Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar-magyar önkormányzati együttműködés
Együttműködési megállapodást írtak alá Kolozsváron az RMDSZ Országos Önkormányzati Tanácsának (ÖOT) és a Magyar Önkormányzatok Szövetségének (MÖSZ) képviselői. A találkozón a magyarországi és a határon túli magyar önkormányzatok kapcsolatáról, a magyar-magyar együttműködésről esett szó.
A megbeszélés után Kelemen Hunor RMDSZ elnök elmondta, a találkozó apropója az volt, hogy dr. Gémesi György polgármester, a MÖSZ elnöke készíti elő a Magyar Polgármesterek Világtalálkozójának tizedik kiadását. A Szövetség Országos Önkormányzati Tanácsa régi kapcsolatot ápol a magyarországi féllel, egy együttműködési megállapodással ezt sikerült ma intézményesíteniük, hangzott el, amely segítségével a két oldalon felgyűlt tapasztalatokat cserélhetik majd ki.
A Magyar Önkormányzatok Szövetségének első találkozóját 1996-ban szervezték meg első ízben, amikor sem Magyarország, sem Románia nem volt EU-tagállam, mondta dr. Gémesi György hozzátéve, ma már ő maga és Borboly Csaba is az önkormányzatokat érintő kérdéseken dolgoznak az Európai Unióban. Kifejtette, a tízedik találkozó célja hatékonyabbá és erőteljesebbé tenni – szakmai és gazdasági szempontból – az önkormányzatok munkáját.
Borboly Csaba, az RMDSZ tanácsának elnöke azokról a pontokról beszélt, amelyeket a két fél közti megállapodás tartalmaz. Elsősorban a tapasztalatcserére fektetik a hangsúlyt, a felzárkóztatást szolgáló tevékenységeket erősítendő, ugyanakkor a közös Európai Uniós pályázatokra, amelyekhez három-négy ország partnerségére van szükség.
A megállapodás harmadik pontja az önkormányzatok, a civil szervezetek és az egyházak együttműködését tartalmazza, a negyedik a szakoktatás erősítését, az ötödik pedig a testvértelepülési kapcsolatok elmélyítését, fejtette ki Borboly.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

Egy lépés előre, kettő hátra
Kicsit olyan az RMDSZ által hónapok óta ígért autonómiastatútum, mint az amerikai krimisorozat főszereplőjének, Columbo detektívnek a felesége: folyton csak beszélnek róla, de még senki sem látta.
És kicsit úgy állunk autonómiaküzdelmünkkel is, mintha valami táncot járnánk: ahelyett, hogy céltudatosan haladnánk az úton, minduntalan megtorpanunk, s ha valahogy teszünk egy lépést előre, sietve hátra is lépünk kettőt.
Most úgy tűnik, az RMDSZ kormányra lépése és a közelgő európai parlamenti választások kampánya határozza meg a szövetség autonómiapolitikáját. Előbbi fékként működhet, visszafogottságra készteti a szövetséget, utóbbi viszont határozottabb fellépést követel meg, aligha véletlen hát, hogy jó ideje ez a fajta kettősség jellemzi az RMDSZ megnyilvánulásait. Úgy tűnik, elosztották a feladatokat: Bukarestben nem feszítik a húrt, a kormányra lépéshez kőkemény feltételeket nem szabtak, a vállalt kérések teljesítését sem kötötték semmiféle határidőhöz – a székelyföldi szárny eközben továbbra is hangosabb, radikálisabb, nem riad vissza például az autonómiatüntetéstől való részvételtől, dolgozik a statútumon, nyíltan a Magyar kormány mellett foglal állást. Hogy e kettősség mennyiben valós nézetkülönbség és mennyiben tudatos munkamegosztási stratégia következménye, nem tudni biztosan – legvalószínűbb, hogy mindkettő –, de tény: igencsak tudathasadásos helyzetekhez vezet.
Miközben például Kelemen Hunor a székelyföldi vezetőkkel együtt pózolt a Fidesz eredményváróján, néhány nap múlva már Tőkés Lászlót ostorozta – aki pedig most igazán nem vetélytársa az RMDSZ-nek, ugyanis a magyarországi kormánypárt EP-jelöltlistájának harmadik helyén indulva nem veszélyezteti, sőt, biztossá teszi a magyarság brüsszeli képviseletét. De legalább ennyire képtelen helyzet az is, hogy miközben az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén Kalmár Ferenc KDNP-s országgyűlési képviselő javaslatára – a román küldöttség testületi ellenkezése ellenére – elfogadják a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről szóló jelentést, az RMDSZ képviselője részt sem vesz az ülésen. Pedig hányszor halljuk majd a kampány során, hogy milyen fontos a magyarság európai képviselete! És a hatékony külpolitika szempontjából most teljesen mellékes, hogy két különböző intézményről van szó, és az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének semmi köze az Európai Unióhoz és intézményeihez.
Mindezek alapján az sem elképzelhetetlen, hogy valami hasonló történik az autonómiatervezettel is: bizonyára elkészül, egyszer talán majd be is mutatják – csak nehogy aztán ne legyen, ki megszavazza, mire benyújtják a parlamentben.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díjazták a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny legjobbjait
Véget ért a „hatalmas magyaróra”
A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum az április 9–12. időszakban harmadszor volt házigazdája a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyversenynek, ahol 17 megyéből érkezett közel 150 ifjú tollforgató mérte össze anyanyelv- és irodalomtudását, nyelvi leleményét, alkotóképességét.
A rangos esemény záróakkordjára, az ünnepélyes díjkiosztásra április 12-én, szombaton került sor a temesvári Diákházban, amelyen részt vett a főtámogató Oktatási Minisztérium részéről dr. Nagy Éva kabinetigazgató és Winkler Gyula, az RMDSZ Európa Parlamenti képviselője.
A verseny valamennyi résztvevőjét, boldog győzteseket és a kissé csalódott többieket Kiss Ferenc Temes megyei tanfelügyelő és dr. Nagy Éva tanügy-minisztériumi kabinetigazgató köszöntötték, hangsúlyozva hogy itt mindenki győztes, hiszen valamennyien megyei vetélkedőt nyertek, és előbb vagy utóbb „minden virág kivirágzik”. Az irodalmi „olimpiász” minden résztvevője tudással, élményekkel és egymás megismerésével gazdagodott, amit később az anyanyelv-ápolás, a kultúra bármely területén értékesíthet. A rendkívül szoros verseny eredményeit dr. Egyed Emese, az Országos Bizottság elnöke értékelte, aki egy „hatalmas, eszményi magyarórához” hasonlította a tantárgyverseny négy napját, amely gyönyörű ajándék a résztvevő diákok és tanárok számára egyaránt. A díjakat Winkler Gyula EP-képviselőtől vehették át a vetélkedő legjobbjai, aki miután gratulált a győzteseknek és a rangos verseny valamennyi résztvevőjének, az alábbi gondolatokat osztotta meg a Diákház közönségével: ha a magyar nyelv az Európa Parlament egyik hivatalos nyelve, és egy magyar képviselő, ha a helyzet úgy kívánja, anyanyelvén szabadon felszólalhat Brüsszelben, akkor el kell érjük, hogy itthon, a szülőföldünkön a magyar nyelv is kapjon hivatalos státuszt, hiszen alkotói vagyunk minden szempontból az erdélyi társadalomnak. Winkler Gyula ugyanakkor a tömbmagyarság és a szórványmagyarság közötti kapcsolatépítés, a székely–szórvány mozgalom jelentőségére hívta fel a jelenlevők figyelmét, mert „az erdélyi társadalom csak együtt kerekedik egésszé, csak együtt érheti el céljait”.
Az ünnepélyes díjkiosztás során oklevelet, pénzjutalmat és a Communitas Alapítvány jóvoltából könyvcsomagot kaptak a nyolc évjárat (V–XII. osztály) legjobbjai. Az Országos Bizottság minden évfolyamon díjazta az első három helyezett diákot, a 4. és az 5. helyezett pedig dicséretet kapott. Az „aranyérmes” magyar olimpikonok: Szabó Balázs (Csíkszereda) V. osztály, Damokos Beatrix (Sepsiszentgyörgy) VI. osztály, Ercse Zsuzsanna (Kézdivásárhely) VII. osztály, Fazakas Réka (Sepsiszentgyörgy) VIII. osztály, Kovács Péter (Nagykároly) IX. osztály, Walcz Beatrix (Sepsiszentgyörgy) X. osztály, Szekeres Ilma (Beszterce) XI. osztály és Tasnádi István (Kolozsvár) XII. osztály.
Régiónk legjobbjai: a XI.-es Kovács Henrietta (Csiky Gergely Főgimnázium, Arad) a III. helyet érdemelte ki 9,60-as osztályzattal, felkészítő tanára Rudolf Ágnes, a VIII.-os Boros Viktória (Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár) dicséretet kapott 9,10-es osztályzattal, felkészítő tanára Molnos Ildikó és a IX.-es Ilona Judit (Csiky Gergely Főgimnázium, Arad) szintén dicséretet kapott 9,20-as osztályzattal, felkészítő tanára Nyári Andrea.
A szervezők és a támogatók jóvoltából különdíjakat kapott valamennyi versenyző, akik 8-as osztályzatnál jobb eredményt értek el. A különdíjak céljára felajánlott könyvcsomagokat a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Pro Gerhardino Egyesület, a Heti Új Szó, a Nyugati Jelen, valamint a temesvári Bartók Béla és a Szórvány Alapítványok biztosították. A temesvári versenyzők közül különdíjat kapott Andrássy Nóra (VI.) Boros Viktória (VIII.) és Câmpian Csenge (XI.), az aradiak közül Dudás Izabella Bernadett (VII.). A Nyugati Jelen által felajánlott két könyvcsomagot Lőrincz Anna (Sepsiszentgyörgy) és Tamási Tímea (Csíkszereda) vehették át.
A díjkiosztó ünnepség befejező részében Erdei Ildikó, a házigazda Bartók Béla elméleti líceum igazgatója köszönte meg a rendezvény lebonyolítását segítő közel 100 önkéntesnek, diákoknak és tanároknak, valamennyi támogatónak a hozzájárulását, majd átadta a Mikes Kelemen Tantárgyverseny vándorzászlaját a zilahi Pataki Idának, az OB tagjának, aki a jövő évi, 2015-ös tantárgyolimpia szervezőit képviselte a rendezvényen.
„A visszajelzések alapján úgy érzem, hogy sikerült a diákokkal, tanárokkal, a támogatókkal együtt egy olyan rendezvényt megszervezni, amelyre büszkék lehetünk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Erdei Ildikó. – Egy ilyen rendezvény jó alkalom arra is, hogy az iskola, az iskolát támogató közösség megerősödjön. Együtt dolgozunk, ötleteink vannak, közösen átgondoljuk, hogy mi az, amit magunkból, az iskolából a városból megmutathatunk. Ennek jó példája volt az elmúlt két hét, de főleg az utóbbi négy nap, jó érzés volt tudni, hogy számíthatunk egymásra.” Dr. Erdei Ildikó azt is elmondta: az oktatási minisztérium volt a rendezvény fő támogatója, ők biztosították a „kötelező minimumot”, de a pályázati lehetőségek, a támogatók tették lehetővé a különdíjak átadását, a program színesítését, a kirándulásokat, színházi előadásokat, apró ajándékokat. „Ebben az erős mezőnyben büszkék vagyunk Boros Viktória negyedik helyére és a két különdíjra, jó alkalom ez arra, hogy megerősítsük a diákokat, a szaktanárokat abban, hogy ennek a munkának haszna van.” – nyilatkozta lapunknak dr. Erdei Ildikó.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Nem vész kárba a Bolyaiak öröksége
Újabb barátságok köttettek és új együttműködések születtek a Bolyai nevet viselő Kárpát-medencei középiskolák találkozóján. Nyolc tanintézet képviseltette magát az eseményen, amelyen a diákok tudásukat és kreativitásukat bizonyították, ezáltal is tisztelegve a Bolyaiak szellemi hagyatéka előtt.
Egyértelmű jelentése van Marosvásárhelyen annak a megnevezésnek, hogy bolyais, azonban ha a hétvégén valaki ezt kiáltotta volna az iskola udvarán, azt kérdezték volna, hogy melyik. Itt volt ugyanis a Kárpát-medence összes Bolyai-iskolájának a képviselője: Budapestről, Ócsáról, Kecskemétről, Mosonmagyaróvárról, Salgótarjánból, Szombathelyről, Zentáról és Aknaszlatináról – tudtuk meg Balázs Katalin tanártól, főszervezőtől.
A képviselet öt diákból, két tanárból és az iskola igazgatójából állt. A találkozót több vetélkedő is megelőzte, volt történelem-, matematika-, művészeti és médiaverseny, a hét végén is zajlottak kisebb megmérettetések. A főszervező elmondta, nem annyira a vetélkedőkön van a hangsúly. „Ez inkább a diákok motiválása miatt van, az a fontos, hogy egymás értékeit megismerjük, barátokat és tapasztalatot szerezzünk és éltessük a Bolyai-szellemet" – jelentette ki Balázs Katalin.
Főként szellemiségénél fogva jelentős a találkozó a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója, Bálint István szerint. „Az igazgatói tanácskozáson nagyon sok jó ötlet született a folytatást illetően. Szeretnénk, ha a találkozók tematikája még változatosabb lenne, ugyanakkor a diákönkormányzatokat is szándékunkban áll erősíteni, felkarolni" – hangsúlyozta az intézményvezető.
A szombathelyi bolyaisoknak már nem idegen a helyszín. „A Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumból érkeztünk, és a tizenharmadik éve élő kapcsolatnak köszönhetően másodjára járunk Marosvásárhelyen. Ha a Kárpát-medencei magyarság viszonylatában nézzük ezt a kapcsolatot, akkor azt is mondhatnánk, hogy Szombathely a nyugati határ, Marosvásárhely pedig a keleti. Ezáltal összefogjuk egy kicsit a magyar diákokat és tanárokat" – mondta Károlyi Frigyes, a szombathelyi iskola igazgatója.
Bencze Melinda. Krónika (Kolozsvár)

Băsescu: a Hargita vagy a Kovászna megyei tanácselnökök is úgy viselkednek, mint a románok
Traian Băsescu államelnök szerint aki autonómiát akar Romániában, az az ország alkotmányába és a román államba ütközik.
Az államfő a Realitatea hírtelevízió által vasárnap késő este közvetített kétórás élő interjúban a riporter kérdésére kitért a székelyföldi területiautonómia-törekvésekre.
"Az autonómia alkotmányellenes. Nem lehet tárgyalni róla, még akkor sem, ha az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén történt szavazás után most szelet fogott az etnikai alapú autonómia híveinek a vitorlája" - utalt az államfő az Európa Tanács (ET) kedden elfogadott határozatára. A Kalmár Ferenc KDNP-s képviselő által készített, és a közgyűlés által elfogadott dokumentum kiáll a kisebbségi autonómiaformák mellett.
Traian Băsescu hozzátette: "Románia továbbra is egységes államként határozza meg önmagát, és bárki aki autonómiát akar, a román alkotmányba, és értelemszerűen a román államba ütközik."
Az államfő arra is kitért, hogy meggyőződése szerint Románia most olyan helyzetben van, amikor az önkormányzatok autonómiájától is visszafelé kell lépnie, mert a megyei önkormányzati vezetők saját birtokuknak tekintik megyéiket.
"Ne higgye, hogy a Hargita vagy a Kovászna megyei tanácselnök más, mint Nicuşor Constantinescu, (Konstanca megye önkormányzati vezetője) vagy Adrian Duicu (Mehedinti megye önkormányzati vezetője). Ők is alárendeltségi viszonyban tartják a megyei tanács pénzétől függő polgármestereket. (...) Ők is ugyanúgy viselkednek, mint a románok. Mindannyian románok vagyunk" - jelentette ki Traian Băsescu.
Az államelnök két olyan megyeelnök nevét említette, akik ellen korrupciós ügyben folytat vizsgálatot az ügyészség. (mti) Transindex.ro

Băsescu szerint Adrian Năstase cellatársa lesz Ponta
Adrian Năstase volt kormányfő cellatársa lesz Victor Ponta, ha útjába áll az igazságszolgáltatásnak – jelentette ki a Realitatea TV-ben hétfő este Traian Băsescu.
Az államfő arra utalt, hogy a szociáldemokrata megyei tanácselnökök elleni bűnvádi eljárásokat kommentálva korábban a miniszterelnök bírálta az ügyészeket, és arról beszélt, hogy Băsescu mandátumának lejárta után „győzni fog az igazság” a korrupcióval gyanúsított politikusok ügyében. Ponta szerint ugyanis az ügyészségi hadjárat hátterében Băsescu áll.
Az államfő szerint a korrupcióval gyanúsított politikusokat nem a miniszterelnöknek, hanem ügyvédeiknek kellene megvédeniük. Kijelentette: az igazságszolgáltatással szembeni magatartásával Ponta ismét bebizonyította, hogy egyet mond Brüsszelben és Washingtonban, és mást cselekszik idehaza, és rég elveszítette hitelét a nyugati kancelláriáknál.
Băsescu szerint tragédia lenne, ha a jelenlegi kormányfő venné át a helyét az év végén az elnöki hivatalban. „Victor Ponta a korruptak védelmezője, és maga is mélységesen korrupt politikus” – mondta az államfő, aki többek között CFR Marfă privatizációja körüli rendellenességekkel támasztotta alá kijelentését. maszol/realitatea.ne

Nem tolerálják a magyar Marosvásárhelyt
Marosvásárhely Mezőszabad felőli bejáratánál ismeretlen tettesek minduntalan lefestik vagy – amint az legutóbb történt – leszakítják a helységnévtábláról a város magyar feliratát. Ráduly György, Marosszentanna polgármestere szerint a helységnévtábla őrzése nem az ő feladatuk, Peti András marosvásárhelyi alpolgármester pedig úgy vélekedik, nem állíthat mindenik tábla mellé rendőrt.
A helységnévtáblát messziről figyelve az embernek akár az az érzése is támadhat, hogy csak lekopott a felirat, de közelről megvizsgálva jól látható, hogy a táblára ragasztott műanyag fóliának a magyar városnevet viselő részét valaki letépte. Éppen közelebbről szemléltük a táblát, amikor észrevettük, hogy a Bárdos felé vezető mellékutca első házának kapujában egy férfi áll, és minket figyel. Szinte mentegetőzve magyaráztuk, csak arról akartunk megbizonyosodni, hogy hiányoznak a magyar felirat második részének betűi. „Nem ebben a házban lakunk, és csak annyit tudok mondani, hogy ember és ember között különbség van. Ez egy butaság, amit itt művelnek” – summázza a számára immár megszokott helyzetet, majd hátat fordít, jelezvén, nem szeretné folytatni a beszélgetést.
Ráduly György: az a helységnévtábla szinte mindig le van festve
Megkerestük Mezőcsávás polgármesterét (tudniillik Mezőszabad közigazgatásilag az előbb említett községközponthoz tartozik), de Szabó József Levente Marosszentanna polgármesteréhez, Ráduly Györgyhöz irányított, aki a következő meglepő tényt közölte: szinte nem is emlékszik olyan időszakra, amikor a táblán a magyar felirat teljes egészében látszott volna. „Ha egyik nap letisztították, és újrafestették a Marosvásárhely nevet, másnap biztos, hogy újból lekenték. Valaki sportszerűen űzi a magyar nyelvű felirat eltüntetését” – számolt be Ráduly György. A polgármester arra is kitért, hogy a helységnévtábla hovatartozás szempontjából igencsak bizonytalan területen áll. „A tábla a Bárdosi toroknál (a Bárdos felé vezető letérőnél – szerk. megj.) található. Ez az útszakasz már csak azért is érdekes, mert egyes részei Marosszentannához, míg mások Marosvásárhelyhez tartoznak. Úgy képzeljék el, hogy a közigazgatási hovatartozás viszonyai úgy össze vannak kuszálva, hogy egy ház Szentannához, tíz pedig a városhoz tartozik” – magyarázza az elöljáró.
Érdekes módon a községvezető úgy tudta, kék festékkel van lefestve a magyar felirat, ő legutoljára ugyanis így látta, ám a hétfő délelőtti látvány teljesen új állapotokat tárt elénk: nem lefestették, hanem leszakították a táblára ragasztott fólia egy részét, amelyen a magyar felirat állt. Kérdésünkre, hogy van-e fogalmuk arról, hogy ki vagy kik követhették el a rongálást, Ráduly György nem szeretett volna feltételezésekbe bocsátkozni, azt mondta, csak akkor mondhat nevet, ha ezt bizonyítékokkal is alá tudja támasztani. „Őrizni pedig nem tudjuk, az az útszakasz Marosvásárhelyhez tartozik”.
A polgármester szerint a tábla gyakoribb tisztítása a mázolókedv csökkentését jelentené, majd hozzátette: „Úgy gondolom, hogy az az útügyi egység, amely ezt az útszakaszt karbantartja, jobban oda kellene figyeljen ezekre a dolgokra”.
A polgármester illetékesei intézkedni fognak
A kérdéssel, hogy tud-e a város Mezőszabad felőli bejáratánál lévő megrongált helységnévtábláról, megkerestük Peti András alpolgármestert is, aki elmondta, kollégái nem tudnak az esetről. „Nem egy rendkívüli dologról van szó, hiszen a városnak több száz kilométernyi utcája van, lehetetlenség mindent szemmel tartani. Tudom, hogy ez a város gondja, de egyszerűen nem állíthatunk rendőrt minden szemeteskuka, minden garázs és kétnyelvű felirat mellé” – fogalmazott Peti, aki hozzátette, sajnálja, hogy ezeket a garázdálkodásokat nem lehet megállítani. Azt is elmondta, a polgármesteri hivatal illetékesei kedden kiszállnak a helyszínre, és ha valóban megrongálták a táblát, leszerelik azt, és kijavítják rajta a feliratot.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Kell még a törvényen javítani
Maros megyei iskolák igazgatóival, aligazgatóival, pedagógusaival találkozott április 3-án Markó Béla szenátor és Király András, az oktatási minisztérium államtitkára. A többórás ülésen a megyei oktatásügy legfontosabb kérdéseit vitatták meg, s ennek kapcsán kérdeztem Markó Béla szenátort, a felsőház oktatási bizottságának tagját.
– Bár a Pedagógusok Szövetsége szervezésében nemrégen lebonyolított találkozón szembesülhettünk az iskolaigazgatók gondjaival, ezúttal a sajtó nem lehetett jelen a rendezvényen, s az RMDSZ által kiadott közleményből csak felsorolásszerűen értesülhettünk a vitatott kérdésekről. Megkérem, tájékoztasson bővebben néhány fontosabb problémáról.
– Király Andrásnak, az oktatási minisztérium államtitkárának és kollégáinak az volt a célja, hogy a magyar iskolaigazgatók, aligazgatók elmondják az oktatással, az iskolák működésével kapcsolatos gondjaikat. Én is részt vettem, s bár kevésbé tartoznak rám a mindennapi intézményvezetési problémák, ezek sok esetben nem választhatók el az oktatási törvénytől. A szenátus oktatási bizottságában dolgozom, s ezt a mandátumot elsősorban azért vállaltam, mert azt reméltem, hogy ebben az időszakban számos kérdés tisztázódik az oktatási törvény alkalmazásával kapcsolatosan. A mostani kormánytöbbség módosítani akarja az oktatási törvényt, és nem mindegy, hogy bele tudunk-e szólni vagy sem.
A találkozón számos problémát vetettek föl nagyon célratörően, a tankönyvektől kezdve egészen az iskolai vezetőtanácsok működéséig. A színvonalas beszélgetésből kiderült, hogy az oktatási törvény jó néhány rendelkezését nem mindenütt alkalmazzák. Az iskolai vezetőtanácsok összetételét újra kellene gondolni. Hasonlóképpen a finanszírozási kérdést is, mivel sok az elégedetlenség a fejpénzzel kapcsolatosan. A diáklétszám szerint kapott összegből kell a pedagógusok fizetését fedezni. Az egyik képtelenség, ami ennek következtében előáll: az iskola abban válik érdekeltté, hogy kisebb fizetésű, alacsonyabb képesítésű pedagógusok tanítsanak, mert akkor a rendelkezésre álló fejpénzből könnyebben ki tudja fizetni a béreket. Ha túl magas képesítésű tanárai vannak, akkor előfordul, hogy nem elég az iskola működtetésére kapott összeg. Ezt mindenképpen újra kell gondolni az eddigi tapasztalatok alapján. Sok olyan problémát is följegyeztem, ami esetleg törvénymódosítást is igényelne. Állandóan küszködünk az osztályok számának a problémájával is. Ha nem vagyunk képesek összefogottan tervezni, akkor előállhatnak olyan helyzetek, mint például Szászrégenben, ahol négy iskolának van magyar tagozata, s az ősztől valószínűleg csak kettőben indul előkészítő osztály, holott legalább háromban kellene, bár szerintem egyről sem szabad egykönnyen lemondani. Jelenlegi helyzetünkben megengedhetetlen, hogy mindenki a maga iskolája számára próbáljon gyermekeket verbuválni, ahelyett hogy összeülnének, s a pillanatnyi érdekeket félretéve, világosan eldöntenék, hogy melyik legyen az a három iskola, ahol meg kell tartani a magyar tagozatot. Ha nem így járunk el, ha nem vesszük figyelembe a távolságokat, a kisgyermekek közül néhányan lemorzsolódnak. Erről kellene a szülőket is meggyőzni.
– Említette a törvénymódosítás szükségességét. Ez az iskolaalapítást illetően is fontos lenne, hogy a megye két városában, Dicsőszentmártonban és Segesváron is megvalósulhasson pedagógusok, szülők és diákok régi vágya.
– Rég tudjuk, hogy ebben a tekintetben ellentmondás van a helyi autonómia és a kisebbségi jogok érvényesítése között. Az iskolalétesítés kérdésében – látszólag nagyon helyesen – az önkormányzatra van bízva a döntés. De amikor egy magyar iskolát akarunk létrehozni, nem biztos, hogy egy román többségű önkormányzat megszavazza azt. A kisebbségi jogok érvényesítését nem mindig lehet a helyi akaratra bízni. Ezért számba kell venni, hogy a törvényen mit lehet változtatni, de ettől függően az érvényben levő törvény alapján is meg kell próbálni megtalálni a megoldást. Tapasztalataim szerint is, az önálló magyar iskolák – különösen a szórványvidéken – nagyon sokat segítenek az identitás megőrzésében, hisz nemcsak oktatási intézményként, hanem értelmiségi központként is működnek. Ezt megtapasztaltam Dévától Máramarosszigetig, s indokolt Dicsőszentmártonban és Segesváron is.
– Beindulhat-e a minden évfolyamot átfogó marosvásárhelyi katolikus oktatás?
– Ez is szóba került, s a jogi lehetősége adott, nincsen akadálya. Nem tudom megmondani, hogy őszire sikerül-e, de van esély rá. A vásárhelyi magyar oktatás szempontjából hasznos lenne egy magyar állami iskola, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum mellett egy kisebb, de jól működő református kollégium, amely már létezik, és egy katolikus gimnázium is, amelyet ezután kellene létrehozni.
– Említette, hogy a román nyelv és irodalom tankönyvek is szóba kerültek.
– Ezen a téren egy nagyon fontos eredményt tudunk felmutatni, a Románia történelmének és földrajzának magyar nyelven történő oktatását, illetve, hogy ebben az esetben már megvannak a magyarra fordított tankönyvek. Ez sem ment könnyen és gyorsan. Ami a román nyelv tanítását illeti, ebből a szempontból mi ugyan előreszaladtunk, de a minisztérium lekésett. Amikor a kormányban voltunk, Murvai László vezetésével létrehoztunk egy bizottságot, kidolgoztuk a tanterveket és a tankönyveket, miközben az általános román tanterv még nem készült el. Annak egy részét kell bevárni, miközben az előkészítő és az első osztályban már az új tanterv szerint folyik az oktatás.
– Az oktatás kapcsán nem hagyhatjuk szó nélkül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyét sem, ahol a felsőoktatásért felelős miniszter látogatására várnak, hogy érvénybe léphessen a hétpontos egyezség utolsó pontja is.
– Köztudott, hogy három egyetemet nyilvánított multikulturálisnak, tehát többnyelvűnek az oktatási törvény: a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemet, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet valamint a MOGYE-t. Ebből kettőben, az oktatási törvénynek megfelelően, sikerült létrehozni a főtanszékeket, intézeteket. Kolozsváron ugyanazon a karon belül van román és magyar döntéshozatal, a Művészeti Egyetemen, amely kisebb, de számunkra fontos intézmény, ennél is radikálisabb megoldás működik ebben a pillanatban, mert van egy magyar és egy román nyelvű kar. Amennyire én ismerem, a Babes–Bolyain belül is nagyon sokat jelentett a magyar intézetek létrejötte, számos kérdésben önállóan dönthetnek a magyar oktatók, programokról, tantervekről például. Hogy a költségvetés szempontjából mennyire lehetnek önállóak, erről érdemes beszélni, mert ahogy én látom, igazság szerint maguk a karok sem élveznek túlságosan nagy önállóságot. Az lenne a természetes, ha gyakorlatilag a karok is egészen szabadon bánhatnának a számukra évről évre biztosított pénzalapokkal, attól függetlenül, hogy román vagy magyar nyelven folyik az oktatás.
A MOGYE-n az igazán jó megoldás az lett volna, amelyet az RMDSZ még az előző kormányban elért, hogy jöjjön létre egy külön magyar kar, és azon belül működjenek az intézetek. Ez a radikális, de véleményem szerint jó megoldás, ami sajnos hozzájárult ahhoz, hogy megbukott az Ungureanu-kormány. Attól kezdve nem volt eszközünk arra, hogy egy ilyen megoldást alkalmazzunk. Amire lehetőség kínálkozott, hogy lassan megpróbáljunk előre haladni, és a legalább az önálló főtanszékek, intézetek megalakításáig eljutni. A magyar oktatók valóban haladtak ezen az úton, mert elkezdődött a magyar oktatás külön akkreditálása, ami kulcskérdés, és úgy néz ki, hogy ez a folyamat már az ősszel befejeződhet.
– De hát a magyar tagozat megkapta az akkreditációt!
– Csakhogy van egy végső ellenőrzési időpont, amelyet őszre tűztek ki. A Babes–Bolyai egyetemen is óriási konfliktusok voltak, de ott külön- külön akkreditáltatták a magyar oktatást, s a kedvező pillanatban ezért lehetett létrehozni a külön intézeteket.
– A vásárhelyi egyetem esetében úgy tűnik, hogy időhúzásról van szó. A magyar tagozat oktatóinak a közössége eldöntötte, hogy kivonul az egyetem minden vezető testületéből, ha nem oldódik meg az önálló intézetek létrehozása, amit a törvény biztosít. Eljön-e a miniszter, és számíthatunk- e kedvező lépésre ezen a téren?
– Tudtommal el fog jönni a miniszter, és megpróbál egyeztetni a magyar és román oktatók között. Én mindenképpen a végleges akkreditációban látom az első jelentős változást, ennek mielőbb be kell fejeződnie. Megmondom azt is őszintén, hogy a testületekből való kivonulást nem tartom jó megoldásnak, értem az elkeseredést, de ez nem vezet sehova szerintem, a magyar oktatók még információt sem fognak kapni arról, hogy mi történik. Félig tréfásan, félig komolyan azt szoktam mondani, hogy én nem kivonulás-, hanem bevonuláspárti vagyok. Ez most keserves türelemjáték, végig kellene vinni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Körtefa és diákszínpad Magyarlapádon
Szórványszínjátszó diáktalálkozó Magyarlapádon
Több évszázadra visszanyúló Fehér megyei hagyományt élesztgetnek a magyarlapádiak: már az 1600-as évekről felmaradt feljegyzések is emlegetik a színjátszást.
Aztán az 1990-es évek legvégén játékos kedvű tanulócsoportok vették birtokba a nagyenyedi kollégium színpadát, megteremtve egy évtizedes virágzó szokás alapjait. A mozgalom szorosan kötődött Demény Piroska nevéhez és személyiségéhez, így amikor a magyartanárnő Kolozsvárra költözött, a hagyomány magszakadt. Ezt a fonalat vették most fel a magyarlapádiak: hétvégén az iskolában nyolc diákcsoport mutatta be bolondos-komoly előadását. Azt remélik, a folytatás sem marad el. És hogy jön ide a körtefa?
Hét helységből nyolc általános iskolás csoport gyűlt össze Magyarlapádon, a diákszínjátszás mozgalmának újraindítása alkalmával. A helybelieken kívül Bethlenszentmiklósról Gyulafehérvárról, Magyarpéterfalváról, Nagyenyedről, Székelykocsárdról, Torockószentgyörgyről jöttek színjátszó diákok. Előadásán kívül Zorkóczy Zenóbia színművésznő ajándékot is hozott: egy körtefát.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Támogatják a csángók továbbtanulását
Egyetemre, főiskolára, illetve középiskola utáni szakképzésre járó csángómagyar fiataloknak adták át hétfőn Csíkszeredában a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségénél (RMPSZ) a második félévi P. Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjakat.
A támogatást tavaly alapította az RMPSZ a Pillangó Alapítvány finanszírozásával, azzal a céllal, hogy segítsék a csángómagyar oktatási programból kikerülő, felsőfokú tanulmányokat folytató fiatalokat – ismertette Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke.
Borbáth Erzsébet, az ösztöndíjakat odaítélő bizottság tagja a döntésben szerepet játszó kritériumokat mutatta be. Kifejtette, az egyetemen és főiskolán tanuló diákok havi ösztöndíjat kapnak, a középiskolát követő képzésben részt vevő fiataloknak pedig félévente egy alkalommal adnak támogatást, mivel ők segítséget kapnak lakhatási és étkezési költségeikre.
Hangsúlyozta, a Domokos Pál Péter Alapítvány részéről az esélyegyenlőség biztosítása érdekében minden egyetemistának nyújtott havi 400 lejes támogatástól eltérően a P. Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíj nem alanyi jogon jár, a tanulmányi eredményeket is figyelembe vették odaítélésekor.
Borbáth Erzsébet szerint a csángómagyar fiatalok jól tanulnak, sikerült kiküszöbölniük azt a hátrányt, amellyel a teljes körű magyar oktatás hiánya miatt óhatatlanul indulnak. „Büszke lehet az RMPSZ arra, hogy kapcsolatai révén sikerült biztosítani ezeknek a fiataloknak a támogatást” – tette hozzá.
Az ösztöndíjas főiskolás és egyetemi hallgatók a január és június közötti időszakra havi 350 és 450 lej közötti összeget kapnak, a középiskola utáni szakképzésben részt vevők 250 és 300 lej közötti félévi támogatást.
Mint megtudtuk, a szülők a legtöbb esetben nem tudják támogatni gyerekeiket. Az ösztöndíjban részesülő Gerţui Nikoletta, aki egészségügyi szakképzésre jár, elmondta, örül az ösztöndíjnak, amely nagy segítséget jelent. Az ösztöndíjas egyetemisták és főiskolások szociólógia, pedagógia, román–angol és nemzetközi kapcsolatok szakon tanulnak, a középiskolát követő szakoktatásban részt vevők többsége egészségügyi képzésben, egyikük kereskedelmi technikusi képzésben részesül.
R. Kiss Edit. Krónika (Kolozsvár)

Nem olvadunk be!
Azt reméltük, hogy a szomszédos Jugoszláviának a megoldatlan nemzetiségi gondok miatt bekövetkezett, s vérfürdővel járó széthullása után az országuk sorsáért felelősséget érző román politikusok, megszívlelvén az ott és akkor történteket, hajlanak majd az erdélyi magyarsággal folytatandó párbeszéd elkezdésére, felhőtlennek egyáltalán nem mondható viszonyunk békés rendezése végett. Nem így történt, mert a hatalomtól megrészegült bukaresti vezetők úgy képzelik, félrevezetéssel és meddő ígéretekkel továbbra is szolgaságban tarthatnak minket.
Azt gondoltuk, hogy az Ukrajnában hasonló okok miatt kirobbant, s az országot immár széteséssel fenyegető összecsapások hatására a hazájuk jövőjét befolyásolni képes román politikusok belátják, hogy az erőfitogtatáson alapuló hatalmi politizálás zsákutcába vezet, és tárgyalóasztalhoz ülnek velünk a közöttünk rezgő feszültségek megszűntetése érdekében. Ismét csalódnunk kellett, hiszen a helyzet várakozásainkkal ellentétesen alakult, s az illetékesek továbbra is semmibe veszik elvárásainkat. Rosszul teszik.
Rosszul tette Băsescu elnök is, hogy a kölcsönös megértésre törekedő tanácskozás helyett kijelentette: aki autonómiát akar Romániában, az ország alkotmányába és a román államba ütközik, mert Románia egységes nemzetállam, ezért az autonómia alkotmányellenes. Ezt hallva kénytelenek vagyunk őt emlékeztetni: még a területi autonómia elve sem ütközik az alkotmányba, hiszen nem módosítja az ország jelenlegi határait, csupán azokon belül egy nemzeti közösségnek saját ügyei intézéséhez biztosít lehetőséget.
Különben az alkotmány kezdettől fogva módosításra szorul, mert Románia soha nem volt nemzetállam, és remélhetőleg nem is válik azzá, ennek bekövetkezte ugyanis a magyarság és a többi nemzetiség eltűnését feltételezi, amit mi, székely-magyarok még az életünk feláldozása árán is meg fogunk akadályozni. Az államfőnek pedig tudnia kéne, hogy az ország egységét csak az a román politikus tudja megőrizni, aki fennhéjázás, félrevezetés és fenyegetőzés helyett szembenéz azzal a történelmi valósággal és ténnyel, hogy az erdélyi magyarság továbbra is a szülőföldjén, ősei nyelvét és hitét megtartva akar élni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Nem jutottak messzire, de a diplomáciában nincs utolsó szó
Diákok sorfala fogadta virággal a MOGYE bejáratánál tegnap dr. Miseta Attila professzort, a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Karának dékánját, aki dr. Szekeres Júlia tanszékvezető egyetemi tanár, dékánhelyettes és Maróti Péter, a Hallgatói Önkormányzat elnökének kíséretében érkezett Marosvásárhelyre. Miseta professzort dr. Leonard Azamfirei fogadta, prof. dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes és dr. Benedek Imre professzor, a MOGYE szenátusi tagjának társaságában.
– A magyar nyelvű oktatást szeretnénk a szükséges eszközzel elősegíteni, a hatályos törvények betartása mellett – fogalmazott Miseta professzor.
– Azért kísértem el a dékánt, mert nem jártam még Marosvásárhelyen, de azoktól a kollégáimtól, akik előadást tartottak, nagyon jó híreket hallottam a helybeli diákokról – nyilatkozta Szekeres Júlia dékánhelyettes.
– A kari vezetéshez hasonlóan a Hallgatói Önkormányzat részéről is szívügyünknek tekintjük az elhangzott célkitűzéseket, s szeretnénk az évek óta fennálló kapcsolatot minél szorosabbra fűzni – tette hozzá Maróti Péter, a Hallgatói Önkormányzat elnöke.
– Miseta professzor úr rengeteg munkát vállalt a marosvásárhelyi hallgatók, rezidens orvosok továbbképzésében, tudtunk a szándékáról, hogy ezt szeretné továbbfejleszteni és hivatalosítani, amire szüksége van a marosvásárhelyi egyetemnek – nyilatkozta prof. dr. Benedek Imre, aki részt vett a találkozás megszervezésében.
A fogadást követően a pécsi vendéget kérdeztük a megbeszélésről:
– Azamfirei rektor úr hivatalos meghívására egy szokásos formális látogatáson vettünk részt, amelyen a tudományos és szakmai kapcsolatok, az oktatási tapasztalatok megosztásáról beszéltünk, illetőleg annak az esetleges szükségességéről, hogy az egyetemeink között korábban megkötött szerződést újra kellene értékelni és konkrét tartalommal felruházni.
Miután a bevezetőre sor került, és kinyilvánítottuk készségünket, kértem az Azamfirei professzor véleményét a magyar nyelvű oktatás kiterjesztéséről és a jelenlegi helyzet egyfajta értékeléséről. Ezt követően egy kicsit megfagyott a levegő, majd eléggé egyértelműen kifejtette, hogy ő mindezt a marosvásárhelyi egyetem belügyének tekinti. Természetesen én csak udvariasan akartam tájékozódni, illetőleg felajánlottam segítségünket a magyar nyelvű képzés előmozdításának a támogatására, hiszen idáig is körülbelül 60 pécsi orvosprofesszor és vezető oktató vett részt egyhetes továbbképző kurzusokon, de elsősorban az egyetemen kívül. Az egyetemmel is van élő együttműködésünk, s amennyire tudom, a MOGYE a szegedi, debreceni és budapesti orvosképző intézményekkel is jó kapcsolatokat ápol. Nyilvánvaló, hogy előrelépésre lenne szükség, hogy a magyar előadások mellett magyar szemináriumok és magyar gyakorlatok is lehessenek, hiszen a Romániában élő körülbelül 1,3–1,4 millió magyarnak állampolgári joga, hogy anyanyelvén beszélhessen az orvosával, és az orvosa is az anyanyelvén tudja megszólítani, elismervén azt, hogy a román nyelv megfelelő szintű ismerete is ugyanilyen mértékben szükséges a kapcsolatteremtésben.
A megbeszélés eredményéről annyit mondhatok, hogy a diplomáciában nincs utolsó szó, s véleményem szerint ma nem jutottunk messzire, de bízom abban, hogy később ez sikerülni fog. Azt kívánom a helybeli magyar közösségnek, hogy erősebb legyen az összefogás, együttgondolkodás, hiszen egy olyan célról van szó, ami az európai értékeket is képviseli, de ugyanakkor a román és magyar értékeket is együttesen szolgálja.
A kérdésem, amit Azamfirei rektorhoz intéztem, arra irányult: hogyan értékeli a jelenlegi helyzetet, miként kívánnak ebből előrelépni, például több dedikált magyar álláshely létesítésével, milyen technikai vagy oktatástechnikai feltételek, fejlesztések lennének szükségesek, és konkretizálva, időhöz kötötten miben tudnánk erőnkhöz képest segítséget adni, amire nem igazán kaptam választ – nyilatkozta a Pécsi Tudományegyetem Orvosi karának dékánja.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

„A diákok keresik az eredetiség hangját”
Szombaton ért véget Temesváron a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos döntője. A legrangosabb hazai magyar nyelv- és irodalom vetélkedő eredményeit, tapasztalatait dr. Egyed Emese, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem, tanára, a versenybizottság elnöke értékelte a Nyugati Jelen olvasói számára.
– A dolgozatok kiértékelése alapján elmondhatom, hogy a diákokat érdekli a magyar nyelv, szeretnek olvasni, ki szeretnék fejezni a gondolataikat és a vágyaikat anyanyelvükön. Másképpen is szeretnének gondolkodni, mint az előttük járók, keresik az eredetiség hangját és útjait, válogatnak az olvasmányok között, sokat várnak el az iskolától – és ez jó! Van saját értékrendjük, mérlegelnek – néha ebből nyakatekert mondat, eredetieskedés lesz –, de a benyomásom igen jó. Akik ide, a döntőre eljutottak, azok a legjobbak, a megyei versenyeken már valamennyien bizonyítottak.
– Milyenek voltak a feladatok?
– Egy évjáraton belül ugyanazt a feladatot kapta mindenki. Nyolc évjárat vett részt a versenyen, V.-től XII.-ik osztályig. A kilencedik osztálytól kezdve két feladatot kaptak a diákok, az első inkább szövegértésre, irodalmi tájékozottságra kérdezett rá, a második megoldása a kreativitást jobban bizonyítja. A kisebbek több apró feladatot kaptak, ebben a korban még másképpen mérhető a nyelvi szint. Volt lehetőség saját olvasmányra reflektálni, nyelvi játékokkal, szólásmondásokkal, nyelvi kreativitással kapcsolatos feladatokat kellett megoldani.
– Az utóbbi években egyre inkább visszaszorulóban van az olvasás, a fiatalok egyre kevesebbet olvasnak. Mennyire volt ez a jelenség tetten érhető a diákok dolgozataiban?
– A kérdés jogos, a mai világ tele van képekkel. Ez átformálja a világunkat, a már-már agresszív képi környezet, az internet, az okostelefon képi világa bizonyos tekintetben az olvasmány idejét kezdi kiszorítani a fiatalok életéből. Ezek a fiatalok, akik itt voltak, értékelik az olvasásnak azt a kivételes lehetőségét, amely alkalmat ad a befelé fordulásra, a fantázia mozgósítására. A szöveg nem segít annyira, mint egy kép, mondhatni nagyobb szükség van arra, ami bennünk van, az értelmünkben, a tapasztalatainkban, és ez jó. Nem olyan egyértelmű egy könyv, mint egy képsor! Nemcsak magyar műveket olvasnak a fiatalok, hanem magyarra lefordított könyveket is és nem csak azt, amit a tanárok javasolnak, sokkal többet, néha felnőtt olvasmányokat is. Ez nem baj, az olvasás a világ jobb megértése felé terelgeti őket, az olvasás kiindulópont ahhoz, hogy a világról beszéljenek, nyelvileg határozzák meg a tudásukat.
– A magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny nem csak a dolgozatírásról és javításról szólt. Milyenek voltak a temesvári szervezők által felajánlott alternatív programok, kirándulások, színházi előadások?
– Vendéglátóink nagyon változatos kiegészítő programokat javasoltak: a kisebbek játékos feladatokat oldhattak meg, de arra is gondoltak a szervezők, hogy ismerjük meg jobban Temesvárt. Mindenki kapott ajándékba egy Temesvárról szóló könyvet, volt városnézés, buszos kirándulás diákoknak és kísérő tanároknak egyaránt. Nagyon jó dolog volt, hogy együtt megnézhettük a műsoron levő színházi produkciót, a Parasztoperát és a diákszínészek előadását, a Csongor és Tündét, amely közel hozta a mai életünkhöz ezt a gyönyörű művet. Kellemes és hasznos időtöltés volt és remélem, hogy egymástól is sokat tanultunk, hiszen ritkán nyílik alkalom arra, hogy a tanárok egymással találkozzanak.
– Hogyan szerepeltek a nyugati régióból, a szórványból jött versenyzők?
– A temesváriak dicséretet, az aradiak egy harmadik helyet érdemeltek ki, ami nagy teljesítmény egy ilyen erős mezőnyben. A nagyobb magyar közösségek esetében nagyon erősek a helyi versenyek, több gyerek közül lehet válogatni. Ennek ellenére nem kizárólag a székelyföldiek, a nagy múltú erdélyi iskolák szerepeltek jól, egy besztercei diák például első díjas lett. Széles a spektrum, a kolozsváriak három díjat szereztek, de komoly munka folyik Szatmár és Szilágy megyékben is, a versenyzőik szintén kiválóan szerepeltek.
– Köszönjük a tájékoztatást!
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

„Jobban teljesítenek az anyanyelven tanuló gyermekek”
A magyar nemzetpolitikai helyettes államtitkár, Répás Zsuzsanna közlése szerint jobban teljesítenek az anyanyelven tanuló diákok, és elsődleges cél, hogy a szülők minél nagyobb arányban magyar tanítási nyelvű oktatási intézményekbe írassák gyermekeiket a külhoni magyar területeken.
Répás, az Iskola és képesség címmel szerdán a fővárosban rendezett konferencián kiemelte: a magyar nemzet megmaradásának zálogai a helyi magyar közösségek, a magyar közösségek kialakulásának és megmaradásának feltételei pedig a magyar anyanyelvi intézmények.
Ahhoz, hogy a magyar iskolák működjenek, a szülőknek ide kell beíratni gyermekeiket - hangsúlyozta a helyettes államtitkár, aki szerint megéri anyanyelvi intézménybe járatni a gyerekeket.
Répás azt mondta: folytatni kell megkezdett munkát a minőségi oktatás, a pedagógusok szakmai felkészítése, eszközbeli és lelki támogatása érdekében, és még szorosabbra kell fűzni a családokkal való kapcsolatot. maszol/MTI

kérdezett: Kertész Melinda
BEHÚZZA A KÉZIFÉKET
Borbély: sok mindent elértem abból, amit egy magyar politikus Romániában elérhet
Saját bőrén tapasztalta meg, milyen 25 évig politizálni ebben a balkáni hangulatban. Miért nem vállal már vezető politikai tisztségeket, és miért most jelentette ezt be?
1990 óta politizál az RMDSZ élvonalában, most mégis úgy döntött, átadná a pozícióját a fiatalabb korosztálynak. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke hétvégén jelentette be, hogy nem vállal már vezető politikai tisztségeket. Noha nem áll szándékában teljesen visszavonulni a politikából, azt már eldöntötte, hogy a szövetség 2015-ben esedékes tisztújító kongresszusán nem pályázik újabb alelnöki tisztségre, és újabb képviselői mandátumra sem jelölteti magát a 2016-os parlamenti választásokon. Bejelentése kapcsán pályafutásáról, döntésének körülményeiről beszélgettünk a politikussal.
Mennyire egy személyes döntés, illetve mennyire egy általános, RMDSZ-en belüli generációváltási trend része az, hogy ön úgy döntött, hogy visszavonul?
– Ez egy személyes döntés. Nem arról van szó, hogy visszavonulok a politikából. Én 1990 óta, amikor "fejest ugrottam" a politikába, ott vagyok az első vonalban. Ha körülnézek a romániai politikai palettán, beleértve a román pártokat is, nem látok olyan személyeket, akik hozzám hasonlóan 25 éve politizálnának. Úgy érzem, hogy ez a negyed évszázad szép volt, jó volt, ha visszatekintek, számos sikerélményem van. Amit egy magyar politikus Romániában el tud érni, abból én sok mindent elértem, ilyen szempontból nincs frusztráltságom, sem egyéb ilyen jellegű érzésem. De eljön egy idő, amikor azt mondja az ember, hogy ezt lehet másképp is csinálni, egy kicsit behúzom a kéziféket. Ezt én már régebb eldöntöttem, az RMDSZ szűkebb berkeiben erről a döntésemről már sokan tudtak, nem számít újdonságnak. Azt hiszem, hogy egy ilyen döntést idejében be kell jelenteni, nem pedig az utolsó száz méteren, hogy ne tűnjön úgy, mintha más okok miatt vonulnék vissza. Maros megyében is történt egy váltást, most egy új csapat vezeti a Maros megyei RMDSZ-t, ők is kell tudjanak a terveimről, hiszen fel kell készíteni azokat a személyeket, akik 2016-ban indulnak a parlamenti választásokon.
Nem vonulok vissza a politikából, 2016-ig képviselő, külügyi bizottsági elnök leszek, szó sincs arról, hogy rövid távon látványos változások legyenek.
Miért éppen most jelentette be nyilvánosan a visszavonulási szándékát?
– Nem tartottam külön sajtótájékoztatót erről, rákérdeztek egy adásban, és én úgy gondolom, hogy ha rákérdeznek, akkor nem lehet kétértelmű válaszokat adni. Én nem szeretem "meglebegtetni" a terveimet, ha rákérdeznek, hogy 2015-től vállalok-e újabb politikai alelnöki funkciót, akkor világosan megmondom, hogy nem vállalok. Nem szeretem az olyan válaszokat, hogy „gondolkodom rajta”.
Ön szerint ki az a személy, aki a politikai alelnöki tisztséget átveheti?
– Nem tudom. Vannak az RMDSZ-ben szép számmal ügyes politikusok, nem fogok én spekulációkba belemenni, hiszen addig még van egy év. Egészséges dolognak tartom, hogy legyen idő felkészülniük azoknak a személyeknek, akik alkalmasak erre, és akik ebben a tisztségben gondolkodnak. Ezenkívül számomra az is fontos, hogy én felelek a kormányzati tevékenységért, amit nyilvánvalóan a jövő évi RMDSZ-kongresszusig vállalok, de be kell járatni azokat a személyeket, akik a frakció nevében ezt a feladatot majd ellátják. Ezt is tudatosan kell csinálni, nem egyik napról a másikra.
Ön szerint mikor volt a legerősebb a szövetség, és most hol tart az RMDSZ?
– Szerintem nem lehet ezt így megítélni. Az RMDSZ 25 év alatt mindig is erős volt. Most ezt nem azért mondom, mert nem akarok erre a kérdésre nyíltan válaszolni. Volt egy periódus 1996-ig, amely talán a legnehezebb volt, mert nem voltak a kezünkben olyan döntési lehetőségek, amelyek révén akár a kormányból, akár a parlamentből befolyásolhattuk volna a történéseket, de még az önkormányzatok sem bírtak akkora autonómiával, mint manapság. Nehéz időszak volt, de sikerült fennmaradni, és sikerült erős maradni a Fekete Márciusi eseményeket követően is, de még azt követően is, hogy 1994-ben a kormányzó párt fel akarta számolni az RMDSZ-t.
A második periódus akkor kezdődött az RMDSZ fennállásában, amikor a román pártok egy része egyetértett azzal, hogy kormányon legyünk, ez egy áttörésnek számít. A harmadik időszakban gyakorlatilag megerősödtünk olyan szempontból, hogy kormányzati szinten is erősek lettünk, mind a parlamentben, mind a kormányban van tapasztalatunk, és a felmerülő kérdéseket már egészen másképp tudjuk kezelni, mint kezdetben.
Én a saját bőrömön tapasztaltam meg bizonyos dolgokat, hiszen nekem megvolt a lehetőségem, hogy előbb a parlamentből, majd államtitkárként, majd ismét a parlamentből, majd miniszterként több minisztériumban gyűjtsek tapasztalatot.
Úgy érzem, hogy az RMDSZ a képviselői, miniszterei, államtitkárai révén, vagy azok által, akik Bukarestben vagy az önkormányzatokban dolgoztak, bebizonyította, hogy erős. Most egy újabb kihívással nézünk szembe: az európai parlamenti választások. 25 év után óriási dolognak számít, hogy nemcsak hogy fennmaradtunk, hanem 90%-át élvezzük a magyarság bizalmának Erdélyben, Romániában annak ellenére is, hogy pártok alakultak ellenünk.
Mire a legbüszkébb azok közül az eredmények közül, amelyeket elért?
– Nehéz lenne azt mondani, hogy erre vagy arra vagyok a legbüszkébb. Azt hiszem, hogy arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült helytállni. Az én tevékenységemen keresztül is sikerült bebizonyítani, hogy vannak olyan RMDSZ-es magyar politikusok, akik akár nagyon nehéz helyzetben is helyt tudnak állni, és nehéz minisztériumokat is képesek vezetni. Ezt még akkor is éreztük, amikor ellenzékben voltunk.
A bukaresti román pártok is elismerték, hogy az RMDSZ-es politikusok nemcsak hogy hely tudnak állni, hanem bebizonyították, hogy van elképzelésük, és az egész országért tudtak felelni, mert tulajdonképpen erről szólt a tevékenységünk akkor, amikor nehéz minisztériumokat vezettünk. Volt olyan dolog, amit utólag megbánt, vagy rossz döntésként élt meg?
– Nem hiszem, hogy valamit bánnék, bár lehet, hogy a mostani fejemmel, tapasztalatommal bizonyos dolgokban másképp döntenék. Úgy érzem, hogy az a legfontosabb, hogy az ember élete során, a válaszutakhoz érve jól döntsön. Úgy érzem, hogy voltak olyan helyzetek, amikor ösztönből döntöttem, és nagyon sokszor kellett dönteni. Sokan nem értik meg, hogy amikor egy pozícióba kerül valaki, kell tudnia dönteni. Nem csinálnék semmit másképp, mert úgy, ahogy az életnek megvannak az állomásai, amelyeket mindenkinek meg kell tapasztalnia a saját bőrén, úgy mi, RMDSZ-es politikusok is megtapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy mit jelent kormányozni, mit jelent ellenzékben lenni, és ebben a balkáni hangulatban politizálni 25 évig.
Mit mondanak a további politikai szerepvállalásról a Maros megyei politikusok?
Markó Béla szenátor februárban közölte, semmilyen politikai szerepet nem fog vállalni, amint lejár jelenlegi szenátori mandátuma. Kerekes Károly Maros megyei parlamenti képviselő még nem döntötte el, indul-e a 2016-os általános választásokon. Frunda György volt szenátor is az mondta az ErdélyFm-nek, még nem döntötte el, indul-e a 2016-os választásokon. Úgy nyilatkozott, generációváltásra szükség van, és folytonosságra is szükség van. Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő arról egyelőre nem nyilatkozik, hogy jelölteti-e magát a 2016-os parlamenti választásokon. A mostani parlamentben az RMDSZ részéről Markó Béla, Borbély László, Kerekes Károly és Kelemen Atilla képviseli Maros megyét. Kelemen Atilla 1996-tól tagja a parlamentnek, a többiek 1990-ben nyerték el első parlamenti mandátumukat. Frunda György 2008-ig képviselte a szenátusban a Maros megyei magyarságot. Transindex.ro

Szent László király nagyváradi öröksége
Gőzerővel zajlanak a nagyváradi vár felújítási munkálatai: a tervek szerint 2015. júniusában adnák át a nagyközönségnek Erdély legnagyobb, viszonylag épségben megmaradt középkori várát. Miközben munkagépek és kőműveskanalak csattogásától hangos a tér, a régészek magyar királyaink sírját keresik.
Ha nem rendelkeznék a kommunizmus idejéből származó élettapasztalattal, a nagyváradi vár kockakövekkel kirakott terén, a gyönyörűen felújított középkori épületek előtt álldogálva bizonyára rémülten kérdezgetném, ki volt az az őrült városgazda, aki ezt a turistacsalogató oázist otromba tömbházakkal építette körbe? Így viszont kérdezetlenül is tudom a választ, az azonban számomra is újdonság, hogy a szocialista betongyűrűbe zárt Szent László-kori vár egyetlen, belvárosi irányú kilátását jóval a rendszerváltás után zárták el egy hatalmas ortodox katedrálissal. A román templom a várfal szomszédságában kijelölt üres helyre épült, ahová a nyolcvanas években a párt hatalmas közigazgatási épületet tervezett, megépítéséről azonban a jobb érzésű váradi kommunisták nyomására lemondtak. A görög-keleti egyház már nem volt ennyire megértő a magyar történelemmel: a hagymakupolás betonkolosszus miatt nincs rálátás a középkori Várad ékességére, így az idelátogató turista csak találgatni tudja, vajon honnan lehet megközelíteni Erdély legnagyobb, épségben maradt várát?
Uniós örökségvédelem
Miközben munkagépek, kockakövet lerakó modern kubikusok és régészeti árkok mellett araszolgatunk, a teljes felújítás végéhez közeledő néhány épület hangulata már azt a miliőt idézi, ami jövő nyáron, a két uniós projekt megvalósulása után fogadja majd az idelátogató turistákat. Jakabffy László telepvezető mérnök, a felújítási projekt alapembere vársétánk alatt sorra mutatja az épületeket. Az évtizedeken át hol a katonaság, hol a Szekuritáté, hol a milícia által lelakott, de legalább a széthordástól megvédett mintegy 13 középkori épületből álló együttes nemcsak kívülről, de belülről is új köntöst kap. Akilencvenes évek elején önkormányzati tulajdonba került várból előbb a katonaság távozott, majd a rendszerváltás után odakerülő vállalkozók, a váradi egyetem képzőművészeti kara, és legvégül az állami levéltár. Hosszú, nehéz munka volt kiüríteni az évszázadok óta katonai célokat szolgáló várat, és a kor parancsa szerint békés turistaparadicsommá alakítani.
Meglepő, hogy egy ilyen jó állagú középkori kincsesbánya évtizedeken át hevert parlagon, miközben az ennél szerényebb gyulafehérvári várat már régen felújították. Kísérőm szerint a kommunizmus ideje alatt szóba sem jöhetett olyan erdélyi magyar örökség védelme, amibe semmiképpen sem lehetett belemagyarázni a román történelemszemlélet irányelveit: a vár területén soha nem találtak dák vagy római eredetű leletet, Szent László király városalapító hőstette pedig Trianon óta nem tényező a többségi hatalom számára. A jég 2009-ben mégis megtört, amikor állami pénzekből állagmegőrző munkálatokba tudtak fogni a várban, megóvva az összeomlástól a legrosszabb állapotban levő épületeket. A román városvezetőség is rájött idővel, hogy kezdeni kell valamit az örökséggel: a várfelújításra benyújtott első uniós pályázatot pozitívan bírálták el, 2010-ben pedig a 11 millió eurós keretből elkezdődhettek a munkálatok. Az első pályázatot újabb követte: a teljes belső felújításhoz szükséges mintegy 22 millió euró most már a munkálatokat elnyert cégek rendelkezésére áll. A megfeszített munka láttán valószínűsíthető, hogy a kitűzött határidőre, azaz 2015. júniusára nemcsak a kivitelezők és a városvezetőség lesz elégedett, hanem a történelmi értékeink iránt érdeklődő turisták is, akik eddig csak lopva pillanthattak be a várba.
Stukkóoroszlán címer nélkül
A felújítás alatt álló 13 épület közül a legnagyobb értéket a Bethlen Gábor uralkodása idején emelt fejedelmi palota jelenti, amely része az erdélyi fejedelmek által később épített, ötszögletű udvart körbezáró épületegyüttesnek. A reformáció előtt épített székesegyház, illetve a püspöki palota ma már nem látható, ezek helyén emelkednek a mai épületek. Katolikus részről megalapozatlan vádak is elhangzottak, miszerint a protestantizmus nagy támogatója, Bethlen Gábor romboltatta volna le a vár Szent László-kori katolikus örökségét. Jakabffy László történelmi példákat sorolva cáfol: ez Erdély más vidékein sem volt szokás, hiszen az átvett katolikus templomokat lefestették ugyan a protestánsok, de soha nem rombolták le. Inkább földrengéseknek, illetve tatárjárásnak és törökdúlásnak tudható be a régi épületek eltűnése.
A felújított palotába lépve nem a régi korok hitvitáira gondolok: a bejárat megmaradt négyszáz éves kőkerete, a falak feltárt freskórészletei, illetve az úgynevezett stukkóterem Európa-szerte híres domborművei egyedi látványt nyújtanak. Ilyen stukkók ma már csak Angliában és Németországban maradtak fenn, várhatóan nagy lesz tehát a művészettörténeti érdekességek iránt érdeklődők tábora. A többségi román érzékenységről is szót ejtünk, szemem megakad egy büszke oroszlánt ábrázoló domborművön, amelynek száz évvel ezelőtt még része volt Magyarország koronás címere. Ez azonban a felújítás után is hiányzik róla: úgy tűnik, a fejedelmi palotában kialakítandó vár-, és városmúzeum európai pénzekből sem viseli el a magyar címer történelmi szerepét Nagyvárad múltjában és jelenében.
Az ilyen incidensektől eltekintve, Jakabffy László bizakodó: a felújítási munkálatok az eredeti terv szerint haladnak, közben gőzerővel folyik a régészeti feltárás. Az uniós projekt szerint háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratot helyeznek el valamennyi épületen, műemléken és a múzeumban. Igaz, hogy a többségi román városvezetőség nem szívesen vállalja fel Szent László örökségét, de a vár a történelem élő valóságaként már nem hallgatható el, és többé elrejteni sem lehet a világ szemei elől.
A turistalátványosságként szolgáló várba lépve úgy érzi majd magát a látogató, mintha időutazáson venne részt. Ezt a célt szolgálja az 1692-ben létesült sütöde korhű helyreállítása is: a hagyományos módszerrel készülő pékárukat helyben lehet majd fogyasztani. De lesz mesterségek háza bőrdíszműves, kovács, asztalos, gyöngyfűző és csipkéző műhellyel, hogy csak néhányat említsünk a régi korok foglalkozásaiból. A szállodával és hagyományos ételeket felszolgáló vendéglővel, no meg bőséges kulturális kínálattal „ellátott” várban házasságkötő terem is lesz, a tágas pincéket pedig az épített örökség mozdítható darabjainak őrzésére, gondozására és bemutatására újítják fel. Szent László hamvai
Lelkesen kémlelgetem a több méter mély régészeti gödröket, miközben megfeledkezem arról, hogy keskeny fosznideszkán állok a középkori múlt fölött. Épületen belül és kívül egyaránt nagy földkupacok jelzik a régészeti szelvényeket. Az ötszögletű belső várudvar az egyetlen, amelyre nem kerül kőburkolat, itt ugyanis a következő években is folytatódik a feltárás. Mihálka Nándor történész (portrénkon) szerint még rengeteg feltáratlan területe van a várnak, hiszen az 1881–1884 között, majd az 1911–1912-ben végzett ásatások csak az építmények kis részét érintették. Az 1992-ben elkezdett, hat éven át folytatott újabb régészeti ásatásokkal együtt is csak a vár 20 százalékán történt feltárás, így a régészeti műveletet a 2010-ben elkezdett várfelújítási munkálatok során is folytatták.
Történelem iránt érdeklődő ember mindenekelőtt arra kíváncsi, van-e esély, hogy jeles magyar királyaink és királynőink történelemkönyvek szerint itt található sírját megtalálják? A történelmi krónikák tanúsága szerint itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond, és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix királyné, de a négy királyi méltóság közül egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor számára is sok a kérdőjel a 19. század végén történt feltárások körül, hiszen a korabeli ásatások a váradi székesegyház középső területére koncentrálódtak, ahol Szent László király sírját sejtették. A feljegyzések szerint mélyre leástak, sok mindent feltártak, de ha esetleg meg is találták, a királyi sírra nem volt ráírva, ki is pihen ott. Akkoriban csontelemzés nem létezett: ma nagyobb a valószínűsége annak, hogy DNS-vizsgálatokkal kiderítsék, található-e Árpád-házi király valamelyik sírban. „A királyi vagy magyar főúri sírok feltárására továbbra is van esély, hiszen a székesegyházon belül is sok az érintetlen terület” – magyarázza a régészeti munkálatok vezetője. A történész arról is beszél, hogy egy 16. századi forrás szerint 1565-ben protestáns lázadók állítólag felfeszítették a király kriptáját, és csontjait a várárokba dobálták. Kérdés, mennyire lehet hinni ezeknek a forrásoknak? A kérdésre csak a régészeti feltárások folytatása adhat választ. Sétány a mélyben
Ha királyi és főúri sír egyelőre nem is került elő, a középkori székesegyház nyugati homlokzatának az előterében végzett ásatások ontják az emberi csontokat. Közelről is megszemlélem a kartondobozokba gyűjtött, sok évszázados emberi maradványokat. Az ásatást végző munkások a szakember felügyelete mellett gondosan feltárják a sír minden négyzetcentiméterét, és csak azután szedik fel a földből a csontokat. Tárgyi emlékeket – pénzérméket, ruhadarabokat, ékszereket – keresnek, az eddig feltárt mintegy harminc sírból azonban igen szegényes lelet került elő. Minél régebbi a sír, annál nagyobb az esélye, hogy épségben maradt harci eszköz, pénzérme vagy ruházat darabjaira bukkanjanak – magyarázza Mihálka Nándor. Míg honfoglaló magyarjaink feltárt sírjai igazi kincsesbányának számítanak, a néhány évszázaddal később eltemetett emberek – a kereszténység előrehaladtával – leszoktak a külsőségekről: uralkodó elvvé vált, hogy tisztán kell az Úr elé járulni. A korabeli püspöki székesegyház előterébe eltemetett emberek nem egyszerű földi halandók, nem közemberek lehettek, csontjaikon kívül azonban más eligazító tárgyi emlék nem került elő. A régészek munkáját az is nehezíti, hogy a váradi székesegyház területére, illetve köréje románkori és gótikus időszakban temetkeztek a 11. század közepétől az 1600-as évek elejéig. A régész becslése szerint az évszázadok során a vár területén akár több tízezer embert is eltemettek, egymásra rakódnak a temetkezési rétegek.
A régészeti munka fontos eleme a vár stratégiailag kiemelt részeinek kutatása. 1992-től kezdődően hat éven át Adrian Rusu kolozsvári régész-professzor vezetésével a 14–15. században épült püspöki palota L alakú épületét tárták fel. Az akkor felfedezett falmaradványok és alapok újabb és újabb szelvényekkel gazdagodnak. Hasonló horderejű munka a székesegyház falainak mai feltárása: az egykori építmény alapja félkörben kanyarodik a felújítandó épületek alá. A feltárt középkori maradványokat a terv szerint üvegpadozattal fednék le, így a közönség nemcsak felülről szemlélheti majd a régészeti leleteket, hanem lenn kivilágított sétányon járhatja körbe. A jó példa esélye
A felújítást végzők és a régészeti csapat tagjai között magyar beszédet hallok: Bihar megyei és magyarországi magyar cégek a várfelújítás kivitelezői. Vendéglátóim szerint az apróbb nézeteltéréseket leszámítva jó a munkakapcsolat az immár magyar alpolgármester nélkül működő nagyváradi önkormányzat vezetőivel. Ha a felújítás az eredeti tervek szerint halad, a váradi vár történelmi örökségének helyreállítása új mezsgyét jelenthet a zömében magyar múltú erdélyi települések történelmi értékeinek megóvásához. Az erdélyi régészeti kutatások évtizedekkel kullognak a magyarországi vagy nyugat-európai példák mögött, Mihálka Nándor szerint azonban a nagyváradi példa reménybeli sikere nagy előrelépést jelenthet ezen a téren.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mázsás mérföldkő
Szakértők és politikusok is a kisebbségvédelemben elért áttörésnek értékelték az Európa Tanács parlamenti közgyűlése által múlt héten elfogadott határozatot, amely az őshonos nemzeti kisebbségek védelmének érdekében területi önkormányzati megoldások bevezetésére sarkallja a tagállamokat. Valóban nagy előrelépés, ha végre egy ilyen fórum is nyíltan kimondja, hogy a kisebbségi sorban élő őshonos nemzeti közösségeket megilleti az önrendelkezés.
Bökkenő annyi van a dologban, hogy ez a magyar kereszténydemokrata kezdeményezésen alapuló határozat és ajánlás nem bír kötelező jogi erővel. Ez magyarul azt jelenti, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása mellett csak szóban elkötelezett kormányok, államok továbbra is ugyanúgy tehetik a semmit e téren, mint az utóbbi közel száz esztendőben a mindenkori román kormányzatok. Persze, a politikai szélkakasuk, az helyén van, a nemsokára partra kerülő kalóz, új legénysége és más válogatott alföldi gyászvitézek is sebzett vadként hördültek fel ennek kapcsán a napokban. A kormánypártiak csak azért nem, mert a magyar kártya a két évvel ezelőtti hatalomátvételkor volt nyerő, ma konjunkturális okok miatt nem az.
Pontosan a román politikumban a pártállástól független, magyarellenességre való konszenzushajlam láttán világos, hogy az erdélyi magyar autonómiakövetelések terén nem sok gyakorlati előrelépésre számíthatunk az említett ajánlás nyomán. Amikor például a marosvásárhelyi önkormányzatban bekövetkezett változások nyomán nem kezdő politikus is képtelen feldolgozni, hogy a közéleti játékszabályoknak része lehet az egyezségek megkötése és akár felbontása is, ha a szereplők vagy az általuk képviselt választók érdekei ezt kívánják, és veszteni nem tudva, vadul csapkodja a magyar kártyát játékasztalán – és hasonló példákkal még élhetnénk –, akkor világos, hogy a többségi politikai paletta szereplői nem nőttek még fel arra az érettségi szintre, hogy a kisebbségi jogok kérdéskörét érdemben kezelni tudják. Itt legfeljebb a kötelező letudnivalók tessék-lássék módon való fércelgetéséig ér a tudomány, ezért az áttörésnek valamely úton úgy kellene folytatódnia, hogy a kisebbségi jogokat az uniós tagállamok olyan törvényben legyenek kötelesek szavatolni, amelynek alkalmazását felsőbb szintről tartják szemmel. Gazdasági térről tengernyi ilyen szabállyal lehetne példálózni. Szerencsénkre nemcsak mi álmodunk önrendelkezésről, hanem a vén kontinens számos kisebbségi sorban élő nemzeti közössége is, ezért az ügy nem reménytelen. De nem is lesz könnyű azt a mérföldkövet a kisebbségi jogok szélesítésének irányába továbbgördíteni. A hamarosan sorra kerülő európai parlamenti választások nyomán megsejthetünk erről egyet s mást a következő fél évtizedre vonatkozólag.
Benedek István. Népújság (Marosvásárhely)

Időhúzás, félrevezetés és hazudozás
A miniszteri látogatásig halasztották az egyetem vezető testületeiből való kilépést
Kérjük a magyar tagozat főtanszékeinek azonnali megalakítását, az egyetemi charta és a közoktatási törvény előírásai alapján. Mivel az egyetemi autonómiát csak a törvényes keretek között lehet gyakorolni, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusára nézve is kötelező a közoktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásainak a betartása. Az egyetemi charta 39. cikkelye szerint a magyar nyelvű oktatás a magyar nyelvű oktatási vonal (tagozat) keretében történik, a 2011. évi 1-es törvény pedig pontosan megfogalmazza, hogy a multikulturális egyetemeken az oktatási vonal (tagozat) főtanszékekbe szerveződik – hangzott el a MOGYE magyar oktatói közösségét vezető és képviselő professzorok, tanárok részvételével tartott csütörtöki sajtótájékoztatón.
A törvényes előírások szándékos figyelmen kívül hagyása, a kormányfő és három miniszter jelenlétében megfogalmazott hétpontos megállapodás utolsó pontjának be nem tartása miatt – amely az egyetemi akkreditációtól tette függővé a főtanszékek megalakítását – , a magyar oktatók 2014-es közgyűlése úgy döntött, hogy a vezető tisztségeket betöltő tagjai tiltakozásképpen beadják a lemondásukat, a vezető testületekbe beválasztott tagok pedig bojkottálni fogják ezek tevékenységét, amíg az önálló főtanszékek meg nem alakulnak. A döntést követően kérték a törvényességet szavatoló közoktatási tárca segítségét, amely három hét után válaszolt a megkeresésre, és Mihnea Costoiu, felsőoktatásért felelős tárca nélküli miniszter április 24-re ígérte látogatását. A magyar oktatói közösség vezetősége úgy döntött, hogy az említett napig elhalasztja a tiltakozó lépéseket, azt remélve, hogy a minisztérium, mint állami ellenőrző szerv, rá tudja bírni az állami egyetemet, hogy betartsa a törvényeket. Ha nem sikerül egyezségre jutni, és nem kezdődik el a magyar tagozat főtanszékeinek a megalakulása, a bejelentett lépések mellett a tiltakozás egyéb formáival is élni fognak – szögezte le dr. Szabó Béla tanszékvezető egyetemi tanár és prof. dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes.
A sajtótájékoztató során részletesen ismertették a 2011. január elsején életbe lépett közoktatási törvényt követő időszak eseményeit, a szándékos időhúzást, amelynek során kiderült, hogy az egyetem vezetőségét senki sem akadályozza meg abban, hogy figyelmen kívül hagyja a vonatkozó törvény előírásainak a betartását, és továbbra is peremre szorítsa a magyar tannyelvű oktatást. A Közoktatási Minisztérium pedig sohasem lépett időben és kellő határozottsággal közbe, hogy a jogszabály betartására kötelezze az egyetemet, és soha nem válaszolt írásban a magyar tagozat által benyújtott kérésekre. A kialakult konfliktus megoldása érdekében született meg 2012 szeptemberében a már említett hétpontos megállapodás, amelynek vitáján kezdetben jelen volt Victor Ponta kormányfő, s az egyetem vezetői mellett aláírta az akkori közoktatási miniszter is. Hetedik pontként a magyar oktatók elfogadták, hogy a főtanszékek megalakulását a magyar oktatási vonal akkreditációjához kötik, akkoriban ugyanis nem létezett csak egy közös jóváhagyás. Az aláíráskor becsült hét hónap helyett ez a folyamat húsz hónapig húzódott. A nehézségek ellenére a MOGYE-t kedvezően bírálta el az Európai Egyetemek Egyesülete, és ellenőrizte a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség is, amelynek honlapján 2013. december 12-én jelent meg, hogy bizalmat szavazott és fenntartja a magyar oktatási vonal akkreditációját, amely egy évet kapott a hiányosságok pótlására. Ez utóbbi megjegyzés nem befolyásolja a tényt, hogy a magyar tagozatnak érvényes jóváhagyása van. Ennek ismeretében a magyar oktatók közössége kérte az egyetem szenátusát, hogy tűzze napirendre a magyar főtanszékek megalakítását, amit a január 15-i szenátusi ülésen elhalasztottak, arra hivatkozva, hogy 8. napirendi pontként nincsen elég idő a megvitatására. A következő szenátusi ülést megelőzte az egyetemi oktatók plenáris ülése, amelyen a rektor bemutatta a MOGYE 2013. évi működéséről készült jelentést. A nyomtatásban is megjelent dokumentumban az olvasható, hogy a magyar nyelvű általános orvosi képzés akkreditálva van. A március 20-i szenátusi ülésen, amelyen a 11. napirendi pontként szerepelt a magyar főtanszékek megalakításának a megvitatása, arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatnak csak ideiglenes működési engedélye van, 36 igen és 12 nem szavazattal az őszire kilátásba helyezett újraértékelés utánra halasztották a döntést – hangzott el a részletes forgatókönyv, amelyet a törvények be nem tartására, az időhúzásra, a félrevezetésre, a hazudozásra építettek.
Az elhangzottakhoz Brassai Attila professzor kiegészítését tehetjük hozzá, miszerint a magyarral azonos minősítést kapott angol oktatási vonalat akkreditált képzésként hirdetik a külföldi diákoknak, ami nyilvánvalóan kettős mércét jelent.
Ahogy az is, hogy az egyetemnek körülbelül 4.800, s a mesterképzésben részt vevőkkel együtt hatezer diákja és 434 oktatója van, ami a hét diákra jutó egy tanár előírásnak nem tesz eleget, ennek ellenére a román tagozatot az utólagos ellenőrzés feltétele nélkül akkreditálták.
Az "esetből tanulva" a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség, amelyhez eljutott a gyógyszerészeti kar román és magyar tagozatának az újraakkreditálására vonatkozó kérés, az elmúlt héten már úgy jelzett vissza, hogy az egyenlő oktatói létszámmal működő két oktatási vonal szinte teljesen egyező iratcsomója közül a magyarnak csak az IDEIGLENES akkreditációját végzik el, amiért nagyobb összeget kell fizetnie az egyetemnek, mint a teljes akkreditációért – közölte dr. Sipos Emese egyetemi docens, a Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese. Ami azért furcsa, mert mind a rektor, mind a dékán asszony megerősítette, hogy az egyetem végleges akkreditációt kért. Reméljük, hogy csak tévedésről van szó – tette hozzá a dékánhelyettes.
Kérdésre válaszolva a jelenlevők elmondták, hogy a négy magyarországi orvosi egyetem által írásban felajánlott segítségre Copotoiu Constantin, az akkori rektor, a szenátus jelenlegi elnöke úgy reagált, hogy valószínűleg eltévesztették a címzettet, és a Sapientiának szánták az átiratot, mert csak ott van magyar egyetem.
(bodolai). Népújság (Marosvásárhely)

Jelentés „távoli kisebbségekről”
Kósa András László szociológus, a Bukaresti Magyar Kulturális Központ igazgatója, szerkesztő mutatta be a Pro Minoritate folyóirat 2014-es tavaszi számát, illetve a marosvásárhelyi Alter-Native Filmfesztivált szerdán este Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központ Pinceklubjában.
A társadalomtudományi folyóiratban ezúttal „a távoli kisebbségek” témáját kutatták: az izraeli arabokról, beduinokról, cserkeszekről, de az oroszországi komi közösségről is megtudhatnak részleteket az olvasók, valamint a ciprusi latinokkal, törökökkel és örményekkel foglalkoztak. Az utóbbiak – ahogy részletezte – nem is annyira nemzeti kisebbségek, inkább vallási közösségek.
E számban van egy elméletibb rész is, amelyben néhány fogalmat járnak körül, mint például a macedóniai decentralizáció helyzetét. Ahogy Kósa megjegyezte, Macedónia egy mesterséges állam, ahol három etnikai közösség él – szerbek, horvátok és albánok – együtt. Emiatt egy érdekes modellje jött létre a „nemzetközileg kikényszerített decentralizációnak”, amely – bár Macedónia helyzete nem összehasonlítható a Székelyföldével – Kósa szerint tanulságos lehet számunkra is.
A lapszámismertető után levetítették az Alter-Native Filmfesztivál tavalyi díjnyertes alkotásait. A marosvásárhelyi rövidfilmes szemle Romániában a legrégebben folyamatosan működő rendezvény a maga nemében, novemberben lesz a 22. kiadása. Tavaly egy román film nyert, Radu Jude Egy felhő árnyéka (O umbră de nor) című alkotása. Mint kiderült, a rendező eredetileg egy szokványos terjedelmű játékfilmet akart forgatni, aztán úgy érezte, hogy jobb lesz sűríteni, tömöríteni, és végül egy 29 perces történet kerekedett ki belőle.
Szőcs Lóránt. Krónika (Kolozsvár)

Két korszak, két tér
Sepsiszentgyörgy központjában két különböző korban épült tér található: a Mihai Viteazul teret már felújítottuk, a Szabadság tér most következik. Azt szeretnénk elérni, hogy mindkettő a maga intimitásában élje az életét, és ne vegyen el a máséból, de ez nem román–magyar kérdés, elutasítok minden etnikai értelmezést – jelentette ki Antal Árpád polgármester a székelyföldi románok szervezete által románellenesnek ítélt új főtérről.
Ahogy a Mihai Viteazul teret is feltöltöttük élettel – a kivitelezést illetően vannak minőségi kifogásaink, de a szökőkút odavonzza az embereket –, a Szabadság térrel is azt szeretnénk elérni, hogy mindenkié legyen, igazi közösségi térré váljon – magyarázta. Hozzátette: elsőnek egy román tanácstag tette közzé az új főtér tervét a világhálón, és aki többet akar belemagyarázni az átalakításba, az nem a békés együttélésben érdekelt.
A Szabadság tér másféle bírálatoknak is célpontja: vannak, akik szerint jobb lenne például a Jókai Mór utca felújítására költeni, de erre nem lehetett pályázni az európai uniós kiírásban, csak a belvárosra – mondta még a polgármester. Emiatt maradt le a Gólya utca egy része is a korszerűsítésről: nagyon pontosan körülhatárolt övezetet lehetett belefoglalni a nagy városrehabilitálási tervbe. A Gólya utca rongyosabb, rövidebb szakaszát önerőből teszi majd rendbe a város, még idén nekifognak.
Sepsiszentgyörgy központjában két különböző korban épült tér található: a Mihai Viteazul teret már felújítottuk, a Szabadság tér most következik. Azt szeretnénk elérni, hogy mindkettő a maga intimitásában élje az életét, és ne vegyen el a máséból, de ez nem román–magyar kérdés, elutasítok minden etnikai értelmezést – jelentette ki Antal Árpád polgármester a székelyföldi románok szervezete által románellenesnek ítélt új főtérről.
Ahogy a Mihai Viteazul teret is feltöltöttük élettel – a kivitelezést illetően vannak minőségi kifogásaink, de a szökőkút odavonzza az embereket –, a Szabadság térrel is azt szeretnénk elérni, hogy mindenkié legyen, igazi közösségi térré váljon – magyarázta. Hozzátette: elsőnek egy román tanácstag tette közzé az új főtér tervét a világhálón, és aki többet akar belemagyarázni az átalakításba, az nem a békés együttélésben érdekelt.
A Szabadság tér másféle bírálatoknak is célpontja: vannak, akik szerint jobb lenne például a Jókai Mór utca felújítására költeni, de erre nem lehetett pályázni az európai uniós kiírásban, csak a belvárosra – mondta még a polgármester. Emiatt maradt le a Gólya utca egy része is a korszerűsítésről: nagyon pontosan körülhatárolt övezetet lehetett belefoglalni a nagy városrehabilitálási tervbe. A Gólya utca rongyosabb, rövidebb szakaszát önerőből teszi majd rendbe a város, még idén nekifognak.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszártoborzóra készülnek
Június 6–7-én lesz a VI. háromszéki huszártoborzó. Ezúttal Sepsiszék déli részét járják be a lovasok. A szervező Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület és a főtámogató Kovászna Megyei Tanács szerdán tartott eseménybeharangozó sajtótájékoztatót.
A huszárok Uzonban szállnak meg, onnan szombat reggel 9-kor indulnak, toboroznak Lisznyóban, Bikfalván, majd Uzonban, onnan Kökösbe mennek, következik Szotyor és Illyefalva, ahol huszárbállal zárják a napot. A vasárnapi toborzás Sepsiszentkirályban kezdődik, Kilyénben folytatódik, végül bevonulnak Sepsiszentgyörgyre, ahol a Székely határőr huszárezred parancsnoksági épülete, a Lábas Ház előtt tartják a toborzót.
Tamás Sándor tanácselnök elmondta, ifj. Kádár László huszár őrnaggyal tárgyaltak a hagyományőrző mozgalmak támogatási lehetőségeiről. Feltételül szabta az egész megyét lefedő rendezvények szervezését. A megyeháza ugyanakkor hagyományőrző egyenruhák beszerzését támogatja, és székelyruha-programot is indított. Meghonosították a huszárok szakmai találkozóját, a Huszárakadémiát, melyet újabban Torján tartanak, legutóbb 170 résztvevővel. A huszártoborzót 2010-ben indították, és mindig más útvonalat jártak be.
Ifj. Kádár László huszár őrnagy ismertette a háromszéki huszármozgalom kezdeteit és fejlődését. A tavalyi toborzón összesen 150 hagyományőrző, közöttük 80 huszár vett részt. Jakab Kevend István huszárkapitány a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület történetéről szólt. Sala Zsolt tüzér főhadnagy elmondta, az egyesületen belül három éve megalapította a tüzér zászlóaljat, mely egyedüli Erdélyben. Idáig négy ágyúmakettet, két röppentyűt és tíz fapuskát készített.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezért kellett felmérni a magyar diákokat
A magyarság megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos terület a határon túl élők oktatásának minősége.
Ezért készített kompetenciafelméréseket az iskolások körében a Nemzetpolitikai Kutatóintézet. Ferencz Viktória, az intézmény munkatársa a Lánchíd Rádió Reggeli hírjárat című műsorában arról beszélt, hogy az eredmény egyértelműen visszaigazolja a nemzetközi értékelések következtetéseit.
Ezért készített kompetenciafelméréseket az iskolások körében a Nemzetpolitikai Kutatóintézet. Ferencz Viktória, az intézmény munkatársa a Lánchíd Rádió Reggeli hírjárat című műsorában arról beszélt, hogy az eredmény egyértelműen visszaigazolja a nemzetközi értékelések következtetéseit. MNO.hu

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hátrányos helyzetben a magyar tankönyvek kiadása
Április 15-én kellett volna az új elemi osztályos tankönyvekre szóló közbeszerzési eljárást meghirdessék, ami az ígért napon elmaradt. Talán nem véletlenül, hisz a tankönyv- és oktatási segédanyagok kiadására vonatkozó miniszteri rendelet a kisebbségi tankönyvek megjelentetésében érdekelt intézmények, kiadók mellett a többségi kiadókat is hátrányosan érinti – szögezik le egyértelműen a szakmabeliek.
Bár az oktatási tárca honlapján közvitára bocsátott módszertannak az esélyegyenlőséget mellőző rendelkezéseivel kapcsolatos módosító javaslatait a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének képviselője személyesen adta át a miniszternek, az alkalmazási útmutatót életbe léptették, anélkül hogy a javaslatokból valamit is figyelembe vettek volna – hangzott el az RMPSZ országos küldöttgyűlésén Siklódi Burus Botond elnök beszámolójában.
A vészharangot a magyar nyelvű tankönyvkiadás jövőjét illetően dr. Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója is meghúzta, aki szerint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár ígérgetései, amelyek a tervezet megjelenése kapcsán kialakult múlt őszi vitát lezárták, nem jártak eredménnyel. Véleménye szerint, amit sikerült 23 év alatt az Erdélyi Tankönyvtanácson, az Ábel Kiadón és Pedagógusok Szövetségén keresztül elérni, azt el kell felejteni. Magyar nyelven ugyanis csak az anyanyelvet, a kisebbségi történelmet és hagyományokat, valamint a zenét oktató tankönyvekkel lehet pályázni, de ezeket is le kell fordítani románra. A rendeletből nem derül ki világosan, hogy a többi tantárgyból – matematika, természetismeret, román nyelv a kisebbségek számára – hogyan lehet pályázni. A román nyelven megírt tankönyvek magyarra fordítása a kiadóra hárul, a magyar nyelven írt könyvek románra való átültetése hasonlóképpen. Az új alkalmazási útmutató szerint a fordítás mellett a tankönyv elektronikus változatát is el kell készíteni, ami nagy költséget jelent a kiadóknak, miközben az idő nagyon rövid. A pályázatokat június 2-ig kellene benyújtani, miközben a miniszteri rendelet március 14-én jelent meg novemberre visszadátumozva, s az ígéretekhez képest a közbeszerzés kiírásával is késtek.
Király András (felvételünkön), a szaktárca kisebbségi oktatásért felelős államtitkára szerint az elemi osztályos tankönyvek kiadására vonatkozó módszertannal nincsen semmi probléma, ugyanis addig nem írták alá, amíg bele nem foglalták, hogy a kisebbségi oktatásban három típusú tankönyvet lehet használni, az anyanyelven megírtat, az importból származót és a románból fordítottat. Erre azért volt szükség, hogy ne maradjanak tankönyv nélkül a nemzetiségi diákok. Abból, hogy a magyarul megírt tankönyvet le kell fordítani románra is, "nem kell olyan történetet kikerekíteni, hogy anyanyelven nem lehet tankönyvet írni. Igenis lehet, s a fordításról a kiadónak kell gondoskodnia".
– Az más kérdés, hogy a miniszterelnöktől kezdve mindenütt elmondtuk, hogy ez badarság. Egy első osztályosoknak írt ukrán vagy magyar abécéskönyvet lehetetlenség románra fordítani. Ezt nem gondolta át a miniszter, aki úgy nyilatkozott, hogy a tárca vezetőjeként nem veheti magára az ódiumát annak, hogy valami olyan szerepeljen a tankönyvekben, ami nem felel meg a hivatalos álláspontnak. Tankönyvet azonban csak a tanterv alapján lehet írni, ezért érthetetlen a bizalmatlanság. Kérdésemre a miniszter megjegyezte, hogy a kiadó legfeljebb beleszámítja a könyv árába a fordítást, aminek a költségeit a minisztérium fedezi. Jelen pillanatban itt tartunk, de a meccs még nincs lejátszva. A kiadóknak elküldött rendelet ugyanis, amelyet nem írtunk alá, ütközik a módszertannal és a törvénnyel.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó igazgatója szerint a jól megszerkesztett törvény alkalmazási útmutatója hátrányos a magyar nyelvű oktatás szempontjából. A módszertan harmadik változatába, amit az illetékeseken kívül senki sem látott, olyan előírások kerültek be, amelyek a román kiadókat is hátrányos helyzetbe hozzák. Az Ábel, amely tagja a Romániai Könyvkiadók Egyesületének, kérésükre külön jelezte a problémákat a minisztérium honlapján, a kisebbségi osztály igazgatóságán és az államtitkárságon is, amit nem vettek figyelembe. Ilyen az 1993-as tankönyvreform óta nem volt, hogy románra kelljen fordítani az ábécéskönyvet!
A magyar nyelven megírt matematika nem jelenik meg külön tételként, s az Ábel Kiadó, amely 2001 óta pályázik tankönyvek kiadására, tisztában van azzal, hogy csak akkor lehet magyar nyelven megírt könyvvel pályázni, ha az tételesen is szerepel a kiírásban.
– 2004-ben kidobtak a tankönyvlicitről, mert a tenderfüzetben csak a "Matematica" cím szerepelt, s a magyarul megírt könyveink nem kerültek sem elbírálásra, sem közbeszerzésre.
Hozzátette, hogy nagy anyagi kockázatot jelent a tankönyv digitális változatának az elkészítése, amire szintén kötelezik a szerzőket és kiadókat.
– 2006 óta nem írtak ki tankönyvpályázatot, s a minisztérium csak utánnyomásokat rendelt. Ebből nem lehetett a kiadót a munkatársakkal együtt fenntartani. Az idő is nagyon rövid, hat hét alatt "össze lehet ugyan lapátolni" valamit, de részünkről ez szakmai felelőtlenség lenne.
– Mi nagyon vigyáztunk arra, hogy a könyvek szakmai és nyelvhelyességi szempontból is megfeleljenek a követelményeknek, s ami nem ütötte meg a mércét, azt visszaadtuk, mert nem mindegy számunkra, hogy mit adunk gyermekeink kezébe. A tisztességes munkához legalább hat hónap szükséges. Ráadásul a fordítást is mellékelni kell, és ahogy említettem, a digitális interaktív változatot úgyszintén, ami olyan költség, hogy abban az esetben, ha nem fogadják el a tankönyvet, bele is bukhat egy kiadó. Emiatt nem tudunk részt venni a liciten.
A késedelmes kiírás mellett Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó vezérigazgatója is azt kifogásolja, hogy a digitális változat már a kész terméket jelenti, amelynél az első példány előállítása a legköltségesebb, míg a sokszorosítás sokkal egyszerűbb. Véleménye szerint csak egy fejezetet kellett volna az elektronikus változatból kérni, s aki megnyeri a licitet, annak a feladata lett volna, hogy digitális formában is elkészítse az egész könyvet.
Hátrányos megkülönböztetésnek tartja, hogy be kell nyújtani a magyar nyelvű tankönyvnek a román változatát is, ami kétszeres munkát jelent. Ráadásul a költségeket illetően sem mindegy, ha a magyarul írt könyvet a románnal együtt versenyeztetik, ebben a helyzetben a magyar könyvek esélytelenek, mert az alacsony példányszám miatt nem adhatják a román tankönyvekhez hasonló áron, az elbírálásnál pedig a legalacsonyabb árat veszik figyelembe.
– Mi történik, ha ilyen feltételek mellett nem lesznek könyvek? Már a jelenlegi első osztályosoknak is az új tankönyvekből kellett volna tanulniuk, s ehelyett az új tanterv szerint tanulva a régieket használják, de erről nem beszél senki. Aki adminisztrációval foglalkozik, és soha nem próbált egy tankönyvet jóváhagyásra előkészíteni, az nem tudja, hogy milyen munkát jelent. Ezért kellett volna konzultálni a kiadókkal – hangsúlyozta az Ábel igazgatója.
Király András kisebbségi államtitkár szerint nem kell aggódni amiatt, hogy a magyar nyelven írt és románra lefordított matematikakönyvvel nem lehet pályázni. Ezt a módszertan második pontja leszögezi, ahogy azt is, hogy a kisebbségek a számukra készült román tankönyvből fognak tanulni – tette hozzá.
Az érveket és ellenérveket egymás mellé sorakoztatva próbáltuk áttekinteni az első és második osztályos tankönyvek megírására és pályáztatására vonatkozó előírásokat, amelyek, bármilyen szempontból is nézzük, hátrányosak a kisebbségek számára, arról nem is beszélve, hogy az idő is nagyon rövid ahhoz, hogy kifogástalan minőségű papíralapú és digitális tankönyvek szülessenek.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Nemzetközi magyar tantárgyverseny Déván
Hét ország diákjait várják a Téglásba
A Kárpát-medence irodalomkedvelő diákjainak legjobbjai mérik össze tudásukat, tehetségüket ezen a héten az Apáczai Csere János nemzetközi magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyen.
A rendezvénynek első ízben ad otthont a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, ahol már a napokban lázasan folyik a szervezés, hiszen hát ország diákjait várják.
A munkából a megyei tanfelügyelőségnek is bőven kijut. – Ez a rendezvény nagy-nagy megtiszteltetés számunkra, hiszen hét országból: Szerbiából, Horvátországból, Szlovéniából, Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából és természetesen Romániából érkeznek versenyzők. Olyan diákok, akik otthon első, második, harmadik díjat nyertek a magyar tantárgyversenyek országos szakaszán. Tehát egy nagyon rangos rendezvényről van szó, ami kihívást is jelent számunkra, hiszen nagyon alapos és szerteágazó szervezést igényel – fogalmazott Vlaic Ágnes Hunyad megyei kisebbségi tanfelügyelő, a szervezőbizottság tagja.
A verseny április 24–27. között zajlik. Az ünnepi megnyitóra csütörtökön, április 24-én kerül sor a dévai Művész Színházban. Maga a verseny két felvonásban zajlik majd. Pénteken délelőtt az egyéni dolgozatok megírására kerül sor, szombaton pedig az előre megadott tematikájú dráma-bemutatókra és memoriter próbára. – Őszinte kíváncsisággal várom a versenynek ezt a felvonását, hiszen itt nem csupán a tudás, de a leleményesség, csapatszellem is fontos tényező. A drámabemutatókra ugyanis több ország képviselőiből áll össze egy-egy csapat, közösen kell megjeleníteniük a megadott témát. A VII–VIII. osztályosok számára idén a bukovinai székely népmesék világa, illetve az áldozat motívumát tartalmazó várépítő balladák jelentik a dramatizálásra váró tematikát, a középiskolásoknak pedig Petőfi Sándor életének egy mozzanatát kell majd a színpadon megjeleníteniük – ismerteti a valóban érdekesnek ígérkező megmérettetést a tanfelügyelő.
A rendezvényre érkező mintegy 56 diáknak és kísérőiknek természetesen alkalmuk lesz megismerni Déva illetve Vajdahunyad épített örökségét is. Erre pénteken és szombaton kerül sor, városnézés, illetve helytörténeti kirándulás keretében, melybe az Örökségünk őrei programban résztvevő helybeli diákok is aktívan bekapcsolódnak. Szombat este pedig zenés-táncos összejövetelen nyílik alkalom a helybeli és a Kárpát-medence különböző csücskeiből érkezett diákok közti ismerkedésre. A záróünnepségre és díjkiosztásra vasárnap délelőtt 10 órakor kerül sor.
A rendezvényre meghívást kaptak Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselők, Király András oktatásügyi államtitkár és munkatársai, Magyarország bukaresti nagykövetségének képviselői, az RMDSZ oktatási főosztályának, illetve az RMPSZ-nek vezetői, helyi közintézmények, partneriskolák képviselői.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Egyre kevesebb a pénze a román ortodox egyháznak
2011-ben még közel 28 millió lejes többlete volt a román pátriárkai hivatalnak, ez viszont 2013-ra 487 ezer lejre apadt, ami hatvanszoros csökkenést jelent - írja a Capital a pénzügyminisztérium adataira hivatkozva.
A hivatalos statisztikák szerint a Dániel pátriárka által vezetett intézmény tavaly 6,6 millió lejt veszített gazdasági tevékenységből, non-profit tevékenységből viszont 7 millió lejes többlete volt. A bevételek 2013-ban összesen 65,8 millió lejre rúgtak, ami meredek csökkenés a 2011-es 87 millió lejhez képest.
A román ortodox egyház tavaly összesen 80,8 millió lejt fordított jótékonysági tevékenységre (ebbe a pátriárkai hivatal és az összes érsekség, püspökség és egyházközség költségei beleszámítanak). Az egyháznak összesen 65 millió lejes bevétele volt adományokból és járulékokból, ami szintén komoly visszaesést jelent a 2011-es 87 millió lejhez képest. (capital, hírszerk.) Transindex.ro

Díjak és kedves ismerősök (A magyarkanizsai VII. gyermekfesztivál margójára)
A sepsiszentgyörgyi Nicolae Colan Általános Iskola életében lassan hagyománnyá vált, hogy minden év áprilisában meglátogatjuk a vajdasági (szerbiai) Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskolát, testvértanodánkat. Idén április 10–13-án tizenkét kisdiák négy felnőtt kísérővel részt vett a magyarkanizsai iskola által szervezett VII. gyermekfesztiválon.
A házigazdák mellett négy szerbiai, hét magyarországi, egy szlovákiai iskola és a mi csapatunk versenyzett több kategóriában. Készültünk szavalással, mesemondással, színdarabbal és néptánccal. A szivárványon túl... témával meghirdetett pályázatra rajzokat küldtek a nagyobb diákok mellett iskolánk legkisebbjei, az előkészítő osztályosok is, az irodalmi pályázatra pedig a másodikosok versekkel és fogalmazásokkal is beneveztek. A versmondás kategóriában Sacară Adrien II. B osztályos tanuló Kányádi Sándor Krumplis mese című versével különdíjat nyert. Menyecskés viseletével élethűen alakította a rafinált székely gazdasszonyt, aki gyakran traktálja férjét ünnepnapokon krumplival vagy burgonyával, hétköznap pedig pityókával. Néptánc-szólójukkal ugyancsak különdíjat kaptak a Rápolti István táncoktató által felkészített kisdiákok: Sáfrány Joó Erzsébet és Fazakas Zsombor. Utóbbi népdaléneklésben második lett. A Bizonyítványosztás az állatiskolában című színdarabban Incze Kriszta negyedikes tanuló ügyesen alakította a csintalan állatdiákjai eredményeit ecsetelő róka-tanítót. Forgács Tamás manó-bemondó zárta a darabot a „jó lesz-e, rossz lesz-e az a bizonyítvány” kérdéssel, mely minden kisdiákot foglalkoztat a tanév végén. Szintén ő székely népmesével is megörvendeztette a hallgatóságot. Versenybeli szereplésünkre a Tulipán tánccsoport nyolc táncosa – Daragics Zsanett, Kányádi Eunika, Sacară Adrien, Szabó Renáta, Bodosi Balázs, Incze Mihály, Pulugor Balázs és Varga Norbert – tette fel a koronát: erdélyi táncaikkal első díjat nyertek. A fesztivállal párhuzamosan kiírt képzőművészeti és irodalmi pályázatra beküldött művészeti alkotások is öregbítették iskolánk hírnevét. A képzőművészeti pályázaton Tódor Beáta előkészítős kisdiák munkája III. díjat kapott. A másodikosok között a versíró pályázaton Daragics Zsanett harmadik, fogalmazás kategóriában Kisgyörgy Szabolcs első helyezést ért el. Szombat délelőtt mi, pedagógusok továbbképzőn, tanulóink pedig szabadtéri közös játékokon vettek részt. Délután a vendéglátó családokkal indultunk felfedezni a környéket: némelyek a Tisza parton sétáltak, mások Szabadkára kirándultak vagy a palicsi tavat és állatkertet látogatták meg. A magyarkanizsai fesztiválon nem csak díjakkal gazdagodtunk. Kaptunk szeretetet, gondoskodást, tiszteletet, odafigyelést. Szereztünk ismereteket, tapasztalatot, ismerősöket, barátokat. Ismerkedtünk a tájjal, idegen emberekkel, egy más kultúrával. Csodálatos napok voltak, köszönet értük a lelkes szervezőknek, a vendégfogadóknak, az utunkat támogató megyei és városi önkormányzatoknak. TAMÁS MÁRTA
tanítónő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar nyelvű oktatás helyzete a multikulturálisnak mondott Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) az egyetlen olyan intézmény, ahol az 1,4 milliós erdélyi magyarság az anyanyelvén képezheti gyógyítóit. Az egyetemet 1945-ben királyi rendelettel kizárólag a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés biztosítása végett hozták létre.
A MOGYE 1962-ig csak magyar nyelven működött, országos és nemzetközi hírnévre tett szert. A Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága 1962-ben telefonon közölt határozatával elrendelte a román tagozat létrehozását. A kétnyelvű oktatás bevezetése ürügyén erőszakos elrománosítás kezdődött, magyar nyelven csak előadásokat lehetett tartani, a gyakorlatok, szemináriumok, megbeszélések, diplomavizsgák kizárólag román nyelven folyhattak. Nagyszámú magyar oktatót nyugdíjaztak és bocsátottak el, és egyre kevesebb magyar hallgatót vettek fel. 1989-ben, a kommunizmus bukásakor, az egyetemen az elsőéves magyar hallgatók aránya nem haladta meg a 15%-ot (korábban fele-fele volt az arány!), az oktatóknál pedig a 33%-ot. Ma, 24 évvel a fordulat után a magyar oktatók aránya tovább csökkent, nem éri el a 30 százalékot sem! A multikulturálisként meghatározott MOGYE jelenlegi vezetőségének, adminisztrációjának és diákságának etnikai térképe a következő: a rektor román, három prorektor román, egy prorektor magyar, mindhárom dékán román, a szenátusi elnök román, a gazdasági igazgató román, a prodékánok közül kettő román, három magyar, az adminisztratív személyzet kilenc ügyosztályának minden vezetője román, a dékáni hivatalokban 15 titkárnő közül 14 román, egy magyar. A magyar diákok létszáma kb. 1750 a 4800-ból. Az 1989. decemberi fordulat után az egyetem magyar diákjai, tanerői és a magyarság akkori politikai képviselői a paritás elvének tiszteletben tartását követelték, sztrájkoltak is ennek érdekében. Mindhiába. Jellemző módon 24 év után így néz ki a paritás! A magyar oktatás fejlődését, visszaállítását – a magyar nyelvű gyakorlati oktatás és ezáltal az oktatói utánpótlás akadályoztatásával – eszközökben nem válogatva gátolja az egyetemi szenátus kétharmados román többsége.
2011. januárban elfogadták az 1. sz. új román tanügyi törvényt. A törvény által kijelölt három multikulturális egyetem számára előírták azt, hogy a kisebbségek az egyetem keretén belül létrehozandó önálló tagozatokon, oktatási vonalakon saját maguk megszervezhetik a teljes körű, anyanyelvükön történő oktatást. A két másik multikulturális egyetem (a kolozsvári Babes–Bolyai és a marosvásárhelyi Művészeti) a tanügyi törvény kisebbségi rendelkezéseit tiszteletben tartva alkotta meg az egyetemi chartát. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a kétharmados román többségű szenátus az egyetemi autonómiára hivatkozva elutasította a törvénynek az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó rendelkezései egyetemi chartában történő rögzítését és azok alkalmazását. Számos tevékenység esetén a román nyelv kizárólagos használatát írták elő. Ennek következtében a törvényt kidolgozó és beterjesztő akkori román oktatási minisztérium törvényellenesnek nyilvánította az új MOGYE-chartát, és elutasította annak jóváhagyását. Miután minden próbálkozás kudarcot vallott, az Ungureanu-kormány a tanügyi törvény által biztosított egyetlen lehetőséggel élt, és kormányrendelettel létrehozta a külön magyar kart. Ezt a tanügyi törvény 132. szak. (5) bekezdése alapján hozott kormányhatározatot a Victor Ponta és Crin Antonescu által vezetett ellenzék törvénysértőnek nevezte, erre a nem létező törvénytelenségre hivatkozva bizalmatlansági indítványt terjesztett elő, és megbuktatta a kormányt. A Victor Ponta által alakított új kormány az előző kormány tanügyminisztériumának törvényességi kifogásait semmibe véve jóváhagyta a magyar nyelvű gyakorlati oktatást és szemináriumokat, a magyar nyelvű diplomavizsgát tiltó törvénysértő chartát. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg hatályos charta előírásai szerint a tanagyag 30%-a magyar, 70%-a pedig román nyelven kerülhet elsajátításra. Igencsak problémás – és tudomásunk szerint sehol a világon nem alkalmazott – megoldás az, hogy az előadásokon magyarul leadott tananyagot a szemináriumokon, a gyakorlatokon román nyelven kérik számon! Sérül tehát a magyar hallgatók óhaja/joga, akik a tananyag tökéletesebb elsajátítása érdekében választották az anyanyelvi oktatást.A MOGYE-charta egyáltalán nem tartalmazza a tanügyi törvény 135. szakaszának a kisebbségi nyelven történő oktatást szabályozó rendelkezéseit, amelyek előírják a teljes körű anyanyelvi oktatást és az önálló anyanyelvi – esetünkben a magyar – tagozatok létrehozását. Ennek következtében a 2011. évi 1-es tanügyi törvény 128. szakaszának rendelkezéseit kellene alkalmazni, miszerint a törvénytelen előírásokat tartalmazó egyetemi charta abszolút semmis. Ezt a semmisséget azonban a romániai bíróságok egyelőre nem hajlandóak kimondani. (Szerintem csak jogi úton lehetne előrelépni, mivel a Ponta-kormány "születési hibájának" következtében nincs abban a helyzetben, hogy kormányhatározattal törje meg a szenátus román kétharmadának csökönyös ellenállását.)
Szinte érthetetlen, hogy Markó Béla volt RMDSZ- elnök és Király András jelenlegi tanügyi államtitkár miért száll szembe a törvény által biztosított jogok alkalmazását kicsikarni akaró magyar tanerők tiltakozó lépéseivel. (A magyar oktatók megelégelték azt, hogy a MOGYE szenátusának román kétharmada nemcsak a tanügyi törvényt, hanem annak politikai nyomásra felpuhított, 2012 szeptemberében megkötött egyezségbe foglalt előírásait sem hajlandók betartani. Közgyűlésükön eldöntötték, hogy a vezető tisztségeket betöltő képviselőik tiltakozásképpen beadják lemondásukat, a vezető testületekbe beválasztott tagok pedig bojkottálni fogják ezek tevékenységét mindaddig, amíg nem állítják helyre a törvényességet.) Felhívom a nyilatkozgatók figyelmét arra, hogy az RMDSZ legelső kormányba lépésekor belefoglalták a kormányprogramba az 1959- ben megszüntetett önálló kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállítását. Amikor a Ciorbea- kormány elzárkózott ettől, akkor Markó Béla nyilvánosan csodálkozott azon, hogy a román politikusok nem tartották be ígéreteiket! Amikor Napóleon bukása után visszatértek a Bourbonok, Talleyrand, a nagy politikai túlélő azt nyilatkozta, hogy "semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek". Markó Béla jelenlegi halogató álláspontjáról viszont levonhatjuk a következtetést, hogy semmit sem tanult, de felejtett. Ti. jelenleg szóba sem kerül az önálló Bolyai Egyetem visszaállítása, az időhúzással, a Petőfi–Schillerezéssel teljesen lekerült a napirendről. Ha a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésből hiányzó hetven százalékot nem sikerül visszapótolni, itt Marosvásárhelyen is beállhat a Bolyai-szindróma: a politikai ellenszélben küzdő magyar oktatók és diákok elfásulnak, beletörődnek a jelenlegi helyzetbe. Jellemző módon már megjelentek a román kétharmadhoz dörgölődző "sztrájktörők", akik önigazolásként elmondhatják azt, hogy még Markó Béláék is támogatják pecsovics viselkedésüket… Szerintem mindenki be kell lássa, hogy a magyar oktatók és diákok küzdelmét minden politikai erő és a civil társadalom is egyöntetűen kell támogassa!
Kincses Előd. Népújság (Marosvásárhely)

Száz éve született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége
Hagyatéka az erdélyi magyar kultúrörökség része
1914. április 23-án, Marosvásárhelyen született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége, úttörője, akinek köszönhetően ma több fotóklub működik. Több mint 60 éves tevékenysége nyomaként mintegy 100.000 negatívot hagyott hátra örökségül, és több ezer, ma már kultúrtörténeti és néprajzi értékkel bíró fotográfiája maradt ránk.
A mindenki Jóska bácsija a Maros-parti városban látta meg a napvilágot, majd hatéves korában szüleivel Nagyenyedre költöznek, ahol a híres Bethlen kollégiumba jár iskolába. Érettségire édesapja ajándékozza meg fényképezőgéppel, s míg szülei boltjában dolgozik, fotografál. Fényképei több erdélyi lapban megjelennek. Beiratkozik a kolozsvári jogi egyetemre, de tanulmányait megszakítja a világháború, ahonnan, fogság után, 1948-ban kerül haza. Időközben megnősül, és feleségével Marosvásárhelyre költöznek. 1930-tól már nemzetközi kiállításokon vesz részt fotóival, 1933-ban megkapja az első nemzetközi elismerést. 1992-ben bekövetkezett haláláig évente 20-30 kiállításon van jelen, életpályája során több mint 1300 tárlat kiállítója, több mint 200 hazai és külföldi díjat nyert el. Minden díjat megkapott, amelyet fotográfus elnyerhet hazai és nemzetközi téren; a nemzetközi fotóművészeti szövetség AFIAP, EFIAP és HonEFIAP címekkel tüntette ki.
1958-ban Sütő András író vezetésével létrejön az Új Élet folyóirat, ahol a kezdetektől fotóriporterként dolgozik. Bejárja Erdélyt, Románia számos érdekes helyére jut el. Ma már történelmi, kultúrtörténeti értékkel bíró fotókat készít tájakról, emberekről, népviseletről, jeles műemlék épületekről, ugyanakkor a paraszti kultúrát tükröző, akkor még meglévő házakról, azóta kihalt hagyományokról. E munkássága máig felbecsülhetetlen szellemi örökséget képez.
1930 és 1992 között szinte minden színházi előadást megörökített a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi színházban és a Színművészeti Intézet Stúdió termében. Színházi fotói referenciaértékűek, és ezek is – amelyek közül még mindig számtalan fotót őriznek az említett intézmények – az erdélyi magyar színháztörténeti örökség részei, hiszen felejthetetlen alakításokat, hajdani diákokat, színművészeket örökített meg.
Rendkívül jó szervezőnek is bizonyult. Kezdeményezésére jött létre 1953-ban a Marosvásárhelyi Fotóklub, de neki köszönhetően gyárakban, intézményekben és iskolákban is fellendül az amatőr fotómozgalom, amely aztán szintén az ő ösztönzésére Erdély-, sőt Románia- szerte is elterjed. Így jön létre többek között Nagyváradon, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és sok más helységben fotóklub, amelyekben ma is tevékenykednek fotósok. Szintén ő indította el Marosvásárhelyen a fotóbiennálét, amelyet még mindig megrendeznek.
Munkásságát nemcsak a hátrahagyott negatívok, fényképek őrzik, hanem Maros megye folyóiratai, kiadványai is, a Szépréti Lilla Régi és új világ, illetve Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című kötetek.
A marosvásárhelyi fotóklub a nagy mester tiszteletére felvette a nevét, ezúttal is adózva, fejet hajtva Marx József emléke előtt. Reméljük, valamikor – a más városok hasonló kaliberű szülötteinek emlékét őrzőkhöz hasonlóan – állandó múzeumi tárlatot is megnyithatunk majd, mert Marx József nemcsak Marosvásárhely, az erdélyi magyar fotográfia, hanem Kelet-Európa legkiemelkedőbb alkotója, fotóriportere volt.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub. Népújság (Marosvásárhely)