Megjelent Lőrincz György író újabb regénye, a Besúgó voltam, szívem /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2008/. A csíkszeredai és kászonaltízi könyvbemutatót követően a székelyudvarhelyi találkozón Szakács István Péter író, tanár üdvözölte a szerzőt. Kiderült: a könyv „árulkodó” címe természetesen nem írói önvallomás. Lőrincz György az olvasó kezébe egy olyan fikciót ad, amelyet az elmúlt rendszer megélt és megtapasztalt valósága szült. A kommunizmus „félelemjátékát” két novella és a Pusztulás című regénye után, Lőrincz György ismét megpróbálta „kiírni” magából. Új regénye egyszerre korrajz és kórkép és intő jel. /Lázár Emese: Könyv a félelemről. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 13./

Január 8-án osztották ki Székelyudvarhelyen a Príma Polgár díjakat, amelyet 2006-ban László János vállalkozó, a Príma Rádió tulajdonosa alapított. A rádió decemberben közvélemény-kutatást végzett a város lakói körében, hogy kiderítse, kit tartanak a városban a 2008-as év „legprímább” orvosának, pedagógusának, művészének, sportolójának és polgárának. Az átadási ünnepségen Orosz Pál Levente, a rádió igazgatója, valamint a díj alapítója elmondták: a kitüntetéssel a polgári és szakmai értékek méltatására törekednek. A 2008. év díjazottjai: György Szilárd – asztaliteniszező – a legprímább sportoló, Bálint Arthúr – operatőr – a legprímább művész, Szentannai Dénes – főorvos – a legprímább orvos, Kovács Lajos – matematikus – a legprímább tanár és Lőrincz György – az Erdély Irodalmáért Alapítvány elnöke – a legprímább polgár. /Bágyi Bencze Jakab: Legprímábbak díjazása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./

Az erdélyi magyar irodalmi vonatkozású weboldalak általában a fiatalokat célozzák meg. A Krónika bemutatta a kolozsvári kötődésű Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyt, a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány honlapját és az aradi Nyugati Jelen napilap irodalmi mellékletének elektronikus változatát, valamint a Benedek Elek emlékére létrehozott portált. Az Előretolt Helyőrség Alkotói Műhely tizenöt évvel ezelőtt alakult, 1995–2000 között működtette az Előretolt Helyőrség szépirodalmi folyóiratot, az Erdélyi Híradó Kiadónál pedig 1995 óta jelenik meg az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozat, eddig több mint ötven kötet látott napvilágot. A műhely tagjai 2006 novemberében az anyagi okokból megszűnt folyóirat utódjaként, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy néven, kísérleti jelleggel internetes portált hoztak létre. „Egy évtized alatt a Helyőrségből irodalmi legenda vált. Bízvást állíthatjuk, hogy megváltoztatta az erdélyi magyar irodalmat, de még az anyaországira is hatással volt. ” „A mostani formára jobban talál a páholy kifejezés, ezért kereszteltük át. ” Egy alapítvány biztosít számukra jogi keretet, árulta el a felelős kiadó, Orbán János Dénes. A www.irodalom.org/eloretolthelyorseg/ címen elérhető portál Vita, Vers, Próza, Esszé, tanulmány, Interpretátor és Fajtalan című rovataiban biztosít közlési lehetőséget az irodalmároknak, a felület főszerkesztője, Páll Zita irodalomkritikus. A nagy mesemondó születésének 150., halálának 80. évfordulója alkalmából Benedek Elek-emlékévet rendez a Kovászna Megyei Tanács, ebből az alkalomból a Bod Péter Megyei Könyvtár szakmai segítségével létrehozták a benedekelek.ro címen elérhető weboldalt. Az 1995-ben Lőrincz György író kezdeményezésére Székelyudvarhelyen megalakult Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány www.emia.go.ro oldalon elérhető honlapja közlési lehetőséget biztosít az alkotóknak. „Úgy éreztem, 1990 után teljesen összeomlott az irodalmi élet, és az volt az elképzelésem, hogy Marosvécs szellemében hozzunk létre egy tömörülést, amely átfogja az egész erdélyi magyar irodalmat. ” „Az alapítvány létrejöttekor megjelent Székelyudvarhelyen mindenki, aki irodalommal foglalkozott: Bálint Tibortól kezdve Pusztai Jánosig, Markó Bélától Szőcs Gézáig” – mesélte Lőrincz György, az alapítvány elnöke. Az alapítvány 1995 óta rendszeresen pályázatot hirdet regény, novella és kritika műfajban, a közlési lehetőséget is biztosító weboldalt pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület támogatja. Négyoldalas ajánlóvá zsugorodott az addig harminckét oldalas, hét éve megjelenő magyar irodalmi lap, az aradi Irodalmi Jelen, a Nyugati Jelen napilap melléklete. Böszörményi Zoltán író, költő, üzletember, kiadó- és laptulajdonos kísérletnek szánta az átalakulást, ugyanis úgy vélte, hogy az elektronikus lapkiadás /www.irodalmijelen.hu/ célszerűbb, mert hozzáférhetőbb, mint az újságárusoknál vásárolható lap. „A szerkesztőségi tagok közül Bege Magda marad lapszerkesztőnek, Szőcs Géza próza- és versszerkesztőnek, Weiner Sennyey Tibor pedig a fiatalokkal fog foglalkozni – főként vers, próza és esszé műfajban” – mondta Böszörményi. /Bonczidai Éva: Literatúra egérkattintás. = Krónika (Kolozsvár), jan. 23./

Lőrincz György Székelyudvarhelyen élő és alkotó író előző, Pusztulás című, 2004-ben napvilágot látott regényében egy 20. századi család tragédiájába sűrítve mutatta föl az erdélyi magyar-székely nép kálváriáját, most megjelent regényében /Besúgó voltam, szívem (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008.)/ tovább lépett. Ha a Pusztulás látszólag csak Sajgóföld regénye volt, újabb könyve, bár egyetlen város a tulajdonképpeni színhelye, de elfér benne mindaz, ami a Sajgóföldet, az ország minden táját bénította. Ebbe a történetbe sűríti az egész rendszer szörnyűségét, írta a lap munkatársa. Az utószóban A félelem regénye címmel ajánlotta a könyvet Pomogáts Béla. Találó észrevétele, hogy „az ember – akár áldozat volt, akár bűnös – nem szívesen emlékezik vissza a megfélemlítés, a megaláztatás keserves tapasztalataira. Azokra a mára (és különösen a fiatal nemzedékek számára) szinte ismeretlen és felfoghatatlan tapasztalatokra (…), amelyek (…) olyan hosszasan és olyan mélyen meggyötörték az embereket.” Ez magyarázat arra is, miért született olyan kevés őszinte mű erről a korszakról. Ezt a „gondolatrendőrséget” a láthatatlanság segítette abban, hogy a forradalmi változások pillanataiban, nyomtalanul alámerüljenek, s utána nagyon gyorsan, az új rendszer alappilléreinek legfontosabb pozícióiban felbukkanva folytathassák munkájukat. /Kiss János: Leszámolás a múlttal. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 21./

Közel kétszáz gyerek jött el különböző kórusokkal a gyergyóremetei Cseres Tibor-napok keretében szervezett Domokos Pál Péter kórustalálkozóra. „Az együtténeklés, Domokos Pál Péter zenei hagyatékának ápolása a cél- és nem a versengés” – fejtette ki Trucza Pál zenetanár a kórustalálkozón. A Fráter György Általános Iskola és a Cseres Tibor Közművelődési Egyesület szervezte háromnapos rendezvénysorozat a már ismert forgatókönyv szerint zajlott: április 24-én anyanyelvi vetélkedőn és rajzversenyen vettek részt az 1–4. osztályosok, majd megkoszorúzták Cseres Tibor író emlékművét, és délután került sor a hagyományos Cseres Tibor szavalóversenyre. Bemutatták Lőrincz György Besúgó voltam, szívem című könyvét. /Jánossy Alíz: Cseres Tibor-napok kórustalálkozóval. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 27./

Az Erdélyi Gitáregyesület és a kolozsvári Városi Művelődési Ház hetedik alkalommal rendezi meg augusztus 17. és 22. között a Transilvania Nemzetközi Gitárfesztivált. Constantin Andrei, az Erdélyi Gitáregyesület elnöke, a Transilvania Nemzetközi Gitárfesztivál művészeti igazgatója elmondta: a rendezvényen neves művészek vesznek részt, az egyik díszmeghívott pedig Lőrincz György. /Ferencz Zsolt: Nemzetközi gitárfesztivál Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 18./

A székelyudvarhelyi Művelődési Házban mutatják be Komoróczy György Jókedvű udvarhelyiek című anekdotagyűjteményének második kötetét december 10-én. Házigazda: Lőrincz György író. /Jókedvű udvarhelyiek. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 4./

Emlékplakett Sütő András nyaralóján
„Ezt a nyaralót Sütő András író építtette, aki nagy csodálója volt ennek a tájnak és az itt élő embereknek” – olvasható azon az emlékplaketten, amelyet András napján avattak fel Sikaszóban Sütő András emlékére az író egykori nyaralójánál. Az eseményre családtagok, barátok, közéleti személyiségek – mintegy száz vendég és meghívott – érkezett, hogy megemlékezzen a négy éve elhunyt íróra.
Az ünnepség ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét, a szertartáson Demeter József református lelkész, az író unokatestvére is megáldotta a plakettet. Az eseményt számos közéleti személyiség is megtisztelte jelenlétével, köztük Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, valamint Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki a Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író szellemiségéről beszélt.
Sütő életét, munkásságát Pálfy G. István irodalomtörténész, író ismertette, felelevenítve közös beszélgetéseiket, találkozásaikat író barátjával, akit ő maga is az írás fejedelmének tart. Sütő András Hargita alji élményeinek szikrái a Sikaszói fenyőforgácsok című kötetében, de talán az Advent a Hargitán című könyvében is felcsillannak, az említett művekből zetelaki tanulók idéztek az ünnepségen.
A nagy előd és írótárs máig ható irodalmi munkásságáról Lőrincz György székelyudvarhelyi író beszélt az egybegyűlteknek, mint Sütő hűséges olvasója, aki mindig is „csodálta szavai nagyfejedelemségéből megidézett gyönyörű metaforáit”. A 2006 szeptemberében, 80 éves korában elhunyt író emlékére szervezett ünnepség végén leleplezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész készítette emlékplakettet, ezt követően a jelenlévők elhelyezték koszorúikat, virágaikat.
Dénes Emese, Krónika (Kolozsvár),

Az alkotmányról
„Magyarország megújulásának, feltámadásának napja ez azok számára, akik szeretik Orbán Viktort. Az ország másik fele gyásznapra gondol, ők azt hiszik, most kezdődik valami olyasmi, ami miatt félárbocra kell ereszteni a zászlókat” – mondta az új alkotmányról tartott előadásában Tölgyessy Péter Budapesten.
Emlékeznek 2004. december 5-ére kedves olvasóim? Emlékeznek arra a „gyűlöletbeszédre” s gyűlöletkampányra, amelyet Gyurcsány Ferenc és Kovács elvtárs vezérelt le a 2004. december 5-ét megelőző kampányban, 23 millió „románnal” riogatva a magyar társadalmat, s amely intenzitásában vetekedett Ceauşescu legsötétebb magyarellenes kampányával is? 2011. április 18-án a magyar Országgyűlés elfogadta az új magyar alkotmányt, amely ha 2004. december 5-e miatt katarzist nem is hozott, de megpróbálta feledtetni azt, s valószínűleg szavazati jogot is ad majd a már korábban elfogadott kettős állampolgársági törvény mellé. Köszönjük, miniszterelnök úr!
És erről soha ne feledkezzünk meg, kedves olvasóim! Olyan pillanat ez, amikor jó magyarnak lenni, s bevallhatjuk azt is, nem sok van ilyen a mi életünkben. De most van!
És ne feledkezzenek meg azok se, akik majd élnek a lehetőséggel, és felveszik a kettős állampolgárságot, de ne feledkezzenek meg azok se, akik nem. Egyet viszont kimondhatunk. Ez az alkotmány lesz az, amely hosszú idő óta az állunk alá nyúlt, és felemeli a fejünk, jelezve azt, hogy valahol figyelnek ránk, számon tartanak! Ez az alkotmány lesz az, amely kiegyenesíti a hajlongásba meggörbült derekunkat, s rádöbbenünk, hogy jó magyarnak lenni, s hogy lehet egyenes derékkal is élni! Ez az alkotmány biztosítja azt tömegesen a külhoni magyarságnak, amelyet eddig csak néhány kiváltságos státusú embernek biztosított kiváltságos helyzete, hogy kettős állampolgár lehet. És ki kell mondanunk azt is, hogy a „magyar állampolgárság” jól megfér együtt a „román állampolgársággal” azok számára is, akik itt élnek, és azok számára is, akik nem. Sőt úgy hiszem, ez a kettősség segít hozzá, hogy kisebbségi emberként most már a kettős állampolgársággal a kezünkben – „teljes jogú román állampolgárok” és „teljes jogú magyar állampolgárok” lehetünk. Ami hiányt pótol egyik oldalon, plusz lesz az számunkra a másik oldalon.
A 2004-es szavazás után sokan, akik Csíkszeredába jártunk, láthattuk, hogy a Lovas Csárda előtti hídnál, az Udvarhely felőli oldalon, bal oldalt egy kis mezei-erdei út indult a Hargita felé. És akik arra jártak, láthatták, hogy rögtön a letérő előtt, a főút mellett egy nyílszerű deszkatábla állt egy karóra szögezve a Hargita felé mutatva, s ez állt rajta: 2004. december 5. utca. Ferenczes István barátom, a Székelyföld akkori főszerkesztője „gyönyörű” esszét írt arról, amit röviden úgy fogalmazhatnék meg: Tamási Ábelje, azaz mi mehetünk vissza újra a rengeteg fele. Biblikus a név, s jelképes az útirány! És az a tábla – mindig megnézem – azóta is ott áll, kissé megszürkülve, megkopva, pedig hét év telt el azóta. Hóviharok voltak, ki is dőlhetett volna, de nem dőlt ki, vagy ha mégis, valakik, gondos kezek, akiknek fájt az a szavazás, mindig visszaállították. Mementónak. Azt a táblát most, 2011. április 18. után az új magyar kormánynak köszönhetően el lehet távolítani! De még ne dobjuk el! Tegyük be akár a csíkszeredai Múzeumba, akár a Haáz Rezső múzeumba – emlékeztetőül is, de azért is, hogy bármikor elővehessük. A mai Magyarországon vannak még olyan erők, akik 2004. december 5-én ellenünk szavaztak, s most is ellenünk szavaznának!
Az új alaptörvényről pedig annyit: a Szent Koronának ott a helye szerintünk is az alaptörvényben, s kár, hogy nincs rajta a zászlón is. Jól mutatna. És reméljük még azt is, hogy az új alaptörvénnyel törvényes jogot nyer az álságos beszéd helyett az egyenes beszéd. A gyűlöletbeszéd helyett a szeretetbeszéd, ha úgy tetszik. És a Haza „haza” lesz, a család család. Mi pedig csak: magyarok.
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

Czegő Zoltán: „Emigráltam Magyarországról Romániába”
Húsz érdeklődő, versek, emlékezés, részletek a regényből - Czegő Zoltán Katonabogár című regényét mutatták be a könyvtárban.
„Konok ember: sem a régi itteni rendszer, sem az utána jövő rendszer - már Magyarországon - nem tudta megtörni” - így jellemezte Lőrincz György író a csütörtök késő délutáni könyvbemutatón Czegő Zoltánt, aki 73 évesen, 22 év magyarországi tartózkodás után idén hazaköltözött Erdélybe. Hozzátette, hogy Czegő néhány évtizeddel korábban költőként is különutasnak számított az akkori erdélyi magyar lírában. Czegő erre kijelentette, hogy tulajdonképpen emigrált Magyarországról Romániába: már évek óta nem érezte jól magát abban a környezetben, ahol csupán a disszidálás utáni években, 1988 és 1994 között volt jó számára. Ottani lapoknál dolgozott, de a kilencvenes évek közepétől kevés írása jelenhetett meg. Közben írt öt regényt is, ebből három megjelent - Időrianás című regénye az Irodalmi Jelen jeligés pályázatán különdíjat nyert több mint kétszáz pályamunka közül.
A most megjelent, Katonabogár című, kétszáz oldalas regénye az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be. Czegő felolvasta a mű első néhány oldalát - ezekből kafkai, illetve camusi képek bontakoznak ki - a katonabogarak megjelenése (akárcsak a patkányok Albert Camus A pestis című regényében) valami nagyon nagy bajt sejtet. A bemutatón Czegő több versét is felolvasta, a rendezvény köteteinek dedikálásával zárult.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Krónika egy elveszett világról
A tragikus történeteket görgető Pusztulás (2005) a romlás feltérképezése, ahogyan kritikájában Fodor Sándor pontosan fogalmaz: “A székelység még igazában fel nem mért, de a XX. század kezdetével induló tragédiájának a krónikája... napjainkig. Még be nem teljesült tragédiájáé, amelyik azonban egyre inkább kezd valósággá, szomorú valósággá válni.” Másik regénye, a Besúgó voltál, szívem (2008) – mutatva, hogy Lőrincz György korántsem egy húron játszik – szarkasztikus hangvételű portré egy önkéntes besúgóról, aki számára a besúgás elsősorban saját hatalmának jele(?) – már itt világosan látszik az irónia, hiszen milyen hatalma lehet egyáltalán egy szekus besúgónak –, de egyben életforma is, hiszen a fordulat, a nyolcvankilences változások után is folytatja, egyfolytában a lelepleződéstől rettegve, s egyre zaklatottabb lelkiállapotban. Addig azonban, hogy végig is gondolja az életét, képtelen eljutni, mivel teljességgel hiányzik belőle az erkölcsi érzék, akárcsak megszállott, magyarfaló tartótisztjeiből.
A korántsem “magányos” típus felmutatása, mindenféleképpen Lőrincz György nagy érdeme, aki most, két sikeres regénye után, válogatott elbeszéléskötettel jelentkezik (Isten köve*). Ne feledjük, Lőrincz novellákkal kezdte (Amíg csak él az ember, 1980, A hallgatás csendje, 1983, A harmadik házig, 1987), s a műfajhoz tulajdonképpen soha nem maradt hűtlen. Egyszer már a Bukás című könyvében (1995), megkísérelte az összegezést, de azóta eltelt tizenhat év, s regényei mellett az elmúlt időszakban Lőrincz elbeszéléseket is írt, sőt, mondhatni, regényei mellett némiképpen a két regényhez kapcsolható tragikus vagy éppen szarkasztikus történeteiben alkotta meg legjobb elbeszéléseit. (Kuron Anna balladája, Halálodra egyedül maradsz). Ahogyan a kötet utószavában Pécsi Györgyi megállapítja: “Elbeszéléseiben gyakran balladásan jár együtt lírai és tragédiás szépség. Az elhallgatott, személyes múlt, szégyenletes, iszonytató titkokat takar, gyarlóságból, gyöngeségből vagy hirtelen indulatból elkövetett tettek következményei nyomasztják, gyötrik a hősöket, mint a Ballada, A titok vagy a Borcsa Márton özvegysége című borzogatóan szép írásainak emlékezetes hőseit a régebbi időkből. Bűnök nélkül büntetve is bűnhődnek, a félmúlt ostoba és gonosz erőszakának kiszolgáltatottjai, a tragikus hálóban vergődő a Bukás tanítója, a különösen szívbe markoló sorsú, fenségesen tiszta Kuron Anna.” Ezek az elbeszélések már kezdetektől a nagy regények irányába mutatnak, akár bolygók körül a szatellitek kerengenek Lőrincz két regénye körül, dacosan vonzó, felejthetetlen krónikái egy félig-meddig elmúló, tragikus világnak.
* Lőrincz György: Isten köve. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszerda, 2011. Válogatta: Pécsi Györgyi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Irodalom a világhálón
Új irodalmi portál jelent meg az éterben: a www.eirodalom.ro című honlap. A frissen indult weboldalon ismert erdélyi költők, írók művei mellett az erdélyi irodalmi élettel kapcsolatos hírek, beszámolók is helyet kapnak. A portálnak négy aktív szerkesztője van: a főszerkesztői teendőket Lőrincz György székelyudvarhelyi író látja el, továbbá Egyed Péter kolozsvári író, költő, filozófus, Szakács István Péter székelyudvarhelyi író és Zsidó Ferenc székelykeresztúri író tartozik egyelőre a honlap szerkesztőcsapatába. „Úgy véljük, hogy az idő haladásával tartani kell a lépést, így az irodalmat az internetre is fel kell vinni” – ismertette megalakulásuk indítékait Zsidó Ferenc. Az író elmondása szerint olyan virtuális lapot kívántak megalapítani, amely az erdélyi irodalmat a maga sokszínűségében mutatja be. Éppen ezért kimondottan erdélyi, hivatásos, már „befutott” szépírók munkáit tartalmazza. „A portál tehát nem a műkedvelők, amatőrök portálja, hanem abba kimondottan Erdély reprezentatív költői írhatnak” – magyarázta Zsidó. Az író elmondta, ez az első olyan internetes irodalmi oldal, mely hírportálrendszerben működik, másrészt Erdély-centrikusságában is egyedülálló. „Jelenleg nincs olyan irodalmi portál, ahol együtt van a híranyag és az irodalom, mindez úgy, hogy csak kimondottan Erdélyre koncentrál” – szögezte le az alapító. A jövőbeli terveik között egy hangosvers- és egy debütrovat elindítása szerepel, mert szeretnének nyitni a pályakezdők felé is.
Baloga-Tamás Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Keresek 100 ezer magyart…
Megmondom őszintén – mert nem tartottam és nem tartom illetékesnek magam –, sokáig vártam, hogy megszólaljanak a népszámlálás kapcsán az úgymond „illetékesek”. A magyar egyházak, a civil szervezetek, népesedési kutatók, a magyar újságok, újságírók, bárki.
A politikai szervezeteink vezetői. Ha másért nem, csak hogy elsirassuk magunkat. Nem csendben, hangosan! Hangosan, sírva, zokogva. Ahogy Dsida tette a Psalmus Hungaricusban. Mert 200 ezer mégiscsak nagy szám.Nagyon nagy!
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben közel 13 ezer fővel apadt a város magyarságának létszáma.
Még azután is vártam néhány napot, miután a napokban megjelent: bukaresti román lapok megkérdőjelezték a saját népszámlálási adataik hitelességét, és vélt vagy valós igazuk igazolásul embereket szólaltattak meg, egész tömbházak lakóit, akiket nem kerestek meg a számlálóbiztosok. Aztán elemezték azt is, mi lesz a következménye annak, hogy „hiányzik” a népszámlálási adatokból egymillió román állampolgár. No nézz oda – mondtam magamnak –, ha már ők is kételkednek a saját népszámlálásuk adataiban, akkor én, a Küküllő-parti magyar miért ne kételkedhetnék? Miért? És vártam.
Vártam, hogy megszólaljanak a népesedési kutatóink, s elmondják, ha mást nem is, hogy egzisztenciális okai vannak ennek a hatalmas csökkenésnek. A magyarság a városlakók legszegényebb rétege, a vegyes házasságban élők nem vállalják a magyarságukat. Vagy adatokkal igazolják, hogy valóban elment 300 ezer magyar. Annál is inkább, mert ha a vénüléssel bölcsebb nem is lettem, de ott motoszkált, s motoszkál bennem már a változások óta, hogy amikor jelentették a Kárpátok Géniuszának, hogy Marosvásárhelyen a románság létszáma meghaladta a magyar lakosságét, a központi bizottság ülésén pezsgőt bontatott a hír örömére. Pedig el tudom képzelni azt is, hogy s miként igyekezett a Maros megyei párttitkár, hogy Ceauşescu elvtársnak megszerezze ezt az örömöt. Ahogy ismertem a párttitkárokat – lásd: opriţi recoltarea, aţi depăşit hotarele ţării –, el tudtam képzelni, hogy még egy kicsi csalás is belefért ebbe a jelentésbe.
És megmondom őszintén, már most az elején azt is, hogy népesedési kutatás ide vagy oda, hogyha népszámlásról van szó, én mindig ebből a jelentésből indulok ki. Ebből az örömből. Ceauşescu elvtárs végtelen öröméből!
De ne kanyarodjak el a témától. Térjünk csak vissza a bukaresti lapok feltételezéséhez.
Nos, csemegéztem a számokon, s a felsorolt gondokon, hogy mi következik ebből, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül rá nem döbbentem. Te Jóisten – mondtam magamnak –, hogyha valóban hiányzik egymillió román állampolgár, ahogy az újságok írják, abból akárhogy is számolom, szerény véleményem szerint 100 ezer mi vagyunk! Vagyis a szép magyar fajunk.
Mert azért annyit csak engedjenek meg nekem a népesedési kutatóink is, hogy feltételezzem, a román hatalom sohase azon jeleskedett a népszámlálások során, hogy felkutassa az utolsó magyart is. Nem, nem és nem! Pontosabban – és valószínűleg nem tévedek sokat –, mindig is csak azt szerette volna. Felkutatni az utolsó magyart. Az utolsót, csakis az utolsót! Ha másért nem, azért, hogy a nemzetközi közvélemény előtt igazolja, hogy nem asszimilálódott a magyarság. Él, létezik. Egyedül, magányosan, de a magyar magányos, és egyedül volt mindig. És persze igazolni azt is, hogy itt senki sem akarja és senki sem akarta asszimilálni soha a magyar kisebbséget.
Nem és nem. Ha asszimilálódtak, önmaguktól tették, mert a magyar, amilyen „moslékzabáló” hajlamos az önfeladásra. Ezer éven át, amióta kijött Ázsiából, s zabálta – egyesek szerint a moslékot, mások szerint a nyereg alatt puhított húst –, mást se tett, csak önfeladta magát. Elment Augsburgig is ezért. De ha itthon volt is, próbálkozott. Hol Mohácsnál, hol Nándorfehérvárnál, hol Mohinál, bárhol. Most pedig számoljunk egy kicsit. A harmincnégyezres Székelyudvarhelynek van hat líceuma. Ezzel szemben Temesváron az egykor harmincötezres magyarságnak szintén egy líceuma. Ahogy Brassónak is! Csak azért, hogy ne adják fel maguk.
Pedig gondolkozzunk el: a temesvári vagy brassói magyarság, amelyről már-már lélekben szinte le is mondtunk, az ottani magyarok nehéz, kemény küzdelme ellenére, annyi, mint 10 – jól olvassák, kedves olvasóim –, 10 darab 3000 vagy 3500 lélekszámú magyar falu. Mint a Gyergyói-medence, vagy Felcsík, és sorolhatnám. És ahogy a román újságok, újságírók el kezdtek számolni, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert az sem lehet – gondoltam magamban –, hogy a következő népszámláláskor megint eltűnik csak úgy ukk-mukk-fukk újabb százezer magyar, s aztán oda jutunk egy pár év múlva, miközben nyessük a fenyőfát itt Ábelként a Hargita fenyveseiben, hogy a statisztikákban nem lesz egy magyar se. Nem.
Mert miért is lenne, ha nem hiányzik senkinek? Hogyha a népességkutatóink vagy előre, vagy utólag igazolják ezt. Mintha valóban el lehetett volna fogadni 1930-tól a román népesedési adatokat. Pedig, mit ad az Isten, kiderült, hogy még az Európai Unióban is, ha nem is singgel, darabszámra mérik az embert. Annak a függvényében kapnak támogatást, uniós parlamenti helyeket, döntési jogot és sorolhatnám. Arról már nem is beszélek, hogy egy jó pár helységben itt is, talán éppen a hiányzó 100 ezer magyarnak köszönhetően kerül húsz százalék alá a magyarság létszáma.
Azt pedig tudjuk, mit jelent. És azért az mégsem megy, kedves olvasóim, hogy itt is eltűnik 100 ezer magyar, és Szlovákiában is, s úgy teszünk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még akkor is, hogyha emlékezhetünk, a Római Klub tagjai valószínűleg velünk akarták egyensúlyozni Kína népszaporulatát, a hetvenes években, hét millióban határozták meg a magyarság elfogadható létszámát. Persze egyes politikusainkat se hagyjuk ki, akik jó szándékkal ugyan, de mindegyre azt hangsúlyozzák – talán valamilyen, román hatalmat bíráló céllal –, hogy a rendszerváltozás óta elment 300 ezer magyar.
Valóban kell ez? Kell? Statisztikai adatok híján szinte egy évtizede ilyent állítani? Persze, meg kell kongatni a harangjainkat, s nemcsak azért, mert „minden magyar felelős minden magyarért”, de azért is, hogy tudatosítsuk: mi hozzuk az utódainkat kisebbségbe! Mintha átok lenne rajtunk, nem gondolkozunk el, milyen sors vár – főleg faluhelyen – az utódaink utódaira. Én azok közül való vagyok, akik nem a gendert (valakinek a neme – szerk. megj.) tartják a magyarság legfontosabb kérdése egyikének, hanem igenis azt hangsúlyozzák, amit – Isten nyugtassa – Fekete Gyula Éljünk magunknak? című, vészharangot kongató könyvében. S amelynek, lásd, mára minden sora betelt.
Egy orvos barátom mondta, úgy beszélünk nap mint nap, mintha öngyilkosságra készülnénk. Sose az örömöt, csak a bánatot hangsúlyozzuk. És – folytatta – hogyha egy betegnek mindig csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos az állapota, mennyire reménytelen a helyzete, még ha egészséges lenne, akkor is elveszítené a remény utolsó morzsáit is.
Persze – én is állítom – tenni kell valamit. Mozgalmat hirdetni az iskolákon, egyházakon, a politikai szervezeteinken keresztül, hogy kiket nem írtak össze, s miért. Hol, kinél nem írták be a nemzetiségi adatokat. Hol írták be csak ceruzával. Adatokat keresni, s az újabb népszámlálások előtt hangsúlyozni, miként, s hogyan kell eljárni, leellenőrizni, hogy azt írtak-e, írnak-e be, amit diktálunk. Mert ezt sem tettük meg. Mintha nem vettük, senki nem vette volna komolyan ezt a népszámlálást. Sem utólag, sem előtte. Igen, tenni valamit. Bármit. És nem az önfeladásba menekülni!
Dr. András Zoltán barátom emlékére
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó állásfoglalása
A marosvásárhelyi Látó és Vatra folyóiratok ügyében
Mi, a 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői megdöbbenéssel értesültünk a marosvásárhelyi Vatra és Látó szépirodalmi folyóiratok létét fenyegető önkényes határozattervezetről, amelyet a Maros Megyei Tanács elnöke jegyzett. A még érvényben lévő határozattervezet értelmében fölszámolódna a két nagy múltú kulturális folyóirat önálló, jogi státusa, autonómiája, ami tulajdonképpen a két lap ellehetetlenítését és végső soron megszüntetését jelentené. Jelen nyilatkozattal kiállunk a Vatra és a Látó folyóiratok autonómiájának és önálló, jelenlegi jogi státusának megtartása mellett, és tiltakozunk a Maros Megyei Tanács bármilyen hasonló, bármikor elrendelhető, jövőbeli intézkedése és a lapok bármilyen jellegű, gazdasági vagy adminisztratív érvekkel álcázott, ám hatalmilag diktált beolvasztása ellen.
Gyergyószárhegy, 2012. szeptember 7.
A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői:
Ács Margit, B. Nagy Veronika, Balázs K. Attila, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Bogdán László, Borsodi L. László, Dénes László, Dézsi Zoltán, Egyed Péter, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Fekete Vince, Füzi László, Füzi Péter, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Karácsonyi Zsolt, Kántor Lajos, Kozma Mária, Láng Gusztáv, Lövétei Lázár László, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Nagy Attila, Papp-Zakor Ilka, Pomogáts Béla, Pomogáts Béláné, Potozky László, Sántha Attila, Szakács István Péter, Tőzsér József, Vofkori Mária, Zsidó Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A könyv megmarad
– Bálint Tibor-nap a Marianumban
Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán.
Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik.
A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye.
Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”.
RUSU PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

A politikailag korrekt – „Luther Mártonnak a veszélyes iratait senki se merészelje olvasni!”
De adhattam volna címnek azt is: állítsátok meg Arturo Uit! Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után a láncrémhír-terjesztők, lánchazudozók, vagyis a politikailag korrektek újra kirobbantottak egy botrányt Magyarországon.
Céljuk valószínűleg a csendesülő nemzetközi figyelem újabb felrázása, Magyarország nemzetközi megítélésének a változása, de a Fidesz látszólagos gazdasági sikereinek ellensúlyozása is. Úgy tűnik, nem telhet el nap, hogy ne tennének meg mindent Magyarország, a magyar kormány, s közvetve a magyar nép „szólásszabadság” égisze alatt történő lejáratásáért.
Jeszenszky Géza oszlói nagykövetet rasszistának bélyegezték a „gyűlöletbeszéd-kutatók”, Mesterházy Attila MSZP-s pártelnök a l’ Unitának nyilatkozva fasisztának nevezte Magyarországot. Botrány botrány hátán, nincs még egy ilyen ellenzék a világon. Azt is mondhatnám, ha nem ők vannak hatalmon, nincs demokrácia Magyarországon. Persze a demokrácia fogalmát is ők határozzák meg, ahogy a demokrata fogalmát is!
Ők az antifasiszták, ők, ők! Fogalmaik szerint a tisztesség, ahogy a becsület, az adott szó elavult, divatból kiment kacat, szerintük nincs haza, nincs hazaszeretet, s talán nincs nép se. Érdekeik szerint kérdőjelezik meg nemcsak a fogalmak, a szavak jelentését is! A Véleményvezér névre hallgató blog szerzője így foglalja össze a gondolkodásuk keretét: „A becsületsértés és rágalmazás régi jogintézmények. Egy olyan kor szülöttei, amikor az emberek egyrészt ritkán mondtak nyilvánosság előtt véleményt, másrészt – talán kissé fennkölten és romantikusan hangzik, de így igaz – az egyik legnagyobb érték az életben a becsület és a jó hírnév volt. (…) Ennek a kornak vége (Kiemelések L. GY.). Korunkban minden arra sarkall mindenkit az iskolától a munkahelyig és a közéletig, hogy mindenről mondjon véleményt: szólj hozzá, szavazz, kommentelj, lájkolj, tüntess, blogolj, állj és mondd! Ez a tömegdemokrácia, ahol tényleg bárkinek lehet szava.”
Hová vezethet az identitások tagadása?
Valóban így lenne? Nem tapasztaltuk ugyanezt meg már 1945–52 között, amikor koholt vádakkal bárki feljelenthetett bárkit értelmiségi képességétől függetlenül? Amikor rászabadították a besúgókat a társadalomra? Amikor bárki értelmezhette a népi demokrácia fogalmait, s közben börtönbe, kitelepítésre jutatta az embertársait? S hogyha elvetünk minden megkülönböztető fogalmat, a jó és rossz, szeretet-gyűlölet, tisztességes-tisztességtelen fogalmát például, hogyan határozzuk meg ezeket? Hogyan igazodunk, igazodnak el, akik nem ismerik a fogalmakat se? Talán a törvényeket is meg kellene szüntetni a politikai korrektség érdekében? S ahol mindent szabad, valóban szabad minden? Ha korlátok nélküli egy társadalom, akkor létezik-e még felelősség? És kérdés az is, kivel szemben határozzák meg a korrektséget? És egyáltalán, ha a fogalmak használata eltűnik, akkor valójában mi is a korrekt? Más szóval, ha a „politikai inkorrektség” megszűnik, lesz-e még szükség „politikailag korrektekre”? Létezésük még indokolt? Hová vezethet a különböző identitások tagadása? De miként értelmezhető például az, hogy a szexuális identitások védelmére érzékeny nyugati társadalmak alig vagy meg sem szólalnak a nemzeti identitások védelmében? Az identitások teljes elmosása a cél? Mivel az erdélyi magyar társadalom nagy többsége nem vagy kevésbé ismeri, nézzük meg, mit jelent a „politikailag korrekt” kifejezés? A Wikipédia alapján megpróbálom öszszefoglalni.
A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés öszszekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta. Magyarországon elsősorban a liberális és baloldali politikai erőkhöz köthető a használata. (…)
Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”), vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). (…)
A legnagyobb – kettős – veszélyt mégis az jelenti, hogy a nyelv korrektté alakítása pótcselekvéssé válik, amely a gondoskodás látszatának fenntartása mellett nem orvosolja az őt kiváltó eredeti problémákat; továbbá, hogy a korrektség/inkorrektség döntésében magát hivatottaknak érzők – akár jelentéktelen kisebbségként is – megbélyegzéssel és kirekesztéssel elhallgattathatják és tönkretehetik az „inkorrektnek” minősített gondolatok kifejezőit (ami nem politikailag korrekt, az inkorrekt, tehát rossz), a problémákat elkendőző „hallgatási spirálba” húzva a közbeszédet. A szólásszabadság ilyesfajta korlátozása legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. (Persze, hogy ki a politikailag korrekt, azt ők maguk határozzák meg – teszem hozzá én –; a világ két részre oszlik, a politikailag korrektekre és inkorrektekre, az előbbiek jogával, hogy meghatározzák a fogalom tartalmát.) A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása (kiemelés L. GY.) az emberek széles körű érdekei ellen hat, mint például hozzá nem értés, korrupció vagy bűnözés leplezése.
A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái ellen fellépni, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában például egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása (Lord Chamberlain) elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972 óta a havonta megjelenő Index on censorship folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért.
Korrektség kontra szólásszabadság
Röviden összefoglalva: politikai korrektség egyfajta rejtett identitás, titkos zsargon, amelyet a politikailag korrektek határoznak meg. Egyfajta új cenzúra, amelynek segítségével a szólásszabadság bajnokai elhallgattatják politikai ellenfeleiket! Kérdés persze az is: hol tanulják meg, honnan tudják a „politikai korrektek”, hogy mi a korrekt, és mi nem? Talán ösztöndíjasként a nyugati alapítványoknál? De kérdés persze az is, át kell-e vennünk a nyugati kultúra tiltásainak szabályait negyven év tudatgyilkos kommunista cenzúra után! Szükségünk van-e rá?!
S teszik mindezt többnyire azok, akik egyébként a hétköznapokban a szólásszabadság mellett érvelnek! (Megtudtam, a Budapesti Corvinus Egyetemen külön katedra működik, ahol a szólásszabadságot, illetve a gyűlöletbeszédet kutatják! A kérdés lehetne persze az is: van-e katedra a „politikailag inkorrekt” beszéd kutatói számára, ahol esetleg a szeretetbeszédet tanulmányozzák?) S hogy érthetővé váljon, hogyan is értelmezik a „politikai korrektséget”, a Wikipédia segítségével a már előbb is idézett kukás = hulladéklogisztikai referensen túl további példát is idézek.
A kérdés persze az, újraírható-e, újrafogalmazható-e a nyelv? És hová kell sorolni mindazokat, azt a nagy tömeget, akik kiszorulnak, vagy valamilyen oknál fogva kimaradnak az újraértelmezett nyelvhasználatból? Fasiszták lesznek? Vagy egyszerűen szellemi képességük „korlátai” révén (hisz nem ismerik a fogalmakat és a nyelvet) rettegésben tartanak a politikai korrektek.
És föl kell tennünk azt a kérdést is: a politikailag korrekt szóhasználat hozzájárul-e az igazság, a gondok kimondásához, a dolgok pozitív irányba történő fordításához? Megváltoztatja a létező realitást? Például megold-e valamit is az a keresztes hadjárat, az a hangzavar, ahogy a szokásos módszereikkel meglincselnek valakit, keresztre feszítik úgymond a többiek megfélemlítése érdekében is a „politikailag inkorrekteket”? Amelynek már köztudottan is felismerhető forgatókönyve van. Valaki megfogalmazza, a következő hozzászóló fölerősíti, majd az újabb és újabb tiltakozásokkal egyfajta láncfolyamattá, bűnfallá emelik. (Persze a baráti körök újra és újra fölforrósítják, felerősítik, majd a hazai „piacról” kiviszik a nemzetközi porondra.) S teszik mindezt mindaddig – lásd Schmitt Pál esete –, amíg elérik céljukat. Lemondatják, vagy kiközösítik a közéletből. Elérik például – jelen esetben – Jeszenszky Géza lemondatását.
Kérdem én: hogyha nem lettek volna politikai céljaik, akkor is valóban így kellett volna eljárniuk? Ha nem akartak volna „ügyet csinálni”, akkor is így járnak el? Gondoljuk végig, milyen más lehetőségeik lettek volna akkor. Az első, s talán a legkézenfekvőbb: baráti levélben figyelmeztetni J. G.-t. És amikor az első felvetés után J. G. nyilvánosan bocsánatot kér, akkor lezárják az ügyet. Így történt? Nem! De nézzük, mit is követett el Jeszenszky Géza.
Az abszurditás megvalósulása
Jeszenszky Gézának, Magyarország oslói nagykövetének, volt külügyminiszterének az egyik általa írt tankönyvéből kiragadott inkriminált mondata, amelyet a „politikailag korrektek” nem tartanak „politikailag korrektnek”, így hangzik: „Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” A szólásszabadság kutatói által elindított gyűlölethullám persze úgy folyt le, ahogy az előbb már jeleztem. Nem részletezem. Mindenki megszólalt, csak maguk a kérdéskör ismerői, tehát a genetikusok, esetleg szociográfusok, szociológusok nem.
A kérdés, mint a tóba vetett kő körül a víz, hullámokat vetett, tovább gyűrűzött, hogy végül igazi nemzetközi botránnyá minősüljön. A „politikailag korrektek” elérték, hogy Jeszenszky Gézát kiközösítették arról a rendezvényről, amelyet ő szervezett. S mindez számomra is és sokak számára érthetetlenül az után következett be, miután Jeszenszky egy kitűnő tanulmánnyal jelentkezett az úgynevezett Romsics Gerő-vitában. Viszont amire nem számítottak, Jeszenszky Géza mellett többek között felsorakoztak azok a jeles amerikai személyiségek is, akik egyébként el szokták marasztalni a magyar jobboldalt.
A Professzorok Batthyány Köre mellett Charles Gáti, a Johns Hopkins Egyetem professzora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet, a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézete (SAIS) transzatlanti kapcsolatokat kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója és Deák István, a Columbia Egyetem professor emeritusa is kiállt Jeszenszky Géza mellett.
Persze a megszólalók politikai tényezők és nem a kérdés szakemberei voltak. A kívülálló azt remélte, hogy az „eset” kapcsán itt az alkalom ennek a kérdésnek az egyszer és mindenkori tisztázására, tehát megszólalnak a kérdéskör kutatói is – ám a megfélemlített magyar társadalom hallgatott. Végül – dicséret érte – megszólalt egy genetikus is.
Czeizel Endre, Magyarország egyik legismertebb genetikusa a Hír Tv oknyomozó magazinjának elmondta, a Kádár-korszakban az egészségügyi világszervezet egy kubai doktornőt küldött hozzá, akinek az volt a feladata, hogy a vérrokonok házasságát vizsgálja a különböző népességekben. Hosszas utánajárás után – ismeretlen volt úgymond ez a kérdéskör az akkori Magyarországon – engedélyt kaptak a kutatásra. A 7 legnagyobb roma közösségben folyt le a kutatás.
„Az derült ki – mondta dr. Czeiczel Endre –, hogy ebben a hét roma közösségben 0 és 21 százalék között volt az unokatestvérek közötti házasság, az átlag 4,7 százalék volt. Azt tudtuk, hogy a magyar lakosságban 0,3 százalék, tehát ez esetben 16-szor nagyobb. Tehát ez tény, nem lehet vitatni. Ezzel nincs semmi baj, mert például a zsidó közösségekben is: kis közösségekben éltek, egymás között házasodtak – az antiszemitizmus miatt is, meg amiatt is, hogy egy zsidó anya csak zsidó férfival nemzhetett gyereket a vallási szabályok betartásával”. Ennyi! De talán nem is kellett több.
Romániában – Vekerdi József szerint 1929 után – először én írtam a cigányságról az 1980-ban megjelent Amíg csak él az ember című kötetemben. Sok gyermekkori barátom volt köztük, de azért is, mert fájt az életük. A cikkemről Vekerdi professzor írt a párizsi és a római cigány újságokban, de közölte később a Romániai Magyar Szó, illetve a budapesti Long drom is. Elfogultsággal tehát nem vádolhatnak. Mivel a genetikához nem értek, a kérdésem csak az a Jeszenszkyt elmarasztalókhoz: hogyan terebélyesedhetett az én szülőfalumban a kezdetben lévő egyetlen család (a székely falutörvények szerint kezdetben csak minden székely faluban „egy cigány és egy zsidó” család telepedhetett meg) mára száztagú kolóniává?
A tisztánlátáshoz persze tudni kell azt is, hogy a gyermekkoromban mindössze 20 négyzetméteres, világítás nélküli, faluszéli kalibában laktak. De kérdés persze az is, volt-e jobbító szándék a Jeszenszky Géza mögött kialakult botrányban? Hozzájárul-e a kérdéskör ilyenszerű felvetése a kérdés megoldásához? A cigányság neveléséhez, vagy egy újabb, Magyarország elleni lejárató kampány csupán? Ahogy az is, miközben elmarasztalják a mai „magyar” társadalmat, a cigányság vezetői megtesznek-e mindent a cigányság nevelése érdekében? Vagy csak a jogok ismertetése lényeges, kötelességeik nincsenek sem önmaguk, sem a saját környezetük iránt? (Meg kell mondanom, tudatában vagyok a lehetséges támadásoknak, de a kérdés fölvetése a „politikai korrektség” iránt egyre sürget.
Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap november 19-ei számában olvastam, hogy egy dániai kisváros többségében muszlim vallású funkcionáriusai megtiltották a köztereken a fenyők karácsonyi kihelyezését. Az EU nőjogi és esélyegyenlőségi biztosa ugyanakkor törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely kitiltatná a hagyományos családmodellről – apa, anya, gyerekek – szóló irodalmat az iskolákból. Tehát felmerül a kérdés: a másság tisztelete csak a hallgató vagy megfélemlített nagy többségre vonatkozik?
Végezetül – hogy a kérdést függetlenítsem saját elfogultságomtól – idézem Köntös László református pap írását, amelyet a Wikipédia megfelelő oldalán (tehát a politikai korrektséget taglaló oldalon) leltem. „Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hideg zuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a „keresztyén alapokra”. Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata” – www.parokia.hu.
Egyesek szerint a „politikailag korrekt” viszonyulás, beszéd eljuttat a társadalom olyan fokú atomizálódásához, amely már egyes nyugati társadalmakban létezik, hogy az emberek nem mernek egymásra nézni, mert megsérthetik a másik, vagyis a nézett ember személyiségi jogait. Ezt akarjuk?
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

Gyásznap
A történelmet nehéz megérteni.
A történelmet nemcsak azért nehéz megérteni, mert azt az aktuális hatalom mindig kisajátítja, meghamisítja, letagadja, átírja, újraértelmezi, s nemcsak azért, mert a történelmet mindig a győztesek írják. Egy nép vesztesként is emlékezhetne a saját történelmére. A saját tragikus történelmére, ha nem éppen a saját elitje hamisítaná meg azt!
Nézem a tévét, a II. Magyar Hadsereg pusztulásáról beszélnek. A „Don-kanyarról”... Arról, hogy az 1943. január 12-én bekövetkezett szovjet támadás után az oroszok áttörték a frontvonalat... Hallgatom a műsor szerkesztőjét és a meghívott történészt, először nem értem pontosan, hogy miről beszélnek, aztán amikor megértem, ledöbbenek. A történész épp arról beszél, hogy akkor és ott nemcsak elpusztult kétszázezer emberünk, de arról a kétszázezerről, akik meghaltak ott, az elmúlt 63 évben nem volt szabad beszélni. Ezek az elesettek a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján egy áruló hadsereg, az „utolsó csatlós” katonái voltak. Egy fasiszta hadsereg fasiszta, bűnös katonái, csak éppen azt nem mondják ki, de érződik a sorok között, hogy a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján megérdemelték még a pusztulást is! A fagy- vagy golyó általi halált. A későbbi fogságot. Persze, az elmúlt hatvan év hivatalos magyar történelme szerint. Az utódok – mondja a történész – épp a hivatalos történelemszemlélet okán le- és megtagadták még a meghalt családtagjaikat is. A gyermek az apját, az apa a fiát... Igen, az elmúlt hatvan évben nem volt szabad róluk beszélni. Nemhogy hősként, sehogy sem. Mert megbélyegezték még azokat a családokat is, amelyeknek ilyen halottai voltak, egzisztenciálisan ellehetetlenítették őket. Hallgatom a történész szavait, hallgatom, amit mond, s váratlanul átvillan rajtam: de hisz „ezek” ugyanazokról az emberekről beszélnek, akiket mi itt, Romániában hősként tisztelhettünk! Akiknek itt, Erdélyben szinte minden faluban emlékművet állítottunk. A halottaink egy részéről, mert szinte minden családnak volt egy hőse, az első vagy második világháborúban elesett halottja. Doberdónál vagy a Don-kanyarban. Csak az én falumban közel kétszáz. De lelki szemeim előtt látom a zetelaki, máréfalvi, nagyfalusi impozáns emlékműveket is. Sok száz nevet, akiknek a halálával kevesebbek lettek ezek a falvak! S hallom a gyermekkorom háborús történeteit is. Ahogy egy-egy hős megállított egy egész ellenséges századot! Ahogy Z vagy X sebesülten, felismerhetetlenül odadobta a zsoldkönyvét a szakaszvezetőnek, századosnak, hogy ki is volt ő pár órával előbb!
A történelmet nehéz megérteni. A történelmet általában a győztesek írják, de azt nem tudom megérteni, hogy miért kellett az alföldi vagy dunántúli magyar parasztnak, egyáltalán a magyarországi magyar embernek letagadnia, hogy a testvére, bátyja a Don-kanyarban pusztult el. Hogy ő a Horthy katonája, tisztje volt. Hogy ő egy történelmi kor áldozata volt. Hogy végrehajtott egy parancsot, amelyet a kor politikai elitje kiadott. Aki nem tett egyebet, csak amit az angol, francia, amerikai hadsereg elpusztult hősi halottjai, akikről évente megemlékeznek például a partraszállás napján: meghalt egy általa talán sosem vállalt történelmi kor parancsa szerint. Aki nem tett többet, mint a mai NATO-államok katonái, akik egy szövetség tagjaiként elmennek Afganisztánba, Koszovóba meghalni.
Hát ezért olyan Magyarország ma, amilyen. Megértem, honnan kell most Orbán Viktornak és kormányának újraindulnia vagy elindulnia. Megértem, miért kell Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak annyi küzdelmet megvívnia! És akkor megértem azt is, miért olyan a nemzettudat odaát, Magyarországon, amilyen. S megértem azt is, miért jön át Csíksomlyóra, a búcsúra évente félmillió ember.
Emlékezzünk kegyelettel hősi halottainkra!
Lőrincz György
Székelyhon.ro,

Lőrincz György tükröt tart
Mondhatni bármely elbeszélő alaptörekvése mögött ott kell lennie annak a hitnek és motívumnak, amelyet nagy német kortársunk, Siegfried Lenz egy vele készült interjúban úgy fogalmazott meg, hogy történetek elbeszélése útján megérthető a világ.
Ez a gondolat vezethette Lőrincz Györgyöt is új regényének megírásakor, minthogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar világunkat, legalábbis annak egy szeletét kívánja megérteni egy mindennapi történet elbeszélésével. Az író által elbeszélt történet a mai – az egyik szereplőt idézve – „zavart kor”-ról (200.) s az önmagát kereső emberről szól, a főhős szerint ugyanis azzal a kérdéssel telik az élet, hogy „kik is vagyunk valójában.” (162.) A történet középpontjában egy székelyföldi kisvárosban, felismerhetően Székelyudvarhelyen élő értelmiségi család áll. A szülők egyetlen lánya érettségi után Budapestre kerül főiskolára, de egy idő után egyre inkább az élvezeteket keresi, kitartottja lesz egy idős férfinak, majd a nagyvárosi alvilág magába szippantja, kábítószer áldozatává válik, s mindez a szülőkkel való kapcsolat megromlását, sőt megszakadását is maga után vonja. A folyamat bemutatása a realizmus jegyében s az epika hagyományos eszközeivel történik. Az eseményeken kívül álló elbeszélő szeme végig a főszereplőn, követi annak nehéz lelki tusáját, aki – ahogy magában az anyában megfogalmazódik – a „fájdalom tövissel kirakott útját” járja (18.), de a szó konkrét értelmében is bejárja két alkalommal is a fővárost, reménykedve lánya megtalálásában és visszaszerzésében. A szülők első generációs értelmiségiek, az apa, Gordon Tamás gazdagabb, az anya, Gordon Mária Réka szegényebb tanyasi-falusi parasztcsaládból származik. Egyetlen lányuk, Hanga a középiskolát már más városban, a megyeszékhelyen végzi, s kintlakó diáklányként nem tud ellenállni, mint osztály- és nemzedéktársai közül annyian, a szabados élet kisebb-nagyobb csábításainak. Megveti a kiszámítható életvitelt, keresi az élvezeteket, a mámort, mert úgymond álmodni akar... A maga módján lázad mind a szülők, mind a világ ellen. A főiskolás évek alatt aztán mindezek a hajlamok a végletekig fokozódnak. Egyrészt egy nyers és kirekesztő magyar valósággal találkozik, s így látnia kell a gyermekkorától beléje táplált magyarságtudat értéktelenségét az általa belakott kisvilágban, másrészt enged annak a csábításnak, amit a szabadság dzsungele a nagyvárosban felkínál számára. A szülőkben kétség támad, látva lányuk számukra érthetetlen viselkedését és cselekedeteit (kerüli az anyjával való találkozást, aki csak azért utazott Pestre egy alkalommal, hogy láthassa őt, sőt, félrevezeti, becsapja, a megbeszélt találkákra nem megy el), majd magukban megrendülve keresik a magyarázatot az egyre váratlanabb helyzetekre, amelyekbe lányuk kerül, s mindeközben házastársi viszonyuk is elhidegül... Próbálják felülvizsgálni nevelési módszereiket – az apa, ha nem is az idejében elcsattanó pofonok, de a szigorú normák híve volt, az anya pedig helyt adott a gyermeki öntörvényűségnek, a személyiség úgymond szabad kiteljesedésének –, de még családtörténeti „kutatásba” is belefog az anya, keresve a gyökereket lánya deviáns viselkedését illetően, hasonlóképpen töpreng az új világ beálltán, amely szerinte az emberben feltámadó rossz egyik forrása. Az elbeszélés jelene mindössze három napot érint. 2005 augusztusában egy elektronikus úton kapott levélbeli értesítésre még aznap este autóbusszal a magyar fővárosba utazik Hanga anyja, hogy aztán az érkezést követő két nap keresse lányát, akinek – az értesítés szerint – napok óta nincs, mit ennie. A regényben elbeszélt események viszont egy fél életet fognak át időben, sőt, a családtörténeti kutakodások alkalmával felidézett alakok és események elbeszélésével mondhatni az egész 20. századot úgy, ahogy az nyomot hagyott a két család sorsában. Lőrincz György új regényéről igazán elmondható, hogy tükör, melyben ki-ki szemlélheti önmagát, eltöprenghet saját életén, a szülő például, hogy adott helyzetben mit tett helyesen, s mely döntéseiben lehetett volna bölcsebb, miért s hogyan válhat valaki gyermeke elveszetté, de az elbeszélés módja s maga az epikai építkezés már magáról az íróról s alkotásáról is képet ad az olvasónak. A szív hangjait erős kezdéssel indítja a szerző, a főszereplő egykori diákjának levelével, amelyből lánya kilátástalan helyzetéről értesül a hetek-hónapok óta feloldhatatlan feszültségben és tehetetlenségben élő anya, majd ezt a levélszöveget követően veszi át a szót az elbeszélő, hogy fordulatos módon s részletezően mesélje el levélbe foglalt, a lányról készült és súlyos aggodalomra okot adó helyzetjelentés előzményeit, illetve mindazt, amint az anya a csakis az anyákban élő erős akarat és szeretet, azaz a szív hangjaira hallgatva a milliós nagyvárosban lánya keresésére indul, kevés együttérzést, annál több közönyt, megvetést és megalázást elszenvedve. Egy ilyen egyszerű (?) történet előadása jó helyzetteremtő hajlamot feltételez az író részéről, ugyanakkor változatos közlésformák alkalmazását „írja elő” a szerzőnek, továbbá a feszültségteremtés és -oldás eszközeinek (késleltetés, megszakítás s a többi) mértéktartó használatát, hogy epikai hitelre tehessen szert a mű, s az olvasót magával ragadhassa. Az anyát gyötrő gondok vagy a töprengések visszaadásában fontosak a belső monológok, a párbeszédek meg az anya és a lánya között feszülő ellentétek pontos ábrázolásának eszközei. Figyelmet érdemel, hogy Lőrincz György regényében az anya és lánya közti beszélgetések, illetve a kapcsolattartás a ma használatos technikai eszközök és csatornák útján valósul meg (chat, skype, e-mail, messenger, rövid üzenetek váltása), s ennek hiteles bemutatása végett nyelvi és stiláris téren is kiszélesedik a mű amúgy metaforikus nyelvezetének skálája, hasonlóképpen gazdagodik még a pesti zsargonnal, amelyhez egy-két élethelyzet megjelenítésekor fordul az elbeszélő, akkor például, amikor az anya az aluljárók népe közt próbál lánya nyomára bukkanni, illetve amikor egy drogkereskedőnél érdeklődik utána, s aki arrogáns viselkedésével az anya pillanatnyi lelki összeomlását is előidézi. Utóbbi helyzetben szenvedi el az anya pesti felderítő útja során a legsúlyosabb megalázást, miszerint önkívületében ugyanannak az ágyába kerül, aki őt erkölcsileg megalázta – de akinek köszönhetően talán mégis rátalál lányára! –, nem érzem igazán ebbe a történetbe illő, és még kevésbé, sikerült befejezésnek. Bár a szív hangjait nem könnyű az értelem nyelvére átültetni... Összefoglalva azt mondhatja recenzens, hogy Lőrincz György írói tükre nem torzít, érdemes naponta belenézni, illetve jó, ha fel-felidézzük, amit mutat.
Borcsa János
Lőrincz György: A szív hangjai. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egy ifjú regényíró
A közelmúltban került sor – január 25-én, péntek este – a 80. évében járó, helytörténeti és önéletrajzi jellegű írásairól ismert szerző regényírói bemutatkozására. A találkozót a székelyudvarhelyi Örmény Klubban tartották, ahol Szálasy úr egy 488 oldalas könyvvel lepte meg az érdeklődőket. /Szálasy Ferenc: Anikó – szerelmi dráma, United p.c. kiadó/
Az igen népes, a szebb és jobb polgári időkre emlékeztető közönség – örmény származású magyarok és szimpatizánsok – a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola dísztermében vett részt egy színvonalas műsoron, majd megtudhatta, hogy ez a „szerelmi dráma” a jelennek és a jövőnek, a változó társadalomnak szól. Lőrincz György és Balázs Árpád szellemesen és könnyedén beszéltette a szerzőt, aki alig árult el valamit a könyv cselekményéről, de megígérte, hogy egy regényt és legalább egy helytörténeti jellegű könyvet mindenképp megjelentet a közeljövőben, s a számítógépében, a jegyzetfüzetében és a lelkében még lappanganak más megírandó történetek is.
Ez a rendezvény nem csatlakozott hivatalosan a Magyar Kultúra Napjához, de jellegében, tartalmában méltó volt Kölcsey szellemiségéhez, és értékőrző, értéket teremtő kezdeményezésnek bizonyult. Ritkán történik meg az emberrel, hogy olyan „irodalmi életművet” találjon, amely nem ifjúkorban kezd kibontakozni, hanem a nyugdíjas években.
Szálasy Ferenc esetében ez a “dolog” teljesen szabálytalan és majdhogynem megmagyarázhatatlan is lehetne, ha nem tapasztalhattuk volna a korábbi könyveiben a töretlen mesélőkedvet, a haza- és szülőföldszeretetet. Rövid történeteiben ott rejtőzött az a lendület, amely a nagypróza felé viszi az alkotót. Írt korábban tanulmányt a sóvidéki örmény családokról, megírta gyermek- és ifjúkori emlékeit, amelyek az annyira kedvelt szülőfaluhoz, Korondhoz kötik (Hadi árvából kulákfióka. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2009. Második kiadás 2011.), a későbbiekben pedig sikaszói emlékeit osztotta meg az olvasóival (Tőről metszett székely világ. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2010). Legutóbb azonban regénnyel jelentkezett. Ez a 2012-es év legvégén történt. A januári kötetbemutatón Szálasy töredelmesen bevallotta, hogy helytörténeti és önéletrajzi írásai még vannak a tarsolyban bőven, de egy második regény is készül.
Nem nagy művészet megírni egy könyvet – szokták mondani az okosak –, sőt két könyv mindenkiben „benne van”, hiszen ott az életpálya, amelyre mindenki visszatekinthet, és ezen túl az élet maga az a nyersanyag, amely „kész” regény, ha „megíródik”.
Szálasy Ferenc regényéről nem akarunk e helyen túl sokat beszélni. Igaza van a szerzőnek: jövőnek írott üzenetet tartalmaz, amelyet csak az olvasás során bonthatunk ki belőle. Van a műnek néhány olyan vonatkozása, amelyeket a szövegen és tartalmon túl ugyancsak a szerző erőltetett rá, tördelési és tipográfiai elképzelései is voltak: szellős tördelésű, hogy az idősebbek is olvashassák, s azok a fiatalok is, akik mindenféle képernyőkhöz szoktak, amelyeken kinagyítható a szöveg. Így lett 488 oldalas ez a mű. Kis sorközzel és 9 pontos betűvel csak 244 lenne, de akkor megcsappannának az olvasók.
Az „ifjú regényíró” bevallotta, hogy még a neveken is spórolt, hiszen a főszereplők hosszú kereszt- és vezetékneve akár több oldallal is bővíthette volna. Mint még ma is aktív üzletember a prózában is odafigyel, ott takarékoskodik, ahol lehet. Amit elveszített a tördeléssel – hiszen egy másik szándéka volt, amellyel felülírta a bevett tipográfiai gyakorlatot – azt próbálta visszanyerni a nevekkel.
Székelyhon.ro,

Június végén avatják fel Sütő András szobrát
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, illetve a Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjainak kezdeményezésére tavaly márciusban született az ötlet, hogy Sütő András tiszteletére szobrot emeljenek Székelyudvarhelyen. A talapzat építéséhez már hozzá is fogtak a Művelődési Ház melletti parkolóban, az ünnepélyes felavatás az író születésének évfordulója utáni vasárnapon, június 23-án lesz.
A kezdeményezők 2012 végén adománygyűjtő akciót rendeztek, melynek során hazai és külföldi irodalompártolókat ösztönöztek a szoborállítás támogatására. Az udvarhelyi bronzszobor elkészítésére eredetileg Hunyadi László szobrászművészt kérte fel a marosvásárhelyi székhelyű Sütő András Baráti Egyesület, de mivel a képzőművész a Marosvásárhelyre tervezett Sütő-szobor megalkotását korábban elvállalta, a székelyudvarhelyi Zawaczky Waltert kérték fel a helyi kezdeményezők.
„A vásárhelyi szoborállítást elutasította a helyi önkormányzat képviselő-testülete, így az országban az első Sütő András-szobrot Székelyudvarhelyen állítjuk majd” – magyarázta Lőrincz György, az EMIA elnöke. A szervező hozzátette: az alkotást már több ízben megtekintették a szerző hozzátartozói és barátai, a kész munkával pedig maradéktalanul meg vannak elégedve. A szoborállítás ügyének legfőbb pártolója Ferenczy Ferenc, Udvarhely valamikori polgármestere, aki mellesleg néhány éve utcanévadást is javasolt.
A Művelődési Ház Szejkefürdő felőli oldalán már hozzáfogtak a szobortalapzat építéséhez, az ünnepélyes felavatás június 23-án 18 órától lesz. A nagyszabású rendezvény délután 4 órakor a Művelődési Házban kezdődik, ahol az alkalomra kiadott emlékkönyvet a szerkesztők, Ferenczy Ferenc és Lőrincz György mutatják be, majd Székely Ferenc Sápadt fényben gyertya ég – Naplójegyzetek Sütő András utolsó éveiről című kötetének bemutatására is sor kerül. Az ünnepségen közreműködik a Székely Dalegylet Férfikórusa, jelen lesznek a történelmi egyházak képviselői, illetve beszédet mondanak a kezdeményezők és Székelyudvarhely elöljárói, meghívott Pomogáts Béla irodalomtörténész, Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke.
Kovács Eszter
szekelyhon.ro

Sütő- és Vörösmarty-szobrot avatnak
A magyar irodalom két jeles alakjának állítanak emléket vasárnap Erdélyben: Székelyudvarhelyen Sütő András mellszobrot avatnak, míg a Beszterce–Naszód megyei Cegőtelkén Vörösmarty Mihály büsztjét leplezik le.
A Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjai és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) tavaly év végén kezdett adománygyűjtésbe, hogy felállíthassák Sütő András mellszobrát a helyi művelődési ház szomszédságában. Az avatóünnepség vasárnap 16 órakor könyvbemutatóval kezdődik a művelődési házban: a Sütő András-szoboravatás emlékkönyvét a szerkesztők, Ferenczy Ferenc és Lőrincz György ismertetik, majd Székely Ferenc mutatja be Sápadt fényben gyertya ég című, Sütő András utolsó éveit dokumentáló kötetét.
Az ünnepi program folytatásaként a Nagy Gábor rendezte Nyáresti medvenézőben című filmet vetítik le. A 18 órakor kezdődő szoboravatási ünnepségen felszólal többek között Bunta Levente polgármester, Pomogáts Béla irodalomtörténész és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, majd a történelmi egyházak képviselői áldják meg a műalkotást.
Vasárnap avatják fel Vörösmarty Mihály mellszobrát a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelkén, a 14. Lármafa-találkozó keretében. A magyarlakta szórványtelepülésen 1998-ban avatták a Cserhalom emlékművet, Kolozsi Tibor szobrászművész közel tíz méter magas alkotása Szent László királynak a kun sereg felett 1068-ban aratott győzelmének állít emléket az egykori csatamező közelében. A Cserhalom Művelődési Egyesület most a győztes csatát Cserhalom című eposzában megéneklő költő előtt tiszteleg, Zawaczki Walter Levente szobrászművész mellszobra a református templomkertben kapott helyet.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődik a református templomban, ahol Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora hirdeti az igét, majd a szobor felavatása és ünnepi műsor következik. Ezt követően az ünneplők megkoszorúzzák a református temetőben található Cserhalom emlékművet, 14 órától pedig a művelődési házban a Szent László, légy velünk! című rockoperát mutatják be.
Krónika (Kolozsvár)

Sütő Andrásnak állítottak emlékművet Székelyudvarhelyen
Az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy Sütő Andrásnak itt ígért könnyű álmot édesanyja, itt virágzott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő csodálatos magyar szó – mondta vasárnap Székelyudvarhelyen a hét éve elhunyt Kossuth-díjas író első romániai szobrának felavatásán Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MAA) elnöke.
„Sütő Andrást az egyetemes, az oszthatatlan magyar művészet – a beszéd, a zene, a formák és színek – követének tekintjük a szerzők feletti égi trónus előtt, mert igen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbéli érdemekre a Teremtő jelenkori bíztatásokkal válaszolhasson" – jelentette ki beszédében Fekete György.
Sütő András bronzból készült mellszobra – Zavaczky Walter helyi szobrászművész alkotása – az udvarhelyi Művelődési Ház mellett kapott helyet, Széchenyi István és Tomcsa Sándor emlékműve társaságában.
„Sütő Andrásnak választott szülőföldje volt a Hargita, a Zetelakához tartozó Sikaszóban volt a hétvégi háza, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején pedig, aki egyébként ezt a szoborállítást is kezdeményezte, Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mi úgy tartottuk, hogy hozzánk tartozik" – magyarázta az MTI-nek Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elnöke, hogyan kötődött Sütő András Székelyudvarhelyhez.
Hozzátette: a Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjai és az EMIA tavaly gyűjtést kezdeményeztek, a szoborállítás anyagi fedezete udvarhelyi és zetelakai adakozók, valamint a Communitas alapítvány támogatásából gyűlt össze.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927-ben született Sütő András a szülőföldről, magyarságról és megmaradásról írt lírai vallomással, az 1970-ben megjelent Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénnyel tört be a magyar irodalom élvonalába. A kiállásra, emberi tartásra tanító drámái – a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, az Advent a Hargitán – vagy az anyanyelv szakrális erejét hirdető Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyve bátorítást jelentettek a Ceausescu-diktatúra nemzeti elnyomásával ellenszegülő erdélyi magyarságnak. Közéleti szerepvállalásával, az anyanyelvi oktatás melletti kiállásával a román nacionalizmus célpontjává vált: az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során félholtra verték, fél szemére megvakították. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók Sütő Andrásról nevezték el a nyelvőrzés díját. MTI
Erdély.ma

„Sütő András szobra áll mindenütt, ahol magyarul beszélnek”
A Sütő András Baráti Társaság székelyudvarhelyi tagjainak és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kezdeményezésére, illetve számos irodalombarát támogatásával vasárnap délután, az országban elsőként Székelyudvarhelyen avatták fel Sütő András szobrát.
Vasárnap délután kettős könyvbemutatóval vette kezdetét a székelyudvarhelyi Sütő András-szobor avatóünnepsége, majd a Nyáresti medvenézőben című Sütő-mű alapján készített film vetítése után a népes tömeg a Művelődési Ház mellett már álló, ám még lepelbe borított szoborhoz vonult.
A magyar himnusz eléneklése után Székelyudvarhely polgármestere, Bunta Levente mondta el köszöntőbeszédét. „Szobrot emeltünk annak az embernek, aki nem csupán szóval, gondolattal, hanem akár élete árán is hajlandó volt védelmezni, oltalmazni jogainkat. Műveiben bizonyította, számára az igazmondás erkölcsi kötelesség minden időben” – hangsúlyozta az elöljáró. Folytatásként Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész osztotta meg ünnepi gondolatait, mondván: habár az udvarhelyi Sütő András első szobra Erdélyben, de ha az irodalom világában gondolkodunk, akkor mindnyájan tudjuk azt, hogy Sütő András szobra már rég áll Erdélyben és mindenütt, ahol magyarul beszélnek és olvasnak. „Ez a szobor nem fémből, bronzból, gipszből készült, hanem szavakból, gondolatokból és nem utolsó sorban abból a magatartásból épült ki, amelyet Sütő András alakított ki olvasóinak, nézőinek százezreiben” – fejtette ki.
A továbbiakban az íróról és a barátról emlékezett meg Nagy Pál, a Sütő András Baráti Társaság marosvásárhelyi elnöke, illetve felszólat Lőrincz György, a szoboravatás egyik megszervezője. Folytatásként Zetelaka község polgármestere, Nagy Attila mondta el ünnepi beszédét, kiemelvén: Sütő András a kölcsönös tisztelet és szeretet jegyében volt Zetelaka egyetlen díszpolgára, valamint kifejezte abbéli reményét is, hogy a közeljövőben a község is méltó emléket állíthat majd az írófejedelemnek. Az ünnepségen felszólalt még Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, valamint Ferenczy Ferenc, a Sütő András Baráti Társaság székelyudvarhelyi tagja, a szoboravatás kezdeményezője. A történelmi egyházak képviselőinek áldása után a leleplezett mellszobrot megkoszorúzták a jelenlévők, a Székely Dalegylet Férfikórusának a közreműködésével az ünnepség a székely himnusz és a Szózat eléneklésével zárult.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Székelyudvarhelyen áll Sütő András első erdélyi szobra
Az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy Sütő Andrásnak itt ígért könnyű álmot édesanyja, itt virágzott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő csodálatos magyar szó - mondta vasárnap Székelyudvarhelyen a hét éve elhunyt Kossuth-díjas író első romániai szobrának felavatásán Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MAA) elnöke.
"Sütő Andrást az egyetemes, az oszthatatlan magyar művészet - a beszéd, a zene, a formák és színek - követének tekintjük a szerzők feletti égi trónus előtt, mert igen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbéli érdemekre a Teremtő jelenkori bíztatásokkal válaszolhasson" - jelentette ki beszédében Fekete György.
Sütő András bronzból készült mellszobra - Zavaczky Walter helyi szobrászművész alkotása - az udvarhelyi Művelődési Ház mellett kapott helyet, Széchenyi István és Tomcsa Sándor emlékműve társaságában.
"Sütő Andrásnak választott szülőföldje volt a Hargita, a Zetelakához tartozó Sikaszóban volt a hétvégi háza, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején pedig, aki egyébként ezt a szoborállítást is kezdeményezte, Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mi úgy tartottuk, hogy hozzánk tartozik" - magyarázta az MTI-nek Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elnöke, hogyan kötődött Sütő András Székelyudvarhelyhez.
Hozzátette: a Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjai és az EMIA tavaly gyűjtést kezdeményeztek, a szoborállítás anyagi fedezete udvarhelyi és zetelakai adakozók, valamint a Communitas alapítvány támogatásából gyűlt össze.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927-ben született Sütő András a szülőföldről, magyarságról és megmaradásról írt lírai vallomással, az 1970-ben megjelent Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénnyel tört be a magyar irodalom élvonalába. A kiállásra, emberi tartásra tanító drámái - a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, az Advent a Hargitán - vagy az anyanyelv szakrális erejét hirdető Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyve bátorítást jelentettek a Ceausescu-diktatúra nemzeti elnyomásával ellenszegülő erdélyi magyarságnak.
Közéleti szerepvállalásával, az anyanyelvi oktatás melletti kiállásával a román nacionalizmus célpontjává vált: az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során félholtra verték, fél szemére megvakították. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók Sütő Andrásról nevezték el a nyelvőrzés díját.
maszol/MTI

Sütő András-szobrot avattak (Székelyudvarhely)
Az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy Sütő Andrásnak itt ígért könnyű álmot édesanyja, itt virágzott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő csodálatos magyar szó – mondta tegnap Székelyudvarhelyen a hét éve elhunyt Kossuth-díjas író első romániai szobrának felavatásán Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke.
„Sütő Andrást az egyetemes, az oszthatatlan magyar művészet – a beszéd, a zene, a formák és színek – követének tekintjük a szerzők feletti égi trónus előtt, mert igen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbéli érdemekre a Teremtő jelenkori biztatásokkal válaszolhasson” – jelentette ki az eseményen mondott beszédében Fekete György. Sütő András bronzból készült mellszobra – Zavaczky Walter helyi szobrászművész alkotása (képünk) – az udvarhelyi Művelődési Ház mellett kapott helyet, Széchenyi István és Tomcsa Sándor emlékműve társaságában. „Sütő Andrásnak választott szülőföldje volt a Hargita, a Zetelakához tartozó Sikaszóban volt a hétvégi háza, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején pedig, aki egyébként ezt a szoborállítást is kezdeményezte, Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mi úgy tartottuk, hogy hozzánk tartozik” – magyarázta Lőrincz György, az Erdély Mabgyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elnöke. Hozzáfűzte: a Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagsága és az EMIA tavaly gyűjtést kezdeményezett, a szoborállítás anyagi fedezete udvarhelyi és zetelakai adakozók, valamint a Communitas Alapítvány támogatásából gyűlt össze.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gondolatokból épült szobor
Valóra vált a Sütő András Baráti Egyesület és az író tisztelőinek vágya: vasárnap délután felavatták az első hazai Sütő-szobrot.
Sütő András bronzból készült mellszobra a székelyudvarhelyi Művelődési Ház előtti téren, Tomcsa Sándor és Széchenyi István emlékművének társaságában kapott helyet. A szoborállítással nem csak a kezdeményezők és támogatók álma valósult meg, hanem mindazoké is, akik számára Sütő András élete és munkássága példaértékű – hangzott el a vasárnap délutáni ünnepélyes avatón.
A Zawaczky Walter-Levente székelyudvarhelyi szobrászművész által megtervezett, a Lázár Imre udvarhelyi műhelyében bronzba öntött mellszobor hivatalos leleplezése a Himnusz eléneklésével kezdődött, majd közéleti, irodalmi személyiségek, a történelmi egyházak képviselői méltatták az erdélyi írófejedelem életművét, emberi és alkotói nagyságát.
Bunta Levente polgármester köszönetet mondott a szoborállítóknak, felidézve a néhai íróhoz kötődő emlékeit. Szerinte a gazdag Sütő-életmű a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az író számára „erkölcsi kötelesség volt az igazszólás minden időkben", helytállása megtartó erő volt a sötét időkben, és példája ma is „máglyaként világít" közösségünknek.
„A mai napon sokszor elhangzott: ma avatjuk fel Sütő András első szobrát Erdélyben. Ez tényként így van, de ha az irodalom fogalmában és világában gondolkodunk, akkor mindnyájan tudjuk azt, hogy Sütő András szobra már rég áll Erdélyben és mindenütt, ahol magyarul beszélnek és olvasnak.
Ez a szobor nem fémből, bronzból, gipszből készült, ez a szobor szavakból, gondolatokból, és nem utolsó sorban abból a magatartásból épült ki, amelyet Sütő András alakított ki olvasóinak, nézőinek százezreiben" – fogalmazott beszédében Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész.
Mint mondta, a Sütő-életmű egyik legnagyobb érdeme, hogy a legnehezebb időkben is arra tanított lehet félelem nélkül is élni, „szobra ezért él mindenfelé, ezért épül a mi lelkünkben, tudatunkban".
„Ez a szobor kivétel (...), mert alapzatát egy írói életmű támasztja alá, biztosít arról, hogy ez a mű sugárzik mindannyiunk felé" – mondta Gálfalvi, aki befejezésül az író ravatalánál elmondott gondolatait idézte: „Ezért gondolom úgy, hogy ezzel a nyelvvel és ebben a nyelvben kell úgy élnünk, hogy ne vessünk egymásra árnyékot, hanem fényt. Úgy vélem, hogy ez a szobor csak egy percre is, de hozzájárul ahhoz, hogy a cselekvő remény fényben fürösszük meg arcunkat" – tette hozzá.
Az íróra és a jó barátra emlékezett az emlékét „hittel és szeretettel" őrző Nagy Pál, a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Egyesület elnöke, aki örömmel üdvözölte a szoborállíttást és baráti szavakkal köszönte meg a kezdemnyezők, megvalósítók munkáját.
„Számomra Sütő András nem csillag a máglyán, el-elhalványuló fénnyel, hanem álló csillag, az Esthajnal, vagy a Dél Keresztje " – mondta Lőrincz György író, az adománygyűjtést szorgalmazó Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnöke.
Az író úgy emlékezett Sütőre, mint aki „a felemelt fejű sorsvallató emberek fajtájából volt, s aki felemelt fejű hősöket teremtett", olyanokat, akik „majd' egy évtizeden át reményt adtak az erdélyi magyarságnak". Szavait, gondolatait ma már szállóigeként idézzünk, és most már jelenthetjük: szobra „áll az emlékezés örök jogán".
„Szerette a tájat és az embereket, s a táj és az emberek viszontszerették őt" – idézte fel büszkeséggel az író harmadik otthonában, Sikaszóban, a Bakó-patak partján levő házban töltött időket Zetelaka polgármestere, Nagy Attila, aki reményét fejezte ki, hogy a község, amelynek Sütő András az egyetlen díszpolgára, a jövőben szintén méltó emléket fog állítani neki.
Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke szerint az udvarhelyiek büszkék lehetnek rá, hogy az írónak itt ígérhetett könnyű álmot édesanyja, jó, hogy itt virágozhatott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő, csodálatos magyar szó.
Az elnök szerint "a szobrok csak látszatra vannak kőből, vagy bronzból, az igazi szobrokat "vérből, szívből és álmokból, megpróbáltatásokból, emlékezésekből és hitbéli igékből formálja az ítélkező idő szobrászi segítséggel".
„Egy álomból valóság lett" – summázta a szoborállítást kezdeményező Ferenczy Ferenc, gykori udvarhelyi polgármester, az esemény jelentőségét. Ferenczcy felelevenítette a szoborállítás történetét, név szerint mondott köszönetet mindazoknak, akik az ügyet segítették, adományaikkal támogatták, köszöntötte az avatót személyes jelenlétével megtisztelő Szabó Sándort, Kalifornia állam református püspökét és a Sütő András sírján levő kopjafa faragóját, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antalt.
Emlékeztetett, hogy Sütő András a polgármestersége idején, 1992-ben kapta meg a város díszpolgára címet, emlékének ápolását ezért is érezte személyes kötelességének.
Beszédét követően Lőrincz György íróval közösen leleplezték a közel 320 kiló bronzból megöntött a mellszobrot, amelyre a történelmi egyházak képviselői adták áldásukat.
A koszorúzás után a közel 300 fős tömeg a Székely Dalegylet Férfikórusával együtt elénekelte a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd Bunta Levente átvette Ferenczytől azt az adománylevelet, amellyel a szobrot állíttatók hivatalosan Székelyudvarhelynek adományozták az alkotást.
Lázár Emese
Uh.ro/itthon/közélet

Leleplezték Sütő András szobrát Székelyudvarhelyen
A Sütő András Baráti Társaság székelyudvarhelyi tagjainak és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) kezdeményezésére, számos irodalombarát támogatásával vasárnap késő délután leplezték le Udvarhelyen Sütő András hét éve elhunyt Kossuth-díjas író első romániai szobrát.
A Székelyhon beszámolója szerint az avatóünnepség kettős könyvbemutatóval vette kezdetét, majd a Nyáresti medvenézőben című Sütő-mű alapján készített film levetítése után a népes tömeg a Művelődési Ház mellé, a leleplezésre váró szoborhoz, Zavaczky Walter helyi szobrászművész alkotásához vonult.
A magyar himnusz eléneklése után Székelyudvarhely polgármestere, Bunta Levente mondta el köszöntőbeszédét. „Szobrot emeltünk annak az embernek, aki nem csupán szóval, gondolattal, hanem akár élete árán is hajlandó volt védelmezni, oltalmazni jogainkat. Műveiben bizonyította, számára az igazmondás erkölcsi kötelesség minden időben” – hangsúlyozta az elöljáró.
Folytatásként Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész osztotta meg ünnepi gondolatait, mondván: habár az udvarhelyi Sütő András első szobra Erdélyben, „de ha az irodalom világában gondolkodunk, akkor mindnyájan tudjuk azt, hogy Sütő András szobra már rég áll Erdélyben és mindenütt, ahol magyarul beszélnek és olvasnak”. „Ez a szobor nem fémből, bronzból, gipszből készült, hanem szavakból, gondolatokból és nem utolsó sorban abból a magatartásból épült, amelyet Sütő András alakított ki olvasóinak százezreiben” – fejtette ki. A közeli Zetelaka község polgármestere, Nagy Attila kiemelte: Sütő András a kölcsönös tisztelet és szeretet jegyében volt Zetelaka egyetlen díszpolgára, valamint kifejezte abbéli reményét is, hogy a közeljövőben a község is méltó emléket állíthat majd az írónak.
„Sütő Andrásnak választott szülőföldje volt a Hargita, a Zetelakához tartozó Sikaszóban volt a hétvégi háza, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején pedig, aki egyébként a szoborállítást is kezdeményezte, Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mi úgy tartottuk, hogy hozzánk tartozik" - magyarázta az MTI-nek Lőrincz György, az EMIA elnöke, hogyan kötődött Sütő András Székelyudvarhelyhez. „Az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy Sütő Andrásnak itt ígért könnyű álmot édesanyja, itt virágzott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő csodálatos magyar szó” – mondta Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke.
A történelmi egyházak képviselőinek áldása után a leleplezett mellszobrot megkoszorúzták a jelenlévők, a Székely Dalegylet Férfikórusának közreműködésével az ünnepség a székely himnusz és a Szózat eléneklésével zárult.
Krónika (Kolozsvár)

Sütő Andrásnak állítottak szobrot Székelyudvarhelyen
Az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy Sütő Andrásnak itt ígért könnyű álmot édesanyja, itt virágzott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő csodálatos magyar szó – mondta vasárnap Székelyudvarhelyen a hét éve elhunyt Kossuth- díjas író első romániai szobrának felavatásán Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MAA) elnöke.
"Sütő Andrást az egyetemes, az oszthatatlan magyar művészet – a beszéd, a zene, a formák és színek – követének tekintjük a szerzők feletti égi trónus előtt, mert igen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbéli érdemekre a Teremtő jelenkori biztatásokkal válaszolhasson" – jelentette ki beszédében Fekete György.
Sütő András bronzból készült mellszobra – Zavaczky Walter helyi szobrászművész alkotása – az udvarhelyi Művelődési Ház mellett kapott helyet, Széchenyi István és Tomcsa Sándor emlékműve társaságában.
"Sütő Andrásnak választott szülőföldje volt a Hargita, a Zetelakához tartozó Sikaszóban volt a hétvégi háza, Ferenczy Ferenc polgármestersége idején pedig, aki egyébként ezt a szoborállítást is kezdeményezte, Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mi úgy tartottuk, hogy hozzánk tartozik" – mondta Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elnöke, hogyan kötődött Sütő András Székely-udvarhelyhez.
Hozzátette: a Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjai és az EMIA tavaly gyűjtést kezdeményeztek, a szoborállítás anyagi fedezete udvarhelyi és zetelakai adakozók, valamint a Communitas alapítvány támogatásából gyűlt össze.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927-ben született Sütő András a szülőföldről, magyarságról és megmaradásról írt lírai vallomással, az 1970-ben megjelent Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénnyel tört be a magyar irodalom élvonalába. A kiállásra, emberi tartásra tanító drámái – a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, az Advent a Hargitán – vagy az anyanyelv szakrális erejét hirdető Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyve bátorítást jelentettek a Ceausescu-diktatúra nemzeti elnyomásával ellenszegülő erdélyi magyarságnak.
Közéleti szerepvállalásával, az anyanyelvi oktatás melletti kiállásával a román nacionalizmus célpontjává vált: az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során félholtra verték, fél szemére megvakították. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók Sütő Andrásról nevezték el a nyelvőrzés díját.
(MTI)
Népújság (Marosvásárhely)

Szaporodnak irodalmi zarándokhelyeink
Igen, székelyföldi kiruccanásai során aki csak teheti, egy megállót Udvarhelyre is beiktat ezután, hogy legalább egy főhajtásnyira elidőzzön Sütő András szobránál a művelődési ház előtti téren. A vasárnapi avatóünnepségen az író számos tisztelője ott volt. Helybeliek és környékbeliek, marosvásárhelyiek, kolozsváriak, sepsiszentgyörgyiek, magyarországiak, amerikaiak, és még ki tudja hányan és honnan a tömegben. Sokan méltatták az eseményt, dicsérték a kezdeményező udvarhelyieket, dr. Ferenczy Ferencet, a Sütő András Baráti Egyesület tagját és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, Lőrincz Györgyöt, a helyi önkormányzatot és mindazokat, akik adományaikkal, másfajta hozzájárulásukkal lehetővé tették a szoborállítást. Jutott az elismerésből az emlékmű alkotójának, Zavaczki Walter fiatal szobrászművésznek is. De a tisztelgés mindenekelőtt "szavaink Nagyfejedelmét" illette.
Közben sokunk fejében az is megfordult, hogy Sopron után minket, marosvásárhelyieket Székelyudvarhely is megelőzött. Pedig úgy illett volna, hogy elsőként az író városa tegye ily módon is nyilvánvalóvá: időtől, koroktól függetlenül elevenen kívánja tartani Sütő András emlékét. Illő helyen álló, méltó köztéri alkotással! De hol vagyunk még ettől?! És bár igaz az, amit az író, irodalomkritikus barát, Gálfalvi Zsolt mondott az avatáson, miszerint szavakból, gondolatokból formálva, jelképesen mindenütt, ahol magyarok élnek, áll egy-egy Sütő-szobor, azért az olvasók, az utókor tiszteletének szobormások alakjában is testet kell öltenie. Marosvásárhelyen mindenképpen. Erre mégsem kellene időtlen időkig várnunk!
De idézzük is Gálfalvi Zsoltot a Lényeglátó jelentések című írásából. A június 23-i eseményre megjelentetett tartalmas kiadványban olvasható: "Ha van értelmes emberi élet, ha van az elmúlással perelő életmű, a Sütő Andrásé ezek sorában világít. Szárnyas szavai létünkbe ivódva példázzák az írástudó törékeny és mégis lélekerősítő lehetőségeit. A kíméletlen történelem szorításában is lehet az emberség, az értelem becsületérzé-sének, az emberi- közösségi értékek őrzésének, teremtő lombosításának az esélyeit egyengetve élni és munkálni". És tovább: "…az értékteremtő képességet és életrevalóságot sűrítő nyelvet éltette, gyarapította, művelte szállóigékké nemesedett, lényeglátó jelentésekkel tartalmasodott szókapcsolatokkal. És ezt óvta, őrizte konokul, következetes elszántsággal, teremtő képzelettel, sokrétű tudással, szivárványos kedéllyel – és személyes áldozatvállalással.
Korunkban a sietős szoborállítók és szoborrombolók elfogult buzgalma és felszínes frázisokba burkolt erőszakos igyekezete miatt néha kétessé válik az emlékjelek értelme. Sütő András rég várt szobra azonban maradandó szavakból, gondolatokból épül és lelkünkben formálódik klasszikus értékű, igehirdető, megtartó művének jelképévé".
A Sütő András munkásságát, egyéniségét fotókkal is felidőző kötet tizenöt író, költő, pályatárs esszéjével, visszaemlékezésével, vallomásával, értékelő soraival vázolja fel mindazt, amit Pusztakamarás 2006-ban elhunyt fia élete nyolcvan esztendeje alatt nyújtott közösségének, könyvei olvasóinak, drámái nézőinek.
A vasárnapi avatóünnepség jóformán még véget sem ért, a kisgyerekek máris ott viháncoltak a méretes bronzszobor talapzata körül. Az író talán épp ennek örülne a legjobban: a legtermészetesebb módon jelen lehet az emberek mindennapjaiban, s ércmása révén talán szellemi létünk köznapi vérkeringésébe is szervesebben bekapcsolódhat.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)