Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
Két évtizeddel ezelőtt indult be a négyéves újságíróképzés Kolozsvárt – előbb román és magyar, majd német nyelven. Korábban újságíróképzés csak kétéves formában, valamely alapképzés elvégzése után, a bölcsészkaron működött. Az újságírás nem velünk kezdődött – mutattam rá nemegyszer sajtótörténeti előadásaim során, és remélhetőleg nem is velünk fejeződik be. Így van ez még akkor is, ha jól tudjuk: az újságírás napjainkban korántsem az, mint amilyennek a sajtószabadságot hozó 1989-es változásokat követően elképzeltük. Az újságíróképzés sem. Különben ma már médiaoktatásnak nevezzük, hiszen az elektronikus újságírás mára fölényes túlsúlyba került. A mai médiaoktatóknak ennek tudatában kell felkészíteniük – alapszinten, mesteri és doktori fokon – hallgatóikat, hogy az ötcsatornás médiakommunikációs rendszer működtetői, alakítói, illetve annak továbbépítői lehessenek.
A négyéves alapképzés elindításának huszadik évfordulója alkalomából háromnapos konferencia helyszíne volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem. A témának szentelt kerekasztal-beszélgetésen azzal kezdtem felszólalásomat: nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az első erdélyi hírlap 230 évvel ezelőtt (1783-ban) látott napvilágot iebenbürger Zeitung címmel, ezt követte (volna) – Bruckenthal báró és Bánffy György kormányzó támogatásával – egy román nyelvű gazdasági lap (Foaie română pentru economie), amelyik akkor csak a bécsi engedély megszerzéséig juthatott el, 1790-ben pedig megjelent az Erdélyi Magyar Hírvivő – ugyancsak a gubernium székhelyén, Nagyszebenben.
Kétéves újságíróképzés a bölcsészkaron
Az 1989-es fordulatot követően újjászerveződött a romániai magyar sajtó intézményrendszere, és amire csak a két világháború közt volt példa: a magyar újságírók is megalakíthatták a maguk önálló szakmai szervezetét. Amelynek vezetősége már indulásakor felismerte, hogy az új helyzetben alapvető fontosságú a szakmai felkészültséggel párosuló szemléletváltás. Azzal fordult tehát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékéhez, hogy indítsák újra az újságíróképzést. Arra hivatkozhattak, hogy a hatvanas években a magyar nyelv és irodalom szakon választható tantárgy volt a sajtótörténet, a lapszerkesztés, a műfajismeret – Balogh Edgár egyszemélyes műhelyének köszönhetően. A változások után Péntek János frissen kinevezett professzor vált a tanszék vezetőjévé, aki megértő támogatóra talált – a bölcsészkarról Bukarestbe került – Marian Papahagi oktatási és tanügyi miniszterhelyettes személyében, és 1990 őszén a Szabadságban már meg lehetett hirdetni, hogy bármelyik felsőfokú oktatási intézményből bárki jelentkezhet kétéves újságíróképzésre, aki a maga szakterületén az első három évet már elvégezte, illetve amennyiben az egyetemi diploma birtokában is szükségesnek tartja kiegészíteni szakképzését.
Meglepően nagy volt az érdeklődés. Mindjárt az első héten huszonkilencen jelentkeztek. Érdekes módon nem a bölcsészkarról, amint az várható lett volna, hanem például a matematika és fizika szakról, a műegyetemről, a teológiáról, a mezőgazdaság-tudományi főiskoláról... Hétvégekre tettük az előadásokat, szemináriumokat, műhelygyakorlatokat. Így Aranyosgyéresről, Brassóból, Nagyváradról, Tordáról is jelen lehettek azok, akik a sajtótörténet, a kommunikációelmélet, a sajtónyelv, a sajtószociológia, a tömeglélektan, a konfliktuselmélet iránt érdeklődtek, illetve írásgyakorlatot kívántak folytatni.
Nem érdektelen az sem, hogy azóta hányan szereztek közülük nevet maguknak az írott és elektronikus sajtóban, a közéletben, a felsőoktatásban. Bódizs Edit ma is rádiós szerkesztő-riporterként működik, Farkas Réka a Háromszék rovatvezetője, Fekete Vince a Székelyföld című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese, Kelemen Hunor rádió- és folyóirat-szerkesztőként vált először a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének vezetőségi tagjává, művelődési miniszterré, majd az RMDSZ elnökévé, Szabó Mátyás a Közép-Európai Egyetem Tanterv Fejlesztő Központjának vezetője. Napjainkban az ő példájuk igazolja leginkább azt az axiómát, miszerint egy újságíróból bármi lehet, ha idejekorán abbahagyja az újságírást.
Magyari Tivadar és a Campus – önálló magyar újságíró szak?
Amivel csak arra szeretnék utalni, hogy a leendő újságírónak egyetemi szintű interdiszciplináris és interkulturális szemlélettel kell rendelkeznie. Ha nem is így fogalmazták meg ezt kollégáim a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) 1993 februárjában újjászervező marosvásárhelyi közgyűlésen, a lényeg ez a szemléleti alap volt. Távollétemben választottak be a MÚRE tizenöt tagú igazgatótanácsába. A szakmai oktatási-nevelési bizottság elnökeként azt a közületi felhatalmazást kaptam, hogy a bölcsészkaron működő kétéves újságíróképzést fejlesszük négyéves szakképzéssé. Az első lépés az volt, hogy Kántor Lajos MÚRE-elnökkel és Péntek János professzorral – ma mindketten az MTA tagjai, Péntek János a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke – felkerestük Andrei Marga professzort, a BBTE rektorát, aki arról biztosított bennünket: semmi akadálya, hogy magyar tagozata is legyen az 1993 őszétől induló kolozsvári újságírói szaknak.
Volt. A minisztérium ugyanis nem biztosított külön létszámkeretet a magyar csoport elindításához. A Történelem és Filozófia Kar dékáni hivatala pedig, amelyiknek az újságírói szakoktatás beindítását rektori szinten feladatul adták, teljes „értetlenkedéssel” viszonyult a kérdéshez. Magyari András akkori magyar rektorhelyettesnek kellett közbelépnie. Magyari Tivadar akkori tanársegéd az Erdélyi Napló 1993. szeptember 30-i számában a nyilvánosság elé tárta: tíz nappal a felvételi előtt még azt sem lehetett tudni, hogy milyen nyelven fog zajlani a megmérettetés. A jelentkezőknek rendre azt mondták, hogy magyarul bizonyosan nem. Magyari Tivadar szerencsére résen volt, és arra biztatta a szándékosan elbátortalanítottakat: azért mégiscsak iratkozzanak be. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók diáklapja, a Szabadság heti mellékleteként megjelenő Campus alapító szerkesztőjeként (Balló Áronnal és Horváth Istvánnal együtt) érdekelt volt az utánpótlás nevelésében. A zavart növelte, hogy román tagozatot szervező kollégáink nem akartak osztozni a minisztérium által biztosított negyven helyen, mondván, hogy harcoljuk ki a magunkét. Nem volt könnyű, mert a neptuni politikai egyezkedések során kialkudott háromszáz fős „magyar keretet” a tanárképzés számára tartogatták.
Bár nem az esélyegyenlőség tiszteletben tartásával zajlott az első felvételi, a versenyvizsgára jelentkezett magyar diákok fele mégiscsak bejutott a BBTE-re. Főként az idegen nyelveknek köszönhetően. Később ketten a román tagozatról is átiratkoztak (érdekes módon azok, akik román osztályban végezték a középiskolát), így tizenhárom hallgatóval indulhattunk. Magyari Tivadarnak később is meghatározó szerepe volt az indulásban, hiszen a Szociológiai Tanszéken addigra már kellő gyakorlatra tett szert a tanrend kidolgozásában, később segítségünkre volt annak – a magyar újságíróképzés jogos igényei szerinti – harmonizációjában. P. Dombi Erzsébettel, Albert Júliával, Egyed Emesével, Horváth Istvánnal és másokkal együtt oktatóként is oroszlánrészt vállalt a magyar tagozat működőképességének megteremtésében, jóllehet az első években az egyetem anyagilag nem honorálta ezt a többletmunkát.
Két évvel később az önálló kar létrehozása hosszútávra rendezte/normalizálta a helyzetet. A német tagozat beindítását már eleve ajándékként fogadták mind a román, mind a magyar diákok. Mármint azok, akik kellő német nyelvismerettel rendelkeztek, jártasak voltak a német kultúrában. Miközben bővült az újságírószak felvételi kínálata, a külföldi vendégtanárok jelenléte és a hallgatók németországi szakgyakorlata révén megnőtt a kar külföldi presztízse.
Mindez alighanem összefügg azzal, hogy nekünk elsősorban nem egy adott keret feltöltése volt a célunk, hanem az elhivatottak kiszűrése. Elvégre versenyhelyzetben élünk, s a piacgazdaság törvényei szerint a minőségi lapszerkesztésé a jövő, tehát az utánpótlás-nevelésben sem érvényesíthetünk más szempontot.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről
Jelen kötetünkben sikerült számos munkatársunkat, a világ különböző részein élő magyarokat, s mellettük néhány román szakembert is megszólítanunk arról, hogyan látják, hogyan élik meg a nemzeti identitást a maguk környezetében, a politikai életben, a történelemben, a kultúrában, a gazdaságban – otthon és a nagyvilágban – olvasható a Párbeszéd a nemzetről, nemzetköziségről című, a kolozsvári Kom-press kiadásában megjelent kötet előszavában, amelyet múlt szerdán mutattak be a Deus Providebit Házban.
A társadalmi párbeszéd éles viták középpontjában áll Európa-szerte, Kelet- Közép-Európában különösen, és így a magyar közbeszédben is a nemzet, a nemzetközösség kérdése. A Korunk immár 87 éves történetében változó hangsúlyokkal, meg-megújuló intenzitással folyik ez a diskurzus: az első szakasz (1926-1940) Dienes László, majd Főként Gaál Gábor szerkesztői idejében az internacionalizmus érveit állította előtérbe, az 1957-től számítható második folyam, a szigorú pártellenőrzés és cenzori tiltások valamelyes könnyebbülésekor, a hetvenes években már felmutatja a nemzeti önismeret (legalábbis közvetett) kérdéseit: 1990 óta már nincs külső akadálya, hogy időről időre súlypontos lapszámainkban vagy rovatainkban rákérdezzünk: mit jelent ma a nemzeti hagyomány, mit az európaiság, hogyan harcolnak egymással (hangzanak össze) a nacionalizmusok, miképpen működnek a nemzetek fölötti intézmények – áll az előszóban.
A beszélgetésen az erdélyi értelmiség olyan jeles képviselői vettek részt, mint Buchwald Péter vegyész, politikus, Egyed Péter író, kritikus, Kántor Lajos, a Korunk volt főszerkesztője, Kötő József professzor, politikus, Láng Zsolt, a Látó szerkesztője. Az est házigazdája és moderátora Markó Béla költő, politikus volt, aki felvezetőjében elmondta, a kötet szerzői sokan vannak, mind fontos írók, közírók, szociológusok, filozófusok, esztéták, és feltette a kérdést: kinek lenne fontosabb ez a közös, kollektív meghatározása a nemzetnek, amely ebből a sokszálú kötetből kibontakozik, mint számunkra, hiszen a szerzők a nemzet, közösség fogalmát úgy közelítik meg, hogy külön határozzák meg a nemzetet és az államot egy közös Európában.
A térség jelenkori drámájának nevezte azt, hogy megpróbálják konglomerálni a nemzetet és az államot, ami tragikus következményekkel jár, ha valaki nemzetállamot akar létrehozni. Fontosnak tartja a könyvet, "amely fontos olvasmánya lehet minden, a sorsunkról gondolkodó, olvasó embernek".
Kántor Lajos a kötet születéséről beszélt, arról, hogy mi indokolta a létrejöttét. Elmondta, hogy 49 szerző kapcsolódott be a Korunk nagy ankétjába, de tanulmányok is születtek a kérdés kapcsán. A beküldött anyagokon nem változtattak, a válaszok nagyon sokfélék, a kötetnek van egy tanulmányi része is.
Egyed Péter az elmélet szemszögéből közelítette meg a kérdést: fontosnak tartja, hogy minél többen szólaljanak meg. Mint mondta, a nemzet az a közösség, amiben mindenkinek lehet szava. Fontos érzelmi kapocs, miért szeretjük ezt a nemzetet, melyek a hibái, milyen összetartó és széthúzó erők vannak ebben a közösségben. A nemzettudat részünkké vált, ahogy mi magunkat látjuk, az a reformkornak köszönhető, amikor a Kárpát- medencében a magyar nemzet politikai vezetői amellett döntöttek, hogy egy modern, európai nemzetet hoznak létre. Ebben döntő szerepe volt az 1948-as forradalomnak, a 12 pontnak: Mit kíván a magyar nemzet?
Ezért fontos, hogy mindenki elmondja, mit gondol erről, kinyilváníthassa az opcióját. Ezt hatalmi módszerekkel nem lehet megvalósítani.
Láng Zsolt arról beszélt, hogy nem fontos minden pillanatban opciót nyilvánítanunk. Az emlékezetről is szólt, hogy kevés az, amire emlékszünk. "Az emlékezet kérdéses dolog, baj van vele. A modern nemzetek mindig valamilyen katartikus élmény nyomán alakultak ki: Amerikában az észak–dél háború, Franciaországban a nagy francia forradalom, Németországban a második világháború. Véleménye szerint a haza tekintetében nagy zavar van a magyar szépirodalomban. Meglátása szerint 1989 egy olyan katarzis volt, ami mind az erdélyi, mind a romániai magyarok és románok, mind a magyarországi magyarok közös élménye volt, aminek az irodalomban azonban kevés nyoma van: Trianonról regények jelennek meg, 89-ről nem vesznek tudomást.
Kötő József számára a nemzet egy konstrukció, a kötet igazi kulcsszavának a közösségi identitást nevezte. Figyelmeztetett: változó korban élünk, ahol újraértékelődnek a fogalmak. Más, integráló térségben élünk, aminek politikai és gazdasági okai vannak, ami átrendezi szokásainkat, másfajta identitást diktál. Nem szakadhatunk le az európai folyamatról, de nem adhatjuk fel az identitásunkat sem. Megoldásnak nevezte kisebbségi sorban a gazdasági és kulturális konszolidációt. Mint mondta, figyelni kell a nyugati civilizált világ értékeire, de ugyanakkor figyelmet kell szentelni a saját népi kultúránknak is. Stratégiát kell kidolgozni arról, hogy a hagyományőrzést és modernizációt hogyan lehet beépíteni a nemzetépítésbe. Akkor konszolidálódik a magyar identitástudat, amikor kialakítja a kisebbségi intézményrendszert. Véleménye szerint ez a fajta struktúra alkalmas arra, hogy versenyképes közösséget tudjunk teremteni. A versenyképes közösséget csak akkor tudjuk megteremteni, ha egyfajta nemzeti konszenzus van abban, hogy milyen stratégia szerint építsük a közösségünket. Szerinte Cs. Szabó példáját kell követni: nyitottság a világra, de figyelni saját kultúránk mélységeire. Változó világban keresni identitásunkat.
Buchwald Péter vegyészként kakukktojásnak nevezte magát ebben a társaságban, aki "földhözragadt" megközelítésben azt mondta: az a magyar, aki akkor is vállalja magyarságát, ha nincs haszna belőle. Véleménye szerint a magyar–magyar kérdést itthon kell megoldani, a politikai pluralizmust "luxusnak" nevezte, mert ha nem leszünk parlamentben, tragédia lesz. Tisztázni kell az anyaországgal való viszonyunkat is: erdélyi entitás vagyunk, ne tekintsenek minket szavazás-utánpótlásnak. Meg kell szüntetni a gyűlöletláncot, ha normális viszony alakulna ki Magyarország és a szomszédai között, annak legnagyobb nyertesei a határon túli magyarok lennének.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Vekov Károly történelemtanár nyílt levelei a BBTE történelem karának illetékeseihez
NYÍLT LEVÉL
mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar
felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért
1989. óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények.
Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tennné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitiv vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
Adorjáni Dezső, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Máté János, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc
Megjegyzés: szerkesztőségünknek a levelet Vekov Károly küldte, a fenti nevekkel együtt. A közlés másnapján az alábbi, „letisztázott változatot" juttatta el hozzánk:
NYÍLT LEVÉL
Kedves Jutka és Enikő! Kedves kollégák!
Nem kis keserűséggel értesültem a Magyar Történeti Intézet, illetve a kolozsvári egyetem történelem karának helyettes magyar vezetője között kirobbant konfliktusról. Nemrégiben nyugdíjba küldött, óraadó oktatóként, akit csak néha hívnak meg (ha egyáltalán!) a közös dolgok megtárgyalására, nem akartam beleszólni egy olyan vitába, amelyik elsősorban a két fél jobb belátására tartozik. Más kérdés, hogy ez a megromlott viszony, kihatással van kis közösségünk mindennapi tevékenységére. Ha most mégis erre való hivatkozással írom e sorokat, az azért történik, mert ez a megromlott viszony és a megosztottság következményei kihatással vannak az egész kolozsvári magyar nyelvű történész képzésre.
A rosszul értelmezett és leosztott kompetencia- és munkaköri hatáskörök eredményeként egész közösségünket érintő, alapvető fontosságú kérdések vagy kikerültek a közösen megvitatandó és eldöntendő kérdések közül (közép- és hosszútávú célkitűzések, stratégiák stb.) vagy szűk csoportok, illetve egyéni döntések hatáskörébe kerültek. Szinte érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan törődhettek bele ebbe, veszélyeztetve feladataink elvégzésének elemi feltételeit, hallgatóink megfelelő és alapos, magyar közösségünk által elvárt felkészítését.
Szinte hihetetlennek tűnik, de a történelem karon belüli magyar oktatók egy része nem igényli és nem tartja szükségesnek a magyarság történelmének oktatását! (Évek óta ez nem rendes, hanem csak „opcionális" tantárgy lehetett.) A kar úgynevezett „magyar tagozatának" két vezetője nem volt képes elérni, hogy a történelem karon minden szakon hallgatóink tanulhassák a magyarság történelmét! Most amikor a szakok újra akkreditálásáról van szó és hivatalosan is teljes értékű tantárgyként lehetne tanítani a magyarság történelmét, újra néhány személy megbocsáthatatlan felelőtlensége és szakmai önzése miatt (amit nem szeretnék most minősíteni) elszalasztjuk azt az alkalmat, amely talán az utolsó. S történik ez akkor, amikor hallgatóink egy része az általános iskolában magyarság történetet kellene tanítson, amikor másik részük különböző magyar művelődési intézményeknél kíván elhelyezkedni, ahol éppen ezek az identitásunkkal szerves egységet alkotó ismeretek elengedhetetlenek.
Visszagondolva elődeink tartásos viselkedésére és tevékenységére összehasonlíthatatlanul súlyosabb körülmények között, az általuk meghonosított elkötelezett állásfoglalásra és ennek ma is elvárható folytatására, keserűséggel vegyes felháborodással tapasztaljuk közösségi érdekeink semmibe vételét egyes kollégák részéről. Mivel ilyen viszonyulással sem eddig, sem ezután nem tudunk egyetérteni, amennyiben nem kerül sor a helyzet gyökeres megváltoztatására, azaz a Magyar Történeti Intézet, illetve a történelem kar magyar oktatóinak testülete nem igényli, hogy ott minden szakon legyen hivalosan elfogadott és a Románia-, illetve az egyetemes történettel egyenrangú a magyarság története és nem kerül sor annak hivatalos akkreditálására, kénytelen leszek megszakítani óraadói tevékenységemet.
Nem tudok közösséget vállalni olyanokkal, akik nem érzik elemi kötelességüknek hallgatóink megfelelő felkészítését és idegen érdekek által vezettetve képesek elszabotálni a magyarság történelmének oktatását a kolozsvári egyetem történelem karának magyar tagozatán. Kolosvár, 2013. december 14.
Vekov Károly
* * * A Magyar Történeti Intézet válaszlevele
Vekov Károly nyugdíjas kollégánk nyílt levelét múlt héten már az intézet tagjainak is körbeküldte, és választ is kapott rá. Itt most csak a legsúlyosabb „vádra”, a magyarságtörténettel kapcsolatos állításokra válaszolunk. Sajnálatosnak tartjuk, hogy Vekov kolléga – bár éppen ő tanítja mindmáig a középkori magyar történelmet −, úgy ír nyílt levelet, hogy nem ismeri sem a tanterveket (bár ezek mindenki számára elérhetők intézetünk honlapján: http://kmti.hiphi.ubbcluj.ro), sem az erre vonatkozó szabályozást. Az igazság ezzel szemben az, hogy amíg a ’90-es években erre nem volt lehetőség, már egy évtizede négy félévben oktatjuk a magyarságtörténetet és éppen a Magyar Történeti Intézet megalakulása nyomán vált kötelező tantárggyá mind a történelem, mind a levéltár szakos hallgatók számára. Erről bárki meggyőződhet, ha megnézi az intézet honlapján a tanterveket
s órarendeket.
A régészet és kulturális turizmus szakokon továbbra is választható tantárgy maradt a magyarságtörténet. Ennek oka részben a tantervi kötöttségekben, részben a szaktantárgyak iránti igényben keresendő (pl. az I. éves régészek alig tanulnak szaktantárgyakat), de tapasztalatunk szerint sokan közülük is tanulnak magyarságtörténetet. Szóban és írásban is próbáltuk már elmagyarázni Vekov kollégának, hogy a szakirányok újraakkreditálása, amely 2014 év elején esedékes, nem alkalmas arra, hogy a tanterveket megváltoztassuk. Januárig intézetünknek hat akkreditációs doszsziét (több ezer oldalas dokumentációt) kell elkészítenie, ezzel rengeteg munka van. Az előírásoknak megfelelően ezekben a dossziékban a múlt tanév tanterveinek kell szerepelnie, ezeket tehát nem lehet most – menet közben – megváltoztatni. Az akkreditáció ilyen szempontból nem jelent fordulópontot, utána is nyugodtan meg lehet változtatni a tantervet, tehát nincs „most vagy soha” szituáció. Reményeink szerint előbb-utóbb sikerül konszenzusra jutnunk a többi szakirányt illetően is.
Kedves Karcsi!
Nem hisszük, hogy azzal segítenéd a kérdés megoldását, hogy megszakítod óraadói tevékenységedet, sőt. Ha azonban sajnálatos módon ezt is tennéd, akkor sem látjuk indokoltnak a patetikus és támadó hangvételt. Az óraadás felfüggesztését amúgy már jelezted annak kapcsán, hogy karunk idén az óraadói díj felét tudta csak kifizetni, bár a tantervi előírásokon felül külön szemináriumot is tartottál a középkori magyar történelemből. Mivel Te időközben áttelepdtél Magyarországra és onnan ingázol, ez nem fedezi az útiköltségeidet. Ezt roppant sajnálatosnak találjuk, megértjük, hogy ilyen helyzetben nem vállalod tovább a tanítást, csak azt nem értjük, miért kell a helyzetet „átstilizálni”, és úgy beállítani, mintha itt egyedül Te képviselnéd az igazságot és a jó ügyet, mintha a Jó és Rossz harca zajlana. Képviselőként és karunk oktatójaként lett volna elég alkalmad, hogy az óraadáson túlmenően is tevőlegesen segítsd a magyar oktatás ügyét. Segíteni napi aprómunkával és nem újságcikkekkel lehet. Sajnáljuk, hogy így mondasz búcsút intézetünknek, azonban köszönetet mondunk eddigi munkádért!
A Magyar Történeti Intézet Vezetőtanácsa
* * *
Néhány pontosítás
Az általam írt nyílt levélre adott, látszólag „szakszerű” válaszhoz kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni.
A nyílt levélben próbáltam nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem hiszem, hogy helyes, hogy a magyar(!) tagozaton csak két szakirány esetében (történelem, levéltár) kötelező tantárgy a magyarság története és a többin (pl. régészet, kulturális turizmus stb. ) nem. Utóbbi szakokon miért nem fontos a magyarság történetének ismerete? Ilyen felkészültségű végzőseink döntenek majd műemlékeink sorsáról, kutatják és magyarázzák a honfoglalás korának emlékeit? Netán tanítani akarják majd „A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai” tantárgyat a VI. és VII. osztályban, ha egyáltalán ezt megengedik a hivatalosságok? Miért csak „választható” a magyar hallgatók esetében ez a tantárgy? Van olyan tananyag, ami ezt pótolja/pótolhatja? Hogyan lehet elfogadhatóan(?) ezt a hallgatók szaktantárgyi „igényével” (talán igénytelenségével) magyarázni? Amúgy megjegyzem, hogy évek óta tartok szemináriumot magyarságtörténetből, nem hivatalosan. És jön, akinek kedve van, mert én senkit sem kényszeríthetek erre, mivel ezt a szemináriumot nem tartalmazza a tanterv. Vajon az egytemi oktatás, főleg annak szükséges/kötelező része az a hallgatók kedvére van bízva és éppen a magyarság történetét illetően? Ha mi nem, ki fogja ezt nekik még valaha tanítani, a mi „szakembereinknek”? És milyen konszenzusra kell jutni, hogy mindenki a magyar tagozaton kötelező mód felvegye ezt a tantárgyat? Kik azok, akik ezt nem akarják? És ők a magyar tagozat oktatói?
A maximális óraszám elvének rugalmas kezelését, illetve a „magyarság története” teljeskörű akkreditációját éppen az egyetem multikulturális jellegére hivatkozva kellene és lehetne elérni. De erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt valaki, azaz vezető tisztségben lévő képviselőink kérik. Ha nem most, amikor folyik az akkreditálás, ugyan bizony mikor? S ha nem ilyenkor, akkor eddig miért nem kérték? Ezt illető sorozatos kéréseimre a válasz mindig az volt, hogy”most nem lehet”. Újra megk

Titkosszolgálati dossziék a januári Korunkban
„Foglalkozik-e még valaki azzal, hogy az egykori besúgók sorra lebuktak, de ma álnéven – nick-néven – lehet ország-világ előtt besúgni bárkit a világhálón?” A Korunk idei első számának vezető írásában Markó Béla teszi fel a jelenbe világító kérdést.
Neves szerzőgárda felvonulásával a közelmúlt számos jelensége, ismert személyisége kerül új megvilágításba a „Múltunk jövője” cím alatt futó összeállításban, a moldvai csángó kérdés szekus kezelésétől Szilágyi Domokos jelenkori megítéléséig. A lapszám szerzői közt megtalálható a budapesti Történeti Levéltár igazgatója, Gyarmati György, aki a titkosszolgálati iratok dokumentumértékéről közöl tudnivalókat, Dávid Gyula, Gálfalvi György, Ilia Mihály, Kántor Lajos, Lőrincz György, Király István, Tófalvi Zoltán, Zelei Miklós. Gagyi József és Buchwald Péter fölveti, hogy a Ceaușescu-diktatúra éveiben működő Securitate öröksége mit jelent napjainkban, az érintettek, tartótisztek és áldozatok hogyan élik meg napjaink történéseit. (közlemény)
Transindex.ro,

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

András Sándor és Pomogáts Béla kapta a Korunk Kulcsa díjat
András Sándor költő, író és Pomogáts Béla irodalomtörténész kapták idén a 2004-ben alapított Korunk Kulcsa díjat, az ünnepélyes díjátadásra Kolozsváron, a Minerva Alapítvány Cs. Gyimesi Éva termében került sor.
Az elismerést Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk folyóirat főszerkesztője adta át. Az 1956-os forradalom után nyugatra emigrált András Sándor munkásságát Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese méltatta, Pomogáts Béla életművéről pedig Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke beszélt.
„Minden mondata mögött tíz másik van, amit nem írt le” – hangzott el többek közt Balázs Imre József Az András Sándor Autonóm Köztársaság Lakosságföldrajza című méltatásában. „Én, András Sándor Autonóm Köztársaság / kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe, / mert megcsalt mind, ki eddig képviselt, / s én magamat akarom képviselni végre” – idézte Balázs Imre András Sándor Az ASAK beadványa az ENSZ-hez című versének kezdő sorait.
Kántor Lajos laudációjában kiemelte Pomogáts Béla irodalomtörténészi munkássága mellett jelentős közéleti tevékenységét is, emlékeztetett: kevesen ismerik annyira Erdélyt mint Pomogáts. Kántor ugyanakkor kiemelte az irodalomtörténész több írását, többek közt a Kós Károllyal készített interjút valamint Pomogáts Béla csak a Korunkban megjelent írásait tartalmazó 350 oldalas kötetet.
A díjátadást követően András Sándor Töprengés a mai kocsmáról című előadásában arról értekezett, hogy a magyarországi társadalom demoralizált, hiányzik belőle a büszkeség. Mint kifejtette: ehhez hozzájárult, hogy a magyarság valamennyi szabadságharcát elbukta 1848 óta. A Kádár rendszer bukása sem hozott változást, mert „azt sem az emberek haragja kergette el”.
Jelenleg „a magyar társadalom egyik fele lesajnálja a másikat. Ez a legrosszabb” – mutatott rá a társadalmi megosztottságra András Sándor. Pomogáts Béla ugyanakkor Találkozásaim a Korunkkal címmel, a folyóirattal való négy évtizedes kapcsolatára tekintett vissza. Kifejtette: büszke arra, hogy a Korunk szerzői közé tartozhat és barátságban volt többek közt Balogh Edgárral és Gáll Ernővel. „Nem az elismerést, a barátságotokat akarom elsősorban megköszöni” – fordult zárasként a Korunk szerkesztőihez Pomogáts Béla.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár),

A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Novák Csaba Zoltán
1968, A NYITÁS ÉVE
A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval
Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét.
Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett.
A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez.
Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás.
A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat.
A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát.
A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét.
Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből.
A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.”
Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak.
Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban.
A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak.
Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték.
A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét.
Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését.
Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket.
A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására.
Transindex.ro,

Kolozsvár-értelmezések gyűjteménye
Kolozsvár-számát mutatta be a Szépirodalmi Figyelő című budapesti irodalmi, kritikai és szemléző folyóirat a kincses városban, majd átadták a lap díjait is.
A 2012-es évben két kolozsvári költőt, Király Lászlót és László Noémit díjazta a lap által felkért kuratórium, és mivel időközben kiderült, hogy elkészül a Kolozsvár-szám, a díjátadóval megvárták ennek bemutatóját.
A 19. században egyébként Arany János indított irodalmi lapot ezzel a címmel, a jelenlegi folyóirat 2002-ben indult, és csak a névrokonság köti össze Arany lapjával.
Felépítését tekintve a kéthavonta megjelenő Szépirodalmi Figyelő a valamennyi magyar irodalmi lapban megjelenő alkotások közül válogat, szemlejellegét azonban kiegészítik a könyvkritikák és az esszék, illetve minden lapszámban megjelenik egy interjú, így – amint a főszerkesztő, Pápay György fogalmazott – „nagy része originális gyártmány”.
Emellett a lap az utóbbi években már nemcsak kimondottan szépirodalmi témákat dolgoz fel, hanem általánosabb kultúrtörténeti írásokkal is jelentkezik. Pápay és a lap másik szerkesztője, Vass Norbert korábban a Balassi Intézetnek dolgoztak egy Kolozsvárhoz kapcsolódó projekten, a város kulturális életét, lehetőségeit igyekeztek feltérképezni, ekkor döntöttek úgy, hogy a lapban is külön számot szentelnek a kincses városnak.
„Izgalmas, összetett kulturális élete van a városnak, és ezt sok perspektívából lehet vizsgálni. Vehetjük külön a magyar szerzőket, külön a románokat, azt, hogy miként működnek együtt román és magyar alkotók. Számtalan Erdély- és Kolozsvár-kép van Magyarországon, mi nem egy statikus képet akartunk rögzíteni a városról, hanem változásában akartuk megragadni” – fogalmazott Pápay.
Mint mondta, nem is kimondottan csak szépirodalmi szemszögből közelítették meg a várost, hanem a színháznak és az egyre híresebb kolozsvári képzőművészetnek is nagy figyelmet szenteltek. Interjút Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával közölnek.
Vincze Ferenc, a kritikai rovat szerkesztője elmondta: hat kritikát közöltek, többek között a Kántor Lajos és Rigán Loránd által szerkesztett Kolozsvári beugróról, illetve György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéről, amelyek a szerkesztők szerint vitaindító jellegű írások, csak „vitapozíciót” érdemes felvenni velük szemben.
A lapszámismertetés után a főszerkesztő átadta az elismeréseket Király Lászlónak és László Noéminek, akik néhány verset olvastak fel az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében egybegyűlt érdeklődőknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Könyv jelent meg Domokos Géza kockázatairól
Domokos Géza kockázatai címmel jelentetett meg könyvet Kántor Lajos arról az ötven esztendőről, amely alatt megismerhette a Kriterion Könyvkiadó volt igazgatóját, az RMDSZ első elnökét, azokat a kockázatokat és kompromisszumokat, amelyeket Domokos a közösség érdekében vállalt.
Az a monográfia, amely teljessé teheti Domokos Géza életművét, még nem született meg, de ez a könyv fontos adalék a majdani műhöz, fogalmazott a beszélgetést indító Kelemen Hunor RMDSZ elnök, aki elsősorban arról beszélt, hogyan látta ő a Szövetség első elnökét. Kifejtette, azok a döntések, irányelvek, amelyekben megegyeztek huszonöt évvel ezelőtt, meghatározóak voltak a következő évtizedekben: a szülőföldön maradás, az identitás megtartásának elősegítése parlamenti eszközökkel, a párbeszédet hívva segítségül. Amikor pedig a jövőt tervezik, zárta mondandóját, akkor Domokos döntéseiből is építkeznek.
Kántor Lajos Domokos Géza tükrében önmagát is írja, hiszen a könyv nagy részét kettejük kapcsolata, levelezése teszi ki, mondta el Markó Béla. A könyv kockázata éppen az volt, hogy csupán ennyiről fog szólni, de ennél többet ad végül: azt erősíti meg, hogy az erdélyi magyar értelmiségnek feladata van.
Dávid Gyula irodalomtörténész értelmezésében Domokos azt a reálpolitikát folytatta 1989 után, amit a Kriterion vezetőjeként a rendszerváltás előtt tanult el, hiszen ahogyan nőtt körülötte a szorítás, úgy mutatkozott meg egyre inkább a bölcsessége, hogy megtalálja az eszközöket és szövetségeseket.
Fél évszázados kapcsolatukat áttekintve Kántor arról írt könyvében, hogy mit eredményeztek Domokos kompromisszumai, amelyeket az utókor gyakran hajlamos rosszul értelmezni. Azt is elmondta, véleménye szerint szinte törvényszerű volt, hogy az RMDSZ első elnöke lesz, hiszen a Kriterion az egyik legnagyobb eredmény volt, amit az erdélyi magyarság elért a nyolcvanas évek diktatúrájában.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kockázatok
Csíkszeredában, 2003-ban, emlékkönyvet jelentettek meg az akkor 75 éves Domokos Géza köszöntésére. Ebben azt írja Kántor Lajos, Domokos Géza Esély című kötetéről szólva, hogy „minél több részlet tolul fel az emlékezetemben, annál inkább erősödik a véleményem: az Esély cím mellé oda kellene tenni a Kockázatot is. Azokról a kockázatokról is lehetne, kellene beszélni, amelyek a nyilvánosság mögött zajlottak. (…) 1989-ben már olyan idők jártak, hogy az ember nem törődött a személyes szabadságával, a változtatás elősegítése mindenek elé helyeződött. Csodával határos módon megúsztuk, csak jóval a fordulat után vallottuk be egymásnak, hogy rezgett a gatyánk. A mai zsákvarrók ezekről persze nem tudnak. Kívánom nekik, hogy ne jöjjön többet olyan idő, amikor a kockázat ilyen méreteket ölt.”
A fenti mondatokat azért idézem, hogy egyértelmű legyen: Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai című könyve, amelyet a múlt héten mutattak be Kolozsváron, nem egyik napról a másikra született meg, hanem a szerzőnek legalább tíz esztendeje – de az is lehet, hogy jóval több ideje – már ott motoszkált a fejében.
A könyvet nem olvastam, minden bizonnyal előbb-utóbb hozzám is eljut, az újsághírekből annyit tudok, hogy a kötet jelentős részét kettőjük kapcsolata, levelezése teszi ki, és egyértelmű számomra, hogy a kor átélői, az erdélyi magyar értelmiség közép- és idősebb nemzedékei számára minden bizonnyal nem kevés izgalmat rejt a betekintés az egykori Kriterion könyvkiadó, több szerkesztőség és az éppen születőfélben meg felnövőben levő RMDSZ színfalai mögé.
Amikor Domokos Géza 2007-ben bekövetkezett halála után a családja megkért, hogy segítsek a hagyaték megmentésében, amelyet különösebb rendszerezés nélkül, csupán a biztonságra ügyelve sikerült a kolozsvári Szabédi-Házba eljuttatni, az ott igen áldozatos és kitartó munkával nyilvántartásba vett több mint tizenegyezer cím közül, menetközben, jónéhányat magam is elolvastam, és meggyőződésem, hogy Kántor Lajos időt feltáró, időt megőrző munkáját az elkövetkező esztendőkben még sokan folytatják, mint ahogyan már eddig is akadtak példák a közreadásra.
Mert ebben a hagyatékban – és Domokos Géza más címeken is megőrzött levelezésében – úgy tárul elénk a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek korrajza, az erdélyi magyarság szellemi javainak, közösségi létének megőrzéséért folytatott nem mindennapi és nem akármilyen eszközökkel megvívott küzdelem, hogy azt nem csupán történész rátekintéssel, rendszerezéssel és korszakolással, hanem korabeli dokumentumaiban is bárki számára olvashatóvá kell tenni.
A nagyközönség Domokos Géza sok-sok arca közül a memoárkötetek ellenére sem ismeri mindegyiket, a leggyakrabban csupán a Kriterion-igazgató – RMDSZ-alapító elnök – író-szerkesztő háromszögben helyezi el őt, és úgy gondolja, hogy ezzel már mindent tud róla. Mint írtam, nem ismerem részleteiben a friss Kántor-könyvet, de olvastam jónéhány olyan dokumentumot, amelyek igazolják, hogy milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. Minderről visszaemlékezéseiben ő maga nem sokat beszél, hiszen soha nem szerette a saját érdemeit fitogtatni, mint ahogyan kevés szó esik arról is, hogy milyen bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal nem értelmiségi, hanem hétköznapi sorstársai. És a dokumentumok fényében talán arról is szó esik majd egyszer, hogy a magyarországi magyar és a romániai román irodalmi-értelmiségi kapcsolatokat latba vetve, hogyan próbálta meg Domokos tágítani a horizontot Európa és a világ felé, akkor is, amikor még a madarakat is szerették volna visszafordítani a határokról.
2013 őszén Tőzsér Józseffel, a Domokos Géza emlékiratait megjelentető Pallas-Akadémia könyvkiadó igazgatójával Zágonba utaztunk, hogy a készülő „Kántor-kockázatokhoz” fényképeket digitalizáljunk a Domokos-emlékszobából. Néhány napra rá Tőzsér József tragikus hirtelenséggel elhunyt. Úgy érzem, Kántor Lajos könyvében egy kicsit az ő emléke is felcsillan. Meg minden bizonnyal mindazoké, akik igazolják, hogy az erdélyi magyar szellemi lét önállósága olyan hagyaték, amelyet bármiféle megfontolásból csak gazdagítani érdemes, és soha, egy pillanatig sem, porlasztani.
Székedi Ferenc. maszol.ro

Alkalom a találkozásra, minőségi időtöltésre, szórakozásra
Elkezdődött a IV. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
A kiadók és a könyvbarátok, valamint a szerzők és az olvasók közötti kapcsolat megteremtését, mélyítését nevezte a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét egyik legfontosabb érdemének Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke tegnap délután a Bánffy-palota udvarán, a négynapos rendezvénysorozat megnyitóján.
Hozzáfűzte: az elmúlt három évben bebizonyosodott, hogy szükség van a könyvhétre, s eszközeikkel, lehetőségeikkel a következő időszakban is megpróbálnak hozzájárulni a könyvünnepek megszervezéséhez: Marosvásárhely és Kolozsvár mellett más erdélyi városokban is, lehetőséget teremtve ezáltal a találkozásra, a beszélgetésre. A megnyitó keretében Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke adta át a Kolozsvár büszkesége kitüntetést Nagy Péternek és Könczey Elemérnek, az Idea Könyvműhely munkatársainak, Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése igazgatója pedig Supka Géza szavait tolmácsolta 1929-ből.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke köszöntötte elsőként a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján egybegyűlteket – köszönetet mondva a szervezőknek, amiért a Bánffy-palotát választották az idei rendezvénysorozat fő helyszíneként –, majd Kelemen Hunor megjegyezte: Erdélyben az elmúlt esztendőben is napvilágot láttak olyan könyvek, amelyek gazdagítják a magyar és az egyetemes irodalmat, és lehetőséget teremtenek az utazásra.
– Sokkal szebb, mélyebb, gazdagabb utazásokat biztosítanak a versek, a novellák, a regények, mint ha repülővel, autóval, vonattal mennénk egy nagyon messzi országba – hangsúlyozta a kulturális miniszter, és elárulta: a legemlékezetesebb utazásokat minden esetben az irodalom kínálta számára.
Kolozsvár büszkesége díjat az Idea könyvműhely kapta.
Bánffy Miklós (utó)életei címmel zajlott konferencia a megnyitó után a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében – képünkön: Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, valamint Csapody Miklós és Dávid Gyula irodalomtörténészek.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Egység a kultúrában – Elkezdődött a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Több száz ember jelenlétében nyitották meg hivatalosan csütörtök délután a 4. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, ezúttal a Bánffy-palota udvarán. A tavaly a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásár helyszínváltozásának fő oka, hogy a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódnak, így a standokat az impozáns főtéri ingatlan udvarán állították fel.
A Kolozsvár Társaság idei díját az IDEA nyomda érdemelte ki, mivel az ő kezdeményezésükre idén sikeresen beindult a nyomdászképzés a Báthory István Gimnáziumban. Az IDEA képviseletében az elismerést lapunk munkatársa, Könczey Elemér vette át Kántor Lajostól, a társaság elnökétől.
A megnyitón Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a művelődésügyi minisztérium vezetője arról beszélt, hogy „nemcsak az létezik, ami megtalálható az interneten, ám a digitális technológia nem ellensége a könyveknek, a kettő megfér egymás mellett”.
Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnöke elmondta: öt éve vetődött fel, hogy a budapesti rendezvényhez határon túli helyszínt is kapcsoljanak, mára egyébként már mintegy 50 magyarországi vidéki helyszínen ünneplik meg az eseményt.
„Az igazi kultúra nem szakadhat táborokra” – fogalmazott Markó Béla költő, szenátor példaként pedig a 140 éve született Bánffy mellett Dsida Jenőt és Apáczai Csere Jánost említette, akiknek nagyságáról szerinte minden erdélyi magyar ugyanúgy elismerően vélekedik szekértáboroktól függetlenül.
Az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel lesz, aki pénteken délután négy órakor lép fel a Bánffy-palota udvarán lévő színpadon, de a „fiatalítás” jegyében a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is fellépnek ugyanott.
A számos könyvbemutató, közönségtalálkozó mellett koncertekre is sor kerül, fellép többek között a Magashegyi Underground és Ágnes Vanilla.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Versgyűjtemények hangzó csodái
Számos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten.
A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget.
A nátha mint ihletforrás
A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon.
A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott.
A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón.
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha.
A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel.
Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg.
Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege”
Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be.
A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében.
Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel.
Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól.
Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos.
Visszatérő motívumok és traumák
Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan.
Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik.
Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély.
Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra.
Egy alien „filmversei”
A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén.
Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta.
A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté.
A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”.
Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során.
Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban.
Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Tompa Gábor által rendezett Leonida Gem Session június 12-ei, csütörtöki előadását követően, este fél 10-től Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei címmel beszélgetésre kerül sor az emeleti előcsarnokban. A beszélgetés meghívottai Szilágyi Júlia kritikus, esszéíró, Könczei Csilla egyetemi oktató, Markó Béla költő, Kántor Lajos irodalomtörténész, valamint Tibori Szabó Zoltán újságíró. Az est házigazdái Tompa Gábor és Visky András.
A Leonida Gem Session című előadás a Caragiale-i éles humor segítségével vizsgálja a közelmúlt örökségét: fikció és dokumentum keverednek az előadásban, hiszen a jórészt feltáratlan közös múlt a fikciót valóságnak, a nyolcvanas évek hétköznapi valóságát meg egy furcsa politikai operettnek láttatja. A Színházfórum meghívottai arról beszélgetnek, miképpen nézhetünk szembe a velünk élő múlttal, és a színház milyen módon tematizálhatja ezt az olykor kifejezetten nyomasztó örökséget.
„23 évvel a 89-es fordulat után sűrűsödnek azok a kérdések, amelyekre mindeddig hiába vártunk választ, s amelyek nélkül valószínű, elpuskázzuk utolsó esélyünket is, hogy végre méltón hozzáláthassunk életterünk lakhatóvá tételéhez. Ha a közelmúlt eseményeinek s az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a „rendszerváltásra”, mint a Leonida naccsád-beli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom” – vallja Tompa Gábor rendező az előadásról.
Az este 8-kor kezdődő stúdiótermi előadásra jegyek vásárolhatók a színház jegypénztárában, naponta 10-13 és 16.30-18.30 között (tel.: 0264-593468), valamint a www.biletmaster.ro oldalon. maszol.ro

Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro

Kántor Lajos
VÁLASZ DEMÉNY PÉTERNEK
Apák, anyák, fiúk, lányok – unokák
Önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Kedves Péter, három nappal a sétatéri színház emeleti előcsarnokában lezajlott beszélgetés után (Te ugyan nem voltál ott, de szövegedből kihallani vélem Könczei Csilla általa nemzedéki szempontúnak mondott vádjait), a világbajnokság jobb mérkőzéseit nézve, egy kis szünetet tartva, nem állom meg, hogy válasz nélkül hagyjam kiáltványodat. Fiaim jó pár évvel idősebbek nálad, most érettségizett legnagyobb unokám a napokban töltötte a húszat, így hát gondolkodom, magamra vegyem-e a megszólítást, vagyis az általad elmarasztalt apákhoz soroljam-e magam, vagy vállaljam a nagyapai szerepet. Úgy gondolom, mindkettőt vállalhatom, és így vitázom veled, miközben bizonyos dolgokban egyetértünk.
A fő kérdés az, amit Te az „elkenés szenvedélye”-ként nevezel meg, Csilla a színházi vitában „összezárásról”, lényegében a szőnyeg alá seprésről beszélt. A kérdés felvetését olyan fontosnak tartom, hogy a nagyobb nyilvánosságot vállalom, noha időm (és kedvem) nemigen egyeztethető a facebookoló szokásokkal.
Visszaemlékszem az ötvenes évek végi, hatvanasok eleji – akkor nem a kereszténységre meg a nemzeti szempontokra hivatkozó – hivatalos elvárásokra, Korunk-szerkesztőségi meg az Utunk külső munkatársaként írt szövegeimre (nem mindegyiket sorolhatom ide, nyilván) meg az akkori vitákra, Forrás-nemzedék előtti és első Forrás korabeli összemenésekre. Ha emlékezetem meg nem csal – az 1961-től követhető szekus megfigyelési dossziéim igazolják vissza, bizony még barátaim rólam írt jelentései is –, nem éppen „tájba simuló”, az elkenés szenvedélyétől áthatott ifjúként tartottak számon. (Bretter Gyurit, akit emlegetsz, már nem hívhatom tanúnak. De egykori barátját, nekem volt főnökömet, Rácz Győzőt sem, pedig szintén tanúskodhatna, ahogy tanúskodott is ellenem, például amikor 1987-ben a fő pártelvtársak ki akartak rúgni a Korunktól. Mellesleg az első ilyen nyílt szándék 1962-ből való. (Erre is vannak utalások a besúgói jelentésekben.) Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy engem mentesíts az apákat érintő vádjaid alól, Illyés Gyulának (és utolsó könyve címében Gyimesi Évának) igaza van, a „mindenki szem a láncban” igazsága fájdalmasan érvényes – legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ez nem csupán a régmúltra érvényes, hanem mai országokra és rendszerekre ugyanúgy! Mert önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Az „apák” közt tűnik fel kiáltványodban Szabédi László neve. Valahogy úgy fogalmazol, hogy ők, az apák mintha az áldozatvállalás, vagyis az öngyilkosság miatt tisztelték volna Szabédit. Aztán írsz „szabédizés”-ről is (hasonlót szegény Gyimesi Évától hallottam, Budapest és Kolozsvár közt a vonaton vitatkoztunk, ő sokallta a Szabédi Napok sorozatát).
Hát én azt tanácsolom neked, Péter, ha még ebben az évben nagy Szabédi-válogatásunk megjelenik (versek, próza, napló mellett levelekkel), olvasd el figyelmesen. Azt gondolom, nem marad kétely benned, hogy Szabédi volt egyike azon elődöknek, akik nem ismerték az „elkenés szenvedélyét”, igazi vitatkozó volt, politikában is, magyarság-szemléletben is – barátait sem kímélte. Persze, ő is megalkudott, erről írta a Mórokat Székely János. Kitűnő a dráma, még ha közvetlenül Szabédira vonatkoztatva nem minden igaz.
Ide kapcsolódik az erdélyiség, az erdélyi magyarság, a magyarság kérdése. (Valószínűnek tartom, hogy az én Konglomerátomat nem volt időd elolvasni, mellesleg ez a könyv nem csupán a címét kölcsönözte Szabéditól. Akit igenis tanáromnak mondok ma is, ahogy ezt mondta Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár önmagáról.) Általánosítani itt is nagy hiba. Ennek kifejtése már nem fér be ebbe a levélbe. És itt nem Erdély és a Szabédi ifjúkori naplójában emlegetett Kismagyar viszonyára utalok. Hanem a lassan évszázados reális traumára visszamenő Trianon-szindromára, állandó hivatkozásunkra, mentegetőzésünkre, és az általam ugyanebbe a gondolkodásmódba illeszthetőnek vélt büszkeség-forrásunkra, az „aranycsapatra”, az én ifjúságomban még valóságosan (a távolból) megélt 6:3-ra. Ez nem külön erdélyi, ez összmagyar – és összefüggő – magyar betegség. A holland-spanyol meg az olasz-angol és a német-portugál meccs után gondolj a mai, jelenleg épp Pintér Attila összeállította magyar válogatottra. Ebben a vonatkozásban én is intéznék kiáltványt – talán veled egyetértésben – nem feltétlenül az apákhoz, hanem minden magyarokhoz. A józanság jegyében.
Mert a legfontosabb volna nem siránkozni, nem büszkélkedni, másokat lenézni, hanem önmagunkba nézni és a körülöttünk lévő világra figyelni. Transindex.ro

Lapok az emlékezés asztaláról
Cseh Gusztáv-album a Szép magyar könyv 2013 díjazottai között
Júniust írtunk akkor is, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt, 1985-ben, a legszebb nyári hónap 19. napján, mindössze 51 évesen, élete és alkotóművészete teljében elhunyt Cseh Gusztáv, kolozsvári grafikusművész. „Benne a képzőművészet Kányádiját vesztettük el” – írta naplójába Gáll Ernő. A június 22-i hivatalos búcsúztatást követően hatalmas tömeg indult az Egyetemiek Házából a Petőfi utcán keresztül a Házsongárdi temetőbe, ahol földi maradványait a családi sírba, a rézkarcain megörökített főemberek mellé helyezték örök nyugalomra. Kós Károly 1977-es búcsúztatása óta ilyen véget nem érő temetési menet, ilyen rengeteg ember nem gyűlt össze Kolozsváron. A végtisztesség megadása, a búcsú mellett egyfajta néma tüntetés is volt ez a legsötétebb diktatúra és nemzeti homogenizálás éveiben. Tüntetés a művészet szabadsága, hagyományaink, főembereink és jeles házaink mellett.
„A távozása után sem szűnő kérdéseket és kéréseket már nem hallgathatja meg – korán, rettenetesen korán megüresedett helyére újaknak kell állni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő sem szól többé hozzánk, akik ismertük tehetségét, gazdag fantáziáját, tiszteltük munkabírását, vállalkozó kedvét, a fehér (utolsó kísérletein színes) papírra fektetett vonalainak biztonságát, egész életének vonalvezetését, amely immár hivatalosan is megérett a monografikus feldolgozásra” – írta búcsúztatójában Kántor Lajos. Szinte három évtized elteltével pedig, 2013-ban elkészült Cseh Gusztáv életének és munkásságának monografikus számbavétele, a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában megjelent díszes album, amelyet egy évvel ezelőtt, szerzője, Csapody Miklós jelenlétében, emlékkiállítás kíséretében mutattak be a kolozsvári Quadro Galériában.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)

Válasz az apák ügyében
Köszönöm mindenkinek, aki lájkolta, kommentelte vagy hozzászólt Kiáltvány az apák ellen című bejegyzésemet, -re, -hez, mely június 13-án jelent meg a blogomon, a kafe.hhrf.org már másnap lehozta, a Transindex 17-én Kántor Lajos válaszával együtt, a Szabadság másnap ugyanúgy, a maszol.ro pedig június 20-án a Hozzászólások az erdélyi besúgóvitához címmel, az említetteken kívül Jancsó Miklós morfondírozásával. Köszönöm a médiának is, hogy figyelt.
A bejegyzésem fölötti számlálóban ez áll: 1197. Nem tudom pontosan, mit számol a rendszer, mindenesetre ez a gondolatfutam az első lett a sok közül, holott 2011. február 14-től írom ezt a blogot, van hát miből válogatni. Ehhez a számhoz képest meglepően kevés a reagálás, ami azt jelenti, hogy a probléma sokakat érint és érdekel, de nem tudnak beszélni róla.
Demény Péter. Szabadság (Kolozsvár)

Nézz, uram, sebeinkre!
Nem akarom magam örökbe vétetni a magyar kormánnyal. Mégis teszek (néha) ajánlatot. De hogy belső légköri nyomásom megmaradna, idézek két sort a (romániai) kommunista diktatúra egyik magyar költőjétől – név az illetékes irodalomtörténészeknél, pl. Kántor Lajosnál: „Most mint elvtárs, megkérdem tőled, / éber vagy-e? jó vagy-e őrnek?” Merthogy az a kommunista rendszer igyekezett mindenkit örökbe fogadni, éberré tenni.
Abból a rohadék rendszer(telenség)ből semmit nem vett át, hála Istennek, az Orbán-kormány. Szlovákiába invitálom magam mellé most, meg sem állunk a dunaszerdahelyi könyvüzletig, ahol találhatók azok a mostani könyvek, melyekben nemcsak a maguk múltját írják újra azok a történészek, melyeket nem üldöz a világon egyetlen akadémia sem tagságuk ügyében. A könyvekben írva van, hogy „a magyar honfoglalás tulajdonképpen nem honfoglalás volt, Árpádék bekérezkedtek a Kárpát-medencébe, ahol Szvatopluk morva–szlovák vezér helyet adott a söpredék szolganépnek, letelepedési jogot… Tulajdonképpen mi, szlovákok hálásaknak kell lennünk e kóbor népnek, mert ők kényszerítettek bennünket összefogásra. A szlovák nép olyan nagyságokat adott a magyarságnak a saját soraiból, mint Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor és sok más szlovák...”
Azt az újraírók elfelejtik, hogy ilyen megnevezés, hogy szlovák, Magyarország 1920-as kiosztásáig nem is létezett, fővárosuk sem, az osztozkodáskor Bratislava sem, csak úgy mondották a tótok, hogy Poson stb. Kilenc ilyen tudománytalan, fantáziával dúsított munka recenzióját kaptam kézhez a világhálón, Németországon át. És hát megkérdezem most tisztelettel a Magyar Tudományos Akadémiát, illetve a mai magyar kormányt, van-e válaszuk ezekre a könyvekre, melyeket állami pénzen, potom áron terjesztenek, és ezekből tanítják a maguk s a magunk történelmét iskolákban.
Most mint magyar szavazó s nemzetpártoló, megkérdem tőled, kormányom, van-e a tarsolyodban válasz? És miért fordult vissza Sólyom László államelnökünk a Duna-hídról, amikor a szlovák elvtársak nem engedték be, itt, né, vagy nyolc évvel ezelőtt? Ne vegyenek ölbe s örökbe bennünket, de viselkedniük kellene ám érettünk, számkivetettekért, otthon és másutt, mert hát szavaznunk kell, s bizony önmagunkra is gondot kell fordítanunk, Pozsonytól Bukarestig, le Belgrádig s tova Marosvásárhelyig.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gáspárik Attila is hozzászólt az erdélyi besúgóvitához
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója is hozzászólt az erdélyi magyar besúgóvitához. Gáspárik Attila írását az alábbiakban közöljük.
Demény kapcsán
„Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú,
Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.”
Király László
Dicséretes, hogy a kolozsvári színház a jó előadásai mellett közéleti vitákat, háttérbeszélgetéseket is kezdeményez. Remek ötlet volt pár hete a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session előadás végi beszélgetés a több mint két évtizede letűnt diktatúra lehallgatásairól, besúgási technikáiról.
Az eseményről nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Tudom, hogy sokan felkapták a fejüket, hogy mit akar ezzel a témával, pláne ilyen módon egy színház. A válasz egyszerű: ha a tudomány, a politika, a média nem kezdeményez, nagyon helyes, hogy a teátrum viszi nyilvánosság elé azt, amiről nap mint nap szót ejtünk magánbeszélgetéseken, kocsmaasztaloknál, internetes fórumokon. A téma fontosságát jelzi, hogy Demény Péter kiváló esszéjére Kántor Lajos, majd Jancsó Miklós is írásban reagált. Magam is jeleztem a maszol.ro-n nemrég, hogy a témával foglalkozni kellene, mert az idő ebben az esetben nem fogja begyógyítani a régi sebeket. A tanúk kihalásával, lehet, hogy hamis következtetésekre fog jutni az utókor.
Demény esszéjével, nem lehet, nem szabad vitatkozni. A vélemény szabad. Félek, hogy az unokák még durvábban fognak minősíteni, ha nem segítünk nekik eligazodni. Talán csak annyit fűznék hozzá Péter gondolataihoz, hogy az „apáink” nem szolidaritásból zárnak össze, hanem a kudarcélményeikből. Lassan-lassan rájöttek, hogy hiába volt a betagolódás, a kompromisszum, fölösleges volt a gerinces kirekesztődés, az utókor nem értékeli az akkori alkotásokat… Némán szemléljük, ahogy kitüntetik egymást, s azt hiszik, hogy mi nem tudjuk, amit ők titkolnak. A salieris állapot meg összehozza az embereket.
Ami a témát illeti, hát, hogyan is mondjam: először is elkelne a történész a háznál. Az jó, hogy mindenki mindenbe belenéz, de a személyes érintettektől nem várható el az analitikus elemzés. Lassan két éve járok kutatni a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Tanács (CNSAS) archívumába. Úgy voltam vele, mint az Amerikába látogató, kezdő turista. Első alkalom után elhatároztam, hogy írok egy többkötetes sorozatot, fél év múlva már egy jó erős tanulmányban gondolkoztam, majd egy év után elkezdem írni egy esszét. Ma?
Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végigészleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás.
Madách
Szem elől tévesztjük, hogy minden rendszernek, légyen az demokratikus, vagy diktatórikus (s közöttük valamennyi színárnyalat) van titkos rendőrsége. Ezek a szervek pedig alapos hangsúlyt fektetnek a saját maguk védelmére. Negyedszázaddal a rendszerváltás után sem tudott senki érdemben megszólítani valakit azok közül, akik a szekut irányították, vezették, legalább helyi szinten. Az nem elég, hogy valaki onnan kapta a fizetését, és mai napig tartó perek zajlanak annak bizonyítására, hogy politikai rendőrségként működtek. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a Párt, a Román Munkás-, később Kommunista Párt védelmét szolgálta a szervezet. Az lehet, hogy párttagként lehallgattak, de az engedélyt a lehallgatásra mindenekelőtt a Pártnak kellett megadnia. Az írószövetség, a színház, a téesz, a gyár, az iskola stb. párttitkára például mindig tudta, kit, miért és hogyan hallgattak le. A lehallgatás eredményei is visszakerültek a párthoz. Az csak a nyolcvanas évek végén történik meg, hogy a szeku a párt fölé helyezi magát. Összegezve, a kapcsolat remekül működött.
A fentiekkel csak azt akartam jelezni, hogy a besúgó, kollaboráns, informátor stb. szintig nagyon sok réteg volt. A témát komolyan veendő először a felső szálakat kell kibogozni. A kommunista párt dokumentumai meg elérhetőek. A városi, megyei levéltárak kutathatóak. Ott vannak a nevek, a felszólalások, a jelentések. „Apáink” hajlamosak azt mondogatni, hogy a kettősbeszéd folyamatosan működött, vagyis egyet mondtunk gyűléseken és mást a való életben. Igen ám, de erre (is) volt a szeku, hogy ezt ellenőrizze. A múlt feltárásának mai fázisában bizton állíthatjuk, hogy vezetői székben ellenálló nem ült. Voltak, akik idővel megsértődtek, és a Székely János-i megszavazni, hogy pofázhass, pofázni/ Hogy megszavazhasd állapotban folytatták. Voltak, persze, akik belehaltak. Jut eszembe, milyen cinikus dolog ma Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szekuritátés együttműködését közös nevezőre hozni. Az egyik belehalt, a másik átvette a Kossuth-díjat és hallgatott élete végéig… Számomra a legérthetetlenebb az a csend, ami a ma élő volt együttműködőket körülveszi, legalábbis ami besúgói (jobb híján használom e szót) múltjukat illeti. A keresztényi tanítás egyik legcsodálatosabb eleme a megbocsátás. Áthatja ez még az ateistákat is. De nem, inkább a szánalmas perek, a joghézagoknak köszönhető felmentések, mint a megtért fiú esete. Lelkük rajta. A mű marad, besúgással vagy anélkül.
Ami bizonyos, hogy el kellene kezdeni a múlt feltárását és kibeszélését. Nyilvánosan, tudományosan és szubjektíven. Jó lenne a jelenben elkerülni azt, hogy díszpolgárok, életműdíjasak stb. legyenek olyanok, akik évtizedeken keresztül úgy jelentettek, hogy ezzel negatívan befolyásolták pályatársaik életét, karrierjét. Kevés biztos dolgot tudunk a volt titkosrendőrség működéséről. A Szekuritáté igen kaotikusan dolgozott. Távol állt a szervezettől egy németes, pontos ügyvezetés. Nincs egy nagy füzet, ahol leírták volna, hogy X, Y besúgó, kollaboráns vagy informátor… a többi kifejezésnek pl. Sursă de încredere, persoană operativă még magyar nyelvű megfelelője sincs. A jelenlegi törvények szinte alkalmatlanok arra, hogy hitelt érdemlően valakiről ki lehessen mondani, hogy besúgó, spicli, vagy más „bedolgozója” lett volna a Szekuritáténak. A törvénykezés annyi kiskaput, többféle értelmezést hagy, hogy egy közepes ügyvéd ártatlannak hozhat ki szinte bárkit.
A pár éve létrehozott CNSAS igen mostoha körülmények között működik, a mai napig sem kapta meg teljes egészében a volt szekuritátés anyagokat. Többszörösen összetört tükörcserepekből, lehet, sok munkával, tudással és nem utolsó sorban szakmai alázattal összerakni a múlt egy részét. A cél nem az kellene legyen, hogy megőszült, vagy éppen már elhunyt embereket pellengérre állítsunk, mert egy baráti beszélgetés alkalmával, vagy dühében, esetleg éppen részegen azt mondott ki, amit nem is gondolt komolyan. A múltat kellene egy másik szögből is megértenünk, kiegészítenünk azt, amiről azt hisszük most, hogy tudjuk. Miért is? Hogy megértsük a jelent és próbáljuk meg elkerülni a jövőben apáink hibáit. Jöjjön egy kis példa egy 1978 november 21-i háttéranyagból: „Prin….să alimentăm disensiunile, literare (cu implicatii specifice) dinte Suto A si Panek Z inclusiv dintre aderentii lor,in ideea largirii acestora si determinarea de a se demasca reciproc, pănă la cele mai înalte foruri.” Fordítás: "…-n keresztül tápláljuk az ellentéteket Sütő András és Panek Zoltán, illetves híveik között. Előidézendő a kölcsönös leleplezés egészen a legmagasabb fórumokig. Oprea Florin alezredes.” Számomra egyértelmű, hogy ez a szöveg arról is szól, hogy a szekunak fontos volt (?) Kolozsvár és Marosvásárhely közötti magyar-magyar feszültséget az irodalmi berkekben fenntartani, sőt táplálni. Lehet, hogy ez a folyamat, mármint az ellentétek szítása, más eszközökkel, de zajlik ma is, Székelyföld és Partium, Csík és Udvarhely, különböző politikai formák, népiesek és urbánusok, rockosok és népzenészek stb. között? Jó lenne a végére járni.
Végül, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a „tisztázás” ebben az országban csak az erdélyi magyarokból hiányzik. Korántsem. Az elmúlt lassan-lassan negyed évszázados múltunkban nem emlékszem arra, hogy valamelyik romániai párt, a választási kampányban, a politikai titkos rendőrség bűneinek a felmérésével próbált volna szavazatokat szerezni. Nincs rá igény sem a választók, sem a választottak részéről. és már ez is nagyon sokatmondó. Mit tehetünk tehát? El kellene kezdeni az oral history módszereivel összegyűjteni a történeteket, a politikusokat meggyőzni, hogy a kutatásra több pénzt és gazdasági hátteret biztosítsanak… mert ahogy azt tudjuk József Attilától: a múltat be kell vallani.
Gáspárik Attila, maszol.ro

Könyvespolc – Ha kezdet, akkor Domokos
„Végére érve az emlékek felidézésének, levelek, dokumentumok újraolvasásának – talán nem is a »végösszeg« szigorú megvonásával érzem magam adósnak, hanem a nehéz történelmi korszakot végigélt közéleti ember egyes pályaszakaszainak mélyebb elemzésével. Vagy ez inkább a politológiára vár? A személyesebb utat választottam, hangsúlyosan idézve fel, élve újra közös dolgainkat. (Ha ez hiba – vállalom.)”
Ezzel a gondolatsorral zárja Kántor Lajos a Polis Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Domokos Géza kockázatai című kötetét, a könyv főszereplőjévé közelmúltunknak azokat az évtizedeit avatva, amelyekre különböző hangsúlyokkal, előjelekkel mai napig is folyamatosan hivatkoznak. Legtöbbször épp azok, akik vagy egyáltalán nem, vagy nem felnőttként élték meg „a kommunizmust”. Az idézőjel annak a sajnálkozó-lenéző hangsúlynak szól, amit olyan sokszor hallottam ki éppen a fent említett fiatalabb korosztály szavaiból.
Próbálkoztam többször is megmagyarázni, hogy a kommunizmus megmaradt vágyálom szinten, soha nem valósult meg, mert nem is valósulhatott. Proletárdiktatúra volt, különösen az ötvenes években és a hatvanas évek elején, aztán pedig lassan-lassan elhatalmasodott a népi (?!) demokráciának is nevezett nemzeti szocializmus. De az ilyen és hasonló magyarázatok majdnem mindig pusztába kiáltott szóként haltak el, a mindenkori nemzedékek közti váltások más ilyesfajta magyarázataihoz hasonlóan. A szó egyébként is elszáll, ellentétben az írással.
Egyrészt ezért is örültem annyira Kántor Lajos könyvének, másrészt azért, hogy Domokos Géza emlékét az őt megillető árnyalt emberismeret hangján, a kortársi mellett bajtársi szavakkal és nem utolsósorban az őszinte barátság hangján idézi meg a kötet. Kántor Lajos úgy emlékezik Domokos Gézára, hogy közben önnön korabeli énjére hagyatkozik.
Nem visszatekintést ír, nem emlékiratot, nem egy másik személyiség ürügye mögé rejtett önfényezést, hanem kettejük hol gyakoribb, hol ritkább levélváltásait Domokos Géza emlékidéző köteteinek tükrében igazolja vissza.
Az indulásról, a moszkvai egyetemi évekről például a következőket írja: „Domokos Géza hosszú életpályájának bőven voltak nehéz pillanatai, sőt nehéz, gerincpróbáló szakaszai. A moszkvai öt év a legelsők közé tartozhatott volna. Gyanakodhatnak D. G. túlélő ellenfelei, hogy a megszépítő messzeség vagy éppen a mosakodás szándéka íratta le a szerzővel: moszkvai diáksága éveiben hagyta, hogy a drámai történések elsuhanjanak mellette. Könyvében határozottan jelenti ki, hogy nem tekinti magát (a moszkvai) »nagy idők« tanújának; aki a moszkvai éveinek szentelt fejezetben »mára közismert politikai bűnök, elképesztő jogtalanságok közvetlen megfigyelőjét keresi, csalódás vár rá.
Csak azt adhatom, ami diákkörnyezetemben, külföldiként sok mindentől elzárva, napjaimat kitöltötte, amit legtöbbször sebtében papírra vetett feljegyzéseim rögzítettek…« Néhány érdekes vagy éppen groteszk helyszín, jelenet megörökítése mellett – először, másodszor és harmadszor: Pausztovszkij ennek az időszaknak a főszereplője. Ő Domokos Géza további életének szerencsésen meghatározó alakja.”
A könyv legnagyobb részét természetesen az 1970 elején Bukarestben induló Kriterion kiadó húsz évének története foglalja el, jobban mondva azok a többé vagy kevésbé fontos hétköznapi események, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egész romániai magyar értelmiségi réteg életét meghatározták.
A Kriterion egyet jelentett Domokos Géza személyével, ő volt maga az intézmény, ő volt a karmester, a hadvezér, de talán – stílusosan – leginkább a generalissimus. Közben Kántor Lajos Kolozsváron „tartja a frontot” a Korunknál, a nyolcvanas évek közepe táján már mindketten a rendszer által nem kedvelt személyek listáján szerepelnek. De megpróbálnak nem tudomást venni az egyre elutasítóbb, egyre ellenségesebbé váló hangulatról, teszik a dolgukat – legjobb meggyőződésük szerint. Barátságuk megedződik, elmélyül az adott körülmények között, 1988 májusában például „illegálisan” megünneplik Domokos Géza 60. születésnapját, ami miatt Kántor Lajos egy rossz minőségű James Bond-paródiába is belecseppen.
S aztán megtörténik a várva várt változás – tulajdonképpen váratlanul. Az viszont magától értetődő lesz, hogy az új kezdetnek, az új esélynek, az RMDSZ-nek ugyanúgy Domokos álljon az élén, mint húsz évvel azelőtt a Kriterion adta esélynek. Kettejük munkája még jobban összefonódik, a Kolozsvár–Bukarest-tengely hajtja az új, nyíltan vállalt-vezetett kisebbségi politizálás motorját.
„Olvasom az Éveim, útjaim, arcaim felnőttkori fejezeteit, visszalapozok az Igevárra és az Esély három kötetére, és – a nekem fontos, kedves dedikációktól függetlenül – egyre inkább meggyőződöm arról, hogy saját éveim-útjaim-arcaim történetét megírhatnám Domokos Géza-tükörben.
Domokos Géza Ifjúmunkás-korszakától kezdve annyiszor hozott minket össze a nem véletlen (kiadók, szerkesztőségek, RMDSZ-elnökség – Bukarestben, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyt, Csíkszeredában, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban), hogy erre a térképre felrajzolhatnám (pár év híján) egy fél évszázad erdélyi-romániai magyar értelmiségi küzdelmeit, reményeit és csalódásait (…) Minél több részlet tolul fel emlékezetemben, annál inkább erősödik véleményem: az Esély mellé oda kellene tenni a Kockázatot is” – írja Kántor Lajos a kötet hátsó borítóján is megjelentetett egyik nyílt levelében.
S hogy Domokos Géza mennyire érezte kockázatnak, kockázatosnak az életét és az egész tevékenységét? Talán egy Kántor Lajosnak küldött 1994. márciusi levelében választ kaphatunk rá: „Értsetek meg engem, és hagyjátok meg nekem az egyedül vívott harc örömét. Legyetek egy kis türelemmel. Hallom, hogy a NATO brüsszeli főhadiszállásának bejárata fölött ez olvasható: »Mosolyogjunk, a neheze hátravan.« Gondoljatok ti is erre, ha úgy érzitek, nem bírjátok. Bocsáss meg, ha döntésemmel fejtörést okoztam; tartok tőle, hogy nem először teszem. Mea maxima culpa.”
Molnár Judit |
Kántor Lajos: Domokos Géza kockázatai, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Krónika (Kolozsvár)

Hazatérő művész tárlata a Bánffy-palotában
Vajon a szigorú tekintetű, bolondozást sosem tűrő Kós Károly mit szólna ahhoz, ami az ő kitűnő portréjától jobbra, balra és szemben sorakozik a múzeum falain?
Megkockáztatom kijelenteni, hogy nem volna oka szemöldöke összevonására. Kádár Tibor ugyanis lélekben nem változott, inkább erősödött: festőnk, grafikusunk, még ha száz kilométerekben számolva távolabb is él ma, nem távolodott el a szülőföldjétől, egyre többet érez meg, egyre többet fog fel a lényegből, tér és idő összefüggéséből – hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész szombaton délután a Művészeti Múzeumban, a Kolozsvárról elszármazott, Veszprémben élő Kádár Tibor egyéni tárlatának megnyitóján.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár, együtt
Az idén ötödször sorra kerülő Kolozsvári Magyar Napok első hétköznapjának délutánján, a rendezvények sűrűjében érdemes felfigyelni a város jelenét és jövőjét érintő eseményre: a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, ma, 18 órakor alkalom nyílik megvitatni a nagyvárosi szórványok, azaz erdélyi mindennapjaink ügyét. Vetési Lászlónak a Korunk egyik nyári számában megjelent, alapvető kérdéseket felvető elemzése, körültekintő, őszinte helyzetértékelése lesz a sok résztvevőre számító beszélgetés kiindulási pontja. (A tanulmány szövege a Magyar Napokra különnyomatban is elkészült, a Kincses Kolozsvár Egyesület támogatásával, az Idea Könyvműhelyben, és a Katolikus Nőszövetség Szentegyház utca 2. szám első emeleti helyiségében már hozzáférhető.)
Vetési diagnózisának záró fejezetében kitér a Kolozsvári Magyar Napok alapgondolatának jelentőségére, a mindnyájunknak fontos ünnepélményen túlmutató összefüggéseire. Tudatosítja, hogy „a sérült önértékelésű közösségekben nagy nyelvi nyilvánosságokra, etnikai térélményre is nagyon nagy a szükség”, ki kell lépni a magán- és egyházi szférából, a zárt etnikai terekből a közösségi térbe. És szól arról, hogy legyen mindennek hozadéka a civil életszervezés fellendülésében.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Egyházi közösségépítésről beszélgettek Kolozsváron
Nagyvárosi szórványok – kolozsvári helyzet címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Korunk és a Kolozsvár Társaság, az egyházi közösségépítés mikéntjeit megvitatandó.
Kántor Lajos elmondta, évekkel ezelőtt indítottak útjára egy ökumenikus jellegű rendezvénysorozatot, amelyben különböző felekezetű lelkészek beszélik meg a közös problémákat, amely egy idő után megszakadt, de szükség volna az újraindítására.
Jakab Gábor kolozsvári plébános a Korunk júniusi számának címe mentén - Szigetek, szórványok, zárványok - kifejtette, a sziget a Székelyföld, a szórvány a kolozsváriak, szatmáriak, váradiak, legújabban a marosvásárhelyiek is, a zárvány Csángóföld. Mint 1968 óta Kolozsváron szolgáló pap, megélte a magyarság drámai fogyását. 1968-ban a Kerekdombon, a legkisebb katolikus közösségben 1200 hívő volt, ma háromszázat számlálnak.
"Nagyrészüket kikísértem a Házsongárdba s a többi temetőbe, a másik részük elvándorolt, a harmadik faktor, hogy nincs gyermekvállalási kedv. Augusztus 18-a van, Kerekdombon ebben az esztendőben egyetlen gyerek született nálunk" - fogalmazott, hozzátéve: jövőnk biológiai kérdés.
Kifejtette, Dél-Erdélyt száz éve elfelejtettük, holott biztosan él ott pár tízezer magyar, akit nem kellene "visszatanítani" magyarul beszélni. A szórvány beolvadását nem lehet megállítani, legfennebb lelassítani, ehhez pedig példákat mondott Jakab: minden szombaton köszöntik az adott hónapban születetteket, így alkalom van a találkozásra, ugyanakkor évi három bált szerveznek, a templomi eseményeken túl. A plébános elmondta, a következő Magyar Napokon is létre kell jönnie egy egyházak közti találkozónak.
Vetési László református szórványlelkész a Korunkban megjelent tanulmányáról elmondta, hihetetlen párhuzamosságban élnek egymás mellett a kolozsvári felekezetek, ezt a korábban említett lelkészi találkozók is mutatták, hiszen sokáig nem jutott eszükbe, hogy megszervezzék azokat.
Elmesélte, egy éve az István, a király koncerten a magyarul nem beszélő román férj felajánlotta magyar feleségének, hogy eljön a beteg édesanyja mellett levő nő helyett. A férj felhívta feleségét, aki így végighallgathatta a koncertet. "Ha ilyen emberek is vannak a román közösségben, akkor nincs is akkora baj" - szögezte le Vetési.
Kustán Magyari Attila, maszol.ro

Kolozsvár számos arca megismerhető a magyar napokon
A munkák művészi minősége önmagáért beszél – méltatta Kántor Lajos irodalomtörténész László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvári képek című fotókiállítását a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvári Magyar Napok keretében kedden megtartott tárlatmegnyitón.
A kincses várost bemutató fényképeket korábban a németországi Stuttgartban és Sopronban is kiállították. Utóbbi helyszínen idén tavasszal a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdasági Kara Kárpát-medencei programjának keretében a Kolozsvári Művészeti Napokon rendezték meg a tárlatot.
Fábián Attila a magyarországi felsőoktatási intézmény dékánja a kolozsvári tárlatmegnyitón elmondta: a 2010-ben az egyetemisták számára elindított programjuk célja, hogy hallgatóik megismerjék a Kárpát-medencei kultúrát. Hozzáfűzte: ha egy helyismerettel nem rendelkező látogató nézi a fényképeket, aligha tudná megmondani, hogy a felvételek Kolozsváron vagy Sopronban készültek-e, ugyanis mindkét várost ugyanazok az építészeti stílusok jellemzik: a gótika és a szecesszió.
Fábián szerint sokszínű élményt nyújtó „kirándulásokat szerveztek” a Vajdaságba, Kárpátaljára, Burgenlandba, a Székelyföldre. „Külön öröm volt, hogy Kolozsvárt másképp mutathattuk be” – utalt tavaszi rendvéznysorozatukra a dékán. Mint részletezte, a kolozsvári ifjúság is bemutatkozhatott: a Váróterem Projekt alternatív színház Mit csináltál három évig? című előadásánál multikulturálisabb, a fiatalokat jobban érdeklő produkciót nehéz elképzelni a szakember szerint.
Karolina terei
A kiállítás-megnyitón levetítettek egy 16 perces videofelvételt, amelynek első része a tárlat stuttgarti bemutatóján készült, míg a második részben Sopront bemutató fényképek pörögtek a vetítővásznon. A videóból megtudhattuk: az a közös Stuttgartban és Kolozsvárban, hogy minkét városban teret neveztek el Sarolta Auguszta Karolina bajor királyi hercegnőről: Stuttgartban a Charlottenplatz, Kolozsáron a Karolina-tér (ma Múzeum-tér). A németországi városban egyébként a Barabás Miklós Céhnek és a Korunk Galériának is volt egy-egy kiállítása.
A magyar Hollywood
Szintén kedden szerveztek városnéző sétát Mozizás Kolozsváron, feketén-fehéren címmel a magyar napok keretében. A Gál Zsófia és Imecs-Magdó Eszter vezette sétán az egykori fontos filmes helyszíneket keresték fel az érdeklődők, így megismerték Kolozsvárt, a magyar Hollywoodot, ahogyan a várost filmgyártás kezdetén emlegették.
Elhangzott: a korabeli vetítések a mozivásznon alig látszó képek miatt nem lopták be magukat a kolozsváriak szívébe. A mozi-sátrak mellé fokozatosan felzárkóztak a vendéglátósok is, akik a vendégeket élő előadások helyett vetítésekkel kezdték el szórakoztatni. Híres vándormozisok fordultak meg a Széchenyi-téren, akik filmszínházakat alapítottak, egyre többet – ezeket a helyszíneket is felkeresték a sétán résztvevők.
A kolozsvári mozitörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja Janovics Jenő volt. Munkásságának ismertetésekor a Fellegvár közelében járva a vezetők felelevenítették az elhíresült tragikus történet, mely egyik filmjének forgatásakor történt a Szamoson.
A film egyik mellékszereplője, Imre Erzsi nem a rendezői utasításoknak megfelelő oldalon ugrott a vízbe egy csónakból, így a Szamos egyik örvénye elsodorta, és meghalt. Egyesek szerint szerelmi bánatában lett öngyilkos, sírja a Házsongárdi temetőben található. A színház és a mozi kezdetleges ellentéte Kolozsváron is hangsúlyos volt. A színházi előadásokat nem lehet holmi mozgóképre lecserélni – vélekedtek sokan. A séta vezetői korabeli képeslapokkal, egykori újságcikkek felolvasásával színesítették a programot.
Krónika (Kolozsvár)

Kenyéren és vízen
A romániai magyar média száz plusz tíz évét idézték fel – vetítették előre Kántor Lajos meghívottai a Kolozsvár Társaság által szervezett vitán szerdán délután.
Győrffy Gábor egyetemi adjunktus (BBTE Politika és Kommunikációtudomány Kar), Stanik István, a közszolgálati rádió munkatársa, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro internetes portál szerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Alapítvány elnöke többek közt a két világháború közti hírlapírás időszakáról, a válságos helyzetben levő nyomtatott sajtó iránt megfogalmazott elvárásokról, átalakulásának, korszerűsödésének szükségességéről, lehetőségeiről, az újságíró képzés gondjairól beszélgettek.
Sz. K., Szabadság (Kolozsvár)

A nemzetállam: rémálom
Amikor 1989 végén a Ceausescu-diktatúrát a népharag elsöpörte, természetesen sokkal jobban tudtuk, mit nem akarunk, mint azt, hogy milyen államot szeretnénk fölépíteni. Nem akartuk egy autarchikus, minden szempontból önellátó állam fantazmagóriáját valaha is megint megtapasztalni. Nem akartunk az erőltetett adósság-visszafizetés miatt éhezni és fázni. Nem akartunk egy tökéletesen ellenőrzött, orwelli világban a függöny mögül kilesni, suttogni, jelbeszéddel értekezni, jelentőségteljesen elhallgatni, autó zúgásra, ajtócsengőre összerezzenni.
Nem akartuk, hogy egy csalhatatlan vezér mondja meg nekünk a „tutit”, bár akkor ezt a szót még nem ismertük. Nem akartuk, hogy a rádió és a televízió újabb meg újabb vívmányokról számoljon be naponta, míg szemmel láthatóan nő körülöttünk a nyomor. Nem akartuk, hogy fejadagra adják a kenyeret, a húst, a vajat, a tojást, a cukrot, a benzint. Mi, magyarok még azt sem akartuk, hogy Bukarestből, a nyelvünket nem is ismerő pártfunkcionáriusok mondják meg, mi a jó nekünk, és mi a rossz. Nem akartuk, hogy a gyerekeinknek azt tanítsák történelemórán, méghozzá románul, hogy ők a dákok leszármazottai.
Nem akartunk egy kommunista nemzetállamban élni. Semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen. Miközben lassan-lassan az is tisztán állt előttünk, hogy sokféle, többé-kevésbé sajátos állammodellt követhetnénk egy fekete-fehérből gyorsan színesre váltó világban, az előttünk is megnyíló Európában, ahol igazán változatos megoldások vannak, hiszen a köztársaságok mellett monarchiák is fellelhetők, természetesen jelképes hatalmú monarchákkal, és mi tagadás, demokratikusan működnek ezek az államok is.
Számomra a legrokonszenvesebbnek a svájci minta tűnt, és nemcsak a kisebb vagy nagyobb nyelvközösségek egyenjogúsága okán, hanem mert fogalmam sincs, éppen ki ott az elnök, és kik vannak kormányon, de ettől még az az ország minden jel szerint elég jól megvan. De most végül is nem a nyugati megoldásokat akarom leltározni, bár időről időre az sem árt. A lényeg az, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelemünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán.
Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, „puha”, „gyenge” államért. Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom –, egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához. A jobboldalhoz sem, mert amit mi annak idején, negyven év alatt átéltünk, azt bizonyította, hogy az Internacionálé himnikus akkordjai mellett is kiteljesíthető a nacionalizmus. Viszont nekünk mégis legalább száz esztendőről kellene beszélnünk, de inkább jóval többről, itt a Kárpát-medencében. Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.
És mégis, 1989 után hiába próbáltuk megakadályozni, hogy az új, 1991-es román alkotmányba bekerüljön a „Románia nemzetállam” definíció. Nem sikerült. Hiába akartuk 2003-ban, akkor már viszonylag jó politikai alkupozícióban kivetetni a módosított alkotmányból ezt a meghatározást. Nem sikerült. De míg 1991-ben a nemzetállam-definíció a kemény, megfellebbezhetetlen, velünk szemben ellenséges valóságot tükrözte, vagyis azt, hogy egynyelvű – kizárólag román – államban élünk, addig 2003-ban Románia már rég nem volt igazi nemzetállam, közben ugyanis kialakítottunk egy magyar nyelvű iskolahálózatot, több állami egyetemen, számos szakon magyarul lehetett diplomát szerezni, sőt beindulhatott a Magyarország által finanszírozott Sapientia magánegyetem is.
Megjelentek Erdély-szerte a kétnyelvű helységnévtáblák, jelentős föld- és erdőtulajdont kaptak vissza a magyar nemzetiségű román állampolgárok is, és már számottevő költségvetéssel gazdálkodhattak a választott – sok erdélyi közigazgatási egységben értelemszerűen magyar vagy legalábbis magyar többségű – önkormányzatok. Elkezdődött a központi hatalom megosztása a helyi közösségekkel, ami természetesen az egész ország érdeke, de nekünk, magyaroknak: létérdekünk. Hiszen mi Bukarestben ideig-óráig lehetünk erősek, de tartósan soha. Nekünk ott van szükségünk döntési lehetőségekre, ahol élünk.
Ezért volt fontos például, hogy az iskolák, művelődési intézmények, kórházak adminisztrálása a kormánytól – a mi jóvoltunkból is – átkerült az önkormányzatokhoz. Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az az állammodell, ez az az irány, amelyet követnünk kell. És ezért aggaszt, hogy az utóbbi két-három évben Romániában is lelassult, sőt néhány területen le is állt ez a folyamat, populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.
Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? Amit szabad Orbán Viktoréknak, nem szabad Victor Pontáéknak és Traian Basescuéknak, netán Robert Ficóéknak, és fordítva? Neveket mondtam, ezeket be lehet helyettesíteni másokkal. Ami fontos: engem nem csak azért ejt gondolkodóba a magyar miniszterelnök tusnádfürdői – újabb keletű, ránk eddig nem jellemző nominalista megközelítésben: tusványosi, tehát egy nem létező településen elhangzott – beszéde, mert bárki bármit is mondjon, szembehelyezi egymással az egyéni és a közösségi jogokat, illetve a nyugati típusú, általa liberálisnak nevezett államot a nemzeti érdekkel.
Hiszen az előadásában felvetett egyik-másik problémáról akár vitát is lehetne nyitni, és nem értek egyet azokkal, akik az Európai Unió bürokratáit szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az sem biztos, hogy nem kellett volna sokkal kreatívabban, néha sokkal kritikusabban viszonyulni ahhoz, amit a regionális és történelmi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, ránk akartak oktrojálni Brüsszelből. Viszont amiről nem lehet, nem szabad vitázni: a különbségtétel „Jupiter” és az „ökör” között. Nem gondolom, hogy Európa keleti felének, bibói szóhasználattal élve, az itteni „kisállamoknak” a „nyomorúságát” csupán iskolás példamutatással meg lehetne oldani.
Különben sem vagyunk egyformán vesztesei a jelenkori történelemnek, cinizmus lenne ugyanazt a történelemszemléletet elvárni mindenkitől, aki itt él. De azt sem hihetem, hogy egy mai magyarországi politikusnak, akár jobboldalinak, akár baloldalinak, nem kellene figyelembe vennie azt, hogy ez az egész – Kántor Lajos szavával – „konglomerát”, amelyben élünk, szerves egészet képez. Vagyis nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba. Erre a magyar politikának minden pillanatban oda kellene figyelnie. Már amennyiben tényleg határoktól függetlenül szolidáris nemzetben gondolkozunk. Nem tudom elképzelni, hogy bort igyunk, és vizet prédikáljunk, vagyis a tusnádfürdői beszédet idézve „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani. Mint ahogy a magyarországi támogatásra igenis rászoruló erdélyi magyar civil társadalom sem örülne annak, ha Romániában elkezdenék pedzegetni, hogy külföldről valakik „befolyást kívánnak (...) gyakorolni” a civil támogatás ürügyén.
Hangoztatták ezt nálunk egyébként a román nacionalisták is a kilencvenes években, az Illyés Közalapítványt támadva például, de aztán beletörődtek. Külföldi befolyásról vagy „területenkívüliségről” beszélni ma, amikor kettős állampolgárok százezrei élnek Magyarország határain kívül, és amikor a jelenlegi magyar kormánypártok folyamatosan szorgalmazzák, hogy minél többen vegyék fel a magyar állampolgárságot, enyhén szólva következetlenség. Különféle autonómiákat is lehetővé tevő, laza, decentralizált államokat szeretnénk-e a Kárpát-medencében?
Netán az állampolgárság kérdésének és az állami közigazgatásnak a szétválasztását azáltal, hogy magyar állampolgárok milliói élnek majd máshol? Vagy pedig egy saját határai közé beszorított magyar nemzetállamot akarunk? Ezek mind egymástól különböző modellek, és lehetne még sorolni másokat is. Egy biztos: nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk. Ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is.
Markó Béla
Népszabadság, aug. 29., Erdély.ma