Búcsú Gyimesi Évától
Amikor a tragédia okozta döbbenet elmúlik, és tompul a bűntudat, hogy milyen keveset tettünk érte, hogy mennyire nem háláltuk meg a munkáját, a tudását, a tanítását, a féltését, az emberségét, akkor majd lexikonokba zárják, életét és munkáit hosszú tanulmányokban, kötetekben fogják méltatni, elemezni. Szeretni fogják, és „szentté” avatják. Kanonizálják a kanonizátort: Cs. Gyimesi Évát.
Félő azonban, hogy egyáltalán nem értik majd meg, sőt, félreértik, aztán pedig szem elől tévesztik, amit sokunk tanára számunkra, erdélyi magyarok számára jelentett. Mert bár alapművei – a Teremtett világ, a Gyöngy és homok, a Honvágy a hazában, a Kritikai mozaik, a Szem a láncban meg a többi – a könyvtárpolcon sorakoznak, az előadások varázsa elszáll, a le nem írt szavak elvesznek, kihullnak az emlékezetekből, és nem lesz kapaszkodó, mert érték-szószedetét, a „végső értékek” szócikkekbe sűrített tárát már nem fejezte be, nem tette le iránytűként az asztalunkra.
Ki emlékszik majd arra, hogy csodálta a házát magával hordozó csigát, bolygótársnak titulálva tisztelte a gyönge fűszálat, őszintén és mélyen hívő ember volt, s kozmikus víziót épített magában a világról, a párhuzamosan létező univerzumokról? Hogy elbűvölte őt az információ tudománya, a fizika, a matematika? Hogy gyönyörűen rajzolt, csodálatosan varrt, és hogy a természet megszámolhatatlan sok más talentummal is megáldotta. Kinek lesz ez fontos ebben az egyre agresszívebb és napról napra türelmetlenebb világban, amelyben a hiábavalóságoknak jóval nagyobb az értéke minden másnál, amiben ő igazán hitt? Ki emlékszik majd arra, hogy a nagy sunyítás idején a fájdalmasan kevesek egyike volt, aki a bőrét a vásárra vitte, s ott is állandóan a kezében szorongatta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Megkerülhetetlenül nagyot az irodalomtudományban alkotott, de érték-, arány- és mértékrendjének alappillérei mindörökre a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás maradtak. A múlttal történő őszinte szembenézést követelte, elítélte az erőszakot, demokratikus országot és érdekvédelmet álmodott, gyógyítani akarta a világ mindenféle fájdalmát. Meglátta az embert a hajléktalanban, a lecsúszott szegényben, csodálattal nézett a vízszerelőre, az órásmesterre, a sarki zöldségárusra. Eközben szünet nélkül és egyre nyugtalanabbul vágyott a megértésre, a szeretetre, az elismerésre. Csakhogy ezek elillantak előle, még azon ritka pillanatokban is, amikor véletlenül karnyújtásnyira kerültek.
Tudta, hogy szókimondásai okán egyesek neheztelnek rá, s gyűlölik olykor, hogy az emberek nem tűrik el az igaz bírálatot. Úristen, milyen sokszor megalázták, megrágalmazták, megfenyegették, kiátkozták innen-onnan! Még azok is, akiknek a felebaráti szeretet hirdetése lett volna a legfőbb dolguk… Felháborodással, félelemmel, szorongással, majd rezignálással reagált a támadásokra, de továbbra sem engedett az elveiből. Pedig rendre becsapódtak előtte az ajtók, kellemetlenné vált az igazával, elviselhetetlenné az őszinteségével, a racionalitásával, a rátartiságával együtt. Kicsinyes és szégyenteljes bosszút forraltak ellene: mert igaza volt, mert nő volt, mert nonkonformista volt.
– Egyetlen férfi volt közöttünk: Gyimesi Éva! – mondta évekkel ezelőtt találóan egyik irodalmár pályatársa, amikor az 1989 előtti és utáni korszakok utóbb gombamód szaporodó hőseiről és ellenállóiról szó esett. Igaza volt.
Csakhogy a szégyenletesen elvesztett bátorságunk és becsületünk megmentőjének közöttünk bűnjelként megélt jelenléte egyre többeket és egyre jobban zavart. A végén – hogy végzetesen nagyot rúgjanak bele – azt is elvették tőle, amihez a legjobban ragaszkodott: a tanítás lehetőségét. Szemforgató módon megfosztották konzulens professzori állásától is, majd hűvösen közölték vele, hogy doktoranduszait, ha ragaszkodik hozzá, ingyen is taníthatja.
És Gyimesi Éva ezt tette. Tanított – az utolsó napjáig. A művei mellett a sok száz tanítványában él tovább, akiknek szakmai fejlődését meghatározó módon befolyásolta, és akiknek a gondolkodását kibontakozni és szárnyalni segítette. Akik miatt érdemes volt elviselnie a testi és a lelki törődöttséget. Akik éltették. Akik motiválták őt, hogy a világ fájdalmát tovább cipelje magával.
Amíg hétfőn meg nem értette, hogy nincs tovább. A professzorasszony akkor elköszönt. Fájdalmas búcsú, remélem, hogy egy jobb világba költözött.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Mi fáj az RMDSZ-nek?
„Nem múlik el nap, hogy valamelyik tulipános tisztségviselő vagy valamelyik RMDSZ-es bértollnok el ne sikítaná bánatát: Budapest már nem utalja számolatlanul a pártkasszába a forintmilliókat, mint tette azt az elmúlt években, a szocialista-szabaddemokrata rablókormányzás idején. Sőt nemcsak hogy nem utalja, vagy küldi a támogatásokat és pályázatokon „elnyert” pénzeket a szövetség marosvásárhelyi és kolozsvári irodáiba, hanem egyenesen másoknak adja azokat. És ez botrány! A magyar kormány nem a mindenkori román hatalom szekerét toló RMDSZ-ben bízik, hanem inkább az erdélyi magyar civil szférában, szakmai szervezetekben és polgári szerveződésekben. Vagy ahogy a mosdatlanabb szájú tulipánosok fogalmaznak: Tőkésben és bandájában. Amibe persze belesorolnak mindenkit, aki nem az RMDSZ sorkatonája. De mi a baj a pénzzel? Mi a baja az RMDSZ-nek azzal, hogy az Erdélyben valamilyen úton-módon érkező magyarországi támogatások nem a Kelemen Hunorék bankszámláin landolnak? Miért baj az, ha most már mások is hozzájuk férnek, nemcsak ők? Hiszen azt tulipánosék sem állították – még –, hogy a magyarországi adófizetők határon túli testvéreiknek szánt pénze netán nem azokhoz jut el, akiknek küldik, hanem mondjuk a románokhoz, szlovákokhoz, szerbekhez, ukránokhoz stb. vagy épp a hottentottákhoz, apacsokhoz, szingalézekhez. Márpedig ha az erdélyi magyaroknak megítélt és küldött (apró)pénzek hozzájuk kerülnek, akkor mi a baja az RMDSZ-nek a támogatásokkal? A kérdés persze retorikai, mert a vak is látja, hogy a Pártnak az fáj, hogy egy ideje nem az ő emberei szabják meg a kedvezményezettek körét…”
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

„A vidék a barátunk” – Székelyföldi Akadémia Csíkszentmártonon
A székelyföldi vidékfejlesztésről és az új oktatási törvényről tartottak előadást a Székelyföldi Akadémia keretében Csíkszentmártonon május 25-én. A helyi sportkomplexumban Márton István, Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének vezetője „A vidék a barátunk” szlogennel látta el a fenntartható helyi boldogulásról szóló vetített bemutatóját, Ferencz Salamon Alpár főtanfelügyelő pedig az új oktatási törvényt ismertette.
A megyei tanács azzal a céllal kezdeményezte a Székelyföldi Akadémia rendezvénysorozatot, hogy bevonja a Hargita megyei vidéki értelmiséget a politikai döntéshozatal előkészítésébe. Az előadásokra képviselőket, helyi egyházi vezetőket, tanárokat, orvosokat, állatorvosokat, önkormányzati hivatali vezetőket hívnak meg, és lehetőség van a témával kapcsolatos vitára.
Gergely András polgármester és Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke üdvözölte a hallgatóságot. A megyei tanács elnöke beszédében a saját értékek megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, utalva a székely termékek nemzetközi piaci értékesítésére.
– Az Európai Unióban fel kell mutatnunk sajátosságainkat, ha részt akarunk venni a régiók közti piaci versenyben – jelentette ki Borboly Csaba.
Márton István bemutatta Hargita Megye Tanácsa vidékfejlesztési programját, amely a vidéken élők támogatását célozza, és felsorolta, milyen területeket karolt fel eddig a megyei tanács: tej- és húsfeldolgozás, pékipar, pálinkafőzés, Székely Konyha Egyesület, alcsíki burgonyatermelők értékesítési szövetkezete. Márton István ismertette a székely termékek havi vásárának történetét is, továbbá a Cora hipermarket és a CBA áruházlánc magyarországi üzleteiben való székelytermék-értékesítést, akárcsak a megyei tanács által levédett Székely termék és Székelyföldi márkanevet, illetve e védjegyek megszerzésének kritériumait.
Ferencz Salamon Alpár főtanfelügyelő az új oktatási törvényt részletezte a jelenlévőknek. A hallgatóság a végén főként ezzel a témával kapcsolatban tett fel kérdéseket. A főtanfelügyelő kiemelte az új oktatási törvény kisebbségeknek kedvező részeit: a kisebbségi közösséghez tartozó diákok anyanyelvükön tanulhatják a történelmet és a földrajzot, a román nyelvet pedig külön módszertan alapján, az iskolák vezetőtanácsaiban pedig fele arányban a helyi önkormányzat meg a szülők képviseltethetik magukat, a másik felét alkotnák a pedagógusok.
A rendezvényen jelen volt Korodi Attila parlamenti képviselő, id. Hajdu Gábor volt egészségügyi miniszter és Rafain Zoltán megyei tanácsos is.
Erdély,ma

Az erdélyi diákok számára is biztosítana kölcsönt a magyar kormány
Az erdélyi és felvidéki fiatalok is részesülhetnek majd az anyaországi társaiknak biztosított diákhitelben, ha felveszik a magyar állampolgárságot, és továbbra is szülőföldjükön folytatják tanulmányaikat – közölte a Magyar Nemzet a magyarországi Diákhitel Központra hivatkozva. Máthé Szabolcs, a számos erdélyi magyar diákszervezetet tömörítő Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) elnöke a Krónika kérdésére úgy vélte, sokan élni fognak majd a lehetőséggel, főleg hogy Romániában nem létezik még hasonló rendszer.
A budapesti napilap szerint a kölcsönt csak a Romániában és Szlovákiában élő határon túli magyar diákok vehetik majd igénybe, a Vajdaságban, illetve Kárpátalján élő társaik egyelőre nem élhetnek a lehetőséggel, ugyanis Ukrajna és Szerbia nem tagja az Európai Gazdasági Térségnek. A diákhitel igénybevételének feltétele ugyanis, hogy a fiatalnak olyan európai gazdasági térségi tagállam felsőoktatási intézményén kell tanulnia, amely Magyarországon elismerhető végzettséget ad. A lap szerint a határon túli magyar diákoknak kedvez az a magyar Országgyűlés által nemrég elfogadott törvénymódosítás is, amely szerint az egyetemi hallgató külföldi lakóhelyét is bejelentheti a személyi adat- és lakcímnyilvántartásba, vagyis nem kell magyar lakcímmel rendelkeznie a kölcsön felvételéhez.
A lap utal Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes korábbi nyilatkozatára is, miszerint a magyar kormány az egyszerűsített honosítási eljárással a magyarországi diákigazolványhoz való jogosultságot és az öszszes ehhez kapcsolódó kedvezményt is biztosítja a határon túli magyar fiatalok számára, amennyiben ezek továbbra is szülőföldjükön, államilag elismert közoktatási vagy felsőoktatási intézményben folytatják tanulmányaikat. Azok a határon túli magyar diákok, akik ugyan nem rendelkeznek magyar állampolgársággal, de anyaországi közoktatási vagy felsőoktatási intézménnyel állnak jogviszonyban, szintén jogosultak a diákigazolványra. A magyarigazolvánnyal nem rendelkező és az anyaország határain túl tanuló társaik nem élhetnek ezzel a lehetőséggel, a diákkedvezmény azonban számukra is biztosított, és ezt a magyarigazolványba jegyzik be.
Lakbér, közköltség hitelből
Az erdélyi magyar diákszervezetek hasznosnak tartják a magyar állam ajánlatát, és úgy vélik, ez sokat segíthet az itteni magyar fiataloknak tanulmányaik elvégzésében, illetve az ezt követő családalapításban. Máthé Szabolcs, a számos erdélyi magyar diákszervezetet tömörítő Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) elnöke a Krónika kérdésére úgy vélte, nagyon sokan élni fognak majd a lehetőséggel, főleg hogy Romániában nem létezik még hasonló rendszer. Mint elmondta, a magyar és román diákszervezetek régóta szorgalmazzák egy hasonló rendszer kiépítését Romániában is, és bár maga az állami hatóság létrejött, még nem működőképes, már több mint egy éve zajlik a működési szabályzat és a hitelfolyósítási feltételek kidolgozása. Pedig nagy igény lenne a rendszerre, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a romániai egyetemisták jelentős része munkát vállal diákévei során, mondta az OMDSZ-elnök. „Nagyon sokan dolgoznak az egyetem mellett, időt és energiát fordítanak arra, hogy fedezni tudják tanulmányaik költségeit, hiszen sok esetben a szülők nem képesek erre” – mutatott rá Máthé Szabolcs, aki szerint a diákhitelből elsősorban a tandíjat, a lakbért, a közköltséget fedezhetnék az igénylők, illetve a tanulmányaik során nélkülözhetetlen tankönyveket vagy számítógépet vásárolhatnák meg belőle. A diákszövetség vezetője szerint problémák csak a kölcsön visszafizetése körül adódhatnak, erre ki kell dolgozni a megfelelő szabályrendszert, hisz nem azonos a gazdasági környezet, amelyben az erdélyi igénylők felhasználják, illetve törlesztik a hitelt. Olyan ajánlatot kell kidolgozni számukra, amely később nem lesz megterhelő számukra, hangsúlyozta.
Javítaná az itthonmaradási mutatókat
A hitelfolyósítás részleteiben látja a magyarországi kölcsön hazai sikerét Talpas Botond, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) elnöke is, aki szerint a jelenlegi gazdasági helyzetben a kölcsön számos diák számára jelenthetne segítséget. „Így az egyetem elvégzése után több pénz jutna a családalapításra, a továbbtanulásra is, és nem az lenne az első lépés, hogy a végzősök rohannak külföldre dolgozni. Az itthonmaradási mutatókat is javíthatja a hitel” – mondta lapunknak Talpas Botond. Rámutatott, a gazdasági válság az egyetemi hallgatók helyzetére is kihatott, tudomása szerint a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen több ezer diák készült abbahagyni tanulmányait szociális problémák miatt. Erről a felsőoktatási intézmény vezetőségével is egyeztettek, melynek hatására engedményeket tettek a tandíjak kifizetése kapcsán.
A kincses városban, ahol 10–11 ezer magyar egyetemista tanul, egyre népszerűbb a diákmunka, a dolgozó egyetemisták számáról azonban nincs pontos adat, mivel a diákszervezet vezetője szerint többségük a szürkegazdaságban vállal munkát. „Én például mesterképzőre járok, és az évfolyamtársaim több mint felének van munkahelye” – illusztrálta saját példájával a kolozsvári helyzetet Talpas Botond. Hasonlóan munkát vállalt Pápay Kamilla, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara Hallgatói Önkormányzatának (HÖK) elnöke is, aki maga is elismeri, hogy sokakra ráférne a hitelezési lehetőség. Ennek ellenére úgy véli, az erdélyi diákok nem fognak tömegesen élni ezzel, hiszen jobban ódzkodnak a kölcsönöktől.
A magyar kormány 2001 óta biztosít kedvezményes hitelt a felsőoktatási tanulmányaikat végzők számára a Diákhitel Központon keresztül. A tandíjmentes helyen tanulók félévente maximum 200 ezer forintos (mintegy 3060 lej), a tandíjkötelesek 250 ezer forintos (3800 lej) kölcsönért folyamodhatnak, melyet a hallgatói jogviszony megszűnése után kell törleszteniük.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Félnehéz fegyverekkel gyakorlatoznak a sepsiszentgyörgyi lőtéren
Antal Árpád polgármester közölte, amennyiben a város területén működő katonai lőteret nem költöztetik el, nemzetközi fórumokhoz fordul, és a NATO katonai szövetség figyelmét is felhívja arra, hogy az aggódó helybeliek a létesítmény felszámolását kérik.
Az elmúlt napokban ágyúdörrenéshez hasonló robajokra lettek figyelmesek Sepsiszentgyörgy lakói, a szokatlanul zajos katonai gyakorlatozás a környező településeken is hallatszott. Antal Árpád polgármester csütörtökön közölte, amennyiben a város területén működő katonai lőteret nem költöztetik el, nemzetközi fórumokhoz fordul, és a NATO katonai szövetség figyelmét is felhívja arra, hogy az aggódó helybeliek a létesítmény felszámolását kérik.
Semmibe vett közösségi akarat
A két temető szomszédságában található lőtér elköltöztetését már évek óta követeli a közösség. Mint ismert, a hónap elején a lőtérről kilőtt golyó egy árkosi telekre tévedt, és egy férfi közelében húzott el. Az üggyel már a katonai ügyészség is foglalkozik, érdemi döntés azonban egyelőre nem született. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere csütörtöki sajtótájékoztatóján kifejtette, felháborítónak tartja, hogy a hadsereg semmibe veszi a közösség érdekeit, akaratát. Tavaly több mint ötezer sepsiszentgyörgyi polgár nyomatékosította aláírásával az önkormányzat követelését, hogy a katonaság adja át a városnak a 70 hektáros lőteret. Ugyanakkor a magyar történelmi egyházak és az ortodox egyház is írásban jelezte, hogy szükség van a lőtér melletti köztemető bővítésére, ám ezt a tervet csak a katonai létesítmény felszámolásával lehet kivitelezni. A beadványokat azonban válasz nélkül hagyta a katonaság.
Területcserét kérnek a védelmi tárcától
Antal Árpád az elmúlt év végén nem írta alá a lőtér működési engedélyét, arra hivatkozva, hogy az akadályozza a város fejlesztését, mert a védelmi övezetében nem lehet építkezni, másrészt a gyakorlatozás zavarja a lakókat. Márciusban a védelmi minisztérium jelezte, hogy hajlandó elcserélni a lőtér területét hasonló célokra használható ingatlanra. Az egyeztetések során három hónapos határidőt szabtak meg, amíg az önkormányzat keres egy megfelelő, 70 hektáros területet. Antal Árpád elmondta, a három hónapos határidő néhány hét múlva jár le, s amennyiben a területcsere nem történik meg, nemzetközi fórumokhoz fordul. A védelmi minisztérium a Kovászna megyei katonasági területek elenyésző hányadát adná át az önkormányzatoknak. Tavaly felajánlották, hogy a bodoki katonai egység területét és a sepsiszentgyörgyi vasút melletti kis lőtér mintegy négyhektáros területét adnák át a két település önkormányzatának.
A minisztérium képviselői feltételeket is szabtak: a bodoki területre kormányzati támogatással szociális otthont, a sepsiszentgyörgyi telekre pedig ANL-s tömbházakat építtetnének. Mindkét létesítményből a hadsereg mintegy 30 százalékos részt kért, a bodoki otthonban nyugalomba vonult katonákat helyeznének el, míg a tömbházakban fiatal katonák lelnének otthonra.
Antal Attila csíkszeredai alpolgármester szerint a csíkzsögödi közbirtokosság egyik erdős területe a katonai bázis szomszédságában van, ami majdhogynem használhatatlan az oda kilőtt golyók miatt. „A katonaság rendszeresen küld közleményt a betervezett lőgyakorlatok időpontjáról és helyszínéről, így ha nem is veszélytelen a tevékenység, legalább értesítenek róla” – mondta Antal. A közleményeket a városháza továbbítja a helyi sajtónak, akik mint közérdekű közleményt ismertetik a lakókkal. Az alpolgármester ezúton is felhívja a lakosság figyelmét, kerüljék a Szécseny-patak körüli területeket.
Nem példa nélküli egyébként, hogy egy egykori katonai létesítmény önkormányzati tulajdonba kerüljön: Nagyváradon az egykori laktanyakomplexum a korábban ott elszállásolt katonai alakulat felszámolása nyomán felszabadult, ezért a megyei önkormányzat benyújtotta az igényét az ott álló épületekre.
A védelmi minisztérium belement a tranzakcióba, így az önkormányzat több ingatlant felújított, és ezekben kapott helyet, több, a jogos tulajdonosa által visszakapott épületből kiköltözni kényszerülő művelődési intézmény is, például a megyei könyvtár, a körösvidéki múzeum, a munkaügyi hivatal, de a Nagyváradi Egyetem több kara is az egykori laktanyaépületekben talált új otthonra. Emellett a középkori várból is kiköltözött a katonai alakulat, így az turisztikai látványosságként működik a továbbiakban. Mint ismeretes, az aradi önkormányzat 20 év után tudta visszaszerezni a helyi várat a védelmi minisztériumtól, a kormány erről tavaly novemberben hozott döntést.
Balogh Levente, Bíró Blanka, Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Érettségi, fenyítés, ígéretek
Miközben a román tanügyminisztérium „fenyegető” üzenettel bocsátja útjára a napokban érettségizőket – Daniel Funeriu szerint idén szigorúan büntetnek minden csalási kísérletet –, a magyar kormány csalogató ígérettel kecsegtet: kiterjesztik a romániai diákok számára a magyar diákhitelt, ha az igénylő vállalja: lakóhelyén folytatja felsőfokú tanulmányait.
Miközben a román oktatási miniszter, Daniel Funeriu vasszigort hirdet az idei érettségire, és büntetéssel fenyegeti azokat a ballagókat, akik csalással szeretnének érettségi diplomához jutni, a magyar kormány– sajátos feltételek mellett megszerezhető – diákhitellel biztatja a továbbtanulókat. Várakozással teli, de nem feszültségmentes érettségi és felvételi időszak következik.
Fegyelem és félelem
Mint arról hírt adtunk, Daniel Funeriu tanügyminiszter a napokban hangsúlyozta: nincs kegyelem a csalóknak. „Vigyázó szemét mindenki a vámosokra vesse: ami a korrupt határrendészekkel megtörtént, azon áteshetnek az érettségi eredményével kufárkodók” – nyilatkozta az oktatási tárca vezetője, utalva az év elején kirobbant belügyminisztériumi korrupciós botrányra.
A szokatlan hangú nyilatkozat megosztotta a hazai pedagógustársadalmat. A Hargita megyei tanfelügyelőség jelezte: bár mindent megtesznek a szabályok betartásáért, nem fogják például térfigyelő kamerákkal rögzíteni az érettségit, minthogy ehhez az anyagi fedezet és a logisztikai háttér is hiányzik. „A tanügyminiszter csak sajtónyilatkozatokon keresztül kommunikál” – hangsúlyozták az oktatási intézmények vezetői Marosvásárhelyen, hivatalosan ugyanis még nem kaptak értesítést: melyek a kötelező biztonsági intézkedések.
Bálint István, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója úgy véli, nemcsak a diákok, a középiskolák értékelése szempontjából is fontos az érettségi tisztasága. „A Bolyaiban nem történt puskázás, de más iskolákban igen” – emlékeztet a nagy hírű líceum vezetője.
Tőkés Ildikó, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium kémia szakos tanára úgy nyilatkozott: „elítéli” a fenyegetést, mert a drasztikus intézkedések gáncsolják azokat, akik megfelelő, nyugodt körülmények között szeretnének vizsgázni. A maturandusok többsége szerint is fontos a vizsga tisztasága, de nem mindegy a számonkérés módja. „Ijesztő ez a kampány” – fogalmazott a székelyudvarhelyi végzős Mihály Zsuzsa, aki szerint csak súlyosbítják ezek a bejelentések a vizsgák okozta stressz hatásait.
Ígéret vagy zsarolás?
Szintén az érettségi előtt látott napvilágot az a magyar kormányzati bejelentés, hogy diákhitelt kaphat minden olyan romániai és szlovákiai magyar fiatal, aki felveszi a magyar állampolgárságot, de továbbra is lakóhelyén jár egyetemre, és nem költözik Magyarországra. A magyar diákigazolványt és az azzal járó kedvezményeket pedig minden határon túli magyar diák igénybe veheti, aki felveszi a magyar állampolgárságot, vagy hazai köz-, illetve felsőoktatási intézményben tanul.
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) vezetője, Talpas Botond megkeresésünkre elmondta: nem kaptak még hivatalos értesítést a diákhitel beindításáról, de hasznos lehet minden olyan kezdeményezés, amely az itthon maradást és itthon tanulást ösztönzi.
Hétvégén elballagnak az erdélyi magyar iskolák zömében a végzősök. Mi vár rájuk az érettségin?
„A diákhitel Magyarországon és Dániában is nagyon jól működik, egy ilyen pénzalap biztosítása Romániában is célszerű lenne, de még nem sikerült megegyezni erről az oktatási tárcával” – mondta a KMDSZ elnöke, aki úgy véli: egyre többen maradnak távol a hazai egyetemektől anyagi okok miatt. A diákhitel lehetőségét örömmel, a feltételeket fenntartásokkal fogadták a kedvezményezettek.
„Most, amikor minden az európai egyetemek átjárhatóságáról szól, hogy lehet feltételhez kötni, hogy itthon tanuljunk? Azt vállalnám, hogy hazajöjjek diplomaszerzés után, de ne vegyék el tőlem a pénzért cserében a lehetőséget, hogy én is válogathassak az európai egyetemek közül” – érvelt a kolozsvári közgazdász hallgató.
Antal Erika, Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

Belföldi hírek
Ilyen régió nem létezik
A bukaresti külügyminisztérium sajnálatosnak nevezte, hogy Brüsszelben egy szerinte nem létező, mindenféle “alkotmányos és törvényes alap” nélküli közigazgatási-területi egység számára hoznak létre képviseletet.
A tárca tegnap kiadott közleménye szerint az európai uniós gyakorlatnak megfelelően a tagállamok elismert területi-közigazgatási egységei valóban nyithatnak érdek-képviseleti irodát Brüsszelben. Csakhogy Bukarest nem ismeri el Székelyföldet ilyen önálló területi-közigazgatási egységnek.
Három hét múlva eldől
Június 16-án tárgyalja érdemben az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését a bukaresti törvényszék – adta hírül tegnap a párt létrehozását kezdeményező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Az új magyar párt bejegyzését első ízben május 26-án tárgyalták, a szervezet ideiglenes elnökségét Toró T. Tibor képviselte. Az EMNP jogi bejegyzése ellen három óvást nyújtottak be. A jogi személyként be nem jegyzett Demokratikus Szolidaritás az Esélyegyenlőség és Egy Jobb Társadalomért Pártja az Európa Tanács alapjogi Chartájának előírásait kérte számon a párt programjában. A Néppárt (Partidul Popular) azt kéri a törvényszéktől, hogy az új magyar párt nevében ne szerepeljen a Nép (Popular) szó. Egy magánszemély azért nyújtott be óvást, mert szerinte a párt bejegyzését támogató aláírások között hamisak is találhatók.
Júniusban lesz kisebbségi törvény
A koalíciós partnerekkel aláírt egyezmény értelmében a parlamenti ülésszak végéig elfogadják a kisebbségi törvényt – erősítette meg tegnapi sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. Mivel az idő sürget, valószínűnek tartom, hogy a felelősségvállalás eszközével élünk. Egyelőre bízom abban, hogy koalíciós partnereink betartják a szavukat, és megvalósítjuk mindazokat a közös célokat, amelyeket a protokollumban rögzítettünk – mondotta. Röviden beszámolt a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsának ülésén elhangzottakról is: a megyei szervezetek nagy része már elkezdte az Erdélyi Konzultációt, az emberek jól fogadják, szívesen válaszolnak, és ha sikerül tartani az ütemet, június végére már a kiértékelés is elkészülhet, ennek alapján dolgozza át az RMDSZ a cselekvési terveit.
Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács
A közép-erdélyi és a szórványmegyék RMDSZ-es önkormányzati képviselőiből tegnap Kolozsvárott megalakult a Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács; elnökévé Póka András Györgyöt, Kalotaszentkirály polgármesterét választották meg, az elnökség tagjai: Kovács Attila, a Brassó Megyei Tanács alelnöke, Krecsák Adalbert, Nagyenyed alpolgármestere és Máthé István, Bethlen alpolgármestere. Kelemen Hunor szövetségi elnök emlékeztette a jelenlévőket, hogy egy héttel ezelőtt már megalakult a Székelyföldi Önkormányzati Tanács, június első felében pedig a partiumi szervezetek is megalakítják saját önkormányzati struktúrájukat, és kijelentette: e három tanács rendkívül fontos a szövetség számára a jövő évi önkormányzati választásokra való felkészülésben, hiszen minden valószínűség szerint éles versenyre számíthatunk.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld, ami nincs...
Ilyen állat nincs is – jelentette ki a székely, amikor először találkozott zsiráffal. Székelyföld brüsszeli irodájának megnyitása kapcsán nem egy, hanem egy egész zsiráfcsapat kórusban állítja: Székelyföld nincs is.
Eközben az őszi népszámlálás lebonyolítására tervezett kérdőíveken azt firtatják majd, hogy az elszakított magyar nemzetrész polgárai közül hány székely. A magyarság létszámát csökkentő, a provinciális székelykedésre alapozott manőver szánalmas. Mint ahogyan az a kísérlet is, hogy a moldvai csángó-magyarokat is külön kategóriába sorolják, hogy ennek az etnikumnak a magyar nemzettestről való leszakítását befejezzék. Mindkét manőver – a brüsszeli Székelyföld-képviselet és a székelyek külön számlálása – a magyarság megosztását, szétporciózását, létszámának csökkentését célozza. Ez a felháborító próbálkozás ideológiai rokona s eszmeileg azonos azzal az idiotizmussal, amikor régebben a törökök a kurdok és Kurdisztán létét tagadták. “Hegyi törököknek” nevezték őket. Eközben a bulgáriai törököket menekítették mindenféle kedvezménnyel, mert ezeknek a létét a bolgár nacionalizmus tagadta.
Szóval székelyek vannak, de Székelyföld nincs. Nincs, Bukovina, Bánság, Olténia, Dobrudzsa, Avas, Bihar, nincs Moldva, nincs Munténia és Moldávia (Besszarábia) sincs. De ostoba hisztéria, az van. A nyelvi, kulturális, származási együvé tartozás, egy adott területen ezerévesnél régebbi őshonosság, az épített örökség, a székely önigazgatás sok száz éves múltja és egyedisége, mindez nincs, mint ahogy olyan állat, mint a zsiráf sincs a nem létező székely számára. De van pártállástól független román hisztéria, nacionalista szájtépés, az ősi román föld fantazmagóriája mindenhol, ahová a történelem során betették a lábukat. Hát ha ilyen ez a nincs is föld, akkor elő a papírokkal, a régészeti leletekkel, az épített örökséggel, az önálló törvénykezés, az önigazgatás meglétét igazoló okmányokkal!
A brüsszeli Székelyföld-képviselet pedig meglesz. Ez nem vitás. Jogos, alkotmányos, és valóságos képviselet lesz. 
És legyen tanulságos is. Arra nézvést, hogy a népszámlálás ne lehessen magyart, székely-magyart, és moldvai magyart, azaz csángót megosztó, szétporciózó manőver. És legyen ösztönzés olyan egységes álláspont kialakítására is, hogy a magyarság számára a helyhatósági és a parlamenti képviselet nélkülözhetetlen, ezt pedig közös jelöltek állításával lehet megvalósítani, olyan politikai közegben, amikor provokatív módon újra a fülünk és temetőink mellett lövöldöznek, újratábláznak műalkotásokat, és kergetik azt az ábrándot és vágyálmot, hogy mi nem is vagyunk.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványkonferencia Déván
Hármas együttműködés a magyar jövőért
Magyarországi együttműködéssel egészül ki a Szórvány–Székelyföld partnerség – a kétéves Összetartozunkprogram kiértékelése mellett erről szólt a Hunyad Megyei Magyar Napok nyitórendezvényeként szombaton Déván megszervezett szórványkonferencia.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke gratulált a Szórvány–Székelyföld partnerség kezdeményezőinek, Borboly Csaba és Tamás Sándor székelyföldi tanácselnököknek és Winkler Gyulának, az RMDSZ Hunyad megyei elnökének. Ez olyan kezdeményezés, amelyre évek óta szükség volt, és amely megteremtette a közeledés útját. Az elmúlt húsz évben a politikusok gyakran találkoztak, a szórványközösségek azonban gyanakvással tekintettek a Székelyföldre, utóbbi pedig gyakran nem értette meg a szórványban élők gondjait. A magyar–magyar együttműködés kulcskérdése a bizalom, amit egymás megismerésével lehet megerősíteni, mert a kihívások egységes választ követelnek, mert a székelyföld brüsszeli képviselete nyomán ismét bebizonyosodott, hogy az utóbbi évek fejlődése ellenére a románság még mindig nem érett meg az etnikai sokszínűség és a történelmi tények elfogadására, fogalmazott az RMDSZ elnöke, kiemelve, hogy az együttműködés akkor teljes, ha a magyarországi közösségek is bekapcsolódnak.
Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke felidézte az együttműködés kezdeteit, amikor a temesvári Marosy Zoltán Hargita megyébe került rövid időszakra. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke szerint itt az ideje felszámolni a szétszórtságban élő magyarok bezárkózását, eljött az ideje a nyílt építkezésnek. Az együttműködés kölcsönösen előnyös, hiszen amióta megismerték, hogy a végeken milyen erőfeszítéseket tesznek a magyar múlt, a magyar hagyományok megőrzésére, a székelyek is jobban odafigyelnek sajátjaikra. Januárban a magyarországi testvérmegyéket is bevették a közösségépítő munkába, melynek a Hunyad–Kovászna ága nemrég Fehér és Szeben megyével bővült ki. A másik ágon Hargita Temes és Beszterce-Naszód megyékkel, valamint a Torda körüli aranyosszéki vidékkel épített ki hasonló partnerséget. A háromszéki tanácselnök kiemelte a lelkes emberek fontosságát, akik a kapcsolatokat működtetik, mint amilyen Babos Aranka Hunyad és Demeter László Kovászna megyében.
Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke emlékeztette az egybegyűlteket, hogy az RMDSZ éppen Déván fogalmazta meg 20 évvel ezelőtt szórványstratégiájának alapjait, melynek folyamatosan új tartalommal kell bővülnie. Az őszre tervezett népszámlálás újabb politikai célt fogalmaz meg, a 20%-os küszöb csökkentését az anyanyelvi jogok alkalmazásához. A szórványstratégia kiemelkedő eleme a kétéves Szórvány–Székelyföld program, melyet magyarországi partnerekkel kell háromszögesíteni, fogalmazott az EP-képviselő. A Téglás Gábor iskolában megszervezett szórványkonferencián ugyanis nemcsak az erdélyi Beszterce-Naszód, Fehér, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Szeben és Temes megye magyarságának képviselői vettek részt, hanem a magyarországi Bács-Kiskun, Békés, Csongrád és Zala megye küldöttségei is, valamint Szombathely város vezetői és Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Az erdélyiek az eddigi együttműködés eredményeiről és jövőbeli terveikről számoltak be, kiemelve a személyes és intézményes kapcsolatrendszer kibővítését.
Magyar Anna, a Csongrád megyei tanács elnöke, valamint Nyitrai András, Kónya István és Laki Tamás, a Bács-Kiskun, Békés illetve Zala megyei tanácsok alelnökei az anyaországiak feltétlen anyagi, erkölcsi és politikai támogatásáról biztosították lelkesen az erdélyieket. A közös célokat zárónyilatkozatba foglalták. Többek között a magyarországi települési, iskolai vagy kisközösségi szintű testvérkapcsolatok kiterjesztése a székely–szórvány együttműködésre, különösen az erdélyi magyarság megmaradása szempontjából legnehezebb helyzetben lévő szórvány megerősítésére. A nemzeti felemelkedés záloga az egymásra figyelés, amint azt a székely–szórvány együttműködés eddigi tapasztalatai jelzik.
Nyugati Jelen (Arad)

Romániai magyar könyvtárosok találkoztak Kolozsváron
Szombaton zárult le a romániai magyar könyvtárosok nyolcadik vándorgyűlése, amelynek május 26–28. között a kolozsvári Egyetemi Könyvtár adott otthont. A konferencia a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének egyik legfontosabb rendezvénye, idén választott témája a könyvtári szolgáltatások átjárhatósága és hálózata volt. A mintegy 60 résztvevő, különböző erdélyi könyvtárak (közművelődési, oktatási és tudományos, illetve szakkönyvtárak) képviselői olyan témákat boncolgattak az előadások során, mint a könyvtári érdekképviselet és fundraising, digitális gyűjtemények fejlesztése, illetve a kutatás és tudománytermelés, valamint közművelődési tevékenységek erdélyi könyvtárakban.
Az idei rendezvényen a hangsúly kifejezetten a problémaközpontú, a mindennapi könyvtári gyakorlat szempontjából kiinduló előadásokra került, ezért a Hargita Megyei Könyvtár munkatársai (Bedő Melinda és Berényi Erzsébet) a közkönyvtárak számára beindított Biblionet programról és annak hatásairól, illetve a könyvtárak, könyvtárosok között működő együttműködési formákról és kapcsolathálóról beszéltek. Bitay Enikő, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) főtitkára a könyvtárakban zajló digitális gyűjteményfejlesztés módozatairól, valamint az ehhez kapcsolódó tudományos kutatás formáiról és lehetőségeiről, Brem Walter, a Codespring informatikus szakembere pedig az átjárható könyvtári rendszerek kiépítéséhez és működéséhez szükséges technikai háttér feltételeiről tartott előadást.
A résztvevő könyvtárosoknak lehetőségük nyílt más könyvtári és közművelődési hálózatok sajátosságairól is hallani: Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök az Erdélyben mintegy kulturális autonómia szigetként működő Magyar-Ház láncolatról beszélt, Sorina Stanca, a Kolozs Megyei Könyvtár igazgatója pedig az amerikai gyakorlat kapcsán mutatta be a könyvtárak hálózatba tömörülését, a fenntarthatóság érdekében létrejövő különböző partnerségi viszonyokat.
A rendezvény több fontos újdonsággal szolgált: elkészült a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének honlapja, amelynek végleges formájáról és további tartalmi fejlesztéséről tárgyaltak a résztvevők, valamint egy új, könyvtárosok számára meghirdetett díj (a Váczy Leona Emlékérem és Emléklap) megalapításáról is döntés született. A konferencia alatt Könyvtári kavalkád néven poszterkiállítás formájában lehetett ízelítőt nyerni a résztvevő intézményekben zajló kulturális, közművelődési és más tevékenységekből. Az előadások után a könyvtárosok megismerkedtek a Kolozsváron működő magyar könyvtári hálózat egy részével (a gyakran egyszemélyes könyvtárként vagy egyszemélyben könyvtárként is működő, elsősorban civil szervezetek által fenntartott kulturális-információs struktúrákkal, illetve a felhasználói igények mentén szerveződött nyilvános szakkönyvtári hálózattal): szakmai látogatásra és tapasztalatcserére került sor a Szabédi László Emlékházban az ott található hagyatékok feldolgozása kapcsán, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tárában és a Kriza János Néprajzi Társaság székházában.
A konferencia utolsó napján a résztvevők tanulmányút keretében látogattak el Bonchidára, hogy a kastély felújítási munkálataival és az ott zajló különböző programokkal megismerkedjenek, továbbá Válaszútra, ahol a Kallós Zoltán Alapítvány Szórványkollégiumát, a Kallós Zoltán Múzeumot és Néprajzi Központot látogatták meg.
Kovács Eszter 
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetközi konferencia zajlott Nagyváradon, terítéken az identitástípusok
A magasabb iskolai végzettségűek és a városon lakók kevésbé toleránsak a kisebbségekkel szemben, mint a többiek. Egy közösség minél vegyesebb etnikailag, annál toleránsabb.
Az identitástudattal kapcsolatos kérdéskör szerepelt a napirendjén annak a nagyváradi és határon túli kutatók részvételével zajló konferenciának, melyet a határon átnyúló program keretében szervezett a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) a Nagyváradi Egyetemmel, illetve a Debreceni Egyetemmel közösen. A program az Európai, nemzeti és regionális identitás – elmélet és gyakorlat (angol elnevezéséből eredő rövidítéssel ENRI) címet kapta. Ennek keretében valósult meg egy évvel ezelőtt a Nagyváradi Egyetemen az ENRI-konferencia, amelyen több mint száz előadó vett részt a világ minden sarkából.
„Nincs szembetűnő különbség aközött, ahogyan a többségben élők, tehát Hajdú-Bihar megye és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye magyarjai, illetve Bihar és Szatmár megye román lakói vélekednek a kisebbségek jogairól, a romániai megyék magyar lakossága viszont messze a legtoleránsabbnak bizonyul” – ismertette egy nagyléptékű kérdőíves kutatás eredményét Adrian Hatos, a Nagyváradi Egyetem szociológusa. Érdekesség, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és a városon lakók kevésbé toleránsak a kisebbségekkel szemben, mint a többiek, és egy közösség minél vegyesebb etnikailag, annál toleránsabb, hangzott el az előadáson.
Az általános bizalom a magyarországi magyarok körében a legnagyobb, és a románoknál a legkisebb mértékű, az itteni magyarok valahol középen állnak, viszont a három kategória közül ők bíznak legkevésbé az állami intézményekben, ami azt mutatja, hogy létezik egyfajta elidegenedés a román intézményrendszertől – magyarázta Hatos. Kutatásából az is kiderült, hogy a magyarországi fiatalok sokkal kevésbé igénylik a társasági életet, mint a romániai románok és magyarok, míg a negyven éven túli korosztály esetében már nincs különbség. Sergiu Bălţătescu, a Nagyváradi Egyetem oktatója szerint csak félig igaz, hogy a magyarok depresszív hajlamúak: igaz, hogy általában sötétebbnek látják a sorsukat, mint a románok, de pontokra lebontva már sokkal boldogabbnak vallották magukat.
A boldogság szempontjából mindhárom csoport számára az életszínvonal s a biztonságérzet a legfontosabb. „Ezen a találkozón világossá vált, hogy ez a projekt nemcsak kutatást jelent, hanem közös cselekvést, amely összehozza az embereket” – fogalmazott a zárókonferencián Balogh Brigitta projektmenedzser, a PKE filozófia tanszékének oktatója. János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora azt hangsúlyozta, mennyire változó az identitás kérdése, ezért szerinte a most befejezett programot mindenképpen érdemes lesz folytatni. Hozzátette: fontos, hogy a régió három felsőoktatási intézménye partnert lásson egymásban. Barbu Ştefănescu, a Nagyváradi Egyetem helyettes rektora is az intézetek közötti jó kapcsolatot méltatta, kiemelve: lényeges, hogy egy régió kérdéseit az adott régió kutatói tanulmányozzák, Bujalos István, a Debreceni Egyetem Filozófiai Intézetének igazgatója, aki a projektnek aktív résztvevője volt, úgy értékelte, a filozófia évezredes alapproblémái, mint amilyen az identitás is, megoldhatatlanok, de semmiképp nem megkerülhetetlenek.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Román-magyar diplomáciai csörte
Miközben tegnap délután az EU fővárosában állófogadást adtak az erdélyi magyar európai parlamenti (EP) képviselők a székelyföldi képviselet mai megnyitója alkalmából, diplomáciai szintre jutott a tömbmagyar régió brüsszeli lobbiképviseletének létrehozása körül a román politikum és a sajtó által generált hisztériakampány: bekérették tegnap a román külügyminisztériumba Füzes Oszkár magyar nagykövetet, hogy magyarázatot kérjenek az ügyben. Bukarest legfőbb kifogása az, hogy az iroda a Magyar Régiók Házában kap helyet. A hecckampány ellenére a székely iroda megnyitása előtt egy nappal megtartott állófogadás sikeresen lezajlott.
A Hargita és a Kovászna megyei tanács által finanszírozott, Maros megye képviseletét is ellátó iroda megnyitása alkalmából tegnap délután a három erdélyi magyar európai parlamenti (EP) képviselő, Tőkés László, Sógor Csaba és Winkler Gyula tartott fogadást az EP-ben, ám a román fél mindezt úgy próbálja beállítani, mintha egy „nem létező” régió képviseletének megnyitásáról lenne szó, ami szerintük illegális, és támadás az ország egysége ellen.
A tegnap késő délutáni fogadáson a megyei tanácsok küldöttségei élén Borboly Csaba Hargita és Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök is ott volt, és Tánczos Barna mezőgazdasági államtitkárt is a belga fővárosba várták. A fogadáson beszédek hangzottak el az EP-képviselők és a tanácselnökök részéről, majd a Hargita táncegyüttes előadását tekinthették meg. „Az Európai Unió tagjaként Románia és Magyarország is büszke lehet a Székelyföldre” – hangoztatta a rendezvényen Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke. Emlékeztetett arra, hogy a képviseleti iroda létesítése politikai vihart kavart Romániában és az EP-ben, de úgy vélte, „a mesterséges, nacionalista hisztériakeltésnek kimondottan pártpolitikai okai vannak.” Bár a román sajtó tegnap délután arról cikkezett, hogy a magyar EP-képviselők távol kívántak maradni az eseménytől, Sógor Csabától, a három erdélyi magyar EP-honatya egyikétől tegnap este, a fogadást követően megtudtuk: a rendezvényen többek között Gál Kinga, Tabajdi Csaba, Glattfelder Béla és Bauer Edit is jelen volt, sőt finn és észt európai parlamenti képviselők is ott voltak a fogadáson, amelyen összesen mintegy 80–100 vendég vett részt. „Most már minden azon múlik, hogy az iroda működtetői hogyan végzik a dolgukat, hiszen az jórészt háttérmunkáról és egyeztetésekről szól” – ecsetelte lapunknak Sógor.
Román külügy: ki a Magyar Régiók Házából
A román külügy közleménye szerint a bekéretett Füzes Oszkárral folytatott megbeszélésen aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a képviselet Brüsszelben a Magyar Régiók Házában nyitja meg kapuit, és további információt kértek a magyar hatóságoktól. Egyúttal kijelentették, „a stratégiai partnerség szellemében” azt várják, hogy a képviselet megnyitóján egyetlen magyar hivatalosság se legyen jelen. Teodor Baconshi román külügyminiszter tegnap kijelentette: Románia azt akarja, hogy a képviselet ne a Magyar Régiók Házában kapjon helyet, és hogy az elnevezése is feleljen meg a közigazgatási helyzetnek. Úgy vélte, arról van szó, hogy egy népelnevezést jogellenes módon próbálnak egy régió megnevezéseként használni.
Polner Gergely, a brüsszeli magyar állandó képviselet szóvivője mindezek kapcsán leszögezte: a magyar uniós elnökség nem képviselteti magát hivatalosan az eseményen, mivel nem általa szervezett rendezvényről van szó. Az Európai Néppárt (EPP) – ezen pártcsaládba tartozik az RMDSZ is – nevében Joseph Daul frakcióvezető jelezte: az EPP-nek nincs köze az iroda megnyitásához. A mai hivatalos megnyitóra viszont várják Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettest.
Sógor Csaba a román külügyminiszter aggodalmai kapcsán a Krónikának kijelentette: a romániai központi fejlesztési régió egy ideig a bajor képviselet ingyenes irodahasználati felajánlását élvezve tarthatta fenn képviseletét Brüsszelben. „Biztos vagyok benne, hogy ha Tulcea és Konstanca megye Dobrudzsa néven kívánna képviseletet nyitni, a Magyar Régiók Háza azt is szívesen befogadná” – mutatott rá a képviselő. Hozzátette: az ország föderalizálásától tartó román képviselők panaszaikkal csak nevetségesekké teszik magukat például a német képviselők előtt, akik szövetségi államból érkeztek. „A székely iroda gazdasági és turisztikai lobbit próbál végezni, hiszen érdekeltté kell tenni Európát abban, hogy szeressenek, ne folyton síró kisebbség legyünk, hanem olyan, amellyel Európa együttműködhet” – ecsetelte.
Magyar érvek, román támadás
Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ korábbi elnöke mindezek kapcsán tegnap a Radio France Internationale-nak (RFI) elmondta: a székelyföldi képviselet „nem eredményez majd csodákat, de valószínűleg segít ráirányítani a figyelmet a vidék gazdasági potenciáljára.” A politikus egyúttal bírálta a magyarellenes diskurzus visszatérését. Markó Béla kijelentette, az RMDSZ-es EP-képviselők csupán közreműködtek az iroda megnyitásában. „Nem értek egyet azzal, hogy megpróbálják átpolitizálni az iroda megnyitását. Szerintem szükséges az ország általános gazdasági érdekeinek népszerűsítése, hogy befektetőket vonzzunk a Székelyföldre, és hogy megismertessük a régió gazdasági és idegenforgalmi potenciálját. Ha ebben segíthet egy ilyen iroda, akkor miért ne jöjjön létre? Mi a probléma?” – tette fela kérdést Markó. A politikus reményét fejezte ki, hogy a képviselet segít felhívni a figyelmet a régió gazdasági lehetőségeire, mivel ott jelenleg jelentős problémák tapasztalhatók – akárcsak Erdély egésszében.
A Brüsszelben tartózkodó Borboly Csaba szerint a képviselet mai megnyitása azért fontos, mert a három székely megye így könynyebben hozzáfér majd a regionális társulások számára kiírt pályázatokhoz, és megismertetheti magát Európában. Fontosnak nevezte, hogy így nem csupán Bukaresten vagy a fejlesztési régió központján, Gyulafehérváron keresztül, hanem közvetlenül Brüsszelben is hozzáférnek majd a fejlesztési forrásokhoz. A diplomáciai botrány kapcsán kifejtette: azt várja a román külügytől, hogy az ország schengeni csatlakozásáért és az Egyesült Államok által fenntartott vízumkötelezettség megszűnéséért küzdjön, mivel a magyar adófizetők pénzéből is működik, így elvárhatják, hogy támogassa őket. Tamás Sándor kovásznai tanácselnök még korábban elmondta, hogy a megnyitóval egy időben címerkiállítás is nyílik, a képviseletre pedig kitűzik a román és a székely zászlót is.
Az ellenzék egyébként tegnap is folytatta a hadjáratot az iroda ellen: a PSD felkérte a román EP-képviselőket, hogy írják alá azt a levelet, amelyet egy nappal korábban címeztek Jerzy Buzekhez, az EP lengyel elnökéhez, és amelyben azt kérik: az uniós törvényhozás ne ismerje el a székely képviselet törvényességét.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Dicsőszentmárton: román nacionalista propaganda a magyar iskola ellen
Darázsfészekbe nyúltak azok a szülők, tanárok és politikusok, akik az új, 2011/1-es számú oktatási törvény értelmében önálló magyar iskola létrehozását kérték Dicsőszentmártonban. Amint arról korábban beszámoltunk, a Maros megyei település elöljárója, a magyarellenességéről elhíresült Adrian Alexandru Matei demokrata-liberális polgármester, valamint névrokona, Dumitru Matei főtanfelügyelő rögtön visszautasította a szülők kérését.
A nacionalista hecckampányba most bevonták a helyi román gimnázium diákseregét és a tanulók szüleit. Mi több, nyilatkozatok szintjén az ortodox, majd a görög katolikus egyház is bekapcsolódott. A hangadók szerint a jelenleg három különböző óvodában és ugyanannyi iskolában tanuló dicsői magyar gyerekeket nem illeti meg egy önálló iskola. A város különböző övezeteiben csupán az 1–8. osztályban 522 magyar gyermek tanul anyanyelvű tagozaton, a gimnáziumból pedig két osztály ballagott el. A két Matei: nem és nem A Dicsőszentmártonban született világhírű zenész, Ligeti György nevét viselő önálló magyar iskola létesítésére elsőnek éppen a koalíciós partnerek, a PDL politikusai mondtak nemet. A polgármester válasza szerint az esetleges iskolaalapítás nemcsak törvényt sértene, de társadalmi feszültségeket is gerjesztene a városban. „Nem egyezhetek bele egy külön oktatási struktúra létrehozásába, mert ez szeparatizmushoz vezetne. A román és más nemzetiségű diákok, tanárok és szülők között kitűnő a viszony, és ezen nem szabad változtatni efféle szeparatista akciókkal” – fejtette ki Adrian Alexandru Matei. Hasonló álláspontra helyezkedett Dumitru Matei főtanfelügyelő is, aki hat oldalon keresztül fejtegeti a magyarság kérésének helytelenségét és jogtalanságát. A dicsői szülőknek címzett levelében a tanár a romániai magyarság kiváltságos helyzetéről, a politikai és közigazgatási szférában betöltött szerepéről, a kisebbségeket megillető nyelvi és vallási szabadságról tart kiselőadást. A főtanfelügyelő a hazai magyar civil szervezeteket is kioktatja, felróva nekik, hogy „édeskeveset tesznek” az etnikumközi párbeszéd és a multikulturalizmus éltetéséért.
Nem adják fel
„A főtanfelügyelő teljesen mellébeszél, alkotmányellenességet kiált, és azt állítja, hogy egy magyar iskola létrehozása emberi jogokat sértene. Ha ilyeneket ír egy értelmiségi, mit várjunk az egyszerű, könnyen manipulálható román embertől?” – kérdez vissza Szabó Albert, az RMDSZ elnöke, aki rövid ideig az alpolgármesteri tisztséget is betöltötte a közel ötezer magyar által lakott városban.
A szülők újabb beadvánnyal fordultak a tanfelügyelőséghez, amelyben rámutatnak, hogy az év elején életbe lépett oktatási törvény 45. cikkelye tételesen is kimondja a kisebbségi önálló iskolák létesítését. Az aláírók ugyanakkor arra figyelmeztetik Dumitru Mateit, hogy az említett törvény „nem is sért emberi jogokat, és nem is alkotmányellenes”, mint ahogy a főtanfelügyelő vallja. 
Ellentámadásban
A város román nemzetiségű tanerői – szülők és diákok bevonásával –, valamint az ortodox és a görög katolikus egyház lelkészei is csatlakoztak a „magyar szeparatizmust elítélendő” akciókhoz. A hangadó az Andrei Bârseanu Általános Iskola személyzete volt, amely hallani sem akar arról, hogy a 60-as évek elején, szocreál stílusban épült ingatlanból kivonuljon, helyet biztosítva egy magyar iskolacsoport részére. Maria Nistor tanár például előnyként emlegeti a koedukált rendszert. „A magyar gyerekek számára jelentős előny vegyes iskolában tanulni. Könnyebben elsajátítják az állam nyelvét, munkahelyet találnak és beilleszkednek a társadalomba” – vallja. Egy, a szerkesztőségünk birtokába került jegyzőkönyv alapján az iskola igazgatója, Ioan Suciu azzal fenyegeti magyar helyettesét, hogy „utánanéz, miféle törvénytelen szülői értekezleteket tartott a magyar anyákkal és apákkal”. Kollégája, Mărioara Olar egyenesen Magó Attila felfüggesztését kéri. Az utóbbi napok újdonsága, hogy a város két román esperese, Partenie Pop ortodox és Vasile Ciulea görög katolikus lelkész is a polgármestertől és Daniel Funeriu oktatásügyi minisztertől kéri az iskola „megmentését”. Az RMDSZ kitartásra buzdít
Az utóbbi hónapok hangulatkeltése a helyi magyar politikusokat is kétségbe ejtette. Annak ellenére, hogy ingatlanhiány miatt egyelőre nem talál alternatívát, Szabó nyugalomra int, és kitartásra buzdít. Az RMDSZ nyilatkozatban reagált a közösség elleni, egyre erősödő uszítások miatt. „A dicsőszentmártoni tanács ülésanyagában újabb támadás indult közösségünkkel szemben. Az Andrei Bârseanu Általános Iskola vezetőtanácsa elutasítja, hogy a magyar iskola székhelye a jelenlegi iskola épülete legyen – szeparatizmussal vádolva a kérvényező szülőket, politikai zsarolással a kormányt és románellenes tevékenységgel a magyar tanári kart, azt javasolva, hogy Román Gimnáziumnak nevezzék át az iskolát” – áll a többi között Szabó Albert és Incze Csaba RMDSZ-vezető szerkesztőségünkbe eljuttatott nyilatkozatában. Az aláírók arra szólítják fel a küküllőmenti város magyarságát, hogy ne engedjenek az alattomos megtévesztéseknek és ijesztgetéseknek, vállalják bátran és öntudatosan magyar identitásukat, illetve magyar anyanyelvüket, és éljenek bátran kivívott jogainkkal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Megnyílt a Székelyföldi Képviseleti Iroda Brüsszelben
Június elsején nyitotta meg a két székelyföldi megye, Hargita és Kovászna megye tanácsának elnöke, Borboly Csaba és Tamás Sándor és Péter Ferenc, Szováta polgármestere, a Székelyföldi Önkormányzati Tanács elnöke a Székelyföldi Képviseleti Irodát Brüsszelben, a Magyar Régiók Házában. Az eseményt megtisztelte jelenlétével a magyar kormány részéről Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes is.
Az irodát azzal a céllal hozta létre és fogja működtetni Hargita és Kovászna megye tanácsa, hogy Székelyföld sajátos érdekeit, gazdasági és turisztikai lehetőségeit segítsen megjeleníteni az Európai Unió döntéshozó fórumain, ezáltal elősegítve a térség fejlődését. Az iroda működése egyelőre időszakos lesz, mivel Románia nem tartozik a Schengen-övezethez, és ez alapján a román állampolgárok egy fél évben legtöbb kilencven napot tölthetnek ott munkajogi kötelékek nélkül. Így a két legforgalmasabb időszakban fog működni a képviselet: április elejétől június végéig, valamint szeptember közepétől december közepéig.
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese köszöntőjében elmondta: „A székelyföldiek képviselete Brüsszelben a legtermészetesebb dolog a 21. században”. Szerinte a székely értékek egyetemes emberi és magyar értékek, amelyeket helyes megmutatni a nagyvilágnak. A miniszterelnök-helyettes beszédében hangsúlyozta: ami a székelyeknek a javára válik, az Romániának is hasznos.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében hangsúlyozta: „Úgy gondoljuk, hogy a kelet-közép-európai országok, különösen a vidéki térségek problémáinak megoldására nincs ma receptje az uniónak, s ennek az irodának azért kell dolgoznia, hogy a vidéki szegénység, a leszakadás felszámolását szolgáló európai összefogás mielőbb megszülessen, s a kelet-közép-európai vidék, a falusias térségek felzárkóztatását szolgáló program induljon.”
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint „A néma gyermeknek az anyja se érti a szavát. Hiába vannak csodálatos erdőink, ritka vadállat
aink, friss és egészséges vizű forrásaink, ha senki nem tud róla. Székelyföld sokat tud nyújtani, csak először meg kell ismertetni a nagyvilággal”.
A megnyitót Demeter János, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke, a Székelyföldi Képviseleti Iroda ötletgazdája moderálta.
A képviselet hivatalos megnyitóján Szekeres Attila heraldikus székelyföldi címergyűjteményét állította ki az iroda helyiségében, majd a meghívottak hagyományos székely termékeket kóstolhattak.
Az eseményen jelen volt Sógor Csaba, európai parlamenti képviselő, Székelyföld képviseletében pedig a tanácselnökök mellett Demeter János és Henning László, Kovászna Megye Tanácsának alelnökei, Sófalvi László, Hargita Megye Tanácsának alelnöke, Birtalan József, Hargita megyei megyemenedzser és Becze István, Hargita megyei tanácsos.
Erdély.ma

Búcsú az iskolától
Csíkban pénteken kezdődnek el a ballagási ünnepségek – a térség középiskoláiból és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről több százan ballagnak el a hétvégén, illetve az azt követő héten.
A csíki kicsengetési ünnepségek sorát a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium kezdi el, az iskola végzősei június 4-én, pénteken ballagnak. A rendezvény 10.30 órakor kezdődik a végzősök ballagásával, a kicsengetési ünnepség pedig a tanintézmény sportpályáján 11 órától lesz.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium végzősei egy nappal később, június 5-én vesznek búcsút iskolájuktól. A gimnázium kápolna-dísztermében 9 órától hálaadó szentmisét tartanak, majd 11 órakor folytatódik a ballagási ünnepség az iskola sportpályáján.
Június 4-én és 5-én zajlik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai campusa végzős hallgatóinak a ballagása is. Június 4-én 14.30-kor kezdődik a hagyományosan a ballagás részét képező ökumenikus istentisztelet a csíksomlyói kegytemplomban, amelyre a végzős hallgatók népviseletben, gyalog vonulnak fel. Június 5-én az egyetem előterében reggel 8 órakor plakátot írnak a ballagók, majd részt vesznek az utolsó előadáson. 10.45-kor átvonulnak a Szakszervezetek Művelődési Házába, ahol 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség.
Június 6-án a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium végzős diákjai ballagnak. Reggel 9 órakor kezdődik a hagyományos lovas felvonulás, 11 órától szentmise lesz az iskola udvarán, majd 13 órakor veszi kezdetét a ballagási ünnepség.
Június 8-án két kicsengetés is lesz Csíkszeredában, a Nagy István Művészeti Iskola és a Kós Károly Építészeti Szakközépiskola diákjai búcsúznak e napon az iskolájuktól. A művészeti iskolában 10 órakor az iskola sportpályáján – rossz idő esetén a Szakszervezetek Művelődési Házában – kezdődik az ünnepség. A végzősök az iskola diákjainak sorfala között, zászló mögött, a kórus énekszavára vonulnak be, majd az ünnepi beszédek, a búcsú szavai, illetve a díjátadások következnek. A Kós Károly Szakközépiskolában 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség, a végzősöket az iskola udvarán a levonulás után beszédekkel, díjátadással búcsúztatják.
Június 9-én Csíkszeredában a Venczel József Faipari Iskolaközpontban illetve Csíkszentmártonban a Tivai Nagy Imre Középiskolában búcsúznak a végzősök. A Venczel József Iskolaközpontban 10 órakor kezdődik a ballagási ünnepség a végzősök felvonulásával, majd az iskola mögött folytatódik a beszédekkel, búcsúztatókkal, ünnepi műsorral. A Tivai Nagy Imre Középiskolában is 10 órakor kezdődik a kicsengetési ünnepség, amelyen a ballagók székelyruhában vesznek részt. Június 10-én három kicsengetési ünnepség is lesz Csíkban. A Kájoni János Kereskedelmi Iskolaközpontban 11 órakor kezdődik az ünnepség a végzősök levonulásával. Veress Emőke igazgató elmondta, ha a sztrájk miatt le tudják zárni addig a diákokat, akkor díjazás is lesz, ha nem, akkor ez elmarad, a ballagási ünnepséget azonban mindenképpen megtartják. Aznap 10.30-kor kezdődik a kicsengetési ünnepség a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában is. Az osztályfőnöki órák után a diákok levonulnak az udvarra, ahol a köszöntő és búcsúztató beszédek, a díjazások következnek.
Június 10-én ballagnak a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai is. A 11 órakor kezdődő ballagási ünnepséget jó idő esetén a tanintézmény udvarán tartják meg. A csíkszeredai városháza idén is megajándékozza a végzősöket. A Sapientia ballagói, továbbá minden, Csíkszeredában magyarul érettségiző végzős Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét kapja ajándékba a csíkszeredai önkormányzattól.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Szenátusi „gazemberségek”
Gazemberségnek nevezte Fekete-Szabó András, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője azt a felsőházban tegnap elfogadott törvénytervezetet, amely kormánybizottsági engedélyhez köti többek között az utcák, terek, parkok, iskolák elnevezését.
A tervezetet 38 támogató és három ellenszavazattal, két tartózkodás mellett fogadta el a felsőház. A kormányoldal szenátorai nem szavaztak.
Fekete-Szabó arról tájékoztatta lapunkat, hogy Ion Chelaru a házszabályt megszegve a szenátorok 13 óráig tartó munkaprogramja után bocsátotta szavazásra a jogszabályt, és nem adott szót a tiltakozó kormánypárti politikusoknak. „A munkaprogramot csak akkor lehet túllépni, ha ezt a szenátorok valamelyike az ülésen kéri és szavazunk róla. Ez nem történt meg. Ráadásul a szavazás pillanatában kvórum sem volt, alig ötvenen ültünk a teremben. Az ülésvezető azonban semmibe vette a házszabályt” – magyarázta az ÚMSZ-nek a frakcióvezető.
A politikus tájékoztatása szerint a kormánypártok a szenátus házbizottságának legközelebbi ülésén megpróbálják elérni, hogy a törvénytervezetet bocsássák ismét szavazásra. Ha ez nem sikerül, akkor reményei szerint a képviselőház – döntő házként – elutasítja majd a jogszabályt.
A jogszabályt Mircea Duşa és Olguţa Vasilescu PSD-s képviselők kezdeményezték még az év elején felháborodva azon, hogy székelyföldi városokban magyar neveket adnak az utcáknak. A tegnap elfogadott törvény kimondja, hogy a megyei és helyi önkormányzatok csak egy tárcaközi kormányzati bizottság jóváhagyása után változtathatják meg román történelmi, politikai vagy kulturális személyiségekről, eseményekről elnevezett utcák, terek, iskolák és egyéb létesítmények nevét, ha az új elnevezés nem román jellegű.
A bizottság tudományos szempontok alapján megvizsgálja az önkormányzatok névváltoztatási kezdeményezéseit, „megelőzi a lehetséges túlkapásokat és megszünteti az önkormányzatok tevékenységében gyakran megnyilvánuló szubjektivizmust”. Az öttagú testületben a történelem, a földrajz, a néprajz, a nyelvészet és a művészetek szakértői vesznek majd részt, közülük kettőt a kulturális tárca, egyet a belügyminisztérium, egyet a kormányfőtitkárság, és egyet a Román Akadémia jelöl ki.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

A magyar nemzeti közösség reorganizációja a Kárpát-medencében
Az I. Világháború befejezése után a szerencsés győztesek Trianonban ítéletet hirdettek. Irgalmatlanok voltak a győztesek és rettenetesek a feltételek, melyeket megszabtak. 
A versaillesi békeszerződés gondoskodott arról, hogy idővel a franciák kiürítsék a megszállott Rajna-vidéket, Schleswig déli részén, Felső-Sziléziában, majd 1935-ben a Saar-vidéken népszavazást tartottak, megkérdezték a lakosságot, Német- vagy Franciaországhoz akar-e tartozni. Magyarországra ez nem vonatkozott, pedig a háború kitöréséért nem Magyarország volt a felelős. 
Magyarország számára a háború valóságos öngyilkosság volt, abban csak veszíthetett, mert a monarchia minden területnövekedése a magyarság birodalmi súlyának csökkentését jelentette volna. Ezért a magyar nemzet minden felelős tényezője és képviselőháza ismételten egyhangúan tiltakozott minden hódító szándék ellen még a legnagyobb katonai sikerek idején is. 1915 őszén a sikeres Szerbia elleni hadművelet eredményeként a magyar csapatok a szerb hadsereget kiverték saját hazájukból, de “Mielőbb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!” – kért a magyar törvényhozás. “Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével” – jelenti ki gróf Andrássy Gyula. Gróf Tisza István a kormány miniszterelnöke: “A magam részéről aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam mondott”.
A győztesek azon az elven bontották föl az Osztrák–Magyar Monarchiát, hogy szűnjön meg a sok nemzet fölött zsarnokoskodó állam. Helyette csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, ruszinokból álló Csehszlovákiát; létrehoztak a románok-, németek-, szerbek-, bolgárok-, törökök-, tatárok-, cigányoklakta Romániát; összehozták a szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, montenegróiakból, románokból, albánokból, olaszokból, arománokból álló Jugoszláviát: vagyis csináltak egy Monarchia helyett négyet. 
Fölszabadították a szlovákokat, a ruténeket és áthelyezték őket cseh fennhatóság alá. Fölszabadították az erdélyi szászokat és odaadták őket a románok fennhatósága alá. Fölszabadították a horvátokat és szerb uralom alá helyezték őket, vagyis kreáltak egy többnemzetiségű állam helyett négyet. Az elzászi kérdést megoldották, de a Csehszlovák Köztársaságba betereltek több mint egymillió magyart, Romániába majdnem kétmilliót, Jugoszláviába félmilliónál többet, és Ausztriába is hatvanötezret. Vagyis összehoztak egy Elzász helyett négyet.
Összeomlás, forradalmak és román megszállás után, a legszörnyűbb nyomorúság idején a kilátásba helyezett wilsoni béke helyett darabokra tépték az ezeréves Magyarország testét. Minden környező állam részesült az osztozkodásban, hogy ne legyen egyetlen olyan szomszédja sem Csonka-Magyarországnak, akire elkeseredés nélkül gondolhatott volna.
Ebből a csődszéli, reménytelen helyzetből lábalt ki Horthy Miklós kormányzósága alatt a Maradékország, sőt a múlts zázad IV. évtizede végén Európa közepesen fejlett országai felső csoportjába küzdötte fel magát, az új magyar pengő pedig, a korabeli Európa legerősebb fizetőeszköze volt. 
Az elszakított nemzetrészek teendőiről 1920-ban, Kós Károly a Kiáltó szóban így ír: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára… Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak... A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! …
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete, a Magyarnak lenni jó! közösségépítő program keretében, június 6-án 18 órai kezdettel a Jelen Ház nagytermében dr. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója segítségével idézi fel a két világháború közötti Kárpát-medence magyarságának sikeres küzdelmét a megmaradásért és ennek üzenetét a jelenkor magyar közössége számára.
Gárdián Gábor szegedi gordonkaművész játéka eleveníti fel a kor hangulatát. 
Társszervező: az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.
Az est házigazdája dr. Borbély Zsolt Attila, az EMNT országos jegyzője.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak a szervezők.
 Murvai Miklós, az Aradi Demokrácia Központ vezetője.
Nyugati Jelen (Arad)

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
 Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
 Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
 Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A partnert zsarolni nem hasznos dolog
Költészet és politika kettős tematikájában hívta beszélgetésre Lakatos Péter a Varadinum hetében a váradi városháza dísztermébe Markó Bélát, mint költőt s miniszterelnök-helyettest. A másfél órás hangos interjú fontosabb mozzanatainak szerkesztett változatát olvashatják, kérdések helyett témamegjelöléssel, amit az is indokol, hogy a vendég gyakran el-elkalandozott a kérdésfeltevéstől. A Szűcs László által szerkesztett szöveg az Erdélyi Riport 2011/11., június 3-i számában jelent meg.
Szonettekről. Ez az egyik legkötöttebb versforma, itt adott nemcsak a szótagszám, hanem a sorszám is, a rímképletek. Aki ilyesmit ír, az többlet kötöttséget vállal, hiszen egy egészen szoros keretbe, formába kell beilleszkednie, s abban úgy beszélnie, hogy a forma ne sodorja magával. Pontosan ezért szeretem, mert az életünk mintája, életminta is. Általában a körülményeinket csak részben alakítjuk mi magunk, beleszületünk egy helyzetbe, egy országba, egy közösségbe, egy időbe, s ezeket tudomásul kell vennünk. Persze, úgy éljük le az életünket, hogy közben próbálunk változtatni a körülményeken. A politika az én elképzelésemben erről szól elsősorban. A feladat az, hogy mások által teremtett körülmények közepette is tudjunk szabadok lenni, úgy cselekedni, hogy azok mi legyünk.
Az életembe ma belefér egyszerre a költészet és a politika is. Én tíz esztendeig egyáltalán nem írtam, ennek az egyik következménye, hogy amikor egyesek hallják, hogy verset írok, egészen meglepőnek s komolytalannak tartják egy felelős politikus részéről. Manapság már szinte naplószerűen írok verset, a szonettkönyvem alig fél év alatt született. Csoóri Sándornál olvastam valahol, ő a kilencvenes években erősen benne volt a közéletben, aztán írt egy verset, amelynek a fő motívuma az volt, hogy csak most veszi észre, hogy milyen szép zöld a fű. Valahol az én verseim is erről a felfedezésről szólnak.
Dossziék, zsarolások. Nem hiszem, hogy ez úgy működne, ahogy ezt egyesek elképzelik. Hogy időnként megkeres valaki valakit, s dossziékat tesz eléd. Lehetségesek közvetett fenyegetések, egy olyan légkör kialakítása, hogy ez mindig ott lebeg valaminek e feje fölött. A szekus dossziék története is így működött. Időnként valamit nyilvánosságra hoztak, de sokan élhetnek közöttünk abban a félelemben, hogy mi kerül még elő a soha teljesen ki nem ürített levéltárakból. Sokkal rafináltabban működik ez, bár elképzelhető a közvetlen zsarolás is sokak esetében. Ezért fontos az átláthatóság, a nyilvánosság. Magánemberként én kíváncsi lehetek, hogy mi van a szomszédom, a fodrász, az orvos egykori dossziéjában, de mint állampolgárnak a kíváncsiságomon túl semmi közöm hozzá. Viszont ahhoz, hogy egy felelős, választott vezetőnek milyen a múltja, ahhoz van közöm. Tudnom kell, kik döntenek rólunk, velünk kapcsolatosan. Ezért igenis egyetértek azzal, hogy azoknak a dossziéját, akiket mi képviselővé, szenátorrá választunk, vagy akiket fontos tisztségbe kineveznek, azoknak a dossziéját át kell világítani. Nem a botránykeltés, a csámcsogás érdekében, hanem egyszerűen tudnunk kell, hogy kik hoznak döntéseket. S persze azért is, hogy tudjuk, az illető nem zsarolható. Nincs a múltjában olyan mozzanat, ami által zsarolható. Azzal nem értek egyet, hogy azt a kört, amit át akarunk világítani, a végtelenségig bővítsük, s egyszer csak azt vegyük észre, hogy a társadalom egyik fele figyeli a társadalom másik felét.
Kormányszerep. 1996-ban jutottunk el oda, hogy hoztunk egy történelmileg előzménytelen döntést arról, hogy belépünk a kormányba – szövetségeseinkkel, a Demokratikus Konvencióval, akikkel ellenzékben is szövetségben voltunk. Nagyon erős és konfliktusos vitáink voltak erről az RMDSZ-ben, azóta folynak viták arról, hogy mit jelent a kormányzati szerep egy olyan szervezet esetében, amely nem ideológiai alapon jött létre. Voltak olyan teóriák, hogy egy kisebbségben lévő közösség, etnikum képviseletének mindig kormányon kell lennie, erre példa a finnországi svéd párt, amely évtizedek óta ott van a különböző kormányokban, s ebben senki nem lát problémát. Én idáig nem mernék elmenni, hogy az RMDSZ-nek minden körülmények között ott kell lennie. Nem mernék ilyen elvet kimondani, talán nem is lenne hasznos stratégiailag sem, taktikailag sem. Elvi szempontból sem. De azt igen, hogy ha lehet fontos célokat fogalmazni a kormányprogramba, akkor a partner ideológiai alapállásától függetlenül ott kell lenni. A határ nem ott van, hogy a partner baloldali vagy jobboldali, a határ ott van, hogy az a koalíció, amibe bemegyünk, román–magyar viszonylatban mit fogad el, lehet-e előrehaladni ezen a területen.
Doktrínák. Engem a doktrínák különösebben nem érdekeltek, soha nem próbáltam doktriner politikát folytatni. Van nekem is meggyőződésem szociálpolitikai-gazdasági kérdésekben, de soha nem próbáltam az RMDSZ haladási irányát doktrínákhoz kapcsolni. Ilyen szempontból az RMDSZ rugalmasabb. Persze látjuk a román pártok esetében, hogy már mindenki mindenkivel volt szövetségben. Romániában nem ideológiák és doktrínák alapján alakulnak a dolgok. Jobbközépen helyezzük el magunkat, tagjai vagyunk az Európai Néppártnak, de ez nem azt jelenti, hogy az RMDSZ-ben nincsenek baloldaliak, vagy olyanok, akik a jobbközéptől is jobbra állnak. Hál’ istennek a parlamentben most nincs ott az a párt, amellyel idegengyűlölő programja okán nem lehetne semmiféle szövetséget kötni, eddig sem, ezután sem. A román törvényhozásban ma nincs olyan párt, amellyel ne lehetne együttműködést elképzelni. Mostani partnereinkkel azért volt lehetséges a koalíció, mert el tudtunk fogadtatni fontos programcélokat. Az elmúlt húsz év egyik legjelentősebb eredménye az oktatási törvény. Minden tiltó rendelkezést ki tudtunk iktatni belőle. Sikerült végigvinni ezt a Demokrata-Liberális Párttal. Azt is oda számolom, amiért sokan támadnak, a kórházak decentralizációját. Ez magyar szempontból is fontos, hiszen számos helyen a helyi közösség dönt a kórházak lényeges ügyeiben. Cseke Attila egy rendkívül makacs, konok, nehéz ember, de erre a feladatra ő kellett. Azokat az ütéseket, amiket kapott, kevesen állták volna. Persze, ez nem sikertörténet, hogyan is lehetne az, amikor nincs elég pénz, gyógyszer.
Magánszféra. A politika nem egy nyolcórás munka. Nem lehet úgy politikusként dolgozni, hogy délután négy után hazamegyek, s elfelejtem, mi volt bent. Igazán jól persze sehol nem lehet úgy teljesíteni, hogy az ember otthon elfelejt minden benti gondot. A politikában este tizenegykor is megszólal a telefon, kérnek egy nyilatkozatot, reagálni kell. Kialakult az utóbbi időben az a gyakorlat, hogy az újságírók vasárnap délben kérdezik az embert a legszívesebben, s az ő szempontjukból ez így van jól, hiszen a lapok hétfőn megjelennek. Nincs szünet. Ez nagy teher, különösen akkor, ha a család máshol él. Az én esetemben a család kétlaki, velem együtt Bukarest és Marosvásárhely között ingázik. Ezzel együtt olyan ez, mintha az ember egy karanténban, egy gettóban élne, ami veszedelmes dolog. Ugyanúgy, mint a közvéleményt gyakran érthetően ingerlő privilégiumok. Ha valaki miniszterelnök-helyettes, akkor testőr jár a nyomában, de ez azt is jelenti, hogy elzárja magát a világ többi részétől, s ha nem vigyáz, egy idő után már nem tudja, mennyibe kerül egy kiló kenyér. Vagy mennyi egy liter benzin. Ezt tudatosan kell úgy építeni, hogy ne engedjünk ennek a vonzásnak, s a politikus ne higgye el, hogy ez örökre így marad.
Szálka Orbán szemében? Politikustól teljes őszinteséget ne várjanak. Nem olyan értelemben gondolom ezt, hogy feltétlenül hazudni fog a politikus, mert az nagy baj. De kimondani az ember azt mondja ki, amit kimondhatónak tart. Vannak olyan tények, amelyeket esetleg csak később fog a nyilvánosság elé vinni. Az RMDSZ–Fidesz-viszonyról tudok őszintén beszélni. Sokan úgy értelmezték, azért nincs felhőtlen viszony a két szervezet között, mert valamiért Orbán Viktor és Markó Béla nincsenek felhőtlen viszonyban. Azonosították a pártelnökök viszonyát a pártok viszonyával. Ez a politikában gyakran tagadhatatlanul számít, de meg kell mondanom, soha nem ez a döntő. A román politikában sem. Általában az érdekek döntenek. Én a Fidesz politikusait húsz éve ismerem, s volt idő, amikor kiválóan együttműködtünk, például a Fidesz első kormányzása idején. Együtt alakítottuk például a magyarigazolvány vagy a státustörvény kérdését. Másik irányban a Năstase-kormánnyal ugyancsak mi alakítottuk, hogy például az oktatási támogatást alkalmazni lehessen.
Nem tudok arról, hogy én személyesen bármelyik fideszes vezetővel rossz viszonyba kerültem volna. Voltak vitáink, s voltak nagyon jó együttmunkálkodásaink. Itt másról van szó. S én ezt drámainak és szomorúnak tartom. Ugyanis lehet vitázni arról, hogy minek mi a következménye, hogy a jövőben mi lesz. Azzal nem különösebben értek egyet, hogy a kettős állampolgárság legfontosabb kérdése, hogy lehet-e Magyarországon szavazati jogunk. Egészen más vetületben most a román törvényhozásban fog szóba kerülni a külföldön élő román állampolgárok szavazati jogának az alkalmazása. Vezessük-e be a levélben való szavazás lehetőségét? Miért legyen nekem a célom, hogy azok is szavazzanak a román parlamentről, akik egyébként nem élnek ebben az országban? Nem ők isszák meg a levét annak, amiről szavaznak. Ugye, kicsit bonyolultabb a dolog, ha együtt tekintünk e kettőre.
Hogy miért nincs rendben a Fidesszel a viszony? Az elmúlt években tapasztaltam, hogy nem tudtuk elfogadtatni azt az elvet, s itt a konfliktus lényege, hogy a mi dolgainkban végül is nekünk kell döntenünk, ehhez várjuk a segítséget, a tanácsot. De nekünk önállóan kell eldöntenünk, hogy mit teszünk. Nincs, aki nekünk megoldásokat adjon, nekünk kell Bukarestben érvényesíteni az érdekeinket. Itt van a konfliktus forrása, drámainak tartom, hogy ezt nem tudtuk elfogadtatni Budapesten. Nem tudjuk magunkat alárendelni semmilyen más pártnak. Csak partnerek tudunk lenni. Most létrejön egy új magyar párt, ezt sokan azért támogatják, mert végre lesz egy olyan magyar politikai szervezet Erdélyben, melyet távvezérléssel lehet irányítani.
Jót, rosszul. A politikában lehet teljesen jó szándékkal rossz döntéseket hozni. Mondok egy távoli példát. Jó döntések vezethetnek később rossz helyzetekhez. Utánaolvastam annak, amire az idősebbek emlékezhetnek, a romániai németek és zsidók eladásának. Nyilvános állami döntés soha nem volt erről, Németország megbízott egy ügyvédet, román részről securitatés tábornokok tárgyaltak. 1968-tól egy évre, utána 3-5 évre szóló egyezményt kötöttek ezek a felek, s pontosan szabályozták, hogy milyen kategóriájú németért mennyi pénz jár, diplomásért több pénz, nyugdíjasok után kedvezmény. Olajozottan működött a dolog, Románia 1968 és 1989 között 230 ezer németet adott el Németországnak. Ki tagadhatná azt, hogy Németországnak igaza volt, amikor az ő németjeit ki akarta menekíteni egy diktatúrából, amelynek a vége akkoriban nem látszott? De ki tagadhatná, hogy ma egészen másként nézne ki Erdély, ha itt lenne 3-400 ezer német? S milyen mértékben lenne jelen a német gazdaság Erdélyben?
Egység. Az egységes fellépés kapcsán nem csak a küszöbről van szó. Ha átlépjük, ott vagyunk, ha nem, akkor kimaradunk. Nemcsak a parlamenti küszöbről van szó, hanem arról is, hogy egyébként is egységesen kell fellépni. Mi lenne, ha a román parlamentben a magyar képviselet egyik fele azt mondaná, hogy a történelem és a földrajz oktatása a fontos, a másik fele pedig azt, hogy most inkább a vízhálózat fejlesztése. Egyébként mind a kettő fontos. Az egységre nemcsak azért van szükség, hogy képviselőink legyenek, hanem mert különben semmilyen eredményt nem érnénk el, a román politika úgy játszana velünk, mint macska az egérrel. Ezt láthatjuk abban a pillanatban, amikor felerősödik az újabb erdélyi magyar pártalakítási szándék. Abban a pillanatban a román politika is kezd odafigyelni. A Wikileaks által kiszivárogtatott amerikai diplomáciai jelentésekből is kiderült, hogy Săftoiu államelnöki tanácsos annak idején arról beszélt, milyen jó az MPP megjelenése, mert az RMDSZ-t meg lehet szorítani Szászék segítségével. Legyünk őszinték, olyan nagy öröm az a román politikusoknak, hogy azzal kell folyton számolni, hogy az RMDSZ nélkül nem lehet kormányt alakítani, s csak az RMDSZ-szel lehet többséget alkotni? Helyettünk aligha lesz majd ott ez az új párt a román parlamentben. Legfeljebb csak abban reménykedhet, hogy minket is kiüt onnan.
Kormányzás. A költségcsökkentés megtörtént, viszont a gazdaságélénkítő intézkedésekkel húztuk az időt, vacilláltunk, totojáztunk, s még most sem történt meg, aminek meg kellett volna történnie. Ennek a kormánynak a legnagyobb baja a rendkívül lassú, habozó előrehaladás, döntések, újratárgyalások, visszalépések, aztán lassan előreindul a dolog. Most látom, milyen nehézkesen, sok hordalékkal tud működni egy rosszul elképzelt közigazgatás. Amihez hozzájárul, hogy a politikai elit, a vezetés nagyon lassan dönt. S nagy ellentéteket is látok, mert miközben Traian Băsescu valóban úgy viszonyul a dolgokhoz, hogy mindegy, hogy népszerű, népszerűtlen, kell menni előre, vágni, nyesni, igen ám, de a parlamentben az ő pártja, a PD-L, de majdnem mindenki más is, egyfolytában meg van ijedve a népszerűségvesztés miatt. Egyfolytában azon törik a fejüket, hogy lehetne úgy csinálni, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Legközelebb is ránk szavazzanak, a nehezét pedig vigye el más.
Ma valamelyes realitását a kisebbségi törvénytervezetnek látom. Ez most már annyira tárgya a köztünk lévő viszonynak, hogy nem hiszem, hogy a partnereink elállnának attól, amiben megegyeztünk. Ha nem másként, akkor felelősségvállalással, aminek elvileg ellene vagyok. Zsigerileg ellenzem, hogy a kormány hozzon törvényeket s ne a parlament. Félek attól, hogy a parlamenti vitában mi lesz ezzel a törvénnyel. Sokszor van úgy, hogy mindenben egyetértünk, csak a lényegben nem. Azzal sohasem szerettem fenyegetőzni, hogy ha valami eddig és eddig nem történik meg, akkor ezt vagy azt fogjuk csinálni. Az nem hasznos. A partnereknek el lehet mondani, hogy ez nekünk létkérdés, enélkül nincs értelme az együttműködésnek. Igen, ezt el lehet mondani, de hogy zsarold, hogy „ha eddig nem csinálod, akkor én felbontom a szövetséget”, azzal már átlépsz a hiúságok, a gőgök, önérzetek területére, s visszakapod azt, hogy „te engem ne zsarolj”. Elég sokat tárgyaltam, sok egyezséget kötöttem, de ezt mindig kerültem. Most sem vagyok hajlandó ilyet mondani.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Székelyföld mint életforma
Takács Péter magyarországi történész szerint a globalizáció ellenhatásaként is fokozódik a régiók iránti érdeklődés
Interjúalanyunk többször járt már Marosvásárhelyen, de előadást most első alkalommal tartott ebben a városban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására, a Kultúrpalota kistermében. Értekezésének témája a székelyföldi gazdasági múlt, annak a története, ahogyan a székely kisközösségek, mindennapi nehézségeikkel küzdve, egymásnak adták át tudásukat, tapasztalataikat, ahogyan életmódjukból adódóan szervezték meg azt az önfenntartó létformát, amely évszázadokon át jellemezte őket.
A Székelyföld múltját kutatja, pontosabban gazdaságának történetét. Honnan ered érdeklődése?
– A Székelyföld mindig is periférián volt. Amikor a magyar királysághoz tartozott, akkor is topográfiailag is a határszélen, és ha igaz a középkori történetírásnak az az állítása, hogy a Dunántúl nyugati részéből, az Őrségből telepítették őket ide határőri feladatra, akkor eleve olyan feladattal látták el, amely a központot védte volna, annak zavarását megakadályozta volna.
Egyesek kétségbevonják, hogy határőrök voltak, éppen a Székelyföldben jelent meg ez, de én hiszem, hogy határőri szerepet töltöttek be, csak nem azt a reguláris katonaságét, amelyet a 20-21. század elképzel magának. Mindig érdekeltek az ilyen, perifériára szorult közösségek a történelemben, ugyanis a modernizáció is késve érkezik meg ide, a polgári társadalmi átalakulás is lassúbb ütemű, mint a nagyvárosokban vagy centrumokban.
Külön íze-zamata van a Székelyföldnek, egészen a 20. század derekáig, a viszonylag szolid létszámú településeknek, a falusi mentalitásnak, annak, hogy a lakosság nyolcvan-kilencven százaléka 1000–1500 vagy ez alatti létszámú településeken, falvakban lakott, és ez olyan hagyományőrző típusa az emberi közösségeknek, amelyet a történészek nagy kíváncsisággal szoktak vizsgálni, ha ráéreznek az ízére. Nemcsak a magyarországi, de az itáliai vagy a Pireneusokban lévő falvak, a francia apró települések vagy éppen Svájc településstruktúrája is izgalmas.
Az, ahogyan olyan emberi ragaszkodások alakultak ki a tájhoz, a lokalitáshoz, a lakóhelyhez, a környezethez, a vidékhez, amelyek majdnem elszakíthatatlanok. Svájcban például a kialakult pápai őrség tagjait hathónaponként le kellett cserélni, mert ha nem, a honvágytól megbetegedtek. Most a modern vándorlás az 1989-es forradalom után sok székelyt kivitt Spanyolországba, még többet Kanadába. És akikkel én találkoztam, vagy akikkel sikerült érintkezésbe kerülnöm, vágynak haza. Pedig Kanadában is vannak fenyőfák, apró falvak, de nem Székelyföld, nem az a vonzása.
Most idefele épp egy Németországban dolgozó marosvásárhelyi hölggyel utaztunk, akiben ugyanez fogalmazódott meg, haza kellett jönnie most egy hétre Székelyföldre, hogy feltöltődjön azokkal az élményekkel, gyökerekkel, tapasztalatokkal, amik itt vannak. Van a tájnak egy ilyen vonzereje, energiája, amit a történész megint csak valamilyen okból kifolyólag előszerettel vizsgál.
A másik, hogy itt az önellátás sokkal fontosabb még ma is, mint az államtól való könyörgés, segély. Itt az ember, ha másként nem, kimegy az erdőre gombát szedni, vadgyümölcsöt, a gyűjtögetést vállalva inkább, de szégyell kéregetni. Tehát ez afféle önmegtartó erő, ami a nagy szegénységben vagy nagyobb szegénységben sokkal másabb mentalitást alakít ki az önmagunkról, családunkról való gondoskodás keretében, mint, mondjuk, egy nagy városban.
Miben másak az ilyen kistelepülések, mint a nagyvárosok?
– Azt tapasztaltam, hogy az ilyen típusú települések mindig fegyelmezettebbek. A transzcendentális ragaszkodás is sokkal erősebb ezek esetében, mint a városban, a nagyvárosokban, sokkal kevesebb itt az ateista, a világot csak materiális szinten szemlélő, itt a lélek is él az emberekben. Ezek azok, amik idehoztak engem, már a téma szerint vizsgálni ezt a területet, még akkor is, ha tudom, van a székelyekben olyan büszkeség is, hogy, mondjuk, anyagcsere-végterméknek tekintik a magyart, szóval nem mindig a legszebben nyilatkoznak, de hát az ilyen jellegű elszólások minden etnikumnál, minden faluban megvannak, nem ideológia, ez csak egy mérges kiszólás, vicc, vagy a magam sorsát cipelve a nyomorúságomat próbálom vele csökkenteni, enyhíteni, vagy a fájdalmaimat fékezni vele.
Ezek azok, amik olyan érdekessé tették Székelyföldet, ami engem izgatott, foglalkoztatott, és most éppen Székelyföld gazdasági életéről tartok előadást, éppen annak a hagyományos tapasztalati kultúrának a továbbélését pendítem meg, próbálom elmesélni, amit én megtapasztaltam a történeti források, az itteni székely parasztok vallomásaiból, úrbérrendezéskor. Ezek révén rálátni arra a kultúrára, amit a családi élet, a gazdálkodás, ruházkodás, a vándorlás, a népi mesterségek jelentenek. Az, hogy legalább tíz-tizenötféle mesterséget űzött egy családanya, legalább nyolc-tíz mesterséget egy férfi, és ez tartotta őket.
Debrecenből érkezett ide. Vannak székelyföldi gyökerei?
– Nagyon távoli gyökereim vannak, az édesanyám nagyapja innen került el, a Székelyföldről, Kornis nagyságos úr kádármesterének, valamikor az 1850-es években. De mi olyan körülmények között éltünk, hogy a családi legendárium esténként az egymással való beszélgetésben vagy mesében fordult elő, de nem készítettünk ezekről feljegyzéseket, a szóban terjedő kultúrát őriztük családilag.
A nagyanyám emlegette ezeket, de a napi munka, a gyermeknevelés, a sok gyerek együtt azt eredményezte, hogy ezek az élet perifériáján meghúzódó motívumok ugyan befolyásolhatták az embert, de semmiképpen sem tudatosult úgy, hogy most emiatt célszerűen teszünk valamit.
Inkább a szakmai felkészülésem során, az európai és a magyar történelmet tanulmányozva találtam rá azokra a szigetekre, amelyeket nem csak úgy lehet vizsgálni, hogy hány tonna acélt termelnek, milyen vasútat építenek, mikor építik meg az autópályát, milyen a modernizációs ütem, hanem úgy is lehet vizsgálni, hogy hogyan él egy olyan közösség, amelyik apáról fiúra hagyományoz életelveket, gyakorlatot, mesterséget, az élet fenntartását és a hétköznapokkal való küzdelmet.
Hol végezte a kutatásait, milyen forrásokat használt a tanulmányaihoz?
– Többször is jártam a Székelyföldön, de én a 18. századdal foglalkozom, a 19. század első felével, tehát 48-49-ig, ezért inkább levéltárakban kutattam. Az volt a szerencsém ebből a szempontból, hogy a gubernium levéltára az erdélyi kancellária levéltára is. Annak idején, amikor az unió megtörtént 1867-ben, és 68-ban életbe lépett, akkor bekerült az országos levéltárba, amely Mária Terézia óta működik, és annak állományára vigyáztak. Úgyhogy nem nagyon nyúltak hozzá, majd Trócsányi Zsolt rendezte az 1950-es évektől az 1980-as évekig, haláláig. Ezeket a forrásokat használtam.
Mekkora munkája van ebben?
– Nem lehet lemérni, körülbelül két évtizedes tudatos gyűjtőmunka, aminek következtében az 1820-as parasztvallomások mindenike megjelent már forráskiadványként, most az 1784–85-ös parasztvallomásokat adom ki, de mellette a székely oklevéltártól kezdve a különböző forráskiadványokig, a székelységről szóló irodalomig minden 22 éves koromtól foglalkoztatott, a szépirodalom is, meg a történelmi tanulmányok is. Leginkább a forráskiadványok, mert én a történelmet az eredeti forrásokból szeretem felépíteni, nem elveket, elméleteket gyártva és azokhoz igazodva.
Van még anyag, ami nincs felkutatva ebben a témában?
– Nagyon sok, kimeríthetetlen a levéltári anyag. A határőrök életéről szóló források zöme Bécsből került haza Trianonkor, bizonytalan sorssal a többsége ott maradt Bécsben, mert annak az országnak kellett kiadni, amelyhez tartozott Trianon után. Romániát nem nagyon érdekelte akkor a székely határőrökről készült feljegyzéssorozat, Magyarország mással volt elfoglalva, konszolidálni kellett a gazdaságát, társadalmát egy ilyen tragédia után.
Tehát ezeknek a kutatása még majdnem szűz terület, majdnem ismeretlen a levéltárban is. És, ugye, a nagyenyedi hadtestparancsnokságtól bekerült a bécsi hadtörténeti levéltárba, válogatni sem lehetett a haditanács iratai között, ott hevernek most is, nem nagyon fúdogálják a port róla sem a németek, sem az osztrákok, sem a magyarok.
Mi a magyarázata a régiók iránti fokozottabb érdeklődésnek?
– Ez a kommersz multinacionalizálás, a nemzetek eltörlése keltette fel fokozottan az emberek lelkében, gondolkodásában, érzelmi viszonyulásában a régiók iránti érdeklődést.
– Namármost, tipikusabb régiót Európában keveset talál a történész, mint a székely régió, nemcsak azért, mert egy meghatározott lokális térségben foglal helyet, hanem azért mert lakói idetelepülésüktől kezdve mindig autonómiával rendelkeztek.
A székely nemzet, addig, amíg el nem törölték és nem polgáriasították, és az osztálytagozódás meg nem teremtődött az emberek életében, addig mindig homogén egységet alkotott, és hát erre büszke is volt, mert ehhez társult egy foglalkozás, életmód, sajátos tájegységen való elhelyezkedés és az egymásrautaltság úgy, hogy az ilyen ritka a történelemben.
Nyíregyháziként lát-e hasonlóságot az ottani és a székelyföldi életstílus között?
– Van, éppen ilyenféle autonómia és szabadság volt a hajdúk esetében is. Csak az úgy hatszáz évvel később keletkezett, mert, ugye, a székelyek a honfoglalástól vannak itt, akkor is, ha még történésszemmel, történészi eszközökkel nem tudjuk ezt bizonyítani, mert a régészet még ezen a területen késlekedik, nincs pénz kiásni azokat a tárgyi emlékeket, amelyek hozzájuk kötődnek, de 1606-tól a Bocskai által letelepített hajdúk majdnem ugyanígy éltek.
Vagy hasonlatos a jász-kunok élete, annyiban más, hogy ők hamarabb befejezték a katonáskodást, mint a székelyek, és későbben, a tatárjárás után kerültek be a Duna–Tisza közére, aztán távozás után visszajöttek, és a törökök kiűzése után megszűnt a közösségük. De már amikor a törökök megszállták azt a területet, akkor sem alkalmazták azt a katonai szerepkört, azt a féle elkülönülést, mint a székelyek. Van hasonlatosság több helyen.
Mindezt az egyetemen is tanítja?
– Tartottam erről szemináriumokat, és érdeklődnek is a diákok, bár a mai világ viszonyai között, amikor nem hiszem, hogy Erdélyben más lenne a diákok mentalitása, mint Magyarországon, mert valószínű, itt sem kapnak azonnal állást, ahogy kilépnek az egyetemről, a perspektívátlanság miatt azt az érdeklődést, ami egy ilyen témával kapcsolatban 20–25 évvel ezelőtt felébredt volna a hallgatókban, most nem lehet kiváltani. Mert nem tudják mire hasznosítani.
Szóval úgy végzi el a hallgatók sokasága az egyetemet, hogy biztos abban, hogy nem lesz állása. Ez visszafogja az időben való szellemi ráfordítást a dolgokra, amelyek csakugyan érdeklik őket. Mindig több van egy-kettőnél, akit érdekel, csak aztán az ember keserű szájízzel veszi tudomásul, hogy a végzés után öt-hat évvel kint mosogat Írországban, kocsmában dolgozik, mert ott többet keres.
Ezek a volt szovjet térségnek a mába átnyúló nagy tragédiái, hogy nincs olyan anyagi biztonsága a magyarországi és – gondolom – az erdélyi értelmiségi fiataloknak sem, hogy a választott pályán kedvük szerint tölthessék el életüket nyugdíjas éveikig.
Takács Péter (1941, Bükkszentmihály)
Történész, egyetemi docens. Szülőfalujában végzett általános iskolai, Tiszalökön abszolvált középiskolai tanulmányokat követően Debrecenben szerez egyetemi diplomát. Ugyanott doktorál, majd megvédi kanditátusi, utóbb pedig nagydoktori dolgozatát, amelynek témája szintén a Székelyföld, főként gazdaságtörténeti szempontból.
Jelenleg a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Történeti Segédtudományok Tanszékének munkatársa. Egyéb munkái mellett társszerzője az Erdély-történeti Alapítvány kiadásában megjelent több fontos könyvnek (Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Marosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Háromszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002; Csík-, Gyergyó-, Kászonszék és Aranyosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002).
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bizonyosság és kétely
Kövek a Szamosban
Tamás Gáspár Miklós
Gyimesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban.
Elsüllyedt vele együtt sok minden.
Nem csak a kövek.
Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom” önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet – azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom” a romániai magyar életet helyettesítette –, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom”; hazánk „a romániai magyar irodalom” volt – volt.
Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. „A romániai magyar irodalom” avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban – a Ceauşescu-rezsim Romániájában –, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerűtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerűtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek.
Ma a Nyugat – Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is – nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerűen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szűkösség kényszerű következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetősége. Ám akkor – 1968 és 1989 között – a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is.
„A romániai magyar irodalom” nevezetű konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott művek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhöz az irodalomhoz fűződő hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tűnt föl ilyennek.
Gyimesi Éva ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legőszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. Őt a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak ő modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben – ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának –, s ezért se gondol a kelet-európai „későmodernizmus” többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról.
A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem „a Nyugatnak”, Kelet-Európából nézve „a Nyugat” tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés. A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez „a nyugati civilizáció” leírásának ugyan nem jó, de az 1989 előtti diktatúrákban a maga módján hősi eszmény volt. És Gyimesi Éva megtestesítette ezt a hősiességet. Olyan kultúrában élt, sőt: olyan kultúrának volt vezető alakja, amelyet egy másik, „többségi” nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna.
Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román–magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben – s abban a helyzetben, amelyben „a romániai magyar irodalom” kultusz volt és kultusztárgy – Gyimesi Éva soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak, és szemben álltak a Ceauşescu-féle román etnikai állam legalapvetőbb törekvéseivel.
Gyimesi Éva és a „legjobbak” válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtő erejének mítosza, a „szóból tett” ősi reménységének szabadelvű változata. Azonban – szemben másokkal – ezt a hitet akkor is megőrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedőlt, amikor a szabadsághősök egy részéről kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvű etnicisták. Gyimesi Éva a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá.
Ez nem tartott sokáig. Gyimesi Éva kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerű korábbi konstelláció – a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejű államhatalommal szemben –, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erőtlen volt, s megszűnt „a romániai magyar irodalom” (amelyhez Gyimesi Éva tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége.
A professzor asszonynak nemzetfóbiája van – írta Tőkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szőcs Gézával egyetemben...)
A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belső-Erdélytől és a Partiumtól – és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvű demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani.
Marad a ragaszkodás, a hűség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyimesi Éva megpróbálta – már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer – a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, később az erdélyi kulturális érték(kis)világok elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyimesi Éva ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter – a mesterséges határok föloldódásával – egyre inkább elmosódni látszik.
A regionális jelleget Ugron Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak. Értékes munkák Gyimesi Évának ezek az írásai – kései írások? –, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is művelik, nem rosszul.
Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetsző demokratikus, emberi jogi meggyőződés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit – csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom – miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendőrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket.
A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott – tanú rá Gyimesi Éva életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban – a szerző megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk; mindig a nyomunkban voltak; nem lehettek titkaink. Életünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézők. A szereplők nem kaptak gázsit; ők fizettek. Éva nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi dossziék, a cél nem információgyűjtés volt, hanem elnyomás.
Éva kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldogtalan szerelmek, testi és lelki betegségek, alkohol, nyugtatók, altatók, s a végén nagy szegénység is; koronként vallásos rajongás, révület; istentelenül nehéz élet. Az én korosztályomban ezek a stigmák nem ritkák.
De kevés embernek volt akkora tehetsége a szenvedéshez, mint Évának. A legkorábbi emlékem róla: kamasz lány piros úttörőnyakkendőben, áll a Brassai (az egykori és jelenlegi unitárius kollégium) folyosóján karikás szemmel, duzzogó szájjal, a fehér blúza kicsúszott a sötétkék szövetszoknyából. Haragszik. Mindig számíthattam Éva neheztelésére, a jóisten tudja már, miért. Biztos igaza volt.
Megvolt benne a proli bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott.
Éva megölte magát, ahogy mindig is sejtettük, hogy meg fogja ölni magát. Nem hitte el azoknak, akik szerették, hogy szeretik – de elhitte a közönyt, a rosszhiszeműséget, az irigy vetélkedést. Az biztos. A Gonosz soha nem hagyta cserben.
Nem is tudom, akarom-e, hogy megértsék azok, akik ilyen világot nem láttak, akik sosem éreztek mosókonyhaszagot, akik soha nem álltak sorba – órákig – kenyérért. Nem titok ez pedig, csak az érdeklődés hiánya tartja meg annak. De legalább így legyen titka, ha már életében nem volt.
Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni.
Tamás Gáspár Miklós cikke az Élet és Irodalom múlt heti számában jelent meg.
A másság poklai
Bíró Béla
Nem hiszem, hogy a világháborút követően volt még erdélyi magyar értelmiségi, aki pedagógusként, tudósként és közíróként olyan mély nyomokat hagyott volna a hatvan év alatti nemzedékekben, mint Cs. Gyimesi Éva. Tanítványainak és olvasóinak többsége ma is úgy véli, hogy jószerével minden, ami személyiségének, emberi tartásának, szakmai ismereteinek végső formát adott, tőle származik. Egyik tanítványa e-mailjéből idézek: „Borzasztó fájdalmat érzek, mert számomra továbbra is ő volt a legnagyobb...”
Éva már a Ceauşescu-rezsimmel való szembehelyezkedést megelőzően legendává vált. Azzá tették irodalmi elemzései, a Teremtett világ című könyve, amely az irodalom elméletének a korábbiaktól radikálisan különböző, az irodalom sajátszerűségére koncentráló változatát tette a romániai magyar irodalomtudomány számára elérhetővé. Az irodalomtudomány alapproblémáit vaskövetkezetességgel és mély esztétikai intuícióval gondolta végig. Tehette, hiszen a formalista-strukturalista megközelítés hajlamaival is pontosan egybevágott.
A következetes végiggondolás szenvedélye vezetett el a rezsimmel való szembehelyezkedéshez is. Éva minden körülmények között mert és tudott más lenni. Sőt a másság iránti vonzalma fokozatosan szenvedélyévé vált. A fordulat előtt és után a romániai magyar társadalom áporodott kollektivizmusával is az egyén szabadságát és méltóságát helyezte szembe. Teljesen logikusan, hiszen a másság legtisztább formája az egyén, aki mindenki mástól különbözik.
Csakhogy ez a fajta másság ön- és közveszélyes létállapot. Annak a mámornak az élménye ugyanis, amely vele jár, szenvedélyként hatalmasodhat el a személyiségen. Aki különbözik, az – legalábbis szubjektíve – különb is. Igaz, Éva ebben is következetes maradt, keményen megdolgozott nem csak a különbségért, de a különbségért is.
Az ő számára nem volt elég elsajátítani egy pózt vagy szakmai zsargont, hogy máris különbbé válhasson, s aztán szánakozva tekintsen le azokra, akik a póztól idegenkednek vagy a zsargont nem beszélik. Mint sokan mások. Pontosan tudom, miről beszélek, magam is átestem ezen a fertőzésen. Persze nem mindegy, hogyan válunk „különbbé”. A modernitásnak erre is megvan a maga receptje: korszerűnek lenni mindenestől. Azaz rögeszmésen lépést tartani a „fejlődéssel”.
A lépéstartásnak ez az éthossza rendben is volna addig, amíg a fejlődés megkülönböztethető a hanyatlástól. Ha azonban a történelem a rációt, az egyetemességet, a humanizmust elutasító utakra téved, etikus ésszel követhetetlenné válik. A túlsarkított elméletekhez túlzásokra hajlamos elme szükségeltetik. Miközben továbbra is minden hit kérdése marad. Csakhogy a modernitás az összetartozó elveket sorra poláris ellentétekké feszítette. Melyekben nem lehet ugyan egyidejűleg hinni, de kell. Az ember sajnos csak abban hihet, amiben hisz. Secundum non datur.
Az a létállapot, melyben az embert sorsa arra kényszeríti, hogy a credo quia absurdum mélyebb racionalitását tagadóan egymást kizáró dolgokban higgyen, nemcsak bénító, de elviselhetetlen is. Effélére csak hitetlenek lehetnek képesek. Éva azonban hívő volt. És független értelmiségi, és érző nő és önmagát tökéletesnek akaró anya és feleség.
A kötelesség szerelmese. Ez adta személyiségének hasonlíthatatlan varázsát. De mert olyan szenvedéllyel hitt a közösségben, hogy egzisztenciáját is képes volt érte kockára tenni, az individualizmusban is hasonló szenvedéllyel kellett hinnie. Hogy aztán az acsarkodó politika fanatizmusokká züllessze őket. Létét ezért érzékelhette annyira elviselhetetlennek. Oly mértékig autonóm személyiség volt, hogy a kételyek súlya alatt folyton kifordult önmagából.
De korántsem azért maradt egyedül, mert a percemberkék magára hagyták, kevés ember van, akivel (határokon innen és túl) annyian és oly kitartóan és oly hiába próbáltak volna „együtt lenni”, mint ővele. Nem embertársai, a kor hagyta magára. Őt is, mint mindannyiunkat. A – szó szoros értelmében – észt bontó dilemmákkal. S mert különb volt mindenikünknél, ő képtelen volt szőnyeg alá söpörni őket. Lélekben legalábbis. Akárcsak kedvenc költője, Szilágyi Domokos.
Önmagát marcangolta szét.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

A magyarság legnagyobb tragédiája – Kádár Gyula álláspontja
Még ma is kényes kérdés Trianon, mert a történelmi Magyarország egykori nemzetiségei új hazához jutottak, míg az őshonos magyarság saját szülőföldjén hazátlanná vált, elvesztette hazaállamát, államországba, idegen uralom alá került.
Természetesen, a nyerteseket zavarja, ha valaki emlegetni meri az 1920-as területrablást. A békediktátum jogtalansága abból fakad, a magyarságnak nem biztosították a népszavazás jogát, hogy önmaga dönthessen – az önrendelkezés elve alapján – saját sorsáról. A magyar békedelegáció vezetője – gróf Apponyi Albert – Párizsban hiába kérte a népszavazás jogát, hiába jelentette ki, hogy annak eredményét a magyar nép feltétel nélkül elfogadja, nem adtak lehetőséget erre. Mivel Magyarország soknemzetiségű állam volt, ezért sokan egyértelműnek tartják azt, hogy jogos volt feldarabolni, mert a történelmi jognál erősebb az etnikai. Nos, ellenpéldáért nem kell messze menni. Annak ellenére, hogy Csehország egyik régiója német többségűvé vált, a német lakosság mégsem élhetett a csehektől való elszakadás jogával, mivel az általuk (utólag) benépesített terület a középkori cseh állam része volt. Tehát az erdélyi románságnál nagyobb lélekszámú német lakosság a történelmi jog alapján cseh uralom alatt maradt, miközben a hasonló helyzetű, a lakosság enyhe többségét alkotó erdélyi románok az etnikai elv alapján elszakíthatták Kelet-Magyarország területét. Tették ezt az önrendelkezési jogra hivatkozva, míg a magyarság történelmi jogára senki nem volt kíváncsi.
A magyar nép azonban nemcsak a történelmi jogát nem érvényesíthette, de az etnikai és a gazdasági elvet sem. A területrablók jogtalanul vették el Magyarország történelmi területének 70 százalékát és hajtották uralmuk alá a magyar nép közel egyharmadát. Az etnikai elv érvényesülése esetén a határ menti magyar többségű régiók Magyarországnál maradhattak volna, ha a határok megvonásánál érvényesítették volna az etnikai elvet. A magyarság némely részét, mint valami nyájat, úgy hajtották idegen fennhatóság alá. Tették ezt akkor, amikor Wilson amerikai elnök arra figyelmeztette szövetségeseit, hogy egyetlen népcsoportot se engedjenek idegen uralom alá jutni annak megkérdezése nélkül. Amikor az amerikai diplomácia felfigyelt a gátlástalan területrabló békeszerződések kidolgozására, nem volt hajlandó tovább részt vállalni azok munkálatain, és nem írta alá a trianoni diktátumot.
Mindenki veszített 
Mivel a demokratikus elvek, jogok érvényesülését a békeszerződés kidolgozása során nem biztosították, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy 1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor, a versailles-i kastélykertben – a Nagy-Trianon palotában – igazságtalan diktátumot kényszeríttettek a magyar népre. Ma már egyértelmű, hogy a nagyhatalmakat nem érdekelte az igazságos határok kialakítása. Így vált Trianon Európa, elsősorban Közép-Kelet Európa tragédiájává is. Ez abból adódik, hogy nem tették lehetővé a népszavazást, nem érdekelt senkit az etnikai határok kialakítása, az elcsatolt területeken élőknek nem biztosítottak autonómiát. Ha nem így jártak volna el, akkor bizony másképp alakult volna e térség népeinek történelme. A kompromisszumos megegyezés, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása elvezetett volna e régió népeinek föderatív, konföderatív szövetkezéséhez, Közép-Európa egységéhez, mert a becsületes módon kialakított nemzetállamok egyesítették volna erőiket, és nem szolgáltatták volna ki magukat a hitleri Németország katonai, politikai és gazdaság érdekeinek, talán a sztálini hegemóniát is megúszhatták volna. Elmondható, hogy a trianoni diktátum területrabló jellege miatt minden ország rajtavesztett. Gondoljunk csak arra, hogy Antonescu Romániája milyen óriási létszámú haderővel harcolt a németek oldalán. Ha Magyarországot nem csonkítják meg, akkor a két háború közti évtizedekben nem kényszerül revizionista politikát folytatni.
Elképzelhető lett volna Magyarország gazdasági, politikai egységének a megőrzése. Lehetett volna Svájc mintájára kantonizálni, autonóm egységekre osztani. Ha igazságos, kompromisszumos, és minden fél igényeit figyelembe véve hoznak döntéseket, akkor a trianoni diktátumot ma békeszerződésnek neveznénk. Trianonnak a hódítók és a meghódítottak is vesztesei, mert Közép-Európa szétdarabolása visszavetette e térség gazdasági életének gyors fejlődését, és ez az életszínvonalban is jól érzékelhető.
Jogos volt-e az etnikai elv? 
Trianont megelőzően, 1918. december elsején a gyulafehérvári erdélyi román nagygyűlés vezetői az önrendelkezés magasztos elvére hivatkozva mondták ki az 53,8 százalékarányban románok által is lakott Erdély, Bánság és a Partium elszakítását Magyarországtól. Egy olyan országtól, amely elődeit befogadta, ahová a 13. századtól kezdve telepedtek át a Kárpátokon túli területekről. Mivel az enyhe román többség nem volt garancia arra, hogy népszavazással lehessen dönteni Erdély sorsáról, ezért a román politikai elit Erdélyben sem merte vállalni a népakarat kinyilvánítását. Tudták azt, hogy Erdélyt, a magasabb életszínvonalat biztosító hazát, nem mindenki cserélné fel az elmaradott óromániaival. Elsősorban a magyarországi szociáldemokraták, a szervezett munkásság gondolkodott így. A nagyhatalmak egy soknemzetiségűvé, 55 százalékarányban magyarlakta ezeréves országot daraboltak fel úgy, hogy helyébe ugyancsak többnemzetiségű államokat alakítottak ki. A szlovákiai államrészben a szlovákok száma mindössze 47,6 százalékarányú, míg a szerb hegemónia alá került területeken, ideértve Horvátországot is, a szerbek aránya csupán 25 százalék volt. A Romániának ajándékozott területeken élő románság számaránya is alulmaradt a történelmi Magyarország területén élő magyarságénak.
Azok az új „nemzetállamok”, amelyek az igazságtalan diktátummal születtek, jórészt felbomlottak, részben a második világháború küszöbén, majd végleg a 20. század utolsó évtizedében. Csehszlovákia, Jugoszlávia ma már egy múló történelmi emlék. Az utóbbi területén jelenleg hét ország osztozik. E nemzetállam felbomlásához – az 1990-es években – négy véres háború vezetett. Romániától még 1940-ben elvették a két százalékban „ősromán” Kadrilátert, Dél-Dobrudzsát, Bukovina északi részét, és Moldva déli megyéit Ukrajnához csatolták, míg a Prut és a Dnyeszter közti területeken kialakult a Moldáviai Köztársaság, amely a gagauzoknak széles körű területi autonómiát biztosít, míg a Dnyeszter mente állam az államban. Románia azonban megtarthatta Kelet-Magyarország történelmi területeit, a Bánság kétharmadát, a történelmi Partiumot és a történelmi Erdélyt. Ez utóbbi területen uralma alatt tartja a 80 százalékarányban ma is székely magyarok által lakott Székelyföldet úgy, hogy még a hivatalos okmányokban sem lehet leírni e történelmi régió nevét. Hazugsággal kreált államok
Az utódállamok jogtalanul jutottak az ezeréves Magyarország területéhez, mert azok sem gazdasági, sem történelmi elv alapján nem kapcsolódtak hozzájuk. Az igazságtalan határokat a franciák diktálták, őket csak az újonnan létrehozott államok érdekeinek kielégítése, a francia hatalmi befolyás biztosítása motiválta. Néhány politikus gerinctelen hazudozása, mint például Benes, Brătianu és Clemenceau szerepe igen jelentős volt abban, hogy egy történelmileg, gazdaságilag, földrajzilag egységes országot, egy nemzetet szétdaraboljanak. Természetesen, a politikai haszonlesésnek, félrevezetésnek azért lehetett eredménye, mert a nagyhatalmakat nem érdekelte az önrendelkezés magasztos elve.
Közép-Kelet Európa legnagyobb tragédiájáról mondta Henri Pozzi francia újságíró, hogy e diktátum kikényszerítésben szereplő politikusok egykor a világtörténelem szégyenpadjára kerülnek. Lloyd George, a békediktátum angol aláírója rádöbbent arra, hogy hamis és hazug dokumentumok alapján döntöttek. Lord Sydemann szintén a döbbenet hangján állapította meg, hogy a világháborúért egy olyan államot büntettek a legkegyetlenebbül, amelynek a legkevesebb felelőssége volt abban. Reméli, egyszer kiderül, hogy e szörnyű igazságtalanság mögött milyen befolyás, milyen érdekek húzódtak. Cherfis francia tábornok és író úgy érezte, hogy olyan történelmi országot vertek szét, amely a törökök ellen évszázadokon át bástyaként védte Európát. Úgy gondolta, hogy e diktátum Franciaország szégyene lesz. Eva Maria Barki nemzetközi jogász szerint Trianon az önrendelkezési jog súlyos megsértését jelenti.
Kádár Gyula, Háromszék
Erdély.ma

Krónika egy elveszett világról
A tragikus történeteket görgető Pusztulás (2005) a romlás feltérképezése, ahogyan kritikájában Fodor Sándor pontosan fogalmaz: “A székelység még igazában fel nem mért, de a XX. század kezdetével induló tragédiájának a krónikája... napjainkig. Még be nem teljesült tragédiájáé, amelyik azonban egyre inkább kezd valósággá, szomorú valósággá válni.” Másik regénye, a Besúgó voltál, szívem (2008) – mutatva, hogy Lőrincz György korántsem egy húron játszik – szarkasztikus hangvételű portré egy önkéntes besúgóról, aki számára a besúgás elsősorban saját hatalmának jele(?) – már itt világosan látszik az irónia, hiszen milyen hatalma lehet egyáltalán egy szekus besúgónak –, de egyben életforma is, hiszen a fordulat, a nyolcvankilences változások után is folytatja, egyfolytában a lelepleződéstől rettegve, s egyre zaklatottabb lelkiállapotban. Addig azonban, hogy végig is gondolja az életét, képtelen eljutni, mivel teljességgel hiányzik belőle az erkölcsi érzék, akárcsak megszállott, magyarfaló tartótisztjeiből.
A korántsem “magányos” típus felmutatása, mindenféleképpen Lőrincz György nagy érdeme, aki most, két sikeres regénye után, válogatott elbeszéléskötettel jelentkezik (Isten köve*). Ne feledjük, Lőrincz novellákkal kezdte (Amíg csak él az ember, 1980, A hallgatás csendje, 1983, A harmadik házig, 1987), s a műfajhoz tulajdonképpen soha nem maradt hűtlen. Egyszer már a Bukás című könyvében (1995), megkísérelte az összegezést, de azóta eltelt tizenhat év, s regényei mellett az elmúlt időszakban Lőrincz elbeszéléseket is írt, sőt, mondhatni, regényei mellett némiképpen a két regényhez kapcsolható tragikus vagy éppen szarkasztikus történeteiben alkotta meg legjobb elbeszéléseit. (Kuron Anna balladája, Halálodra egyedül maradsz). Ahogyan a kötet utószavában Pécsi Györgyi megállapítja: “Elbeszéléseiben gyakran balladásan jár együtt lírai és tragédiás szépség. Az elhallgatott, személyes múlt, szégyenletes, iszonytató titkokat takar, gyarlóságból, gyöngeségből vagy hirtelen indulatból elkövetett tettek következményei nyomasztják, gyötrik a hősöket, mint a Ballada, A titok vagy a Borcsa Márton özvegysége című borzogatóan szép írásainak emlékezetes hőseit a régebbi időkből. Bűnök nélkül büntetve is bűnhődnek, a félmúlt ostoba és gonosz erőszakának kiszolgáltatottjai, a tragikus hálóban vergődő a Bukás tanítója, a különösen szívbe markoló sorsú, fenségesen tiszta Kuron Anna.” Ezek az elbeszélések már kezdetektől a nagy regények irányába mutatnak, akár bolygók körül a szatellitek kerengenek Lőrincz két regénye körül, dacosan vonzó, felejthetetlen krónikái egy félig-meddig elmúló, tragikus világnak.
* Lőrincz György: Isten köve. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszerda, 2011. Válogatta: Pécsi Györgyi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csoóri Sándor esete a válaszúti kollégium gyermekeivel
Csoóri Sándor Hova megy a hegy? című, idén megjelent verseskötetét mutatták be tegnap délután a Gaudeamus Könyvestboltban a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretén belül. Ugyan a szerző betegsége miatt nem lehetett jelen az eseményen, a kiadvány ifjú illusztrátorai, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány „gyermekei” annál inkább. Miután a kis, népviseletbe öltözött emberpalánták elfoglalták helyüket, kezdetét vehette a verseskötet rajzainak története.
Eszenyei Farkas Gábor a Mezőségi Szórványkollégium nevelője elmondta: februárban kérte fel őket a kiadó képviselője arra, hogy a kötethez kölcsönözzék a diákok néhány rajzát, de Majó Melinda a válaszúti iskola művészeti vezetője jobbnak látta, hogy ha a kötetben szereplő 71 vers mellé vadonatúj illusztrációk készülnek. Így két hét alatt megszülettek az alkotások: harminc gyermek 76 rajzát lehet megtekinteni az áprilisban Budapesten is bemutatott kiadványban.
Eszenyei Farkas Gábor a szórványkollégiumról és a kollégiumot működtető Kallós Zoltán Alapítványról is beszélt. Elmondta: jelenleg 61 gyermek jár a válaszúti iskolába, ebből 34 a szórványkollégium bentlakója. A diákokat a környéken található 22 faluból gyűjtik össze. – Igaz, hogy családjuktól távol vannak a gyermekek, de a szórványkollégiumban igyekszünk a lehető legjobb környzetet biztosítani számukra – mondta a nevelő. Hozzátette: az alapítvány és szórványkollégium munkatársai számára fontos a mezőségi hagyományápolás, és értékek megőrzése. Erről meg is bizonyosodhattunk, amikor a könyvbemutatón Csoóri Sándor versei mellett válaszúti népdalokat énekeltek az óvodás és elemista diákok, akik befejezésképpen egyenként saját rajzukat is bemutatták a jelenlevőknek.
(dézsi) 
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Különvélemény jeles napokon
A múlt hétvégén a „hősök napját” ünnepelte a mai magyar hivatalosság, minthogy az első Orbán-kormány idején törvénnyel újították fel a Horthy-korszakban bevezetett ünnepet. A kormánytelevízió híradójában folyamatosan ismételték, hogy a világháborús hősök „a hazáért” harcoltak, „a haza védelmében” áldozták életüket. Ma „a nemzeti összetartozás napja” következik, minthogy első döntéseinek egyikeként azzá nyilvánította Orbán „forradalmi országgyűlése” a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját. A békeszerződés aláírása, a történelmi Magyarország felbomlása úgymond a legújabb kori magyar történelem legnagyobb tragédiája.
Különvéleményt jelentek be. Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk: az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű. Mégpedig a magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán. Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait. Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét. Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni. Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után. Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.
Mellesleg a „nemzeti összetartozás” ünneplése egy fikciót ünnepel. Egységes magyar nemzet – hiába iktatja törvénybe e szókapcsolatot a Fidesz – kilencven évvel a történelmi állam felbomlása után nincs. A németek és az osztrákok a közös nyelv és kultúra, meg a távoli múlt közössége ellenére nem egy nemzet, az utóbbi háromszáz évben történetük szétvált. Hasonlóképpen a magyaroknál: a nyelv, a kultúra, a távolabbi történelemre vonatkozó tudat és érzésvilág közös, ugyanakkor a mindennapi élet élményvilága, szaktudás-anyaga, az elmúlt évtizedekre vonatkozó történelmi tudásanyag már más, mint ahogy más, mert más államhoz kapcsolódik a gazdasági és szociális érdekek szövevénye. A „nemzeti összetartozás” jelszava nemcsak ezt a kőkemény realitást tagadja, de harcias igénybejelentés is: ha területi igényeket nem lehet támasztani, a Fidesz „lakossági igényeket támaszt”, bejelenti igényét a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok – állampolgárként, esküjükkel a magyar államnak hűséget fogadóként – ide tartozására. Ez szembeállítja őket azzal az állammal és politikai közösséggel, amelyben élnek, megakasztja integrálódásukat abba a társadalomba, és súlyosan megosztja a szomszéd országok magyar kisebbségi közösségeit is.
Aki politikusként 2011-ben „egységes magyar nemzetben” gondolkodik, az azzal a múltbeli politikával azonosul, amely hasonlóképpen gondolkodott, vagyis a revíziós politikával, amelynek jegyében Magyarország belépett a második világháborúba. Az mondhatja azt, amitől a múlt vasárnap zengett minden tv-híradó, hogy a második világháborúban elesett magyar katonák a hazájukat védték. Valójában a Szovjetunió megtámadásához, Ukrajna feldúlásához semmiféle magyar érdek nem fűződött. A magyar hadsereg Hitler háborús céljait szolgálta, amikor az ország bekapcsolódott a háborúba. És természetesen a területi revíziót, hiszen a románokkal és szlovákokkal versengett Magyarország, amikor a németek mellé állt, hogy megtarthassa, amit Hitlertől és Mussolinitől Bécsben kapott. Ez lett volna a haza védelme? Így függ össze a Trianonnal kapcsolatos propaganda és a „hősök napja”, a második világháborús magyar szereppel való látványos azonosulás. Más alkalommal, a főváros fideszes vezetésének utcanév-politikájával, a Roosevelt- és a Moszkva-tér átnevezésével kapcsolatban már elmondtam: Tarlósék „lélekben” utólag is az egykori tengelyhatalmakhoz csatlakoznak, és szembefordulnak az antifasiszta koalícióval. Ugyanezt jelenti a „hősök napja” is. Európa felvilágosult tájain demokratikus politikus nem azonosul azzal, hogy országa a második világháborúban Hitler szövetségében vett részt.
Hogy a magyar jobboldal semmit sem tanult az elmúlt száz évből, azt tudjuk, egyre világosabban látjuk. Baloldaliaknak és liberálisoknak azonban nem kellene elfogadniuk ezt a történelemfelfogást, nem kellene trianoni tragédiáról beszélniük.
Bauer Tamás
Galamus.hu

Lezárni a múltat, vagy kizárni – Mindenki Trianontagadó? 
A múltat mi nem tudjuk lezárni, konfliktuskerülésből inkább kizárjuk az életünkből, amivel csak tovább fertőzzük a sebeket. A politikai korrektséget úgy értelmezzük, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, azt viszont képtelenek vagyunk megjegyezni, hogy Szlovákia fővárosa nem Pozsony, Mathias Rex szobra pedig Cluj Napoca főterén áll. Trianon üzenete a 91. évfordulón. 
Fura szerzetek vagyunk a világban mi, magyarok. Magunk között nyugodtan bevallhatjuk, amíg egy sorscsapás után más népek szorosan megmarkolják egymás kezét, addig mi azonnal egymást vádoljuk, és bosszúból megpofozzuk a szomszédot. Mert ő van ott. A „két magyar három párt” fokozottan igaz történelemértékelésünkre, 1100 év eseményeiből egyedül az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot tudjuk egyként, hősi helytállásként értelmezni. Persze mi lenne az ellenpélda 2011. június 4-én, mint a ma 91 éve aláírt trianoni békediktátum.
Trianonnal kapcsolatban ma a legjózanabbak is csak annyit mernek mondani, hogy a múltat le kell zárni. Le kell, mert ez az egyetlen megoldás, de ehhez nem árt kissé elgondolkodni a múlt természetén. Nagyon kényes ugyanis. Beszélni kell róla, beszélni vele, sírni rajta és nevetni, tudomásul kell venni, hogy ami az egyiknek öröm, az a másiknak szinte biztosan fájdalom. A múltat akkor zártuk le, ha kivettük a szálkát, még akkor is, ha tudjuk, a seb talán soha nem gyógyul. Ekkor ünnepelhetünk vagy gyászolhatunk úgy, hogy közben elismerjük a másik fájdalmát és örömét, és a saját bánatunkat nem kényszerülünk titkolni, netán letagadni.
Lezárni vagy kizárni
A múlt másik furcsasága, hogy igazán akkor él, miután lezártuk. Ha már egymás szemébe néznek az egykori ellenségek, ha tiszteletet kap a győztes és a legyőzött is. Ekkor a múlt a mindenki által vágyott jövő alapja lehet, és valóban közösséget kovácsol nemzeten belül, de népek között is. Mi azonban erre képtelenek vagyunk. Akár gyávaságnak beillő lustaságból, akár konfliktuskerülésből, de a múltat mi nem lezárjuk, hanem kizárjuk. Nem távolítjuk el a szálkát, hanem hermetikusan lezárjuk a sebet. Elősegítjük a gennyesedést, a további fertőzést. Szélsőségesek kapnak teret itthon, magyart vernek a Délvidéken, Rákóczi városában büntetik a magyar szót, lebontatják a székelykapukat Székelyföldön. A magyar miniszterelnök pedig román kollégájával koccint Erdély elcsatolásának évfordulóján. Őszintén: létezik olyan jóérzésű román ember, aki elvárja, hogy megünnepeljük az országunk megcsonkítását? Aki nem szánalomra méltónak tartja ezt a „gesztust”? Eszébe jutna-e bárkinek is Szlovákiában magyarokkal „ünnepelni” az I. bécsi döntést? Pedig miért ne? A nagyhatalmak hozzájárulásával létrejött szerződés volt, ahol 80 százalékban magyarok lakta területek csatlakoztak az anyaországhoz... Persze, miért bántsuk a szomszédos országok önérzetét, inkább felejtsük el a magunkét. Csakhogy cserébe masírozó nácikat kapunk, utcai tüntetések, parlamenti beszédek hangvétele miatt kell magyarázkodnunk, egy végletesen meghasonlott társadalomban kell élnünk. Azzal, hogy a múltunkat kizárjuk, magunkat és környezetünket fertőzzük.
Egyszerűen nem merjük kimondani, hogy fáj Trianon, fáj a hárommillió magyar, történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése, hogy nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire. Az lenne beteges, ha nem így lenne. És a szomszédaink? Ők is tudják, mi a veszteség, ők is tudják, nem gondolunk területi revízióra, de ők is elvárhatják, hogy őszintén éljünk egymás mellett és egymással. Továbblépni ők is csak úgy tudnak, ha megszüntetjük a tabukat, ha kihúzzuk a szálkát és együtt ápoljuk a sebet. Gondoljunk csak bele, egy szerb átlagpolgár mikor fog rácsodálkozni, hogy Koszovóban is élnek szerbek, vagy keleti szomszédunk mikor hagyja magára a milliós moldovai románságot? A mi múltkizárásunk bosszúja, hogy ma sokan Magyarországon nem értik, miért beszélik román állampolgárok tömegei kiválóan a magyart. Mi már azt is kitaláltuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: elnyomtuk a nemzetiségeket, ráadásul a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon – olvassunk csak bele néhány témába vágó fórumba a neten. Ez lett mostanra a „politikailag korrekt” hozzáállás, ami nemcsak butaság, de önpusztító is.
Sajátos „polkorrektség”
A Magyar Királyság területén a magyar népesség 54 százalékot tett ki 1910-ben, a további 46 százalékon tucatnyi nemzet osztozott, a legnagyobb arányban (Horvátország nélkül), 16,1 százalékban románok, 10,9 százalékban szlovákok, 10,4 százalékban németek és 3 százalékban szerbek. Vagyis a korabeli Magyarország legnagyobb lélekszámú kisebbsége meg sem közelítette az ország összlakosságának 20 százalékát. A „polkorr” nevében jegyezzük meg, hogy bár a tíz százalékot alkotó szlovákság „miatt” tarthatott igényt a leendő Csehszlovákia majdhogynem 70 ezer négyzetkilométernyi területre, a szétszórt tömbökben élő, csaknem kétmillió fős német nemzetiséget a „nemzeti önrendelkezés” jegyében senki nem jegyezte. A csehszlovákok később magyarok tömegeivel együtt egyszerűen átdobták a határon, a románok pedig fejenként eladták őket Németországnak. Akik maradtak, azok pedig a magyarok jogfosztottságában osztoztak.
Évszázadok szabadságharcai után – amelyekben egy kivétellel a királyság minden nemzetisége vállvetve küzdött az elnyomás ellen – 1867-ben ha a függetlenséget nem is sikerült kivívni, de a „birodalomalkotó”, egyenrangú fél státuszát igen. Ezt az akkori politikusok féltékenyen őrizték, amiért talán egyetlen kor egyetlen bírája sem vetne rájuk követ. A kisebbségek igényeinek növekedésében viszont a magyar vezető elit a monarchia létét látta veszélyben, ezért a korábban példaértékű nemzetiségi törvény után egyre szigorodott a kisebbségi politika. Ez tény. A kérdés viszont költői: vajon ha teljes autonómiát adnak a kisebbségeknek, ha „állam az államban” jogokat bír a románság, szerbség, szlovákság a világháború után, vajon akkor nemet mondtak volna az anyaországukkal való egyesülésre?
A szakadás feltételezhetően mindenképp bekövetkezett volna, de Trianon kegyetlensége aránytalan és indokolatlan volt, egyedül a pillanatnyi nagyhatalmi érdekkel magyarázható. Az antant hatalmak, Franciaországgal az élen az Osztrák-Magyar Monarchia helyett egy új „ütközőzónát” akartak létrehozni Oroszország és Németország megfékezésére, ezért áldozták fel a történelmi Magyarországot. Feláldozták, mert új „szövetségeseiket” magyar területekkel, nyersanyaggal és vasútvonalakkal erősítették fel, miközben tudták: „ehhez többszázezer magyaron kell átgázolni”. Volt az több millió is, akikért nem kár, mert a politikai korrektség nevében sikerült megmagyarázniuk: a magyar „barbár nép, a törökökhöz hasonlóan sokat rombolt és semmit nem alkotott, elnyomta a nemzetiségeket”. És mi ezt ismerjük el rosszul értelmezett „korrektségünkkel”. Feltehetően nem omlanának össze nyugati kapcsolataink, ha francia, brit, olasz és amerikai barátainknak ki mernénk mondani: azok az urak ott és akkor hatalmasat tévedtek, rossz döntést hoztak, értelmetlenül ütöttek gyógyíthatatlan sebeket Közép-Európán. És igen, azoknak az uraknak utódai féltették nemrég az EU-t a keleti kis népek értelmetlen nacionalizmusától. Ejtsünk persze szót Benesről, Masarykról, román és szerb kollégáikról, akik hazugságokkal, elferdített statisztikákkal indokolták területi igényeiket a nagyhatalmak előtt – de ismerjük el azt is, hogy saját nemzeti érdekeik szempontjából kiváló munkát végeztek. Ők nagyot alkottak, mi pedig örüljünk annak, hogy néhány követelést még a franciák is túlzónak találtak, így nem a Balaton középvonala lett Csehszlovákia és Jugoszlávia határa, és a Tisza nem a Román Királyságé.
Tagadjuk? Trianont még a legkevésbé sem zártuk le, ami egyes egyedül a mi hibánk. És írjanak bármit a fórumokon, háborodjanak fel, hogy románok milliói árasztják majd el a magyar munkaerőpiacot, tekintsék a székely hibájának, hogy „idegen országban született”, tudat alatt gyakorlatilag mindenki Trianontagadó, aki magyarul beszél. Jó, kicsit enyhítsük a kijelentés súlyát: mindenki, aki felvidéki magyarokról beszél, vagy Erdélyként említi a Magyarországtól Romániához csatolt részeket. A mai Szlovákia területét ugyanis 1920-ig Észak-Magyarországnak vagy Felső-Magyarországnak nevezték, a Felvidék szó Trianon öröksége. És bizony bántja ám a szlovák füleket.
Erdély több mint 1000 évig a Király-hágónál kezdődött, az attól nyugatra, körülbelül a mai magyar-román határig húzódó terület neve Kelet-Magyarország, illetve Partium volt. A mai értelemben vett Erdélyt bizony a „Trianon-nosztalgia” szülte. És bárki tegye a szívére a kezét, hogy hányszor járt Bratislavában, vagy hányszor hallott Rákóczi kosicei sírjáról. Valószínűleg akkor is bután néznénk, ha a jól ismert kvízkérdést így tenné fel valaki: melyik lábát emeli a Cluj Napoca-i Matei-szobor lova? fn.hu/MTI
Erdély.ma

Falumúzeumot avattak Börvelyben
Szatmár megye – A gyermeknapi rendezvény keretében avatták fel az új börvelyi falumúzeumot, a Pro Villa Berve Hagyományőrző Egyesület szeretné, ha a kezdeményezésük tovább bővülhetne.
A Pro Villa Berve Hagyományörző Egyesület szombaton, június 4-én rendezte meg Börvelyben a gyermeknapi ünnepségeket. A programok déli tizenkettőkor kezdődtek a futballpályán, a gyermekek nyolc csoportba szerveződve versengtek egymással többféle hagyományos játék keretében: volt zsákbaugrás, kötélhúzás, perecevés, biciklis ügyességi verseny és az ilyenkor szokásos staféták. Fellépők is színesítették az eseményt, a nagykárolyi breaktáncos fiúk látványos bemutatója mellett Lőrincz Szilveszter és Tünde gitárjátékkal, énekkel szórakoztatta a közönséget. Közben az óvoda udvarán is zajlottak a foglalkozások, játékok, a kicsit egymáson próbálgathatták arcfestői ügyességüket, vagy járdarajzolásban jeleskedhettek. A mintegy százhúsz gyermeket megmozgató esemény végén mindenki kapott egy-egy édességgel, játékkal megrakott ajándékcsomagot is.
Megnyitották a falumúzeumot
A nap betetőzése az új falumúzeum megnyitása volt, erre délután öt órakor került sor. Az óvoda két termében berendezett kiállítás szőtteseket, hagyományos viseletet, cserépedényeket, valamint körülbelül négyszáz XIX. század végi, XX. század eleji iratot mutat be. A kiállítás gerincét Bákai Gábor, az egyesület alapítótagjának gyűjteménye adja, ehhez tette hozzá a falu lakossága a még fellelhető régi, hagyományos tárgyakat. Az eseményen Pályi Kiss Zsigmond, Börvelyben szolgáló református lelkész, Kiss Hajnalka magyar szakos tanár és Gindele Róbert régész, a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa mondott köszöntő és értékelő beszédet.
erdon.ro