Sors és vállalás
Növekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát.
Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték.
Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története.
Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt.
„Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő.
Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár)

Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Nemzet Művésze lesz Kányádi
Új elismerési formát hozott létre a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) – a Nemzet Művésze elismerést tíz kategóriában összesen 69 Kossuth-díjas, a táncművészek kivételével 65 év feletti alkotó kapja meg.
A díjazottak listáját csütörtökön hozták nyilvánosságra Budapesten, többek közt kitüntetésben részesül Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc. „Nagyon alapos, hosszú válogatás alapján, vitákkal, összehasonlításokkal történt a döntés, amely egyöntetű volt, meghozatalakor pedig a szociális szempont is számított” – mondta Fekete György, az MMA elnöke.
Csillagokat kerestek
A díjat a törvény alapján a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, leginkább elismert – előzőleg Kossuth-díjban részesített és 65. életévét, tánc-, valamint cirkuszművész esetében 50. életévét betöltött – képviselői kaphatják, személyes megbecsülésük, méltó életkörülményeiknek biztosítása céljából. „Nem sztárokat kerestünk, mert azokat csinálják, hanem csillagokat, mert azok születnek. A díjazottak a magyar kultúra és művészet mennyboltján a csillagok” – fogalmazott az MMA elnöke.
Az Országgyűlés a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére tavaly döntött az életjáradékkal járó elismerés megalapításáról, az MMA-törvény módosításával. Az életjáradék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint. A díjakat az MMA megalakulási dátumához kapcsolódóan, november 5-éhez kötődően adják át, pontos időpont még nincs.
Erdélyi díjazottak
A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képző-, a színház- és a zeneművészet terén tízen-tízen, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet. Kányádi Sándor mellett két másik jeles erdélyi személyiség – Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajzkutató – is részesül a Magyar Művészeti Akadémia által alapított, idén első alkalommal kiosztott Nemzet Művésze-díjban.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Erdélyi bárka
Kedden délután mutatták be az érmihályfalvi Máté Imre Városi Könyvtárban az Erdélyből elszármazott Serdült Benke Éva Erdélyi bárka című kötetét. A könyv A 20. századi erdélyi „gályarab”-prédikátorok című fejezetében az 1956-os forradalom idején meghurcolt, illetve mártírhalált halt áldozatokkal is foglalkozik, név szerint Sass Kálmánnal, Csiha Kálmánnal, Balaskó Vilmossal, valamint Fülöp G. Dénessel.
Serdült Benke Éva jelenleg Magyarországon, pontosabban Pakson élő tanár, író. Írásai a ‘90-es évek eleje óta jelennek meg. Az Erdélyi bárka című könyve tizennyolc írást foglal magába, többnyire történelmi és művelődéstörténeti esszéket. A könyv a szekszárdi Babits kiadónál látott napvilágot. Serdült Benke Éva kötetének témája Erdély régmúltja és közelmúltja, célja a kulturális értékek összegyűjtése, a szülőföld történelmi eseményeinek egyfajta megközelítése.
Az Erdélyi bárka találó cím. Azt jelenti, hogy mindent, ami magyar érték, összegyűjtendő a közös bárkába, és mindenkinek kötelessége azt megőrizni az utókor számára, a történelem és az élet viharaiban is.
A mihályfalvi tékában az írónőt Gheri Judit könyvtáros köszöntötte, majd moderálta a beszélgetés fonalát. A szerző beszélt könyvének történetéről, bemutatóiról, amelyek Erdély- és Partium-szerte estek meg, illetve említést tett Életem, Erdély című legfrissebb kötetéről is, amely alig néhány hete jelent meg Marosvásárhelyen.
A könyvbemutatón közreműködött a Darabont Aliz dirigálta Veres László Zsolt Városi Kórus, valamint Szabó János, a helyi Móka színjátszó csoport vezetője, aki elmondta a kötet mottójaként szereplő Kányádi Sándor Nóé bárkája felé című versét, majd részleteket olvasott fel a bemutatott kötetből.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Újra kell értékelni az életművet
Két napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is.
"A látásunkat szabadította fel"
Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott.
A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát.
"Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere).
Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot.
Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen.
A Kálvin-értelmezés vitája
Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája).
A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök.
Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki.
Sürgős a kritikai kiadás elkezdése
A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt.
Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta.
G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni.
Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében.
Kritikai gettóban
Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban).
Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál.
Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált.
Tetemre hívás
Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá.
Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula.
Elindul a lavina?
– Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út.
A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula.
– A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János.
Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely

Átadták a Nemzet Művésze díjakat
Mások mellett Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszoklevelet tegnap a Pesti Vigadó épületében.
 „Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik” – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különlegesen sokat adtak nekünk.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kitüntetések erdélyi művészóriásoknak is
Első alkalommal adták át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszoklevelet hétfőn a Pesti Vigadó épületében.
A rangos kitüntetést erdélyi személyiségek, Kányádi Sándor költő, Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajztudós is megkapták. Rajtuk kívül olyan neves alkotók részesültek az elismerésben, mint Törőcsik Mari színművész, Rubik Ernő építészmérnök, tárgytervező, Jókai Anna író, Szabó István filmrendező, Korniss Péter fotóművész, Melocco Miklós szobrászművész, Sebő Ferenc népzenekutató, népzenész, Novák Ferenc koreográfus, Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész, zeneszerző vagy Tandori Dezső költő, író, műfordító.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda és, 69-en kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévét betöltő képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint.
Díj a kulturális gazdagságért
„Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik” – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek átfogni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különlegesen sokat adtak nekünk. Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, irodalom, zeneművészet, képzőművészet filmművészet, építőművészet, táncművészet, iparművészet, fotóművészet, népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
„Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjjal járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit” – jelentette ki a miniszter.
Méltatlan helyzetet korrigáltak
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjat odaítélő bizottság „komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos” döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb 70-en viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. „A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek” – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb.
A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a nemzet színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a magyar mozgókép mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november 5-éhez kapcsolódva adják át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában 12-en, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
A díjátadó ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
Székelyhon.ro

Átadták az elismeréseket
Hétfőn, a Pesti Vigadó épületében többek között Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszok-levelet.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda, és hatvankilencen kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévüket betöltött képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 ezer 500 forint.
"Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik" – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különösen sokat adtak nekünk.
Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet, a filmművészet, az építőművészet, a táncművészet, az iparművészet, a fotóművészet, a népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
"Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjhoz járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit" – jelentette ki a miniszter.
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjról odaítélő bizottság "komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos" döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb hetvenen viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. "A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek" – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím viselése nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb. A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a Magyar Mozgókép Mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház Mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november ötödikéhez kapcsolódva adták át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészeté és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
Az ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
"…tudom a titkot, áldás, áldás…"
Magyar írók asztalánál
Alkotói világok, dallam és politikum, újat teremtő visszaút- és mindent elsöprő anyaságélmény találkozásának szolgált színhelyéül múlt csütörtökön a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár lassan hagyományossá váló rendezvénye, a magyar írók idén is telt házas estje fordított forgatókönyv szerint zajlott: a meghívottak – Szilágyi Ákos, Dragomán György, Szabó T. Anna és Péterfy Gergely – műveikből felolvasva teremtették meg a párbeszédmozaikok hangulatát. A vendégekkel Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke beszélgetett.
Elsőként Szilágyi Ákos kínált ízelítőt Baglyok könyve című, a politikum ragadozó és prédamadarait "megéneklő" verseskötetéből. A Szól a kuvik már című vers egyedi előadása után magától adódott a lírai szöveg zeneiségére vonatkozó kérdés.
– A dallamról leválaszthatatlan a szöveg. Ezt igazolja a Kalevala, a trubadúr költészet. A középkor végéig nincs néma olvasás. Zümmögő kolostorokról beszélhetünk. Most pedig, az internet világában, amikor minden multimédiális, ez még inkább érzékelhető. (…) Arany Jánost is így, hangosan kell mondani. Lehetetlen némán olvasni az V. Lászlót, abba beleőrülök – mondta a költő, majd a politikai költészet kapcsán így fogalmazott:
– Mindannyian közemberek vagyunk, és a hatalom természeténél fogva állandóan súrlódunk. Újabban a halk szavú lírikusoknál is ezt vettem észre… Akárhogy rakjuk össze a lírai motívumokat, kifejezésre jut a politikai üzenet.
Szilágyi Ákos a tragikusan elhunyt Borbély Szilárdhoz írt versével a magyar irodalom ez évi nagy veszteségére emlékezett.
Út a fához
Dragomán György Máglya című új regényéből olvasta fel a Látóban megjelent részletet. A marosvásárhelyi származású író elöljáróban elmondta, hogy ez az első olyan műve, amelyben nem fiúk szólalnak meg, hanem egy 13 éves kamasz lány, a felolvasást követő rövid beszélgetés során pedig azt is elárulta, hogy a regénynek egyetlen valós szereplője van, a központi elemnek számító diófa, amelyet nagymamája egykori fájáról mintázott.
– 1988 szeptemberében onnan indultunk Magyarországra. Emma egy ilyen kertben él. Sokat írtam arról a fáról. Ma már nincs ott, de meg akartam nézni a helyét az égen, és láttam is.
Mészáros Sándor arra kérdezett rá, hogy miért kellett kilenc évet várni erre a regényre, és feszélyezte-e az alkotásban az írót a korábban megjelent mű, A fehér király sikere.
– Úgy gondolom, hogy megérte azt a kilenc évet az életemből ez a könyv. Miközben írtam, egy másik regényen is dolgoztam, és azt hittem, hogy az lesz meg hamarabb – emlékezett vissza Dragomán György a "kilenc szűkös esztendőre".
– Néha az emberek megszántak, és már nem kérdezték, hogy mikor lesz meg – jegyezte meg viccesen, majd azt is kifejtette, hogy második regényének népszerűsége nem nehezítette és nem is könnyítette az alkotás folyamatát, de megvolt benne a késztetés, hogy új könyvével még többet nyújtson.
Gyermek- és anyalét bűvöletében
Az író felesége, Szabó T. Anna érdekes "kulisszatitkokkal" egészítette ki a Dragomán-regények születéstörténetét.
– Az első könyvét öt évig írta, de nem szólt róla senkinek, azt mondta, hogy műfordítói munkát végez. Az nehezebb időszak volt – mondta a költőnő, majd arra is felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy a harmadik regényt, a Máglya címűt elolvasva lehet igazán megérteni A pusztítás könyve című első művet.
– Te hogy vagy költő, miben más a munkamódszered? – tette fel a kérdést Szabó T. Annának Mészáros Sándor.
– Én is rengeteget dolgozom, esszét és novellákat is írok, ez ellen a kisfiam kétévesen úgy tiltakozott, hogy elvágta a kábelt. Regényírással nem mertem próbálkozni, én ugyanis csak éjjel tudok dolgozni. Ha tudnék délelőtt, akkor írnék regényt. Ha bármit elcserélhetnék, az a reggeli frissesség lenne.
A versek személyes hangvétele kapcsán a költőnő elmondta, hogy eleinte nem akart személyes lenni, nagyon szerette az objektív verseket, első gyermeke világra jöttekor, a szülőszobában, a jövő-menő emberek között változott meg ilyen értelemben az ars poeticája, ahhoz képest ugyanis, aminek abban a helyzetben kitéve érezte magát, a személyesség "semmi". Mint azt a közönség tetszésnyilvánítása is érzékeltette, az irodalmi est legintenzívebb élményét Szabó T. Anna felolvasása nyújtotta. "Nagy, meleg, eleven, fészekadó/ csókol és dúdol és elhagy" – szólt a gyermeki panasz az Elhagy című kötet címadó verséből, majd a Hangok a várakozásban lélegzet-elállító lélekképei vetítődtek ki a hallgatóság elé: "Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben/ ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás…"
Nagyapák kiváltsága
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéből nyújtott irodalmi "kóstolót". A budapesti származású író a felolvasás előtt elmondta, hogy számára azért nagy megtiszteltetés jelen lenni ezen a találkozón, mert az apját a Dragomán György édesapjához fűző barátság révén Vásárhely az ő városa is, kívülről régóta figyeli, és mindig úgy érzi, hogy egy kicsit hazajön ide.
Az est házigazdája nagyapjával, Jékely Zoltánnal való viszonyáról kérdezte az írót.
– Nagyszülőnek lenni egy kivételesen tolvaj helyzet. Olyan szeretetet lophatsz, amit az apai helyzetből adódóan nem lehet – jegyezte meg Péterfy György, aki költő nagyapjával való kapcsolatából az egyértelmű szeretetet, illetve azt emelte ki, hogy Jékely Zoltán a maga részben szász, részben székely identitásával, és azzal, ahogy Schubertet, Mozartot, a német és latin irodalmat finoman felkínálta neki, azonosságtudatának alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Nagyapja könyvtárában talált rá arra a Kazinczy- levélre is, amelyből először hallott Kazincy barátjának, Angelo Solimannak, a megnyúzott és kitömött négernek a történetéről, amelynek éveken keresztül a bűvöletében élt. Ebből a történetből született legújabb regénye, melynek elolvasásához az irodalmi est közönsége is kedvet kaphatott.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Gábor Áron életútja
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész*, a Háromszék külső munkatársa, a székely tankönyv társszerkesztője, a Történelmi Magazin főszerkesztője. Mint az utóbbi években megszokhattuk, az esztendő végéhez közeledve megjelenik egy-egy Kádár-könyv.
A történész korábbi munkái után 2010 óta sorozatban adta ki újabb könyveit: Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története. Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság, s idén, az 500. évforduló tiszteletére a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent egy kisebb lélegzetű munkája Hallottátok Dózsa György hírét? címmel. A nyomdából frissen kijött könyv Gábor Áron életútját ismerteti. A széles bibliográfiára támaszkodó, a forrást megjelölő munka nem száraz dolgozat, történész és publicista ötvözeteként jellemezhetnénk a szerzőt. Kádár Gyula vallja: írásait a ma emberének szánja úgy, hogy azokat széles körben olvassák, de a szakember is használhassa. A történelmi ismeretek közlése révén nevelni akar. Olvasmányosságra törekszik, mert a száraz történelmi szaktanulmányokat többnyire csak szakemberek veszik kézbe.
Kádár e könyvében tudatosítja, hogy az ágyúöntés és az ágyúk felszerelése csoportmunka, amelyben nagyszámú szakember és munkás vesz részt. Ennek irányítása hárul Gábor Áronra. Az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül nincs ágyú, nem kerül sor a dicsőséges önvédelmi harcra. Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepe mellett a szerző kiemeli a tényt, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. Hangsúlyozza, Gábor Áron legnagyobb érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását. A könyv megpróbálja a mítoszok lebontását is. A köztudatban úgy él, Gábor Áron a kökösi hídnál esett el. Ezt hirdeti Gábor Áron 1892-ben állított eresztevényi síremléke vagy Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című nagyméretű festménye, továbbá Kányádi Sándor A kökösi hídon című verse. Ezzel ellentétben Gábor Áron őrnagy, a székely tüzérség főparancsnoka Uzon mellett, a mai vasúti feljáró közelében esett el, és nem Kökös közelében. Sombori Sándor és Földi István regényei irodalmi alkotások, melyekben szárnyal a fantázia – jelzi a szerző. Hozzáteszi, a mítoszteremtés már 1848–49-ben megkezdődik. Jókai Mór az Esti Lapokban megrajzolja a „keveset tanult közvitéz” alakját. Kőváry László történész Gábor Áront mint egyszerű szántó-vető embert mutatja be, megteremtve a népmesei hőst, aki székely furfanggal, leleményességgel ágyút önt. A szerző szilárd meggyőződése,  annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról, még mindig szükség van kutatásra. Kádár Gyula úgy véli, hogy Gábor Áron életrajzát megírni csak az általános történelmi háttér ismertetésével lehet, ezért életét és munkásságát tematikus rendszerezéssel teszi áttekinthetővé. A keménykötésű, illusztrációkkal gazdagított könyv függelékében olvasható többek között Gábor Áron 1849. május 12-én írt levele, melyben beszámol a Kossuth Lajossal való találkozásáról, valamint az a korabeli leltár, amelyben felsorolják az uzoni-kökösi csatában elesett Gábor Áronnál talált tárgyakat, köztük a négycsövű forgópisztolyt, egy kis bronzcsövű, ágyú alakú pisztolyt, a tiszti- és csatakardját.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének kétszázadik évfordulójára írta e könyvét. Azt az embert mutatja be, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképévé vált.
Év vége közeledtével elmondhatjuk, saját olvasmányon kívül karácsonyi ajándéknak is szánható a könyv. Kádár Gyula könyvei mellett megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgy könyvesboltjaiban. Megrendelhető a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen vagy a 0740 026 450-es telefonon.
* Kádár Gyula: Gábor Áron életútja, Csíkszereda, 2014
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kriterion Koszorú Kányádi Sándornak
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion Koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget.
2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor költő, közéleti személyiség sok évtizedes munkásságát jutalmazza Kriterion Koszorúval, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagyhatású verseiből készített válogatások a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először. Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja.
A Kriterion Koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza. A kitüntetést egy későbbi időpontban adják át – közölte a Kriterion Alapítvány Kuratóriuma.
Székelyhon.ro

Kányádi Sándor kapja a Kriterion-koszorút
Kányádi Sándor kapja ezúttal a Kriterion-koszorút. A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion-koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget.
2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor költő, közéleti személyiség sok évtizedes munkásságát jutalmazza Kriterion-koszorúval, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagyhatású versei a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először verseskötetek formájában.
Az indoklás szerint Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja.
„A Kriterion-koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza. A kitüntetést egy későbbi időpontban adjuk át” – közölte a Kriterion Alapítvány kuratóriuma.
Krónika (Kolozsvár)

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A semmiből született Cimborák (Nagykorú a sepsiszentgyörgyi bábszínház)
Megalakulásának 18. évfordulóját ünnepli a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. A Tamási Áron Színház tagozataként induló intézmény gyermekek és szülők tízezreit szoktatta minőségi produkciókhoz; anyagi hátterét és kreativitását is jelzi, hogy a legtöbbször megtapsolt előadást – Marék Veronika Surranó és Brekkenő című meséjét – Nagy-Kopeczky Kálmán egymagában rendezte és játszotta, és mindössze egy szakadt tornacipő, egy ócska kalap, egy kartondoboz és egy nejlonzacskó kellett ahhoz, hogy lenyűgözze izgő-mozgó közönségét. S miközben a város és a megye óvodásai, kisiskolásai, sőt, újabban nagydiákjai számára is természetessé vált, hogy a művészi igényű bábelőadások elérhető közelségben vannak, a szakma is felfigyelt az itt folyó munkára: 2001-ben a határon túli magyar anyanyelvű bábszínházak nyíregyházi fesztiválján a Minden egér szereti a sajtot (Urbán Gyula-feldolgozás) megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját, 2002-ben a Tejkút (Király Kinga Júlia) pedig a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát az erdélyi bábszínházak közül elsőként. 2014-ben a Kolozsváron megrendezett PUCK báb- és marionettszínházak nemzetközi fesztiválján a sepsiszentgyörgyi Cimborák egy Benedek Elek-mese, A szegény ember királysága című produkciójával a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat. Mindhárom előadást Nagy-Kopeczky Kálmán rendezte, a társulat alapítója, igazgatója, rendezője, bábszínésze, ügyintézője és mindenese, aki olykor maga is sokallja mindezt, de elfelejtkezik a nehézségekről, ha a gyermekeket vendégül láthatja birodalmában. Ugyanis szabad idejében a megyei művelődési központ népmesére épített rendezvényein – az egyaránt sikeres Mesekunyhó-pályázaton és a Mesélő Háromszéken – is szerepet vállalt mint Meseország királya. Úgy jutott eddig a rangig, mint a népmesék szegénylegénye: elindult a nagyvilágba boldogulását keresni. – Elmentem tanulni, és egy véletlen folytán Veszprémbe kerültem. Ott tudtam meg, hogy milyen fontos a gyermekek lelki és szellemi fejlődése, érzelmi nevelése, befogadó- és problémamegoldó képessége, életrevalósága szempontjából a bábszínház, és bár marasztaltak volna ott is, rájöttem, hogy itthon a legközelebbi társulat a marosvásárhelyi, így hát hazajöttem. Baróton harminc évig működött egy műkedvelő bábos csoport, ahol pedagógusok úgymond másodállásban játszottak a gyermekeknek, ott dolgoztam négy kerek esztendőt. Az akkori megyei kulturális igazgatóságot irányító Jánó Mihály és Ördög Gyárfás Lajos támogatott, és egy idő után Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színházigazgatóval is tárgyalásokba kezdtünk. Őket azokban az években a közönségnevelés foglalkoztatta, és erre a megyeszékhelyen tágabb lehetőség volt. A bábszínház lassan gyökeret vert, és 18 év alatt 30 különböző előadást készítettünk. A Betlehemes angyaljáték tíz évig volt műsoron, tavaly ősszel újabb ünnepváró produkciót mutattunk be, Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... címűt. Ez az első, amelyben nem vettem részt, és csak most hiszem el, hogy tényleg nagykorú lett a társulat. Nagy öröm ez nekem, de vannak mögötte keserűségek is. Eleinte azt hittem, hogy négy-öt év alatt felépül a saját székházunk, de most is a padláson kialakított, szűkös stúdióteremben játszunk. Több támogatásban reménykedtem, mert tudom, hogy milyen fontos a bábszínház a gyermekeknek, de még csak ott tartunk, hogy a városnapokon végre ők is kapnak valami minőséget. Fájdalmas számomra, hogy folyamatosan küzdenünk kell, meg kell győzni valakit, hogy fontos, amit csinálunk. Régebb jószerével csak a színház támogatott – amelyhez ma is tartozunk, noha saját nevünk és önállóságunk van –, az utóbbi években pedig Antal Árpád polgármester jóvoltából kapunk rendszeres támogatást, ami ugyan elég kevés, de a hosszú távú tervezéshez elengedhetetlen. Jelenleg négy alkalmazottal és hat bedolgozóval, alkalmanként más külsősökkel működünk, nagyon elkelne még legalább két fiatal, friss erő. És persze több segítség is, amiért nem kell kilincselni, hanem úgy jön, hogy valaki észreveszi: a nehézségeink ellenére is többet adunk a kötelezőnél. Ebben elégtétel is van, az évek során kivívott szakmai elismerés is jólesik, de az előrelépéshez több kell. Valójában a gyermekek öröme ösztönöz és tart életben minket... A tizennyolc éve létrejött Cimborák Bábszínház most először ünnepli meg a születésnapját egy zártkörű, szerény rendezvényen, ahol a tagok és segítőik egymásnak játsszák el Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című kamaszmonológját, a társulat egyik legsikeresebb darabját, amivel a nagyobb – a kicsiknek szóló történetekből már kinőtt, a felnőttszínházhoz még éretlen – gyermekek irányába nyitottak. Közben készülnek a következő bemutatóra is: február 15-én a Kányádi Sándor verseiből ihletett, Verstől versig hajt a csordás című bábelőadásra várják a nagyérdeműt.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Nagykorú lett a sepsiszentgyörgyi bábszínház
Tizennyolc év telt el a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház megalakulása óta, ez idő alatt 30 előadás készült, közülük többet tíz éve tartanak műsoron, mivel még mindig van közönségük, vonta meg az elmúlt időszak mérlegét a társulat vezetője Nagy Kopeczky Kálmán.
Hozzátette, hogy az elmúlt 18 év alatt színpadra vitt darabok közül legtöbbet Marék Veronika Surranó és Brekkenő című előadását játszották, de említésre méltó, hogy a Betlehemes angyaljáték című előadás közel 10 évig szerepelt a bábszínház műsorán. 2014 év végén egy újabb ünnepváró előadással bővítették a repertoárt, így az Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... című betlehemes játékot mutatták be a háromszéki gyerekközönségnek.
A társulat 18 évvel ezelőtt a Tamási Áron Színház bábtagozataként indult, mára már Cimborák Bábszínház nevet viseli az intézmény. A társulat szakmai elismerésekkel is büszkélkedik, 2001 szeptemberében a II. Határon Túli Magyar Anyanyelvű Bábszínházak Fesztiválján (Nyíregyházán) a Nagy Kopeczky Kálmán által rendezett Urbán Gyula Minden egér szereti a sajtot című előadás megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját.
002-ben a Király Kinga Júlia Tejkút című, ugyancsak Nagy Kopeczky Kálmán által rendezett előadással az erdélyi bábszínházak közül a Cimborák Bábszínház elsőként kapta meg a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát. 2014 októberében, a Kolozsváron megrendezett PUCK Báb- és Marionett Színházak Nemzetközi Fesztiválján Benedek Elek A szegény ember királysága című előadás a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat.
A sepsiszentgyörgyi bábszínház célja, hogy a város és a megye gyermekközönségét igényes bábelőadásokkal lássa el, így az évadtervek megalkotásában is lényeges szempont, hogy óvodásoknak, kisiskolásoknak illetve középiskolásoknak szóló előadásokat tűzzenek műsorra, mondta Nagy Kopeczky Kálmán.
Hozzátette: törekvéseik kiterjednek a népmesék, néphagyományok kiemelkedő jelentőségének, ezek identitásformáló tulajdonságának, kultúraépítő és megőrző jellegének tudatosítására. Elek apó példáját követve a Cimborák Bábszínház közössége kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a népmesékkel, és hogy azokat megismertesse a fiatal nemzedékkel. Jelenleg a bábszínház 4 alkalmazottal és 6 bedolgozóval működik, projektenként pedig további külsős szakemberekkel.
A Cimborák Bábszínház jelenleg egy újabb előadás megvalósításán dolgozik, ennek bemutatójára 2015. február 15-én, vasárnap kerül sor. A Kányádi Sándor verseiből ihletett Verstől-versig hajt a csordás című bábelőadás erdélyi és moldvai néphagyományokat ötvöz a vers líraiságával, rendezője Demeter Ferenc és Nagy Kopeczky Kálmán.
maszol.ro

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)

Versben a magyarságról
Amilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait.
Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.”
Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd)
Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya)
A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand)
Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bábszínházi előadás Kányádi-versekkel
A Verstől versig hajt a csordás című, Kányádi Sándor versein alapuló maszkos játékot mutatják be a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháznál február 15-én 18 órától.
Kányádi Sándor versei gyermekkorának udvarhelyszéki légköréből merítkeznek, az akkori falusi környezetet idézik, ahol a székelyföldi népszokások hangsúlyosan megjelennek.
A Cimborák Bábszínház új előadása hasonlóképpen visszanyúl a hagyományokhoz, használja a néptánc és népzene elemeit, maszkos játéka a felnagyított és eltúlzott farsangi alakoskodást idézi. Az előadás sajátos látványvilágához és a megteremtett hangulatához szervesen kapcsolódnak a Kányádi Sándor-versek, amelyekben a metaforák különleges természetességgel nőnek ki a tárgyi világból, és térnek oda vissza – hívták fel a figyelmet közleményükben az előadás szervezői.
„Verstől versig hajt a csordás, lépésről lépésre pengeti lelkünk húrjait, lehetőséget kínál, hogy visszataláljunk a gyermekkori tisztaságunkhoz, életörömünk forrásához, ahol érezzük, értjük, és elfogadjuk a természet rendjét és képessé válhatunk teljességként megélni életünket” – írta közleményében a bábszínház.
Az előadásban, amelyet 5 év fölöttieknek ajánlanak, fellép Dávid Gulácsi Zsuzsa, Lukács Emőke, Péntek Zsuzsa, Demeter Ferenc, Horváth Tas, Nagy K. Kálmán, Nagy Lázár József, Páll Gecse Ákos. A maszkokat Zayzon Ádám, a látványt Simó Enikő tervezte. Koreográfus Horváth Tas, a zenét Csibi Szabolcs és Kelemen István szerezte, a produkció rendezője Nagy Kopeczky Kálmán.
Krónika (Kolozsvár)

Dolgok az álomvilágból: Jánosi Andrea tárlata
Jánosi Andrea kolozsvári grafikus és illusztrátor Dolgok odaát című kiállítása nyílt meg Kolozsváron, a Kaja Tanya étteremben.
A tárlat megnyitójára csendes, borozós, meghitt hangulatban került sor. Étteremhez illően a finom falatok sem hiányozhattak – a teltházas eseményen, a hely szellemének megfelelően a résztvevők koccintottak és elbeszélgettek az alkotóval. Jánosi Andrea tavaly jelentkezett először a Dolgok odaátcímű tárlatával Kolozsváron, a Korunk Studiógalériában, a mostani kiállítás ennek volt folytatása. Az alkotó az álmok világából inspirálódik egyéni festményeiben, ezeket gondolja tovább, gondolatait úgy önti művészi formába, hogy ezek a valóság tükrözéseként jelenjenek meg. Tehetségének köszönhetően úgy jeleníti meg álomszerű élményeit, hogy általuk mások is megismerhessék, szemtanúi legyenek az „odaát” lévő dolgainak.
Az élénk színekben pompázó munkáinak története van és közös logikai menete. Aki ezeket végignézi, a művész igen különleges világában találja magát. Bepillantást nyerhetünk lelkének legmélyebb zugaiba, különös nézeteibe. Bizonyos képeken a művésznő magát is megjeleníti, törékeny formában, de leginkább arc nélkül. A részletek gazdagsága, a határozott vonalvezetés, az erős színek dominanciája jellemző a festményeire. Az alkotó szerint nem lehet egy összefüggő történetet találni képei között, viszont külön-külön úgy állnak össze, mint egy regény. Mindegyik alkotásának megvan a saját története, azonban ezek lényegét mindenki a saját érzelmei alapján szűri le.
Jánosi Andrea Szászrégenben született 1979-ben, és mivel rajzkészsége már kiskorában megmutatkozott, szülei úgy döntöttek, hogy olyan emberek kezére bízzák, akik művésszé válását irányítani tudják. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban kezdte pályafutását, ahol már országos tantárgyversenyeket nyert. 1998-ban bekerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára, 2003-ban végzett művészetpedagógia szakon. Ugyanebben az évben felvételt nyert a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakára. 2008-ban filmrendezői diplomát kapott a bukaresti Hyperion Egyetem művészeti fakultásán. Ebben az évben magiszteri képzésben is részt vett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem média és kommunikáció szakán. 2005 óta a BBTE Kolozsvári Egyetemi Könyvkiadó grafikusa, és magánvállalkozóként is ugyanennyi ideje foglalkozik reklámgrafikai tervezéssel. Néhány éve a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál arculatát is tervezi. Illusztrátori pályafutását 2007-ben kezdte a Kincses Képeskönyv – Kolozsvár című könyvvel, a Projectograph és Koinónia Kiadó felkérésére. Ez a sorozat öt év alatt hat kiadványt ért meg, amiben négy különböző város mutatkozik be, egyenként több mint ötven illusztráció formájában.
2010-ben a Koinónia Kiadó felkérésére illusztrálta a Kányádi Sándor fordításában megjelent Volt egyszer egy kis zsidó című jiddis népköltészeti válogatást, 2012-ben pedig a Voicu Bojan Hörcsögmesék című meséskönyvéhez készített rajzokat. Hatalmas szakmai sikert ért el 2010-ben Felméri Cecília Mátyás, Mátyás című animációs filmjének rajzi részeivel is. A film több hazai és nemzetközi díjat kapott. Jánosi Andrea tárlata február 28-ig látogatható a kolozsvári Kaja Tanya étterem otthonosan berendezett termeiben.
Zilahi Ágnes Réka
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kányádi versei csendültek fel szerte a világon
A vers az, amit mondani kell – üzente a keddi, nemzetközivé bővülő felolvasómaraton résztvevőinek Kányádi Sándor, akivel telefonon sikerült kapcsolatba lépnünk.
„Azt üzenem mindenkinek, hogy a vers az, amit mondani kell. Mindenhol, ahol felolvasnak, ezt olvassák fel. Én sajnos nem tudtam részt venni a maratonon, de rendkívül boldog vagyok, hogy ilyen sokan olvassák ma a verseimet. Mindenkinek nagyon köszönöm és lehet, hogy alkalom adtán megszolgálom élő szóval ott, ahová eljutok" – mondta a költő a róla elnevezett idei rendezvény kapcsán, amelyhez több mint harmincháromezren csatlakoztak szerte a világból, így 12 ország 166 településén csendültek fel Kányádi-versek.
Gyerekek igyekeztek kezükben Kányádi-kötettel a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár felé, az intézmény volt ugyanis a központi helyszíne az országhatárokon átívelő felolvasómaratonnak. A rendezvényt első alkalommal 2009-ben szervezte meg a székelyudvarhelyi Hagyományőrzési Forrásközpont László Judit kezdeményezésére, azóta minden évben egy kiemelkedő magyar író műveiből olvasnak fel.
Tavaly vette át a szervezést a csíkszeredai megyei könyvtár, együttműködésben a Hargita Megyei Tanáccsal – akkor Móricz Zsigmond műveit olvasták fel 156 településen közel huszonnyolcezren. A rendezvény legfontosabb üzenete, hogy olvasni jó, olvasni öröm és együtt olvasni még jobb és még nagyobb öröm – fogalmazott az esemény megnyitóján Kopacz Katalin-Mária, a könyvtár igazgatója.
A megnyitón Szarka Gábor csíkszeredai konzul köszöntötte a jelenlevőket, aki ötödmagával érkezett, hogy bekapcsolódjon a maratoni felolvasásba. „Természetesnek tartjuk, hogy az irodalmat szerető székelyföldi közönséggel együtt olvas fel Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa is. Számunkra különleges élmény, hatalmas megtiszteltetés” – mondta a konzul.
Az eseményen elsőként Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke olvasta fel Kányádi Nagyküküllő című versét. Iskolás csoportok, kulturális intézmények, civil szervezetek és magánszemélyek egyaránt jelezték részvételi szándékukat a maratonon. A romániai településekről regisztrált felolvasók száma több mint 28 ezer, tízezerrel haladja meg a tavalyi összlétszámot.
Hargita megyéből 65 település közel 19 ezer felolvasóval, Maros megyéből 29 település, Kovászna megyéből 9 település csatlakozott a rendezvényhez, de jelentkeztek Kolozs, Brassó, Krassó-Szörény, Fehér, Szatmár, Szeben, Bihar, Bákó, Arad, Szilágy és Máramaros megyéből, valamint Bukarestből is.
Számos helyen a tavalyinál jóval többen olvastak fel, ugyanakkor sok volt az új jelentkező. „Idén bekapcsolódott Nagyvárad, ahol a megyei könyvtárban kétszázan olvastak fel, valamint Bukarest is – úgy látszik, a maraton sokat jelent a szórványban élő magyarság számára” – mutatott rá Kelemen Katalin, a megyei könyvtár munkatársa.
Úgy fogalmazott, a rendezvény nagyon megmozgatta az embereket, hiszen Kányádi verseit sokan szeretik, ismerik, és most több nyelven is lehetett felolvasni. Kelemen Katalin hozzátette, az előző évek tapasztalatai alapján az utólagos összesítésekből kiderül, hogy a felolvasók száma jóval nagyobb, mint ahányan előzőleg bejelentkeztek.
Csíkszeredában 20 intézmény csatlakozott a felolvasáshoz, a megyei könyvtárban több mint 2500-an olvastak fel a nap folyamán. A határon túlról február 16-ig közel 5000-en csatlakoztak a maratonhoz, összesen 12 országból, köztük Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából, Szerbiából, Írországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Dél-Afrikából, Svédországból, Svájcból.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszteletvacsorán látta vendégül Kányádi Sándort Áder János
Irodalmi munkásságának elismeréséért tiszteletvacsorát adott Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Kányádi Sándornak kedd este a Sándor-palotában a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas költő első könyve megjelenésének 60. évfordulója alkalmából.
A tiszteletvacsorák hagyományát Áder János azzal a szándékkal teremtette meg, hogy időről időre felhívja a figyelmet a kiemelkedő teljesítményekre, amelyek öregbítik Magyarország hírnevét – mondta az MTI-nek Altorjai Anita, a Köztársasági Elnöki Hivatal sajtóigazgatója.
Tájékoztatása szerint az államfő tudósokat, művészeket, sportolókat is meghívott már tiszteletvacsorára. Mások mellett Kobajasi Kenicsiro karmestert, Rubik Ernő feltalálót, Polgár Judit nemzetközi sakknagymestert, olimpiai bajnokot és Buzánszky Jenő válogatott labdarúgót, az Aranycsapat nemrég elhunyt tagját is vendégül látta már az elnök az elmúlt két és fél évben.
Ezen alkalmak során Áder János körbevezeti vendégeit a Sándor-palota történelmi termein, és megtekintik az épület teraszáról Budapest panorámáját is. A díszvacsorákon általában a legnevesebb magyar éttermek és séfek alkotta négyfogásos menüket szolgálnak fel a vendégeknek, ez alkalommal a Gerbeaud alkotta menüt szolgálták fel a vendégeknek.
A 85 éves Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, író, első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel 1955-ben jelent meg. Életművének fontos részét képezik az esszék és műfordítások, de írt drámát és forgatókönyvet is. Több vers- és mesekötete szól a gyermekeknek, számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg. Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Műveit számos nyelvre lefordították, művészetéért több rangos elismerést kapott.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Színházláz Sepsiszentgyörgyön
Véglegesítették a sepsiszentgyörgyi Reflex 3 Nemzetközi Színházi Fesztivál programját, a szervezők a teljes műsort nyilvánosságra hozták a Reflexfest.ro honlapon, ahol az előadások részletes ismertetője mellett a kísérőrendezvényeket is bemutatják.
A korábban beharangozott programhoz képest egyetlen változásra hívják fel a figyelmet: a varsói Új Színház Nancy interjú című produkciója helyett a szintén lengyel, a gdanski kortárs táncszínház, a Dada von Bzdülöw Színház Invisible Duets című előadása vesz részt a fesztiválon. A kilenc meghívott előadás mellett ezúttal ismertetik a képzőművészeti, zenei kísérőrendezvényeket és a sepsiszentgyörgyi fellépőket is.
A fesztivál idén is egy rangos kvartett koncertjével kezdődik, a bécsi radio.string.quartet a klasszikus zenét a dzsessz-, a rock- és a popzene elemeivel vegyíti. A helyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér szintén a fesztivál nyitónapjára időzítette a Példák nem univerzális székre című csoportos kiállítását.
A huszadik század egyik legjelentősebb színházreformere, Tadeusz Kantor születésének 100. évfordulóját a Lengyel Kulturális Intézettel és a Lengyel Televízióval ünnepelik a szervezők. A Kantor munkásságát bemutató kültéri fotókiállítás mellett levetítik három reprezentatív színházi előadását, majd az egykori krakkói Cricot2 színház művészeivel, Teresa és Andrzej Wełminskivel találkozhatnak az érdeklődők a Lábas Házban.
Március 20-án, a gyermek- és ifjúsági színházak világnapján a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Kire ütött ez a gyerek című, Janikovszky Éva szövegeiből felépített előadását mutatja be, majd a március 21-ei bábvilágnapon a Kányádi Sándor írásaiból összeállított Verstől versig hajt a csordás című maszkos játékot. Az Osonó Színházműhely marokkói fiatalokkal létrehozott mask@face.now című produkcióját tekintheti meg a Reflex3 közönsége március 19-én.
A Háromszék Táncegyüttes Könczei Árpád koreográfus rendezésében A banda című előadását mutatja be a Reflexen március 29-én. Az M Studio a fesztivál utolsó előtti napján a Fehér Ferenc által rendezett és koreografált Kampf című produkciót viszi színre. Ugyancsak a fesztivál utolsó előtti estjén a Berlin leghangulatosabb zenekarának is nevezhető RotFront – Emigrantski Raggamuffin Kollektiv koncertezik.
Esténként az előadások utáni közönségtalálkozók a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben zajlanak, a Játéktér című folyóirat szerkesztői is itt mutatják be a tavaszi számot. A március 18–31. között zajló Reflex 3 Nemzetközi Színházi Fesztiválra a jegyeket a rendezvény előtt tíz nappal kezdik árusítani.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro

Hagyományőrzés új köntösben (Év elején a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban)
A csernátoni Haszmann Pál Múzeumban járva az intézmény tavalyi megvalósításairól, valamint a 2015-re tervezett programokról faggattuk Dimény-Haszmann Orsolya muzeológust, aki munkatársaival éppen a Maszkások című farsangi múzeumpedagógia tevékenységet vezette. A vidám hangulatú, tartalmas tevékenységről, ahol farsangi népszokásainkról is hallhattak, elégedetten távoztak a mosolyogó, alkotásaikat büszkén mutogató kisdiákok.
Sokszínű évet zártak
A muzeológus a tavalyi eseményeket összegezve elmondta: a múzeum, valamint a mellette működő népfőiskola rendezvényekben gazdag évet tudhat maga mögött. Ezek nagy részét önerőből, illetve pályázatok segítségével valósították meg. A múzeum mellett működő Haszmann Pál Közművelődési Egyesülettel pályáznak a rendezvények, programok kellékeinek beszerzésére, de kiállításaik fejlesztésére, korszerűsítésére is. Ezen kívül mindig akadnak lelkes támogatók, akik önzetlenül járulnak hozzá az intézmény gyarapodásához. A programok megvalósításában segítenek önkéntesek, szakemberek, a faluban működő más egyesületek is. Az IKA Ifjúsági Egyesület égisze alatt működő Pántlika Néptánccsoport fiataljai tavaly több programba is bekapcsolódtak. A Csernátoni Füzetek időszakos kiadvány nyomdai költségeit már három éve az anyaintézmény, a Székely Nemzeti Múzeum biztosítja. Ez a lap nagyon fontos az intézmény életében, hiszen teret ad a tudományos dolgozatok, levéltári kuriózumok közzététele mellett annak is, hogy a múzeumban zajló munkáról beszámolhassanak a mindenkori látogatóknak, s ezáltal is még több érdeklődőt vonzzanak be. A cél, hogy a Haszmann Pál által megálmodott kiadvány folytonosságát továbbra is megőrizzék. Számszerűsítve az elmúlt év rendezvényeit, elmondható: hat koncertnek, öt könyvbemutatónak, három időszakos kiállításnak és kilenc különféle múzeumpedagógiai foglalkozásnak adott otthont a csernátoni skanzen. D. Haszmann Orsolya kiemelte évente visszatérő pécsi barátaikat, a Míves Mag Műhely alkotóit és a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány képviselőit, akik tavaly baranyai értékeket és hungarikumokat hoztak magukkal, kiállítás, zene, előadás formájában, valamint a pécsi MárkusZínházat is, akik varázslatos előadásukkal egyből belopták magukat a csernátoniak szívébe. Velük is dédelgetik a múzeum munkatársai már az idei közös terveket.
Táborozók és burrogtatók a múzeum udvarán
A közel félévszázados alkotótáborok hagyományát is töretlenül őrzik, viszik tovább, tavasztól őszig zsong az udvar, mindig van csoport vagy egyéni alkotó, aki Haszmann Gabriellával bútorfestést tanul vagy a faragómesterek irányításával a fafaragás csínját-bínját lesi el. A Művészeti Népiskola két éve – felelevenítve a régebb is sikeres kapcsolatot – ismét Csernátonba helyezte fafaragó-képzését, a múzeum munkatársa, Haszmann László okleveles fafaragó tanfolyamot tart az érdeklődőknek. A két intézmény munkája így nagyon szépen kiegészíti egymást, várják a faragás iránt érdeklődőket, lessenek be az alkotóműhelybe, kapcsolódjanak be a munkába. A kézműveskedés mellett a táborok sora két éve új színt is kapott. Immár olvasótábornak is otthont adnak, mely a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárral való jó kapcsolatuk egyik hozadéka. A programmal – mely egy vetélkedőből, majd annak jutalomtáborából áll – a Kovászna megyei 5–8. osztályos diákokat szólítják meg, terveik szerint idén már szórványkitekintéssel is. Ezt a programot is pályázatokkal valósítják meg, 2014-ben a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap és helyi vállalkozók támogatták a rendezvényt. Július közepén idén is megszervezik a tábort, a vetélkedőt májusban tartják, március közepén hirdetik meg az idei témát. Másik nagyobb szabású rendezvény, amit már két éve, szintén a könyvtárral közösen sikeresen bonyolít a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület, a Sebő együttes Fűzfa Balázs irodalomtörténész és Jordán Tamás színművész kíséretében tartott erdélyi koncertkörútja. Idén ősszel Kányádi Sándor költészetét hozzák el. Szintén a megyei könyvtár a partnerük abban, hogy olyan írókat, költőket, néprajzosokat hívhatnak meg, akik egyébként nem jutnának el vidékünkre. Havonta tartanak könyvbemutatót, közönségtalálkozót vagy előadást – sorolta D. Haszmann Orsolya.
Haszmann Lajos restaurátorként dolgozik, a gépek szerelmese, közismerten jó szakember. Ő idén a régi gépek javítására, karbantartására helyezi a hangsúlyt, hiszen a tervek szerint ősszel ismét burrogtatnak. Az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény köré szerveződik a Csernátoni Burrogtató, mely 2015 egyik kiemelt eseménye lesz, a gyöngyösi Lévay Sándor gépgyűjtő, vállalkozó támogatásával, partnerségben a mezőkövesdi Hajdu Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeummal. Ezt a programot Csernáton Község Polgármesteri Hivatala és itthoni vállalkozók, gépészszakemberek támogatják.
Irodalom, történelem is helyet kap
A Tudatom, hogy én még jól vagyok – Írott és tárgyi emlékek az első világháborúból című kiállítás – melyet tavaly ősszel nyitottak –, idén is látható lesz, ehhez március–június időszakban múzeumpedagógiai tevékenységeket társítanak különböző korosztályoknak, valamint történelmi előadások, könyvbemutatók is színesítik majd a programot. A múzeumpedagógiai tevékenységek márciusban ünnepi hangolódással folytatódnak, ahol nemzeti ünnepünkre készülhetnek fel a programba bekapcsolódók, március 23-a és április 2-a között pedig a hagyományos tojásíró-tanfolyamra várják az érdeklődőket. A különleges iskolai hétre is kínálnak programot. A könyvbemutatók sorát januárban hazai szerző nyitotta, Dimény H. Árpád kötetbemutatójával tisztelegtek a magyar kultúra napja előtt, februárban Molnár Vilmossal ismerkedhettek a csernátoniak. A sort a Székelyföld kulturális folyóirat munkatársai, írók, költők folytatják az elkövetkező három hónapban. Mindeközben tart a tárgygyarapítás is, és szemlátomást modernizálódik a gyűjteménycsoportok szemléltetőanyaga. Tavaly a Bethlen Gábor Alap támogatásával öt múzeumi bábut vásároltak, melyekkel „életet” varázsolnak a skanzen székely házaiba úgy, hogy a helyi viseletet is megmutatják. Az anya- és a fenntartó intézmény, Kovászna Megye Tanácsának támogatásával idén újrazsindelyezik a bélafalvi székely házat, illetve egy új időszakos kiállítással is készülnek, melyet júniusban nyitnak majd meg a látogatók előtt. „Hála Istennek munkánkban mellettünk állhatnak szüleink, akik tanácsaikkal, szaktudásukkal segítik megvalósítani terveinket, oroszlánrészt vállalnak még mindig a gyűjtő, rendszerező munkában. Ez olyan »mankó«, amely biztonságot ad, irányt szab és megerősít” – összegzett Dimény-Haszmann Orsolya, az intézmény muzeológusa, a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület alelnöke.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés egy gyógyszertárra
Megnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.
Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.
Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.
Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.
Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.
De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.
A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár.
Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.
Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.
Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.
Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt.
Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.
Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.
Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.
Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.
Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.
Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.
Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.
Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.
Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.
Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.
Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre.
Markó Béla
Népszabadság

Huszonegy éves a Kiss Stúdió
Teltházzal, mégis családias hangulatban ünnepelték a nagyváradi Kiss Stúdió Színház megalakulásának 21-ik évfordulóját pénteken, a színházi világnap keretében. A jeles alkalom kapcsán Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek ízelítőt adtak az elmúlt évek műsoraiból. Előadásukban elhangzottak többek közt részletek az Ady- és Wass Albert műsorokból, Krúdy naplószerű gondolatai, Az öreg fiú dala, Kányádi Sándor Farkasűző furulyája, valamint Dutka Ákos Üljünk be a Müllereibe című verse Ari Nagy Sándor megzenésítésében.
A színművészek ugyanakkor felelevenítették a Kiss Stúdió 1994-es indulásának momentumait és köszönetet mondtak a színházat éltető törzsközönségnek, amely összesen 173 különböző előadás bemutatóját tekinthette meg az évek során.  Szó esett emellett a KSSz legsikeresebb, évtizedek óta folyamatosan futó előadásairól is, mint például Varga Vilmos önálló Ady-estje, amelyet 350-nél is többször adott elő, a Wass Albert-műsor, amely 220 előadást ért meg, valamint a Süss fel, Nap! című verses-mesés-zenés gyermekműsor, amelyet 225 alkalommal adtak elő. Sok előadást ért el ugyanakkor az  Adjon Isten békét, kedvet! című zenés pódiumjáték, a Mátyás király – reneszánsz színpadi játék, valamint a Vidámság az élet sója című zenés vígjáték is.
Mint elhangzott, a Stúdió legnagyobb megvalósításainak egyikét képezte a 15 évvel ezelőtt megalkotott Az ember tragédiája című előadás, amely kezdeti formájában, nyolc színész közreműködésével közel harminc előadást ért el, s amelyet három éve felújítottak és egyszerűsített, oratorikus formában többek közt templomokban is előadtak. Nagy sikernek örvendnek ugyanakkor a Felolvasószínház és az Irodalmi Esték sorozatok.
A színművészek ugyanakkor bemutatták azokat az elismeréseket is, amelyet az egyetlen folyamatosan működő erdélyi magyar nyelvű magánszínházelnyert, köztük a 2007-es Magyar Örökség díjat, a Bihar megyei RMDSZ részéről 2010-ben kapott életműdíjat, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2014-ben elnyert Gr. Bánffy Miklós-díját, valamint a nemrég elnyert, impozáns Cornelius-díjat.
A pénteki, születésnapi műsor keretében Kiss Törék Ildikó olvasta fel Krzysztof Warlikowski világnapi üzenetét, melyben a lengyel rendező valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánt minden színházi embernek. Kiss Törék Ildikó kiegészítésként hozzátette, hogy a Kiss Stúdióban fontosnak tartják emellett az elődöktől átvett örökség megőrzését és úgy érzik, hogy egy katarzisban végződő jó előadás mégis választ adhat a megmagyarázhatatlanra. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy pódiumszínházként sosem a meghökkentés volt a céljuk, hanem mindig egy üzenety közvetítése. A születésnapi műsor kötetlen beszélgetéssel zárult.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Cseke Péter 70 éves
A recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein.
A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig
A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak
A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976).
Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot.
Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot.
Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből.
A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál.
A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen
A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott.
A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra.
Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni.
Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben."
Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok
Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa.
Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben.
Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből.
Simó Márton
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Székelyhon.ro

Méltatások, oklevelek a 130 éves EMKE ünnepén
(Ami dr. Ábrám Zoltán beszámolójából kimaradt)
Április 10-én furulya- és citeraszótól volt hangos a Bernády Ház. A Maros megyei EMKE átadta azokat az országos okleveleket, amelyeket olyan egyesületek érdemeltek ki az idén, amelyek sokat tettek a közösségért. A megyei elnökség ragaszkodott ahhoz, hogy egyesületeket méltasson, bízva az elismerés közösségépítő erejében. Az EMKE Hatlyukas névre hallgató, kisiskolás furulyaegyüttese derűs hangulatot teremtett már a közönség érkezésekor, a ház udvarán és később a teremben is. Ez volt első nyilvános fellépésük, egyben főpróbájuk a kreativitási verseny előtt, ahol első díjasok lettek. Gratulálunk a gyermekeknek és felkészítő tanáraiknak. Megérdemlik, hogy nevüket bár megemlítsük: Páckán Éva, Ségercz Ferencz, Samu Janka, Szőcs Kata.
A Csittszentivánon működő Bandi Dezső Kulturális Egyesület munkásságát Bandi Kati iparművész méltatta. Mondanivalóját a következő gondolattársítások köré csoportosította: örökség – örökítés, közösség – közösségépítés, fiatalság – fiatalítás, munka – szórakozás, hiszen ezek a fogalmak és tevékenységek jellemzik a híres iparművész nevét viselő egyesület munkáját. Az egyesület fő célja a gyermekek művészi készségeinek a fejlesztése és ezzel együtt nemzetünk, népünk hagyományainak megőrzése, népszerűsítése és átszármaztatása az utánunk következőkre. 2005-től minden évben megszervezik Bandi Dezső iparművész emlékére a faragótábort. Az ingyenes táborban évente egyre több helyi, illetve környékbeli gyermek és fiatal élheti ki alkotó szenvedélyét, bontakoztathatja ki tehetségét. A tábor mára nemzetközi szintű rendezvénnyé nőtte ki magát, és bővült a tevékenységi köre is. Az erdélyi résztvevőkön kívül anyaországi és felvidéki résztvevők is vannak. Nemcsak fafaragással, hanem szövéssel, hímzéssel, bútorfestéssel, gyöngyfűzéssel, néptánc-oktatással is foglalkoznak. Minden évben rangos kiállítással jelentkeznek. A gyermekek jövőjének alakulását tekintve ez a művészi alkotómunka segíthet számukra a pályaválasztásban is"– tudtuk meg Bandi Kati laudációjából. "Tanítványaink művészi szinten kezdenek dolgozni. Szép formájú, gazdag tartalmú, és ezáltal sugárzó erejű, sok ezer éves motívumok továbbélését látjuk a faragványaikon. Olyan motívumokat fogalmaznak meg vésőikkel kis művészeink, melyeknek nagy részét Bandi Dezső gyűjtötte. Nem is annyira faragókat, mint inkább a művészetet szerető-értő-fogyasztó embereket nevelünk" – vallja Székely Lajos, az egyesület elnöke.
A csittszentiváni dalcsoport lánykái tiszta, csengő hangon előadott, jól megválasztott népdalcsokrát az Üver zenekar kísérte.
A Marosvásárhelyi Magyar – Örmény Kulturális Egyesület gazdag tevékenységét dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatta. Kiemelte, hogy "az egyesület felkarol és műsorra tűz olyan kérdéseket, amelyeket más civil szervezeteink nem vagy csak érintőlegesen vállalnak magukra. És mindezt olyan körülmények között teszi, amikor az a többségi közösség, amelynek az idők folyamán részévé vált, ma maga is kisebbségben él. Célkitűzéseinek megvalósítása érdekében tevékenysége rendkívül szerteágazó. Kiemelkedik ezek közül az ismeretterjesztés, főként az örmény történelem, kultúra és hitélet gazdag világának megismerése. Az elmúlt évek során ebben a kérdéskörben elhangzottak olyan tudományos értékű előadások, ismertetések, amelyek előrelépést jelentettek a kettős identitású közösségi múlt mélyebb megismerése útján, nemcsak általában, hanem az egyes erdélyi – erzsébetvárosi, gyergyószentmiklósi és marosvásárhelyi – örmény-magyar helyi közösségek vonatkozásában is. Különösen hangsúlyosnak tekinthető az örmény kultúra napja alkalmából 2014. október 11-én tartott Együttélési modellek a történelmi Erdélyben c. konferencia, ahol tudományos kutatók ismertették az Erdélyben élő népcsoportok – románok, székely-magyarok, szászok, örmények és zsidók – önkormányzatiságát. Rendezvényeik sikere érdekében az egyesület szervezői és vezetői – dr. Puskás Attila elnök, Szász Ávéd Rózsa titkár és dr. Nagy Attila alelnök – kihasználnak minden adódó lehetőséget, amellyel kielégíthetik nemcsak a tagság, hanem egy szélesebb érdeklődési kör művelődési igényeit is."
Bordi Teréz, a Bolyai líceum XII.-es diákja Kányádi Sándor Örmény sírkövek című versét mondta el nagy érzékenységgel, Kántor Anna pedig egy gyönyörű örmény altatóval bűvölte el a hallgatóságot.
A mezősámsondi dal- és citeraegyüttest Fazakas Ildikó, a megyei EMKE alelnöke méltatta. Megtudtuk, hogy a mezősámsondi citeraegyüttes 1976 telén alakult, tehát 40 éve működik a dimbes- dombos székely-mezőségi falu hagyományait éltetve, művelődési életét gazdagítva. Alakulásakor előszedték a régi citerákat, majd újakat készítettek. A falu asszonyainak kórusa is csatlakozott hozzájuk, és együtt énekeltek, muzsikáltak. Az együttes műsoraiból több alkalommal készült rádiófelvétel. Többször nyertek rangos versenyeken értékes díjakat. Repertoárjuk változatos, Maros menti, alföldi, szilágysági, csíki, mezőségi csokrok alkotják. Hallották őket énekelni Magyarországon és Európa különböző országaiban is.
Résztvevői voltak a Gyöngykoszorú- találkozóknak Mezőbándon és Erdőcsinádon, láttuk őket a Szabédi László-emléknapokon, az EMKE különböző rendezvényein, a ,,Ki mit tud?" országos döntőjén, a mezőségi ifjak találkozóján Nagyölyvesen, valamint a magyarországi testvértelepülésen, a Baján tartott Európai Kisebbségek V. Fesztiválján. Nem hiányoztak a marossárpataki tánc- és huszárfesztiválról, a vajdaszentiványi néptánc- és népzenetáborból, a mikházi A faluban muzsikálnak című néptánc- és népzenefesztiválról. Az erdőcsinádi citeraoktató tábor záróműsorának állandó díszvendégei.
Az együttes közösségformáló ereje példaértékű. Erőteljes, szép hangzású dalaikkal, kiforrott előadásukkal, öltözetükkel, kiállásukkal és víg kedélyükkel mindig lenyűgözik a közönséget.
Az oklevelet átvevő Sikó Domokos sámsondi református tiszteletes köszönő szavait a citerák hangja tette értékesebbé. Hangulatos, szép népdalcsokorral és citeramuzsikával ajándékozták meg a népes hallgatóságot. A rendezvény végén dr. Szász Pál szavai, egyben az EMKE mottója jutott eszembe: "Ki a köznek él, annak élni érdemes".
Kilyén Ilka, a Maros megyei EMKE elnöke
Népújság (Marosvásárhely)