Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Kányádi Sándor
581 tétel
2015. október 3.
Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval
Erdélyi svéd "szerelem"
– A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban.
– Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon".
– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény?
– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál.
– És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán…
– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok?
– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál.
– 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe…
– Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz.
– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk?
– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.
– Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"…
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.
– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást?
– Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek).
– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 8.
Verstől versig gyerekeknek
Kányádi Sándor verseiből összeállított produkcióval lépett fel szerdán a II. Fux Feszt versenyprogramjában a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház.
Költészet és hagyományidézés, erre a két pillérre épül a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadása, melyet szerdán láthatott a közönség a nagyváradi Árkádia Bábszínházban. Az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljának versenyprogramba nevezett előadásról lévén szó, megtekintette azt a Fux Feszt mindhárom zsűrije is. A Nagy Kopeczky Ádám rendezte darab Kányádi Sándornak a falusi életet, illetve saját gyermekkorát időző verseiből tallóz, illetve ezekből összeállított történeteket mesél el. A darabban a narrátor, vagy a mesélő szerepét maga a rendező Nagy Kopeczky Kálmán vállalta magára, és Kányádi Sándor szavaival idézte fel a falusi világ hangulatát, a többiek pedig egy rövid, három perces bábjelenetet leszámítva nem bábokkal, hanem jelmezekbe öltözve színészként, valamint állatmaszkokkal játszották el a rájuk osztott szerepeket. A bivalyokról, az elveszett kecskéről, a nyugtalan kosról vagy a lovakról szóló balladisztikus költemények a Csibi Szabolcs és Kelemen István alkotta népzenei aláfestéssel együtt a huszonegyedik század városban nevelkedett gyermekei számára valóban különös és ismertelen világba röpítették a fiatalokat, egy olyan, ma már szinte misztikusnak tűnő helyre, amelyben ember és természet még szétszakíthatalan szimbiózisban él egymással, és amelyben a Hold a Nap, a ló, a medve, a bivaly nem puszta kísérőjelenségek, hanem az emberi élet meghatározó tényezői is. A Verstől versig közel hozza a költészet nyelvét a gyerekekhez, akik nem csak hallják, hanem láthatják, érezhetik is a versek által megjelenített képeket, hangulatokat, történéseket. A közel egy órás, humorban, nyelvi leleményekben bővelkedő előadás méltán nyerte el a legreprezentatívabb zsüri, vagyis a gyerekek tetszését.
Pap István
erdon.ro
2015. november 5.
Székföldi Magyar Napok
A II. Székföldi Magyar Napok idei, utolsó rendezvényét a hidvégi kultúrházban tartják november 7-én 18 órai kezdettel. Az alábbiakban olvashatják a rendezvény részletes programját.
18 órakor köszöntő beszédek hangzanak el, 18.05-kor népdalcsokor az I–VIII. osztályos lányok előadásában, 18.15-től Pivolda Irma Anna II. osztályos tanuló Kányádi Sándor Krumplis mese című versét adja elő, 18.25-kor Ráduly-Baka Rebeka népdalokat énekel, 18.35-kor a hidvégi I–VIII osztályos tanulók bemutatják a Kőmíves Kelemenné című népballadát, 18.50-kor a Fenyőcske Néptáncegyüttes szórakoztatja a jelenlevőket, 19.20-tól Göncze Sándorné Petőfi Sándor Az árva lyány című versét szavalja, 19.25-től a Visky Árpád Színjátszó Társulat Nóti Károly Lepsénynél még megvolt című vidám jelenetét mutatja be, majd 21 órától kosaras bált rendeznek, zenél az EHP zenekar.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 9.
Magyar nap Hidvégen
Szombat este sikerrel zárult a Székföldi magyar napok második kiadása a régió legészakibb falujában. A hétvégi csend és az esti előadás előnyére szolgált annak az ünnepségnek, amelyre megérzésünk szerint a település magyarsága igazából várt.
Megvalljuk, hogy ilyen alkalomra már aligha kerül lehetőség a szerfelett vegyes etnikummal bíró településen – ízlelgettük a telt teremben ülők véleményét. Hidvég lakóinak csak egyharmada magyar, ugyanennyi román, míg a maradó egyharmadot a román anyanyelvű cigányság teszi ki, amely azonban az utolsó népszámlálás alkalmával román nemzetiségűnek vallotta magát. Újra bebizonyosodott: helyénvaló volt a megyevezetés azon határozata, hogy minden évben megszervezze a Székföldi magyar napokat a régió három településén, Erősdön, Árapatakon, valamint negyvennyolcas győztes csatánk helyszínén, Hidvégen. Miután az ötletgazda nevében Gáj Nándor megyei tanácstag üdvözölte a hidvégieket, Horváth Miklós, az érdekszervezet helyi elnöke szólt. „Legyen emlékezetes ez a nap – mondta –, erősítse önazonosságunkat és magyarságunkat, tartsa meg erős kisközösségként szórványsorsra jutott helyi magyarságunkat, hiszen ezt szolgálja a ma esti kultúrműsor is.”
Nem azon kell aggodalmaskodni, hogy huszonkét tanulóra apadt a hidvégi iskola magyar tagozata, hanem örvendeni kell, hogy egyáltalán létezik, hogy két összevont osztályban sikeresen tanulnak anyanyelvükön – derült ki táncos-zenés műsoruk láttán (képünk), miként a székföldi magyarság helyzetére jelképesen illő Kőműves Kelemen népballada-megjelenítésükből is, amelynek színpadi változata Gajai Mária és Sala Emília pedagógus munkája. A másodikos Pivolda Irma Anna korát meghazudtolva adta elő Kányádi Sándor Krumplis mese című versét. Ráduly Baka Rebeka népdalcsokrával a székföldi erősdi fiatalok üzenetét hozta, míg a deres hajú Göncze Sándorné Petőfi-versével a szomszédos árapatakiakét, ugyanis mindkét falu népes csoportja eljött a hidvégi előadásra. A két és fél órás műsor többi részét megyei együttesek szolgáltatták. A Fenyőcske Néptáncegyüttes csíkszentdomokosi, felcsíki és sóvidéki fergeteges számaival ízleltette a székely tánckultúra egy-egy kincsszemét, népdalokat adott elő Bodor Andrea. Formában volt a Kónya Ádám Művelődési Ház Visky Árpád Színjátszó Társulatának minden szereplője, akik három Nóti-jelenettel nevettették meg a népes közönséget. A humoros-életes darabokat művészi leleményességgel helyezte színpadra Deme Róbert fiatal rendező.
Az estnek azonban volt egy számomra különleges eseménye is. Horváth Miklós kissé csodálkozva mondta, hogy megérkezett az a két brassói ötvenhatos, akik a földvári megemlékezésen mondták, hogy eljönnek a hidvégi magyar napra is. V. Lay Imre és testvéröccse, Lay György egykori politikai foglyok, ünnepi uniformisban érkeztek. „Eljöttünk – mondta Imre –, hogy megtiszteljük az egyre fogyó hidvégi magyarokat, mert emlékezetükben a legtovább él a földvári fogolytábor szomorú emléke.” Másnap érdeklődéssel olvastam Lay Imre számomra dedikált ajándék visszaemlékezését (Brassói srácok. Az EMISZ és az ’56-os forradalom. Cenk Könyvek, 2006).
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 12.
II. Székföldi magyar napok
Sikeres hidvégi záró rendezvény
November 7-én, szombaton délután a hidvégi kultúrházban tartották a II. Székföldi magyar napok utolsó rendezvényét. A helyi asszonyok és pedagógusok magyaros kézimunkákkal, őszi terméssel díszített teremben várták a vendégeket. Az eseményre ünnepi öltözetben érkeztek erősdiek, árapatakiak és helybéliek egyaránt, hiszen újra magyar napot ünnepelhettek.
„A sok őszi munka után egy kis pihenésben, identitásunkat erősítő magyar kulturális műsorban lehet részünk. Kérem, engedjék meg, hogy ezúton is megköszönjem Kovászna Megye Tanácsa vezetőinek az ötletet és a támogatást, illetve önöknek, hidvégieknek is köszönöm a szervezésben nyújtott segítségüket”, mondta köszöntőbeszédében Horváth Miklós helyi RMDSZ-elnök.
Gáj Nándor megyei tanácsos tolmácsolta Kovászna Megye Tanácsa vezetőségének üdvözletét, majd kiemelte: „A rendezvény célja, hogy a »belső szórványban« élő magyar közösségek megmaradjanak, együtt éljék át hagyományaikat. Fontos, hogy ne ápoljuk, hanem megéljük magyarságunkat. Egy hete őrtüzeket gyújtottunk Székelyföld határain, kívánom, hogy a mai műsor az önök szívében gyújtson olyan őrtüzet, amelynek fénye még hosszú időn át a magyarságért lángol.”
A magyar napokra a felnőttek mellett a gyerekek is komolyan készültek, az I–VIII. osztályos tanulók népdalokat és a Kőmíves Kelemenné népballadát adták elő, Pivolda Irma Anna II. osztályos tanuló Kányádi Sándor-verset szavalt. A szomszédos települések is készültek egy-egy fellépéssel: az erősdi Ráduly-Baka Rebeka népdalokat énekelt, míg az árapataki Göncz Sándorné Petőfi Sándor Az árva lyány című versét adta elő. A Kovászna Megye Tanácsa által támogatott fellépések zárták az estet: a Fenyőcske Néptánccsoport, illetve a Visky Árpád Színjátszó Társulat előadásait vastapssal díjazta a közönség. Rövid szünet és teremátalakítás után pedig hajnalig tartó kosaras bállal zárultak a II. Székföldi magyar napok.
Az eseményt idén is a hidvégi magyar közösség, Kovászna Megye Tanácsa és az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete rendezte.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 16.
Magyar Szórvány Napja Déván
Az a vágyunk, hogy helytálljunk!
Tartalmas, lélekemelő rendezvénnyel ünnepelte a Magyar Szórvány Napját a Hunyad megyei magyar közösség. A Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában november 14-én Erdély nagyjainak „vigyázó szeme” előtt lépett színpadra számos helyi, értékőrző kisközösség: a Téglás Gábor Elméleti Líceum diáksága, a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportja, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportja, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance együttese, illetve a Szivárvány Nyugdíjasklub kórusa. – Úgy igyekeztünk összeállítani a műsort, hogy az tükrözze a szórványbeli helytállást Bethlen Gábor fejedelemtől napjainkig – fogalmazott Lengyel Izabella tanítónő, aki ezúttal is szívvel-lélekkel vállalt részt az ünnepség megszervezésében. Az általa említett gondolat jegyében a műsorban helyet kapott a Szól a kakas már17. századi erdélyi népdal, mely bár a haszid zsidók szent dalává vált, Móricz Zsigmondnak köszönhetően Báthory és Bethlen Gábor kedvenc nótájaként emlegeti a fáma. És helyet kapott a műsorban a régi magyar népdalra épülő Felszállott a páva Kodály kórusmű is, illetve a Tebenned bíztunk protestáns zsoltár. Valamennyi művet a dévai Szivárvány kórus adta elő, Lengyel Izabella karvezető irányításával. Bethlen korát idézve lépett színpadra a dévai Renaissance együttes is, a 17. századi fejedelmi udvarban ismert olasz, spanyol és magyar táncokkal.
Bár Dsida Jenő 400 évvel később írta meg az Erdélyi gyermek imáját, üzenete Bethlen korában és azóta is folyamatosan aktuálisnak tekinthető. Csatlós Eszter téglásbeli kisdiák szelíd, gyermeki hangon tolmácsolta a fohász sorait, Isten áldását kérve Erdély földjére.
Bethlen Gábor nagysága többek közt a másság elfogadásában, a folyamatos nyitásban rejlett. Ezt a szellemiséget is igyekszik továbbörökíteni a Hunyad megyei magyar közösség, megtapasztalva azt, hogy a nyitás toleranciához, elfogadáshoz vezet. – Az elmúlt években számtalanszor tapasztalhattuk, hogy elfogadják másságunkat, megbecsüléssel fordulnak felénk, köztéri rendezvényeinken, ahol megmutattuk magunkat, értékeinket, sokszor a népi tánc egyetemes nyelvén – fogalmazott Csatlós Zsófia, a szórványnapi rendezvény lelkes szervezője, színpadra híva a csernakeresztúri néptáncegyüttest, amely az elmúlt két évtizedben számtalanszor kapott vastapsot a román ajkú közönségtől is.
Az Erdély aranykorát követő századokban nem egyszer fordult elő, hogy Be kellett hordanunk, hajtanunk mindent, Noé bárkájába menekíteni kultúránkat, anyanyelvünket. Kányádi Sándor gyönyörű sorait Stelczner Britta és Pap Evelyn téglásbeli diákok tolmácsolták. Majd az élni akarás jeleként léptek színpadra Ciceri Attila vezetésével a dévai Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoportjának fiataljai, és a Téglás harmadikosai, akik vidám Márton-napi gyermekjátékkal bontottak reménységet a szívekben. – Erdély ma is a csodák földje, ahol mindig vannak álmodók, akik maradandót akarnak építeni – fogalmazott Csatlós Erzsébet szóra kérve Winkler Gyula EP-képviselőt. A felszólaló örömmel nyugtázta, hogy a négy évvel ezelőtt első ízben Déván megrendezett Magyar Szórvány Napjáról ma már Kárpát–medence-szerte megemlékeznek, és idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. – Nem csupán ünnep, illetve történelmi nagyjaink előtti főhajtási alkalom ez a nap, hanem lehetőség arra, hogy a szórványban élő közösségek felé irányítsuk a figyelmet és közös erővel dolgozzunk ki olyan cselekvési terveket, melyek megmaradásunkat szolgálják, és melyek az elmúlt négy év során már eredményeket hoztak. Idén Temesváron november 15-én kiértékeljük és új alapokra helyezzük ezeket – fogalmazott az EP képviselő.
A rendezvényt a Téglás Gábor Elméleti Líceum kórusának előadása zárta. A még friss és ropogós iskolahimnusz felcsendülése előtt azonban Gáspár-Barra Áron középiskolás diák Reményik Sándor Eredj ha tudsz c. versét tolmácsolva biztatott itthonmaradásra, kitartásra, küzdelemre. Majd felcsendült a diákok körében egyre népszerűbbé váló Téglás-himnusz: Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 21.
Alázatos Márton Áron
A 85 éves Kányádi Sándor író is többször találkozott Márton püspökkel. „1980 tavaszán kaptam egy borítékban egy levelezőlapot, amelyen ez állt: »Tekintetes KÁNYÁDI SÁNDOR szerkesztő úrnak
Kolozsvár
Tartozom Nagy Imre úrnak hálával, köszönettel és munkájának ellenértékével. Tulajdonképpen itt akadtam el. Megfestette az arcképemet, s én nem fizettem semmit érette. Nem is jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mivel tartozom. Kérésem nélkül ajánlotta fel, hogy megfesti az arcképemet, meg is tette, s én ezzel elintézettnek vettem az egészet. Nem mertem megkérdezni, hogy mivel tartozom. Mindezt azért írom Önnek, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Szívélyes üdvözlettel és tisztelettel, Gyulafehérvár, 1980. márc. 7-én Márton Áron püspök«
A feleségem azt mondja: a püspök úr meggyónt neked. Nekem? Akkor elmegyek és feloldozom. S felültem a vonatra, egy vasárnap volt. Húsvét előtt, halála évében, ’80-ban. Lementem Gyulafehérvárra. Gézánál jelentkezek, Pálfinál. S mondom, te, ez ügyben járok... – Szólok Erőss Lajosnak. Neki is elmondtam ugyanazt, mint Gézának. S azt mondták: Jakab püspök úr nincsen itthon, együtt fogunk ebédelni.
S jött a püspök úr. Reszketett is egy kicsit. Nagyon megörültem, egy kicsit aggódva is néztem, s akkor azt mondta: »Vigyázzatok, mert olykor kihagyok és felejtek hamar.« S aztán ebéd közben, amikor koccintottunk, reszketett a keze. És mondtam, hogy megkaptam a levelezőlapot, püspök úr, és a híve azt mondta, a püspök úr meggyónt nekem. Azért jöttem, hogy püspök urat föloldozzam. Mondom: mert ha Imre bácsi ezt a képet nem akarta volna püspök úrnak hagyni, akkor szó nélkül hóna alá csapja és elvitte volna. Itt hagyta a püspök úrnak, legyen nyugodt.
»Ünnep, fiam, számomra, hogy eljöttél.« Megölelt, megáldott.
Eközben Viváld atya, ugye, szagot vett, eretnekszagot. És nem is tudom, hogy kezdődött, az én protestánsságomat kezdte rózongatni. És nemcsak Kálvinig, hanem Lutherig visszamenőleg. S én úgy védekeztem, védekeztem, úgy, ahogy lehet... Leültünk az asztalhoz, és a püspök úr azt mondja: »Atya, egy ferencesnek az a dolga, ha meghívják egy püspöki asztalhoz, egyék, és azért olyan bő a csuha ujja, hogy rakjon bele szűkebb napokra is.« Akkor osztán megebédeltünk.”
Bács Lajos († 2015) zeneszerzőt, karmestert is megihlette a püspök személyisége és karizmája, arra ösztönözte, hogy megalkossa a Márton Áron-misét. Öt évvel ezelőtt bukaresti otthonában meghatódva idézte fel emlékeit: „Én is el szeretném mondani, hogy több ízben is találkoztam őkegyelmével: Petrillán, Gyulafehérváron, Kolozsváron, minden egyes alkalommal megragadott egyénisége, karizmája, főleg nézése és hangjának, szavának erőssége, férfiassága. És egyszerűsége... és ezt elmondhatom a prédikációjáról is, hogy soha semmi látványos, teátrális nem volt abban, amit mondott, amit csinált, amit követelt magától és másoktól. Ez az erős benyomás volt az ihletése annak is, hogy elszántam magam egy misét írni az ő emlékére...
Nagyon mély benyomást tett rám mint ember. Fantasztikus karizmája volt. Egy alkalommal, a 60-as években valamikor... mi volna, ha elmennénk Gyulafehérvárra, a székesegyházba egy misén muzsikálni? El is mentünk. Vége lett a misének, eltelt talán több egy fél óránál is, miután összepakoltunk és lekecmeregtünk a kórusból, ki várt lent? A püspök úr, Márton Áron. Többen voltunk. Voltak közöttünk németek, románok, mindegyiknek megköszönte az anyanyelvén: a románoknak románul, a németeknek németül és nekünk természetesen magyarul. És megáldott mindannyiunkat. Úgy éreztem, ezt nem akárki teszi meg. Akármilyen nagy zeneszerető legyen, csak egy nagyon nagy ember engedi magának, hogy alázatos is legyen, hogy emberi közelségbe jusson mindegyikünkhöz. Ezt nem tudom elfelejteni. Tényleg egy rendkívüli ember, aki megérdemli, hogy boldoggá avassák, hogy szentté avassák.
Ilyen emberek, gondolom, nagyon ritkán születnek, és ezeket meg kell becsülni.”
(Részletek Nagy Zoltán Visszatükrözik a kortárs vallomások című, a Székelyföld folyóirat Márton Áron-pályázatán III. díjat nyert dokumentumriportjából)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 27.
Székelyföldi tehetségalapot hoztak létre
Különleges képességű székelyföldi gyerekeket, fiatalokat támogat a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA). A székelyföldi tehetségalap a HKA adománygyűjtő bálján alakult a részt vevő magán- és jogi személyek adományaiból.
A jótékonysági rendezvényen közel 25 ezer lej gyűlt, ugyanott bemutatták a hét hagyományos mesterséget ismertető DVD-sorozatot, amelynek az értékesítéséből származó jövedelem szintén a tehetségalapba kerül. A jövő esztendőre tervezett alapérték 100 ezer lej, vagyis 100 fiatalnak nyújtanak a következő tanévben pályázati rendszerben évi egy alkalommal 1000 lejes ösztöndíjat.
A tehetségalap alapító tagjai között van Kányádi Sándor költő, Kristály Sándor kutató-matematikus, Gajzágó Zsuzsa és Pálffy Tibor színművész, Ütő Gusztáv képzőművész, Kormos Dénes, a Kárpát-medencei Tehetségsegítő Tanácsok Kollégiumának elnöke, gróf Mikes Imre és felesége, Fleckhammer Ottó, a HKA elnöke, Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő, Gellért Ágnes, Nagy Mihály, Kondor Attila, Bodó Csaba vállalkozók, a kézdivásárhelyi Zarah Moden készruhagyár, a sepsiszentgyörgyi Bertis és Bicon cégek, a baróti Erpék és a kőröspataki Teamaker, valamint a Szent György Lovagrend.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 3.
A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas a gyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyár című meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor című könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben
– Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”: • Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. december 16.
Dinnyés József „daltulajdonos” adventi jótékonysági koncertje
December 13-án, vasárnap „Betlehem, Betlehem a te határidban ...” címmel adott adventi koncertet Dinnyés József zeneszerző, daltulajdonos, előadóművész a temesvár-belvárosi református templomban. „Költők között zenész, zenészek között költő vagyok. Népem egyharmada szülőföldjétől megfosztottan, más népek fennhatósága alatt él. Önmagam veszteném el, ha a világízlést képviselném és elfutnék nemzeti hagyományaim elől” – ez Dinnyés József hitvallása, aki temesvári műsorát is ennek a hitvallásnak a szellemében állította össze.
A műsor első részében Rósz György gitárművész kíséretében megzenésített költeményeket, énekelt verseket adott elő. Bevallása szerint 50 esztendeje a Kárpát-medencét járja, és az igazságot hirdeti Kiss Jenő, Berde Mária, Füzesi Magda, Gál Éva Emese, Bogdán József, Gülch Csaba, Balogh József, Kányádi Sándor és más, számára kedves költők verseit adja elő gitárkísérettel, egy-egy történetet is hozzáfűzve az előadott versekhez, emberközelbe hozva a költemények szerzőit. A műsor második részében „a szívéhez közel álló hitvalló énekeket” adott elő Dinnyés József, amelyek „karácsony felé mutatnak”, majd „ádventi kicsi dalok” következtek, a Kárpát-medence magyar tájegységeinek a legkülönbözőbb részeiből. Adventi műsorukkal vastapsot arattak. Perselyes adományukkal az első temesvári Magyar Bölcsőde létrehozását támogatták a koncert résztvevői.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 18.
Beszélgetés az aradi RMPSZ leköszönő elnökével, Matekovits Mihállyal
„Anyagilag taszító a pálya a magyar pedagógusoknak”
November 24-én került sor a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Arad megyei szervezetének tisztújító közgyűlésére. A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében megtartott rendezvényen Matekovits Mihály búcsút mondott az elnöki tisztségnek, és 13 évnyi aktív vezetői munka után átadta a stafétabotot. A szakmai szervezet vezetését (az elkövetkező négy évre) Pellegrini Miklós Arad megyei helyettes-főtanfelügyelő vette át. Az ő javaslatára elődjét a szervezet tiszteletbeli elnökévé nevezték ki. A volt elnök biztosította kollégáit afelől, hogy tapasztalataival, kapcsolataival – amennyiben igényt tartanak segítségére – továbbra is segíti a pedagógusszövetséget, a döntéshozatalba azonban már nem kíván beleavatkozni. Úgy érzi, itt az ideje, hogy a teendőket fiatalabbakra bízzák. Közel a 70 felé, így tartotta korrektnek, mondta Matekovits Mihály a Nyugati Jelen székhelyén megejtett beszélgetésünk alkalmából. Őt kérdeztük az elmúlt 13 évről, az RMPSZ-ben vállalt szerepéről, megvalósításairól, kudarcairól.
– Milyen érzésekkel, gondolatokkal adta át a stafétabotot kollégájának, Pellegrini Miklósnak?
– Egy hónap múlva leszek 70 éves, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy átadjam ezt a tisztséget. Generációváltásra van szükség. Másrészt nem lévén már benne a tanügyi rendszerben, a törvénymódosításokat sem követem olyan rendszerességgel. Mind az országos, mind pedig a megyei szervezetnek alapító tagja vagyok, 19 évig voltam az RMPSZ országos alelnöke. Jövő decemberben lesz 25 éve, hogy Sepsiszentgyörgyben megalakult az RMPSZ, akkor Arad megyét Khell Levente és jómagam képviseltük. Az RMPSZ egy olyan szervezet, ahol dolgozni kell. Egy politikai párttal (például az RMDSZ-el) ellentétben, itt nem jellemzőek a személyi viták, torzsalkodások. Itt minden a pedagógusok, iskolák és a gyermekek érdekében történik. Persze mindezt a román törvények és a magyarországi támogatások függvényében. Ami jó érzéssel tölt el, hogy az évek során sikerült csapatban dolgozni és megszervezni a szerteágazó feladatokat, elég, ha csak a Szülőföldön magyarul pályázatra gondolok – tavaly 2432 sikeres pályázatunk volt Arad megyében. Megemlíteném még a Bolyai Nyári Akadémia képzéseit, az anyaországi vagy a más Kárpát-medencei továbbképzéseket (elég sokan járnak Arad megyéből a Vajdaságba, mert közelebb van, mint Csíkszereda). És nagyon sikeres az Erzsébet-tábor is. Szintén fontos akcióink közé tartozik a gyermek, illetve a pedagógiai folyóiratok terjesztése és az iskolák magyar tankönyvvel való ellátása. Ezt, ha nem lenne az RMPSZ könyvtára, nem tudnánk megcsinálni. A szervezet adja ki ugyanakkor az országos Mákvirág- és Ezüstgyopár-díjakat, illetve kétévenként a Márki Sándor-díjat Arad megyében. Aktívan részt veszünk az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatban, az aradi magyar pedagógusok napjával, melyen a nyári továbbképzéseket elvégző pedagógusok számolnak be élményeikről. Szintén ez alkalommal mutatjuk be a magyar iskolákban tanító pályakezdő pedagógusainkat.
– Ilyen hosszú idő távlatában, különösen most, amikor magyar osztályok, iskolák szűnnek meg a gyermekhiány miatt, milyennek látja az RMPSZ szerepét a szórványban?
– A gyermekhiánnyal érintőlegesen foglalkozunk, ami azonban igazán érint bennünket az a magyar pedagógushiány (tanító, óvónő, sőt újabban magyar tanár is). Nem vonzó a pálya. Sőt, anyagilag taszító. A szórványt pedig ez hatványozottan érinti. Komoly nehézséget okoz például a szülési szabadságon lévő pedagógusok helyettesítése. Még zavaróbb probléma, hogy a tizenkét általános iskolánkból már ötben az V–VIII. is összevont osztályokban dolgozik, nem csak az I–IV. Ezáltal még a főtantárgyakból sincsenek teljes katedrák. Ilyen körülmények között pedig a magyar pedagógus inkább elmegy egy román osztályba, ahol teljes katedrát, fizetést kap. Emberileg el sem várhatod, hogy a saját zsebükön, rendszeresen szamaritánuskodjanak. Ebben próbál a szervezetünk, kapcsolatai révén, a tanfelügyelőséggel együttműködve megoldásokat találni.
– Az RMPSZ-ben elfoglalt vezetői tisztségei mellett több évig a vezérigazgatói posztot is betöltötte az oktatási tárca kisebbségi osztályánál. Sikerült-e akkor, abban az időszakban maximálisan kihasználni ezt a lehetőséget az Arad megyei magyar oktatás szempontjából?
– Öt évet voltam a minisztériumban – ebből négyet a Tăriceanu-kormány idején – és egy nagyon jó időszakot fogtam ki, gondolok itt a támogatási lehetőségekre. Rengeteg iskolát tudtam Erdélyben (beleértve Arad megyét is) segíteni építkezésekben. Sajnos voltak olyan helyzetek is, mint például Arad megyében, ahol teljesen felújítottuk a zimándközi iskolát és egy év múlva megszűnt. Sok iskola épült abban az időszakban, de ebből, úgy gondolom, jó arányban sikerült a magyar iskolákat támogatni. Sokkal hatékonyabban tudtam lobbizni annak idején a helyi tanácsoknál, mert volt pénz a hátunk mögött. Ezenkívül volt pénz bizonyos rendezvényekre. Én vittem be legalább tizenöt magyar versenyt országos versenyre, azaz a minisztérium finanszírozásával. Ilyenből most is van, például az Aranytoll meseíró verseny, vagy a Kányádi Sándor-szavalóverseny, továbbá sikerült a magyar vallásolimpiát teljesen függetleníteni az ortodoxtól, elindítottuk a nemzetközi magyar matematika versenyt, ami most is jól működik. Ez nem feltétlenül csak az én érdemem, de ott voltam és ráhajtottam, mert egészen lentről ismertem a rendszert.
– Mi az, amire igazán büszke, visszatekintve az RMPSZ-ben eltöltött éveire?
– Úgy érzem, hogy a megyei könyvtárunkkal egy olyan központot tudtunk és tudunk biztosítani Arad megye számára, mely önműködő rendszerként nagyon sokat segíti főleg a vidéki, de még az aradi pedagógusok munkáját is. Aminek megint nagyon örülök, hogy sikerült egy rendkívül jó cserekapcsolatot felépítenünk a Kovászna megyei magyar pedagógusokkal. Igazából ezt feleségem és testvére hozták létre annak idején, és szerencsére ezt azóta éltetjük. A tapasztalatcserék során nagyon sok barátság is született. Erre büszke vagyok. Ezenkívül (és ilyen más megyében nincs), próbálunk segíteni az egyedül élő, hátrányos helyzetű nyugdíjas kollégáinkon. Mi kevesen vagyunk. Öt évvel ezelőtt kiadtam az aradi magyar iskolákban tanító pedagógusok címtárát és névsorát. Abban háromszáz név szerepelt, ebből körülbelül kétszáz a tiszta magyar. Itt a szórványban azonban jobban érvényesül a báránypolitika, hogy jobban összehúzódunk, jobban ismerjük egymás gondjait, bajait.
– Van-e olyan, amit megbánt, amit úgy érzi, elmulasztott, vagy amit másképp csinálna?
– Néha bánt, hogy nem sikerült minden kollégát olyan jellegű továbbképzésre rábeszélni, amiből később abszolút haszna lett volna. Pedig maximális segítséget adott a szövetség a könyvtári anyag révén is. Másrészt nem mindenhol sikerült a helységeken belül a csapatmunkát összehangolni. Ez emberfüggő, hiszen, ahol nincs egy olyan ember, aki maga köré tudja keríteni a többit, ott nem lehet csapatmunkáról beszélni.
– Állandó vita tárgyát képezi a következő kérdés, amit önnek is felteszek: milyennek látja az Arad megyei magyar oktatás jövőjét?
– Én egy született optimista vagyok. Még akkor is, ha öt évvel ezelőtt öt általános iskolánk volt Aradon és most nincsen csak kettő, abból is a Vlaicu egyre nehezebben döcög. Bár csökkent a gyermeklétszám, úgy érzem, Aradon javult a minőség, a gyerekek jó eredményeket érnek el. A Csikyben érettségizők nagyon meg tudják állni a helyüket Kolozsvártól Magyarországig, és akár a nyugati egyetemeken is. Ez egy mérvadó dolog. Aki itt jó tanuló, az bárhol megállja a helyét tisztességesen, főiskolákban is. És jó pedagógusaink vannak. Tehát, minőségi szempontból optimista vagyok, mennyiségiből pesszimista. Nagyon nagy vágásnak számított a 90-es években elindult kivándorlás. Csak az 1-es iskolából 61 gyermek ment el akkor a szüleivel együtt többnyire Magyarországra vagy még messzebb. A peregi iskolában akkor a nyolcadikban volt huszonvalahány gyermek és a kicsengetésre maradt nyolc. Elment továbbá nagyon sok fiatal, aki később potenciális szülő lett volna nálunk. Ezeket a veszteségeket nagyon érezzük. Nagy méreteket ölt továbbá a román iskolák felé kacsingatás, bár az eredményeink nekünk arányosan ugyanolyanok vagy még jobbak a román iskolák eredményeinél. Ez egy társadalmi jelenség, amibe nem tudunk beleszólni, csak a szakmát próbáljuk erősíteni.
– Ha adhatna egy jó tanácsot az utódjának, Pellegrini Miklósnak, mi lenne az?
– Azt mondanám, hogy nézzen körül és csinálja, ahogy jónak látja. A legjobb, ha körülnéz és diagnosztizál. Ezért is maradt meg a vezetőség, hisz a tisztújításon nem volt csak elnökválasztás. Alelnököket és titkárokat cserélni, ráér egy fél év után is, ha gondolja, hogy erre szükség lesz.
– Köszönöm a beszélgetést!
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 24.
Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 7.
Pezseg a kulturális élet Csíkszeredában
Több mint 50 kiállítás és 170 színházi és táncos előadás, közel 40 könyvbemutató, és mintegy 100 különböző zenei stílusú koncert, számos fesztivál, konferencia, beszélgetés – ez volt Csíkszereda kulturális élete 2015-ben.
Az alábbiakban megpróbáltuk összegezni az elmúlt év csíkszeredai kulturális rendezvényeinek felhozatalát, abban a tudatban, hogy az események száma valamivel több az alább bemutatottaknál, hiszen számos civil szervezet, iskola, magánszemély szervezett eseményeket még ezeken kívül. Ezúttal főként a felnőtteket megszólító rendezvényeket tartottuk szem előtt.
Esemény eseményt ért a Kájoni János Megye Könyvtárban, tavaly összesen 180 különböző rendezvényt, programot szervezetek az intézmény munkatársai, ezeken mintegy 7250 személy vett részt. Ebből 30 könyvbemutató, író-olvasó találkozó, 7 képzőművészeti és egyéb kiállítás, 3 ismeretterjesztő és tudományos előadássorozat volt. Vendégük volt többek között Tóth Krisztina író, Fábián Janka és Jose Hradil szlovéniai író. Szeptemberben a Sebő együttes, Jordán Tamás színész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész zenés esttel nyújtott élményt a közönségnek, de fellépett a Role zenekar és Németh Viktor is. Ferenczes István költőt 70 éves születésnapján köszöntötték, bemutatták Mirk László versantológiáit, meghívottjuk volt Fekete Vince, Ady András, Czegő Zoltán, valamint Kozma Mária írónő is több alkalommal. A rendezvények közül kiemelkedő volt februárban a Kányádi Sándor felolvasómaraton.
24 ezer látogató a múzeumban
A Csíki Székely Múzeum történetébe az elmúlt év a nyugodt haladás, a megtervezett szakmai építkezés éveként fog bekerülni – jellemezte a 2015-ös évet Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. A Mikó-várban 9 időszakos kiállítást nyitottak, a Kossuth utcai galériában hetet. A jelentősebb kiállítások között volt a Szárhegy 40, a Mária-tisztelet Erdélyben és a Márton Áron 75 jubileumi tárlat. Volt Múzeumi Esték előadássorozat és három filmfesztivált is szerveztek, ugyanakkor ismét nagy volt az érdeklődés a Múzeumok Éjszakája iránt. A Csíki Székely Múzeumnak tavaly összesen 24 ezer látogatója volt.
Rendezvények a főkonzulátuson
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében a Lázár-házban is több kiállításmegnyitót és könyvbemutatót tartottak. Az év elején Ugron Zsolnával találkozhatott a közönség, februárban Becze Zoltán Márton Ferenc festőművészről készített dokumentumfilmjét mutatták be. Áprilisban Fodor István fotókiállításának megnyitóját tartották, majd Molnár Imre történész könyvével emlékeztek Gróf Esterházy Jánosra. Májusban Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve bemutatójának adott otthont a főkonzulátus. Szintén májusban Horváth Péter Kornél budapesti belsőépítész munkáiból, majd Bodosi Dániel néhai baróti festőművész munkáiból nyílt kiállítás. Októberben Hunyadi Mária textilművész és Hunyadi László szobrászművész kiállítása, majd Albert Flórián magyar aranylabdás válogatott-labdarúgó személyes tárgyai, pályafutásának relikviái voltak láthatók, decemberben Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kiállítását fogadták. Az év végén Becze Zoltán csíkszeredai újságírónak az első székely olimpiai bajnokról, Keresztes Lajos birkózóról készült dokumentumfilmjét mutatták be.
Több területen volt jelen a kulturális központ
A megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ szervezője, vagy társszervezője volt számos kulturális rendezvénynek, dokumentumfilm bemutatóknak adott otthont, konferenciát szervezett, fotósulit, a Hargitai Megye Napokat, a Székelyföld Napokat, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált és Régizenei Nyári Egyetemet, a magyar tudomány napját, Csángó napot, különböző képzéseket, könyvbemutatókat, kiállításokat, hangversenyeket, előadásokat kínált az érdeklődőknek.
Előadássorozat a városházán
Az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezete és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala által elindított, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadás-sorozat szellemi örökségünk feltárását hivatott előmozdítani. Az elmúlt évben is majdnem minden pénteken tartottak előadást vagy könyvbemutatót a városháza dísztermében. Az előadásokat Veress Dávid szervezte.
Kiállítások galériákban
A Megyeháza Galériában 2015-ben tizenhat kiállítást nyitottak meg. Ez a galéria a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában látogatható. Itt volt látható többek között a Prisma fotóklubb kiállítása és a CreArt program keretében nyitott tárlat is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében Iochom Zsolt fotókiállítása is itt kapott helyet, de  a Bukaresti Országos Képzőművészeti Szalon anyagából hozott hatvan alkotás is. Augusztus végén a Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotóműhelyben készült munkákat mutatták be. szeptemberben a Hargitai Szalont nyitották meg, októberben a CreArt-alkotásokból nyílt kiállítás. Az év végén a Pulzus Nemzetközi Művésztelep elmúlt négy évéből válogatott alkotásokból nyílt kiállítás, ez január 13-ig látogatható.
A csíkszeredai Pál Aukciós Ház és Galériában január folyamán még látható volt Fazakas-Koszta Tibor Elrejtés-Felfedés című kiállítása, februárban és márciusban Székely Géza Létterek című tárlata, márciustól májusig Csillag István Eső című kiállítása. Június-augusztus időszakban Plugor Sándor Ex Libris című emlékkiállítása volt látogatható, majd az október-december közötti periódusban Incze Mózes kiállítása. Az év folyamán több alkalommal is tartottak művészeti beszélgetést, tárlatvezetést.
Az elmúlt évben Sándor Krisztián, Mircea Roman, Szauder Dávid, Ion Grigorescu, Popa Laurian és Cosmin Moldovan képzőművészeti kiállításait lehetett megtekinteni a Petőfi utcai Új Kriterion Galériában. Itt adták át ugyanakkor augusztusban Kányádi Sándornak a Kriterion-koszorút.
Közel 140 színházi előadás
138 színházi előadást tekinthettek meg a csíkszeredaiak a Csíki Játékszínben 2015-ben. Ebből közel 50 gyerekeknek szóló előadás volt – a Lurkó Fesztiválon 21 előadást láthattak – a többi előadást felnőtteknek kínálták.  A színházba járók a Mária főhadnagy, Édes Anna, Dirty Dancing, Özönvíz előtt, Rendes feltámadás, A Lourcine utcai gyilkosság, Rumcájsz, a rabló, Éjjeli menedékhely, Angyalfütty, A Napsugár fiúk, Tizenegy,  „...függök ezen a zord élet párkányon”, Három arany hajszál, Egy őrült naplója, Kakuk Marci, Top Dogs, Galaxis útikalauz stopposoknak, évadzáró gálaműsor, Isteni színjáték avagy, Szemenszedett igazság,  A nők iskolája,  Hamupipőke, Hippolyt, a lakáj című előadásokat nézhették meg.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek 18 előadása volt az elmúlt év folyamán Csíkszeredában. A közönség láthatta A sóvidéki kalapács, a Magyaroké, a János vitéz és a Táncoljatok című előadásokat, ezen kívül különböző rendezvényeken folklórműsorokkal léptek fel, megtartották tavaly is két alkalommal a Csűrdöngölő gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozót, az Ezer Székely Leány napját, az Erdélyi Prímások 18. Találkozóját. Divat a népviselet címmel pedig autentikus viseleteket és feldolgozásokat mutattak be.
Komolyzenei koncertek
A Csíki Kamarazenekar 2015-ben 8 zenekari koncertet tartott Csíkszeredában. Volt koncertjük a Márton Áron Gimnáziumban februárban, ünnepi hangversenyük márciusban közösen a Georgius Kamarazenekarral, és ugyancsak közös hangversenyük májusban a felújított Csíki Moziban. Hagyományosan a városnapi nyitóhangversenyt is megtartották. A Virtuózok Székelyföldön keretében is fellépett a zenekar, majd Filmzene élőben címmel koncerteztek. Tartottak gyerekhangversenyt – nem csak gyerekeknek, és a Novák Gálán is lehetett őket hallani, látni.  A zenekari koncertek mellett 9 kamarakoncertet tartottak.
A Székelyföld kulturális folyóirat havonta megjelenő számának bemutatói alkalmából író-olvasó találkozóra, beszélgetésre hívta az érdeklődőket. A Gutenberg könyvesboltban is könyvbemutatókon, foglalkozásokon lehetett részt venni. Ugyanígy a Sapientia egyetem is számos kulturális eseményt szervezett a városlakók számára. Ugyanakkor az intézmények mellett különböző kávézók, kultúrkocsmák is várták kulturális rendezvényekkel a közönséget. Az Ólommadár kávézóban például közel 40 koncertet, több kiállítást, felolvasóestet szerveztek az év során.
A Csíkszeredai Városnapok, a csíkszeredai Nemzetközi Jazzfesztivál, a Dob-ban Ritmusfesztivál is kínálta a jobbnál jobb kulturális programokat. Múlt év folyamán volt olyan, hogy egy átlagos csütörtök délután két kiállításmegnyitó, egy könyvbemutató és egy színházi előadás között válogathatott a közönség. Éppen ezért több szervező is említette, jó lenne, ha létrehoznának egy olyan felületet, ahol egymás programjait nyomon tudnák követni, azért, hogy ne szervezzék egymásra az eseményeket.
Péter Beáta. Székelyhon.ro
2016. január 7.
A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas agyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyárcímű meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomorcímű könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben – Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”:
• Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. január 11.
Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 18.
A dokumentumfotó ereje
Fóris Pál fotókiállítását pásztázva arra gondolok, jó lenne, ha térségünkben létezne egy olyan kulturális – elhivatottságra és szakértelemre alapozó – intézmény, mely dokumentumfotókat gyűjtene, rendszerezne és feldolgozna. Magyarán, digitalizálás révén megmentené az elkallódástól, pusztulástól azokat a fényképeket, melyek a székelység, a háromszéki magyarság életéről szólnak.
Fóris Pál kiállításának összeállításakor a kezdeményezők több ezer fotót néztek át, és e helyzet szerencsés, mert mind a Székely Nemzeti Múzeum, mind a fotós családja támogatta a tárlat születését. Csakhogy még mindig jóval több a kallódó dokumentumértékű fotó, mint a gyűjtők és kiállítások száma, még mindig számos a veszélyeztetett, pusztulásra ítélt felvétel vagy filmtekercs. Évekkel ezelőtt egy kommandói gyűjtő megemlítette, egyik általa megszerzett régi fényképet szemétlapátnak használták.  Összességében nehezen kezelhető e helyzet, eközben a mai fotósok egy része is rendelkezik dokumentumértékű képanyaggal, mely jó lenne, ha megmaradna, túlélné alkotóját. Egyedi teljesítmény lenne tehát, ha önerőből létrehozhatnánk egy dokumentumfotóra szakosodott saját intézményt. Szaporán kellene cselekedni, amíg még menthető e pótolhatatlan kulturális örökség. Kányádi Sándor intelme nemcsak szavainkra, hanem sorsunkra, életünkre villantó fotókra is érvényes: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. (...) Semmi sem fölösleges”.
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 23.
In memoriam – „Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás”
A szabadságharc költője, Petőfi Sándor Székelykeresztúron a Gyárfás kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján. Sokáig volt Petőfi ottlétének élő tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb csak a vaspántok tartottak össze. A hálás utókor egy táblát helyezett el előtte és Kányádi Sándor sorait írta fel rá: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája / Azt beszélik ő látta volt / Verset írni utoljára”.
Ma így kiáltunk fel mindnyájan Tőkés István koporsója mellett, hogy meghalt az öreg tanú, akinek az élete és munkássága egybeesik egyházunk, kisebbségi életünk első világháborútól napjainkig tartó 100 éves történetével. Ő volt számunkra az a tanú, akit bármikor megkérdezhettünk, ha erről a múltról szerettünk volna valamit megtudni. (…) Tőkés István volt az az ember, aki szembeszállt az önkényuralommal és nem hallgatott. Krisztustól tanulta meg, hogy a keresztyén alázat nem meghunyászkodás, nem feledés, nem beletörődés, hanem határozott kiállás. Ő maga erről így vall: „Én az én megváltó Krisztusomért nemcsak börtönt tudok szenvedni, hanem a halált is bármikor kész szívvel vállalom. Tehát senki se számítson a kifárasztásomra…” Ezt a magatartást már a családi közösségben megtanulta a háromszéki Málnáson, ahol édesapja lelkész-esperes volt. (…) Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 23.
Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro
2016. január 26.
A Táltosok jutottak a döntőbe
A hét végén szervezték meg a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban a Mesék szárnyán vetélkedő Hunyad megyei szakaszát, melyre 9 csapat érkezett Csernakeresztúrról, Vajdahunyadról és Déváról. A vetélkedő idén Kányádi Sándor mesevilágába vezette a gyermekeket. E fordulóra Sándor bácsi négy meséjét (Jó szerencse, fél erő, A bíró és az egerek, Egy kalász meg egy legény és Paszulyka és Fuszulyka) kellett szinte szóról szóra megtanulni. A játékos feladatok során e mesék alapján rajzoltak, írtak, rögtönöztek a gyermekek, s persze közben szorgalmasan gyűjtögették a pontokat, az országos döntőbe jutáshoz. A legügyesebbnek a dévai negyedikesek Táltos csapata bizonyult, akik 201 pontot szereztek meg a lehetséges 216-ból. Felkészítőjük Sebestyén Anna tanítónő. Második helyezett lett a csernakeresztúri Villámtigrisek csapata, melyet Kiss Mónika és Széll Bíborka tanítónők készítettek fel, harmadik helyezést a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégium negyedikeseiből álló Panda csapat ért el, Pampu Anna tanítónő irányításával.
A korábbi évektől eltérően, idén megyénkből egyetlen csapat kapott meghívást a március derekán Nagyváradon megrendezésre kerülő országos fordulóra. Így tehát a Táltos csapat tagjai: Domokos Hunor, Pál Emília, László Adorján és László István képviselik Hunyad megyét a döntőben. Sok sikert kívánunk!
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 30.
Cs. Nagy Ibolya: „Nem fogadok fölibém rendet” (Monográfia Farkas Árpád költészetéről)
Múlt év végén jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról nemrég indult  sorozatában Cs. Nagy Ibolya József Attila-díjas irodalomtörténész monográfiája a Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpád költészetéről. Ez alkalommal a kiváló szakmai elemző- és beleérzőkészségről tanúskodó szerző munkájának összegző, zárófejezetét közöljük, s mert a könyv  gazdag társadalmi-történeti háttérrajzzal is szolgál e líra fogantatásának színteréről, az elmúlt félévszázad Erdélyéről, Romániájáról, elkövetkező lapszámainkban a korszak felidézésére még visszatérünk.
Összegzés
Farkas Árpád, akár a premodern kor embere, mély, bensőséges kapcsolatban él a természettel, lírája az alanyi, benső és a külső, természeti, organikus világ egyensúlyát tükrözi: de szemlélete, közösségi életelve éppen hogy nincs egyensúlyban az őt körbeölelő társadalmi-politikai-történelmi szféra tapasztalati realitásaival. Beleolvadás, elmerülés a természetbe, a közösségi sorshelyzetekbe, a „népéletbe”, és harc, küzdelem a társadalmi valósággal, kényszerűségekkel; az etikus költői ellenállás a megélt kor etikátlanságával, emberalázásával szemben. 
A második világháború utáni első generáció szülötteként felnőtté érése, költővé válása a hatvanas évek második felére, a hetvenes évek első időszakára esik, a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének nevezett alkotói csoportosulás tagja. Ez az időszak egyben a romániai magyar kisebbség közösségi és személyi jogi helyzetének kezdetben lassú, majd egyre durvuló, fokozatos romlását jelenti: de a következő korszak, az 1989-es forradalmi események, a Ceauşescu-diktatúra megdöntése nem jelentik ugyanakkor e kisebbségjogi állapotok teljes és egyértelmű változását. Szükségszerűen, mert vállaltan tükrözi vissza tehát e líra hangszíne, beszédtónusa, a társadalmi-közösségi sorsviszonyokra reflektáló tematikája, fejlődésmenete a megélt korszakok politikai-társadalmi viszonyrendszerét. 
Vagyis ez a poézis a kezdeti heves és bizakodó, ifjonti világ-kifejezési láz, a „költészet tartalmi átalakításának”, a világ megírhatóságának robbanó vágya, igénye (Másnapos ének, 1968); majd a sötétedő diktatúra miatt komoruló szemlélet illúzió-vesztése, a megírhatóság korlátainak tapasztalata után (Jegenyekör, 1979) a társadalmi, közösségi közérzet, a közösségi ember létélményeinek egyre árnyaltabb, higgadtabb, költői menedéket egyre inkább az otthon, a szülőföld megtartó erejében találó „jelentéseiben” mutatja meg önmagát (Alagutak a hóban, 1971). A kései líra kevésszámú, elsősorban a Válogatott versek (2012) kötetben föllelhető termésének már kesernyés-fanyar, olykor ironizáló-önironikus hangszínei a bölcsességi beszéd új árnyalatait mutatják: az önelemzés, a számvetés, a leltárállítás belső parancsát, ugyanakkor a személyes magány szikáran, elfogadó higgadtsággal megjelenített képeit. Önvallomása szerint már „inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbekké a soraim”.
 E költői életút azonban kezdettől elhalkulásáig őrzi a látásmód áradó természetközelségét, s őrzi az életelv közösségi meghatározottságát: Farkas Árpád közérzet-verseinek, társadalmi-élmény alapozottságú lírájának változói mellett a közösség-képviseleti poétai szándék és elhivatottság a változatlan faktor. A költő számára a szülőföld és emberei, a tájhaza, az otthon-hagyományok s mindennek poézisbe emelése jelentik a versek, a költői beszéd legalapvetőbb élményrétegét; autonóm költői személyisége a kötődést épp a szabadság-élmény részeként, a költői személyiség morális önmegvalósításának feltételeként értelmezi, innen e líra tematikai egyosztatúsága is. Versei gyakorta belső küzdelmek kivetülései, e világ kifejezhetőségének kételyeit sugalmazzák, de sohasem téved az egzisztenciális talajvesztés, kivetettség tereire; a benne munkáló közösségi felelősségérzet sohasem kínál teljes önfeladási mintákat sem a maga, sem a líra teremtett világába örökített közössége számára. Költészete a társadalmi jelenben élő emberé, számára az írás, az önmegvalósítás csak e mindenkori jelen, a vállalt kisebbségi sors mostoha terepén lehetséges: alkotói szemlélete azonban nem eleve determinált, hanem alakítható, átalakítható világnak tekinti ezt, életelvének plebejus meghatározottsága közösségi életlehetőségként is csak a küzdelmes, önkifejező, önvezérelt létformát tudja elfogadni. Lírájának egyik meghatározó versvonulatában ezt a szemléletet kifejező metaforikus lázadás-képzetek megjelenítését láthatjuk.
Poézisének formai jellemzőit is a természetelvűség alakította sajátosan egyénivé: a lírai realizmus és a jelképi, látomásos, metaforikus versbeszéd legtöbbször a természeti vagy a tárgyias környezet jelenségeit, mozzanatait transzponálja a sorsmetaforák jelentésgazdagító, polifonikus tereibe. Általában rövidebb, néhány strófás, szabad rímkezelésű verskompozícióiban a népköltészet kötöttebb formaelemei is megjelennek. Metaforái több valóságszinten kibomló, sűrűre szőtt vizuális világot építenek, amelyben az egymás intenzitását növelő képek elmossák a képes beszéd hagyományos, de „ide-oda módosított és magyarázott” (Barta János) változatainak határait. Farkas Árpád versei a lírai műfajok keveredéséből alkotnak új formai alakzatokat, a dal, a dúdoló például az ő költészetében erős sodrású, intenzív hangulati, érzelmi elemeket ötvöz leggyakrabban a tájlíra oldott tónusaival, s bízza a költő ezekre a poétikai alakzatokra a nem egyszer súlyos, sötét árnyalású üzenetek kifejezését is. Természeti képeinek látványgazdagságát, érzéki erejét a látomás szolgálatába állítja; e képek nem önmagukért való szépségükért, hanem jelképhordozó, metaforaképző alkalmasságukért fontosak a számára, sokszor a fogalmi, gondolati reflexió helyettesítői is.
Híve Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a próza és a dráma nyelvén alkotó Sütő András lét- és művészetfelfogásának, tisztelem, vallja „Juhász Ferenc korai korszakának nagytüdejű erezetűségét, Nagy László pontos, erős, szintén hatalmas képzetgazdagságról tanúskodó tömörebbségét”, s magyarországi nemzedéktársai, „Ágh István, Bella István, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János metaforalombjait, mint Kovács István szikáran lírai pontosságát”, s legfőbb inspirátorának József Attilát mutatja e líra. 
S bár éppen nem elkötelezett híve, legföljebb csodálója Weöres Sándor filozofikus-metafizikus földöntúliságának, formajátékainak, Farkas Árpád költő-szerep felfogásának, e szerep értelmezésének jellemzésére mégis alkalmasnak, kifejezőnek gondoljuk a weöresi képet: „Alattad ma föld, fölötted az ég, benned a létra”. Nem mond mást költői önsorsáról Farkas Árpád sem: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”.
Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád. Magyar Művészeti Akadémia, Írók emberközelben sorozat, 287 oldal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 6.
Arghezi székely származásáról
A neves román költő, Tudor Arghezi édesanyja a Bukarestbe került székely cselédlány, Ergézi Rozália volt – mutatott rá Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötetének péntek délutáni bemutatóján.
Ferenczes István költő, író, a Székelyföld folyóirat alapítója több mint egy évszázados rejtélynek kívánt a végére járni. Több éves kutatómunkájának köszönhetően megfejtette Tudor Arghezi édesanyjának kilétét, és a Hargita Kiadó gondozásában megjelent az Arghezi/Ergézi című, kétnyelvű izgalmas tanulmánya, amely a múlt század egyik legjelentősebb román költőjének felmenőit tisztázza.
A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője mutatta be a kötetet és beszélgetett a szerzővel.
Mint elhangzott, Arghezi édesanyja Ergézi Rozália szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány volt, aki Bukarestbe ment szolgálni. Ott ismerte meg Nae Theodorescu cukrászsegédet, és a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse az egyik legnagyobb román költő. Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, hanem a gazdag családból származó Anastasia Petrescu mellett állapodott meg. Sokáig ezért úgy vélték az irodalomtörténészek, hogy Anastasia Petrescu lehet a költő anyja, az Arghezi pedig felvett művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
A titok megfejtéséhez az is hozzásegítette a szerzőt, hogy Arghezi Kányádi Sándornak 1962-ben azt mondta, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. A Homoród menti katolikus falvak anyakönyvi kivonatainak áttanulmányozása és hosszas kutakodás után lelt rá a szerző Ergézi Rozáliára, aki 1859. szeptember 26-án született Szentkeresztbányán.
A tanulmány rövidített változata megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2015 januári számában. A kétnyelvű kötetet a későbbiekben tervezik bemutatni Szentkeresztbányán és Bukarestben is.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro
2016. február 8.
Lakodalmas könyvbemutatót tartottak
Szombaton a nagyváradi Ady Endre Középiskolában mutatták be a Lakodalom van a mi utcánkban című kötetet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot. A könyv anyagának ismertetését nótacsokor színesítette, és vőfély-rigmusokat is előadtak.
Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője több évtizedes gyűjtéséből állt össze az a kötet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot, olyan rangos társszerzők bevonásával, mint dr. Balázs Lajos, Kiss Kálmán, Bokor Irén, Kovács Rozália, Csanádi János, Rög József, Dánielisz Endre és Zalder Éva. A könyv a Partium, Közép-Erdély és a Székelyföld számos településéről, kistérségéből gyűjtötte egybe, sok-sok adatközlő jóvoltából a még fellelhető esküvői, lakodalmi szokásokat, valamint az ezekhez kapcsolódó gazdag folklóranyagot: népköltészetet, táncszókat, találós kérdéseket, névcsúfolódókat, közmondásokat, népdalokat és mulatós nótákat. A folklóranyagot egy színpadra alkalmazott Körös-közi lánykérő és lakodalmas egészíti ki, a kiadvány így azt a szerepet is betöltheti, hogy mai lakodalmakat e páratlan értékek felidézésével tegyenek emlékezetessé.
Az érdeklődőket Szűcs László köszöntötte, megjegyezve: napjainkban egyre gyakoribb, hogy kiadók civil szervezetként jönnek létre, s ők is ezt az utat követik a Holnap Kulturális Egyesülettel.
Meg kell őrizni
Pásztai Ottó felidézte: 1951-ben szeretett unokahúga megkérte arra, legyen a násznagya, ő azonban, városi ember lévén, nem rendelkezett semmilyen ismeretekkel a lakodalmas szokásokkal kapcsolatban. Szeretett volna azonban szép és felejthetetlen ünnepet rendezni, ezért mivel Kolozsváron a diákotthonban egy folyóson lakott Kányádi Sándorral és Szabó Gyulával, az ő segítségüket kérte. Mindketten készségesek voltak, a karácsonyi vakáció után hozták a kért anyagot, így egy gazdag csokorra valót kapott Csík-, Udvarhelyszék és a Sóvidék lakodalmas szokásaiból, rigmusaiból. Érdeklődése aztán később fokozódott ebben a témakörben, és az azóta eltelt több mint hat évtizedben igen jelentős anyagot sikerült összegyűjtenie, mely tevékenységében Erdély- és Partium-szerte sokan támogatták. Úgy fogalmazott: sajnos kétségtelen tény, hogy a második világháború után az erőszakos iparosodás következtében jelentősen megváltozott a falvak arculata és a korosztályok életkora. A fiatalok nagy része városokba költözött, s már sem idejük, sem türelmük nem nagyon van a régi hagyományok folytatására. Többek közt emiatt is vélte szükségesnek és értékesnek az őseinktől örökölt lakodalmas szokások bemutatását, illetve a most megjelent könyvbe foglaltak felhasználhatóak tetszés szerint mindazok számára, akik napjainkban lakodalmak lebonyolításával foglalkoznak.
Társszerzők
A továbbiakban a jelen levő társszerzők kaptak szót. Az érmihályfalvi Kovács Rozália elmondta, hogy 1993 óta foglalkozik rendszeresen néprajzzal, helytörténettel. Talált egy 1945-ből származó kockás füzetet vőfélyversekkel, melyek szövegét valószínűleg már a századelőn is használhatták. Az aradi Körös-közből érkezett Csanádi János édes anyanyelvünk megőrzésének fontosságát nyomatékosította többször is, illetve arról is beszélt, hogy több mint ötven éve gyűjt nemcsak lakodalmas rigmusokat, hanem népköltészeti alkotásokat is. Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője kettős minőségében – mint magyartanár és mint intézményvezető – azt emelte ki: magyar gyökereink megmaradásának szempontjából mennyire lényeges, hogy a falusi gyermekek ne szégyelljék, hanem inkább legyenek büszkék arra, hogy milyen környezetből származnak. A könyv anyagának ismertetését Molnár Júlia, Kiss Csaba színművészek nótacsokra színesítette Szőcs Lőrinc prímás és zenekara kíséretével, illetve Beke László vőfél-rigmusokat adott elő. A kiadvány megjelenéséért köszönet illeti a Bihar Megyei Tanácsot, valamint Szabó Ödönt, Szűcs Lászlót és Derzsi Ákost.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
2016. február 18.
Vak visszhang - Fekete Vince könyvbemutatója
Régi és új verseket tartalmazó kötete jelent meg közelmúltban a Székelyföld szerkesztőjeként is dolgozó költőnek. Fekete Vince egyébként kiváló tárcanovellák és tanulmányok szerzője is. Akárcsak korábbi költői alkotásai, ez a könyv az "örökös" újrakezdés és a folytatás verseit egyaránt tartalmazza.  A szerző február 18-án, 17.00 órától, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület meghívására, a brassói Reménység Házában (Moldovei u. 2.)  találkozik olvasóival. Az est szervezője Házy Bakó Eszter, a költővel Ambrus Attila, a Brassó Lapok főszerkesztője beszélget.
A Vak visszhang, mintha a két utolsó kötet, a Védett vidék és reprezentatív folytatása, a Vargaváros előzményeit keresné, „fény”, noha a felejtés „résein” át, de megvilágítja ama verseket, amelyek mintha megigazulva a végső változatok felé mutatnának. Mintha ugyanannak a hosszú költeménynek a részleteit írná a költő indulásától, két meghatározó motívumát variálva - írja a könyvről Bogdán László. Bevallott - Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor - és titkos mesterei nyomában halad a költő, de a vállalt áthallások mellett hozzáadja a hagyatékhoz, a rég elhangzott dolgokhoz a maga hitét, igazát és ragaszkodását.
Fekete Vince 1965-ben született Kézdivásárhelyen. József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő. 1994-ben végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1999-ben szerzett doktori címet a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán.
Tárcanovellistaként is igen jellegzetes hangot üt meg Udvartér című, két kiadást (2008, 2014) megért kötetében, amely humoros-ironikus írásokat tartalmaz, ezek a közelmúlt és napjaink székely embernek mindennapjait, egy kisebb-nagyobb közösség életét, a világhoz való viszonyulásmódját láttatják éles szemmel, derűvel, megértő kritikával. 2000-től az Erdélyi Szép Szó címmel évente megjelenő, az előző év szépirodalmi termését szemléző antológiák szerkesztője, 2010-től társszerkesztője (Lövétei Lázár Lászlóval). 1993 és 2003 között a kolozsvári Helikon szerkesztője, 2003 óta a csíkszeredai Székelyföld főszerkesztő-helyettese. 2011-2012-ben blogot írt a békéscsabai Bárka irodalmi folyóirat weboldalán.
„Én egyébként mindenik verssel újrakezdem. Teljesen elölről. Mintha soha nem írtam volna semmit addig, ugyanazzal a várakozással, kilátástalansággal és bizonytalansággal. És reménykedéssel. Amikor aztán végre befejezek egy-egy verset, és meg is vagyok elégedve vele, ott van mindig a szorongás, hogy lehet, ez volt a legutolsó. Mert soha nem lehet senki biztos abban, hogy tud még igazi, önmagából sugárzó, nagyon jó (Isten bocsá’: nagy) verset írni. És – tegyük fel – nem saját epigonjaként ismételgeti azokat a sémákat meg kliséket, amelyek egyszer már « bejöttek», a végtelenségig. Amit pedig már megírtam, ami kész van, az már annyira nem érdekes. Csak az, amit a semmiből fel kell építeni újra, amit a legelső betűtől meg kell csinálni, fel kell emelni, létre kell hozni. A versből, versírásból, versolvasásból, a vers szeretetéből, népszerűsítéséből, fejlődésének, változásainak, alakulásának figyelemmel követéséből pedig – úgy gondolom – egy költőnek nem szabad kiesni soha. A vers ma már – tudjuk – nem ugyanaz, mint száz, de akár tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt. Noha bizonyos szempontból nem sokat, szinte semmit sem változott” - vallotta a minap egy interjúban.
Fekete Vince: Vak visszhang. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015.
Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton. eloszekelyfold.com
2016. február 23.
Több tízezren olvasnak fel egy időben a világon Tamási Áron műveiből
Egyszerre olvas fel nyilvánosan kedden a világ 9 országában közel 39 ezer résztvevő Tamási Áron műveiből a VIII. Nemzetközi felolvasó maratonon. Az ötlet 8 éve Székelyudvarhelyről, László Judit zenetanár-művelődésszervezőtől indult el, és a közösségi összetartozás erejét hivatott növelni.
Csíkszeredában nyitották meg kedden egy órától a világszerte évente megszervezett felolvasó maratont, amelyen halála 50 éves évfordulóján idén Tamás Áron műveiből olvasnak fel a világ 9 országában, 170 településen. A regisztráltak száma szerint közel 39 ezren olvasnak fel az Ábel-regények szerzőjének írásaiból – tájékoztatott a főszervező Kájoni János megyei könyvtár osztályvezetője.
Kopacz Katalin elmondta, Csíkszeredában idén négyezren jelentkeztek a maraton, ez a legnagyobb  regisztrált szám a rendezvénybe bekapcsolódó városok közül. Hargita megyében összesen 19 ezren regisztráltak február 21-ig, ez megyék szintjén a legtöbb, nyilván, a szám mindenütt magasabb is lehet estére. Az osztályvezető érdekességként megemlítette: idén Belgiumban is két helyszínen olvasnak fel, a brüsszeli Magyar Házból és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő irodájából is több tucatnyian regisztráltak.
Az ötlet, hogy egy magyar szerző műveiből az egész világon, nyilvánosan tartsanak felolvasást, László Judittól, a székelyudvarhelyi Forrásközpont egykori munkatársától származik. A szándék szerint a közös felolvasás az összetartozást erősíti. Az első évben 1700-an kapcsolódtak be, a résztvevői rekord eddig a tavalyi negyvenezer fő volt.
Tamási-hangfelvételt is meghallgattak
„Az ízes magyar szavak a könyvekben laknak” – mondta a csíkszeredai nyitányon Szarka Gábor konzul, aki szerint az olvasás a fantázia erősítésére is kiváló, és ha olvasunk, saját filmünk rendezői is vagyunk. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkaközössége is bekapcsolódott a csíkszeredai maratonba, amelynek a Petőfi Sándor általános iskola V.-VI. osztályos diákjai voltak az első diák felolvasói. De hangfelvételről magát Tamásit is hallhatta pár percig a közönség.
A felnőttek közül Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője indította a sort, megköszönve a szervezőknek, hogy Tamásira esett a választás, aki a szerkesztőség számára „az alfa”. Hagyományosan az aktuális szerző fényképével és adataival ellátott, dekoratív könyvjelzőt is kapnak a felolvasók.
A Kájoni Könyvtár emellett Tamási műveiből és a róla szóló kiadványokból kiállítással készült. Érdekes összeolvasni az életrajzi forrásokat, dokumentumokat is tartalmazó kötetekből, hogy az író neve eredetileg Tamás János volt, az „i” betűt pedig szerzőként vette fel, miként azt a farkaslaki Tamások családjából kikerült diplomások tették.
A felolvasáshoz a helyszíneken csatlakozni kívánóknak a helyszíni szervezőkkel kell egyeztetniük – a rendezvény 18 órakor zárul.
2014 óta a Kájoni János Megyei Könyvtár a rendezvény főszervezője. A nemzetközi felolvasó maratonhoz bárhol a világon csatlakozni lehet, egyénileg és csoportosan is. Eddig választott szerzők: Benedek Elek, Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor és Tamási Áron.
2016-ban regisztráltak, országok szerint: 1. Románia:  32. 400 felolvasó  – 16 megye –  133  település – 210 intézményben 2. Magyarország: 4495 felolvasó–  22 település – 20 intézmény és magánszemélyek 3. Felvidék : 662 felolvasó – 7  település –  7 intézmény 4. Kárpátalja: 372 felolvasó – 4 település – 4 intézmény 5. Belgium: Brüsszel 25 felolvasó – 1  település – 2 intézmény 6. Írország: Dublin - nincs pontos adat a résztvevőkről 7. Németország: Bad König – 1 résztvevő 8. USA:  Los   Angeles,   Cleveland  61 felolvasó –   2     település   –  3  intézmény  (Magyar   Kulturális Szövetség, Bocskai Rádió, Cleveland magyar iskola) 9. Dánia: Kolding 2 felolvasó –  1  település
Gellért Edit. maszol.ro
2016. február 23.
Tamási Áront így még sosem olvastak
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
A maraton központi helyszíne a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár volt, itt mintegy háromszáz gyerek és felnőtt olvasott fel Tamási műveiből. „Az olvasás közösségépítő, összetartó erőt jelent, célunk, minél többen megszólaltatni egy nagy magyar író, költő műveit”– fogalmazták meg a maraton üzenetét a szervezők. Csíkszeredából húsz intézmény 3900 felolvasóval regisztrált, Hargita megyében 60 településről több mint 18 ezer személy kapcsolódott be a rendezvénybe, országszinten 16 megye 131 településén olvastak kedden. Idén nyolc országból – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Belgium, Írország, Németország, Egyesült Államok, Dánia – 5618 felolvasó jelezte, hogy részt vesz a maratonon. Főként iskolákból jelentkeztek csoportok, de számos más intézmény, szervezet tagjai örvendeztették meg egymást Tamási gondolataival, ugyanakkor egyéni jelentkezők is szép számmal voltak. 
A megyei könyvtárban a maraton első felolvasója Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője volt. „Igyekeztem aktuális olvasmányt választani, és mivel elég idétlen időket élünk, a Helytelen világ című 1931-es Tamási-kötet kezdő novellájából olvasok fel egy rövid részletet” – vezette fel a hallgatóságnak. Lövétei után Balog László, a Sapientia EMTE könyvtárigazgatója olvasott fel, majd Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársai.
Székelyudvarhely: nyolc óra szüntelen felolvasás a könyvtárban
Nyolc órán keresztül szünet nélkül olvasták fel a farkaslaki író műveit a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár öt termében. Kedden délelőtt a rendezvény megnyitásával tisztelegtek iskolájuk névadója előtt a Tamási Áron Gimnázium diákjai, a könyvtárban elsőként Laczkó György intézményvezető olvasott fel. László Judit szervező elmondta, kedden majdnem hatszázan tértek be a könyvtárba felolvasni, főként diákok, ám a délután folyamán többen családi programként vettek részt az eseményen. A Móra Ferenc, Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban teljes létszámmal bekapcsolódtak a maratonba.
dvarhelyen összesen tizenhárom intézményből 2817 részvevő, Székelykeresztúron pedig hét intézményből 1733 részvevő csatlakozott a nyolcadik felolvasómaratonhoz.
Gyergyószentmiklós: népszerű volt, jövőre is megtartják
Gyergyószentmiklóson több mint kilencszázan jelentkeztek be az eseményre és olvastak fel Tamási Áron életművéből. A kisebbeknek meséket, a nagyobb diákoknak pedig novellákat készítettek elő a Városi Könyvtárban. A nap folyamán egyébként bárkit szívesen fogadtak a felnőttek köréből is, a felolvasást reggel a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója, Fórika Sebestyén indította.
„A bejelentkezett több mint kilencszáz felolvasó nagy része középiskolás, de a város iskoláiból nagyon sok elemi osztályos is részt vett a rendezvényen. Tervezzük, hogy jövőre is csatlakozunk, megszervezzük e népszerű programot, hiszen a tavalyi hatszáz körüli jelentkező idénre több mint kilencszázra duzzadt” – mondta az igazgató.
Marosvásárhely: közel ezren olvastak fel
„Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, magyarázatot kerestem s néha írtam” – ez a Tamási Áron-idézet volt a mottója a marosvásárhelyi felolvasás záró ünnepi műsorának kedden délután a Bernády Házban, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az RMDSZ Nőszervezetének közös szervezésében. Brandner Emőke magyar nyelv- és irodalom szakos tanár a lapunknak elmondta, a gimnázium minden osztályában olvastak, összesen 55 tanuló vette kezébe kedden Tamási Áron valamelyik könyvét. Így az író publicisztikai írásaiból, novelláiból, regényeiből, színpadi műveiből, életrajzi írásaiból olvastak, illetve rövid jelenetet adtak elő.
Az esemény idején a tanárnő Tamásiról szólva kiemelte, hogy az író az életet tartotta a legfontosabb értéknek, székelynek vallotta magát, a többi nemzet tiszteletére biztatott. Az itthon maradást szorgalmazta, és bár ő a világháború után Budapesten telepedett le, sokat fontolgatta a hazatérést. Ő volt az, aki az 1937-es marosvásárhelyi találkozón először fogalmazta meg az anyanyelvi oktatás, kultúra fontosságát. Végül saját kívánságára itthon temették el. Ám hazajövetele még a koporsóban sem volt viszontagságoktól mentes. Az történt ugyanis, hogy Farkaslaka (románul Lupeni) helyett a román vasút először a Zsil-völgyébe, Lupénybe szállította az író földi maradványait.
A felolvasómaratonról A felolvasómaratont László Judit kezdeményezésére szervezték meg 2009-ben Székelyudvarhelyen, ahol Benedek Elek műveiből olvastak. A Kájoni János Megyei Könyvtár 2014-től főszervezője a rendezvénynek, együttműködésben Hargita Megye Tanácsával. Az évek során Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor műveit szólaltatták meg a felolvasók, az esemény nemzetközi szintűvé nőtte ki magát, tavaly közel 12 országban 40 ezren olvastak fel. Az idei rendezvénybe bekapcsolódók számát néhány nap múlva összesítik a könyvtár munkatársai. Jövőben Szabó Magda műveiből olvasnak fel a maratonon.
Antal Erika, Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro
2016. február 23.
Milyen volt a kötelező sorkatonaság?
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro
2016. február 27.
Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 27.
Vári Attila: A közeli. Távol
„A távolság megmérhetetlen, / csak a közelség mérhető”, írtam valaha, s most az öregedés arra kényszerít, hogy igazat adjak annak a kamasz-embernek, aki voltam. Első álmomból felébresztve meg tudnám mondani, természetesen, időjárásfüggő, hogy ha beülök az autóba, akkor esőben, fagyos úton, szikrázó napfényben hány óra alatt lehetek Lemhényben, Marosvásárhelyen vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Mert ezek az én közelségeim.
Emlékeim között lapozgatva, nem tudom pontosan, hány éves voltam akkor, amikor először jártam Háromszéken. Talán óvodás lehettem. Nagyapám katonatársát látogattuk meg akkor. A kertjének érett szilvaillata volt, tömtem magamba a szilvát, szinte kék árnyékuk volt a fáknak a hullott gyümölcstől. Katlanon, rézüstben fortyogott a lekvár, így hát nekem Háromszék (lett légyen szó buja tavaszról, burjánzó nyárról, élveteg őszről), máig azonos azzal az illatozó képpel. Következő emlékem is távolibb múltból való, kisgyermekkoromhoz jóval közelebbi, mint mai életkorom (lám-lám, a közel és a távol fogalma, milyen viszonylagos). 1963. Tizenhét éves vagyok, egyetemista a színiakadémián, s az éjszakai vacogtató utazás végcélja a fűtetlen vonaton Sepsiszentgyörgy. A kislány. Barátom, Visky Árpád vár, aki a Színház Kalauz, Opera Kalauz mintájára, szóbeli szerzője a Bodega Kalauznak, így hát, az állomási becsületsüllyesztővel kezdve a napot, a főtér környéki (ma már lebontott) Őrkőben folytatjuk tagjaim és kedélyem oldását.  – Kettőig van órája – mondta, aztán elmagyarázta, merre van a gimnázium, mert ő próbára sietett. Rengeteg idő, reménykedtem, hogy az órák közti szünetben meglátom az udvaron a Madonna-arcú kislányt, de nem, s felfedeztem a közeli melegedőt, a Múzeumot. Kályháiból a távoli múlt fagyot lehelt. Inkább kint sétáltam a zúzmarától recsegő hóban, aztán végre megláttam Őt. Kamaszkorú félszeg vagyok, egyáltalán nem tolakodó. Ő belém karol, egészen felnőttes, s már nem is érzem a csontomig ható hideget. A főtéri park fái között térdig ér a hó, aztán felkanyarodunk egy meredek utcán. A kapuban búcsúzkodnék, de behív, olyan természetesen, hogy szabadkozni is elfelejtek. A lakásban antik bútorok, rengeteg festmény a falakon. Édesapja végigmér.  – Te a Sanyi fia vagy? – kérdi, s a felesége rátromfol. – Hát persze, hogy a Sanyikáé, a szeme állása, az orra…
Megebédeltetnek, aztán magunkra maradunk. Elmondom a verset, amit neki írtam, Áprilyt olvasunk, Szabó Lőrincet, aztán amikor már annyira oldott a hangulat, hogy megcsókolnánk egymást, indiánüvöltéssel a húga vonalzóval támadja a fejemet, s a kamaszkorú cselédlány az ajtóban vihog.  – Vá-rri-kata – kiáltja minden suhintásnál, jól megnyomva az R-eket. – Ata –, javítja ki a nővére, de még több mint harminc évvel később is úgy szólít az édesanyja, hogy „várri-kata”. Este későn Őrkő, Zsoldos Árpi jön Viskyvel és Bíró Iván Géza is, a díszlettervező. Részegség hajnalig. A színházi portást nem lehet felkölteni, nem alhatok Zsoldos öltözőjében, s marad Visky. Földszintes kis utcákon támolygunk, az a gyanúm, már megkerültük a várost, aztán végre célhoz érünk. Hideg albérlet, talán hidegebb is, mint a kinti szibériai idő. Árpi kinyitja a csempekályhát, a tűztérben karvastagságú gyertya, meggyújtja, s csak a kályharostélyt csukja vissza, villanyt olt. Mintha tűz lobogna a kályhában. A falon reszkető tűztánc-vetület.
 – Az illúzió – mondja. Valahogy elalszunk.
Ugorjunk. 1968. február. 
Sepsiszentgyörgy. Tavaly megjelent az első könyvem, januárban Budapesten jártam, s könyveket küldtek Farkas Árpádnak, azokat hozom.
Készülőben az első száma a Megyei Tükörnek. Névsor, hogy Dali, a főszerkesztő, kiket akar még a laphoz. Harmadéves vagyok ekkor Kolozsváron, s irigykedve hallgatom a neveket. Szabályos kétségbeesés fog el. Egyedül maradok nélkülük az általam sosem szeretett egyetemen. Egy hét múlva újra Sepsi, a szerkesztők a Fogolyán-szanatórium épületében működő pártszállóban laknak, nekem is jut egy ágy. Már éppen a második lapszám érkezik a brassói nyomdából. Az ideiglenes szerkesztőségben mindenki röhögőgörcsöt kap az egyetlen apróhirdetéstől. „Csak kapitális szarvasagancsokat vásárolok magam és barátaim részére. Érdeklődni titkáromnál…”  Ez valójában a szarvas-klub, a felszarvazott férjek klubjának születésnapja, ahol minden férjnek kijár a megelőlegezett zászlósi rang, s fennebb léptetheti felesége vérmessége, de a legmagasabb rendfokozat örökre Simó Ferenc ideggyógyászé. Ő a vezérezredes.
Este Bíró Iván Géza műtermében, s ha a korábban említett sepsiszentgyörgyi utam egy Madonna-arcú barna kislány miatt esett, most találkozom azzal a szőke kislánnyal, akiért aztán tavasszal, nyáron, visszajárok. Kolozsvár. Mintha izzó parázson járnék. Király Laci még Felsőbányán tanít, s az egyetlen ember, aki megért, aki miatt mégis élhető a város, az Kányádi. Többes számban. Kányádiék. Magdi és Sándor. Hallani sem akarnak arról, hogy az egyetem befejezése előtt Brassóba szegődjek az Új Idő című hetilaphoz, ahová Balogh Edgár nagyvonalúan beajánlott.
Brassó. A főszerkesztő nem rossz ember, de nem érintette meg az 1968-as esztendő szele. Itt még az ötvenes évek parazsa szunnyad a hamu alatt. Alatta, mert valóban hamuszürke a lap. De arra jó, hogy átjárjak udvarolni Sepsire, s mert közben Farkas lakást kap, Erzsébet olyan természetességgel veti esténként az ágyamat (aztán még évekig), mint aki biztosan tudja, hogy megint itt maradok... A késő ősz hazarepít Vásárhelyre, de a Vörös Zászló főszerkesztője hintáztat. Sütő szerint nem mer felvenni. Éppen Andrásnál vagyok, amikor betoppan Komáromi Misi, ő Kovásznán kórházigazgató, együtt megyünk haza a szüleimhez, ebédre hívták, s az ebéd végén azt mondja: 
– Viszlek a Tükörhöz.
1968. december. Mikulás előtti hangulat a szerkesztőségben, Dali örömmel fogad, átküldenek a megyéhez, alá kell írnom valamit, s mert éppen fizetésnap van, kiderül, hogy már rajta vagyok a listán, megkapom a szerkesztőségtől a havi fizetésemet.
Maradok. Farkasné tavasszal beköltözik Brassóba, ott van a nyomda. Ő korrektor a lapnál, babát vár, megterhelő lenne az ide-oda utazgatás. Árpáddal bitoroljuk az új lakást. Főzünk, mindenen hajba kapunk. Előzőleg hűlni tettük a teraszra a palackokat, s azok a fagyban szilánkká törtek, ezért mindegyre ellenőrzés, hogy oda ne égjen az étel. Hol én, hol pedig Cini szakácskodik. Szárazborsó-főzelék sült-füstölt kolbásszal, de a végeredmény vaddisznó-ölő golyókeménységű csapágysörét lett. – Te öntöttél rá hideg vizet, attól edződött meg – vádoljuk egymást évekig, ha jobb dolgunk nem akad. Két és fél év a Tükörnél, s amikor elszegődök Bodor Pálhoz, a tévé magyar-adásához, már nős vagyok. A feleségem Marosvásárhelyen színész, de berecki születésű, hatalmas rokonsága itt él. Lemhényben, Szentkatolnán, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is sok a rokon. Sok értelmiségivel barátkoztam össze csavargásaim közben a megyében, s egy írásom miatt a megyei pártbizottságnál azzal jelentenek fel, hogy „minden papnál, orvosnál van fogkeféje” (sic!). Munkahelyem Bukarest. Ingázom marosvásárhelyi lakásunk és a főváros között. Ez átlagban két út hetenként. Ha nem repülök, akkor marad a vonat, s emiatt születik a „megpihenős” találékonyságom. Munkám végeztével felülök (pontosan délben) a nagyváradi gyorsvonatra, Brassóban átszállok, irány Sepsi, a Sugás vendéglő. Itt, Szentgyörgyön, a Farkas családot boldogítva bevárom az éjfél után érkező, Vásárhely felé menő vonatot, s mert ezek között nincs tizenkét órás különbség, nem számít megszakításnak, így a tévénél nem is tudják, hogy havonta többször is Sepsin van a házam-hazám. Ideköt Bogdán Laci (szigorúan titkos társaságunk), neki is félelmetes a memóriája, s feleselő játékainkban olyanokon röhögünk többek között, hogy nem hiszik, hogy létező erdélyi magyar költőről beszélünk, idézve Széfeddin Sefket bey viselt dolgait. Aztán kirúgnak a tévétől, egyre több időt töltök Farkasnál s a Sugás törzsasztalánál. Aztán ismét négy év Bukarest, filmrendezőszakos egyetemistaként a hétvégeket rendszeresen újra itt töltöm. Aztán ’83-tól végleg Magyarország…
2001–2006. Öt év diplomáciai szolgálat Bukarestben, minden hétvége: Sepsiszentgyörgy.  Távolság? Közelség? Gyermekkoromban a nővérem lovagolt, s az edző odarakott, hogy járassak egy lovat, s amikor az kitépte kezemből a kötelet, az öreg rám rivallt. – Ne engedd el a pányvát – aztán később: – Ne csavard rá a csuklódra, mert magával ránt.
Barátommal hegymászó túrán, elmagyarázza, hogy soha ne használjak teljes kötélhosszt, kell tartalék, s ugyanezt mondja egy halász, a Deltából kihajózva a tengerre. Filmeznék, s azt szeretném, ha horgonyt vetnénk. – Nem lehet, a lánc teljes hosszát kellene használni, s ha hirtelen feltámadna a szél, megfeszülne, mint egy hegedűhúr, nem lehetne lazítani a csörlőzéshez. Ez az én Háromszékem. Pányva, hegymászókötél, horgonylánc, amely azt a biztonságot jelenti számomra, hogy kötve vagyok megkötözetlenül.
Sorsom  Élhettem volna  Korondon.  lehettem vón agyag  korongon,  égettek volna,  lennék váza,  magam,  kinek hittem,  vagyok csupán  váza. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. március 11.
Székelyföld szelleme Uzon fölött
Mióta Budapestről visszaemigráltam Erdélybe, Székelyföldre, évente vissza-visszahívogatnak falunapokra meg iskolai szavalóversenyekre egyik „szülőfalumba”, Uzonba. Első szülőfalum Bukarest, ezért kárpótol születésnapom, mely egybeesik a Horthy Miklós kormányzóéval… Az idei szavalóverseny is fölért egy családi ünneppel. Hadd említsem meg a falu nagy szülöttjének, Beke György írónak, a 20. század Orbán Balázsának egyik gyásznapját. A 70-es évek derekán történt az uzoni iskolai ünnepségen, hogy Bekét meg sem hívta a kommunista román vezérkar az ünnepre, könyveiből egyiket sem állították ki. Hát sétáltunk a faluban, mint kivetett uzoniak… Odabenn Stanca Constantinék az asztaloknál.
Tizennyolc 1–4. osztályos emberke mondott most verset Kányádi meg Kovács András Ferenc tollából. Miért csak tőlük, nem tudom. Az áhítat és angyali szép magyar beszéd ünnepe volt számomra. Nem is volt talán versenyszellem és -hangulat bennük, és bennem sem. Ittam a szavaikat, akár kezdő tanárként hajdan.
Amire figyelnünk kellett az alkalmi bizottságban, a szöveghűség, a tiszta, helyes beszéd, hanghordozás és átélés – és mindez bizony ott volt a szavalók szíve-lelke mélyén. És szólok utólag, amiről ott is szóltam és ugyanolyan vigyázattal, hogy a tiszta hangejtés-lejtés példája volt ez a két óra. A tájszólást íróként is védve kell elmondanom, senkinél nem hallottam mást, mint a tiszta, irodalmi magyar nyelv hanghordozását. És látnom lehetett, ahogyan gyönyörködött Szabó Margit tanár, iskolaigazgató és a körzeti meghívott tanárok, tanítók csoportja is bennük.
Jelen voltak Bodok, Uzon, Nagyborosnyó községek iskolái, Sepsiszentgyörgyről az Ady Endre- és Gödri Ferenc-iskola tanulói, pedagógusai. Igaz, nem vetélkedő volt Uzonban, hanem fölmutatás, remek tanítóik jóvoltából. Mindenki nyert, minden tanuló és minden falu, iskola. Leginkább viszont a láthatatlan magyar nyelv, a mindenütt jelen levő, akár a dédnagyanyák szelleme életünkben. Eszembe jutott az iskolaalapító s névadó Tatrangi Sándor is (1797–1875), aki vagyont, bennvalót, földet és épületet adott egykor a gyermekek oktatására, nevelésére. Boldog szelleme ott lehetett, akár a Gábor Ároné, Orbán Balázsé, Beke Györgyé, az iskola és Székelyföld fölött.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. március 19.
Tőkés László európai parlamenti képviselő volt a fővédnöke a kiskunfélegyházi Közép-Európa Klub március 18-19-én megrendezett környezetvédelmi konferenciájának.
Az 1994-ben létrejött civil szervezetet híven jellemzi képi szimbólumának felirata: „Mentsük meg szülőföldünket, a Kárpát-medencét! / Cselekedjünk együtt a környezet- és klímabiztonságért!” A klub Kárpát-medencei feladatok a 21. században elnevezésű, másfél évtizede indult programja keretében zajlik a mostani tudományos szakértekezlet, amelynek címe: Gyilkos vagy humánus gazdaságot a Kárpát-medencében.
A szakma jeles képviselőit, az előadókat és az érdeklődőket a pénteki kezdőnapon Kelemen József, a Közép-Európa Klub elnöke köszöntötte. A Kiskunság fővárosának nevében Csányi József polgármester üdvözölte az egybegyűlteket. A konferencia levezető elnökeként Varga Zoltán ökológus, debreceni professor emeritus nyújtott szakmai bevezetést és eligazítást a részvevőknek. 
Megnyitó beszédében Tőkés László a Közép-Európa Klubbal kialakult személyes kapcsolatáról szólva nagy elismeréssel méltatta annak példamutató tevékenységét. A „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” elvének szellemében értékelte Kelemen József hivatástudó munkásságát, a közép-európai térség természetvédelmének, valamint a mesterségesen meghúzott határok által felszabdalt Kárpát-medencei nagyrégió – mint „tökéletes földrajzi és politikai egység” – eredeti állapotának a megőrzése és helyreállítása szolgálatában. „Egy gyilkos és öngyilkos történelmi korszak nehezékétől szabadulva és visszahúzó erejét leküzdve a Kárpát-medence teremtett valóságából fakadó összetartozását, földrajzi-természeti egységét közös erővel kell érvényre juttatnunk” – mondotta az erdélyi képviselő, a térség népeinek együttműködését, ezzel együtt pedig a külhoni magyar közösségek, illetve Erdély alanyi jogú, autonóm szerepvállalását szorgalmazva ebben a korszakos jelentőségű törekvésben. 
Európai képviselői minőségében Tőkés László átfogó tájékoztatást nyújtott a természeti katasztrófával fenyegető verespataki bányatervvel szembeni európai parlamenti fellépéséről, valamint a romániai, illetve erdélyi erdők védelmében kifejtett tevékenységéről – készséggel felajánlva, hogy a konferencia, illetve a Klub ajánlásait is megjelenítse az Európai Unió törvényhozásában. 
A megnyitást követően a víz világnapjáról való ünnepélyes megemlékezésre került sor, mely napot az ENSZ égisze alatt immáron több mint egy évtizede március 22-én tartanak meg világszerte. Ebből az alkalomból a Móra Ferenc Gimnázium egyik diákja Kányádi Sándor Ének a forrásról című költeményét adta elő.
Szakelőadások következtek, majd a konferencia szünetében Visy Zsolt régész, professor emeritus a Közép-Európa Klub Verespatak múltja, jelene és jövője képekben című vándorkiállítását nyitotta meg, mely néhány évvel ezelőtt már Brüsszelt, az Európai Parlamentet is megjárta.
Délután további rangos előadásokkal folytatódott az értekezlet, amely hozzászólásokkal, kérdésekkel és válaszokkal, valamint a konferencia elnökének összefoglalójával ért véget az első napon. 
Március 19-én Állásfoglalás és ajánlások megfogalmazásával zárul a konferencia. A szervezőknek feltett szándékuk, hogy hosszú távon egy Kárpát-medencei Környezet- és Klímabiztonsági Központot hozzanak létre Kiskunfélegyházán. itthon.ma/karpatmedence