Az irodalomtörténet-írásról (Megjegyzések a VIII. gyergyószárhegyi írótábor vitáiról)
(Előzmények) Az erdélyi magyar írók – Zöld Lajos, a képzőművész-alkotótáborok lelkes animátora kezdeményezésére – 1980-ban találkozhattak először Gyergyószárhegyen a kolostorban, megbeszélendő élet és irodalom akkoriban Romániában igen-igen komplikálódó problémáit. A folytatásra 1990-ben került sor, de csak a harmadik szárhegyi találkozón döntöttek úgy a résztvevők, hogy ezentúl rendszeressé teszik az összejöveteleket.
Az első három szárhegyi találkozó dokumentumai, Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi találkozók, 1980–1990–2000 címmel 2008-ban jelentek meg. A negyedik találkozóra Hargitafürdőn a Sportszállóban került sor, öt év szünet következett, 2006 óta kétévente Egyed Péter és Fekete Vince, valamint a gyergyószárhegyi alkotóközpont vezetője, Kassay Péter szervezésében rendszeresen sor kerül a találkozókra. A 2001 és 2010 közt sorra kerülő írótalálkozók első kiadásai Kortárs magyar irodalom (2001–2010) címmel jelentek meg 2011-ben Egyed Péter szerkesztésében. Mindezt azért említettük fel, mert a két kötet ismeretében bárki fogalmat alkothat arról, hogy kik, mikor és hogyan viszonyultak a találkozók centrumában álló témákhoz, a kortárs magyar irodalom problémáihoz.
(Pomogáts Béla irodalomtörténete) Idén Pomogáts Béla eddig a Pallas-Akadémiánál több kötetben megjelenő, de még nem befejezett nagyméretű művéről, a Magyar irodalom Erdélyben című irodalomtörténetről folyt a vita. Először a szerző, Pomogáts Béla beszélt Erdélyhez fűződő több évtizedes, bensőséges kapcsolatáról, irodalomtörténészként, kritikusként, esszéíróként, antológiák összeállítójaként több mint negyven kötetet jelentetett meg az erdélyi irodalomról, irodalomtörténetének tehát vannak fontos előzményei. Az 1968-ban megjelenő (azóta újra kiadott) Kuncz Aladár-kismonográfia nyitotta a sort, majd a transzilvanizmus kezdte érdekelni. Irodalomtörténetének ihletői és előzményei közé sorolta Kántor–Láng irodalomtörténetét (Romániai magyar irodalom 1944–1970). Nem volt véletlen tehát, hogy a vitát épp a két idézett szerző, Kántor Lajos és Láng Gusztáv előadásai nyitották meg. Kántor az irodalomtörténet és általában az irodalomtörténet-írás egyik legnagyobb, legmegkerülhetetlenebb problémájának a kiegyenlítődési szándékot tartja, az állandó méricskéléseket, ahol értékes és értéktelen(ebb) óhatatlanul egy szintre kerül, szerinte elfogadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb írója, Páskándi Géza ugyanolyan terjedelemben szerepeljen, mint egy riporter, akinek az érdemei elévülhetetlenek. Nagyon fontosak az arányok. Ezt hangsúlyozta egyébként villódzóan szellemes előadásában egykori szerzőtársa, Láng Gusztáv is, méltatva ugyanakkor Pomogáts munkabírását s vállalkozását, kiemelve, hogy kialakulóban a kánon, centrumában Dsida Jenővel vagy Kuncz Aladárral, Tamási Áronnal a két világháború között. Ami a 90-es változások és az utána következő két évtized irodalmát illeti, a vélemények megoszlanak vagy éppenséggel éles ellentétben állnak egymással. Ez az újabb kori kánon most alakul. A további előadók – Fűzi László, Elek Tibor, Cseke Péter vagy Borcsa János – is elismerték ezt, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy ez a többkötetes irodalomtörténet óhatatlanul kézikönyvvé is válik, s mindannyian felemlegették – Elek Tibor különösen dokumentáltan és élesen – a mű hibáit, elírásait, ami főként a címek esetében botrányos. És úgy látszik, elkerülhetetlen, hiszen a Pomogáts által is haszonnal forgatott ötkötetes irodalmi lexikonban is sok a pontatlan cím, megjelenési dátum, sok a megdöbbentő műfaji besorolás etc. S pontosan azért aggasztó, mert egy kézikönyvről van szó. Itt felmerült az is, hogy a kiadó Pomogátsot kissé magára hagyta, de az is, ami nyilvánvaló, hiányzik, s egyre fájdalmasabban hiányzik az erdélyi magyar irdalom 1919-től kezdődő műveinek pontos, megbízható bibliográfiája. Pomogáts nagy vállalkozása folytatódik, a hibák pedig egy esetleges új kiadás esetén korrigálhatók. S remélhetőleg Pomogáts Béla irodalomtörténete kar- és kortársai számára is kihívást jelent majd, s esetleg újabb irodalomtörténetek íródnak. Reménykedjünk.
Ahogyan a vita résztvevői is reménykedhettek, legalábbis abban, hogy két év múlva ugyanitt újra találkozhatnak. Hiszen az erdélyi irodalom problémái újratermelődnek, a vita szünetében már folyt az aláírásgyűjtés a Látó megmentése érdekében. A Látót a szintén marosvásárhelyi Vatra című román irodalmi folyóirattal szeretné összevonni a megyei tanács, ezáltal mindkét folyóirat elveszítené „jogi személyiségét”, sehova nem pályázhatnának többé, s teljesen kiszolgáltatottá válnának kiadójuk, a megyei tanács mindenkori szeszélyeinek, melyeknek – ennyit legalább leírhatunk – kevés közük van az irodalomhoz.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

1956 Erdélyben (2012-es közelítésben)
Idézettel kezdem: „Ötvenhat persze gyűjtőfogalom. Medence. Tenger. Minden oldalról futottak belé a folyók. Ezért volt valóban mindenekelőtt nemzeti szabadságharc, ahogy régebb írtam: forradalmi szabadságharc. De elsőként nemzeti szabadságharc, mert hozzánk a diktatúrát idegen erők hozták, így a szabadságharc ab ovo a polgári demokráciáért is zajlott, hiszen utóbbit épp a Szovjetunió és a kommunista párt vette el tőlünk. (Mások rábólintásával persze.) Vagyis a szabadságharcban immanensen foglaltatott a demokráciáért vívott küzdelem.”
Költő szövegét idéztem, nem a magyar 1956 tudós kutatójáét, történészét. Akár vitatkozni lehetne ezzel az összefoglalással, legalábbis tágítva, árnyalva a „medencébe”, a „tengerbe” befutó folyók néven nevezését. Azt hiszem, mégis jól választottunk, amikor a forradalom 40. évfordulójára szerkesztett Korunk-számot (az 1996. októberit) Páskándi Géza mondataival indítottuk, hiszen a Szatmárhegyen született poéta, próza- és drámaíró jelképes alakja a múlt század második fele erdélyi magyar irodalmának, egyike e korszak legnagyobb tehetségeinek, hat évi börtönt szenvedett, 1957 márciusa és 1963 között megismerhette a Duna-deltai kényszermunkát, szabadulása után pedig Bukarestet jelölték ki számára kényszerlakhelyül. Személyes okokból is vele kezdem a múltidézést: a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán évfolyamtársak voltunk, közülünk emelték ki a Szekuritáté emberei, éppen akkor, amikor első könyve, a Piros madár az olvasókhoz kerülhetett volna.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Golyószórásban, repülőszőnyegen Lászlóffy Aladárról és 1956-ról
Kántor Lajos Golyószórásban, repülőszőnyegen. Emlékezés Lászlóffy Aladárra című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál. A Kossuth-díjas erdélyi költő – aki idén lett volna 75 éves – életét, életművét több vonatkozásban is meghatározta az 1956-os forradalom és szabadságharc – összegezte Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke. A személyes emlékeket idéző beszélgetéssel záruló könyvbemutatón Jancsó Hajnal kifejező szavalatai, felolvasásai hangzottak el.
A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született meg Kántor Lajosnak a költőről szóló könyve. A volt iskolatárs, bölcsészkari kolléga fejezetekre bontva tárgyalja Lászlóffy Aladárnak a szülővárosáról, Tordáról alkotott képét, diákéveit a Kolozsvári Református Kollégium utódjaként alakult, Petőfi utcai 2. számú Magyar Fiúlíceumban, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként megélt éveket 1954–1959 között. A költőtárssal, Szilágyi Domokossal való kapcsolatáról, az először bukójeggyel minősített, majd a későbbiekben elfogadott, Szabó Lőrincről írt államvizsga-dolgozatáról, a hetvenes években kiteljesedő költészetéről egyaránt szó esik Kántor Lajos könyvében. Az irodalomtörténész szerint a kétszeres Pezsgő-díjas Lászlóffy Aladár verseinek nyersanyaga tulajdonképpen a történelem. A rendszerváltás megélése, az 1989 karácsonyán a Szabadságban megjelent Hívó Szó aláírása, életének Budapesten töltött korszakában folytatott alkotótevékenysége, a vele szemben felhozott gyanúsítgatások szintén részét képezik Lászlóffy Aladár életútjának, akárcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeinek, majd következményeinek a megtapasztalása.
Lászlóffy Aladár 1956 őszén családi látogatásra utazott Budapestre, és ott ragadt a forradalom napjaiban. December közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került – magyarázta Kántor Lajos. Hozzátette: a Korunk 1996 októberi számában, a forradalom 40. évfordulója alkalmából közölte ezeket a verseket, amelyekhez írt bevezető szövegében maga Lászlóffy Aladár összegezte az időszakkal kapcsolatos emlékeit. Mint írta, az ember negyven év után „maga is csodálkozik”, hogy „az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott”. A vámvizsgálaton lefoglalt versekért, a gondolkodásváltásért, és annak szavakba öntéséért Lászlóffy Aladár, akárcsak Szilágyi Domokos, súlyos árat fizetett – állapította meg Kántor Lajos. Lászlóffy Aladár verseiből leszűrődő egyik alapvető tanulság, hogy nemcsak azok szenvedtek súlyos károkat, akik börtönbe kerültek, hanem az úgymond szabadlábon maradtak is, hiszen a korszakot a „kint” és a „bent” lehetőségei, illetve lehetetlenségei jellemezték – tette hozzá az irodalomtörténész.
A bemutatót követően kortársak és ismerősök idézték fel néhány emléküket Lászlóffy Aladárral kapcsolatban. Buchwald Péter „rendkívüli tehetségként” emlékezett középiskolai osztálytársára, az akkor még erősen balos irányultságú diákra, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére jóban volt, és aki azzal „vette le lábáról” társait, hogy valamennyiükről grafikákat rajzolt.
– Amikor Budapestről visszajött Kolozsvárra, teljesen megváltozott: radikális forradalmi beállítottságú emberré vált – mondta Buchwald Péter. Mint mondta, ha az ellene felhozott vádak szerint a titkosrendőrség szövevényébe került költő valóban jelentett az úgynevezett „dumapartikról”, és ismerőseiről, nem tudja elképzelni, hogy „bárkiről is rosszat mondott volna”. – Az emberek változnak, a lényeg, hogy ez a változás a jó irányba történjen – vélekedett Buchwald Péter, hangsúlyozva: a baloldali irányultságú diákból „koszorús, nemzeti irányba elkötelezett” költő vált.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese elmondása szerint „verseket írogató ifjoncként” találkozott Lászlóffy Aladárral. Interjút készített a költővel, aki a fiatal tehetségekre vonatkozó kérdése kapcsán megállapította: „az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, mert újratermeli önmagát”. Lászlóffy Aladár egész életműve voltaképpen 1956, a forradalom emléke – vélekedett Karácsonyi Zsolt.
Széles Klára magyarországi irodalomtörténész, a Lászlóffy Aladárral kapcsolatos számos cikk, tanulmány, valamint két róla szóló kötet szerzője egyetemi hallgatóként, levelezőtársként került kapcsolatba 1956-ban a költővel, akivel barátságuk a következő fél évszázadon át tartott. Mint kiemelte, „szeretetreméltó ember volt, erőteljes személyi varázsa hozzájárult ahhoz, hogy megértsék, akik pedig megértették, nem felejtették el”. Az irodalomtörténész, aki a Digitális Irodalmi Akadémia Lászlóffy Aladár-szakértőjeként is tevékenykedett, a forrásokhoz való széleskörű hozzáférés lehetőségét ajánlotta fel a fiatal irodalmároknak, akik behatóbban foglalkoznának a költő életművével.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

K...mint összekötő
Mi a magyar? Mi a román?
Stuttgartban egy kedves és intelligens, Kolozsvárról elszármazott asszony mesélte, amit a kisfia német (stuttgarti) tankönyvében olvasott: a Mercedes és a Porsche, no meg az igényes kultúra szép városa, a svábok központja a magyaroknak köszöni létét. A kalandozások (régi kalandozásaink) idején ugyanis a nehézkesen mozgó német gyalogos csapatok nem tudtak ellenállni a lovas magyarok támadásainak, szükségessé vált tehát, hogy német lovas hadsereg szülessen, ehhez viszont méntelepek létesítésére volt szükség. Stuttgart történelmi előzménye éppen egy ilyen méntelep. (Innen származik a Stuttgart városnév.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

A könyv megmarad
– Bálint Tibor-nap a Marianumban
Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán.
Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik.
A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye.
Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”.
RUSU PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Díjakat adtak át a tudomány ünnepén
A magyar tudomány ünnepe alkalmából négy kutatót díjaztak Marosvásárhelyen a Bolyai János Tudomány és Technika Házában.
Pénteken a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vásárhelyi szenátusi termében értekeztek a magyar tudomány ünnepe alkalmából, a beszélgetésen a romániai magyar közoktatásról és a pedagógusképzésről is szó esett. Szombaton a Bolyai János Tudomány és Technika Házában folytatódott a rendezvénysorozat, négy kutató vehette át a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) díját.
Péntek János, a KAB elnöke, aki ismertette a Magyar Tudományos Akadémia Erdélyben létrejött szakbizottságát, megalakulásának előzményeit, arra is kitért, hogy jónak látták, hogy évenként díjakat osszanak ki a kutatók ösztönzésére. Erre az idén került sor első alkalommal.
Az átadott négy közül a társadalomtudományok kategóriában Németh Boglárka Noémi nyelvész vehetett át díjat. A második, fiatalnak járó díjat természettudományi kategóriában Baricz Árpád matematikusnak ítélték oda. A Tudomány Erdélyi Mestere kitüntetést Szilágyi N. Sándor vehette át, a tudomány népszerűsítéséért járót pedig a Korunk kapta, az elismerést Kántor Lajos vette át.
Krónika (Kolozsvár)

Megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében nyitotta meg első kiállítását szombaton az októberben létrehozott Erdélyi Művészeti Központ.
Kelemen Hunor, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a megnyitón elmondta, az erdélyi magyarság elmúlt 23 éve az intézményépítésről szólt, de a kortárs képzőművészeti múzeum eddig hiányzott az intézmények közül. Korábban kolozsvári, marosvásárhelyi helyszínben is gondolkoztak, de kiderült, hogy csak olyan helyen lehet életre hívni az intézményt, ahol ehhez megvan az önkormányzat támogatása. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról számolt be, hogy az intézményt létrehozó októberi adminisztratív döntés után a szakmát is meg kívánták nyerni a múzeumalapítás gondolatának. Ezért szervezték a kiállítást azokból az alkotásokból, amelyek máris az intézmény rendelkezésére állnak. Az igazgató hozzátette, a most kiállított anyagot kibővítik, elkészítenek egy katalógust, és a tárlatot Erdély más nagyvárosaiban is kiállítják.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke a kiállítás megnyitóján elmondta: a mostani válogatás rendezőelve az volt, hogy a már nem élő, vagy az elszármazott erdélyi magyar művészektől mutassanak be egy-két alkotást. „Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint ahogy ez a köztudatban él” – vonta le a következtetést Kántor Lajos. A kiállítás az erdélyi alkotók közül mások mellett Nagy Albert, Mattis-Teutsch János, Baász Imre, Plugor Sándor, Gergely István, Jecza Péter, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Gazdáné Olosz Ella, Hervai Zoltán, Bocz Borbála, Kós András munkáit mutatja be.
Szabadság (Kolozsvár)

K...mint összekötő
Választások (figyelők, dilemmák – konglomerát)
Tapasztalatait, olvasmányait az ember egymásra másolja – így alakul  (folyamatosan) a Konglomerát. (Akár kisbetűvel, konglomerátum formában, de nagybetűkel írja be magát az életünkbe.) Olvasom például Esterházy Péter Esti című könyvét, és teljesen váratlanul a következő mondatokat találom benne, a Pécsre datált 9. fejezetben: „Pakolj össze, és lépj ki az életemből, mondta Esti Kornélnak egy nő itt Pécsett még a múlt században. (Pécsett, jó ez a csett? mert állítólag Kolozsvárra nem jó, azt csak beszépítjük, Kolozsvárt, hogy kapjon egy kis patinát, Erdélyből kizárólag patina kell, patina meg nincs, csak erről, ezekről gyávaságból és a hazugság iránti leküzdhetetlen vágytól hajtva hallgatunk; a valóságos Erdély alig valakit érdekel, beleszámítva az erdélyieket is; álmainkat kergetjük, melyek hol színes szélesvásznúak, hol üresek, hol némák, de még ez utóbbi esetben is magyarra vannak szinkronizálva.)”
Nos, az álmok, álmaink most éppen – persze, embere és pártja válogatja – színes szélesvásznúak, de nem némák, sőt nagyon is hangosak, természetesen magyarra „szinkronizálva”.
De mit is jelent ez a szinkronizálás?
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Választási figyelő – Erdélyből
Tapasztalatait, olvasmányait az ember egymásra másolja – így alakul (folyamatosan) a Konglomerát. A maga sajátos, mai Erdély-képe, amelyet igyekszik könyvbe foglalni. (Akár kisbetűvel, konglomerátumformában fogalmazva, de nagybetűkel írja be magát az életünkbe.)
Olvasom például Esterházy Péter Esti című könyvét, és teljesen váratlanul a következő mondatokat találom benne, a Pécsre datált 9. fejezetben: „Pakolj össze, és lépj ki az életemből, mondta Esti Kornélnak egy nő itt Pécsett még a múlt században. (Pécsett, jó ez a csett? mert állítólag Kolozsvárra nem jó, azt csak beszépítjük, Kolozsvárt, hogy kapjon egy kis patinát, Erdélyből kizárólag patina kell, patina meg nincs, csak erről, ezekről gyávaságból és a hazugság iránti leküzdhetetlen vágytól hajtva hallgatunk; a valóságos Erdély alig valakit érdekel, beleszámítva az erdélyieket is; álmainkat kergetjük, melyek hol színes szélesvásznúak, hol üresek, hol némák, de még ez utóbbi esetben is magyarra vannak szinkronizálva.)”
Nos, az álmok, álmaink most éppen – persze embere és pártja válogatja –színes szélesvásznúak, de nem némák, sőt nagyon is hangosak, természetesen magyarra „szinkronizálva”.
De mit is jelent ez a szinkronizálás?
Mostanában ritkábban gyakorolt szokásomhoz híven, a bukaresti Dilema veche friss, pontosabban november 22–28-a közti hétre ajánlott számát vásároltam meg, ám hogy ne egyoldalúan tájékozódjam kulturális (?) ügyekben, vettem hozzá egy másik hetilapot is, az Observator culturalt. Egy-egy tehát az állás, a két fő politikai orientációt tekintve – természetesen figyelembe véve, hogy az úgymond kulturális lapok nem sorolhatók be egyértelműen az elkötelezett és így magukat sűrűn lejáratni tudó újságok közé. (Erről a Dilema veche meggondolkodtató cikket közöl – érdemes volna bővebben kitérni rá – a Romania inapoiata című, azaz a „visszamaradt” Romániát körüljáró összeállításban.) Mielőtt megpróbálnék tájékozódni abban-arról, hogy a Basescuékhoz közelebbiek, illetve a Pontáékhoz húzók hogyan látják ezt a szegény országot (amelyben egyesek jócskán meggazdagodtak), ugyancsak szokásomhoz híven az esztéta-filozófus (volt művelődési, majd külügyminiszter) Andrei Plesu publicisztikai rovatánál állok meg. Ő ezúttal a vidám Caragialéról értekezik, a valóságra mindig éhes, dinamikus és játékos klasszikusról, és arra figyelmeztet, hogy a gyógyíthatatlan elsiklásaink, a szteretípiák és a rossz erkölcsök megörökítője mellett lássuk meg a jó kedély íróját is (például a választási időkben különösen emlékezetes Elveszett levél alkotójában – teszem hozzá Plesu okfejtéséhez).
Hát ez a biztatás bátorít fel a Szentgyörgy Pincében, fehérasztal mellett elhangzott bonmot idejegyzéséhez. A gyengécske Mihai Viteazul-szobor elé felépített emelvényen még nem értek véget a szónoklatok a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés keretében (valóban lehetett úgy kétezer ember a téren), amikor lent, a pincében elhangzottak az első ebédrendelések. A pincér közölte, hogy a rendezvény ideje alatt csak ásványvizet, üdítőt vagy alkoholmentes sört lehet az étel mellé rendelni (ezt nyilván utasításba kapták). Ekkor hangzott el a „caragialei” kérdés: – A székelyeknek tehát választaniuk kell az autonómia és az alkohol között?
De vissza, egyelőre legalábbis a két bukaresti hetilaphoz. A Dilema Romania inapoiata súlypontjának egyik újságíró munkatársától azt olvashatjuk, hogy a nem anarchikus és nem kormányozhatatlan, de bizonytalan, félő és zajos Románia a Ceausescu és Ceausescu közti távolságnak valahol a felénél tart. Figyelemre méltó, bár nem túl biztató megállapítás. Ha az Observator culturalban keresünk további vagy másfajta eligazítást, nem sokkal jobb eredményre jutunk. A politikai vezéranyagok egyikét jegyző Bedros Horasangian felteszi a kérdést: vajon normális-e az az ország, ahol végtelenül csak arról van szó, hogy a nagyobb vagy a kisebb rossz között válasszunk? De hol végződik a Nagy Rossz, és hol kezdődik a Kisebbik Rossz? Egyet lapozva pedig, az Observator főszerkesztő-helyettese Basescu elnök önelégültségének a „potenciáljáról” cikkezik…
Egyszerű volna azzal tenni le a két bukaresti lapszámot, hogy ez szerencsére nem a mi dolgunk. Nekünk elég az autonómiaigényünket – amivel tulajdonképpen mind egyetértünk – kinyilvánítani. Akár Mihai Viteazul szentgyörgyi szobra közelében. (Pláne hogy egy ősi történelmi pillanatban a székelyek, egy rosszul politizáló erdélyi magyar fejedelemmel elégedetlenül a román harcos mellé álltak; s a román nemzeti történetírás attól a pillanattól származtatja „a három román fejedelemség” összetartozását.)
A viszonyítási pontok megkülönböztetése azonban nem csupán historiográfiailag fontos. A XIX. században élt medgyesi szász orvos, Daniel G. Scheint magyarra most lefordított (német eredetiben 1833-ban Pesten kinyomtatott), a Székely Nemzeti Múzeum kiadásában 2012-ben hozzáférhetővé tett könyve, Az erdélyi székelyek földje és népe nekünk kellemes olvasmány, hiszen első mondata így hangzik: „Székelyföld az Erdélyi Nagyfejedelemség része, és ennek az országnak a legszélső határától, ahol Moldvát és Oláhországot érinti, Észak- és Nyugat-Erdélyig húzódik, a Szászok földjéig és a Magyarok földjéig.”
1833 és 2012 között nagy idő telt el – és amilyen hasznos a múltat tudatosítani, olyan szükséges a változást tudomásul venni; jóllehet sem Mihai Viteazul vélt igazságának, sem a „Ceausescu és Ceausescu közt” legújabb kori tényeinek elfogadása nem lehet alapállásunk. 2012. december 9-én arról kellene döntenünk, hogy a „Nagy Rossz” és a „Kisebbik Rossz” közül melyiket választjuk – vagy inkább hogy szakítunk a rosszal, amelyből annyi évtizeden át volt részünk. Ez minden román állampolgár dilemmája; olyan dilemma, amelyet elvben nagyon könnyű megválaszolni, csakhogy a „rossz” azonosítása, egy párthoz, egy választási szövetséghez kapcsolása még hosszú szakmai (politológiai) elemzést követően sem könnyű. Leegyszerűsítve a dolgokat, talán így lehet fogalmazni: a győztes, az új (régi?) többség javítson a gazdasági helyzeten, okosan építse az európai kapcsolatokat (netán elérve a bejutást is a Schengen-övezetbe), szakítson a gyűlöletbeszéddel, beleértve a „magyar kártya” folyamatos kijátszásának gyakorlatát. Tegyük hozzá: a közigazgatási (gazdasági) régiók újragondolásában maradjon a realitások talaján – ami országos érdek, nem csupán nekünk, Romániában élő magyaroknak fontos, már-már azt mondanám, élet-halál kérdés.
A magyar képviselet pedig az új parlamentben – vagy éppen a választások után megalakuló kormányban – alapkérdés, a kisszerű érdekeknek (párt- és személyes hiúságoknak) alá kellene, alá kell rendelődniük a közösségi szempontoknak. Ellenzékben eredményesnek lenni: hiú ábránd, önbolondítás. Tegyük hozzá: bármilyen autonómiaigényben, előrehaladásban csak országon belül lehet sikert remélni. Sem Magyarország, sem semmilyen európai intézmény nem képes segíteni a megoldásban.
KÁNTOR LAJOS
*A szerző a Korunk Főszerkesztője.
Népszabadság

Kántor Lajosé a Kriterion Koszorú
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy idén Kántor Lajos irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, publicistának, neves romániai magyar közéleti személyiségnek adományozza a Domokos Géza alapította Kriterion Koszorút.
A testület a kitüntetettnek azt az európai nyitottságú, több évtizedes irodalomtörténeti, irodalomkritikai, publicisztikai, szerkesztői, műkritikusi és művészetszervezői munkásságát értékelte, amellyel az erdélyi magyarság szellemi értékeit gazdagító könyvek, lexikonok, monográfiák, publicisztikai kötetek és tanulmányok egész sorát jelentette meg, ugyanakkor kitartó és eredményes tevékenységet folytat a Korunk folyóirat és a körülötte kialakított szellemi alkotóműhelyek fenntartásában, gazdagításában.
A 2012. évi Kriterion Koszorút december 14-én, pénteken délután 6 órakor adják át Csíkszeredában, a Petőfi utcai Kriterion Házban.
Kántor Lajos munkásságát Markó Béla méltatja az ünnepség keretében.
Szabadság (Kolozsvár)

Kincses Kolozsvár Polgára Kiss András
Levéltárosi és történészi munkájának elismeréseként Kincses Kolozsvár Polgára kitüntetésben részesült a kilencvenéves Kiss András, az Erdélyi Múzeum-Egyesület korábbi alelnöke és főtitkára, Kolozsvár történetének kiemelkedő kutatója; az elismeréssel járó oklevelet, valamint a Kolozsi Tibor szobrászművész által készített emlékplakettet tegnap délután adta át neki Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke. Méltatásában Egyed Ákos történész kiemelte: Kiss Andrásnak „sikerült megtalálnia helyét az elődök sorában és kortársai között, közben pedig egyéni habitusát is meg tudta őrizni”. Levéltári munkája a közösségért vállalt szolgálat volt: közbenjárt azért, hogy az érdeklődőket segítse, eligazítsa, történészként pedig múltunk megismerésén, megismertetésén fáradozott, részletezte Egyed Ákos. Kincses Kolozsvár Polgára címet korábban Senkálszky Endre színművész, Jakó Zsigmond történész és Kós András szobrászművész kapott.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)

Nyílt levél a leleplezőhöz
Mindjárt az elején tegyem meg a vallomásomat: „jelentettem” és  „kollaboráltam”. Nem önként tettem ugyan és nem származott ebből semmi előnyöm, sőt védettségem sem, de mi tagadás megtettem: „jelentettem” és aláírtam. Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy a suttogások után, halálom előtt, nyíltan kell beszélnem róla.
Az a sokféleképpen meghurcolt ember, aki én voltam két év börtön, közel egy év munkaszolgálat, házkutatás, behurcolások és becitálások után, akinek tizenéves lányát naponta vitte be és éjfélkor és hozta haza a Securitate, az a testileg-lelkileg megalázott, megfélemlített ember bizony aláírt. Minden „bátorsága” – ha még egyáltalán volt – abban nyilvánult meg, hogy csak olyasmit írt alá, ami már köztudott volt és aminek nem lehetett saját következménye az érintettre nézve. Ezért csak hálás lehetek – többek között – a korán elhunyt Könczei Ádám és a még élő, java erejében levő Kántor Lajos volt kollégáimnak, valamint azoknak, akikről még bizonyára kérdeztek, hogy esetükben nem kellett ágy alatt dugdosott fegyverekről, államfelforgató összeesküvésről, röpcédulákról beszámolnom, csak azt kellett aláírnom, ami tanúk előtt elhangzott és amiről már amúgy is tudtak. Rólam is jelentettek, mint már kiderült, de ez semmivel több rosszat nem hozott rám, mint aminek amúgy is ki voltam téve. Noha „lepleztek le” rólam is jelentő személyeket, soha nem érdekelt, kik azok, hányan voltak, mit jelentettek, maguk is a meghurcoltak közé tartoztak-e vagy sem.
De nem is a jelentés tartalma volt a célja ezeknek a módszereknek, nem kell különösebb intelligencia hozzá, hogy valaki megértse: a fő cél az egymás iránti bizalmatlanság, gyanakvás, sőt a megvetés felkeltése volt. Ezen a módszeren alapult a rendszer. Ez a módszer ismert a történelemben, de a román (és a többi) kommunista titkosszolgálat vitte tökélyre. Tisztelet a szerencsés kivételeknek: keresztül-kasul, finomabb-durvább nyomásra, ilyen-amolyan formában, mindenkinek jelentenie kellett. Így biztosíthatom a leleplezőt, maradt még leleplezni valója, sőt egész élete sem lenne elég ahhoz, hogy mindannyiukat leleplezze.
Ha lenne történész-kutató, aki azoknak az időknek politikai poklát tanulmányozná, aki a Securitate gyakorlatát és annak zseniális szennyességét akarná leleplezni, amely embereket hajszolt öngyilkosságba, amely emberek nemzedékeit nyomorította meg: hátralevő, megszámlált napjaimban rendelkezésére állnék.
Ami azonban a Securitate sok százezres adattárából alkalomszerűen kiválasztott iratokat illeti: ezek az igénylőnek kéjes udvariassággal kiszolgáltatott, a már halott vagy az utolsó éveiket élő érintettek számára gyakorlatilag alig ellenőrizhető, a hajdani Securitate céljait szolgáló „dokumentumok”. Aki ezeket önként és önkényesen használja fel és teszi közzé (miközben a rendszer megfizetett és kivételezett helyzetű végrehajtóinak becsületén nem esik folt) – ehhez sem kell különösebb intelligencia, hogy megértse: ugyanazon rendszer eszméinek, sőt módszereinek a hordozója, mint amelynek „kiszolgálóiról” le akarja rántani a leplet. A Securitate évtizedekkel megnyújtott kezévé válik, ennek eredeti céljait teljesíti ki: a közösségek, esetünkben főleg a magyar közösségek atomizálását, kompromittálását, a gyanú- és félelemkeltést, tekintélyrombolást, az emberek hiteltelenítését és bepiszkítását.
Stockholm, 2012. december 6-án
Veress Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Látó nívódíjak 2012
Szombat este ismét megteltek a széksorok a marosvásárhelyi Bernády Ház egymásba nyíló termeiben. A Látó szépirodalmi folyóirat hagyományos év végi díjkiosztó ünnepségét tisztelte meg népes jelenlétével a közönség. 21. alkalommal díjazta a szerkesztőség az év során a lapban megjelent legjobb írásokat, illetve jutalmazta négy kategóriában azok szerzőit a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettel és pénzösszeggel.
Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta. Külön köszöntötte a kitüntetetteket, a Budapest – Debrecen – Kolozsvár – Marosvásárhely térséget képviselő írókat, költőket, a debütdíjas Korpa Tamást, a prózájáért díjazott Király Kinga Júliát, az esszékategória nyertesét, Kántor Lajost és a verseiért jutalmazott Balla Zsófiát. A 2012-ben közreadott 12 lapszám 1200 oldalnyi anyagából választották ki a szerkesztők az általuk legnívósabbnak tartott írásokat, és indoklásukat laudációba tömörítve tárták a jelenlevők elé.
Demény Péter a fiatal debütdíjas "sebezhető érettségét" hangsúlyozta, ami nélkül véleménye szerint nincs költészet. Dicsérte Korpa okos tanulmányait, és a lapjukban közölt egyik verse "epikus apák" szókapcsolatát kiemelve közelítette meg líráját. Majd Korpa Tamás olvasott fel néhányat nívódíjas illetve a Látóban még nem publikált költeményeiből.
Király Kinga Júlia egyszer már részesült Látó nívódíjban, akkor ő volt az, aki debütált. A mostani, második elismerést Apa Szarajevóba ment című regényrészletével érdemelte ki. Laudálója, Vida Gábor kijelentette, számára az a fontos, hogy győzze meg a prózai szöveg. Ezt mindenekelőtt hihető mondatokkal érheti el a szerző. A regénykezdet pedig, amit a Látó idei júliusi számában olvashattunk, így van elmondva. Gondolatai igazáról Király Kinga Júlia felolvasásából győződhetett meg a hallgatóság. A szerző regénye folytatásából mutatott be néhány sokat ígérő, új oldalt.
Díjeső zúdul Kántor Lajosra, hangzott el az esten. Előző nap a Kriterion Koszorút vehette át Csíkszeredában a jeles kolozsvári irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Látó-elismerése kapcsán a laudációt mondó Láng Zsolt az emlékezet fontosságát, az emlékező emberek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta. Mindaz, amit a sokat és folyamatosan dolgozó, fiatalságát humorral, öniróniával is megőrző Kántor létrehozott, felér egy erdélyi irodalmi múzeummal, hallhattuk az értékelésben. A díjazott a Korunk januári számában megjelenő hosszabb esszéjéből, "identitás-olvasataiból" kiemelt részletekkel köszönte meg a vásárhelyi folyóirat által neki ítélt kitüntetést.
Balla Zsófia dicséretét Kovács András Ferenc visszapillantással, személyes élményekkel kezdte. Kolozsvári diákéveire, a 80-as évekre emlékezett, amikor ottani ténykedésüket, szellemi irányultságukat Szilágyi Júlia, Cs. Gyimesi Éva mellett a költő, rádiós Balla Zsófia határozta meg. Nem édeskés nosztalgiázás készteti a múltidézésre, emelte ki a méltató. A díjazott költészetében sem található ilyesmi, példa rá a Kolozsvár című vers, legfennebb "a megbocsátás szimfóniáit" fedezhetjük fel köteteiben. Az 1993-tól Budapesten élő Balla Zsófia nagyon igényes, szigorú költő, aki ritkán és nem egykönnyen ad ki verset a kezéből, mondotta KAF. A díjazott arról beszélt, hogy itteni jelenléte egyféle visszatérés Marosvásárhelyre, hiszen költői pályáját az Igaz Szóban kezdte 1965-ben. A díjátadó összejövetel az ő felolvasásával ért véget. Olyan megrázó verset is választott, amely a világnézetét megváltoztató jugoszláviai háború borzalmai nyomán született, a többség azonban a közelgő karácsony hangulatát idézte meg.
A főszerkesztő azzal búcsúzott a lap barátaitól, hogy remélhetőleg 2013-ban is lesz Látó és Látó nívódíjak is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutatóval zárult a Bálint Tibor-emlékév
Jeles prózaírónk, Bálint Tibor születésének 80. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Más térben című kötet, a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press közös kiadványa, amelyet karácsony előtt, múlt pénteken mutattak be a Belvárosi Unitárius Egyházközség kiállítótermében. Az ünnepre való ráhangolódásról Potyó István kántor-karnagy és barátai gondoskodtak, akik szép énekükkel nyitották meg a rendezvényt.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke elsőként Egyed Emese szerkesztőnek, Bálintné Kovács Júliának és Dávid Gyulának mondott köszönetet áldozatos munkájukért, valamint mindazoknak, akik írásaikkal, képzőművészeti alkotásaikkal hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez, szebbé és igényesebbé tételéhez. Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöke kiemelte: különleges évet tudhatunk magunk mögött, amelyben kiállításokkal, felolvasásokkal és prózaíró gálával tisztelegtek a 80 évvel ezelőtt született Bálint Tibor munkássága előtt. Tevékenységük egyfajta megkoronázásaként adták ki a Más térben című könyvet, amely az új kutatások eredményeként született anyagok révén árnyalja a Bálint Tiborról alkotott képet. Mint kiderült, többek között szépirodalmi művek (Kányádi Sándor egyik verse, Balázs Imre József és Láng Orsolya egy-egy költeménye), tanulmányok (Kántor Lajos), a Sánta angyalok utcája című színpadi műhöz kapcsolódó írások (Dávid Gyula, Kötő József), életrajzi mozzanatok, anekdoták, újságcikkek és nekrológok kaptak helyet a kötetben, emellett további kutatásokra nyújtanak lehetőséget az adattárban közölt információk.
Szabadság (Kolozsvár)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Egy szerkesztő énjeiről és az irodalom jövőjéről
Balázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött.
– Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak.
– Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria…
– Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk.
– Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót?
– Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban.
– Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában?
– Általában nyolc-tíz könyvünk van.
– Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz?
– Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok.
– Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor?
– A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta.
– Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni?
– Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor.
– Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást?
– Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem…
– A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad?
– Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár.
– Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő?
– Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál.
– A lap jövője biztosítva van?
– Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit.
– Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra?
– Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit.
Balázs Imre József
József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012).
Simó Márton
Székelyhon.ro,

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

Nemzet/köziség/fölöttiség a Korunk januári számában
Az utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli januári számát a Korunk: a lapszám címe Nemzet/köziség/fölöttiség?” A szerzők a témához politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak, a folyóiratban egyaránt megtalálható a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország belső-külső problémái, Ady és Caragiale örökségének értelmezése.
A szerzőgárdát többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor, Zelei Miklós képviseli. A képi megjelenítést Tettamanti Béla grafikái biztosítják. (közlemény)
Tranisndex.ro,

Nemzet(köziség)ről a Korunkban
Az utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli idei első lapszámát a kolozsvári Korunk folyóirat: Nemzet/köziség/fölöttiség? – ez az alcím olvasható a borítón, kérdőjellel érzékeltetve a három, egymással összefüggő és egymással szembeállítható fogalom kapcsolatának bonyolultságát.
Politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak hozzá a szerzők a témához. Egyaránt megtalálja itt az olvasó a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország külső-belső problémáit, valamint Ady és Caragiale örökségének értelmezését. A lapszám szerzőgárdáját többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor és Zelei Miklós alkotja. A januári Korunk folyóiratot Tettamanti Béla grafikáival illusztrálták.
Krónika (Kolozsvár),

Irodalom, képzőművészet és zene a Magyar Kultúra Napján Kolozsváron
Képzőművészet, irodalom, zene és humor egyaránt helyet kapott a Magyar Kultúra Napja tiszteletére Kolozsváron tartott kétnapos ünnepség programjában, amelyet a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház szervezett, kultúránk alkotó jelenére és jövőjére fókuszálva. Az eseménysorozat helyszínéül a Reményik Sándor Galéria szolgált, ahol kiosztották az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat is.
Házigazdaként Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök köszöntötte az egybegyűlteket kedden délután, hangsúlyozva: a kultúra olyan boltív, amely sokféleségünk ellenére is képes összekapcsolni bennünket. – Egyetlen oka van annak, hogy a négy-ötszáz személy befogadására alkalmas templomunk helyett a Reményik Sándor Galéria ad otthont a Magyar Kultúra napi ünnepségnek: az örömhír, hogy ezen a héten hozzáfogtunk a templom restaurálásához. Inkább tartalmi jellegű változás a korábbi évekhez képest, hogy ezúttal nem kizárólag a múltra figyelünk, hanem kultúránk életerős, alkotó, termékeny jelenére és jövőjére is. Leginkább a kortárs szó jellemzi a rendezvénysorozatot – magyarázta a püspök. Kodály Zoltánt idézte – „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” –, majd Pilinszky János Imádságért című írásának tolmácsolása után a Concordia vonósnégyesnek adta át a terepet, amelynek tagjai (Márkos Albert – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Király Erzsébet – brácsa, Ortenszky Gyula – cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adták elő.
– Január 22-én fejet hajtunk a múltunk előtt, kulturális értékeinkkel szembeni tiszteletünket fejezzük ki. Ugyanakkor az alkotások, az alkotók jelenére is gondolunk, a jövő felé fordulva – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki az RMDSZ által tavaly januárban alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak kapcsán kifejtette: az elismerést olyan személyek vagy szervezetek kaphatják meg, akik alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez. Az első alkalommal idén odaítélt díjban Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor nyújtotta át az ünnepségen jelen lévő Részegh Botondnak (laudációt mondott Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár) és Székely Csabának (Tompa Andrea színikritikus laudációját Laczkó Vass Róbert színművész tolmácsolta), Bocsárdi László pedig, aki munkája miatt nem tudott jelen lenni a rendezvényen, a következő napokban kapja meg a díjat (laudációt mondott Bodó Ottó dramaturg, egyetemi tanár). (A méltatásokat pénteki lapszámunkban olvashatják.)
Németh Júlia műkritikus nyitotta meg ezután az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot, amely különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként jött létre. – A Magyar Kultúra Napját ezzel a sajátos Intermezzóval ünnepeljük, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., valamint Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és a Kolozsvár Társaság, Székely Géza és Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek, szóljanak akár a szemnek, a fülnek, vagy az értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány – részletezte a műkritikus.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat tegnap délután, borkóstolóval, Muszka Sándor hangulatos székely stand-up comedyjével, valamint Márkus András és Vass Ákos verspárbajával zárult.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra Napján
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),

RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Do you like banana, Mr Bottoni?
Régebben érdekelt, ki volt besúgó, ki nem. Ma már alig jobban, mint mondjuk az, hogy mi van a banánnal. És megmondom, úgy ahogy van: ez igen ritkán jut eszembe. Viszont messzemenően foglalkoztatna, ha nem beszélnénk nyíltan a banánról.
Egy hónappal ezelőtt Stefano Bottoni írt egy cikket arról, hogy miért hallgatott el a Szilágyi Domokos-konferencia után, és miért szólalt meg most, a Szőcs-ügy kapcsán.
A cikk óta megint sokféle szóbeszéd keringett a környezetemben. Megint, tudniillik annak idején, mielőtt nyilvánosságra kerültek volna a Szilágyi Domokos „jelentései”, hasonló természetű szövegeket hallottam. Ám ezekből nyilvánosságra hozni bármit, sem akkor, sem ma: nekem nincs „apparátusom”, vagyis szakértelmem. Hiába kéri számon Stefano Bottoni, hogy:
„…senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse.” Az évek során néhányan közzétették megfigyelési dossziéjukat (például Markó Béla vagy Gyimesi Éva), tudok arról is, hogy hasonló munkákon dolgozik Gálfalvi György, Kántor Lajos. És hát ott van Könczey Csilla, aki akárha a saját bőrére írná, annyira érzékeny módon teszi olvashatóvá családja életét. Továbbá érdemes elolvasni Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond kiváló regényét, vagy Székely Csaba nemrég BBC díjat nyert rádiójátékát. Ez utóbbi egyébként arról szól, hogy egyszer, még az „átkosban” az apa, a kapcsolatai révén banánt visz haza, de a fiának meg kell fogadnia, hogy soha senkinek nem beszél erről, mármint a banánról. Amikor évek múlva a fiú mégis mesél róla, akkor nyomasztani kezdi, hogy megszegte-e a fogadalmát: vajon az akkori, forradalom előtti énje és a mai, forradalom utáni énje között van-e kapcsolat? Nagy és fontos kérdés! Szóval, vették páran a fáradságot, és a maguk módján feltártak ezt meg azt. Hogy mért nem kéri ki senki Szőcs István dossziéját? De kicsoda? Rám gondol Bottoni? Olvastam történészi munkákat, Frank Ankersmit és Eelko Runia a kedvencem, ámde fogalmam sincs arról, milyen módon kell feldolgozni egy megfigyelési dossziét. Mivel kell összevetni? Mi számít korszerű módszernek és mi nem? „Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.”
Yes. Stefano Bottoni eltalálta a szegfejet: minden rendszer „összeforr” a társadalommal, amennyiben a társadalomnak fogalma sincs, hogy milyen az a rendszer, mettől meddig tart, hol vannak a határai és a mozgatórugói, működésének mi a rejtett mechanizmusa. Ha a ’89 előtti társadalom rendelkezett volna „nyitottsággal”, lettek volna információi arról, hogy mi van a kulisszák mögött, lettek volna internetes fórumok, laptopok és lapok, és főképp történészek, társadalomkutatók, akik szabadon kutathattak volna, akik nyilvánossá tették volna a besúgólistákat stb., akkor másképp működött volna minden. Minél nyitottabb, minél több információval rendelkezik saját magáról, minél több tényleges, feldolgozott, szakszerűen dekódolt információval szembesül, és nem csupán szóbeszéddel, ilyen-olyan ficujkákkal, annál szabadabb, kevésbé „rendszerfüggő”, kevésbé „alattvaló” lesz a társadalom – s benne az összes emberi lom.
Láng Zsolt
Transindex.ro,

Kós Károly figyelmeztetései
Születésének 130., halálának 36. évfordulójához közeledve, talán nem kellene Kós Károlyt is bevonni az egyre durvább kultúrharcba. Hogy ki volt ő, hogy hol állt, hova állt, hazatérve Erdélybe, azt nem most kell kideríteni. Legfeljebb emlékeztetni kell a rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket – akár a leszármazottak némelyikét – a tényekre, Kós Károly hatalmas munkásságának egészére, beleértve mindig harcos (nemegyszer karcos) szövegeit.
Kós Károlyról én nem írtam könyvet – mint Sas Péter, jóval korábban pedig (rossz időben és így felemásan) Varró János –, kutatásaim során azonban számtalanszor kellett elidőznöm élete-életműve egy-egy szakaszánál, nem szólva néhány emlékezetes személyes találkozásról Károly bácsival. (Első és egyben utolsó képzőművészeti kiállítását 1975 decemberében rendeztük meg a Korunk Galériában, ezen még ő is jelen volt.) A 90. születésnapjára pedig megjelentettük – 1973 novemberében – a Korunk Kós Károlynak és Kalotaszegnek szentelt számát, amelyben többen jártuk körül „táj és világ gondját”. Bekapcsolva a probléma boncolgatásába Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvét is, erre visszautalva, no meg beszámolva Károly bácsinak kalotaszegi szerkesztőségi kiszállásunkról, levelet küldtem Neki, amelyre 1974. február 9-én (szokása szerint szabadkozva, öreg korára hivatkozva, a késés miatt) hosszan válaszolt. Ebből a levélből idézem: „…ez a könyv [a Sütőé] egyike azoknak a legutóbbi években megjelent (nem sok) írásoknak, melyeknek szerzői végre ráébredtek, hogy minden becsületes kultúrembernek, de elsősorban és mindenekfelett minden igazi művésznek (legyen az író, képzőművész, építész vagy zenész) minden időben, mindenütt a világon és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelessége – volt, van és lesz – a maga népe és szülőhazája sorsának vállalása és alkotó életmunkájában népének és megbecsült hagyományainak szellemében való hűséges szolgálata.”
Nos, minthogy Kós Károlynak a Sors által rendeltetett kötelessége változó időben változó lehetőségeket jelentett, „kiegyenesíteni”, azaz félremagyarázni az ő megnyilvánulásait: történelmi tévedés. (Újabban hasonló kísérleteknek lehetünk tanúi olyan 20. századi klasszikusaink esetében, mint például Móricz Zsigmond, Illyés Gyula.) Egy dologban biztosan nem lehet „fogást találni” Kós Károlyon: hűségén Erdélyhez. Amit halála évében írtam, azt csak megismételni tudom: „A népének elkötelezett értelmiségi erdélyi szobrát róla lehetne megmintázni, ha kilencvenen túl is huncutul-nyugtalan arca (melyet, akik ismertük őt, örökre magunkkal hordunk) és tréfásan komoly figyelmeztető ujja valahogy ellent nem mondana bármilyen szobormerevségnek. Mondták ugyan vitafelei Kós Károlyt merevnek, kérlelhetetlennek, számunkra azonban most már mindig a hajlíthatatlanságot jelenti, a józan következetességet, amellyel a nyelvi, a szellemi és tárgyi örökség megőrzését és továbbfejlesztését csak a román–magyar–német együttélés realizmusában tudta elképzelni.”
Hát persze, ennek az utolsó mondatnak az érvényessége már csak azért is sántít, mert a szászok és svábok nagy többsége kivándorolt (kihalt) Erdélyből, a román–magyar, a magyar–román együttélés pedig azóta is sokszor kapott mély sebeket. Egyetlen példát: a Kós-centenárium megünneplését letiltotta Bukarest (ennek következményeit az ember a saját szekus megfigyelési dossziéjában ugyancsak bőven megtalálja), holott tíz évvel korábban az Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén mellettünk a román írók is jelen voltak, ünnepelték velünk együtt Károly bácsit.
A figyelmeztető ujjról azonban még valamit feltétlenül el kell mondani. Magyar–magyar vonatkozásban. Minthogy régebben sem szerettem „hozott anyagból” dolgozni, igyekeztem eljutni a forrásokhoz Kós-ügyekben is. Így találtam meg a Budapesti Hírlapban Kós Károly levelét a balázsfalvi gyűlésről, az erdélyi románság 1911-es gyülekezéséről. (Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről. A teljes szöveg ismeretében bizony sok mindent el lehetne mondani Kós magyarság-óvásáról és súlyos szemrehányásairól a magyar hivatalosság irányában. Csupán néhány keserű mondat a Budapesti Hírlapban megjelentekből: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előnyomuló oláhsággal szemben az elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem is számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.”) Ha ehhez hozzáadjuk azt, amit Kós a Sztánán 1912 telén szerkesztett, rövid életű lapjában, a Kalotaszegben írt Erdély és a pesti közvélemény viszonyáról, hát bizony-bizony…
A mondatot többféleképpen lehet folytatni. Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával; magázva is közel érezte magához a nagyurat, az Erdélyi Helikonban együtt dolgoztak a magyar irodalomért. Vagy a Szabédi-féle kolozsvári Termés híres, 1943-as ankétjából idézve, ahol Kós Károly az „uralkodó eszmék” közé a maga transzszilvanizmusát „csempészte be” – lényegében folytatva sok évtizedes harcát Erdélyért, a magyarságért és a három kultúra egymás melletti továbbéléséért. Mindehhez kell (lehet és kell) hozzátenni Kós Károly vállalását például a Balogh Edgár szerkesztette Világosságban, a Magyar Népi Szövetségben, a negyvenes évek második felében. (Világosságbeli publicisztikája is érdemes az utókori figyelemre.) Bukaresti képviselősége éveiből feleségének, „Édes Idának” Kolozsvárra küldött levelei (1946–1948) már olvashatók…
Most csak ennyit, a feltámadt Kós-vitában. (És egy helyesbítés Tibori Szabó Zoltán írásához: Kós Balázs nem testvére, hanem egyik fia volt Kós Károlynak.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár),

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),

Itt a vita vége (?)
Egyetértek Kántor Lajossal abban, hogy lezárta a Kós-ügyben támadt vitát. Kettőnknek legalább is egymással, valóban nincs miről eszmét cserélni. Legjobb szándékom és ismeretem szerint, senkit meg nem szólítva, bántva, személyeskedés nélkül próbáltam a Kós-kérdéshez közelíteni. Nekem szóló legújabb válaszának címe – Itt és ott– tökéletesen mutatja a magyar–magyar aktuálpolitikai kérdést szinte naponta mérgező kór terjedését. Először a Nesze neked nemzetegyesítés címet akartam adni válaszomnak, de én nem vagyok politikus, hogy a kérdést erről az oldaláról közelítsem meg. Ezt megteszi Szanyi Tibor a „két haza” egyik felében és most vitapartnerem a másikban. Ennek ellenére biztató reményekre jogosít, hogy Kántor Lajos – amint idézett könyvéből – Budapesten publikál, s az én írásom Kolozsvárt jelenik meg. Fejemre olvasott, helytelennek minősített egyik kötőszóhasználatom nem bizonyos, hogy a Kós-vita legfontosabb kérdése lehet. Az eredeti kérdésben én mindenesetre a továbbiakban is Kós Károly szavait, mondatait fogom idézni, s a sajátunké helyett azok elemzésére biztatnék mindenkit. A vezető értelmiségiek állásfoglalását – itt és ott – egyaránt váró nagyközönség is jobban járna.
Sas Péter
Szabadság (Kolozsvár),

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Erdélyi életművek tárlata
Kolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában.
A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket.
Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag.
A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály.
Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán.
Krónika (Kolozsvár),

Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.).
A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg.
A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár),

„Nem székelyföldi, összerdélyi közgyűjteményt szeretnénk”
Megnyílt az EMüK gyűjteményes kiállítása a Minerva-házban
Nagy sikert aratott a művészetkedvelők körében az Erdélyi Művészeti Központ (EMüK) tegnap este megnyílt bemutatkozó kiállítása a kolozsvári Minerva-házban. A tavaly létrejött EMüK gyűjteményéből összeálló rendkívül gazdag tárlat megnyitóján Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke és Debreczi János konzul köszöntötte a nagyszámú közönséget, majd Kántor Lajos mondott megnyitóbeszédet. Az EMüK nevében Vargha Mihály szobrász, a központ elnöke szólalt fel. „Rendkívüli öröm számomra, hogy ennyien eljöttek, és nagy meglepetéssel szereztem tudomást ennek a nagyszerű kiállítóhelynek a létezéséről. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem szentgyörgyi, nem székelyföldi, hanem összerdélyi közgyűjteményt szeretnénk kialakítani, az erdélyi magyar képzőművészet megérdemli, hogy saját központja legyen”, mondta Vargha Mihály. A kiállítás március 20-ig tekinthető meg a Minerva-házban (Jókai/Napoca u. 16), hétköznapokon 11–15 óra között.
Köllő Katalin
Nyugati Jelen (Arad),