Körömfaladék
1848-ban nem így volt…
Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?...
Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem.
Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni.
És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól.
Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?!
Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól.
Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén.
Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve?
Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni.
Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra...
Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak.
Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

55 éves a Napsugár gyermeklap
A gyerekek szöveghez való viszonya megváltozott, nincs türelmük, több képet, grafikát igényelnek, ezért rövid, mozaikszerű írásokkal és sok képpel töltjük meg a Napsugárt – hangzott el Zsigmond Emese, a folyóirat főszerkesztőjének – „A Napsugár tele van okossággal és boldogsággal” – Milyen értékek születtek a Napsugár 55 éves szellemi műhelyében? című, hétfő késő délutáni kolozsvári előadásában.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai (Napoca) utcai székházában megrendezett esemény apropóját a Napsugár folyóirat 55. születésnapja szolgáltatta. Az 55 év alatt az erdélyi magyar irodalom színe-java publikált a folyóiratban, többek közt Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor.
„A felnőtt-társadalom nem figyel eléggé a gyerekirodalomra. A felnőtt irodalom majdani olvasói ezeknek a lapoknak a segítségévél pallérozódnak. Ha valaki nem szokja meg az igényes irodalom fogyasztását, a versek és a mesék szeretetét gyerekkorában, az felnőtt korában sem lesz értő irodalomolvasó” – nyilatkozta az eseményt követően lapunknak Zsigmond Emese.
Hozzáfűzte azt sem kell elfelejteni, hogy a gyermekek még rendkívül érdeklődőek, fogékonyak kedvük van olvasni, többet olvasnak, mint a felnőttek. Mint részletezte ezt abból látják, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokból összesen havi 39 ezer példány fogy el.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Határon Túli Magyar Színházi Szemle a Thália Színházban
Határon Túli Magyar Színházi Szemlét rendeznek május 9. és 14. között a Thália Színházban, a találkozón nyolc színház mutatkozik be - közölte a Thália Színház kedden az MTI-vel.
A szemle lehetőséget teremt arra, hogy a magyarországi közönség néhány nap alatt egy helyszínen ismerje meg a határon túli magyar színjátszás értékeit. Szeretnék bemutatni az elmúlt időszakban létrejött legjelentősebb határon túli színházi produkciókat, az egyes társulatok szakmai fejlődését - áll a közleményben.
Mint írták, a rendezvény szakmai találkozóra is alkalmat ad. Az esemény szakmai jelentőségén is túlmutat, hogy az eltérő helyszínen alkotó és magyar nyelven játszó színházak budapesti találkozója "segíti nemzeti önképünk ápolását".
A szervezők szándéka szerint a szemle mostani megrendezésével lehetőség nyílik arra, hogy ez a korábbi években is a Thália Színházban megtartott esemény hosszabb távon fesztivállá fejlődjön. A szemle a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A velencei kalmár című előadásával indul május 9-én, 10-én a Kárpátaljai Megyei Magyar Színház Tóték, 11-én pedig a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat Chioggiai csetepaté című előadását láthatja a közönség a nagyszínpadon.
Május 12-én az Új Stúdióban a Komáromi Jókai Színház Tetemre hívás című előadói estje, az Arizona Stúdióban pedig az Aradi Kamaraszínház Petri György estje látható.
A találkozón május 13-án az Új Stúdióban a Szabadkai Népszínház Magyar Társulat (Egy)mással, míg az Arizona Stúdióban a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Arany-légy című produkcióját játsszák.
A szemle zárónapján, május 14-én a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház De mi lett a nővel? című előadását láthatja a közönség.
A szemle különböző előadásait - két-két nagyszínpadi vagy öt stúdió-produkciót - magukba foglaló bérletek egységesen 4500 forintba kerülnek. MTI

Hunyad sokszínű magyar napjai
Javában zajlik a hétvégén elkezdődött III. Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata, amely főzőversennyel, sportvetélkedőkkel, kiállításokkal, koncertekkel, könyvbemutatókkal és gyerekprogramokkal várta-várja a megye magyarságát.
„Ezt a földet választottam, ezt a napot úgy akartam!” – az ismert Republic dal idézett sorai még vasárnap hangzottak el a vajdahunyadi vár külső udvarán a III. Hunyad Megyei Napok megnyitóünnepségén több mint 3000 ember előtt: a szórványban élő magyarok újra bizonyították élni akarásukat, felmutatva az összefogás erejét. Babos Aranka főszervező elmondta: a rendezvény sikerének elengedhetetlen feltétele a lelkes csapat, amely fáradtságot nem ismerve mindent megtesz a rendezvény sikere érdekében.
Bende Barna független polgármesterjelölt egy, a Magyar Napok keretében tartott délutáni beszélgetés alkalmával elmondta, a program a kulturális sokszínűség jegyében zajlik, és ez azért jó, mert az egymás mellett élő nemzeteknek alkalmuk van megismerkedni és esetleg el is sajátítani egymás szokásait.
A szeretet a legfontosabb fűszer – ez volt május 1-jén a Pogocsán–Sáfár–Dezméri főzőcsapat mottója a dévai Magyar Háznál a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmából szervezett családi majálison, amelyre népes tömeg gyűlt össze. A rendezvény első óráiban az egybegyűltek a benevezett hat csapat egyikének drukkolhattak a focibajnokságon. A díjátadó ünnepségen minden csapat oklevélben részesült – egyébként az Old Boys csapat nyerte a bajnokságot, második lett a Kolostor csapat, harmadik a Téglás – mondta Pogocsán Ferdinánd, a majális szervezője.
Amíg a férfiak a bőrt rúgták, addig a főzőversenyre benevezett négy csapat finom ételekkel lepte meg az egybegyűlteket. A Szent Ferenc Alapítvány családja kapros nokedlivel készült pörkölttel nyerte el az első helyezést, őket követte a Gáspár–Barra család babgulyása, a Pogocsán–Sáfár–Dezméri jókais babgulyása, illetve a Lengyel – Máté család csángógulyása. Az ízletes ételek titkát a csapatok nem árulták el, viszont egyikük annyit elmondott: az ételek elkészítésében „a szeretet a legfontosabb fűszer”.
Aki a népdalt és a néptáncot szerette, az a Magyar Ház hűvös termében megnézhette a dévai Segesvári Miklós Pál Egylet Népdalkörének, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport előadását.
A családi majális palacsinta kiállítással kezdődött, amit az Összhang nőegylet tagjai készítettek. A hagyományos lekváros és túrós palacsinták mellett sonkás, tojásos, gombás rakott palacsintát, valamint csörögét és aranygaluskát is kóstolhattak a jelenlevők. Miközben a gulyás és krumplipaprikás főtt, Szabó Zoli slágerekkel teremtette meg a jó hangulatot. Ezt követte a népi táncház és a hagyományos bál.
Minden magyarra szükség van
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a megnyitóünnepségen elmondta: válságos időkben minden magyar emberre szükség van, mint ahogyan az összefogásra és közösségépítésre is. – A III. Hunyad Megyei Magyar Napok bizonyítéka annak, hogy itt, a szórványban nem fog lemorzsolódni ez a nagy család, hanem megerősödve építkezik egy jobb, szebb jövő reményében. Mircea Moloţ, a Hunyad Megyei Tanács elnöke is köszöntötte a népes tömeget, és kijelentette: a magyarság az elkövetkezőkben is partnerre fog találni személyében.
A rendezvénysorozat során központi szerepet kap a család, ezért vasárnap is számos családi programmal vártak szülőket, gyermekeket. A vajdahunyadi vár külső udvarán felállított sátrakban pszichológiai tanácsadáson, kézműves foglalkozásokon és a Családi ízek elnevezésű főzőversenyen vehettek részt az érdeklődők. Délután fellépett még a dévai Renaissance tánccsoport és a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport, eközben pedig szombathelyi kézművesek foglalkozásai lefoglalták a kisebbeket.
Több település is bekapcsolódott
A központi rendezvénnyel párhuzamosan a megye más településein, illetve Vajdahunyad más helyszínein is zajlott a kulturális élet. Déván Kulcsár Székely Attila színművész tolmácsolásában került sor Wass Albert Mustármag című előadására. Vajdahunyadon nagy sikernek örvendett a Szent Koronáról szóló előadás, amelyet a római katolikus templomban tartottak, de különleges élményben lehetett része mindazoknak is, akik ellátogattak Fazakas Tibor festőművész kiállítására a vajdahunyadi Magyar Házba. A Szászvárosba érkezők Szakács Gábor és Friedrich Klára előadását hallgathatták meg, akik a rovásírásról és Torma Zsófia régészről tartottak színvonalas és érdekes előadást.
Vasárnap este a vajdahunyadi vár udvarán többezer ember hallgathatta és dúdolhatta az együttessel közösen a Republic zenekar közismert dalait. A koncertre nemcsak a megyéből, de az ország számos településéről érkeztek lelkes rajongók.
Idén is volt májusfa
A hétfői programok a néphagyományokra összpontosítottak. Csernakeresztúron – Hunyad megye egyetlen magyar többségű településén – a májusfaállítás hagyományát ápolták ez alkalommal is. A tavasz ősi jelképét, a fiatal lombos fát a legények május első napjának hajnalán lopják be a lányok udvarába. A hajadonoknak ki kell találniuk, kitől kapták a fát, s ha megsejtik, és kedvükre való az illető legény, akkor színes szalagokkal díszítik fel azt, és kitűzik a kapuba. Minél több fát kap egy lány, annál büszkébb lehet, hiszen azt jelenti, sok legény választaná szívesen párjául. Ma már krepp-papírból készülnek a szalagok, régen viszont a lányoknak hosszú színes szalagjuk volt, azt kötözték a májusfára, s minden színnek megvolt a maga jelentése – tudtuk meg Szabó Juliannától a csernakeresztúri néptánccsoport vezetőjétől. A májusfaavatás után az iskola előtti téren színvonalas előadással lépett fel a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a Segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre. A rendezvényen jelen volt Czakó Gábor író, aki örömmel és megelégedéssel szemlélte a ma is élő népszokást.
A Téglás Gábor Iskolaközpontban került sor az EMKE Kisenciklopédia és Szabadegyetem keretében Czakó Gábor Kossuth-díjasíró, publicista, képzőművész Beavatás a magyar észjárásba című előadására. Az író rámutatott a magyar nyelv, észjárás és gondolkodás különleges mivoltára, nyelvünk különös sajátosságait számtalan példával támasztotta alá.
A vajdahunyadi hétfői gyerekprogramot péntekre halasztották a május 1-je alkalmából esedékes munkaszüneti nap miatt, ezért a szervezők péntek délelőtt várják a játszani, rajzolni szerető óvodásokat és iskolásokat a vajdahunyadi Magyar Ház udvarára.
Kun-Gazda Kinga-Viola. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvárra jön a Gazdaélet
Lapbemutatóra és sajtkóstolóval ízesített kötetlen beszélgetésre hívja az aktív gazdákat – és a még nem gazdákat – a tavaly novembertől havonta megjelenő Gazdaélet országos agrármagazin. Az eseménynek a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva terme (Kolozsvár, Napoca – Jókai – u. 16. szám, I. emelet) ad otthont 2012. május 9-én 16 órától.
A Székelyudvarhelyen megjelenő kiadvány szerkesztői nemcsak a nagygazdákat igyekeznek megszólítani a Székelyföldtől kezdve a Barcaságon keresztül a Partium sarkáig, hanem azokat az akár hétvégenként kedvtelésből veteményező városiakat vagy hobbikertészeket is, akik számára nem idegen a kerti szerszám és a termőföld, és nyitottak a szakemberek tanácsaira vagy az újdonságokra. A riportok, interjúk vagy tematikus összeállítások mellett az olvasók havi rendszerességgel értesülhetnek az aktuális pályázati kiírásokról, a mezőgazdasági támogatásokról, továbbá kertészmérnök, állatorvos, biológus és más agrárszakemberek adnak tanácsot aktuális kérdésekről. „Úgy véljük, nincs veszve a mezőgazdaság, még ha sok gazda nehéznek vagy akár értelmetlennek is látja azt gyakorolni. Pozitív példákkal, sikeres gazdák bemutatásával igyekszünk visszaadni a reményt a vidéki embereknek és újra meggyőzni őket arról, hogy igenis van jövője a mezőgazdaságnak” – állítja Daczó Dénes, a Gazdaélet főszerkesztője.
Az agrármagazinra a www.gazdaelet.ro internetes címen vagy a 0743-879399-es telefonszámon lehet előfizetni, 3, 6, és 12 hónapra.
Szabadság (Kolozsvár)

„Baráti” jelöltvita
Humoros, gyakran csipkelődő párbeszéd zajlott le tegnap délután Kolozsvár két magyar polgármesterjelöltje között azon a nyílt vitán, amelyet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett meg a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága.
Humoros, gyakran csipkelődő párbeszéd zajlott le tegnap délután Kolozsvár két magyar polgármesterjelöltje között azon a nyílt vitán, amelyet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett meg a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága. Az RMDSZ-es Eckstein-Kovács Péter és az EMNP által támogatott Gergely Balázs „összecsapása” egyszerre mutatta meg a két párt közti feszültséget és a két jelölt közötti jó kapcsolatot. A jelöltek előbb bemutatkoztak, majd négy-négy témában fejtették ki véleményüket. Gergely Balázs a kultúra, az infrastruktúra, a civil szféra, valamint a turizmus területeiről beszélt, míg Eckstein-Kovács Péter az ifjúságról, a turizmusról, a közösségépítésről és a gazdaságról alkotott elképzeléseit osztotta meg a hallgatósággal.
A vita következő szakaszában a két fél egymástól kérdezett, majd a közönség által felvetett problémákra válaszolt. Eckstein elmondta, 2000-ben második helyen végzett a polgármesteri választás első fordulójában, így lát némi esélyt a sikerre, míg Gergely azt hangsúlyozta, az elsődleges céljuk, hogy néhány néppárti tanácsos is képviselhesse a város magyar közösségét.
Eckstein „körbebuszozta” Kolozsvár gondjait
A város problémáira hívta fel a figyelmet, és javasolt ezekre megoldást Eckstein-Kovács Péter tegnap azon az autóbuszos körúton, amelyre a sajtó képviselőit hívta meg. Az „Eckstein-patika”, azaz a kampányiroda elől induló busz az állomás irányába kezdte meg körsétáját. A polgármesterjelölt elsőként a központ hétvégi lezárására, a kolozsvári parkolók helyzetére tért ki. Elmondta, a kolozsvári biciklisek képviselőivel folytatott beszélgetések alapján megállapították, az autóforgalom hétvégi leállításával az utcák életre kapnának. A lezárást péntek estétől vasárnap délutánig a Jókai (Napoca) utcától egészen a Bocskai (Avram Iancu) térig tervezik. Az RMDSZ jelöltje a város szélén bemutatta azokat a telkeket is, amelyeken a kertprogram megvalósítható lesz, és amelyeken számításai szerint egy-másfél éven belül már kertészkedhetnek a kolozsvári lakosok. Új Magyar Szó (Bukarest)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Csontokról a mozgólépcsőn
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című, a Kossuth Kiadó által megjelentetett kötetét mutatják be a Kós Károly Akadémia Alapítvány és Minerva Művelődési Egyesület szervezésében június 21-én, csütörtökön délután 6 órakor Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16 szám). A könyvről a szerzővel beszélget Demény Péter és Markó Béla. A kötet bevezető írását az alábbiakban közöljük.
– Vannak csontjai?
– Tessék?
– Vannak csontjai?
Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is.
Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse.
Csontok, csontjaim, csikorogtok,
amíg élek, amíg éltek.
S ha a halál késes angyalai
húsomból kiheréltek:
ti őriztek engem tovább,
évszázadoktól meggyötörten.
Tanúm leszel, ásványi váz.
Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem.
Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz, meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel.
– Csak csontjaink, csak csontjaink.
Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük.
Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt.
És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta.
Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”.
Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele.
Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön.
Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb.
Egy korszak. A múltunk.
A jelenünk?
* A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Konglomerát – alkalom a szeminarizálásra
– Ez a kötet arról szól, amiről Erdély is, immár száz esztendeje: illúziókról, azok elvesztéséről, veszteségekről; szereplői erdélyiek: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos és maga a szerző, aki végigvezet bennünket azon az inkább pokoli, mint mennyei történeten, amely ezeket a sorsokat magába foglalja – hangsúlyozta Markó Béla csütörtökön délután, a Minerva Művelődési Egyesület Jókai utcai székházának Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva közös rendezvényén, amelyen az érdeklődők Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című munkáját ismerhették meg; a szerzővel és Markó Bélával Demény Péter beszélgetett. A budapesti Kossuth Kiadó gondozásában idén megjelentetett könyv kapcsán Markó kiemelte: Kántor Lajos mindannyiunk számára fontos és érzékeny kérdéseket tárgyal benne, sajátos és újszerű műfajban. Úgy vélte, a legpontosabb műfaji meghatározást a zárójeles alcím – Erdély – hordozza, tartalmában pedig lényegesen új információkkal szolgál a kor és az irodalomtörténet ismerői számára is. – Revelációként hatott például, ahogyan Szabédi Lászlót közelebb hozza, s ismét felfedezi mindannyiunk számára – tette hozzá.
Kántor Lajos elmondta: hosszú évek gondolkodásainak eredménye a kötet; doktori értekezésében, valamint annak nyomán napvilágot látott Erdélyi sorskerék (Balassi Kiadó, 1999, Budapest) című kötetében is foglalkozott korábban Szabédi munkásságával, ugyanakkor folytatásra, kiegészítésre érdemesnek tartotta a témát. – Olyan személyeket állítottam a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. Hogy Szabédit, Gaál Gábort és Szilágyi Domokost „össze tudjam hozni”, szükségem volt egyfajta keretként a szemináriumokra, amelyek lehetőséget biztosítottak a hármukhoz és a korhoz kapcsolódó problémák előtérbe állítására – magyarázta a szerző. Mint kiderült, az élettörténetek bemutatásán túl a „bárhol élő” magyarokhoz kíván szólni, hogy a szövegek, vélemények, érvelések szembeállításával gondolkodásra ösztönözze, vitára késztesse őket.
– Tele vagyunk hiányokkal és tévesztésekkel. Az egyik nagy tévesztésünk az erdélyi közélettel kapcsolatos, beleértve a két világháború közötti közéletet és az ötvenes évek korszakát – vélekedett a folytatásban Markó Béla, kifejtve: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „nincs egy nagyon komoly és fontos gondolkodás mögöttünk az időben” Erdély helyzetéről, jövőjéről, beleértve a kultúrát, az együttélést, mindent, ami erre a térségre jellemző. – Ezért kell szeminarizálnunk ezt a könyvet, a mögöttünk lévő korokat és az előttünk járók életművét egyaránt – összegezte Markó. A kötet apropóján transzszilvanizmusról, Erdély-szemléletről és erdélyiségről is beszélgettek a résztvevők az est folyamán. Szabadság (Kolozsvár)

Könyv az erdélyi konglomerátumról
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című új kötetét a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületben ismerhette meg a közönség, Markó Béla és Demény Péter közreműködésével. A közreműködők Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és Szabédi László személyét, valamint a transzilvanizmus fogalmát értelmezték. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila jegyezte le.
A Kossuth kiadó gondozásában megjelent könyv mintegy ötven évet ölel fel, s teszi ezt három közismert személyiség, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, valamint Szabédi László szövegeinek segítségével. Ahogy Poszler György fogalmaz a könyv hátsó borítóján, ez a munka „fiktív szemináriumokat” gyűjtött össze, amely három nagy halott elmélkedéseit tárja fel, fontos létkérdésekről, „a romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről.” Markó Béla ennek nyomán igyekezett meghatározni a kötet „sajátos és újszerű” műfaját, kijelentve, hogy egy mindenképpen alapműnek számító esszéregényről, dokumentumregényről beszélhetünk, de a műfajt illető legpontosabb megfogalmazást a könyv alcíme hordozza: Erdély. „Illúziókról, azok elveszítéséről, majd újabb illúziókról szól nemcsak a mű, hanem maga Erdély is”, – jelentette ki. Az egyik tévedésünk, hogy nem tudunk azokról az elődökről, akik korábban már gondolkodtak a térség sorsáról, így Kántor kötete ebben a tekintetben is hathat a felfedezés erejével. Szabédiról beszélt, aki nem csak gondolkodóként, hanem íróként is más utat járt be, nem a manapság előtérben levő „tündérkedő” vonulat, „most Nyirőt olvasnak, illetve Wass Albertet – ez utóbbit sajnos”, – tette hozzá.
Kántor elmondta, a kötet megvalósítását hosszas gondolkodás előzte meg, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy a három ember munkáiból vett át szövegeket, de a célja nem az volt, hogy az életútjukat felvázolja, hanem a Szabédi ifjúkori naplójában megtalált „konglomerát” fogalmat érzékeltetése. Olyan személyeket állított a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. A könyvben gyakran monogramokkal utal a személyekre, sokszor az Sz.-G.-Sz. triót is használva. Sz. azonban nem különbözik sokban Szabéditól, mindössze annyiban, hogy a monogram által erősödik a fikció jelleg, annak ellenére, hogy a szereplők eredeti szövegeivel dolgozott.
Minden aspektusban tökéletes? Más kérdés, hogy például Gaál Gábor vagy Szilágyi Domokos személye mennyire megosztott, és megosztó. Ezzel kapcsolatosan tette fel a kérdést Demény Péter, amelynek aktualitása is van: magyar sajátosság-e elvárni a művészektől, hogy minden szinten és aspektusban tökéletesek legyenek? Demény úgy látta, meglehetősen kétséges alakok kiváló írók, színészek lehetnek, Markó azt válaszolta, hogy „tetszetős lenne egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a magyar kulturális beidegződéssel, amely arról szól, hogy nincs fiktív én a versben, hanem az azonos az életrajzi énnel, élet és mű nem választható el egymástól”. Petőfi példáját említette, azzal kiegészítve a gondolatot, hogy akár Balassi Bálint személyéig visszamehetünk, amikor ezt a kérdést kutatjuk. Petőfi esetében az ember és az alkotó egyesítése azt eredményezte, hogy a versei hitelességét a csataéren kellett bizonyítania, ebbe pedig belehalt. A kultúránk tette ezt vele, viszont Petőfi halálával szemben Jókai például hosszú életet élt meg, ami nyilvánvalóan nem negatívumként említendő. A magyar kultúra sajátossága ember és életmű egybeforrása, ezért is jelenthettek olyan méretű traumát azok az életrajzi tények, amelyek az utóbbi években kiderültek nem csak Szilágyi Domokossal, de ebben a térségben több közismert személyiség kapcsolatosan is. Kántor Lajos úgy vélte, minden életnek sok tanulsága és olvasata létezik, hogyha a dossziék elolvasása után embereket kellene leírnia, sokaktól elbúcsúzhatna, így szerinte meg kell tanulni elválasztani a két dolgot. Irodalomtörténetileg soha nem szerette a kánonokat, – mondta, Demény Péter pedig ráerősített: mindig csak sztárok vannak, hiszen a közönség nem tud mindenkire figyelni. Sokakat nem is a moralitásuk miatt tolnak háttérbe, hanem mert egy-egy adott korban éppen másokra illik hivatkozni, viszont fontos megjegyezni, hogy az éppen közismert alkotók nem válnak feltétlenül rossz minőségűvé a státuszuk miatt.
Nemlétező közös Erdély-kép. A beszélgetés következő fonala már Erdélyről és az egységről szólt. Kántor Lajos a könyve címét említette, mivel a konglomerátum éppen azt jelenti, hogy nem lehet egységről beszélni; a Kós Károly és Kuncz Aladár által megfogalmazott transzilvanizmustól pedig teljesen eltér a Szabédi-féle értelmezés, amely éppen azt hangsúlyozza, meglehetősen illúziórombolóan, hogy azoknak az erdélyi magyaroknak az elmélete ez, akik egy országrész elveszítéséből építkeztek. Demény rámutatott, a transzilvanizmus maga is egy egység felé mutat, hiszen éppen azt akarja meghatározni, hogy három nemzet hogyan kreál valami különlegeset ebben a régióban. Kántor két, a könyvében is szereplő idézetet vetett össze: Csíki László „örök egy Erdélyét”, és Lucian Blaga azon írását, amelyen maga is megdöbbent, hiszen úgy szól Erdélyről, hogy a magyarok ittlétét egyáltalán nem említette meg. Maga sem tenné naftalinba a transzilvanizmust, mint fogalmazott, viszont messzemenően elfogadja Szabédi véleményét, aki szerinte egy teljesen reális megközelítésben nyilvánult meg a kérdésről.
Markó Béla a román-magyar közös Erdély-kép kapcsán rámutatott, ilyen nem létezik, bár valaha azt mondták, hogy Erdély a magyar nemzet keletje az ősiség, az eredet tekintetében, míg a románok számára a nyugatot jelenti, az európai értékeket látják benne. Nehéz volna tehát közös nevezőre hozni a két nemzet közti véleménykülönbséget, erre nem is akart kísérletet tenni, de úgy látta, valahol, valamikor bár a magyar közös szemléletet fontos volna meghatározni.
A mai közös Erdély-szemléletbe nem fér bele Tamási Áron és Szabédi László, vagy Székely János és Sütő András, – mondta, mert ezek olyan erdélyi alternatívák, amelyek, ha egységes szemléletet akarunk kialakítani, akkor fölöslegesek. Az egységes szellemiség meghatározása során nem zárhatjuk ki egyikük nevét sem, hanem éppen a közös pontokat kell megtalálnunk bennük. Szabédi racionalizmusa kapcsán úgy vélekedett, az nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, hogy könnyen megtörténhet, nincs más kiút számunkra.
A beszélgetés záróakkordjaként Demény Péter megjegyezte, számos olyan témát sikerült felvetniük, amelyet a jövőben bizonyítani kell, az az állítása pedig, mely szerint egy könyv csak akkor él, hogyha beszélnek róla, egy találkozóra is alkalmazható.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Jurtát visznek Marosvásárhelyről a Kurultajra
Marosvásárhelyi hagyományőrzők is részt vesznek az augusztus 10–12. között Bugacpusztán megszervezett Kurultajon. A Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület a rangos találkozóra és ünnepre ősi módszerekkel, természetes alapanyagok felhasználásával jurtát is készít, amely szállásként szolgál számukra a hétvégén.
A marosvásárhelyi Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesületet a történelem, a hagyomány és az ősi magyar művészetek iránt érdeklődők az EMNT Maros megyei szervezetével és a Rákóczi Szövetséggel közösen szervezett Rendhagyó Történelemóráról ismerhetik. A rendezvény meghívottja volt idén tavasszal Bíró András Zsolt antropológus, a Kurultaj főszervezője, innen a kapcsolat, hogy a hétvégét Bugacpusztán töltik, méghozzá a saját maguk által készített jurtában. Nem fesztivál, hanem találkozás, gyűlés
Az egyesület elnöke, Tölgyesi Szabolcs elmondta: „Ritka és igen jó alkalom egy ilyen lelkületű rendezvényen ott lenni, mivel gyakran köttetnek barátságok hagyományőrző csapatok között, de ugyanakkor a tapasztalatcsere is fontos része a találkozásoknak. Egy ilyen méretű rendezvényen még inkább megerősödik az ember abbeli hitében, hogy fontos ismernünk múltunkat, éltetnünk hagyományainkat és ragaszkodjunk ahhoz, amink van”. Nem fesztiválra, hanem találkozásra, gyűlésre készülnek, ahol különböző harci technikák, harci modorok, fegyverzetek, viseletek, elődeink fegyvereinek és használati tárgyainak elkészítési szokásai, módszerei kerülnek bemutatásra. A résztvevőket a magyar vér szerinti testvérségen túl az őseink iránti tisztelet, ragaszkodás és hagyományaink továbbéltetésének célja gyűjti egybe a Kurultaj név alatt. A Kerecsensólyom egyesület tagjai ősi módszerekkel, természetes alapanyagok felhasználásával jurtát építenek, amely szállásként szolgál számukra a hétvégén.
Mi is a Kurultaj?
A kurultaj törzsi gyűlést jelent, a sztyeppei lovas nomád népek ősi hagyomány szerinti törzsi gyűlését. Mint szó, gyakorlatilag kihalt a magyar nyelvből. Utolsó írásos emlékünk Jókai Mór tollából származik. A Kurultaj hagyományát – amelynek múltja évezredekre nyúlik vissza – Bíró András Zsolt antropológus és magyar őstörténet-kutató keltette ismét életre a Kárpát-medencében, és mára Európa legnagyobb lovas hagyományőrző ünnepe lett, több száz lovassal, lovasíjásszal, íjásszal, több ezer, viseletbe öltözött hagyományőrzővel, több tucat jurtával – ismertette az egyik marosvásárhelyi résztvevő, Sebesi Attila.
Az első Kurultajra 2007-ben került sor Kazakisztánban, ahol Bíró András Zsolt és kutatótársai genetikai vizsgálatokkal bizonyították be az ottani madjar/madijar törzs és a magyarországi magyarok közvetlen rokonságát. A törzsi gyűlés fő célja volt, hogy a hatalmas Kazakisztán területén szétszóródott madjar törzsbelieket összegyűjtsék néhány napra. A magyarokat a Bíró András Zsolt vezette 18 tagú csoport képviselte.
Az első magyarországi Kurultajt 2008-ban tartották, amelyen képviseltették magukat a kazakisztáni madjarok, illetve más, magyarokkal rokon népek rangos küldöttei. Ekkor határozták el a szervezők, hogy a jövőben kétévente tartanak ilyen összejövetelt. Az idei Kurultajt augusztus 10–12. között tartják a bugaci pusztán.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Megismerni és elismerni Brassait
A rendezvény helyszínén is bővült a Kolozsvári Magyar Napok keretében tegnap délelőtt megnyitott, Az utolsó erdélyi polihisztor. Brassai Sámuel művei a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban című kiállítás: Somai József közgazdász a beszédeket követően felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai Harvard Egyetem is nagyra becsüli Brassainak a közigazgatásról és banki műveletekről képviselt nézeteit, több könyvet is kiadtak ebben a témában. Ugyanakkor a közgazdász saját, Brassairól írott könyvét ajándékozta az Akadémia Könyvtárnak. Az intézmény tavaly kapcsolódott be először a Magyar Napok programsorozatába: akkor régi könyveket állított ki. Ioan Chindriş igazgató elmondta: ezúttal is szívesen csatlakoztak a programhoz, és örülnek annak, hogy Brassai Sámuel európai szinten is egyedülállónak számító munkásságát, és annak a könyvtári állományban őrzött darabjait közkinccsé tehetik. Az igazgató kiemelte Másody Ildikó és Haiduc Zita könyvtárosok, valamint Sipos Gábor levéltáros munkáját, akik a legtöbbet dolgoztak a kiállítás anyagának összeállításán. Utóbbi az anyag méltatását is magára vállalta, kifejtve: a 19. század vége felé már egyfajta kuriózumként tartották számon a polihisztorokat, a megelőző korokban azonban szinte természetesnek számított, hogy valaki több tudományágban is képes jelentőset alkotni. Ebbe a kategóriába sorolható a torockószentgyörgyi születésű Brassai is, aki többször is fennen hangoztatta, hogy 100 esztendeig fog élni, és ennek megfelelően titkolta születési évét, kihasználva, hogy a torockószentgyörgyi parókián őrzött anyakönyvek egy tűzvész során megsemmisültek. Az utólagos kutatások azonban kiderítették, hogy 97 éves korában hunyt el.
A nyelvészettől a botanikáig, a nyelvoktatástól a matematikáig számos területen alkotott maradandót, zenekritikai írásai, kottakéziratai muzsikusi jártasságát bizonyítják, a mondatszerkezetről vallott nagyon modern felfogása pedig a legnagyobb nyelvészek sorába emeli. A méltató külön kiemelte az összehasonlító irodalomtörténet terén végzett munkát, a lapkiadást, lapszerkesztést: mindennek fennmaradt dokumentumai megtekinthetők az Akadémia Könyvtár tárlóiban, kiegészítve Brassai Sámuel életrajzával, családfájával, a hozzá kapcsolódó emlékhelyek, róla készített reprodukciók fotóival. Külön tárló foglalja össze a temetésén elhangzott beszédeket, verseket, de ott sorjáznak a róla írott munkák is, többek között Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor című regényes életrajza is. Különösen szívhez szóló a Jókai Mórtól idézett állítás, amely szerint az idős mester hófehér hajának és szakállának „minden szála külön tudományban őszült meg”.
A gazdag kiállítási anyag nem csak megismerni, hanem értékelni is segít Brassai Sámuel munkásságát. A tárlat a Magyar Napok ideje alatt kedden, csütörtökön és pénteken 9–16 óra között látogatható.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

AZ ÚJ KIÁLTÓ SZÓ VITÁJA Visszamorgás, több mint ezer leütésben Választhattam: megpróbálom tovább gördíteni az Új Kiáltó Szó körül/által felvert hullámokat, vagy végleg ottrekedünk a különböző internetes fórumok anonim kommentjeinek ezerfelé ágazó áradatában.
Két gyermektábor között s egy tárlatmegnyitó szervezése közben gondolkoztam, szánjak-e időt Nágó Zsuzsa és Sipos Zoltán írásainak megválaszolására, vajon ez-e a műfaj, s ezek-e azok a felvetések, amelyek mentén érdemes a magam véleményét papírra vetnem? Választhattam: megpróbálom tovább gördíteni az Új Kiáltó Szó körül/által felvert hullámokat, vagy végleg ottrekedünk a különböző internetes fórumok anonim kommentjeinek ezerfelé ágazó áradatában, amely ugyan többnyire ugyanonnan indul, de általában sehova sem visz. Másrészt tartalmát tekintve e két címmel és aláírással ellátott írás sem több egy kissé hosszúra nyúlt kommentnél, így akár egy válasz-kommenttel is elintézhettem volna őket - az ezer leütésbe azonban én sem fértem bele...
Nágó Zsuzsa olvasói levelét böngészve reméltem: most majd megtudom „az okokat”, meg „a problémát”, meg hogy „mit szeretnénk elérni” – azaz mindazt, aminek hiánya a szerző szerint veszélyessé tették az Új Kiáltó Szó megjelentetését. Nem sikerült. Pedig tényleg kíváncsi lettem volna. N.ZS. „válaszában” ehelyett ugyanazt szajkózza, mint legtöbben a kiáltvány „kritikusai” közül: az evidenciaként kezelt bezárkózást (mint sajnálatos tényt) ellentételezve, a nyitottság és befogadókészség hiányát kéri rajtunk számon, mint amely megoldhatná a szórványkérdést, de legalábbis az egyetlen emberséges választ adhatná erre a helyzetre.
Eszerint a szemlélet szerint a zárkózottság a jelen, a nyíltság pedig az elképzelt jövendő, pedig a helyzet valójában éppen ennek a fordítottja! A szórványmagyarság közelengedő magatartása, a többség és kisebbség közötti „átjárás”, tehát a megvalósult nyíltság és mindennek kézzelfogható, megtapasztalható következményei váltották ki a megfogalmazókban a bezárkózás meghirdetésének igényét, amely igen távol áll a kommentekben elrettentő példaként említett ultraortodox zsidó közösségek életformájától; valójában hangsúlyos vállalása annak, ami a mienk, s óvatos távolságtartás attól – legyen az nyelv, kultúra, közösség –, amely magához húzhat, amely beolvaszthat, amely hosszabb távon egy másfajta identitáshoz való igazodást jelenthet számunkra.
Hogy milyen következményekre gondoltam az imént, azt mindenki pontosan tudja, aki szórványban él, vagy élt valaha, de legalábbis nem vasárnap délutáni ujjgyakorlatként ír pamfletet egy olyan kérdésről, amelyről úgy gondolja, hogy van mondanivalója, de mint kiderül – valójában nincs... Ezzel szemben az Új Kiáltó Szó aláírói, bár egyikük sem „meghatározó közszereplő” (ugyan ki az…?), mindannyian a bányavidéki magyarság tapasztalt munkásai. Bármely ún. meghatározó közszereplőnél pontosabban tudják tehát – hiszen sok évtizede együtt élnek a jelenséggel – milyen az, amikor magyarul alig gagyogó református fiatalt kell konfirmációra felkészíteni, milyen az, amikor magyar öregek temetésén kell egyre gyakrabban román nyelven is megszólalni, hogy a leszármazottak is értsék, milyen az, amikor színmagyar szülők románul beszélgetnek gyermekeikkel egymás között egy magyar programon, vagy amikor egy kedves magyar tanítónéni egyszercsak úgy dönt: román tannyelvű iskolába iratja át saját gyermekét…
Személy szerint több mint húsz éve hitegetem magam, hogy a sokasodó „ködös magyarok” (Öllös László megfogalmazásának továbbgondolása) között élve sikerül nyitottsággal, rugalmassággal és persze sok-sok munkával egy közösséget magyarnak megtartanunk. De csak azt látom, hogy folyamatosak és feltartózhatatlanok a veszteségeink. Egyre gyakrabban érezzük, hogy amit ma itt művelődésszervezőként, lelkipásztorként, pedagógusként végzünk, az már nem közösségmentés, hanem embermentés. S a megmentett, sikeres emberek és életpályák, akiket Sipos Zoltán szerint fel kellene mutatnunk, hogy ezzel is kedvet csináljunk a magyarságvállaláshoz, nagyon kevés kivétellel máshol, esetenként igen messze keresik a boldogulást. Az itthon maradókkal pedig lassan ott tartunk, mint a tengerentúli szórvány, vagy a csángóprogram: sikerként könyvelhetjük el, ha hosszú távon második nyelvként, második identitásként valami keveset megőriznek magyarságukból. Lehet még ennek is örvendenünk kellene... de valóban igen...?
Húsz esztendővel ezelőtt azt gondoltuk: azáltal, hogy óriási erőfeszítéssel létrehozzuk a magunk kisebb-nagyobb intézményeit, mindent megteszünk ezért a közösségért. És rá kellett jönnünk, hogy intézményeket teremteni önmagában nem elegendő. Nem elegendő iskolákat alapítani, nem elegendő magyarházakat létrehozni, nem elegendő lapokat, TV-/rádióműsorokat működtetni és fenntartani, ha az emberek gondolkodásán képtelenek vagyunk változtatni – intézményeinket is ennek a feladatnak a szolgálatába állítva. A (nagybányai) szórványmagyarság önbizalmát, önerejét és önvédelmi készségét kellene valamiképpen visszaadnunk – a cél érdekében éppen azt a liberális nyitottságot és nyíltságot visszaszorítva, amelynek oly népszerű (mert végülis kényelmes) modellje nálunk éppen most nagyon, de nagyon megbukott... Egészen egyszerűen azért, mert a nyitottsághoz, a befogadáshoz, a másokkal való (részleges) azonosuláshoz, s ugyanakkor önazonosságunk megtartásához egyszerűen NEM VAGYUNK ELÉG ERŐSEK, mindig mi húzzuk a rövidebbet.
A „bezárkózás” (maradjunk ennél a leegyszerűsítő megfogalmazásnál) számunkra tehát nem öncél, hanem egy olyan opció, amelynél jobbat kitalálni a jelenlegi helyzetben és állapotunkban nem tudunk. Lehetnek persze ennek az útnak rövid távon negatív következményei. Sipos Zoltán hivatkozik egy felvidéki vitára, miszerint a magyarság-definíció leszűkítése, egy kizárólagos magyarság-identitás megfogalmazása éppen az ellenkező hatást váltja ki: a magyarság fogyása még hangsúlyosabb lesz, az ingadozó identitásúak – akik kiközösítve érzik magukat az „igazi” magyarok között –, menthetetlenül lemorzsolódnak. Lehet hogy így van; nekünk azonban egyelőre jobban fáj az „igazi” magyarok lemorzsolódása, akik a „ködös magyarok” és a többségi társadalom halálos ölelésében szép-csendesen maguk is „elködösülnek”: előbb csak nyelvüket veszítik, aztán sorban azokat a gyökereket is levetik magukról, amelyek őket valamikor ehhez a nemzethez kötötték.
Nem tudom, a nagybányai helyzet mennyire általánosítható a többi Kárpát-medencei magyar szórványra. Paradoxon, de valamilyen magyar szórványstratégia, átfogó állapotfelmérés csak a néhány tízezres és hosszú távon gyakorlatilag menthetetlen csángó közösséget illetően létezik, a több százezres – s talán még menthető – köztes szórvány sorsát, jövőjét illetően nemhogy egységes elképzelés lenne, de még közvita sem alakult ki róla. Széttárt karokkal néznek ránk a Sipos Zoltánok és Hunčík Péterek, s maximum annyira futja tőlük, hogy javasolják: Jókai-estek helyett helyi sztárokkal, sikertörténetekkel, világszínvonalú rendezvényekkel motiváljuk, mozgósítsuk a magyar fiatalokat. Ehhez azonban – s ezt valószínűleg ők maguk is tudják –, nem csak szórványstratégiára, de megfelelő támogatáspolitikára is szükség lenne, s itt nem csak az anyaországra gondolok.
Gondolom 40-50 esztendő múlva, amikor itt Nagybányán már nem lesznek magyarok, s a székelység peremvidékei jajdulnak fel majd hozzánk hasonlóan, akkor eljön az ideje ennek is – addig azonban úgy néz ki, be kell érnünk az idézett cikkekhez hasonló felmordulásokkal. Kár, mert úgy gondoljuk, többet érünk, s többet várunk, mindenképpen többet vártunk volna...
Dávid Lajos
Transindex.ro

Kövér: saját múltunk előtt hajtunk fejet – Átadták az állami kitüntetéseket
Kitüntetést kapott Jókai Anna író, Gera Zoltán színművész, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára és Tőkés István református lelkész is.
Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke augusztus 20-a alkalmából rangos állami kitüntetéseket adott át hétfőn a Parlamentben.
Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: nem pusztán egy jeles évforduló kapcsán jövünk össze ünnepelni, „hanem ennél jóval többről van szó: néhány honfitársunk kiemelkedő tettei előtt, és így végső soron a saját civilizációnk, saját gyökereink, saját múltunk előtt hajtunk fejet".
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést Falus András Széchenyi-díjas immunológus, az MTA rendes tagja, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt és Immunbiológiai Intézet egyetemi tanára, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára, fideszes országgyűlési képviselő, Gera Zoltán színművész, érdemes és kiváló művész, Horváth Tihamér, a Kehida-Termál Kft. és a Horváth-Ép Kft. ügyvezető tulajdonosa, Michelberger Pál az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas gépészmérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritusa, Sípos Ete Álmos nyugalmazott református lelkipásztor és Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor kapta.
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (katonai tagozata) kitüntetést Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar vezérkari főnöke vette át.
A Magyar Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozata) Adamik Tamás, az MTA doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa, Balassa Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, kiváló művész, Béres József vegyész, a kémiai tudomány kandidátusa, a Béres Gyógyszergyár Zrt. elnöke, Bodó Sándor, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója, Hadlaczky Gyula Széchenyi-díjas genetikus, az MTA doktora, az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézet tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője kapta.
Ugyancsak ezt az elismerést vehette át Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye Püspöki Hivatalának megyés püspöke, Kondor Katalin újságíró, Kovács István, a történettudomány kandidátusa, József Attila-díjas író, költő, műfordító, Lator László, Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, Náray-Szabó Gábor kémikus, az MTA rendes tagja, az MTA könyvtárának főigazgatója, egyetemi tanár, Papp Gyula Széchenyi-díjas farmakológus, az MTA rendes tagja, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának professor emeritusa, Schlett István politológus, a politikatudomány kandidátusa, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professor emeritusa és Serfőző Simon, József Attila-díjas költő, író, szerkesztő.
Ugyanezt a díjat kapta Szoboszlai Sándor Jászai Mari-díjas színművész, kiváló művész, a Veszprémi Petőfi Színház örökös tagja, aki helyett fia, Szoboszlai András vette át. Csaba László, az MTA levelező tagja, a Közép-európai Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Hermann Róbert, az MTA doktora, történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese és Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye megyés püspöke később veszi át ezt a kitüntetést. A Magyar Érdemrend középkeresztjét (katonai tagozata) Kovács József altábornagy, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatója vette át.
hirado.hu
Erdély.ma

Elsüllyesztett történelmi múlt
Emléktúra Széchenyi István és a Szent Korona nyomában - ezzel a mottóval szervezte meg a brassói Cenk Alapítvány azt a négynapos nyári kirándulást, amelynek célja az Al-Duna magyar történelmi emlékeinek a számbavétele, felfrissítése volt, nem utolsósorban figyelemfelhívás is a részben fakuló, helyenként ki-kihagyó történelmi tudatunk megerősítésére.
Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.
De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.
Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.
De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.
Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.
A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.
(Ada Kaleh, a senki szigete
Ez az 1700 méter hosszú, 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első – 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I – erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta. Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, török segítséggel Thököly Imre, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716– 1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után ismét a törökök szállták meg. 1789-ban újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek. A vízerőmű építése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset. Jókai Mór Az arany ember című regényében szereplő Senki-szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.)
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Nemzeti Könyvtár: Tormay Cécile műve az első kötet
Bethlen István és Esterházy János is szobrot kap, közteret is neveznek el róluk
Megjelent a Nemzeti Könyvtár első hét kötete, a legelső Tormay Cécile családregénye, A régi ház. A könyveket a magyarság és a haza szeretete köti össze. A program felelőse Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott.
Köztereket újítanak fel és neveznek el a magyar történelem öt jeles alakja tiszteletére, a polgári kormány kezdeményezésére. Tiszteletükre televíziós műsorokat készít a közmédia, konferenciákat rendeznek, szobrokat emelnek, Trianon tanúinak tollából, életéről szóló könyvek is megjelennek a Nemzeti Könyvtár sorozatában, amelynek első hét kötete október 3-án látott napvilágot.− A Nemzeti Könyvtár a centrális politikai erőtér ajánlásával jelenik meg, 2013 karácsonyáig huszonnégy kötetben, könyvcsomagokban – mondta el parlamenti sajtótájékoztatón az alaptörvény terjesztésével kapcsolatos koncepció kidolgozásáért, végrehajtásának irányításáért felelős miniszterelnöki megbízott, Kerényi Imre
A könyvcsomagok a szoboravatások idején jelennek meg. Tormay Cécile író, Esterházy János és Bethlen István politikus, Kós Károly és Bánffy Miklós polihisztor kap szobrot. Igaz, a kormány szándékát a Nemzeti Értékvédő Egyesület megelőzte: Tormay Cécile szobrát (R. Törley Mária alkotását) március 31-én avatták fel a Szent Rókus Kórház előtti parkban. Kerényi Imre hangsúlyozta: a Nemzeti Könyvtár köteteit a magyarság és a haza szeretete köti össze, kultuszkönyvtár, amelynek kánonja nem támad senkit, más irodalmi kánonokat sem.
Az alaptörvény népszerűsítéséért is felelős miniszterelnöki megbízott úgy fogalmazott: Trianon tragédiája a múlt században kétféle reakciót váltott ki: kétségbeesést, vagy cselekvést. A kezdeményezés azokat állítja előtérbe – azokat a hősöket választották ki –, akik „nem csak lírai költeményeket írtak, hanem valamit tettek is annak érdekében, hogy Trianon után hogyan lehet felemelni a hazát".
Tematikus kultuszkönyvtár
A Nemzeti Könyvtár hét tematikába rendszerezi a könyveit: magyar írókat, hősöket, tájakat, meséket, ízeket, ritkaságokat és ünnepeket mutat be. E tematika alapján jelent most meg Tormay Cécile családregénye, A régi ház, amelyet tizenhét nyelvre fordítottak le, s amely esélyes volt az irodalmi Nobel-díjra is. (Kerényi Imre megnyugtatta az aggódó ellenzéki újságírókat: az írónő politikai szempontból vitatott műve, a Bujdosó könyv nem lesz a sorozat része.)
Most napvilágot látott Jókai Mór Benyovszky Móric élete című műve, Dornyai Béla és Vigyázó János régóta megjelenésre váró szép könyve, a Balaton környéke és részletes kalauza. Megjelent Gundel Károly és Gundel Imre tollából A vendéglátás művészete, valamint a Gasztronómiáról és Gundelekről, Herman Ottó polihisztor könyve, A madarak hasznáról és káráról, A csudaszarvas P. Ábrahám Ernőtől, továbbá Szigethy Gábor író szerkesztésében az Október 23. című kötet, amely a forradalom tiszteletére született irodalmi alkotásokból, korabeli dokumentumokból válogat.
Nem nyerészkedik az állam
Bencsik Gábor, Kerényi Imre és Szigethy Gábor szerkesztője a Nemzeti Könyvtár első huszonnégy kötetének, amelyek között lesz Karinthy Frigyes, Kós Károly, Móricz Zsigmond és Bánffy Miklós több műve is. (Ha lesznek további huszonnégyes könyvcsomagok, azok összeállításához Kerényi Imre értelmiségieket, akár ellenzéki érzelműeket is szeretne felkérni, hogy jelöljenek meg öt kötetet, amit szívesen látnának a sorozatban.)
A kultuszkönyvtár az állami tulajdonú Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó gondozásában lát napvilágot, egy-egy könyv tízezer példányban jelenik meg. Egy-egy mű mintegy ötezer tiszteletpéldánya kerül közkönyvtárakhoz, a középiskolai könyvtárakhoz és igazgatókhoz, a nagyobb települések polgármestereihez. A könyvekről a Nemzeti Könyvtár újonnan indult honlapján lehet további információkat találni. A könyvek ára 2500 forint.
Kerényi Imre arra az újságírói felvetésre, hogy az állam a Nemzeti Könyvtár megjelentetésével beavatkozik a könyvpiaci folyamatokba („ez mennyibe kerül az adófizetőknek” típusú kérdésekre) hangsúlyozta: a könyvsorozattal nem kíván az állam extraprofitot termelni, piacbefolyásoló szerepet sem szán neki: szellemi innovációt szeretnének megvalósítani. Ha a kötetek zömét megvásárolják, a Nemzeti Könyvtár programja nullszaldós lehet.
Bethlen István tér is lesz
Elhangzott az is: október 8-án emlékeznek meg Tormay Cécile születésének 137. évfordulójáról, e napon avatják fel a Józsefvárosi Önkormányzat és a kormány támogatásával felújított lakóházának homlokzatát a Kőfaragó utcában. Október 5-én a Magyar Művészeti Akadémia rendez konferenciát az írónő tiszteletére, 6-án és 7-én az MTVA jóvoltából a közszolgálati televízió több műsorral emlékezik. Esterházy János szobrát, Nagy János alkotását 2013 márciusában Budapesten, a Gesztenyéskertben, gróf Bethlen István szobrát – amely meghívásos pályázatra születik – jövő év októberében a budai Várban avatják. Kós Károly tiszteletére Melocco Miklós a Városmajorba, Bánffy Miklósról Párkányi Raab Péter Sopronba készít szobrot – mindkét alkotást 2013 decemberében avatják. A történelem jeleseiről jellemzően a szobrok környékén neveznek el majd teret.
Tölgyesi Gábor
MNO,

Elindult a Nemzeti Könyvtár-sorozat
Útjára indult a Nemzeti Könyvtár elnevezésű sorozat, amelynek első köteteit szerdán mutatta be a sajtó képviselőinek Kerényi Imre, az Alaptörvény terjesztésével kapcsolatos koncepció kidolgozásáért, végrehajtásának irányításáért felelős miniszterelnöki megbízott.
Kerényi Imre elmondta: első körben 2013 karácsonyáig összesen 24 kötet jelenik meg, többek között Tormay Cécile, Esterházy János, Bethlen István, Kós Károly és Bánffy Miklós tollából, életéről.
A könyvekhez kapcsolódva öt szobrot és közteret is felavatnak, felújítanak majd, amelyek a fenti közéleti személyiségek, írók nevét viselik. Róluk emellett konferenciákkal, televíziós műsorokkal is megemlékeznek.
Kerényi Imre kifejtette: a Nemzeti Könyvtár "fölfelé nyitott" sorozat, amely 24 kötetes "hullámokban" jelenik meg hét rovattal: a magyar írók, a magyar hősök, a magyar tájak, a magyar mesék, a magyar ízek, a magyar ritkaságok és a magyar ünnepek kategóriákban.
A most bemutatott hét kötet között van Tormay Cécile A régi ház című könyve, amelyet megjelenése után 17 nyelvre fordítottak le, valamint Jókai Mór Benyovszky Móric élete, Gundel Károly A vendéglátás művészete, Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyve és Szigethy Gábor szerkesztésében az Október 23. című kötet.
A miniszterelnöki megbízott a kezdeményezésről szólva úgy fogalmazott: "azokat a hősöket választották ki, akik nemcsak lírai költeményeket írtak, (…) hanem valamit tettek is annak érdekében, hogy Trianon után hogyan lehet felemelni a hazát".
Azokat a műveket választották ki, amelyeket a kormány ajánl hívei és leendő hívei számára, a békemenet résztvevőinek – mutatott rá, kiemelve: a könyvsorozat arra tesz kísérletet, hogy megfogalmazza a nemzeti oldal saját kánonát.
Ez egy kultuszkönyvtár – folytatta Kerényi Imre, hozzátéve: minden politikai rendszer törekszik és törekedjen is arra, hogy filozófiáját megjelenítse épületekben, szobrokban, könyvsorozatokban. A könyveket a magyarság és a haza szeretete köti össze, ez a kánon nem támad senkit, más kánonokat sem. A könyvtár köteteit a 100 százalékban állami tulajdonú Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó adja ki. A kötetek tízezer példányban jelennek meg, ebből ötezer a tiszteletpéldány – jelezte.
2013 márciusára várható újabb 7 kötet megjelenése a sorozatban, szintén 10-10 ezer példányban. A könyveket eljuttatják valamennyi közkönyvtárnak, valamennyi iskolai könyvtár számára, és azzal a feltétellel, hogy "berendezési tárgyak legyenek" iskolaigazgatóknak, valamint a jelentősebb települések polgármestereinek. A könyvek eladási ára 2500 forint.
Kerényi Imre hangsúlyozta: nem kíván az állam extraprofitot termelni, piacbefolyásoló szerepet nem szánnak neki, szellemi innovációt szeretnének megvalósítani. Kérdésre válaszolva azt mondta: ha a kötetek zömét megvásárolják, akkor a program nullszaldós lehet.
A miniszterelnöki megbízott arról még nem tudott tájékoztatást adni, hogy a következő 24 kötetben mely művek szerepelnek, mint mondta, értelmiségieket szeretne megkérni, hogy jelöljenek meg öt kötetet, amit szívesen látnának a sorozatban.
Hajdu Petra, a kormányszóvivő sajtófőnöke a tájékoztatón bemutatta a könyvtárról szóló honlapot. Mint kifejtette: a www.nemzetikonyvtar.kormany.hu oldalon a könyvsorozattal, Az Alaptörvény illusztrációi című vándorkiállítással, az Alaptörvény terjesztésével és a Szobrok, közterek projekttel kapcsolatos legfontosabb információk találhatók. A www.nemzetikonyvtar.hu oldalon a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. bonyolítja a kötetek online forgalmazását.
A sajtófőnök később az MTI-vel közölte: az első 7 kötet esetében a kereskedelmi forgalomból kötetenként maximum bruttó 12 500 000 forint bevétel keletkezik, vagyis összesen maximum 87 500 000 forint, amelyet később nevesítésre kerülő közérdekű célra használnak fel.
Kitért arra is, hogy az 52 oldalas Magyar Közlöny Alaptörvény különszámához képest a Nemzeti Könyvtár egyes kötetei 200 oldaltól 600 oldalig tartó terjedelemben jelennek meg a kiadványok könyvformátumához illő, ugyanakkor a klasszikus és megszokott könyvmérethez képest speciális méretben és kivitelben.
Jelezte: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium a Nemzeti Könyvtár kiadványsorozat kiadási és értékesítési feladatainak elvégzésére vállalkozási keretszerződést kötött a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft-vel. A szerződés alapján 2013. május 31-ig 140 ezer kötetet adnak ki, aminek költségigénye nettó 300 millió forint.
Népújság (Marosvásárhely)

„A vesztőhelyre sáros út vitt…”
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

„A harmadik út: az erkölcsös politizálás”
Beszélgetőkönyv Tokay Györggyel
Nagyon jó ügyvéd volt, igazán ismert politikai pályafutása nyomán lett. Gondolom, azt sajnálja, hogy 1989 nem húsz évvel korábban következett be” – indította a csütörtök délutáni, a Csiky főgimnázium dísztermében tartott könyvbemutatót Király András volt parlamenti képviselő, volt megyei RMDSZ-elnök, jelenlegi oktatásügyi államtitkár.
A termet megtöltő hallgatóság akkor még nem tudhatta, hogy a terem első soraiban milyen előkelőségek társaságában vehet részt Irházi János Jó bolondok ügyvédje c. beszélgetőkönyvének bemutatásán. Aztán maga Tokay György mondta el: örül annak, hogy a bemutatón jelen vannak barátai – köztük románok, akik nem is értenek magyarul, s akikhez románul is szólt –, de mindenekelőtt volt harcostársai, Borbély László, Márton Árpád, Székely Ervin, Derzsi Ákos, Erdélyi István, Faragó Péter, Hosszú Zoltán mai vagy egykori RMDSZ-es parlamenti képviselők, szenátorok. Hogy messziről is eljöttek a bemutatóra, önmagában sokat mond arról a tiszteletről és megbecsülésről, amelyet az immár nyugdíjas, sajnos megrokkant egészségű „Apu bácsi” (a parlamentben így becézték, bölcsessége miatt, a nála idősebb képviselők is), Tokay György az 1989-es fordulat utáni politikai pályafutása során kivívott magának.
Székely Ervin, akit az idősebbek kiváló publicistaként ismerhetnek, felszólalásában elmesélte: valamikor, a ’89 előtti időkben az a mondás járta, hogy a romániai magyar értelmiség előtt két lehetséges út áll: az alkoholizmus vagy a halál. „Tokay megmutatta, hogy van harmadik út: az erkölcsös politizálás”, és az erkölccsel, a becsülettel szembesítette az embereket. Szeretet és tisztelet áradt más képviselőtársai felszólalásaiból is: Márton Árpád, például, a felesége részéről jövő üzenetet és ölelést adott át „az utolsó mohikánnak, az utolsó úriembernek a román politikában”. Borbély László volt miniszter azt mondta róla: „szuverén államalkotó volt az RMDSZ-en belül”, akit Katona Ádám, akit nemigen lehet az RMDSZ iránti barátsággal vádolni, „tiszteletbeli székelynek” nevezett a Har-Kov néven elhíresült ügyben való felszólalása miatt. „Tokay Gyurira mi felnéztünk – mondta –, s amikor (a parlamentben) senki nem mert kimenni a mikrofon elé, ő kiállt, megszólalt ékes román nyelven, ránézett a teremre és… mindenki elhallgatott. Olyasmit képviselt, ami a román politikai életben vele, sajnos, elment. Szeretném, ha visszajönne és elmondaná: vigyázzunk egymásra. És azt, hogy csak a románokkal együtt lehet megvalósítani azt, amit akarunk.”
Bevallom, elfogult vagyok Tokay Györggyel szemben. Jó negyven éve ismerem, az egykori magyar újságnál kollégák, reményeim szerint barátok is voltunk, Kolozsvárott, a Jókai 15-ben, szülőházában együtt szilvesztereztünk anno, aradi tömbházlakásának szobáit együtt tapétáztuk, több barátjával közösen, nem felejtem el, amikor – már ügyvéd korában – hozzá rohantam egy visszautasított szekusbeszervezési-kísérlet kapcsán, s egy pohár vodka mellett nemes egyszerűséggel azt mondta: „megcsókolhatják a s…t”; láttam megromlott egészséggel éhségsztrájkolni az aradi Városháza előtt az aradi magyar líceumért. Számtalanszor megcsodáltam borotvaéles eszét, ragyogó humorát (ami a könyvben is lépten-nyomon kiütközik), nem felejtem el, hogy valamikor 2004 előtt, amikor végleg megfeneklettnek látszott az ügy, határozottan kijelentette – az újságban is megjelent –: a Szabadság-szobor állni fog. És lám, mint annyi másban, igaza lett.
A mintegy 160 oldalas, a nagyváradi Riport Kiadónál megjelent interjúkötet hű (bár nem teljes) képet nyújt egy kivételes, 1989 utáni romániai magyar politikus életútjáról. De valójában sokkal többről, az 1989 utáni hazai politikai életről, szereplőiről, súlyos problémáiról és kulisszatikairól a volt parlamenti képviselő, RMDSZ-frakcióvezető, kisebbségügyi miniszter, balti-országokbeli nagykövet visszaemlékezéseiből. Olyan olvasmány ez, amelyet minden, a közélet iránt érdeklődő számára a legmelegebben ajánlhatunk.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Három nyelven a Várhegy alatt
Kissé nagyobbat ugrottunk szomszédolásunkkal. Sorrendben ugyan érdekes települések következtek volna: Árva Bethlen Kata faluja, Olthévíz, avagy a Persányi-hegyek mögé elrejtett Datk. Ugrani kellett, mert szeretettel hívott ünnepére a kőhalmi vallásos kisközösség, hadd húznánk meg jelképesen a harangokat, mutatnánk be az azokról szóló könyvet az államalapítás emlékünnepén. Szent Istvánra emlékeztek a kőhalmi keresztények, a szórványban élő magyarok.
Jókai és László Gyula nyomában a Homoród mentén
Az emlékezetes vasárnapon négy templom harangjai szóltak: a szász lutheránus központi nagy templomban, a városszéli kisebb görögkeleti tornyában, továbbá Szegedi László református tiszteletes főtéri templomában és a kőhalmi Várhegy alatt emelkedő magyar katolikus és unitárius templomban. Utóbbiban melegszívű kisközösség várt, ahol mindvégig úgy éreztük, nem Kőhalomban, hanem a Homoród mentén vagyunk, Homoródjánosfalván vagy Peteken, Homoródoklándon vagy éppen székelyzsomboriak, alsórákosiak között. Minden települést képviselnek – tudtuk meg tiszteletes Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkésztől. Hogyne tudná ő, milyen az etnikai összetétele ennek a kisvárosnak, milyen annak magyar lakóközössége, hiszen itt járt iskolába, itt szövődtek fiatalkori élményei-emlékei, falusfeleinek, régi barátainak és lehet, éppen iskolatársainak lett papja két évvel ezelőtt, amikor egyhangúlag meghívták az 5000 lelket számláló városkába. Ebből közel ezer ember vallotta magát magyarnak, azt is feltételezhetjük, hogy a 350 cigány között akadnak magyar ajkúak is.
Legyen elég abból a tizennyolc évből, tiszteletes úr – mondták bizonyára a kőhalmiak –, amit a fogarasföldi, majdnem haldokló unitárius szórványban töltött, itt többen vagyunk. A zsenge korban eltöltött kőhalmi és segesvári éveknek köszönheti a lelkész, hogy németül és románul is olyan szépen és folyékonyan prédikál bármilyen ünnepi alkalommal, hogy a más felekezetűek is magukénak tartották. A zömében románság lakta Fogarasban valaki úgy nevezte e sorok írójának, hogy „părintele cu gură de aur” (aranyszájú pap). Márkos Ervin tanár is, mert jelenleg a kőhalmi líceum minden nemzetiségű tanulóinak német nyelvet tanít. Ismerősként járta be néprajzi kutatóútjai alkalmával a Szentágota környéki szászság falvait, hiszen ő a lutheránus szász templomokban is megállta a helyét a szószéken. Így hát aztán bátran mondhatjuk: három nyelven él és tud prédikálni a kőhalmi Várhegy alatt is.
A parókia udvaráról, ahol már beérik a szőlő, rálátni a Hortobágyi-dombság Oltra behajló peremére. Miközben terül a fehér asztal, Torró Zoltánné Ida gondnokné asszony, aki a lelkét is belefőzte a savanyú levesbe, egy helybeli, főleg bútorokat restauráló kft. társtulajdonosa, a Kőhalom városi RMDSZ-választmány elnökeként és a városi tanács egyetlen magyar képviselőjeként arról beszélt, hogy másképpen kell tekinteni a szórványban élő magyarok sorsának alakulására. „Mi nem engedhetjük meg magunknak – mondta –, hogy több pártra szakadjunk, ajánlatos megmaradni egy tömbben az itt már működő RMDSZ mellett!” Beszélgetésünk idején közbeszúrta: „egyébként Kőhalomban született az önök tevékeny sepsiszentgyörgyi polgármestere is, Antal Árpád András, aki ugyancsak alsórákosi származású. Mi erre büszkék vagyunk.” Itt született a jeles farmakológus Issekutz Béla (1886–1979) is, fűzzük hozzá mi, az árapataki származású jeles magyar orvos, Jancsó Miklós életrajzírója is.
Kedves hely a parókia udvara. Birtalan Barangó, aki gépkocsi-vezetői gyakorlatát még az egykori téeszkamionokon szerezte, nyugdíjas ráérősként segít be a parókián, nekünk éppen a paplak kertjében termett szőlőből készült bort hoz fel a pincéből. A tiszteletes műkincseit mutogatja, kerámiagyűjteménye akkora, hogy kiállításra kívánkozik. Szomszédja, Faragó István a Kőhalomban és környékén élő magyar katolikus lelkek papjaként ugrott be villámlátogatásra, s mert a két lelkész két temploma nagyon közel egymáshoz, állja helyét a jó szomszédság. Mindkettőjüknek több szórványa van. Fiatal és háromszéki, csak egy kézfogásra futott be, mert hallotta, hogy földijei érkeztek: Faragó plébános bölcsőjét ugyanis Kovásznán ringatták. Van olyan fiatal is Kőhalomban, aki tanár úrnak szólítja Márkos tiszteletest, ugyanis vallást és német nyelvet is oktat a helybeli líceumban, ahol magyar anyanyelvű osztályok is működnek. Jó kapcsolatokat ápol a közismert tiszteletes Szegedi László református esperes-lelkésszel, aki nemcsak az anyanyelvű oktatásnak, hanem a kőhalmi magyar művelődésnek is mecénása. Az utóbbi népszámlálás alkalmával csak Kőhalomban közel ezren vallották magukat magyarnak. Ez az ezer lélek majdnem egyenlő arányban oszlik meg a három magyar felekezet között. A három lelkész által pásztorolt lelkekhez még hozzá kell adni a szórványban-filiákban élő magyarságot, no meg az illető településeken élő magyar anyanyelvű cigányokat. Mondanunk sem kell, három jeles és jó szónok-lelkész kezében a környéken élő magyarság identitástudatának ápolása. Az egykori szász településen, Kőhalomban az őslakó szászok száma megcsappant, helyüket túlnyomó többségben a románság és szerényebb kisebbségben a székelyek foglalták el. Ennek eredményeként jött létre a kőhalmi unitárius gyülekezet is 1978-ban, amelynek Vass Mózes nyugalomba vonult lelkész teremtett templomot, s később, a rendszerváltás után harangtornyot emelt.
Egy címer mesélni kezd
A parókia beépített udvarán emlékképek, művészi alkotások, László Gyula-emléktábla és a professzor rajzai láthatóak. A lelkész néprajzi gyűjtésének darabjai mellett szerettük volna látni az unitárius egyházközség ama címerét is, amely Pécsi L. Dániel magyarországi jelképtervező munkája. Márkos tiszteletes elmondta, a címer csak az egyházközség zászlóján látható, de távlati tervük plakettként is elkészíttetni. Leírását maga a szerző közölte a Budapesten megjelenő Unitárius Élet című folyóiratban. Felső felében az ismert unitárius címer látható, alsó mezőjében vörös színű háttérben aranyszínű szkíta szarvasbikafej. A szarvas fejéből agancskorona terebélyesedik, melynek középső mezejében egy félhold, fölötte pedig napkorong látható. „Ezzel az összetett jelképpel a Kőhalomban született és gyermekeskedő László Gyula unitárius régészprofesszornak állítottunk emléket – írja –, aki nemcsak a honfoglalás korát feltáró ásatásaival vált híressé, hanem a honfoglaló magyarság mindennapjait megálmodó gyönyörű rajzaival is. A címer és a zászló László János nemes adománya, amivel néhai nagybátyjának, László Gyula régészprofesszornak állított tiszteletre méltó emléket.”
A Széchenyi-díjas dr. László Gyula ősrégészt, a kettős honfoglalás megfogalmazóját több szál kötötte Háromszékhez. Édesapja, az unitárius vallású id. László Gyula kőhalmi igazgató-tanító Abásfalváról származott, édesanyja, Tordai Vilma bibarcfalvi, aki korán árvaságra jutott, és a székelyszáldobosi Jánó Sándor református kántortanító nevelte. Így kötődött emlékeiben, lélekben a gyerek László Gyula ehhez az erdővidéki székely-magyar településhez, ahová meglett emberként is gyakran visszajárt. Nosztalgiával emlékezett egyik könyvében azokra a kosaras bálokra, amelyeken a Hegyfarki feredő épületében vett részt. Szoros barátság fűzte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács József (1928–2008) száldobosi bányafelmérő-helytörténészhez. Kovács Irén helybeli tanár tájékoztatott, hogy édesapja hagyatékában őrzik kettőjük levelezését is. Székelyszáldobos nem feledkezett meg a jeles tudósról, aki még az 1941-ben itt felszentelt magyar országzászló avatóünnepségére is eljött édesapjával, és előadást tartott. Kolumbán Sándor száldobosi lakos, Bardoc község alpolgármesterének kezdeményezésére 2009-ben egyházi és világi vezetők jelenlétében ünnepi keretek között emlékművet állítottak László Gyula professzornak a száldobosi református templom előtti emlékkertben, „hogy hirdesse az idők végezetéig, kölcsönös (volt) a tudós és a faluközösség ragaszkodása.” László Gyula, halálának története is hozzánk kapcsolódik. 1988-ban tartották Kézdimárkosfalván a nemzet festője, Barabás Miklós (1810–1898) halálának centenáriumát. „Erre az ünnepségre én hívtam meg László Gyulát – nyilatkozta Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész –, de Nagyváradon útját állta a halál. Fáradt szíve ekkor dobbant utolsót.”
Válságban is épül a vár
A várost első ízben 1324-ben említi oklevél castrum Kuholm néven. Léstyán Ferenc is feltételezi, hogy még a szász telepítés előtt, a XI. században a Várhegyen, ahol most magasodik-szépül a vár, királyi vár állt. Ezt legjobban, ellentétben a sajtóban megjelent és nem okadatolt nézetekkel, a szászok betelepítése előtti magyar neve mutatja, ami nem más, mint Kőhalom. Nem töltött be nagy stratégiai szerepet a történelem folyamán, inkább az alatta lakók élelmiszerraktáraként és rejtekhelyeként szolgált. 1451-ben törökök rombolják le, de utána megerősítik, 1791-ben pedig vihar letépi a fedélzetét. A geológus szeme itt ennél többet is lát, hiszen a hely valóságos földtani kuriózum, mert a vár egy 608 m magas bazalt-batolit tetején áll. Látogatásunk idején a várfalat javították, a bástyák tetején már piroslott az új cserépfedélzet. Mint megtudtuk, felújítása nyolcmillió eurós pályázatból történik, amelyből majdnem hatmillió vissza nem térítendő összeg. Bizonyára elcsodálkozna Jókai, aki megmászta a Várhegyet, hogy a mai ember felújítja az ősi várat. Minden poklokon keresztül című történelmi kalandregényének (1884) ez a vár a helyszíne. Cselekménye itt kezdődik, de nagyobbik részét a szentföldi keresztes hadjárat történelmi eseményrétegébe beágyazott, II. Endre királyunk idejében történő kalandsorozat tölti ki, a hűséges nő és a vérétől űzött, csapodár férfi ellentéte. Kőhalomra már rá sem ismerne a regény egykori írója. Talán a heti piaca hasonlítana a régi sokadalmakra. Mindenben utánozza Európát.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Toró T. Tibor megbeszélésre hívja Kelemen Hunort és Biró Zsoltot
„Együttgondolkodásra”, az erdélyi magyar nemzeti minimum kidolgozására hívja Kelemen Hunort és Biró Zsoltot Toró T. Tibor, a EMNP elnöke, aki nyílt levélben fordult az RMDSZ, illetve az MPP elnökéhez.
„Tisztelettel hívom Önöket együttgondolkodásra közös dolgainkról, mert hiszem, hogy vannak ilyenek. Ahogyan felvidéki nemzettársaink politikai szervezetei ki tudtak munkálni egy közös dokumentumot stratégiai céljaikról, amit aztán közösen próbálnak képviselni, hasonlóan mi is képesek vagyunk az erdélyi magyar nemzeti minimum kidolgozására” – írja nyílt levelében Toró T. Tibor.
Az EMNP elnöke úgy véli: „Lennie kell egy szintnek, amiből már nem szabad engedniük a bukaresti parlamentbe készülő erdélyi politikusoknak, induljanak bármelyik magyar párt jele alatt”.
Toró amiatt látja szükségesnek a nemzeti minimum elfogadását, mivel „a választások előtt élesedik a közbeszéd és a pártérdekek sokszor felülírják a közösségi érdeket”, és „az sem mellékes, ahogyan a „magyar kártya” kijátszása érinti a közösségi érdekérvényesítés hatékonyságát”.
Emellett – írja Toró – a három magyar párt a találkozón közös álláspontot alakíthatna ki az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum új tartalommal való feltöltéséről.
A megbeszélés helyszínéül az EMNP elnöke Kolozsvárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Jókai utca 4 szám alatti tanácstermét javasolja. A találkozót Toró szerint október 25-én, „a húsz évvel ezelőtt ellenszavazat nélkül elfogadott és az autonómia-törekvéseink szempontjából referenciának számító Kolozsvári Nyilatkozat” napján kellene megtartani.
Krónika (Kolozsvár)

A magyar kultúra őrei (Ex libris- és Színész-díjak)
Október 23-án a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tizenkét oktatási intézménynek, civil szervezetnek, szerkesztőségnek, újságírónak, színművésznek adta át Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Kuratóriumának elnöke az Ex libris-díjat. A kitüntetést azoknak ítélik oda, akik sokat tettek és tesznek a magyar kultúráért. Az alábbiakban a díjazottak laudációinak szerkesztett változatát közöljük.
A bukaresti tévé magyar adásainak szerkesztősége
1969. november 23-án közvetített először magyar nyelvű műsort a Román Televízió. A 70-es évek közepére kialakult háromórás, hétfő délutánonként jelentkező műsor – a magyar adás – a romániai magyar művelődési élet meghatározó tükre, sokszor befolyásoló tényezője is lett. 1985-ben a műsort megszüntették, de az 1989-es fordulatkor újraalakult a magyar szerkesztőség a régi tagokra alapozva és új munkatársakkal bővülve. A kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat után az addig monopolhelyzetben levő magyar adás a sokasodó – és egyre szakosodó – magyar nyelvű tévécsatornák kínálata miatt kizárólag az erdélyi magyarságot érintő témákkal foglalkozik. A belső munkatársak csaknem harmada erdélyi városokban él, onnan járnak terepre, és ott is állítják össze műsoraikat. Bizonyos rovatok külső közreműködők – tévés tudósítók, szakemberek, színészek – segítségével készülnek. A bukaresti magyar szerkesztőség több magyar nyelvű műsort is gyárt a román közszolgálati televízió megmaradt csatornáinak. Az utóbbi években-hónapokban a politikai rövidlátás, a hatalmi elvakultság és a hozzá nem értés a Román Televíziót – és ennek magyar szerkesztőségét is – a csőd szélére sodorta. Műsorgyártási költségvetés nélkül, nagyméretű személyzeti leépítések fenyegetésében, kiszámíthatatlan hatású átszervezés előtt állva, közszolgálati szerepének egyre nehezebben tud eleget tenni.
Civilek Háromszékért Szövetség
A Civilek Háromszékért Szövetség 55 tagszervezettel rendelkezik Kovászna megyében. A szövetség már hetedik éve azon munkálkodik, hogy erősítse, összefogja és segítse a háromszéki civil szervezeteket. Programjai két nagy csoportba oszthatók: egyik a közösségfejlesztést, a közösségért való cselekvést célozza meg, a másik pedig a civil szervezetek tevékenységének erősítésére, valamint reprezentatív érdekképviselet megvalósítására hivatott. A 2006-ban alakult szövetség számtalan képzéssel, előadással, kerekasztal-beszélgetéssel és szakmai tanácsadással segítette tagszervezeteit, melyeknek támogatása kulcsfontosságú egy erős és összetartó közösség építésében. Erre pedig nagy szükség van itt, Székelyföldön, Háromszéken. A díj kiérdemeltje olyan nagyszabású projektekkel tette gazdagabbá az itt élő embereket, mint a Sepsi Zöld Út vagy akár a Civil Napok. Az előbbi mintegy 100 kilométeres bicikliút Háromszéken, amely több településen áthalad, érintve a táj, a hagyomány és a történelem jellegzetességeit. De kisebb, ám épp oly fontos programjairól is érdemes említést tenni, így az I. világháborús hadi sírok gondozása, hagyományőrző rajzpályázatok szervezése diákok számára, vagy a kettős nyelvhasználatért tett erőfeszítései. A Civilek Háromszékért Szövetség a közösségben látja a jövőt, amit együttes erővel kíván alakítani.
Háromszéki Közösségi Alapítvány
Küldetése a helyi erőforrások összegyűjtése, ésszerű és célirányos felhasználása a közösség javára. Lehetővé teszi, hogy különböző konstrukciók révén a pénzeket a lehető legjobban használják fel, és hosszú távon fejlesztési alapot biztosítsanak a közösség számára. Ezzel új szokást és ahhoz fűződő magatartást vezet be, honosít meg Kovászna megyében, éspedig: a felelősséggel adományozás gyakorlatát. A Háromszéki Közösségi Alapítvány másfél éves működése alatt 130 000 lej (közel 30 000 euró) értékben fektetett be a közösségbe, különböző formában: közösségi projektek, tanulmányi ösztöndíjak tehetséges fiataloknak, iskolakirándulások, sporteszközök a városnak, logikai játékcsomagok óvodáknak stb. Ugyanakkor több ízben szervezett adománygyűjtési akciót sporttehetségek számára vagy éppenséggel életmentő gyógyszer vásárlására a közösség megbecsült tagjai számára. Legsikeresebb programja a Közösségi Kártya program, amelynek jelenleg 16 000 felhasználója van Háromszéken, és amely igen hatékony eszköze a helyi értékek védelmének, legyen az szolgáltatás, termék vagy helyi vállalkozás, és amely erősíti a lokálpatriotizmust a helyi közösségben. A Háromszéki Közösségi Alapítvány a közösség részévé vált, annak hasznára és hasznosulására. Neve összefonódik az éltető fejlesztéssel.
Erdélyi Magyar Ifjak
Az EMI-t azzal a céllal hívták életre, hogy a XXI. század magyar nemzetre ható kihívásaira választ keressen, a magyar ifjúságot közösségekbe szervezvén hitében, magyarságtudatában és kultúrájában megtartsa, egyúttal nemzetünk szebb jövőjének szolgálatába állítsa, a magyarságot ezredéves szállásterületén megőrizve gyarapítsa. Az EMI az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása, megerősödése és önrendelkezési jogának kivívása érdekében végzi tevékenységét. Olyan civil szervezet, amely független minden politikai párttól és szerveződéstől. A háromszéki EMI konkrét tettekkel segíti a közös célokat. A megalakulás óta eltelt hat év mérlege több mint száz (elsősorban kulturális) rendezvény mintegy 13 000 résztvevővel. Kiadványaik: a Kavics ifjúsági lap, a Gólyafüzet, a Barangoló helytörténeti játékgyűjtemény, a Kultúra a fiatalok szemében, a Szentgyörgy nevű települések Európában, a Mandula – ifjúsági műsor a Sepsi Rádióban. Rendezvényeik, amelyek jellemzik a szervezet irányultságát: Kultúra a fiatalok szemében, Diákegyüttesek Találkozója, Barangoló helytörténeti vetélkedő, Háromszéki Ifjúsági Fotóverseny, Szent György Lovagja vetélkedő, Székely Március szónokverseny, Szobordöntő Trianon – fotókiállítás, Rendhagyó történelemóra – sorozat, Töredékeink a II. világháborúból – kiállítás, Márai, Jókai, József Attila, Kosztolányi, Dsida irodalmi estek, tüntetések az önálló állami magyar Bolyai Egyetemért, Wass Albert: A Világ és a Vége című színdarabjának bemutatása, Építsünk Hidat! – az Ismerős Arcok zenekar Wass Albert estje. A kézdivásárhelyi EMI jelszava: Míg múltunkból semmi hatalom sem tudhat ki, s míg jelenünk a miénk: van jövőnk is. Aktívan részt vettek a Pro Historia rendezvénysorozatban, már négy témában is tartottak előadást Kézdivásárhelyen. Nagy sikerű programjaik az Adj, király, katonát! vetélkedő, a havonta megszervezett, nagy sikerű táncház, a Magyar Kultúra Napja. Hogy mit akarnak? Egészséges nemzettudatú s ezáltal teljes értékű életet élő erdélyi magyar ifjúságot, elősegíteni olyan kulturális és gazdasági háttér megteremtését, amely alapfeltétele az itthon maradásnak, részt vállalni a magyarság önrendelkezésének elérése érdekében vívott harcban, segíteni az erdélyi magyar egyetemi hálózat létrehozásáért folytatott küzdelemben, felvállalni azon közeg szerepét, mely által a nemzeti érzelmű magyar ifjúság hallatja hangját, kapcsolatrendszert kiépíteni a hozzájuk hasonló elveket valló Kárpát-medencei magyar ifjúsági szervezetekkel.
Haszmann Pál Múzeum
Fennállásának 40. évéhez közeledik a Haszmann Pál Múzeum, melyet idős Haszmann Pál álmodott meg, indított útjára. A múzeumalapító születésének 110. évfordulóján idén májusban erről emlékeztek meg Csernátonban. Az 1977-től, halálának évétől eltelt időszak sem csorbította az iránta érzett tiszteletet, szeretetet. Az ő álmát teljesítették ki gyermekei, Pál, József és Lajos. Ma a csernátoni Haszmann Pál Múzeum a magyar kultúra, a magyar nemzettudat megélésének egyik bástyája. Nem sok ilyen intézmény található a Kárpát-hazában, ahol a múzeum épületei is kiállítási tárgyak, ahol a látogató nemcsak a nemzet múltjával, népművészetével találkozik, hanem mindenekelőtt Haszmann Páltól olyan érzelmi töltetű ismeretanyagot kap, ami nemzettudatát egy életre meghatározhatja. A múzeum törzsanyagát az a magángyűjtemény képezte, amelyet néhai idős Haszmann Pál háromszéki tanítói állomáshelyein gyűjtött nagy szenvedéllyel. A gyűjtemény széles körben ismertté vált, a Haszmann-kúria ugyanis a helyi és a faluba látogató értelmiségiek rendszeres találkahelye volt, Haszmann Pali bácsi jó kedélye, széles körű tudása, felesége, Icuka néni csöndes, meditációra hajlamos úriasszonyi lénye mindig lenyűgözte a látogatóba, összejövetelekre idesereglőket. 1973. február 25-én az 1968–1973 közötti, viszonylag szabadabb romániai politikai légkörben a szomszédos Damokos-kúriában és annak közel kéthektáros telkén felavatták az intézményt. A múzeum 1999-ben vette fel alapítója, Haszmann Pál nevét.
Reménység Háza
A Brassó III. Református Egyházközség temploma, más néven Reménység Háza református keresztyén központ. A komplexum nagyjából külföldi segítséggel, két év alatt készült el, és 1992. október 4-én szentelte fel Csiha Kálmán püspök. A Brassó III. Egyházközség jelenlegi lélekszáma 1079, lelkésze Ménessy Miklós. A Reménység Háza a brassói magyarok közösségi háza, mely rengeteg kulturális, társadalmi és szociális eseménynek ad otthont. Hagyományőrző és közösségformáló ereje a változatos rendezvényeknek köszönhető, melyek lehetőséget adnak a kulturális igények kielégítésére a brassói magyarok számára. Ilyen például a tavaszi és őszi barcasági képzőművészeti tárlat, különböző könyvbemutatók, ismeretterjesztő előadások, havonta Nyugdíjasklub és tárlatmegnyitó, A Magyar Kultúra Napja rendezvénysorozat, húsvét előtti tojásírás-tanfolyam, Sokadalom – kézműves-seregszemle, 1956-os megemlékezés (emléktábla a templom falán), Bartalis János vers- és énekmondó verseny (idén a 19.) és rendezvénysorozat, Adventi sokadalom és koncert, előadóművészek is rendszeresen tartanak egyéni előadásokat, koncerteket. Járt náluk a Muzsikás, a  Kaláka, Lajkó Félix. 1993–2000 között a Reménység Házában működött a brassói egyetemisták színjátszó csoportja is, valamint a Sirülő néptánccsoport.
Sapientia Egyetem – Csíkszereda
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a romániai magyarság önálló egyeteme Európában, melynek célja nemzeti közösségünk oktatásának és tudományos életének elismert szakmai színvonalon való művelése. Küldetésük nemes: a keresztényi és egyetemes emberi értékek érvényesítése; versenyképes, minőségi oktatás és kutatás biztosítása, az erdélyi magyar oktatás hagyományainak folytatása; az egyetem átlátható, következetes működtetése, a szakmaiság és az akadémiai szellem értékeinek érvényesítése; egységes intézményi keretben hozzáférhető, regionális igényeket kielégítő, korszerű szervezet kialakítása; széles körű kapcsolatok kiépítése. A Gazdaság- és Humántudományok Kara regionális vonzáskörzet igényeihez igazodó, a jövő színvonalának megfelelő és az unióba tömörülő Európa értékeit közvetítő felsőoktatási intézményrendszer részévé kíván válni. A kar által kínált közgazdászképzésben a szaktudás mellett a képesség- és készségfejlesztés különös szerepet kap. A humán képzési ág elsődleges célja a tanárképzés, amellyel a Székelyföld és Erdély magyar nyelvű iskoláinak román–angol szakos tanárhiányát igyekszik pótolni. A Műszaki és Társadalomtudományi Karon zajló mérnöki képzés esélyt kínál arra, hogy a térségben a színvonalas műszaki képzés végérvényesen meghonosodjék. Az alkalmazott társadalomtudományi képzés arra ad esélyt, hogy a végzett hallgatók nem csupán a fejlesztéspolitika területén, hanem a térségi elit megújulásának folyamatában is jelentős szerepet vállalhatnak.
Székely Mikó Kollégium
Az 1850-es évek második felében református lelkészek egy csoportja középiskola létesítésének szándékával lépett a nyilvánosság elé. Megnyerték az ügynek Sepsiszentgyörgy város vezetőségét, gróf Mikó Imrét és Háromszék egész lakosságát. 1859. szeptember 1-jén megkezdte működését az első gimnáziumi osztály a Székely Mikó Kollégium elődjében, a Református Tanodában. A város telkére Háromszék lakói hordták össze az építőanyagot, és dolgoztak, hogy fiaik megfelelő körülmények között tanulhassanak. Az Egyházi Főtanács gondoskodása, gr. Mikó Imre, gr. Teleki Domokos és mások adományai tették gyorsabbá a megvalósítást. 1893-ban tartották a Mikóban az első érettségi vizsgát. Kitört az első világháború, tanárok és tanulók a frontra kerültek, az iskolában apadt a létszám. Majd következett Trianon, amikor a városban az anyanyelvi oktatás került veszélybe. A Mikó – egyházi iskola lévén – megtarthatta nemzeti jellegét, s hogy a többi szentgyörgyi iskola tanulója is anyanyelvén tanulhasson, összehúzódtak; Csutak Vilmos akkori igazgató irányítása alatt befogadták a többi iskola diákjait is a kollégium védőfalai mögé. A második bécsi döntés után alig kezdődött el az új tanév, természeti csapás érte az iskolát: 1940. november 9-ről 10-re virradó éjjel nagy erejű földrengés rázta meg a térséget, a városban a legnagyobb kárt éppen a kollégiumi épület szenvedte. Az 1948-as államosítás után különböző semmitmondó neveket kapott az iskola, de diákjai végig büszkén vallották, hogy ők a Mikóba járnak. Az 1989-es fordulat kétszeresen is változást hozott az intézményben: visszaállt a magyar tannyelvű oktatás, és a gimnáziumi jelleg lehetőséget nyitott a fiataloknak humán értelmiségi pályára is lépni. A 153 éves tanintézmény a történelmi Háromszék egyik legnagyobb és legeredményesebb magyar tannyelvű gimnáziuma, ahol igényes oktató- és nevelő- munka folyik. Az alapítók álma élő valóság.
A Háromszék szerkesztősége
A Háromszék napilap leginkább azzal vívta ki olvasói elismerését, hogy immár több mint két évtizede minden politikai vagy más jellegű hatalmi szférával szemben megőrizte függetlenségét. Ezért ma már nagyon sokan a magyar nyelvterület legbefolyásolhatatlanabb, legfüggetlenebb napilapjának tekintik. Ebből fakadó hitelessége miatt ma is az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő erdélyi magyar lap, mely internetes kiadása révén a világ minden sarkán élő magyarokhoz eljut. Valóságos szellemi műhelyként működik, a lap munkatársai mellett számos külső szakértőt, alkotót – történészeket, képzőművészeket, művészettörténészeket, néprajzkutatókat, írókat – megszólítva, bevonva a szerkesztésbe. Nemzeti megmaradást, jövőépítést, a magyarságtudat erősítését célzó eszmeisége értékfelmutatáson alapszik: a magyar sajtóban majdhogynem egyedülálló szombati, Hétvége című melléklete egyebek mellett történelmi, helytörténeti írásoknak, recenzióknak, könyv- és tárlatismertetőknek, népi mesterségeinket, hagyományainkat bemutató riportoknak, többség és kisebbség viszonyát taglaló, az erdélyi magyarság megmaradásának, gyarapodásának útjait kutató publicisztikának ad helyet. A Háromszék következetes elkötelezettje az autonómia eszméjének, mindenkor kész számon kérni azokon is, akik képviseletére vállalkoztak.
Színész-díj: László Károly
Sok tehetséges színészünk van Erdélyben, de kevés az olyan művész, akit nem érdekel a manapság oly divatos celebség, aki képes odahajolni a cipőfűzőjét idegesen babráló kisgyerekhez, az öregotthon lakóihoz, a kórház beteg gyerekeihez. László Károly ilyen művész. Aki ad. Reményt ad, hitet ad, bátorságot ad, utat mutat. Missziót teljesít. Hiszen, az ő szavaival élve, „amikor percenként pusztul el egy futballpálya nagyságú erdő a föld színéről, amikor megállíthatatlanul rozsdásodnak meg a lelkek, szakadnak meg az emberi kapcsolatok, amikor egyre több gyerek dadog, mert nincs, akivel beszélnie, akkor a játékos kedvvel megvert ember nem tétlenkedhet”. László Károly lobog, terjeszti a kultúrát, a szépet, szavai nyomán letörlődnek a könnyek, elviselhetővé válnak a fájdalmak, önfeledt mosoly fakad az emberek arcán. Mert színház az egész világ. László Károly eszerint is él. Színházat varázsol körénk mindenhol. Az utcákon, a tereken, kultúrotthonokban, a kórházakban; neveli a jövő színházközönségét: a gyerekeket. A modern technikai eszközöket nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti munkájában. Ezért alapította meg az ország első gyerek-tévészínházát, a Mesekalákát. Hisz az emberben, bennünk. Amatőr, szinte az utcáról behozott színjátszóknak fogta a kezét, egyengette útjukat, színpadi előadásokat rendezett velük. Köszönjük. Köszönjük, hogy bebizonyítottad, nemcsak a mesékben vannak hősök, hanem a való életben is, hogy lobogásod közben van időd rácsodálkozni az emberekre, megszorítani a kezüket. És ezt teszed mindennap, minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy közösségedet felemeljed. A mi feladatunk a Pro Urbe-díj, a Jóember-díj és egy tucat más díj kiosztásán kívül, hogy tapsoljunk Neked, mint ahogy tették eleink is, mert kiválóan alakítottál mind a színpadon, mind az életben.
MATEKOVICS JÁNOS ZOLTÁN
Csúcs Mária
Csíkszeredai újságíró, televíziós szerkesztő, rendező, a Duna TV székelyföldi munkatársa. Csíkszeredában született. Férje, Csúcs Péter szintén a sajtóban dolgozik operatőr-vágóként. Három gyermekük: Endre, Péter és István. Endre a stáb tagja is 2010-től. 1984-ben Csíkszeredában, a Matematika-fizika Líceumban (jelenleg Márton Áron Gimnázium) érettségizett, 1990-ben a Brassói Transilvania Egyetem Gépgyártás-technológia Karán szerzett üzemmérnöki diplomát, 1995–1997-ben a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán tanult és szerzett oklevelet. 2000–2002-ben Budapesten, a Sára Sándor alapította Dunaversitas Mesterkurzuson televízió- és filmrendezést tanult. 2000-től a Román Televízió magyar adásának tudósítója. 1993-ban társalapítója volt Csíkszereda első helyi televíziójának, a Csíki TV-nek. 2001-ig a Csíki TV szerkesztőség állandó munkatársa, szerkesztője és műsorvezetője. 1995-től a Duna Televízió csíkszeredai tudósítója. 2001-től a Magyar Televízió Határon túli műsorainak tudósítója, 2011-től az MTVA tudósítója. Híradós anyagok, tudósítások, riportok mellett számos dokumentumfilmet is készítettek. Jelszavuk: Minden, ami mozog. Emlékezetes tudósításaik a közelmúltból: Húsvéti eledelszentelés Csíkszeredában, Tempfli Imre prédikációja a 445. csíksomlyói búcsún, a Csíki harangszó története, a Kegyszobor története.
Zorkóczy Zenóbia színművésznő
Büszke vagyok arra, hogy a művésznővel évfolyamtársak voltunk a kolozsvári Babeş–Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán működő színházi tanszéken. 1999-ben államvizsgáztunk mindketten: ő Thália papnője lett, én pedig teatrológus, színházkritikus. Kolléganőm szakmai pályafutása nem mindennapi tehetségről, kitartásról, felkészültségről és elhivatottságról árulkodik. Jelen voltam olyan előadásán, amikor a zsúfolásig telt ház miatt csak a terem kitárt ajtaján kívülről tudtam megtekinteni a produkciót. Megnéztem egy-egy előadását olyan falvacskákban, ahol talán évtizedek óta, vagy esetleg még soha nem fordult meg színházi produkció vagy előadóművész. Alkotói, előadói palettája roppant változatos, termékeny, kulturális célkitűzései között jelentős szereppel bír az általa megálmodott és megvalósított egyszemélyes kulturális program, amely esélyegyenlőséget ad a vidéken és a szórványban élő magyar embereknek is a magyar kultúra és irodalom mélyebb, alaposabb megismerésére. Zorkóczy Zenóbia előadói repertoárja 14 műsort tartalmaz, amelyek között akad monodráma, forradalmi és szerelmi líra, magyar sanzonok gyűjteménye, adventi műsor, irodalmi összeállítás, költői est, vidám, zenés bohózat és interaktív gyermekműsor is. Önálló műsoraival fellépett már Erdélyben, Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában. Végezetül, de nem utolsósorban megemlíteném, hogy Zorkóczy Zenóbia nevéhez fűződik a kovásznai székhelyű Laborfalvi Róza Alapítvány létrehozása. A színművésznő által vezetett kulturális, művelődési és hagyományőrző intézmény célja a kultúra szeretete vidéken, az interkulturális tevékenység, valamint a kulturális esélyegyenlőség megteremtése.
K. KOVÁCS ISTVÁN teatrológus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kulturális autonómiának nincs alternatívája”
A 220 éves erdélyi magyar hivatásos színjátszás kezdeteire emlékeztek Kolozsváron.
Az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Ifjúsági Tanács képviselői 2012. november 11-én koszorút helyeztek el a Rhédey-ház Jókai utcai homlokzatán elhelyezett emléktáblán.
A ház falán 110 évvel ezelőtt elhelyezett emléktábla a 220 éves kolozsvári és erdélyi magyar hivatásos színjátszás kezdeteinek állít emléket. A Kárpát-medence első hivatásos magyar színtársulatának jogutódja a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mely a legrégebbi hivatásos magyar színtársulat. Annak ellenére, hogy az 1792-es előadás pontos időpontja vitatott (a legújabb dokumentumok szerint december 17-én tartották), a korabeli tábla a novemberi időpontot tekinti jubileumi évfordulónak.
A több mint két évszázaddal ezelőtt kibocsátott Országgyűlési játékengedély a 18. század végi haladó gondolkodásmódot tükrözi. Ugyanakkor az 1792-es előadás a magyar nyelv művelésének és Kolozsvár Erdély kulturális központtá válásának mérföldköve, amely ma is példát mutat az Európa Kulturális fővárosa cím elnyeréséért ringbe szálló városban.
„A koszorúzással elsősorban erre szerettünk volna emlékezni.” – mondta el Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szenátorjelöltje. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a kulturális értékeink megtartásában és gyümölcsöztetésében az állam felelőssége megkérdőjelezhetetlen. Ezzel szemben ma a színházak, a civil-kulturális szervezetek a fennmaradásukért küzdenek, a színészek és a kulturális szférában tevékenykedők éhbérért dolgoznak.
Véleménye szerint a magyar színjátszás és általános értelemben a magyar kultúra megmaradását és fejlődését csakis a kulturális autonómia biztosítja, melynek keretében az általunk létrehozott intézményrendszer állandó és kiszámítható finanszírozására adódna lehetőség. „A mi szempontunkból a kulturális autonómiának nincs alternatívája, hiszen ezen keresztül az állam törvénybe foglalja a magyar közösség azon jogát, hogy önmaga dönthessen saját kulturális intézményrendszeréről, és ennek megfelelően finanszírozását is számarányunknak megfelelően biztosítja. Ez a központosított államvezetés huszonkét éves adóssága.”
2012. november 11.
Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári sajtóirodája
erdon.ro

Frigyre lépni a szülőfölddel – Himnusz-emlékmű
Az első kőbe vésett „Himnusz” Emlékművet, V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas képzőművész alkotását Budakeszin avatják fel a tervek szerint 2005 őszén.
„Minden nemzet Himnusza, az összetartozás és a megmaradás vágyát, a jövőbe vetett hitet fejezi ki” – olvashatjuk a hír felvezetését a Nemzeti Világhálón. „Ennek szellemében írta meg Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen gyönyörű költeményét, melyet Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben. Nincs magyar ember, aki a Himnusz hallatán vagy éneklése közben ne érzékenyülne el – ha csak egy kicsit is – hisz a mű olyan korban született, amikor a magyar nemzet fennmaradása is kétséges volt, és az azóta eltelt idő is küzdelmekkel teli. DE ÉL NEMZETÜNK és csak egy szebb jövőbe vetett hit lehet az, ami fennmaradásunkat az „idők végezetéig" biztosítja. Egy költeményből, dalból szobrot-emlékművet alkotni igen gyönyörű gondolat, hisz így tehető láthatóvá az, ami eddig csak tudatunkban élt.”
Az ötlet igen nagy eszmei támogatásra talált, így lett az emlékmű fővédnöke Jókai Anna Kossuth-díjas író és a gyakorlati megvalósítás szervezője a „PSZÜART, a Lélek Művészete Alapítvány", amely a gazdasági, adminisztratív teendőket vállalta fel.
Budakeszi város vezetése és lakossága nagy megtiszteltetésnek érzi, és örömmel fogadja a „Himnusz” Emlékmű felajánlását a város számára. Budakeszi Erkel Ferenc kultusza közismert, zenei élete számottevő, Budapesthez való közelsége, festői környezete is indokolja a választást. Művelődési Központja is az Erkel Ferenc nevét viseli.
„Az alkotás a központi Isten alak és az azt körülvevő kör alakú kisugárzásba beleírt vers szövegen kívül, mindkét oldalon a három-három kapuba elhelyezett harangokkal a tizenkilenc megyét és Budapestet is „megszólaltatja" – olvashatjuk továbbá.
Mi, határon túli magyarok, akik a múlt századi két, számunkra tragikus „békecsinálás” révén az Ó-hazától elszakíttattunk a Himnuszt Nemzeti Imánkként tiszteljük, templomainkban zsoltárként, egyházi imaként, fohászként énekeljük, számunkra a Himnusz közösségi ünnepeinken a nemzet lelkének megszólaltatója, a magyarság szellemi egységének kifejezője. Énekeltük vagy magunkban dúdoltuk akkor is, amikor ezért megtorlás vagy akár börtönbüntetés várt ránk.
Ezt Budakeszi város vezetése és lakossága mélyen átérzi és tiszteli. Ennek bizonyságául említsük meg, hogy a város vezetése és lakossága a Szent István-i örökség továbbvivőjeként Trianon után is jelentős számú határon kívüli magyart fogadott be, vagy más nemzetiségű volt lakóját fogadta vissza, és várja mindig az odaérkezőket szíves vendéglátással. Mi több, a városvezetés határon kívüli kapcsolatteremtő készsége révén a Kárpát-medence magyarok lakta régiók peremvidékét is elérte, és bennünket, Székelyföld délkeleti csücskében élő háromszékieket Budakeszi város önkormányzati küldöttsége, a civil szervezetek képviselői és tagjai rendszeresen felkeresnek, ekképpen vélük együtt cselekvő részesei lehetünk annak az erőfeszítésnek, amelyet a Kárpát-medencében élő magyarság szellemi egységének megteremtéséért együttesen kell megvívnunk.
Bizonyságul és a téma napi frissesége okán is hadd idézzem kedves budakeszi barátainknak a sepsisznetgyörgyi Vox Humana kórus vendégszereplésével kapcsolatos hozzánk címzett levelét:
„Igen nagy élményben volt tegnap részünk a Vox Humana kórus és Szilágyi Zsolt jóvoltából. Gyönyörű hangversenyt adtak a budakeszi templomban, amelynek szerintem nagyon jó az akusztikája. Kicsit hideg volt, de ez semmit nem vont le a forró hangulatból. Először a Stella kórus énekelt, utána következett a Vox Humana. Kezdésnek Zsolt énekelt – épp a névnapján -, Erkel: Bánk bán, Hazám, hazám.
Szinte beleremegtek a templom falai, azonnal felcsattant utána a vastaps. Utána pedig következtek a szebbnél-szebb kórus darabok. Nekem személy szerint a Haydn mise részlet tetszett a legjobban és rögtön utána a záró Puolenc darab.
Az egyetemi Bartók kórusban 5 évig énekeltem, részt vettem jó néhány rangos kórus fesztiválon
(Montreaux, Spittal), ahol nagydíjasok voltunk, egy kicsit tehát meg tudom ítélni egy-egy kórusról, hogy milyen.
A sepsiszentgyörgyi Vox Humana nagyszerű!!! Tátva maradt a szám, hogy milyen jók! (...) Gyors hírben most ennyit, üdvözlettel: Márta, Maxi, Klári” A világ magyarsága együvé tartozásának legbeszédesebb szimbóluma már is Budakeszin valósult meg: itt található a Határon Túli Magyarok Emléktemploma, amelyben, ugyancsak jelképi értékkel Szilágyi Zsolt karmester és több kontinensen elismert énekművész Erkel Ferenc Bánk bán áriáját énekelte. Tisztelettel kérjük V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas művésznőt, Jókai Anna Kossuth-díjas írónőt, az emlékműállítás fővédnökét, a Budakeszi városvezetést, a kivitelezőket és mindenki mást, akinek a „Himnusz” Emlékmű szívügye, hogy „a tizenkilenc megyét megszólaltatja” szöveges üzenet helyett „a Kárpát-medence minden magyarok lakta térségét megszólaltatja”, vagy „a történelmi Magyarország minden táját megszólaltatja” üzenet tolmácsolására alkalmas meghatározás mellett döntsenek. A művésznő álmai szerint a Budakesziben állítandó emlékművön minden nemzeti ünnepen a Himnusz hangja csendülne fel, harangjáték formájában. Így válhatna ez a műalkotás egy nemzeti zarándokhellyé.
Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője Szatmárcsekén, a Partiumban született, szülőfaluja ma is nemzeti kegyhely. Erkel Ferenc, ragyogó művészi karrierjének jelentős „indítóhelyei” Pozsony, ahol zongorajátékát tökéletesítette, és kincses Kolozsvár, ahol hat évig tartózkodott, tanított és zenekarvezetőként a hangszerelés titkaiban elmélyedt.
„A Himnusz nemzeti imádságunk, híd, lélektől lélekig” – vallja az emlékmű alkotója, és hittel hiszik a kivitelezés támogatói is.
Kérjük, tekintsenek bennünket, határon túli magyarokat is az össz-nemzeti összefogással épülő emlékmű támogatóinak, hogy a Magyar Rádió jóvoltából a Hunyadi János nándorfehérvári csatájára emlékeztető déli harangszavával együtt a budakeszi „Himnusz” Emlékmű ünnepi harangkoncertjéből a mi hangunk is hallassék. 2005. április 22.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Műveltség nélkül nem érdemes (Egyetemi beszélgetések)
Ismét hangulatos estének lehettünk tanúi múlt csütörtök este Nagy Attila, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának főigazgatója által megálmodott egyetemi beszélgetéseken. A házigazda kötetlen beszélgetésre hív olyan neves egyetemi tanárokat vagy jeles alkotó személyiségeket, akiknek tapasztalatai, esetleges külföldi élményei nyomán előremozdulhat a helyi egyetemi élet.
Az eddigi vendégek, Szilágyi Charlotte, a Harvard Egyetem szeminarizáló tanára és Kristály Sándor matematikus után egy olyan személyiséget hívott meg, aki itt, helyben fejtette ki áldozatos kultúramentő tevékenységét, és szerepet vállal ma is közösségünk életében. És itt nem csak Kiss Jenő harminchárom éves könyvtár-igazgatói múltjára gondolok elsősorban. Talán kevesen tudják, hogy igazgatói működése alatt könyvtáron kívüli tevékenységekben is kezdeményező és irányító szerepet vállalt. Több szobor és emlékmű felállítását szorgalmazta, mint például a zágoni Mikes Kelemen-, a sepsiszentgyörgyi Kossuth Lajos-, II. Rákóczi Ferenc-szoborét, valamint a Jókai- és a Bartók-emlékplakettet is neki köszönhetjük. Felismerte a könyvtári szakmai képzés szükségességét, irányítása alatt kezdődött a könyvtári katalógus digitalizálása. A csütörtöki találkozón a műveltség és a tájékozottság viszonyáról beszélgettek. Bár e két fogalom összefügg, nem fedi egymást. A mai globalizált világban a média és a politikusok azt sulykolják az emberbe, hogy fontos és számít, de aztán ejtik, mint egy porszemet. Sok forrásból lehet tájékozódni, de egyáltalán nem könnyű kiválasztani a hiteleseket. Olyan forrásokat kell keresni, amelyek gyarapíthatják az általános műveltséget. A műveltség iránti igény inkább az európai emberre jellemző. Az amerikai társadalomban sokan műveletlenek, éppen ezért nem látják életük értelmét. Műveltség nélkül lehet élni, de értelmessé tenni az életet nem. Az estének külön színt adott Barabás Lajos tenor éneke, aki magyar népdalt és a népszerű János vitéz operettből adott elő részletet.
MATEKOVICS JÁNOS ZOLTÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korteshíradó
Három nap, hat település, közel 300 km, és ami a legfontosabb: több mint 400 személyes találkozó – így számszerűsíthető Máté András Levente hétvégi kalotaszegi kampánya.
Kiskapuson Máté pénteken találkozott a helyiekkel. A két nyelven folyó kötetlen beszélgetés során a román közösség nevében felszólaló elmondta: szeretné megköszönni a képviselő munkáját, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a településfejlesztési támogatásokat az ő közbenjárására nyerte el a község.
Szombat délelőtt Nádasdaróc és Inaktelke településeken járt Kalotaszeg képviselőjelöltje. Az Egeres községhez tartozó két faluban minden egyes ház lakóit felkereste, azaz több mint 200 családhoz látogatott el. E két településen az önkormányzati választásokon való részvétel a magyar közösség fegyelmezettségét és bölcsességét tükrözte, amelyért természetesen az RMDSZ helyi vezetését illeti elismerés – mondta a jelölt. A település lakói tudják, hogy december 9-nek sorsdöntő jelentősége van a térség magyarságának jövője szempontjából.
*
Jegenyén szombat este Termés bált szervezett az RMDSZ helyi szervezete, amelynek házigazdája Máté András Levente volt. A jelölt kifejtette: nem a hosszú kampánybeszédek helye ez, sokkal inkább a baráti eszmecseréké és kikapcsolódásé. Csupán annyit kért a helyiektől: ne feledjék, december 9-én a régió jövőjéről döntenek. A helyiek kérésére pozitívan reagált: a jegenyei futballcsapatot támogatni fogja a Kalotaszeg-kupán való részvételben.
Magyargyerőmonostor kis magyar közösségéhez vasárnap délelőtt látogatott Máté András Levente. Az RMDSZ elnöke, Bogdán Erzsébet ügyesen összefogja a kis lélekszámú magyar közösséget, biztos alapot fog nyújtani a parlamenti választáson való magyar részvétel növelése szempontjából. – Ha nem vagyunk jelen a parlamentben, ahol rólunk döntenek, akkor esélyünk sem lesz a megmaradásra – hangsúlyozta Máté.
*
Körösfőn vasárnap Máté András Levente egy szál virággal köszöntötte az Erzsébeteket, de a más nevű hölgyeknek is jutott virág. A falugyűlésen Vákár István szenátorjelölttel együtt vázolták a parlamenti választások kalotaszegi tétjét. „Minden szavazatot, amelyet nem az esélyes magyar jelöltre, vagyis az RMDSZ jelöltjére adnak le, a román pártok erejét növeli velünk szemben. Ha ez a bástya elesik, az nem csupán Kalotaszeg, de egész Kolozs megye magyarságának jövőjére hatással lesz december 9-e után” – összegezték a jelöltek.
*
Szerdán, november 21-én 17 órától az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében, a Restitutio in Integrum! programsorozat keretében kerekasztal-beszélgetésre kerül sor az egyéni és közösségi vagyonok visszaszolgáltatásának helyzetéről az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében (Jókai utca 2. szám, I. emelet). Részt vesz Sipos Gábor levéltáros, az EME elnöke, Vekov Károly történész, a Kolozsvári Casino egyesület elnöke és Szőcs Sándor jogász, a visszaszolgáltatási perek szakértője. A beszélgetést Ilyés Szilárd, az EME tudományos kutatója, a néppárt kolozsvári képviselőjelöltje vezeti.
*
Felháborítónak tartja az Erdélyi Magyar Néppárt Victor Ponta miniszterelnök kolozsvári kampányrendezvényén tett kijelentését, miszerint csak akkor fogják az észak-erdélyi autópálya építését folytatni, amennyiben erre uniós alapokat tudnak szerezni, mert jelenleg Romániának a 4-es korridor részeként épülő dél-erdélyi autópálya a prioritás. Az EMNP szerint a megoldást Románia föderális átszervezése jelentené, a regionális döntéshozatal megteremtése és a régiók fiskális autonómiája nem csak az autópálya kérdésére, de Románia gazdasági problémáinak a megoldására is alkalmas.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély történelméért
A Mentor Kiadó – többek között – két új, történelmi jellegű kötettel is képviseltette magát a nemrég lezárult 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A történetíró elhivatottsága. Emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára (30 történelmi tanulmány Erdélyről) és a Bánffi Dienes elárultatása című könyvek bemutatójára szombaton került sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Káli Király István, Sebestyén Mihály és Pál-Antal Sándor, valamint az ünnepelt, Szabó Miklós történész jelenlétében.
A Bánffi Dienes elárultatása című kötetet Káli Király István méltatta. Mint mondta, a kötet szerkesztője igen jó érzékkel válogatta össze a Bánffi megöletéséről szóló történelmi krimi anyagát. Sebestyén Mihály hozzátette: Bánffi Dienes az erdélyi történelem ellentmondásos szereplője volt, idejében két tábor állt szemben egymással, még jóval a kuruc–labanc viszály előtt. Vele szemben álltak azok a hatalmasságok, akiknek nem tetszett, ahogyan Bánffi a szemük előtt ügyeskedik és hatalmas vagyonra tesz szert, ő pedig nem politizált, illetve nem úgy politizált, ahogyan kellett volna. A kötet mögött több évtizedes kutatómunka áll. Sebestyén Mihály a Teleki Téka munkatársaként egyszer feladatul kapta egy kimutatás készítését a könyvtár köteteiről. Ekkor bukkant rá az egyik, 1855-ös folyóiratban a Bánffi perét közlő újságcikkre, amely felkeltette az érdeklődését, és színdarabot kívánt írni belőle. – Ezután elolvastam a Jókai könyvét erről a történetről. Ő Orbán Balázstól hallott róla, és rájöttem: történészként az a dolgom, hogy a szövegeket összegyűjtsem és közöljem – mondta a szerkesztő, aki kötetében kitér a korabeli Erdélyben fellelhető társadalmi viszonyokra, a Bánffi meggyilkoltatásának előzményeire, a főurak közötti intrikákra is. – Megkerestük a családot, a könyv kiadását támogatandó. Őket mindez nem érdekelte, de végül sikerült pénzt szerezni a Nemzeti Kulturális Alaptól – árulta el Káli Király István. – Nagyon örvendek neki, mert ez a Mentor egyik legjobb kiadványa, önerőből készítettük el. Köszönetet kell mondanom a kiadó szerkesztőinek, Gálfalvi Ágnesnek és Szőcs Katalinnak, nélkülük nem léteznénk.
Ami a másik kötetet illeti, az 30 történész egy-egy tanulmányát tartalmazza Erdélyről. Vannak benne román nyelvű szövegek, és egy német szöveget is tartalmaz. Időt átívelő kötet a négyszáz oldalas kiadvány, amely meglepetés volt az ünnepelt számára is. A tisztelgés mellett Erdély Történelmének dedikáljuk – mondta Káli Király István, és elárulta: a kiadvány beleilleszkedik az 1995-ben és 1997-ben indított sorozatokba. – Régi szokás, hogy a jeles, a tudományos élet terén kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségek emlékkönyvet kapnak a kollégáktól – tette hozzá Pál-Antal Sándor. – Amikor megtudtuk, hogy közeledik a nyolcvan év lejárta, Budapesten megtárgyaltuk a kollégákkal, hogy megpróbálunk egy emlékkönyvet megjelentetni a Szabó Miklós tiszteletére. Én elvállaltam a mozgósítást. A román kollégákat sem hagyhattam ki, hiszen Szabó Miklós munkája jó részét közöttük végezte. Ők is igen készségesnek mutatkoztak, a közös célunk az volt, hogy megtörjük e témában Kolozsvár egyeduralmát. Eddig csak kolozsváriak kaptak emlékkönyvet, holott itt Vásárhelyen is vannak kitűnő történészek. Elsőként Szabó Miklós érte meg a nyolcvan évet, remélem, mások is követik a sorban. A Mentor azonnal igent mondott a kötet megjelentetésére, amelyet civilek támogattak. Ez elég volt a nyomdaköltségekre és a kötésre, így elkészülhetett ez a nagyon szép kivitelezésű, igen tartalmas tanulmánykötet, amellyel elsősorban az erdélyi történetírást gazdagítottuk. Hiányzik ugyan belőle Szabó Miklós bibliográfiája (ha elkérjük, a kötet már nem lesz meglepetés többé), de szerepel benne írásainak lasjtroma, és a két bevezetőben fellelhető adatok kielégítik az olvasó kíváncsiságát. Káli Király István megjegyezte: Marosvásárhelyen kialakult egy jó szakmai hangulat, amely igencsak segíti a történészek munkáját, a régi és az új nemzedékek együttműködését. Simon Zsoltnak nagy szerepe van a kötet megjelenésében. – Gyakran érdemtelenül mellőzik a történészeket, holott egy nagyon lelkes, szorgalmas, elhivatott, fiatal csapat jár az idősebbek nyomában. Marosvásárhelyen egy nagy és erős közösség irtózatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy ami évtizedeken keresztül tabu volt, most kibontakozhasson. Ezért is örvendek ennek a kötetnek – mondta a kiadó igazgatója, majd – mintegy zárásképpen – Szabó Miklós köszönte meg a kötetet a jelenlevőknek. – A könyv a szerzőket és szerkesztőket dicséri. A marosvásárhelyi fiatal történészek csoportja létezik. Ez a kötet erre a bizonyíték.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Harry Potter mögé szorul Jókai
Magyar könyvesboltok sorsa Kolozsváron
Több mint ötven esztendeig kellett nélkülözniük a kolozsváriaknak a magyar könyvesboltot. A 37 éven át állami könyvterjesztőként dolgozó Magyari Eszter magánvállalkozóként is változatlanul szereti a könyvet.
A református egyház tulajdonában lévő főtéri épületegyüttes kétszobás üzlethelyiségében alig van forgalom. Nem a legjobb hely ez egy könyvkereskedésnek, de vendéglátóm szerint nincs választási lehetőségük. A jóval forgalmasabb Szentegyház utcai üzlethelyiséget – miután jelentős befektetésből rendbe tették – méregdrágán bérelték, de még úgy is inkább megérte, mint a mostani hely. Magyar kereskedelmi központ címén csalogatták ide őket, ám az eredeti tervet átírta a válság. Magyari Eszter nem ilyen forgalomhoz szokott. Amikor alapos piackutatás után 1999-ben egy székelyudvarhelyi vállalkozó házaspár támogatásával megnyitotta könyvesboltját Kolozsváron, lelkes csapatának szusszanásnyi ideje sem volt. „Negyedévenként nagy teherautónyi könyvet hoztam Budapestről. Mire a következő szállítmány megérkezett, az előzőből már alig akadt valami a boltban” – emlékszik a kezdetekre. Később új tulajdonosokkal új könyvesboltokat hozott tető alá ugrásnyira a Főtértől, a Szentegyház utcában –változatlan sikerrel.
Biblia a rejtett polcon
Magyari Eszter történelem–filozófia szakon szerzett tanári képesítést, majd Bukarestben végzett el egy posztgraduális könyvterjesztői képzést. A hatvanas évek elejétől 37 éven át dolgozott a kolozsvári állami könyvterjesztő vállalatnál. A Ceauşescu-korszakban nagy példányszámban kiadott magyar könyvek napok alatt elfogytak. Nem emlékszik olyan kiadványra, amely hónapokig állt volna az üzletek polcain. A nyolcvanas évek szűkülő könyvválasztékát évente kétszer Magyarországról behozott könyvszállítmányokkal egészítették ki. Hiába figyelmeztették Bukarestből a kolozsvári fiókvállalat igazgatóját, hogy túl sok a magyar importkönyv, a cégvezető – a jó forgalomra és a nagy bevételekre hivatkozva – mindig megvédte alkalmazottját. Magyari Eszter szakmai elismerésként értékeli azt is, hogy a rendszerváltás előtt az általa vezetett kolozsvári könyvesbolt volt az egyetlen, ahol magyar nyelvű vallási témájú könyveket, többek között Bibliát is lehetett vásárolni. Az igazgató „elnézte neki”, az egyházi kiadványokat egy nem túl feltűnő polcon kereshették a vásárlók.
„Egyetemi tanáraim oltották belém a könyvszeretetet. Amikor a bukaresti egyetemen – nem túl jó román nyelvtudással – tanáraimnak a román, a magyar és a világirodalomról beszéltem, csodálkozva néztek rám, hogy Kolozsváron mi mindent tanultunk. Sikeres pályámat tanáraim nagyszerű tudásának és elkötelezettségének köszönhetem” – emlékszik ma is hálásan.
Könyvesbolt és bank
A rendszerváltás utáni Erdélyben is „berobbant” a könyvpiac. Nyugdíjba vonulása után egykori román igazgatója többször megkereste Magyari Esztert, hogy térjen vissza a vállalathoz. Ő azonban a magyar könyvesboltokban látta a jövőt, hiszen Kolozsváron mindig nagy becsben állt a magyar könyv. Bár számításai bejöttek, kezdeti derűlátása mára alábbhagyott. A belvárosban, a Főtér környékén kialakult bérleti díjakat már nem lehet könyvterjesztésből kigazdálkodni, külvárosi üzletben viszont nem lehet könyvet eladni. Ördögi kör ez, amiben a könyvesboltok vergődnek, és számuk évről évre csappan.
„A könyvesboltot működtető vállalkozónak ugyanannyi bérleti díjat kell fizetnie, mint a kocsmárosnak vagy a banknak, márpedig bevételük összehasonlíthatatlan” – összegzi a szakma legnagyobb gondját Magyari Eszter. Ennek ellenére örül, hogy a gyerekkönyvek iránt ma is nagy az érdeklődés. Ezekből fogy a legtöbb, ezt követik az útleíró kiadványok és bizonyos szakkönyvek. A betérő szülőknek változatlanul a magyar klasszikusokat ajánlja, melyeknek forgalma fájdalmasan visszaesett. Sok szülő előbb veszi meg a Harry Pottert, mint Jókai regényeit, mondja. „Hogy megéri-e magyar könyvesboltot fenntartani? Aki könyvesboltot működtet, az a legnagyobb szolgálatot teszi saját közösségének” – fogalmaz búcsúzóul Magyari Eszter.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1902)
Budapesten a Méry Ratio Könyvkiadó és a Pro Minoritate Alapítvány közös szervezésében tartják az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1902) c. című könyvsorozat bemutatóját.
A rendezvény helyszíne és időpontja: Benczúr Ház, 1068 Budapest, Benczúr u. 27., Díszterem, 2012. december 4., 11 óra.
A könyvbemutatóval párhuzamosan konferenciát is tartanak, melyen előadást tart Michael Zimmermann, az Osztrák Köztársaság magyarországi nagykövete, L. Simon László, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Szabó Csaba, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója. Moderátor: Tamási Judit - Külügyminisztérium.
A nagyközönség számára népszerűsítő stílusban írt összefoglaló mű az Osztrák–Magyar Monarchia földrajzáról, állat- és növényvilágáról, történetéről és néprajzáról. 21 kötetéből 7 foglalkozik a korabeli Magyarországgal (Általános rész, Alföld, Budapest, Dunántúl, Felső-Magyarország I–II., Erdély és a szomszédos hegyvidékek). Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben egyes néprajzi fejezetei forrásértékűek. Színvonaluk egyenetlensége és tudományos igényük hiányának ellenére a magyar népi kultúra első összefoglalási kísérletét nyújtják. Ugyancsak értékes a kötetek néprajzi illusztrációinak többsége. Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben 1887–1901 között jelent meg Budapesten. Az egész Monarchiát bemutató munka létrehozásának gondolata a néprajzot kedvelő és a birodalmat jól ismerő Rudolf trónörökös főherceg fejében született meg. Az osztrák rész főszerkesztőjének Joseph von Weilen lovagot, a magyar résznek Jókai Mórt kérte fel Rudolf. A magyar történetírás és néprajztudomány legjelesebb képviselői vettek részt a szövegrészek megírásában, például Marczali Henrik, Márki Sándor, Pulszky Ferenc, Mikszáth Kálmán. A kor legjobb magyar festőművészeit, grafikusait küldték szerte az országba, hogy megörökítsék a különböző tájakat, városokat. A Magyarországot bemutató kötetek számára dolgozott többek között Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Feszty Árpád. Az egész munka 396 füzetben jelent meg, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel. Napjainkra e könyvsorozat felbecsülhetetlen forrása lett a történészek, művészettörténészek és néprajzkutatók számára.
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 21 kötete az interneten is elérhető.
Felvidék.ma