Szervátiusz Jenő-díj Barabás Évának
November 16-án a budai várban átadták a 2016-os Szervátiusz Jenő-díjakat. A Magyarok Házának Corvin termében lezajlott ünnepi eseményen Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész volt az egyik kitüntetett. Az alkotót és munkásságát Bordi Géza művészettörténész, a festőnő egykori művészetis tanárkollégája laudálta. A művésznő alkotásaiból a székház I. emeleti kerengőjében kiállítást nyitottak. A Szervátiusz Alapítvány idei elismerésében részesült Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke is, laudációt mondott Lőrincz György székelyudvarhelyi író. Ifj. Tóth György, a Magyar Rádió szerkesztője, Bíró András Zsolt, a Kurultáj rendezője és Báthory Katalin, a Kárpátalja Szövetség alapító főtitkára is átvehette a kitüntetést a díj alapítójától, Szervátiusz Tibor szobrásztól, a nemzet művészétől. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke volt. Az általa készített fotót közöljük mai mellékletünkben, a felvételen a kiállítását rendező Barabás Éva látható. Mellette a gyergyószárhegyi művésztelepen festett nagy kompozíciója, a Madéfalvi veszedelem ihlette drámai triptichon egy része. A díjátadó rendezvényen közreműködött Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész.
Népújság (Marosvásárhely)

Többet kínálnának Nyirőnél
Nemcsak egy ember nevéhez fog fűződni az udvarhelyi irodalmi múzeum. De high-class lesz.
A legutóbbi tanácsülésen bemutatott tervek láttán csak ámultunk-bámultunk, hogy Udvarhelyen ilyent is lehet – a Szombatfalván álló egykori Nyirő-villában ugyanis olyan irodalmi múzeum kapna helyet az épület felújítása és eredeti állapotába való visszaállítás után, hogy annak nemcsak helyi szinten járnánk csodájára.
A főtéri szoborparknak nagyon komoly konkurenciája lenne. S ha még Nyirő (elveszett) hamvait is sikerülne tényleg eltemetni, akkor a farkaslaki Tamási-emlékhelyekkel (sír + szülőház) vetekedhetne a Budapestről támogatott Székelyudvarhely.
De ne fussunk ennyire előre, inkább nézzük meg a terveket, mert abban Nyirőnél is több van.
High-tech a földszinten
A szombatfalvi Nyirő-villa a múlt század harmincas éveiben épült, a közhiedelemmel ellentétben nem Kós Károly, hanem Toroczkay Wigand Ede tervei alapján, az író és családja 1936 és 1941 között lakott benne. A háború után államosították, 1976 óta egy házaspár szociális lakásként használta (a férj időközben elhunyt, a feleség jelenleg is ott lakik), 2014-ben került az Urbana Rt-től az önkormányzat tulajdonába.
A tanácsülésen is bemutatott terveket Várday Zsolt műépítész készítette 2016-ban. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója szerint a terv a Nyirő-villának a restaurálásáról és irodalmi múzeummá való átalakításáról szól.
Az irodalmi palettán szeretnénk nyitni, természetesen Nyirőre fókuszál, viszont egy kicsit többet szeretnénk mutatni, mint egy személyiség – vázolta portálunk megkeresésére Miklós, aki részletekbe is belement, néhány olyan dolgot mondott el a ház belső átalakításáról, amelyek segítségével már jobban el tudjuk képzelni az épület új rendeltetését.
Az ismert Kováts-fotón látható verandát visszaállítanák eredeti állapotába, a belső fogadótér mellett pedig két nagyobb terem van – ezekben, mintegy hetven négyzetméteren jönne létre az irodalmi múzeum multifunkcionális kiállítófelülete. Ebben interaktív asztal és más korszerű eszközök lennének, amelyek segítségével mutatnák be a szakmai gárda által javasolt anyagot. Nem steril múzeumi tér lesz, hanem egy olyan terem, amiben például könyvbemutatót is lehet tartani, de látványos, high-tech dolgot tudnánk kialakítani – mondta Miklós Zoltán.
Rekonstrukció a régi képek alapján
Az emelet egyik szobájában lenne berendezve a tulajdonképpeni, hagyományos Nyirő József-emlékszoba. Az épület belsejét a Kováts Fényképészetnél fellelhető régi fényképfelvételek segítségével igyekeznek rekonstruálni. Azt tudni kell, hogy Kováts István fényképsz, Haáz Rezső, valamint Nyirő József jóbarátok voltak, a fényképész pedig több felvételt is készített a Nyirő-házban. A múzeumigazgató szerint olyan felvétel is készült, ami a dolgozószobában, az íróasztalánál ülő írót mutatja.
Az emelet egyik nagyobb termét Székelyudvarhely, illetve Udvarhelyszék irodalomtörténetének szentelnék, tehát megmutatnák Nyirő irodalmi kortársait is. Amellett kell majd állást foglalni, hogy Udvarhely vagy Udvarhelyszék? Utóbbiba Kányádi Sándor vagy Tamási Áron, illetve Szabó Gyula is beletartozik. Vagy csak udvarhelyiekre, köztük Tompára és Tomcsára fókuszálunk? – tette fel a kérdést Miklós Zoltán, majd elmondta, hogy ezt egy szakmai bizottság fogja eldönteni. Ebbe a bizottságba Pomogáts Béla és Takaró Mihály irodalomtörténészeket, illetve Lakatos Mihály és Lőrincz György írókat kérték fel. A négy bizottsági tag február 23-án fogja az első ülését megtartani Budapesten.
Ami a ház melletti területet illeti, megmarad a kert jellege, akárcsak a gyümölcsösé, de új kerítése is lesz a háznak, az épület fűtését szolgáló kazánház pedig a villa melletti kis melléképületben kap helyet.
Honnan jön a pénz? Budapestről.
Az említett tervek elkészítése a Haáz Rezső Múzeum költségvetéséből történt. Az egész projekt költségvetése 1 598 000 lej + ÁFA, ebből az összegből 310 ezer lejt a felszerelésre, berendezésre fordítanának – ezt Orbán Balázs, a Koalíció önkormányzati képviselője közölte portálunk megkeresésére.
Magyarországi forrásokból fogjuk finanszírozni – jelentette ki Orbán, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a projekt tulajdonképpen az országház elnökének, Kövér Lászlónak, illetve kabinetfőnökének személyes támogatását élvezi. Az még kérdés, hogy a pénz konkrétan a magyar Országháztól fog-e jönni vagy valamilyen alapítványon keresztül, de megvizsgálják, hogy jogilag mi lenne a legmegfelelőbb.
Ami az ütemtervet illeti, Orbán Balázs szerint összeállítják a finanszírozónak a dokumentációt és idén tavasszal, illetve kora nyáron el is kezdenék az épület restaurálását és átalakítását. Természetesen mindezt a pénz megérkezésekor, amire ígéretet kaptak Veress Lászlótól. A régebb az Ilyés Közalapítványnál irodavezetőként dolgozó, részben udvarhelyi származású Veress jelenleg Kövér László kabinetfőnöke.
Orbán szerint közbeszerzési eljárást kell kiírni a munkára, mint mondta, „azt szeretnénk, hogy legkésőbb 2018 szeptemberében lehessen az ingatlant felújítva, felszereléssel együtt használatba venni, szerintem ez lehet a reális – ha ennél hamarabb lesz meg, az csak jobb."
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az épületben jelenleg albérlőként lakó idős asszonnyal, Orbán azt mondta, hogy a bérleti szerződése le van járva, a város neki megfelelő lakhatást ajánlott fel. „Lerobbant, lelakott ingatlan, annál jobbat kap. Ez egy széleskörű közösségi projekt, úgy gondoljuk, hogy ezt nem akadályozhatja egy magánszemély. Neki a város egy másik, méltányos albérletet fog felajánlani." – mondta az önkormányzati képviselő.
Másfél év múlva elméletileg új pompájában várja majd a látogatókat a Nyirő-villa, hogy megismertesse az érdeklődőkkel Nyirő József, illetve az udvarhelyi irodalom örökségével, történetével. Remélhetőleg addig egykori, névadó tulajdonosának a hamvai is elő-, illetve helyükre kerülnek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

„Szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez”
Jókai Anna (1932–2017) emlékére
Jókai Annával 80. születésnapján, 2012-ben készítettem interjút, amikor postai úton elküldött szándéklevelemre – a Magyar Írószövetség korábban jelezte: Jókai Annának nincs e-mail-címe, nem használ számítógépet – szinte azonnal válaszolt, s kért, hogy postázzam a kérdéseket.
Összesen 17 kérdést fogalmaztam meg, arra fókuszálva, hogy élete minden szeletét érintsem, ami fontos lehet gyermekkorából, irodalmi tevékenységéből, szerteágazó, gazdag kapcsolataiból. A 17 kérdésből 16-ra válaszolt, de ebben benne volt a 17. is. 
A válaszokat elektronikus írógépen készítette el, amit kézzel átjavított, sőt a levél vége felé kézzel beírt/betoldott mondatokkal is találkozunk, mintegy emlékeztetve: a 21. sz. elején is él még a szép magyar írás, a gyöngybetűknek ma is varázsuk van, személyesebbé, emberibbé teszi a kapcsolatokat. (A 90 éve született Sütő András jut eszembe, aki élete utolsó heteiben kezdte el tanulni az elektronikus írást, és ismerkedett a számítógép csodálatos előnyeivel.)
A Mindenütt, de nem mindenkinél című interjú a Népújság Múzsa mellékletében jelent meg 2012. november 24-én, épp születése napján, mely lapszámot – már korábban jelezte, hogy föltétlenül küldjem el neki – postára tettem budapesti címére. 
Akkor még nem tudtam, hogy a beszélgetés bekerül egy későbbi interjúkötetbe, a Válaszoltam címűbe, amely a vele készült, 1973–2014 közötti válogatott interjúkat tartalmazza (Széphalom Könyvműhely, Bp, 2015). Ebből egy tiszteletpéldányt nekem is postázott a kiadó. 
Itthon 2014-ban jelent meg A szülőföld ölében című kötetben, olyan neves írók társaságában, mint Király László, Fodor Sándor, Csávossy György, Nagy Miklós Kund, Lőrincz György és mások.
Jókai Anna rajongásig szerette Erdélyt, s fontosnak tartotta, hogy szavai, könyvei eljussanak Erdélybe, magyar testvéreihez.
Íme e sorok írójának küldött levele 2012 októberéből. 
Kedves Székely Ferenc! Igyekszem szíves kérésének eleget tenni. A válaszokat a kérdések megismétlése nélkül adom meg, mert az életfeladatok úgy összesűrűsödtek, hogy percekre beosztott idővel élek. De számomra a legfontosabb, hogy szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez eljussanak szavaim. Hiszen az erdélyi naplóregényemet, a „Szegény Sudár Anna” címűt is ezért írtam meg. 1989-ben jelent meg először, és azóta sok kiadásban. Magyar Örökség díjjal jutalmazták, remélem, eljutott Önökhöz is… Kérem, ha levelemet vette, jelezze, és a lapból (Népújság – szerk. megj.) feltétlenül küldjön majd egy példányt. Számítógépem nincs, postán várom. Telefonom: 36-1-357-2411.
Szeretettel köszöntöm ismeretlen barátaimat is: Jókai Anna (s.k.) 2012. okt. 12. 
Kedves Jókai Anna, nyugodjon békében!
SZÉKELY FERENC Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenkedőt és Hídverőt díjazott az EMIA
Huszonkettedik alkalommal tüntette ki az egy nyelvhazában alkotókat az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). A kuratórium által odaítélt elismeréseket Lőrincz György elnök adta át a marosvásárhelyi Káli Király István írónak, szerkesztőnek és a magyarországi Korpa Tamás irodalomtörténésznek, költőnek.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy ősszel nemcsak a színek pompája vonz erre a vidékre, hanem az is, hogy olyan olvasókkal találkozzunk, akiknek a hozzáértése, fogékonysága, érdeklődése, érzékenysége mindig biztatást, kedvcsinálást jelent. Akkor is így van ez, hogyha a számuk fogyatkozik. Én most nem azon kívánnék keseregni, hogy mindig kevesebben vagyunk, hanem inkább annak örvendezek, hogy sok ismerős arcot látok itt. Olyan embereket, akik hűségesek maradtak az írott és kimondott szóhoz – az EMIA kuratóriumának tagja, Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész szavai akár az október 7-i 22. EMIA-gála egyik vezérgondolataként is értékelhetők. Szerényen, mondhatni szűk családi körben, ám az esemény rangjához méltó hangulatban zajlott az ünnepi rendezvény, amit ez alkalommal nem a megszokott helyszínen, a Városháza dísztermében, hanem a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében tartottak. A díjazottakat, az őket méltató kurátorokat, valamint az estet jelenlétükkel megtisztelőket az alapítvány elnöke, Lőrincz György író köszöntötte. Felkérésre az egybegyűltek egyperces néma főhajtással adóztak az idén elhunyt kurátor és alapító, Kántor Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész emlékezetének.
– Egyre kevesebben vannak, akik figyelnek Magyarországról keletre, inkább nyugat felé jut el a tekintet és a gondolat is. Korpa Tamás kivétel. Tizenkilenc éves kora óta járja Erdély útjait és figyeli az itteni irodalmi történéseket. Fontos ez, mert az irodalom a médiumokkal való versenyben eléggé hátraszorult. A „hetvenkedő” Káli Király István író, szerkesztő, a Mentor és Líra Kiadó igazgatója nem szorul bemutatásra: neve, munkássága jól ismert hazai és határon túli irodalmi berkekben is – indokolta meg a kuratóriumi döntést és vezette be a laudációkat a házigazda.
Káli Király, a könyves ember
Baráti szavakkal méltatta az idén 70 éves Káli Király István írói, szerkesztői és kiadói munkásságát, részletezte pályájának meghatározó állomásait Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész. Úgy fogalmazott, hogy az EMIA-díjjal elismert alkotó „olyan író és könyves ember, akinek elvégzett munkája alapján jelentős és visszhangos helye van a romániai magyar irodalomban, az egész magyar kultúrában.” Kitért arra, hogy bár Káli Király alapfoglalkozása vegyészmérnök és szakmájában is kiválóan teljesített, igazi tehetsége mégis az irodalmi munkásságában teljesedett ki, annak ellenére, hogy „a ritkán megszólaló írók” táborába tartozik. Írói kvalitásai már 1975-ben, debütálásakor megmutatkoztak, 1979-ben megjelent, Mit tud az a nagy sárga gép? című novelláskötetét, ahogy az 1981-ben és 1983-ban megjelent regényét és két kisregényét (Akinek megbocsájtok, Tisztítótűz, Üres napok – szerk. megj.) kedvezően fogadták olvasók, kritikusok. Hosszas szünet után, a hetvenedik születésnapot megkoronázandó, két könyvvel jelentkezett idén: a Megvárom, amíg fütyül a fekete rigó című, régi és új írások gyűjteményes kötettel, valamint a Gálfalvi által „fordított fejlődésregényként” jellemzett A szemfényvesztett című regénnyel. Szerkesztői, kiadói munkássága meghatározó: 1990–92 között a Látó folyóirat szerkesztője, 1993-tól a Mentor és Líra Kiadó igazgatójaként dolgozik, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. „Egy olyan könyves pálya, amely nemcsak az ő becsületére válik, hanem igen jelentős mozzanata, tényezője ma is a romániai magyar irodalomnak és az egész magyar kultúrának. A munkát, amit a Céh elnökeként végez, kultúrtörténeti jelentőségűnek tartom”– mondta Gálfalvi. Véleménye szerint Káli Király István egyik legnagyobb érdeme, hogy kiadóként, elnökként, jelentős és nagyszabású irodalmi rendezvények mentoraként is sikerült „légkört teremtenie a könyvek körül”, mindezt köszönhetően annak „hogy könyves emberként tudja, egyebek mellett a könyvek, az írott, a beszélt szó is arra való, hogy ebben a nehéz és kilátástalannak tűnő életben fogódzókat keressünk.”
– Csak azt kívánják nekem, amit a román állam kívánt: 121 éves koromban jár le a személyazonosságim – köszönte meg frappánsan, röviden az elhangzottakat és az EMIA-díjat a kitüntetett, aki a Cynthia (avagy a fölfelé csordogáló mézcsermely) novelláját olvasta fel, megvillantva sajátos humorát.
Korpa Tamás, a rólunk mást is tudó Hídverő
Az EMIA krónikájában precedens nélküli, hogy a határon túli és hazai irodalom között hidat építő irodalmároknak odaítélt Hídverő-díjat ne úgymond veterán irodalmár, hanem egy pályája kezdetén álló magyarországi alkotó kapja. A kuratórium idén felhagyott a korábbi évek gyakorlatával, és a mindössze 30 éves, de már jelentős lírikusi, kritikusi pályát magáénak tudó, 2012-ben Látó-nívódíjjal is kitüntetett, Debrecen mellett élő Korpa Tamás költőt „gyűrűzte” meg. A nemzedék- és szemléletváltást is szimbolizáló gesztust értékelte, a tehetséges alkotót atyai biztatásnak is beillő szavakkal méltatta barátja, Gálfalvi György író. Véleménye szerint Korpa Tamás kitüntetése megfellebbezhetetlen és vitathatatlan, nemcsak tehetsége, de annak okán is, hogy Korpa „kitartóan és szenvedélyesen figyel ránk, és nem biztos, hogy többet, de mindenféleképpen mást is tud rólunk, mint az előtte járó díjazottak”. Korpa Tamás ahhoz az új, a hangsúlyokat másként és máshová helyező anyaországi fiatal írógenerációhoz tartozik, amely az előtte járó, az erdélyi magyar irodalomra, alkotókra folyamatosan figyelőkkel együtt vallja az alaptételt, miszerint magyar irodalom, a maga különbözőségei ellenére is csak egy van, ám ezt a meglévő tudást a saját, másfajta szűrőjén, értékrendjén átcsorgatva gondolja és fogalmazza újra. Gálfalvi György szerint fontos, hogy a Korpa Tamás képviselte új nemzedéknek a határon túli irodalomra irányuló figyelme, az akár vitákat is generáló más világlátása, az értékítéletbeli különbözőség önreflexióra késztesse és közelebb hozza egymáshoz a pályatársakat és a szellemi és érzelmi nyitottság, az eddig rejtve maradt értékek fölé hajolás az, ami az egy nyelvhazába tartozást erősíti. Ezt a régi újat képviseli a Kolozsváron és Budapesten, de akár Délvidéken, Felvidéken is otthon levő Korpa Tamás és nemzedéke, és ez az, ami méltóvá teszi a fiatal és nagyon tehetséges költőt, kritikust az EMIA kuratóriumának elismerésére – hangsúlyozta Gálfalvi György.
– Most, amikor az összmagyar irodalom iránti figyelem valamelyest lanyhult volna, mintha az összetartás érzése lazult volna, amikor számon kérik, hogy miért kell velünk, a határon túli írókkal foglalkozni, különösen jóleső érzés látni, hogy van egy fiatal korosztály, akik ugyanúgy, mint elődeik, a világ legtermészetesebb módján kötődnek hozzánk. Szerintem Korpa Tamás a leglényegesebbet tudja: ismeri közérzetünket, ennek az irodalomnak a kisebbségi, nemzeti léttel átitatott hangulatát, költői érzékenységgel is fordul felénk. Mást is tud rólunk, és ezt valahol nekünk is meg kell szívlelni, mert a ránk figyelők formálnak minket – hangzott el a nemzedékek és az itthoni és otthoni irodalom között egyaránt hidat építő, Hídverő-díjas Korpa méltatásában. Korpa Tamás az alkalomra született írásával köszönte meg a megtiszteltetést. Felidézte Kántor Lajos alakját, felsorolta azoknak a már elhunyt erdélyi íróknak, költőknek a nevét, akik nemzedéke előtt jártak és azokét a kortársakét, akik számára „azt az erdélyi közösséget jelentik, amiben lennem adatott, nemzedékekre való tekintet nélkül”.
Az EMIA ünnepét a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola zenetagozatos diákjainak rövid műsora színesítette, megszervezését a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Írói üzenetek nyomában a Vigadóban
Legyen kritika közöttünk!
Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján.
Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg.
„Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak.
A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.”
A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)