták a Biztonságot a közönségnek jelszóra váltani. „Ezzel a váltással az a baj, hogy míg az első szlogen egy proaktív üzenet volt – amely azt feltételezi, hogy a párt valami újat akar hozni –, a második egy jellegzetesen defenzív, védekezésre berendezkedő jelszóra sikeredett” – fogalmaz a politológus.
Ezzel szemben a néppárt szlogenje – a Tiszta lappal! – a politikából kiábrándultak nagy közösségét próbálja megcélozni. Kérdés, persze, hogy ez mennyire sikeres egy olyan országban, ahol a lakosság egyre nagyobb része csömörlött meg a politikától és politikusoktól, miközben a kiábrándultak hatalmas táborában számarányához képest sokkal nagyobb súllyal van jelen a magyar közösség, mint a románság. Toró szerint a választási kampány utolsó felében is nehéz megítélni a különböző szlogenek hatékonyságát, mert nem tudjuk, milyen célközönséghez jutnak el, és az üzenetek milyen mobilizációs eszközzel bírnak. Erről Amerikában a szakemberek pontos kimutatásokat készítenek kampányok idején, nálunk azonban csak a választási eredmények ismeretében mérhetik le a pártok, hogy mennyire voltak sikeresek.
A romániai választási terep azért is nehezebb, mert a létező pártokból kiábránduló választópolgárok inkább otthon maradnak, és nem szavaznak senkire. Míg Nyugat-Európában a hagyományos ideológiáktól eltérő, rendszerint baloldali vagy jobboldali radikális mozgalmak a kiábrándultak egyre nagyobb táborát hódítják meg (a legismertebb példa Ausztria, Németország vagy Franciaország esete) nálunk nem jelentek meg az alternatívát nyújtó új román pártok. Toró Tibor szerint ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a populizmus már rég beépült minden pártba, újat ezen a téren sem lehet már mondani...
Romániai magyar viszonylatra lefordítva a helyzetet: az RMDSZ által rohamléptékben elveszített, százezres nagyságrendű szavazatmennyiség eddig jórészt a többi magyar párt számára is elveszett voksnak számított. „Aki valamiért megharagudott az RMDSZ-re, az rendszerint abban csapódott le, hogy nem ment el szavazni. Nem az történt, aminek történnie kellett volna, hogy akkor a másik két párt valamelyike mellett teszi le a voksát. Kérdés, hogy ezen a trenden sikerül-e változtatni 2016-ban. ” – fogalmaz Toró.
Hiányzó jelöltek
Négy év alatt lényegesen nem változtak a három erdélyi magyar párt erőviszonyai. Az RMDSZ megmaradt a legnagyobb erdélyi magyar pártnak, amely idén is szokásos formáját hozza. Az MPP gyakorlatilag erre erősített rá, amikor elnöke országos választási szerződést írt alá az RMDSZ-szel. Az MPP és az RMDSZ között lényegi versengés nincs. Sok helyen a polgáriak RMDSZ-listán indulnak, máshol az RMDSZ támogatja a néhány befutóesélyes polgármester-jelöltjüket. Ahol mégis megméretkeznek, ott a versengésnek különösebb tétje nincs. A politológus úgy látja, a két székelyföldi megyében a néppártnak mégsem sikerült élnie a felkínált lehetőségekkel.
Az EMNP számottevő növekedést három megyében – Maros, Kolozs és Bihar – ért el. Hargita és Kovászna megyében igazából két kisvárosban és néhány községben alakulhat ki számottevő versenylehetőség: az EMNP–MPP-koalíció egyedül Székelyudvarhelyen működik, és itt esélyük is van nyerni, míg Kézdivásárhelyen megfelelő kampánnyal a néppártos polgármesterjelölt is labdába rúghat. „Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a néppárt számára már mérhető eredmény lehet, ha bejut a helyi önkormányzat képviselő-testületébe. De ugyanez érvényes a többi, magyarok lakta erdélyi nagyvárosra is, mint Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyváradra vagy Szatmárnémeti” – fogalmaz Toró.
A politológus szerint az erdélyi magyarság számára hosszú távon semmi jóval nem kecsegtetne, ha a június 5-i helyhatósági választások után megerősödne az RMDSZ egyeduralma, azaz az egyetlen ellenzéki pártként működő néppárt további teret veszítene a Székelyföldön. A politikai versenyhelyzetnek a hazai közéletre gyakorolt pozitív hatása többek között abból is lemérhető, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt sok településen kontrolltevékenységet fejt ki, illetve jelenlétével arra kényszeríti az RMDSZ-t, hogy minőségi jelölteket állítson. Kérdésemre, hogy akkor miért nem nőtt látványosan Hargitában és Háromszéken a néppártos jelöltek száma, a politológus több okot fogalmazott meg válaszként. Az egyre több polgármestert érintő bűnvádi eljárás miatt nehéz megfelelő jelölteket találni. Ez nemcsak a néppártnak, hanem az RMDSZ-nek is komoly gondot okozott. „Kevés olyan ember van, aki elég bátor a közéleti szerepvállalásra és semmiben nem függ az RMDSZ-től. Egy faluban egyre nehezebb olyan jelöltet találni, aki úgy gondolja, hogy ebből hosszabb távon nem származik hátránya. Közben a három párt egymástól szívja el a jobb jelölteket. Jellegzetes példa erre Sepsiszentgyörgy, ahol a néppárt jelöltje a volt MPP-s alpolgármester, míg az MPP jelöltje egy volt néppártos politikus. Ma már gyakori az átjárás a három párt között” – magyarázza a jelöltállítás nehézségeit a szakember.
Mozgósítás nélkül Vásárhely esélytelen
Megkerülhetetlen téma Marosvásárhely ügye. A politológus nem akar jóslásokba bocsátkozni, de azt mondja: egyértelműen több esély van ma Szatmárnémeti magyar polgármesteri székének a visszaszerzésére, mint Marosvásárhely esetében. Ez annak ellenére igaz, hogy Szatmárnémeti magyarsága arányaiban jobban zsugorodott, mint Marosvásárhelyé. A közvélemény-kutatási adatok szerint a helyi magyarság körében 15 százalékkal kisebb a választói hajlandóság, mint a románság soraiban, ami tovább csökkenti az immár 42 százaléknyira zsugorodott magyar közösség erejét.
Soós Zoltán közös polgármesterjelölt gyakorlatilag az RMDSZ-es belharcok áldozatává vált. Azzal, hogy függetlenként indult, nem láthatóak a mögötte álló támogatók. „Sokkal indokoltabb lett volna a hárompárti koalíciós jelölés. Függetlenként nem lehet a pártok anyagi támogatására alapozni, ennek hiányában pedig nehéz ütőképes, mozgósító kampányt folytatni. Sok logisztikai kérdést kell megoldani a pártok és a független jelölt között, ami egyáltalán nem könnyű feladat. Ha komolyan gondolták volna Marosvásárhely visszaszerzését, eleve egy koalíciós megoldás születik, de ezt az RMDSZ tudatosan elkaszálta” – magyarázza Toró.
Ma hiába van négy román jelölt, mert a háttérből a nagy román pártok egyértelműen a több bűnvádi eljárás alatt álló, ezért függetlenként induló Dorin Floreát támogatják. Az ellene indított jelöltek ismeretlenek, egyetlen markáns román kihívója sincs, ami nem véletlen. A közvélemény-kutatások szerint román ellenfelei közül Dan Maşca, a rendszerváltás óta először nyíltan vállalt interetnikus párt, a Szabad Emberek Pártja színeiben induló jelölt kapna legtöbb, mintegy tíz százalék voksot, de ez nem ingatja meg a közel 40 százalékos népszerűségnek örvendő Floreát. Toró a néhány magyar húzónevet is tartalmazó, de lényegében román pártként induló marosvásárhelyi kezdeményezést azért tartja érdekesnek, mert távlatilag ez lehet egy interetnikus párt erdélyi sikerének a fokmérője: ha magyarok is tömegesen rászavaznak, akkor legközelebb más településeken, sőt országosan is megpróbálják életbe ültetni az új román receptet.
Marosvásárhelyen egyértelmű az etnikai szavazás. Míg román szavazók szinte soha nem szavaznak magyar jelöltre, román jelöltek rendszeresen kapnak 2–4 százalék voksot a magyaroktól.
Magyar polgármester megválasztásában csak úgy lehetne reménykedni Marosvásárhelyen, ha a magyarság a számarányát meghaladó módon járulna az urnák elé. Kérdés, hogy a független jelölt kampányát eddig vérszegényen felvállaló három magyar pártnak sikerül-e mozgósítania az erdélyi magyarság talán legjobban kiábrándult választóközönségét, a marosvásárhelyit. Ha ez nem jön össze, akkor Toró Tibor szerint Florea nem csak öt százalék különbséggel fog nyerni a közös magyar jelölttel szemben...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erkölcsi kérdés is a helybenmaradás
Előbb matematikusnak készült, majd orvos lett, de a rendszerváltás után lehetett volna politikus is. Dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára öt gyermek édesapja – erkölcsi kérdésnek tartja, hogy Erdélyben nemzedékeket készíthet fel az orvosi pályára. Többek között a helybenmaradásról és az elvándorlásról beszélgettünk.
– Egy cikkében azt írja, hogy a szatmárnémeti iskolában, ahol érettségizett, a nyolcvanas évek elején negyven diákból negyvenen jutottak be egyetemre, ami a kommunista rendszerben óriási teljesítménynek számított. Miért választotta az orvosi pályát?
– Az 5. számú Ipari Líceumban érettségiztem Szatmárnémetiben 1982-ben, az akkori magyar líceumban, a mai Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Az ország legjobb magyar iskolája volt. A matematika-fizika osztályból mind a negyvenen egyetemet végeztünk, legtöbben mérnöki, matematika szakot. Bár létezett biológia-kémia osztály is, úgy adódott, hogy az osztályomból öten készültünk orvosira. Én az utolsó középiskolás nyári vakációmban döntöttem el, hogy édesanyám hivatását követem. Addig matematikusnak készültem, minden évben helyezést értem el aMatematikai Lapok feladatmegoldó versenyén. Diákéveim alatt összesen huszonöt helyi, megyei és országos olimpiászon is részt vettem, a mateken kívül magyarból, kémiából és fizikából. Végül a matematika elvontsága miatti belső tiltakozásból mentem orvosira, hogy másokon segíthessek a bajban. Végül nem lettem gyógyító orvos, de egyetemisták, szakorvosok, doktorandusok munkáját egyengethettem.
– Oktatóként hogyan élte át a rendszerváltás óta tartó viharos éveket a MOGYE-n?
– Be kell vallanom, hogy könnyen pályát változtathattam volna. Diákéveim során az „ellenzéki” Communitas kör szervezője, az egyetemista diáklap magyar oldalának szerkesztője voltam. Így kerültem kapcsolatba erdélyi magyar értelmiségiekkel, akik 1989 után más állás után néztek, például politikusok lettek. Én úgy gondoltam, hogy frissen szerzett orvosi diplomával a tarsolyomban az a kötelességem, hogy a végzettségem ne máshol kamatoztassam. Hosszú kihagyás után 1991 februárjában szerveztek első alkalommal felvételi vizsgát oktatói állásokra. Oda jelentkeztem, ahol esélyesnek tűntem, a Közegészségtani Tanszékre. Ma is hálával tartozom mestereimnek – Bedő Károlynak, Dienes Sándornak, Ureche Ramonának –, hogy szakmailag kiteljesedhettem. Amúgy lelkiismereti szempontból nem könnyű része lenni a MOGYE oktatói struktúrájának. Az egykori egyoldalú elvárás sokoldalúvá vált, a keleti tanokat nyugatiak váltották fel, helyenként elméletben átvett, a gyakorlatban azonban nehezen alkalmazható rendszereikkel. Jó lenne, ha valóban a multikulturalitás sajátos, értékteremtő és ezáltal eredményes útját tudnánk járni, de attól még nagyon távol állunk. A majdnem mindent meghatározó többség részéről nincs akarat ebbe az irányba, miközben a magyar tanári kar és holdudvara, a magyar orvostársadalom – a magyar sors és a magyar politikum gyakorlatát meg nem hazudtoló módon – rendkívül széthúzó. Ezt a bonyolult helyzetet a magam értelmiségi hozzáállása szerint úgy tudom feloldani, hogy nem keresem a funkciókat és a velük járó sokszor felesleges vesződéseket, inkább ott próbálok hasznos lenni, ahol értéket teremthetek.
– Ha fiatal orvosokról hallunk, állandóan visszatérő téma az elvándorlás. Mennyire súlyos jelenség ez?
– Már a nyolcvanas években az a mondás járta, hogy minden harmadik magyar orvos elhagyta Romániát. Évekkel ezelőtt Balázs Péter budapesti professzorral tudományos kutatással igazoltuk az utóbbi évtizedek hétköznapi tapasztalatait, és konkrét adatokkal támasztottuk alá a Magyarországra irányuló romániai magyar orvosmigráció méreteit. Az adatok szerint Marosvásárhelyen 2008-ig a 9375 végzettből 5012 volt magyar. Ugyanakkor erre az időszakra vonatkozó 3486 magyarországi honosítás közül Marosvásárhely részesedése 1629 Magyarországon honosított orvos. Az első csúcs a rendszerváltozást követő évben, 1990-ben jelentkezett, míg a második 2005-ben, egy évvel azután, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Hasonló a helyzet a fogorvosokkal is (647 honosított fogorvos). A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyértelműen Magyarország orvos és fogorvos utánpótlásának integráns részét alkotta. Azóta némileg más a helyzet, ugyanis mindkét ország csatlakozása az Európai Unióhoz szabadabb utat nyitott az orvosok munkavállalásának. Közben a Marosvásárhelyen végzettek számára Nyugat-Európa és Észak-Amerika államai váltak a fő célországgá. Megjegyzendő, hogy az elvándorlás fő oka nem csupán a jobb anyagi megbecsülés: sokan azért választják a külföldi boldogulást, mert gátolt az itthoni szakmai fejlődésük, a romániai egészségügyi intézmények gyengébben felszereltek.
– Hogyan látja az erdélyi magyar orvosok érvényesülési lehetőségét szülőföldjükön?
– Négy éve tudományos közleményben „kísérletileg” igazoltam, hogy az egykori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben csak magyar nyelven tanuló orvosok bármely nemzetiségű betegeik gyógyulását szolgálva magas fokú hivatásról és szakértelemről tettek tanúbizonyságot Románia bármely részén. Alátámasztottam döntő többségük itthoni szakmai helytállását, miszerint a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása. Mintegy megcáfolva a magyar nyelv használatát a román diákok körében kikényszerítő magyar oktatókkal, a román beteggel magyarul társalgó magyar orvos rémképével riogató személyeket, akik megkérdőjelezik az anyanyelvű orvosképzés lényegét. Most azokat is szeretném megcáfolni, akik szerint az erdélyi magyar orvos nem érvényesülhet szülőföldjén. Ez jelentős mértékben rajta is múlik. Vajon megpróbálta-e, küzdött-e eleget érte, próbált-e helyes mentalitást kialakítani ebben a valóban „menni vagy maradni” dilemmát és divatot hordozó világban? Meggyőződésem, hogy már nagyon sok Németországba igyekvő migráns megbánta, hogy elindult. Pedig az ő helyzete összehasonlíthatatlan az erdélyi orvoséval. Nálunk nincs háború, és az erdélyi magyar orvos nem küzd mindennapi megélhetési gondokkal. A fentiek tükrében fájó, hogy egy végzéshez közeledő orvostanhallgató néhány éve azt nyilatkozta, azonnal Nyugatra készül, mert nem óhajt a sokat bírált hazai egészségügyi rendszer alkalmazásába állni. Az már erkölcsi kérdés, hogy miért óhajtotta elvenni mások elől az ingyenes orvosképzési helyet az ugyancsak sok kritikával illetett román oktatási rendszerben.
– Ön szerint milyen napjainkban az orvosok megítélése a társadalomban?
– Ez minden társadalomban nagyon összetett, történelmileg és földrajzilag egyaránt. Az orvos „élet és halál ura”, ami tiszteletet és elismerést érdemel, ugyanakkor sajátos helyzete visszaélésre is alkalmat adhat. Én azt hiszem, hogy az orvos megítélése pontosan olyan, mint amilyen maga a társadalom. Ennek megfelelően nálunk ugyanolyan zűrzavaros és ellentmondásos az értelmiségi, ezen belül az orvos megítélése is. Értékteremtőbb és értékfenntartóbb társadalmakban a kikényszerített értékteremtés egyúttal nagyobb megbecsüléssel jár.
– Gyakran elhangzik, hogy az Európai Unió tagországai között az utolsó helyeken állunk népegészségügyi kérdésben. Lát-e ezen a területen pozitív változást?
– Uniós viszonylatban valóban hátul kullogunk, világszinten viszont jó a helyzetünk. Persze, az egészségügyi rendszerünk számára is kihívás, hogy az Európai Unióban helyt álljunk, mint a kevésbé tehetős „családtag”. Pozitív változásra addig nem lehet remény, ameddig Romániában az egészségügyre a bruttó hazai termék négy százalékát fordítják, míg az Európai Unió szintjén ennek másfélszerese-kétszerese jut az ágazatnak. A különböző egészségügyi mutatók látványos javítása, a megelőzés hangsúlyozása helyett maradnak hát a legfontosabb problémák: az egészségügyi ellátás egyenetlenségei, az egyre fokozottabbá váló szakorvoshiány, a zsúfoltság miatt romló hozzáférhetőség, helyenként a rossz felszereltség, a stratégiahiány és a többi.
– Előadásaiban gyakran hivatkozik nagycsaládos tapasztalataira. Tudjuk, hogy a régi nagycsaládos modell megszűnt, ennek ellenére többen is mondják, hogy értelmiségi körökben ismét „divat” lett a harmadik gyerek. Mennyire súlyos jelenség a születések számának visszaesése?
–A pozitív példákon túl az erdélyi magyarságra leginkább a fogyás, az elvándorlás, a beolvadás, az elidegenedés, a hagyományvesztés, a borúlátás és a kilátástalanság jellemző. Nagymértékű térvesztésről számolnak be a demográfiai mutatók: a legutóbbi két népszámlálás között kétszázezer lélekkel csökkent a romániai magyarság létszáma, így az egy és negyedmilliós határ alá került. Az egykori hagyományos nagycsaládos modell megszűnésével és az egy nőre eső igen alacsony gyermeklétszámmal kell számolnunk. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára és világnézetre lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás, autonómiaformák, egyéni példamutatás. A harmadik, sokadik gyermek vállalása a fentieket erősíti meg.
– Európai viszonylatban milyen mértékben lehet kormányzati politikákkal hathatósan támogatni a gyerekvállalást?
– Kedvező jel, hogy a nők átlagosan több mint két gyermeket szeretnének vállalni. Ez rendkívül fontos társadalmi kihívásnak bizonyul, hiszen az akarat megsegítése a népesedési kilátások potenciális javulását eredményezheti. A demográfiailag megingott Európának vagy legalábbis a magyar közösségnek az kellene, hogy legyen a válasza a migránsválságra, hogy elősegítse az óhajtott és a végül felvállalt gyermekszám egymáshoz való közelítését. Jelenleg a kettő különbsége egy egész gyermek. Szóval, a magyar kormány családbarát politikájával arra törekszik, hogy ez az „elfeledett” gyermek végül megszülessen.
– A mai erdélyi egyetemi oktatónak mennyire van lehetősége komoly kutatási munkát végezni?
– Különböző népegészségügyi kérdésekkel foglalkozom, kiemelten a magyar népesség életmódjával és egészségi állapotával. Negyedik éve amerikai, magyarországi és romániai kutatók szakmai együttműködésével megvalósuló dohányzáskutatásnak vagyok a romániai koordinátora. Összesen hét kutatási területen folyik a tevékenység, eredményeinket hazai és külföldi konferenciákon, szaklapokban ismertetjük. Idén márciusban hatodmagammal Chicagóban vettünk részt az Egyesült Államok kimondottan dohányzási témájú csúcskonferenciáján. Egy hónapja a tizedik doktorandusom védte meg sikeresen a doktori értekezését. Bár tőlünk nyugatabbra, már Magyarországon is sokkal több lehetőség biztosított, azért idehaza is zajlik az élet.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Letagadott háttéralku
A választási kampányban interjút szerettem volna készíteni Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével. Úgy gondoltam, az Erdélyi Napló olvasóit érdekelné egy olyan beszélgetés, amelyben a párt terveiről, választási kampányáról és általában a párttal kapcsolatban megfogalmazható, akár kényelmetlen kérdésekről is szó esik. Egy rutinos politikusnak kényelmetlen kérdések nincsenek, egy pártvezetőnek pedig érdeke, hogy a választási kampányban minél többféle sajtóorgánumban szólaljon meg, függetlenül attól, hogy az hozzá közel álló vagy éppen kritikus lap.
Nos, rosszul gondoltam, mert Kelemen Hunor nem nyilatkozott, nem adott interjút az Erdélyi Naplónak. Szíve joga, tenném hozzá, az azonban elgondolkoztató, hogy a legnagyobb romániai magyar párt elnöke csak a baráti sajtót szereti. Azokat a lapokat, akik dicsérik, és nem kritizálják a szövetséget. Akik mindenben vele értenek egyet, akik szerint az RMDSZ az érdekképviselet, és minden más próbálkozás megosztja és elbizonytalanítja az erdélyi magyarságot.
Mielőtt azonban bárki félreértene, nem siránkozni akarok, hogy egy politikus nem állt velem szóba. (Amúgy a rendszerváltás után kezdődött újságírói pályafutásomban ritkán fordult elő, hogy valakit megkérdeztem, az elutasított volna. Politikusok közül minden bizonnyal Kelemen Hunor az első.)
Pedig hát lenne mit kérdezni az RMDSZ elnökétől, ilyenkor, a kampány finisében is. Nemcsak az újságíró, hanem a választó is tanácstalan, mert nem érti, nem tudja, hogy mi zajlik körülötte. Most hirtelen a Kolozsvár szomszédságában fekvő Kisbács község el nem indított magyar polgármesterjelöltjére gondolok: itt az RMDSZ gondolt egy merészet és nagyot, s a község mintegy harminc százalékát kitevő magyar lakosságát faképnél hagyva román jelöltet támogat, miközben négy évvel ezelőtt pár szavazaton múlott az RMDSZ-es polgármesterjelölt sikere. Kolozs megye legalább öt településén ismétlődik a román pártokkal folytatott hasonló háttéralkus történet, hogy Erdély más, vegyes lakosságú megyéiről most ne is szóljunk.
Közben kolozsvári sajtóértekezletén Kelemen Hunor tagadta, hogy bármiféle háttéralkukat kötöttek volna román pártokkal, a bizonyítékok tükrében azonban az elnök álláspontja igen gyenge lábakon áll. Itt jellegzetesen a „merjünk kicsik lenni” elve érvényesül, hátha a választásokat nyert többségi polgármester által felkínált koncból a helyi magyaroknak is jut valami.
Kelemen Hunor nemcsak a pénzosztás-gate védhetetlen dolgait nem meri elmagyarázni, hanem a háttéralkuk ügyét sem. Úgy gondolja, minderre a választók szemet hunynak. Csak ne legyen túl fájdalmas az ébredés.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Érdemes és kell szavazni
Az eddigi választások tapasztalatai és a friss közvélemény-kutatások adatai szerint a romániai magyar szavazók kisebb arányban voksolnak, mint a többségi nemzet tagjai. A miértekre kerestük a választ Tőkés László európai parlamenti képviselővel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökével.
– Több választási ciklus óta visszatérő trend, hogy az erdélyi magyar szavazók a román választókhoz képest kisebb arányban mennek el szavazni. Van-e valamilyen elképzelés ennek megváltoztatására?
– Becsületbeli dolognak tartom, hogy éljünk a demokratikus jogállam által biztosított törvényes lehetőséggel, elmenjünk szavazni és a magyarságot is erre buzdítsuk. A legnagyobb akadály, amibe beleütközünk, az a politikai osztályból és általában a politikából való kiábrándultság, a lesújtó közöny. Négy évvel ezelőtt Kolozsváron például a magyarságnak csupán egyharmada élt választási jogával. Ezzel szemben a magyar köz- és érdekképviselet aranykorában, a kilencvenes években éppen a nemzeti többletünk volt az, amely előkelő helyet biztosított számunkra a romániai politikai életben. Ebben a mai helyzetben kell valahogy meggyőznünk választóinkat, hogy érdemes szavazni, hogy van lehetőség a változtatásra. Ezért tartom becsületbeli kötelességemnek, hogy eljárjak a kampánytalálkozókra.
– Ön szerint mi az oka a politikából való ilyen mérvű kiábrándultságnak?
– A politikusok nem tudják megvalósítani ígéreteiket, vagy ezeket az ígéreteket Romániában nem lehet betartani. Ugyanakkor a választókkal is baj van, mert rendre olyan erőket segítenek hatalomra, amelyek nem tudtak fordítani az ország sorsán. De ezzel együtt baj van a választottakkal is, akik rendre becsapják választóikat. Mindent átsző a korrupció, és ebből a magyar pártok sem képeznek kivételt. Mondhatnám, hogy egyedüli kivétel az Erdélyi Magyar Néppárt, amely fiatal kora ellenére sem lehet érintett. Az RMDSZ-nek közben sikerült a szintén fiatal Magyar Polgári Pártot bevinni az utcájába, és Biró Zsoltnak, az MPP elnökének nyilvánosságra került a megvesztegetéssel kapcsolatos, öszödinek titulált beszéde. Összességében lesújtó a helyzet: a néppárt nem sokat nyer abból az előnyéből, hogy hozzá nem tapadnak korrupciós ügyek. Jól látható, hogy minden politikai pártot ugyanaz a közös választói kiábrándultság sújt.
– Ha az emberek egy termékkel elégedetlenek, választanak helyette mást. Vajon ez az erdélyi magyar politikában miért nem érvényes?
– Az erdélyi magyarságnak a kezdeti időszakban már volt egy hangsúlyos választása az RMDSZ-szel szemben, akkor sokan szavaztak a Magyar Polgári Pártra. Nagy erkölcsi és politikai veszteséget okozott, hogy egy újabb magyar párt bejegyzésére kényszerültünk. Ilyenformán a megosztás árnyéka vetült ránk és nem sikerült integrálni a nemzeti-polgári oldalt. Kezdettől fogva kölcsönösen gyengítette egymást az EMNP és az MPP, ami sokak szemében az RMDSZ-hez hasonlóvá teszi politikai csatározásainkat. Ilyen körülmények között kell visszaszereznünk a hitelünket, és az emberek hitét, hogy van kiút, hogy van választási lehetőség. Nem könnyű, de nem is lehetetlen vállalkozás.
– Az emberek kiábrándultságán túl ön szerint mi az oka annak, hogy a mai napig nem alakulhatott ki egy egészséges erdélyi magyar többpártrendszer?
– Az RMDSZ-nek sikerült elhitetnie a mindenhatóságát. Az egypártrendszerre berendezkedő RMDSZ elhitette, hogy nélküle fű sem nő a magyar mezőkön. Ilyenkor a tehetetlenség visszatartja az embereket. Azt mondják, hiába megyünk el szavazni, úgysem fog változni semmi. Gyakran elhangzó, lekicsinylő vélemény és vád a néppárt képviselőivel szemben, hogy eddig mit bizonyítottak. Ez eleve azért hamis érvelés, mert a román politikai rendszer nem ad esélyt a magyar politikai életben arra, hogy egészséges pluralizmus alakuljon ki. Gondoljunk legfőképpen a támogatási rendszerre. Kormányon levő vagy kormányközeli csatlósként az RMDSZ kezében van a pénz és a posztó. Innen fogva teljesen kisajátították maguknak a magyar életet, bebetonozták magukat az önkormányzatokba, a kultúrába, az iskolákba. Mindenen uralkodnak, ez egyszerűen tény. Az évi négy-öt millió euró román állami támogatás ezt a rendszert teljesíti ki. Ezekkel a támogatásokkal a román hatalom tulajdonképpen egy bújtatott korrupciónak a lehetőségét adta az RMDSZ kezébe. De mindez nem újdonság, hiszen amikor 2000-ben még a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke voltam, már úgy kezdték el osztogatni a pénzeket a gyülekezeteknek, hogy erről nem kérdezték meg a püspökség véleményét. Azóta ebből rendszer lett: vagy a román állam vagy a vele együttműködő RMDSZ osztja a pénzt helyi, területi és országos szinten. Ezzel nemcsak az egyházat, hanem a sajtót és a civil szférát is kiszolgáltatottá teszi.
– Hogyan lehet meggyőzni az erdélyi magyar választót arról, hogy az alternatívára is szavazzon, ha a többség számára egyértelmű, hogy ellenzéki polgármester nem fog pénzt kapni települése fejlesztésére?
– Érdemes volna egy kötetben esettanulmányok szintjén megvizsgálni a ritka kivételeknek számító nem RMDSZ-es önkormányzatok vezetőinek az elmúlt 4 vagy 8 évét. A ritka kivételektől, például Tusnádfürdőtől eltekintve, a legtöbb ilyen polgármesternek canossajárás volt a sorsa. Nemcsak megválasztásukkor érte őket rengeteg támadás, de végig kellett vinniük ezt a hátrányos helyzetet egész mandátumuk alatt. Többségüknek megkeseredett a lelke, az RMDSZ pedig bebizonyította, hogy nélküle fű sem nő az önkormányzatokban. Arról nem is beszélve, hogy most a választások idején a fenyegetéstől a megvásárlásig minden módszert bevetnek. Sok helyen indultak volna a jelöltjeink, de valami oknál fogva az utolsó pillanatban visszaléptek. Megfenyegették vagy megvásárolták őket. Sok esetben a néppárt ezt el sem mondhatja, mert a jelöltek nem vállalják a nyilvánosság előtt.
– Egyetlen helyen, Marosvásárhelyen van az RMDSZ-szel olyan közös jelöltje a néppártnak, amelyet mindhárom erdélyi magyar párt támogat, mégsem túl biztatóak a kilátások...
– Soós Zoltán jelöltetését én egy RMDSZ-es alibi-jelöltetésnek érzékelem. Szánalmas volt az egy-két év, amely elvezetett a mostani, marosvásárhelyi helyhatósági választásokig. Mindent meghatározott a kínlódás, a nyilvános szerencsétlenkedés, a tárgyalásnak alig nevezhető alkudozás és az RMDSZ-nek az egységtől való visszalépése. Talán most, az utolsó száz méteren mutatkozik egy valós törekvés a három párt részéről arra, hogy a marosvásárhelyi próbálkozásból mégis összejöjjön valami. Nagyon rossz irányba determinálták ezt a választást: úgy gondolom, hogy Isten különleges kegyelme kell ahhoz, hogy Marosvásárhelyen visszanyerhessük a magyar polgármesteri széket.
– Miközben idehaza, Erdélyben választásokra készülünk, Brüsszelben folyik a magyar és a román lobbi harca Románia országjelentése, az elkobzott és vissza nem adott ingatlanok, valamint a magyar nyelv- és zászlóhasználat ügyében. Rosszul áll a szénánk az Európai Unió háza táján?
– Túl eufémikus a román és a magyar lobbi emlegetése. A román lobbi tulajdonképpen egy félrevezető és félretájékoztató propaganda, hazugságpolitika. Ez a Ceauşecu-rendszer hagyományán alapuló, a világot megtévesztő kirakatpolitikának a részét képező kommunista típusú propaganda. Ebben utolérhetetlen a román politika! Csak egy esetet, a petíciók kérdését említem. Öt év alatt másodszor nyújtottunk be ingatlan-visszaszolgáltatások ügyében petíciót Lomniczi Zoltán és Antal János aláírásával. A románok folyamatosan megkeresik az egyes pártfrakciók koordinátorait, akik az elnökasszonnyal együtt eldöntik, mi kerül a petíciós bizottság napirendjére. A koordinátoroknak nem ingük, nem veszik magukra, nem akarnak konfliktust a románok és magyarok között. Kényelmetlen nekik, nem érzékelik az ügy súlyát. Annyit mégis elértünk, hogy a petíciós bizottság kikérte Románia véleményét az általunk benyújtott petícióra. A román válasz egy szégyenletes mellébeszélés a romániai tulajdon-visszaszolgáltatás tárgyában. Most megy el a válasz a félrevezető román propagandairatra. Közben kaptam egy írásbeli választ egy kérdésemre, amely a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napján kirótt büntetéseket, a nyelvhasználatra vonatkozó dolgainkat és a zászlóügyeket firtatja. A kérdésemet visszautasították, miközben elismerték, hogy Romániának be kell tartania a diszkrimináció tilalmának szabályait. Persze, rögtön hozzáteszik: ez nem az ő hatáskörük. Kisebbségi ügyben egyértelműen áttörésre van szükség, hiszen még a hagyományos kisebbségvédelmi eszközöket sem tudjuk hatékonyan használni, és akkor még hol állunk az autonómiától.
– Jelenthet-e előrelépést, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának, a FUEN-nek Vincze Loránt személyében erdélyi magyar elnöke van?
– Az elmúlt fél évszázadban a FUEN nem igazán jeleskedett eredmények felmutatásában. A FUEN még a kilencvenes években olyan irányt vett, hogy a radikálisnak nevezett szárny kiszorult és a szervezet egyféle sóhivatallá vált. Talán most mozgolódik a szervezet, de én semmiképpen nem tartom jónak, hogy egy ilyen botcsinálta politikus, mint Vincze Loránt került az élére. Félek, hogy a Szatmári Tibor Mucuskája néven elhíresült kétes külszolgálat esete forog fenn, amely nem az ügyek tényleges megoldására irányul, hanem inkább arra, hogy az RMDSZ felmutassa: ő külpolitikai téren is aktív, cselekvő módon lép fel. Az elmúlt 25 év teljes mértékben feljogosít erre a bizalmatlanságra. Ha Frunda György nem tudott elérni semmit – ő volt az RMDSZ külpolitikai nagyágyúja –, akkor most komolyan gondolja az RMDSZ, hogy az autonómiapolitikáról lemondva új utakat kíván nyitni a kisebbségpolitikai érdekképviseletben?
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Új tartalom a hamis egység helyett
Egy híján a négy évvel ezelőtti helyi és megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerezte meg az Erdélyi Magyar Néppárt, de elveszítette két polgármesterét. Toró T. Tiborral, a párt alelnökével a választások eredményeit értékeltük.
– A helyhatósági választások eredményei alapján van, aki már temeti az Erdélyi Magyar Néppártot. Rosszabbak az eredmények annál, mint amire számítottak?
– Ha a részvételi arányokat nézzük, akkor nincs okunk ünnepelni sem nekünk, sem másnak, hiszen a magyar pártokra szavazók tábora tovább apadt, újabb százezerrel. Nem vigasz számunkra az, hogy a mi táborunk fogyott a legkevesebbet – a politikai támogatás mértékét leginkább jelző megyei listáink mintegy 7000 szavazattal gyűjtöttek kevesebbet –, és az sem, hogy most, jóval kedvezőtlenebb körülmények között, egy híjával ugyanannyi önkormányzati mandátumot sikerült szereznünk, mint négy évvel ezelőtt. Nem vigasz, mert nem titkolt célunk a növekedés volt mind szavazatszámban, mind mandátumban.
– A tömbszórvány összehasonlításban hol maradt hangsúlyosabb a néppárt jelenléte?
– Tömbmagyar vidékeken mindig is nagyobb volt a fogadókészség a politikai verseny iránt, bár még itt is távol vagyunk a normalitástól. Értelemszerűen szavazataink és mandátumaink kétharmada a Székelyföldről származik, de növekedésünk Szilágy és Kolozs megyében azt jelzi, hogy a néppárt politikai jelenlétére egyre inkább igény van az interetnikus környezetben is. Még mindig jelentős a demokráciadeficit az erdélyi magyar társadalomban, de ez nem csoda, hiszen az RMDSZ mindent megtesz ennek az állapotnak a fennmaradásáért. Ebben a kampányban is látszott, értékelhető mondanivalójuk a hamis egységen és a közösségi biztonságígéreten túl nemigen volt. Találóan fogalmazott az, aki ezt a gyakorlatot – az alvilágban megszokott védelmi pénzszedés analógiájára – védelmi voksnak nevezte. Szavazzatok ránk, mert mi megvédünk titeket. Ha nem ránk szavaztok, megbüntetünk: nem nyertek pályázatot, nem juttok hozzá az amúgy alanyi jogon járó közpénzekhez.
– Ha újra lehetne kezdeni a kampányt, mit tennének másként?
– A választások többnyire nem a kampányban dőlnek el, a néhány hetes kampányidőszakban csak konszolidálni vagy rossz esetben elveszíteni lehet a négy év alatt összegyűjtött politikai tőkét, de szinte lehetetlen jelentősen növelni azt. Tehát fontosabb a négy év alatt elvégzett munka mennyisége, iránya és eredményessége, vagyis a néppárt társadalmi beágyazottsága, mint a kampányban elhangzott beszédek. Ugyanakkor az is fontos felismerés, hogy ami számunkra, aktív politikusok számára fontosnak látszik, például a korrupciómentes közigazgatás, a választópolgároknak nem biztos, hogy fontos, bármennyire furcsának is tűnik.
– Nem tartja ellentmondásosnak, hogy a közvélemény-kutatásokban támogatott korrupcióellenes küzdelmen gyakorlatilag átléptek a választók azzal, hogy a bűnvádi eljárás alatt álló román és magyar politikusok egész hadát betonozták be újra a helyi önkormányzatokba?
– Ha csak a magyarok esetében lenne ez így, akkor az egészet a román igazságszolgáltatás iránti bizalmatlansággal magyaráznám: elöljáróinkat azért zaklatják a román állam bűnüldöző szervei, mert magyarok. Ez azonban csak a ráadás. Keserűen veszem tudomásul, hogy a választópolgárok – románok, magyarok – többségének a fejében a politikai tevékenység és a korrupció természetes módon fonódik egybe. El sem tudják képzelni, hogy a politika lehet tiszta is, sehol nincs kódolva, hogy egy elöljáró nem nyúl hozzá a közpénzhez önös érdekből. Ezt lehet a mi kommunikációnk csődjeként is értelmezni, de azt hiszem, a helyzet ennél súlyosabb: a választók beletörődtek ebbe, mint megváltoztathatatlanba, szerintük ez a dolgok rendje. A sztereotípia az, hogy a korrupt politikus az ügyes, a becsületes pedig élhetetlen. Akit ez zavar, az legfeljebb távolmaradással tüntet és büntet ezáltal mindenkit, korruptat és becsületest egyaránt, de sajnos legfőképpen önmagát és a közösséget, amikor passzivitásával továbbélteti a korrupt rendszert. Meggyőződésem azonban, hogy ebbe nem beletörődni kell, hanem tovább harcolni a jelenség ellen.
– A néppártnak négy évvel ezelőtt voltak hangsúlyos magyarországi arcai, idén ilyenekkel nemigen lehetett találkozni Erdélyben. Az a néhány fideszes politikus, aki eljött kampányolni, elsősorban a marosvásárhelyi összefogás és a kolozsvári városi RMDSZ-es lista mellett tette le voksát. Érezték fideszes barátaik hiányát?
– Ha visszaemlékszünk, négy évvel ezelőtt sem adták egymásnak a kilincset Erdélyben magyarországi politikusok, sem a néppárt, sem az RMDSZ kampányában, talán csak Kövér László volt a kivétel, aki erkölcsi kényszert érzett, hogy tiszteletbeli elnökként az MPP kampányát hangsúlyosan megsegítse. Most sem az ő jelenlétüktől volt hangos a közélet, részvételük kampányrendezvényeken inkább kivétel volt, mint főszabály. Magasabb szintű magyarországi jelenlét a vélt vagy valós összefogások esetében volt tetten érhető. De alapjában egy választást megnyerni a jelölteknek kell, nem az őt támogató magyarországi politikai erőknek. Mint ahogyan a győzelem sem a támogató érdeme, a kudarc sem a támogatás hiányának tudható be. A hibát, ha a választók nem értették meg üzenetünket, nem barátainkban vagy ellenfeleinkben, hanem magunkban kell keresnünk.
– Úgy tűnik, a sokat hangoztatott összefogás egyféle létparancs lett az erdélyi magyar választók szemében, hiszen a néppárt néhány koalíciós listája volt igazából sikeres. Ha az MPP-vel több székelyföldi településen sikerült megegyezni, miért nem lett ebből erdélyi koalíció?
– Bár az összefogás önmagában soha nem érték, csak azáltal válik azzá, ha jó ügy érdekében történik, a politikai egység ma Erdélyben feltétel nélküli értékként jelenik meg a választók tudatában. Ezt egyesek komolyan gondolják és megpróbálják tartalommal és valós értékkel feltölteni, mások csak retorikai fogásnak használják, visszaélve közösségünk természetes egységigényével. A harsány propaganda sokszor elfedi a valóságot, így lehet a hamis összefogást valósnak felmutatni. Hazugságra azonban szövetséget, érdekképviseletet és jövőképet csak ideig-óráig lehet építeni. Természetesen jó lett volna egy valós – az erdélyi értékekre és a közösségi önrendelkezés szükségességére épülő – szövetség a néppárt és az MPP között az RMDSZ Bukarest-centrikus politikájának alternatívájaként. De az MPP országos vezetői a számukra felkínált parlamenti mandátumok, illetve néhány megtartható polgármesteri szék bűvöletében más utat választottak, ők az RMDSZ vezérkarával kötöttek alkut. Az MPP szándékosan leépített, immunrendszerében meggyengített szervezeti bázisa pedig nem tudta őket ebben megakadályozni. Így bármennyire szerettük volna megkötni ezt a megállapodást Erdély szintjén, csak ott sikerült, ahol az MPP helyi vezetői meg tudták engedni maguknak, hogy szembemenjenek pártjuk országos irányvonalával, mint ahogyan ez Székelyudvarhelyen történt.
– Marosvásárhely kivételével az RMDSZ-szel nem volt közös fellépésük a választásokon. A néppárt vajon mennyire hibás abban, hogy nem sikerült semmiféle kompromisszumot kötni?
– Az RMDSZ a választási törvény sajátos értelmezésével, miszerint kisebbségi szervezet csak saját jel alatt indulhat a választásokon, eleve kizárt minden választási koalíciót. Együttműködésként az RMDSZ vezetői csak egypártrendszerszerű megoldásokat kínáltak fel, többnyire közvetlenül az RMDSZ színeiben való indulást, amely kiszolgáltatottá teszi a helyi képviseletet a megyei vagy országos RMDSZ-vezetés politikai széljárástól függő paktumainak, vagy ami még rosszabb, a vezetők egyéni érdekeinek. Egy felelős politikai szervezet ilyenbe nem mehet bele, hiszen elsősorban tagságának és választóinak tartozik elszámolással. Mindazonáltal világosan tetten érhető az RMDSZ vezetőinek azon szándéka, hogy csupán látszatellenzéket tudnak a politikai pályán elképzelni. Ezért nem akartak a saját értékeihez következetesen ragaszkodó néppárttal semmilyen formában együttműködni, még akkor sem, ha ez a képviselet mennyiségi vagy minőségi rovására ment. Helyette inkább az összefogás hamis látszatát teremtették meg az MPP néhány országos és helyi vezetőjével.
– Az elnyert önkormányzati és megyei képviselői mandátumaik birtokában mire futja saját erejükből?
– A választások eredményeképpen Erdély magyarok által lakott településeinek nagy részében ellenzékből kell magyar közösségi érdeket érvényesíteni. Sem aszfaltozni, járdaszegletet cserélni, sem sok folyóméter nyílászárót középületeken kicserélni nem tudunk, ez a közigazgatás végrehajtóinak feladata. A Robin Hood-program gyakorlatba ültetéséhez, amelyet a kampányban meghirdettünk, és amelynek lényege az átláthatóság megteremtése, a közpénzek hasznos elköltésére és a korrupciómentes közigazgatásra való törekvés, elegendő akár egy önkormányzati képviselő is, aki bátor, szorgalmas és következetes. Vagyis igazi Robin Hood, aki a basáskodó helyi elöljárókkal szemben mindig a közösség pártján van. Hogy hány Robin Hoodot sikerült beküldenünk a helyi önkormányzatokba és mennyire hatékonyan dolgoznak, az a következő négy évben kiderül. A néppárt azon lesz, hogy politikai és szakmai hátországot biztosítson azon képviselőinek, akik akarnak és tudnak dolgozni a közösségért.
– Lesz-e újratervezés, új stratégia az őszi parlamenti választásokra? Van-e esélye annak, hogy rendkívüli tisztújító kongresszust hívjanak össze, ahol a választásokat kiértékelnék, illetve szóba jöhet-e akár a vezetőségcsere is?
– Egyelőre a választási eredmények kiértékelése zajlik a néppárt szakmai és választott testületeiben. Van mit feldolgozni és elemezni, és az is biztos, hogy szükség van újratervezésre is. Egyelőre az országos elnökség az előttünk álló hónapban a bizalmi szavazás kötelezettségét rendelte el minden olyan helyi és megyei szervezetünkben, amely mandátumban vagy szavazatszámban csökkenést könyvelt el a négy évvel ezelőtti eredményekhez képest. Másrészt önkormányzati testületeinket is újraalakítjuk a hatékonyabb működés jegyében, és gőzerővel folyik az országos választmány előkészítése, amelyet július 17-re hívott össze az országos elnökség. Ezen az országos elnökség választási kiértékelője és elszámoltatása mellett a parlamenti választási stratégia és egy esetleges kongresszus összehívása is napirenden szerepel. Egy politikai párt számára szinte kötelező gyakorlat a választási megmérettetéseken való indulás, mint céljai eléréséhez szükséges eszköz. Meggyőződésem, hogy a konstruktív vitának nem ennek értelméről, hanem a választásokon indulás különböző módozatairól kell szólnia.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy látszatország látszatkatonasága
Egyre gyakrabban találkozom országútjainkon katonai konvojokkal, amelyek külsőleg semmiben nem különböznek attól, mint amilyen az én katonáskodásom idején volt, de azóta eltelt harminc esztendő. Akkoriban nem tűnt fel a régimódi dízelmotorok hatalmas füstje, ma azonban a katonaságon kívül már senki nem használja a 30–40 éves, kivénhedt masinákat, amelyek elindítása eleve felér egy katonai sikerrel.
De hát, ahogy mondani szokás, szegény ember vízzel főz. Mitől lenne a román katonaság jobban felszerelt, mint egy átlagos kórház vagy iskola? Ugyanazok a szűkös költségvetési források nyomorgatnak minden ágazatot, legfennebb némi pénzátcsoportosítás jöhet szóba mindabból, amit az országos bürokrácia és a korrupció meghagy.
Márpedig új szelek fújnak a NATO-tagországok háza táján, ahol egyre hangsúlyosabb követelmény a saját haderő fejlesztése. Vagy ha erre mégsincs elegendő pénz, akkor legalább a látszatot igyekeznek fenntartani, ahogyan azt Románia is teszi egyre gyakoribb belső csapatmozgásokkal, használt vadászgépek megvásárlásával, illetve NATO-támaszpontok létesítésével, ahova teljes felszereléssel és modern haditechnikával érkező, külföldi finanszírozású csapatokat várnak.
Ahhoz nem kell különösebb szakértőnek lenni, hogy az interneten bőséggel elérhető török, lengyel vagy valamelyik balti NATO-tagország haditechnikáját, haderejét reklámozó film alapján megbecsüljük a román haderő „elrettentő” képességét. Elég elhaladni egy-egy lerobbant, embermagasságú gaztól övezett kaszárnya mellett, ahol az egyetlen korszerű felszerelés az immár jó ideje hivatásos állományban lévő katonák saját gépjárművei, amelyekkel minden reggel munkába járnak. A kevéske modern felszereléssel azokat a békefenntartó alakulatokat indítják útnak, akiknek a világ legforróbb konfliktusövezeteiben kell megvédeniük életüket a rájuk leselkedő ezernyi veszéllyel szemben.
Mindezek ellenére a NATO-csúcsokon, illetve az azt megelőző előkészületi munkában Románia az első sorokban lépeget. Helyi rakétapajzsot és „NATO-kirendeltséget” avat, az ország első emberei pedig állandóan amerikai tábornokokkal paroláznak. Ha pedig az orosz propagandagépezet a meztelen királyt imitáló román katonai PR-ról egy-egy dokumentumfilm erejéig lerántja a leplet, máris kész az országos botrány, és mindenki duzzogó kisgyerekként tiltakozik. Persze, ez a cirkusz csak egy kívülálló számára meglepő. Aki ismeri Románia rendszerváltás utáni (és előtti) történelmét, az jól tudja: a román politikum mindig és mindenhol csak a látszatra ad.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Kárpát-medence Ópusztaszeren
Az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark az egész Kárpát-medence területéről vonzza a látogatókat, ahogyan azt tervezői már az 1980-as évek derekán elképzelték. Az emlékhely története azonban ennél sokkal korábbra nyúlik vissza. Vendéglátónkat, Vincze Gábor történészt – akinek kalauzolásával az emlékpark valamennyi nevezetességét bejártuk – a nemzeti emlékhelyről faggattam. – Kezdjük a legelején: miért éppen Ópusztaszeren épült meg Magyarország Nemzeti Történeti Emlékparkja? – Ennek egyik kézenfekvő magyarázata az, hogy a 12. században itt egy igen jelentős egyházi központ létesült – egy nemzetségi monostor bencés templommal –, ami köré később mezőváros épült. Az 1500-as évek végéig egy virágzó egyházi szellemi központ működött Szeren, és azért épp itt, mert Szegedtől Buda fele egy ősi kereskedelmi út mentén feküdt. A régi térképek még megjelölték ezt az utat. A török világ végén a központ megszűnik, de a romok a 19. században is megmAradtak, a templom fala helyenként 2,5-3 méter magasan még állt. Az utókor fantáziáját az is felcsigázta, hogy Anonymus gestájában, a Gesta Hungarorumban földrajznevekkel precízen körül van írva Szer, a település. Anonymus krónikája szerint a honfoglaló vezérek itt jöttek össze, hogy meghányják-vessék az ország dolgait, és ezt a tényt a romantikus 19. században úgy dolgozták fel, hogy itt került sor Magyarország első országgyűlésére.
– Az emlékpark legrégebbi, ma is álló alkotása az 1896-ban emelt Árpád-emlékmű. Tulajdonképpen ekkor született meg az emlékhely ötlete?
– A millennium éve jó alkalom volt arra, hogy valamit kezdjenek ezzel a múlttal. A környék ekkor az északolasz származású Pallavicini Alfonz Károly őrgróf birtoka volt. Amikor szóba került a szeri történet, a mai emlékparktól 8 km-re található Pusztaszer falu Kecskemét városának a birtokaként szerepelt. Kecskemét egy Árpád-oszlopot szeretett volna állítani, amihez azonban sok pénze nem volt, az őrgróf viszont egy jókora Árpád-emlékmű felállítását vállalta olyan meggondolásból, hogy a híres romok az ő birtokán találhatók. Amikor Pallavicini őrgróf saját pénzén felépítette az emlékművet, sem a Kecskemétiek, sem a pusztaszeriek nem örültek neki, a hely azonban már Trianon előtt, majd a két világháború között az Árpád-kultusz melegágya, zarándokhelye lett, itt működött többek között a Pusztaszeri Árpád Egyesület.
– Mit kezdett a kommunista éra a pusztaszeri Árpád-kultusszal?
– A kommunisták egy roppant ravasz húzással erre a kultuszra még rátetettek egy lapáttal: 1945-ben itt kezdték el a magyarországi földosztást. Ennek kettős üzenete volt: Pallavicini őrgrófék birtokának szétverésével a gyűlölt arisztokraták elleni harcba foghattak, másrészt a hely szellemét igyekeztek deszakralizálni azzal, hogy később a földosztást a második honfoglalásként állították be. 1956 után ezzel az aktussal egy baj volt: a földosztó minisztert 1945-ben Nagy Imrének hívták, így aztán a második „honfoglalást” elhallgatták. A hatvanas években, Csongrád megyei szinten elindult egyféle mozgolódás, hogy kezdeni kellene valamit ezzel a történelmi örökséggel.
1945-től a kommunisták alapemberévé vált Erdei Ferenc – a Hazafias Népfront országos főtitkáraként – 1970-ben felveti, hogy létre kellene hozni egy történelmi emlékhelyet. Az országos pártvezetés meglepő módon nem sepri le az asztalról az ötletet, hanem bátorítja annak megvalósítását. Olyan neves személyiségek állnak az ügy mellé, mint Györffy György, a kor legjelesebb középkorász történésze, illetve a kissé perifériára szorított, de szakmailag abszolút elismert László Gyula régész-történész. Néhány „fontos elvtárs” létrehozza az Ópusztaszeri Országos Emlékbizottságot, amely a Csongrád megyei múzeumok szegedi központját – Trogmayer Ottó vezetésével – azzal bízza meg, hogy ássák ki a romokat. Az 1971-ben elindult ásatások jelentették az emlékhely kezdetét.
– Hogyan került képbe a Feszty-körkép?
– 1972-ben László Gyula vetette fel annak a lehetőségét, hogy a készülő emlékparkban kapjon helyet a háború végén, Budapesten kétharmad részben megsemmisült Feszty-körkép még megmenthető része. A felvetést mind a helyi, mind a központi pártvezetés támogatta. Menet közben alakult ki az az elképzelés, hogy Feszty Árpádnak „A magyarok bejövetele” című körképét állítsák helyre és egy erre a célra készülő épületben mutassák be. A körkép Szegedre szállított mAradványainak a restaurálására azonban csak jóval később került sor. Az 1971-től harminc éven át minden nyáron folytatott ásatások kiderítették, mennyire fontos település romjai fekszenek a mai emlékpark helyén. A múzeum egyik munkatársa, a ma is élő Juhász Antal néprajzos professzor kezdettől fogva a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását irányította. A skanzen a két világháború közötti, illetve a 19. századi népi életet, a hagyományos alföldi paraszti világot mutatja be hitelesen. Juhász Antal a ma már mondhatni hungarikumnak számító Szeged környéki tanyavilággal kezdte a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását. Később elkészült szeged-alsóvárosi „paprikás porta”, a makói „hagymás” parasztház és több más hasonló építmény.
– A kommunista időben hogyan sikerült ideológiamentes övezetnek megőrizni az emlékparkot?
– Az 1945-ös földosztást követő években született „kettős honfoglalás” ötlete még sokáig kísértette az elvtársakat. Szerencsére a földosztás, mint „újabb honfoglalást” bemutató monumentális emlékmű, soha nem készült el, az utókorra fennmAradt pályaművek makettjeinek fényképe azonban ma is elrettentő látványt nyújt a korabeli tervekről. Ahogyan telt az idő, a nyolcvanas évekre az ideológiai vonal elfakult, elszürkült.
– Az emlékpark igazi látványossága ma is a Feszty-körkép. Hogyan sikerült egy jórészt elégett, megsemmisült műalkotást ilyen tökéletesen restaurálni?
– Ez a lengyel restaurátorok kiváló hozzáértését és mintegy négyéves munkáját dicséri. A nyolcvanas évek közepén kezdett épülni, és az évtized végére készült el a Rotunda, a körkép kiállítási helye. Ekkor már egyértelművé vált, hogy hozzá kell fogni a körkép restaurálásához. Még a pártállam idején, 1989-ben létrehoztak egy Feszty-körkép Alapítványt, amelynek az Országos Emlékbizottság mellett az volt a feladata, hogy a körkép rekonstrukcióját menedzselje. A meghirdetett nemzetközi pályázatra két csapat jelentkezett: egy magyar és egy lengyel. A lengyelek nagy előnye volt, hogy az 1794-es racławicei csatáról készült körképet egy évtizeddel korábban már restaurálták: a lengyelországi műalkotásból is nagyjából annyi mAradt, mint a Feszty-körképből. A mesterek pontosan tudták, hogy a megmAradt részeket hogyan és milyen technikával kell kiegészíteni. Trogmayer Ottó döntött a lengyelek mellett, amiből később sértődés lett, de az idő és az élet őt igazolta. Trogmayer Ottó tavaly halt meg: ő volt 1971-től az ópusztaszeri emlékparknak a motorja, az igazi atyja. Nélküle ez nem valósulhatott volna meg. A lengyelek 1991-ben kezdték el a restaurálást és 1995-ben sikerült átadni a teljesen felújított műalkotást.
– Hogyan fogadta a közönség a régi pompájában megelevenedő Feszty-körképet?
– Óriási „látogatói bumm” vette kezdetét Magyarországról és szerte a Kárpát-medenceéből. Európában nemcsak a magyaroknak, hanem az oroszoknak, a bolgároknak, a lengyeleknek, a svájciaknak, a németeknek, távolabb pedig a kínaiaknak és az amerikaiaknak is van történelmi eseményeket megörökítő körképük. Ez a műfaj még a mozi világa előtt terjedt el, hiszen több dimenzióban lehetett látványosan bemutatni monumentális eseményeket. Elfogadtatása azonban sem a kommunista években, sem a rendszerváltás után nem volt igazából gördülékeny Magyarországon. Amikor 1989 előtt néhány szocialista elvtárs fintorgott a kiállítás ötletén, Trogmayer Ottó azzal válaszolt, hogy ha Moszkvában, a szovjet elvtársak annyira büszkék a saját körképükre, mi miért ne lehetnénk azok? Amikor 1995-ben végre restaurálták, ezúttal a liberálisok fintorogtak, hogy miért kell egy 19. századi elavult giccset újra bemutatni. Trogmayer Ottó ezúttal azzal vágott vissza, hogy ha az Egyesült Államokban is van ilyen, és nagy sikernek örvend, nekik vajon miért nem giccs.
– Milyen manapság az ópusztaszeri emlékpark látogatottsága? Mennyire sikerült megőrizni a kilencvenes évek „népvándorlásszerű” tumultusát?
– A Feszty-körkép átadása után mintegy tíz éven keresztül nem került sor semmiféle komoly fejlesztésre, mert az akkori vezetés megelégedett azzal, hogy újabb és újabb tömegek kíváncsiak a Rotundában kiállított körképre, illetve az Emlékpark többi nevezetességére. Jó darabig ez működött is, a kétezres években azonban apadni kezdett a látogatói létszám. Ekkor vetődött fel, hogy új attrakciókat kellene bemutatni: többek között olyan interaktív kiállításokra van szükség, amelyek a mai fiatalokat is megfogják. A tavaly átadott látogatóközpont új színt hozott az emlékpark életébe. Például 3D-s történelmi filmvetítésre ülhetnek be, vagy a Rotundában olyan új szemléletű kiállítások is látogathatók, amelyek a mai tizenéves nemzedékek számára sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek, mint egy régi szemléletű panoptikum. Bármilyen népszerű is egy kiállítóhely, ha nincs folyamatos fejlesztés és nincsenek új ötletek, egy idő múlva érdektelenségbe fullad. A mi feladatunk az, hogy újabb és újabb programokkal csaljuk ide a közönséget.
– Mennyire kedvelik a Kárpát-medence elszakított területeiről érkező vendégek az emlékparkot?
– Már a nyolcvanas évek közepén megfogalmazták az Emlékbizottság tagjai, hogy itt kell találkoznia a Kárpát-medencei magyarságnak, ahogyan azt Árpád fejedelem idejében tették eleink. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történtei Emlékparknak ma is ez az egyik legfontosabb küldetése: minél sűrűbben találkozzunk és ismerjük meg közös múltunkat.
Makkay József
erdelynaplo.ro
Erdély.ma

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Huszonöt éves lapunk állomásai
A kommunista rendszerből átöröklött, és az 1989-es fordulat után új arculattal és új tematikával induló romániai magyar napi- és hetilappiacon huszonöt évvel ezelőtt, 1991. szeptember 5-én jelent meg az első új országos magyar hetilap, az Erdélyi Napló. Anyagi függetlenségének köszönhetően a néhány évig ötvenezres példányszámban piacra kerülő hetilap joggal tekinthette magát szabad és független újságnak, ami egyaránt meglátszott a lap témaválasztásában, őszinte stílusán és az újságírói munka profizmusában. A romániai magyar sajtóban akkoriban még szokatlan módon utcára kerülő kis csapatnyi sajtómunkás vakmerő vállalkozásaként kovácsolódott sikertörténetté az új magyar lap kiadása, amely számos újságírói műfajban mutatta meg, hogy másként is lehet és kell lapot írni Erdélyben.
Az Erdélyi Napló elmúlt huszonöt éve nem mindig volt sikertörténet. Nem lehetett az, hiszen a kilencvenes évek második felétől a kezdeti célkitűzéseket folyamatosan felrúgó romániai magyar politikai elit nagyobb részének a viselt dolgait megszellőztető hetilaptól egy idő után nemcsak függetlenségét, hanem létjogosultságát is elvitatták. A kétezres évektől folyamatosan anyagi gondokkal küszködő hetilap – a romániai magyar sajtót román állami pénzekből támogató RMDSZ-alapítvány tíz év alatt talán egyszer adott egy jelképes összeget a szerkesztőségnek – így jutott el a 2009 augusztusi kényszerpihenőig, kiadása egy éven keresztül szünetelt. 2010 nyarán ezen az áldatlan helyzeten változtatott a Budapesti székhelyű Magyar Nemzet lapkiadó vállalat, amely révén megújított szerkesztőséggel és anyagi biztonságot jelentő beruházással láthatott ismét nyomdafestéket sokak kedvenc hetilapja. Az elmúlt hat év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a portfoliójában immár hat lapot számláló legnagyobb erdélyi magyar lapkiadó vállalat, a Székelyudvarhelyi Híradó hetilapjaként az Erdélyi Naplónak továbbra is van létjogosultsága a romániai lappiacon.
Hetilapunk szerkesztőségében huszonöt év alatt sok munkatárs megfordult. Voltak, akik a legnehezebb időkben is kitartottak, és voltak, akik továbbálltak. De ez minden cég életében ismerős történet. A lényeg az, hogy az egykor szókimondásáról elhíresült Erdélyi Napló egyféle „brandként” mAradhatott fenn a romániai magyar újságírásban. Amit a politikusok, közéleti emberek egy része akár elutasíthat, de ettől függetlenül az Erdélyi Napló él és élni szeretne.
Huszonöt év tapasztalatait akarja még hosszú ideig megosztani hűséges olvasótáborával.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Márton Áron püspök élete a 20. század története
A Márton Áron Emlékév indulását a 2015 karácsonyát megelőző napokban jelentette be hivatalosan a nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Potápi Árpád János. Az államtitkárság keretében létrehozott Márton Áron Emlékév Programbizottság elnökét, Gaal Gergelyt a Kárpát-medencei rendezvényekről kérdeztük.
– Hogyan született meg az egész Kárpát-medenceére kiterjedő emlékév ötlete?
– Márton Áron püspök a 20. századi történelem egyik kiemelkedő személyisége, akit példaként állíthatunk magunk elé. Erdélyben, elsősorban a Székelyföldön ma is jól ismerik a nevét, Magyarországon azonban kevésbé. A kommunista diktatúra idején nem volt lehetőség megismerni, megismertetni tevékenységét, holott egy olyan gazdag életműről van szó, amelyet be kell mutatni a magyarság számára. Születésének 120. évfordulója erre kiváló alkalomnak kínálkozott.
– Az emlékév egyházi és világi rendezvényeket egyaránt felsorakoztat. Hogyan sikerült ezt a kettősséget ötvözni?
– A rendezvénynek eleve két fővédnöke van, egy egyházi és egy világi méltóság: Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség érseke és Áder János, Magyarország államelnöke. Márton Áron lelkészi pályáján, közösségi munkavállalásán keresztül gyakorlatilag az egész huszadik század történelmét, a nemzeti és a nemzetközi szocialista diktatúrák igazi arcát is bemutatjuk. A fiatalok szerencsére nem tapasztalhatták meg a néhány évtizeddel ezelőtti kommunista diktatúra elnyomó állami gépezetét, ezért is tartjuk fontosnak minderről részletesen beszélni Kárpát-medence-szerte.
– Folyamatosan hívják önöket kerekasztal-beszélgetésekre, előadásokra, kültéri és a beltéri kiállításaik bemutatására. Mennyire sikerül a fiatalabb nemzedékeket is megszólítani?
– A történelem iránt eleve sok fiatal érdeklődik. A programsorozatot úgy találtuk ki és építettük fel – illetve olyan pályázatokkal egészítettük ki –, hogy a fiatalabb nemzedékeket is megszólítsuk. Márton Áron életét átszőtte a 20. század. 1916-ban Doberdónál harcolt, és megsebesült az 1. világháborúban. Átélte a trianoni országcsonkítást, a két világháború közötti időszakot és a diktatúrák igazságtalanságait. A legnehezebb időszakokban is bátran felemelte szavát az elnyomottak védelmében. Úgy gondoljuk, hogy élete a mai fiatalok számára is példamutató és érdekes lehet. Az öt év börtönnel, tíz év házi őrizettel és egy egész életen át tartó megfigyeléssel sújtott püspökről készült 77 ezer oldalnyi Szekuritáté-dokumentum is jól jelzi, hogy Románia talán legmegfigyeltebb személye volt. Ezt a hatalmas életművet nemcsak tudományos konferenciák és beszélgetések keretében mutatjuk be, hanem ifjúsági táborok szintjén is közel hozzuk a fiatalabb nemzedékekhez.
– Fiataloknak kiírt pályázatokat említett. Mekkora ezek iránt az érdeklődés?
– Elindítottunk egy olyan vetélkedőt, amin kizárólag okostelefonon keresztül lehet részt venni. A fotó- és videopályázat címe: Legyél te is példakép. Arra szeretnénk ösztönözni a fiatalokat, hogy Márton Áron példáját követve ők is váljanak környezetük példaképévé, és keressenek az életükben egy-egy kiemelkedő dolgot, amit velünk is megoszthatnak.
A szintén fiataloknak szóló másik téma a közösségépítés. Márton Áronnak az életét a Szent Mártontól átvett szállóigévé vált mondata határozta meg: Non recuso laborem, azaz nem futamodom meg a munkától. Élete azt bizonyítja, hogy soha nem ijedt meg a feladatoktól, mindig igyekezett azokat megoldani. Azt szeretnénk, ha ebben a két témában a fiatalok Márton Áronra, mint példaképükre tekintenének.
– Erdélyen kívül eddig hova jutottak el a vándorkiállítás darabjai és a Márton Áron Emlékév többi tematikus rendezvénye?
– A Kárpát-medence számos településén megfordultunk az elmúlt hónapokban. A Márton Áron életét bemutató kültéri és beltéri kiállítás darabjait Bécstől Krakkón át Csomakörösig nagyon sok helyen láthatta a közönség. A kiállítás anyagát eddig angolra és lengyelre fordítottuk le, de hamarosan más nyelveken is elérhető lesz. Ma már annyi a megkeresés az egész Kárpát-medenceéből, hogy a kiállítás darabjai párhuzamosan sok településen és helyi közösségben megtekinthetőek. Programunkba bevontuk a Nemzetpolitikai Államtitkárság másik kezdeményezésének, a Kőrösi Csoma Sándor programnak a fiataljait is. A magyar kormány évente száz fiatalt küld ki különböző helyekre közösségépítés céljából. Szeptember 29-én, Márton Áron elhalálozásának évfordulójára a Gyulafehérvári Érsekség a teljes Kárpát-medenceéből zarándoklattal egybekötött egész napos konferenciát szervez Gyulafehérváron, év végén pedig Budapesten szeretnénk méltó rendezvénnyel zárni az emlékévet. A közbeeső időszakban még sok helyre elvisszük a kiállítás anyagát.
– Milyen mértékben sikerül megszólítani a nem magyar közösségeket? Márton Áront ma mennyire ismerik Európában?
– A nemzetközi ismertség terén még bőven van tennivaló. Ennek érdekében az emlékév elindításakor fölvettük a kapcsolatot Kovács Gergely posztulátorral, aki Márton Áron boldoggá avatásának ügyét képviseli a Vatikánban. Vele is egyeztetve végezzük programjainkat. Az emlékév keretében adtuk ki Márton Áron életrajzát olasz és angol nyelven egy olyan olaszországi kiadón keresztül, amelyik a szentté avatásra váró személyiségek életrajzát gondozza. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy életét és munkásságát azok is megismerjék, akik ebben az ügyben döntést hoznak.
Az emlékév születése
A Márton Áron Emlékév ötlete tavaly tavasszal született meg egy baráti beszélgetésen. A kalotaszentkirályi származású, jelenleg Budapesten élő, de az egész Kárpát-medenceét becserkésző Okos Márton hívta fel Gaál Gergely figyelmét a 120 éves évfordulóra. Az ötletet támogatók keresése követte, így találtak felkarolásra Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár személyében. Lapunk kérdésére Okos Márton elmondta: a történet a protestáns többségű Kalotaszeghez is kapcsolódik, ugyanis Magyarókerekéről származik az 1919-ben született néhai Keresztes Sándor, a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) alapító elnöke, az Antall-kormány vatikáni nagykövete. Keresztes Sándor a nyolcvanas évek végén, a Budapesten megalakult Márton Áron Társaság elnöke lett. A politikus halálát követően kezdeményezte Okos, hogy Keresztes Sándornak szülőfalujában állítsanak emléktáblát. 2014. október 5-én az emléktáblát Semjén Zsolt, a KDNP elnöke leplezte le a család és a gyülekezet jelenlétében.
A magyar kormány 2015 tavaszán jelentette be a Szent Márton Emlékévet. Ennek mentén született meg az ötlet, hogy a Szent Márton Emlékév mellett 2016 legyen a Márton Áron Emlékév.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Van, de mégsincs munkaerő
Aki Romániában dolgozni akar, annak bőven van munkalehetősége. Inkább az a baj, hogy az emberek nem akarnak dolgozni, ezért a hatalmas munkaerőhiány – fakadt ki egy vállalkozói fórumon minap egy üzletember, aki a szünetben arról panaszkodott nekem, hogy a megye szinte minden lapjában hirdet, sőt, a város körüli falvakban, plakátokon is toborozna munkaerőt, ha éppen lenne kit.
Munkaerőhiányos gondjaival sem ő, sem cége nincs egyedül. Aki napilapok vagy hirdetési újságok munkahelyet kínáló rovatait olvassa, rádöbbenhet, mekkorát fordult pár év alatt a világ. A vállalkozók panaszaikkal a megyei hatóságokat, valamint a kormányt egyaránt ostromolják. S mivel a baj nem jár egyedül, az is világossá vált, hogy a cégek álláshirdetéseire szórványosan jelentkezők sem igazán használhatóak, mivel nincs megfelelő szakképesítésük vagy munkahelyi tapasztalatuk. A nagyobb cégek e „kisebbik” bajon már túltették magukat: szakképzetlen vagy rosszul szakképzett munkavállalókat is alkalmaznak, hogy ezeket később a munkahelyen képezzék ki a cég elvárásai szerint.
Úgy tűnik, a romániai társadalom a rendszerváltás óta először most ébred rá arra, hogy a külföldön dolgozó több millió romániai vendégmunkás egyre súlyosabb érvágást jelent a hazai gazdaság fejlődésére. Nélkülük ugyanis egyre több ágazat rekedhet meg, egyre több cég kényszerül arra, hogy termelését, fejlesztését visszafogja.
A legsúlyosabb gondok az országos húzóerőnek számító nagyvárosok
– Kolozsvár, Temesvár, Brassó, Bukarest vagy Konstanca – cégeinél észlelhetők. Annak ellenére, hogy ezekben az ipari centrumokban számos szakterületen az országos átlagkereset fölötti fizetésekkel csalogatják az álláskeresőket, sokak számára már ez sem vonzó. Amíg Nyugat-Európában bármilyen szakképzetlen munkáért a hazai fizetések többszörösét lehet megkapni, addig a fiatalabb nemzedékeket nagyon nehéz lesz itthon tartani. Az olcsó munkaerő mítosza immár Romániában is végérvényesen megbukott: minimálbér körüli összegekre immár nemcsak a gazdaságilag fejlett régiókban nem lehet munkaerőt toborozni, de Székelyföldön sem, ahol a bérek még mindig jóval elmAradnak az országos átlagtól. Sőt, ilyen szempontból a gyengébben fejlett gazdasági régiókat fenyegeti a nagyobb veszély, hiszen az itteni munkaerő nemcsak külföldre, hanem Románia jobb megélhetést kínáló régióiba vándorol el, igen súlyos helyzetet teremtve a helyi gazdaságban.
Noha az évek óta súlyosbodó munkaügyi helyzettel minden román kormány tisztában volt, áttörő megoldás nem született. Pedig nemcsak pislákol, hanem már javában ég a ház.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szavazás az önkény ellen
Akivel az elmúlt napokban szóba álltam abban a Kolozsvár melletti magyar faluban, ahol lakom, olyan magától értetődően állította, hogy szavazni fog a kvótanépszavazáson, mint két évvel ezelőtt a Budapesti országgyűlési választásokon. Mivel naponta bejárok Kolozsvárra, többen is megkértek, vigyem be levélszavazatukat a magyar konzulátusra. A helyi református lelkipásztornak végképp nem könnyű a dolga, hiszen nemcsak istentisztelet után, hanem az azt megelőző napokban is sorban álltak nála, hogy a szavazó adatait rögzítő űrlapot ő töltse ki, nehogy hiba csússzon bele, és érvénytelen legyen a szavazat.
Utcán vagy boltban az egyszerű falusi emberek lelkesedésével magyarázzák nekem, mennyire örülnének, ha minden rendben lenne, ha minél többen szavaznának, ha megmutathatnánk, hogy minket, erdélyieket is érdekel a dolog.
Az ember igazából itt, egy-egy életszagú magyar közösségben érzi és látja, hogy mindenféle híresztelés ellenére az emberekből nem veszett ki a közügyek iránti érzékenység, és legtöbben nemcsak megtiszteltetésnek veszik a visszaszerzett magyar állampolgárságot, hanem kötelességnek is. A kötelességtudat mögött pedig semmiféle gyűlölet nincs, mint ahogyan azt ma a Budapesti kormány ellenzékéből állítják.
Hogy ezeket az egyszerű embereket mennyire nem a gyűlölet motiválja, azt jól mutatja a bő egy évtizeddel ezelőtti távol-keleti szőkőár-tragédia áldozatainak megsegítésére és a lerombolt környezet újjáépítésére gyűjtött pénz, ami ebben a faluban is elég jelentős összeg volt. Az emberekben nem úgy tevődött fel a kérdés, hogy keresztényeknek, muszlimoknak, fehéreknek vagy színesbőrűeknek kell az adomány, hanem rászoruló embereknek adták a dugig megtelt perselyek tartalmát. És így volt ez mindenhol Erdélyben.
Az álhíresztelések ellenére most sem a gyűlöletről szól a népszavazás. Nem gyűlöletből nem akarja a lakosság többsége, hogy más kultúrájú idegen bevándorlók tömegei jöjjenek Magyarországra és Európába. Ha valakit nem hívok be a házamba, nem azt jelenti, hogy gyűlölöm. Ha szükséges, az emberek jelentős része képes jó ügyeket támogatni, de azt ne várja el tőlük sem baloldali, sem liberális, sem konzervatív politikus, hogy önmagát, életterét, vallását feladva az őshonos helyi lakos egy idő után maga is idegennek érezze magát hazájában, ahogyan az manapság egyre több franciával vagy némettel történik. Ezért kell tehát a népszavazás, ezért van szükség arra, hogy a magyarság maga döntse el, hogyan képzeli el gyerekei jövőjét. Az ugyanis régen rossz, ha erről politikusok az emberek megkérdezése nélkül önkényesen döntenek. Ahogyan jó ideje Brüsszel teszi.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)