Gyűjtés indul a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumért
Gyűjtést szervez a Tamási Áron Véndiák-egyesület a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium felújítására. A tanintézet egykori diákjai közleményükben felhívják a figyelmet, hogy a székelyföldi város egyik legimpozánsabb épületének állapota fokozatosan romlik, a falról hull a vakolat, és már a díszelemek egy része is tönkrement, a felújítási munkálatokra pedig egyelőre nem sikerült előteremteni a finanszírozást.
A véndiák- egyesület tagjai rámutatnak: Hargita megye hasonlóan nagy múltú iskolaépületeit már felújították, a székelyudvarhelyi önkormányzat tagjai azonban azt állítják, hogy a Tamási Áron Gimnáziumra nincs pénz, illetve a munkálatokat a tulajdonos római katolikus egyháznak kellene állnia. A szervezet ezért arra kéri a székelyudvarhelyi, illetve az onnan elszármazott lakosokat, hogy adományukkal segítsenek az épület megújulásában.
„A Tamási Áron Véndiák-egyesület azért jött létre, hogy a volt gimis diákok segítő szándékának módot adjon megnyilvánulni. Lehessünk ismét együtt büszkék városunk szellemi homlokára, ha összefogunk, biztosan sikerülni fog” – olvasható a szervezet közleményében. Az egyesület a RO60RZBR0000060013411018 számlaszámra várja az adományokat. További információk a www.gimisvendiakok.ro internetes oldalon találhatók, valamint a dnsldk@yahoo.com címen igényelhetők.
Krónika (Kolozsvár).

Egyház és politika: nyílt levél Csűry István püspök úrhoz
Tisztelt Püspök úr! Örömmel értesültünk arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, egyfajta „transzszilvanizmus” jegyében, „egy általános erdélyi szellemi és politikai út kijelölésén” fáradozik.
A mai értékvesztett világban szükség is van iránymutatásra. Ha szabad így fogalmazni, ehhez Egyházkerületünknek történelmi joga is van, hiszen 2003-ban, az Ön tevőleges hozzájárulásával, rendkívüli közgyűlés keretében álltunk ki a legszentebb transzszilvanista eszme, az önrendelkezés ügye mellett. Ugyanebben az időben azonban, néhány száz méterrel odébb, a hivatalos RMDSZ-érdekképviselet éppen a szocialista internacionálé jegyében tapsolt az autonómiát megtagadó magyar és román utódkommunistáknak…
Az 1989 óta formálódó, sajátos romániai „demokráciában” sokat megéltünk már. Ezek után azt hittük, hogy minket már túl nagy meglepetés nem érhet, hogy a jelenlegi román balliberális kétharmad szánalmas televíziós szappanoperájánál immár nincsen lejjebb. Tévedtünk. Az Ön által jegyzett körlevélben szereplő, meghívott politikai aktorok névsora láttán nem jutunk szóhoz. Úgy hisszük, az egész világon példa nélkül való, hogy egy egyházkerület gyakorlatilag egy – ilyen – politikai párt platformjává alakuljon át, ráadásul önkéntesen.
Igencsak sajnálatos, hogy a Romániában tapasztalható visszarendeződés mintájára a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége is a fájdalmas emlékű kommunizmusbéli gyakorlathoz tér vissza. Egyházunk ilyen mértékű pártosodására legutóbb 1989 előtt volt példa. Akkor a kollaboráns Papp László püspök a Román Kommunista Pártot és a hírhedt Szekuritátét szolgálta ki szervilis módon. De íme, változott körülmények között, megint itt tartunk: az egyházi törvényekkel ellentétes módon, Varga Attila RMDSZ-es vezető személyében, beejtőernyőzött pártkatonát választottak meg egyházkerületi főgondnoknak. Az Egyházunkat korrupt módon megrövidítő politikusok (lásd Ady-központ) „korreferálnak” az egyházkerület püspökének előterjesztéséről. Az egyházi oktatás ellen valóságos hadjáratot folytatott politikust tesznek oda az ingatlan-visszaszolgáltatásról, ezenképpen az államosított iskoláink helyzetéről előadni. Olyan politikusok díszelegnek a meghívottak között, akik a megelőző időben a magyarországi balliberális erők összes hírhedt figuráját tárt karokkal fogadták vendégül…
Ön a körlevelében az USL pártszövetség nagyarányú győzelmét „kettős teherként” jellemzi. Ennek kapcsán azonban elfelejti megemlíteni azt, a tavalyi parlamenti választások előtt megkötött titkos „paktumot”, amelyet – a történelmi hűség kedvéért muszáj így írnunk – az Ön Pártja az erdélyi magyarság háta mögött ütött nyélbe…
Tisztelt Püspök úr! A nyilvánvaló politikai visszarendeződés jegyeit hordozó tanácskozás vonatkozásában Ön a „transzszilván” hagyományokat emlegeti. Meggyőződésünk azonban, hogy mindennek semmi köze a mi hagyományainkhoz. A nemzetre időről időre rárontó politikusokkal való „kokettálás” – hogy Markó Bélát idézzük a Mesterházy Attila szocialista pártelnökkel történt összeborulása estéjéről – nem az erdélyi-partiumi magyarság útja. És végképp nem a „transzszilvanizmus” nemes hagyománya!
Főtiszteletű Püspök úr! Mindezek ismeretében és tudatában, Ön ténylegesen azt képzeli, hogy helyes irányban keresi a kiutat?
2013. április 17.
Maradunk tisztelettel,
Bordás István presbiter, Nagyvárad
Katona József egyháztag, Gencs
Tőtős Zsuzsa egyháztag, Nagyvárad
Id. Dr. Balogh Árpád egyháztag, Nagyvárad
Pataki István költő, egyháztag, Bihar.
Erdon.ro.

Intézményteremtés régi és új korokban
Beszélgetés Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia EMTE volt rektorával
Tanított a szép emlékű Bolyai Tudományegyetemen, majd az egyesített utódintézményben. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) oktatásért felelős rektorhelyettesként, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen pedig rektorként segítette a magyar nyelvű felsőoktatás fejlődését. Szilágyi Pál számára a szaktudás, a vezetői tapasztalat és saját lelkiismerete jelölte ki a követendő utat.
– Hamarosan betölti 80. életévét, de több mint hat évtizede él Kolozsváron. Hogyan tekint szülővárosára, Tasnádra?
– Sajnos nem fejlődött olyan mértékben, ahogyan megérdemelte volna. A rendszerváltás után az ipar teljesen tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög. Pedig régi község, kisváros. Korábban főleg magyarok és svábok lakták, most már ötven százalék a román lakosság aránya, ennek ellenére megőrizte a magyar jellegét. Szívesen emlékezem arra a templomra, mely bár református, de már a reformáció előtt is állt. Dombra építették, tiszta időben, jó messzelátóval Debrecent is látni a toronyból. Szülővárosomhoz kötődik, hogy édesapámat és nővéremet közmunkára deportálták a Szovjetunióba. Mindez a város jegyzőjének volt „köszönhető”, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a közigazgatás román legyen. A sváb lakosságot mondhatni testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a jegyző a római katolikusok jó részét is svábnak titulálta.
– Ötven éven át, 1954-től 2003-as nyugdíjazásáig a BBTE különböző struktúráiban tevékenykedett. Annyi idő után milyen volt teljesen más terepen, a Sapientián új munkába fogni?
– Nem volt ez minden átmenet nélküli, hiszen bár 2003-ig tanítottam a BBTE-n, 2000-től, azaz a kezdetektől tagja vagyok a Sapientia EMTE kuratóriumának. A BBTE-n nemcsak professzor, hanem néhány évig dékánhelyettes és rektorhelyettes is voltam, sőt, Andrei Marga minisztersége alatt három hónapig megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként az egyetem teljes oktatási folyamatáért feleltem, magyar, román és német tagozaton egyaránt. Ez a periódus szakmai szempontból rendkívül fontos volt számomra, Románia ugyanis akkor csatlakozott az EU-s struktúrákhoz, bevezettük a kreditrendszert, elfogadtuk a Bolognai-folyamatot. Engem tulajdonképpen ez irányú tapasztalataim miatt kértek fel, hogy járuljak hozzá a Sapientia megszervezéséhez. – Rektorhelyettessége idején a BBTE magyar tagozata részleges önállóságra tett szert. Milyennek ítéli a magyar oktatókkal való közös munkáját?
– A magyar tagozat fejlesztése szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot, mindössze azt ellenezték, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amelynek törvényileg elismert döntéshozatali joga van. Mindezzel együtt a magyar dékánhelyettesekkel legalább havonta találkoztunk, és egyáltalán nem vonultunk félre: mindig ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk meg a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, szervezeti életet éltünk. Már a legelején tapogatóztunk afelől, a tanárok hogyan képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egybecsengő vélemény volt például, hogy az oktatás terén legyünk teljesen önállóak, a tudományos kutatásban azonban a legnagyobb együttműködést kell megvalósítani, mert abból mindenki csak nyerhet.
– A Sapientia történetének legelső bekezdésében szerepel az ön neve. Milyen volt bábáskodni egy kialakuló intézmény felett?
– Nagyon szép küldetés volt. Az egyetemszervezés minden csínját-bínját ismertem, és fontos szempont volt az is, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam. A világtanácsnak köszönhetően nem csak a magyarországi, más határon túli, és külföldi magyar egyetemi oktatókat ismertünk meg, hanem mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nyitott nyugat-európai, amerikai, más földrészek egyetemei, de Magyarország felé is. Ismeretségeimet felhasználva szerződéses, tudományos, sőt, baráti kapcsolatot építhettünk ki a Kárpát-medencei magyar egyetemekkel is. Olyan tudományos együttműködést valósítottunk meg, amelybe bevontuk a román kollégákat is, így gyorsan eltűnt belőlük a gyanakvás, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken.
– Egy ismeretlen struktúrával szemben akár a bizalmatlanság is érthető és magyarázható lenne, mégis, a Sapientián 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mi volt e nagy érdeklődés mozgatórugója?
– Az elszántság, hogy egyetemi hálózatot akarunk építeni az erdélyi magyarságnak, olyat, amelynek az intézményei a mi kezünkben vannak. Tudván, mit akarunk elérni, mi irányíthatjuk, és azt a célt szolgálhatjuk. Mert mi nem csak tanítani, hanem nevelni is akarunk. Nem biztos, hogy egy jó szakember a nemzet érdekére is fordítja az energiáját, a Sapientia Alapítvány statútumában viszont szerepel, és ez megragadta az embereket. Emellett sok magyar fiatal lehetőséget is látott egy dinamikusabb rendszerben egyetemi karrier építésére.
– Az első rektor, Tonk Sándor 2003-ban bekövetkezett halála után önt választották a Sapientia élére. Hogyan folytatta elődje munkáját?
– A tisztség átvétele nem jelentett különösebb törést, hiszen a teljes előkészületben részt vettem, 2003-ig a Sapientia oktatási bizottságát vezettem Tonk Sándor felkérésére. A kezdetekkor az egyetem rektora és a kuratórium elnöke egyazon személy, vagyis Tonk Sándor volt, ám rövidesen beláttuk, hogy a két szervnek jobban el kellene különülnie. Rektorunk halála olyan esemény volt, ami időszerűvé tette a kérdést, így választották az alapító egyházak Kató Bélát a Sapientia Alapítvány kuratóriumának élére, és akkor döntöttek az én rektori kinevezésem felől is. Azóta külön zajlanak a szenátus és kuratórium gyűlései: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. A politikától pedig próbálunk minél távolabb maradni. Segítségre persze olykor szükség volt, mert eleget akadályoztak bennünket a hatóságok.
– Ilyen rálátással hogyan összegezné a Sapientia eddigi 13 esztendejét?
– Felépítettünk egy önálló magyar egyetemet Romániában, így nyilvánvalóan nagyon elégedett vagyok. Szakmai szempontból talán egy kicsit többet is megvalósíthattunk volna. Egy Kolozsvárhoz hasonló egyetemi központban aránylag könnyű egyetemi szellemet megvalósítani, Marosvásárhelyen is hasonló a helyzet. Csíkszeredában viszont teljesen új állapot alakult ki, ott nem volt egyetem és olyan emberek, akiknek a tapasztalatára és hozzáállására építeni lehetett volna. Mindent a nulláról kellett kialakítani, s ez nem megy egyik napról a másikra.
– Milyennek ítéli az erdélyi magyar felsőoktatás jövőjét?
– Alapvető probléma a pedagógusképzés siralmas helyzete. Annak idején a Bolyai egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, a tanárképzést nem csak hivatali, de lelkiismereti kérdésnek is tekintették. Az elemi- és középiskoláknak olyan tanárokat tudott adni, hogy az intézmények mintaszerűek lehettek, a tanárok pedig olyan diákokat küldtek egyetemre, akik bárhol megállták a helyüket. Ma már ez nem így van: a tanárképzés egyáltalán nincs megfelelő színvonalon, a pedagógusokat nem becsülik meg, nem fizetik meg őket. Egy társadalom pedig itt veszíthet a lehető legtöbbet, mert nem csak az a kérdés, hogy lesz-e aki elvégezze azt a munkát, hanem hogy fejleszteni, irányítani is tudja. Ez a probléma 20-30 év alatt bosszulja meg igazán magát, de már most is látni jeleit. Tenni kell, mégpedig sürgősen, mert ez a folyamat nem csak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja. Feltétlenül gazdagítani kell az erdélyi magyar felsőoktatást olyan szakokkal, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés, mert ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő szakembereket és anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényednek, aki pedig elszegényedik, eladja a földjét. Így veszíthetjük el azt, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Optimista ember lévén azt mondom: ha mi, akik egyetemeken dolgozunk, feladatunkat nem csak szakmai, megélhetési, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük, nagyon sokat tehetünk. Sokkal több lehetőség van, mint amennyit kihasználunk.
– Mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amit nagyon szeretek ápolni, s nyugodt életet biztosít nekem. Az embereket mindig meghallgatom, de helyettem nem dönt senki. Otthon olyan nevelést kaptam, hogy az életben végezzem a saját feladatom, azzal törődjek, amit befolyásolni tudok, amit meg nem, azon ne emésszem magam. Tanácsosként segítem Dávid László rektor munkáját is, rendkívül jó a kapcsolatunk: én megosztom vele a tapasztalataimat, de soha nem veszem zokon, ha másként dönt. Van továbbá egy csomó összegyűjtött, feldolgozásra váró anyagom a Bolyai, a Babeş–Bolyai és a Sapientia történetéről. Egyik sem volt mindig viharmentes.
Szilágyi Pál
Tasnádon született 1933. június 18-án. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem Matematika-Fizika Karán fejezte be 1954-ben. Gyakornok majd tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen, az egyetemegyesítés után tanársegéd a BBTE-n, ahol 1963-ban nyerte el a matematikatudományok doktora címet, s ahol 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be. 2003-ban a BBTE-n nyugdíjba vonult. 2000-től tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, jelenleg alelnöke. 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt. Éveken át a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Kisebbségekért Díjjal tüntették ki 2000-ben, 2002-ben pedig az MTA Arany János-éremmel ismerte el szakmai és intézményszervezői munkásságát. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja.
Dénes Ida.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Egyedi gyermekélmények fellegvára
Tizenöt éves a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház
Jubileumot ünnepel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Cimborák bábtársulata: 15 évvel ezelőtt, 1998. április 18-án tartotta első előadását. Társulatról, múltról, jelenről, jövőről beszélgettünk a társulat vezetőjével, Nagy Kopeczky Kálmánnal.
– Hogyan született meg a Cimborák?
– Két kezdetről beszélhetünk. A sepsiszentgyörgyi kezdet a második, én ugyanis már 1994-ben hozzákezdtem egy bábszínház megszervezéséhez Baróton. Négy éven át úgy volt, hogy a Tamási Áron Színház beszáll a társulat létrehozásába, és Ákon Bákom néven a színház kihelyezett tagozataként működik majd Erdővidéken. A bábos csapat a baróti művelődési ház keretében szerveződött, nagyjából pedagógusok alkották, bábszínészek ugyanis nem nagyon voltak. Délutánonként próbáltunk, néhány előadást színre is vittünk. Közben Nemes Levente színházigazgatóval egy alkalommal beszélgettünk, és elmondhattam, hogy bábszínházat szeretnék létrehozni. A Tamási Áron Színházban éppen azon fáradoztak, hogy valahogy beédesgessék a gyerekeket az előadásokra. Így találkoztak a szándékok. A baróti kezdeményezés időközben technikai okok miatt közben megbukott, szerencsére azonban Nemes Levente áthívott Sepsiszentgyörgyre. Ketten jöttünk, válaszoltunk. 1998 januárjában el is kezdtük a próbafolyamatot, április 18-án pedig sor kerülhetett az első előadásunkra: Balogh Beatrix Ki a király? című művét vittük színpadra. A színház stúdiótermében dolgoztunk, ami 60-80 néző befogadására volt képes. Ez már akkor is kevés volt, hiszen egy bábszínházat általában 100-150 nézőre terveznek, hogy az intimitása is megmaradjon – elsősorban a bábok mérete miatt indokolt ez. A mai napig ugyanebben a teremben játszunk, de azt szokás mondani, hogy aki azt nem tudja értékelni, amije van, annak semmije sincs. – Hány fővel indult útjára a társulat Sepsiszentgyörgyön?
– Hat színészállást kértem. Mivel egy önálló magyar intézmény létrehozása rettenetesen körülményes lett volna, akkori tanáraim segítségével kidolgoztunk egy működőképes struktúrát. Így jutottunk a tagozatos megoldáshoz, illetve a hat állandó színészhez: három férfi, három nő, hogy minden szerepkört le tudjunk fedni. Egy bábszínházban az ember sokkal szélesebb palettán mozoghat a megformálható karakterek tekintetében. Az akkor még létező segédszínészekkel egészült ki a hat alapember. A 15 év alatt sokan megfordultak a bábszínháznál, sajnos már jó ideje a minimális létszám alatt dolgozunk, ami három stabil színészt jelent, a többiek bedolgozók. Harminc felett tartunk a bemutatókkal, azt is mondhatnánk, hogy évente minden alkalmazottra jut egy bemutató. Ilyen körülmények között meg kell oldanunk, hogy egy színésznek ne kelljen saját magával találkoznia a színpadon. A Foltos, a torkos zsiráf című előadásunkban például önmagammal találkozom a színpadon, a technikus kolléga betartja a színre a két bábut, én pedig csak beszélek.
– Hol helyezkedik el a Cimborák a hazai „térképen”?
– Kezdetben nagyon fontos szempont volt, hogy az akkor még segédszínészként dolgozó kollégák, az előadások segítségével megtanuljanak legalább egy bábtechnikát. Ezért gyakorlatilag végigpróbáltuk a teljes palettát. Elsőként kesztyűsbábbal indítottunk, aztán sor került a többire is. Igyekeztünk minden területet úgymond bejárni, most éppen az UV színházzal próbálkozunk. Nem szabad elfeledni, hogy a bábszínház jelentős szerepet játszik a gyerek pszichológiai fejlődésében, neveltetési folyamatában, mivel semmi mással nem pótolható, egyedi élményt nyújt. Az előadások során szerzi tulajdonképpen az első élettapasztalatokat, amelyek feldolgozása az élmény által sokkalta egyszerűbb, könnyebb. Ha rajtam múlna, a bábszínház-látogatást bevenném a tananyagba. Kezdetben úgy gondoltam, ha erről felvilágosítom a helyi önkormányzat képviselőit, rövid időn belül létrejön az önálló bábszínház. Nos, erről az elöljárókat a mai napig nem sikerült meggyőznöm: szándék, akarat, ember megvan hozzá, csak éppen a pénz nincs. Ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgy jelenleg Székelyföld kulturális fővárosaként van elkönyvelve, és a művelődés minden műfajban pezseg, ahhoz a Cimborák társulatának 15 éves munkája is hozzájárult. A gyerekek már igen zsenge kortól közel kerültek a művészethez, nyitottabbá váltak az új dolgok, a kultúra befogadására. Az Erdélyben létező körülbelül egytucat társulat közül a miénk talán a legmozgékonyabb, a legdinamikusabb. Megpróbálunk minden korosztályt megszólítani, ami eddig kifejezetten sikeres, hiszen a felnőtteket, valamint az általános iskolásokat is sikerült becsalogatnunk.
– Milyen a közönség dinamikája?
– Eleinte csak szervezett óvodás, iskolás csoportjaink voltak, most már a vegyes közönség jellemző. Ennek több előnye is van, egyrészt egészen más hatást ér el egy előadás, ha a gyerekek csak a saját közösségükben, társaikkal vannak együtt, vagy egy-egy jelenetnél el lehet bújni az anyuka szoknyája mögé. Másrészt mi is másként tudjuk alakítani az előadást, annak függvényében, hogy kinek is játszunk. Széles réteg látogatja az előadásainkat, az elmúlt években eljutottunk oda, hogy esti, kizárólag felnőtt előadásokat is színpadra vihetünk, mint a legutóbbi, teltházas Kire ütött ez a gyerek című kamaszmonológ. Tavaly meghaladta az ötezret az előadásainkra kíváncsiak száma.
– Milyen kihívásokkal szembesül ma a bábos szakma?
– Újabban elterjedtek a magánkezdeményezések nyomán létrejött társulatok. Ezek egy része viszonylag profi szinten működik, de több olyan is van, amelyek hályogkovács módszereket alkalmaznak. Márpedig a bábszínház a tudatalattira hat, ha jót, ha rosszat csinálsz, a nyomai menthetetlenül megmaradnak a gyerekekben. Egy káros trend is hozzácsapódik ehhez: mostanság a nagy színházak is rákaptak a biztos bevételi forrást jelentő gyerekelőadásokra, és én tapasztaltam olyat, hogy előadások megrémisztettek gyereket. Ilyen esetekben senki nem veszi a fáradtságot, hogy mielőtt a színre visz valamit, fellapozzon legalább egy gyermekpszichológiai szakkönyvet, és többek között az ott leírtakat is figyelembe véve tervezze meg az előadást. A dilettantizmus egyre nagyobb térhez jut. A Romániai Bábszínházak Szövetségén belül már felvetődött, hogy megállapodást kössünk az oktatási minisztériummal: egy szakmai szervezet döntse el, hogy egy előadást megnézhetnek-e a gyerekek.
– Hogyan ünneplik a 15. születésnapot?
– Nemzetközi fesztivált terveztünk, de erre idén nem nagyon lesz keret. Két éve mi szerveztük az Erdélyi Bábos Találkozót, azt szerettük volna nemzetközivé tenni. Így a születésnap egyhetes évadra szűkül, amelyben régebbi előadásainkat visszük újra színre.
Nagy Demeter István.
Erdély.ma.

Együttműködés az MTVA és a Román Közszolgálati Rádió között
Együttműködési megállapodást kötött pénteken a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a román közszolgálati rádió vezetője.
Az együttműködés által elsősorban egymás archívumának használatára nyílik lehetőség - mondta az aláírást követően Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója, utalva arra, hogy a magyar közmédia is rendelkezik jelentős számú, román nyelvű hanganyaggal, de a román rádió archívuma is számos magyar nyelvű felvégtelt őriz.
Hozzátette, hogy az aktualitások tekintetében napi szintű együttműködésre is módot ad a megállapodás.
Böröcz István fontosnak nevezte, hogy a közmédia és azon keresztül Magyarország erősítse jó kapcsolatát a szomszédos országokkal.
Az újságírásnak nincsenek határai - hangsúlyozta a román közszolgálati rádió vezérigazgatója, Ovidiu Miculescu. Arról is beszámolt: a jövőben rádiójátékok készítésében vagy kulturális programok bemutatásában is együttműködhet a két szolgáltató, de közös élő műsorok készítésére is lehetőség nyílik.
MTI.
Nyugati Jelen (Arad).

Orvoskongresszus Székelyudvarhelyen
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei, sorrendben 23. tudományos ülésszakát Székelyudvarhelyen rendezte meg.
E város már harmadszor gazdája az erdélyi magyar orvosok seregszemléjének, 1991-ben az első és 2000-ben a tizedik kongresszust is itt tartották. Április 11-én a továbbképző előadásokra került sor, délután pedig a Művelődési Ház nagytermében az ünnepélyes megnyitóra. Ezen Bunta Levente polgármester a székely anyaváros nevében köszöntötte Erdély magyar orvosait, gyógyszerészeit, valamint a határon túlról érkezetteket. Lukács Antal, a helyi kórház igazgatója, Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektorhelyettese, Andrészek Csaba, a helyi szervezőbizottság elnöke, valamint Egyed-Zsigmond Imre professzor, szakosztályi elnök mondott üdvözlőbeszédet. Első alkalommal osztották ki a tavaly alapított Csőgör Lajos-díjat, mely az orvosi egyetem első rektorára emlékeztet, s az egyetemszervezésben érdemeket szerzett oktatónak jár ki. A díjat Szabó Béla nőgyógyász professzornak ítélték oda, aki a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés legkövetkezetesebb harcosa volt az elmúlt években. Szilágyi Tibor olvasta fel méltatását. A Lencsés György-díjat az idén Kata Mihály szegedi gyógyszerész, egyetemi tanár kapta a marosvásárhelyi gyógyszerészképzés támogatásáért. Kopp Elemér-díjjal két kutatásban kitűnt diáklányt jutalmaztak.
A következő két napon sor került négy plenáris előadásra, s 16 szekcióban 159 dolgozatot illetve posztert mutattak be. A 650 résztvevőből 66 volt külföldi, majdnem mind Magyarországról jöttek, mindegyik ottani orvosi egyetem több tanárral is képviseltette magát. Különösen a fül-orr-gégészeti szekcióra érkeztek sokan, ennek szinte minden magyar tanára jelen volt. Az ülésszervező, Szentannai Dénes helybéli főorvos Töredékek a fül-orr-gégészet történetéről Erdélyben című előadása részletesen ismertette az első, Kolozsvárt 1916-ban Gyergyay Árpád professzor által megnyitott szakklinika történetét is. Az Infektológia–immunológia–labordiagnosztika szekció üléselnöke Bódizs György kolozsvári főorvos volt. Az Orvos- és gyógyszerésztörténelmi szekcióban Gaal György a Házsongárdi temető két világháború közötti orvossírjairól tartott előadást, Korcsog Mátyás kolozsvári nyugalmazott gyógyszerész pedig a Nivea-termékek történetét ismertette.
Az ünnepélyes megnyitó előtt a résztvevők a Szent Miklós-plébániatemplomban meghallgathatták a Szentegyházi Gyermekfilharmónia sikeres koncertjét. A zárókirándulást Székelyderzsre rendezték, ahol az UNESCO-Világörökség részét képező műemlék templomban unitárius istentiszteletre, majd a híres freskók ismertetésére került sor. A helybéli művelődési házban népi zenészek muzsikája mellett gulyásparti zárta a rendezvényt.
G. Gy.
Szabadság (Kolozsvár).

Soós Sándor: a gazdaszerepet szeretnénk betölteni
Az elmúlt másfél év alatt feladatom volt a közép-erdélyi helyi szervezetek megalakítása, így nagyon sok időt töltöttem vidéken, megismertem Kolozs megye legtöbb településének gondjait, amelyek megoldása most már a mi feladatunk is.
Nagy hangsúlyt szeretnék fektetni a közösségek megerősítésére, mert – ahogy egy falusi ember fogalmazott –, nincs a magyarságnak gazdája. Mi szeretnénk ezt a gazdaszerepet betölteni, odafigyelni, törődni a magyarsággal – jelentette ki a Szabadság kérdésére Soós Sándor, akit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) mai kongresszusa alkalmával a politikai alakulat Kolozs megyében kifejtett tevékenységéről kérdeztünk. Az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét a március 27-én tartott megyei küldöttgyűlésen bízták meg a tisztséggel. Eddig ügyvezető elnökként tevékenykedett, illetve továbbra is betölti a közép-erdélyi pártigazgatói feladatkört is.
Soós Sándor elmondása szerint eddig 14 helyi szervezetük van Kolozs megyében, de a közeljövőben továbbiak alakulnak majd meg. – Kolozs megye sajátosságait is figyelembe vesszük, a megyei elnökség összetétele is tükrözi a területi struktúrát. Kolozsváron kívül a Kalotaszeg, Mezőség és Aranyosszék kisrégiók szerinti felosztás eredményesebb munkaleosztást eredményezett. A közép-erdélyi megyei elnökökkel közösen több régióspecifikus feladatot vállaltunk fel, így például a közép-erdélyi turizmus fejlesztési tervének elkészítését, egy életképes szórványstratégia kidolgozását, a vidékfejlesztés segítését – mondta a megyei elnök.
Dinamikus, többnyire fiatal csapatuk van – hívta fel a figyelmet az EMNP politikusa, hozzáfűzve: nem rövid távú, önérdek-indíttatású tervekkel kezdték a néppárt építéséta megyében, hanem úgy szeretnék a munkájukat végezni, hogy majd az unokáknak nyugodt lelkiismerettel mondhassák: a magunk idejében minden tőlünk telhetőt megtettek, hogy átadják nekik hagyományainkat, nemzeti örökségünket, és lehetőséget teremtettek számukra, hogy itt, Kolozs megyében magyarul tanulhassanak a bölcsődétől az egyetemig, munkahelyük legyen, és magyarként megmaradhassanak.
Szabadság (Kolozsvár).

Belföldi hírek
Ismét változik az egyetemi felvételi
Az egyetemek maguk dönthetnek idén arról, figyelembe veszik-e a felvételin a középiskolai átlagot – tartalmazza a Hivatalos Közlönyben megjelent miniszteri rendeletet. „Ez egy lehetőség, amelyről az egyetemek döntenek.
Úgy vélem, nem kell a minisztériumnak megtiltania olyasmit, amit az oktatási törvény nem tilt” – mondta Remus Pricopie oktatási miniszter. A középiskolai tanulmányi eredmények figyelembevételét tavaly Cătălin Baba, az Ungureanu-kormány oktatási minisztere törölte a lehetséges felvételi szempontok közül, arra hivatkozva, hogy az a gyengébb középiskolákból magas átlaggal érkező jelentkezőket részesíti előnyben és hosszú távon igénytelenségre, érdemtelenül nagy jegyek osztogatására ösztönzi a középiskolákat. A 2013–2014-es egyetemi tanévre és az idei felvételire vonatkozó jogszabály is tartalmazza azt a korábbi rendelkezést, hogy a román tannyelvű egyetemre felvételiző kisebbségi diákok minden olyan tantárgyból anyanyelvükön vizsgázhatnak, amelyet a középiskolában anyanyelvükön tanultak.
A Magyar Nyelv Napjai Csíkszeredában
Ünnepélyes megnyitóval kezdődött tegnap a Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat, melyen többek között Péntek János, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének vezetője kifejtette: mindannyiunknak közünk van a magyar nyelvhez, de külön felelősséggel tartoznak a nyelvészek, pedagógusok, színészek, a média, a politikusok, akik mintaadók. Üdvözölte, hogy civil szervezetek is felvállalták a nyelvápolást, mint például Csíkszeredában az Édes Anyanyelvünkért Szövetség. A Sütő András Nyelvőrzési Díjat – melyet azok a nyelvészek, nyelvművelők vagy közéleti személyiségek kapják, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodnak – idén Hegyeli Attila kapta, aki tizenkét évet dolgozott azért, hogy a csángó magyarok tanulhassák anyanyelvüket, elindította az erre irányuló programot, amely több mint ötezer csángó diákot érintett.
Elnököt választott a Minta
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági partnerszervezeteként alapított Minta tegnapi I. Országos Alakuló Küldöttgyűlésén Tőke Ervint, az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselőjét választotta a szervezet elnökévé. Tőke Ervin kijelentette, a Minta „jó ügyet és jó politikai közösséget” támogat, a tagok pedig az elmúlt választási év politikai kampányai során is bebizonyították, hogy „erős ellenszélben” is képesek dolgozni. Fontosnak nevezte, hogy a Minta megoldást találjon a fiatalok kivándorlása ellen, mert az „hasonló módon tizedeli a közösséget, mint egy háború”. Úgy fogalmazott, „túlélésünkhöz és reménybeli megerősödésünkhöz egy út vezet, a Székelyföld és az Érmellék területi autonómiája.”

Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)

Gábor Áron hazatérése (Szoborhistóriák)
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Kőrösi Csoma Sándor szobra Marosvásárhelyen
1940-ben Marosvásárhelyen megalapítják a M. Kir. Állami Kőrösi Csoma Sándor Polgári Fiúiskolát. Az épület a Bernády György téren áll, ma a Petru Maior Egyetem működik benne. 1941-ben felkérték Dabóczy Mihály erdélyi származású budapesti szobrászművészt, készítené el Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobrát, melyet az iskola előtti kis térre állítanának fel. 1943. szeptember 26-án ünnepélyesen fel is avatták.
Ez volt az akkori Magyarországon Kőrösi Csoma Sándor első egész alakos szobra. Csupán pár hónappal élte túl felállítása első évfordulóját, mert 1944 végén a visszatérő román hatalom ledöntette, a fej letörött, a szobortestet sikerült a közüzemek udvarára menekíteni. A talapzat viszont a helyén maradt. Naponta elhaladtak mellette – az akkor még magyar nyelvű – Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatói.
A magyar forradalmat megelőző 1956-os politikai enyhülés légkörében egy egyetemi gyűlésen az akkor hatodéves Toró Árpád mintegy testamentumként hagyta az alsóbb évesekre, hogy „addig ne nyugodjatok, amíg rendbe nem teszik a Bolyaiak sírját, amíg vissza nem állítják talapzatára Kőrösi Csoma Sándor szobrát, hadd tudja a világ, hogy kik vagyunk és mit akarunk”.
Egy hónap múltán – már a forradalom bukása után – a megyei pártbizottság ismét összehívta a diákság vezetőit, mintegy leszerelni az ellenséges hangulatot. Fazekas János jelenlétében a diákvezetők megint felsorolták elvárásaikat, köztük a Csoma-szobor visszaállításának gondolatát is, azzal érvelve, hogy nem politikus, hanem egyetemes, világhírű tudós volt. Szilárd meggyőződésem: a diákok követelése nagy szerepet játszott abban, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány pártvezetése jóváhagyta a szobor újraállítását, és felkérték Kulcsár Béla szobrászművészt, faragja újra a fejet. Persze nem az eredeti helyen – a forgalmas utca melletti téren –, hanem a Bulevárdként ismert vársétányon, a Mészárosok bástyája közelében, ahol 1962 óta ma is áll. Ez az epizód is hozzá tartozik Kőrösi Csoma Sándor marosvásárhelyi szobrának történetéhez.
Dr. Nagy Lajos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Toró: Kamarillapolitika helyett átlátható, kiszámítható politikát
Második küldöttgyűlését tartotta Kolozsváron az EMNP
Újraválasztották Toró T. Tibort az Erdélyi Magyar Néppárt elnöki tisztségébe a szombati küldöttgyűlésen. A héttagúra bővült elnökségben a visszavonulását személyes okokkal magyarázó Gergely Balázs helyett a torockói Király Melindát választották a közép-erdélyi régióért felelős alelnöknek. Az országos testület további tagjai: Szilágyi Zsolt alelnök (külügy), Papp Előd alelnök (Székelyföld), Zatykó Gyula alelnök (Partium), dr. Zakariás Zoltán, az Országos Választmány elnöke és Benedek Erika, az Országos Önkormányzati Tanács elnöke. A küldöttgyűlésen többek közt elfogadták a néppártnak az alkotmánymódosításra és a regionalizációra vonatkozó programadó dokumentumát, gazdasági és vidékfejlesztési koncepcióját, az államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó elképzeléseit. Egyetértettek azzal, hogy a romániai magyarság gondjait csakis az autonómia oldhatja meg.
NAGY-HINTÓS DIANASZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

EMNP kongresszus Kolozsváron: párttal az autonómiának
Alaposan ráérzett a közhangulatra Marc Gafarot, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetősége, amikor magyar nyelven, „Egészséget, autonómiát!” felkiáltással köszöntötte az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 2. országos küldöttgyűlésének részvevőit. Persze nem tudhatjuk, miként szolgál a több mint 400 küldött egészsége, az viszont tény, hogy a Kolozsvárt szombaton rendezett kongresszuson elhangzott felszólalások alfája és omegája az önrendelkezés igénye, annak kivívási lehetősége volt.
Fővédnöki beszédében Tőkés László azzal adta meg az alaphangot: területért jogokat, Trianonért cserébe autonómiát követel mindenütt a Kárpát-medencei magyarság, és ez az eszme egységes nemzetpolitikai, határon túli stratégiai szemléletté formálódik. Az EP-képviselő leszögezte, az erdélyi magyarság sem akar néprajzi kiállítás tárgyává lenni, számára pedig nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe.
„Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni az egyesült Európában” – állapította meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Az EMNP anyaországi testvérpártja, a Fidesz üdvözletét is tolmácsolva Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szerbia és a 2008-ban függetlenedett Koszovó viszonyának normalizálásáról az egy nappal korábban született megállapodás szerves része az észak-koszovói szerbek autonómiája. A fideszes politikus szerint a brüsszeli megegyezés a magyarság számára is inspirációként hathat. (A küldöttgyűlés egyébként határozatban kérte Románia kormányát, ismerje el Koszovó államiságát). Németh közölte, Magyarország teljes eszköztárával támogatja az erdélyi magyarságot a régióátszervezéssel kapcsolatban, szerinte a közösség által egységesen védelmezett régióhatárok nehezen lesznek figyelmen kívül hagyhatók. Miközben sem az RMDSZ, sem az MPP nem képviseltette magát a néppárti kongresszuson, a magyarországi, valamint a kárpátaljai, felvidéki, ausztriai magyar szervezetek vezetői az EMNP által kitűzött célokat méltatták, és sok sikert kívántak ezek, illetve – Szili Katalin, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága autonómiaalbizottságának, a Szociális Unió párt elnökének szavaival élve – a „piros-fehér-zöld mezős beruházásként” indult pártépítés megvalósításához.
Hármas össztűzben
Zöldmezős beruházásként emlékezett vissza az EMNP 2011-es megalapítására Toró T. Tibor is, aki szerint az alakulatnak a politikából kiábrándultak számának gyarapodása, a 2012-es választási kampányok közepette kellett beépülnie a két rivális magyar párt közé. „Hármas össztűzben kellett helytállni, hiszen az RMDSZ a képviselet, a fenyős párt az alternatíva monopóliumát védte, a román hatóságok pedig a nemzetállamot, veszélyforrásként tekintve ránk” – hangzott el az elnöki beszámolóban. Másfél évnyi pártépítés során 14 megyei szervezetet és 179 helyi szervezetet alapítottak, létrejött az önkormányzati képviselők munkáját összehangoló helyi, regionális és országos szinten működő önkormányzati tanács, az országos választmány, a Minta ifjúsági partnerszervezet, valamint az EMNT-vel közösen fenntartott 12 szaktestület. Toró ígéretesnek nevezte, hogy három erdélyi magyarból ma már kettő ismeri az EMNP-t és céljait, a tavalyi helyhatósági és parlamenti választáson elért eredmény pedig elegendő a folytatáshoz. „Ha kevesebb szavazatot kapunk, elbizonytalanodunk, ha többet, akkor elbízzuk magunkat. Az autonómia, az európai Erdély felé vezet a néppárt útja, amelyen akkor is érdemes végighaladni, ha göröngyös, kanyargós” – szabta meg az irányt a pártelnök.
Különben a küldöttek – ellentétben például az RMDSZ miniparlamentje, az SZKT szónokaival – nem foglalkoztak a rivális politikai alakulatokkal, elsősorban a szervezetépítés, a választási kampány terén szerzett tapasztalataikat osztották meg, többször hangsúlyozva a szórványmagyarság felkarolásának fontosságát. Visszatérő motívum volt viszont a felső vezetők – sőt számos külhoni meghívott – körében a párttal stratégiai partnerséget ápoló EMNT magyarországi finanszírozásáról közölt Transindex-cikk. Mint ismert, a portál tényfeltáró anyaga szerint az EMNP-hez és a nemzeti tanácshoz kötődő civil szervezetek tavaly közel egymillió euró támogatást kaptak a magyar költségvetésből és állami tulajdonban levő magyarországi vállalatoktól. Németh Zsolt leszögezte, a budapesti kormány semmilyen romániai pártot, pártpolitikai tevékenységet nem támogat, az Erdélybe érkező állami támogatások a demokrácia-központokhoz érkeztek, amelyek a magyar állampolgárság igénylése folyamatában nyújtanak segítséget az erdélyi magyaroknak. Toró T. Tibor a pártpolitikai rivalizálásnak tudta be a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő portál cikkét, Tőkés László azonban „obskurus, sötét sajtótámadásnak” nevezte, akárcsak a Maszol.ro korábbi, az Európai Néppárton belül a Fidesszel szemben állítólag felmerült bírálatokat megszellőztető írását. „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű! Az RMDSZ a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kap, amellyel még soha nem számolt el adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják” – jelentette ki a néppárt védnöke. Szerinte az RMDSZ-nek az „fáj”, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat „számolatlanul öntötte” az adófizetők forintjait a szövetség alapítványaiba, például 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 2,5 millió eurót kapott. Hozzátette, míg az Iskola Alapítvány 200 millió forintért osztotta Erdélyben a magyar oktatási-nevelési támogatást, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) jelenleg ugyanezt a munkát ötödanynyiért végzi el.
EP: győzködi Tőkést az EMNP
Gergely Balázs országos alelnöknek a napokban igaza volt, amikor beharangozta, hogy meglepetést is tartogat az EMNP-kongresszus. Az elsőt éppen ő szolgáltatta bejelentésével, miszerint személyes okok miatt – a néppárt kolozsvári elnöke másodszor néz apai örömök elé – nem vállal újabb mandátumot az országos vezetőségben. Váratlan bejelentésnek számít a Tőkésé is, miszerint már nem kíván indulni a jövő évi EP-választáson, mivel pihenni szeretne; szerinte az EMNP önállóan is bejutna a brüsszeli törvényhozásba. Kérdésünkre Toró T. Tibor elmondta, ha egy közösségnek van egy olyan történelmi személyisége, mint a magyarság érdekeiért 25 éve következetesen kiálló Tőkés László, akkor mindent meg kell tenni, hogy folytathassa brüsszeli munkáját. Az elnök szerint az alakulat még nem döntött esetleges indulása mikéntjéről, de ha kell, százezer aláírást gyűjt Tőkés támogatása érdekében. Az elnöki posztra egyedül pályázó Torót egyébként tíz ellenszavazat mellett választotta újra a kongresszus, az ötről héttagúra bővült elnökségben Király Melinda közép-erdélyi, Papp Előd székelyföldi, Szilágyi Zsolt nemzetstratégiai és külpolitikai és Zatykó Gyula partiumi alelnökön kívül a grémiumban helyet kapott Benedek Erika, az országos önkormányzati tanács, valamint Zakariás Zoltán, a választmány elnöke.
Az újraválasztott elnök következő kétéves mandátumának prioritásai között vázolta a szervezetépítést (az alakulat minden településen meg akarja vetni a lábát, ahol a magyarság aránya eléri a tíz százalékot), a magyar közösség gondjaira választ adó szakpolitikák kidolgozását, a többségi társadalomnak az autonómiáról alkotott közgondolkodása alakítását. „Rendet teremtene” a néppárt az erdélyi autonomista táborban, ugyanakkor arra törekszik, hogy hogy a lehető legtöbb erdélyi magyar megszerezze a magyar állampolgárságot, és részt vegyen a 2014-es országgyűlési választáson. Toró a Krónika kérdésére elmondta, szeretnének legalább az RMDSZ-éhez hasonló politikai súlyra szert tenni, hogy rákényszerítsék a szerinte a bukaresti kijárási politikára koncentráló szövetséget az akcióegységre. „Számszerűsítve most még nem tudom megmondani, milyen eredménnyel lennék elégedett a 2016-os romániai választásokon, de ki akarjuk egyenlíteni az RMDSZ túlsúlyát, mélyíteni pártunk beágyazottságát” – jelentette ki Toró, nem zárva ki, hogy alakulata önálló jelöltet indítson a jövő évi romániai államfőválasztáson.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár).

Tájékoztató körút az egyetemi felvételiről
Tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, majd kora délután a segesvári Mircea Eliade Kollégium volt a színhelye a 16. felvételi tájékoztató körútnak, amelyet az Országos Magyar Diákszövetség szervezett. A Bolyai középiskola tanári szobája előtt felállított standokon mutatták be az Egyetemi kalauz 2013- as kiadványát, s beszédes lányok és fiúk népszerűsítették a helyi és az ország nagy egyetemi központjai által ajánlott lehetőségeket.
Az évek óta rendszeresen megjelenő Egyetemi kalauz tartalmazza a magyar alapítványi felsőoktatási intézményeket, a magyar egyházi felsőoktatási intézményeket, a magyar tannyelven is oktató állami egyetemeket, a nagyobb egyetemi központokban levő román állami egyetemeket (32), valamint a magyarországi felsőoktatási intézmények romániai konzultációs központjait. A kalauzban olvashatók az idei felvételivel kapcsolatos információk: a beiratkozás ideje, a felvételi időpontja, a beiratkozáshoz szükséges iratok, beiratkozási díj, tandíj, a felvételi átlag kiszámításának módja. Amint Constantinescu Krisztina, a diákszövetség oktatási referense elmondta, a kalauzban részletesen beszámolnak a képzésekről, ösztöndíj- lehetőségekről, az egyetemekről, a bentlakásokról, az egyetemi központok művelődési és szórakozási lehetőségeiről, a diákszervezetekről.
Azt is megtudtuk, hogy a diákszövetség két karavánt indított útra, az egyiket a Partiumban tanuló végzős diákoknak, kilenc városba, a másikat a Székelyföld tíz településére.
A felvételi kalauz mellett a népszerűsített egyetemekről külön szórólapokat gyűjtöttek, amelyeket a standokon kínáltak. A Bolyai középiskolában Marosvásárhelyről a Művészeti Egyetem, a Református Kántor- tanítóképző Főiskola, a Sapientia EMTE hallgatói álltak szóba az érdeklődőkkel, s jelen voltak a nagyváradi, bukaresti, temesvári egyetemek képviselői is.
Az országos diákszövetség felhívására más marosvásárhelyi középiskolákból is érkeztek osztályok, diákok tanári kísérettel, hogy első kézből tájékozódjanak a továbbtanulási lehetőségekről. A cél az, hogy minél több középiskoláshoz eljuttassák a pontos tájékoztatást a tudatos és felelősségteljes készülődés érdekében. Az idei egyetemi felvételi újdonsága, hogy eltörölték azt a megkötést, miszerint az elmúlt évben a négy középiskolai év átlagát nem lehetett figyelembe venni. Az egyetemek többsége képességfelmérő tesztet, interjút is szervez a felvételizők tehetségének, érvelési, logikai képességének a vizsgálatára. Újdonság az is, hogy több felvételi időszakot szervezhetnek az üresen maradt helyek betöltésére – tájékoztatott Constantinescu Krisztina.
(b.gy.)
Népújság (Marosvásárhely)

Bukhat az erdélyiek magyar érettségije
Rendőrségi feljelentést tett az Emberi Erőforrások Minisztériuma az erdélyi fiatalokat magyarországi érettségire felkészítő Sziltop Nonprofit Kft. ellen. A Magyar Nemzet cikkezett arról, hogy a budapesti tárca szerint a társaság jogosan igényelhet normatív hozzájárulást az állami költségvetésből a magyar állampolgársággal rendelkező romániai diákok után is, a Székelyföldre kihelyezett osztály működtetéséhez azonban engedélyt kellett volna kérnie az oktatásért felelős minisztertől.
A napilap megtudta, mivel ez nem történt meg, a romániai oktatással és vizsgáztatással a cég szabálysértést követ el, amiért a tárca feljelentést tett.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, a Sziltop tavaly jelentette be, hogy magyar állami normatív támogatással működtetne a Székelyföldön levelezői jellegű, ingyenes gimnáziumi oktatást, és készítene fel magyar állampolgársággal rendelkező erdélyi fiatalokat magyarországi érettségire. A cég az anyaország egyik legnagyobb, 160 tagiskolából álló, tizenhatezer diákot oktató magániskola-hálózatát működteti, és tizenhetedik éve folytat esti és levelező gimnáziumi felnőttoktatást. A Sziltop által fenntartott Kölcsey Ferenc Gimnázium vásárosnaményi levelező tagozata keretében tavaly szeptemberben indították be az oktatást: Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön 200 jelentkezőnek tartanak felkészítő konzultációt havonta egyszer. Mivel a cég bevallottan nem akar versenyezni a helyi középiskolákkal, oktatási ajánlata a felnőtteknek szólt, így a Székelyföld számos településéről beiratkozott fiatalok átlagéletkora 28–30 év közötti. Közülük mintegy százan rendelkeznek magyar állampolgársággal is, felkészítésükért a társaság 40 ezer forint (600 lej) normatív támogatást kap diákonként a magyar államtól havonta.
Szilasi György, a Sziltop Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója tegnap a Krónikának elmondta, nem értik, mit kifogásol erdélyi tevékenységükben a budapesti minisztérium, hiszen az illetékes magyarországi kormányhivataltól beszerezték a szükséges engedélyt, a székelyföldi diákokat a vásárosnaményi tagozatra íratták be. „Arra nem kell engedélyt kérnünk, hogy elküldjünk néhány vendégtanárt, és oktassuk az erdélyi diákokat. Semmiféle tájékoztatást nem kaptunk a minisztériumtól, mindössze azt tudjuk, hogy feljelentést tettek ellenünk Budapest V. kerületi rendőrkapitányságán” – nyilatkozta lapunknak Szilasi György. Az igazgató értetlensége annál nagyobb, hogy Erdélyben kifejtett tevékenységükhöz levélben gratulált Orbán Viktor kormányfő és Áder János köztársasági elnök, Bába Iván, a külügyminisztérium közigazgatási államtitkára pedig jóváhagyta, hogy a májusban esedékes, csaknem ötven diák részvételével tartandó érettségi vizsgát Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán szervezzék meg. Kérdésünkre, miszerint fennáll-e a veszélye, hogy a sikeresen vizsgázó erdélyi hallgatók ne kapjanak magyar érettségi oklevelet, Szilasi György úgy válaszolt, nem tudja elképzelni, miért ne kaphatnának, a társaság nem látja ennek semmi akadályát. „Szeretnénk alaposabban megismerni a minisztérium álláspontját, a feljelentés okát. Ha a tárca elgáncsolja a székelyföldi vizsgát, akkor erdélyi hallgatóink számára megrendezzük Magyarországon” – szögezte le az ügyvezető igazgató.
Különben a Sziltop Nonprofit Kft. vendégtanárai öt tantárgyból készítik fel a székelyföldi fiatalokat, és eddig összesen száz kihelyezett órát tartottak; a magyar rendszerű vizsgán románból idegen nyelvként érettségizhetnek. Szilasi Györgytől megtudtuk, bár a magyar államtól csak a magyar állampolgárságú hallgatók után kapnak támogatást, ingyenessé tették a levelezői konzultációt az egyelőre nem honosultak számára is, mivel nem akarnak különbséget tenni magyar és magyar között. Egyébként román politikusok tavaly a hazai oktatási rendszer elleni „szabotázsakciónak” nevezték a kezdeményezést, és a Sziltop tevékenységének kivizsgálására szólították a bukaresti oktatási minisztériumot. Szerintük a magyarországi oktatási intézmény olyan romániai magyar fiataloknak adna érettségi bizonyítványt, akik Romániában elbukták a vizsgát, ezért fennáll a veszélye, hogy a diákok felhagynak a tanulással a „könnyűszerrel megszerezhető” magyar oklevél láttán.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Hasznos idióták és kártékony bölcsek
Gazda József a Székelyföld emblematikus személyisége, aki sokat tett életében az erdélyi magyar identitáshatárok fenntartása és ezeknek a határoknak a színvonalas szellemi tartalommal való feltöltése érdekében.
Amikor egy ilyen ember szólal meg valamilyen kérdés kapcsán, akkor a hozzászólásnak alappal van súlya, és ha az állásfoglalás ferdít, az okozott sebek nem indokolatlanul fájnak. A Hasznos idióták... című írást (Háromszék, 2013. április 17.) Gazda József feltehetően az előtt írta, mielőtt megjelent volna a kérdéssel kapcsolatos véleményemet részletesebb formában tükröző interjú, amelyet Cseke Péter Tamás készített, és a Magyar Szó Online, illetve az Erdélyi Riport kiadványokban tett közzé. Álláspontja ugyanis kizárólag egyetlen megállapításra reflektál, amelyet egy MTI-hír alapján a hazai magyar nyilvánosság több fóruma a kontextusból kiragadott formában, többnyire pontatlanul közvetített a hazai magyar olvasóközönség felé. Noha Gazda József reflexiója súlyosan megbélyegző és igazságtalanul torzít, mégis hálásnak kell lennem neki, hogy ürügyet szolgáltatott a következő pontosításokra. Az MTI híranyaga e kritikus részlet tekintetében precíz ugyan, a hazai sajtóanyagok többségének figyelme mégis elsiklik afölött, hogy az inkriminált kijelentésem az etnikai alapú területi autonómiára vonatkozott. Gazda József is nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: „Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk”. Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze. 2011-ben egy kötetet jelentettem meg a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál, amelyben a politikatudomány autonómiát alátámasztó érveit vettem számba, kimutatva, hogy az etnikai vagy nyelvi alapon megosztott társadalmakban az autonómia szükségessége közvetlenül adódik a demokrácia politikai projektként való fölvállalásából. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az általunk sokat emlegetett, létező autonómiaalakzatokhoz rendszerint göröngyös út vezetett el. Létrejöttük történetében sok múlott a nemzetközi kontextuson, a szereplők bölcsességén és kitartásán, és egyértelmű, hogy nincs recept, ami alapján biztosra vehetően el lehetne jutni az autonómiához. Számolni kell azzal is, hogy a létező autonómiaalakzatok jelentős részét elhúzódó konfliktusokat lezáró megállapodások hozták létre (ezzel a részlettel kapcsolatban többen emlegetik a nemzetközi rezsim „perverz következményeit”, arra utalva, hogy a békés eszközöket alkalmazó kisebbségekre nem figyel oda a nemzetközi közvélemény), illetve azzal, hogy a viszonylag hosszú időn át stabil berendezkedésnek számító katalán autonómia vagy skót devolúció radikalizálódása és elindulása az elszakadás útján nem tesz jó szolgálatot a jelenlegi autonómia-törekvéseknek. Többek között ezekre gondolva állítottam, hogy tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia. A Cseke Péter Tamás által készített interjúban azt is kifejtettem: a jelenlegi világhelyzetben elképzelhetetlen, hogy Romániában a román többség akaratától függetlenül vagy annak ellenében jöjjön létre az autonómia bármilyen formája. Az autonómia lényege a hatalommegosztás, amihez politikai akaratra van szükség, az ehhez szükséges feltételek pedig jelenleg nem adottak Romániában, különösen ami a területi alapú etnikai autonómiát illeti. Ez az én véleményem ebben a kérdésben, amely mögött sok munka és szerteágazó tapasztalat van, de álláspontom – természetesen – nem több, mint egyike a lehetséges álláspontoknak. Nagyon hálás lennék, ha valakinek – például Gazda Józsefnek – sikerülne érvekkel bebizonyítania, hogy tévedek, akár abban a formában, hogy premisszáim helytelenek, akár abban az értelemben, hogy a következtetéseim elhibázottak. Sajnálatos adottsága erdélyi magyar közgondolkodásunknak, hogy a sorskérdéseinkkel kapcsolatos vitákban az érvek helyét egyre inkább az olyan minősítgetések veszik át, mint például a „hasznos idióta”. Gazda József csúsztatásának van egy további, a kérdés lényegét kiforgató eleme: álláspontomat, ha közvetve is, az RMDSZ érdekeit kiszolgáló nézetként állítja be. Az autonómia kérdésével kapcsolatos nyilvános állásfoglalásaimban többször próbáltam arra felhívni a figyelmet, hogy a román közgondolkodás főáramára jellemző, az autonómia kérdését zsigerből elutasító magatartás történelmi okok mellett arra is visszavezethető, ahogy az erdélyi magyarság nevében fellépők az elmúlt bő húsz év során az autonómiáért folytatott küzdelmet felfogták, illetve kivitelezték. A történet lényege röviden az, hogy az autonómia kérdését visszatérően rövid távú politikai céloknak rendelték alá, az autonómiaigényt megjelenítő kommunikációt pedig felkészületlen, a kérdéshez alapvetően nem értő szóvivőkre bízták. Többek között ennek is köszönhető, hogy az erdélyi magyarság által követelt autonómia lényegét illetően egymásnak ellentmondó üzenetek jutottak el a román közvéleményhez, amelyek azt eredményezték, hogy a fogalomhoz társított képzetek igen széles szemantikai skálán mozognak, a decentralizációtól kezdve az önkormányzaton át a nemzeti önrendelkezésig. Ahelyett, hogy a kérdést sikerült volna bevinni a közpolitikai viták napirendjébe, azt értük el, hogy a román társadalom egészében egy igen hatékony immunrendszer jött létre, amely rendkívül eredményesen mozgósítja az ellentestjeit valahányszor az autonómia kérdése felbukkan a nyilvánosságban. Ennek az adottságnak a kialakításában az RMDSZ-nek természetesen igen komoly felelősségrésze van, de egyáltalán nem válik az esélyeink javára az sem, hogy egy ideje három politikai szervezet licitálja túl egymást az autonómia kérdésében. És van végül Gazda József állásfoglalásának egy szomorú összetevője is. Mívesen szerkesztett mondataival azt sugallja olvasóinak, hogy a Székelyföld érdekeit árulja el az, aki az erdélyi magyar közgondolkodást jelenleg kényszerpályán tartó illúziókkal próbál leszámolni. A jól felfogott közösségi érdek kétségkívül olyan dolog, aminek tekintetében a kompromisszum nem jöhet szóba. De az adottságokkal nem számoló rögeszmék és a tájékozatlanságra alapozott előítélet fölöttébb kártékony csatlósai a kisebbségi jogharcnak. Gazda Józseftől elvárható volna, hogy felismerje: az újra és újra kivitelezhetetlennek bizonyuló célért folyó küzdelem azt eredményezi: egyre többen látják ma már értelmetlennek az autonómiakérdés feszegetését, az erdélyi magyar közgondolkodás egészére pedig rátelepszik a kollektív kudarcérzet. Az elhibázott, teljesíthetetlennek bizonyuló jövőkép demoralizál, és elveszi az emberek kedvét attól, hogy itt és most elvégezhető feladatokra összpontosítsanak. Magyarán: hogy a csodavárás helyett méltó tartalmat adjanak az autonómia létező vagy rövid távon elérhető formáinak. Nem tudom, valóban vannak-e hasznos idióták, akik a Gazda József által oly találóan megbélyegzett szerepet játsszák el ma a magyar–román relációban, de attól tartok, minden kétséget kizáróan vannak kártékony bölcsek, akik minden erejükkel azon vannak, hogy az erdélyi magyarságot megtartsák az előítéletekkel terhelt jövőképek fogságában. Salat Levente
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felmentette Kézdivásárhely volt polgármesterét a brassói bíróság
A Brassói Táblabíróság felmentette a korrupció vádjával első fokon négy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Rácz Károlyt, Kézdivásárhely volt polgármesterét. Az ítélet nem jogerős.
A Brassói Táblabíróság honlapján szerdán megjelent bejegyzés szerint a volt polgármesternek azt a 41 ezer lejt (2,8 millió forintot) sem kell kifizetnie a feljelentőnek, amelyre az első fokon ítélkező Kovászna Megyei Törvényszék kötelezte. A bíróság a vagyona zárolását is feloldotta.
A 18 ezer lakosú Kézdivásárhelynek a Magyar Polgári Párt (MPP) színeiben megválasztott polgármesterét 2011 márciusában tartóztatták le korrupció vádjával. A Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vádirata szerint a polgármester 2010 februárjában kenőpénzt kért és kapott egy vállalkozótól annak érdekében, hogy egyengesse a vállalkozó és a városháza közötti, 2,12 millió lej (129 millió forint) értékű sóderszállítási szerződés zökkenőmentes teljesítését.
Rácz Károly elismerte, hogy pénzt kapott a vállalkozótól, de azt állította, hogy kölcsönkért tőle. Egy hónapot töltött előzetes letartóztatásban, de a brassói táblabíróság indokolatlannak tartotta az intézkedést, és szabadlábra helyezte. Polgármesteri feladatait ellátta a 2012 júniusában tartott önkormányzati választásokig, amikor a 91 százalékban magyarok által lakott székelyföldi város lakosai leváltották tisztségéből.
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei szervezetének elnöke az Agerpres hírügynökségnek szerdán elmondta, az ítélet azt bizonyítja, hogy Rácz Károlyt „politikai okokból" tartóztatták le annak idején. „Nem azért volt vizsgálati fogságban, mert törvénytelenséget követett volna el, hanem azért, mert valakinek nem tetszett" – nyilatkozta Kulcsár Terza József.
MTI
Erdély.ma

Az erdélyi magyarok csak kevéssel élnek rosszabbul a magyarországiaknál
Az erdélyi magyarok csak kevéssel élnek rosszabbul, mint a magyarországiak, és az anyagi helyzetük megítélésében elégedettebbek, mint a magyarországiak – jelentette ki Veres Valér szociológus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem előadó tanára szerda este egy tudományos előadáson Kolozsváron.
A szociológus egy összehasonlító kutatás következtetéseit ismertette az erdélyi magyar akadémia szerepét betöltő Erdélyi Múzeum-Egyesület fórumán. A felmérés adatait Magyarországon 11 ezer fős, Erdélyben 4000 fős mintából gyűjtötték 2008-ban. Hozzátette, a gazdasági válság bizonyos mértékig módosította a helyzetet, de a kutatás által leírt folyamatok ma is érvényesek.
A kutatás során vásárlóerő-paritáson és ekvivalens (egy fogyasztási egységre jutó) átlagjövedelem szerint is összehasonlították a Magyarországon lakók és az erdélyi magyarok anyagi helyzetét. Az adatokból az derült ki, hogy az erdélyi jövedelmek vásárlóereje a magyarországiak 68 százalékát, a vidéki magyarországi jövedelmek vásárlóerejének pedig a 72 százalékát teszi ki. A számsorok azt is mutatták, hogy a különbség évről évre csökken.
A fogyasztási egységre számolt úgynevezett ekvivalens átlagjövedelem esetében még kisebb különbséget mértek. Az erdélyi magyarok jövedelmei a magyarországiak 77,7 százalékát, a vidéki (Budapest nélküli) magyarországi jövedelmeknek pedig 81,9 százalékát tették ki. Veres Valér azért tartotta indokoltnak a vidéki Magyarországgal való összehasonlítást, mert a főváros Magyarországon és Romániában is kilóg a sorból, és a romániai magyaroknak elenyésző része él a román fővárosban.
A vizsgálat kimutatta, hogy Erdélyben több szempontból is élesebb az ellentétek, mint Magyarországon. Nagyobbak a különbségek a szegény és a gazdagabb rétegek, a falusi és a városi jövedelmek, életkörülmények között. A legszegényebbek sokkal szegényebbek Erdélyben, mint Magyarországon, a gazdagabbak között viszont nem olyan nagyok a különbségek. „Az erdélyi inaktívak helyzete sokkal rosszabb mint a magyarországiaké, ám ha Erdélyben valakinek van munkája, nem él sokkal rosszabbul, mint a magyarországi hasonló helyzetben lévő" – fogalmazott Veres Valér. A lakhatási körülmények és a háztartások ellátottsága tekintetében jelentős erdélyi lemaradás látszik, de ezt némiképp ellensúlyozza hogy az erdélyiek nagyobb arányban mennek el nyaralni, mint a magyarországiak.
A felmérés ugyanakkor azt is kimutatta, hogy az erdélyiek elégedettebbek az anyagi helyzetükkel, mint a magyarországiak.
MTI
Erdély.ma

Az RMDSZ-kerületek összefogásával fejezik be a segesvári Petőfi-szobrot
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének 18 kerülete összefogással támogatja a segesvári Petőfi- szobor felavatását. Erről a tegnap döntöttek a Kerületi Elnökök Konzultatív Tanácsának ülésén. Az RMDSZ-kerületek kiemelt rendezvényként anyagilag is támogatják a segesvári szervezetet az öt éve elkezdett projekt megvalósításában. Gáll Ernő, Segesvár kerület elnöke elmondta, a szórványban élő segesvári magyar közösség lehetőségeit meghaladja a kihívás.
Az RMDSZ, a minisztériumok és önkormányzat hathatós támogatásával sikerült a várban rehabilitálni a parkot, előteremteni a szobortalapzat költségeit, tulajdonképpen már csak az avatóünnepség van hátra. "A kerületi elnökök úgy döntöttek, hogy kiemelt projektként kezelik a segesváriak ügyét, anyagi szolidaritást vállalva egy méltó avatóünnepség szervezésében. Rendkívül pozitívan értékelem ezt a gesztust, lévén jelzésértékű, egymásrautaltságunk tudatát erősíti, ami voltaképpen a Maros megyei magyarság és az RMDSZ ereje. Mi valóban együtt lehetünk erősek, szórványban és tömbmagyar vidéken élő magyarok, Palotailvától Szovátáig, Nyárádszeredától Szederjesig, Marosvásárhelytől Hadrévig. Az idén a segesvári Petőfi-szobor mellett még két településen, Marosludason és Marosszentgyörgyön állítanak emléket a nemzet költőjének. Ez is jelzi, hogy a demográfiailag különböző helyzetben élő magyar közösségeknek azonos az identitástudata. Meggyőződésem, hogy Maros megyében a szórvány- és tömbmagyarság összefogására kell és lehet erős érdekvédelmi politikát építeni" – mondta Brassai Zsombor megyei elnök.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarellenes „alkotmányozók”
Demokrácia- és kisebbségellenesre sikeredett az az alkotmányozó fórum, amelyet a fővárosi Pro Democraţia Egyesület (APD) szervezett szerdán a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Míg a szervezők megfeledkeztek a civil társadalom magyar képviselőit meghívni a nyilvános vitára, a nacionalista hangnemről a helyi Petru Maior Egyetem mintegy húsz tanára és diákja gondoskodott.
Az európai szemléletéről ismert Cristian Pîrvulescu, a Pro Democraţia Egyesület elnöke főszervezőként ugyan hasznosnak és termékenynek nevezte az elhangzottakat, azonban ő sem gondolhatta komolyan, hogy a Petru Maior Egyetem képviselőinek javaslatai maradéktalanul bekerülhetnek egy 21. századi európai állam alaptörvényébe. A felsőoktatási intézet tanárai és joghallgatói a román nyelvtudás kötelezővé tételétől a kettős állampolgárok választhatósági jogának megvonásáig számos olyan tételt fogalmaztak meg, amelyet viszont szeretnének látni a készülő alkotmányban.
Ioan Sabău-Pop ügyvéd, az egyetem tanára, aki a '90-es évek elején a Vatra Românească alapító tagjaként szerzett magának hírnevet, kijelentette: Románia nem Dél-Tirol és nem Katalónia, az országban nem szabad semmiféle régiósítási tervet véghezvinni, hisz az az általa szomorú emlékűnek nevezett Magyar Autónom Tartományra vagy éppenséggel a Szovjetunióra emlékeztetne. Sabău-Pop megítélése szerint ugyanakkor csak azok lehetnek államalkotók, akik mindig is itt éltek, ez pedig csakis a román nemzet. „Hogy legyenek az új alkotmány szerint államalkotó közösség az, amely tagadja Trianont, és nem ismeri el a gyulafehérvári egyesülést?" – tette fel a költői kérdést az egyetemi tanár, mintegy zárójelben említve meg, hogy 1920-ban Magyarország mintegy 200 ezer, az ország területén élő románt nemzettelenített. A szélsőséges nézetei miatt hírhedt jogász-pedagógus ugyanakkor Ciprian Dobre megyei tanácselnöknek, a konferencia házigazdájának sűrű bólogatásai közepette azt is javasolta, hogy csakis olyan személy legyen választható az alkotmány szerint, aki egyetlen állampolgársággal rendelkezik.
Börtön az 1. cikkely vitatóinak
Sabău-Pop javaslatait a felszólaló diákok közül párnak sikerült fölülmúlnia. Egy másodéves hallgató azt javasolta a konzultatív jelleggel létrehozott testületnek, hogy foglaltassa alkotmányba, hogy a román nyelvtudás minden egyes állampolgár számára kötelező. „Természetesen a nemzeti kisebbségek is használhatnák a saját anyanyelvüket, de csak magánbeszélgetések alkalmával" – kerekítette ki saját ötletét a lány. Egy fiatalember köntörfalazás nélkül kijelentette: Romániában senki ne találjon ki regionális nyelveket, mert azok nem léteznek. Ugyanakkor börtönbüntetést szorgalmazott mindazok számára, akik „egyáltalán szóba hozzák az alkotmány 1. cikkelyét". „Nem érthetünk egyet azzal, hogy egy öt százalékon aluli kisebbség diktáljon az országban, és keltse a feszültséget!" – érvelt a hozzászóló. Az egyetemisták között olyan is volt, aki a kisebbségi jogok korlátozása helyett az eutanázia bevezetését, a NATO-tagság eltörlését, a monarchia visszaállítását tartja fontosnak. Évfolyamvezetőjük, Lucian Chireac ügyvéd az alkotmánybíróság felszámolását javasolta.
152. cikkely: bezárt doboz lenyelt kulccsal
A rendezvényen a fórumról az utolsó pillanatban teljesen véletlenül értesülő Smaranda Enache emberjogi harcos volt az egyetlen, aki kiállt a regionális nyelvek, illetve a történelmi kisebbségek államalkotói státuszának elismerése mellett. Szokoly Elek, a Provincia Csoport tagja – aki szintén nem meghívó útján szerzett tudomást a fórumról, az alkotmány 1-es cikkelyének sérthetetlenségét leszögező paragrafus eltörlése mellett emelt szót. „Túlhaladott és kellemetlen ez a bizonyos 152. cikkely. Olyan, mint, amikor valaki egy dobozba szeretne zárni valamit, és lenyeli a kulcsot" – fogalmazott Szokoly.
A szervezési gondok miatt restelkedő Cristian Pîrvulescu – aki minden egyes észrevételt szorgalmasan jegyzetelt, majd írásban is kikérte a jelenlévők véleményét – azt üzente mindazoknak, akik nem tudtak az eseményről, de javaslataikkal hozzá szeretnének járulni az új alkotmány megszövegezéséhez, hogy megszerkesztett kezdeményezéseiket elküldhetik a Pro Democraţia címére. „Az már a politikai osztály vizsgája lesz, hogy milyen mértékben veszi figyelembe a civil társadalom javaslatait" – fogalmazta meg fenntartásszerű álláspontját Koreck Mária, a Divers Egyesület képviselője.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Ponta: együttműködünk a magyar kisebbséggel
Románia és kormánya elkötelezett, hogy maradéktalanul tiszteletben tartsa az Európa Tanács értékeit - jelentette ki április 24-én, szerdán Victor Ponta miniszterelnök a páneurópai szervezet Parlamenti Közgyűlésének strasbourgi ülésén.
"Elkötelezettek vagyunk, hogy tanuljunk a múltban elkövetett hibákból" - hangoztatta a román kormányfő, aki elmondta, hogy országa tiszteletben tartja a demokráciát, a jogállamiságot és az emberi jogokat.
Úgy vélekedett, hogy 2012 Románia számára nagyon nehéz év volt, amelyet gazdasági, társadalmi és politikai válság jellemzett, de - mutatott rá - párbeszéddel és együttműködéssel minden nehézség leküzdhető. Emlékeztetett, hogy a románok decemberben "nagyon is demokratikus" választáson fejezhették ki akaratukat, amiből kifolyólag "politikai kohabitáció" alakult ki az államfő és a kormány között, a törvényhozásban pedig legitim és világos többség jött létre.
"Az alkotmánybíróság minden döntését tiszteletben tartjuk és végrehajtjuk, az igazságszolgáltatás pedig független" - szögezte le.
Az ET segítségét kérte
A miniszterelnök négy pontban ismertette mondandóját, és kérte az Európa Tanács segítségét. Egyrészt a közelmúlt politikai válságáról szólva kifejtette, hogy szerinte a hasonló helyzetek elkerülésének érdekében változtatni kellene az ország alkotmányos berendezkedésén. Mint mondta, nem alapvető változtatásokat szeretne, csak a rendszer "finomhangolására" törekszik. Leszögezte ugyanakkor, hogy minden változtatásról kikérik a Velencei Bizottság állásfoglalását és csak annak birtokában és annak figyelembevételével hajtanak majd végre módosításokat.
Megemlítette, hogy a román állam ellen mintegy 3500 ügyben folyik eljárás az Emberi Jogok Európai Bíróságán a kommunista rendszerben elkobzott vagyonok visszaszolgáltatása érdekében. Beszámolt arról, hogy ezzel kapcsolatban a közelmúltban fogadott el új jogszabályt a román parlament, amely reményei szerint világos jogi helyzetet teremt, és rendezi ezt a kérdést.
Harmadsorban a arról beszélt, hogy Románia és a kormány elkötelezett a magyar kisebbség legitim képviselőivel való együttműködés mellett, és úgy vélekedett, hogy Románia mindig is igyekezett a kisebbségek védelmét és jogait a legmagasabb mérce szerint biztosítani.
"Teljes mértékben elkötelezett vagyok, hogy a magyar kisebbség legitim képviselőivel a továbbiakban is együtt dolgozzunk, és abszolút biztos vagyok abban, hogy együtt mindig megtaláljuk majd a legjobb megoldást, hogy együtt éljünk és dolgozzunk az országért, amely a miénk" - fogalmazott.
Negyedik pontként Ponta a romák integrációját jelölte meg, amelyet az elkövetkező román kormányok előtt álló legnagyobb kihívásnak nevezett. Ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy Romániában is elkészült az integrációs stratégia.
"Az eredményekhez ugyanakkor türelem kell, elkötelezettség kell, és el kell jutnunk a probléma gyökeréig" - hangsúlyozta a miniszterelnök, aki egyúttal leszögezte, hogy Románia felelősséggel tartozik a román állampolgársággal rendelkező cigányokért, hogy társadalmi beilleszkedésük érdekében oktatásban részesülhessenek, munkát találhassanak, otthon és biztonságban érezhessék magukat Romániában.
Végül a bukaresti kormány vezetője arról beszélt, hogy egy évvel ezelőtt Romániára még úgy tekintettek, mint ahol veszélyben a stabilitás, ma szerinte az ország nagyon is stabil és kiszámítható.
Kérdéseket is kapott
Beszédét követően Victor Ponta több kérdés is kapott a képviselőktől. Gaudi Nagy Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője azt kérdezte, nem volna-e időszerű, hogy Románia biztosítsa a területi autonómiát Székelyföld számára. Victor Ponta válaszában rámutatott, hogy a decemberi választásokon a magyar kisebbség legitim képviselőket választott a törvényhozásba az RMDSZ képviselőinek személyében, és velük igyekszik majd megtalálni a megoldást, hogy a magyarok jobban képviseltethessék magukat és minden joguk az európai normáknak megfelelően érvényesülhessen.
"Megismétlem: úgy gondolom, hogy a párbeszéd és az együttműködés a megoldás, a szélsőségesség pedig sem Önön, sem rajtunk nem segít" - válaszolta a szociáldemokrata miniszterelnök Gaudi Nagy Tamásnak. Az RMDSZ-es Korodi Attila kérdésére pedig a román miniszterelnök egyértelművé tette: kész a párbeszédre a kisebbségi, helyi jelképeket szabályozó jogszabályról.
Szabó Vilmos (MSZP) a marosvásárhelyi orvosi egyetem önálló magyar karáról érdeklődött. Victor Ponta elmondta, hogy kormánya egyik legnagyobb eredményének tekinti, hogy három hosszú éjszaka után az egyetemen sikerült megállapodásra jutni, és így mind a magyar, mind a román tanárok képviseltetik magukat az egyetem irányító testületében, a magyar és a román diákok pedig saját anyanyelvükön tanulhatnak. Victor Ponta szerint ez is annak a bizonyítéka, hogy párbeszéddel korábban megoldhatatlannak tűnő nézetkülönbségek is áthidalhatók.
Maszol.ro,

Rabló kiált tolvajt
Történelemhamisítástól félve, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva úgy döntött a román parlament, hogy a magyar történelmi egyházak levéltárait nem szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. A kétharmad nagy erő, s ha megspékelik nemzetféltő retorikával, úgy összekapja magát a román parlament, mint vihar előtt a juhnyáj. Tavaly, amikor még napirendre került e törvénytervezet, a demokrata liberálisok támogatták az RMDSZ ama módosító javaslatát, hogy azon egyházak, melyek megfelelő feltételeket tudnak biztosítani a régi és sérülékeny irattáraknak, a kommunista elkobzás után ismét tulajdonukba vehessék azokat.
A gyulafehérvári érsekség korszerű raktárakat is építtetett, s lám, hiába. A román államérdek úgy kívánja, hogy ezek továbbra is tulajdonukban maradjanak, s okát már a tavalyi vita alkalmával a szocdemek egyik hevességéről közismert képviselője, Mircea Duşa (jelenleg hadügyminiszter) elég kendőzetlenül meg is fogalmazta: félti az egységes román nemzetállamot a magyar egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatásától, mert ha azok „magánszervek” kezébe kerülnek, meghamisíthatnák például az 1918-as egyesülésre vonatkozó olyan dokumentumokat, anyakönyveket, melyek Románia egységes nemzetállam voltát bizonyítják.” S ahogyan az rossz lelkiismeretű politikusokkal gyakorta megesik, azonnal rosszindulatú feltételezésekbe is bocsátkozott: „tulajdonosaik valószínű, eltüntetnék azokat.”
Az alkotmánybíróság bizonyos formai hibák miatt tavaly visszaküldte a törvénytervezetet, benne az RMDSZ ama módosító javaslatával, hogy az egyházaknak visszaszolgáltatandó iratokról készítsenek mikrofilmmásolatot, s az maradjon az Állami Levéltárak tulajdonában, az eredetieket meg adják vissza egykori tulajdonosaiknak. A demokrata liberálisok akkor még támogatták eme módosítást, s talán mert az RMDSZ ugyancsak restitúciós ügyben nem bizonyult hűséges ellenzéki partnernek, most ők is felzárkóztak a kormánykoalíció mellé, a magyarok és más kisebbségek meg kevésnek bizonyultak voksoláskor.
A hatalmas mennyiségű dokumentum az eltelt évtizedek során meglehetősen szétszóródott, sokat ismeretlen helyen tároltak vagy megsemmisítettek, s ha az új levéltári törvény értelmében ismét átcsoportosítják, megeshet, a jövőben még nehezebb lesz kutatási célokra kikérni.
Pikáns részletkérdés: a román levéltárosok egyesülete például azért tiltakozott a visszaszolgáltatás ellen, mert elveszítenék a levéltárakban őrzött iratok felét! Merthogy többnyire csak Erdélyben és Bukovinában léteznek, azt tudjuk. Mégis, mi történhetett a „kereszténynek született” ortodox nép egyházi irataival, hogy most szavukat sem hallani? Túl alacsony ez az Úr színe előtt.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A kisebbségi jogokról az RMDSZ-szel tárgyal (Victor Ponta Strasbourgban)
A kisebbségi jogokról és a marosvásárhelyi orvosi egyetemről is beszélt Victor Ponta kormányfő tegnap Strasbourgban, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ülésén. Biztosította hallgatóságát arról, hogy Románia maradéktalanul elkötelezett az európai értékek iránt, és válaszolt a magyar képviselők kérdéseire is.
„Elkötelezettek vagyunk, hogy tanuljunk a múltban elkövetett hibákból” – hangoztatta –, Románia tiszteletben tartja a demokráciát, a jogállamiságot és az emberi jogokat. 2012 nagyon nehéz év volt, amelyet gazdasági, társadalmi és politikai válság jellemzett, de párbeszéddel és együttműködéssel minden nehézség leküzdhető. Emlékeztetett, hogy a románok decemberben „nagyon is demokratikus” választáson fejezhették ki akaratukat, amiből kifolyólag „politikai kohabitáció” alakult ki az államfő és a kormány között, a törvényhozásban pedig legitim és világos többség jött létre. „Az alkotmánybíróság minden döntését tiszteletben tartjuk és végrehajtjuk, az igazságszolgáltatás pedig független” – mondotta. A kormányfő négy pontban ismertette mondandóját az Európa Tanács segítségét kérve. Egyrészt a közelmúlt politikai válságáról szólva kifejtette, hogy szerinte a hasonló helyzetek elkerülésének érdekében változtatni kellene az ország alkotmányos berendezkedésén. Mint mondta, nem alapvető változtatásokat szeretne, csak a rendszer „finomhangolására” törekszik. Leszögezte ugyanakkor, hogy minden változtatásról kikérik a Velencei Bizottság állásfoglalását, és csak annak birtokában és annak figyelembevételével hajtanak majd végre módosításokat. Megemlítette, hogy a román állam ellen mintegy 3500 ügyben folyik eljárás az Emberi Jogok Európai Bíróságán a kommunista rendszerben elkobzott vagyonok visszaszolgáltatása érdekében. Beszámolt arról, hogy ezzel kapcsolatban a közelmúltban fogadott el új jogszabályt a román parlament, amely reményei szerint világos jogi helyzetet teremt, és rendezi ezt a kérdést. Harmadsorban arról beszélt, hogy Románia és a kormány elkötelezett a magyar kisebbség legitim képviselőivel való együttműködés mellett, és úgy vélekedett, hogy Románia mindig is igyekezett a kisebbségek védelmét és jogait a legmagasabb mérce szerint biztosítani. „Abszolút biztos vagyok abban, hogy együtt mindig megtaláljuk majd a legjobb megoldást, hogy együtt éljünk és dolgozzunk az országért, amely a miénk” – fogalmazott. Negyedik pontként a romák integrációját jelölte meg, amelyet az elkövetkező kormányok előtt álló legnagyobb kihívásnak nevezett. Ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy Romániában is elkészült az integrációs stratégia. „Az eredményekhez ugyanakkor türelem kell, elkötelezettség kell, és el kell jutnunk a probléma gyökeréig”. Románia felelősséggel tartozik a román állampolgársággal rendelkező cigányokért, hogy társadalmi beilleszkedésük érdekében oktatásban részesülhessenek, munkát találhassanak, otthon és biztonságban érezhessék magukat Romániában – fejtegette. Végül elmondta, hogy egy évvel ezelőtt Romániára még úgy tekintettek, mint ahol veszélyben a stabilitás, ma szerinte az ország nagyon is stabil és kiszámítható. Victor Ponta kérdésekre is válaszolt. Gaudi Nagy Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője azt kérdezte, nem volna-e időszerű, hogy Románia biztosítsa a területi autonómiát Székelyföld számára – Ponta rámutatott, hogy a decemberi választásokon a magyar kisebbség legitim képviselőket választott a román törvényhozásba az RMDSZ képviselői személyében, és velük igyekszik majd megtalálni a megoldást, hogy a magyarok jobban képviseltethessék magukat, és minden joguk az európai normáknak megfelelően érvényesülhessen. „Megismétlem: úgy gondolom, hogy a párbeszéd és az együttműködés a megoldás, a szélsőségesség pedig sem Önön, sem rajtunk nem segít” – válaszolta. Az RMDSZ-es Korodi Attila kérdésére pedig egyértelművé tette: kész a párbeszédre a kisebbségi, helyi jelképeket szabályozó jogszabályról. Szabó Vilmos (MSZP) a marosvásárhelyi orvosi egyetem önálló magyar karáról érdeklődött. Ponta elmondta: kormánya egyik legnagyobb eredményének tekinti, hogy három hosszú éjszaka után az egyetemen sikerült megállapodásra jutni, és így mind a magyar, mind a román tanárok képviseltetik magukat az egyetem irányító testületében, a magyar és a román diákok pedig saját anyanyelvükön tanulhatnak – ez is annak a bizonyítéka, hogy párbeszéddel korábban megoldhatatlannak tűnő nézetkülönbségek is áthidalhatók.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milyen hát magyarnak lenni?
Csendesen dörmögő
Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is. S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú.
Egy ideje, azóta, hogy jobboldali – régebbi szóhasználattal élve: népnemzeti – kormánya van Magyarországnak, mindenfelől oly sok támadás, kifogás, elmarasztalás, intés és „kilátásba helyezés” éri Anyaországunkat és általában a magyarságot, annyi mindenféle „leminősítő” s nemcsak sértő, de gusztustalan, a minimális jóérzést is mellőző, útszéli jelzővel illetik a magyart, hogy az ember fia, ki magyar, csak kapkodja a fejét – s nem igazán érti (netán mégis?), miféle Isten és ember ellen való vétket követ el azzal a magyar, hogy érzelmeiben, tudatában magyar akar lenni, maradni, miként, mondjuk, a német német, a hollandus holland, a francia francia, vagy a román román? Miért bűnös, veszélyes, demokrácia- és jogsértő az a törekvésünk, amely más népek, nemzetek esetében fel sem tűnik senkinek, bevett, természetes igyekvés? Talán azért tűnik égrekiáltónak, merthogy nem volt ez mindig (rengeteg ideig!), úgymond, bevett, folyamatosan „gyakorolt” igyekvésünk, másmilyen „szokásaink” voltak? Ezért nem természetes, nem magától értetődő mindez? Nehéz elfogadni, tudomásul venni.
Ilyen ellenünk-bolydulásban milyen hát magyarnak lenni, itt és most is?
Úgy vélem, Európában továbbra is pont „olyan” magyarnak lenni, mint – mondjuk – németnek, franciának, angolnak, orosznak, csak valamicskével nehezebb. Romániában is magyarnak lenni pont „olyan” továbbra is, mint románnak lenni Romániában – csak sokkal nehezebb. Magyarországon is nehéz. Még most is.
Azt jelentené-e ez, vajon, tűnődöm, hogy Európában nem kell, mert nem jó magyarnak lenni? Hogy Európában csak németnek, angolnak, franciának, orosznak, finnek stb. jó lenni? Azt jelentené-e, hogy Romániában sem kell, mert itt sem jó, továbbra sem jó magyarnak lenni, csak románnak, miként Szlovákiában csak szlováknak, Ukrajnában csak ukránnak, Szerbiában csak szerbnek? Ha Magyarországon is még mindig nehéz magyarnak lenni, akkor talán Amerikában, Kanadában, Ausztráliában vagy Angliában jó magyarnak lenni, lévén, hogy ott már úgy sem akar senki feltétlenül magyar (is) lenni, mert Amerikában mindenki amerikai, Kanadában kanadai, Ausztráliában ausztrál, Angliában pedig angol akar lenni – tudatosan vagy észrevétlenül?
A mostanból visszanézve a régmúlt időkbe, úgy tetszik, egy idő után az ősi szálláshelyen (Ázsiában?) sem lehetett nagyon jó magyarnak lenni – különben miért vették volna nyakukba eleink a világot, megkockáztatva ezzel a végleges és végzetes szétszóródást, eltűnést is? Netán valamiféle ösztön sarkallta az útra kelést, valamiféle „tudatalattiság”, abbéli akarás, hogy mégiscsak meg kellene, meg kell valahol, bárhol – ha már az addigi szálláshelyen nem lehet – magyarnak maradniuk, ha már megteremtette, s magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bölcs Ura? Lehet, hogy oka volt ez is az Európa felé való kirajzásnak, s nemcsak a legelők, a táplálék után bőgő jószág késztette őket a kockázatos útra?...
Nos, bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is történt, ami megtörtént, a lényeg mégiscsak az, hogy az új szálláshelyen, az új hazában is, az idegen néptengerben, a történelmi viharok, kihívások és sorscsapások, az oly gyakorta előadódó „mohácsok”, „világosok” és „trianonok” közepette, dacára is valahogy megmaradtak, megmaradtunk magyarnak – is! Ami nem volt könnyű soha, s nem könnyű ma sem – sőt, olykor még sokkalta nehezebb volt, s alighanem lesz ezután is, mint egyszerűen „csak” embernek lenni, megmaradni.
A tények emezen oldaláról nézvén magyarságunkat, magyar mivoltunkat, úgy hiszem én is: bármennyire nehéz is, adott helyeken és körülményekben éppenséggel gyötrelmes is – magyarnak lenni, mégiscsak jó és megnyugtató. Mi sem lehet hát természetesebb, magától értetődőbb annál, hogy mi is vállaljuk magyarságunkat, magyar milyenségünket mindig, mindenhol, minden körülmények közepette. Még akkor is, ha ez a magyar sors – s különösen a kisebbségi magyar sors-milyenség – fárasztó is, próbára tevő is, s éppúgy kókadozó reményű is, miként „csakazértis!”, ökölszorító, talprakényszerülő sors is.
Ez a sorsvállalás lehet kötelességből való vállalás, lehetünk „muszáj-Herkulesek” is – de leginkább olyan kell legyen ez a vállalás, mint fának a növés, a gyümölcsöt termés, s mint az, hogy reggelente felkél a Nap.
Van egy tetszetős neoliberális szemlélet, amely szerint nemzet, nemzeti közösség nincs is, csak egyén van, individuum, tehát igazából nem is lehetünk se jó, se rossz magyarok, románok, svédek stb., csak jó vagy rossz szakemberek, példának okáért. Hallottam is fiataloktól nemegyszer, hogy ők nem akarnak se ilyen, se olyan nemzetűek lenni, hanem csakis és kimondottan jó szakemberek. Tetszetős ez a tétel, szemenszedett européer a gondolat – csak azt nem értem ma sem, miért a kizárólagosságra alapoz (hogy a fajtánkkal szembeni kötelesség, a felelősségvállalás mellőzéséről ne is szóljak). Úgy tetszik ki ezen elméletből, hogyha, teszem azt, valaki, úgymond, „jó” magyar, svéd, román stb., az eleve nem lehet egyszersmind jó szakember is. Ez aligha így igaz. Közösségbomlasztó szándékában viszont meglehetősen veszélyes. (Az ego-nak csak enmagával szemben vannak kötelezettségei, senki máshoz semmi köze.)
Hogy mit hoz a globalizálódó jövendő? – pontosan nem tudni. Amit ma még tudunk, bizton állíthatunk: mi, magyarok is még vagyunk, nemzetként is. Milyen hát nekünk magyarnak lenni Európában, s ezen belül Magyarországon és a határain túl is? Az látszik: most sem, még mindig nem könnyű. De, és mégis magyarnak is kell lennünk, azzal együtt, hogy emberek is maradunk. Ez több mint ezerszáz esztendőn át sikerült. Sikerült ez is. Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is.
S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú. Nos, maradjunk egyelőre ennyiben.
Molnos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Cinkosságban a hatalommal
Erkölcsi szempontból elfogadhatatlannak és elítélendőnek tartja Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, hogy utódja, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István az RMDSZ-t nevezte ki egyháza természetes szövetségesének. „Azokat az embereket, akik bizonyíthatóan meglopták az egyházat” – nyomatékosít Tőkés.
– Újabb kanyarokhoz érkezett az egyház, a papok politikai-közéleti szerepvállalásának örökösen vitatott kérdése. Míg az Erdélyi Református Egyházkerület a lelkészi szolgálati keretekből való időleges kilépés feltétele mellett engedélyezi papjainak a nyílt szerepvállalást, addig a Királyhágómellék egyértelműen az RMDSZ-t nevezte meg természetes szövetségeseként. A hazai protestáns egyházak legismertebb politikusaként ön hogyan kezeli ezt a kérdést?
– Teljes mértékben egyetértek az erdélyi egyházkerület nemrég megválasztott püspöke, Kató Béla által szorgalmazott előbbi állásponttal. Vele együtt vallom, hogy lelkészeknek nem csak a lelki szolgálatot kell biztosítaniuk, hanem a gyülekezeti tagok teljes lelki-fizikai „szervizelését". Úgy érzem, a probléma leginkább a népegyház és a hitvalló egyház közötti különbségben ragadható meg. A népegyház keretében az egész közösségre kiterjed Istennek igénye, bölcsőtől a koporsóig, míg az úgynevezett hitvalló egyház megelégszik egy bizonyos „célközönséggel", az üdvözülők seregével. Ezzel korlátozza az egyház mozgásterét, mintegy kivonja a társadalomból ezt a célközönséget. A kommunizmusnak tulajdoníthatóan támadottságunkban, kiszolgáltatottságunkban Erdélyben az egyházi közösség gyakorlatilag egybeesett a polgári közösséggel – csodálkoznak is ezért rajtunk az egész magyar világban.
– Ez ugyanakkor egybeesni látszik az egyházi szolgák közéleti szerepvállasának logikájával is...
– Nekem egyenesen meggyőződésem, hogy egybe kell esnie. Ha van diakóniai támogatás, szeretetszolgálat, gyógyszersegély, akkor miért ne működtethetne politikai segélyszolgálatot is az egyház? Ezt én kezdetben talán ösztönösen műveltem, hiszen már Désen ezért függesztettek fel a lelkészi szolgálatból. Temesvár is többnyire a gondviselés munkája volt, hogy a kicsi Dávid egy egész országért jótállott, de aztán elérkezett a tudatos szerepvállalás korszaka is, amit, úgy érzem, az általam vezetett királyhágómelléki püspökség jól csinált. Most viszont hajlok arra, hogy az erdélyi egyházkerület által megfogalmazott álláspontnak adjak igazat. Mert, amíg jól megy a politikai szerepvállalás, addig nincs baj, de ha szélesre tárjuk az ajtót, veszélyek leselkednek.
– De ki tudná előrelátni, megjelölni, hogy hol húzódik e tekintetben a határ?
– Ne felejtsük el: a kiindulópont annak idején az volt, hogy az államstruktúra pluralista megjelenítője az RMDSZ, amely magában foglalja a teljes demokratikus politikai spektrumot, megtestesíti a romániai magyarságot. Rövid őskorszak után azonban bekövetkezett a pártosodás, képtelenek voltunk megfelelően kezelni az emberek politikai különbözőségeit. Mentségünkre szolgáljon, hogy kezdetben abból a később tévesnek bizonyuló feltételezésből indultunk ki, hogy a nemzeti érdek mindenkit összekapcsol. A valóság azonban meghaladta az eszményi politikai előfeltevésünket: megjelentek a különböző belső-külső hatások, a titkosszolgálati múlt feszítő ereje.
– De miért éppen az ön „felségterületén", a Partiumban a legnagyobbak ezek a feszültségek?
– Ennek ábrázolásához talán nem mellékes egy kis történelmi összefoglaló. Kezdetben a négy katolikus és négy protestáns püspökség részvételével összehoztuk a magyar történelmi egyházak állandó értekezletét. Felsorakoztunk az ingatlanügyekben, iskolaügyekben, politikai jellegű állásfoglalásokat tettünk közzé, az egyházi vezetők RMDSZ-üléseken vettek részt. Az RMDSZ pártosodásával együtt értékét vesztette ez az együttműködés, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyre megosztottabbak vagyunk, egyre inkább magamra maradok a nyolcas társaságban. Ebben a „huzatos" politikai közegben mind gyengébb lett az RMDSZ–egyházak együttműködés, a szövetség 1996-os kormányra lépése után pedig az egyházak már nem érezhették hivatásuknak, hogy megnyilatkozzanak szorosan vett pártpolitikai – és nem nemzetpolitikai – kérdésekben. De volt egy kevésbé természetes jellegű változás is: megmutatkoztak a püspökök és az egyházak felfogása közötti különbségek. A kevésbé politikai alkatúaknak egyszerűen elegük lett, mások pedig az RMDSZ uszályába kerültek. A szövetség egyházi térhódítása megnyilvánult például abban, hogy egyre inkább nyomták be az embereiket a presbitériumokba. Legutóbb például Varga Attilát ejtőernyőzték be a királyhágómelléki egyházkerületbe főgondnokként, Kovács Zoltán érmihályfalvi polgármester pedig kegyvesztett lett az egyházban és a Bihar megyei RMDSZ-ben egyaránt.
– Mi magyarázza az egyre könnyebb befolyásolhatóságot? A lelkészek gyenge közéleti felkészültsége? A személyes, illetve gyülekezeti egzisztenciális problémák?
– Elsősorban az a nemzet- és népszolgálati hagyomány gyengült meg, amely különösképpen Trianon után jellemezte az erdélyi egyházakat. Ugyanakkor nem múltak el nyom nélkül a kommunizmus évtizedei, sőt, mint egy sárkányfogvetemény, annak a pusztító hatása később „ért be". Erre nem számítottunk, sőt, idealista módon nem vettük figyelembe, hogy annak idején, az egyiptomi fogságból való szabadulás után még negyven évnek kellett eltelnie, míg eljutottak az ígéret földjére. Fájdalmas politikai alulkulturáltságot örököltünk, amit súlyosbított a titkosszolgálati múlt öröksége. Amikor leköszöntem a püspökségről, a kilenc esperesem közül öten voltak érintettek a titkosszolgálati múlt ügyében. Ennyire fertőzött volt a közeg. És ez csak a jéghegy csúcsa. Márpedig a titkosszolgálati múlt visszahúzó öröksége határozza meg nagyon gyakran a román hatalomhoz való viszonyunkat, az egymással szembeni bizalmatlanságunkat és az egyházpolitikánkat. És itt kell keresni a királyhágómelléki egyházkerület gyökeres irányváltoztatásának legfőbb magyarázatát is.
– A folyamat ismeretében mégis mi „verte ki a biztosítékot" önnél éppen most, amikor Csűry István püspök tárgyalásra hívta az RMDSZ helyi és országos képviselőit?
– Már a 2007-es címzetes püspöki időszakomtól érzékelnem kellett az RMDSZ-es befolyás erősödését, végleges leköszönésem után pedig egyre egyértelműbbé vált a pályaváltás. Olyan megosztó ügyek merültek fel, mint a Seres-féle Szilágy megyei RMDSZ és a püspökség közötti botrányos szembenállás a zilahi református Wesselényi kollégium ügyében. Hasonló volt az érmindszenti Ady-központ létrehozására elnyert 320 millió forint eltérítése vagy a szatmárnémeti református kollégium visszaszolgáltatása körüli vita. Ezek után szinte anakronisztikussá vált, hogy a királyhágómelléki püspök olyanokkal tárgyaljon, akik bizonyítottan meglopták az egyházat. Utódom azt a bihari RMDSZ-t nevezi természetes szövetségesnek, amely az egyházat csak szavazatgyűjtésre használta, egy évtizede folyamatos ellen-kampányban él, s amellyel több ügyben is élet-halál harcot kényszerültünk vívni. Ezekkel az emberekkel szűri össze a levet, vállal cinkos szövetséget Csűry István, és ez elemi erkölcsi – nemcsak lelkészi, nemcsak egyházi! – alapon is elfogadhatatlan és elítélendő.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az élő történelem varázsa a megújult Károlyi-kastélyban
Aligha beszélhetnénk ma a Szatmár-megyei Nagykárolyról, ha a Kaplon-nemzetségből származó, honfoglalás-kori Károlyi család történetesen nem ezen a vidéken nyer el birtokot, és épít erődöt magának. Az egyszerű házat idővel kastéllyá varázsolták a Károlyiak, a több átalakításon is átesett épület ma ismét turistacsalogató látványt nyújt.
Látogatásunkkor Nagykároly első ránézésre úgy nézett ki, mintha nemrégiben kisebb atomtámadás érte volna. A felásott utcák, gerendákkal kitámasztott házfalak, gödrök és sáncok azonban csalóka látványt nyújtanak: a tavasz beköszöntével ugyanis kezdetét vette a város útjainak, épületeinek és parkjainak felújítása, a műemlékek tatarozása.
Átugorva néhány árkot-bokrot, kikerülve a Károlyi-park kapujában szorgoskodó munkásokat, eljutunk az egykori lovagkastély bejáratához. Ezelőtt néhány évvel még lelakatolva találta az amúgy korhadó deszkájú ajtót az erre járó turista, arra kellett nagyon vigyázni, hogy a málladozó falakról nehogy a fejünkbe pottyanjon a vakolat.
A diktatúra éveiben kultúrháznak adott otthont az épület: ekkor hordtak el belőle szinte mindent, ami mozdítható volt, a százéves márványkandallóban a parkettel tüzeltek, megrongálták a lépcsőket, a karzatokat, levakarták a festést a falakról. A kastély egykor patinás bálterme diszkózenétől volt hangos, régi lovardájában pedig mozi működött, majd szórakozóhelynek használták. Végül az 1990-es évek végén szó szerint összedőlt a megroggyant épület.
Néhány esztendővel ezelőtt az elhanyagolt kastély még igencsak lehangoló látványt nyújtott. 2004-ben a nagykárolyi önkormányzat úgy döntött, hogy adminisztrálását átveszi a megyei múzeumtól, ám ezzel még nem történt csoda. A felújításhoz szükséges pályázati projekt és az ehhez szolgáló előtanulmány idejében elkészült, de az aktacsomót hiába terjesztették jóváhagyásra a helyi tanács elé, a 19 tagú testület 7 liberális tagja leszavazta, így a pályázati projekt benyújtására idejében nem kerülhetett sor.
A román kormány 2008-ban kiírt egy pályázatot, amellyel középkori várak felújítására fordítható pénzhez lehetett jutni. Nagykároly és Erdőd – utóbbi településen, ha nem is egész középkori vár, de várrom található – közös pályázat benyújtása mellett döntött. Ez a közös pályázat bizonyult 2009-ben nyertesnek. Erdőd esetében csak a romok konzerválására nyílt lehetőség, így Nagykároly a pályázati összeg 85,5 százalékát, míg Erdőd a 14,5 százalékát kapta. Nagykárolynak négy és fél millió euró jutott, a felújítási munkálatokat a négy Szatmár-megyei cég alkotta Kastély Egyesület nyerte el, amely – láss csodát Romániában! – határidőre be is fejezte a munkát.
A kastély története
A nagykárolyi kastély története Mátyás királlyal, egy engedéllyel és egy kőházzal kezdődik a 17. század utolsó harmadában. Történt ugyanis, hogy Károlyi Láncz Lászlónak nagyon megtetszett a vidék, így hát az Úr 1482-ik esztendejében a királyhoz fordult engedélyért, hogy az akkor még szinte lakatlan vidéken házat építhessen magának. Mátyás csak örvendeni tudott az ötletnek, azonnal úgy gondolkodott, hogy ott még erődöt is kialakíthatnak idővel a Károlyi grófok. Ez jó egy évszázad múlva történt meg, amikor Károlyi Mihály 1592-ben az addigi négyszögletes kőépületet – amely amolyan északi végvár szerepét is betöltötte – bástyákkal, belső udvarral látta el, falakkal vette körbe, lőréseket készíttetett, és vizesárkot is ásatott a vár köré. Volt is nagy szükség egy komolyan megerősített várra, hiszen a törökök állandó veszélyt jelentettek. Ne feledjük, erre az időszakra esett a dunai Habsburg dinasztia és az Oszmán Birodalom 15 éves háborúja a Magyar Királyság területén, amely 1606-ban a zsitvatoroki békével ért véget.
1699-ben újabb átalakításon esett át a kastély, amikor báró Károlyi Sándor – aki Szatmár vármegye főispáni feladatait is ellátta, és kuruc hadvezérként is jeleskedett – némileg díszesebb formát adott neki. Igaz, akkor még az épületegyüttes nem kényszerült nagyobb javításokra, de a szabadságharc itt-ott sérüléseket okozott rajta. Száz évig változatlan alakjában lakták a Károlyiak, mígnem 1794-ben gróf Károlyi József lebontotta a régi várat, és helyébe egy barokk stílusú kastélyt építtetett Joseph Bitthauser német építész tervei alapján. Ekkor már úgy vélték, fölösleges a sok erődítmény, így lemondtak a várfalakról, a tornyokról, az épületet pedig „emberbarátibbá" alakították. A négyszintes épületet háromszög alapú, dísztornyokkal, fedett belső udvarral és boltozatos pincével látták el, a nagyméretű fogadótermet festmények és szobrok díszítették.
A 19. század közepén Ybl Miklóst kérték fel, hogy változtatásokat eszközöljön a kastélyon. Az ő munkájából kevés maradt fenn, hiszen 1893-ban újabb, ezúttal nagyméretű átépítés következett. Károlyi István, a birtok akkori ura kívánságára középkori lovagi kastélyokat idéző neogótikus alakot nyert az épületegyüttes. A munkálatok 1896-ban fejeződtek be, a négyszögletű épület által körbevett belső várudvart befedték. Az 1896-ig tartó átalakítás lovagkastély jelleget adott az épületnek, a faburkolat és a lakatosmunka korabeli helybéli mestereket dícséri.
Mintha a sors rendelte volna úgy, hogy évszázadonként megújuljon a kastély.
Sörház helyén víztorony
A parkot már 1754-ben említették a leírásokban, „mint szép és híres" udvari kertet, és a leírások említik a park „teknősbéka-tavát" is. A kertben ekkor velencei kőpadok, hatalmas virágtartók, a kastély egyik sarkánál pedig egy régies hangulatú velencei kút is állt.
Szirmay Antal írta a kastély parkjáról: „az épületek nyugati oldalán anglius izlésre épített gyönyörűséges kert vagyon". A 12 hektáros parkban több növényritkaság található.
Fái közül egy 1810-ben ültetett platán a legidősebbnek tartott, melyet még gróf Károlyi György ültetett el 7 éves korában. A park szélén 33 m magas, 1888-ban épült romantikus stílusú víztorony áll, melynek helyén egykor híres sörház volt.
Sajnos, a Nagykárolyban elkezdett városszépítés miatt a park felújítására már nem jutott pénz. Így történhet meg, hogy a vadonatúj köntösben pompázó épület mellett az arborétum és a lovarda még mindig lepusztult állapotban gondolkodik jövőjén.
Séta a barokk korban
A kastélyon végzett átalakítások rögtön a belépéskor szemet szúrnak. A hatalmas előcsarnok, amely egykor udvar gyanánt várta az érkezőket, márvánnyal kirakott, felújították a hatalmas kandallót is, és vadonatúj korlátokat építettek az emeletre vezető lépcsőkre. A kastély földszintjének néhány helyiségében működik a városi múzeum, az emeleten könyvtár és kiállítóterem kapott helyet. A kastély fő attrakciója mégis a korabeli bútorokkal, tárgyakkal berendezett néhány szoba.
A látogatónak védőzsákot kell húznia a cipőjére, hogy ne piszkolja össze az igen értékes szőnyegeket. Bár az eredeti berendezési tárgyak rég az enyészetté váltak, a felújítás alkalmával igyekeztek olyan korabeli bútorokkal ellátni a szobákat, termeket, melyek nagyban emlékeztetnek a 18-19. századi állapotokra.
Ma már csak elképzelni lehet, milyen hangulat uralkodhatott bálok alkalmával a kastély tükörtermében, vagy hol lapozhatta kedvenc olvasmányát a ház ura, és fésülte ki hajából a hullámokat az úrnő. A képzelgést megkönnyíti, ha saját szemünkkel láthatjuk a bálterem bordó kárpittal bevont falait, a korabeli fésülködő asztalkát vagy a kényelmes, barokk stílusú karosszékeket. Egyébként a berendezés jelentős része a barokkot idézi, ezeket régiségkereskedőktől, múzeumokból szerezték be. A Károlyi-családtól mindössze két festmény reprodukciója maradt az utókorra.
A jó képzelőerővel megáldott látogató ideig-óráig a történelem részesének érezheti magát a Károlyi-kastélyban, szinte besétálhat a 19. század hangulatába, amikor még vonósnégyes szolgáltatta a talpalávalót a bálozó úrfiknak és kisasszonyoknak, és a kastély ura hatalmas márványkandalló előtt, pipázva várta konflison érkező vendégeit birodalmába...
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Összeállt a Csűrszínház idei évadjának programja
Színes, gazdag kínálat
Kedden a szervezők sajtótájékoztatón mutatták be a Csűrszínház 2013-as évadjának programját, amely az előző évhez hasonlóan igen gazdag művelődési kínálattal várja az érdeklődőket. A programot a szervezésben résztvevők: Szélyes Ferenc, a Csűrszínházi Egyesület elnöke, Vajda György programkoordinátor, Kiss Zsuzsa, a Backamadarasért Egyesület képviselője, Barabás Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója, Incze Tünde, az együttes szervezője, Török Viola és Kovács Levente rendezők, valamint Pánczél Szilamér, a Maros Megyei Múzeum kutatója ismertették.
Szélyes Ferenc, a Csűrszínházi Egyesület elnöke elmondta: az előző évhez viszonyítva szellősebbé szerették volna tenni a programot, de ez nem sikerült, hiszen a partnereknek köszönhetően az idén is minden igénynek, elvárásnak megfelelő műsor állt össze, amelyre remélik, hogy nemcsak a Nyárádmentéről, hanem a megyéből is lesznek érdeklődők.
Hagyományteremtő rendezvénnyel május 25-én nyílik az évad. Erről Kiss Zsuzsa, a backamadarasi önkormányzat művelődési referense beszélt. A szervezők szándéka, hogy évente egy-két nyárádmenti község mutatkozzon be a Csűrszínházban, saját kulturális kínálattal. Az első község Backamadaras. 14 órától kezdődő programjukból nem hiányzik a néptáncműsor, a terménykiállítás, a hagyományos népi vásár, a gasztronómiai bemutató, de lesz fotókiállítás és filmvetítés is a településről.
Június elsején, a gyereknap alkalmából Nyárádremete tánccsoportjai mutatják be műsorukat. Különleges élményre hívja majd az érdeklődőket a marosvásárhelyi Művészkuckó Egyesület június 9-én, amikor a június 1-jén bemutatandó Dés László–Nemes István: Valahol Európában című musicalt viszik ki Mikházára, teljesen új koncepcióban, Korpos András rendezésében. Az idei Csűrszínházi Napok június 28-án kezdődnek. Felavatják a közel 5.000 kötetes könyvtárat, korábban a Csűrszínházi Egyesület kezdeményezésére a könyvgyűjtést a Népújság is felkarolta. A Napok fénypontja a Széllyes Sándor-népdalvetélkedő döntője lesz, amelynek előválogatója alapján nyolc megyei kistérségből jelölik ki a bejutottakat két korcsoportbeli kategóriában. A döntő műsorban az Erdélyi TV közreműködésével a kistérségekről készített rövid filmeket is bemutatják. A rendezők szándéka, hogy a népdalvetélkedőn kívül a döntő lehetőséget teremtsen a kistérségek idegenforgalmi ismertetésére is. Ezt a rendezvényt jövőre is meghirdetik.
Az idén is lesz saját produkció a Csűrszínházban: a Vim Spectrum színház Török Viola rendezésében Móricz Zsigmond Boszorkány című darabját mutatja be. A sajtótájékoztatón a rendező kifejtette, ősbemutató lesz, hiszen a darabot eddig alig játszották. Érdekes kérdést, a hitvilágot, a nonkonformizmust taglalja a darab, amely Bethlen Gábor és Báthory Anna különös viszonyát mutatja be.
Augusztus 3-án egy egészen különleges programmal rukkol elő a Csűrszínház. A Maros Megyei Múzeummal közösen római fesztivál lesz. Ennek a hátterét az a nagyméretű régészeti ásatás adja, amelyben több hazai, magyarországi és németországi egyetem részvételével 70 külföldi diák is részt vesz, hogy feltárják a mikházi római castrum és a hozzá tartozó település (vicus) maradványait. A római napon lesz gladiátorbemutató, rabszolgavásár, temetés, divatbemutató, gyerekprogram, filmmaraton, kézművesműhely. Mi több, aki teheti, a helyszínen ókori római öltözetben jelenhet meg. A műsort röviden Pánczél Szilamér, a múzeum római kort tanulmányozó kutatója, a program koordinátora ismertette, aki elmondta, ha sikeres lesz a kezdeményezés, évente szeretnének hasonlót szervezni.
Ugyancsak Mikháza ad teret a már marosvásárhelyi kultúrtörténeti kuriózumnak számító Majomcsoportnak, amelyet 1963-ban egyetemista színjátszókörként hozott létre Kovács Levente rendező, s amelyet 1989-ig sikerült működtetni úgy, hogy a színjátszáson túl ez a társulat értelmiségiek, ellenzékiek valóságos fórumává vált. Orvosok, színészek, mérnökök, politikusok és sokan mások jönnek majd haza külföldről és gyűlnek össze augusztus 23-án Mikházán, ahol az 50 éves találkozót követően este 8 órától nyilvános műsor is lesz, és fellép a színjátszó kör hajdani zenekara is, de lesz meglepetés is bőven – árulta el az érdeklődőknek Kovács Levente.
A programban szerepel még Népújság író-olvasó találkozó – vázolta fel a terveket Vajda György. Úgy szeretnék megszervezni, hogy a nyárádmenti oktatási intézmények hozzájárulásával diákoknak szóló ismeretterjesztő vetélkedő is megelőzze. A találkozót a dicsőszentmártoni Kökényes fellépése is színesíti majd.
Az idéntől újra felelevenedik a hagyományos szüreti bál, s az idei évadot – mintegy összefoglalóként, az RMGE és a kistérségi társulás hathatós hozzájárulásával – egy nyárád- menti termény- és gasztronómiai kiállítás és vásár zárja majd, amelyet minden évben megismételnének.
Mindezek mellett nyáron táborokat is szerveznek. Az elképzelés szerint design- és divat-, fotó-, alkotó- és tánctáborok helyszíne lesz Mikháza. Az előző évekhez hasonlóan, akinek nincs más lehetősége, a Bálinttrans járataival utazhat a helyszínre, s a szervezők azt is remélik, hogy a Szovátán nyaralóknak is sikerül eljutniuk a Csűrszínházba. A részletes programokat a rendezvényeket megelőzően ismertetik majd a szervezők.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld románok nélkül?
Azt kifogásolják mostanában egyes tisztelt román polgártársaink, hogy mi olyan jövőt képzelünk el az „úgynevezett” Székelyföldön, amiben a románoknak nincsen helyük.
Megnéztem, mire alapozzák ezen kijelentéseiket. Általában ilyen indokokat fedezek fel, mint például: kiadtuk A székelység története című tankönyvet, megjelentettük Zabola község monográfiáját magyarul, a Sepsiszentgyörgy első írásos említésének évfordulójára kiadott kötetek összeállításánál nem kértük ki a román szakemberek véleményét, a kiadványokban nem szerepelnek a román közösségek képviselői, panorámaképet állítottunk fel Sepsiszentgyörgy főterén Székelyföld látványosságairól, de ebben nem szerepeltetünk román létesítményt, jelképeket. Amikor összeállítjuk a térség stratégiáját, akkor arról beszélünk, hogy miképpen képzeljük el Székelyföldet tíz, húsz, ötven év múlva, és egy szót sem ejtünk ebben a románokról.
Vagyis, ahogy én látom: éljük az életünket. Megüljük közösségi ünnepeinket, ápoljuk hagyományainkat. Tervezünk, gondolkodunk. Beszéljük a saját nyelvünket. A nevén nevezzük ezt a földet, amin élünk: Székelyföld.
Hogy még érthetőbb legyek: mi, Székelyföld lakói nem tehetünk arról, hogy élnek köztünk olyan polgártársak, akik nem találják meg szimbólumaikat, jelképeiket a térség szimbólumai, jelképei között, akik nem tudnak beszélni a nyelvünkön, nem értik kultúránkat, gondolkodásmódunkat. Akiket zavarnak ünnepeink, szúrja a szemüket zászlónk, címerünk. Azt is mondhatnám: lehet, hogy ezek a polgártársak rossz helyre tévedtek. Megtehetik esetleg azt, hogy visszanéznek azon vidékek felé, ahonnan nemrég érkeztek, s ott esetleg rálelnek arra, amit itt hiába keresnek.
Én abban hiszek, hogy Székelyföld a székelyföldieké, akik között vannak románok is. Nem várom el, hogy a köztünk élő románok feltétlenül székelyföldi identitást vállaljanak fel, de abszurdnak tartom, hogy egyesek folyamatosan ironizálják, idézőjelbe tegyék, „úgynevezett” jelzővel illessék a mi identitásunkat. A barikád ezen oldaláról inkább úgy látszik, hogy miközben mi vagyunk ebben az országban kisebbségben, mégis a mi jelképeinket éri folyamatosan támadás. Az agresszorok ráadásul úgy próbálják ezt beállítani, mintha a mi jelképeink puszta léte és használata volna agresszió a románság ellen. Hisz például azt az egyszerű tényt, hogy egy monográfiából, iskolai segédtankönyvből hiányzik a románságra való utalás, már románellenes támadásként fogják fel. Erre a legfrissebb bizonyíték Ioan Lăcătușunak, a „Kovászna-Hargita Európai Tanulmányi Központ” illetékesének a továbbra is fenntartott román megyei lapban április 23-án közzétett írása, amelynek igencsak megkapóan frappáns a címe: Kovászna és Hargita megye tanácsának vezetősége folytatja egy olyan „Székelyföld” fogalmának és imázsának promoveálását, amelyben nem voltak, nincsenek románok, és akiknek nincs itt jövőjük. Az említett példákat sorolva a szerző felteszi a kérdést: „ha még Székelyföld intézményesítése nélkül is előfordulhatnak ilyen nyilvánvalóan románellenes tettek, akkor mire számíthatnak a románok, ha Isten őrizz, valóra válik a Kárpátokon belüli etnikai enklávé létrehozására vonatkozó szeparatista kívánalom?”
Könnyű felfedezni ebben a sajátos logikát: magyar ünnep egyenlő románellenes tett. Székelyföld autonómiája egyenlő „etnikai enklávé”. Törekvés az önrendelkezésre egyenlő szeparatista kívánalom. Ugyanazon dolgok két külön megvilágításban. Csak amíg az egyik a jövőbe tekint, s megoldást próbál keresni, addig a másik a kilencvenes évek elejének szókincsét használja és státusát félti.
S tudjuk jól: igencsak van mit félteni.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Dani, az élő klasszikus
Mikor csak úgy búslakodunk a világnak dolgai s magunknak nyomorúsági felett, akkor mondogatjuk, hogy hej, nehéz a székely sorsa. De azért annak sem könnyű, aki életében érettségi tétel, holott a harmincat is alig rúgta el.
Mert vannak ugyebár napos és árnyékos oldalai a hírnévnek, egy porszösz köré társadalmi jelenséget építeni ugyanvalóst megmosolyogtató, ámde fenyegető levelet kapni már egyáltalán. Holott ilyesmik a budapesti Varró Danival előfordultak már, sőt, még az is, hogy az utcán felismerték. Nehéz hát a híres költő sorsa, még ha magát csak félhíresnek tartja is. És eme félhírességhez vezető út sem volt végig dicsőséggel teljes, mert az rendben, hogy amolyan testvéri rivalizálásból elkezd az ember fia verset írni, de mikor elődök példáján próbál okulni, abból nagy zagyvaságok születhetnek. Mert ugyebár iskolában tanítják, hogy volt egy fiatal költő, Petőfi Sándornak hívták, írt egy elbeszélő költeményt, és egyből híressé vált. Aztán következő évben, hogy volt egy fiatal költő, Arany Jánosnak hívták, írt egy elbeszélő költeményt, és egyből híressé vált. Nyilvánvaló, költőjelölt azonnal papírt, irónt ragad, és megírja ő is az elbeszélő költeményét. Nyuszika címmel. Aztán folytatását. Nyuszika szerelme címmel. Majd a cikluszárót. Nyuszika estéje címmel. És még csodálkozik rajta, hogy nem vált híressé. De végül mégis érettségi tétel lett belőle, mert megfogadta a tanítást, szenvedett, szeretett, illetve fordítva, szeretett, szenvedett eleget. Összejött az első kötet, túl gyerekes, mondták verseire az ítészek. Hát akkor ír gyerekverseket, reagált rá. Azok meg túl felnőttesek, szóltak a kritikusok. Akkor most hányadán áll az ember? No de aki eltökélte, hogy márpediglen s csak azért is költő lesz, nem adhatja fel. Világfájdalmas versek, régi és új formák, vicces versek, stílusjátékok költőelődökkel, szerelmes versek, nyelvi szabályok megsértése, hitvesvers, mondókák, az ihletet pediglen mindezekhez a szerelem, az évszakok változása, valamint a nátha szolgáltatja. Ilyesmik hangzottak el szerda délután a Bod Péter Megyei Könyvtár jórészt gyerekközönséggel zsúfolt Gábor Áron Termében tartott közönségtalálkozón, ahol Varró Dániel bebizonyította, nemcsak verselni, de jó humorral beszélni is tud, és bizonyára számára is meglepetésként szolgált az Evilági együttes által megzenésített mondókáiból tartott kiskoncert. Dedikált is, ki otthon felejtette a Maszat-hegyét, annak papírfecnire (pacával, természetesen), a kéthetes kisbabának meg úgy ajánlotta mondókás kötetét: Szeretettel, Dani bácsi.
Váry O. Péter

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)