Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. december 30.
Válasz imában
Lehetne egy nagy álomlátás ez az élet maga. Fenntartásom legfennebb annyi, hogy nem egyetlen, egyéni álom, úgy, ahogy az van…
Álmainkat kiegészíti a szép emlékezés, azt is szívesen tesszük. Román költő, Ioan Alexandru késztet emlékezésre, nem először. Most is súlya lészen az emlékezésnek, hiszen jó emberre és jó költőre, népe szeretett fiára emlékezni még akkor is életes, ha fáj. Mert odalett ő is, noha igen-igen jó szolgája volt népének és az ő Istenének.
Úgy adódott a Román Kommunista Párt makacs parancsára, úgy 1984 táján, hogy a Könyvhónapban, februárban nem s nem mehettünk Erdélyben, Székelyföldön és sehol az ég s a történelem adta magyar világban író–olvasó találkozóra csak úgy, átabotában, magyar költők s írók módjára, csak ha fele-fele román s magyar volt a pódiumon! Ez volt a tiltás, ez a törvény. És eljött az a február, olvasók s könyvek, költők ünnepe, és eljött Ioan Alexandru román költő is. Híre s neve ismert volt, költészete is, Kányádi szép fordításában.
Ioan nem elégedett meg a szerepléssel. Arra kért bennünket, Magyari Lajost meg engem, mutatnánk meg a városból valamennyit, látványt, jellegzetest.
Vittük, mutattuk a Székely Nemzeti Múzeumot, igen a Lábas Házat, a Székely Mikó Kollégiumot. Ioan Alexandru ragyogott, ámult, azt is mondotta, emlékszem, hogy tudtak építkezni ám ükapáink! És eljutottunk természetesen a sepsiszentgyörgyi vártemplomba. Köztudott volt Alexandru vaskemény vallásossága. Jött a gondnok a kulcsokkal, nyitotta a templomot, de vendégünk csak utánunk akart belépni. Legyen úgy. Odabenn áhítattal és kerek szemekkel vette birtokba a műemlék templomot. Oltárt nem talált a református templomban, de összefogta a két kezét a szószék előtt, és imádkozott.
– Uram, kérlek én, porszem előtted, áldd meg ezt a népet, mely épített jóvoltodból és akaratod szerint templomot, házat neked, Uram, várat és városokat a maguk megmaradására. Segítsd ezt a népet minden jó szándékában, áldd meg, Uram…
Az Igét mondotta a nagy hitű román költő érettünk, magyarokért, a magunk építette templomban. Fordulok most az ő szavaival és istenfélő áhítatát idézve, a román nép jósága és a nép legjava felé, áldást kérőleg Ioan Alexandru szavaival, hogy mi ne legyünk lerohadt lelkű, román zsebes politikusok gyarmata. Ámen.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Lehetne egy nagy álomlátás ez az élet maga. Fenntartásom legfennebb annyi, hogy nem egyetlen, egyéni álom, úgy, ahogy az van…
Álmainkat kiegészíti a szép emlékezés, azt is szívesen tesszük. Román költő, Ioan Alexandru késztet emlékezésre, nem először. Most is súlya lészen az emlékezésnek, hiszen jó emberre és jó költőre, népe szeretett fiára emlékezni még akkor is életes, ha fáj. Mert odalett ő is, noha igen-igen jó szolgája volt népének és az ő Istenének.
Úgy adódott a Román Kommunista Párt makacs parancsára, úgy 1984 táján, hogy a Könyvhónapban, februárban nem s nem mehettünk Erdélyben, Székelyföldön és sehol az ég s a történelem adta magyar világban író–olvasó találkozóra csak úgy, átabotában, magyar költők s írók módjára, csak ha fele-fele román s magyar volt a pódiumon! Ez volt a tiltás, ez a törvény. És eljött az a február, olvasók s könyvek, költők ünnepe, és eljött Ioan Alexandru román költő is. Híre s neve ismert volt, költészete is, Kányádi szép fordításában.
Ioan nem elégedett meg a szerepléssel. Arra kért bennünket, Magyari Lajost meg engem, mutatnánk meg a városból valamennyit, látványt, jellegzetest.
Vittük, mutattuk a Székely Nemzeti Múzeumot, igen a Lábas Házat, a Székely Mikó Kollégiumot. Ioan Alexandru ragyogott, ámult, azt is mondotta, emlékszem, hogy tudtak építkezni ám ükapáink! És eljutottunk természetesen a sepsiszentgyörgyi vártemplomba. Köztudott volt Alexandru vaskemény vallásossága. Jött a gondnok a kulcsokkal, nyitotta a templomot, de vendégünk csak utánunk akart belépni. Legyen úgy. Odabenn áhítattal és kerek szemekkel vette birtokba a műemlék templomot. Oltárt nem talált a református templomban, de összefogta a két kezét a szószék előtt, és imádkozott.
– Uram, kérlek én, porszem előtted, áldd meg ezt a népet, mely épített jóvoltodból és akaratod szerint templomot, házat neked, Uram, várat és városokat a maguk megmaradására. Segítsd ezt a népet minden jó szándékában, áldd meg, Uram…
Az Igét mondotta a nagy hitű román költő érettünk, magyarokért, a magunk építette templomban. Fordulok most az ő szavaival és istenfélő áhítatát idézve, a román nép jósága és a nép legjava felé, áldást kérőleg Ioan Alexandru szavaival, hogy mi ne legyünk lerohadt lelkű, román zsebes politikusok gyarmata. Ámen.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. január 7.
Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. január 11.
Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál, a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál, a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma
2017. január 18.
Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóval
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. január 21.
Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét?
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei?
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára?
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét?
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei?
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára?
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 29.
„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
„Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
„Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel.
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
„Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
„Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel.
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa
2017. február 3.
Többet kínálnának Nyirőnél
Nemcsak egy ember nevéhez fog fűződni az udvarhelyi irodalmi múzeum. De high-class lesz.
A legutóbbi tanácsülésen bemutatott tervek láttán csak ámultunk-bámultunk, hogy Udvarhelyen ilyent is lehet – a Szombatfalván álló egykori Nyirő-villában ugyanis olyan irodalmi múzeum kapna helyet az épület felújítása és eredeti állapotába való visszaállítás után, hogy annak nemcsak helyi szinten járnánk csodájára.
A főtéri szoborparknak nagyon komoly konkurenciája lenne. S ha még Nyirő (elveszett) hamvait is sikerülne tényleg eltemetni, akkor a farkaslaki Tamási-emlékhelyekkel (sír + szülőház) vetekedhetne a Budapestről támogatott Székelyudvarhely.
De ne fussunk ennyire előre, inkább nézzük meg a terveket, mert abban Nyirőnél is több van.
High-tech a földszinten
A szombatfalvi Nyirő-villa a múlt század harmincas éveiben épült, a közhiedelemmel ellentétben nem Kós Károly, hanem Toroczkay Wigand Ede tervei alapján, az író és családja 1936 és 1941 között lakott benne. A háború után államosították, 1976 óta egy házaspár szociális lakásként használta (a férj időközben elhunyt, a feleség jelenleg is ott lakik), 2014-ben került az Urbana Rt-től az önkormányzat tulajdonába.
A tanácsülésen is bemutatott terveket Várday Zsolt műépítész készítette 2016-ban. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója szerint a terv a Nyirő-villának a restaurálásáról és irodalmi múzeummá való átalakításáról szól.
Az irodalmi palettán szeretnénk nyitni, természetesen Nyirőre fókuszál, viszont egy kicsit többet szeretnénk mutatni, mint egy személyiség – vázolta portálunk megkeresésére Miklós, aki részletekbe is belement, néhány olyan dolgot mondott el a ház belső átalakításáról, amelyek segítségével már jobban el tudjuk képzelni az épület új rendeltetését.
Az ismert Kováts-fotón látható verandát visszaállítanák eredeti állapotába, a belső fogadótér mellett pedig két nagyobb terem van – ezekben, mintegy hetven négyzetméteren jönne létre az irodalmi múzeum multifunkcionális kiállítófelülete. Ebben interaktív asztal és más korszerű eszközök lennének, amelyek segítségével mutatnák be a szakmai gárda által javasolt anyagot. Nem steril múzeumi tér lesz, hanem egy olyan terem, amiben például könyvbemutatót is lehet tartani, de látványos, high-tech dolgot tudnánk kialakítani – mondta Miklós Zoltán.
Rekonstrukció a régi képek alapján
Az emelet egyik szobájában lenne berendezve a tulajdonképpeni, hagyományos Nyirő József-emlékszoba. Az épület belsejét a Kováts Fényképészetnél fellelhető régi fényképfelvételek segítségével igyekeznek rekonstruálni. Azt tudni kell, hogy Kováts István fényképsz, Haáz Rezső, valamint Nyirő József jóbarátok voltak, a fényképész pedig több felvételt is készített a Nyirő-házban. A múzeumigazgató szerint olyan felvétel is készült, ami a dolgozószobában, az íróasztalánál ülő írót mutatja.
Az emelet egyik nagyobb termét Székelyudvarhely, illetve Udvarhelyszék irodalomtörténetének szentelnék, tehát megmutatnák Nyirő irodalmi kortársait is. Amellett kell majd állást foglalni, hogy Udvarhely vagy Udvarhelyszék? Utóbbiba Kányádi Sándor vagy Tamási Áron, illetve Szabó Gyula is beletartozik. Vagy csak udvarhelyiekre, köztük Tompára és Tomcsára fókuszálunk? – tette fel a kérdést Miklós Zoltán, majd elmondta, hogy ezt egy szakmai bizottság fogja eldönteni. Ebbe a bizottságba Pomogáts Béla és Takaró Mihály irodalomtörténészeket, illetve Lakatos Mihály és Lőrincz György írókat kérték fel. A négy bizottsági tag február 23-án fogja az első ülését megtartani Budapesten.
Ami a ház melletti területet illeti, megmarad a kert jellege, akárcsak a gyümölcsösé, de új kerítése is lesz a háznak, az épület fűtését szolgáló kazánház pedig a villa melletti kis melléképületben kap helyet.
Honnan jön a pénz? Budapestről.
Az említett tervek elkészítése a Haáz Rezső Múzeum költségvetéséből történt. Az egész projekt költségvetése 1 598 000 lej + ÁFA, ebből az összegből 310 ezer lejt a felszerelésre, berendezésre fordítanának – ezt Orbán Balázs, a Koalíció önkormányzati képviselője közölte portálunk megkeresésére.
Magyarországi forrásokból fogjuk finanszírozni – jelentette ki Orbán, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a projekt tulajdonképpen az országház elnökének, Kövér Lászlónak, illetve kabinetfőnökének személyes támogatását élvezi. Az még kérdés, hogy a pénz konkrétan a magyar Országháztól fog-e jönni vagy valamilyen alapítványon keresztül, de megvizsgálják, hogy jogilag mi lenne a legmegfelelőbb.
Ami az ütemtervet illeti, Orbán Balázs szerint összeállítják a finanszírozónak a dokumentációt és idén tavasszal, illetve kora nyáron el is kezdenék az épület restaurálását és átalakítását. Természetesen mindezt a pénz megérkezésekor, amire ígéretet kaptak Veress Lászlótól. A régebb az Ilyés Közalapítványnál irodavezetőként dolgozó, részben udvarhelyi származású Veress jelenleg Kövér László kabinetfőnöke.
Orbán szerint közbeszerzési eljárást kell kiírni a munkára, mint mondta, „azt szeretnénk, hogy legkésőbb 2018 szeptemberében lehessen az ingatlant felújítva, felszereléssel együtt használatba venni, szerintem ez lehet a reális – ha ennél hamarabb lesz meg, az csak jobb."
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az épületben jelenleg albérlőként lakó idős asszonnyal, Orbán azt mondta, hogy a bérleti szerződése le van járva, a város neki megfelelő lakhatást ajánlott fel. „Lerobbant, lelakott ingatlan, annál jobbat kap. Ez egy széleskörű közösségi projekt, úgy gondoljuk, hogy ezt nem akadályozhatja egy magánszemély. Neki a város egy másik, méltányos albérletet fog felajánlani." – mondta az önkormányzati képviselő.
Másfél év múlva elméletileg új pompájában várja majd a látogatókat a Nyirő-villa, hogy megismertesse az érdeklődőkkel Nyirő József, illetve az udvarhelyi irodalom örökségével, történetével. Remélhetőleg addig egykori, névadó tulajdonosának a hamvai is elő-, illetve helyükre kerülnek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Nemcsak egy ember nevéhez fog fűződni az udvarhelyi irodalmi múzeum. De high-class lesz.
A legutóbbi tanácsülésen bemutatott tervek láttán csak ámultunk-bámultunk, hogy Udvarhelyen ilyent is lehet – a Szombatfalván álló egykori Nyirő-villában ugyanis olyan irodalmi múzeum kapna helyet az épület felújítása és eredeti állapotába való visszaállítás után, hogy annak nemcsak helyi szinten járnánk csodájára.
A főtéri szoborparknak nagyon komoly konkurenciája lenne. S ha még Nyirő (elveszett) hamvait is sikerülne tényleg eltemetni, akkor a farkaslaki Tamási-emlékhelyekkel (sír + szülőház) vetekedhetne a Budapestről támogatott Székelyudvarhely.
De ne fussunk ennyire előre, inkább nézzük meg a terveket, mert abban Nyirőnél is több van.
High-tech a földszinten
A szombatfalvi Nyirő-villa a múlt század harmincas éveiben épült, a közhiedelemmel ellentétben nem Kós Károly, hanem Toroczkay Wigand Ede tervei alapján, az író és családja 1936 és 1941 között lakott benne. A háború után államosították, 1976 óta egy házaspár szociális lakásként használta (a férj időközben elhunyt, a feleség jelenleg is ott lakik), 2014-ben került az Urbana Rt-től az önkormányzat tulajdonába.
A tanácsülésen is bemutatott terveket Várday Zsolt műépítész készítette 2016-ban. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója szerint a terv a Nyirő-villának a restaurálásáról és irodalmi múzeummá való átalakításáról szól.
Az irodalmi palettán szeretnénk nyitni, természetesen Nyirőre fókuszál, viszont egy kicsit többet szeretnénk mutatni, mint egy személyiség – vázolta portálunk megkeresésére Miklós, aki részletekbe is belement, néhány olyan dolgot mondott el a ház belső átalakításáról, amelyek segítségével már jobban el tudjuk képzelni az épület új rendeltetését.
Az ismert Kováts-fotón látható verandát visszaállítanák eredeti állapotába, a belső fogadótér mellett pedig két nagyobb terem van – ezekben, mintegy hetven négyzetméteren jönne létre az irodalmi múzeum multifunkcionális kiállítófelülete. Ebben interaktív asztal és más korszerű eszközök lennének, amelyek segítségével mutatnák be a szakmai gárda által javasolt anyagot. Nem steril múzeumi tér lesz, hanem egy olyan terem, amiben például könyvbemutatót is lehet tartani, de látványos, high-tech dolgot tudnánk kialakítani – mondta Miklós Zoltán.
Rekonstrukció a régi képek alapján
Az emelet egyik szobájában lenne berendezve a tulajdonképpeni, hagyományos Nyirő József-emlékszoba. Az épület belsejét a Kováts Fényképészetnél fellelhető régi fényképfelvételek segítségével igyekeznek rekonstruálni. Azt tudni kell, hogy Kováts István fényképsz, Haáz Rezső, valamint Nyirő József jóbarátok voltak, a fényképész pedig több felvételt is készített a Nyirő-házban. A múzeumigazgató szerint olyan felvétel is készült, ami a dolgozószobában, az íróasztalánál ülő írót mutatja.
Az emelet egyik nagyobb termét Székelyudvarhely, illetve Udvarhelyszék irodalomtörténetének szentelnék, tehát megmutatnák Nyirő irodalmi kortársait is. Amellett kell majd állást foglalni, hogy Udvarhely vagy Udvarhelyszék? Utóbbiba Kányádi Sándor vagy Tamási Áron, illetve Szabó Gyula is beletartozik. Vagy csak udvarhelyiekre, köztük Tompára és Tomcsára fókuszálunk? – tette fel a kérdést Miklós Zoltán, majd elmondta, hogy ezt egy szakmai bizottság fogja eldönteni. Ebbe a bizottságba Pomogáts Béla és Takaró Mihály irodalomtörténészeket, illetve Lakatos Mihály és Lőrincz György írókat kérték fel. A négy bizottsági tag február 23-án fogja az első ülését megtartani Budapesten.
Ami a ház melletti területet illeti, megmarad a kert jellege, akárcsak a gyümölcsösé, de új kerítése is lesz a háznak, az épület fűtését szolgáló kazánház pedig a villa melletti kis melléképületben kap helyet.
Honnan jön a pénz? Budapestről.
Az említett tervek elkészítése a Haáz Rezső Múzeum költségvetéséből történt. Az egész projekt költségvetése 1 598 000 lej + ÁFA, ebből az összegből 310 ezer lejt a felszerelésre, berendezésre fordítanának – ezt Orbán Balázs, a Koalíció önkormányzati képviselője közölte portálunk megkeresésére.
Magyarországi forrásokból fogjuk finanszírozni – jelentette ki Orbán, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a projekt tulajdonképpen az országház elnökének, Kövér Lászlónak, illetve kabinetfőnökének személyes támogatását élvezi. Az még kérdés, hogy a pénz konkrétan a magyar Országháztól fog-e jönni vagy valamilyen alapítványon keresztül, de megvizsgálják, hogy jogilag mi lenne a legmegfelelőbb.
Ami az ütemtervet illeti, Orbán Balázs szerint összeállítják a finanszírozónak a dokumentációt és idén tavasszal, illetve kora nyáron el is kezdenék az épület restaurálását és átalakítását. Természetesen mindezt a pénz megérkezésekor, amire ígéretet kaptak Veress Lászlótól. A régebb az Ilyés Közalapítványnál irodavezetőként dolgozó, részben udvarhelyi származású Veress jelenleg Kövér László kabinetfőnöke.
Orbán szerint közbeszerzési eljárást kell kiírni a munkára, mint mondta, „azt szeretnénk, hogy legkésőbb 2018 szeptemberében lehessen az ingatlant felújítva, felszereléssel együtt használatba venni, szerintem ez lehet a reális – ha ennél hamarabb lesz meg, az csak jobb."
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az épületben jelenleg albérlőként lakó idős asszonnyal, Orbán azt mondta, hogy a bérleti szerződése le van járva, a város neki megfelelő lakhatást ajánlott fel. „Lerobbant, lelakott ingatlan, annál jobbat kap. Ez egy széleskörű közösségi projekt, úgy gondoljuk, hogy ezt nem akadályozhatja egy magánszemély. Neki a város egy másik, méltányos albérletet fog felajánlani." – mondta az önkormányzati képviselő.
Másfél év múlva elméletileg új pompájában várja majd a látogatókat a Nyirő-villa, hogy megismertesse az érdeklődőkkel Nyirő József, illetve az udvarhelyi irodalom örökségével, történetével. Remélhetőleg addig egykori, névadó tulajdonosának a hamvai is elő-, illetve helyükre kerülnek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2017. február 4.
Negyedik alkalommal rendezték meg a Székely Bált Budapesten
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a Székely Bált Budapesten, a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk."
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek.
A bál célja az összetartozás, a magyar-magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós István. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsék. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Emlékezzünk rájuk, „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk" – fogalmazott a főpolgármester.
Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több mint egy hiánypótló társasági esemény, belépőjegyeikkel több jó ügyet tudnak segíteni. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot.
A kutatóintézet elnöke együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé" – jegyezte meg Szász Jenő.
A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címeket is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben.
A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában álló Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus templomának.
Három évvel ezelőtt azzal a céllal indították útjára a Budapesti Székely Bált, hogy a rendezvény sikere, jó hangulata erősítse az összetartozás érzését, szilárdítsa a magyar-magyar összefogást, fejlessze Székelyföld és az anyaország kapcsolatát, és segítse a rászoruló nemzettársakat.
A bál programja és a vacsora menüválasztása egyaránt a székely hagyományokra épített.
A rendezvényen levetítették a Babba Mária című rajzfilmet, majd a Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Erdélyország az én hazám című produkcióját tekinthették meg a vendégek, akiknek a talpalávalót az este során Olti Attila és zenekara szolgáltatta.
Fellépett Keresztes Ildikó előadóművész. A bál fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke volt, jelen volt Schmitt Pál volt köztársasági elnök.
MTI
Erdély.ma
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a Székely Bált Budapesten, a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk."
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek.
A bál célja az összetartozás, a magyar-magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós István. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsék. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Emlékezzünk rájuk, „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk" – fogalmazott a főpolgármester.
Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több mint egy hiánypótló társasági esemény, belépőjegyeikkel több jó ügyet tudnak segíteni. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot.
A kutatóintézet elnöke együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé" – jegyezte meg Szász Jenő.
A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címeket is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben.
A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában álló Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus templomának.
Három évvel ezelőtt azzal a céllal indították útjára a Budapesti Székely Bált, hogy a rendezvény sikere, jó hangulata erősítse az összetartozás érzését, szilárdítsa a magyar-magyar összefogást, fejlessze Székelyföld és az anyaország kapcsolatát, és segítse a rászoruló nemzettársakat.
A bál programja és a vacsora menüválasztása egyaránt a székely hagyományokra épített.
A rendezvényen levetítették a Babba Mária című rajzfilmet, majd a Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Erdélyország az én hazám című produkcióját tekinthették meg a vendégek, akiknek a talpalávalót az este során Olti Attila és zenekara szolgáltatta.
Fellépett Keresztes Ildikó előadóművész. A bál fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke volt, jelen volt Schmitt Pál volt köztársasági elnök.
MTI
Erdély.ma
2017. február 7.
Székely Bál Budapesten
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a budapesti Székely Bált a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk”.
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek. A bál célja az összetartozás, a magyar–magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsük. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több hiánypótló társasági eseménynél, a belépőjegyekből begyűlt összeggel több jó ügyet segítenek. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot. Együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé” – jegyezte meg Szász Jenő. A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címet is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben. A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában működő Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus temploma újjáépítésére.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a budapesti Székely Bált a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk”.
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek. A bál célja az összetartozás, a magyar–magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsük. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több hiánypótló társasági eseménynél, a belépőjegyekből begyűlt összeggel több jó ügyet segítenek. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot. Együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé” – jegyezte meg Szász Jenő. A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címet is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben. A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában működő Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus temploma újjáépítésére.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 9.
„Mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike”
Láng Orsolya két éven belül két kötettel jelentkezett, egy kisregénnyel és egy versessel. Az utóbbiról beszélgettünk.
Nemrég arról beszélgettünk, hogy nem tudod, egyáltalán miért érdekled az embereket, honnan tudják, hogy te ki vagy, miért jelennek meg sokan egy kötetbemutatódon. Én is úgy gondolom, hogy valamiképpen furcsa, hogy annak ellenére, hogy a mostanság annyira fontosnak tartott önmarketinget mellőzve ilyen erős a jelenléted az irodalmi életben, ennyien tudnak rólad Erdélyben, ennyire várják a szövegeidet. Bárkivel beszélgettem az elmúlt években, hogy kitől várnának mostanság verseskötetet, a te neved mindig felmerült, ehhez képest elég sokat kellett rá várni. Miért most jött meg? Láng Orsolya: – Ez a történet Gáll Attilához kapcsolódik, tavalyelőtt kért kéziratot, akkor volt körülbelül négyszer ennyi verses anyagom, de úgy éreztem, hogy ezt még alaposan meg kell rostálni, és még nem volt kész, amikor kérte. Viszont volt már egy olyan elindított munkám, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ha nem szorít valamilyen határidő, akkor sosem fogom kiadni, ez volt a Tejszobor, ami végül az első kötetem lett. Ez körülbelül egy fél év alatt készült el, mert ez nagyon prés alatt levő szöveg volt, a határidő mellett belső prés alatt is, és úgy éreztem, hogy jó dobbantó lenne. Sokan kérdezték ezután, hogy miért nem verseskötetem jelent meg, mert többen olvastak verseket tőlem, mint amennyien prózát. Tulajdonképpen ez valamiféle demonstráció volt, vagy valamiféle ellenállás, hogy ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Utána már egy jól működő együttműködés jött létre a kiadóval, és Attila kérdezte, hogy „na de most akkor már jöhetnének a versek?” Körülbelül így jött össze ez a kötet, már én magam is jobban szelektáltam, párat kidobtunk útközben, de nem volt „verekedés” belőle, hogy mondjuk ő akart volna, én meg nem, eléggé konszenzuálisan jött létre. A címen vacilláltunk kicsit többet.
És végül ki választotta azt? – Én, de már nem tudom, hogy hogyan, lehet, hogy megálmodtam, egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy akkor ez a Bordaköz legyen a cím, valamilyen anatómiai kifejezést kerestem, és úgy gondoltam, úgyis annyi versemben szerepel a szív szó. Sokszor volt az, hogy éreztem, hogy fáj a szívem tájékán, és mondtam édesanyámnak, aki orvos, hogy fáj a szívem, mire ő rendszerint azzal válaszolt, hogy biztos csak egy bordaközi ideg, így adta magát ez a szekularizáltabb eufemizmus. Attila ugyan ajánlott másokat, de ezt találóbbnak éreztem. Kicsit olyan, mintha helységnév lenne, találtam hozzá egy fotót, amit nagyon szeretek, és ami a címoldalra került. Amikor kézbe vettem a kötetet, akkor láttam, hogy Kovács András Ferenc írta a fülszöveget, ezen azért lepődtem meg kicsit, mert úgy gondolom, hogy versnyelvben és stílusban is távol állsz tőle. Miért őt kérted fel erre? – Többek között Kovács András Ferenc volt az, aki szorgalmazta ennek a kötetnek a megjelenését, Ő nagyon régen elmondta már, hogy kellene foglalkozni ezekkel a versekkel, össze kellene szedni őket, azt mondta, hogy minden más, amit a versíráson kívül csinálok, az időpocsékolás. Gondoltam, akkor visszafordítom ezt rá, és megkérem, írjon egy fülszöveget, amit meg is tett, sőt, ő vezette a marosvásárhelyi könyvbemutatómat is.
Érdekelne, hogyan érzed, ez hányadik köteted? – Ez a második kötetem. Jó, de ez ilyen egyszerű? A kérdésem számomra úgy értelmezhető, hogy te azért sok dologban "önkifejezel", nem tudom hogyan működteted ezt, van-e valamiféle elsődleges forma számodra? – Ezek az érzékelési területek, amikről beszélsz, valahogy teljesen párhuzamosan történnek bennem, és azért merem bátran kijelenteni, hogy ez a második kötetem, mert így érzem. Az első kötetemmel az olyanféle számonkéréseket, amik arra vonatkoztak, hogy miért nem verseket adtam ki, azért nem érzem megalapozottnak, mert sokan azt kifogásolták a prózakötettel kapcsolatban, hogy nagyon lírai. Ez a fajta sok síkon való mozgás nekem egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, voltak olyan versek, amikről úgy éreztem, hogy versekként nem fogják megállni a helyüket, ezeket meghúzva és sorvégig kitolva prózává alakítottam. Viszont akik lírainak nevezték a Tejszobrot, arra ráéreztek, hogy el lehetne különíteni tőle egy verseskötetet. Ebben a kötetben szintén vannak olyan versek, amelyekből lehetne rövidprózát csinálni, de úgy érzem, hogy szükségem van ezekre a párhuzamosan futó síkokra. Nem érzem azért ezeket a síkokat egymástól távolinak, végül is ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom lírában, prózában, filmben, animációban, és saját magamat szórakoztatom azzal, hogy különböző testet adok a bennem megfogalmazódó kérdéseknek. Ezek az emberi történetek, a tájban történő átalakulások nagyon foglalkoztatnak. Szerintem mindenen nyomon követhető ez az egységes nézőpont. A kötet tematikailag nagyon változatos, miből gondoltad, hogy "szerelmi",öregség- és "térversek" kell egymás mellé kerüljenek? – Az volt az érdekes, hogy próbáltunk mindenféle koncepciót ráerőltetni erre az anyagra, próbáltuk azt is, hogy fejezetekre osszuk, de végül is ezeket ledobta magáról. Először megpróbáltam kronologikusan összeállítani a szöveget, de ez nem nagyon működött, tematikusan csoportosítva pedig nagyon elhatárolódtak egymástól a szövegek, ez sem működött, aztán próbáltunk egy ívet kialakítani hozzá, de aztán azt láttuk, hogy megképződik magától egy ilyen ív, tényleg sok vers kirostálódott, de az már eleve. Az a furcsa, hogy amikor ír az ember, akkor az aktuális szövegről nem tudja eldönteni, hogy az most jó-e. Nem tudja, hogy öt év múlva az egy nagyon fontos mérföldkő lesz-e az életében, vagy elmulasztható dolog. Végül azok a szövegek maradtak ki, amelyek nagyon emlékezetesek voltak, ez a markáns vonulat maradt ki az anyagból, mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike, valahogy kivetette magából ez a közeg azokat a verseket, amiket felindultságból írtam. Kellett ez a távolság, az idő, amíg lesz elég önuralmam kihagyni őket, mondhatnám azt is, hogy a "hisztérikus versek" kimaradtak a kötetből.
A kötetben sok a "térvers", amelyekben a versbeszélő részéről nagyon kevés reflexió érkezik a tájra nézve, mintha fotografikus, vagy operatőri szerkesztés történne. Mit gondolsz, mennyire képezik az identitás részét az általunk belakott, beélt terek, illetve a tárgyak, amelyek körülvesznek minket? Van olyan szöveged, amikor egy szoba tárgyaiból rekonstruálsz életeket, képzel erős hangulatokat. – Sokféle térben, emberek által elhagyott, és emberek által betöltött terekben mozogtam, mindig is foglalkoztatott az, hogy milyen nyomot hagy az ember maga után, a jelenlévők is hogyan töltik be a tereket, hogyan tölti ki az emberi kommunikáció a teret, milyen jelek maradnak a halott emberek után. Úgy gondolom, ezek a térversek erőteljesen én-versek is, nagyon meghatározó, hogy ugyanazt a látványt ki hogyan fogalmazza meg, érzi otthon magát benne. Ez az objektivitás-szubjektivitáskérdés mindig nagyon eldöntetlen, hogy az emberben éppen melyik kerekedik fölül. Most eszembe jut Mészöly Miklósnak az a mondata, hogy "az objektív igazán, akinek nagy oka lenne a szubjektivitásra". Van így, amikor önmagunkat rákényszerítjük a távolságtartásra, ez nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire implikálódunk egy helyzetben, például amiben nagyon is érintettek vagyunk, abból megpróbálunk sokszor kívül keveredni ahhoz, hogy lássuk a saját helyzetünket, hogy megoldást találjunk egy problémára; szerintem a terek nagyon jó fogódzók ehhez. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az ember bárhová megy, ugyanazok a dolgok kezdik érdekelni, ugyanazokat a dolgokat gyűjti, ugyanolyan típusú kapcsolatai alakulnak ki, a szubjektum nem tud szabadulni önmagától, mégis érdekes játék ez, hogy egy teljesen idegen térben hogyan találja föl magát az ember. A vásárhelyi novemberi könyvbemutatón hangzott el, hogy gyakran azt csinálod, hogy közel kerülj egy szöveghez, hogy újrafordítod magadnak, például Rilkét. Sok ilyen szöveg van,illetve akkor miért nem közlöd ezeket az újrafordításokat? – Ritkán szoktam, Rilkével az volt, hogy volt egy ilyen Őszi nap című kétnyelvű kötet, valamikor a nyolcvanas években jelent meg, nagyon vékonyka kötet, Kányádi Sándor fordította, ez nekem ilyen nyári vakációs projekt volt, azaz egyszerűen elvettem a könyvespolcról és elkezdtem lefordítani, mert úgy láttam, hogy Kányádi néhány sorban a rímek kedvéért teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Rilke mit is akart közölni. Aztán Stănescut is elkezdtem fordítani, pont amiatt, mert meg akartam érteni. Amikor az ember műfordítást olvas,akkor eleve olvassa a fordítónak is a versét, ez már egy ráncba szedett szöveg, ami sokszor mást mond, mint az eredeti, így néha szükségem van ezekre az egyszerű ujjgyakorlatokra. Van-e valami, amit hamarosan láthatunk tőled így egy kisregény és egy verseskötet után? Láttam már novelládat is nemrég, esetleg egy novelláskötetet? – A diplomafilmemet kellene befejeznem. Ez egy emberi kapcsolatról szól, egy szezon utáni tengerpart a helyszíne, ahonnan már minden turista elment, és a helyi lakosok a szereplők. Két főszereplő van, egy munkájába belefáradt bódés néni és egy tinédzser fiú kapcsolata, egy tíz perces animációban. Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötetei: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015), Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)
"Ahogy elomlani tűnnek, habár kíméletlenül pontosra húzva megfeszülnek a sorok, ahogy a képsorok, képvesztések, az apró képek rejtett balladái hosszú versekké állanak össze, mintha történésekké válnának, ahogy megtörténnek a szavak, szerelmek és egyéb szerepcserék nyitott könyvben, szemekben, felnézett világban, ahogy a pillantás, a figyelem közelre távolítja, vágja, tagolja versek beláthatatlan anyagát – szép billegtetésben, titkos lebegtetésben, ahogy a lét szürrealista kamerái pásztáznak hűvös posztokat, tájat, játékot, arcokat, megosztott hiányt, félmosolyt, beszédbe foszló dallamot, ahogy szín és hang földereng, hordozható lesz, hallható, ahogy Láng Orsolya, és amiképpen verseket ír." (Kovács András Ferenc fülszövege)
Kulcsár Árpád
Transindex.ro
Láng Orsolya két éven belül két kötettel jelentkezett, egy kisregénnyel és egy versessel. Az utóbbiról beszélgettünk.
Nemrég arról beszélgettünk, hogy nem tudod, egyáltalán miért érdekled az embereket, honnan tudják, hogy te ki vagy, miért jelennek meg sokan egy kötetbemutatódon. Én is úgy gondolom, hogy valamiképpen furcsa, hogy annak ellenére, hogy a mostanság annyira fontosnak tartott önmarketinget mellőzve ilyen erős a jelenléted az irodalmi életben, ennyien tudnak rólad Erdélyben, ennyire várják a szövegeidet. Bárkivel beszélgettem az elmúlt években, hogy kitől várnának mostanság verseskötetet, a te neved mindig felmerült, ehhez képest elég sokat kellett rá várni. Miért most jött meg? Láng Orsolya: – Ez a történet Gáll Attilához kapcsolódik, tavalyelőtt kért kéziratot, akkor volt körülbelül négyszer ennyi verses anyagom, de úgy éreztem, hogy ezt még alaposan meg kell rostálni, és még nem volt kész, amikor kérte. Viszont volt már egy olyan elindított munkám, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ha nem szorít valamilyen határidő, akkor sosem fogom kiadni, ez volt a Tejszobor, ami végül az első kötetem lett. Ez körülbelül egy fél év alatt készült el, mert ez nagyon prés alatt levő szöveg volt, a határidő mellett belső prés alatt is, és úgy éreztem, hogy jó dobbantó lenne. Sokan kérdezték ezután, hogy miért nem verseskötetem jelent meg, mert többen olvastak verseket tőlem, mint amennyien prózát. Tulajdonképpen ez valamiféle demonstráció volt, vagy valamiféle ellenállás, hogy ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Utána már egy jól működő együttműködés jött létre a kiadóval, és Attila kérdezte, hogy „na de most akkor már jöhetnének a versek?” Körülbelül így jött össze ez a kötet, már én magam is jobban szelektáltam, párat kidobtunk útközben, de nem volt „verekedés” belőle, hogy mondjuk ő akart volna, én meg nem, eléggé konszenzuálisan jött létre. A címen vacilláltunk kicsit többet.
És végül ki választotta azt? – Én, de már nem tudom, hogy hogyan, lehet, hogy megálmodtam, egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy akkor ez a Bordaköz legyen a cím, valamilyen anatómiai kifejezést kerestem, és úgy gondoltam, úgyis annyi versemben szerepel a szív szó. Sokszor volt az, hogy éreztem, hogy fáj a szívem tájékán, és mondtam édesanyámnak, aki orvos, hogy fáj a szívem, mire ő rendszerint azzal válaszolt, hogy biztos csak egy bordaközi ideg, így adta magát ez a szekularizáltabb eufemizmus. Attila ugyan ajánlott másokat, de ezt találóbbnak éreztem. Kicsit olyan, mintha helységnév lenne, találtam hozzá egy fotót, amit nagyon szeretek, és ami a címoldalra került. Amikor kézbe vettem a kötetet, akkor láttam, hogy Kovács András Ferenc írta a fülszöveget, ezen azért lepődtem meg kicsit, mert úgy gondolom, hogy versnyelvben és stílusban is távol állsz tőle. Miért őt kérted fel erre? – Többek között Kovács András Ferenc volt az, aki szorgalmazta ennek a kötetnek a megjelenését, Ő nagyon régen elmondta már, hogy kellene foglalkozni ezekkel a versekkel, össze kellene szedni őket, azt mondta, hogy minden más, amit a versíráson kívül csinálok, az időpocsékolás. Gondoltam, akkor visszafordítom ezt rá, és megkérem, írjon egy fülszöveget, amit meg is tett, sőt, ő vezette a marosvásárhelyi könyvbemutatómat is.
Érdekelne, hogyan érzed, ez hányadik köteted? – Ez a második kötetem. Jó, de ez ilyen egyszerű? A kérdésem számomra úgy értelmezhető, hogy te azért sok dologban "önkifejezel", nem tudom hogyan működteted ezt, van-e valamiféle elsődleges forma számodra? – Ezek az érzékelési területek, amikről beszélsz, valahogy teljesen párhuzamosan történnek bennem, és azért merem bátran kijelenteni, hogy ez a második kötetem, mert így érzem. Az első kötetemmel az olyanféle számonkéréseket, amik arra vonatkoztak, hogy miért nem verseket adtam ki, azért nem érzem megalapozottnak, mert sokan azt kifogásolták a prózakötettel kapcsolatban, hogy nagyon lírai. Ez a fajta sok síkon való mozgás nekem egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, voltak olyan versek, amikről úgy éreztem, hogy versekként nem fogják megállni a helyüket, ezeket meghúzva és sorvégig kitolva prózává alakítottam. Viszont akik lírainak nevezték a Tejszobrot, arra ráéreztek, hogy el lehetne különíteni tőle egy verseskötetet. Ebben a kötetben szintén vannak olyan versek, amelyekből lehetne rövidprózát csinálni, de úgy érzem, hogy szükségem van ezekre a párhuzamosan futó síkokra. Nem érzem azért ezeket a síkokat egymástól távolinak, végül is ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom lírában, prózában, filmben, animációban, és saját magamat szórakoztatom azzal, hogy különböző testet adok a bennem megfogalmazódó kérdéseknek. Ezek az emberi történetek, a tájban történő átalakulások nagyon foglalkoztatnak. Szerintem mindenen nyomon követhető ez az egységes nézőpont. A kötet tematikailag nagyon változatos, miből gondoltad, hogy "szerelmi",öregség- és "térversek" kell egymás mellé kerüljenek? – Az volt az érdekes, hogy próbáltunk mindenféle koncepciót ráerőltetni erre az anyagra, próbáltuk azt is, hogy fejezetekre osszuk, de végül is ezeket ledobta magáról. Először megpróbáltam kronologikusan összeállítani a szöveget, de ez nem nagyon működött, tematikusan csoportosítva pedig nagyon elhatárolódtak egymástól a szövegek, ez sem működött, aztán próbáltunk egy ívet kialakítani hozzá, de aztán azt láttuk, hogy megképződik magától egy ilyen ív, tényleg sok vers kirostálódott, de az már eleve. Az a furcsa, hogy amikor ír az ember, akkor az aktuális szövegről nem tudja eldönteni, hogy az most jó-e. Nem tudja, hogy öt év múlva az egy nagyon fontos mérföldkő lesz-e az életében, vagy elmulasztható dolog. Végül azok a szövegek maradtak ki, amelyek nagyon emlékezetesek voltak, ez a markáns vonulat maradt ki az anyagból, mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike, valahogy kivetette magából ez a közeg azokat a verseket, amiket felindultságból írtam. Kellett ez a távolság, az idő, amíg lesz elég önuralmam kihagyni őket, mondhatnám azt is, hogy a "hisztérikus versek" kimaradtak a kötetből.
A kötetben sok a "térvers", amelyekben a versbeszélő részéről nagyon kevés reflexió érkezik a tájra nézve, mintha fotografikus, vagy operatőri szerkesztés történne. Mit gondolsz, mennyire képezik az identitás részét az általunk belakott, beélt terek, illetve a tárgyak, amelyek körülvesznek minket? Van olyan szöveged, amikor egy szoba tárgyaiból rekonstruálsz életeket, képzel erős hangulatokat. – Sokféle térben, emberek által elhagyott, és emberek által betöltött terekben mozogtam, mindig is foglalkoztatott az, hogy milyen nyomot hagy az ember maga után, a jelenlévők is hogyan töltik be a tereket, hogyan tölti ki az emberi kommunikáció a teret, milyen jelek maradnak a halott emberek után. Úgy gondolom, ezek a térversek erőteljesen én-versek is, nagyon meghatározó, hogy ugyanazt a látványt ki hogyan fogalmazza meg, érzi otthon magát benne. Ez az objektivitás-szubjektivitáskérdés mindig nagyon eldöntetlen, hogy az emberben éppen melyik kerekedik fölül. Most eszembe jut Mészöly Miklósnak az a mondata, hogy "az objektív igazán, akinek nagy oka lenne a szubjektivitásra". Van így, amikor önmagunkat rákényszerítjük a távolságtartásra, ez nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire implikálódunk egy helyzetben, például amiben nagyon is érintettek vagyunk, abból megpróbálunk sokszor kívül keveredni ahhoz, hogy lássuk a saját helyzetünket, hogy megoldást találjunk egy problémára; szerintem a terek nagyon jó fogódzók ehhez. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az ember bárhová megy, ugyanazok a dolgok kezdik érdekelni, ugyanazokat a dolgokat gyűjti, ugyanolyan típusú kapcsolatai alakulnak ki, a szubjektum nem tud szabadulni önmagától, mégis érdekes játék ez, hogy egy teljesen idegen térben hogyan találja föl magát az ember. A vásárhelyi novemberi könyvbemutatón hangzott el, hogy gyakran azt csinálod, hogy közel kerülj egy szöveghez, hogy újrafordítod magadnak, például Rilkét. Sok ilyen szöveg van,illetve akkor miért nem közlöd ezeket az újrafordításokat? – Ritkán szoktam, Rilkével az volt, hogy volt egy ilyen Őszi nap című kétnyelvű kötet, valamikor a nyolcvanas években jelent meg, nagyon vékonyka kötet, Kányádi Sándor fordította, ez nekem ilyen nyári vakációs projekt volt, azaz egyszerűen elvettem a könyvespolcról és elkezdtem lefordítani, mert úgy láttam, hogy Kányádi néhány sorban a rímek kedvéért teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Rilke mit is akart közölni. Aztán Stănescut is elkezdtem fordítani, pont amiatt, mert meg akartam érteni. Amikor az ember műfordítást olvas,akkor eleve olvassa a fordítónak is a versét, ez már egy ráncba szedett szöveg, ami sokszor mást mond, mint az eredeti, így néha szükségem van ezekre az egyszerű ujjgyakorlatokra. Van-e valami, amit hamarosan láthatunk tőled így egy kisregény és egy verseskötet után? Láttam már novelládat is nemrég, esetleg egy novelláskötetet? – A diplomafilmemet kellene befejeznem. Ez egy emberi kapcsolatról szól, egy szezon utáni tengerpart a helyszíne, ahonnan már minden turista elment, és a helyi lakosok a szereplők. Két főszereplő van, egy munkájába belefáradt bódés néni és egy tinédzser fiú kapcsolata, egy tíz perces animációban. Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötetei: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015), Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)
"Ahogy elomlani tűnnek, habár kíméletlenül pontosra húzva megfeszülnek a sorok, ahogy a képsorok, képvesztések, az apró képek rejtett balladái hosszú versekké állanak össze, mintha történésekké válnának, ahogy megtörténnek a szavak, szerelmek és egyéb szerepcserék nyitott könyvben, szemekben, felnézett világban, ahogy a pillantás, a figyelem közelre távolítja, vágja, tagolja versek beláthatatlan anyagát – szép billegtetésben, titkos lebegtetésben, ahogy a lét szürrealista kamerái pásztáznak hűvös posztokat, tájat, játékot, arcokat, megosztott hiányt, félmosolyt, beszédbe foszló dallamot, ahogy szín és hang földereng, hordozható lesz, hallható, ahogy Láng Orsolya, és amiképpen verseket ír." (Kovács András Ferenc fülszövege)
Kulcsár Árpád
Transindex.ro
2017. február 16.
A nagy verslista – Jelenkor-szavazás kortárs magyar versekről
A Jelenkor szerkesztősége szerette volna felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban, ezért kritikusokat kértek fel, hogy „szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben”, olvasható a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat online kiadásában (www.jelenkor.net)
Arról, hogy miért az elmúlt harminc évet veszik figyelembe, és miért harmincas a lista, a Jelenkor szerkesztősége így vélekedik:„Mivel a »kortárs« nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberig tartó időszakban megjelent művekre lehet. És azért 30 legjobb, mert az első tízet talán könnyebb megsaccolni-kitalálni, a második, harmadik tíztől több meglepetés várható”.
Megjegyzik továbbá, hogy természtesen tudják, „a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, és azt is, hogy az évszámhoz kötött korszakhatárok mindig megkérdőjelezhetők”, és azzal is tisztában vannak, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Mint írják, ajánlatnak, nem verdiktnek tekintik a listákat, és „a szavazások eredményét természetesen lehet bírálni, kiegészíteni”.
A „kiszámolás” módszeréről is megtudunk részleteket, e szerint „a kritikusok úgy szavaznak, hogy a 30-as listákat értéksorrendbe rendezik: kinek-kinek a listáján az első helyezett 30, a második 29 pontot kap stb., a szerkesztőség pedig egyszerű összeadással hozza létre az összesített listákat”.
A szerkesztőség arra is kitér, hogy miért kritikusokat kértek fel a szavazásra. Mint írják, „írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot. Szerintünk tehát az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga”.
A napokban megjelent az induló sorozat első darabja, íme tehát a 30 legjobb kortárs magyar vers a kritikusok szavazata alapján. (Megjegyzés: A 30/30-as verslista végül nem harminc, hanem harminckilenc címet tartalmaz. „Ez azért alakult így, mert sok lett a megosztott helyezett. Ha meghúztuk volna harmincnál a vonalat, akkor nem lehetett volna eldönteni, több egyforma pontszámú vers közül melyiket hagyjuk le a listáról”, olvasható a szerkesztői magyarázat a Jelenkor online-on).
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig (418)
Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor (200)
Kemény István: Egy nap élet (187)
Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek (181)
Tandori Dezső: A Semmi Kéz (139)
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén (106)
Tolnai Ottó: Mi volt kérded a legszebb Dániában (94)
Tóth Krisztina: A világ minden országa (93)
Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson (84)
Kántor Péter: Megtanulni élni (83)
Rakovszky Zsuzsa: Decline and fall (82)
Márton László: Bowen monológja sötétben (80)
Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt (67)
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca (64)
Szabó T. Anna: Elhagy (64)
Borbély Szilárd: Hosszú nap el (63)
Baka István: Farkasok órája (62)
Sziveri János: Bábel (60)
Tóth Krisztina: Kutya (58)
Térey János: A gyönyörű gyár (56)
Kemény István: A néma H (54)
Varró Dániel: Minden olyan mint minden (53)
Borbély Szilárd: Tenger könnyek csillaga (52)
Orbán Ottó: A magyar népdalhoz (52)
Kukorelly Endre: Azt mondja aki él (50)
Oravecz Imre: Közelítő nap (49)
Tóth Krisztina: Havak éve I-III. (48
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok (47)
Kántor Péter: A könyvespolc előtt (45)
Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert (45)
Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon (45)
Borbély Szilárd: Karácsonyi szekvenciák (44)
Borbély Szilárd: A tízezer (43)
Kemény István: Célszerű romok (43)
Petri György: Sár (43)
Tandori Dezső: Szakadj ki (43)
Térey János: Fagy (43)
Borbély Szilárd: Pegazus, szárnyak (40)
Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm (40)
A verslista az alábbi kritikusok szavazatai alapján jött létre: Balázs Imre József, Bedecs László, Bozsoki Petra, Csehy Zoltán, Csuhai István, Fekete Richárd, Görföl Balázs, Halmai Tamás, Harmath Artemisz, Károlyi Csaba, Kálmán C. György, Keresztesi József, Kőrizs Imre, Krupp József, Lapis József, Mekis D. János, Mohácsi Balázs, P. Simon Attila, Sántha József, Szénási Zoltán, Tarján Tamás, Turi Tímea.
Szabadság (Kolozsvár)
A Jelenkor szerkesztősége szerette volna felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban, ezért kritikusokat kértek fel, hogy „szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben”, olvasható a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat online kiadásában (www.jelenkor.net)
Arról, hogy miért az elmúlt harminc évet veszik figyelembe, és miért harmincas a lista, a Jelenkor szerkesztősége így vélekedik:„Mivel a »kortárs« nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberig tartó időszakban megjelent művekre lehet. És azért 30 legjobb, mert az első tízet talán könnyebb megsaccolni-kitalálni, a második, harmadik tíztől több meglepetés várható”.
Megjegyzik továbbá, hogy természtesen tudják, „a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, és azt is, hogy az évszámhoz kötött korszakhatárok mindig megkérdőjelezhetők”, és azzal is tisztában vannak, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Mint írják, ajánlatnak, nem verdiktnek tekintik a listákat, és „a szavazások eredményét természetesen lehet bírálni, kiegészíteni”.
A „kiszámolás” módszeréről is megtudunk részleteket, e szerint „a kritikusok úgy szavaznak, hogy a 30-as listákat értéksorrendbe rendezik: kinek-kinek a listáján az első helyezett 30, a második 29 pontot kap stb., a szerkesztőség pedig egyszerű összeadással hozza létre az összesített listákat”.
A szerkesztőség arra is kitér, hogy miért kritikusokat kértek fel a szavazásra. Mint írják, „írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot. Szerintünk tehát az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga”.
A napokban megjelent az induló sorozat első darabja, íme tehát a 30 legjobb kortárs magyar vers a kritikusok szavazata alapján. (Megjegyzés: A 30/30-as verslista végül nem harminc, hanem harminckilenc címet tartalmaz. „Ez azért alakult így, mert sok lett a megosztott helyezett. Ha meghúztuk volna harmincnál a vonalat, akkor nem lehetett volna eldönteni, több egyforma pontszámú vers közül melyiket hagyjuk le a listáról”, olvasható a szerkesztői magyarázat a Jelenkor online-on).
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig (418)
Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor (200)
Kemény István: Egy nap élet (187)
Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek (181)
Tandori Dezső: A Semmi Kéz (139)
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén (106)
Tolnai Ottó: Mi volt kérded a legszebb Dániában (94)
Tóth Krisztina: A világ minden országa (93)
Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson (84)
Kántor Péter: Megtanulni élni (83)
Rakovszky Zsuzsa: Decline and fall (82)
Márton László: Bowen monológja sötétben (80)
Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt (67)
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca (64)
Szabó T. Anna: Elhagy (64)
Borbély Szilárd: Hosszú nap el (63)
Baka István: Farkasok órája (62)
Sziveri János: Bábel (60)
Tóth Krisztina: Kutya (58)
Térey János: A gyönyörű gyár (56)
Kemény István: A néma H (54)
Varró Dániel: Minden olyan mint minden (53)
Borbély Szilárd: Tenger könnyek csillaga (52)
Orbán Ottó: A magyar népdalhoz (52)
Kukorelly Endre: Azt mondja aki él (50)
Oravecz Imre: Közelítő nap (49)
Tóth Krisztina: Havak éve I-III. (48
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok (47)
Kántor Péter: A könyvespolc előtt (45)
Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert (45)
Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon (45)
Borbély Szilárd: Karácsonyi szekvenciák (44)
Borbély Szilárd: A tízezer (43)
Kemény István: Célszerű romok (43)
Petri György: Sár (43)
Tandori Dezső: Szakadj ki (43)
Térey János: Fagy (43)
Borbély Szilárd: Pegazus, szárnyak (40)
Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm (40)
A verslista az alábbi kritikusok szavazatai alapján jött létre: Balázs Imre József, Bedecs László, Bozsoki Petra, Csehy Zoltán, Csuhai István, Fekete Richárd, Görföl Balázs, Halmai Tamás, Harmath Artemisz, Károlyi Csaba, Kálmán C. György, Keresztesi József, Kőrizs Imre, Krupp József, Lapis József, Mekis D. János, Mohácsi Balázs, P. Simon Attila, Sántha József, Szénási Zoltán, Tarján Tamás, Turi Tímea.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 17.
Erdélyi versek a jelenkori költemények élmezőnyében
Az elmúlt harminc év terméséből válogatták ki irodalomkritikusok a 30 legszebb kortárs magyar verset a pécsi Jelenkor folyóirat kezdeményezésére. A zsűri tagja volt Balázs Imre József kolozsvári költő, kritikus, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese, aki a lista kialakulásáról, a kortárs irodalom népszerűsítéséről beszélt a Krónikának.
Irodalomkritikusok állították össze azt a listát, amelyen a 30 legszebb kortárs magyar vers szerepel, a válogatás a Pécsett szerkesztett, Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat honlapján jelent meg. Az online induló sorozat az elmúlt harminc év legjobb magyar műveit keresi, a szerkesztőség szeretné felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban.
„Kritikusokat kérünk fel, hogy szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben. Mivel a „kortárs" nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberéig tartó időszakban megjelent művekre lehet" – olvasható az irodalmi folyóirat közleményében
Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc verse is a listán
A Jelenkor 22 kritikust kért fel, hogy szavazzanak, köztük Balázs Imre József kolozsvári irodalomkritikust, irodalomtörténészt, költőt, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettesét. Balázs Imre József a Krónika megkeresésére kifejtette, az 1986 és 2016 közötti magyar irodalom termését rendkívül gazdagnak tartja, így ő maga igyekezett egy szerzőtől mindössze egy verset válogatni. A zsűritagok azonban egy költőtől több verset is megjelöltek, így a felsorolásban több szerző is szerepel több verssel, például Petri György, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső, Borbély Szilárd vagy Tóth Krisztina.
A végleges listán két erdélyi költő egy-egy verse sorakozik: Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén és Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt című költeménye. Balázs Imre József elmondta, ő több erdélyi költő alkotásait is javasolta, például Szőcs Géza, Lövétei Lázár László vagy László Noémi verseit. „A válogatáskor továbbgondoltam a Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán felmerült kérdéskört is, így dalszövegírók alkotásaira is javaslatot tettem, itt Bereményi Gézát említeném, Cseh Tamás dalainak szövegíróját és a Quimby együttes frontemberét, dalszövegíróját, Kiss Tibort. A végeredmény, a 30-as lista tulajdonképpen közös részhalmaza a kritikusok véleményének, amely természetesen szubjektív" – mondta az irodalomkritikus.
Kitért arra is, hogy a Korunk folyóirat 2001–2002-ben hasonló játékot indított, akkor a huszadik század legszebb magyar verseit keresték költők és kritikusok, a válogatás meg is jelent A teremtmények arca című antológiában, a lista élén pedig Kosztolányi Hajnali részegség című verse végzett. A 40 verset és szubjektív esszéket tartalmazó kötet anyaga 104 költő és irodalomkritikus szavazatai alapján állt össze. Balázs Imre József kitért arra is, a Jelenkor által felkért zsűri korosztályok és régiók szempontjából is megosztott volt, a sorozat következő részében a legszebb verseskötetek, regények, stb. kiválasztására más-más kritikusokat hívnak majd. „Az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga. Ami a kritikusok kiválasztását illeti, reprezentativitásra törekszünk, elismert kritikusokat kérünk fel lehetőleg úgy, hogy minél inkább paritásos legyen az összetétel. Legyenek köztük nők és férfiak, határon túliak és magyarországiak, budapestiek és vidékiek, »nagy öregek« és újoncok" – fogalmaztak a Jelenkor szerkesztői.
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem 1994
Útmutató a nagyközönségnek
Balázs Imre József úgy vélekedett, az effajta válogatás üzenetértékű lehet, és hasznosnak bizonyulhat a nagyközönség számára, hiszen az olvasók a bőség zavarával küzdenek, útmutatást várnak, a lista pedig arra bátorítja őket, lehet barátkozni a kortárs művekkel. „Én magam határozottan kortársirodalom-párti vagyok, úgy vélem, fontos ráirányítani a fiatal generáció figyelmét arra, hogy az irodalmi művek nem afféle »múzeumi darabok«. Természetesen egyensúlyt kell teremteni a klasszikus és jelenkori irodalom között, nyilván előbbit is meg kell ismernie a fiatal generációnak, de azt hiszem, elsősorban az a fontos, hogy pozitív élménye szülessen a gyereknek az olvasással kapcsolatban. És a kortárs – akár könnyedebb, szórakoztatóbb – műveken keresztül vezethet az olvasóvá nevelés útja a klasszikus irodalom, az irodalom egésze felé" – mondta Balázs Imre József.
A válogatásokat kezdeményezők a besorolásról úgy fogalmaznak, az irodalom nem lóverseny, a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, az évszámhoz kötött korszakhatárok pedig mindig megkérdőjelezhetők. „Azzal is tisztában vagyunk, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Ennek ellenére fontosnak érezzük, hogy a Jelenkor, amely minden egyes számával válogat és tartalomjegyzékével havonta értékjavaslatokat kínál, ebben a végletekig leegyszerűsített formában is orientációs alternatívát nyújtson egy szakmailag mégiscsak védhető ajánlattal. Írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot"– írták a kezdeményezők. A 30 legszebb kortárs vers listája, a válogatás mikéntjéről és a sorozatról részletek a Jelenkor.net honlapon találhatóak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Az elmúlt harminc év terméséből válogatták ki irodalomkritikusok a 30 legszebb kortárs magyar verset a pécsi Jelenkor folyóirat kezdeményezésére. A zsűri tagja volt Balázs Imre József kolozsvári költő, kritikus, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese, aki a lista kialakulásáról, a kortárs irodalom népszerűsítéséről beszélt a Krónikának.
Irodalomkritikusok állították össze azt a listát, amelyen a 30 legszebb kortárs magyar vers szerepel, a válogatás a Pécsett szerkesztett, Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat honlapján jelent meg. Az online induló sorozat az elmúlt harminc év legjobb magyar műveit keresi, a szerkesztőség szeretné felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban.
„Kritikusokat kérünk fel, hogy szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben. Mivel a „kortárs" nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberéig tartó időszakban megjelent művekre lehet" – olvasható az irodalmi folyóirat közleményében
Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc verse is a listán
A Jelenkor 22 kritikust kért fel, hogy szavazzanak, köztük Balázs Imre József kolozsvári irodalomkritikust, irodalomtörténészt, költőt, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettesét. Balázs Imre József a Krónika megkeresésére kifejtette, az 1986 és 2016 közötti magyar irodalom termését rendkívül gazdagnak tartja, így ő maga igyekezett egy szerzőtől mindössze egy verset válogatni. A zsűritagok azonban egy költőtől több verset is megjelöltek, így a felsorolásban több szerző is szerepel több verssel, például Petri György, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső, Borbély Szilárd vagy Tóth Krisztina.
A végleges listán két erdélyi költő egy-egy verse sorakozik: Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén és Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt című költeménye. Balázs Imre József elmondta, ő több erdélyi költő alkotásait is javasolta, például Szőcs Géza, Lövétei Lázár László vagy László Noémi verseit. „A válogatáskor továbbgondoltam a Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán felmerült kérdéskört is, így dalszövegírók alkotásaira is javaslatot tettem, itt Bereményi Gézát említeném, Cseh Tamás dalainak szövegíróját és a Quimby együttes frontemberét, dalszövegíróját, Kiss Tibort. A végeredmény, a 30-as lista tulajdonképpen közös részhalmaza a kritikusok véleményének, amely természetesen szubjektív" – mondta az irodalomkritikus.
Kitért arra is, hogy a Korunk folyóirat 2001–2002-ben hasonló játékot indított, akkor a huszadik század legszebb magyar verseit keresték költők és kritikusok, a válogatás meg is jelent A teremtmények arca című antológiában, a lista élén pedig Kosztolányi Hajnali részegség című verse végzett. A 40 verset és szubjektív esszéket tartalmazó kötet anyaga 104 költő és irodalomkritikus szavazatai alapján állt össze. Balázs Imre József kitért arra is, a Jelenkor által felkért zsűri korosztályok és régiók szempontjából is megosztott volt, a sorozat következő részében a legszebb verseskötetek, regények, stb. kiválasztására más-más kritikusokat hívnak majd. „Az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga. Ami a kritikusok kiválasztását illeti, reprezentativitásra törekszünk, elismert kritikusokat kérünk fel lehetőleg úgy, hogy minél inkább paritásos legyen az összetétel. Legyenek köztük nők és férfiak, határon túliak és magyarországiak, budapestiek és vidékiek, »nagy öregek« és újoncok" – fogalmaztak a Jelenkor szerkesztői.
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem 1994
Útmutató a nagyközönségnek
Balázs Imre József úgy vélekedett, az effajta válogatás üzenetértékű lehet, és hasznosnak bizonyulhat a nagyközönség számára, hiszen az olvasók a bőség zavarával küzdenek, útmutatást várnak, a lista pedig arra bátorítja őket, lehet barátkozni a kortárs művekkel. „Én magam határozottan kortársirodalom-párti vagyok, úgy vélem, fontos ráirányítani a fiatal generáció figyelmét arra, hogy az irodalmi művek nem afféle »múzeumi darabok«. Természetesen egyensúlyt kell teremteni a klasszikus és jelenkori irodalom között, nyilván előbbit is meg kell ismernie a fiatal generációnak, de azt hiszem, elsősorban az a fontos, hogy pozitív élménye szülessen a gyereknek az olvasással kapcsolatban. És a kortárs – akár könnyedebb, szórakoztatóbb – műveken keresztül vezethet az olvasóvá nevelés útja a klasszikus irodalom, az irodalom egésze felé" – mondta Balázs Imre József.
A válogatásokat kezdeményezők a besorolásról úgy fogalmaznak, az irodalom nem lóverseny, a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, az évszámhoz kötött korszakhatárok pedig mindig megkérdőjelezhetők. „Azzal is tisztában vagyunk, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Ennek ellenére fontosnak érezzük, hogy a Jelenkor, amely minden egyes számával válogat és tartalomjegyzékével havonta értékjavaslatokat kínál, ebben a végletekig leegyszerűsített formában is orientációs alternatívát nyújtson egy szakmailag mégiscsak védhető ajánlattal. Írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot"– írták a kezdeményezők. A 30 legszebb kortárs vers listája, a válogatás mikéntjéről és a sorozatról részletek a Jelenkor.net honlapon találhatóak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 7.
Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforg
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforg
2017. március 20.
Pálya- és munkatársai emlékeztek a 90 éve született Fodor Sándorra Kolozsváron
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro
2017. március 29.
Tanár úr kérem… – 40 éve hunyt el dr. Mikó Imre
Talán az 50 éves érettségi találkozónkon mondta a jogász végzettségű Tokay Gyuri: azt, hogy ő 90 után miniszter lehetett, 90%-ban középiskolájának, a későbbi Brassainak köszönheti. Igaza lehetett, OSZTÁLYUNK adott a kincses városnak két irodalmárt, akik joggal bekerültek a Ki-kicsoda a magyar irodalomban? c. gyűjteménybe, politikust, aki egyetlen magyarként nagykövet lehetett a balti államokban, de öt orvos, három-három tanár és mérnök, hídépítő, katonatiszt, üvegtechnikus, jogász, TV-doktor, vegyész is „kikerült” a „33”-ból, akik „velem jártak”. Balló Zoli jó pár társával együtt nem végzett főiskolát, de mint bábos és pantomimszínész bejárta Európát, és valamennyien dicsőséggel vitték tovább Brassai Sámuel szellemét, nevelőink tanításait. (Ha igaz, a legutóbbi „névsorolvasásnál” még 13-an éltünk a nagy tervekkel, világhódításra készülő 16-17 évesekből.)
És mi kellett ehhez? Az, hogy az alma ne essen távol a fájától és az alma materétől, a „tápláló anyától”. Az alma mater jeles tagja volt Árkossy Sándor tanár úr, a tudós-pedagógus és főleg emberi tanári karnak, őt is egy időre letiltotta a hatalom a katedráról. Csak 61-62 éve volt, amikor tanárjelöltek (szótárunk szerint tanártojások) jöttek tanítani iskolánkba. A földrajz szakos tanár úr jelezte előzetesen, hogy egy beszédhibás jelölt tart órát aznap, viselkedjünk rendesen. Olyan rendes-összetartó ritkán volt az osztály, a X. B, mint akkor, feleléskor mindenki remekelt, még azt is elmondtuk, ami a könyvben nem volt benne, még azt is, hogy Madagaszkárnak Benyovszky Móric személyében magyar kormányzója (vagy királya?) volt. A új lecke leadásánál pókerarccal követtük a friss ismereteket, az apróbb beszédhibáknál tilos volt a mosoly… Még volt abban az időben próbatanítás, román irodalom óra után az egyetemi tanár elismerte, hogy tudunk annyit, mint a román osztályok (igaz, Sinka Zoltánnál nem volt pardon). Emlékezetes az a próbatanítás, amikor a túlbuzgó ifjú hölgy egy pisszenés miatt három társunkat kiküldte az osztályból. Ránéztünk Tokay Gyurira, ő intett, és mi megleckéztettük a „pittyogó tanártojást”, feleléskor a passzív rezisztencia módszerét alkalmaztuk, hiába hívta ki a hölgy a napló szerinti legjobb tanulókat, ők igyekeztek a legbutább válaszokat adni. A kalapot az akcióra egy hangos ásítás tette fel, a vallatásnál, ami nem volt a legsportszerűbb, már az igazgatónkat akarta az inkvizítor behívatni, amikor a hátsó padsorokban elhelyezkedett egyik tanárjelölt kolléga jelentkezett mint tettes. (Nem tudom, hányassal jutalmazták a pedagógiai érzékkel nem rendelkező jövendőbeli tanárnőt…)
A nyár közeledtével, amikor a Kossuth Lajos utcában zöldelltek az út menti fák és nyitott volt az ablak, Árkossy tanár úr elmondta, hogy amikor a „refeknél” igazgatott, az évzáró banketten ő is kapott egy nótát diákjaitól – a Kár volt összeveszni veled… kezdetűt –, az a tanár pedig, aki év közben diákjainak év végi kirándulást ígért a jó tanulásért, az a Hazugság volt minden szavad elejű nótát kapta a rögtönzött énekkartól.
Dr. Heinrich László, a tudós fizikus-vegyész, az első, azaz a tízéves érettségi találkozónkon, amikor még szinte az egész osztály jelen volt, „szomorúan” állapította meg: Csak a diákok öregedtek, mert tíz évvel ezelőtt a tanárok már akkor is öregek voltak. Amikor a tanár úr minden órája előtt megjelent a Fizikumba vezető „titkos ajtóban”, akkor Edisont láttam magam előtt, a Merlo Park varázslóját. A „tisztogatás” őt is elérte, egy nagy kolozsvári gyár megbecsült laboránsa lett.
Fejér Miklós, szeretett osztályfőnökünk, aki szintén tett egy kis „vidéki kitérőt” Szucságon, nem volt nagyon boldog, hogy páran elhagyták Szép Erdélyországot, idézhette volna Kányádi Sándort, amit válaszként adott egy borúlátó megállapításra: Kivándorolt az erdélyi értelmiség színe-java. A székely költő szerint a színe lehet, de a java itthon maradt. Fejér „Miki”, az oszi ’66-ban így üdvözölt minket: Örvendek, hogy ti újra a padban, én újra a katedrán. Humoros megjegyzéseit általában az irodalomból vette.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Ez lett volna dr. Mikó Imre sorsa, ha nem ismerte volna az öreg halász, Santiago mondását: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék”. Elsőéves főiskolai hallgatóként, 1957-ben egy délután hallottam volt osztálytársamtól, aki későbben altatóorvos lett Vásárhelyen, hogy Mikó tanár úrral kollégák lettek a Nagy könyvesbolt raktárában, ez volt a tízévi orosz nyelv oktatás jutalma. Később láttuk tanárunkat könyvcsomagokat cipelni a Lábas-házig és estefelé vissza. Majd az Egyetem utcai könyvesboltban lett elárusító… Egy kolozsvári újságíró akkor írta róla, dr. Mikó áll a pult mellett és ír… Akkor születhetett A bércre esett fa, Az utolsó magyar polihisztor és A szülőföld szerelmesének története.
Bölöni Farkas Sándor, „a székely, aki felfedezte a demokráciát”… Életének leírása több kiadást is megért, Brassai Sámuelről száz történetet gyűjtött össze a TANÁR ÚR, dedikált példánya könyvtáram féltett kincse 1971-ből, a legnagyobb székely, Orbán Balázs életének regénye csak 2011-ben láthatott napvilágot, addig őrizte a család az értékes kéziratot. Érdekes helyzet, egy szimpatikus tanár és egy gyűlölt tantárgy együtt. Csehov, Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, Tolsztoj vagy Csajkovszkij ismerete előtt nekünk az orosz egyet jelentett a szovjet katonával, „a ruszkival”, azzal, aki elvitte a nagymama utolsó malacát és vodkával átitatva lelőtte nagynéném férjét. A kötelező anyagon kívül, amiből mára már semmi sem maradt, emlékszem arra, hogy a Háború és béke megírásakor Tolsztoj felmérte a borogyinói harcteret, és a Nagy Péter film bemutatója után megtudtuk ugyanabból a forrásból, hogy a cár néger hajóinasa Puskinnak volt a nagyapja.
Amikor a magyar Nobel-díjasok „titkát” kerestem életrajzukban, egy közös dolgot találtam, valamennyinek diákkorában szülei biztosították a kísérletezés lehetőségét, az otthoni labor felszerelését, és megkeresték számukra a legjobb iskolákat, tehát ALMAFA és ALMA MATER… Igen, Család és Iskola.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)
Talán az 50 éves érettségi találkozónkon mondta a jogász végzettségű Tokay Gyuri: azt, hogy ő 90 után miniszter lehetett, 90%-ban középiskolájának, a későbbi Brassainak köszönheti. Igaza lehetett, OSZTÁLYUNK adott a kincses városnak két irodalmárt, akik joggal bekerültek a Ki-kicsoda a magyar irodalomban? c. gyűjteménybe, politikust, aki egyetlen magyarként nagykövet lehetett a balti államokban, de öt orvos, három-három tanár és mérnök, hídépítő, katonatiszt, üvegtechnikus, jogász, TV-doktor, vegyész is „kikerült” a „33”-ból, akik „velem jártak”. Balló Zoli jó pár társával együtt nem végzett főiskolát, de mint bábos és pantomimszínész bejárta Európát, és valamennyien dicsőséggel vitték tovább Brassai Sámuel szellemét, nevelőink tanításait. (Ha igaz, a legutóbbi „névsorolvasásnál” még 13-an éltünk a nagy tervekkel, világhódításra készülő 16-17 évesekből.)
És mi kellett ehhez? Az, hogy az alma ne essen távol a fájától és az alma materétől, a „tápláló anyától”. Az alma mater jeles tagja volt Árkossy Sándor tanár úr, a tudós-pedagógus és főleg emberi tanári karnak, őt is egy időre letiltotta a hatalom a katedráról. Csak 61-62 éve volt, amikor tanárjelöltek (szótárunk szerint tanártojások) jöttek tanítani iskolánkba. A földrajz szakos tanár úr jelezte előzetesen, hogy egy beszédhibás jelölt tart órát aznap, viselkedjünk rendesen. Olyan rendes-összetartó ritkán volt az osztály, a X. B, mint akkor, feleléskor mindenki remekelt, még azt is elmondtuk, ami a könyvben nem volt benne, még azt is, hogy Madagaszkárnak Benyovszky Móric személyében magyar kormányzója (vagy királya?) volt. A új lecke leadásánál pókerarccal követtük a friss ismereteket, az apróbb beszédhibáknál tilos volt a mosoly… Még volt abban az időben próbatanítás, román irodalom óra után az egyetemi tanár elismerte, hogy tudunk annyit, mint a román osztályok (igaz, Sinka Zoltánnál nem volt pardon). Emlékezetes az a próbatanítás, amikor a túlbuzgó ifjú hölgy egy pisszenés miatt három társunkat kiküldte az osztályból. Ránéztünk Tokay Gyurira, ő intett, és mi megleckéztettük a „pittyogó tanártojást”, feleléskor a passzív rezisztencia módszerét alkalmaztuk, hiába hívta ki a hölgy a napló szerinti legjobb tanulókat, ők igyekeztek a legbutább válaszokat adni. A kalapot az akcióra egy hangos ásítás tette fel, a vallatásnál, ami nem volt a legsportszerűbb, már az igazgatónkat akarta az inkvizítor behívatni, amikor a hátsó padsorokban elhelyezkedett egyik tanárjelölt kolléga jelentkezett mint tettes. (Nem tudom, hányassal jutalmazták a pedagógiai érzékkel nem rendelkező jövendőbeli tanárnőt…)
A nyár közeledtével, amikor a Kossuth Lajos utcában zöldelltek az út menti fák és nyitott volt az ablak, Árkossy tanár úr elmondta, hogy amikor a „refeknél” igazgatott, az évzáró banketten ő is kapott egy nótát diákjaitól – a Kár volt összeveszni veled… kezdetűt –, az a tanár pedig, aki év közben diákjainak év végi kirándulást ígért a jó tanulásért, az a Hazugság volt minden szavad elejű nótát kapta a rögtönzött énekkartól.
Dr. Heinrich László, a tudós fizikus-vegyész, az első, azaz a tízéves érettségi találkozónkon, amikor még szinte az egész osztály jelen volt, „szomorúan” állapította meg: Csak a diákok öregedtek, mert tíz évvel ezelőtt a tanárok már akkor is öregek voltak. Amikor a tanár úr minden órája előtt megjelent a Fizikumba vezető „titkos ajtóban”, akkor Edisont láttam magam előtt, a Merlo Park varázslóját. A „tisztogatás” őt is elérte, egy nagy kolozsvári gyár megbecsült laboránsa lett.
Fejér Miklós, szeretett osztályfőnökünk, aki szintén tett egy kis „vidéki kitérőt” Szucságon, nem volt nagyon boldog, hogy páran elhagyták Szép Erdélyországot, idézhette volna Kányádi Sándort, amit válaszként adott egy borúlátó megállapításra: Kivándorolt az erdélyi értelmiség színe-java. A székely költő szerint a színe lehet, de a java itthon maradt. Fejér „Miki”, az oszi ’66-ban így üdvözölt minket: Örvendek, hogy ti újra a padban, én újra a katedrán. Humoros megjegyzéseit általában az irodalomból vette.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Ez lett volna dr. Mikó Imre sorsa, ha nem ismerte volna az öreg halász, Santiago mondását: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék”. Elsőéves főiskolai hallgatóként, 1957-ben egy délután hallottam volt osztálytársamtól, aki későbben altatóorvos lett Vásárhelyen, hogy Mikó tanár úrral kollégák lettek a Nagy könyvesbolt raktárában, ez volt a tízévi orosz nyelv oktatás jutalma. Később láttuk tanárunkat könyvcsomagokat cipelni a Lábas-házig és estefelé vissza. Majd az Egyetem utcai könyvesboltban lett elárusító… Egy kolozsvári újságíró akkor írta róla, dr. Mikó áll a pult mellett és ír… Akkor születhetett A bércre esett fa, Az utolsó magyar polihisztor és A szülőföld szerelmesének története.
Bölöni Farkas Sándor, „a székely, aki felfedezte a demokráciát”… Életének leírása több kiadást is megért, Brassai Sámuelről száz történetet gyűjtött össze a TANÁR ÚR, dedikált példánya könyvtáram féltett kincse 1971-ből, a legnagyobb székely, Orbán Balázs életének regénye csak 2011-ben láthatott napvilágot, addig őrizte a család az értékes kéziratot. Érdekes helyzet, egy szimpatikus tanár és egy gyűlölt tantárgy együtt. Csehov, Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, Tolsztoj vagy Csajkovszkij ismerete előtt nekünk az orosz egyet jelentett a szovjet katonával, „a ruszkival”, azzal, aki elvitte a nagymama utolsó malacát és vodkával átitatva lelőtte nagynéném férjét. A kötelező anyagon kívül, amiből mára már semmi sem maradt, emlékszem arra, hogy a Háború és béke megírásakor Tolsztoj felmérte a borogyinói harcteret, és a Nagy Péter film bemutatója után megtudtuk ugyanabból a forrásból, hogy a cár néger hajóinasa Puskinnak volt a nagyapja.
Amikor a magyar Nobel-díjasok „titkát” kerestem életrajzukban, egy közös dolgot találtam, valamennyinek diákkorában szülei biztosították a kísérletezés lehetőségét, az otthoni labor felszerelését, és megkeresték számukra a legjobb iskolákat, tehát ALMAFA és ALMA MATER… Igen, Család és Iskola.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. április 1.
Kányádi Sándor szavalóverseny Vajdahunyadon
Rigófüttynek lenni
A dévai, vajdahunyadi, szászvárosi és csernakeresztúri magyar oktatás képviseletében negyven kisdiák vett részt csütörtökön a Kányádi Sándor szavalóverseny Hunyad megyei szakaszán, a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégiumban. Kiss Mihály András aligazgató bátorító szavai után népdaltanulással oldották a gyermekek a verseny izgalmait. Lengyel Izabella tanító, zenetanár a Tavaszi szél vizet áraszt ismert népdallal nyitotta meg a kis gyermekszájakat és -szíveket, majd egy tréfás csángó bolhadal következett, amitől a kísérő tanítóknak is kisimult és mosolyra derült az arcuk.
A tulajdonképpeni verseny szintén üdítőleg hatott gyermekekre, pedagógusokra, szülőkre egyaránt. Már a költemények – Kányádi Sándor, László Noémi, és Kovács András Ferenc játékos rímbe szedett sorai – jó kedvet sugároztak, ehhez jött még a sok csengő gyermekhang, bátortalan vagy épp önfeledt mosoly, ragyogó szemecske. Az elemista kisdiákok meglepően nagy figyelemmel kísérték egymás szavalatát és őszinte elismeréssel tapsolták meg társaikat. A zsűrizés időben szinte felülmúlta a versenyt. A Vajdahunyadon betanító magyar szakos tanárnők – Kun Gazda Kinga Viola, Dulinszky Izabella és Mészáros Enikő – saját bevallásuk szerint meglehetősen nehezen rangsorolták a kis előadókat. A díjkiosztás előtt Kun-Gazda Kinga zsűrielnökként szólt a gyermekekhez, felemlegetve a Kányádi Sándorral való személyes találkozás feledhetetlen élményét. Majd sor került a részvételi oklevelek, dicséretek és díjak kiosztására, utóbbiakhoz a Corvin Kiadó jóvoltából könyvjutalom is társult. A zsűri döntése nyomán a versenyen meghirdetett három korcsoportban Casian Enric, Boboc Eduard és Székely Beatrice nyerte el az első díjat és ezzel együtt a Varsolcon megrendezendő országos döntőn való részvétel jogát.
Gratulálunk a nyerteseknek és minden kicsi versmondónak, felkészítőiknek, illetve a lelkes szervezőknek, Bíró Czeczília és Pampu Anna vajdahunyadi tanítóknak.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
Rigófüttynek lenni
A dévai, vajdahunyadi, szászvárosi és csernakeresztúri magyar oktatás képviseletében negyven kisdiák vett részt csütörtökön a Kányádi Sándor szavalóverseny Hunyad megyei szakaszán, a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégiumban. Kiss Mihály András aligazgató bátorító szavai után népdaltanulással oldották a gyermekek a verseny izgalmait. Lengyel Izabella tanító, zenetanár a Tavaszi szél vizet áraszt ismert népdallal nyitotta meg a kis gyermekszájakat és -szíveket, majd egy tréfás csángó bolhadal következett, amitől a kísérő tanítóknak is kisimult és mosolyra derült az arcuk.
A tulajdonképpeni verseny szintén üdítőleg hatott gyermekekre, pedagógusokra, szülőkre egyaránt. Már a költemények – Kányádi Sándor, László Noémi, és Kovács András Ferenc játékos rímbe szedett sorai – jó kedvet sugároztak, ehhez jött még a sok csengő gyermekhang, bátortalan vagy épp önfeledt mosoly, ragyogó szemecske. Az elemista kisdiákok meglepően nagy figyelemmel kísérték egymás szavalatát és őszinte elismeréssel tapsolták meg társaikat. A zsűrizés időben szinte felülmúlta a versenyt. A Vajdahunyadon betanító magyar szakos tanárnők – Kun Gazda Kinga Viola, Dulinszky Izabella és Mészáros Enikő – saját bevallásuk szerint meglehetősen nehezen rangsorolták a kis előadókat. A díjkiosztás előtt Kun-Gazda Kinga zsűrielnökként szólt a gyermekekhez, felemlegetve a Kányádi Sándorral való személyes találkozás feledhetetlen élményét. Majd sor került a részvételi oklevelek, dicséretek és díjak kiosztására, utóbbiakhoz a Corvin Kiadó jóvoltából könyvjutalom is társult. A zsűri döntése nyomán a versenyen meghirdetett három korcsoportban Casian Enric, Boboc Eduard és Székely Beatrice nyerte el az első díjat és ezzel együtt a Varsolcon megrendezendő országos döntőn való részvétel jogát.
Gratulálunk a nyerteseknek és minden kicsi versmondónak, felkészítőiknek, illetve a lelkes szervezőknek, Bíró Czeczília és Pampu Anna vajdahunyadi tanítóknak.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 7.
Vidám Versek Versmondó Versenye
Díjak a háromszéki diákoknak
Szatmárnémeti adott otthont a Vidám Versek Versmondó Versenye országos szakaszának. A rangos megmérettetésen több mint száz elemista és gimnazista vett részt. A háromszéki tanulók egy első, két második díjjal, három dicsérettel és három különdíjjal tértek haza.
Idén 17. alkalommal szervezte meg a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum a Vidám Versek Versmondó Versenyének országos döntőjét, ahol 15 megyéből 134 tanuló vett részt. Kovászna megyét 15 diák képviselte, 8 alsó tagozatos és 7 felső tagozatos tanuló. A gyerekek kitűnően szerepeltek, sok díjat szereztek: első helyezett Rancz-Gyárfás Hanna (VII. osztály, Petőfi Sándor Gimnázium, Kézdivásárhely). A Napsugár gyermekfolyóirat különdíját kapta Dancs Máté (I. osztály, Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy), a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség különdíjában részesült Szöllősi Kriszta (I. osztály, Trefán Leonárd Általános Iskola, Kézdiszentkereszt) és Rancz-Gyárfás Gergő (III. osztály, Petőfi Sándor Gimnázium, Kézdivásárhely) – számolt be Füleki Katalin tanítónő, a verseny megyei szervezője.
A legfiatalabb versenyző, Fülöp Eszter kifejező előadásmódjával, tiszta, szép beszédével érdemelte ki a zsűri elismerését.
– Eszter nagyon tehetséges kislány, érzi a verset. Szépen, artikuláltan, hangsúlyosan szaval. Már a tanévnyitón is felfigyeltem rá, hogy milyen természetesen mondja a verset – mesélte Kisgyörgy Katalin tanítónő. Az előkészítő osztályos kisdiák a mesemondó-verseny körzeti szakaszán is részt vett, ahol dicséretben részesült, egy kicsit csalódott volt, jobb eredményre számított, de a szatmárnémeti vetélkedőn elért második helyezéssel elégedett.
– Nagyon örvendett, boldog volt. Nehéz verset mondott, Kovács András Ferenctől a Futokoda Cukijó, a japán csodaegér címűt, de nagyon ügyesen megoldotta a feladatot – mondta tanítója.
Kolcza Nikolett nagyon szereti a verseket, több alakommal vett részt a Kányádi Sándor Versmondó Verseny országos szakaszán, és mindig a díjazottak között szerepelt. A Vidám Versek Versmondó Versenyén első alkalommal képviselte megyénket.
– Nagyon ügyes, szorgalmas, tehetséges lány. A felkészülés sarkalatos pontja a vers kiválasztása. Nemes Nagy Ágnes Kéményről kéményre című, szolidan vidám versére esett a választásunk. Örülünk a lehetőségnek és az eredménynek. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy egy ilyen tehetséges gyerek került hozzám, nincs más dolgom, mint féltve ápolni, gondozni a tehetségét, és segíteni őt a kibontakozásban – mondta Egyed Ildikó tanítónő.
Rancz-Gyárfás Hanna rutinos versenyzőnek számít, több megyei és országos versenyen nyert díjakat, elismeréseket. Szatmáron Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek prózájából egy részletet mondott el.
– Hanna előadónak született. Tehetséges, szorgalmas, szépen, érthetően beszél, jó az arcmimikája. Édesanyja magyar szakos, így két tanártól kap hasznos tanácsokat. Én versenyek előtt mindig elmondom neki, ha díjazzák az nagyon jó, de már a részvétellel is nyer, hiszen tapasztalatot szerez – fogalmazott tanára, Peti Botond.
Gratulálunk a diákoknak és felkészítő tanáraiknak!
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Díjak a háromszéki diákoknak
Szatmárnémeti adott otthont a Vidám Versek Versmondó Versenye országos szakaszának. A rangos megmérettetésen több mint száz elemista és gimnazista vett részt. A háromszéki tanulók egy első, két második díjjal, három dicsérettel és három különdíjjal tértek haza.
Idén 17. alkalommal szervezte meg a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum a Vidám Versek Versmondó Versenyének országos döntőjét, ahol 15 megyéből 134 tanuló vett részt. Kovászna megyét 15 diák képviselte, 8 alsó tagozatos és 7 felső tagozatos tanuló. A gyerekek kitűnően szerepeltek, sok díjat szereztek: első helyezett Rancz-Gyárfás Hanna (VII. osztály, Petőfi Sándor Gimnázium, Kézdivásárhely). A Napsugár gyermekfolyóirat különdíját kapta Dancs Máté (I. osztály, Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy), a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség különdíjában részesült Szöllősi Kriszta (I. osztály, Trefán Leonárd Általános Iskola, Kézdiszentkereszt) és Rancz-Gyárfás Gergő (III. osztály, Petőfi Sándor Gimnázium, Kézdivásárhely) – számolt be Füleki Katalin tanítónő, a verseny megyei szervezője.
A legfiatalabb versenyző, Fülöp Eszter kifejező előadásmódjával, tiszta, szép beszédével érdemelte ki a zsűri elismerését.
– Eszter nagyon tehetséges kislány, érzi a verset. Szépen, artikuláltan, hangsúlyosan szaval. Már a tanévnyitón is felfigyeltem rá, hogy milyen természetesen mondja a verset – mesélte Kisgyörgy Katalin tanítónő. Az előkészítő osztályos kisdiák a mesemondó-verseny körzeti szakaszán is részt vett, ahol dicséretben részesült, egy kicsit csalódott volt, jobb eredményre számított, de a szatmárnémeti vetélkedőn elért második helyezéssel elégedett.
– Nagyon örvendett, boldog volt. Nehéz verset mondott, Kovács András Ferenctől a Futokoda Cukijó, a japán csodaegér címűt, de nagyon ügyesen megoldotta a feladatot – mondta tanítója.
Kolcza Nikolett nagyon szereti a verseket, több alakommal vett részt a Kányádi Sándor Versmondó Verseny országos szakaszán, és mindig a díjazottak között szerepelt. A Vidám Versek Versmondó Versenyén első alkalommal képviselte megyénket.
– Nagyon ügyes, szorgalmas, tehetséges lány. A felkészülés sarkalatos pontja a vers kiválasztása. Nemes Nagy Ágnes Kéményről kéményre című, szolidan vidám versére esett a választásunk. Örülünk a lehetőségnek és az eredménynek. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy egy ilyen tehetséges gyerek került hozzám, nincs más dolgom, mint féltve ápolni, gondozni a tehetségét, és segíteni őt a kibontakozásban – mondta Egyed Ildikó tanítónő.
Rancz-Gyárfás Hanna rutinos versenyzőnek számít, több megyei és országos versenyen nyert díjakat, elismeréseket. Szatmáron Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek prózájából egy részletet mondott el.
– Hanna előadónak született. Tehetséges, szorgalmas, szépen, érthetően beszél, jó az arcmimikája. Édesanyja magyar szakos, így két tanártól kap hasznos tanácsokat. Én versenyek előtt mindig elmondom neki, ha díjazzák az nagyon jó, de már a részvétellel is nyer, hiszen tapasztalatot szerez – fogalmazott tanára, Peti Botond.
Gratulálunk a diákoknak és felkészítő tanáraiknak!
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 11.
Jól szerepeltek a Csikysek
Ki mit tud? Lakitelken
Április 6-án került sor Lakitelken a Ki mit tud? versenyre, amelyre a Csiky Gergely Főgimnázium nyolc tanulójával neveztünk be három kategóriában: népdal, versmondás, rajz. A tanulókat a Kispacsirták kórusából választottuk ki, akik között van tehetséges versmondó is: Anghel Orsolya, Barta Karolina, Szabó Tamás Attila, Tapasztó-Gujdár Péter, Vida Roland (II. osztály, tanító Khell Jolán), Rudolf Janka Naomi, Vajdovics Jasmin Vivien, Vincze Lea (I. osztály, tanító Khell Levente).
A verseny előtti napon érkeztünk Lakitelekre, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. A hivatalos megnyitó után – ahol a szervezők köszöntöttek bennünket – uszodába mentünk, majd vacsora után a Lyra zenekar fergeteges hangulatú koncertjén vettünk részt, ami emlékezetes marad számunkra.
Másnap reggel izgatottan készültünk a versenyre, ahol sorsolással döntötték el a sorrendet. Összesen 49 produkció vett részt, az ötvenedik egy bábjáték volt, ez már versenyen kívül. Voltak szavalók, mesemondók, hangszeres produkciók, énekesek, táncosok változatos műfajokban. A verseny alatt folyamatosan rajzoltak is a versenyzők, hiszen több kategóriába is be lehetett nevezni.
Először a Kispacsirták léptek színpadra 1-es sorszámmal. A műsor nagyon jól sikerült, fergeteges tapsot kaptak. Néhány műsorszám után sorra került Tapasztó-Gujdár Péter is, aki Kányádi Sándor Jó két ló szolgájacímű versét szavalta gyönyörűen. A hatalmas taps itt sem maradt el.
Végignéztük a többieket is, és bizony, el kellett ismernünk, hogy nagyon színvonalas versenyszámokat láthattunk. Izgatottan vártuk az eredményhirdetést, amelyre megérkezett Magyarország Országgyűlésének alelnöke is, dr. Lezsák Sándor, hogy személyesen adja át a jutalmat a díjazottaknak.
Rajzolóink oklevelet és könyvjutalmat kaptak, szavalónk, Tapasztó-Gujdár Péter I. díjat nyert. Öröm volt látni a csapat örömét. Az énekeseknél a zsűri nem adott III. díjat, hogy két első díjat adhasson, amelyből az egyik a Kispacsirtáké lett. Határtalan volt az örömünk. Minden gyermek értékes könyvjutalomban és egy szép oklevélben részesült.
A hatalmas felújítások alatt levő Lakitelki Népfőiskola visszavárja versenyzőit! – ezekkel a gondolatokkal búcsúztak a szervezők, akiknek köszönjük a szíves vendéglátást és azt, hogy részt vehettünk ezen a remekül megszervezett versenyen. A csoportot Khell Jolán és Khell Levente tanítók kísérték el a vetélkedőre.
Khell Jolán tanítónő, Csiky Gergely Főgimnázium
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
Ki mit tud? Lakitelken
Április 6-án került sor Lakitelken a Ki mit tud? versenyre, amelyre a Csiky Gergely Főgimnázium nyolc tanulójával neveztünk be három kategóriában: népdal, versmondás, rajz. A tanulókat a Kispacsirták kórusából választottuk ki, akik között van tehetséges versmondó is: Anghel Orsolya, Barta Karolina, Szabó Tamás Attila, Tapasztó-Gujdár Péter, Vida Roland (II. osztály, tanító Khell Jolán), Rudolf Janka Naomi, Vajdovics Jasmin Vivien, Vincze Lea (I. osztály, tanító Khell Levente).
A verseny előtti napon érkeztünk Lakitelekre, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. A hivatalos megnyitó után – ahol a szervezők köszöntöttek bennünket – uszodába mentünk, majd vacsora után a Lyra zenekar fergeteges hangulatú koncertjén vettünk részt, ami emlékezetes marad számunkra.
Másnap reggel izgatottan készültünk a versenyre, ahol sorsolással döntötték el a sorrendet. Összesen 49 produkció vett részt, az ötvenedik egy bábjáték volt, ez már versenyen kívül. Voltak szavalók, mesemondók, hangszeres produkciók, énekesek, táncosok változatos műfajokban. A verseny alatt folyamatosan rajzoltak is a versenyzők, hiszen több kategóriába is be lehetett nevezni.
Először a Kispacsirták léptek színpadra 1-es sorszámmal. A műsor nagyon jól sikerült, fergeteges tapsot kaptak. Néhány műsorszám után sorra került Tapasztó-Gujdár Péter is, aki Kányádi Sándor Jó két ló szolgájacímű versét szavalta gyönyörűen. A hatalmas taps itt sem maradt el.
Végignéztük a többieket is, és bizony, el kellett ismernünk, hogy nagyon színvonalas versenyszámokat láthattunk. Izgatottan vártuk az eredményhirdetést, amelyre megérkezett Magyarország Országgyűlésének alelnöke is, dr. Lezsák Sándor, hogy személyesen adja át a jutalmat a díjazottaknak.
Rajzolóink oklevelet és könyvjutalmat kaptak, szavalónk, Tapasztó-Gujdár Péter I. díjat nyert. Öröm volt látni a csapat örömét. Az énekeseknél a zsűri nem adott III. díjat, hogy két első díjat adhasson, amelyből az egyik a Kispacsirtáké lett. Határtalan volt az örömünk. Minden gyermek értékes könyvjutalomban és egy szép oklevélben részesült.
A hatalmas felújítások alatt levő Lakitelki Népfőiskola visszavárja versenyzőit! – ezekkel a gondolatokkal búcsúztak a szervezők, akiknek köszönjük a szíves vendéglátást és azt, hogy részt vehettünk ezen a remekül megszervezett versenyen. A csoportot Khell Jolán és Khell Levente tanítók kísérték el a vetélkedőre.
Khell Jolán tanítónő, Csiky Gergely Főgimnázium
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 15.
Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 17.
Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből
Majdnem napra pontosan három- száztíz éve, 1707. április 5-én a Dinnyeföld réten ünnepélyes ceremónia keretében beiktatták Erdély törvényes fejedelmévé II. Rákóczi Ferencet, miközben – akkor még nem tudták – az utolsó marosvásárhelyi országgyűlésre került sor. Ma Erdély mindenkori fővárosában, a kolozsvári Bánffy-palotában egy másik, ugyancsak messze földön szeretett hazafi, Vizi E. Szilveszter akadémikus méltatására kerül sor. Kettőjük legközösebb jellemvonása: a haza szeretete, ami nem a holléttől függ. A magyar (erdélyi) lelkület, a közösségi alázat, ami az embert és közösséget próbáló történelmi-társadalmi változások közepette is naggyá tehet. Mindketten azok közé tartoznak – többedmagukkal, de nem feltétlenül sokadmagukkal együtt –, akik az embertársaik szeretetét is kivívták maguknak. Mert nagyon nagy dolog szeretni és szeretve lenni. Ennek jegyében veheti át most az ünnepelt az EMKE országos elnöksége által neki megítélt oklevelet, életműdíjat az alábbi indoklással: „a magyar tudományosság határon túli kiterjesztéséért, tudománynépszerűsítő és közéleti tevékenységé- ért, kulturális értékek köz- vetítéséért, az erdélyi magyarság érvényesülése és identitásmegőrzése érdekében kifejtett áldozatos munkájáért”. Vizi E. Szilveszter 1936. december 31-én született, így hát jelképes pezsgőbontással köszöntjük a nyolcvan esztendejét betöltött világhírű tudóst, pannon értelmiségit. Számos elismerésben részesülő orvos-farmakológus, egyetemi tanár, akadémikus, Széchenyi-nagydíjas agykutató, a Magyar Corvin-lánc kitüntetettje, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat tiszteletbeli elnöke, a Mindentudás Egyeteme kezdeményezője, a Törzsasztal című adás egykori műsorvezetője, több egyetem díszdoktora. Közel húsz éve az alábbi indoklással kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét: „Az agykutatásban, a neurokémia ingerületátvitel területén elért kimagasló, nemzetközi elismertségű tudományos eredményei- ért, iskolateremtő oktatói és széles körű tudományszervező munkásságáért”, amiért több alkalommal Nobel-díjra terjesztették fel. Szá- mos elismerés mellett 2004-ben a Román Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a díszdoktorai között tisztelheti. 2005-ben Lencsés György Ars Medica Díjjal és Emlékéremmel tüntette ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, a méltatásban kiemelve, hogy „rendkívüli jelentőségű szakmai munkássága mellett a határokon túli magyar tudományosság iránti elkötelezettsége és az erdélyi magyar orvostudomány támogatása” azok a szempontok, amelyek a döntést megindokolták. Mint népe sorsáért aggódó magyar értelmiségi, ő maga vallotta: „Vallásos neveltetésem hozzásegített ahhoz, hogy meg tudjam érteni az elnyomottakat, a rászorulókat. Például a kisebbségi sorban élőket, az erdélyi magyarság helyzetét”. Valóban, a nemzetközi tudóstársadalmon kívül, az egyetemes magyarságon belül az erdélyi magyarság nagyon sokat köszönhet neki. Tudósok és ismeretterjesztők, magányos kutatók és közösségépítők, orvosok és pedagógusok, közleményböngészők és tévénézők szembesülnek az ünnepelt szerteágazó életművével, kitartó tettrekészségével, páratlan derűlátásával és józan helyzetérté- kelésével. Olyan örök érvényű értékekkel, mint az ősök és a család tisztelete, a munka becsülete, a szülőföldhöz való hűség, a közösségi szolidaritás, a határokon átívelő őszinte emberszeretet, a nemzetközi kitekintés és anya- nyelvhez való ragaszkodás, a hit és az autonómia szolgálata. Az erdélyi magyarság sorsa iránti aggódásának kettős bizonyítéka, hogy 2006-ban elnyerte a Románia Csillaga tiszti fokozata érdemrendet, amit tíz évre rá tiltakozásképpen visszaadott. Vizi E. Szilveszter agykutató értelmiségi felelősséggel vallja, hogy a tudós általában kisebbségiként gondolkodik. És mivel a magyar tudósnak rendkívül gazdag az anya- nyelve, ezért a magyar tudomány már-már csodákra képes. Egy tizenkét évvel ezelőtt elhangzott kolozsvári beszédéből idézek: „A határon túl élő magyarságnak – akár kisebbségi sorban él, akár nem – egyetlenegy kitörési pontja van, és ez a tudás. Amiként Mikó Imre gróf annak idején a történelmi alapok, az anyanyelv, a nemzeti szokások, az erkölcs megőrzését tűzte ki célul, ezeket tekintette a magyarság túl- élési lehetőségeinek”. A fenti gondolat folytatásaként a Csodálatos tanúságtétel – Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című könyvben olvasható beszélgetésünk üzenetértékű zárógondolatát idézem: »A tudást át kell adni. Közért- hetővé kell tenni. És a tudás egyetemességének a képviseletén túl, magyar nyelven kell megosztani a tudást, mert az a magyar nemzetet élteti. A tudós, tanár, erdélyi és nem erdélyi értelmiségi számára Kányádi Sándor négysorosa az útravaló: „Aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”«. E rövid méltatás, a tőle idézett néhány gondolat, de legfőképpen személyiségének varázsa és kisugárzása mind-mind azt bizonyítja, hogy Vizi E. Szilveszter szeretetre alapozó hídépítő értelmiségi. A magyarokra oly jellemző széthúzás és irigység fölé emelkedve, neveltetésének és egyéni kvalitásainak köszönhetően azon kiváltságosak közé tartozik, akik otthon maradva és alkotva a külföldi megbecsülésen túl elnyerték a hazai elismerést is. Szerteágazó életművével, az erdélyi lét iránti cselekvő érzékenységével együtt értékelnünk kell az országhatárokon és a lélektani mezsgyéken átívelő egyesítő személyiségét. Nemcsak példaként szolgál, hanem a közös cselekvésben, az összefogásban rejlő társadalmi tőke erejére is figyelmeztet. Egykori és mindenkori tanítványaként, az EMKE országos elnöksége részéről sok szeretet- tel köszöntöm a Professzor Urat. Jelképesen az erdélyi magyarság nevében és tudatosan Erdélyből, a magyar tudomány és kultúra eme szegletéből, amelynek kiteljesedéséhez ő maga is tevékenyen hozzájárult. Szeretetre szeretettel válaszolunk. Isten éltesse! Kolozsvár, 2017. április 8.
Dr. Ábrám Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)
Majdnem napra pontosan három- száztíz éve, 1707. április 5-én a Dinnyeföld réten ünnepélyes ceremónia keretében beiktatták Erdély törvényes fejedelmévé II. Rákóczi Ferencet, miközben – akkor még nem tudták – az utolsó marosvásárhelyi országgyűlésre került sor. Ma Erdély mindenkori fővárosában, a kolozsvári Bánffy-palotában egy másik, ugyancsak messze földön szeretett hazafi, Vizi E. Szilveszter akadémikus méltatására kerül sor. Kettőjük legközösebb jellemvonása: a haza szeretete, ami nem a holléttől függ. A magyar (erdélyi) lelkület, a közösségi alázat, ami az embert és közösséget próbáló történelmi-társadalmi változások közepette is naggyá tehet. Mindketten azok közé tartoznak – többedmagukkal, de nem feltétlenül sokadmagukkal együtt –, akik az embertársaik szeretetét is kivívták maguknak. Mert nagyon nagy dolog szeretni és szeretve lenni. Ennek jegyében veheti át most az ünnepelt az EMKE országos elnöksége által neki megítélt oklevelet, életműdíjat az alábbi indoklással: „a magyar tudományosság határon túli kiterjesztéséért, tudománynépszerűsítő és közéleti tevékenységé- ért, kulturális értékek köz- vetítéséért, az erdélyi magyarság érvényesülése és identitásmegőrzése érdekében kifejtett áldozatos munkájáért”. Vizi E. Szilveszter 1936. december 31-én született, így hát jelképes pezsgőbontással köszöntjük a nyolcvan esztendejét betöltött világhírű tudóst, pannon értelmiségit. Számos elismerésben részesülő orvos-farmakológus, egyetemi tanár, akadémikus, Széchenyi-nagydíjas agykutató, a Magyar Corvin-lánc kitüntetettje, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat tiszteletbeli elnöke, a Mindentudás Egyeteme kezdeményezője, a Törzsasztal című adás egykori műsorvezetője, több egyetem díszdoktora. Közel húsz éve az alábbi indoklással kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét: „Az agykutatásban, a neurokémia ingerületátvitel területén elért kimagasló, nemzetközi elismertségű tudományos eredményei- ért, iskolateremtő oktatói és széles körű tudományszervező munkásságáért”, amiért több alkalommal Nobel-díjra terjesztették fel. Szá- mos elismerés mellett 2004-ben a Román Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a díszdoktorai között tisztelheti. 2005-ben Lencsés György Ars Medica Díjjal és Emlékéremmel tüntette ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, a méltatásban kiemelve, hogy „rendkívüli jelentőségű szakmai munkássága mellett a határokon túli magyar tudományosság iránti elkötelezettsége és az erdélyi magyar orvostudomány támogatása” azok a szempontok, amelyek a döntést megindokolták. Mint népe sorsáért aggódó magyar értelmiségi, ő maga vallotta: „Vallásos neveltetésem hozzásegített ahhoz, hogy meg tudjam érteni az elnyomottakat, a rászorulókat. Például a kisebbségi sorban élőket, az erdélyi magyarság helyzetét”. Valóban, a nemzetközi tudóstársadalmon kívül, az egyetemes magyarságon belül az erdélyi magyarság nagyon sokat köszönhet neki. Tudósok és ismeretterjesztők, magányos kutatók és közösségépítők, orvosok és pedagógusok, közleményböngészők és tévénézők szembesülnek az ünnepelt szerteágazó életművével, kitartó tettrekészségével, páratlan derűlátásával és józan helyzetérté- kelésével. Olyan örök érvényű értékekkel, mint az ősök és a család tisztelete, a munka becsülete, a szülőföldhöz való hűség, a közösségi szolidaritás, a határokon átívelő őszinte emberszeretet, a nemzetközi kitekintés és anya- nyelvhez való ragaszkodás, a hit és az autonómia szolgálata. Az erdélyi magyarság sorsa iránti aggódásának kettős bizonyítéka, hogy 2006-ban elnyerte a Románia Csillaga tiszti fokozata érdemrendet, amit tíz évre rá tiltakozásképpen visszaadott. Vizi E. Szilveszter agykutató értelmiségi felelősséggel vallja, hogy a tudós általában kisebbségiként gondolkodik. És mivel a magyar tudósnak rendkívül gazdag az anya- nyelve, ezért a magyar tudomány már-már csodákra képes. Egy tizenkét évvel ezelőtt elhangzott kolozsvári beszédéből idézek: „A határon túl élő magyarságnak – akár kisebbségi sorban él, akár nem – egyetlenegy kitörési pontja van, és ez a tudás. Amiként Mikó Imre gróf annak idején a történelmi alapok, az anyanyelv, a nemzeti szokások, az erkölcs megőrzését tűzte ki célul, ezeket tekintette a magyarság túl- élési lehetőségeinek”. A fenti gondolat folytatásaként a Csodálatos tanúságtétel – Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című könyvben olvasható beszélgetésünk üzenetértékű zárógondolatát idézem: »A tudást át kell adni. Közért- hetővé kell tenni. És a tudás egyetemességének a képviseletén túl, magyar nyelven kell megosztani a tudást, mert az a magyar nemzetet élteti. A tudós, tanár, erdélyi és nem erdélyi értelmiségi számára Kányádi Sándor négysorosa az útravaló: „Aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”«. E rövid méltatás, a tőle idézett néhány gondolat, de legfőképpen személyiségének varázsa és kisugárzása mind-mind azt bizonyítja, hogy Vizi E. Szilveszter szeretetre alapozó hídépítő értelmiségi. A magyarokra oly jellemző széthúzás és irigység fölé emelkedve, neveltetésének és egyéni kvalitásainak köszönhetően azon kiváltságosak közé tartozik, akik otthon maradva és alkotva a külföldi megbecsülésen túl elnyerték a hazai elismerést is. Szerteágazó életművével, az erdélyi lét iránti cselekvő érzékenységével együtt értékelnünk kell az országhatárokon és a lélektani mezsgyéken átívelő egyesítő személyiségét. Nemcsak példaként szolgál, hanem a közös cselekvésben, az összefogásban rejlő társadalmi tőke erejére is figyelmeztet. Egykori és mindenkori tanítványaként, az EMKE országos elnöksége részéről sok szeretet- tel köszöntöm a Professzor Urat. Jelképesen az erdélyi magyarság nevében és tudatosan Erdélyből, a magyar tudomány és kultúra eme szegletéből, amelynek kiteljesedéséhez ő maga is tevékenyen hozzájárult. Szeretetre szeretettel válaszolunk. Isten éltesse! Kolozsvár, 2017. április 8.
Dr. Ábrám Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 19.
A színházcsinálók is emberek – Török Sándor az Akiknek szívesen tapsolunkról
Török Sándor ötletgazda beszélt az Akiknek szívesen tapsolunk elnevezésű nagyváradi rendezvénysorozatról a Krónikának. A havonta szervezett beszélgetések keretében színészekkel, „színházcsinálókkal” találkozhat a közönség.
Kissé döcögősen indult ugyan, de az utóbbi időben havi gyakorisággal szervezik meg a nagyváradi Szent László Egyesület programfelelősének, Török Sándornak az Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetőprogramját, amelynek keretében a színházcsinálás munkafolyamatáról, örömeiről és bosszúságairól, vagyis a lehető legemberibb arcáról ejtenek szót a meghívottak.
A rendezvénysorozat ötletéről Török Sándor elmondta, hogy középiskolás korától kezdve színházrajongó, színésznek készült, be is jutott, de személyes okok miatt otthagyta a színművészetit. Középiskolásként kezdett járni Nagyvárad közismert „színházi emberéhez”, Farkas Teri nénihez, máig élete egyik legmeghatározóbb egyéniségéhez. Tulajdonképpen nem hagyományos felkészítők voltak ezek az alkalmak, hanem a versmondásra és különösképpen az előfeltételnek tartott szövegértelmezésre helyezték a hangsúlyt. Nagy hasznát vette ennek később, amikor kolozsvári villamosmérnök-hallgatóként szorgalmasan járt a diákművelődési házba, a Bereczki Péter vezette színjátszó csoportba. A hangjával meg voltak elégedve, a mozgásával kevésbé, de miután eljátszhatta Bródy Sándor A medikus című darabjának a címszerepét, másodjára is felvették a színire, egyenesen másodévre.
De a színészi pálya valahogy csak nem alakult ki számára, holott Szilágyi Domokos-estjének nagy sikere volt, és a rádióbemondói munkakört a diákrádiónál szintén nagyon szerette. Ott a Visszhang csapat tagja lett, hetente rendeztek a diákművelődési házban beszélgetéseket olyan személyiségekkel, mint Lőrincze Lajos, Kányádi Sándor, Harag György, a Czikéli színészházaspár, egyszóval érdekes, színes világot ismert meg Kolozsváron. Mérnökként Sepsiszentgyörgyre került, akkoriban ott is nagyon jó volt a színház és Szilágyi Domokos-estjének is sikere lett.
A szerepformálás „szülési fájdalmairól”
Visszatérve a nagyváradi beszélgetőműsorokra, Török Sándor természetesként említi, hogy legelőször az idősebb művészekkel beszélgetett, Csíky Ibolyával, Hajdu Gézával, Dobos Imrével, a Varga Vilmos – Kiss Törék Ildikó házaspárral, Bató Idával, majd Fábián Enikővel, F. Márton Erzsébettel, Meleg Vilmossal, illetve a „kulisszák mögül” Körner Anna súgóval, Joó Emília és Vajda Zoltán ügyelőkkel, legutóbb pedig Novák Eszter rendezővel, a színház jelenlegi művészeti igazgatójával.
A meghívott művészeket mind jól ismeri a váradi közönség, és nagyon szívesen hallgatta egy-egy szerep megformálásának a „szülési fájdalmait”, a különböző szövegtanulási, illetve a kollégákkal és nem utolsósorban a műszakkal való együttműködési szokásokat. Minden alkalommal személyes történetek hangzanak el, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a színészek, a színházcsinálók is emberek, ugyanazok a hétköznapi gondjaik, mint mindnyájunknak, legföljebb az évek során felhalmozódott tapasztalat és emberismeret segítségével könnyebben és gyorsabban sikerül megoldaniuk ezeket.
A színház mint templom
A fogadtatás, a közönség visszhangja egyértelműen pozitív: beszélgetésről beszélgetésre többen és többen jönnek, kialakult a törzsközönség is, amely az áldatlan helyszínváltozások dacára sem hagyja cserben a sorozatot. A jövőben előfordulhat majd páros meghívás, barátok, állandó partnerek megszólaltatása. Török elmondta, nagyon fontosnak tartja Novák Eszter jelenlétét, mivel minden színész alakításában meghatározó a rendezőhöz fűződő viszony, illetve az elmúlt évek során meglátszott a színház életében is az állandó rendező hiánya, a hosszas felújítási munkálatok miatt kialakult helyzet mellett.
Ezért sem érdekli, mondja Török, hogy hányan jönnek egy-egy beszélgetésre, mert számára a lényeg, ha beszélnek a műsorról, és reméli, hogy ez is hozzájárulhat egyrészt a közösségépítő szerep erősödéséhez és ahhoz, hogy a közönség újra a „szívére ölelje a színházát”. A színházba járás olyan, mint a templomba menés, az öröm, a meghatottság, a csend, szipogás, majd pedig a taps közös megélése. Novák Eszter esetében fontos a Nagyvárad–Budapest-kapcsolat, a beszélgetések általános hozadéka pedig annak az átérzése, hogy ők is emberek, s amit elmondanak, azzal mindnyájan jól járunk.
Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár)
Török Sándor ötletgazda beszélt az Akiknek szívesen tapsolunk elnevezésű nagyváradi rendezvénysorozatról a Krónikának. A havonta szervezett beszélgetések keretében színészekkel, „színházcsinálókkal” találkozhat a közönség.
Kissé döcögősen indult ugyan, de az utóbbi időben havi gyakorisággal szervezik meg a nagyváradi Szent László Egyesület programfelelősének, Török Sándornak az Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetőprogramját, amelynek keretében a színházcsinálás munkafolyamatáról, örömeiről és bosszúságairól, vagyis a lehető legemberibb arcáról ejtenek szót a meghívottak.
A rendezvénysorozat ötletéről Török Sándor elmondta, hogy középiskolás korától kezdve színházrajongó, színésznek készült, be is jutott, de személyes okok miatt otthagyta a színművészetit. Középiskolásként kezdett járni Nagyvárad közismert „színházi emberéhez”, Farkas Teri nénihez, máig élete egyik legmeghatározóbb egyéniségéhez. Tulajdonképpen nem hagyományos felkészítők voltak ezek az alkalmak, hanem a versmondásra és különösképpen az előfeltételnek tartott szövegértelmezésre helyezték a hangsúlyt. Nagy hasznát vette ennek később, amikor kolozsvári villamosmérnök-hallgatóként szorgalmasan járt a diákművelődési házba, a Bereczki Péter vezette színjátszó csoportba. A hangjával meg voltak elégedve, a mozgásával kevésbé, de miután eljátszhatta Bródy Sándor A medikus című darabjának a címszerepét, másodjára is felvették a színire, egyenesen másodévre.
De a színészi pálya valahogy csak nem alakult ki számára, holott Szilágyi Domokos-estjének nagy sikere volt, és a rádióbemondói munkakört a diákrádiónál szintén nagyon szerette. Ott a Visszhang csapat tagja lett, hetente rendeztek a diákművelődési házban beszélgetéseket olyan személyiségekkel, mint Lőrincze Lajos, Kányádi Sándor, Harag György, a Czikéli színészházaspár, egyszóval érdekes, színes világot ismert meg Kolozsváron. Mérnökként Sepsiszentgyörgyre került, akkoriban ott is nagyon jó volt a színház és Szilágyi Domokos-estjének is sikere lett.
A szerepformálás „szülési fájdalmairól”
Visszatérve a nagyváradi beszélgetőműsorokra, Török Sándor természetesként említi, hogy legelőször az idősebb művészekkel beszélgetett, Csíky Ibolyával, Hajdu Gézával, Dobos Imrével, a Varga Vilmos – Kiss Törék Ildikó házaspárral, Bató Idával, majd Fábián Enikővel, F. Márton Erzsébettel, Meleg Vilmossal, illetve a „kulisszák mögül” Körner Anna súgóval, Joó Emília és Vajda Zoltán ügyelőkkel, legutóbb pedig Novák Eszter rendezővel, a színház jelenlegi művészeti igazgatójával.
A meghívott művészeket mind jól ismeri a váradi közönség, és nagyon szívesen hallgatta egy-egy szerep megformálásának a „szülési fájdalmait”, a különböző szövegtanulási, illetve a kollégákkal és nem utolsósorban a műszakkal való együttműködési szokásokat. Minden alkalommal személyes történetek hangzanak el, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a színészek, a színházcsinálók is emberek, ugyanazok a hétköznapi gondjaik, mint mindnyájunknak, legföljebb az évek során felhalmozódott tapasztalat és emberismeret segítségével könnyebben és gyorsabban sikerül megoldaniuk ezeket.
A színház mint templom
A fogadtatás, a közönség visszhangja egyértelműen pozitív: beszélgetésről beszélgetésre többen és többen jönnek, kialakult a törzsközönség is, amely az áldatlan helyszínváltozások dacára sem hagyja cserben a sorozatot. A jövőben előfordulhat majd páros meghívás, barátok, állandó partnerek megszólaltatása. Török elmondta, nagyon fontosnak tartja Novák Eszter jelenlétét, mivel minden színész alakításában meghatározó a rendezőhöz fűződő viszony, illetve az elmúlt évek során meglátszott a színház életében is az állandó rendező hiánya, a hosszas felújítási munkálatok miatt kialakult helyzet mellett.
Ezért sem érdekli, mondja Török, hogy hányan jönnek egy-egy beszélgetésre, mert számára a lényeg, ha beszélnek a műsorról, és reméli, hogy ez is hozzájárulhat egyrészt a közösségépítő szerep erősödéséhez és ahhoz, hogy a közönség újra a „szívére ölelje a színházát”. A színházba járás olyan, mint a templomba menés, az öröm, a meghatottság, a csend, szipogás, majd pedig a taps közös megélése. Novák Eszter esetében fontos a Nagyvárad–Budapest-kapcsolat, a beszélgetések általános hozadéka pedig annak az átérzése, hogy ők is emberek, s amit elmondanak, azzal mindnyájan jól járunk.
Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 4.
Kányádi Sándort köszöntötték 88. születésnapján Budapesten
MTI - Kányádi Sándor Kossuth-díjas költőt, a Nemzet Művészét köszöntötték 88. születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) szerdán Budapesten.
Isten éltesse a Kárpát-medence legnagyobb élő költőjét! – mondta az eseményen Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, aki szerint Kányádi Sándor minden versében ott van „a gyermekekhez lehajló jóság és vidámság, amelyre nagyon nagy szükség van a mai világban". „Áldott az az ember, aki be tudja lopni az emberek szívébe a gyermeki derűt és jókedvet" – fűzte hozzá. Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója úgy fogalmazott, intézménye büszkén vállalja, hogy Kányádi Sándor születésnapjait megünnepli. Mint felidézte, az erdélyi születésű költő alapító tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának és ötletadója az ország egyik leglátogatottabb közgyűjteményének, a Mesemúzeumnak. Az eseményen a Kaláka együttes zenélt, Kányádi Sándor Fekete-piros című versét Havas Judit előadóművész szavalta, a Nyári alma ül a fán és a Könyörgés tavasszal című költeményeket a gyerekeknek meghirdetett 19. Kányádi Sándor Szavalóverseny résztvevői adták elő. A versenyt szervező Szilágy megyei Varsolc iskolájának igazgatója, Dénes Irén elmondta: az idei megmérettetésen kilencven gyermek versenyez több mint tíz megyéből. Kányádi Sándor úgy fogalmazott: a varsolci verseny minden évben bizonyítja, hogy „nincs külön gyermek és felnőtt vers, csak vers van vagy nemvers". Kányádi Sándor 1950 óta publikál, gyermekeknek szóló verseskötetei (Három bárány, Kenyérmadár, Tavaszi tarisznya) mellett drámai hangú versekben adott számot arról, hogy a bukaresti zsarnokság milyen nyomasztó súllyal nehezedett az erdélyi magyar életre és kultúrára (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban). Az 1989-es politikai változások után nemcsak a múlttal vetett számot, hanem keserű iróniával arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság továbbra is él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kuplé a vörös villamosról). Válogatott versei 1992-ben Vannak vidékek címmel jelentek meg. 2009-ben jelent meg Előhang című könyve, amely verseit és műfordításait tartalmazza. 2010-ben adták ki Az elveszett követ című művét. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 2000-ben megkapta a Közép-európai Irodalmi és Kulturális Társaság (CET) millenniumi különdíját. 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja. 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével ismerték el, 2010-ben Bethlen Gábor-díjban részesült. 2013-ban megkapta az Emberi Méltóság Tanácsának Emberi méltóságért díját. 2014-ben Budapestért díjat kapott, ugyanebben az évben Nemzet Művésze díjjal tüntették ki. A teltházas eseményen részt vett Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke. Krónika (Kolozsvár)
MTI - Kányádi Sándor Kossuth-díjas költőt, a Nemzet Művészét köszöntötték 88. születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) szerdán Budapesten.
Isten éltesse a Kárpát-medence legnagyobb élő költőjét! – mondta az eseményen Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, aki szerint Kányádi Sándor minden versében ott van „a gyermekekhez lehajló jóság és vidámság, amelyre nagyon nagy szükség van a mai világban". „Áldott az az ember, aki be tudja lopni az emberek szívébe a gyermeki derűt és jókedvet" – fűzte hozzá. Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója úgy fogalmazott, intézménye büszkén vállalja, hogy Kányádi Sándor születésnapjait megünnepli. Mint felidézte, az erdélyi születésű költő alapító tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának és ötletadója az ország egyik leglátogatottabb közgyűjteményének, a Mesemúzeumnak. Az eseményen a Kaláka együttes zenélt, Kányádi Sándor Fekete-piros című versét Havas Judit előadóművész szavalta, a Nyári alma ül a fán és a Könyörgés tavasszal című költeményeket a gyerekeknek meghirdetett 19. Kányádi Sándor Szavalóverseny résztvevői adták elő. A versenyt szervező Szilágy megyei Varsolc iskolájának igazgatója, Dénes Irén elmondta: az idei megmérettetésen kilencven gyermek versenyez több mint tíz megyéből. Kányádi Sándor úgy fogalmazott: a varsolci verseny minden évben bizonyítja, hogy „nincs külön gyermek és felnőtt vers, csak vers van vagy nemvers". Kányádi Sándor 1950 óta publikál, gyermekeknek szóló verseskötetei (Három bárány, Kenyérmadár, Tavaszi tarisznya) mellett drámai hangú versekben adott számot arról, hogy a bukaresti zsarnokság milyen nyomasztó súllyal nehezedett az erdélyi magyar életre és kultúrára (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban). Az 1989-es politikai változások után nemcsak a múlttal vetett számot, hanem keserű iróniával arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság továbbra is él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kuplé a vörös villamosról). Válogatott versei 1992-ben Vannak vidékek címmel jelentek meg. 2009-ben jelent meg Előhang című könyve, amely verseit és műfordításait tartalmazza. 2010-ben adták ki Az elveszett követ című művét. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 2000-ben megkapta a Közép-európai Irodalmi és Kulturális Társaság (CET) millenniumi különdíját. 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja. 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével ismerték el, 2010-ben Bethlen Gábor-díjban részesült. 2013-ban megkapta az Emberi Méltóság Tanácsának Emberi méltóságért díját. 2014-ben Budapestért díjat kapott, ugyanebben az évben Nemzet Művésze díjjal tüntették ki. A teltházas eseményen részt vett Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke. Krónika (Kolozsvár)
2017. május 6.
A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 8.
Csikidám és tücsökzene a majálison
Az idén május 7-én, vasárnap szervezték meg a Minden magyar majálisa elnevezésű rendezvényt a nagyváradi várban a XXVI. Festum Varadinum keretében. A délutáni és esti órákban a koncerteké volt a főszerep, fellépett Gryllus Vilmos és az R-Go együttes is. Rengeteg érdeklődőt, hatalmas tömeget vonzott a vasárnap délutáni, illetve esti órákban is a Pro Rogériusz Kulturális és Közösségi Egyesület, az Ovisuli Egyesület és a Szigligeti Alapítvány által a XXVI. Festum Varadinum keretében a régi helyszínen, vagyis a vársáncban megszervezett Minden magyar majálisa. A rendezvény ezen fele olyan Bihar megyei táncműhelyek színpadi produkcióival kezdődött, melyek az elmúlt évek folyamán méltán arattak sikereket, zsebeltek be különféle díjakat számos hazai és külföldi megmérettetésen.
Az egyik ilyen a több csoporttal is remekelő Unique Dance Stúdió volt, a fiatalok dinamikus és látványos show műsora ahogy esetükben lenni szokott, sőt egyenesen elvárt, hiszen ez a népszerűségük egyik fokmérője, a nézők fülsiketítő üdvrivalgása, hangorkánja közepette zajlott. Nem csökkent a decibel ereje a székelyhídi Tini Dance Center felléptekor se: az egyszerű halandók csak kapkodták a fejüket, hogy mire képesek a táncoló, mozgó, forgó, a gravitációt szinte meghazudtoló fiatal emberi testek.
Tücsök
A továbbiakban Gryllus Vilmos a közeli kis színpadon gyűjtötte maga köré a családokat, a gyermekek magától érthető, természetes lazasággal vették körül őt és a gitárját. Énekelt nekik megzenésített költeményeket Kányádi Sándortól, mesélt sárkányról és hős lovagról, tigriskölyökről és tücsökről, annál is inkább, hogy ezen kis ciripelő lény latin neve, soha sem fogják kitalálni… gryllus. Talán mondanunk sem kell, hogy a népszerű előadóművész hosszú perceken keresztül dedikált, állt modellt közös fényképekhez rajongóinak.
Ozsváth József magánénekes örökzöld slágerekkel örvendeztette meg hallgatóságát, majd a debreceni Desperado együttes következett. A popzenei trió (Betti, Zsolti és Zoy!) 1998-ban robbant be a köztudatba, hagyott nyomot a most harmincas éveit taposó korosztály emlékezetében, annak köszönhetően, hogy ontani kezdte magából az olyan slágereket, mint a Tanár Úr!, az Akarom őt!, a Gyere és álmodj, a Szomorú alkalom, a Rajtad múlik, az Ég veled! vagy a Táncolj!, melyek a vársáncban is felcsendültek.
A Soulwave és a Welhello zenekarok már a közelmúlt produktumai, ennek megfelelően inkább a tizen- és huszonéves korosztályból kerülnek ki a csodálóik. Jellemző, hogy a Wellhello-s Fluor Tomit és Diazt valósággal „széttépték” vagy hazavitték volna a rajongóik, ha nem lettek volna csendőrök és kordonok.
Csikidám
És most egy személyes vallomás következik: az R-Go együttest és Szikora Robit e sorok szerzője először 1990 elején látta a kolozsvári Diákművelődési Házban, ez volt talán az első olyan magyarországi zenekar, mely a rendszerváltás után fellépett a kincses városban, és rögtön utána még egyszer megtette ezt. Az újdonságként ható élő koncert varázsa mellett megmaradt bennem, hogy milyen hihetetlenül sokat mozog Szikora Robi, szinte alig láttam őt megpihenni. Nos, bár azóta eltelt több mint 26 év, ez mit sem változott: a már hatvanas éveit taposó énekes még mindig pozitív értelemben vett mozgástúltengésben „szenved”, és maradt a csikidám stílus, csak valahogy a gidák nem öregszenek, aminek valószínűleg, sőt biztosan az lehet a magyarázata, hogy időnként kicserélődnek… Olyan közismert szerzeményekre lehetett tombolni most is, mint a Szeretlek is meg nem is, a Bombázó, a Tiszta erőből nyár, a Te csak mindig akkor sírsz, a Ballag a katona vagy a Ne félj, te kis bolond. Az idei majális színpompás tűzijátékkal ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Az idén május 7-én, vasárnap szervezték meg a Minden magyar majálisa elnevezésű rendezvényt a nagyváradi várban a XXVI. Festum Varadinum keretében. A délutáni és esti órákban a koncerteké volt a főszerep, fellépett Gryllus Vilmos és az R-Go együttes is. Rengeteg érdeklődőt, hatalmas tömeget vonzott a vasárnap délutáni, illetve esti órákban is a Pro Rogériusz Kulturális és Közösségi Egyesület, az Ovisuli Egyesület és a Szigligeti Alapítvány által a XXVI. Festum Varadinum keretében a régi helyszínen, vagyis a vársáncban megszervezett Minden magyar majálisa. A rendezvény ezen fele olyan Bihar megyei táncműhelyek színpadi produkcióival kezdődött, melyek az elmúlt évek folyamán méltán arattak sikereket, zsebeltek be különféle díjakat számos hazai és külföldi megmérettetésen.
Az egyik ilyen a több csoporttal is remekelő Unique Dance Stúdió volt, a fiatalok dinamikus és látványos show műsora ahogy esetükben lenni szokott, sőt egyenesen elvárt, hiszen ez a népszerűségük egyik fokmérője, a nézők fülsiketítő üdvrivalgása, hangorkánja közepette zajlott. Nem csökkent a decibel ereje a székelyhídi Tini Dance Center felléptekor se: az egyszerű halandók csak kapkodták a fejüket, hogy mire képesek a táncoló, mozgó, forgó, a gravitációt szinte meghazudtoló fiatal emberi testek.
Tücsök
A továbbiakban Gryllus Vilmos a közeli kis színpadon gyűjtötte maga köré a családokat, a gyermekek magától érthető, természetes lazasággal vették körül őt és a gitárját. Énekelt nekik megzenésített költeményeket Kányádi Sándortól, mesélt sárkányról és hős lovagról, tigriskölyökről és tücsökről, annál is inkább, hogy ezen kis ciripelő lény latin neve, soha sem fogják kitalálni… gryllus. Talán mondanunk sem kell, hogy a népszerű előadóművész hosszú perceken keresztül dedikált, állt modellt közös fényképekhez rajongóinak.
Ozsváth József magánénekes örökzöld slágerekkel örvendeztette meg hallgatóságát, majd a debreceni Desperado együttes következett. A popzenei trió (Betti, Zsolti és Zoy!) 1998-ban robbant be a köztudatba, hagyott nyomot a most harmincas éveit taposó korosztály emlékezetében, annak köszönhetően, hogy ontani kezdte magából az olyan slágereket, mint a Tanár Úr!, az Akarom őt!, a Gyere és álmodj, a Szomorú alkalom, a Rajtad múlik, az Ég veled! vagy a Táncolj!, melyek a vársáncban is felcsendültek.
A Soulwave és a Welhello zenekarok már a közelmúlt produktumai, ennek megfelelően inkább a tizen- és huszonéves korosztályból kerülnek ki a csodálóik. Jellemző, hogy a Wellhello-s Fluor Tomit és Diazt valósággal „széttépték” vagy hazavitték volna a rajongóik, ha nem lettek volna csendőrök és kordonok.
Csikidám
És most egy személyes vallomás következik: az R-Go együttest és Szikora Robit e sorok szerzője először 1990 elején látta a kolozsvári Diákművelődési Házban, ez volt talán az első olyan magyarországi zenekar, mely a rendszerváltás után fellépett a kincses városban, és rögtön utána még egyszer megtette ezt. Az újdonságként ható élő koncert varázsa mellett megmaradt bennem, hogy milyen hihetetlenül sokat mozog Szikora Robi, szinte alig láttam őt megpihenni. Nos, bár azóta eltelt több mint 26 év, ez mit sem változott: a már hatvanas éveit taposó énekes még mindig pozitív értelemben vett mozgástúltengésben „szenved”, és maradt a csikidám stílus, csak valahogy a gidák nem öregszenek, aminek valószínűleg, sőt biztosan az lehet a magyarázata, hogy időnként kicserélődnek… Olyan közismert szerzeményekre lehetett tombolni most is, mint a Szeretlek is meg nem is, a Bombázó, a Tiszta erőből nyár, a Te csak mindig akkor sírsz, a Ballag a katona vagy a Ne félj, te kis bolond. Az idei majális színpompás tűzijátékkal ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. május 13.
„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 30.
Nem könnyű a búcsú, de szükséges rossz az ismeretlen feltárásához
Mindenféle „jóval” tarisznyálták fel a ballagó diákokat
Rengeteg jókívánsággal, biztató szóval és szívből jövő tanáccsal tarisznyálták fel az iskolától búcsúzó diákokat tanáraik a hétvégén zajló ballagások alkalmával. Öt kolozsvári magyar tannyelvű oktatási intézmény – a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Báthory István Elméleti Líceum –, valamint a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium magyar tagozatának végzősei köszöntek el iskolájuktól, attól a a helytől, amely tizenkét éven keresztül második otthonuk volt, illetve tanáraiktól, akik sokszor a szülők helyetteseiként vigyáztak rájuk, nevelték és tanították őket. A búcsú az intézménytől, a pedagógusoktól és diáktársaktól sohasem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségek feltárásához. A felszólalók zöme azt kívánta, az úton, amelyen most a fiatalok elindulnak, találják meg életük célját.
Még egy bíztató ölelés
„Szépek vagytok, kicsit még meg szeretnénk ölelni titeket, bíztatásként, mielőtt elmennétek, mielőtt rohanássá válik a szemlélődés, mielőtt feladattá válnak az álmok”, nézett végig a szószékről a két végzős osztály fiataljain az áhítatot tartó Solymosi Zsolt vallástanár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója a kollégisták ballagási ünnepségén, amelynek a hagyomány szerint a belvárosi unitárius templom adott otthont. Szülők és tanárok számára egyaránt ez az a perc, amikor elnézve felnőtté vált csillogó szemű gyerekeiket „minden megtérül” – mondta az immár a sokadik végzős nemzedéket útjára bocsátó nevelő.
Ünnepi beszédet mondott Popa Márta, a kollégium igazgatója, aki arról szólt, milyen csodálatos átalakuláson ment át a felnőtté vált gyermek az iskola tizenkét évében. A „pillangóvá válás” mögött azonban nehéz küzdelem áll – ez a természet rendje. De ezeket az átalakulásokat, újjászületéseket élvezni kell, ezt kívánja a végzősöknek is. Az igazgató zárásul Kassákot idézte: „Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Bálint Benczédi Ferencz unitárius püspök útravalóul elmondta: a fiataloknak nem csak tudásra, hanem erős hitre is szüksége van, ebben az iskolában pedig mindkettőre felkészülhettek. „Az alkotás Istentől kapott feladat, ez ad értelmet az életnek, gyarapítani kell ezt a szép világot. De nem csak acélból és betonból, hanem szeretetből is. Építsétek Isten házát, hogy otthon érezhessük magunkat ebben a világban!”, fogalmazott a magyar unitárius egyház vezetője.
A búcsúztatás az elsősök „bölcs és hasznos” tanácsaival folytatódott, amelyeket Székely Benczédi Gellért és Oszoczky Júlia tolmácsolt. A tizenegyedikesek részéről Finta Klára mondott beszédet, a ballagók gondolatait az évfolyamelső kollégista diák, Gáncsa Noémi-Brigitta fogalmazta meg.
A Péterffy Gyula énekkar (karnagy: Ercsey Ravasz Ferenc) ajándékdalának sikeréhez nélkülözhetetlen volt Garfield Adrienne (zongora), Nagy-Betegh Kamilla (szintetizátor), Lázár Izabella Laura (gitár), Fekete Tekla és Szász-Zsiga Nikolett (hegedű) közreműködése.
Az ünnepség a tanulmányi, illetve a különdíjak kiosztásával ért véget. A 12. humán (osztálynevelő Balon Ruff Andrea) legjobbjai: Tasnádi Beáta (9,78), Both Eszter Orsolya (9,73), Osváth Réka (9,45). A 12. reál (osztálynevelő: Szekernyés Réka) első három díjazottja: Gráncsa Noémi-Brigitta (9,81) Miklós Eszter-Beáta (9,65), Fodor Árpád (9,60). A Szabadság napilap díját Both Eszter Orsolya 12. H osztályos tanuló kapta a Cipó diáklap szerkesztésében kifejtett tevékenysége jutalmául.
Idén először adták át az Almási Ildikó-díjat, amelyet a nemrég elhunyt tanárnő családja alapított, és amelyet a biológia területén jeleskedő diák vehetett át. Almási Ildikó biológia-tanárnő a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban fejezte be tanári pályafutását több mint 40 évnyi kiváló pedagógusi munka után. Szakértelme, igényessége, mély embersége, amellyel a diákok számára példát tudott mutatni, örök emlék marad – hangzott el.
Székely Kriszta
„Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé”
Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – ezzel az igével bocsátotta útjára a Kolozsvári Református Kollégium végzős diákjait Kiss Cserey Zoltán iskolalelkész, miután kezükbe helyezte a Bibliát, hogy azt a ballagási ünnepségen tovább adhassák az utánuk következőknek. A búcsú az iskolától, pedagógusoktól, diáktársaktól sosem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségeinek feltárásához – erre világítottak rá a Farkas utcai templomban elhangzott ünnepi beszédek is.
„A kollégiumban megélt sok szép emlék összeköt benneteket, és arra sarkall, hogy néha találkozzatok, és ezek a találkozások ünnepnapok lesznek” – fogalmazott búcsúztatójában Székely Árpád iskolaigazgató. Hozzátette: ha Jézus nyomában haladtok, biztos nem veszítitek el önmagatokat. Gáll Sándor a szülőbizottság elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében a jövő kapcsán felmerülő kérdéseket vázolta fel. „Jézus előkészített egy helyet számotokra, fogadjátok ezt szívetekbe” – látta el tanácsokkal a ballagókat.
Oláh Emese alpolgármester ünnepi beszédében hangsúlyozta: tudni kell az új irány felé nyitni, és meglátni a feltáruló lehetőségeket. „Az utaknak értelmük van, de ezt csak a cél előtti pillanatban értjük meg. Kívánom, hogy megtaláljátok a célotokat az élet útvesztőiben” – bíztatta a ballagókat. Batiz Elly tanfelügyelő az értékmegőrzés és az őszinte barátságok fontosságára hívta fel a búcsúzó diákok figyelmét. Tóth Szilárd történész, öregdiák pedig arról beszélt, amit a kollégium jelent számára. „A református kollégium gondoskodik a szórványmagyarság oktatásáról, megmentéséről” – mutatott rá.
Dezső Anna első osztályos diák versben búcsúztatta a végzősöket, majd Budai Sámuel tizenegyedikes tanuló szólt a stafétát átvevők nevében. „Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé. Itt kell hagynotok a biztonságot nyújtó hajlékot. A batyuban elrejtettük a csodakulcsot álmaitok kapujához” – fogalmazott.
Ezt követően a búcsúzó diákok rábízták a Bibliát a következő nemzedék tagjaira. Fekete Hanga a 37 ballagó szegény legény és leány történetét mesélte el, akik a fele királyság megszerzése érdekében jelentkeztek képzésre egy varázslatos kastélyba. Az oktatás során rádöbbenhettek, nemcsak a jó tündér segíthet rajtuk, hanem tanáraiktól és társaiktól kevésbé mágikus, de hatásos segítséget kaphatnak, és bár varázsolni nem tanultak meg, rájöttek arra, hogy egy kórusmű tisztán eléneklése is felér egy csodával.
A végzősök emléklapjainak átadása és a kórus bizonyságtétele zárta a ballagási ünnepséget.
Dézsi Ildikó
Apáczai-ballagás Müsszenccsel és kenuval
Sírva nevetéssel búcsúztak többen is az Apáczai-líceum maturandusai közül szombaton reggel a Kétágú templomban tartott ünnepségen. Ehhez minden fűszer adott volt.
Az ünnepséget az iskola vegyeskara nyitotta meg (karvezető: Szabadi Ildikó zenetanár), majd Papp Hunor iskolalelkész a bátorságról, egymás bátorításáról beszélt Józsué könyve 1:9 alapján.
A 11. osztályosok nevében Becsky Tamás Nemes Nagy Ágnes Iskola című versével búcsúzott a ballagóktól, Nagy Gellért az Ismerős Arcok Nélküled című dalával fakasztotta könnyekre még azt a törékeny fekete maturanduslányt is, akinek alkarján tetoválásszerű rajz díszelgett, majd Mátyás Orsolya olvasta fel gondolatait, amelyek legalább annyira szolgálnak felkészítésül saját jövő évi ballagásukra, például annak fontosságáról is beszélt, hogy a fiatal a mások véleményét útmutatónak élje meg, ne utasításnak.
Mindig tetőznek az érzelmek, amikor a legkisebbek búcsúznak a maguk mosolygós őszinteségével, s bár nem tudhatom, mennyire gyötörte őket a lámpaláz, amikor a székre álltak a mikrofonhoz a többszázas tömeg elé, de még csak egy szó erejéig sem sültek bele a mondandójukba, pedig a tancijuk igazán nem súgott, hiszen a néhány méterrel hátrébb, kezükben a nagyoknak szánt virágokkal sorakozó kéttucatnyi lélekszámú teljes előkészítő osztályt igazgatta. Fehér Mátyás az Úgy elmegyek című népdallal vívott ki erőteljes padkopogtatást (mert templomban tetszésnyilvánításként sem tapsolunk), majd László Helén, Soós Ádám és Szabó Ilona felváltva meséltek Szöszmögi Müsszencs Sündörgő (Berszán István: A válogatott útibatyu) útrakeléséről, arról, hogyan felejtődik otthon, majd hullik ki a batyuból sorra a bánat, a büszkeség, a butaság, a tekintély.
Ömböli Irma, Kolozs megye magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő Márait idézte az utakról, amelyek értelmét csak a célban értjük meg, és a diákok figyelmébe ajánlotta: csak most kezdődik számukra az igazi tanulás, az elbukások és felemelkedések, az örökös pótvizsgázások, de ez izgalmas és jó, csak vigyázni kell, hogy a hosszú úton az átszállásoknál ne vesszenek el az igazi értékek.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője Esterházyhoz és Senecához fordulva az alkukról és az időről beszélt. Alkukról, amelyeket az embernek főleg önmagával kell kötnie és az idővel, az egyezségekről, amelyekre az embertársaival kell jutnia úgy, hogy közben megvédhesse magát önmaga számára.
A ballagók nevében Salamon Orsolya búcsúzott, aki első osztályosként 11 évvel ezelőtt az akkori ballagókat búcsúztatta, így emlékezett az iskolában töltött 12 esztendőre, de a zamatos csínyekről sem feledkezett meg, így például arról az emlékezetes pizzásról, amellyel a 12. B osztály megúszta a kémia felmérőt, egyben megünnepelték oszijuk születésnapját, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen osztálynevelőjük az egyenességéről, de szigoráról is ismert Farkas Melinda kémiatanár volt. A közgazdasági osztályos Tulogdi-Szűcs Orsolya Réka allegóriát olvasott fel a Szamoson szervezett kenuversenyről, amelyet rendre az 1 kormányossal és 14 evezőssel küzdő lánycsapat nyer a 14 kormányossal és egyetlen evezőssel futó fiúcsapat ellenében, az alulmaradás okait firtató aforizmaszerű történetvezetéssel megfogalmazva a közgazdaságtan egyik alaptételét. Késmárki Krisztina Kovács András Ferenc Erdélyi iskola falára című versével búcsúztatta osztályát.
A díjazás és zászlóátadás előtt Vörös Alpár iskolaigazgató a 11 évvel ezelőtti ballagást idézte fel, arra biztatva a végzősöket, térjenek majd be az iskolába és számoljanak be az életükről, „mindegy mit valósítottál meg, az egyedi és értékes, mi a te történetedre vagyunk kíváncsiak”.
A legjobb tanulmányi díjak: Aranyoklevél: Fábián Gyula (9,67); Ezüstoklevél: Adorjáni Csenge (9,64); Bronzoklevél: Salamon Orsolya (9,59). Az osztályelsők Bergner István által alapított díjban is részesülnek.
A Szabadság napilap díját Lovász Szilárd 12. A, a Világnégyzet főszerkesztője, tehetséges fiatal költő kapta.
Kerekes Edit
Brassais ballagás a szimbólumok jegyében
A ballagók iskolájuktól, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumtól indulva, énekelve érkeztek az ünnepély lassan már hagyományos helyszínére, a Diákművelődési Házba. A jelképes 12 harangütés és a ceremóniamester, Szép Mónika vallástanár szavai által kísérve jutottak a 461. évfolyam végzősei a színpadra Iszlai Enikő (12. A, intenzív angol osztály) és Vajnár János Zsolt (12. B, turizmus szaklíceumi osztály) osztályfőnök vezetésével. Az iskola kulcsát Szallós Kis Csaba 12. A osztályos diák, a zászlót pedig Fogarasi Zsigmond Levente (12. A), továbbá a bojttartó Veres Brigitta (12. A) és Balog Mónika (12. B) hozta.
Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a kulcs és kapu szimbólumáról szólt. „Mindegyiketek életének a maga kulcsával érkezett ide, mely egy időben nyitó- és záróeszköz, és megnyit előttetek bizonyos tereket, másokat bezár, mely lehetőség valamilyen cél elérésére, valamilyen tudás megszerzésére… Ma mindannyian megnyitottatok egy kaput. Az a kapu mindig nyitva marad, családotok, iskolátok mindig visszavár. Szilágyi Domokos A kapu versét idézve: a határ itt hasad meg, hogy kilássunk, hogy tovább tudjuk magunkat magunknál – a határ itt szelídül határtalan reménnyé – a Kapuban… kívánok reményteljes indulást és boldog megérkezést” – mondta búcsúzóul.
Ünnepi beszédet mondott még az RMDSZ képviseletében Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Batíz Elly tanfelügyelő, előbbi Márai Sándort idézte: „az utaknak értelmük van, de ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt”, utóbbi Hérakleitosz örök érvényű mondásával engedte útjára a ballagókat: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
A végzősök nevében a későbbi jutalomkiosztás során is számos díjat, köztük a Szabadságét is kiérdemlő Szallós Kis Csaba megható búcsúbeszédében kicsengető kártyájuk mottójából indult ki: „Minél teljesebben felfogtuk a felfoghatót, annál tisztábban ragyog fel előttünk a felfoghatatlan” (Ljudmila Ulickaja). Két költemény következett a ballagó diákok előadásában, Ecsedy-Baumann Zita Ady Endre: Intés az őrzőkhöz, Veres Brigitta pedig ugyancsak a nagy magyar költő Üzenet egykori iskolámba versét szavalta el.
A ballagókat Fosztó Beatrix (11. A) búcsúztatta keretesen Madách Imre szavaival, közben pedig kitért arra, hogy idén 44-en végeztek, s mint a magyar ABC betűinek száma: „akkor vagytok teljesek, ha együtt vagytok”. A tizenegyedikesektől is két vers hangzott el, Szabó Norbert (11. A) Weöres Sándor Tíz lépcső művét szavalta el, míg Márton Kamilla (11. B) brassais hagyományként Egyed Emese Jelentés helyett költeményét tolmácsolta. Utóbbi vers részlete már évek óta háttérfeliratként is szolgál a brassais ünnepélyeken: „Együtt vagyunk, csak azért is, reménnyel, / közös sors, erős akarat vezérel, / hogy mint most, bátran jelenthessük egykor: őrizzük egymást, Brassai professzor.”
Dezméri Máté előkészítő osztályos diák is remek szavalattal járult hozzá az ünnepélyhez, K. László Szilvia Tarisznyába való verse igaz útravalóul szolgál a ballagóknak.
A ceremónia menete hagyományosan folytatódott a szimbólumok átadásával: Pope Ernő Endre (11. A), Csete Júlia (11. A) és Kispál Tímea (11. B) vette át a zászlót, Dóka Tímea előkészítős diák kapta meg rövid időre az iskola kulcsát (s át is adta az iskola igazgatónőjének), utána pedig a jelképes kilépés a nagybetűs életbe: a tizenkettedikesek három lépést előre, a tizenegyedikesek pedig a ballagó diákok helyébe.
A jutalomkiosztás után következhetett az ünneplés, előtte pedig Szép Mónika ír-kelta idézettel bocsátotta útjára a végzősöket: „Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögött a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”
A legjobb tanulmányi díjak: 12. A: 1. Veres Brigitta 9,60; 2. Szallós Kis Csaba 9,57; 3. Ecsedy-Baumann Zita 9,52; 12. B: 1. Balog Mónika 9,77; 2. Görög Dorottya 9,35; 3. Nagy Orsolya Noémi 9,12.
Póka János András
A jövő rajtatok keresztül lép be a világba
A Báthory István Elméleti Líceumban a ballagási ünnepség a hagyományokhoz híven az alapító fejedelem „üzenetével” kezdődött, majd a jelenlévőkre Kovács Sándor főesperes adta áldását. A főtisztelendő a most zajló Szent László-év mottóját idézte, „élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan”, majd ezen erények közül a bátorságot emelte ki követendő példaként a ballagóknak, olyan bibliai idézetekkel, amelyek azt közvetítik: állandóan velünk van az Úr keze, sőt az ő karja erősít minket – nincs tehát miért félni, ablakból szemlélni az életet. „Ne álljatok a sor végére, legyetek a történelem főszereplői, építsetek egy jobb világot” – idézte Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott szavait a folytatásban, majd a ballagók figyelmét arra hívta fel. „Ti vagytok azok, akiknek jövőjük van. A jövő rajtatok keresztül lép be a világba. (…) Krisztus atlétái vagytok, egy szebb egyház és egy jobb világ építői.”
Timár Ágnes igazgató előbb amiatti örömét fejezte ki, hogy most végez az iskola első kiadványszerkesztői szakosztálya. „Jó döntés volt egy ilyen lehetőséget is kínálni gyerekeinknek az elméleti oktatás mellett”– mondta a négy évvel ezelőtt indított „kísérlet” kapcsán, hozzátéve, hogy az induló 29 diákból 20-an készülnek a héten esedékes szakvizsgára, és nagyrészük tovább szeretne tanulni, akárcsak a matematika-informatika és a természettudományi osztályok diákjai. Útravalóul valamennyi végzős diák figyelmét felhívta arra, hogy „felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol és vakmerően harcolsz a vélt igazadért, sem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat, és persze akkor is felnőtt leszel, ha megérted a szabályok fontosságát. A lázadó kamaszkor végét éppen ez a fordulat jelzi”, mondta, majd Márait idézte: „a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból.” Végül azt kívánta diákjainak, hogy a soron következő megmérettetésekhez, így az érettségihez és a pályaválasztáshoz „legyen elegendő bölcsesség és tudás bennetek, és legyen mindig kellő lélekerő és alázat a helyes döntésekhez és a felelősség vállalásához.”
A folytatásban az elsős Tamás Orsolya köszönt el a ballagóktól László Szilvia Tarisznyába való versével, majd ez utóbbiak részéről a színtízessel végző Bikfalvi Márton búcsúzott tanáraitól, iskolatársaitól. A 11. osztályosok Szőke Balázs által kívántak jó utat a végzősöknek, majd sor került a hagyományos, szimbolikus kulcsátadásra.
A tanfelügyelőség nevében Ömböli Irma magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő szólalt fel, ugyancsak Márai Sándort idézve, de ezúttal az utak értelméről, amelyeket csak az utolsó pillanatban értünk meg. Arra intette a ballagókat, hogy életük útjának ezen csomópontján ügyeljenek arra, nehogy az átszállásnál elvesszen az értékes rakomány, amit 12 év alatt a patinás iskola falai között gyűjtöttek.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az iskola véndiákjaként szólt a három osztály végzőseihez, kiemelve, „olyan közösség vagyunk mi, volt báthorysok, ami szerte a világon külön kaszt” olyan emberekkel, akik mindig ráismernek egymásra, akik között mindig van egy plusz bizalom, bátorítás, akik mindig támogatják egymást. Arra bíztatta a most végzőket, járjanak világot, tanuljanak meg mindent, amit lehet, majd önző szülőként arra kérte őket, hogy utána térjenek haza, és a megszerzett tudást itt kamatoztassák, a közösség javára.
A ballagási ceremónia újabb hagyományos mozzanataként a végzősök közül Tarisznyás Tamás szavalhatta el Kányádi Sándornak az iskola 400. évfordulójára írt, Az öreg iskola ünnepére című versét, majd miután a maturandusok átnyújtották a köszönet virágait, elkezdődött a díjak kiosztása. Az ünnepséget a végzősök kórusa zárta Potyó István karnagy vezényletével.
Balázs Bence
A zene nyelvén értők is elbúcsúztak
„Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?” – idézte Keszthelyi Zoltán versét a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium ballagóit köszöntő Kállay Tünde. Az intézmény aligazgatója a kicsengetési kártyák készítését, a szerenádozást, a ballagást, az érettségit, a most lezáruló közelmúlt és az ugyanabban a pillanatban kezdődő jövő közötti átmenti időszaknak nevezte. „Keszthelyi Zoltán kérdése immár nem a távoli jövőnek szól, mert az egyszer most van” – fogalmazott Kállay Tünde, hozzátéve: „Ez a múlt ma lezárul, nem lesz több becsengetés, házifeladat-másolás, unalmas kóruspróba, perecért rohanás, dolgozatírás, koncert vagy hangszervizsga előtti izgulás.” Mintegy útravalóként az oktató hozzátette: „Jövőbeli álmaitok, vágyaitok különbözőek, de végeredményben ugyanarra a célra törnek: boldogok szeretnétek lenni. Az iskolában töltött évek során kincseket gyűjtöttetek mindezek eléréséhez. Kívánom, úgy legyetek boldog felnőttek, hogy ezeket a kincseket soha ne veszítsétek el!”
A ballagók nevében Mikola Brigitta 12. B osztályos diák szólt. „Amikor hat-hét évesen elkezdtük az iskolát, nem is tudtunk mást elképzelni, csak azt, hogy a tanító néni vigyáz ránk, szeretnek minket, és minden értünk van. Az 5. osztálytól a pótanyuka helyett tanárok jöttek, egymásnak ellentmondó elvárás-rendszerekkel, 9. osztálytól pedig már nekünk is erősebbek lettek az elvárásaink, miközben helytálltunk a zenében. Köszönjük azt a csodát, hogy játszadozó gyermekekként jöttünk ide, és most a zene nyelvén értő emberekként távozunk innen.”
Orbán Csala (11. B) felidézte a gimis évek néhány felejthetetlen emlékét, majd azt kívánta búcsúzó társaiknak, hogy „legyetek bátrak, és a megszerzett tudás mellett vigyétek magatokkal a Reményt, hogy csalódásaitok, nehézségeitek is a javatokra váljanak”.
A Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium a legjobb eredményt elért végzőseit díjazta, közülük is kiemelkedtek Mikola Brigitta 9,94-es, Tompa Ábel 9,70-es, valamint Maksay Csaba 9,65-ös általánossal. Szabadság (Kolozsvár)
Mindenféle „jóval” tarisznyálták fel a ballagó diákokat
Rengeteg jókívánsággal, biztató szóval és szívből jövő tanáccsal tarisznyálták fel az iskolától búcsúzó diákokat tanáraik a hétvégén zajló ballagások alkalmával. Öt kolozsvári magyar tannyelvű oktatási intézmény – a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Báthory István Elméleti Líceum –, valamint a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium magyar tagozatának végzősei köszöntek el iskolájuktól, attól a a helytől, amely tizenkét éven keresztül második otthonuk volt, illetve tanáraiktól, akik sokszor a szülők helyetteseiként vigyáztak rájuk, nevelték és tanították őket. A búcsú az intézménytől, a pedagógusoktól és diáktársaktól sohasem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségek feltárásához. A felszólalók zöme azt kívánta, az úton, amelyen most a fiatalok elindulnak, találják meg életük célját.
Még egy bíztató ölelés
„Szépek vagytok, kicsit még meg szeretnénk ölelni titeket, bíztatásként, mielőtt elmennétek, mielőtt rohanássá válik a szemlélődés, mielőtt feladattá válnak az álmok”, nézett végig a szószékről a két végzős osztály fiataljain az áhítatot tartó Solymosi Zsolt vallástanár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója a kollégisták ballagási ünnepségén, amelynek a hagyomány szerint a belvárosi unitárius templom adott otthont. Szülők és tanárok számára egyaránt ez az a perc, amikor elnézve felnőtté vált csillogó szemű gyerekeiket „minden megtérül” – mondta az immár a sokadik végzős nemzedéket útjára bocsátó nevelő.
Ünnepi beszédet mondott Popa Márta, a kollégium igazgatója, aki arról szólt, milyen csodálatos átalakuláson ment át a felnőtté vált gyermek az iskola tizenkét évében. A „pillangóvá válás” mögött azonban nehéz küzdelem áll – ez a természet rendje. De ezeket az átalakulásokat, újjászületéseket élvezni kell, ezt kívánja a végzősöknek is. Az igazgató zárásul Kassákot idézte: „Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Bálint Benczédi Ferencz unitárius püspök útravalóul elmondta: a fiataloknak nem csak tudásra, hanem erős hitre is szüksége van, ebben az iskolában pedig mindkettőre felkészülhettek. „Az alkotás Istentől kapott feladat, ez ad értelmet az életnek, gyarapítani kell ezt a szép világot. De nem csak acélból és betonból, hanem szeretetből is. Építsétek Isten házát, hogy otthon érezhessük magunkat ebben a világban!”, fogalmazott a magyar unitárius egyház vezetője.
A búcsúztatás az elsősök „bölcs és hasznos” tanácsaival folytatódott, amelyeket Székely Benczédi Gellért és Oszoczky Júlia tolmácsolt. A tizenegyedikesek részéről Finta Klára mondott beszédet, a ballagók gondolatait az évfolyamelső kollégista diák, Gáncsa Noémi-Brigitta fogalmazta meg.
A Péterffy Gyula énekkar (karnagy: Ercsey Ravasz Ferenc) ajándékdalának sikeréhez nélkülözhetetlen volt Garfield Adrienne (zongora), Nagy-Betegh Kamilla (szintetizátor), Lázár Izabella Laura (gitár), Fekete Tekla és Szász-Zsiga Nikolett (hegedű) közreműködése.
Az ünnepség a tanulmányi, illetve a különdíjak kiosztásával ért véget. A 12. humán (osztálynevelő Balon Ruff Andrea) legjobbjai: Tasnádi Beáta (9,78), Both Eszter Orsolya (9,73), Osváth Réka (9,45). A 12. reál (osztálynevelő: Szekernyés Réka) első három díjazottja: Gráncsa Noémi-Brigitta (9,81) Miklós Eszter-Beáta (9,65), Fodor Árpád (9,60). A Szabadság napilap díját Both Eszter Orsolya 12. H osztályos tanuló kapta a Cipó diáklap szerkesztésében kifejtett tevékenysége jutalmául.
Idén először adták át az Almási Ildikó-díjat, amelyet a nemrég elhunyt tanárnő családja alapított, és amelyet a biológia területén jeleskedő diák vehetett át. Almási Ildikó biológia-tanárnő a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban fejezte be tanári pályafutását több mint 40 évnyi kiváló pedagógusi munka után. Szakértelme, igényessége, mély embersége, amellyel a diákok számára példát tudott mutatni, örök emlék marad – hangzott el.
Székely Kriszta
„Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé”
Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – ezzel az igével bocsátotta útjára a Kolozsvári Református Kollégium végzős diákjait Kiss Cserey Zoltán iskolalelkész, miután kezükbe helyezte a Bibliát, hogy azt a ballagási ünnepségen tovább adhassák az utánuk következőknek. A búcsú az iskolától, pedagógusoktól, diáktársaktól sosem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségeinek feltárásához – erre világítottak rá a Farkas utcai templomban elhangzott ünnepi beszédek is.
„A kollégiumban megélt sok szép emlék összeköt benneteket, és arra sarkall, hogy néha találkozzatok, és ezek a találkozások ünnepnapok lesznek” – fogalmazott búcsúztatójában Székely Árpád iskolaigazgató. Hozzátette: ha Jézus nyomában haladtok, biztos nem veszítitek el önmagatokat. Gáll Sándor a szülőbizottság elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében a jövő kapcsán felmerülő kérdéseket vázolta fel. „Jézus előkészített egy helyet számotokra, fogadjátok ezt szívetekbe” – látta el tanácsokkal a ballagókat.
Oláh Emese alpolgármester ünnepi beszédében hangsúlyozta: tudni kell az új irány felé nyitni, és meglátni a feltáruló lehetőségeket. „Az utaknak értelmük van, de ezt csak a cél előtti pillanatban értjük meg. Kívánom, hogy megtaláljátok a célotokat az élet útvesztőiben” – bíztatta a ballagókat. Batiz Elly tanfelügyelő az értékmegőrzés és az őszinte barátságok fontosságára hívta fel a búcsúzó diákok figyelmét. Tóth Szilárd történész, öregdiák pedig arról beszélt, amit a kollégium jelent számára. „A református kollégium gondoskodik a szórványmagyarság oktatásáról, megmentéséről” – mutatott rá.
Dezső Anna első osztályos diák versben búcsúztatta a végzősöket, majd Budai Sámuel tizenegyedikes tanuló szólt a stafétát átvevők nevében. „Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé. Itt kell hagynotok a biztonságot nyújtó hajlékot. A batyuban elrejtettük a csodakulcsot álmaitok kapujához” – fogalmazott.
Ezt követően a búcsúzó diákok rábízták a Bibliát a következő nemzedék tagjaira. Fekete Hanga a 37 ballagó szegény legény és leány történetét mesélte el, akik a fele királyság megszerzése érdekében jelentkeztek képzésre egy varázslatos kastélyba. Az oktatás során rádöbbenhettek, nemcsak a jó tündér segíthet rajtuk, hanem tanáraiktól és társaiktól kevésbé mágikus, de hatásos segítséget kaphatnak, és bár varázsolni nem tanultak meg, rájöttek arra, hogy egy kórusmű tisztán eléneklése is felér egy csodával.
A végzősök emléklapjainak átadása és a kórus bizonyságtétele zárta a ballagási ünnepséget.
Dézsi Ildikó
Apáczai-ballagás Müsszenccsel és kenuval
Sírva nevetéssel búcsúztak többen is az Apáczai-líceum maturandusai közül szombaton reggel a Kétágú templomban tartott ünnepségen. Ehhez minden fűszer adott volt.
Az ünnepséget az iskola vegyeskara nyitotta meg (karvezető: Szabadi Ildikó zenetanár), majd Papp Hunor iskolalelkész a bátorságról, egymás bátorításáról beszélt Józsué könyve 1:9 alapján.
A 11. osztályosok nevében Becsky Tamás Nemes Nagy Ágnes Iskola című versével búcsúzott a ballagóktól, Nagy Gellért az Ismerős Arcok Nélküled című dalával fakasztotta könnyekre még azt a törékeny fekete maturanduslányt is, akinek alkarján tetoválásszerű rajz díszelgett, majd Mátyás Orsolya olvasta fel gondolatait, amelyek legalább annyira szolgálnak felkészítésül saját jövő évi ballagásukra, például annak fontosságáról is beszélt, hogy a fiatal a mások véleményét útmutatónak élje meg, ne utasításnak.
Mindig tetőznek az érzelmek, amikor a legkisebbek búcsúznak a maguk mosolygós őszinteségével, s bár nem tudhatom, mennyire gyötörte őket a lámpaláz, amikor a székre álltak a mikrofonhoz a többszázas tömeg elé, de még csak egy szó erejéig sem sültek bele a mondandójukba, pedig a tancijuk igazán nem súgott, hiszen a néhány méterrel hátrébb, kezükben a nagyoknak szánt virágokkal sorakozó kéttucatnyi lélekszámú teljes előkészítő osztályt igazgatta. Fehér Mátyás az Úgy elmegyek című népdallal vívott ki erőteljes padkopogtatást (mert templomban tetszésnyilvánításként sem tapsolunk), majd László Helén, Soós Ádám és Szabó Ilona felváltva meséltek Szöszmögi Müsszencs Sündörgő (Berszán István: A válogatott útibatyu) útrakeléséről, arról, hogyan felejtődik otthon, majd hullik ki a batyuból sorra a bánat, a büszkeség, a butaság, a tekintély.
Ömböli Irma, Kolozs megye magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő Márait idézte az utakról, amelyek értelmét csak a célban értjük meg, és a diákok figyelmébe ajánlotta: csak most kezdődik számukra az igazi tanulás, az elbukások és felemelkedések, az örökös pótvizsgázások, de ez izgalmas és jó, csak vigyázni kell, hogy a hosszú úton az átszállásoknál ne vesszenek el az igazi értékek.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője Esterházyhoz és Senecához fordulva az alkukról és az időről beszélt. Alkukról, amelyeket az embernek főleg önmagával kell kötnie és az idővel, az egyezségekről, amelyekre az embertársaival kell jutnia úgy, hogy közben megvédhesse magát önmaga számára.
A ballagók nevében Salamon Orsolya búcsúzott, aki első osztályosként 11 évvel ezelőtt az akkori ballagókat búcsúztatta, így emlékezett az iskolában töltött 12 esztendőre, de a zamatos csínyekről sem feledkezett meg, így például arról az emlékezetes pizzásról, amellyel a 12. B osztály megúszta a kémia felmérőt, egyben megünnepelték oszijuk születésnapját, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen osztálynevelőjük az egyenességéről, de szigoráról is ismert Farkas Melinda kémiatanár volt. A közgazdasági osztályos Tulogdi-Szűcs Orsolya Réka allegóriát olvasott fel a Szamoson szervezett kenuversenyről, amelyet rendre az 1 kormányossal és 14 evezőssel küzdő lánycsapat nyer a 14 kormányossal és egyetlen evezőssel futó fiúcsapat ellenében, az alulmaradás okait firtató aforizmaszerű történetvezetéssel megfogalmazva a közgazdaságtan egyik alaptételét. Késmárki Krisztina Kovács András Ferenc Erdélyi iskola falára című versével búcsúztatta osztályát.
A díjazás és zászlóátadás előtt Vörös Alpár iskolaigazgató a 11 évvel ezelőtti ballagást idézte fel, arra biztatva a végzősöket, térjenek majd be az iskolába és számoljanak be az életükről, „mindegy mit valósítottál meg, az egyedi és értékes, mi a te történetedre vagyunk kíváncsiak”.
A legjobb tanulmányi díjak: Aranyoklevél: Fábián Gyula (9,67); Ezüstoklevél: Adorjáni Csenge (9,64); Bronzoklevél: Salamon Orsolya (9,59). Az osztályelsők Bergner István által alapított díjban is részesülnek.
A Szabadság napilap díját Lovász Szilárd 12. A, a Világnégyzet főszerkesztője, tehetséges fiatal költő kapta.
Kerekes Edit
Brassais ballagás a szimbólumok jegyében
A ballagók iskolájuktól, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumtól indulva, énekelve érkeztek az ünnepély lassan már hagyományos helyszínére, a Diákművelődési Házba. A jelképes 12 harangütés és a ceremóniamester, Szép Mónika vallástanár szavai által kísérve jutottak a 461. évfolyam végzősei a színpadra Iszlai Enikő (12. A, intenzív angol osztály) és Vajnár János Zsolt (12. B, turizmus szaklíceumi osztály) osztályfőnök vezetésével. Az iskola kulcsát Szallós Kis Csaba 12. A osztályos diák, a zászlót pedig Fogarasi Zsigmond Levente (12. A), továbbá a bojttartó Veres Brigitta (12. A) és Balog Mónika (12. B) hozta.
Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a kulcs és kapu szimbólumáról szólt. „Mindegyiketek életének a maga kulcsával érkezett ide, mely egy időben nyitó- és záróeszköz, és megnyit előttetek bizonyos tereket, másokat bezár, mely lehetőség valamilyen cél elérésére, valamilyen tudás megszerzésére… Ma mindannyian megnyitottatok egy kaput. Az a kapu mindig nyitva marad, családotok, iskolátok mindig visszavár. Szilágyi Domokos A kapu versét idézve: a határ itt hasad meg, hogy kilássunk, hogy tovább tudjuk magunkat magunknál – a határ itt szelídül határtalan reménnyé – a Kapuban… kívánok reményteljes indulást és boldog megérkezést” – mondta búcsúzóul.
Ünnepi beszédet mondott még az RMDSZ képviseletében Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Batíz Elly tanfelügyelő, előbbi Márai Sándort idézte: „az utaknak értelmük van, de ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt”, utóbbi Hérakleitosz örök érvényű mondásával engedte útjára a ballagókat: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
A végzősök nevében a későbbi jutalomkiosztás során is számos díjat, köztük a Szabadságét is kiérdemlő Szallós Kis Csaba megható búcsúbeszédében kicsengető kártyájuk mottójából indult ki: „Minél teljesebben felfogtuk a felfoghatót, annál tisztábban ragyog fel előttünk a felfoghatatlan” (Ljudmila Ulickaja). Két költemény következett a ballagó diákok előadásában, Ecsedy-Baumann Zita Ady Endre: Intés az őrzőkhöz, Veres Brigitta pedig ugyancsak a nagy magyar költő Üzenet egykori iskolámba versét szavalta el.
A ballagókat Fosztó Beatrix (11. A) búcsúztatta keretesen Madách Imre szavaival, közben pedig kitért arra, hogy idén 44-en végeztek, s mint a magyar ABC betűinek száma: „akkor vagytok teljesek, ha együtt vagytok”. A tizenegyedikesektől is két vers hangzott el, Szabó Norbert (11. A) Weöres Sándor Tíz lépcső művét szavalta el, míg Márton Kamilla (11. B) brassais hagyományként Egyed Emese Jelentés helyett költeményét tolmácsolta. Utóbbi vers részlete már évek óta háttérfeliratként is szolgál a brassais ünnepélyeken: „Együtt vagyunk, csak azért is, reménnyel, / közös sors, erős akarat vezérel, / hogy mint most, bátran jelenthessük egykor: őrizzük egymást, Brassai professzor.”
Dezméri Máté előkészítő osztályos diák is remek szavalattal járult hozzá az ünnepélyhez, K. László Szilvia Tarisznyába való verse igaz útravalóul szolgál a ballagóknak.
A ceremónia menete hagyományosan folytatódott a szimbólumok átadásával: Pope Ernő Endre (11. A), Csete Júlia (11. A) és Kispál Tímea (11. B) vette át a zászlót, Dóka Tímea előkészítős diák kapta meg rövid időre az iskola kulcsát (s át is adta az iskola igazgatónőjének), utána pedig a jelképes kilépés a nagybetűs életbe: a tizenkettedikesek három lépést előre, a tizenegyedikesek pedig a ballagó diákok helyébe.
A jutalomkiosztás után következhetett az ünneplés, előtte pedig Szép Mónika ír-kelta idézettel bocsátotta útjára a végzősöket: „Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögött a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”
A legjobb tanulmányi díjak: 12. A: 1. Veres Brigitta 9,60; 2. Szallós Kis Csaba 9,57; 3. Ecsedy-Baumann Zita 9,52; 12. B: 1. Balog Mónika 9,77; 2. Görög Dorottya 9,35; 3. Nagy Orsolya Noémi 9,12.
Póka János András
A jövő rajtatok keresztül lép be a világba
A Báthory István Elméleti Líceumban a ballagási ünnepség a hagyományokhoz híven az alapító fejedelem „üzenetével” kezdődött, majd a jelenlévőkre Kovács Sándor főesperes adta áldását. A főtisztelendő a most zajló Szent László-év mottóját idézte, „élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan”, majd ezen erények közül a bátorságot emelte ki követendő példaként a ballagóknak, olyan bibliai idézetekkel, amelyek azt közvetítik: állandóan velünk van az Úr keze, sőt az ő karja erősít minket – nincs tehát miért félni, ablakból szemlélni az életet. „Ne álljatok a sor végére, legyetek a történelem főszereplői, építsetek egy jobb világot” – idézte Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott szavait a folytatásban, majd a ballagók figyelmét arra hívta fel. „Ti vagytok azok, akiknek jövőjük van. A jövő rajtatok keresztül lép be a világba. (…) Krisztus atlétái vagytok, egy szebb egyház és egy jobb világ építői.”
Timár Ágnes igazgató előbb amiatti örömét fejezte ki, hogy most végez az iskola első kiadványszerkesztői szakosztálya. „Jó döntés volt egy ilyen lehetőséget is kínálni gyerekeinknek az elméleti oktatás mellett”– mondta a négy évvel ezelőtt indított „kísérlet” kapcsán, hozzátéve, hogy az induló 29 diákból 20-an készülnek a héten esedékes szakvizsgára, és nagyrészük tovább szeretne tanulni, akárcsak a matematika-informatika és a természettudományi osztályok diákjai. Útravalóul valamennyi végzős diák figyelmét felhívta arra, hogy „felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol és vakmerően harcolsz a vélt igazadért, sem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat, és persze akkor is felnőtt leszel, ha megérted a szabályok fontosságát. A lázadó kamaszkor végét éppen ez a fordulat jelzi”, mondta, majd Márait idézte: „a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból.” Végül azt kívánta diákjainak, hogy a soron következő megmérettetésekhez, így az érettségihez és a pályaválasztáshoz „legyen elegendő bölcsesség és tudás bennetek, és legyen mindig kellő lélekerő és alázat a helyes döntésekhez és a felelősség vállalásához.”
A folytatásban az elsős Tamás Orsolya köszönt el a ballagóktól László Szilvia Tarisznyába való versével, majd ez utóbbiak részéről a színtízessel végző Bikfalvi Márton búcsúzott tanáraitól, iskolatársaitól. A 11. osztályosok Szőke Balázs által kívántak jó utat a végzősöknek, majd sor került a hagyományos, szimbolikus kulcsátadásra.
A tanfelügyelőség nevében Ömböli Irma magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő szólalt fel, ugyancsak Márai Sándort idézve, de ezúttal az utak értelméről, amelyeket csak az utolsó pillanatban értünk meg. Arra intette a ballagókat, hogy életük útjának ezen csomópontján ügyeljenek arra, nehogy az átszállásnál elvesszen az értékes rakomány, amit 12 év alatt a patinás iskola falai között gyűjtöttek.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az iskola véndiákjaként szólt a három osztály végzőseihez, kiemelve, „olyan közösség vagyunk mi, volt báthorysok, ami szerte a világon külön kaszt” olyan emberekkel, akik mindig ráismernek egymásra, akik között mindig van egy plusz bizalom, bátorítás, akik mindig támogatják egymást. Arra bíztatta a most végzőket, járjanak világot, tanuljanak meg mindent, amit lehet, majd önző szülőként arra kérte őket, hogy utána térjenek haza, és a megszerzett tudást itt kamatoztassák, a közösség javára.
A ballagási ceremónia újabb hagyományos mozzanataként a végzősök közül Tarisznyás Tamás szavalhatta el Kányádi Sándornak az iskola 400. évfordulójára írt, Az öreg iskola ünnepére című versét, majd miután a maturandusok átnyújtották a köszönet virágait, elkezdődött a díjak kiosztása. Az ünnepséget a végzősök kórusa zárta Potyó István karnagy vezényletével.
Balázs Bence
A zene nyelvén értők is elbúcsúztak
„Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?” – idézte Keszthelyi Zoltán versét a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium ballagóit köszöntő Kállay Tünde. Az intézmény aligazgatója a kicsengetési kártyák készítését, a szerenádozást, a ballagást, az érettségit, a most lezáruló közelmúlt és az ugyanabban a pillanatban kezdődő jövő közötti átmenti időszaknak nevezte. „Keszthelyi Zoltán kérdése immár nem a távoli jövőnek szól, mert az egyszer most van” – fogalmazott Kállay Tünde, hozzátéve: „Ez a múlt ma lezárul, nem lesz több becsengetés, házifeladat-másolás, unalmas kóruspróba, perecért rohanás, dolgozatírás, koncert vagy hangszervizsga előtti izgulás.” Mintegy útravalóként az oktató hozzátette: „Jövőbeli álmaitok, vágyaitok különbözőek, de végeredményben ugyanarra a célra törnek: boldogok szeretnétek lenni. Az iskolában töltött évek során kincseket gyűjtöttetek mindezek eléréséhez. Kívánom, úgy legyetek boldog felnőttek, hogy ezeket a kincseket soha ne veszítsétek el!”
A ballagók nevében Mikola Brigitta 12. B osztályos diák szólt. „Amikor hat-hét évesen elkezdtük az iskolát, nem is tudtunk mást elképzelni, csak azt, hogy a tanító néni vigyáz ránk, szeretnek minket, és minden értünk van. Az 5. osztálytól a pótanyuka helyett tanárok jöttek, egymásnak ellentmondó elvárás-rendszerekkel, 9. osztálytól pedig már nekünk is erősebbek lettek az elvárásaink, miközben helytálltunk a zenében. Köszönjük azt a csodát, hogy játszadozó gyermekekként jöttünk ide, és most a zene nyelvén értő emberekként távozunk innen.”
Orbán Csala (11. B) felidézte a gimis évek néhány felejthetetlen emlékét, majd azt kívánta búcsúzó társaiknak, hogy „legyetek bátrak, és a megszerzett tudás mellett vigyétek magatokkal a Reményt, hogy csalódásaitok, nehézségeitek is a javatokra váljanak”.
A Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium a legjobb eredményt elért végzőseit díjazta, közülük is kiemelkedtek Mikola Brigitta 9,94-es, Tompa Ábel 9,70-es, valamint Maksay Csaba 9,65-ös általánossal. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 26.
Református Gyülekezetközi Találkozó Gyorokon
Egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva
Rendhagyó és minden elvárást felülmúló gyülekezetközi találkozóra került sor július 23-án, vasárnap délután a gyoroki református templomban. A reformáció 500. évfordulójának fényében négy Arad megyei református gyülekezet hívei találkoztak: Szentleány, Zimándköz, Lippa és Gyorok egyházközségeinek tagjai. A négy gyülekezet együttvéve mindössze 210 lelket számlál. Ennek ellenére közel 70-en vettek részt e gyülekezetközi találkozón, amely a gyülekezetek élni akarását jelzi.
A 15 órától kezdődött istentiszteleten Vékony Zsolt József, a négy gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, a Bírák könyve 6, 12–16. alapján. Az igehirdetésben elhangzott, hogy Gedeonhoz hasonlóan mi is sokszor csak a magunk dolgával vagyunk elfoglalva és egyre inkább eltávolodunk egymástól és gyülekezetünktől. Mindeközben magányunkról és boldogtalanságunkról panaszkodunk. Isten azonban többet szán nekünk, mint amit mi önmagunk számára el tudunk képzelni. Ő meglátja bennünk azt, akivé lehetünk, ezért fontos, hogy tegyük azt, amire elhívott bennünket. A kisebbségi létből, keserű tapasztalatainkból fakadó panaszkodás helyett inkább Istenre figyelve lenne jó élni a mindennapi életet, betöltve küldetésünket azon a helyen, ahol élünk, szolgálva gyülekezetünk és népünk javára. Az igehirdetés záró- gondolataként a találkozó célja is megfogalmazódott: megerősödni kívánunk abban a hitben, hogy Isten velünk van és abban a tudatban is, hogy mindannyian egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva, ugyanahhoz a néphez tartozunk. Az igehirdetést követően a szentleányfalvi énekkar szolgálatára került sor. A 2014 októberétől létező énekkar két gitáréneket és két kánont énekelt. Az utolsó énekbe a jelenlevők is bekapcsolódtak, együtt énekelve a Ne aggodalmaskodjál c. református kánont. Ezenkívül három szavalat is elhangzott a szentleányiak részéről. Mind a három Molnár Károly, volt aradi református lelkész költeménye. Ezután a zimándközi gyülekezetet képviselve, Czank Gizella elszavalta Túrmezei Erzsébet Újévi kérés című versét, majd Czernák Ferenc, a lippai Degré Alajos Olvasókör vezetőjének előadásában elhangzott Kányádi Sándor Az én miatyánkom című költeménye, amely gyönyörűen megfogalmazza a kisebbségben élő és a mindennapi gondokkal küzdő, egyszerű magyar embernek az életérzését. A szavalatok sorát Simó Klára gyoroki gondnok asszony zárta Arany János Fiamnak c. versével. Mindezek után nemzeti imánk eléneklése következett, amelyet a himnusz további szakaszai követtek Czernák Ferenc tolmácsolásában, ezáltal is elmélyítve Kölcsey Ferenc remekművének az üzenetét a jelenlevőkben. Az istentisztelet a 90. zsoltár eléneklésével zárult.
A templom előtti közös csoportkép elkészítése után szeretetvendégségre került sor a régi gyoroki református iskolában. Meglepő módon több baráti kapcsolat elevenedett fel a közös beszélgetések alatt. Régi munkatársak, barátok ismerték meg egymást. A hangulat családiasnak és meghittnek bizonyult. A szeretetvendégség a székely himnusz eléneklésével zárult. Többen könnyes szemmel, hálás szívvel énekelték.
Köszönet illesse elsősorban a gyoroki református gyülekezetet, amiért házigazdája volt e találkozónak, megtéve mindent, hogy az ide eljövők meleg fogadtatásban részesüljenek. Köszönet a szép számban megjelenő szentleányfalvi, zimándközi és lippai gyülekezeteknek, valamint a gyoroki és környékbeli katolikus testvéreknek is, akik velünk együtt ünnepeltek. A közeljövőben e találkozó folytatásában reménykedünk, ezzel is hagyományt teremtve a szórványban élő gyülekezeteink számára.
Vékony Zsolt József
lelkipásztor és Simó Klára
gyoroki gondnokasszony / Nyugati Jelen (Arad)
Egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva
Rendhagyó és minden elvárást felülmúló gyülekezetközi találkozóra került sor július 23-án, vasárnap délután a gyoroki református templomban. A reformáció 500. évfordulójának fényében négy Arad megyei református gyülekezet hívei találkoztak: Szentleány, Zimándköz, Lippa és Gyorok egyházközségeinek tagjai. A négy gyülekezet együttvéve mindössze 210 lelket számlál. Ennek ellenére közel 70-en vettek részt e gyülekezetközi találkozón, amely a gyülekezetek élni akarását jelzi.
A 15 órától kezdődött istentiszteleten Vékony Zsolt József, a négy gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, a Bírák könyve 6, 12–16. alapján. Az igehirdetésben elhangzott, hogy Gedeonhoz hasonlóan mi is sokszor csak a magunk dolgával vagyunk elfoglalva és egyre inkább eltávolodunk egymástól és gyülekezetünktől. Mindeközben magányunkról és boldogtalanságunkról panaszkodunk. Isten azonban többet szán nekünk, mint amit mi önmagunk számára el tudunk képzelni. Ő meglátja bennünk azt, akivé lehetünk, ezért fontos, hogy tegyük azt, amire elhívott bennünket. A kisebbségi létből, keserű tapasztalatainkból fakadó panaszkodás helyett inkább Istenre figyelve lenne jó élni a mindennapi életet, betöltve küldetésünket azon a helyen, ahol élünk, szolgálva gyülekezetünk és népünk javára. Az igehirdetés záró- gondolataként a találkozó célja is megfogalmazódott: megerősödni kívánunk abban a hitben, hogy Isten velünk van és abban a tudatban is, hogy mindannyian egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva, ugyanahhoz a néphez tartozunk. Az igehirdetést követően a szentleányfalvi énekkar szolgálatára került sor. A 2014 októberétől létező énekkar két gitáréneket és két kánont énekelt. Az utolsó énekbe a jelenlevők is bekapcsolódtak, együtt énekelve a Ne aggodalmaskodjál c. református kánont. Ezenkívül három szavalat is elhangzott a szentleányiak részéről. Mind a három Molnár Károly, volt aradi református lelkész költeménye. Ezután a zimándközi gyülekezetet képviselve, Czank Gizella elszavalta Túrmezei Erzsébet Újévi kérés című versét, majd Czernák Ferenc, a lippai Degré Alajos Olvasókör vezetőjének előadásában elhangzott Kányádi Sándor Az én miatyánkom című költeménye, amely gyönyörűen megfogalmazza a kisebbségben élő és a mindennapi gondokkal küzdő, egyszerű magyar embernek az életérzését. A szavalatok sorát Simó Klára gyoroki gondnok asszony zárta Arany János Fiamnak c. versével. Mindezek után nemzeti imánk eléneklése következett, amelyet a himnusz további szakaszai követtek Czernák Ferenc tolmácsolásában, ezáltal is elmélyítve Kölcsey Ferenc remekművének az üzenetét a jelenlevőkben. Az istentisztelet a 90. zsoltár eléneklésével zárult.
A templom előtti közös csoportkép elkészítése után szeretetvendégségre került sor a régi gyoroki református iskolában. Meglepő módon több baráti kapcsolat elevenedett fel a közös beszélgetések alatt. Régi munkatársak, barátok ismerték meg egymást. A hangulat családiasnak és meghittnek bizonyult. A szeretetvendégség a székely himnusz eléneklésével zárult. Többen könnyes szemmel, hálás szívvel énekelték.
Köszönet illesse elsősorban a gyoroki református gyülekezetet, amiért házigazdája volt e találkozónak, megtéve mindent, hogy az ide eljövők meleg fogadtatásban részesüljenek. Köszönet a szép számban megjelenő szentleányfalvi, zimándközi és lippai gyülekezeteknek, valamint a gyoroki és környékbeli katolikus testvéreknek is, akik velünk együtt ünnepeltek. A közeljövőben e találkozó folytatásában reménykedünk, ezzel is hagyományt teremtve a szórványban élő gyülekezeteink számára.
Vékony Zsolt József
lelkipásztor és Simó Klára
gyoroki gondnokasszony / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 28.
Gyermekeinknek építjük a templomot
Ősi szokás szerint kereszteléssel kezdődött tegnap a Zakariás Attila tervezte Gyöngyvirág utcai református templom szentelése Sepsiszentgyörgyön. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a keresztelési szolgálaton azt mondta, gyermekeinknek építjük a templomot, az ünnepi istentiszteleten pedig a 84. zsoltár alapján azt hangsúlyozta, boldog az az ember, aki az Úrban bízik.
Újzsenge ünnepén a református egyház hálát ad azért, hogy Isten megáldotta a szántó-vető ember életét, betakaríthatta a gabonát, elvégezhette a cséplést, és ezáltal egy esztendőre biztosította a kenyeret – mondta Kató Béla. A Gyöngyvirág utcai gyülekezet templomát különös termésnek nevezte, amiért szintén hálát kell adni. Most van az aratás ideje annak az elvetett magnak és annak a sok-sok gondoskodásnak, imádságnak, ami körülövezte ennek a templomnak az építését – hangsúlyozta. Erdély református püspöke arról beszélt, hogy vannak, akik számára egy templom csak építészeti csoda, de aki Isten jelenlétét keresi a templomban, annak áldás lesz az életén. Az új templom legyen a mennyek országának nagykövetsége, szülőotthonként legyen az újjászületés helye és olyan élelmiszerbolt, ahol meg lehet találni azt a táplálékot, ami által megerősödünk, valamint az igaz¬ság palotája, Isten igazságának a háza, mely igazságszolgáltatás szeretetből fakad – mondotta. Bancea Gábor, a Gyöngyvirág utcai gyülekezet református lelkésze arról az álomról beszélt, amivel hat esztendővel ezelőtt hozzáfogtak a templomépítéshez, és arról a kapuról, amely kapcsolat Isten és ember között. „Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy belépjek azokon, és dicsérjem az Urat.” (118. zsoltár) Az egyházak közösségépítő szerepét hangsúlyozta Victor Opaschi egyházügyi államtitkár, és arról biztosította a gyülekezetet, hogy hivatala támogatja az építkezés befejezését. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere levelét Sipos Zoltán gondnok olvasta fel. A tárcavezető hangsúlyozta: már a sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor felállítása is megmutatta, milyen fontos a református székelyeknek hitük, őseik tisztelete. „Az ő örökségükre épül a ma és a holnap. A tiétek a jelen, ahol Isten megteremtette azokat a lehetőségeket, amelyeket fel kell fedeznetek, amelyek győzelemre viszik életeteket, a gyülekezet életét, a közösségét. Ezen az úton indultok el ma templomépítő, téglákat rakó lelki közösségként.” A nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese szerint a felépült templom bizonyosság arról, hogy érdemes volt kitartani, hinni a megmaradásban és gyarapodásban. Brendus Réka arról beszélt, a református gyülekezetek megmaradásukat mindig annak köszönhették, hogy saját közösségi tereket építettek és azokat megőrizték. Egy új templom építése bizonyítja, hogy az egyház mindig megtartóerő volt, iskolákat, egyetemeket tartott fenn, és a magyar nemzettudatot minden időben megtartotta, ápolta – mondotta. „A magyar kormány és a nemzetpolitikai államtitkárság figyelemmel fordult és fordul ezután is az erdélyi és azon belül a református egyház felé, hogy segítséget nyújtson a megmaradáshoz, megmaradásunkhoz” – hangsúlyozta Brendus Réka. Ha valahol templomot építenek, akkor nemcsak egy-két nemzedékre, hanem egy közösség hosszú távú jövőjére gondolnak – mondta Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja. Leszögezte: a templom építése és felszentelése azt üzeni, itt vagyunk, itthon vagyunk ebben az országban, itthon vagyunk ezen a tájon, és itt akarunk élni. A templomépítés mindig közösségépítés is, annak lelki alapját erősíti – mondotta. Őszinte meggyőződésem, hogy Magyarország kormánya nemzetpolitikai államtitkárság által adott támogatása a lehető legjobb helyre került, és jó ügyet, magyar ügyet szolgál – fejtette ki a főkonzul. Valójában ez a templom akkor készült el, amikor a gyülekezet megfogalmazta az igényt, amikor megálmodta a templomot – mondta Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. A sziklára épített házhoz hasonlította a templomot, amely a közösség erejére épült, és a protestánsok híres etikájára, amely magát a közösséget tartja szilárdan össze. „Itt vagyunk itthon, ahová templomokat építünk, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, egyetemeket. Meggyőződésem, hogy a világot az igenek, a hit és a bizalom tudja előrevinni. Bennünket is ezek vezéreljenek döntéseinkben” – mondta a polgármester. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese azt hangsúlyozta, hogy a Gyöngyvirág utcai református közösség a második templomát építi, ezzel arra utalt, hogy a 2005-ben történt újraelosztás révén létrejött gyülekezet tagjai korábban a belvárosi templom építéséhez is adakoztak, és átadta a szemerjai református egyházközség ötezer lejes adományát. Az eseményt köszöntötte Zárodi Zsuzsanna veszprémi lelkipásztor is, aki a Vizsolyi Biblia másolatát ajándékozta a templomszentelő gyülekezetnek. Szabó Lajos kanonok az egyházak és közösségeik élni akarásáról, a gyülekezetek Istenhez való ragaszkodásáról beszélt, Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok pedig azt hangsúlyozta, a templomépítés bizonyítja, hogy megmaradásunk, egyházunk és nemzetünk jövője csak a hitben megerősödött, kitartó munka révén lehetséges. Domokos Ferenc, a házigazda egyházközség főgondnoka köszönetet mondott a gyülekezet adakozásáért, a kultuszminisztérium, a magyar kormány, Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata, cégek, intézmények támogatásáért, és megköszönte a tervezőnek és a kivitelezőknek a munkáját. Zakariás Attila, a templom tervezője kiemelte a Bancea Gábor tiszteletes személyes érdemét abban, hogy a megálmodott templom felépülhetett, és Kányádi Sándort idézte: „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek / kőből, fából / házat, / raktál a léleknek / kőnél, cserefánál / erősebb igékből várat.” Az ünnepségen fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, verset mondott Incze Melinda. A templomszentelés Sánta Imre bikfalvi lelkipásztor szolgálatával végzett úrvacsoraosztással, hálaadó imával, áldással és a himnusz eléneklésével ért véget.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ősi szokás szerint kereszteléssel kezdődött tegnap a Zakariás Attila tervezte Gyöngyvirág utcai református templom szentelése Sepsiszentgyörgyön. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a keresztelési szolgálaton azt mondta, gyermekeinknek építjük a templomot, az ünnepi istentiszteleten pedig a 84. zsoltár alapján azt hangsúlyozta, boldog az az ember, aki az Úrban bízik.
Újzsenge ünnepén a református egyház hálát ad azért, hogy Isten megáldotta a szántó-vető ember életét, betakaríthatta a gabonát, elvégezhette a cséplést, és ezáltal egy esztendőre biztosította a kenyeret – mondta Kató Béla. A Gyöngyvirág utcai gyülekezet templomát különös termésnek nevezte, amiért szintén hálát kell adni. Most van az aratás ideje annak az elvetett magnak és annak a sok-sok gondoskodásnak, imádságnak, ami körülövezte ennek a templomnak az építését – hangsúlyozta. Erdély református püspöke arról beszélt, hogy vannak, akik számára egy templom csak építészeti csoda, de aki Isten jelenlétét keresi a templomban, annak áldás lesz az életén. Az új templom legyen a mennyek országának nagykövetsége, szülőotthonként legyen az újjászületés helye és olyan élelmiszerbolt, ahol meg lehet találni azt a táplálékot, ami által megerősödünk, valamint az igaz¬ság palotája, Isten igazságának a háza, mely igazságszolgáltatás szeretetből fakad – mondotta. Bancea Gábor, a Gyöngyvirág utcai gyülekezet református lelkésze arról az álomról beszélt, amivel hat esztendővel ezelőtt hozzáfogtak a templomépítéshez, és arról a kapuról, amely kapcsolat Isten és ember között. „Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy belépjek azokon, és dicsérjem az Urat.” (118. zsoltár) Az egyházak közösségépítő szerepét hangsúlyozta Victor Opaschi egyházügyi államtitkár, és arról biztosította a gyülekezetet, hogy hivatala támogatja az építkezés befejezését. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere levelét Sipos Zoltán gondnok olvasta fel. A tárcavezető hangsúlyozta: már a sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor felállítása is megmutatta, milyen fontos a református székelyeknek hitük, őseik tisztelete. „Az ő örökségükre épül a ma és a holnap. A tiétek a jelen, ahol Isten megteremtette azokat a lehetőségeket, amelyeket fel kell fedeznetek, amelyek győzelemre viszik életeteket, a gyülekezet életét, a közösségét. Ezen az úton indultok el ma templomépítő, téglákat rakó lelki közösségként.” A nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese szerint a felépült templom bizonyosság arról, hogy érdemes volt kitartani, hinni a megmaradásban és gyarapodásban. Brendus Réka arról beszélt, a református gyülekezetek megmaradásukat mindig annak köszönhették, hogy saját közösségi tereket építettek és azokat megőrizték. Egy új templom építése bizonyítja, hogy az egyház mindig megtartóerő volt, iskolákat, egyetemeket tartott fenn, és a magyar nemzettudatot minden időben megtartotta, ápolta – mondotta. „A magyar kormány és a nemzetpolitikai államtitkárság figyelemmel fordult és fordul ezután is az erdélyi és azon belül a református egyház felé, hogy segítséget nyújtson a megmaradáshoz, megmaradásunkhoz” – hangsúlyozta Brendus Réka. Ha valahol templomot építenek, akkor nemcsak egy-két nemzedékre, hanem egy közösség hosszú távú jövőjére gondolnak – mondta Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja. Leszögezte: a templom építése és felszentelése azt üzeni, itt vagyunk, itthon vagyunk ebben az országban, itthon vagyunk ezen a tájon, és itt akarunk élni. A templomépítés mindig közösségépítés is, annak lelki alapját erősíti – mondotta. Őszinte meggyőződésem, hogy Magyarország kormánya nemzetpolitikai államtitkárság által adott támogatása a lehető legjobb helyre került, és jó ügyet, magyar ügyet szolgál – fejtette ki a főkonzul. Valójában ez a templom akkor készült el, amikor a gyülekezet megfogalmazta az igényt, amikor megálmodta a templomot – mondta Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. A sziklára épített házhoz hasonlította a templomot, amely a közösség erejére épült, és a protestánsok híres etikájára, amely magát a közösséget tartja szilárdan össze. „Itt vagyunk itthon, ahová templomokat építünk, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, egyetemeket. Meggyőződésem, hogy a világot az igenek, a hit és a bizalom tudja előrevinni. Bennünket is ezek vezéreljenek döntéseinkben” – mondta a polgármester. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese azt hangsúlyozta, hogy a Gyöngyvirág utcai református közösség a második templomát építi, ezzel arra utalt, hogy a 2005-ben történt újraelosztás révén létrejött gyülekezet tagjai korábban a belvárosi templom építéséhez is adakoztak, és átadta a szemerjai református egyházközség ötezer lejes adományát. Az eseményt köszöntötte Zárodi Zsuzsanna veszprémi lelkipásztor is, aki a Vizsolyi Biblia másolatát ajándékozta a templomszentelő gyülekezetnek. Szabó Lajos kanonok az egyházak és közösségeik élni akarásáról, a gyülekezetek Istenhez való ragaszkodásáról beszélt, Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok pedig azt hangsúlyozta, a templomépítés bizonyítja, hogy megmaradásunk, egyházunk és nemzetünk jövője csak a hitben megerősödött, kitartó munka révén lehetséges. Domokos Ferenc, a házigazda egyházközség főgondnoka köszönetet mondott a gyülekezet adakozásáért, a kultuszminisztérium, a magyar kormány, Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata, cégek, intézmények támogatásáért, és megköszönte a tervezőnek és a kivitelezőknek a munkáját. Zakariás Attila, a templom tervezője kiemelte a Bancea Gábor tiszteletes személyes érdemét abban, hogy a megálmodott templom felépülhetett, és Kányádi Sándort idézte: „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek / kőből, fából / házat, / raktál a léleknek / kőnél, cserefánál / erősebb igékből várat.” Az ünnepségen fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, verset mondott Incze Melinda. A templomszentelés Sánta Imre bikfalvi lelkipásztor szolgálatával végzett úrvacsoraosztással, hálaadó imával, áldással és a himnusz eléneklésével ért véget.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 5.
DOLGOZÓ NŐ: A KOMMUNISTA ROMÁNIA LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR NYELVŰ NŐI MAGAZINJA
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma
2017. szeptember 5.
Lelki és kőtemplomot épített (Kibúcsúzott Barót unitárius lelkésze, Kiss Alpár)
Harminchárom esztendő baróti szolgálat után vasárnap kibúcsúzott egyházközségéből Kiss Alpár unitárius lelkész. A nyugdíjba vonuló tiszteletesről nem túlzás kijelenteni, hogy tevékenységével beírta nevét a város történelmébe: abban a korszakban, amelyre az egyházüldözés és rombolás volt jellemző, ő templomépítésbe fogott, és sikerre vitte a kihívásokkal teli feladatot. Kedvezményesen, hatvankét évesen vonul vissza a szolgálattól, mert úgy érzi, már fizikailag és szellemileg is megterhelő számára a közel hatszáz lelkes közösség pásztorolása, jobb lenne, ha helyét tettrekész fiatal venné át. Bár visszavonult, nem szakad el sem templomától, sem az egyházközségtől, mint ígéri, bármikor számíthatnak rá.
Elődei nyomába lépett
– A hetvenes évek derekán egy fiatalember milyen megfontolásból választotta a papi hívatást?
– Az egyház gyermekkorom óta életem része, hiszen édesapám és nagyapám is lelkész volt, azaz a család harmadik nemzedéke vagyok, mely ezt a hivatást választja. Apám szolgálati helyén, Fogarason akarva-akaratlanul szem- és fültanúja voltam az egyházi életnek, a hívekkel való kapcsolattartásnak, a gyermekekkel való foglalkozásnak, és ez természetesen hatott rám. A középiskola elvégzését követően – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban egy évet, Nagyszebenben hármat jártam – hiába próbáltak lebeszélni a lelkészi pályáról, nem engedtem magam eltéríteni, azt mondtam édesapámnak és nagyapámnak: én is pap leszek, sőt, több, különb, mint ti. Ezt a bölcsködő mondatomat azóta is bánom, mert azt a munkát, amelyet ők végeztek a végeken, nehéz még csak „behozni” is, nemhogy „lehagyni”.
– Milyen volt akkoriban egy teológus, fiatal lelkész élete?
– A teológiára 1974-ben jutottam be, de a kilenc hónap katonaság miatt csak egy év múlva kezdhettem el tanulmányaimat. Szép éveket töltöttem Kolozsváron, ahol menyasszonyommal, Nagyszebenben három évig osztálytársammal, Arankával sokat tanultunk, mellette pedig jó baráti társaságot alakítottunk ki. A végzést követő évek – főleg magánéleti szempontból – nehezebbek voltak, mert feleségemet Besztercére nevezték ki magyar–francia szakos tanárnak, engem pedig Brassóba segédlelkésznek, azaz évekig távkapcsolatban éltünk. Ehhez még hozzáadódott, hogy 1982-ben ösztöndíjat nyertem Amerikába, a Chicagói Egyetem teológiai fakultására, ami további egy évre szakított el minket. Hazatérésemet követően neveztek ki baróti lelkésznek, ekkor lettünk igazán család feleségemmel és az időközben megszületett lányommal. Lelkes kis gyülekezetet vettem át, hamar megtaláltuk a közös szót, és a kezdetektől jó egyetértésben tudtunk együttműködni. Szép időszaka volt ez az életemnek, szívesen gondolok vissza rá.
Ösztöndíjasként Amerikában
– A nyolcvanas évek elején mennyire ment csodaszámba, hogy egy magyar lelkészt ösztöndíjjal kiengedtek Amerikába?
– Azokban az években némileg megengedőbb volt a román hatalom. Talán az ötvenes években történt, hogy egy fiatal ösztöndíjas lelkészünk kint maradt Amerikában, s emiatt évtizedekre elvették tőlünk a Nyugaton tanulás lehetőségét. Szerencsénkre, 1979-ben egyik tanárunkat, egyházunk későbbi püspökét, Szabó Árpádot kiengedték, ő visszatért, és ez lehetőséget adott nekünk, a következő nemzedékeknek, hogy megfelelő ellenőrzést követően mi is külföldön tanuljunk. A nyugati ösztöndíj-felajánlásokat a reformátusok és evangélikusok Németországból, mi pedig az Egyesült Államokból és Angliából kaptuk. Mivel tudott dolog volt, hogy az iskolában tanult francia mellett autodidaktaként én angolt tanultam, névre szóló meghívót kaptam, de azt „úgy” nem lehetett érvényesíteni, a teljes ügyintézést és formaságot végig kellett vinnünk. Versenyvizsgát hirdettek, amelyen az egyetemi tanárok mellett a vallásügyi inspektor (valójában ő volt a szekusunk) is felügyelt, ismernünk kellett Románia kül- és belpolitikáját, Ceauşescu elvtárs beszédeit és a dákó-román kontinuitás elméletét is. Egyvalamit nem kérdezett senki: tudok-e angolul? Mint utólag kiderült, valójában nem is tudtam, hiszen annak, aki a nyelvet könyvből tanulta és gyakorlatban csak az irodalmi konyhanyelvet ismeri, az amerikai akcentus szinte érthetetlen, ezért az első két hónapot nyelvtanulással töltöttem. Nagyon hasznos volt az ott töltött idő! Az emigráns magyaroknak köszönhetően rengeteg helyen megfordultam, számos ismeretséget kötöttem, remek emberi kapcsolatokra tettem szert, melyeknek később még nagy jelentőségük lett.
– Amikor hazatért, el kellett „számolnia” a Securitate előtt a kint töltött időszakról?
– Természetesen! Akkoriban Erdővidéken Fekete László felelt a lelkészekért, aki arra utasított, írásban számoljak be az Amerikában eltöltött évemről. Mivel az egyház is kért hasonlót, nekem készen volt, csak le kellett románra fordítanom. Meglehetősen mérges volt a kapitány, amikor kézhez kapta az írást, hiszen abban nem az állt, ami őt érdekelte volna, nem volt szó a magyar emigrációról, az egyetemen tanultak pedig hidegen hagyták.
– Beérte ennyivel, nem próbálkozott másként?
– Bár további lépést nem tett, de azért megfigyelés alatt tartott. Különösen éreztem ezt a fajta „gondoskodást” 1985-ben, amikor erdélyi körútján Baróton felkeresett a Magyar Baráti Kör tagja, Sass Magda, aki később Nobel-díjas írónk, Kertész Imre felesége lett. Bekísértek a rendőrségre, ahol a securitate megyei vezetői faggattak órákon át, hogy mit keres itt ez a fehérnép, miről beszélgettünk, mit tudtam meg az amerikai magyarokról. A történet vége az lett, hogy Magdát felszólították, negyvennyolc órán belül hagyja el az országot, s öt évre ki is utasították, engem pedig még 1989-ig szigorúbb felügyelet alatt tartottak és folyamatosan megfigyeltek. Valószínűleg mindenkiről tudtak, aki a kapumon belépett. Később jutott tudomásomra, hogy ugyanez az ügy miatt hurcolták meg Farkas Árpádot, Sylvester Lajost és Seprődi Kiss Attilát is.
A templomépítő
– Ilyen körülmények közt miként sikerült elkezdeni a templomépítést?
– A nyolcvanas évek közepén nem is mertünk templomépítésben reménykedni: már annak is örvendtünk, hogy 1986-ban megkaptuk a lelkészi ház bővítésére az engedélyt. Házunk kicsi szobájában nem volt más, csak ötven szék, egy úrasztala és egy harmónium, ami egy átlagos hétvégén elégnek is bizonyult, de ünnepnapokon annyian jöttek, hogy nemcsak a veranda, de szó szerint a hálóágyam is tele volt hívőkkel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a lelkészi lakás bővítését – a szoba és a veranda közti falat kivettük volna, hátra fele pedig néhány méterrel megtoldottuk volna – engedélyezték. Mielőtt nekifogtunk volna a munkának, beköszöntött 1989 decembere, mi pedig gondoltunk egy merészet, s bejelentettük az egyházközségnek, hogy hisszük, többet is elérhetünk, templomot fogunk építeni. Ebben az időszakban annyi pénzünk volt, mint egy Dacia ára, azaz hetvenezer lejünk, amiből még a tervezett bővítést is nehezen lehetett volna megoldani, hát bizony sokan kételkedtek sikerünkben. Éppen ennek a kétkedésnek az eredménye volt, hogy a tervkészítést úgy sem lesz belőle semmi alapon teljes egészében rám bízták, így felkérhettem a fiatal és tehetséges Kovács Kázmért, hogy az általam Amerikában látott modern stílusban készítse el a terveket. Ekkor értékelődtek fel igazán külföldi kapcsolataim. Írógépen írt, indigóval sokszorosított leveleket küldtem amerikai, angliai, svájci, németországi és magyarországi egyházi személyeknek, gyülekezeteknek, ismerőseimnek és alapítványoknak, s mondhatni, mindenhonnan segítséget kaptunk. A munkának 1990-ben fogtunk neki, a templom alapját önkéntes munkával mi magunk ástuk ki, felszentelését néhai püspökünk, Erdő János végezte 1995. szeptember 10-én. Harangunkra még várnunk kellett, mert azt csak new jersey-i, summiti testvérgyülekezetünk áldozatos segítségével tudtuk a marosvásárhelyi Rácz-műhelyben megöntetni; felszentelésére egy évre rá került sor, a szolgálatot Szabó Árpád végezte.
– A templom nem kizárólag egyházi ügyet szolgál, hanem befogadója a kulturális eseményeknek is...
– Így van! Templomunkban kétszáz szék van, de ha a szükség úgy hozza, akár ötszázan is elférünk. Néhány éve, amikor Kányádi Sándort Baróton fogadtuk, legalább félezren zsúfolódtak be falaink közé, de megtelik akkor is, amikor az Erdővidéki Közművelődési Napokon vagy Barót Napok alkalmával a szervezők megkeresnek, fogadjuk be őket a jó akusztikával rendelkező termünkbe. Szívesen teszünk eleget ezeknek a kéréseknek, mert ezt a hajlékot azért építettük, hogy Istent, nemzetet és kultúrát egyaránt szolgáljon.
– Három éve Barót városa – ahogy az oklevél fogalmaz – „templomépítő és közösségszervező munkájáért, Barót hírnevének öregbítéséért” díszpolgári címmel tüntette ki. Fontos önnek ez az elismerés?
– Nem itt születtem, de ez a cím visszajelzés számomra, hogy nemcsak én érzem úgy, a Baróton töltött bő harminc év alatt erdővidékivé váltam, ezért bevallom, igencsak jólesett az elismerés.
– Még fiatal, alig hatvankét éves, mégis korhatár előtt kérte, hogy nyugdíjazzák. Miért?
– Nehéz döntés volt, de tisztában vagyok azzal, teljesítőképességem már nem a régi, fizikailag és szellemileg sem érzem úgy, hogy napról napra úgy tudnék dolgozni, ahogy azt megszoktam, ezt pedig megérezné az egyházközség is. Új lendületre van szüksége a gyülekezetnek, azt pedig csak egy új, lelkes fiatal tudja megadni. Szó szerint három percre leszek a templomtól, tanáccsal és mindennemű támogatással az új lelkész mellett állok – nem csak én, de az egyházi életben oroszlánrészt vállaló feleségem is, és míg erőnk engedi, szolgálunk.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Harminchárom esztendő baróti szolgálat után vasárnap kibúcsúzott egyházközségéből Kiss Alpár unitárius lelkész. A nyugdíjba vonuló tiszteletesről nem túlzás kijelenteni, hogy tevékenységével beírta nevét a város történelmébe: abban a korszakban, amelyre az egyházüldözés és rombolás volt jellemző, ő templomépítésbe fogott, és sikerre vitte a kihívásokkal teli feladatot. Kedvezményesen, hatvankét évesen vonul vissza a szolgálattól, mert úgy érzi, már fizikailag és szellemileg is megterhelő számára a közel hatszáz lelkes közösség pásztorolása, jobb lenne, ha helyét tettrekész fiatal venné át. Bár visszavonult, nem szakad el sem templomától, sem az egyházközségtől, mint ígéri, bármikor számíthatnak rá.
Elődei nyomába lépett
– A hetvenes évek derekán egy fiatalember milyen megfontolásból választotta a papi hívatást?
– Az egyház gyermekkorom óta életem része, hiszen édesapám és nagyapám is lelkész volt, azaz a család harmadik nemzedéke vagyok, mely ezt a hivatást választja. Apám szolgálati helyén, Fogarason akarva-akaratlanul szem- és fültanúja voltam az egyházi életnek, a hívekkel való kapcsolattartásnak, a gyermekekkel való foglalkozásnak, és ez természetesen hatott rám. A középiskola elvégzését követően – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban egy évet, Nagyszebenben hármat jártam – hiába próbáltak lebeszélni a lelkészi pályáról, nem engedtem magam eltéríteni, azt mondtam édesapámnak és nagyapámnak: én is pap leszek, sőt, több, különb, mint ti. Ezt a bölcsködő mondatomat azóta is bánom, mert azt a munkát, amelyet ők végeztek a végeken, nehéz még csak „behozni” is, nemhogy „lehagyni”.
– Milyen volt akkoriban egy teológus, fiatal lelkész élete?
– A teológiára 1974-ben jutottam be, de a kilenc hónap katonaság miatt csak egy év múlva kezdhettem el tanulmányaimat. Szép éveket töltöttem Kolozsváron, ahol menyasszonyommal, Nagyszebenben három évig osztálytársammal, Arankával sokat tanultunk, mellette pedig jó baráti társaságot alakítottunk ki. A végzést követő évek – főleg magánéleti szempontból – nehezebbek voltak, mert feleségemet Besztercére nevezték ki magyar–francia szakos tanárnak, engem pedig Brassóba segédlelkésznek, azaz évekig távkapcsolatban éltünk. Ehhez még hozzáadódott, hogy 1982-ben ösztöndíjat nyertem Amerikába, a Chicagói Egyetem teológiai fakultására, ami további egy évre szakított el minket. Hazatérésemet követően neveztek ki baróti lelkésznek, ekkor lettünk igazán család feleségemmel és az időközben megszületett lányommal. Lelkes kis gyülekezetet vettem át, hamar megtaláltuk a közös szót, és a kezdetektől jó egyetértésben tudtunk együttműködni. Szép időszaka volt ez az életemnek, szívesen gondolok vissza rá.
Ösztöndíjasként Amerikában
– A nyolcvanas évek elején mennyire ment csodaszámba, hogy egy magyar lelkészt ösztöndíjjal kiengedtek Amerikába?
– Azokban az években némileg megengedőbb volt a román hatalom. Talán az ötvenes években történt, hogy egy fiatal ösztöndíjas lelkészünk kint maradt Amerikában, s emiatt évtizedekre elvették tőlünk a Nyugaton tanulás lehetőségét. Szerencsénkre, 1979-ben egyik tanárunkat, egyházunk későbbi püspökét, Szabó Árpádot kiengedték, ő visszatért, és ez lehetőséget adott nekünk, a következő nemzedékeknek, hogy megfelelő ellenőrzést követően mi is külföldön tanuljunk. A nyugati ösztöndíj-felajánlásokat a reformátusok és evangélikusok Németországból, mi pedig az Egyesült Államokból és Angliából kaptuk. Mivel tudott dolog volt, hogy az iskolában tanult francia mellett autodidaktaként én angolt tanultam, névre szóló meghívót kaptam, de azt „úgy” nem lehetett érvényesíteni, a teljes ügyintézést és formaságot végig kellett vinnünk. Versenyvizsgát hirdettek, amelyen az egyetemi tanárok mellett a vallásügyi inspektor (valójában ő volt a szekusunk) is felügyelt, ismernünk kellett Románia kül- és belpolitikáját, Ceauşescu elvtárs beszédeit és a dákó-román kontinuitás elméletét is. Egyvalamit nem kérdezett senki: tudok-e angolul? Mint utólag kiderült, valójában nem is tudtam, hiszen annak, aki a nyelvet könyvből tanulta és gyakorlatban csak az irodalmi konyhanyelvet ismeri, az amerikai akcentus szinte érthetetlen, ezért az első két hónapot nyelvtanulással töltöttem. Nagyon hasznos volt az ott töltött idő! Az emigráns magyaroknak köszönhetően rengeteg helyen megfordultam, számos ismeretséget kötöttem, remek emberi kapcsolatokra tettem szert, melyeknek később még nagy jelentőségük lett.
– Amikor hazatért, el kellett „számolnia” a Securitate előtt a kint töltött időszakról?
– Természetesen! Akkoriban Erdővidéken Fekete László felelt a lelkészekért, aki arra utasított, írásban számoljak be az Amerikában eltöltött évemről. Mivel az egyház is kért hasonlót, nekem készen volt, csak le kellett románra fordítanom. Meglehetősen mérges volt a kapitány, amikor kézhez kapta az írást, hiszen abban nem az állt, ami őt érdekelte volna, nem volt szó a magyar emigrációról, az egyetemen tanultak pedig hidegen hagyták.
– Beérte ennyivel, nem próbálkozott másként?
– Bár további lépést nem tett, de azért megfigyelés alatt tartott. Különösen éreztem ezt a fajta „gondoskodást” 1985-ben, amikor erdélyi körútján Baróton felkeresett a Magyar Baráti Kör tagja, Sass Magda, aki később Nobel-díjas írónk, Kertész Imre felesége lett. Bekísértek a rendőrségre, ahol a securitate megyei vezetői faggattak órákon át, hogy mit keres itt ez a fehérnép, miről beszélgettünk, mit tudtam meg az amerikai magyarokról. A történet vége az lett, hogy Magdát felszólították, negyvennyolc órán belül hagyja el az országot, s öt évre ki is utasították, engem pedig még 1989-ig szigorúbb felügyelet alatt tartottak és folyamatosan megfigyeltek. Valószínűleg mindenkiről tudtak, aki a kapumon belépett. Később jutott tudomásomra, hogy ugyanez az ügy miatt hurcolták meg Farkas Árpádot, Sylvester Lajost és Seprődi Kiss Attilát is.
A templomépítő
– Ilyen körülmények közt miként sikerült elkezdeni a templomépítést?
– A nyolcvanas évek közepén nem is mertünk templomépítésben reménykedni: már annak is örvendtünk, hogy 1986-ban megkaptuk a lelkészi ház bővítésére az engedélyt. Házunk kicsi szobájában nem volt más, csak ötven szék, egy úrasztala és egy harmónium, ami egy átlagos hétvégén elégnek is bizonyult, de ünnepnapokon annyian jöttek, hogy nemcsak a veranda, de szó szerint a hálóágyam is tele volt hívőkkel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a lelkészi lakás bővítését – a szoba és a veranda közti falat kivettük volna, hátra fele pedig néhány méterrel megtoldottuk volna – engedélyezték. Mielőtt nekifogtunk volna a munkának, beköszöntött 1989 decembere, mi pedig gondoltunk egy merészet, s bejelentettük az egyházközségnek, hogy hisszük, többet is elérhetünk, templomot fogunk építeni. Ebben az időszakban annyi pénzünk volt, mint egy Dacia ára, azaz hetvenezer lejünk, amiből még a tervezett bővítést is nehezen lehetett volna megoldani, hát bizony sokan kételkedtek sikerünkben. Éppen ennek a kétkedésnek az eredménye volt, hogy a tervkészítést úgy sem lesz belőle semmi alapon teljes egészében rám bízták, így felkérhettem a fiatal és tehetséges Kovács Kázmért, hogy az általam Amerikában látott modern stílusban készítse el a terveket. Ekkor értékelődtek fel igazán külföldi kapcsolataim. Írógépen írt, indigóval sokszorosított leveleket küldtem amerikai, angliai, svájci, németországi és magyarországi egyházi személyeknek, gyülekezeteknek, ismerőseimnek és alapítványoknak, s mondhatni, mindenhonnan segítséget kaptunk. A munkának 1990-ben fogtunk neki, a templom alapját önkéntes munkával mi magunk ástuk ki, felszentelését néhai püspökünk, Erdő János végezte 1995. szeptember 10-én. Harangunkra még várnunk kellett, mert azt csak new jersey-i, summiti testvérgyülekezetünk áldozatos segítségével tudtuk a marosvásárhelyi Rácz-műhelyben megöntetni; felszentelésére egy évre rá került sor, a szolgálatot Szabó Árpád végezte.
– A templom nem kizárólag egyházi ügyet szolgál, hanem befogadója a kulturális eseményeknek is...
– Így van! Templomunkban kétszáz szék van, de ha a szükség úgy hozza, akár ötszázan is elférünk. Néhány éve, amikor Kányádi Sándort Baróton fogadtuk, legalább félezren zsúfolódtak be falaink közé, de megtelik akkor is, amikor az Erdővidéki Közművelődési Napokon vagy Barót Napok alkalmával a szervezők megkeresnek, fogadjuk be őket a jó akusztikával rendelkező termünkbe. Szívesen teszünk eleget ezeknek a kéréseknek, mert ezt a hajlékot azért építettük, hogy Istent, nemzetet és kultúrát egyaránt szolgáljon.
– Három éve Barót városa – ahogy az oklevél fogalmaz – „templomépítő és közösségszervező munkájáért, Barót hírnevének öregbítéséért” díszpolgári címmel tüntette ki. Fontos önnek ez az elismerés?
– Nem itt születtem, de ez a cím visszajelzés számomra, hogy nemcsak én érzem úgy, a Baróton töltött bő harminc év alatt erdővidékivé váltam, ezért bevallom, igencsak jólesett az elismerés.
– Még fiatal, alig hatvankét éves, mégis korhatár előtt kérte, hogy nyugdíjazzák. Miért?
– Nehéz döntés volt, de tisztában vagyok azzal, teljesítőképességem már nem a régi, fizikailag és szellemileg sem érzem úgy, hogy napról napra úgy tudnék dolgozni, ahogy azt megszoktam, ezt pedig megérezné az egyházközség is. Új lendületre van szüksége a gyülekezetnek, azt pedig csak egy új, lelkes fiatal tudja megadni. Szó szerint három percre leszek a templomtól, tanáccsal és mindennemű támogatással az új lelkész mellett állok – nem csak én, de az egyházi életben oroszlánrészt vállaló feleségem is, és míg erőnk engedi, szolgálunk.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)