Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. március 23.
„Egyesülés” a váradi Szent László-szobor körül
Tüntetéstől sem rettennek vissza azok, akik újra viszont szeretnék látni a városalapító király szobrát a jelenleg felújítás alatt álló nagyváradi Szent László téren – derült ki azon a fórumon, amelyet az emlékműállítás érdekében aláírásgyűjtési akcióba kezdő csoportosulás kezdeményezése mellé álló Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács helyi szervezete rendezett.
A közvita kuriózumát elsősorban az jelentette, hogy az elmúlt évek feszültségeit követően most ismét egy asztalhoz ült az EMNP, az EMNT és az RMDSZ Bihar megyei szervezetének vezetősége, ugyanis Kiss Sándor megyei elnök, valamint Huszár István alpolgármester is részt vett a mintegy 70 érdeklődőt vonzó fórumon.
Kiss Sándor, bár aláírta a petíciót, kizártnak tartja, hogy most célba elérjenek a szoborállítás kezdeményezői. A megyei tanács alelnöke ugyanakkor megerősítette: megegyeztek a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) arról, hogy Szent Lászlóról nevezzék el a jelenlegi Partenie Cosma utcát, valamint a főtérre vezető hidat. Az egyezség szerint a városalapító szobra a várban kapna helyet, míg a Főutca végében kialakítandó új teret Rimanóczi Kálmánról neveznék el.
Mindezt Csomortányi István, a néppárt megyei vezetője is üdvözölte, ugyanakkor a főtéri szoborról sem akar lemondani. „Most kell ütni a vasat, mert nyerő ágon vagyunk” – fogalmazott. Meglátása szerint a felújítás egyben „térfoglalás” is, az önkormányzat pedig egyetlen érvet sem tud felhozni a Szent László-szobor ellen.
A Szent László-szobor azt követően vált témává, hogy a városvezetés bejelentette: három román személyiségnek tervez emléket állítani a felújított főtéren. A nagyváradi római katolikus püspökség javaslatát, miszerint a városalapító király barokk kőszobrát is helyezzék el itt, elutasították, de Böcskei László püspök szerint nem kizárt, hogy a jövőben másképp dönt majd az önkormányzat. Meglátása szerint a magyarság érdekképviselete csak párbeszéddel és összefogással érhető el.
Véleményét a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége is osztja, Csűry István püspök közleményben jelezte: fontosnak tartják, hogy a városalapító Árpád-házi király méltó köztéri szobrot kapjon. „Elindítottuk azt a pozitív folyamatot, mellyel az elmúlt három év negatív döntéseinek eltörlése megindulhat” – írja közleményében a református püspök.
Hogy lesz-e Szent László-szobor a főtéren, még nem tudni, de az ügy kapcsán kialakult összefogáson felbuzdulva Kiss Sándor már közös RMDSZ–EMNP-listát helyezett kilátásba a soron következő helyhatósági választásokra.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Tüntetéstől sem rettennek vissza azok, akik újra viszont szeretnék látni a városalapító király szobrát a jelenleg felújítás alatt álló nagyváradi Szent László téren – derült ki azon a fórumon, amelyet az emlékműállítás érdekében aláírásgyűjtési akcióba kezdő csoportosulás kezdeményezése mellé álló Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács helyi szervezete rendezett.
A közvita kuriózumát elsősorban az jelentette, hogy az elmúlt évek feszültségeit követően most ismét egy asztalhoz ült az EMNP, az EMNT és az RMDSZ Bihar megyei szervezetének vezetősége, ugyanis Kiss Sándor megyei elnök, valamint Huszár István alpolgármester is részt vett a mintegy 70 érdeklődőt vonzó fórumon.
Kiss Sándor, bár aláírta a petíciót, kizártnak tartja, hogy most célba elérjenek a szoborállítás kezdeményezői. A megyei tanács alelnöke ugyanakkor megerősítette: megegyeztek a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) arról, hogy Szent Lászlóról nevezzék el a jelenlegi Partenie Cosma utcát, valamint a főtérre vezető hidat. Az egyezség szerint a városalapító szobra a várban kapna helyet, míg a Főutca végében kialakítandó új teret Rimanóczi Kálmánról neveznék el.
Mindezt Csomortányi István, a néppárt megyei vezetője is üdvözölte, ugyanakkor a főtéri szoborról sem akar lemondani. „Most kell ütni a vasat, mert nyerő ágon vagyunk” – fogalmazott. Meglátása szerint a felújítás egyben „térfoglalás” is, az önkormányzat pedig egyetlen érvet sem tud felhozni a Szent László-szobor ellen.
A Szent László-szobor azt követően vált témává, hogy a városvezetés bejelentette: három román személyiségnek tervez emléket állítani a felújított főtéren. A nagyváradi római katolikus püspökség javaslatát, miszerint a városalapító király barokk kőszobrát is helyezzék el itt, elutasították, de Böcskei László püspök szerint nem kizárt, hogy a jövőben másképp dönt majd az önkormányzat. Meglátása szerint a magyarság érdekképviselete csak párbeszéddel és összefogással érhető el.
Véleményét a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége is osztja, Csűry István püspök közleményben jelezte: fontosnak tartják, hogy a városalapító Árpád-házi király méltó köztéri szobrot kapjon. „Elindítottuk azt a pozitív folyamatot, mellyel az elmúlt három év negatív döntéseinek eltörlése megindulhat” – írja közleményében a református püspök.
Hogy lesz-e Szent László-szobor a főtéren, még nem tudni, de az ügy kapcsán kialakult összefogáson felbuzdulva Kiss Sándor már közös RMDSZ–EMNP-listát helyezett kilátásba a soron következő helyhatósági választásokra.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 26.
László királyt az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom
Kutatási területe a középkori Magyarország politika-, társadalom- és intézménytörténete. DR. ZSOLDOS ATTILA, a MTA levelező tagja a Szacsvay Akadémián a Szent István utáni Árpád-házi királyok külkapcsolatairól tartott előadást. Szilágyi Aladár Szent László koráról kérdezte a címzetes egyetemi tanárt.
Elődei: I. Béla, Salamon, majd Géza három-három éves uralkodását trónviszályok, testvérharcok jellemezték, végül László volt az, aki stabilizálta az országot…
László idejében van egy rendkívül látványos, szimbolikus jele is annak, hogy az előző évtizedek zűrzavara lezárult: az 1090-es évek elején László meghódítja, birtokba veszi az addig önálló Horvátországot.
Ez az első sikeres expanziós törekvése az Árpád-háziaknak?
Igen, nevezhetjük az első expanziónak, de nevezhetjük a Magyar Királyság stabilizálásának is. Ez olyan jó sikerült, hogy ettől kezdve a Magyar Királysággal Közép-Európa keleti felén – modern kifejezéssel élve – regionális nagyhatalomként kell számolni, amely egyfelől nem vetekedhet a két szomszédos birodalommal, a Német-római Császársággal és Bizánccal, de mind a kettőnek lehet kellemetlen és komoly ellenfele, másfelől pedig a kisebb szomszédok félve tekinthetnek rá, és érdekük a jó kapcsolat ápolása Magyarországgal. Innentől kezdve a magyar királyok rendre beavatkoznak a lengyel trónküzdelmekbe, halicsi és más orosz fejedelmek trónviszályaiba, a délszláv világ küzdelmeibe. Tehát ahogy az előző évtizedekben a Német-római Birodalom avatkozott bele a magyar trónviszályokba, most már Magyarország is képes arra, hogy a környező kisebb vagy kevésbé szervezett, politikailag gyengébb szomszédok belviszályaiba afféle „igazságosztóként” az egyik vagy a másik fél mellett elkötelezett résztvevőként vegyen részt a konfliktusokban.
Gondolom, az sem elhanyagolható dimenzió, hogy már Gézának is, de főleg Lászlónak sikerült VII. Gergely pápa támogatását elnyernie.
Ennek nagy jelentősége volt. Elsősorban azért, mert a középkor világában a vallás és az egyház jelentősebb szerepet játszott, mint manapság, mert a középkori ember nem megszokásból, vélt vagy valós politikai elvárásoknak engedve volt vallásos, hanem őszintén.
Egy tudós kollégám mondta egyszer, azóta is sajnálom, hogy nem én találtam ki: a középkori ember számára a keresztény „túlvilág” olyan volt, mint mondjuk, a mi számunkra Kína. Nagyon távoli, semmit se tudunk róla, de a reális világunk része.
Ilyen körülmények között „Krisztus földi hatalmának az örököse”, Szent Péter utóda, a római pápa nem egy volt a kor kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező uralkodói közül, hanem egy olyan erős tekintély, akivel a kapcsolatok rendezettsége kívánatos volt. Ehhez hozzájárul az is, hogy VII. Gergely pedig nem egyike volt a középkor számos pápájának, hanem egy kifejezetten reformeri lelkülettel megvert vagy megáldott személyiség, akinek a nevéből képzett „gregoriánus” reform éppen arra irányult, hogy az egyház korábbi időszakban betöltött szerepét alapvetően átformálja. A korábbi időszakban, a „Karoling királyeszmének” megfelelően az uralkodót egyfajta főpapi hatalommal felruházott személynek tekintették. Szent István is ebben a szellemben rendezte be a királyságát. István volt az, aki egyházakat alapított, kijelölte a püspökségeket, püspököket ültet a főpapi székekbe. – Ez még mind a Karoling eszmének az alkalmazása. Gergely oly módon kívánt ezzel szakítani, hogy az egyházat meg akarta tisztítani a világi befolyástól. Ragaszkodott ahhoz, hogy abban az eljárásban, melyben az új püspök elnyeri méltóságát, kizárólag az egyháziak jussanak szerephez. A pápasághoz fűződő kapcsolatoknak azonban volt egy másik vetülete is ebben a korban. Salamon ugyanis, trónja elvesztése után annak érdekében, hogy visszaszerezze országát Géza hercegtől, felajánlkozott a német-római császárnak hűbéresként. Ez az első olyan pillanat – de nem az utolsó –, amikor tetten érhetjük a Pápai Kúriában azt a felfogást, mely szerint annak idején Szent István voltaképpen Szent Péternek ajánlotta fel az országát, tehát Magyarország így a mindenkori pápa egyfajta hűbérese lenne, mivel a koronát a pápa, II. Szilveszter küldte annak idején Istvánnak. Még az Árpád-kor végén, a 13. század utolsó évtizedeiben is megjelenik ez az érvelés a pápai hatalom részéről. A magyar hagyomány viszont úgy tudja, hogy Szent István Máriának ajánlotta föl az országot. Ez lett volna az a megoldás, ami biztosítja, hogy a pápai hatalom nem követelhet magának különösebb befolyást a Magyar Királyságra. Azt nem tudjuk, hogy István felajánlása megtörtént-e, vagy ez az epizód Szent István középkori életírásaiban az 1070-es években feltűnő pápai jogigény ellenében megkonstruált magyar „hivatalos” álláspont-e valójában. Mind az egyik, mind a másik megoldás mellett hozhatók fel érvek és ellenérvek, de sajnos, a teljes bizonyosságig nem tudunk eljutni a választ illetően.
Sajátos dinamikája volt ennek a kornak, hogy magyar királyok a német császár ellenében a pápával szövetkeztek. Ugyanakkor Lászlónak – de már Gézának is – komoly fenntartásai voltak: jó, jó, támogat bennünket a pápa, de ne szóljon bele a dolgainkba. Főleg László nem volt elragadtatva Gergely pápa reformjaitól, annyira nem, hogy – tudtommal – a váradi püspökséget is „pápai áldás” nélkül hozta létre…
Magát a püspökséget nem László hozta létre, hiszen az már I. András korában létezett, László az, akiről úgy tudjuk, Biharból Váradra helyezte át a püspökség székhelyét, de pápai engedély nélkül, saját elhatározásából.
Sőt, még abban is bizonyosak vagyunk, hogy az első magyar szentté avatások 1083-ban, amikor Istvánt, Imrét, a vértanú Gellértet, valamint a két nyitrai remetét szentté avatják, azok is pápai beavatkozás nélkül zajlódtak le, a magyar király elhatározásából, a magyar egyház égisze alatt.
Van ugyan olyan forrás, mely szerint VII. Gergely adott volna felhatalmazást ennek a végrehajtására, ez azonban valószínűleg téves információ, a korabeli politikai játszmák része. Megjegyzendő azonban, hogy a 11. század végén, a pápaság még nem is igényelte magának a szentté avatási eljárás ellenőrzési jogát.
Tehát a kanonizácó még nem vette fel az úgynevezett szentté avatási per formáját?
Ekkor még nem volt szokásban. Európa bármely országában a helyi egyház ügye volt a szentté avatás kérdése. Lászlónál inkább az figyelemre méltó, hogy szemlátomást nem pápabarát politikát folyatott, hanem a Magyar Királyság mindenkori érdekeit tartotta szem előtt. Kezdetben, mint már említettük, Géza, majd László valóban igénybe vették a pápa támogatását a német-római császárral szemben, később azonban – az említett Horvátország miatt – elhidegülnek a magyar-pápai kapcsolatok, aminek megint volt oka, mert a horvát királyok egyikének szintén az akkori pápa küldött koronát, és emiatt igényt tartottak Horvátország hűbérére. Ebbe Lászlónak a horvátországi bevonulása – hogy úgy mondjam – alaposan „belerondított”.
A viszony tovább romolhatott, hiszen adott pillanatban László a német császárhoz pártolt át.
Az elhidegülés olyannyira erősödött, hogy abban a bizonyos invesztitúra-háborúban – amelyik a pápaság és a német-római császárság között zajlott, ami azonban állásfoglalásra késztette a latin Nyugatnak minden királyságát – László egy idő után átállt a császár oldalára, mert érdekei úgy kívánták. Egyébként a gregoriánus reformok, az egyház megtisztítása a világi befolyástól, nem csak ezt a legfelső szintet érintette, hanem az alsó szinteket is. Ennek a reformnak a részeként kezdik szigorúbban megkövetelni a papi nőtlenséget, ami korábban Nyugaton sem volt általános.
László külpolitikájának – Rómához kötődő keresztény királyként – az is a része lehetett, hogy a balkáni irányú expanziós törekvései mellett, az ortodoxiát (mivel két évtizede bekövetkezett a nagy egyházszakadás) megpróbálja kiszorítani a térségből, nem?
Számára ez egy sokadrangú szempont lehetett. Az Árpád-kori Magyarország a latin Nyugat része volt: ez Szent István, sőt már Géza döntésével egyértelművé vált. A 10. század közepén azonban a latin Nyugat és a görög Kelet határa éppen a Kárpát-medencén keresztül húzódott, míg István az egész Kárpát-medencét a maga uralma alá nem hajtotta. Előbb Gyulát győzte le, e néven immár a harmadikat, aztán Ajtonyt, s győzelme a Nyugat és Kelet közötti határvonalat a Magyar Királyság déli, illetve keleti határaira tolta. Innentől kezdve majdnem ezer éven keresztül az ortodoxia és a latin rítusú kereszténység határa itt húzódott. De maradtak ortodox zárványok a magyar határ innenső oldalán is. Mert igaz ugyan, hogy az Ajtony által alapított monostorból kiűzték a görög szerzeteseket, de nem kergették el őket, hanem egy másik monostorba költöztek. Szávaszentdemeteren pedig, a déli határnál, a Száva partján, egy rendkívül erős görög szerzetesi közösség élt. A 11-12. században a magyar királyok oly gyakori orosz házasságai is újabb lehetőséget teremtettek az ortodoxia magyarországi továbbélése számára. A 12. században az egyik esztergomi érsek például elég jártas volt ahhoz a bizánci kultúrában, hogy görög nyelven hitvitát folytasson a konstantinápolyi görög pátriárkával. Tehát nem szakadtak meg az érintkezések, de az egyértelmű volt, hogy a Magyar Királyság a latinitás szerves része. Ugyanúgy, ahogy Lengyelország esetében is ez a helyzet. Nagy kedvencem a lublini várkápolna: csodálatos gótikus építmény, amelynek a belső terét orosz mesterek festették ki. Elképesztő keveredése ez a világoknak.
Mint ahogy Olaszország is bővelkedik efféle bizánci értékekben…
Ott is volt egy határvonal a két kultúra között, hiszen Dél-Itáliában és Szicíliában is erőteljes görög közösségek éltek. Tény, hogy 1054-ben megtörtént az egyházszakadás, de rögtön utána elkezdődtek a próbálkozások, amelyek időnként konkrét diplomáciai akciókba torkolltak annak érdekében, hogy miként lehetne meg nem történtté tenni a szakítást a kereszténység két ága között. Nem hiszem, hogy akár Szent Lászlónak, akár bármely másik Árpád-házi királynak tartania kellett volna attól, hogy az ortodoxia hatalmukat veszélyeztető befolyásra tesz szert. Egyrészt számos jele van annak, hogy a magyar királyoktól idegen volt az efféle modern „doktrinerség”. Őket az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom, persze az is, hogy ők gyakorolják az uralmat, de az, hogy a népesség egy része esetleg más módon keresztény, mint a többség, épp úgy nem érdekelte őket, mint ahogy a pogány kunokat is befogadták a 13. században az országba, s akkor sem firtatták, hogy a jövevények őszintén vették-e fel a kereszténységet vagy csak színleg, mit csinálnak a kun pusztákon, milyen istennek áldoznak.
Hadd említsünk egy alig ismert kuriózumot: a balkáni helyzet bonyolultságát jelzi, hogy Szent László dél irányú expanziós törekvései során megpróbálta az „új angolok” földjét is megszerezni. Kik lehettek ezek az „új angolok”. Mit kerestek a Balkánon?
Ez egy érdekes és valóban kevésbé ismert epizódja a Balkán históriájának. 1066-ban Normandia hercege, Hódító Vilmos, aki igényt tartott az akkor már egységes Anglia trónjára, partra szállt Britanniában, legyőzte az utolsó angol uralkodót, és meghódította a brit sziget nagyobbik felét, Skócia és Wales kivételével. Az akkori angolszász elit részben elesett a harcokban, részben elmenekült. Egy részük – meglehet, bizánci kerülővel – idekeveredett a Balkán-félszigetre. Európa ugyanis, hiába tagolódott egy nyugati meg egy keleti félre, mégis egy földrajzi egységet alkotott. Az angolszászok ellenségei is, a vikingek, Skandináviából indulva hol Angliát rabolták végig, hol a bizánci császár szolgálatába álltak testőrként, az útvonal ismert volt tehát. A „keleti angolok” is ilyenformán jutottak el a Balkánra, ahol letelepedtek azon a területen, amit „Új Angliá”-nak neveztek el. A latin kereszténység hívei lévén felvették a kapcsolatot a legközelebbi latin keresztény országgal, Magyarországgal, és papokat kértek. Egy ideig emlegetik őket a forrásaink, aztán eltűnnek. A „keleti angolok” példája mutatja, hogy az ortodox világban is voltak latin szórványok, ahogy a Magyar Királyság területén is voltak ortodox szórványok.
Legenda vagy igazolt, hogy már Lászlót is foglalkoztatta a keresztes háborúban való részvétel?
Van ilyen forrásunk, a magyar krónikáshagyomány írja, hogy Szent Lászlót megkeresték a nyugatiak, hogy ő lenne, mint „distincta athleta patriae”, a lovagok mintaképe, a legalkalmasabb személy arra, hogy Krisztus földi életének színterét visszafoglalja a muszlimoktól. László hajlott is volna erre, csak a halála akadályozta meg abban, hogy az egyesült keresztény seregek élére álljon. Ez egy szép történet, de sajnos semmi sem igaz belőle, inkább csak egy utólagos konstrukció.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Kutatási területe a középkori Magyarország politika-, társadalom- és intézménytörténete. DR. ZSOLDOS ATTILA, a MTA levelező tagja a Szacsvay Akadémián a Szent István utáni Árpád-házi királyok külkapcsolatairól tartott előadást. Szilágyi Aladár Szent László koráról kérdezte a címzetes egyetemi tanárt.
Elődei: I. Béla, Salamon, majd Géza három-három éves uralkodását trónviszályok, testvérharcok jellemezték, végül László volt az, aki stabilizálta az országot…
László idejében van egy rendkívül látványos, szimbolikus jele is annak, hogy az előző évtizedek zűrzavara lezárult: az 1090-es évek elején László meghódítja, birtokba veszi az addig önálló Horvátországot.
Ez az első sikeres expanziós törekvése az Árpád-háziaknak?
Igen, nevezhetjük az első expanziónak, de nevezhetjük a Magyar Királyság stabilizálásának is. Ez olyan jó sikerült, hogy ettől kezdve a Magyar Királysággal Közép-Európa keleti felén – modern kifejezéssel élve – regionális nagyhatalomként kell számolni, amely egyfelől nem vetekedhet a két szomszédos birodalommal, a Német-római Császársággal és Bizánccal, de mind a kettőnek lehet kellemetlen és komoly ellenfele, másfelől pedig a kisebb szomszédok félve tekinthetnek rá, és érdekük a jó kapcsolat ápolása Magyarországgal. Innentől kezdve a magyar királyok rendre beavatkoznak a lengyel trónküzdelmekbe, halicsi és más orosz fejedelmek trónviszályaiba, a délszláv világ küzdelmeibe. Tehát ahogy az előző évtizedekben a Német-római Birodalom avatkozott bele a magyar trónviszályokba, most már Magyarország is képes arra, hogy a környező kisebb vagy kevésbé szervezett, politikailag gyengébb szomszédok belviszályaiba afféle „igazságosztóként” az egyik vagy a másik fél mellett elkötelezett résztvevőként vegyen részt a konfliktusokban.
Gondolom, az sem elhanyagolható dimenzió, hogy már Gézának is, de főleg Lászlónak sikerült VII. Gergely pápa támogatását elnyernie.
Ennek nagy jelentősége volt. Elsősorban azért, mert a középkor világában a vallás és az egyház jelentősebb szerepet játszott, mint manapság, mert a középkori ember nem megszokásból, vélt vagy valós politikai elvárásoknak engedve volt vallásos, hanem őszintén.
Egy tudós kollégám mondta egyszer, azóta is sajnálom, hogy nem én találtam ki: a középkori ember számára a keresztény „túlvilág” olyan volt, mint mondjuk, a mi számunkra Kína. Nagyon távoli, semmit se tudunk róla, de a reális világunk része.
Ilyen körülmények között „Krisztus földi hatalmának az örököse”, Szent Péter utóda, a római pápa nem egy volt a kor kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező uralkodói közül, hanem egy olyan erős tekintély, akivel a kapcsolatok rendezettsége kívánatos volt. Ehhez hozzájárul az is, hogy VII. Gergely pedig nem egyike volt a középkor számos pápájának, hanem egy kifejezetten reformeri lelkülettel megvert vagy megáldott személyiség, akinek a nevéből képzett „gregoriánus” reform éppen arra irányult, hogy az egyház korábbi időszakban betöltött szerepét alapvetően átformálja. A korábbi időszakban, a „Karoling királyeszmének” megfelelően az uralkodót egyfajta főpapi hatalommal felruházott személynek tekintették. Szent István is ebben a szellemben rendezte be a királyságát. István volt az, aki egyházakat alapított, kijelölte a püspökségeket, püspököket ültet a főpapi székekbe. – Ez még mind a Karoling eszmének az alkalmazása. Gergely oly módon kívánt ezzel szakítani, hogy az egyházat meg akarta tisztítani a világi befolyástól. Ragaszkodott ahhoz, hogy abban az eljárásban, melyben az új püspök elnyeri méltóságát, kizárólag az egyháziak jussanak szerephez. A pápasághoz fűződő kapcsolatoknak azonban volt egy másik vetülete is ebben a korban. Salamon ugyanis, trónja elvesztése után annak érdekében, hogy visszaszerezze országát Géza hercegtől, felajánlkozott a német-római császárnak hűbéresként. Ez az első olyan pillanat – de nem az utolsó –, amikor tetten érhetjük a Pápai Kúriában azt a felfogást, mely szerint annak idején Szent István voltaképpen Szent Péternek ajánlotta fel az országát, tehát Magyarország így a mindenkori pápa egyfajta hűbérese lenne, mivel a koronát a pápa, II. Szilveszter küldte annak idején Istvánnak. Még az Árpád-kor végén, a 13. század utolsó évtizedeiben is megjelenik ez az érvelés a pápai hatalom részéről. A magyar hagyomány viszont úgy tudja, hogy Szent István Máriának ajánlotta föl az országot. Ez lett volna az a megoldás, ami biztosítja, hogy a pápai hatalom nem követelhet magának különösebb befolyást a Magyar Királyságra. Azt nem tudjuk, hogy István felajánlása megtörtént-e, vagy ez az epizód Szent István középkori életírásaiban az 1070-es években feltűnő pápai jogigény ellenében megkonstruált magyar „hivatalos” álláspont-e valójában. Mind az egyik, mind a másik megoldás mellett hozhatók fel érvek és ellenérvek, de sajnos, a teljes bizonyosságig nem tudunk eljutni a választ illetően.
Sajátos dinamikája volt ennek a kornak, hogy magyar királyok a német császár ellenében a pápával szövetkeztek. Ugyanakkor Lászlónak – de már Gézának is – komoly fenntartásai voltak: jó, jó, támogat bennünket a pápa, de ne szóljon bele a dolgainkba. Főleg László nem volt elragadtatva Gergely pápa reformjaitól, annyira nem, hogy – tudtommal – a váradi püspökséget is „pápai áldás” nélkül hozta létre…
Magát a püspökséget nem László hozta létre, hiszen az már I. András korában létezett, László az, akiről úgy tudjuk, Biharból Váradra helyezte át a püspökség székhelyét, de pápai engedély nélkül, saját elhatározásából.
Sőt, még abban is bizonyosak vagyunk, hogy az első magyar szentté avatások 1083-ban, amikor Istvánt, Imrét, a vértanú Gellértet, valamint a két nyitrai remetét szentté avatják, azok is pápai beavatkozás nélkül zajlódtak le, a magyar király elhatározásából, a magyar egyház égisze alatt.
Van ugyan olyan forrás, mely szerint VII. Gergely adott volna felhatalmazást ennek a végrehajtására, ez azonban valószínűleg téves információ, a korabeli politikai játszmák része. Megjegyzendő azonban, hogy a 11. század végén, a pápaság még nem is igényelte magának a szentté avatási eljárás ellenőrzési jogát.
Tehát a kanonizácó még nem vette fel az úgynevezett szentté avatási per formáját?
Ekkor még nem volt szokásban. Európa bármely országában a helyi egyház ügye volt a szentté avatás kérdése. Lászlónál inkább az figyelemre méltó, hogy szemlátomást nem pápabarát politikát folyatott, hanem a Magyar Királyság mindenkori érdekeit tartotta szem előtt. Kezdetben, mint már említettük, Géza, majd László valóban igénybe vették a pápa támogatását a német-római császárral szemben, később azonban – az említett Horvátország miatt – elhidegülnek a magyar-pápai kapcsolatok, aminek megint volt oka, mert a horvát királyok egyikének szintén az akkori pápa küldött koronát, és emiatt igényt tartottak Horvátország hűbérére. Ebbe Lászlónak a horvátországi bevonulása – hogy úgy mondjam – alaposan „belerondított”.
A viszony tovább romolhatott, hiszen adott pillanatban László a német császárhoz pártolt át.
Az elhidegülés olyannyira erősödött, hogy abban a bizonyos invesztitúra-háborúban – amelyik a pápaság és a német-római császárság között zajlott, ami azonban állásfoglalásra késztette a latin Nyugatnak minden királyságát – László egy idő után átállt a császár oldalára, mert érdekei úgy kívánták. Egyébként a gregoriánus reformok, az egyház megtisztítása a világi befolyástól, nem csak ezt a legfelső szintet érintette, hanem az alsó szinteket is. Ennek a reformnak a részeként kezdik szigorúbban megkövetelni a papi nőtlenséget, ami korábban Nyugaton sem volt általános.
László külpolitikájának – Rómához kötődő keresztény királyként – az is a része lehetett, hogy a balkáni irányú expanziós törekvései mellett, az ortodoxiát (mivel két évtizede bekövetkezett a nagy egyházszakadás) megpróbálja kiszorítani a térségből, nem?
Számára ez egy sokadrangú szempont lehetett. Az Árpád-kori Magyarország a latin Nyugat része volt: ez Szent István, sőt már Géza döntésével egyértelművé vált. A 10. század közepén azonban a latin Nyugat és a görög Kelet határa éppen a Kárpát-medencén keresztül húzódott, míg István az egész Kárpát-medencét a maga uralma alá nem hajtotta. Előbb Gyulát győzte le, e néven immár a harmadikat, aztán Ajtonyt, s győzelme a Nyugat és Kelet közötti határvonalat a Magyar Királyság déli, illetve keleti határaira tolta. Innentől kezdve majdnem ezer éven keresztül az ortodoxia és a latin rítusú kereszténység határa itt húzódott. De maradtak ortodox zárványok a magyar határ innenső oldalán is. Mert igaz ugyan, hogy az Ajtony által alapított monostorból kiűzték a görög szerzeteseket, de nem kergették el őket, hanem egy másik monostorba költöztek. Szávaszentdemeteren pedig, a déli határnál, a Száva partján, egy rendkívül erős görög szerzetesi közösség élt. A 11-12. században a magyar királyok oly gyakori orosz házasságai is újabb lehetőséget teremtettek az ortodoxia magyarországi továbbélése számára. A 12. században az egyik esztergomi érsek például elég jártas volt ahhoz a bizánci kultúrában, hogy görög nyelven hitvitát folytasson a konstantinápolyi görög pátriárkával. Tehát nem szakadtak meg az érintkezések, de az egyértelmű volt, hogy a Magyar Királyság a latinitás szerves része. Ugyanúgy, ahogy Lengyelország esetében is ez a helyzet. Nagy kedvencem a lublini várkápolna: csodálatos gótikus építmény, amelynek a belső terét orosz mesterek festették ki. Elképesztő keveredése ez a világoknak.
Mint ahogy Olaszország is bővelkedik efféle bizánci értékekben…
Ott is volt egy határvonal a két kultúra között, hiszen Dél-Itáliában és Szicíliában is erőteljes görög közösségek éltek. Tény, hogy 1054-ben megtörtént az egyházszakadás, de rögtön utána elkezdődtek a próbálkozások, amelyek időnként konkrét diplomáciai akciókba torkolltak annak érdekében, hogy miként lehetne meg nem történtté tenni a szakítást a kereszténység két ága között. Nem hiszem, hogy akár Szent Lászlónak, akár bármely másik Árpád-házi királynak tartania kellett volna attól, hogy az ortodoxia hatalmukat veszélyeztető befolyásra tesz szert. Egyrészt számos jele van annak, hogy a magyar királyoktól idegen volt az efféle modern „doktrinerség”. Őket az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom, persze az is, hogy ők gyakorolják az uralmat, de az, hogy a népesség egy része esetleg más módon keresztény, mint a többség, épp úgy nem érdekelte őket, mint ahogy a pogány kunokat is befogadták a 13. században az országba, s akkor sem firtatták, hogy a jövevények őszintén vették-e fel a kereszténységet vagy csak színleg, mit csinálnak a kun pusztákon, milyen istennek áldoznak.
Hadd említsünk egy alig ismert kuriózumot: a balkáni helyzet bonyolultságát jelzi, hogy Szent László dél irányú expanziós törekvései során megpróbálta az „új angolok” földjét is megszerezni. Kik lehettek ezek az „új angolok”. Mit kerestek a Balkánon?
Ez egy érdekes és valóban kevésbé ismert epizódja a Balkán históriájának. 1066-ban Normandia hercege, Hódító Vilmos, aki igényt tartott az akkor már egységes Anglia trónjára, partra szállt Britanniában, legyőzte az utolsó angol uralkodót, és meghódította a brit sziget nagyobbik felét, Skócia és Wales kivételével. Az akkori angolszász elit részben elesett a harcokban, részben elmenekült. Egy részük – meglehet, bizánci kerülővel – idekeveredett a Balkán-félszigetre. Európa ugyanis, hiába tagolódott egy nyugati meg egy keleti félre, mégis egy földrajzi egységet alkotott. Az angolszászok ellenségei is, a vikingek, Skandináviából indulva hol Angliát rabolták végig, hol a bizánci császár szolgálatába álltak testőrként, az útvonal ismert volt tehát. A „keleti angolok” is ilyenformán jutottak el a Balkánra, ahol letelepedtek azon a területen, amit „Új Angliá”-nak neveztek el. A latin kereszténység hívei lévén felvették a kapcsolatot a legközelebbi latin keresztény országgal, Magyarországgal, és papokat kértek. Egy ideig emlegetik őket a forrásaink, aztán eltűnnek. A „keleti angolok” példája mutatja, hogy az ortodox világban is voltak latin szórványok, ahogy a Magyar Királyság területén is voltak ortodox szórványok.
Legenda vagy igazolt, hogy már Lászlót is foglalkoztatta a keresztes háborúban való részvétel?
Van ilyen forrásunk, a magyar krónikáshagyomány írja, hogy Szent Lászlót megkeresték a nyugatiak, hogy ő lenne, mint „distincta athleta patriae”, a lovagok mintaképe, a legalkalmasabb személy arra, hogy Krisztus földi életének színterét visszafoglalja a muszlimoktól. László hajlott is volna erre, csak a halála akadályozta meg abban, hogy az egyesült keresztény seregek élére álljon. Ez egy szép történet, de sajnos semmi sem igaz belőle, inkább csak egy utólagos konstrukció.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. március 27.
Kivándorlás és nemzetpolitika
Titkos nemzetvédelmi akció Ó-Romániában a dualizmus korában – segélyezés és tervszerű intézményfejlesztés magyar pénzből
A 19. század utolsó harmadában a megélhetés gondjaitól űzve magyar és nemzetiségi munkavállalók százezrei áramlottak az óceán túloldalára. Sok tízezer magyar azonban az ígéret földjét a szomszédos délszláv és román területeken kereste. Az 1886-ban kirobbanó vámháború a Monarchia és délkeleti szomszédja között a román piacra termelő szász és székely kisiparosok kiáramlását okozta, majd idénymunkások és cselédek tömegei ragadtak vándorbotot.
A munkaerő- és szakemberhiánnyal küszködő román társadalom iskolázottabb erdélyi testvéreit szívesen fogadta. Az ő elnyomóikat látta viszont a bevándorolt magyarokban, ezért különös elégtételül szolgált, nem rátarti úrként, ellenkezőleg, a románság szolgáiként látta viszont őket. Ahogy a közgazdász Hegedüs Lóránt írta, a székely cselédlányok némi megtakarítás reményében jól tűrték a háziúr (s az élet) pofonjait. A visszás magyar törvényi szabályozás miatt tíz év múltán állampolgárságukat elvesztő bevándorlók a befogadó ország „hazátlan” jogállású lakóivá, bozgorrá váltak – egyúttal a román beolvasztó törekvések célpontjává.
Templom és iskola
A tömeges külföldre áramlás hátterében súlyos megélhetési gondok álltak ugyan, a közgondolkodásban a jelenség mégis mint a hazától való kötelességmulasztó elfordulás jelent meg. A hivatalosság így a bajt pusztán az útlevélkiadás és a határőrizet szigorításával próbálta kezelni. A kivándoroltak látványos tudatállapot-romlása, majd beolvadása azonban kijózanító hatással volt a hazai döntéshozókra. A századfordulón, a Széll-kabinet idején jelentős hangsúlyváltozás következett be a kormányzat nemzetpolitikai felfogásában: szakítva a Bánffy-kormány meddő asszimilációs törekvéseivel, immár a saját „faji erő” megóvásával próbálták erősíteni a magyarság pozícióit, főként a szórványban és a nyelvhatárokon.
A gazdasági eltartó képesség javulásának függvényében többek között az idegenbe szakadt magyarság távlati hazatelepítésével is. Átmenetileg azonban „templommal és iskolával”, hazafias újságokkal, ösztöndíjakkal, gazdasági tanácsadással, jogsegélyszolgálattal erősítették a távozottak kötődését az óhazához.
Ezt az önvédelmi, de aktív nemzetpolitikai programot, melynek részleteiről a szerző új kötetében (Székely-magyar „temető” – Ó-Románia – A szerk.) olvashatunk, jórészt a fiatal Klebelsberg Kuno öntötte formába. „Az idegenben élő magyar honosok nemzeti gondozásának” titkos programja 1901-ben Romániában és az Egyesült Államokban, 1904-ben Szlavóniában, egy évvel később Bukovinában és 1909-ben Boszniában vette kezdetét.
Budapest politikai kudarca ugyanakkor a román ókirályságban, hogy kirekedtek a segélypolitikából – a be nem avatkozás elve szerint – a román állampolgárságú csángók. (Tekintettel az erdélyi románság hárommilliós tömegére, amelynek bukaresti viszonos segélyezése az országrész elszakításával fenyegetett volna.)
A 1848/49-es emigrációnak köszönhetően létrehozott első egyesületek, vallási közösségek ugyanakkor a román nagyvárosokban megteremtették a magyar önművelés és önsegélyezés alapintézményeit, amelyek pénzügyi támogatását a századfordulón elinduló akcióban tervszerű intézményfejlesztés váltotta fel, imaházak, iskolák építésével. A mintegy hétezres, de jól szervezett református közösség a 19. század utolsó negyedében alakult önálló egyházkerületté. Élén a bukaresti esperessel, aki a peremvidéken nagyobb szabadsághoz szokott híveket fokozatosan az erdélyi püspök, majd konventi főhatóság ellenőrzése alá vonta, s a gyülekezeteket okszerűbb gazdálkodásra szorította. De irányította a vidéki szórvány gondozását is Szászkúton, Aknavásáron, Brailán, Ploiesti-en, Galacon. A jóval számosabb katolikus közösségnek Szörénytornyán, Craiován, Targovistén, Foksányban, Buzaun voltak bázisai. Bukarestben (amelynek minden tizedik lakója magyar katolikus volt!) 1903-ban alakult az önálló magyar hitközség, s a német ajkú érsek (anyagi támogatás fejében) a vidéki magyar többségű gyülekezetek élére is legalább magyarul tudó papokat nevezett ki. A szervezés azért folyt a nagyobb védettséget nyújtó egyházi keretek között, mert sem a fél évszázados múltra visszatekintő Bukaresti Magyar Társulat, sem más magyar egyesület nem volt alkalmas a kinti magyarság vezetésére. A legpatinásabb társulatot éppen az akció kezdetén szakította ketté a felekezeti viszálykodás és a személyes becsvágy.
Ezen túlmenően a századfordulóra közfelfogássá vált, hogy Romániában a „magyarnál csak a zsidót gyűlölik jobban”. Az idegenellenesség ugyan a gazdasági nehézségek és az erdélyi román értelmiség lejárató hírverése hatására érte el a kritikus szintet, a helyzetet azonban belső ellentétek súlyosbították, s ebben szerepet játszott, hogy korábban mindkét egyház jórészt büntetésből küldte alkalmazottait a regáti misszióba. Az érdemes vezetők alkalmazását szorgalmazó magyar kormány ugyanakkor világossá tette: az akcióban a nemzeti érdekek az elsődlegesek! A vetélkedő felekezeti vezetőket arra szorította, hogy tanköteleseiket kölcsönösen „betereljék” a másik fél tanodájába, amennyiben más magyar tanintézet nincs elérhető közelségben. Ellenkező esetben a magyar diákok olyan állami iskolákba kényszerültek, ahol Spiru Haret oktatási miniszter utasítására a románság kiválóságának és a magyarok hitványságának tételeit tanították.
Beolvasztási kísérletek
A magyar iskolák gyarapodását a román hatóságok semmi szín alatt nem kívánták elősegíteni, noha az országnak csak minden ötödik lakója tudott írni-olvasni. A gőzerővel zajló óvodaépítések is szinte kizárólag nemzetiségi (bolgár, török, csángó) vidékeken valósultak meg, minden bizonnyal beolvasztó szándékkal. Miközben a magyarországi románság több ezer anyanyelvi felekezeti iskolát tarthatott fenn háborítatlanul, a regáti magyar tanintézetek elvileg még hazátlanná lett magyar tanköteleseket sem vehettek fel. Nem adhattak ki érvényes bizonyítványokat, tankönyveiket akár többször átíratták vagy betiltották (ha pl. egy számtankönyvben az egyik feladat a Pozsony–Budapest távolság kiszámítása volt!). A román környezet-nyelvet (ahogy a román ünnepek megülését) kötelezővé tették, s óraszámát fokozatosan a háromszorosára növelték. S megtörtént, hogy mondvacsinált okokkal a magyar tanodák bezárásával fenyegetőztek. Mindezt a magyar kormány pénzén, magyar honpolgároknak szervezett iskolák ellenében!
Budapest a beolvadás veszélyének fokozottan kitett vidéki szórvány számára az erdélyi határszélen (Predeálon és Berecken) alapított ingyenes bentlakásos iskolákat. Az árvák és jóléti támogatásra szoruló félárvák ezreinek megmentését a marosvásárhelyi gyermekmenhely látta el (illetve anyaországi nevelőszülők).
Budapest arra törekedett, hogy a regáti szórványmagyarság idővel intézményei önerős fenntartója legyen, ezért ösztöndíjas értelmiségképzéssel s az anyaországban szakiskolát végzett „középvezetőkkel” kívánta erősíteni a regáti magyar csonkatársadalmat, amely döntően mezőgazdasági idénymunkásokból, cselédekből és iparosokból állt.
Ezen célokról, a kínálkozó lehetőségekről és az ügyintézés módjáról jól szerkesztett sajtótermékek adtak tájékoztatást. A helyi kulturális igényekre és gazdasági szükségletekre kidolgozott, igen hasznos és olvasmányos képes kalendárium, valamint a magyar kormány támogatását élvező anyanyelvű sajtóorgánumok, amelyek egyúttal szívós igyekezettel próbálták erősíteni a kivándoroltak óhazával ápolt kötődéseit.
Az adósságcsapdába jutott iparosokon Budapest hitelszövetkezet és kereskedelmi kamara alapításával kívánt segíteni, a diszkriminatív román gazdasági szabályzók bevezetése után tömegesen lecsúszó magyar munkavállalóknak munkásotthont, hazai közmunkát vagy birtokparcellázási lehetőséget kínált. A dolgos, megbízható és nem utolsósorban mutatós magyar cselédlányokkal való szégyenletes emberkereskedelem ellen cselédotthonokat kívántak alapítani. S noha a vámháború táján még öntudatosan mondhatták a kivándoroltak, hogy a székelyek „teljesen értéktelenné teszik a román munkásokat”, az 1912-ben kirobbanó Balkán-háború idejére bevetté vált az a rezignált, igazodást sejtető hitvallás, hogy „ahol a kenyér, ott a haza”.
A hazatérés támogatása
Az irredenta Románia, amely 1883-tól ugyan a Monarchia szövetségesének számított, Dél-Dobrudzsa 1913-as elragadásának eufóriájában már nyíltan magyarellenes politikai kampányt folytatott, Erdély megszerzéséért.
Az idegenellenesség extrém túlkapásai jelölték ki az utat az antanttal kötött titkos paktumhoz, majd Dél-Erdély elözönléséhez 1916 késő nyarán. A Mackensen-offenzívával felülkerekedő központi hatalmak nyomására az agresszor békét kért. S az egyezség nem csak területátadásokat rögzített a Kárpátok vonalán, de elvben biztosította a csángók vallási és kulturális jogainak gyakorlását is. (Mi több, magyar jelölttel remélték betölteni a frissen megüresedett jászvásári püspöki posztot is.) Mindezek ellenére a Bukaresti Magyar Hírlap szerkesztője kénytelen volt szembesíteni honfitársait a rekvirálások és internálások sajgó emlékével, a román vendégszeretet tévesnek bizonyult mítoszával. A regáti magyarságnak ebben a helyzetben két választása maradt: 1. Az évtizedek munkájával megszerzett javainak megtartása érdekében betagozódni a végletesen idegenellenes Romániában. (Amely a korábbi kategorikus elzárkózás helyett most minden procedúra nélkül késznek mutatkozott állampolgárrá fogadni a „hazátlanokat”.) 2. Avagy a világháborúban végletesen megromló magyar-román (v)iszony ismeretében az anyaország védőszárnyai alá húzódni.
A többség természetesen a hazatérés mellett döntött, amit a magyar kormány illetékmentes útlevélkiadással és – bizalmas csatornákon – vasúti költségtérítéssel igyekezett támogatni. S kezdeményezte azt is, hogy a hazai iparvállalatok kvótát biztosítsanak a hazatérő munkavállalóknak. Az anyaország ezeket az áldozatokat (beleértve az ösztöndíjakat, a tizenhét katolikus és nyolc református oktatási intézmény fenntartását óvodákkal, varró- és inasiskolákkal) abban a meggyőződésben vállalta, hogy megélhetési gondok és az elszenvedett nemzeti sérelmek esetleg továbbvándorlásra késztetik a kivándoroltakat. A tengerentúli „ígéret földjéről” pedig már csak nagyon csekély esélye marad, hogy hazatérésre bírja elszéledt állampolgárait.
A világháború végére a regáti magyar tanintézetek padsorai így is jelentősen megritkultak, mindezt betetőzni látszott, hogy a Tanácsköztársaság internacionalistái döntést hoztak a külföldi nemzetvédelmi programok felszámolásáról… Az évek szívós munkájával létrehívott segélyezési mechanizmus azonban szívósan ellenállt.
A katolikus Szent László Társulat, a Julián Egyesület és a Református Egyetemes Konvent elnöksége – ha kerülő utakon is – továbbra is eljuttatta a segélyeket a külhoni célállomásokra. Ezzel sikerült elkerülni azt a szégyent, hogy a nemzet összetartásáért felelős magyar kormányzat hibájából, sőt, kifejezett akaratából szűnjék meg a magyarsággondozás eddigi legtervszerűbb és legnagyobb szabású programja… Ezt a dicstelen szerepet végül a győztesek vállalták magukra, akik nagyhatalmi pártfogóik jóvoltából megtöbbszörözött területen gátlástalanul és minden erkölcsi aggály nélkül láthattak hozzá idegen ajkú néptömegeik beolvasztásához.
A demográfus Thirring Gusztáv ókirályságra tett 1904-es drámai megállapítása így lett érvényessé Nagy-Romániára is: „A magyarság nagy temetője.”
Makkai Béla
A szerző történész
Magyar Hírlap
Titkos nemzetvédelmi akció Ó-Romániában a dualizmus korában – segélyezés és tervszerű intézményfejlesztés magyar pénzből
A 19. század utolsó harmadában a megélhetés gondjaitól űzve magyar és nemzetiségi munkavállalók százezrei áramlottak az óceán túloldalára. Sok tízezer magyar azonban az ígéret földjét a szomszédos délszláv és román területeken kereste. Az 1886-ban kirobbanó vámháború a Monarchia és délkeleti szomszédja között a román piacra termelő szász és székely kisiparosok kiáramlását okozta, majd idénymunkások és cselédek tömegei ragadtak vándorbotot.
A munkaerő- és szakemberhiánnyal küszködő román társadalom iskolázottabb erdélyi testvéreit szívesen fogadta. Az ő elnyomóikat látta viszont a bevándorolt magyarokban, ezért különös elégtételül szolgált, nem rátarti úrként, ellenkezőleg, a románság szolgáiként látta viszont őket. Ahogy a közgazdász Hegedüs Lóránt írta, a székely cselédlányok némi megtakarítás reményében jól tűrték a háziúr (s az élet) pofonjait. A visszás magyar törvényi szabályozás miatt tíz év múltán állampolgárságukat elvesztő bevándorlók a befogadó ország „hazátlan” jogállású lakóivá, bozgorrá váltak – egyúttal a román beolvasztó törekvések célpontjává.
Templom és iskola
A tömeges külföldre áramlás hátterében súlyos megélhetési gondok álltak ugyan, a közgondolkodásban a jelenség mégis mint a hazától való kötelességmulasztó elfordulás jelent meg. A hivatalosság így a bajt pusztán az útlevélkiadás és a határőrizet szigorításával próbálta kezelni. A kivándoroltak látványos tudatállapot-romlása, majd beolvadása azonban kijózanító hatással volt a hazai döntéshozókra. A századfordulón, a Széll-kabinet idején jelentős hangsúlyváltozás következett be a kormányzat nemzetpolitikai felfogásában: szakítva a Bánffy-kormány meddő asszimilációs törekvéseivel, immár a saját „faji erő” megóvásával próbálták erősíteni a magyarság pozícióit, főként a szórványban és a nyelvhatárokon.
A gazdasági eltartó képesség javulásának függvényében többek között az idegenbe szakadt magyarság távlati hazatelepítésével is. Átmenetileg azonban „templommal és iskolával”, hazafias újságokkal, ösztöndíjakkal, gazdasági tanácsadással, jogsegélyszolgálattal erősítették a távozottak kötődését az óhazához.
Ezt az önvédelmi, de aktív nemzetpolitikai programot, melynek részleteiről a szerző új kötetében (Székely-magyar „temető” – Ó-Románia – A szerk.) olvashatunk, jórészt a fiatal Klebelsberg Kuno öntötte formába. „Az idegenben élő magyar honosok nemzeti gondozásának” titkos programja 1901-ben Romániában és az Egyesült Államokban, 1904-ben Szlavóniában, egy évvel később Bukovinában és 1909-ben Boszniában vette kezdetét.
Budapest politikai kudarca ugyanakkor a román ókirályságban, hogy kirekedtek a segélypolitikából – a be nem avatkozás elve szerint – a román állampolgárságú csángók. (Tekintettel az erdélyi románság hárommilliós tömegére, amelynek bukaresti viszonos segélyezése az országrész elszakításával fenyegetett volna.)
A 1848/49-es emigrációnak köszönhetően létrehozott első egyesületek, vallási közösségek ugyanakkor a román nagyvárosokban megteremtették a magyar önművelés és önsegélyezés alapintézményeit, amelyek pénzügyi támogatását a századfordulón elinduló akcióban tervszerű intézményfejlesztés váltotta fel, imaházak, iskolák építésével. A mintegy hétezres, de jól szervezett református közösség a 19. század utolsó negyedében alakult önálló egyházkerületté. Élén a bukaresti esperessel, aki a peremvidéken nagyobb szabadsághoz szokott híveket fokozatosan az erdélyi püspök, majd konventi főhatóság ellenőrzése alá vonta, s a gyülekezeteket okszerűbb gazdálkodásra szorította. De irányította a vidéki szórvány gondozását is Szászkúton, Aknavásáron, Brailán, Ploiesti-en, Galacon. A jóval számosabb katolikus közösségnek Szörénytornyán, Craiován, Targovistén, Foksányban, Buzaun voltak bázisai. Bukarestben (amelynek minden tizedik lakója magyar katolikus volt!) 1903-ban alakult az önálló magyar hitközség, s a német ajkú érsek (anyagi támogatás fejében) a vidéki magyar többségű gyülekezetek élére is legalább magyarul tudó papokat nevezett ki. A szervezés azért folyt a nagyobb védettséget nyújtó egyházi keretek között, mert sem a fél évszázados múltra visszatekintő Bukaresti Magyar Társulat, sem más magyar egyesület nem volt alkalmas a kinti magyarság vezetésére. A legpatinásabb társulatot éppen az akció kezdetén szakította ketté a felekezeti viszálykodás és a személyes becsvágy.
Ezen túlmenően a századfordulóra közfelfogássá vált, hogy Romániában a „magyarnál csak a zsidót gyűlölik jobban”. Az idegenellenesség ugyan a gazdasági nehézségek és az erdélyi román értelmiség lejárató hírverése hatására érte el a kritikus szintet, a helyzetet azonban belső ellentétek súlyosbították, s ebben szerepet játszott, hogy korábban mindkét egyház jórészt büntetésből küldte alkalmazottait a regáti misszióba. Az érdemes vezetők alkalmazását szorgalmazó magyar kormány ugyanakkor világossá tette: az akcióban a nemzeti érdekek az elsődlegesek! A vetélkedő felekezeti vezetőket arra szorította, hogy tanköteleseiket kölcsönösen „betereljék” a másik fél tanodájába, amennyiben más magyar tanintézet nincs elérhető közelségben. Ellenkező esetben a magyar diákok olyan állami iskolákba kényszerültek, ahol Spiru Haret oktatási miniszter utasítására a románság kiválóságának és a magyarok hitványságának tételeit tanították.
Beolvasztási kísérletek
A magyar iskolák gyarapodását a román hatóságok semmi szín alatt nem kívánták elősegíteni, noha az országnak csak minden ötödik lakója tudott írni-olvasni. A gőzerővel zajló óvodaépítések is szinte kizárólag nemzetiségi (bolgár, török, csángó) vidékeken valósultak meg, minden bizonnyal beolvasztó szándékkal. Miközben a magyarországi románság több ezer anyanyelvi felekezeti iskolát tarthatott fenn háborítatlanul, a regáti magyar tanintézetek elvileg még hazátlanná lett magyar tanköteleseket sem vehettek fel. Nem adhattak ki érvényes bizonyítványokat, tankönyveiket akár többször átíratták vagy betiltották (ha pl. egy számtankönyvben az egyik feladat a Pozsony–Budapest távolság kiszámítása volt!). A román környezet-nyelvet (ahogy a román ünnepek megülését) kötelezővé tették, s óraszámát fokozatosan a háromszorosára növelték. S megtörtént, hogy mondvacsinált okokkal a magyar tanodák bezárásával fenyegetőztek. Mindezt a magyar kormány pénzén, magyar honpolgároknak szervezett iskolák ellenében!
Budapest a beolvadás veszélyének fokozottan kitett vidéki szórvány számára az erdélyi határszélen (Predeálon és Berecken) alapított ingyenes bentlakásos iskolákat. Az árvák és jóléti támogatásra szoruló félárvák ezreinek megmentését a marosvásárhelyi gyermekmenhely látta el (illetve anyaországi nevelőszülők).
Budapest arra törekedett, hogy a regáti szórványmagyarság idővel intézményei önerős fenntartója legyen, ezért ösztöndíjas értelmiségképzéssel s az anyaországban szakiskolát végzett „középvezetőkkel” kívánta erősíteni a regáti magyar csonkatársadalmat, amely döntően mezőgazdasági idénymunkásokból, cselédekből és iparosokból állt.
Ezen célokról, a kínálkozó lehetőségekről és az ügyintézés módjáról jól szerkesztett sajtótermékek adtak tájékoztatást. A helyi kulturális igényekre és gazdasági szükségletekre kidolgozott, igen hasznos és olvasmányos képes kalendárium, valamint a magyar kormány támogatását élvező anyanyelvű sajtóorgánumok, amelyek egyúttal szívós igyekezettel próbálták erősíteni a kivándoroltak óhazával ápolt kötődéseit.
Az adósságcsapdába jutott iparosokon Budapest hitelszövetkezet és kereskedelmi kamara alapításával kívánt segíteni, a diszkriminatív román gazdasági szabályzók bevezetése után tömegesen lecsúszó magyar munkavállalóknak munkásotthont, hazai közmunkát vagy birtokparcellázási lehetőséget kínált. A dolgos, megbízható és nem utolsósorban mutatós magyar cselédlányokkal való szégyenletes emberkereskedelem ellen cselédotthonokat kívántak alapítani. S noha a vámháború táján még öntudatosan mondhatták a kivándoroltak, hogy a székelyek „teljesen értéktelenné teszik a román munkásokat”, az 1912-ben kirobbanó Balkán-háború idejére bevetté vált az a rezignált, igazodást sejtető hitvallás, hogy „ahol a kenyér, ott a haza”.
A hazatérés támogatása
Az irredenta Románia, amely 1883-tól ugyan a Monarchia szövetségesének számított, Dél-Dobrudzsa 1913-as elragadásának eufóriájában már nyíltan magyarellenes politikai kampányt folytatott, Erdély megszerzéséért.
Az idegenellenesség extrém túlkapásai jelölték ki az utat az antanttal kötött titkos paktumhoz, majd Dél-Erdély elözönléséhez 1916 késő nyarán. A Mackensen-offenzívával felülkerekedő központi hatalmak nyomására az agresszor békét kért. S az egyezség nem csak területátadásokat rögzített a Kárpátok vonalán, de elvben biztosította a csángók vallási és kulturális jogainak gyakorlását is. (Mi több, magyar jelölttel remélték betölteni a frissen megüresedett jászvásári püspöki posztot is.) Mindezek ellenére a Bukaresti Magyar Hírlap szerkesztője kénytelen volt szembesíteni honfitársait a rekvirálások és internálások sajgó emlékével, a román vendégszeretet tévesnek bizonyult mítoszával. A regáti magyarságnak ebben a helyzetben két választása maradt: 1. Az évtizedek munkájával megszerzett javainak megtartása érdekében betagozódni a végletesen idegenellenes Romániában. (Amely a korábbi kategorikus elzárkózás helyett most minden procedúra nélkül késznek mutatkozott állampolgárrá fogadni a „hazátlanokat”.) 2. Avagy a világháborúban végletesen megromló magyar-román (v)iszony ismeretében az anyaország védőszárnyai alá húzódni.
A többség természetesen a hazatérés mellett döntött, amit a magyar kormány illetékmentes útlevélkiadással és – bizalmas csatornákon – vasúti költségtérítéssel igyekezett támogatni. S kezdeményezte azt is, hogy a hazai iparvállalatok kvótát biztosítsanak a hazatérő munkavállalóknak. Az anyaország ezeket az áldozatokat (beleértve az ösztöndíjakat, a tizenhét katolikus és nyolc református oktatási intézmény fenntartását óvodákkal, varró- és inasiskolákkal) abban a meggyőződésben vállalta, hogy megélhetési gondok és az elszenvedett nemzeti sérelmek esetleg továbbvándorlásra késztetik a kivándoroltakat. A tengerentúli „ígéret földjéről” pedig már csak nagyon csekély esélye marad, hogy hazatérésre bírja elszéledt állampolgárait.
A világháború végére a regáti magyar tanintézetek padsorai így is jelentősen megritkultak, mindezt betetőzni látszott, hogy a Tanácsköztársaság internacionalistái döntést hoztak a külföldi nemzetvédelmi programok felszámolásáról… Az évek szívós munkájával létrehívott segélyezési mechanizmus azonban szívósan ellenállt.
A katolikus Szent László Társulat, a Julián Egyesület és a Református Egyetemes Konvent elnöksége – ha kerülő utakon is – továbbra is eljuttatta a segélyeket a külhoni célállomásokra. Ezzel sikerült elkerülni azt a szégyent, hogy a nemzet összetartásáért felelős magyar kormányzat hibájából, sőt, kifejezett akaratából szűnjék meg a magyarsággondozás eddigi legtervszerűbb és legnagyobb szabású programja… Ezt a dicstelen szerepet végül a győztesek vállalták magukra, akik nagyhatalmi pártfogóik jóvoltából megtöbbszörözött területen gátlástalanul és minden erkölcsi aggály nélkül láthattak hozzá idegen ajkú néptömegeik beolvasztásához.
A demográfus Thirring Gusztáv ókirályságra tett 1904-es drámai megállapítása így lett érvényessé Nagy-Romániára is: „A magyarság nagy temetője.”
Makkai Béla
A szerző történész
Magyar Hírlap
2015. március 30.
Nagyváradi könyvnapok anno
A huszonkét éves elszakadás ellenére Várad emlékét úgy őrizte meg az anyaország, amilyen az valójában volt, a pezsgő kulturális élet városának, falai közt írókkal, költőkkel, tudósokkal, művészekkel. Persze, a távolság megszépíti az emlékeket, de a város a tudatos sorvasztás ellenére is megőrizte a szellemi élet pezsgését és az idelátogatók nem érezték olyan mélynek az elszakadás okozta mély szakadékot, ami az évek során keletkezett. Azonkívül itt volt nekünk az erdélyi magyar irodalom és annak képviselői, akik azon igyekeztek, hogy a magyar szó megmaradjon ezen a tájon.
Illusztris vendégeket várt a város, az irodalom jeleseit ezeken a napokon, a könyvnapok idején. Gulácsy Irén, Ignácz Rózsa, Móricz Zsigmond, Mécs László és Nyírő József vendégeskedett volna a Holnap városában, hogyha csak néhány napra is, de elhozzák az élő magyar irodalom szellemét ide.
A város vezetése és a kereskedők pedig mindent megtettek azért, hogy a hazatérés utáni első könyvnapok sikerrel öregbítsék Várad hírnevét.
Három napon át kínáltatják magukat a magyar szellem termékei, a város szívében álló népi motívumos sátrakban. A helyi könyvkereskedők hetek óta versengenek a jobbnál jobb standokért, a Szent László tér és a Bémer tér kijelölt helyein. Mindenikük pompás sátrat állított, de a legszebbek azok voltak, amiket a sikeres festőművész, Balogh István tervezett.
A tervek szerint kilencvenhét könyv kerül az olvasóközönség elé. Ezek egyike a rég halott, tehetséges Iványi Ödön: A püspök atyafisága című regényének harmadik kiadása, a Szigligeti Társaság gondozásában.
A könyvnapok sikeres rendezéséért egy olyan régi, váradi könyvkereskedő felelt, aki az elmúlt évek alatt, legjobb tudása szerint szolgálta a város magyarságának érdekeit. Könyvkereskedésében és az általa kiépített hálózatban, az elnyomás évei alatt is kapható volt minden olyan magyar nyelvű könyv, amit a román cenzúra beengedett Erdélybe. Ez a könyvkereskedő cég volt az, aki kiépítette a könyvterjesztő hálózatot és megteremtette a lehetőséget a kedvező részletfizetésre, hogy a szegény sorsú irodalomkedvelőkhöz is eljusson a magyar szó, irodalmunk kincsei révén. Igen, kedves olvasók, Vidor Manóról van szó. Arról a Vidor Manóról, aki Herczeg Ferenccel, Bókay Jánossal, Harsányi Zsolttal tart fent baráti kapcsolatot, és akik egyetlen hívó szóra, bármikor lejönnek Váradra felolvasást, dedikálást tartani.
Vidor rendezi hát a könyvnapokat, de nem csak itt, hanem ő felel a visszatért Észak-Erdély más városainak, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és Szatmárnak sikeres könyvnapi rendezéséért is.
A Vidor Manó könyvkereskedés, a Szigligeti színház előtt állította fel sátrát.
A Bémer tér egy másik sátrában, a Pannónia és a villamosmegálló közötti háromszögben, a Krausz István által vezetett Nemzeti könyvkereskedés állít ki, de az itt kiállított könyvek, a Rákóczi út 11 alatti boltban is kaphatók lesznek.
Az egyik legszebb sátor, a Hegedüs Hírlapiroda sátra a Bémer téren, a Magyar Általános Hitelbank előtt áll. Az övéké volt a legjobb és legsokoldalúbb kölcsönkönyvtár, magyar és német nyelvű könyvekből. Miután a városi könyvtár már nem töltötte be szerepét a magyar olvasóközönség számára, a Hegedüs kölcsönkönyvtár vette át ezt a szerepet, maradéktalanul kiszolgálva az olvasókat a megszállás évei alatt.
A régi, nagyhírű Sonnenfeld féle könyvkereskedést Simon István, egy anyaországból idekerült kereskedő vette át és sátrát “keresztény és hazafias indíttatásból” a Szent László templom mellett állítja fel.
A könyvnapokra aztán az ígért szépírók nem érkeztek meg, az olvasóközönség legnagyobb sajnálatára. Pedig Nagyvárad irodalmi múltja és a közönség ragyogó szeretete megérdemelte volna ezt a gesztust. Kárpótlásként itt volt azonban Gulácsy Irén és Ignácz Rózsa. A két írónő szinte fürdött a népszerűségben és természetesen az ő műveiket vásárolták és dedikáltatták a legtöbben a sátraknál. A közönség hamar elfeledte a “nagyok” látogatásának elmaradását és szeretetével halmozta el a két hölgyet. Hisz mindketten itthon voltak és ezt nem is titkolták…
Gulácsy Irén ellátogatott egykori munkahelyére, a Nagyvárad szerkesztőségébe. Emlékezni a kollégákkal a hősi időkre, a vezércikkekre, a sok fejtörésre, küzdelemre a megaláztatásokra, no és persze a sikerekre.
“Gulácsy olyan Nagyváradnak, mint Jókai Komáromnak, Móra Szegednek, Gárdonyi Egernek”, írja Tabéry a másnapi lapban. Ignácz Rózsa új munkája, a “Született Moduvában” is hatalmas sikert aratott. Ez a pusztulásra ítélt csángó magyarokról szóló munka volt talán a legnépszerűbb könyv a vásáron, Gulácsy munkái után.
A könyvvásár sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Nagyvárad városa is képviselteti magát a vásáron. Dr. Soós István polgármester, Dalló Gyula kultúr tanácsos és Soós András a városi könyvtár vezetője nagy érdeklődéssel látogattak ki mindhárom napon a vásárra és jelentékeny összegért vásároltak könyveket a városi könyvtár számára. Annak a városi könyvtárnak, amely az elmúlt huszonkét esztendő alatt, nem sok magyar nyelvű könyvet, nem sok magyar író munkáját vásárolta meg.
Sajnos, az eseményt egy sajtópolémia is beárnyékolta. A Magyar Lapok egyik számában, lejárató cikk jelent meg a Sipos és Reich könyvkereskedésről. A cikk kufárkodással vádolja a céget, akiknek a magyar könyv csak haszonszerzés. Az igazi ok az, hogy a cég sátra az Országzászlóval szemben van felállítva és ez a tény igencsak szúrta a cikkíró szemét. A tény az, hogy a sátrak helyét a városi mérnöki hivatal jelölte ki, nem pedig protekciós alapon lettek elosztva. Az Esti lap válaszol a cikkre, így néhány napig van téma a két kispéldányszámú lap hasábjain. Akkor már olyan időket élt városunk és az ország, hogy még egy ilyen nagyszerű eseményt, mint a könyvnapok is be lehetett árnyékolni pár rossz ízű mondattal.
Így teltek az Első Magyar Könyvnapok eseményei városunkban, 1941. júniusának második hetében.
Farkas László, Nagyvárad
(forrás: Nagyvárad c. napilap 1941. júniusi lapszámai)
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A huszonkét éves elszakadás ellenére Várad emlékét úgy őrizte meg az anyaország, amilyen az valójában volt, a pezsgő kulturális élet városának, falai közt írókkal, költőkkel, tudósokkal, művészekkel. Persze, a távolság megszépíti az emlékeket, de a város a tudatos sorvasztás ellenére is megőrizte a szellemi élet pezsgését és az idelátogatók nem érezték olyan mélynek az elszakadás okozta mély szakadékot, ami az évek során keletkezett. Azonkívül itt volt nekünk az erdélyi magyar irodalom és annak képviselői, akik azon igyekeztek, hogy a magyar szó megmaradjon ezen a tájon.
Illusztris vendégeket várt a város, az irodalom jeleseit ezeken a napokon, a könyvnapok idején. Gulácsy Irén, Ignácz Rózsa, Móricz Zsigmond, Mécs László és Nyírő József vendégeskedett volna a Holnap városában, hogyha csak néhány napra is, de elhozzák az élő magyar irodalom szellemét ide.
A város vezetése és a kereskedők pedig mindent megtettek azért, hogy a hazatérés utáni első könyvnapok sikerrel öregbítsék Várad hírnevét.
Három napon át kínáltatják magukat a magyar szellem termékei, a város szívében álló népi motívumos sátrakban. A helyi könyvkereskedők hetek óta versengenek a jobbnál jobb standokért, a Szent László tér és a Bémer tér kijelölt helyein. Mindenikük pompás sátrat állított, de a legszebbek azok voltak, amiket a sikeres festőművész, Balogh István tervezett.
A tervek szerint kilencvenhét könyv kerül az olvasóközönség elé. Ezek egyike a rég halott, tehetséges Iványi Ödön: A püspök atyafisága című regényének harmadik kiadása, a Szigligeti Társaság gondozásában.
A könyvnapok sikeres rendezéséért egy olyan régi, váradi könyvkereskedő felelt, aki az elmúlt évek alatt, legjobb tudása szerint szolgálta a város magyarságának érdekeit. Könyvkereskedésében és az általa kiépített hálózatban, az elnyomás évei alatt is kapható volt minden olyan magyar nyelvű könyv, amit a román cenzúra beengedett Erdélybe. Ez a könyvkereskedő cég volt az, aki kiépítette a könyvterjesztő hálózatot és megteremtette a lehetőséget a kedvező részletfizetésre, hogy a szegény sorsú irodalomkedvelőkhöz is eljusson a magyar szó, irodalmunk kincsei révén. Igen, kedves olvasók, Vidor Manóról van szó. Arról a Vidor Manóról, aki Herczeg Ferenccel, Bókay Jánossal, Harsányi Zsolttal tart fent baráti kapcsolatot, és akik egyetlen hívó szóra, bármikor lejönnek Váradra felolvasást, dedikálást tartani.
Vidor rendezi hát a könyvnapokat, de nem csak itt, hanem ő felel a visszatért Észak-Erdély más városainak, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és Szatmárnak sikeres könyvnapi rendezéséért is.
A Vidor Manó könyvkereskedés, a Szigligeti színház előtt állította fel sátrát.
A Bémer tér egy másik sátrában, a Pannónia és a villamosmegálló közötti háromszögben, a Krausz István által vezetett Nemzeti könyvkereskedés állít ki, de az itt kiállított könyvek, a Rákóczi út 11 alatti boltban is kaphatók lesznek.
Az egyik legszebb sátor, a Hegedüs Hírlapiroda sátra a Bémer téren, a Magyar Általános Hitelbank előtt áll. Az övéké volt a legjobb és legsokoldalúbb kölcsönkönyvtár, magyar és német nyelvű könyvekből. Miután a városi könyvtár már nem töltötte be szerepét a magyar olvasóközönség számára, a Hegedüs kölcsönkönyvtár vette át ezt a szerepet, maradéktalanul kiszolgálva az olvasókat a megszállás évei alatt.
A régi, nagyhírű Sonnenfeld féle könyvkereskedést Simon István, egy anyaországból idekerült kereskedő vette át és sátrát “keresztény és hazafias indíttatásból” a Szent László templom mellett állítja fel.
A könyvnapokra aztán az ígért szépírók nem érkeztek meg, az olvasóközönség legnagyobb sajnálatára. Pedig Nagyvárad irodalmi múltja és a közönség ragyogó szeretete megérdemelte volna ezt a gesztust. Kárpótlásként itt volt azonban Gulácsy Irén és Ignácz Rózsa. A két írónő szinte fürdött a népszerűségben és természetesen az ő műveiket vásárolták és dedikáltatták a legtöbben a sátraknál. A közönség hamar elfeledte a “nagyok” látogatásának elmaradását és szeretetével halmozta el a két hölgyet. Hisz mindketten itthon voltak és ezt nem is titkolták…
Gulácsy Irén ellátogatott egykori munkahelyére, a Nagyvárad szerkesztőségébe. Emlékezni a kollégákkal a hősi időkre, a vezércikkekre, a sok fejtörésre, küzdelemre a megaláztatásokra, no és persze a sikerekre.
“Gulácsy olyan Nagyváradnak, mint Jókai Komáromnak, Móra Szegednek, Gárdonyi Egernek”, írja Tabéry a másnapi lapban. Ignácz Rózsa új munkája, a “Született Moduvában” is hatalmas sikert aratott. Ez a pusztulásra ítélt csángó magyarokról szóló munka volt talán a legnépszerűbb könyv a vásáron, Gulácsy munkái után.
A könyvvásár sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Nagyvárad városa is képviselteti magát a vásáron. Dr. Soós István polgármester, Dalló Gyula kultúr tanácsos és Soós András a városi könyvtár vezetője nagy érdeklődéssel látogattak ki mindhárom napon a vásárra és jelentékeny összegért vásároltak könyveket a városi könyvtár számára. Annak a városi könyvtárnak, amely az elmúlt huszonkét esztendő alatt, nem sok magyar nyelvű könyvet, nem sok magyar író munkáját vásárolta meg.
Sajnos, az eseményt egy sajtópolémia is beárnyékolta. A Magyar Lapok egyik számában, lejárató cikk jelent meg a Sipos és Reich könyvkereskedésről. A cikk kufárkodással vádolja a céget, akiknek a magyar könyv csak haszonszerzés. Az igazi ok az, hogy a cég sátra az Országzászlóval szemben van felállítva és ez a tény igencsak szúrta a cikkíró szemét. A tény az, hogy a sátrak helyét a városi mérnöki hivatal jelölte ki, nem pedig protekciós alapon lettek elosztva. Az Esti lap válaszol a cikkre, így néhány napig van téma a két kispéldányszámú lap hasábjain. Akkor már olyan időket élt városunk és az ország, hogy még egy ilyen nagyszerű eseményt, mint a könyvnapok is be lehetett árnyékolni pár rossz ízű mondattal.
Így teltek az Első Magyar Könyvnapok eseményei városunkban, 1941. júniusának második hetében.
Farkas László, Nagyvárad
(forrás: Nagyvárad c. napilap 1941. júniusi lapszámai)
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. március 31.
Megújult a székesegyház galériája
Csütörtök óta megújult, impozáns belső berendezéssel várja a látogatókat a nagyváradi római katolikus székesegyház egyházművészeti kiállítóterme. „Fontos odafigyelni azokra az értékekre, amelyeknek örökségét átvettük. Ez az egyházi gyűjtemény nem akármilyen igazolása annak, amit az egyházunk, a híveink, Várad és az itt élők képviseltek, ezelőtt többszáz évvel. A kiállítás ugyanakkor egy módja is annak, hogy megszólítsuk az embereket, hogy a műalkotásokon keresztül kommunikálni tudjunk azokkal, akik tudni akarják, kik vagyunk, mit képviselünk” – fogalmazott a nyitóünnepségen Böcskei László római katolikus megyéspüspök. Mint a főpásztor hozzátette, „fontos, hogy vállaljuk fel ezt a gazdag múltat, és belőle merítve folytatni tudjuk, nem csak az értékek őrzését, hanem az értékek alkotását is”.
A tél folyamán teljesen megújult egyházművészeti tárlat anyagát Lakatos Attila, kulturális referens mutatta be a nagyszámú érdeklődőnek. Mint elmondta, a püspökség gyűjteményének alig tíz százalékát tudták kiállítani a rendelkezésre álló helyen. A cél az volt, hogy a négy emeleti teremnek különböző tematikus arculatokat adjanak. Ennek megfelelően az első terem, amelyikbe a látogató belép, a nagyváradi egyházmegye iparművészeti hagyományaiba enged betekintést a középkortól a barokkon át egészen a 19-ik századig. Többek közt itt található az egyházmegye legrégebbi papi ornátusa is, amely az 1730-as években készült és Patachich Gábor kalocsai érseké volt.
A második helyiség egy didaktikus terem, amely azokat az ötvösművészeti alkotásokat vonultatja föl, amelyeket az egyház szertartásaiban használnak. A tárlat összeállítói ugyanakkor igyekeztek megmutatni a különböző korokban készült tárgyak stílusfejlődését is. Ennek megfelelően a kiállítás időrendi sorrendben mutatja be a kelyheket, ciboriumokat, füstölőket, tömjéntartókat, ereklye-tartókat, oly módon, hogy aki végighalad mellettük, egy átfogó képet alkothasson az egyházművészet fejlődéséről.
A harmadik terem teljes egészében a székesegyház történeti ereklyéinek bemutatására szolgál. Ott helyezték el például a tárlat egyik legérdekesebb, mégis legszerényebb tárgyát, egy apró fa deszkadarabot, ami nem más, mint Benkovics Ágoston, a nagyváradra hazatérő első újkori püspök hordozható oltárköve, amit abban a periódusban használt, amikor még nem volt álló templom Nagyváradon. Ugyanitt tekinthető meg az az ezüst-foglalatú kókuszdióhéj szenteltvíztartó is, amelyet Forgách Pál püspök adományozott a székesegyháznak, amikor felszentelte az épület alapkövetit. Szintén ebben a teremben állították ki azt a gyönyörű zománcbetétes ezüstkeresztet, amelyet az új püspökök felszentelésénél szoktak használni.
A negyedik termet teljes egészében Szent László királynak, illetve Szent László kultuszát az újkorban felemelő püspököknek szentelték. A terem központi kiállítási darabja természetesen maga a herma, a Szent László ereklye-tartó, amely a legtöbb érdeklődőt vonzza a galériába. A gyűjtemény hétfőtől szombatig 8 és 17.00 óra között látogatható. Az érdeklődők magyar, román, angol, olasz nyelveken igényelhetnek tárlatvezetést az Egyházmegyei Vallásturisztikai Iroda munkatársaitól.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Csütörtök óta megújult, impozáns belső berendezéssel várja a látogatókat a nagyváradi római katolikus székesegyház egyházművészeti kiállítóterme. „Fontos odafigyelni azokra az értékekre, amelyeknek örökségét átvettük. Ez az egyházi gyűjtemény nem akármilyen igazolása annak, amit az egyházunk, a híveink, Várad és az itt élők képviseltek, ezelőtt többszáz évvel. A kiállítás ugyanakkor egy módja is annak, hogy megszólítsuk az embereket, hogy a műalkotásokon keresztül kommunikálni tudjunk azokkal, akik tudni akarják, kik vagyunk, mit képviselünk” – fogalmazott a nyitóünnepségen Böcskei László római katolikus megyéspüspök. Mint a főpásztor hozzátette, „fontos, hogy vállaljuk fel ezt a gazdag múltat, és belőle merítve folytatni tudjuk, nem csak az értékek őrzését, hanem az értékek alkotását is”.
A tél folyamán teljesen megújult egyházművészeti tárlat anyagát Lakatos Attila, kulturális referens mutatta be a nagyszámú érdeklődőnek. Mint elmondta, a püspökség gyűjteményének alig tíz százalékát tudták kiállítani a rendelkezésre álló helyen. A cél az volt, hogy a négy emeleti teremnek különböző tematikus arculatokat adjanak. Ennek megfelelően az első terem, amelyikbe a látogató belép, a nagyváradi egyházmegye iparművészeti hagyományaiba enged betekintést a középkortól a barokkon át egészen a 19-ik századig. Többek közt itt található az egyházmegye legrégebbi papi ornátusa is, amely az 1730-as években készült és Patachich Gábor kalocsai érseké volt.
A második helyiség egy didaktikus terem, amely azokat az ötvösművészeti alkotásokat vonultatja föl, amelyeket az egyház szertartásaiban használnak. A tárlat összeállítói ugyanakkor igyekeztek megmutatni a különböző korokban készült tárgyak stílusfejlődését is. Ennek megfelelően a kiállítás időrendi sorrendben mutatja be a kelyheket, ciboriumokat, füstölőket, tömjéntartókat, ereklye-tartókat, oly módon, hogy aki végighalad mellettük, egy átfogó képet alkothasson az egyházművészet fejlődéséről.
A harmadik terem teljes egészében a székesegyház történeti ereklyéinek bemutatására szolgál. Ott helyezték el például a tárlat egyik legérdekesebb, mégis legszerényebb tárgyát, egy apró fa deszkadarabot, ami nem más, mint Benkovics Ágoston, a nagyváradra hazatérő első újkori püspök hordozható oltárköve, amit abban a periódusban használt, amikor még nem volt álló templom Nagyváradon. Ugyanitt tekinthető meg az az ezüst-foglalatú kókuszdióhéj szenteltvíztartó is, amelyet Forgách Pál püspök adományozott a székesegyháznak, amikor felszentelte az épület alapkövetit. Szintén ebben a teremben állították ki azt a gyönyörű zománcbetétes ezüstkeresztet, amelyet az új püspökök felszentelésénél szoktak használni.
A negyedik termet teljes egészében Szent László királynak, illetve Szent László kultuszát az újkorban felemelő püspököknek szentelték. A terem központi kiállítási darabja természetesen maga a herma, a Szent László ereklye-tartó, amely a legtöbb érdeklődőt vonzza a galériába. A gyűjtemény hétfőtől szombatig 8 és 17.00 óra között látogatható. Az érdeklődők magyar, román, angol, olasz nyelveken igényelhetnek tárlatvezetést az Egyházmegyei Vallásturisztikai Iroda munkatársaitól.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. április 6.
Szent László zavarja a román egységet
A román nemzeti egység szimbolisztikáját zavarná az, ha a nagyváradi központi hidat hivatalosan Szent Lászlóról neveznék el.
A Bihar Megyei Névadásokat Elbíráló Bizottság nem ért egyet azzal, hogy a nagyváradi Bémer teret és Szent László teret (román nevük Ferdinand és Unirii tér) összekötő híd hivatalosan a Szent László nevet vegye fel. A nagyváradi önkormányzat ugyanis azt tervezi, hogy hivatalosan is elnevezést ad a váradi közúti hidaknak, és ezen elnevezések egyike lett volna a Szent László híd. A bizottság anélkül utasította el a Szent László elnevezés jóváhagyását, hogy ehhez a döntéséhez bármiféle indoklást hozzáfűzött volna. A sajtónak később sikerült kiderítenie, hogy az öttagú bizottságból hárman voltak jelen az április 3-iki bizottsági ülésen, amelyen a nagyváradi önkormányzat hídelnevezési határozattervezetéről döntöttek, és mindhárman a Szent László elnevezés ellen szavaztak. Később Claudia Timoftetól, a Bihar Megyei Prefektúra kancelláriájának vezetőjétől megtudtuk, hogy a bizottság azért utasította el ezt az elnevezést, mert nem tartja logikusnak azt, hogy a hivatalosan Ferdinand és Unirii tereket, amelyek a román nemzet egységét jelképezik, egy olyan híd kösse össze, amely egy magyar történelmi személyiségről van elnevezve. A bizottság szerint a hidat Ferdinand királyról kellene hivatalosan elnevezni, már csak azért is, mert a város román lakossága amúgy is Ferdinand hídként ismeri azt. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a nagyváradi önkormányzat a bizottság döntése után is fenntartja-e még javaslatát, de Ilie Bolojan polgármester nem kívánt nyilatkozni ebben a kérdésben, mint mondta, „a húsvéti időszakban meg kéne kímélni az embereket az effajta hírektől”.
Pap István
erdon.ro
A román nemzeti egység szimbolisztikáját zavarná az, ha a nagyváradi központi hidat hivatalosan Szent Lászlóról neveznék el.
A Bihar Megyei Névadásokat Elbíráló Bizottság nem ért egyet azzal, hogy a nagyváradi Bémer teret és Szent László teret (román nevük Ferdinand és Unirii tér) összekötő híd hivatalosan a Szent László nevet vegye fel. A nagyváradi önkormányzat ugyanis azt tervezi, hogy hivatalosan is elnevezést ad a váradi közúti hidaknak, és ezen elnevezések egyike lett volna a Szent László híd. A bizottság anélkül utasította el a Szent László elnevezés jóváhagyását, hogy ehhez a döntéséhez bármiféle indoklást hozzáfűzött volna. A sajtónak később sikerült kiderítenie, hogy az öttagú bizottságból hárman voltak jelen az április 3-iki bizottsági ülésen, amelyen a nagyváradi önkormányzat hídelnevezési határozattervezetéről döntöttek, és mindhárman a Szent László elnevezés ellen szavaztak. Később Claudia Timoftetól, a Bihar Megyei Prefektúra kancelláriájának vezetőjétől megtudtuk, hogy a bizottság azért utasította el ezt az elnevezést, mert nem tartja logikusnak azt, hogy a hivatalosan Ferdinand és Unirii tereket, amelyek a román nemzet egységét jelképezik, egy olyan híd kösse össze, amely egy magyar történelmi személyiségről van elnevezve. A bizottság szerint a hidat Ferdinand királyról kellene hivatalosan elnevezni, már csak azért is, mert a város román lakossága amúgy is Ferdinand hídként ismeri azt. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a nagyváradi önkormányzat a bizottság döntése után is fenntartja-e még javaslatát, de Ilie Bolojan polgármester nem kívánt nyilatkozni ebben a kérdésben, mint mondta, „a húsvéti időszakban meg kéne kímélni az embereket az effajta hírektől”.
Pap István
erdon.ro
2015. április 8.
Perre viszik a névügyet
Az EMNP szerdán tudatta: sokadik beadványukat is elutasította a nagyváradi önkormányzat, ezért megindítják a bírósági eljárást a városvezetés ellen, mert az akadályozza a magyar történelmi utcaneveket tartalmazó táblák kihelyezését.
Megint elutasítóan, ráadásul a szokott mellébeszéléssel válaszolt a nagyváradi önkormányzat arra a bedványra, amelyben az Erdélyi Magyar Néppárt kérte, sokadszor, hogy helyezzenek ki a megyeszékhelyen történelmi magyar utcaneveket tartalmazó táblákat is. Csakhogy e legutóbbi beadvány már előzetes közigazgatási panasz volt, ami a közigazgatási per előszobája, így immár maga a per jön. Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke sajtótájékoztatóján közölte, hogy immár a peres eljárást kénytelenek kezdeményezni. Emlékeztetett : az utóbbi években többször is megkeresték Nagyvárad önkormányzatát, és személyesen Ilie Bolojan polgármestert azzal, hogy a kisebbségi nyelvhasználat részeként a város közterületeire tájékoztató, tehát nem hivatalos jelleggel kerüljenek ki a magyar nyelvű, hagyományos közterület-elnevezések is. Az elöljáróság mindannyiszor visszautasította a megkeresést, a helyi közigazgatási törvényre és az azt kiegészítő kormányhatározatra hivatkozva, mely konkrét formában határozza meg, hogy hivatalosan milyen elnevezéseket lehet használni azokon a településeken, ahol húsz százaléknál magasabb egy kisebbség aránya. Csomortányi szerint ez az indoklás azért nem állja meg a helyét, mert csak a helységnévtáblák esnek a törvény hatálya alá, az utcanévtáblák nem. Sőt, nemhogy nem tilos történelmi utcaneveket kiírni, ahnem három jogszabály szorgalmazza is ezt. Két vonatkozó törvény – az 1995/33-as, illetve a 2007/282-es számú – lényegében nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények hazai ratifikáló törvénye, a harmadik pedig maga a román-magyar Alapszerződés. Azaz még jogszabályi keret is van, ám azt sem tartják tiszteletben. Ezért – mondta a politikus – immár csak a per maradt.
„Ajándék”
Kiért a másik hasonló ügyre is, vagyis a Szent László emlékének ápolásával kapcsolatosakra. Úgy fogalmazott, „csodálatos meglepetést kapott épp húsvétra a magyar közösség, ugyanis épp ekkor jelentették be, hogy a névadások engedélyezésével foglalkozó helyi bizottság elutasította azt, hogy a központi híd Szent Lászlóról legyen elnevezve”. Mint már megírtuk, ez az elutasítás csak konzultatív jellegű, vagyis ettől elvben még mindig megszavazhatja a városvezetés a névadást, ám Csomortányi szerint „a döntés így sem járul hozzá a kérdéskörben kialakult feszültségek csökkentéséhez, sőt”. Jelezte: „Az ígéret az, hogy nem kerülhet vissza a városalapító Szent László szobra a felújítandó főtérre, ehelyett esetleg a hidat nevezik el róla, továbbá valamikor, a ködös jövőben esetleg a várban lehet szobra Szent Lászlónak, illetőleg a Körös áruház előtti kis teret Rimanóczyról neveznék el. Íme, ismét bebizonyosodik, hogy az RMDSZ újra hibás stratégiával élt, amikor a városvezetéssel való titkos tárgyalásokon próbálta rendezni az ügyet. A szobor főtéren való felállításához kellett volna ragaszkodni, nem olyasmikre áttérni inkább, amiket senki sem kért. Hiszen sem a magyar közösség, de még a román sem igényelte, hogy kezdjenek ehelyett hidakat átnevezni, és az áruház előtti tér elnevezése jó, köszönjük, de ezt sem kérte most senki. Nem ezek ugyanis a valós gondok ebben a témában, hanem az, hogy a város alapítójának legyen szobra a város főterén, ennyit megérdemelne ő is, az emlékének ápolása, de a város magyar közössége is.” Csomortányi úgy véli, az, hogy ehhez képest még azt sem sikerül zökkenőmentesen keresztülvinni, hogy a hat közúti hídból legalább egy magyar személyiség nevét kapja, mutatja, mennyire elhibázott a valós kérdésektől elterelő, titkos, háttéralkus politizálás. Bejelentette: mivel lényegében a névadásokkal foglalkozó bizottság arra hivatkozva utasította el a hozzájárulás megadását, hogy úgymond a román egység szimbolisztikáját sértené, ha a központban lévő híd magyar uralkodóról lenne elnevezve, az Erdélyi Magyar Néppárt az Országos Diszkrimináció-ellenes Bizottsághoz (CNCD) fordul.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Az EMNP szerdán tudatta: sokadik beadványukat is elutasította a nagyváradi önkormányzat, ezért megindítják a bírósági eljárást a városvezetés ellen, mert az akadályozza a magyar történelmi utcaneveket tartalmazó táblák kihelyezését.
Megint elutasítóan, ráadásul a szokott mellébeszéléssel válaszolt a nagyváradi önkormányzat arra a bedványra, amelyben az Erdélyi Magyar Néppárt kérte, sokadszor, hogy helyezzenek ki a megyeszékhelyen történelmi magyar utcaneveket tartalmazó táblákat is. Csakhogy e legutóbbi beadvány már előzetes közigazgatási panasz volt, ami a közigazgatási per előszobája, így immár maga a per jön. Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke sajtótájékoztatóján közölte, hogy immár a peres eljárást kénytelenek kezdeményezni. Emlékeztetett : az utóbbi években többször is megkeresték Nagyvárad önkormányzatát, és személyesen Ilie Bolojan polgármestert azzal, hogy a kisebbségi nyelvhasználat részeként a város közterületeire tájékoztató, tehát nem hivatalos jelleggel kerüljenek ki a magyar nyelvű, hagyományos közterület-elnevezések is. Az elöljáróság mindannyiszor visszautasította a megkeresést, a helyi közigazgatási törvényre és az azt kiegészítő kormányhatározatra hivatkozva, mely konkrét formában határozza meg, hogy hivatalosan milyen elnevezéseket lehet használni azokon a településeken, ahol húsz százaléknál magasabb egy kisebbség aránya. Csomortányi szerint ez az indoklás azért nem állja meg a helyét, mert csak a helységnévtáblák esnek a törvény hatálya alá, az utcanévtáblák nem. Sőt, nemhogy nem tilos történelmi utcaneveket kiírni, ahnem három jogszabály szorgalmazza is ezt. Két vonatkozó törvény – az 1995/33-as, illetve a 2007/282-es számú – lényegében nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények hazai ratifikáló törvénye, a harmadik pedig maga a román-magyar Alapszerződés. Azaz még jogszabályi keret is van, ám azt sem tartják tiszteletben. Ezért – mondta a politikus – immár csak a per maradt.
„Ajándék”
Kiért a másik hasonló ügyre is, vagyis a Szent László emlékének ápolásával kapcsolatosakra. Úgy fogalmazott, „csodálatos meglepetést kapott épp húsvétra a magyar közösség, ugyanis épp ekkor jelentették be, hogy a névadások engedélyezésével foglalkozó helyi bizottság elutasította azt, hogy a központi híd Szent Lászlóról legyen elnevezve”. Mint már megírtuk, ez az elutasítás csak konzultatív jellegű, vagyis ettől elvben még mindig megszavazhatja a városvezetés a névadást, ám Csomortányi szerint „a döntés így sem járul hozzá a kérdéskörben kialakult feszültségek csökkentéséhez, sőt”. Jelezte: „Az ígéret az, hogy nem kerülhet vissza a városalapító Szent László szobra a felújítandó főtérre, ehelyett esetleg a hidat nevezik el róla, továbbá valamikor, a ködös jövőben esetleg a várban lehet szobra Szent Lászlónak, illetőleg a Körös áruház előtti kis teret Rimanóczyról neveznék el. Íme, ismét bebizonyosodik, hogy az RMDSZ újra hibás stratégiával élt, amikor a városvezetéssel való titkos tárgyalásokon próbálta rendezni az ügyet. A szobor főtéren való felállításához kellett volna ragaszkodni, nem olyasmikre áttérni inkább, amiket senki sem kért. Hiszen sem a magyar közösség, de még a román sem igényelte, hogy kezdjenek ehelyett hidakat átnevezni, és az áruház előtti tér elnevezése jó, köszönjük, de ezt sem kérte most senki. Nem ezek ugyanis a valós gondok ebben a témában, hanem az, hogy a város alapítójának legyen szobra a város főterén, ennyit megérdemelne ő is, az emlékének ápolása, de a város magyar közössége is.” Csomortányi úgy véli, az, hogy ehhez képest még azt sem sikerül zökkenőmentesen keresztülvinni, hogy a hat közúti hídból legalább egy magyar személyiség nevét kapja, mutatja, mennyire elhibázott a valós kérdésektől elterelő, titkos, háttéralkus politizálás. Bejelentette: mivel lényegében a névadásokkal foglalkozó bizottság arra hivatkozva utasította el a hozzájárulás megadását, hogy úgymond a román egység szimbolisztikáját sértené, ha a központban lévő híd magyar uralkodóról lenne elnevezve, az Erdélyi Magyar Néppárt az Országos Diszkrimináció-ellenes Bizottsághoz (CNCD) fordul.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2015. április 9.
Zavarná a román nemzeti egységet
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerint diszkriminál és feszültséget gerjeszt a románok és a magyarok között a Bihar megyei névadásokat véleményező bizottság, ezért a párt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál keres jogorvoslatot.
Csomortányi István, a párt Bihar megyei szervezetének elnöke tegnapi sajtótájékoztatóján azt kifogásolta, hogy a prefektusi hivatal keretében működő bizottság kedvezőtlenül véleményezte azt a javaslatot, hogy nevezzék el a városalapító Szent Lászlóról a Nagyvárad belvárosában álló Körös-hidat. A véleményezés ugyan nem kötelező érvényű, ezt a város önkormányzata felülbírálhatja, az EMNP elsősorban az indoklást tartotta elfogadhatatlannak, mely szerint „zavarná a román nemzeti egységet”, ha egy magyar király nevét viselné a híd.
Csomortányi azt is bejelentette, pert indítanak a polgármesteri hivatal ellen a többnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének elmulasztása miatt. Az erre vonatkozó kéréseket ugyanis sorozatosan elutasította a városvezetés.
Nagyváradon azt követően újult ki a román–magyar vita a szimbólumokról, hogy a város magyar közössége kezdeményezte, az átalakított főtéren álljon ismét Szent László szobra. A téren az idők során a király több szobra is állt. A legutóbbit, a 19. század végén felállított egész alakos bronzszobrot 1923-ban távolították el. A római katolikus egyház fogadta be a király kisméretű barokk kőszobrát is, mely korábban a város főterét díszítette. Böcskei László püspök azt a kompromisszumos megoldást javasolta, hogy a kevésbé impozáns kőszobor kerüljön a főtérre, a városvezetés azonban ezt is elutasította.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerint diszkriminál és feszültséget gerjeszt a románok és a magyarok között a Bihar megyei névadásokat véleményező bizottság, ezért a párt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál keres jogorvoslatot.
Csomortányi István, a párt Bihar megyei szervezetének elnöke tegnapi sajtótájékoztatóján azt kifogásolta, hogy a prefektusi hivatal keretében működő bizottság kedvezőtlenül véleményezte azt a javaslatot, hogy nevezzék el a városalapító Szent Lászlóról a Nagyvárad belvárosában álló Körös-hidat. A véleményezés ugyan nem kötelező érvényű, ezt a város önkormányzata felülbírálhatja, az EMNP elsősorban az indoklást tartotta elfogadhatatlannak, mely szerint „zavarná a román nemzeti egységet”, ha egy magyar király nevét viselné a híd.
Csomortányi azt is bejelentette, pert indítanak a polgármesteri hivatal ellen a többnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének elmulasztása miatt. Az erre vonatkozó kéréseket ugyanis sorozatosan elutasította a városvezetés.
Nagyváradon azt követően újult ki a román–magyar vita a szimbólumokról, hogy a város magyar közössége kezdeményezte, az átalakított főtéren álljon ismét Szent László szobra. A téren az idők során a király több szobra is állt. A legutóbbit, a 19. század végén felállított egész alakos bronzszobrot 1923-ban távolították el. A római katolikus egyház fogadta be a király kisméretű barokk kőszobrát is, mely korábban a város főterét díszítette. Böcskei László püspök azt a kompromisszumos megoldást javasolta, hogy a kevésbé impozáns kőszobor kerüljön a főtérre, a városvezetés azonban ezt is elutasította.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 9.
Diszkriminációt kiált a bihari néppárt
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordul az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete azt követően, hogy a prefektúra névadásokat elbíráló bizottsága kifogásolta a Nagyvárad központjában található híd Szent Lászlóról történő elnevezését – jelentette be szerdai sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke.
A prefektúra bizottságának érvelése szerint zavarná a román nemzeti egységet, ha egy magyar királyról kapná nevét az egykori Szent László teret (ma Egyesül tér) az egykori Bémer térrel (ma Ferdinánd király tér) összekötő átkelő.
Az RMDSZ, a magyar történelmi egyházak képviselői és a városvezetés zártkörű tárgyalása folytán merült fel az a lehetőség, hogy a hidat nevezzék el a városalapítóról, továbbá Körös áruház előtti kis tér Rimanóczy Kálmán nevét vegye fel, és a Szent László-szobor a várban legyen felállítva. „Elterelték a figyelmet az eredeti kezdeményezésről, és előtérbe került egy másik megoldásra váró probléma” – fogalmazott Csomortányi, leszögezve, igaz, hogy a helyi tanácsra nézve nem kötelező érvényű a bizottság döntése, de az megállapítható, hogy egy olyan diszkriminatív magyarázat, ami feszültséget gerjeszt a Váradon élő román és magyar közösség között.
A néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke egyúttal arról is tájékoztatott, hogy az EMNP bírósághoz fordul a kétnyelvű utcanév-táblák ügyében annak apropóján, hogy az önkormányzat ismét negatív választ adott a párt ez irányú megkeresésre. Amint arról beszámoltuk, a közigazgatási panaszban a történelmi elnevezések szabad használatát lehetővé tevő hatályos törvényi keretekre hivatkozva azt kérték, hogy a kisebbségi nyelvhasználat részeként a város közterületeire tájékoztató, tehát nem hivatalos jelleggel kerüljenek ki a magyar nyelvű, hagyományos közterület-elnevezések is.
Az önkormányzat ismételten arra hivatkozva utasította vissza a megkeresést, hogy a helyi közigazgatási törvényben és az azt kiegészítő kormányhatározatban konkrét formában meghatározzák, hogy hivatalosan milyen elnevezéseket lehet használni a magyarok által legalább 20 százalékban lakott településeken. Csomortányi szerint ez az indoklás azért nem állja meg a helyét, mert csak a helységnévtáblák esnek a törvény hatálya alá, az utcanévtáblák nem
Krónika (Kolozsvár)
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordul az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete azt követően, hogy a prefektúra névadásokat elbíráló bizottsága kifogásolta a Nagyvárad központjában található híd Szent Lászlóról történő elnevezését – jelentette be szerdai sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke.
A prefektúra bizottságának érvelése szerint zavarná a román nemzeti egységet, ha egy magyar királyról kapná nevét az egykori Szent László teret (ma Egyesül tér) az egykori Bémer térrel (ma Ferdinánd király tér) összekötő átkelő.
Az RMDSZ, a magyar történelmi egyházak képviselői és a városvezetés zártkörű tárgyalása folytán merült fel az a lehetőség, hogy a hidat nevezzék el a városalapítóról, továbbá Körös áruház előtti kis tér Rimanóczy Kálmán nevét vegye fel, és a Szent László-szobor a várban legyen felállítva. „Elterelték a figyelmet az eredeti kezdeményezésről, és előtérbe került egy másik megoldásra váró probléma” – fogalmazott Csomortányi, leszögezve, igaz, hogy a helyi tanácsra nézve nem kötelező érvényű a bizottság döntése, de az megállapítható, hogy egy olyan diszkriminatív magyarázat, ami feszültséget gerjeszt a Váradon élő román és magyar közösség között.
A néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke egyúttal arról is tájékoztatott, hogy az EMNP bírósághoz fordul a kétnyelvű utcanév-táblák ügyében annak apropóján, hogy az önkormányzat ismét negatív választ adott a párt ez irányú megkeresésre. Amint arról beszámoltuk, a közigazgatási panaszban a történelmi elnevezések szabad használatát lehetővé tevő hatályos törvényi keretekre hivatkozva azt kérték, hogy a kisebbségi nyelvhasználat részeként a város közterületeire tájékoztató, tehát nem hivatalos jelleggel kerüljenek ki a magyar nyelvű, hagyományos közterület-elnevezések is.
Az önkormányzat ismételten arra hivatkozva utasította vissza a megkeresést, hogy a helyi közigazgatási törvényben és az azt kiegészítő kormányhatározatban konkrét formában meghatározzák, hogy hivatalosan milyen elnevezéseket lehet használni a magyarok által legalább 20 százalékban lakott településeken. Csomortányi szerint ez az indoklás azért nem állja meg a helyét, mert csak a helységnévtáblák esnek a törvény hatálya alá, az utcanévtáblák nem
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 9.
Kiszorítanak
Újabb település került fel az erdélyi frontvárosok térképére: Kovászna. Kitartó, szorgos kezek fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy a többségében magyarok lakta fürdőváros lakossága ne ismerjen nyugalmat, a nemzetiségi összetétel pedig más, az évszázadok óta megszokottal ellentétes irányba billenjen el.
És mi a leghatékonyabb eszköz eme célok megvalósítására? A provokáció. Két évvel ezelőtt amiatt gerjesztettek feszültséget a kisvárosban román szervezetek a bukaresti média hathatós segítségével, hogy itt úgymond lábbal tiporják a románok jogait. Az elnyomás pedig olyanformán nyilvánult meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoport egyik – nem mellékesen román nemzetiségű pedagógusa – leparancsolta a román nemzeti színű fejpántot annak a diáklánynak a fejéről, aki a szalag viselésére március 15-ét találta a legalkalmasabb időpontnak.
A nemzeti hőssé avanzsált tanuló gesztusa feszültségekhez vezetett az oktatási intézményben, a ferdítésre és uszításra oly fogékony sajtó pedig úgy állította be a történteket, hogy az „úgynevezett Székelyföldön” tilos a román nemzeti színek viselése.
Mivel az akkori botrány elcsitult, ideje volt újabbat gerjeszteni. Miután nem sikerült a Kőrösi-gimnázium nevéhez társítani – elvégre abba sem a magyar pedagógusok, sem a helyi önkormányzat nem egyezett volna bele –, a néhai ortodox püspök emlékét ápoló szervezetnek sikerült rávennie az egészségügyi minisztériumot, hogy az országos hírnévnek örvendő szívkórház viselhesse Iustinian Teculescu nevét.
Mit számít, hogy az egyházi vezetőnek annyi köze volt a gyógyászathoz és a Benedek Géza alapította egészségügyi intézményhez, mint hajdúnak a harangöntéshez? Ez a lépés kiválóan illik a kommunista diktatúra idején csúcsra járatott nemzeti programba, amelynek lényege végképp eltörölni Erdélyben a magyar múltat, ott is felcserélve a mondvacsinált román emlékekkel, ahol azokat hiába keresnénk.
Ennek a nyelvi-etnikai honfoglalásnak az eredménye az is, hogy Nagyváradon köztéri szobrot se emelhetünk, hidat se nevezhetünk el a város alapítójáról, Szent László királyról, mivelhogy zavarná a „román nemzeti egység szimbolikáját”. A saját nemzeti önérzetére valamit is adó nép ilyen esetben szégyellné magát.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Újabb település került fel az erdélyi frontvárosok térképére: Kovászna. Kitartó, szorgos kezek fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy a többségében magyarok lakta fürdőváros lakossága ne ismerjen nyugalmat, a nemzetiségi összetétel pedig más, az évszázadok óta megszokottal ellentétes irányba billenjen el.
És mi a leghatékonyabb eszköz eme célok megvalósítására? A provokáció. Két évvel ezelőtt amiatt gerjesztettek feszültséget a kisvárosban román szervezetek a bukaresti média hathatós segítségével, hogy itt úgymond lábbal tiporják a románok jogait. Az elnyomás pedig olyanformán nyilvánult meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoport egyik – nem mellékesen román nemzetiségű pedagógusa – leparancsolta a román nemzeti színű fejpántot annak a diáklánynak a fejéről, aki a szalag viselésére március 15-ét találta a legalkalmasabb időpontnak.
A nemzeti hőssé avanzsált tanuló gesztusa feszültségekhez vezetett az oktatási intézményben, a ferdítésre és uszításra oly fogékony sajtó pedig úgy állította be a történteket, hogy az „úgynevezett Székelyföldön” tilos a román nemzeti színek viselése.
Mivel az akkori botrány elcsitult, ideje volt újabbat gerjeszteni. Miután nem sikerült a Kőrösi-gimnázium nevéhez társítani – elvégre abba sem a magyar pedagógusok, sem a helyi önkormányzat nem egyezett volna bele –, a néhai ortodox püspök emlékét ápoló szervezetnek sikerült rávennie az egészségügyi minisztériumot, hogy az országos hírnévnek örvendő szívkórház viselhesse Iustinian Teculescu nevét.
Mit számít, hogy az egyházi vezetőnek annyi köze volt a gyógyászathoz és a Benedek Géza alapította egészségügyi intézményhez, mint hajdúnak a harangöntéshez? Ez a lépés kiválóan illik a kommunista diktatúra idején csúcsra járatott nemzeti programba, amelynek lényege végképp eltörölni Erdélyben a magyar múltat, ott is felcserélve a mondvacsinált román emlékekkel, ahol azokat hiába keresnénk.
Ennek a nyelvi-etnikai honfoglalásnak az eredménye az is, hogy Nagyváradon köztéri szobrot se emelhetünk, hidat se nevezhetünk el a város alapítójáról, Szent László királyról, mivelhogy zavarná a „román nemzeti egység szimbolikáját”. A saját nemzeti önérzetére valamit is adó nép ilyen esetben szégyellné magát.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 10.
Híd, ami elválaszt
„Két ajándékot is kapott húsvét alkalmából a nagyváradi magyar lakosság” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke. Burkolatlanul célzott ezzel arra a két aktuális problémára, ami továbbra is érinti a nagyváradi történelmi magyar utcanevek fel nem tüntetését, illetve a nemrégiben a városi önkormányzat által közzé tett hídelnevezéseket, melyeket a prefektúra keretében működő névadó bizottság illetékes szervei öt a hatból arányban jóvá is hagytak, egy kivétellel, természetesen a központi Szent László híd elnevezésével. Ekként választja tehát ketté a többségi és kisebbségi véleményeket a Sebes-Körösön átívelő, egyébként mindannyiunk számára összekötő szerepet játszó híd.
Tipikus esetről beszélt Csomortányi, „szerettünk volna egy problémát megoldani, s ezzel kreáltunk egy másikat” – mondta, hozzátéve, hogy az EMNP szerint az RMDSZ a városi önkormányzattal közösen a főtéren felállítandó Szent László szobor ügye helyett más megoldásokat próbált választani, háttérmegegyezések alapján, azaz megkerülve az eddigi kezdeményezéseket, kompromisszumot kötött, ha már szobor nem lehet, legalább híd legyen elnevezve a városalapítóról. A prefektúra véleményezése csak konzultatív, de amennyiben a városvezetés mégsem hagyja jóvá a híd Szent Lászlóról való elnevezését – amit egyébként azért utasítanak el, mert „sérti egy magyar királyról elnevezett objektum a román állam integritásának eszméjét” – úgy az EMNP következő lépése az lesz, hogy az országos diszkriminációs bizottsághoz fordulnak ez ügyben.
Az EMNP immár másodszor tett panaszt a városvezetőségnél a kihelyezendő kétnyelvű utcatáblák ügyében is, amit ismét elutasítottak, megkerülve a válaszadást, egy olyan törvényre hivatkozva, aminek semmi köze nincs a helyi közösségek történelmi utcanév-használatához, hanem a települések nevének, illetve a közintézmények kisebbségi nyelven való feltűntetését szabályozza. Csomortányi három olyan törvényt, illetve szabályozást is idézett (köztük a 33/1995, 282/2007 törvények ide vonatkozó cikkelyeit), amelyek lehetővé teszik a történelmi utcanevek használatát, sőt szorgalmazzák is azokat olyan településeken, ahol a kisebbség aránya eléri a 20%-ot. Konkrét példával élve, ez Szászsebesen és Besztercén meg is valósult a közelmúltban. Az EMNP következő lépése perre vinni ezt az ügyet.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)
„Két ajándékot is kapott húsvét alkalmából a nagyváradi magyar lakosság” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke. Burkolatlanul célzott ezzel arra a két aktuális problémára, ami továbbra is érinti a nagyváradi történelmi magyar utcanevek fel nem tüntetését, illetve a nemrégiben a városi önkormányzat által közzé tett hídelnevezéseket, melyeket a prefektúra keretében működő névadó bizottság illetékes szervei öt a hatból arányban jóvá is hagytak, egy kivétellel, természetesen a központi Szent László híd elnevezésével. Ekként választja tehát ketté a többségi és kisebbségi véleményeket a Sebes-Körösön átívelő, egyébként mindannyiunk számára összekötő szerepet játszó híd.
Tipikus esetről beszélt Csomortányi, „szerettünk volna egy problémát megoldani, s ezzel kreáltunk egy másikat” – mondta, hozzátéve, hogy az EMNP szerint az RMDSZ a városi önkormányzattal közösen a főtéren felállítandó Szent László szobor ügye helyett más megoldásokat próbált választani, háttérmegegyezések alapján, azaz megkerülve az eddigi kezdeményezéseket, kompromisszumot kötött, ha már szobor nem lehet, legalább híd legyen elnevezve a városalapítóról. A prefektúra véleményezése csak konzultatív, de amennyiben a városvezetés mégsem hagyja jóvá a híd Szent Lászlóról való elnevezését – amit egyébként azért utasítanak el, mert „sérti egy magyar királyról elnevezett objektum a román állam integritásának eszméjét” – úgy az EMNP következő lépése az lesz, hogy az országos diszkriminációs bizottsághoz fordulnak ez ügyben.
Az EMNP immár másodszor tett panaszt a városvezetőségnél a kihelyezendő kétnyelvű utcatáblák ügyében is, amit ismét elutasítottak, megkerülve a válaszadást, egy olyan törvényre hivatkozva, aminek semmi köze nincs a helyi közösségek történelmi utcanév-használatához, hanem a települések nevének, illetve a közintézmények kisebbségi nyelven való feltűntetését szabályozza. Csomortányi három olyan törvényt, illetve szabályozást is idézett (köztük a 33/1995, 282/2007 törvények ide vonatkozó cikkelyeit), amelyek lehetővé teszik a történelmi utcanevek használatát, sőt szorgalmazzák is azokat olyan településeken, ahol a kisebbség aránya eléri a 20%-ot. Konkrét példával élve, ez Szászsebesen és Besztercén meg is valósult a közelmúltban. Az EMNP következő lépése perre vinni ezt az ügyet.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. április 10.
Szent László: híd, ami elválaszt
Újabb bizonyítékra bukkantam arra nézvést, hogy Románia igenis gazdag ország. Ugyanis számos olyan intézményt képes eltartani, amelyek konkrét haszna tulajdonképpen mindenki előtt rejtett, viszont számos közeli ismerősnek és üzletfélnek lehet bennük jól fizető állást biztosítani.
Itt vannak mindjárt a megyei prefektúrák alárendeltségében működő bizottságok, amelyek feladata az, hogy elbírálják az egyes önkormányzatok által bizonyos közterületeknek, illetve létesítményeknek adandó neveket. Itt jegyeznénk meg, hogy már eleve a prefektúra intézményének szükségessége is megkérdőjelezhető, hiszen nem a polgárok választják a prefektust, hanem az aktuális kormány nevezi ki a tisztségbe.
Az intézmény feladata hivatalosan a törvények betartása fölötti őrködés, de valójában nem több a helyi közigazgatás és a kormány közé ékelődő szervnél, amelyen keresztül a központ ellenőrizni tudja a helyi intézményeket, és beleszólhat mindenbe. Mi sem illusztrálja jobban mindezt annál, ahogy az említett névelbíráló bizottságok működnek.
Itt van például Nagyvárad esete, ahol az önkormányzat belement abba, hogy a település legközpontibb fekvésű hídját a városalapító Szent László királyról nevezzék el. Nincs szó parttalan toleranciáról: öt másik híd olyan román vagy a románok számára fontos személyiség nevét kapja, akiknek a városhoz amúgy semmi közük.
A listát föl kellett terjeszteni a névelbíráló bizottsághoz, amelynek tagjai kizárólag a Szent László elnevezést kifogásolták, mondván: a történelmi Szent László és Bémer tereket összekötő hidat inkább a román nemzeti egységet képviselő személyiségről kellene elnevezni, mivel románul Egyesülés és Ferdinánd király térnek hívják a két közteret. Ez mindenképpen érdekes okfejtés egy olyan intézmény testületétől, amelynek elvileg a törvényesség betartatása lenne a feladata.
Jómagam ugyanis nem tudok olyan törvényről, amely tiltaná, hogy a településeken magyar személyiségekről nevezzenek el köztereket. Ráadásul normális helyeken nemhogy egy fantombizottságnak, de még a kormánynak sincs köze ahhoz, hogy egy településen kiről neveznek el köztereket. De, mint már említettem, Románia gazdag ország. Arra legalábbis mindenképpen futja, hogy a sovinizmust és az őshonos magyar közösséggel szembeni gyűlöletet ébren tartó testületeket pénzeljenek.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Újabb bizonyítékra bukkantam arra nézvést, hogy Románia igenis gazdag ország. Ugyanis számos olyan intézményt képes eltartani, amelyek konkrét haszna tulajdonképpen mindenki előtt rejtett, viszont számos közeli ismerősnek és üzletfélnek lehet bennük jól fizető állást biztosítani.
Itt vannak mindjárt a megyei prefektúrák alárendeltségében működő bizottságok, amelyek feladata az, hogy elbírálják az egyes önkormányzatok által bizonyos közterületeknek, illetve létesítményeknek adandó neveket. Itt jegyeznénk meg, hogy már eleve a prefektúra intézményének szükségessége is megkérdőjelezhető, hiszen nem a polgárok választják a prefektust, hanem az aktuális kormány nevezi ki a tisztségbe.
Az intézmény feladata hivatalosan a törvények betartása fölötti őrködés, de valójában nem több a helyi közigazgatás és a kormány közé ékelődő szervnél, amelyen keresztül a központ ellenőrizni tudja a helyi intézményeket, és beleszólhat mindenbe. Mi sem illusztrálja jobban mindezt annál, ahogy az említett névelbíráló bizottságok működnek.
Itt van például Nagyvárad esete, ahol az önkormányzat belement abba, hogy a település legközpontibb fekvésű hídját a városalapító Szent László királyról nevezzék el. Nincs szó parttalan toleranciáról: öt másik híd olyan román vagy a románok számára fontos személyiség nevét kapja, akiknek a városhoz amúgy semmi közük.
A listát föl kellett terjeszteni a névelbíráló bizottsághoz, amelynek tagjai kizárólag a Szent László elnevezést kifogásolták, mondván: a történelmi Szent László és Bémer tereket összekötő hidat inkább a román nemzeti egységet képviselő személyiségről kellene elnevezni, mivel románul Egyesülés és Ferdinánd király térnek hívják a két közteret. Ez mindenképpen érdekes okfejtés egy olyan intézmény testületétől, amelynek elvileg a törvényesség betartatása lenne a feladata.
Jómagam ugyanis nem tudok olyan törvényről, amely tiltaná, hogy a településeken magyar személyiségekről nevezzenek el köztereket. Ráadásul normális helyeken nemhogy egy fantombizottságnak, de még a kormánynak sincs köze ahhoz, hogy egy településen kiről neveznek el köztereket. De, mint már említettem, Románia gazdag ország. Arra legalábbis mindenképpen futja, hogy a sovinizmust és az őshonos magyar közösséggel szembeni gyűlöletet ébren tartó testületeket pénzeljenek.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 11.
Beszéljen románul! (Aki román kenyeret eszik…)
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak. A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról. Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre? Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú. A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet. Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.” Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak. A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról. Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre? Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú. A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet. Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.” Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 11.
Petrovits István és Fazakas Tibor tárlata Vajdahunyadon
Közös alapra építve
Tematikáját és formavilágát tekintve igen színes tárlat nyílt meg e héten a vajdahunyadi képzőművészeti galériában. Petrovits István, háromszéki szobrász és Fazakas Tibor, barcasági születésű, de immár vajdahunyadinak tekinthető grafikus ismeretsége, barátsága fél századdal ezelőtt szövődött, amikor a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjaiban együtt tanulták a véső és ecset kezelését Izsák Mártontól, Barabás Istvántól, Hunyadi Lászlótól és sok más neves képzőművésztől. Jó pár esztendő eltéréssel aztán mindketten a Bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián csiszolták tehetségüket. Útjaik azonban szétváltak: Petrovits István hazatért Sepsiszentgyörgyre, Fazakas Tibor azonban már a kolozsvári Pedagógiai Főiskola elvégzése után Vajdahunyadra kapott kinevezést. – Hosszú évekig nem találkoztunk. Aztán 1989 után egyre gyakrabban nyílt lehetőségünk részt venni magyarországi alkotótáborokban. Itt találtunk ismét egymásra, és az utóbbi, Bugacon megszervezett tábor alkalmával született meg e vajdahunyadi kiállítás ötlete – ismertette a távolra nyúló előzményeket a házigazda szerepét betöltő művésztárs.
A két alkotónak nem csupán életútja haladt más-más irányba, de kifejező-eszközeik is merőben eltérnek egymástól. Petrovits István a monumentális szobrászatban talált megfelelő eszközt, teret, formát az önkifejezésre. Fazakas Tibor pedig leginkább a szabályos formákba zárt op-artban jeleníti meg gondolatait, meglátásait. Alkotásaik azonban érdekes módon harmonikusan illeszkednek egymáshoz – talán a mindkettejük életét, munkásságát meghatározó marosvásárhelyi évek nyoma fedezhető fel bennük
– Úgy gondoltam, Vajdahunyadra mindenképp a középkorhoz, reneszánszhoz kötődő alkotásokkal illik jönni, ezért került itt kiállításra Hunyadi Mátyás mellszobra, illetve a Régizene fesztivál díja, ami egy kisplasztika, úgyszintén egy Szent György-ábrázolás is. Itt van még egy köztéri szobromnak is a mása, a sepsiszentgyörgyi megyei kórház udvarában felállított Meg nem született gyermekek emlékműve – mutat a kiállított alkotásokra Petrovics István. A szobormások, kisplasztikák között pedig színes, diópáccal és akvarellel készült női aktok díszítik a falakat. – Ezek tulajdonképpen szobor-tervek, vázlatok, fekete-fehér rajzok, amiket utólag különböző technikával kiszíneztem, így váltak önálló képpé – magyarázza a művész. A képek lényegre törő formái, a megjelenített gesztusok egyértelműen utalnak az alkotó szobrászkezére, -szemére. Sőt, székely lelkére is. Szilaj életerő feszíti a formákat, de bennük rejlik a lélek minden rezdülése. Olyan kéz és olyan lélek rajzolta, formázta e műveket, mely Bethlen Gábort, Kós Károlyt, Szent Lászlót és a magyar történelem sok más kiválóságát hívta elő kőből, fából, bronzból. Kisplasztikákban örökítve meg Kodály, Bartók, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Sütő András, Kríza János és Erdély számos nagy szülöttjének emlékét is.
A lelki nagyságot, székely életerőt sugárzó alkotásokhoz sajátos módon illeszkedik Fazakas Tibor mértani formákba öntött világa. Alkotásaiban ott lappang a feszültség, a fények, árnyak játéka, az örök fekete-fehér ellentét, melyet újabban egy-egy véletlenszerű arany, ezüst vonalvezetéssel old fel a művész. – Amióta nyugdíjban vonultam egyre kevesebbet használom a körzőt, vonalzót, egyre kevésbé ragaszkodom a kötött formákhoz. Minden évben egy-egy új technikával kísérletezem. Az utóbbi időben arany és ezüst festékkel rajzolok, teljesen szabadjára engedve a kezem. Az így kialakuló formákat színezem a magam meglátása szerint: templommá, virággá stb. Új technikaként alkalmazom a gyűrt papírt is. Ez egészen izgalmas kísérlet. Egyszerű fehér papírból alakulnak ki a különböző formák, melyeknek a gyűrődések térhatást biztosítanak. Természetesen a klasszikus op-art sem szorult háttérbe. Az utóbbi időben a sakktábla-szerű ábrázolás kerített hatalmába és sokat foglalkoztam a háború–béke, a harang-, a kehely-ábrázolással – mutat alkotásaira Fazakas Tibor, aki ezúttal is teljesen új munkákkal állt a vajdahunyadi közönség elé.
A két művész egymásra találása remélhetőleg nem merül ki e közös tárlatban. Petrovits István már meghívást kapott egy dévai bemutatkozásra is és a székelyföldi települések illetve európai nagyvárosok mellett idővel talán felénk is otthonra talál néhány székely lelkű Petrovits-plasztika.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Közös alapra építve
Tematikáját és formavilágát tekintve igen színes tárlat nyílt meg e héten a vajdahunyadi képzőművészeti galériában. Petrovits István, háromszéki szobrász és Fazakas Tibor, barcasági születésű, de immár vajdahunyadinak tekinthető grafikus ismeretsége, barátsága fél századdal ezelőtt szövődött, amikor a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjaiban együtt tanulták a véső és ecset kezelését Izsák Mártontól, Barabás Istvántól, Hunyadi Lászlótól és sok más neves képzőművésztől. Jó pár esztendő eltéréssel aztán mindketten a Bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián csiszolták tehetségüket. Útjaik azonban szétváltak: Petrovits István hazatért Sepsiszentgyörgyre, Fazakas Tibor azonban már a kolozsvári Pedagógiai Főiskola elvégzése után Vajdahunyadra kapott kinevezést. – Hosszú évekig nem találkoztunk. Aztán 1989 után egyre gyakrabban nyílt lehetőségünk részt venni magyarországi alkotótáborokban. Itt találtunk ismét egymásra, és az utóbbi, Bugacon megszervezett tábor alkalmával született meg e vajdahunyadi kiállítás ötlete – ismertette a távolra nyúló előzményeket a házigazda szerepét betöltő művésztárs.
A két alkotónak nem csupán életútja haladt más-más irányba, de kifejező-eszközeik is merőben eltérnek egymástól. Petrovits István a monumentális szobrászatban talált megfelelő eszközt, teret, formát az önkifejezésre. Fazakas Tibor pedig leginkább a szabályos formákba zárt op-artban jeleníti meg gondolatait, meglátásait. Alkotásaik azonban érdekes módon harmonikusan illeszkednek egymáshoz – talán a mindkettejük életét, munkásságát meghatározó marosvásárhelyi évek nyoma fedezhető fel bennük
– Úgy gondoltam, Vajdahunyadra mindenképp a középkorhoz, reneszánszhoz kötődő alkotásokkal illik jönni, ezért került itt kiállításra Hunyadi Mátyás mellszobra, illetve a Régizene fesztivál díja, ami egy kisplasztika, úgyszintén egy Szent György-ábrázolás is. Itt van még egy köztéri szobromnak is a mása, a sepsiszentgyörgyi megyei kórház udvarában felállított Meg nem született gyermekek emlékműve – mutat a kiállított alkotásokra Petrovics István. A szobormások, kisplasztikák között pedig színes, diópáccal és akvarellel készült női aktok díszítik a falakat. – Ezek tulajdonképpen szobor-tervek, vázlatok, fekete-fehér rajzok, amiket utólag különböző technikával kiszíneztem, így váltak önálló képpé – magyarázza a művész. A képek lényegre törő formái, a megjelenített gesztusok egyértelműen utalnak az alkotó szobrászkezére, -szemére. Sőt, székely lelkére is. Szilaj életerő feszíti a formákat, de bennük rejlik a lélek minden rezdülése. Olyan kéz és olyan lélek rajzolta, formázta e műveket, mely Bethlen Gábort, Kós Károlyt, Szent Lászlót és a magyar történelem sok más kiválóságát hívta elő kőből, fából, bronzból. Kisplasztikákban örökítve meg Kodály, Bartók, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Sütő András, Kríza János és Erdély számos nagy szülöttjének emlékét is.
A lelki nagyságot, székely életerőt sugárzó alkotásokhoz sajátos módon illeszkedik Fazakas Tibor mértani formákba öntött világa. Alkotásaiban ott lappang a feszültség, a fények, árnyak játéka, az örök fekete-fehér ellentét, melyet újabban egy-egy véletlenszerű arany, ezüst vonalvezetéssel old fel a művész. – Amióta nyugdíjban vonultam egyre kevesebbet használom a körzőt, vonalzót, egyre kevésbé ragaszkodom a kötött formákhoz. Minden évben egy-egy új technikával kísérletezem. Az utóbbi időben arany és ezüst festékkel rajzolok, teljesen szabadjára engedve a kezem. Az így kialakuló formákat színezem a magam meglátása szerint: templommá, virággá stb. Új technikaként alkalmazom a gyűrt papírt is. Ez egészen izgalmas kísérlet. Egyszerű fehér papírból alakulnak ki a különböző formák, melyeknek a gyűrődések térhatást biztosítanak. Természetesen a klasszikus op-art sem szorult háttérbe. Az utóbbi időben a sakktábla-szerű ábrázolás kerített hatalmába és sokat foglalkoztam a háború–béke, a harang-, a kehely-ábrázolással – mutat alkotásaira Fazakas Tibor, aki ezúttal is teljesen új munkákkal állt a vajdahunyadi közönség elé.
A két művész egymásra találása remélhetőleg nem merül ki e közös tárlatban. Petrovits István már meghívást kapott egy dévai bemutatkozásra is és a székelyföldi települések illetve európai nagyvárosok mellett idővel talán felénk is otthonra talál néhány székely lelkű Petrovits-plasztika.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 12.
„Beszéljen románul!"
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak.
A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról.
Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre?
Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú.
A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet.
Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.”
Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék
Székelyhon.ro
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak.
A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról.
Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre?
Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú.
A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet.
Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.”
Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék
Székelyhon.ro
2015. április 12.
Az egyházmegye kincstári hagyatéka volt a téma
Nagyvárad- Csütörtök kora este a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében szokásos havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Lakatos Attila muzeológus volt a vendég.
Az egybegyűlteket Pásztai Ottó egyesületi elnök üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a név- és születésnapjukat ünneplőket, Nikolits Anna pedig felolvasott egy-egy Mécs László és Árvay Árpád-költeményt. Az e havi meghívott Lakatos Attila muzeológus, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye által működtetett Vallásturisztikai Iroda vezetője volt, aki a püspökség kincstárában az évszázadok folyamán, illetve jelenleg őrzött, szinte felbecsülhetetlen értékű tárgyakról tartott egy részletgazdag, igen érdekes vetített képes előadást. Bevezetőjében kiemelte, hogy a Premontrei Főgimnázium egykori tanárai és diákjai 19. és 20. századi munkássága nélkül a térség régészeti öröksége sokkal szegényebb lenne. Megjegyezte: a téma kimeríthetetlen, hiszen Nagyváradnak hihetetlenül értékes és gazdag az egyházi ipar- és ötvösművészeti gyűjteménye, és mivel ez egy zárt világ volt évszázadokon keresztül, még az idősek is keveset tudnak róla. Amikor 1992-ben megnyílt a Székesegyházban az egyházművészeti múzeum, az tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsát jelentette, hiszen utoljára szakember szakmai szempontból több évtizeddel ezelőtt vizsgálta a kiállított tárgyakat, Némethy Gyula kanonok személyében. A turisztikai és műemlékvédelmi élet fellendítésén túl ezért is volt szükség arra az elmúlt hónapokban, hogy megújuljon ez a tárlat, bár úgymond teljes rendet teremteni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Az erre való törekvést több tényező is nehezíti. Például az, hogy a közel 1000 éves váradi püspökségnek csupán az utóbbi 300-350 évében tapasztalható konkréten nyomon követhető kontinuitás. Emellett sok minden elveszett annak betudhatóan, hogy Magyarországon javarészt hiányoztak a közízlésformáló intézmények. Amikor pedig kialakultak volna, jöttek valakik, akik lerombolták. Ha mégis léteztek olyan személyek, akik pótolhatták volna ezt a hiányt, ők tulajdonképpen rejtegették ezeket, így nem voltak használva vagy közszemlére téve. Ugyanakkor míg Nyugat-Európában érdekes módon kialakult valamifajta múzeumszerűség, ez Magyarországon valami miatt még a püspökségek esetében sem működött. Váradon a 19. század 30-as éveitől kezdve a Premontrei Főgimnáziumnak volt ugyan egy egyházi tárgyi gyűjteménye, de ezt csak a szerzetesek, illetve az iskola kötelékén belül használták. Az egyházat amúgy is magába zárkózási hajlandóság jellemezte, és akkoriban ráadásul a barokk művészet még az újnak számított, és sokan igénytelennek, barbárnak tartották, inkább a reneszánsz és a gótika volt népszerű- magyarázta a muzeológus.
Tanulságos pusztulások
Általában 150 évenként valamilyen pusztulás következett be, a források szinte csak erről tudósítanak. Ha valamilyen dokumentumok fenn is maradtak, ilyen típusú adatokhoz köthetőek, mert „ez a dolgok rendje”. A tatárjárás előtti időkről semmilyen iparművészeti adat vagy tárgyi emlék nincs, Rogerius mester ír erről a pusztulásról a Siralmas ének 36-37. fejezetében. Ezután valószínűleg 1401 környékén az akkori székesegyház kincstára tűzvész áldozata lett, majd egy „nyugodt” közel 130 év következett 1526-ig, ha eltekintünk attól az 1443-as feltételezett földrengéstől, mely megrázta a várat. Mohács előtt a templomok értékes arany és ezüst tárgyakat kellett beszolgáltassanak a királynak, bár a váradi egyházmegyében erről nem maradt fenn tudósítás. Az 1660-1692 közötti török uralom idején természetesen csak pusztulás volt, de az ezt követő évszázadok sem jellemezhetőek azzal, hogy folyamatos lett volna a gyűjtés. Több megrázkódtatás is érte a váradi egyházmegyei kincstárat az elmúlt 300-400 évben is, a legbizarrabb talán 1944-ben, amikor öt-hat barokk műtárgy is eltűnt, a szovjet katonák „jóvoltából” épp a legértékesebbek. Mivel kincstári darabnak számítottak a liturgikus kiadványok és a papi öltözékek is, Lakatos Attila emellett a körülbelül 400 darabos, csodálatosan szép barokk egyházi ornátus gyűjteményről is beszélt, illetve mutatott képeket, valamint érdekességképpen a 150 darabos ötvösgyűjteményre is felhívta a figyelmet, melynek legrégibb darabja 1736-ban készült Bécsben, és aminek csupán egyetlen tárgya készült Váradon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Csütörtök kora este a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében szokásos havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Lakatos Attila muzeológus volt a vendég.
Az egybegyűlteket Pásztai Ottó egyesületi elnök üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a név- és születésnapjukat ünneplőket, Nikolits Anna pedig felolvasott egy-egy Mécs László és Árvay Árpád-költeményt. Az e havi meghívott Lakatos Attila muzeológus, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye által működtetett Vallásturisztikai Iroda vezetője volt, aki a püspökség kincstárában az évszázadok folyamán, illetve jelenleg őrzött, szinte felbecsülhetetlen értékű tárgyakról tartott egy részletgazdag, igen érdekes vetített képes előadást. Bevezetőjében kiemelte, hogy a Premontrei Főgimnázium egykori tanárai és diákjai 19. és 20. századi munkássága nélkül a térség régészeti öröksége sokkal szegényebb lenne. Megjegyezte: a téma kimeríthetetlen, hiszen Nagyváradnak hihetetlenül értékes és gazdag az egyházi ipar- és ötvösművészeti gyűjteménye, és mivel ez egy zárt világ volt évszázadokon keresztül, még az idősek is keveset tudnak róla. Amikor 1992-ben megnyílt a Székesegyházban az egyházművészeti múzeum, az tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsát jelentette, hiszen utoljára szakember szakmai szempontból több évtizeddel ezelőtt vizsgálta a kiállított tárgyakat, Némethy Gyula kanonok személyében. A turisztikai és műemlékvédelmi élet fellendítésén túl ezért is volt szükség arra az elmúlt hónapokban, hogy megújuljon ez a tárlat, bár úgymond teljes rendet teremteni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Az erre való törekvést több tényező is nehezíti. Például az, hogy a közel 1000 éves váradi püspökségnek csupán az utóbbi 300-350 évében tapasztalható konkréten nyomon követhető kontinuitás. Emellett sok minden elveszett annak betudhatóan, hogy Magyarországon javarészt hiányoztak a közízlésformáló intézmények. Amikor pedig kialakultak volna, jöttek valakik, akik lerombolták. Ha mégis léteztek olyan személyek, akik pótolhatták volna ezt a hiányt, ők tulajdonképpen rejtegették ezeket, így nem voltak használva vagy közszemlére téve. Ugyanakkor míg Nyugat-Európában érdekes módon kialakult valamifajta múzeumszerűség, ez Magyarországon valami miatt még a püspökségek esetében sem működött. Váradon a 19. század 30-as éveitől kezdve a Premontrei Főgimnáziumnak volt ugyan egy egyházi tárgyi gyűjteménye, de ezt csak a szerzetesek, illetve az iskola kötelékén belül használták. Az egyházat amúgy is magába zárkózási hajlandóság jellemezte, és akkoriban ráadásul a barokk művészet még az újnak számított, és sokan igénytelennek, barbárnak tartották, inkább a reneszánsz és a gótika volt népszerű- magyarázta a muzeológus.
Tanulságos pusztulások
Általában 150 évenként valamilyen pusztulás következett be, a források szinte csak erről tudósítanak. Ha valamilyen dokumentumok fenn is maradtak, ilyen típusú adatokhoz köthetőek, mert „ez a dolgok rendje”. A tatárjárás előtti időkről semmilyen iparművészeti adat vagy tárgyi emlék nincs, Rogerius mester ír erről a pusztulásról a Siralmas ének 36-37. fejezetében. Ezután valószínűleg 1401 környékén az akkori székesegyház kincstára tűzvész áldozata lett, majd egy „nyugodt” közel 130 év következett 1526-ig, ha eltekintünk attól az 1443-as feltételezett földrengéstől, mely megrázta a várat. Mohács előtt a templomok értékes arany és ezüst tárgyakat kellett beszolgáltassanak a királynak, bár a váradi egyházmegyében erről nem maradt fenn tudósítás. Az 1660-1692 közötti török uralom idején természetesen csak pusztulás volt, de az ezt követő évszázadok sem jellemezhetőek azzal, hogy folyamatos lett volna a gyűjtés. Több megrázkódtatás is érte a váradi egyházmegyei kincstárat az elmúlt 300-400 évben is, a legbizarrabb talán 1944-ben, amikor öt-hat barokk műtárgy is eltűnt, a szovjet katonák „jóvoltából” épp a legértékesebbek. Mivel kincstári darabnak számítottak a liturgikus kiadványok és a papi öltözékek is, Lakatos Attila emellett a körülbelül 400 darabos, csodálatosan szép barokk egyházi ornátus gyűjteményről is beszélt, illetve mutatott képeket, valamint érdekességképpen a 150 darabos ötvösgyűjteményre is felhívta a figyelmet, melynek legrégibb darabja 1736-ban készült Bécsben, és aminek csupán egyetlen tárgya készült Váradon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. április 21.
Programkavalkád a Festum Varadinumon
Új helyszínek, új intézmények, új szemléletek egészítik ki a Festum Varadinum idei kínálatát – fogalmazta meg Szabó Ödön programkurátor. Értékes előadók, művészek kapcsolódnak be.
A teljesség igénye nélkül, íme néhány program a Festum Varadinum idei kínálatából: vasárnap, május 3-án ünnepi szentmisével és körmenettel kezdődik a Festum Varadinum, melynek keretében Böcskei László nagyváradi megyés püspök celebrál misét. Ezt követően többek között fuvószenekarok lépnek fel, lesz képzőművészeti kiállítás, két zenés irodalmi est, majd a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Pillangó című előadását tekintheti meg a közönség a Szigligeti Színházban. Móricz Zsigmond műve szerelmi idill három felvonásban, melynek során „a tánc, a mozgás, a gesztus azonos értékű lesz a verbális szövettel, miközben megszólal benne a lírai motívum, a szerelem” – fogalmazza Horváth Csaba rendező.
Rendhagyó órák
Hétfőn hagyományőrző mesterek találkozója zajlik majd, este Karádi Katalin emlékműsor lesz a Posticumban, 19 órától pedig az Apácák musical-komédiát adja majd elő többek között Voith Ági és Zakariás Éva, Kökényessy Ági rendezésében.
Kedden egyebek mellett rendhagyó testnevelés óra lesz diákoknak, Kovács Koko István olimpiai-, világ- és Európa-bajnok ökölvívóval, egy órától pedig Bálint András színművész, a budapesti Radnóti-színház igazgatója tart rendhagyó irodalomórát, melyen belül Radnóti Miklós versösszeállítás hangzik majd el. Délután Makk Károly filmrendezővel találkozhat majd a közönség a Posticum központban, ezzel párhuzamosan közönségtalálkozó zajlik majd Kovács Koko Istvánnal a Queen’s étteremben. 18 órától Radnóti est lesz a Posticumban, Leváltári kiállítás a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában, fél órával később pedig a Nagyváradi Unitárius Egyházközség szervezésében a Daltutajok zenekar előadásában szakrális zenei estre várják a hallgatóságot.
Emlékműsor, operett
Szerdán Kristófi János festőművész munkáiból nyílik kiállítás a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal dísztermében, délután pedig, Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő és előadó tiszteletére szervez emlékműsort a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. Ugyancsak szerdán Szilágyi Aladárnak a Szacsvay Akadémia 2014-es előadóival folytatott beszélgetéseit mutatja be Gebei Sándor egyetemi tanár az Ady Endre líceum dísztermében. 19 órától, Operett Express címmel Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek világhírű operett melódiákat adnak elő, a rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében lesz.
Csütörtökön délelőtt történelmi konferencia zajlik majd Várad, Erdély kapuja címmel, ezzel párhuzamosan pedig egy olyan rendezvény, melynek során Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal. Este Koncz Gábor budapesti színművész Gyorsvonat címmel tart önálló estet a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében.
Majális
Pénteken délután Varadinum történelmi verseny lesz az Ady Endre líceumban, este fél nyolctól pedig, a Lotus bevásárlóközpontban a Honey Beast együttes koncertezik. Ugyanaznap fél kilenctől Metropol koncertre várják az érdeklődőket a Nagyváradi Állami Filharmóniába. Szombaton 9 órától majális lesz a vársáncban, sportrendezvényekkel, gulyásfőző versennyel, közönségtalálkozókkal és sok előadással fűszerezve. Fellép többek között Mohácsi Brigitta, Baricz Gergő, az LL Junior, 21 órától a Neoton együttes tart élő koncertet, 22.50-től pedig tűzijátékkal zárul a majális. Aznap 17 órától zajlik majd Székely Csaba drámaíró szerzői estje is, a Szigligeti Színház stúdiótermében. A rendezvénysorozat utolsó napja református istentisztelettel veszi kezdetét, Csűry István püspök hirdet igét a Nagyvárad-olaszi református templomban.
Ingyenesek
18 órától a nyíregyházi Mandala Dalszínház tart előadást a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának dísztermében, Musical varázs címmel. A programajánló szerint „a Mandala Dalszínház társulatának vezető színészei a közönséggel együtt lubickolnak a világ, valamint a magyar musical és filmdal-készlet tengerében. A zenei válogatás széles teret ad a jókedvnek, az elgondolkodásnak és bizony a pityergésnek egyaránt. A rendezvénysorozat a Varadinum Díjkiosztó Ünnepséggel zárul, ezt követően a Szigligeti Színház Nagyvárad táncegyüttese bemutatja a Betyárvilág – tánc a mindenkori Rózsa Sándorról című előadást. Amint Szabó Ödön elmondta, a két vasárnapi előadás kivételével a rendezvények ingyenesek. „Szeretnénk, hogy a pénz ne legyen akadálya annak, hogy a kultúra az emberekhez jusson” – tette hozzá. A rendezvénysorozat fővédnöke Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a támogatók pedig a Comunitas alapítvány, a Bethlen Gábor alap, a Megyei Tanács, a Nagyváradi Önkormányzat, valamint a Lotus Center.
Neumann Andrea
erdon.ro
Új helyszínek, új intézmények, új szemléletek egészítik ki a Festum Varadinum idei kínálatát – fogalmazta meg Szabó Ödön programkurátor. Értékes előadók, művészek kapcsolódnak be.
A teljesség igénye nélkül, íme néhány program a Festum Varadinum idei kínálatából: vasárnap, május 3-án ünnepi szentmisével és körmenettel kezdődik a Festum Varadinum, melynek keretében Böcskei László nagyváradi megyés püspök celebrál misét. Ezt követően többek között fuvószenekarok lépnek fel, lesz képzőművészeti kiállítás, két zenés irodalmi est, majd a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Pillangó című előadását tekintheti meg a közönség a Szigligeti Színházban. Móricz Zsigmond műve szerelmi idill három felvonásban, melynek során „a tánc, a mozgás, a gesztus azonos értékű lesz a verbális szövettel, miközben megszólal benne a lírai motívum, a szerelem” – fogalmazza Horváth Csaba rendező.
Rendhagyó órák
Hétfőn hagyományőrző mesterek találkozója zajlik majd, este Karádi Katalin emlékműsor lesz a Posticumban, 19 órától pedig az Apácák musical-komédiát adja majd elő többek között Voith Ági és Zakariás Éva, Kökényessy Ági rendezésében.
Kedden egyebek mellett rendhagyó testnevelés óra lesz diákoknak, Kovács Koko István olimpiai-, világ- és Európa-bajnok ökölvívóval, egy órától pedig Bálint András színművész, a budapesti Radnóti-színház igazgatója tart rendhagyó irodalomórát, melyen belül Radnóti Miklós versösszeállítás hangzik majd el. Délután Makk Károly filmrendezővel találkozhat majd a közönség a Posticum központban, ezzel párhuzamosan közönségtalálkozó zajlik majd Kovács Koko Istvánnal a Queen’s étteremben. 18 órától Radnóti est lesz a Posticumban, Leváltári kiállítás a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában, fél órával később pedig a Nagyváradi Unitárius Egyházközség szervezésében a Daltutajok zenekar előadásában szakrális zenei estre várják a hallgatóságot.
Emlékműsor, operett
Szerdán Kristófi János festőművész munkáiból nyílik kiállítás a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal dísztermében, délután pedig, Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő és előadó tiszteletére szervez emlékműsort a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. Ugyancsak szerdán Szilágyi Aladárnak a Szacsvay Akadémia 2014-es előadóival folytatott beszélgetéseit mutatja be Gebei Sándor egyetemi tanár az Ady Endre líceum dísztermében. 19 órától, Operett Express címmel Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek világhírű operett melódiákat adnak elő, a rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében lesz.
Csütörtökön délelőtt történelmi konferencia zajlik majd Várad, Erdély kapuja címmel, ezzel párhuzamosan pedig egy olyan rendezvény, melynek során Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal. Este Koncz Gábor budapesti színművész Gyorsvonat címmel tart önálló estet a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében.
Majális
Pénteken délután Varadinum történelmi verseny lesz az Ady Endre líceumban, este fél nyolctól pedig, a Lotus bevásárlóközpontban a Honey Beast együttes koncertezik. Ugyanaznap fél kilenctől Metropol koncertre várják az érdeklődőket a Nagyváradi Állami Filharmóniába. Szombaton 9 órától majális lesz a vársáncban, sportrendezvényekkel, gulyásfőző versennyel, közönségtalálkozókkal és sok előadással fűszerezve. Fellép többek között Mohácsi Brigitta, Baricz Gergő, az LL Junior, 21 órától a Neoton együttes tart élő koncertet, 22.50-től pedig tűzijátékkal zárul a majális. Aznap 17 órától zajlik majd Székely Csaba drámaíró szerzői estje is, a Szigligeti Színház stúdiótermében. A rendezvénysorozat utolsó napja református istentisztelettel veszi kezdetét, Csűry István püspök hirdet igét a Nagyvárad-olaszi református templomban.
Ingyenesek
18 órától a nyíregyházi Mandala Dalszínház tart előadást a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának dísztermében, Musical varázs címmel. A programajánló szerint „a Mandala Dalszínház társulatának vezető színészei a közönséggel együtt lubickolnak a világ, valamint a magyar musical és filmdal-készlet tengerében. A zenei válogatás széles teret ad a jókedvnek, az elgondolkodásnak és bizony a pityergésnek egyaránt. A rendezvénysorozat a Varadinum Díjkiosztó Ünnepséggel zárul, ezt követően a Szigligeti Színház Nagyvárad táncegyüttese bemutatja a Betyárvilág – tánc a mindenkori Rózsa Sándorról című előadást. Amint Szabó Ödön elmondta, a két vasárnapi előadás kivételével a rendezvények ingyenesek. „Szeretnénk, hogy a pénz ne legyen akadálya annak, hogy a kultúra az emberekhez jusson” – tette hozzá. A rendezvénysorozat fővédnöke Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a támogatók pedig a Comunitas alapítvány, a Bethlen Gábor alap, a Megyei Tanács, a Nagyváradi Önkormányzat, valamint a Lotus Center.
Neumann Andrea
erdon.ro
2015. április 21.
Nyolcezren a váradi Szent László-szoborért
Közel nyolcezer támogató aláírással csatolva iktatta hétfőn petícióját a nagyváradi polgármesteri hivatalban az a civil csoportosulás, amely szeretné, ha egy közpénzből elkészített, új Szent László-szobor kerülne a városalapítóról elnevezett főtérre.
„Remélem, hogy a nyolcezer aláírás jobb belátásra bírja majd a városvezetést, és a kölcsönös tisztelet jegyében eleget tesz a kérésnek" – közölte a kezdeményező Sztuflák Gyula Ede.
A városháza előtt tartott rövid sajtótájékoztatóján rámutatott, hogy március eleje óta közel kétszer annyi szignó gyűlt össze, mint eredetileg remélték, ráadásul nemcsak magyar ajkúak, hanem román nemzetiségűek is támogatják a méltányosság szellemében kért szoborállítást.
„Akik aláírták, mind meggyőződéssel mondták, hogy nekünk ez járna. Valamikor a vár volt a központ, szép lenne ott is egy Szent László-szobor, de mi azt szeretnénk, ha a Szent László téren állna" – szögezte le Sztuflák Gyula Ede.
Mint ismeretes, miután a nagyváradi önkormányzat elutasította a római katolikus püspökség javaslatát, hogy a régi barokk kőszobrot helyezzék el a téren, szóbeli ígéret hangzott el arról, hogy a restaurálás befejeztével a nagyváradi várban kap majd helyet a lovagkirály emlékműve.
Annak főtérre való elhelyezésétől eddig elzárkóztak, rendszerint azzal érvelve, hogy az uniós támogatásból átépítés alatt álló tér projektjében csupán három szobor – egy ortodox és egy görög katolikus püspök, valamint Ferdinánd román király – szerepel, a kivitelezés során történő változtatás pedig veszélyeztetné a finanszírozást.
Sztuflákék viszont petíciójukban azt kérik, hogy a városvezetés ugyanúgy járjon el, mint a másik három emlékmű esetében. Idén határozza meg a szobor helyszínét a téren – ők a Fekete Sas Palota bejáratánál képzelték el –, majd írjanak ki pályázatot a makettre, hogy utána jövő nyáron, amikorra már lezárul a térfelújítás, fel lehessen avatni az új szobrot.
Lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a szobor kinézetével kapcsolatos konkrétumokat nem fogalmaztak meg, csupán annyit kérnek, hogy lovas szobor legyen, a tervet pályáztassák meg, és a döntésekbe a civileket is vonják majd be.
Sztuflák egyelőre bizakodó, pedig az önkormányzat a múlt hónapban megtagadta tőlük az engedélyt arra, hogy a Főutcán gyűjtsenek aláírást a szoborért, miközben ugyanoda, de egy más célból tartott szignógyűjtésre jóváhagyta a „sátorverést".
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Közel nyolcezer támogató aláírással csatolva iktatta hétfőn petícióját a nagyváradi polgármesteri hivatalban az a civil csoportosulás, amely szeretné, ha egy közpénzből elkészített, új Szent László-szobor kerülne a városalapítóról elnevezett főtérre.
„Remélem, hogy a nyolcezer aláírás jobb belátásra bírja majd a városvezetést, és a kölcsönös tisztelet jegyében eleget tesz a kérésnek" – közölte a kezdeményező Sztuflák Gyula Ede.
A városháza előtt tartott rövid sajtótájékoztatóján rámutatott, hogy március eleje óta közel kétszer annyi szignó gyűlt össze, mint eredetileg remélték, ráadásul nemcsak magyar ajkúak, hanem román nemzetiségűek is támogatják a méltányosság szellemében kért szoborállítást.
„Akik aláírták, mind meggyőződéssel mondták, hogy nekünk ez járna. Valamikor a vár volt a központ, szép lenne ott is egy Szent László-szobor, de mi azt szeretnénk, ha a Szent László téren állna" – szögezte le Sztuflák Gyula Ede.
Mint ismeretes, miután a nagyváradi önkormányzat elutasította a római katolikus püspökség javaslatát, hogy a régi barokk kőszobrot helyezzék el a téren, szóbeli ígéret hangzott el arról, hogy a restaurálás befejeztével a nagyváradi várban kap majd helyet a lovagkirály emlékműve.
Annak főtérre való elhelyezésétől eddig elzárkóztak, rendszerint azzal érvelve, hogy az uniós támogatásból átépítés alatt álló tér projektjében csupán három szobor – egy ortodox és egy görög katolikus püspök, valamint Ferdinánd román király – szerepel, a kivitelezés során történő változtatás pedig veszélyeztetné a finanszírozást.
Sztuflákék viszont petíciójukban azt kérik, hogy a városvezetés ugyanúgy járjon el, mint a másik három emlékmű esetében. Idén határozza meg a szobor helyszínét a téren – ők a Fekete Sas Palota bejáratánál képzelték el –, majd írjanak ki pályázatot a makettre, hogy utána jövő nyáron, amikorra már lezárul a térfelújítás, fel lehessen avatni az új szobrot.
Lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a szobor kinézetével kapcsolatos konkrétumokat nem fogalmaztak meg, csupán annyit kérnek, hogy lovas szobor legyen, a tervet pályáztassák meg, és a döntésekbe a civileket is vonják majd be.
Sztuflák egyelőre bizakodó, pedig az önkormányzat a múlt hónapban megtagadta tőlük az engedélyt arra, hogy a Főutcán gyűjtsenek aláírást a szoborért, miközben ugyanoda, de egy más célból tartott szignógyűjtésre jóváhagyta a „sátorverést".
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 21.
Két ősrégi magyar víznév
A havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából
Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent.
Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik.
Székely nyomok Prahova megyében
Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok.
Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja.
A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást.
Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak)
Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak.
Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu.
Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar
-gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz.
Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza.
Sibiciu: Szépügy
Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást.
A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne.
A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel.
A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg.
Legkésőbb 10–11. századi névadás
Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre?
A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában
Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak...
Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából
Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent.
Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik.
Székely nyomok Prahova megyében
Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok.
Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja.
A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást.
Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak)
Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak.
Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu.
Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar
-gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz.
Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza.
Sibiciu: Szépügy
Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást.
A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne.
A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel.
A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg.
Legkésőbb 10–11. századi névadás
Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre?
A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában
Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak...
Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. április 22.
Egyoldalú multikulturalitás
Jó lenne visszaszerezni Marosvásárhely irányítását. Nem csupán az ott élő, egyre durvábban elnyomott és megfélemlített magyarokért, hanem a román demokrácia egészségéért is szükség van erre. Hogy a legjobb nyerjen, akkor is, ha nem román.
Hogy egy település közössége a derűsebb jövőért, a fejlődésért, az előrehaladásért válasszon vezetőt, ne a múlt és jelen vélt vagy valós sérelmeinek visszatromfolására. Ehhez megfelelő jelöltre van szükség, és csak remélni lehet, hogy a magyar pártok által szervezett előválasztáson olyan személyiségek indulnak, akikre nem csupán magyarságukért voksolnának a lassan mindenből kiábrándult polgárok. Fordítva is lehetne: ha a 2000-ben megválasztott Florea másfél évtized alatt kiérdemelte volna a város kisebbé vált felének megbecsülését is, akkor nem kellene ilyen elkeseredetten felzárkózni ellene, és ezeket a sziszifuszi, mindent mindig elölről kezdő küzdelmeket és elpazarolt energiákat építésre, városfejlesztésre, az áhított jólét megközelítésére lehetne fordítani. Egy előrelátó városvezetőnek nem a kétnyelvűség ellen kellene síkraszállnia – a táblaháborúban magára talált, valamikor fegyelmi miatt lefokozott szekusból lett helyi rendőrfőnök Bretfelean kerek perec kijelentette, hogy ő nem az önkormányzat, hanem a polgármester alárendeltje, az ő utasításait követi –, hanem mellette, az írott és főleg az íratlan törvények, a vétlen szomszédok iránti tiszteletből. Nem lehet megérteni, hogy miért jó a románoknak a magyarok haragja, miért sérti a multikulturalitást lobogtató politikusokat a más, nem importált, hanem helyben gyökerező kultúra. Álságos a nagyobb költségekre hivatkozni a milliós sikkasztások országában. A ma 45 százalékban magyar lakosságú Marosvásárhelyen – ahol mindössze két magyar nevű iskola van – két Dacia árával büntetik a kétnyelvű táblákat, Kolozsváron románok is tüntetnek a magyar feliratokért, Nagyváradon több ezer támogató aláírás dacára kétséges a városalapító Szent László-szobor jóváhagyása, Kovásznán egy sarlatán nevét nem hajlandó törölni a dr. Benedek Géza Szívkórházat sutyiban átkeresztelő minisztérium, és senki nincs, aki e világos rosszindulatnak gátat vetne. A kormány a túlélésén, az ellenzék a megbuktatásán dolgozik, mindkét oldalról körülhízelgik az RMDSZ-t a szavazataiért, de amíg a szövetség az újratervezéssel foglalkozik, zavartalanul rombolnak. Láthatóan senkinek sem fordul meg a fejében, hogy a multikulturalitás vagy az állampolgári egyenlőség, vagy egyszerűen a tagadhatatlan érdemek jeleként a magyar előd nevét is kiírják a máig legerősebb, de már csak románul oktató brassói líceumra, kolozsvári kórházra vagy egy belső-erdélyi kastélyban berendezett falusi kultúrházra. Pedig ez lenne a megoldás. Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jó lenne visszaszerezni Marosvásárhely irányítását. Nem csupán az ott élő, egyre durvábban elnyomott és megfélemlített magyarokért, hanem a román demokrácia egészségéért is szükség van erre. Hogy a legjobb nyerjen, akkor is, ha nem román.
Hogy egy település közössége a derűsebb jövőért, a fejlődésért, az előrehaladásért válasszon vezetőt, ne a múlt és jelen vélt vagy valós sérelmeinek visszatromfolására. Ehhez megfelelő jelöltre van szükség, és csak remélni lehet, hogy a magyar pártok által szervezett előválasztáson olyan személyiségek indulnak, akikre nem csupán magyarságukért voksolnának a lassan mindenből kiábrándult polgárok. Fordítva is lehetne: ha a 2000-ben megválasztott Florea másfél évtized alatt kiérdemelte volna a város kisebbé vált felének megbecsülését is, akkor nem kellene ilyen elkeseredetten felzárkózni ellene, és ezeket a sziszifuszi, mindent mindig elölről kezdő küzdelmeket és elpazarolt energiákat építésre, városfejlesztésre, az áhított jólét megközelítésére lehetne fordítani. Egy előrelátó városvezetőnek nem a kétnyelvűség ellen kellene síkraszállnia – a táblaháborúban magára talált, valamikor fegyelmi miatt lefokozott szekusból lett helyi rendőrfőnök Bretfelean kerek perec kijelentette, hogy ő nem az önkormányzat, hanem a polgármester alárendeltje, az ő utasításait követi –, hanem mellette, az írott és főleg az íratlan törvények, a vétlen szomszédok iránti tiszteletből. Nem lehet megérteni, hogy miért jó a románoknak a magyarok haragja, miért sérti a multikulturalitást lobogtató politikusokat a más, nem importált, hanem helyben gyökerező kultúra. Álságos a nagyobb költségekre hivatkozni a milliós sikkasztások országában. A ma 45 százalékban magyar lakosságú Marosvásárhelyen – ahol mindössze két magyar nevű iskola van – két Dacia árával büntetik a kétnyelvű táblákat, Kolozsváron románok is tüntetnek a magyar feliratokért, Nagyváradon több ezer támogató aláírás dacára kétséges a városalapító Szent László-szobor jóváhagyása, Kovásznán egy sarlatán nevét nem hajlandó törölni a dr. Benedek Géza Szívkórházat sutyiban átkeresztelő minisztérium, és senki nincs, aki e világos rosszindulatnak gátat vetne. A kormány a túlélésén, az ellenzék a megbuktatásán dolgozik, mindkét oldalról körülhízelgik az RMDSZ-t a szavazataiért, de amíg a szövetség az újratervezéssel foglalkozik, zavartalanul rombolnak. Láthatóan senkinek sem fordul meg a fejében, hogy a multikulturalitás vagy az állampolgári egyenlőség, vagy egyszerűen a tagadhatatlan érdemek jeleként a magyar előd nevét is kiírják a máig legerősebb, de már csak románul oktató brassói líceumra, kolozsvári kórházra vagy egy belső-erdélyi kastélyban berendezett falusi kultúrházra. Pedig ez lenne a megoldás. Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 23.
Az összeugrasztás mesterei
Ha piros ponttal jelölnék meg Románia térképén azokat a városokat, amelyekben valamely felsőbb erők által gerjesztett, etnikumközinek szánt konfliktus borzolja a kedélyeket, Erdély alighanem egyetlen hatalmas vörös foltként éktelenkedne azon.
Szinte felsorolni is nehéz: Kovásznán egy sarlatán nevét biggyesztették a kórházalapító dr. Benedek Géza neve elé, de még Sepsiszentgyörgyön sem érvényes mindenkire a törvény, a Constantin Brâncuşi-iskolára máig nem került ki a kétnyelvű felirat.
Csíkszeredában táblaháború újult ki, a kormányhivatal arra próbálja rávenni az önkormányzatot, a kétnyelvű utcatáblákat cseréljék le, s a román felirat kerüljön a magyar fölé. Marosvásárhelyen sikerült már megakadályozni tiltakozó nagygyűlést, lehetetlenhez közeli helyzetbe sodorni a magyar nyelvű orvosi képzést, most pedig hatalmas bírsággal fenyegetnek a kétnyelvű utcanévtáblákért. Kolozsvár önkormányzata máig nem jutott el a normalitás ama szintjére, hogy a település nevét magyarul is hirdessék, Szatmárnémetiben a városnapok rendezvényeiről rekesztenék ki a magyarokat, Nagyváradon Szent László szobrát utasítanák ki a főtérről. A sor folytatható, csupa olyan hír, amely valamiképpen magyar–román nézeteltéréshez, konfliktushoz köthető. De vajon tényleg erről szólna az élet 2015-ben Erdély városaiban? Valóban ennyire rossz volna a magyar–román viszony, ennyire nem tudnánk szót érteni, nem tudnánk tisztelni egymást? Nehezen hihető. Érdemes inkább azt elemezni, kik és miért gerjesztik ezeket a konfliktusokat. Háromszéken, Székelyföldön a legtöbb ügy hátterében a szolgálatos feljelentő, Dan Tănasă áll, aki Spanyolországból védi igen hangosan a helyi románság érdekeit. Feljelentéseinek sikeréről a kormányhivatalok vezetői gondoskodnak. Háromszéken ugyan egymást követték a prefektusok, de személytől függetlenül fellépésük ugyanolyan volt – alapos tehát a gyanú, hogy a kommunista utódpárt Székelyföldért felelős vezérei, Horia Grama vagy éppen Mircea Duşa és köre utasítására jártak el. Marosvásárhelyen a helyi rendőrség vezetőjeként volt szekus irányítja a szálakat, s emlékezetes: Csíkszeredában ugyancsak titkosszolgálati zaklatásra panaszkodott a város polgármestere. Székelyföld esetében feltűnő: minél hangosabban kiált valaki, annál dicsőbb a megítélése Bukarestben, és annál könnyebb a megélhetése, tisztségbe helyezése, funkcióban maradása. Erdély más városaiban sincs ez másként, a magyarok elleni agitációt nagylelkűen jutalmazzák a pártvezérek vagy éppen a szavazók.
Az sem lehet véletlen, hogy ezek a konfliktusok akkor újultak ki, amikor egyre több román értelmiségi emel szót a magyarság jogai mellett, erősödőben az erdélyi regionális identitástudat, mind többen gondolják úgy: magyarok és románok együtt építkezhetünk.
Nem nehéz hát kitalálni, kik és miért akarják összeugrasztani a magyarokat és a románokat. Csak lenne bennünk annyi bölcsesség, hogy tervük ezúttal ne sikerüljön!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha piros ponttal jelölnék meg Románia térképén azokat a városokat, amelyekben valamely felsőbb erők által gerjesztett, etnikumközinek szánt konfliktus borzolja a kedélyeket, Erdély alighanem egyetlen hatalmas vörös foltként éktelenkedne azon.
Szinte felsorolni is nehéz: Kovásznán egy sarlatán nevét biggyesztették a kórházalapító dr. Benedek Géza neve elé, de még Sepsiszentgyörgyön sem érvényes mindenkire a törvény, a Constantin Brâncuşi-iskolára máig nem került ki a kétnyelvű felirat.
Csíkszeredában táblaháború újult ki, a kormányhivatal arra próbálja rávenni az önkormányzatot, a kétnyelvű utcatáblákat cseréljék le, s a román felirat kerüljön a magyar fölé. Marosvásárhelyen sikerült már megakadályozni tiltakozó nagygyűlést, lehetetlenhez közeli helyzetbe sodorni a magyar nyelvű orvosi képzést, most pedig hatalmas bírsággal fenyegetnek a kétnyelvű utcanévtáblákért. Kolozsvár önkormányzata máig nem jutott el a normalitás ama szintjére, hogy a település nevét magyarul is hirdessék, Szatmárnémetiben a városnapok rendezvényeiről rekesztenék ki a magyarokat, Nagyváradon Szent László szobrát utasítanák ki a főtérről. A sor folytatható, csupa olyan hír, amely valamiképpen magyar–román nézeteltéréshez, konfliktushoz köthető. De vajon tényleg erről szólna az élet 2015-ben Erdély városaiban? Valóban ennyire rossz volna a magyar–román viszony, ennyire nem tudnánk szót érteni, nem tudnánk tisztelni egymást? Nehezen hihető. Érdemes inkább azt elemezni, kik és miért gerjesztik ezeket a konfliktusokat. Háromszéken, Székelyföldön a legtöbb ügy hátterében a szolgálatos feljelentő, Dan Tănasă áll, aki Spanyolországból védi igen hangosan a helyi románság érdekeit. Feljelentéseinek sikeréről a kormányhivatalok vezetői gondoskodnak. Háromszéken ugyan egymást követték a prefektusok, de személytől függetlenül fellépésük ugyanolyan volt – alapos tehát a gyanú, hogy a kommunista utódpárt Székelyföldért felelős vezérei, Horia Grama vagy éppen Mircea Duşa és köre utasítására jártak el. Marosvásárhelyen a helyi rendőrség vezetőjeként volt szekus irányítja a szálakat, s emlékezetes: Csíkszeredában ugyancsak titkosszolgálati zaklatásra panaszkodott a város polgármestere. Székelyföld esetében feltűnő: minél hangosabban kiált valaki, annál dicsőbb a megítélése Bukarestben, és annál könnyebb a megélhetése, tisztségbe helyezése, funkcióban maradása. Erdély más városaiban sincs ez másként, a magyarok elleni agitációt nagylelkűen jutalmazzák a pártvezérek vagy éppen a szavazók.
Az sem lehet véletlen, hogy ezek a konfliktusok akkor újultak ki, amikor egyre több román értelmiségi emel szót a magyarság jogai mellett, erősödőben az erdélyi regionális identitástudat, mind többen gondolják úgy: magyarok és románok együtt építkezhetünk.
Nem nehéz hát kitalálni, kik és miért akarják összeugrasztani a magyarokat és a románokat. Csak lenne bennünk annyi bölcsesség, hogy tervük ezúttal ne sikerüljön!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 24.
Tempfli József ny. püspökünk köszöntése
Böcskei László, a Nagyváradi Egyházmegye megyéspüspöke a napokban körlevelet bocsátott ki, amelyben elsőként szerepel Tempfli József köszöntése, akit 25 évvel ezelőtt szenteltek püspökké Nagyváradon. Ezt közöljük az alábbiakban.
25. évvel ezelőtt, az 1989. decemberi események következtében sokan éreztük azt, hogy az elnyomó diktatórikus rendszer megbukásával nem csak a felszabadulás ajándékának örülhetünk, hanem főleg annak, hogy ismételten megtapasztalhattuk Isten irántunk tanúsított hűségét és szeretetét, aki még a legnehezebb megpróbáltatásokból is „Isten fiainak szabadságára”(Róm 8, 21) vezeti övéit. A hirtelen ránk köszönő változások és az ebből fakadó szabadságérzet megerősítette bennünk a reményt, hogy hamarosan újból visszatér életünkbe az annyira hiányolt normalitás. Miután fellélegeztünk a szabadság megtapasztalásának öröméből, az emlékezetes 1989. évi karácsonyt követően, körülöttünk megindult a nagy átrendeződés. Az említett normalitás visszaállításában már az első pillanattól kezdve reméltük és vártuk, hogy ez megvalósuljon egyházunk életében is. Hogy a megtűrt státuszból kilépve újra szabadon szervezhessük meg vallásos életünket, tevékenységeinkkel folytatván azt, amit nagy elődeink már majdnem ezer éven át gondosan és nem kis áldozatok árán építettek és alkottak, mentettek és továbbadtak a mi egyházmegyénkben is Isten dicsőségére és az emberek lelki-testi javára.
Várad 81.püspöke
Milyen csodálatos volt rövid időn belül ismét a régi, történelmi egyházmegyéink hivatalos elismeréséről értesülni, de még nagyobb volt az örömünk akkor, amikor az évtizedeken keresztül püspök nélkül maradt ősi egyházmegyéink élére, akkori Szentatyánk, akit időközben már a szentek soraiban tisztelünk, Szent II. János Pál pápa új püspökökkel ajándékozta meg a nehéz időkben is hűségesnek bizonyuló népünket. Az újonnan kinevezett püspökök sorában ott volt a nagyváradi egyházmegye új főpásztora is, Excellenciás Tempfli József megyéspüspök, aki 1990. április 26-án részesült a püspökszentelés kegyelmében Eminenciás Paskai László, bíboros, esztergom-budapesti érsek kézfeltétele által, aki mellett társszentelőkként Excellenciás Gyulay Endre, szeged-csanádi megyéspüspök és Excellenciás Bálint Lajos, akkor gyulafehérvári megyéspüspök álltak. Hosszú és nehéz évtizedek után ismét megyéspüspöke lehetett Nagyváradnak, aki egyben a 81. felszentelt püspök az egyházmegye történelmében. Nagy örömet jelentett ez helyi egyházunk számára és megerősítette hitében egyházmegyénk népét, aki a kiválasztott és felszentelt pásztor oltalma és irányítása alatt tudhatta magát.
Hálaadás
Felidézve ezeket az eseményeket, újból arra hívom paptestvéreimet, szerzeteseinket és minden kedves hívőt, hogy 25 év távlatából megújult örömmel adjunk hálát Istennek az Ő jóságáért, amellyel tovább kísért bennünket az új idők kihívásai közepette is, megköszönve neki különösképpen azt, hogy Tempfli József püspökünk szolgálatában a pásztor gondoskodását és szeretetét tapasztalhattuk hosszú éveken át. Ő az, aki Mesterünket követve, önzetlen odaadással és lelkiismeretes elköteleződéssel szolgálta népét és egyházmegyéjét. Építette a lelkek templomát, miközben erősítette az egyház látható építményét is, hogy az új idők kihívásaival szemben, Szent László királyunk öröksége mindenben megújultan és friss erővel tudjon helytállni és megfelelni. És még most is, amikor testi ereje már nagyon keveset enged meg számára, nyugalmazott főpásztorunk imáival kíséri egyházmegyéjét, annak minden papját, szerzetesét és a kedves híveket.
Köszönet
Püspökké szentelésének 25. évfordulóján Isten iránti hálánkkal, szeretetünkkel vegyük körül kedves főpásztorunkat, megköszönve mindazt, amit értünk, papokért és szerzetesekért, egyházközségeinkért és bennük minden hívőért, egyházmegyénkért és az egész egyházért tett. Foglaljuk őt mindennapi imádságainkba és kérjük számára továbbra is Szűz Mária, a papok édesanyjának oltalmazó gondoskodását és szerető védelmét, vigasztalását. Legfőképpen pedig, hálaadásunk és szeretetünk jeleként igazítsuk mi is életünket Jézus példájához, hogy bátor kiállással, fáradhatatlan törekvéssel és csak Istenre hagyatkozva szolgálhassuk mi is az Ő népét és az egyházat. Ehhez kérjük jubiláns főpásztorunk atyai áldását, akit most egész egyházmegyénk népe örömmel és hálával ünnepel!
erdon.ro
Böcskei László, a Nagyváradi Egyházmegye megyéspüspöke a napokban körlevelet bocsátott ki, amelyben elsőként szerepel Tempfli József köszöntése, akit 25 évvel ezelőtt szenteltek püspökké Nagyváradon. Ezt közöljük az alábbiakban.
25. évvel ezelőtt, az 1989. decemberi események következtében sokan éreztük azt, hogy az elnyomó diktatórikus rendszer megbukásával nem csak a felszabadulás ajándékának örülhetünk, hanem főleg annak, hogy ismételten megtapasztalhattuk Isten irántunk tanúsított hűségét és szeretetét, aki még a legnehezebb megpróbáltatásokból is „Isten fiainak szabadságára”(Róm 8, 21) vezeti övéit. A hirtelen ránk köszönő változások és az ebből fakadó szabadságérzet megerősítette bennünk a reményt, hogy hamarosan újból visszatér életünkbe az annyira hiányolt normalitás. Miután fellélegeztünk a szabadság megtapasztalásának öröméből, az emlékezetes 1989. évi karácsonyt követően, körülöttünk megindult a nagy átrendeződés. Az említett normalitás visszaállításában már az első pillanattól kezdve reméltük és vártuk, hogy ez megvalósuljon egyházunk életében is. Hogy a megtűrt státuszból kilépve újra szabadon szervezhessük meg vallásos életünket, tevékenységeinkkel folytatván azt, amit nagy elődeink már majdnem ezer éven át gondosan és nem kis áldozatok árán építettek és alkottak, mentettek és továbbadtak a mi egyházmegyénkben is Isten dicsőségére és az emberek lelki-testi javára.
Várad 81.püspöke
Milyen csodálatos volt rövid időn belül ismét a régi, történelmi egyházmegyéink hivatalos elismeréséről értesülni, de még nagyobb volt az örömünk akkor, amikor az évtizedeken keresztül püspök nélkül maradt ősi egyházmegyéink élére, akkori Szentatyánk, akit időközben már a szentek soraiban tisztelünk, Szent II. János Pál pápa új püspökökkel ajándékozta meg a nehéz időkben is hűségesnek bizonyuló népünket. Az újonnan kinevezett püspökök sorában ott volt a nagyváradi egyházmegye új főpásztora is, Excellenciás Tempfli József megyéspüspök, aki 1990. április 26-án részesült a püspökszentelés kegyelmében Eminenciás Paskai László, bíboros, esztergom-budapesti érsek kézfeltétele által, aki mellett társszentelőkként Excellenciás Gyulay Endre, szeged-csanádi megyéspüspök és Excellenciás Bálint Lajos, akkor gyulafehérvári megyéspüspök álltak. Hosszú és nehéz évtizedek után ismét megyéspüspöke lehetett Nagyváradnak, aki egyben a 81. felszentelt püspök az egyházmegye történelmében. Nagy örömet jelentett ez helyi egyházunk számára és megerősítette hitében egyházmegyénk népét, aki a kiválasztott és felszentelt pásztor oltalma és irányítása alatt tudhatta magát.
Hálaadás
Felidézve ezeket az eseményeket, újból arra hívom paptestvéreimet, szerzeteseinket és minden kedves hívőt, hogy 25 év távlatából megújult örömmel adjunk hálát Istennek az Ő jóságáért, amellyel tovább kísért bennünket az új idők kihívásai közepette is, megköszönve neki különösképpen azt, hogy Tempfli József püspökünk szolgálatában a pásztor gondoskodását és szeretetét tapasztalhattuk hosszú éveken át. Ő az, aki Mesterünket követve, önzetlen odaadással és lelkiismeretes elköteleződéssel szolgálta népét és egyházmegyéjét. Építette a lelkek templomát, miközben erősítette az egyház látható építményét is, hogy az új idők kihívásaival szemben, Szent László királyunk öröksége mindenben megújultan és friss erővel tudjon helytállni és megfelelni. És még most is, amikor testi ereje már nagyon keveset enged meg számára, nyugalmazott főpásztorunk imáival kíséri egyházmegyéjét, annak minden papját, szerzetesét és a kedves híveket.
Köszönet
Püspökké szentelésének 25. évfordulóján Isten iránti hálánkkal, szeretetünkkel vegyük körül kedves főpásztorunkat, megköszönve mindazt, amit értünk, papokért és szerzetesekért, egyházközségeinkért és bennük minden hívőért, egyházmegyénkért és az egész egyházért tett. Foglaljuk őt mindennapi imádságainkba és kérjük számára továbbra is Szűz Mária, a papok édesanyjának oltalmazó gondoskodását és szerető védelmét, vigasztalását. Legfőképpen pedig, hálaadásunk és szeretetünk jeleként igazítsuk mi is életünket Jézus példájához, hogy bátor kiállással, fáradhatatlan törekvéssel és csak Istenre hagyatkozva szolgálhassuk mi is az Ő népét és az egyházat. Ehhez kérjük jubiláns főpásztorunk atyai áldását, akit most egész egyházmegyénk népe örömmel és hálával ünnepel!
erdon.ro
2015. április 27.
A bábszínház nem bábjáték, hanem bábművészet
„Jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő” – beszélgetés Botházy-Daróczi Rékával, a nagyváradi Lilliput Társulat művészeti vezetőjével.
– A bábozást talán zsigeri foglalkozásnak is nevezhetjük, hisz alig van olyan gyermek, aki ne beszélgetett volna elmélyülten a játékaival, legszívesebben az asztal alatt üldögélve. Az ösztönös gyerekjátéktól a színtársulatig viszont nagyon hosszú és nagyon rögös az út. Hogy látja ezt a folyamatot a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának a művészeti vezetője?
– A bábokkal való kommunikáció az ősi keleti kultúrákban kifejezetten a felnőtteknek szólt. Ma már valami miatt ha azt mondjuk, bábszínház, az emberek zöme csak akkor reagál, ha van gyerek a családban. Pedig a bábjátszás, a bábelőadások nemcsak gyerekeknek és nemcsak gyerekekhez szólnak. A bábszínház nem bábjáték, hanem bábművészet. A feladat: életre kelteni a bábokat, ezáltal különböztetni meg a játékot a művészettől. Játék szerintem az, amit otthon a gyerekek a bábuikkal tesznek: a lehető legkomolyabban beszélnek hozzájuk, legtöbbször pedig az ő „nevükben” válaszolnak is maguknak.
Van olyan gyerek, aki szívesen veszi, ha a családból egy vagy több felnőtt is bekapcsolódik a játékba, de sok gyermek szereti megőrizni az „én és a bábuim” intimitást. A bábszínháznak ezért többet kell nyújtania. Azért pedig, hogy egy előadás sokat adhasson, fontos, hogy jó rendező kezébe kerüljön a történet, ami életre kel, és jó kezekbe kerüljön a bábszínész, aki életre kelt.
– Megkülönböztethető a színházi és a bábrendező? Vagy egy jó rendezőnek semmi gondot nem jelent egy bábelőadás megrendezése, esetleg fordítva is így igaz?
– Van olyan rendező, akinek ez az átmenet nem jelent gondot. Alföldi Róbert például a Budapest Bábszínházban bábokkal rendezi meg a világhírű Kabaré című musicalt. Pedig ő nem a bábelőadásairól híres. Nyilván van átjárás a színház és bábszínház között, de alapvetően a bábrendező azért más eszközökkel, más térben és más műfajban alkot, mint egy színházi rendező. Sajnos Erdélyben nagyon kevés a jó magyar bábrendező, és míg bábszínészeket képeznek, bábrendezőket kevésbé.
Magyarországon a bábjátszás szélesen bontogatja szárnyait, és szerencsére több neves magyar bábrendező kapható arra, hogy határon túl is dolgozzon. Rumi László, Dió Zoltán, Urbán Gyula, Bartal Kiss Rita visszajáró vendégek nálunk, Nagyváradon. Igyekszünk minél több korosztályt megszólítani előadásainkkal. Az előző művészeti vezetőnk, Szőke Kavinszki András már úgy alakította ki az elmúlt évadok repertoárjait, hogy nyitott a csecsemők, illetve a kamaszok felé is.
Kezeslábas címmel lassan három éve repertoáron van egy nonverbális babaszínházi előadásunk, amit Bartal Kiss Rita állított színpadra. Kisteremben, kis létszámú közönségnek egy nagyon intim, otthonosra kialakított környezetben játsszuk az előadást. Nagyon szeretik a kismamák és a kisbabák is. A nagyobbak felé a Rendhagyó irodalomóra programmal nyitunk, első kísérletünk a Toldi volt. Nagyon élvezték és mintha közben el is felejtették volna, hogy nekik „kötelességük” a bábszínházat lenézni, az a kicsiknek való, ők már a felnőtteknek szóló előadásokat érdemlik. Igen, elfeledkeztek erről a beidegződésről, és nagyon jól szórakoztak. Az idei évadra A helység kalapácsát terveztük, remélhetőleg azt is szeretni fogják.
– Évadonként milyen arányban vannak jelen az új előadások, illetve a több éve tartó sikerszériák?
– Általában évadonként négy új cím van és két-három szinte mindig vissza-visszatér. A darabválasztás a vezető felelőssége, de természetesen szó sincs egyszemélyes döntésről. Figyelembe vesszük a szervezőnk révén „szállított” közönségigényt, illetve a társulat tagjainak az ötleteit. A művészeti tanácsban vitatjuk meg a különböző ajánlatokat, mindenki ragaszkodik a saját választásához, aztán megegyezünk.
Általános szempont, hogy legyen legalább egy ismert, klasszikusnak számító, a szülőt saját gyerekkorára emlékeztető cím, de egy-két kortárs író művét is beemeljük a programba. És nyitottak vagyunk a csereelőadásra is. Örömmel adunk teret más bábszínházak előadásainak bemutatására is, így mi is eljutunk más bábszínházak közönségéhez.
– A társulatuk tagsága le tudja-e fedni a növekvő igényeket? Nem volna szükség létszámbővítésre?
– A Lilliput Társulatnak jelenleg 11 bábszínésze van. A bábosok zöme 15–20 éve tagja a társulatnak, mondhatni ők utólagos képzést kaptak, tehát a gyakorlatban már rég bábszínészek voltak, amikor szakmailag levizsgázhattak. Van néhány frissen csatlakozott tagunk is, akik „csak” 5–10 éve tagjai a társulatnak. Reményem szerint pedig hamarosan egy újabb férfi bábszínész csatlakozik hozzánk.
Nálunk alapkövetelmény a nagyon szép beszéd, illetve az a képesség, hogy úgy tudjon a báb takarásában létezni a bábszínész, hogy épp az ő ottléte keltse életre a bábot. Szakmai körökben köztudott, hogy a jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára ugyanis természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő.
A bábos az általa mozgatott bábok révén él és látszik. Nem a társulat többi tagjának kárára említeném, hanem mert a legújabb bemutatónkon kimagasló teljesítményt nyújtott Hanyecz-Debelka Róbert. A Szent László csudatetteiben ő Vitéz László, és olyan volt az alakítása, hogy sokan azt kérdezték, ki ez a bábszínész. Paraván mögött, csak és kizárólag a bábra támaszkodva, azt életre keltve, rajta keresztül hívta fel magára a figyelmet.
Azt gondolom, hogy nagyon nehéz dolguk van a bábszínészeknek. Nagyon nagy alázattal kell dolgozniuk. Szerintem a mi társulatunkban mindenki rendelkezik a megfelelő szakmai tudással és alázattal. Bár a fejlődésnek mindig jut hely, úgy gondolom, hogy a Lilliput Társulatnak alapvetően jó bábszínészei és jó bábelőadásai vannak.
– A vezető ezt látja, de milyenek a visszajelzések? Hallani esetleg olyasmit, hogy ez így mégsem volt jó?
– Nincs olyan, hogy minden előadás, minden bábszínész, minden rendező csak tökéletesen teljesít. Nem is lenne igazi az ilyen kép. Vannak néha melléfogásaink. Sajnos bábszínházi kritikák ritkán jelennek meg. Ami eddig rólunk megjelent, szerintem a realitást tükrözte. Volt előadás, ami nagyon szép kritikákat kapott, és volt olyan, ami kevésbé. Mert ilyenek a produkcióink is. A közönség általában szereti az előadásainkat, pedagógusoktól is pozitív visszajelzéseket kapunk. Egy állandó szakmai vélemény viszont nagyon fontos lenne. Olyanfajta visszajelzés az a bábszínésznek, amit ritkán kap meg. Szerintem mindenki örülne, ha lenne állandó hozzáértő bábkritika.
– Idei terveik között van-e valami sajátos?
– Október 5. és 10. között megrendezzük a FuxFeszt II. kiadását, az erdélyi magyar hivatásos bábosok egyetlen versenyfesztiválját. Hat hivatásos magyar bábtársulat létezik jelenleg Romániában. Marosvásárhely, Kolozsvár, Temesvár, Szatmárnémeti, Sepsiszentgyörgy és Nagyvárad bábtársulata idén szabadon döntheti el, hogy versenyen vagy versenyen kívül szeretne bemutatkozni. Minden nap lesz egy-egy magyarországi vendégelőadás, a zsűrizésnél pedig nagyon odafigyelünk, hogy senki ne legyen egyetlen előadásban sem személyesen érdekelt.
A versenyprogramon kívül minden napnak lesz egy, főleg szakmának szóló vendégelőadása. Jelenleg zajlanak az egyeztetések a Budapest Bábszínház, a Kecskeméti Ciróka Bábszínház, a debreceni Vojtina Bábszínház, illetve a Kaposvári BábSzínTér előadásait illetően. Az előbb már említettem, hogy a romániai magyar bábjátszás szakmailag nem kap annyi figyelmet, mint a színjátszás. Nincsenek szakmai kritikák, visszajelzések.
Ezt a hiányt pótolandó a FuxFeszt minden napját egy szakmai beszélgetés zárja majd, aminek a célja a visszajelzések megbeszélése. A moderátor Köllő Kata kolozsvári színházkritikus, a szakmai irányító pedig Pályi János bábművész lesz. Nagy öröm lenne nekünk, szervezőknek, ha a résztvevő társulatok minél több előadáson és szakmai beszélgetésen vennének részt, hogy valóban megismerhessük egymás munkáját.
Botházy-Daróczi Réka 1981. június 5-én született Marosvásárhelyen, a Papiu-Ilarian Gimnáziumban érettségizett, Nagyváradon végezte az Ady Endre Sajtókollégiumot és a Partiumi Keresztény Egyetem angol nyelv és irodalom szakát, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen pedig színpadi beszéddel kapcsolatos mesterfokozatot szerzett. 2009-ig párhuzamosan dolgozott a nagyváradi Partium Rádiónál és a bábszínháznál, 2012-ben pedig, a gyermeknevelési szabadság után a színházhoz tért vissza. Jelenleg a Lilliput Társulat művészeti vezetője.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő” – beszélgetés Botházy-Daróczi Rékával, a nagyváradi Lilliput Társulat művészeti vezetőjével.
– A bábozást talán zsigeri foglalkozásnak is nevezhetjük, hisz alig van olyan gyermek, aki ne beszélgetett volna elmélyülten a játékaival, legszívesebben az asztal alatt üldögélve. Az ösztönös gyerekjátéktól a színtársulatig viszont nagyon hosszú és nagyon rögös az út. Hogy látja ezt a folyamatot a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának a művészeti vezetője?
– A bábokkal való kommunikáció az ősi keleti kultúrákban kifejezetten a felnőtteknek szólt. Ma már valami miatt ha azt mondjuk, bábszínház, az emberek zöme csak akkor reagál, ha van gyerek a családban. Pedig a bábjátszás, a bábelőadások nemcsak gyerekeknek és nemcsak gyerekekhez szólnak. A bábszínház nem bábjáték, hanem bábművészet. A feladat: életre kelteni a bábokat, ezáltal különböztetni meg a játékot a művészettől. Játék szerintem az, amit otthon a gyerekek a bábuikkal tesznek: a lehető legkomolyabban beszélnek hozzájuk, legtöbbször pedig az ő „nevükben” válaszolnak is maguknak.
Van olyan gyerek, aki szívesen veszi, ha a családból egy vagy több felnőtt is bekapcsolódik a játékba, de sok gyermek szereti megőrizni az „én és a bábuim” intimitást. A bábszínháznak ezért többet kell nyújtania. Azért pedig, hogy egy előadás sokat adhasson, fontos, hogy jó rendező kezébe kerüljön a történet, ami életre kel, és jó kezekbe kerüljön a bábszínész, aki életre kelt.
– Megkülönböztethető a színházi és a bábrendező? Vagy egy jó rendezőnek semmi gondot nem jelent egy bábelőadás megrendezése, esetleg fordítva is így igaz?
– Van olyan rendező, akinek ez az átmenet nem jelent gondot. Alföldi Róbert például a Budapest Bábszínházban bábokkal rendezi meg a világhírű Kabaré című musicalt. Pedig ő nem a bábelőadásairól híres. Nyilván van átjárás a színház és bábszínház között, de alapvetően a bábrendező azért más eszközökkel, más térben és más műfajban alkot, mint egy színházi rendező. Sajnos Erdélyben nagyon kevés a jó magyar bábrendező, és míg bábszínészeket képeznek, bábrendezőket kevésbé.
Magyarországon a bábjátszás szélesen bontogatja szárnyait, és szerencsére több neves magyar bábrendező kapható arra, hogy határon túl is dolgozzon. Rumi László, Dió Zoltán, Urbán Gyula, Bartal Kiss Rita visszajáró vendégek nálunk, Nagyváradon. Igyekszünk minél több korosztályt megszólítani előadásainkkal. Az előző művészeti vezetőnk, Szőke Kavinszki András már úgy alakította ki az elmúlt évadok repertoárjait, hogy nyitott a csecsemők, illetve a kamaszok felé is.
Kezeslábas címmel lassan három éve repertoáron van egy nonverbális babaszínházi előadásunk, amit Bartal Kiss Rita állított színpadra. Kisteremben, kis létszámú közönségnek egy nagyon intim, otthonosra kialakított környezetben játsszuk az előadást. Nagyon szeretik a kismamák és a kisbabák is. A nagyobbak felé a Rendhagyó irodalomóra programmal nyitunk, első kísérletünk a Toldi volt. Nagyon élvezték és mintha közben el is felejtették volna, hogy nekik „kötelességük” a bábszínházat lenézni, az a kicsiknek való, ők már a felnőtteknek szóló előadásokat érdemlik. Igen, elfeledkeztek erről a beidegződésről, és nagyon jól szórakoztak. Az idei évadra A helység kalapácsát terveztük, remélhetőleg azt is szeretni fogják.
– Évadonként milyen arányban vannak jelen az új előadások, illetve a több éve tartó sikerszériák?
– Általában évadonként négy új cím van és két-három szinte mindig vissza-visszatér. A darabválasztás a vezető felelőssége, de természetesen szó sincs egyszemélyes döntésről. Figyelembe vesszük a szervezőnk révén „szállított” közönségigényt, illetve a társulat tagjainak az ötleteit. A művészeti tanácsban vitatjuk meg a különböző ajánlatokat, mindenki ragaszkodik a saját választásához, aztán megegyezünk.
Általános szempont, hogy legyen legalább egy ismert, klasszikusnak számító, a szülőt saját gyerekkorára emlékeztető cím, de egy-két kortárs író művét is beemeljük a programba. És nyitottak vagyunk a csereelőadásra is. Örömmel adunk teret más bábszínházak előadásainak bemutatására is, így mi is eljutunk más bábszínházak közönségéhez.
– A társulatuk tagsága le tudja-e fedni a növekvő igényeket? Nem volna szükség létszámbővítésre?
– A Lilliput Társulatnak jelenleg 11 bábszínésze van. A bábosok zöme 15–20 éve tagja a társulatnak, mondhatni ők utólagos képzést kaptak, tehát a gyakorlatban már rég bábszínészek voltak, amikor szakmailag levizsgázhattak. Van néhány frissen csatlakozott tagunk is, akik „csak” 5–10 éve tagjai a társulatnak. Reményem szerint pedig hamarosan egy újabb férfi bábszínész csatlakozik hozzánk.
Nálunk alapkövetelmény a nagyon szép beszéd, illetve az a képesség, hogy úgy tudjon a báb takarásában létezni a bábszínész, hogy épp az ő ottléte keltse életre a bábot. Szakmai körökben köztudott, hogy a jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára ugyanis természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő.
A bábos az általa mozgatott bábok révén él és látszik. Nem a társulat többi tagjának kárára említeném, hanem mert a legújabb bemutatónkon kimagasló teljesítményt nyújtott Hanyecz-Debelka Róbert. A Szent László csudatetteiben ő Vitéz László, és olyan volt az alakítása, hogy sokan azt kérdezték, ki ez a bábszínész. Paraván mögött, csak és kizárólag a bábra támaszkodva, azt életre keltve, rajta keresztül hívta fel magára a figyelmet.
Azt gondolom, hogy nagyon nehéz dolguk van a bábszínészeknek. Nagyon nagy alázattal kell dolgozniuk. Szerintem a mi társulatunkban mindenki rendelkezik a megfelelő szakmai tudással és alázattal. Bár a fejlődésnek mindig jut hely, úgy gondolom, hogy a Lilliput Társulatnak alapvetően jó bábszínészei és jó bábelőadásai vannak.
– A vezető ezt látja, de milyenek a visszajelzések? Hallani esetleg olyasmit, hogy ez így mégsem volt jó?
– Nincs olyan, hogy minden előadás, minden bábszínész, minden rendező csak tökéletesen teljesít. Nem is lenne igazi az ilyen kép. Vannak néha melléfogásaink. Sajnos bábszínházi kritikák ritkán jelennek meg. Ami eddig rólunk megjelent, szerintem a realitást tükrözte. Volt előadás, ami nagyon szép kritikákat kapott, és volt olyan, ami kevésbé. Mert ilyenek a produkcióink is. A közönség általában szereti az előadásainkat, pedagógusoktól is pozitív visszajelzéseket kapunk. Egy állandó szakmai vélemény viszont nagyon fontos lenne. Olyanfajta visszajelzés az a bábszínésznek, amit ritkán kap meg. Szerintem mindenki örülne, ha lenne állandó hozzáértő bábkritika.
– Idei terveik között van-e valami sajátos?
– Október 5. és 10. között megrendezzük a FuxFeszt II. kiadását, az erdélyi magyar hivatásos bábosok egyetlen versenyfesztiválját. Hat hivatásos magyar bábtársulat létezik jelenleg Romániában. Marosvásárhely, Kolozsvár, Temesvár, Szatmárnémeti, Sepsiszentgyörgy és Nagyvárad bábtársulata idén szabadon döntheti el, hogy versenyen vagy versenyen kívül szeretne bemutatkozni. Minden nap lesz egy-egy magyarországi vendégelőadás, a zsűrizésnél pedig nagyon odafigyelünk, hogy senki ne legyen egyetlen előadásban sem személyesen érdekelt.
A versenyprogramon kívül minden napnak lesz egy, főleg szakmának szóló vendégelőadása. Jelenleg zajlanak az egyeztetések a Budapest Bábszínház, a Kecskeméti Ciróka Bábszínház, a debreceni Vojtina Bábszínház, illetve a Kaposvári BábSzínTér előadásait illetően. Az előbb már említettem, hogy a romániai magyar bábjátszás szakmailag nem kap annyi figyelmet, mint a színjátszás. Nincsenek szakmai kritikák, visszajelzések.
Ezt a hiányt pótolandó a FuxFeszt minden napját egy szakmai beszélgetés zárja majd, aminek a célja a visszajelzések megbeszélése. A moderátor Köllő Kata kolozsvári színházkritikus, a szakmai irányító pedig Pályi János bábművész lesz. Nagy öröm lenne nekünk, szervezőknek, ha a résztvevő társulatok minél több előadáson és szakmai beszélgetésen vennének részt, hogy valóban megismerhessük egymás munkáját.
Botházy-Daróczi Réka 1981. június 5-én született Marosvásárhelyen, a Papiu-Ilarian Gimnáziumban érettségizett, Nagyváradon végezte az Ady Endre Sajtókollégiumot és a Partiumi Keresztény Egyetem angol nyelv és irodalom szakát, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen pedig színpadi beszéddel kapcsolatos mesterfokozatot szerzett. 2009-ig párhuzamosan dolgozott a nagyváradi Partium Rádiónál és a bábszínháznál, 2012-ben pedig, a gyermeknevelési szabadság után a színházhoz tért vissza. Jelenleg a Lilliput Társulat művészeti vezetője.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 29.
Hídkeresztelő Nagyváradon
Szent Lászlóról, Nagyvárad alapítójáról nevezte el tegnapi ülésén a város központjában levő Körös-hidat a nagyváradi önkormányzati testület. A polgármesteri hivatal közleménye szerint a város területén levő hat Körös-híd mindegyikének nevet adtak, így lesz még Dáciáról, Decebal dák vezérről, Ovid Densuşianu 19. századi nyelvész-néprajzkutatóról, I. Károlyról, Románia első királyáról és Constantin Prezan első világháborús marsallról elnevezett híd is. Ilie Bolojan polgármester a korábbi hiányosságok pótlásának nevezte a hidak névadását. Az önkormányzat annak ellenére döntött a Szent László-hídnévről, hogy azt a névadásokat elbíráló prefektusi bizottság korábban negatívan véleményezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szent Lászlóról, Nagyvárad alapítójáról nevezte el tegnapi ülésén a város központjában levő Körös-hidat a nagyváradi önkormányzati testület. A polgármesteri hivatal közleménye szerint a város területén levő hat Körös-híd mindegyikének nevet adtak, így lesz még Dáciáról, Decebal dák vezérről, Ovid Densuşianu 19. századi nyelvész-néprajzkutatóról, I. Károlyról, Románia első királyáról és Constantin Prezan első világháborús marsallról elnevezett híd is. Ilie Bolojan polgármester a korábbi hiányosságok pótlásának nevezte a hidak névadását. Az önkormányzat annak ellenére döntött a Szent László-hídnévről, hogy azt a névadásokat elbíráló prefektusi bizottság korábban negatívan véleményezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 29.
Szent Lászlóról nevezik el a belvárosi hidat Váradon
Dacára annak, hogy korábban a névadásokat elbíráló Bihar megyei bizottság nemet mondott a véleményezésre elküldött tanácsi határozatban szereplő Szent László híd elnevezésre, a nagyváradi önkormányzat keddi ülésén az eredeti elképzelés szerint terjesztették elő és szavazták meg a belvárosi Bémer (ma Ferdinánd) teret és a Szent László (ma Egyesülés) teret összekötő híd hivatalos nevét. A helyi képviselők közül csupán három szociáldemokrata (PSD) tanácsos tartózkodott.
Egyik tanácsosuk, Ioan Bonchiş ugyanis nem tartotta elfogadhatónak, hogy a városalapító királyról kereszteljék el az átkelőt. Felvetésére azonban épp a nemzeti-liberális polgármester, Ilie Bolojan válaszolt, leszögezve, hogy „Nagyváradon két fontos közösség él, és mindkét közösség tagjainak meg kell találniuk a helyüket, akár a város közterületein is”.
Érdekesség, hogy az elmúlt időszakban az önkormányzat épp ezt az érvet hagyta többször is figyelmen kívül, amikor a magyar közösség azt szerette volna, hogy a főtérre visszakerüljön a Szent László-szobor. Utóbbi elhelyezését nemrég petícióban kérték helyi civilek, rámutatva, hogy bár a hídelnevezést örömmel fogadják, ezzel az emlékműre megfogalmazott igényüket nem lehet kiváltani.
A kedden jóváhagyott határozattervezet különben a város többi átkelőjének is nevet ad. Ez alapján iktatják a már használatban lévő Decebal (a városnegyed alapján), Dacia (a korábbi szálloda neve alapján) és a Densuşianu (az utca alapján) neveket, miközben az Őssi negyedbeli új építésű hidat I. Károly királyról, míg a Szilvásban szerdán átadásra kerülő átkelőt Constantin Prezan marsallról nevezik el.
Bonchiş szerint utóbbit a városrészről kellett volna elnevezni, miközben Huszár István alpolgármester Szilvási hidat javasolt. Hogy a határozat hatályba lépjen, a prefektúrának is rá kell bólintania.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Dacára annak, hogy korábban a névadásokat elbíráló Bihar megyei bizottság nemet mondott a véleményezésre elküldött tanácsi határozatban szereplő Szent László híd elnevezésre, a nagyváradi önkormányzat keddi ülésén az eredeti elképzelés szerint terjesztették elő és szavazták meg a belvárosi Bémer (ma Ferdinánd) teret és a Szent László (ma Egyesülés) teret összekötő híd hivatalos nevét. A helyi képviselők közül csupán három szociáldemokrata (PSD) tanácsos tartózkodott.
Egyik tanácsosuk, Ioan Bonchiş ugyanis nem tartotta elfogadhatónak, hogy a városalapító királyról kereszteljék el az átkelőt. Felvetésére azonban épp a nemzeti-liberális polgármester, Ilie Bolojan válaszolt, leszögezve, hogy „Nagyváradon két fontos közösség él, és mindkét közösség tagjainak meg kell találniuk a helyüket, akár a város közterületein is”.
Érdekesség, hogy az elmúlt időszakban az önkormányzat épp ezt az érvet hagyta többször is figyelmen kívül, amikor a magyar közösség azt szerette volna, hogy a főtérre visszakerüljön a Szent László-szobor. Utóbbi elhelyezését nemrég petícióban kérték helyi civilek, rámutatva, hogy bár a hídelnevezést örömmel fogadják, ezzel az emlékműre megfogalmazott igényüket nem lehet kiváltani.
A kedden jóváhagyott határozattervezet különben a város többi átkelőjének is nevet ad. Ez alapján iktatják a már használatban lévő Decebal (a városnegyed alapján), Dacia (a korábbi szálloda neve alapján) és a Densuşianu (az utca alapján) neveket, miközben az Őssi negyedbeli új építésű hidat I. Károly királyról, míg a Szilvásban szerdán átadásra kerülő átkelőt Constantin Prezan marsallról nevezik el.
Bonchiş szerint utóbbit a városrészről kellett volna elnevezni, miközben Huszár István alpolgármester Szilvási hidat javasolt. Hogy a határozat hatályba lépjen, a prefektúrának is rá kell bólintania.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 1.
Felhívás a Kárpát-medence magyar kórusaihoz
Az RMDSZ tordaszentlászlói szervezete és Tordaszentlászló önkormányzata, a helyi Thamó Gyula Közművelődési Egyesület, a Református Egyházközség, valamint a falu Művelődési Háza az idén is megszervezi a hagyományos, immár a XXVI. Szent László-napi kórustalálkozót, az RMDSZ Kolozs megyei elnöksége, a Romániai Magyar Dalosszövetség, valamint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) védnökségével.
A szervezőbizottság
Szabadság (Kolozsvár)
Az RMDSZ tordaszentlászlói szervezete és Tordaszentlászló önkormányzata, a helyi Thamó Gyula Közművelődési Egyesület, a Református Egyházközség, valamint a falu Művelődési Háza az idén is megszervezi a hagyományos, immár a XXVI. Szent László-napi kórustalálkozót, az RMDSZ Kolozs megyei elnöksége, a Romániai Magyar Dalosszövetség, valamint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) védnökségével.
A szervezőbizottság
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 4.
A Kárpát-medence legjobb matekosai Váradon
A nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum adott otthont az elmúlt hétvégén a II. Nemzetközi magyar nyelvű matematika versenynek, mely a Kárpát-medence V–VIII. osztályos magyar diákjai közül a legjobb matekosokat volt hivatott megszólítani, nemcsak versenyre hívni, de egy háromnapos tartalmas együttlétre, ismeretségek, barátságok és szakmai kapcsolatok kötésére is összefogni.
Még 1990-ben elindult Bencze Mihály professzor kezdeményezése nyomán egy, a szétszabdalt Kárpát-medencében a magyar-magyar egységes szakmai dialógust megteremteni szándékozó matematikaverseny, az általános iskolások számára azonban a mostani volt a második ilyen méretű megmérettetés, és természetesen mind a Szent László iskola, mind Nagyvárad, illetve Bihar megye tanfelügyelősége egyaránt büszke rá, hogy ez nálunk történhetett meg.
Kárpátalja, Felvidék, Vajdaság, Magyarország és Románia számtalan szegletéből 162 diák érkezett a hétvégi megmérettetésre Nagyváradra. A verseny ünnepélyes megnyitójára a színházban került sor csütörtök délután, ahol számos felszólaló mellett a verseny elnöke, Kovács Lehel, a Sapientia egyetem tanára nyitotta meg hivatalosan is a megmérettetést.
A verseny ravasz feladatsoraival megbirkózók közül a következő diákok értek el első helyezést korosztályukban: Kun Édua Boróka (V. osztály, Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium), Györffi Ádám György (VI. o., Szikszó, Magyarország), Roth Apor (VII. o., Sepsiszentgyörgy), Fazakas Borbála (VIII. o., Kolozsvár).
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum adott otthont az elmúlt hétvégén a II. Nemzetközi magyar nyelvű matematika versenynek, mely a Kárpát-medence V–VIII. osztályos magyar diákjai közül a legjobb matekosokat volt hivatott megszólítani, nemcsak versenyre hívni, de egy háromnapos tartalmas együttlétre, ismeretségek, barátságok és szakmai kapcsolatok kötésére is összefogni.
Még 1990-ben elindult Bencze Mihály professzor kezdeményezése nyomán egy, a szétszabdalt Kárpát-medencében a magyar-magyar egységes szakmai dialógust megteremteni szándékozó matematikaverseny, az általános iskolások számára azonban a mostani volt a második ilyen méretű megmérettetés, és természetesen mind a Szent László iskola, mind Nagyvárad, illetve Bihar megye tanfelügyelősége egyaránt büszke rá, hogy ez nálunk történhetett meg.
Kárpátalja, Felvidék, Vajdaság, Magyarország és Románia számtalan szegletéből 162 diák érkezett a hétvégi megmérettetésre Nagyváradra. A verseny ünnepélyes megnyitójára a színházban került sor csütörtök délután, ahol számos felszólaló mellett a verseny elnöke, Kovács Lehel, a Sapientia egyetem tanára nyitotta meg hivatalosan is a megmérettetést.
A verseny ravasz feladatsoraival megbirkózók közül a következő diákok értek el első helyezést korosztályukban: Kun Édua Boróka (V. osztály, Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium), Györffi Ádám György (VI. o., Szikszó, Magyarország), Roth Apor (VII. o., Sepsiszentgyörgy), Fazakas Borbála (VIII. o., Kolozsvár).
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. május 5.
Kultúra, történelem és szórakozás a Festum Varadinumon
A Nagyváradon már harmadik napja zajló Festum Varadinum ünnepségsorozatban számos olyan rendezvény kapott helyet, amely a legszélesebb érdeklődési körűek igényeihez is igazodik. A nagyváradi kulturális fesztivál szerda–péntek közötti időszakában hangsúlyosan megjelenik kultúránk, művészetünk és történelmünk is, ugyanakkor több különleges szórakoztató programra lehet készülni. Alább a fesztivál május 6–8. közötti rendezvényeit foglaltuk össze.
Kristófi János emlékkiállítás
Május 6-án, szerdán 14 órakor Kristófi János világhírű nagyváradi festőművész (1925–2014) munkáiból nyílik kiállítás a nagyváradi városháza dísztermében.
Kristófi János (Monospetri, 1925. december 15. – Nagyvárad, 2014. január 5.) világszinten elismert festőművész. Középiskoláit Kolozsváron végezte, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954). A Népi Művészeti Iskola tanára Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955-88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikus művésznővel rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot örökítette meg. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben , Budapesten (1991) és Szolnokon (1995).
Kristófi János világszerte ismert festőművész 1954 óta élt Nagyváradon, ahol harminc éven át a Városi, majd a Művészeti Népiskolában nemzedékeket oktatott. Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán Békéscsabán élő művészettörténész. 2011-ben Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Kiállítások, könyvbemutatók, istentisztelet
16.30-kor Wagner Péter képzőművész egyéni kiállítását nyitják meg a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, 17.00 órától emlékműsor Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő, előadó születésének 120 évfordulója alkalmából a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. 17.45-kor Szilágyi Aladár: Mit akartak ezek a magyarok?- Beszélgetések kortárs történészekkel Holnap /Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 2015/ – könyvbemutató az Ady Endre Líceum dísztermében, Szilágyi Aladár beszélgetései a Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának 2014-es előadóival, bemutatja Szűcs László, a kötet szerkesztője és az Erdélyi Riport, valamint a Várad művelődési folyóirat főszerkesztője.
18.00 órától ünnepi istentisztelet a nagyváradi evangélikus templomban, igét hirdet Szabó Szilárd dombóvári evangélikus lelkész, előadást tart Balczó András evangélikus olimpikon; közreműködnek az evangélikus óvoda gyermekei, valamint Lucian Malița hegedűművész és Thurzó Sándor József brácsaművész. Az Ady Endre-gimnázium dísztermében 18.30-kor kezdődik a Szacsvay Akadémia történelmi előadása A török kiűzése Magyarországról (1683-1718) és az ország jövőjének tervezésecímmel, előadó: Gebei Sándor egyetemi tanár (Eger), az MTA doktora.
19.00 órától Operett express – Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek előadása. Elhangzanak világhírű operett melódiák Kálmán, Eisemann, Huszka, Fényes, Szenes, Lehár operettjeiből. Helyszín: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának díszterme (Partium Keresztény Egyetem)
Történelmi konferencia: „Várad, Erdély kapuja...”
Május 7-én, csütörtökön 10 órakor „Várad, Erdély kapuja...” Nagyvárad történelmi szerepe a fejedelemség korában címmel történelmi konferencia kezdődik nagyváradi városháza dísztermében.
A Festum Varadinum tavalyi rendezvénysorozatába beillesztett történelmi konferencia nagy sikert aratott, hiszen olyan, nemzetközileg is elismert szakemberek jöttek el előadni, akik kétségtelenül a történész szakma elitjéhez tartoznak. Nincs ez másképp idén sem, értékes és várhatóan rendkívül tartalmas értekezések hangzanak el, melyeknek középpontjában Nagyvárad, illetve a város középkori szerepének fontossága áll.
A konferencia részvevői és előadásaik címei: Oborni Teréz tud. főmunkatárs, kora újkori témacsoport vezető, MTA BTK, Történettudományi Intézet: Szapolyai János és a váradi béke; Gálfi Emőke tud. kutató (EME Kolozsvár): Izabella királyné várospolitikája: Gyulafehérvár és Várad; Bogdándi Zsolt tud. kutató (EME Kolozsvár): A váradi hiteleshelyek 16. század második felében; Mátyás-Rausch Petra tud. munkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A belényesi rézbányászat helye az Erdélyi Fejedelemség ércbányászatában 1571 és 1613 között; Emődi Tamás műemlékvédelmi szakmérnök, Nagyvárad: Az erdélyi fejedelmek nagyváradi palotája; Jeney-Tóth Annamária egyetemi docens, Debreceni Egyetem: Ifj. Rákóczi György váradi udvartartásának kezdetei (1638-1640-1642), Sudár Balázs tud. főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A váradi török tartomány első évei (1660–1665).
Szent László öröksége
Ugyancsak 10 órakor kezdődik az a program, melynek keretében Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal a római katolikus székesegyházban, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban és a nagyváradi várban. 11 órától Nyitott kapuk – iskolanap a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, 13 órakor Varadinum Junior: „Sötét és semmi voltak...” – világosság és sötétség ellentéte a művészetben – irodalmi műhely a Mihai Eminescu Főgimnázium dísztermében, ugyanitt 14 órától: „Aki fényt hagyott maga után...” – magyarok a fény történetében. 17 órakor Ólomkatona címmel díjkiosztóval egybekötött kiállítás nyílik a Gyermekpalotában. 18 órától ünnepi istentisztelet nagyváradi unitárius templomban, igét hirdet Nt. Gyerő Dávid lelkész, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője, fellép a nagyváradi Kántorok Kórusa, majd szeretetvendégség következik.
19 órakor kezdődik Koncz Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes művész Gyorsvonat című önálló estje a a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban.
A Kossuth-díjas színész-rendező kedvenc költőitől, íróitól válogat verseket, novellákat, részleteket életszemlélete bemutatására. Hitet tesz az igaz emberség, a humánus együttélés és a munka, a teljesítmény elismerése mellett. Persze mindezt remek írások tükrében, a rá jellemző őszinteséggel, vonzó férfiassággal teszi.
Történelem és irodalom
Május 8-án, pénteken 16 órakor tartják meg a Varadinum történelmi verseny megnyitóját. Az Ady Endre Elméleti Líceum dísztermében zajló vetélkedő címe: Nemzetközi kapcsolatok a XIX. század végén a XX. század elején. Az első világháború. A megmérettetés 9-én, szombaton 9 órakor folytatódik ugyanott.
18 órakor Dukrét Géza helytörténész, a Partiumi Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke új kötetét, mely az Adalékok Siter történetéhez címet kapta. Helyszín: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumterme. 19 órától Szabó T. Anna költő, műfordító szerzői estjére kerül sor teleki (ma Primăriei) utcai Illyés Gyula Könyvesboltban.
A Lotus Centerben 19.30-kor kezdődik a közismert magyarországi együttes, a HoneyBeast koncertje.
A Honeybeast egy magyar, elektronikus pop-rock zenét játszó együttes, mely ezen a néven 2011-től működik, bár történetét – némileg eltérő formációban és néven – 2005-ig vezeti vissza. Első nagy sikereit az együttes 2010-ben érte el, majd a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának szereplőiként szereztek országos ismertséget.
Metropol koncert pénteken
A Festum Varadinum egyik kiemelt programja a Nagyváradi Állami Filharmóniában 20.30 órakor kezdődő Metropol koncert.
A nagyváradi rockegyüttes 1968-ban alakult és legendás karriert futott be. Mind a váradiak, mind az erdélyi rockkedvelők kellemes nosztalgiával gondolnak vissza a Metropol koncertjeire, ezért a mai napig nagy népszerűségnek örvendő csapat fellépései garantált felüdülésnek, felhőtlen szórakozásnak számítanak.
maszol.ro
A Nagyváradon már harmadik napja zajló Festum Varadinum ünnepségsorozatban számos olyan rendezvény kapott helyet, amely a legszélesebb érdeklődési körűek igényeihez is igazodik. A nagyváradi kulturális fesztivál szerda–péntek közötti időszakában hangsúlyosan megjelenik kultúránk, művészetünk és történelmünk is, ugyanakkor több különleges szórakoztató programra lehet készülni. Alább a fesztivál május 6–8. közötti rendezvényeit foglaltuk össze.
Kristófi János emlékkiállítás
Május 6-án, szerdán 14 órakor Kristófi János világhírű nagyváradi festőművész (1925–2014) munkáiból nyílik kiállítás a nagyváradi városháza dísztermében.
Kristófi János (Monospetri, 1925. december 15. – Nagyvárad, 2014. január 5.) világszinten elismert festőművész. Középiskoláit Kolozsváron végezte, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954). A Népi Művészeti Iskola tanára Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955-88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikus művésznővel rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot örökítette meg. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben , Budapesten (1991) és Szolnokon (1995).
Kristófi János világszerte ismert festőművész 1954 óta élt Nagyváradon, ahol harminc éven át a Városi, majd a Művészeti Népiskolában nemzedékeket oktatott. Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán Békéscsabán élő művészettörténész. 2011-ben Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Kiállítások, könyvbemutatók, istentisztelet
16.30-kor Wagner Péter képzőművész egyéni kiállítását nyitják meg a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, 17.00 órától emlékműsor Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő, előadó születésének 120 évfordulója alkalmából a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. 17.45-kor Szilágyi Aladár: Mit akartak ezek a magyarok?- Beszélgetések kortárs történészekkel Holnap /Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 2015/ – könyvbemutató az Ady Endre Líceum dísztermében, Szilágyi Aladár beszélgetései a Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának 2014-es előadóival, bemutatja Szűcs László, a kötet szerkesztője és az Erdélyi Riport, valamint a Várad művelődési folyóirat főszerkesztője.
18.00 órától ünnepi istentisztelet a nagyváradi evangélikus templomban, igét hirdet Szabó Szilárd dombóvári evangélikus lelkész, előadást tart Balczó András evangélikus olimpikon; közreműködnek az evangélikus óvoda gyermekei, valamint Lucian Malița hegedűművész és Thurzó Sándor József brácsaművész. Az Ady Endre-gimnázium dísztermében 18.30-kor kezdődik a Szacsvay Akadémia történelmi előadása A török kiűzése Magyarországról (1683-1718) és az ország jövőjének tervezésecímmel, előadó: Gebei Sándor egyetemi tanár (Eger), az MTA doktora.
19.00 órától Operett express – Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek előadása. Elhangzanak világhírű operett melódiák Kálmán, Eisemann, Huszka, Fényes, Szenes, Lehár operettjeiből. Helyszín: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának díszterme (Partium Keresztény Egyetem)
Történelmi konferencia: „Várad, Erdély kapuja...”
Május 7-én, csütörtökön 10 órakor „Várad, Erdély kapuja...” Nagyvárad történelmi szerepe a fejedelemség korában címmel történelmi konferencia kezdődik nagyváradi városháza dísztermében.
A Festum Varadinum tavalyi rendezvénysorozatába beillesztett történelmi konferencia nagy sikert aratott, hiszen olyan, nemzetközileg is elismert szakemberek jöttek el előadni, akik kétségtelenül a történész szakma elitjéhez tartoznak. Nincs ez másképp idén sem, értékes és várhatóan rendkívül tartalmas értekezések hangzanak el, melyeknek középpontjában Nagyvárad, illetve a város középkori szerepének fontossága áll.
A konferencia részvevői és előadásaik címei: Oborni Teréz tud. főmunkatárs, kora újkori témacsoport vezető, MTA BTK, Történettudományi Intézet: Szapolyai János és a váradi béke; Gálfi Emőke tud. kutató (EME Kolozsvár): Izabella királyné várospolitikája: Gyulafehérvár és Várad; Bogdándi Zsolt tud. kutató (EME Kolozsvár): A váradi hiteleshelyek 16. század második felében; Mátyás-Rausch Petra tud. munkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A belényesi rézbányászat helye az Erdélyi Fejedelemség ércbányászatában 1571 és 1613 között; Emődi Tamás műemlékvédelmi szakmérnök, Nagyvárad: Az erdélyi fejedelmek nagyváradi palotája; Jeney-Tóth Annamária egyetemi docens, Debreceni Egyetem: Ifj. Rákóczi György váradi udvartartásának kezdetei (1638-1640-1642), Sudár Balázs tud. főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A váradi török tartomány első évei (1660–1665).
Szent László öröksége
Ugyancsak 10 órakor kezdődik az a program, melynek keretében Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal a római katolikus székesegyházban, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban és a nagyváradi várban. 11 órától Nyitott kapuk – iskolanap a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, 13 órakor Varadinum Junior: „Sötét és semmi voltak...” – világosság és sötétség ellentéte a művészetben – irodalmi műhely a Mihai Eminescu Főgimnázium dísztermében, ugyanitt 14 órától: „Aki fényt hagyott maga után...” – magyarok a fény történetében. 17 órakor Ólomkatona címmel díjkiosztóval egybekötött kiállítás nyílik a Gyermekpalotában. 18 órától ünnepi istentisztelet nagyváradi unitárius templomban, igét hirdet Nt. Gyerő Dávid lelkész, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője, fellép a nagyváradi Kántorok Kórusa, majd szeretetvendégség következik.
19 órakor kezdődik Koncz Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes művész Gyorsvonat című önálló estje a a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban.
A Kossuth-díjas színész-rendező kedvenc költőitől, íróitól válogat verseket, novellákat, részleteket életszemlélete bemutatására. Hitet tesz az igaz emberség, a humánus együttélés és a munka, a teljesítmény elismerése mellett. Persze mindezt remek írások tükrében, a rá jellemző őszinteséggel, vonzó férfiassággal teszi.
Történelem és irodalom
Május 8-án, pénteken 16 órakor tartják meg a Varadinum történelmi verseny megnyitóját. Az Ady Endre Elméleti Líceum dísztermében zajló vetélkedő címe: Nemzetközi kapcsolatok a XIX. század végén a XX. század elején. Az első világháború. A megmérettetés 9-én, szombaton 9 órakor folytatódik ugyanott.
18 órakor Dukrét Géza helytörténész, a Partiumi Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke új kötetét, mely az Adalékok Siter történetéhez címet kapta. Helyszín: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumterme. 19 órától Szabó T. Anna költő, műfordító szerzői estjére kerül sor teleki (ma Primăriei) utcai Illyés Gyula Könyvesboltban.
A Lotus Centerben 19.30-kor kezdődik a közismert magyarországi együttes, a HoneyBeast koncertje.
A Honeybeast egy magyar, elektronikus pop-rock zenét játszó együttes, mely ezen a néven 2011-től működik, bár történetét – némileg eltérő formációban és néven – 2005-ig vezeti vissza. Első nagy sikereit az együttes 2010-ben érte el, majd a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának szereplőiként szereztek országos ismertséget.
Metropol koncert pénteken
A Festum Varadinum egyik kiemelt programja a Nagyváradi Állami Filharmóniában 20.30 órakor kezdődő Metropol koncert.
A nagyváradi rockegyüttes 1968-ban alakult és legendás karriert futott be. Mind a váradiak, mind az erdélyi rockkedvelők kellemes nosztalgiával gondolnak vissza a Metropol koncertjeire, ezért a mai napig nagy népszerűségnek örvendő csapat fellépései garantált felüdülésnek, felhőtlen szórakozásnak számítanak.
maszol.ro
2015. május 6.
Bolojan Napóleonhoz hasonlítja Szent Lászlót
Megpróbál egyensúlyt teremteni a város többségi lakossága és a kisebbségben lévő magyar közösség között, ezért olyan döntéseket próbál hozni, hogy az a másik közösségben ne okozzon sérelmeket – jelentette ki Ilie Bolojan nagyváradi polgármester a Bihari Naplónak adott interjúban arra a nyolcezer nagyváradi polgár által aláírt petícióra reagálva, melynek aláírói azt kezdeményezik, hogy a városalapító Szent László királynak is állítsanak szobrot a felújítás alatt álló főtéren.
Hozzátette: „a londoni Trafalgar téren sem lehet Napóleon szobrát látni, hanem csak Nelsonét. (…) Mivel a főtér az egyetlen olyan régi hely, amely kapcsolódik a román közösséghez, ezért ma a megcáfolhatatlan realitások miatt ott nem lehet elhelyezni Szent László szobrát” – fogalmazott Bolojan.
Elmondta, a magyar kérésre azt a kompromisszumos megoldást találták, hogy Szent Lászlóról nevezték el a főtér melletti hidat, a városalapító királynak pedig a jelenleg felújítás alatt lévő várban állítanak szobrot. Hozzátette, semmi sem lehet tartós a városban, ami nem a román és a magyar közösség egyetértésén alapszik. Úgy vélte, a Szent László-szoborra összegyűjtött aláírások nem az egyetlen szempont, amire tekintettel kell lenni, mert egy másik elképzelésre kétszer annyi aláírást is össze lehet gyűjteni.
Bolojan szerint Nagyváradon több minden valósult meg a magyar közösség javára, mint Szatmárnémetiben vagy Marosvásárhelyen, ahol magasabb a magyarok aránya. Hozzátette, az utcanevekre vonatkozó jelenlegi önkormányzati határozat egyelőre csak a magyar „utca”, és „tér”, szócskák kiírására vonatkozik, és nem teszi lehetővé az utcanevek lefordítását.
„De ez nem lehetetlen dolog, nem hiszem, hogy sokakat zavarna. Viszont ez bizalom kérdése, és el kell jutni odáig, hogy egyik közösség se érezze hátrányosan megkülönböztetve magát a meghozott döntések nyomán” – jelentette ki az interjúban a polgármester.
Krónika (Kolozsvár)
Megpróbál egyensúlyt teremteni a város többségi lakossága és a kisebbségben lévő magyar közösség között, ezért olyan döntéseket próbál hozni, hogy az a másik közösségben ne okozzon sérelmeket – jelentette ki Ilie Bolojan nagyváradi polgármester a Bihari Naplónak adott interjúban arra a nyolcezer nagyváradi polgár által aláírt petícióra reagálva, melynek aláírói azt kezdeményezik, hogy a városalapító Szent László királynak is állítsanak szobrot a felújítás alatt álló főtéren.
Hozzátette: „a londoni Trafalgar téren sem lehet Napóleon szobrát látni, hanem csak Nelsonét. (…) Mivel a főtér az egyetlen olyan régi hely, amely kapcsolódik a román közösséghez, ezért ma a megcáfolhatatlan realitások miatt ott nem lehet elhelyezni Szent László szobrát” – fogalmazott Bolojan.
Elmondta, a magyar kérésre azt a kompromisszumos megoldást találták, hogy Szent Lászlóról nevezték el a főtér melletti hidat, a városalapító királynak pedig a jelenleg felújítás alatt lévő várban állítanak szobrot. Hozzátette, semmi sem lehet tartós a városban, ami nem a román és a magyar közösség egyetértésén alapszik. Úgy vélte, a Szent László-szoborra összegyűjtött aláírások nem az egyetlen szempont, amire tekintettel kell lenni, mert egy másik elképzelésre kétszer annyi aláírást is össze lehet gyűjteni.
Bolojan szerint Nagyváradon több minden valósult meg a magyar közösség javára, mint Szatmárnémetiben vagy Marosvásárhelyen, ahol magasabb a magyarok aránya. Hozzátette, az utcanevekre vonatkozó jelenlegi önkormányzati határozat egyelőre csak a magyar „utca”, és „tér”, szócskák kiírására vonatkozik, és nem teszi lehetővé az utcanevek lefordítását.
„De ez nem lehetetlen dolog, nem hiszem, hogy sokakat zavarna. Viszont ez bizalom kérdése, és el kell jutni odáig, hogy egyik közösség se érezze hátrányosan megkülönböztetve magát a meghozott döntések nyomán” – jelentette ki az interjúban a polgármester.
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 6.
Nem várt támogatás a nagyváradi bazilikának
A két évvel ezelőtt uniós támogatással elkezdett templomfelújítási projekt haszonélvezője lehet a nagyváradi római katolikus székesegyház, miután a helyi önkormányzatnak sikerült mintegy 200 ezer eurót megspórolnia az eddigi munkálatok során.
A helyi önkormányzati képviselők a legutóbbi tanácsülésen jóváhagyták, hogy a megmaradt összeget fordítsák a bazilika utcafront felőli, keleti homlokzatának a felújítására. Mindezt oly módon, hogy a 220 ezer euróra becsült beruházáshoz szükséges önrészt a helyi költségvetésből finanszírozzák majd.
A Bihar–Hajdú-Bihar régiós pályázat keretében a 2013-ban szerzett 1,4 millió eurós uniós támogatásból három nagyváradi templomot kezdtek el restaurálni. A Szent László téren lévő ortodox Holdas templom alatt talajcsövezésre volt szükség, de felújították a csatornázást, a villany- és fűtéshálózatát, továbbá rendbe teszik az ingatlan udvarát, és restaurálják a görögkeleti istenháza történelmi bútorait is.
A határon átívelő projekt révén az újvárosi református templomnak az alapzatát erősítik meg, felújítják annak homlokzatát, a faszerkezeteket, a szigetelését, újrafestik és kivilágítják a Partiumi Keresztény Egyetemmel átellenben található templomot. A harmadik egyházi épület, amelyik a programban szerepelt, a nagyváradi várban lévő római katolikus templom.
Mivel mindhárom istenháza a városközpontban van, renoválásuk idegenforgalmi szempontból is rendkívül fontos, hívták fel a figyelmet az illetékesek. Mircea Mălan alpolgármester korábbi tájékoztatása szerint a munkálatok jól haladnak, akár már júniusban átvehetik a kivitelezőtől, hogy utána a Holdas templom és az újvárosi templom tornyát megnyissák a látogatók előtt, ezekben egyébként kisebb múzeumot is kialakítana a városvezetés.
A vallásturizmus és ökuménia jegyében támogatott uniós pályázathoz most csatlakozó nagyváradi székesegyház a Románia területén található legnagyobb barokk stílusú bazilika. Építése Franz Anton Hillebrandt osztrák építész tervei alapján 1752-ben kezdődött el, és 1779-ben fejeződött be. 1780. június 25-én szentelte fel gróf Kollonits László püspök.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
A két évvel ezelőtt uniós támogatással elkezdett templomfelújítási projekt haszonélvezője lehet a nagyváradi római katolikus székesegyház, miután a helyi önkormányzatnak sikerült mintegy 200 ezer eurót megspórolnia az eddigi munkálatok során.
A helyi önkormányzati képviselők a legutóbbi tanácsülésen jóváhagyták, hogy a megmaradt összeget fordítsák a bazilika utcafront felőli, keleti homlokzatának a felújítására. Mindezt oly módon, hogy a 220 ezer euróra becsült beruházáshoz szükséges önrészt a helyi költségvetésből finanszírozzák majd.
A Bihar–Hajdú-Bihar régiós pályázat keretében a 2013-ban szerzett 1,4 millió eurós uniós támogatásból három nagyváradi templomot kezdtek el restaurálni. A Szent László téren lévő ortodox Holdas templom alatt talajcsövezésre volt szükség, de felújították a csatornázást, a villany- és fűtéshálózatát, továbbá rendbe teszik az ingatlan udvarát, és restaurálják a görögkeleti istenháza történelmi bútorait is.
A határon átívelő projekt révén az újvárosi református templomnak az alapzatát erősítik meg, felújítják annak homlokzatát, a faszerkezeteket, a szigetelését, újrafestik és kivilágítják a Partiumi Keresztény Egyetemmel átellenben található templomot. A harmadik egyházi épület, amelyik a programban szerepelt, a nagyváradi várban lévő római katolikus templom.
Mivel mindhárom istenháza a városközpontban van, renoválásuk idegenforgalmi szempontból is rendkívül fontos, hívták fel a figyelmet az illetékesek. Mircea Mălan alpolgármester korábbi tájékoztatása szerint a munkálatok jól haladnak, akár már júniusban átvehetik a kivitelezőtől, hogy utána a Holdas templom és az újvárosi templom tornyát megnyissák a látogatók előtt, ezekben egyébként kisebb múzeumot is kialakítana a városvezetés.
A vallásturizmus és ökuménia jegyében támogatott uniós pályázathoz most csatlakozó nagyváradi székesegyház a Románia területén található legnagyobb barokk stílusú bazilika. Építése Franz Anton Hillebrandt osztrák építész tervei alapján 1752-ben kezdődött el, és 1779-ben fejeződött be. 1780. június 25-én szentelte fel gróf Kollonits László püspök.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)