Ma indul a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje a Thália Színházban
Ma indul a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje a budapesti Thália Színházban: az ötnapos rendezvényen kilenc előadást láthat a fővárosi közönség.
A vasárnapig tartó szemlén öt nagyszínpadi produkció, három stúdióelőadás és egy előadóest látható. A Thália Színház három játszóhelyén zajló rendezvény lehetőséget teremt arra, hogy a magyarországi közönség néhány nap alatt egy helyszínen ismerje meg a határon túli magyar előadásokat, emellett szakmai találkozóra is alkalmat ad.
A szemlét a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészei nyitják meg ma este Moliere A fösvény című művével a nagyszínpadon, az Arizona Stúdióban pedig a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásában Carole Fréchette Simon hét napja című darabja látható.
Csütörtökön szakmai napot tartanak, majd a nagyszínpadon a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Yorick Stúdióval közös előadását, Székely Csaba Bányavakság című darabját tűzik műsorra.
A szemlén a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Szálinger Balázs Köztársaság című darabjával, a Komáromi Jókai Színház A hentessegéd címmel Ladislav Ballek művének színpadi változatával, a kézdivásárhelyi Városi Színház pedig Goldoni Bugrisok című művével vesz részt.
A stúdióelőadások között a Yorick Stúdió Kocsis István A tér című művét, a szabadkai Népszínház Magyar Társulata Tasnádi István Tapasztalt asszony című darabját játssza, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként pedig Dsida Jenő-est is látható a szemlén.
A Thália Színház, valamint a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) stratégiai partnersége okán a közmédia műsoraiban kiemelten foglalkozik a szemlével.
MTI

19 erdélyi előadás Kisvárdán
Összesen harminc nagyszínpadi és gyermekelőadást – köztük 19 erdélyi színházi produkciót és a sepsiszentgyörgyi színészzenekar fellépését – tekinthet meg a közönség a június 21. és 28. között megrendezendő Magyar Színházak 25. Kisvárdai Fesztiválján.
A színházi programban olyan előadásokkal lehetett nevezni, amelyeket a romániai, ukrajnai, szerbiai és szlovákiai magyar színházak 2013 február végéig mutattak be, illetve eddig az időpontig még repertoáron tartanak. A produkciókat az előválogató keretében Sebestyén Rita író-színházi esztéta, Hizsnyan Géza színikritikus és Nagypál Gábor író, műfordító értékelte, mely alapján végül Nánay István kritikus állította össze a versenykategóriás, illetve a versenyen kívüli előadások listáját - tették közzé a szervezők a www.kisvarda.szinhaz.hu oldalon. A harminc előadásból tizenkettő a versenyprogramban, tizenöt a versenyprogramon kívül kapott helyet, míg három előadást kifejezetten a gyerekek kedvéért tartanak meg. A produkciókat a tervek szerint a Várszínpadon és a II. Rákóczi Ferenc Szakközép– és Szakiskolában kialakítandó Rákóczi–stúdióban adják majd elő a társulatok.
A honlapon olvasható információk szerint az előadások helyszíne és időpontja, valamint a kísérőprogramok listája egyeztetés alatt áll. A meghívott társulatok közül a kolozsvári Állami Magyar Színház a Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session című előadását adja elő. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciójában Székely Csaba Bányavakság, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Spiró György Az imposztor, míg a Szatmári Északi Színház Harag György Társulata John Millington Synge A nyugati világ bajnoka című darabját mutatja be.
A versenyelőadások sorában rajtuk kívül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a Békeidő, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az Arany-légy, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem a Két lengyel darab, az Újvidéki Színház Henrik Ibsen Rosmersholm, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az eredeti Hamlet, a Komáromi Jókai Színház A hentessegéd, a Kassai Thália Színház Peter Weiss Marat/Sade és a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház William Shakespeare A vihar című drámájával áll színpadra Kisvárdán.
A versenyen kívüli előadások sorában a Komáromi Jókai Színház Caligula helytartója, az Újvidéki Színház Opera ultima, a Szabadkai Népszínház Virrasztók, Csíki Játékszín Isten pénze, a temesvári Csiky Gergely Színház Parasztopera és a nagyváradi Szigligeti Színház A sevillai borbély című előadását biztosan láthatja majd a közönség. Rajtuk kívül színpadra lép a kolozsvári Állami Magyar Színház a Romok igaz menedék, a szintén kolozsvári Váróterem Projekt a hajléktalanokról szóló cím nélküli előadásával és a GroundFloor Group Dívák című előadásával.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a One girl show-val, míg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Gogol Egy őrült naplójával készül a kisvárdai fesztiválra, amelyen a nézők a sepsiszentgyörgyi Tesztoszteron Zenei Alakulat koncertje, a Szabadkai Népszínház Vers-zene című előadása mellett a szintén sepsiszentgyörgyi M Stúdió Szentivánéji álom és az Aradi Kamaraszínház Megöltem az anyámat című darabját tekinthetik meg. A gyerekeket a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata a Kezeslábas és a Csipkerózsika című babaszínházi produkciókkal szórakoztatja majd, míg a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának bábtagozata Jan Romanovszky Majolenka hercegkisasszony című darabját mutatja be Kisvárdán.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron mutatkozik be a Szolnoki Művésztelep
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
A 111 éves múltra visszatekintő Szolnoki Művésztelep első alkalommal mutatkozik be Erdélyben, történelmi és kortárs anyagából összeállított kiállításon, amelynek megnyitójára május 23-án, csütörtökön délután 5 órakor a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 16. szám) kerül sor. Köszöntőbeszédet mondanak: Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke; Dr. Kállai Mária Jász–Nagykun–Szolnok megyei kormánymegbízott. A kiállítást megnyitja: Murádin Jenő művészettörténész. A megnyitón elhangzik Beethoven G-dúr vonóstriójának 1. tétele Dénes Anna (hegedű), Király Erzsébet (brácsa) és Ortenszky Gyula (cselló) előadásában.
Verebes György művészeti vezető így fogalmaz a Szolnoki Művésztelepről: „Jelenlegi működését a folyamatos megújulás jellemzi, a múlt és a hagyomány iránti elkötelezettség és tisztelet jegyében. A 2002. évi újraalakulás óta eltelt időszakban számos neves képzőművész élt a lehetőséggel, hogy a rendelkezésre álló műteremlakásokban hosszabb–rövidebb ideig dolgozhasson. A művésztelep Kert Galériája időszakos tárlatok keretében mutatja be az itt folyó alkotómunka eredményeit, valamint a mai magyar és külföldi képzőművészet jeles alkotóinak munkáit, elhozva ezzel Szolnokra a jelen művészetének keresztmetszetét. A képzőművészeti események mellett zenei és irodalmi előadóestek, tánc- és mozgásszínház, filmvetítések, művészeti és egyéb kulturális témájú előadások, nemzetközi alkotótáborok, szakkörök és fiatal, pályakezdő képzőművészek felkarolása teszik teljessé a szellemi légkört. A Szolnoki Művésztelep történeti és kortárs képzőművészeti anyaga számos alkalommal kerül bemutatásra magyarországi és külföldi tárlatokon, öregbítve a város hírnevét és lehetőséget teremtve aktív kulturális kapcsolatok megteremtésére és fenntartására. Az elmúlt tizenegy esztendő időszakát az azóta sajnos elhunyt Meggyes László és Berényi Ferenc, továbbá Fazekas Magdolna, Hangay Szabó Lászó, Simon Ferenc mint állandó lakók, valamint Kiss Zoltán László, Dömény Boriska, Palkó Tibor, Katona Zoltán, Szalai Kata, Nagy Kriszta, Soós György Georgius, Varga Patrícia Minerva, Zsemlye Ildikó, Szabó György, Király György, Ágotha Margit, Rékassy Eszter, Heinrich Schorno, Meggyes László Vendel, Verebes György, Gránicz Tamás, Pogány Gábor Benő, Révi Norbert, László Dániel, Balogh Zsófia, Ulrike Franz, Benjamin Thaler, Uta Krauss, Anahita Razmi, Dóka Zoltán, Dóró Sándor, Barát Fábián, Szente-Szabó Ákos, Bullás József, Kerekes Elek, Kovács Jenő neve fémjelzi. A folyamatos alkotómunka mellett az egyre szélesebb körű kapcsolatok is biztosítékai a telep változatos, gazdag kulturális életének, amely méltó módon kötődik a nagy elődök által képviselt értékekhez, egyúttal korszerű arculattal jelenik meg a mai magyar és nemzetközi művészeti színtéren. Mindezek eredményeként két éve megalakult a Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amelynek közel száz főt számláló tagsága tömöríti mindazon művészeket, akik szakmai, szellemi kapcsolatot ápolnak a teleppel, Szolnok várossal és térségével. A Kert Galéria igényes kiállítási programjával méltán tett szert országos hírnévre, az eseménydús, inspiratív, baráti légkör, a nyugalmat biztosító közeg pedig vonzóvá teszi a Szolnoki Művésztelepet az alkotók és művészet iránt érdeklődők számára egyaránt”.
Szabadság (Kolozsvár)

Rekordrészvétel a XVI. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián
Minden eddiginél nagyobb idén az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia résztvevőinek a száma: csaknem 242 tudományos dolgozat érkezett mintegy 32 szekcióba. Szénás Szabolcs lapunk kérdésére elmondta, ekkora jelentkezés rekordnak számít a rendezvény történetében. A Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) vezetősége és az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) szervezői csapata tizenhatodik alkalommal hívja az érdeklődőket az ETDK hivatalos megnyitójára, amelyre ezúttal május 23-án, csütörtökön 17 órától kerül sor, helyszínéül a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE – Farkas/Kogălniceanu u. 1. szám) Aula Magna terme szolgál. Az alábbiakban találják a konferencia programját.
2013. május 23., csütörtök
Szekcióülések: 10:00 Nemzetközi kapcsolatok szekcióülés (Erdélyi Múzeum-Egyesület díszterme, Jókai/Napoca u. 2-4.); 13:30 Történelem szekcióülés (BBTE főépület, Bogrea-terem)
17:00Megnyitó – Fellép: Visszhang kórus (BBTE Főépület, Aula Magna)
17:20–18:20Dr. Mérő László – A pénz biológiája (BBTE főépület, Aula Magna)
2013. május 24., péntek
Szekcióülések: 8:00 Filozófia (Jogtudományi kar, P6-os terem); Magyar nyelvtudomány (Európai Tanulmányok Kar, 305-ös terem) 9:00 Matematika (Echinox, Virgil Vătăşianu terem); Pszichológia (Jogi Kar, Ionascu-terem); Szociális munkás (Európai Tanulmányok Kar, 203-as terem); Vegyészmérnöki és Fizikai Kémia (Kémia és Vegyészmérnöki Kar, 88-as terem); Zeneművészet és zenetudományok (BBTE főépület, Emil Pop-terem) 10:00 Informatika: módszerek, kísérletek, szimulációk (BBTE főépület, 9/I-es terem); Katolikus teológia (Római Katolikus Teológia Kar, díszterem); Magyar irodalomtudomány I.: Irodalomelmélet és kortárs magyar irodalom (BBTE főépület 5/I-es terem); Marketing (Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar, 329-es terem); Néprajz (Bölcsészettudományi Kar, 243-as terem); Régészet (EME díszterme) 11:00 Biológia (BBTE Echinox, I. C. Brătianu terem) 13:00 Menedzsment (Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar , 329-es terem) 14:30 Informatika: számítástechnikai termékek, alkalmazások (BBTE főépület, 7/I-es terem) 16:00 Újságírás (BBTE főépület, 9/I-es terem)
10:00Dr. Veit Stürmer: The minoan Palace of Malia – Development of a Settlement-Center from the Early to the Late Bronze Age after the Excavations of the École française d’Athènes (EME)
15:10Dr. Prószéky Gábor: A magyar nyelv a nyelvtechnológia világában (Európai Tanulmányok Kar, 305-ös terem)
2013. május 25., szombat
Szekcióülések: 9:00 Geológia (BBTE főépület, Emil Pop-terem); Kémia (Kémia és Vegyészmérnöki Kar, 88-as terem); Magyar irodalomtudomány II.: Régi és klasszikus magyar irodalom szekció (BBTE főépület, 5/I-es terem); Művészettörténet (Erdélyi Múzeum Egyesület díszterme); Testnevelés és gyógytorna (BBTE Testnevelés és Sport Kar, 92-es terem); 10:00 Fizika (BBTE főépület, AE terem); Földrajz (BBTE főépület, AM terem); Kommunikáció (BBTE főépület, 7/I-es terem); Pénzügy (BBTE főépület, Pompiliu-terem); Politológia (BBTE főépület, Blaga); 11:00 Pedagógia-Gyógypedagógia (BBTE főépület, 2/I-es terem); 13:00 Állam és Jogtudomány (BBTE főépület, 5/II-es terem)
9:00Dr. Szabadai Zoltán – A kiroptikai spektroszkópia kémiai alkalmazásai (BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Kar, 88-as terem); Szücs György – Propaganda/művészet: a szocreál (EME); Szabó Barna – Sport és extrém turizmus a Keleti-Kárpátok központi régiójában (BBTE Testnevelés és Sport Kar, 92-es terem)
10:00Dr. Bárdi Nándor – Álságos állítások a magyar etnopolitikában • Dr. Kántor Zoltán – Nemzet, nacionalizmus, állampolgárság: a nemzetpolitika elméleti alapjai (BBTE főépület, Blaga-terem)
12:10Volentiru Claudiu: A nyiroködéma kezelési lehetősége (BBTE Testnevelés és Sport Kar, 92-es terem)
15:00Előadások: dr. Gábor Csilla, dr. Kádár Magor, dr. Markó Bálint, dr. Ercsey-Ravasz Mária adnak elő. (BBTE főépülete, 5/I-es terem)
19:00–21:00Kakuk Marci, a BBTE harmadéves színészhallgatói előadásában. Rendező: Szilágyi Palkó Csaba. (BBTE Bölcsészettudományi Kar, Radu Stanca Stúdió)
22:00Táncház (Heltai Folkkocsma) • Éjszakai városnézés, indulás a BBTE Farkas utcai főépülete elől
2013. május 26., vasárnap
11:00Városnézés minden ETDK-résztvevő számára. Indulás a BBTE főépülete elől.
18:00Záróünnepség – Fellép: ContemporARTis Transylvaniae erdélyi kortárs zenei csoport. (Auditorium Maximum)
20:00Állófogadás – Fellép: Plan B, dzsessz-zenekar (Auditorium Maximum)
Szabadság (Kolozsvár)

Hol írják az erdélyi traumát?
Általában a totalitárius rendszer visszaéléseinek koronatanújaként szólaltatják meg a 84 esztendős Dávid Gyulát, az EMKE újraalapító elnökét, a Polis Könyvkiadó vezetőjét, a 19. századi magyar irodalom egyik erdélyi szakemberét. Lapunknak aktuális közéleti dilemmák kapcsán fejtette ki véleményét.
– Mi a véleménye az alternatív magyar pártok létjogosultságáról Erdélyben?
– Demokratikus társadalomban természetes igény, hogy az ország polgárai különböző politikai alternatívák között választhassanak. Ezeknek az alternatíváknak – és persze különböző gazdasági érdekeknek – a kifejezői a pártok. A kisebbségi helyzet azonban merőben más, ott ezt az igényt felülírja, hogy érdekeit – számbeli kisebbsége miatt – csak egységben van esélye érvényesíteni. A különböző jövőképeknek, gazdasági és egyéb érdekeknek pedig ebbe az egységbe kell betagozódniuk, az elkülönülés itt az egész közösség érdekét veszélyeztető luxus. A romániai magyar társadalom 1918 óta folyton rákényszerült ennek felismerésére: a két világháború között is, amikor egy erős Magyar Párt mellett csak rövid időre – nem egyszer egységbontó céllal, román kezdeményezésre – léptek porondra más ideológiákat vagy célokat kitűző magyar politikai pártok. A bécsi döntés utáni Észak-Erdélyben is, amikor az itteni magyarság érdekeit korábbi kisebbségi szerepvállalásuk alapján kiválasztott, és a magyar parlamentbe behívott férfiak képviselték. És még az 1989 utáni első időkben is, amikor a különböző alternatívák platformok formájában tagolódtak be az RMDSZ-be. Egyébként – negatív formában – ugyanez volt nyilvánvaló a legutóbbi parlamenti választásokon: az alternatív pártok a magyarság parlamenti képviseletének esélyeit csökkentették. Egy parlamentáris demokráciára berendezett államban ugyanis, ahol a parlamenti szavazások eredményeként megszületett törvényektől függ minden kérdés, a kisebbségek számára a parlamentáris út az egyetlen, amely eredményhez vezet. A romániai magyarság érdekeinek érvényesítését kizárólag az újabban megalakult pártok együttműködésének útján látom megvalósíthatónak.
– Mit gondol az erőteljesen polarizált magyarországi politika Erdélybe való beszüremkedéséről?
– Egyértelműen veszélyesnek tartom. Ez ugyanis a magyarországi politikai táborok, csatározások áthurcolását jelenti a kisebbségi magyar társadalomba, s annak további polarizálódását. Teret hódítanak ezáltal olyan politikai törekvéseknek, amelyek céljaikban, tetteikben távol esnek tőlünk, s csak még több zavart keltenek az emberek fejében. Érthető, hogy a magyarországi politikusok elsősorban Székelyföldre összpontosítanak, mert ott szerepelhetnek zavartalanul, onnan erősíthetik saját magyarországi táboruk önbizalmát. A magyarországi politikai pártharcok Erdélybe telepítésének kísérleteivel egyébként szintén találkozhattunk a bécsi döntés utáni években Észak-Erdélyben. Voltak, akik itt is megszervezték volna a választásokat az akkori magyarországi pártstruktúrának megfelelően, s különböző jobboldali – sőt, szélsőjobboldali – magyar pártok azután is szervezkedtek itt, miután a „behívott képviselők” előbb említett rendszerével az észak-erdélyi magyar politikai képviselet megoldódott. Az egyetlen stabil magyar politikai erő azonban akkor itt az Erdélyi Párt volt, őhozzá tartoztak a „behívott képviselők”, az tudta képviselni egységesen Erdély akkori elképzeléseit. A romániai magyar közösség problémái szerintem ma is másfajta stratégiát igényelnek. Céljaink elérése érdekében csak a romániai politikai erőviszonyok ismeretében és azokkal számolva politizálhatunk eredményesen.
– Indokoltnak tartja az anyaországi politika Székelyföldre összpontosulását?
– Szerintem semmiféle magyar politizálás, sem kisebbségi, sem többségi nem szűkítheti le magát Székelyföldre. A romániai magyarság számbeli többsége Székelyföldön kívül él. E tömb mellett, amelyet szeretnek „belső anyaországnak” is nevezni, van egy jelentős számú, igaz, már kisebbségben, olykor szórványban élő közép-erdélyi és partiumi magyarság is. Aztán ott vannak az abszolút szórványok: Máramaros, Beszterce-Naszód, Hunyad, Fehér megye, a Bánság. Különböző problémákkal küszködünk itt és ott. Nem lehetséges – nem szabad, hogy az legyen – olyan kisebbségi stratégia, amelyik csak az egyikre érvényes, a másikat pedig „elhanyagolhatónak” tekinti, pláne fölöslegesnek ítéli. A román politikai közgondolkozás sarkalatos pontja az 1859-es egyesülés óta az egységes nemzetállam megteremtése. A kisebbségek beolvasztására irányuló – főképp az iskolapolitikában érvényesített – törekvés már az első világháborút megelőző évtizedekben markánsan érvényesült a Regátban. Folytatódott aztán az egységes nemzetállam megteremtése után, pedig a Párizs környéki békékkel Romániához csatolt országrészekben jelentős számban éltek kisebbségek. Új lendületet kapott a totalitárius rendszerre épülő szocializmusban, amely a homogén nemzetállam megteremtését tűzte ki céljául, és munkálta tűzzel-vassal – ez a törekvés ma is meghatározó. Ebben a helyzetben számunkra sürgető volna olyan stratégia kialakítása, amely egyszerre jó az abszolút szórványnak, ugyanakkor nem hozza hátrányos helyzetbe a székelyföldi tömböt. Nálunk ez a fajta gondolkodás 23 évvel a diktatúra bukása után is végzetesen hiányzik intézményesen és a civil társadalom köreiben egyaránt. Ha Székelyföld ennyire felértékelődik a politikusaink szemében, ha folyton annak autonómiájáról beszélünk, az még inkább mélyíti a távolságot a romániai magyarság különböző régióiban felvetődő különböző problémák és megoldási kísérleteik között.
– Az autonómia fogalma, említése frusztrációt ébreszt a többségi nemzetben. Miben gyökerezik ez?
– Egyrészt már korábban is, de különösen a szocializmus idején sikerült elültetni a románságban azt a történelemtudatot, miszerint van ez a szegény, őshonos román nép, amelyre rátelepedtünk mi, barbárok, évszázadokon át elnyomtuk őket, s még ma sem átallunk mindenféle kiváltságokat követelni. Létezik ugyanakkor a román többségben egy trauma, amit a bécsi döntés időszaka mélyített el, hiszen ők akkor szembesültek azzal, hogy Erdélyt akár el is lehet veszíteni. E fenyegetéssel azóta bármikor manipulálni lehet őket. Egyvalamit senki sem tudatosított kellőképpen: az autonómia – a frusztráltsági reflexen túl – azért hangzik teljesen idegenül a román füleknek, mert Nagy-Románia megvalósulása után kialakult egy központosított román államhatalmi struktúra, s az emberek nagy többsége hozzászokott ahhoz, hogy kizárólag ebben gondolkozzék. Az első világháború nyomán Romániához csatolt területek voltak társadalmilag és gazdaságilag a leggazdagabbak és legfejlettebbek. Az elején létezett egy olyan román politikai elképzelés is, hogy a csatolt területeken élő magyar, német, zsidó polgári rétegek aktív közreműködésével kellene felemelni a Regátot az újonnan kapott részek színvonalára. Ezt azonban ejtette az akkor uralmon lévő liberális párt, amely egyfajta gyarmatként tekintett ezekre a gazdaságilag fejlettebb, természeti kincsekben gazdag területekre. Így alakult ki a Bukarest központú államberendezés, olyannyira, hogy a hatalomból 1920 után még a Nagy Egyesülést létrehozó Erdélyi Román Nemzeti Pártot is kiszorították. És ez azóta is így működik. Amikor ma napirendre kerül a regionalizálás kérdése, szerintem lényegében arról folyik a vita: hogyan lehet megcsinálni a régiókat a korábbi központosított leosztási rendszer fenntartásával. És persze a tömbmagyar vidékek további bomlasztásával. A mi sokat emlegetett autonómia-törekvéseinket illetően olyasfajta politizálásnak látnám az esélyét, amely megkeresi a történelmi román régiók (Olténia, Moldva, Bukovina, Dobrudzsa) decentralizációban érdekelt erőit, és autonómia helyett decentralizációról beszél. Ebben a formában talán az autonómiának is nagyobb kitörési esélyei volnának.
– Hangzatosabb az autonómia gondolata, de vajon tisztázottabb is?
– Nem vagyok az autonómia-kérdés szakembere, de tudom, hogy az RMDSZ-nek van valamiféle elképzelése, amely talán egy évtizede ott lapul a fiókban, és olvasom az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt nyilatkozatait az autonómia témájában. Ezek azonban mind az általánosságok szintjén mozognak, s főképp a megvalósítás valós menetrendje hiányzik belőlük. Pedig minden politikai jelszónak az a mércéje, hogy mi és milyen módon valósul meg belőle. Az élet persze produkál meglepő fordulatokat is, az albánok is belekényszerültek egy szerb autonómia elismerésébe Koszovóban. Én is fellelkesedtem, amikor erről olvastam. A gond viszont megint csak az, hogy Koszovó és a Székelyföld nemzetközi súlya, megítélése korántsem azonos, nem beszélve a háttérben meghúzódó nagyhatalmi érdekekről. A kilencvenes évek elején akadt nyugati politikus, aki azt magyarázta nekünk, hogy áldozatok nélkül nem megy semmi: majd ha egy kicsi vér folyik itt is, a világ ránk figyel, megoldja a problémáinkat. Aztán vér folyt Marosvásárhelyen, Baszkföldön, az íreknél, de megoldás sehol sem született. Márpedig ha az européernél is européerebb Angliában sem tudnak elvergődni odáig, hogy elfogadják egy kisebbség jogos igényét, milyen alapon képzeljük azt, hogy az angolok vagy akár a nemzetállamot kitaláló és a Nagy Forradalomban azt tűzzel-vassal megvalósító franciák kényszerítik majd rá Romániát Székelyföld autonómiájának elismerésére?
Dávid Gyula
Irodalomtörténész, szerkesztő, a Petőfi Erdélyben és a Jókai Erdélyben népszerű kötetek szerzője, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztője. 1928. augusztus 13-án született a háromszéki Árapatokon. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán végezte. 1957-ben bebörtönözték egy 1956-os halottak napi házsongárdi temetőlátogatás ürügyén, ’64-ben szabadult. 1970-től a Kriterion munkatársa, nyugdíjazása óta a Polis Kiadó vezetője.
Serestély Zalán
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kezdődik a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
„Nulladik nappal” veszi kezdetét szerdán a harmadik alkalommal megszervezésre kerülő Kolozsvári Ünnepi Könyvhét.
A budapesti és számos más magyarországi helyszínt megelőző kincses városi nyitórendezvényre a Jókai (Napoca) utcai Quadro Galériában kerül sor, és egyben a minőségi könyvkiadás és a képzőművészet szerves összefonódására hívja fel az érdeklődők figyelmét, hiszen a ’60-as, ’70-es évek romániai magyar könyvkiadásának egyik jeles képzőművészalakja, Cseh Gusztáv emlékére szerveznek kiállítást. Az 1985-ben elhunyt grafikusművésznek nemcsak könyvillusztrációiból, de olajfestményeiből, ex libriseiből is válogattak a szervezők a tárlatra, amelynek megnyitóján az életművet bemutató, igényes megjelenésű kötetet is bemutatják, amelyet Csapody Miklós jegyez szerzőként.
A Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Kós Károly Akadémia közös szervezésében megvalósuló esemény ez alkalommal is színes, a tavalyi évhez képest bővült programmal várja a Mátyás szülőháza előtti térre látogatókat. A kiadók és könyvterjesztők mintegy 35 standon kínálják a legfrissebb könyvújdonságokat, illetve a korábbi évek fontosabb köteteit.
A kísérőprogramok tekintetében is folyamatosan bővül a rendezvény, többek között Palya Bea és Szokolay Dongó Balázs, a Sebő együttes, a Folker zenekar, valamint a Jazzybirds koncertjeire is sor kerül, továbbá az eddigi évekhez hasonlóan gyerekfoglalkozással, színházi előadásokkal, könyvakciókkal várják az érdeklődőket. Számos könyvbemutatóra, író olvasó találkozóra is sor kerül az ötnaposra bővült könyvünnepen, csütörtök este például a Kolozsvárról Budapestre elszármazott Bodor Ádámmal találkozhat a kincses városi közönség – a főként novellákban alkotó írónak Sinistra körzet és Az érsek látogatása című nagysikerű kötetei után 2011-ben jelent meg harmadik regénye Verhovina madarai címmel. Ugyancsak a díszvendégek közé sorolható a budapesti Lackfi János költő, aki vasárnap két alkalommal is találkozik olvasóival.
A budapesti Vörösmarty téren csütörtökön Háy János író nyitja meg a 84. Ünnepi Könyvhetet és Gyermekkönyvnapokat, a rendezvényen 345 könyvújdonsággal találkozhatnak az olvasók.A magyar kortárs irodalom legnagyobb seregszemléjének 147 pavilonjában 220 magyarországi és határon túli kiadó mutatja be kiadványait. A központi helyszínen, a Vörösmarty téren két színpadon zajlanak a kulturális programok, koncertek, könyvbemutatók, beszélgetések - mondta el a tegnapi sajtótájékoztatón Zentai Péter László, a könyvhetet szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója. Brájer Éva, Székesfehérvár alpolgármestere elmondta, hogy a könyvhét vidéki megnyitóját az idén Fejér megye székhelyén tartják csütörtök délelőtt, itt többek között Vámos Miklóssal, Esterházy Péterrel és mintegy 40 kiadóval lehet majd találkozni.
Krónika (Kolozsvár)

Megkezdődött a 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
„Meg kell győzni az embereket, hogy megéri olvasni” – hangzott el Magdó János kolozsvári magyar főkonzul köszöntőbeszédében, a 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét szerda esti hivatalos megnyitóünnepségén.
A Jókai (Napoca) utcai Quadro Galériában megtartott rendezvényen a Cseh Gusztáv-emlékkiállítás megnyitójára és Csapody Miklós Cseh Gusztáv című monográfiájának bemutatójára került sor. A kettős kulturális eseményen Székely Sebestyén György, a Quadro Galéria igazgatója köszöntötte a kiállítótermet teljesen megtöltő érdeklődőket, majd Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere beszéde következet.
Magdó János főkonzul ugyanakkor a kiállítás-megnyitó kapcsán elmondta: fontos emlékezni Cseh Gusztávra, mert jelentős az életműve, maradandót alkotott. Hozzáfűzte bár Cseh Gusztáv eleinte nyugatias volt, később elkezdett a műemlékekkel foglalkozni. Székely Sebestyén György emlékeztetett: bár Cseh Gusztáv minden szempontból Erdélyhez kötődik, a most megnyílt tárlat anyaga a hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum gyűjteményéből származik.
Markó Béla az egyik szervező Kós Károly Alapítvány elnöke arról értekezett, hogy a könyvhét esetében nem igaz az a közmondás, hogy sok bába között elvész a gyermek, hiszen számos civil, kulturális szervezet összefogásáról van szó. Mint részletezte egyre népszerűbb rendezvény a könyvhét, olyannyira, hogy Marosvásárhely is megirigyelte Kolozsvártól így elképzelhető, hogy jövőre ott is megrendezik. Markó szerint az elmúlt ezer év legfontosabb találmánya volt a könyv, elképzelni se tudja, mi lett volna nélküle. „A jelen feladata az, hogy újragondolja a könyv szerepét, funkcióját, hiszen korunkban rengeteg gyorsabban, könnyebben hozzáférhető információforrás áll rendelkezésünkre” – fogalmazott.
Csapody Miklós monográfiáját Kántor Lajos irodalomtörténész mutatta be. Elmondta: a kiadványnak nem csak művészettörténeti jelentősége van, hiszen családtörténet is van benne, amely részben megmagyarázza, könnyebben értelmezhetővé teszi Cseh Gusztáv munkásságát. A szerző, Csapody Miklós arról értekezett, hogy „Cseh Gusztáv előbb az európai egyetemes modernitás nyelvén tanult meg beszélni, majd később ezzel a tudással felvértezve visszanyúlt a tradíciókhoz”. „Nyugaton a hasonló kaliberű képzőművészekről versenyben írják a monográfiákat” – szemléltette Cseh Gusztáv életművének jelentőségét Csapody Miklós. A vasárnapig tartó seregszemlén a Mátyás király szülőháza előtti téren a kiadók és könyvterjesztők mintegy 35 standon várják a vásárlókat. Az ugyanitt felállított színpadon a tervek szerint csütörtökön lapzártánk után a Csillagszedők zenekar lépett fel először Kovács András Ferenc megzenésített verseit adva elő, ezzel egy időben pedig a Sapientia épületében Bodor Ádám íróval találkozhattak az érdeklődők. A rendezvény részletes programja az unnepikonyvhet.ro honlapon érhető el.
Kiss Előd-Gergely

Mester és tanítványai: Barcsay, Balogh, Deim, Konok
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Barcsay Jenő festő, grafikus, és három tanítványa – Balogh László, Deim Pál, Konok Tamás – alkotásaiból nyílt kiállítás szerdán délután a kolozsvári Minerva-házban. A tárlat vándorkiállítás formájában járja végig a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, és a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, Kónya Márta és Kónya Ferenc Barcsay jogutódok támogatásával valósult meg. A kolozsvári kiállítás a Barabás Miklós Céh és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közös rendezésében jött létre, védnöke pedig Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
Magdó János a megnyitón elmondta: megtiszteltetés számára, hogy felkérték a kiállítás védnökének, hiszen többek között Barcsay Jenő által vált ismertté Európa-szerte a huszadik századi magyar grafika. – Sokoldalú alkotó volt, a képzőművészeti skála minden műfaját ismerte és gyakorolta, kiválóan – fűzte hozzá a főkonzul.
A kiállítást Takács Gábor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja nyitotta meg, mint mondta, abban a szerencsés helyzetben van, hogy személyesen ismerhette Barcsay Jenőt, akire mindig a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és hálával emlékezik. – Nagyon sokat köszönhetek neki, ugyanis, ismerve a grafika iránti érdeklődésemet szeretettel irányította bizonytalan és bátortalan lépéseimet a grafikai eljárások elsajátításában – magyarázta Takács. A méltató kiemelte: a közelmúltban Barcsay Jenő és művészete gyakran került az érdeklődés központjába Kolozsváron. – A Korunk Galéria szervezésében láthattunk egy gyűjteményes, értékmegőrző kiállítást a Bánffy-palota termeiben, ahol Barcsay Jenő nevével és munkáival is találkozhattunk; megjelent Kántor Lajos Barcsaytól Vinceffyig című kötete, amelyet a Gaudeamus könyvesboltban mutattak be, és elhangzott egy előadás is az Unitárius Egyházközség Tanácstermében Barcsay Jenőről és művészetéről, amelyet jómagam tartottam, amikor megemlékeztünk Barcsay Jenőről. Ekkor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közbenjárása révén emléktábla került a Mester katonai szülőházára – hangsúlyozta Takács.
A méltató szerint a jelenlegi kiállításon látható alkotások valójában a négy művész munkájának a lényegét foglalják magukba, ily módon a szemlélő betekintést nyer a XX. század magyar képzőművészeti életének egy szegletébe, egy kiváló mester és tanítványai segítségével. Takács Gábor beszédében kitért Barcsay Jenő, valamint a három tanítvány életrajzi adataira, felsorolva a művészek által elnyert kitüntetéseket is.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke ezt követően átadta a szót Kónya Ferencnek, aki ismertette a festőművész testvére, Barcsay Erzsébet által 1989-ben tett Közérdekű Közhasznú Felajánlását a Barcsay-díjra illetve a Barcsay Jutalomra, valamint a 2006-ban általuk létrehozott Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány tevékenységét. A Barcsay Jutalom a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákjainak támogatására jött létre, ez az egyetem gondozásában él tovább. A Kónya házaspár Barcsay jogutódként folytatni és kiegészíteni kívánta a fiatal képzőművészek támogatását, azzal, hogy 2006-ban az Alapítvány céljával összhangban Barcsay-díjat alapított, amelyet azóta minden évben meghirdetnek, így idén is. A pályázaton részt vehetnek mindazok a magyar ajkú pályakezdő festőművészek, akik a folyó év december 31-éig még nem töltötték be a 35. életévüket.
Kónya Ferenc ugyanakkor elmondta: a vándorkiállítás végigjárja a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, ezáltal is népszerűsítve a szellemi örökség értékeit. Szintén az alapítvány tevékenységéhez tartozik, hogy határon túli magyar tanintézeteket ajándékoznak meg Barcsay-könyvcsomaggal, ezúttal az ajándékcsomagok az Apáczai Csere János Líceumhoz és a János Zsigmond Unitárius Kollégiumhoz kerültek.
A megnyitó zenei műsorában Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek Bartók-műveket szólaltattak meg, Rekita Rozália színművész pedig Weöres Sándor két írását olvasta fel. A tárlat július 3-ig látogatható a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.), munkanapokon 10 és 15 óra között.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Kerülte a nyilvánosságot Bajnai Erdélyben
Hírzárlat közepette látogatott az elmúlt napokban Erdélybe Bajnai Gordon, az Együtt-Párbeszéd Magyarországért elnöke. Az Erdélyi Magyar Ifjak tagjai Turista vagyok, nem magyar feliratú pólóval ajándékozták meg Kolozsváron a volt kormányfőt, aki az MTI-nek elmondta: nemzetpolitikai stratégiáját, terveit ismertetni érkezett.
Előzetes bejelentés nélkül, teljes hírzárlat közepette folytatott háttérbeszélgetéseket a napokban Marosvásárhelyen és Kolozsváron Bajnai Gordon, az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért elnöke. A volt miniszterelnök erdélyi látogatását kínosan igyekezték titokban tartani, előzetesen sem a helyi vendéglátók, sem a politikus alakulata nem harangozta be, és mindössze néhány szemfüles újságíró szerzett róla tudomást. Az üzletember-politikus csütörtökön Marosvásárhelyen találkozott helyi értelmiségiekkel, a gazdasági élet képviselőivel. Pénteken előbb a román kormány hatáskörében működő Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet kereste fel. Hogy pontosan miről beszélgetett Bajnai Gordon a hazai nemzeti kisebbségek etnikai identitásmegőrzésének, -fejlesztésének, valamint ezek szociológiai, történelmi, kulturális, nyelvészeti, vallásos és más jellegű aspektusainak kutatására, tanulmányozására hivatott intézményben, azt homály fedi. Néhány újságíróhoz hasonlóan azonban az Erdélyi Magyar Ifjak tagjai is tudomást szereztek Bajnai kolozsvári jelenlétéről, és nem kis meglepetést szereztek a politikusnak. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél tett látogatása előtt az ifjúsági szervezet elnöke, Sorbán Attila Örs Turista vagyok, nem magyar feliratú pólót nyújtott át a volt miniszterelnöknek. Sorbán közölte: a gesztussal azt kívánták kifejezni, hogy nem látják szívesen Erdélyben az erdélyi magyar szavazatokra pályázó szocialista politikusokat.
„Amikor miniszterelnök volt, Bajnai Gordon egyszer sem látogatott Erdélybe, csak most, amikor rövidesen kezdődik a választási kampány a magyarországi országgyűlési választások előtt. Szeretnénk figyelmeztetni a Gyurcsány-kormány egykori kiszolgálóit, hogy az erdélyi nép vendégszerető, de nem felejt” – magyarázta az ifjúsági szervezet elnöke. Mint ismeretes, ugyancsak az EMI tagjai tüntettek januárban, amikor Mesterházy Attila elnök irányításával első külhoni kihelyezett elnökségi ülését rendezte a Magyar Szocialista Párt a kincses városban. Annak idején Mesterházy elnézést kért a párt nevében azért, hogy az állampolgárság kiterjesztéséről szóló 2004. december 5-i népszavazáson arra buzdította szavazóit, hogy nemmel voksoljanak. Bajnai Gordon pénteken délután Kolozsváron a Jókai utcai Minerva-házban is előadást tartott, azonban az előzőhöz hasonlóan ennek pontos témájáról sem lehet részleteket tudni, mivel a háttérbeszélgetésen megválogatták a részvevőket. Az Együtt-PM szövetség vezetője látogatása lezárultával az MTI-nek elmondta, tájékozódni, ismerkedni járt Erdélyben. Ő beszélt arról is, hogy pénteken Kolozsváron együtt ebédelt Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel. „Az a változás, amelyre Magyarországnak 2014 után szüksége van, kiterjed a nemzetpolitikára, az erdélyi magyarság és a mindenkori magyar kormány kapcsolatára is. Ehhez gyűjtöm az információkat egy hosszú távú építkezés első lépéseként” – közölte Bajnai. Hozzátette, beszélgetőpartnereinek azt is elmondta, bármilyen változás legyen is Magyarországon, a kettős állampolgárság ügyében kialakult helyzetet nem szabad megváltoztatni. (A volt kormányfő egyébként már korábban elmondta, hogy nem vett részt a 2004-ben rendezett népszavazáson, amit azzal indokolt, hogy „egy hamisan feltett kérdésre egy borzasztó, az önzés érvrendszerét használó politikai válasz született akkor a baloldalon, és ebből olyan mély, tartós megosztottság jött létre, ami azóta is osztja a magyar társadalmat”). A távirati iroda kérdésére, hogy miért nem hirdették meg nyilvánosan is a látogatást, azt mondta, „nem a hírverés, hanem a tájékozódás" volt a vizit célja; szerinte nem lehet titkosnak nevezni az útját. Az EMI-től kapott „ajándékról” az exkormányfő úgy vélekedett, hogy az efféle eszközök megszokottak a modern politikában, „emiatt nem kell megsértődni”. Hozzátette, a póló felirata rá nézve nem igaz, hiszen mind Erdélyben, mind Magyarországon magyarnak érzi magát. „Úgy kívánok politizálni, hogy mindenki lássa, az itt élő magyarokért is kellő felelősséggel járok el, és segítem őket abban, hogy magyarok lehessenek, és boldoguljanak a szülőföldjükön” – nyilatkozta az MTI-nek Bajnai.
Közben a Fidesz szerint a politikusnak ajándékozott póló arra figyelmeztet: nem jó, ha azok tesznek szavazatgyűjtő látogatást a külhoni magyarok körében, akik korábban „hisztériakampányt folytattak a kettős állampolgárság megadása ellen”. Hoppál Péter, a nagyobbik kormánypárt szóvivője szombaton közölte, a külhoni magyaroknak mélységesen igazuk van. „Az erdélyi, külhoni magyar emberek mélyen élték meg, és nem felejtették el, hogy a baloldal mai vezetői, az egykori kormányzati szereplők nagyon csúnya hadjáratot indítottak ellenük” – mondta a Fidesz szóvivője.
székelyhon.ro

Tibori: Bajnai zártkörű háttérbeszélgetést tartott Kolozsváron
Helyreigazítást juttatott el a Krónika szerkesztőségéhez szombaton Tibori Szabó Zoltán a Bajnai Gordon kolozsvári látogatásáról szóló tudósításunkkal kapcsolatban. Ebben a Minerva Művelődési Egyesület elnöke azt állítja: nem azt közölte lapunk munkatársával, hogy a volt miniszterelnök „előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt", hanem hogy erről nem számolhat be az olvasóknak.
A Krónika honlapján pénteken közöltünk tudósítást az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért elnökének aznap a kincses városban tett, az alakulat és a helyi szervezők által sokáig titokban tartott vizitjéről. Megírtuk, hogy a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél tartott, az intézmény munkatársai által munkamegbeszélésnek nevezett találkozó után Bajnai a Jókai (Napoca) utcai Minerva-házban tartott előadást értelmiségieknek és újságíróknak.
Lapunk több megbízható forrásból úgy értesült: bár nem harangozták be, az esemény sajtónyilvános, ezért munkatársunk elment a rendezvényre, ahol a Szabadság és a Transindex munkatársai is jelen voltak. Tibori Szabó Zoltán, a rendezvény házigazdája azonban közölte a Krónikával: Bajnai előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt.
Tibori Szabó Zoltán szerint ezzel szemben az igazság az, hogy Bajnai Gordon háttérbeszélgetésen vett részt, és nem előadást tartott a Minerva-házban. „Sajtónyilvános eseményekről nem kell „megbízható forrásból" értesülni. Ezzel szemben az igazság az, hogy a sajtónyilvános eseményeket meg szokták hirdetni vagy pedig azokra a sajtónak – esetenként egyes újságíróknak személyesen – meghívókat küldenek. A szóban forgó beszélgetés tehát nem volt „sajtónyilvános", mert az ilyenformán sehol nem volt meghírdetve" – szerepel a Minerva-egyesület elnökének levelében.
Tibori Szabó Zoltán a továbbiakban úgy pontosít: munkatársunkkal nem azt közölte, hogy Bajnai előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt. „Ezzel szemben az igazság az, hogy kollégájuk bejött a terembe, és helyet foglalt. Mindaddig nem szóltam hozzá, amíg elő nem vette a jegyzetfüzetét. Akkor figyelmeztettem, hogy „ez egy zártkörű háttérbeszélgetés, amely nem sajtónyilvános". Aki a szakmánkat ismeri, tudja, hogy az újságírók alkalomadtán részt vesznek háttérbeszélgetéseken, amelyekről a sajtóorgánumaikban ugyan nem számolhatnak be, de segítik őket a történések, folyamatok hátterének jobb megértéséhez. Mindazok a kollégák, akik a Szabadságtól vagy más sajtóorgánumoktól jelen voltak, erről szintén tudomással bírtak. A Krónika munkatársát tehát a szakmai szabályra figyelmeztettem: háttérbeszélgetésen tartózkodik, amelynek tartalmáról a sajtóban nem számolhat be" – magyarázta helyreigazítási kérelmében a történtek kapcsán Tibori Szabó Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)

Díjátadó ünnepség Szentjobbon
Ünnepelt vasárnap a szentjobbi református egyházközség és a Bocskai István Társaság (BIT). Utóbbi ünnepi istentisztelet keretében adta át az idei Bocskai díjat Jókai Anna Kossuth– díjas írónőnek.
Az igét Csűry István a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette a 85. Zsoltár 9. és 10. versei alapján: „Hadd halljam meg: mit szól az Úr Isten! Kétség nélkül békességet szól az ő népének és kegyeltjeinek, hogy vissza ne térjenek a bolondságra. Bizonyára közel van az ő szabadítása az őt félőkhöz, hogy dicsőség lakozzék a mi földünkön.” A prédikáció után a házigazda, Orbán László tiszteletes úr mondott köszönetet a püspök úrnak az igei szolgálatért. Külön köszönet azért, hogy az örömről szólt nekünk, illetve a feladatainkról, bátorított és Isten általi biztatást adott át nekünk. Isten áldja meg ezért – mondta. Köszöntötte a Kismarjáról érkezett Tamás Gergely lelkipásztort, Biró Rozália szenátorasszonyt, Sárkány Violát a BIT elnökét, Antal Ágnes és Antal Imre énekmondókat és természetesen az ünnepelt díszvendéget, Jókai Anna írónőt. Megköszönte továbbá a Vadvirágok Kórusnak a szolgálatát és mindenkiét, aki az ünnepet szebbé, méltóságteljesebbé tette. Őt követően Sárkány Viola tartott tömörített történelemórát Bocskai István tevékenységéről és jelentőségéről.
Történelem
Szentjobbon összesűrűsödött a történelem, monda: “Itt emlékezhetünk a két Istvánra (Szent István, Bocskai István), Árpád – házi szentjeinkre és az egyetlen győztes szabadságharc kezdetére. Többszörösen szent ez a hely.” A tanárnő beszéde után dr.Négyessy Istvánné, a BIT gazdasági vezetője olvasta fel Jókai Anna laudációját. Kiemelte írói tehetségét, mely már gimnazista korában megmutatkozott és igaz hitét. Érettségi után először színész vagy tanár akart lenni, de egyik helyre sem vették fel. Könyvelőként dolgozik, majd tanácsi előadóként dolgozik. Férjhez megy, két gyereke születik. Közben felveszik az ELTE magyar – történelem szakára, melyet sikerrel elvégez és utána tanárként dolgozik. Később feltámad benne az írás utáni vágy és a Kortárs – ban jeleníti meg műveit. Magánélete nem a legrózsásabb, mivel több házasság és válás nehezíti meg. Irodalmi karrierje felívelő, mivel egyre több regénye jelenik meg. Tagja, alelnöke, majd elnöke lesz a Magyar Írószövetségnek. Tagja lesz a Széchényi Művészeti Akadémiának, majd a Magyar Művészeti Akadémiának is. Összességében 35 kötete jelent meg. Műveit több európai nyelvre lefordították. Legfontosabb díjai: József Attila díj, Kossuth díj, Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, Magyar Művészetért díj, Prima Primissima díj.
Díjátadás
A Bocskai díjat a BIT elnöke nyújtotta át, melyet az írónő nem titkolt meghatódással vett át. Köszönő beszédében hangsúlyozta, hogy különösen büszke azokra a díjakra, melyeket civil szervezetektől kap. Ezeknél tudja, hogy nem protokollból kapta, hanem igaz szeretetből. Számára konkrét emberi arcokat tükröznek és így fog emlékezni rájuk – mondta. A magyar összetartozásról beszélve kifejtette, hogy nem látja lecsonkolt országnak az Anyaországot, hiszen az elválasztott részek tovább élnek magyarként. A csonkolt rész meghal, de Ti tovább éltek és körbeveszitek és éltetitek az anyaországot, mondta. Talán “az Anyaország az ’56 – os zászlóhoz hasonlítható, mely kilyukadt középen és Ti vagytok a szélen, Ti tartjátok össze. Ez a Ti dolgotok!” – mondta zárszavában az írónő. Beszéde végén felolvasta Ima Magyarországért című versét.
Koszorúzás
Biró Rozália szenátor asszony csodálatosnak nevezte az együttlétet és köszönetet mondott azért, hogy jelen lehetett. Mint mondta, igaza lett nagyapjának abban, hogy: ” Meglátod lesz még itt magyar világ.” Lett, mely a lelkünkben valósult meg és ezt nem befolyásolhatja egy vonal a térképen, mondta. A beszédek között az Antal házaspár és a Vadvirág Kórus énekei hangzottak el. Záróénekként a gyülekezet Nemzeti Imánkat énekelte. Az istentisztelet után megkoszorúzták a katolikus templomkertben lévő zent István szobrot, ahol Kurilla Gábor tisztelendő úr mondott imát, majd a református templomkertben lévő Bocskai István szobrot, ahol Tamás Gergely kismarjai lelkipásztor imádkozott. A délutáni ünnepség szeretetvendégséggel zárult. Este minderre a koronát a Pro Cultura Hungarica és Bocskai Díjas, Antal házaspár hangversenye tette fel.
Szőke Ferenc

erdon.ro

Dávid Gyulát köszöntjük 85. születésnapján
Ma ünnepli 85. születésnapját Dávid Gyula irodalomtörténész, író, szerkesztő, műfordító. E nyolc és fél évtized rendkívül gazdag és sokoldalú, olykor az ember tűrőképességét meghaladó nehézségektől és megpróbáltatásoktól tarkított életpályán ível át. Gyula bácsi azonban semmilyen körülmények között, a történelem és a sors nehéz kihívásai ellenére sem alkudott meg, mindvégig meg tudta őrizni hitét és példaértékű emberi tartását.
Dávid Gyula 1928. augusztus 13-án született Árapatakon (Háromszék vármegye). Elemi iskoláit szülőfalujában kezdte, majd 1938-tól Székelyudvarhelyen folytatta. 1947-ben ugyanott érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát, de 1951 februárjától már az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozott. 1953–1956 között a Bolyai Tudományegyetemen, a 19. század magyar irodalma szakcsoportból ösztöndíjas aspiráns, 1956–57-ben tanársegéd.
Az 1956-os magyar forradalommal való szolidaritásának kinyilvánítása és a halottak napi Házsongárdi temetői tüntetés kezdeményezése vádjával 1957-ben 7 év börtönre ítélik. Szabadulása után, 1964–1965-ben szakképzetlen munkásként dolgozik a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál egy víz- és gázszerelő csoportban. Miután visszakapja közlési jogát, 1965 őszétől szellemi szabadfoglalkozású, az Utunk, Korunk, Igaz Szó állandó külső munkatársa. Közben újrakezdi – ekkor már – doktorátusi tanulmányait, s 1974-ben megvédi Tolnai Lajos írói pályájának marosvásárhelyi korszakáról írott disszertációját. Ekkor már 1970-től a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének munkatársa, egészen 1992-ben történt nyugdíjazásáig.
1990–1991-ben az RMDSZ Kolozs megyei bizottságának keretében, 1991-től az újra létrehozott EMKE országos elnökeként vállal közösségépítő munkát. 1992-ben a Magyarok Világszövetsége ideiglenes elnökségében, romániai képviselőként részt vesz az MVSZ II. Világkongresszusának és új vezető testülete megválasztásának előkészítésében. Közben 1992-ben, azzal az elképzeléssel, hogy egy új könyvkiadó alapításával megfelelő feltételeket teremtenek a Kriterion privatizálására, létrehozzák Kolozsvárt a Polis Könyvkiadót, amelynek ma is szerkesztője.
Első cikkét az Utunk közölte 1949-ben. Fontosabb önálló kötetei: Jókai (kismonográfia, 1971), Petőfi Erdélyben (Mikó Imrével, 1972), Tolnai Lajos Marosvásárhelyen,1868–1884. (monográfia, 1974), Találkozások (összehasonlító irodalomtörténeti és román-magyar kapcsolattörténeti tanulmányok, 1976), A romániai magyar irodalom története (tankönyv a 12. osztály számára, Marosi Péterrel és Szász Jánossal, 1977), Erdélyi irodalom – világirodalom (tanulmányok, 2000), Írók, művek, műhelyek Erdélyben (tanulmányok, előadások, 2003).
Fordításában jelent meg Traian Şelmaru Riport az új Kínáról (Fáskerthy Györggyel, 1953), B. Şt. Delavrancea Novellák és elbeszélések (Tanulók Könyvtára, 1956), Şt. Bănulescu Férfipróbák telén (novellák, 1968), Al. Şahighian Az aranysisak (regény, 1968), Adrian Marino Bevezetés az irodalomkritikába (Kántor Lajossal, 1979), Slavici A világ, amelyben éltem (Téka, 1980), Titu Maiorescu: Irodalmi tanulmányok (Téka, 1985) c. műve, Romulus Cioflec Örvényben című regénye.
Szerkesztője, majd a 3. kötettől főszerkesztője a Romániai magyar irodalmi lexikonnak (1980–2010), szerkesztésében készült el az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára (2006) c. kézikönyv.
1990-ben szerkesztette a Román Sajtófigyelő című kézi sokszorosítású periodikát, az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakulásától néhány éven át az Erdélyi Tudományos Füzetek c. sorozatot.
Szabadság (Kolozsvár)

A Sapientia új perspektívái
Az utolsó simításokat végzik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új kolozsvári épületén, szeptember 16-án már itt kezdik a tanévet a Természettudományi és Művészeti Kar tanárai és diákjai. Tonk Márton dékánnal jártuk be a Tordai út aljában fekvő új otthont – az alagsortól a tetőig.
A balettintézet tőszomszédságában, a Szabók bástyájának és a Farkas utcai református templom közvetlen közelében röpke két év alatt emelkedett a magasba a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának új épülete, pedig igencsak mélyről indult az építkezés.
Több szempontból is. Egyrészt 17 méterrel a föld alatt kezdődik a hatemeletes épület alapja, másrészt igencsak erős „ellenszélben” indultak a munkálatok. A 17 méteres mélységre azért volt szükség, mert a kéttornyú épület hátsó, B szárnyának alagsorában kapott helyet az a 220 négyzetméteres tévé és filmstúdió, ami elsősorban a kar Filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak képzését szolgálja majd, ugyanakkor – forrásteremtő lehetőségei miatt – helyszínül szolgálhat különböző intézmények, cégek (így például a már szerződésben rögzített MTVA-, illetve ETV-műsorgyártás) számára is. „2006-ban kötöttünk szerződést a tervezőkkel, így amikor a 2008-as beköltözésben reménykedtünk, szándékosan nem számoltunk a kellő finanszírozás hiányával. Igyekeztünk egyáltalán napirenden tartani a kérdést, az előző magyar kormány számára ugyanis nem volt fontos a Sapientia ügye. Az építkezési engedélyek birtokában vártuk a változást, ami a 2010-es magyarországi kormányváltással, és a megítélt négymilliárd forintos fejlesztési támogatással érkezett el. Zömmel ebből a pénzből épült az új kolozsvári épület, de ebből a forrásból finanszírozzák a marosvásárhelyi bentlakások építését, a csíkszeredai épület rehabilitálását és bővítését valamint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem fejlesztését is” – mondta el Tonk Márton dékán az ötmillió eurós összköltségű kolozsvári építkezés pénzügyi hátteréről.
Az első elképzelések még más forgatókönyvet láttattak: a Sapientia Alapítvány Monostor negyedbeli egyhektáros telkét akarták pénzzé tenni, s abból állni az építkezési költségeket. A telket azonban előbb nem sikerült megfelelő áron eladni, majd a gazdasági válság hatására az értéke is drasztikusan csökkent, így valóban égető szükség volt az magyarországi segítségre. Az eredetileg egyetemi épületnek vagy egységes erdélyi magyar könyvtárnak szánt monostori telek egyébként ma is eladó, a reménybeli bevételből a Sapientia további fejlesztését tervezik. „Megfontolt döntés alapján választottuk a Tordai úti telket a monostori helyett a jó értelemben vett szimbolikus térfoglalás elemeként” – indokolta Tonk Márton dékán.
Jelképes helyszínen
A dékán szerint jelezni akarták, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülete nem valahol a város szélén vagy azon kívül van Kolozsváron, hanem abban a magyar földrajzi térben, amiről ez a város valamikor szólt, s amiről a néhány lépésnyire található épületek, táblák, szobrok árulkodnak. „Vállaltuk e szimbolikus gesztus árát, hiszen így nagyobb kihívás volt az építkezés, de úgy gondolom, megérte. A Bocskai-házban is azzal kezdtem az első éves hallgatók első óráját, hogy üdvözöltem őket, majd felhívtam a figyelmüket, hogy kilépve az épületből ne felejtsenek el körülnézni, ugyanis a szomszédban áll Mátyás király szülőháza, az utca kövei pedig Orbán Balázs, Jókai Mór és mások lábnyomát hordják. Az új helyszínről is erősíthetjük diákjainkban azokat az identitáselemeket, amelyek támogatása a konkrét képzésen túl az egyetem feladata” – vázolta Tonk. A marosvásárhelyi zöldmezős beruházást is logikus döntésnek tartja, ott egész campus kivitelezése a cél kertészettel és jóval nagyobb diáklétszámmal számolva. „A kezdetektől tudtuk, hogy Kolozsváron a fejlesztés maximuma 400-450 diák lehet – az új épület is ezt a számot követte –, azon túl irreális volna olyan típusú képzések átvétele, amelyeket más intézmények biztosítanak.”
Vásárhelyen már most több mint ezer hallgató tanul, míg a kolozsvári Sapientia jelenleg közel háromszáz diákot számlál, vagyis az épülettel eleve fejlődéssel számoltak. Az 1028 négyzetméteres telken 6500 négyzetméteres felület „termett” a 2010. decemberi alapkőletétel óta. A sapientiás zsargon szerinti „alapcsövet” – ami az alapító okiratot tartalmazza – kiállítják majd az új épületben is, mivel a 17 méteres alap megásásakor azt természetesen ki kellett emelni az egy méteres mélységből.
Az FKM, vagyis Fodor-Kozma-Macalik tervezőiroda elképzelései mintegy ötezer négyzetméternyi hasznos felülettel számolnak. „Tervezőink kiváló munkát végeztek, Kozma Zsolt főtervező például minden nap eljön az építkezésre, és ellenőrzi a munkálatokat, holott őt erre már semmi nem kötelezi” – emelte ki a dékán, aki hivatalát ősztől a Bocskai-házból a Tordai útra költözteti. Bocskai István szülőháza az egyetem központi egysége marad, továbbra is ott működik a rektori hivatal, a Sapientia Alapítvány irodái, gazdasági, kutatási és nemzetközi osztály, a könyvkiadó, az Óváry-terem pedig továbbra is a kar nyilvános előadásainak és reprezentatív eseményeinek ad otthont. Az új épület tehát nem a Bocskai-házat hivatott kiegészíteni, hanem a Déva utcai bérleményt kiváltani: ezzel évi 70 ezer eurós bérleti költséget spórol meg az egyetem.
Terepszemle
A két épületrészből álló együttes utcafronti része öt, a hátsó hatemeletes. A magasabbik alatt bújik meg a tévé- és filmstúdió. A terem legfontosabb paraméterei: teljes HD-integrált rendszerű felszerelés, élőközvetítési lehetőség, közvetlen összeköttetés az ötödik emeleten található vágó- és hangstúdiókkal.
A hatalmas belmagasságú stúdió fölött az amfiteátrum található. A kétszáz férőhelyes terem uniós szabványokat követ, rendezvények, konferenciák, filmvetítések kaphatnak itt helyet. A juharfa borítású fal oltalmában két fordítófülke és egy HD-technikával felszerelt vetítőfülke, no meg egy hatalmas vetítővászon teszi lehetővé a sokrétű hasznosítást. Az aula fenti előcsarnoka voltaképpen társalgó, közösségi tér, amelyhez hasonlót többet is igyekeztek kialakítani az épületben. Itt beszélgethetnek a hallgatók, a drótnélküli internethálózat pedig a munkához is lehetőséget nyújt.
Az első emeleten a kar központi adminisztratív irodái kaptak helyet, a másodikon lesz a nagy tárgyalóterem ugyancsak nagy asztala. Ottjártunkkor a munkásoké állt a helyén, ezért kicsit nehéz volt elképzelni, hogy ez a terem is része lesz annak az intranetes hálózatnak, amelynek révén közös gyűléseket tartanak Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Kolozsváron. A hátsó kis teraszról már látszik a Házsongárdi temető mellett épülő új szomszéd: kisebb sportcsarnok áll majd a Sapientia épülete mögött. A harmadik emelet érdekessége egy tárgyalótermet szimuláló felület, amely a joghallgatók tanulását hivatott segíteni. A szomszédos klasszikus előadótermekben, mint ahogyan az összes többiben is – az aulával együtt összesen hétben – filces tábla lesz a projektorok társa.
A negyedik emeleten máris látszik, mekkora kihívást jelentett a kar heterogén struktúráját követni. A „tárgyalóterem” felett a környezettudomány szakosok területe van, két steril laborral és négy preparátorszobával, vagyis az integrált környezettudományi laboratóriummal. Az ötödik emelet az alagsor „társa”: itt rendezik be a vágószobákat, amelyek kapcsolatban állnak a filmstúdióval, de van itt klasszikus fotóstúdió, vagyis sötétkamra is, sőt, speciális kiképzésű hangstúdió is, a távlati tervek közé tartozik ugyanis egy választható hangmérnöki modul a médiaszakosok számára. A hatodik emeletre érve a könyvtárba jutunk, amelynek óriási üvegablakain keresztül leírhatatlanul szép kilátás nyílik az óvárra, sőt, még tovább.
Tervekkel a jövőnek
Egy zárt és egy nyílt folyosó köti össze a két épületrészt, amelynek A szárnya alatt mélygarázs lesz, míg a földszint voltaképpen nyílt átjárót képez a B szárny felé, középen zöldövezettel. Az első emeleten jelenleg a Déva utcai felmondott bérleményből áthozott bútorok sorakoznak, illetve a dobozokba rendezve a könyvtár várakozik. A harmadik emeleten lesz a titkárság és a diákönkormányzat, a másodikon az Európai tanulmányok és nemzetközi kapcsolatok szak, negyediken büfé terasszal, a következő emeleten pedig néhány vendégszoba.
„Az elmúlt két év során Konti Tiborral, a kivitelezést végző cég, a Decorint vezetőjével még az enyhe szitkozódásig sem jutottunk el, és ez sok mindent elárul” – igyekezett jellemezni az építkezési munkálatok minőségét a dékán, a békét elsősorban az szolgálta, hogy nem folytak el pénzek semmilyen irányba.
S hogy mivel telik majd meg az épület? A nemzetközi együttműködés alapján működő mesterképzés mellé saját fejlesztésűeket szeretnének, például közigazgatás és diplomácia, valamint angol nyelvű jogi mesterképzőt. „Szakbővítési elképzeléseink is vannak, amelyek beleférnek a megteremtett struktúrába. Az volt az elvünk, hogy ezt az épületet egyszer kell megépíteni, de tisztességesen, vagyis nem kötöttünk olyan kompromisszumokat, amelyek gátolnák a munkánkat. A kötelező minimum minden szempontból adott, bár nem fapados szint volt a cél, hanem egy jó középkategóriás épület” – számolt be Tonk Márton.
Szeptember 16-án itt kezdődik az új tanév, a 20-ára tervezett, budapesti központú, közös Kárpát-medencei egyetemi évnyitóra már a Tordai úti helyszínről kapcsolnak. „Az épület ünnepélyes avatásának pontos dátuma még nem ismert, de természetesen szeretettel várjuk Orbán Viktor miniszterelnököt. Remélem, mindenki elégedett lesz, nem csak az épülettel kapcsolatban, hanem elsősorban az egyetemen zajló munkával. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy ezek az impozáns falak vajmi keveset érnek, ha az általuk behatárolt tereket nem minőségi oktatók és hallgatók töltik be” – zárta idegenvezetését az augusztus végén átadandó épületben Tonk Márton, egy sokszínű egyetem dékánja, amely irigylésre méltó új otthonban kezdi az új tanévet.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kincses városi térhódítás
Minden várakozást felülmúlt a Kolozsvári Magyar Napok látogatottsága: a negyedik alkalommal megszervezett egyhetes rendezvénysorozat első négy napján több ezren voltak kíváncsiak a programokra.
A szervezők és a csendőrség becslése szerint a szerda esti Csík zenekar koncertjét több mint 15 ezren követték a főtéren, és a becslések szerint ez a szám megduplázódhat a vasárnap esti István, a király rockoperán. Gergely Balázs, a rendezvény főszervezője-ötletgazdája a Krónikának elmondta, a korábbi években csak a csúcsnapokon volt jellemző, hogy ekkora tömeg összegyűljön a Szent Mihály-templom előtti téren.
„Egyértelműen pozitív a mérleg, ami a látogatottságot illeti, és remélhetőleg minden eddigi csúcsértéket felülírunk a hétvégén. Szívből örülünk annak, hogy a Kolozsvári Magyar Napok négy év alatt a Kárpát-medencei magyar közösségünk egyik legnagyobb és legértékesebb kulturális rendezvényévé nőtte ki magát, ezt igazolják a részvételi adatok és az a sok pozitív visszajelzés, amit a résztvevőktől kaptunk" – mondta Gergely Balázs.
Ez az István nem az az István
A félreértések elkerülése végett egyébként a szervezők közleményben szögezték le: a Kolozsváron bemutatandó István, a király nem azonos az Alföldi Róbert által rendezett, augusztus 20-án Szegeden előadott produkcióval. A magyar napokon bemutatásra kerülő „változatot" Zsuráfszky Zoltán rendezte. A több mint 80 fellépős darab főpróbája miatt egyébként a szombati Tankcsapda-koncertet a szervezők a sportcsarnok előtti térre költöztetik, ugyanott kerül sor a Knock Out jubileumi koncertjére is.
A vasárnapi előadás miatt a főtéri színpadot ki kell majd bővíteni, s a hatalmas érdeklődés miatt lezárják majd a Deák Ferenc (Eroilor) és a Jókai (Napoca) utcát is. Gergely Balázstól megtudtuk, a Deák Ferenc utcában hatalmas kivetítőt szerelnek fel, hogy azok is követhessék az István a királyt, akik nem juthatnak közel a színpadhoz. Az előadás idejére továbbá az idős, illetve mozgáskorlátozott vendégek számára 500 ülőhelyet tartanak fenn. Ezek elfoglalása érkezési sorrendben történik, ezért a szervezők azt javasolják, hogy érkezzenek meg idejében a helyszínre.
A szervezők továbbá azt tanácsolják, hogy kisgyermekkel, csecsemővel, illetve gyerekkocsival ne menjenek a tömeg sűrűjébe, a kiskorúakat pedig valamilyen formában – karszalag, papírfecni, stb. – „szereljék fel" a gyerek nevével, illetve a szülők telefonszámával. A rendezvény teljes területére és ideje alatt szigorúan tilos bármilyen közbiztonságot, mások testi épségét veszélyeztethető tárgyat (például táblákat, zászlórudat stb.) hozni.
Családias fesztivál a Farkas utcában
Gergely Balázs elmondta továbbá, elsősorban a családok utcája az idei Kolozsvári Magyar Napokon a Farkas utca, hiszen a rendezvénysorozat bejáratott fesztiválutcáját a családi, ifjúsági programok helyszínének szánták. Hozzáfűzte, emiatt ragaszkodott hozzá, hogy Fekete Emőke, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagja kettős minőségben, mint felesége is jelen legyen a fesztiválutca megnyitóján. A politikus házaspár most először szerepelt együtt a nyilvánosság előtt.
„Köszöntöm a jelenlevőket, és még egyszer köszöntöm a kedves feleségem" – hangsúlyozta fesztivál családi jellegét a Gergely Balázs az eseményen résztvevők derültségére. Fekete Emőke ugyanakkor kifejtette: örül annak, hogy amit négy évvel ezelőtt elkezdtek a KMN szervezői, az ennyire kiteljesedett. „Akkor is abban gondolkodtunk, hogy korosztálytól függetlenül mindenkinek szóló programokat szervezzünk. Ennek az lett az eredménye, hogy a család minden tagja megtalálja a számára leginkább érdekes kiállítást, kerekasztal-beszélgetést vagy koncertet" – mondta Fekete Emőke.
A megnyitóbeszédek után a Bálványosi Intézet szemléletes infografika-kiállítása nyílt meg: magyarul és románul egyaránt megtekinthetik az érdeklődők, hogy mi a hasonlóság, és mi a különbség Erdély és Svájc között. A Farkas utcában egyébként már szerdán gőzerővel folyt a munka, ottjártunkkor javában építették a sátrakat. A hivatalos megnyitó időpontjában már működtek a lacikonyhák és sörcsapok is, de a szinte megszámlálhatatlanul sok kézművesportékát kínáló stand előtt is szép számmal láthattunk érdeklődött. A Postakertben a széki Szalmakalap előadásában, a Zurboló táncegyüttes közreműködésével elevenítették fel azt a régi hagyományt, miszerint a széki cselédet vasárnaponként itt rophatták a táncot.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
A város – Erdély – az ember
Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet.
A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást.
És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?”
Régiekről – közeledőben
A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón.
Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.)
Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.”
Egy fiatalabb „jövevény”
Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.”
Kolozsvár, 2013. augusztus
Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.)
Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét.
Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani.
Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Váradon őrzik az írófejedelem emlékét
A közelgő Magyar Dráma Napjának tiszteletére Herczeg Ferenc-emlékestet tartottak kedden a nagyváradi Kiss Stúdió Színház termébenn, Az elfelejtett írófejedelem címmel. Az est keretében meghívott vendégként Molnár Judit magyartanár, közíró elevenítette fel és értékelte ki a 150 éve született Herczeg irodalmi munkásságát, míg a Kiss Stúdió Színház művészei, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos, részleteket olvastak fel a második világháború előtt rendkívüli népszerűségnek örvendő, majd a negyvenes évektől hirtelen feledésbe merült író munkáiból.
Mint elhangzott, Herczeg a vajdasági Versecben született 1863-ban, jómódú, sváb, polgári családban. Eredeti neve Herzog volt, szülei híres patikusdinasztiából származtak, ő azonban más pályát választott. Az írófejedelem megnevezést sokrétű és nagymennyiségű írásaival, illetve irodalmi- és közéletben vállalt szerepével vívta ki magának – hangsúlyozta Molnár Judit, aki a szerző névváltoztatásainak történetét is megosztotta a szépszámú közönséggel. A magyartanárnő ugyanakkor érdekességként kiemelte azt a tényt is, hogy Herczeg a dualizmus korában – rengeteg svábhoz hasonlóan – magyarosodott, és Budapesten lett magyar író, holott eredete miatt kézenfekvőbb lett volna, hogy Bécsben munkálkodjon, németül írjon.
Mint Molnár Judit hangsúlyozta, Herczeg programszerűen lett a polgárság írója. Ez egy olyan személyes értékrendet feltételezett, amit a polgárok elvártak, s amely egyben meg is határozta írói feladatát. Herczeg Ferenc szinte minden műfajban alkotott. Eleinte elbeszélésekkel kezdte, majd regényekkel és drámákkal folytatta, de különböző tanulmányokat is írt. Művei első ízben sorozatban jelentek meg az általa szerkesztett Új időkben, amely a leghosszabb ideig megszakítás nélkül megjelent magyar irodalmi napilap volt. Az emlékest során a Kiss Stúdió Színház művészeinek előadásában részletek hangzottak el többek közt Herczeg Pro libertate! című regényéből, Árva László király című színművéből, Jókai Mórról írt tanulmányából, valamint Maniu és Titulescu páros jelenete című publicisztikai írásából.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A tollat sohasem lehet letenni
Interjú Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Oldalakat venne igénybe, hogy minden tisztségét, díját, elismerését felsoroljuk. Sokan tudják, hogy az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Írószövetség és az Illyés Alapítvány egykori vezetőjeként milyen gazdag tevékenységet fejtett ki, közben folyamatosan végezte, végzi kritikusi, irodalomtörténészi, tanári, szerkesztői munkáját, megjelentetett köteteinek a száma meghaladta már a százat. A jövőre 80. esztendejét töltő Pomogáts Béla a jelentős rendezvényekről sem szeretne lemaradni, amikor csak teheti, személyes részvételével, aktívan járul hozzá ezek sikeréhez. Az idei augusztus végén is ott volt Marosvécsen a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett találkozón, irodalmi megemlékezésen. A 100 éve született Jékely Zoltánról tartott költőien ihletett előadást. Az alkalmat kihasználva, újabb köteteiről kérdeztük.
– Tudjuk, hogy végéhez közeledik a Magyar irodalom Erdélyben címen ismert, több kötetet kitevő irodalomtörténészi vállalkozása. Komoly erőfeszítést igénylő, időt emésztő munkáról van szó. Úgy is mondhatnók, hogy nagy fába vágta a fejszéjét.
– Örülök, hogy belevágtam a fejszémet ebbe a nagy fába, noha nem egészen a magam akaratából tettem. Régóta kísértett a gondolat, hogy egyszer összefoglalóan kellene beszélnem az erdélyi magyar irodalomról, hiszen hosszú ideje foglalkozom vele. Az első könyvem is Erdéllyel kapcsolatos, Kuncz Aladárról szól, 1968-ban jelent meg, és azóta legalább 30-40 könyvet írtam Erdélyről, illetve az erdélyi irodalomról. Ez a törekvésem tehát megérett már arra, hogy összefoglaló munkában is közzétegyem. Tőzsér József, a Pallas- Akadémia Kiadó igazgatója is így gondolta, és rávett, hogy készítsem el a szintézist. Három nagy, négy-ötszáz oldalas kötet jelent meg eddig, most tartok a negyediknél. Néhány hónapon belül ezt is befejezem. Nagyon remélem, hogy jövő tavasszal, legkésőbb a júniusi budapesti könyvnapokra eljut az olvasókhoz. Szerettem volna versenytársakat, sokszor el is mondtam, hogy várom az erdélyi irodalomtörténészeket, akikkel megosszuk ezt a munkaterületet. Személyesen fel is kértem rá Láng Gusztávot, Kántor Lajost, Cs. Gyimesi Évát és legutóbb Balázs Imre Józsefet, de nem kapcsolódtak be ebbe a munkába. Azért is akartam, hogy ne csak én írjak ilyen könyvet, mert én nyilván budapesti nézőpontból láttatom a megírandó jelenséget. Igaz, hogy gyakran járok Erdélybe, és jól ismerem az itteni irodalmat és valóságot, de akarva-akaratlanul mégiscsak egy ottani szemléletet képviselek, érdekesebb volna megírni az összefoglalót Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy akár Sepsiszentgyörgyről szemlélve.
– Vajon mind a két szemlélet érvényes volna?
– Igen. Ugyanis az irodalomban nincs definitív megoldás. Annak idején Szerb Antal, a legsikeresebb magyar irodalomtörténet szerzője fejtette ki, hogy az irodalomtörténet-írás nem olyan, mint a fizika vagy a kémia, nem lehet végleges megoldást találni, bár még a fizikában sincs ilyen, hanem minden szerző a maga tapasztalata, élményvilága szerint fogalmazza meg a véleményét, ezért aztán több irodalomtörténet is elképzelhető. Egyébként annak idején, még a II. világháború előtt Magyarországon kétévenként jelent meg egy-egy magyar irodalomtörténet. Igen jeles szerzők írtak ilyeneket, például Schöpflin Aladár, Kozocsa Sándor, Pintér Jenő, Várkonyi Nándor, elképzelhető tehát, hogy egy irodalom története több nézőpontból is leírható, és ezért biztattam az erdélyi kollégáimat, hogy ők is tegyenek eleget a kihívásnak. Sajnos egyedül maradtam, nekem kell befejeznem ezt a vállalkozást. Sőt most, hogy rövidesen túl leszek ezen, szeretnék csinálni egy olyan egykötetes erdélyi irodalomtörténetet is, ami nem írókról szólna, hanem irodalmi áramlatokról. Eszme- és stílustörténeti fejezetek, összefoglalások lennének benne.
– Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az eddig megjelent kötetekről?
– Nagyon elégedett lehetek, negatív kritikával egyáltalán nem találkoztam. És valóban jeles szerzők írtak nagyon szépen az eddigiekről. Láng Gusztáv több alkalommal is méltatta a könyvet, és tavaly Gyergyószárhegyen a szokásos írótalálkozón az én erdélyi irodalomtörténetem volt a téma, ott is jó vélemények hangzottak el.
– Nem feltétlenül a te köteteid kapcsán, időnként olyan véleményekkel is találkozhat az ember, hogy egyáltalán miért kell külön tárgyalni az erdélyi magyar irodalmat, amikor az az egységes magyar irodalom szerves része.
– Nézd, nekem is az a véleményem, hogy egy magyar irodalom van. Azonban minden irodalomról, a magyarról is elmondható, hogy van egy irodalom a maga értékrendje szerint, és van egy irodalom a maga intézménytörténete szerint. Egész más feltételek között bontakozott ki és élt az erdélyi magyar irodalom, amelynek Romániában kellett tevékenykednie, mint a felvidéki magyar irodalom, vagy az emigráció magyar irodalma, amely szintén más körülmények között működött. A szellemiségében is vannak különbségek. Régi meggyőződésem, hogy minden nagy irodalomnak, így a magyarnak is két nagy szellemi tartománya van. A franciáknál ez Észak- és Dél- Franciaország, a németeknél a porosz és a bajor terület, az olaszoknál észak és dél. Ezek elég nagy különbségeket mutatnak. Egy milánói író egész másképp tekint a világra, mint egy nápolyi. Ez nálunk is megvan, de nálunk nem észak–déli, hanem kelet–nyugati a tagolódás. Van a magyar irodalomnak egy nagy nyugati tartománya, ez a Dunántúl, amihez hozzá lehet kapcsolni azokat az írókat is, akik a Dunától északra születtek és írtak, például Jókai Mór jellegezetesen ide tartozik, a másik pedig Erdély, amelyhez ugyancsak hozzákapcsolhatók az alföldiek, hiszen az Alföld valamikor a Partium része volt, és nagyon sok szellemi szál kötötte össze az erdélyi magyar kultúrával. Különben nemrég jelent meg könyvem a dunántúli irodalomról is. Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalomnak ez a táji, történelmi tagozódása megjelenjen a kutatás világában is. Így leszünk a teljesség birtokosai. Ez nem mond ellent annak az eszmének, miszerint egy magyar irodalomról van szó. Irodalmi vonatkozásban soha nem baj, ha több szellemiség, több hagyomány, több lelkiség mutatkozik meg együttesen.
– Érintettük az értékrend kérdését is. Az irodalomtörténész késélen táncol olyankor, amikor időben egész közel kerül a saját korához. Ezzel a problémával nem szembesültél?
– Dehogynem. Eddig is voltak olyanok, akik elégedetlenkedtek amiatt, ahogyan felmenőiket tárgyaltam valamelyik írásomban vagy könyvemben, esetleg amiatt, hogy nem szenteltem nagyobb terjedelmet nekik. De most, amikor valóban szép számban a kortársak is sorra kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy szembejön velem egy erdélyi író Kolozsváron vagy Csíkszeredában, és kérdőre von, miért csak két vagy három sorban foglalkoztam vele. Lelkileg ilyesmire is fel kell készülnie annak az irodalomtörténésznek, aki ilyen kortársi területre merészkedik.
– Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni?
– Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk.
– Jusson belőlük minél több neked a következő években is!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Digitalizált múlt
Mi kell a digitalizáláshoz? Fényképezőgép (lehetőleg állványos), lapolvasó, számítógépes képszerkesztő program, lapszerkesztő program, szövegfelismerő program, és az elhatározás, hogy hozzáfogjunk dolgozni – így kezdődött az a folyamat, melynek végeredményét, egy DVD-t vehettek kézbe tegnapelőtt délután az aradiak.
Az Aradi Magyar Napok keretében a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében került bemutatásra Nagy István pécskai fizikatanár „alkotása”, az Aradi magyar múlt című DVD-je.
A pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke első körben a digitalizálás folyamatát ismertette a jelenlévőkkel, majd rátért a DVD tartalmának ismertetésére.
A korongon több fejezetben jelenik meg az aradi magyar múlt: az 1848-as részben benne van a Révai testvérek Irodalmi Intézete Rt. által 1898-ban kiadott 18negyvennyolcz – A magyar szabadságharcz 1848–49-ben című történelmi képes album (szerkesztői Jókai Mór, Bródy Sándor, Ignotus, Mikszáth Kálmán és mások), illetve Varga Ottó Aradi vértanúk albuma című 1890-es kiadványa.
Az aradi vonatkozású részben benne van Lakatos Ottó Arad története (I., II., III. kötet, 1881), és Némethy Károly Arad tanügyi története (I., II. kötet, 1890) című kiadványai. Az Arad vármegyei blokk Arad vármegye monográfiája és Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben (1835.3., Fábián Gábor) című feljegyzéseket tartalmazza.
A korongra felkerült még Somogyi Gyula Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882–1895, 1896című könyvével, a Kölcsey Egyesület titkári-jelentéseivel, és az 1884–1888. között megjelent, illetve az 1914–1915-ös évkönyvvel, valamint a Monografia Pecica (2007), Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség történetéből (1995), illetve Nagyhalmágyi Sándor Magyarpécska múltjából (1998) című kötetek. Helyet kaptak Péter László Kálmány Lajos, válogatott tanulmányok, illetve Kálmány Lajos Magyar hitvilág című munkáival és Klebelsberg Kuno 11 kiadvánnyal.
A Nagy István által elkészített DVD minden bizonnyal hiánypótló kiadvány, az alkotó számos példányt ajándékozott a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Ambrus Attila: Elszólíttatott az Igevárba
Életem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta.
Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható.
Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek.
Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét.
Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb.
A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája.
Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban.
Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.)
A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai.
Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét...
És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója.
Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani.
Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt!
Maszol.ro

Nem csak „székely-ügy”
Senki se tápláljon hiú reményeket, miszerint a vasárnap lezajlott Székelyek Nagy Menetelésétől hirtelenjében meghatódik a bukaresti hatalom, és száznyolcvan fokos fordulat következik be a román kisebbségpolitikában. Az viszont bízvást feltételezhető, hogy a nagyvilágban igenis feltűnést keltett a tiltakozás, és hogy mindennek előbb-utóbb pozitív következményei lehetnek.
Több mint két évtizeddel ezelőtt egy román értelmiségitől hallotta a Bálványosi Nyári Szabadegyetem akkor még fűben és bizonytalanságban ülő hallgatóság: „Ne higgyétek, hogy majd valakik Bukarestből megkérdezik tőletek, véletlenül nincs-e szükségetek autonómiára. Az életben mindenért meg kell harcolni, magától semmi sem hull az öletekbe.” Azóta sokszorosan bebizonyosodott, mennyire igaza volt. A mindenkori román hatalom, amelyet általában a balkáni „smekerkedés”, kapkodás és a pillanatnyi politikai széljáráshoz való igazodás jellemez, amikor magyar ügyről van szó, példátlanul következetesen, és összehangoltan ügyködik a történelemhamisítás, az etnikai beolvasztás, a kisebbségi lét ellehetetlenítése érdekében.
A vasárnapi székelyföldi tömegrendezvény sok mindent bebizonyított. Egyrészt azt, hogy a részünkről annyira óhajtott pártközi összefogás megvalósítható. Másrészt pedig, hogy román részről igenis létezik megértés, támogatás, rokonszenv követeléseinket illetően, ezt tapasztalhattuk a vasárnap Háromszéken keresztülhajtó „egyszerű” autósok részéről, jóllehet az ellenkezőjére is akadt bőven példa. A román sajtó – tisztelet a kevés kivételnek – ezúttal sem hazudtolta meg magát: rég bevált stílusban próbálta az eseményt kikezdeni, jobb esetben bagatellizálni.
Dicséretesnek bizonyult a helyszín megválasztása is. Jókai Mór szavai jutnak eszembe, aki „a világ legszebb vidékének” nevezte, amikor feleségével, Laborfalvi Róza színművésznővel ott járt. Alföldre emlékeztető síkság, az országutak mentén jegenyesorokkal, háttérben pedig a Keleti-Kárpátok fenséges kékes-zöldes vonulata, áradozott az író. Csodálatos tündérkertje, mondhatnánk, az otthonukhoz, szülőföldjükhöz ragaszkodó székelyeknek, akik itt akarnak élhető jövőt teremteni – nem megtűrt kisebbségként, hanem saját sorsukról rendelkező egyenlő partnerként, társnemzetként.
Bár a Székelyek Nagy Menetelésére háromszéki utakon került sor, ez nem csak „székely ügy”, hanem az egész erdélyi, Kárpát-medencei magyarság ügye. Szükség lesz folytatására, mindaddig biztosan, amíg azok is csatlakoznak, felzárkóznak valamilyen formában, akik nem tudnak, vagy még nem merik ilyen módon akaratukat kinyilvánítani.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Számos erdélyi vonatkozású program a Klebelsberg Kultúrkúriában
Koncertek, kiállítások, könyvbemutatók, színházi előadások – köztük erdélyi vonatkozású programok – várják az érdeklődőket a Klebelsberg Kuno-hét keretében november 11. és 17. között a Klebelsberg Kultúrkúriában Budapesten.
November 11-én Hincz Gyula Erdély című kiállításának megnyitójával veszi kezdetét az 1875 novemberében született neves művelődéspolitikusnak, egykori közoktatási miniszternek emléket állító ünnepi hét. A tárlat elsősorban Hincz Gyula székelyföldi ösztöndíjasként készített, erdélyi tematikájú alkotásait állítja középpontba. A programot Kocsis István A fény éjszakája című darabjának budapesti ősbemutatója követi az Egri Gárdonyi Géza Színház előadásában – tudatta közleményében a kúria. Kedden tartják az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Gróf Bánffy Miklós emlékkiállításának megnyitóját, és levetítik a politikus, közéleti személyiség és művész munkásságáról és életéről szóló dokumentumfilmet. November 13-án megkoszorúzzák Klebelsberg Kuno szobrát, este a Péterpál Könyvkiadó mutatja be két új kötetét: a Váradi Péter és Lőwey Lilla által szerkesztett Székely apostol című irodalmi fotóalbumot, amely Nyirő József író életét és műveit mutatja be, valamint a Déli-Kárpátok – Ősvárak – Szórványmagyarság című új, honismereti fotóalbum-sorozat első kötetét. A napot a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-helyettese, Visky András író Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámája zárja Dér Denisa előadásában. Bemutatják Kurucz Gyula Törpék és Mikulások című kötetét is, és pódiumestet tart a Komáromi Jókai Színház Tetemre hívás című műsorában Arany János balladáiból és kései lírájából hangzik el válogatás Tóth Tibor, a teátrum igazgatójának tolmácsolásában. Pénteken adják át a Pesthidegkúti Városrészi Önkormányzat által alapított Klebelsberg Kuno-díjat, ezt a Hubay-nagydíjasok és tanítványaik koncertje követi. Lesz kerekasztal-beszélgetés a magyar kultúra külföldön a XXI. században címmel, a mesterkoncertek sorozatban pedig a Nemzeti Filharmonikusok tagjaiból alakult Grazioso Kamarazenekar előadását hallgathatják meg az érdeklődők. Az ünnepi hetet vasárnap egész napos program zárja: délelőtt misét mondanak Klebelsberg Kunoért a Pesthidegkút-ófalui templomban, irodalmi csapatvetélkedőt tartanak diákok és tanárok között, este tartják az Ábel és Ábel című zenés ifjúsági színházi előadás ősbemutatóját a Marczi Stúdió előadásában. A Klebelsberg Kuno-hét kísérő rendezvényeként november 8. és 18. között az érdeklődők megtekinthetik a Molnár Beatrix és Eisenmann József fotóiból válogatott kiállítást Arcok, helyek, művészportrék a II. kerületből címmel.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Az anyanyelv térvesztését gyorsuló ütemű nyelvromlás követi. Az egyre több kölcsönszó átvétele mellett az erdélyiek beszédében megjelent és egyre jobban terjed a szó eleji nyújtott romános hangsúly, majd szinte már félmondatos román nyelvi szerkezetek épülnek be a magyar beszédbe. A magyar közösség tehát nyelvi válsággal is küzd. Ehhez kapcsolódik az anyanyelvi oktatásban nem részesülő magyar gyermekek népesedő tábora, akik még magyarként élnek ugyan, de magyar írástudatlanokként, elzárva az írott anyanyelvi kultúra összes értékétől.
Sok szó esett a többségi iskola nyelvváltoztató, asszimiláló hatásáról. Gyermekeink számára a jobb érvényesülés tévhitéből választott többségi iskola az asszimiláció kapuja. A nyelvromlás egyik fő kiváltó oka a hibás iskolaválasztás is. Ma már a Kárpát-medencében felmérhetetlenül népes azoknak a magyar közösségeknek a tábora, akik számára a magyar nyelv sérülésével örökre eltűnt az önazonosságukból a magyar irodalom, költészet és kultúra. Megjelent az anyanyelvi írástudatlanság. Ezek számára Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Jókai, Mikszáth és Móricz örökre eltűnik ismereteikből. Ezzel tehát, egy hosszú és nehéz etnikai folyamat örökre lezárul, a többség javára.
A magyar nyelv szépségének titka a rövid és hosszú magánhangzók és mássalhangzók dallama. Meg kell tanulnunk, hogy amit két „ll”-lel (=dallam), két „tt”-vel (=amott), „ssz”-szel (=messze) írunk, azt úgy is kell kiejteni. Sajnos a szülőnek ma már alig van idege, türelme, sőt, felhatalmazása, hogy megszólítsa gyermekét „ennyiért”. Kicsire nem adunk. Pedig ezt is vállalni kell, de legfőképpen azt, hogy a magyar beszédben jó példával járunk elől: először mi beszéljünk szépen, helyesen. Amelyik családban ápolatlanul, gondatlanul beszélnek, ahol a szatyor vagy tasak „punga”, ahol a munkanélküliség „somázs”, nyugdíjazás „kijöttem penzióba”, a megbízatás „szárcsina” és a polgármester vagy bíró „primár és primeria”, a rendőr „polic”, az iskolaigazgató „direktor”, ott hiába várjuk el, hogy a gyermek szépen beszéljen.
Hol kezdődik a nyelvi szórványosodás?
Előadásaim során gyakran kérdezik, hogyan zajlik le az érték- és nyelvvesztés, hol kezdődik a szórványosodás? Erre mindig azzal a felsorolással válaszolok, hogy:
Elsősorban és mindenek előtt az önfeladásnál, amikor valaki számára már nem fontosak azok a nyelvi, közösségi értékek, amelyeket örökölt, és nem vállal értük áldozatot.
Akkor, ha a legszemélyesebb nyelvi szférát, a körülöttünk levő eszközök, felszerelések, tárgyak „nyelvét” már nem alakítjuk magunk után. Az intim technikai eszköztárat sem tartjuk fontosnak „anyanyelvűsíteni”. (Számítógép, mobil telefon, televízió műszaki eszközeinek, a társasági oldalak, az internet nyelve, otthoni technikai felszereléseink nyelvi beállítása elmarad, íráskultúránkban felerősödik az „ékezet sérülés” igénytelensége.)
A rendszeresen, majd hangsúlyozottan más nyelven fogyasztott kultúránál.
Ha rendszeresen a többség nyelvén hallgat rádiót, néz tévét. Sajnos az erdélyi magyarság döntő többsége a Székelyföld, Szilágyság, Partium egy részét leszámítva, döntően más nyelven fogyaszt információt. („Ez szól rólunk – mondják.” )
Vajon fontos-e nekem, hogy minden lehetséges helyzetben használjam anyanyelvemet? Fontos-e, hogy a velem azonos anyanyelvűekkel ne más nyelven beszéljek? Fontos-e számomra az anyanyelvi baráti közösség kialakítása, megőrzése, ápolása? Fontos-e, hogy gyermekemnek átadjam kultúrámat, értékeimet, és ne bízzam a többségi eszközök sodrására, az utcára, iskolára, médiára? Vállalom-e a saját értékrend védelmében tett többlet-erőfeszítéseket? Fontos-e a családtagjaim számára biztosított magyar iskola? Fontosnak tartom-e, tudom-e találékonyan, leleményesen, interaktív hatékonysággal ellenőrizni, befolyásolni gyermekem etnikai értékfogyasztását: baráti közösségét, virtuális közösségi életét, nyelvhasználati, internetezési, fészbukos szokásait?
Tisztelnünk kell mások anyanyelvét, de tiszteljék a miénket is!
Előbb már szóltam arról, hogy a legfájdalmasabb nyelvi zártság és nyelvromlás-jelek mindenképpen a városokban jelentkeznek. Érthető: munkahelyen, utcán, közintézményekben már alig vannak magyar nyelvi élethelyzetek. Az anyanyelv számára a család, a templom és az iskola marad a legfőbb megnyilatkozási hely. Persze, ez is ott, ahol még nem jelent meg a vegyes család, „a másik”, a többségi iskola választása, a „magyar vallásról” való lemondás.
A kisebbség élete majdnem bezárt tér lett, amely beszorította az anyanyelvet a magyar intézmények, a család, egyház falai közé. Legfennebb „ünnepi nyelvnek” marad meg, dekoratív nyelvnek: városainkban is divatossá váltak a településnapok, és ezeknek a legtöbb helyen alkotó részei a magyar események is. Nemcsak a kortárs találkozók, de vetélkedők, főtéri játszóházak, magyar együttesek koncertjei is fontos bizalomerősítő tartalmúak. Nemcsak a beszűkült nyelv szélesedik ki itt néhány órára, de kilépünk vele azt utcára, hangosbemondó bömböli, sőt, megszólalnak még a román vezetők is egy-két szó erejéig. Anyanyelvünk legalább ünnepi tartozékként lerázza a zártság szolgaláncait.
Fontos, és mindannyiunknak jól esik, hogy környezetünk, többségi önkormányzati vezetőink tiszteljenek meg azzal, hogy anyanyelven szólítanak meg. Ugyanígy az üzleti felirat, reklám, hangosbemondó, legalább ott, ahol 20% fölötti arányban élünk. Még jobban esik, ha egy-egy üzlet, áruház-lánc valamelyike magyar felirattal köszönt. Még akkor is, ha hibákkal van tele. Sajnos kevés van belőlük! Jól esik, ha egy-egy politikus, kormánytag magyar közösségben, találkozókon, nyilvános helyen legalább annyit mond, hogy „ioestet kivanak.” (Ezt is leginkább választási kampányban gyakorolják.) Mindenkinek jól esik, ha saját anyanyelvén megtisztelik. Még a többséginek is, ha magyar templomi eseményen valaki „fülbe fordít” számukra, hogy ők is értsék. Hát még az orvosnál, ahol bajunkat alig tudjuk elnyögni magyarul is, nemhogy románul kifejezni, hogy gyomorégésem van, émelygek, prüszkölök és egész nap fújom az orromat, ingadozik a vérnyomásom.
Persze, ugyanez ránk is vonatkozik: tiszteljük meg a másik kultúráját azzal, hogy közösségi helyeken legalább néhány szó erejéig megszólalunk anyanyelvén.
Merjünk megszólalni magyarul
A nyilvános magyar beszédben két területen nincs bocsánat, nincs kegyelem, tökéletesnek és maximalistának kell lennünk: az egyik a magyar tévé és rádió, ahol nem szólalhat meg olyan, aki romlott nyelvet terjeszt. A másik pedig a szószék: magyarul helyesen nem beszélő lelkészt nem szabadna szószékre engedni.
Bármilyen közösségi vezetőnek, így az egyházban is, fontos, hogy miként beszél. Nincs rettenetesebb, mint amikor rendszeresen romlott nyelvű presbiterrel, gondnokkal, és sajnos esetenként magyar polgármesterrel, lelkipásztorral, pedagógussal, intézményvezetővel találkozunk, beszélgetünk. De legalább ugyanolyan szomorú, ha a médiában politikusaink, parlamenti képviselőink szájából halljuk a rettenetes magyar nyelvet.
Ez a sok igény és elvárás elvben nagyon szép, de a gyakorlat mást mutat. A beszélő, amikor kommunikál, valamit meg akar tudni, valamit el akar intézni, közölni akar. Ehhez a legtöbb esetben legbiztonságosabb utat választja: a többségi nyelv, a készen kapott szókészlet kényelmét. Sőt, nagyon gyakran színmagyar településen is és még a magyar tisztviselővel is úgy beszélünk, hogy a hivatali szavakat, fogalmakat a hivatal nyelvén használjuk: cséréré, szészizáré, timbru fiskál, plikkdoszár, áviz, sőt, szemnatúra. Ki merne egy fontos aláírásra váró irattal a kezében egy hivatalban nyelvileg leckéztetni, nyelvi jogokra hivatkozva érvelni? Az esetek döntő többségében ügyünk látná kárát. Győz a félelem és kényelem: nem vállaljuk!
Mégis azt mondom: merjünk megszólalni magyarul. Megszoktuk, beidegződtek a nyelvhasználati reflexek, de nem tudok elképzelni nagyobb nyelvi árulást, mint azt, ha valaki Nagyszalontán, Margittán, Szilágycsehben, Érmihályfalván vagy Székelyhídon nem anyanyelvén köszönti a hivatalnokot, legalább így: Buna ziua – jónapot! Vagy ha igen, ez lesz belőle: „Csókolom, Iluska, hogy van” és utána már úgy folytatja, hogy „kaptam instiincárét, hogy a faktúrával résztánt maradtam és a gunoj-kosérit sincs inkásszálva …”
Szabad-e, kell-e a többség nyelvén szolgálni?
Az erdélyi magyar történelmi egyházaknak egyik nagy gondja, hogy miként viszonyuljanak azokhoz a magyarokhoz vagy családtagjaikhoz, társaikhoz, akik (már) nem tudnak magyarul. A nagyvárosokban olyan fokú az asszimiláció, hogy a római katolikus egyházközségek nagy része évtizedek óta bevezette a többnyelvű miséket. Szabad-e ilyenformán a szolgálat? Ige nélkül hagyni anyanyelvü(n)ket (már) nem ismerő híveinket? Szabad-e magyar anyanyelvű híveinket azzal sérteni meg, hogy egy másik nyelven kelljen hallgatnia a prédikációt? Ez a kérdés jócskán megosztja a református egyház közvéleményét is. Van, aki azt mondja, hogy szó sem lehet róla. Másik része azt, hogy legalább a nyitott közösségnek szóló alkalmakon, a temetéseken, vegyes anyanyelvű keresztelőkön, esketéseken be kell vezetni a többségi nyelvet is. Ebben a vitában nem kívánok örök igazságokat kimondani, de érdemes elgondolkodni két dolgon. Az egyik az, hogy a tapasztalat szerint fegyelmező, nevelő, rendtartó ereje van annak az ősi gyakorlatnak, hogy a „magyar templomban” (egyelőre) szó sem lehet a magyartól eltérő nyelvről. Aki többségiként ide hozzánk belép, tanulja meg a türelmet és hitvallási-nyelvi rendet. Aki magyar társat választ, és vallása református, legalább annyival tisztelje meg magyar választottját, hogy mutassa meg azzal is, hogy szereti: megtanulja, társa nyelvén elmondja a házassági esküt. Magyarul is elmondja neki Isten és ember előtt, hogy „szeretem”, a konfirmációi kérdésekre is ősei nyelvén ad választ. De tanuljon meg szeretett társa kultúrájáért, nyelvéért elfogadni, csendben lenni is. Ki merem jelenteni, hogy a Bánságot, Máramarost és egyes bihari régiókat leszámítva a Partium nagy részén, a Magyarország határsávjában az egyháznak többségi nyelven megszólalni helyrehozhatatlan bűn. A magyar nyelvvel meg kell tanítani többségi testvéreinket is nyelvi türelemre, a másság elfogadására.
Másrészt tudomásul kell vennünk, hogy adott helyeken és esetekben a másik nyelvén szólás: misszió. Bizony el kell gondolkodnunk azon ¬ bármilyen fájdalmas is ¬, hogy külön istentiszteleten, bibliaórai vagy más foglalkozási formában szóljunk az Igére éhes többséghez, de volt híveinkhez is, a „magyar református egyház” erdélyi anyanyelvét nem értőkhöz.
Gyermekeink keresztneve
Nézegetem a falinaptárainkon megjelenő, sokasodó keresztneveket. Hallgatom az egyházkerületi naptárszerkesztőket, hogy mekkora nyomás nehezedik rájuk. Levelek tucatjait kapják, amelyekben különböző, lehetetlennél lehetetlenebb neveket kérnek feltenni a falinaptárak névnapos jegyzékébe. Ez megér egy külön elemzést: névadásunk „uniós” lett. Mélyen átitatja a külföldi munkavállalás, el-latinizálódott, szappanoperásak lettek gyermekeink: spanyol, brazil, argentin filmekből kölcsönözünk neveket nekik. Engedtük eluralkodni a „vendégmunkás időkből” hazahozott divatot ezen a területen is. Az új névadási hóbort végigsöpört Erdélyen. Ahogyan húsz évvel ezelőtt a lányok döntő többsége a Krisztina, Kinga, Erika, Izabella, Ildikó neveket kapták, a fiúk, Attilák, Hunorok, Balázsok, Dávidok, Robertek lettek. Aztán, ahogy pedagógusok mesélik, az iskolában az osztályok negyede Patrik, Norbert, Franciska, Brigitta, Betti, Henike, Renáta és Ludovika.
Hadd szemléltessem a fentebb mondottakat néhány történettel. Az egyik gyülekezetben kereszteltük a lelkész negyedik gyermekét. A keresztelés rendjén mély megbotránkozást láttam a gyülekezet arcán, amikor a gyermek fejére öntve a vizet, kimondtam a kislány nevét: „Ilona, én téged keresztellek…” „Ilonának hívják? – morajlott a gyülekezet. – Milyen maradi a tiszteletes úr!”
Kérdésekkel indítottuk ezt a mai nyelvutazást. Vigyázol-e arra, hogy szépen, tisztán, gondosan beszélj magyarul? Hogy családod egészének nyelve tiszta legyen. Milyen nyelvre van beállítva, és hogyan szólalsz meg mobiltelefonodon? Milyen nyelvűre állítottad be számítógépedet és közösségi oldaladat? Vannak-e és helyén vannak-e az ékezetek neveden? Vigyázol-e, hogy amikor bejegyzed gyermeked, unokád születését, nevét helyesen, ékezetekkel írják le? Megszólalsz-e minden lehetséges helyzetben magyarul? Fontos-e neked, hogy magyarként a magyarokkal, mindig magyarul beszélj?
Számtalan kérdés, amelyekhez még félszázat hozzá lehet és kell írni. De a lényeg az, hogy rajtad is múlik, hogy a jövőben milyen lesz családod, gyermekeid, közösséged, nemzeted magyar nyelve.
Szabadság (Kolozsvár)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 20-AI SZÁMÁBÓL
MEDEA, ME-dok és Minerva egyesület
Az oktatás kereteinek bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a szerkezetátalakításra helyeztük a hangsúlyt. A tanrend spektrumbővítése együtt járt azzal, hogy a tényfeltáró újságírás alapkövetelményei a gazdasági, a politikai, a kulturális szakosodásban is érvényre jussanak. A doktori képzés beindítása ugyanakkor elősegítette szakmai egyesületünk, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóiratunk elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az elhangzott előadások szövegeinek megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy az egykori államosítással elkobzott vagyonát részben már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így – ha már a Spectator Sajtóház renoválása és rendeltetésének megváltoztatása után nem jutott megfelelő térhez – a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.
A Spectator Sajtóházban elindított szakkönyvtár-építést a Minerva Archívumban folytattuk és folytatjuk. A gazdag lap- és dokumentumfilm-gyűjtemények mellett jelenleg mintegy két és fél ezer média- és kommunikáció-tudományi kiadvánnyal rendelkezünk, itt őrizzük végzőseink szakdolgozatait, amelyek az újabb évfolyamok felkészítését is szolgálják, mind alap-, mind mesteri, mind doktori szinten. A KMKI égisze alatt megjelenő folyóirat eljut a hazai és külföldi média- és kommunikáció-tudományi tanszékekre (Marosvásárhely, Bukarest, Budapest, Pécs, Szeged, Nyíregyháza, Beregszász, Róma, Nápoly, Padova, Helsinki, Jyväskylä), a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba, a budapesti Széchényi Könyvtárba, a budapesti Média- és Kultúratudományi Kutatóközpontba és a Médiakutató szerkesztőségébe, hazai és külföldi újságíró-szervezetekhez.
A frissen alakult intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának megteremtését, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.
Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy az 1918 előtti erdélyi sajtó történetéről éppúgy nincs átfogó szintézisünk, mint a kisebbségi kényszerhelyzetben továbbélő magyar és német sajtó funkcióváltásáról. A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – főiskolai tankönyv szerzői eleve nem vállalkoztak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. De nem várható ez a magyar nyelvismerettel nem rendelkező erdélyi román sajtótörténészektől sem.
Egykori diákjaink ma sajtószakemberek
Eddig tizenhat évfolyamunk végzett, mintegy kétszázan szereztek képesítést az újságírói, szerkesztői, sajtószóvivői, sajtómenedzseri, online-szerkesztői, médiakutatói stb. munkakör betöltéséhez. A romániai magyar sajtó rendszerében aligha van olyan szerkesztőség, ahol a végzettjeink ne lennének jelen. Már jócskán vannak köztük főszerkesztők, főszerkesztő-helyettesek, rovatvezetők, rovatszerkesztők, online-szerkesztők, műsorvezetők, maguknak országos nevet szerzett riporterek, minisztériumi tanácsosok. Sokat elmond az általunk bejárt útról az is, hogy egyik 2002-es végzettünket, Rácz Évát nemrég megválasztották a MÚRE elnökének.
Növekvőben azoknak a száma, akik a szerkesztőségi stb. munka mellett mesterképzőn folytatják médiatudományi tanulmányaikat, illetve doktorálnak. Tanszékünkön olyan disszertációk születtek, mint Kommunikációs stratégiák a tömegtájékoztatás korszakában (Kádár Magor, 2006), Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában (Győrffy Gábor, 2007), Szociálpolitikai változások az írott sajtó tükrében – 1990–2008 (Deme Cecília, 2009), Gazdasági és társadalmi kérdések a romániai magyar sajtóban – 1968–1989 (Demeter Csanád, 2009), Az ifjúság jövője és a globalizáció kihívásai. A magyar fiatalok és a média növekvő szerepe (Gábor Kálmán, 2009), Az új kommunikációs eszközök társadalmi hatásának képzete a magyar sajtóban a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején (Zsugán-Gedeon Hidber Gyula, 2009), A történész és levéltáros Kelemen Lajos publicisztikai tevékenysége (Sas Péter, 2010), Az irodalmi paródia és a parodisztikus beszédmódok helye az 1945 utáni erdélyi magyar sajtóban (Zólya Andrea Csilla, 2010), A romániai magyar politikai kommunikáció nyelvhasználatának változása 1989–2004 között (Kozma Csaba, 2011), A rádiós szövegalkotás és szövegmondás összefüggései. Nyelvhasználati jelenségek a regionális közszolgálati rádióban (László Edit-Zsuzsanna, 2011), A tudományos-fantasztikus filmantológiák elemzése a modern látványtechnika és a filmnarratíva szemszögéből (Tárkányi János, 2013), A harmadik Korunk első évtizedének szerkesztési koncepciói a közéleti témák tükrében. Egy szellemi műhely rendszerváltó tíz éve (Botházi Mária, 2013), A vezérkultusz a cseausiszta diktatúrában. Nicolae Ceauşescu személyi kultuszának tipológiája 1965–1989 (Máté Erzsébet, 2013), Az interaktív digitális multimédiák posztmodern robbanása. Virtuális referenciák és numerikus fikciók a posztmodern kor videojátékaiban (Péter Árpád, 2013), Mesehős-reprezentációk az elemi iskolás gyerekek hétköznapi életében (Kassay Réka, 2013).
Munkánk során a továbbiakban is szeretnénk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

A 65 éves magyar nyelvű gyógyszerészképzést ünnepelték
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának A magyar tudomány napja Erdélyben címmel szervezett rendezvényét a szám szerint "nyugdíjkorhatárt" elért, de a valóságban folyton megújuló marosvásárhelyi magyar gyógyszerészképzés története és mai helyzete bemutatásának szentelték. A Deus Providebit Ház nagytermét pénteken este az egyetem volt és jelenlegi tanárai, alkalmazottai, az idősebb és fiatalabb gyógyszerészek, egyetemi hallgatók töltötték meg.
A jelenlevőket dr. Egyed Zs. Imre professzor, a szakosztály elnöke és az alelnök, Dr. Sipos Emese docens valamint Banga Orsolya ötödéves gyógyszerészhallgató köszöntötte.
Az erdélyi magyar gyógyszerészképzés múltjára (az önálló marosvásárhelyi gyógyszerészeti kar megalakulásáig és azon túl is) dr. Péter H. Mária, a MOGYE nyugalmazott oktatója tekintett vissza, aki tanulmányokban és könyvben is megörökítette az oktatás és a patikák történetét. Megemlékezett az 1948. évi indulásról, az alapító tanárokról s azokról a kiváló professzorokról, akik iskolát teremtve alapozták meg az egyetem hírnevét, s akikre büszkén és hálásan tekintettek, tekintenek vissza a későbbi nemzedékek. A tanszékek, tantárgyak, oktatók felsorolásakor megemlékezett azokról is, akik laboránsi vagy egyéb beosztásban segítették a tanszemélyzet és a hallgatók munkáját. Szegedi tapasztalatai alapján Péter H. Mária tanárnő javaslatot tett, hogy az orvosi kar megalakulásának 70. évfordulójára készülve létre kellene hozni egy egyetemi történelmi bizottságot, amely összegyűjti és feldolgozza a karok történetével kapcsolatos dokumentumokat. Ami azért is fontos, mert a gyógyszerésztörténelem ma már választható tantárgyként sem szerepel az órarendben.
Előadásában megemlítette azokat a munkákat, amelyek az orvos- és gyógyszerészképzés történetét örökítették meg. Ezek között a legfrissebbet (Azok a szép diákévek) a szerző, dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár mutatta be 65 év a gyógyszerészgenerációk emlékezetében című előadásában. A könyvben a hivatalos adatokon, a magyar nyelvű kar alapítására vonatkozó dokumentumokon túl 58 nemzedék élményeiből bontakozik ki a kar története. Beszámoló hangzott el a kart vezető dékánokról, a felvételi vizsga változásáról, a gyógyszerészképzés megszüntetésének sötét éveiről (1986–89 között), az 1960-ig magyar tannyelvű oktatás kétnyelvűvé tételéről, a tantárgyakról, a szakmai gyakorlatról, a vizsgarendszerről, a hallgatók tudományos tevékenységéről, a hallgatói életről, amelyet éveken át a politikai elvárások árnyékoltak be, a hazafias közmunkáról, a kényszer meghatározta, majd a szabaddá váló művelődési és a sportéletről is. Míg 1963-ban 14 gyógyszerész végzett Marosvásárhelyen, 2012-ben 111-en tették le a gyógyszerészi esküt. A kicsengetési kártyákon szerepelő 2452 végzett között azonban csak 323 férfi van – derült ki az előadó számításaiból.
A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha azt a tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet – idézte Jókai Annát Dr. Sipos Emese docens, a kar jelenlegi dékánhelyettese, aki a marosvásárhelyi gyógyszerészképzés új időszakáról számolt be. Előadásában elhangzott, hogy 2000-ig állt magyar dékán a kar élén, azt követően csak a helyettesek kerülnek ki a magyar oktatók köréből. Beszámolt az 1990-ben újraindult kar felépítéséről, a tanszékekről és az oktatókról. Ebben az időszakban az új, elsősorban orvosi jellegű tárgyakkal, a marketing és a számítógépes gyógyszertári nyilvántartás oktatásával bővült a tanterv. Miközben a hallgatók száma szinte a tízszeresére szaporodott, képzésüket közel 40 tanár látja el, ezért nagy szükség van az utánpótlásra – hangsúlyozta Sipos tanárnő, majd köszönetet mondott annak a három nyugalmazott professzornak, akik a doktorátusi képzést biztosítják.
Bár a laboratóriumok többségének a felszereltsége nem sokat változott, a Richter Gedeon gyógyszergyárral közösen létrehozott bioekvivalencia-labor nagy segítséget jelent a kutatómunkában. Több országos jelentőségű tudományos rendezvény szervezésében vett részt az egyetem, a hallgatók külföldi részképzése is lehetővé vált, s 2013-ban indult az első és egyetlen magyar nyelvű mesterképzés (orvosi biotechnológiából). Bár ígéretesnek látszott a 2011-es oktatási törvény, a látható változásokban csak reménykedik a kar tanszemélyzete és a hallgatók – tette hozzá.
Az 1990-es újjászületés hallgatói szemmel való bemutatásra Horváth Géza szászrégeni gyógyszertárvezető vállalkozott, aki kiemelte az újraalapításban részt vevő tanárok szerepét, s az 1990–2000 között megélénkülő diákszövetségi élet katalizátorként ható erejét. Ennek részét képezték a tudományos diákköri konferenciák, amelyek a világhírű meghívottak példája mellett a hallgatók önbizalmának a megerősítésében játszottak fontos szerepet. Beszélt a gólyabálok feszültségoldó hangulatáról s az 1998-ban létrejött gyógyszerészklub szerepéről.
"Tanuljatok logikusan és nem jegyközpontúan, nem elég gyógyszerészként empatikusnak lenni, tudni kell a szakmát, és nagyon fontos a jó időbeosztás" – idézünk néhányat a mai hallgatóknak a saját tapasztalatai alapján megfogalmazott tanácsokból.
Fontosnak tartjuk az egyetem alapításáról szóló dokumentumokat, megbecsüljük elődeinket, s próbáljuk továbbvinni azt, amit elkezdtek – köszöntötte a jelenlevőket dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes, aki Sipos Emese tanárnővel és Banga Orsolya ötödéves hallgatóval együtt oklevéllel és virággal köszöntötte a jelen levő nyugalmazott oktatókat. Megható szép pillanatai voltak ezek a többórás ünnepségnek, ahol rengeteg név és cím hangzott el, amit egy tudósítás keretében lehetetlen felsorolni, de ezek az adatok a marosvásárhelyi magyar nyelvű gyógyszerészképzésről szóló tanulmányokban, könyvekben megtalálhatók.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

A református egyház bepereli a marosvásárhelyi városházát
Három éve százezer euróval tartozik a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal az Erdélyi Református Egyházkerületnek egy száz négyzetméteres „erőszakkal elkért” területért. De nem ez az egyetlen tartozása, hiszen a Bolyai Farkas Gimnáziumnak otthont adó kollégiumi épületért sem fizeti a bérleti díjat, mi több, arra sem mutat hajlandóságot, hogy az egyházzal közösen uniós pénzekre pályázzon a tanintézet felújítása érdekében.
A saroképületet két méterrel kellett bennebb vinni a városháza követelése miatt.
A marosvásárhelyi Kálvin Otthon pénteki átadásán Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke bejelentette: hamarosan beperelik a városházát, így próbálva behajtani egy 2010-es adósságot.
Két méter széles földsávért tartoznak
A Székelyhon kérdésére a püspök elmondta, a volt Jókai (jelenleg Mihai Eminescu) utcában vásároltak meg egy ingatlant, amelyet az állam szolgáltatott vissza a tulajdonosnak. Oda terveztették meg az öregotthonnak és nyugdíjas lelkészeknek fenntartott lakrészeknek helyet adó épületegyüttest. A városháza az előzetes építkezési engedély kibocsátásakor nem, csak a végleges építkezési engedély igénylésekor jelezte, hogy szüksége van egy területrészre a Marasti utcával való kanyar kiszélesítése érdekében. „Az ingatlan, amelynek helyére mi a Kálvin komplexumot terveztettük, évekig állami tulajdonban volt, nem értem, hogy miért nem intézkedtek akkor. Nekünk nagy anyagi erőfeszítésbe került a városháza által igényelt 103 négyzetméteres területet átadni, mivel teljesen át kellett terveztetni az épületegyüttest, a falakat két méterrel be kellett vitetnünk. 2010-ben azt mondták, hogy a végleges építkezési engedélyt csakis így kaphatjuk meg, így más választásunk nem volt. Szerződést kötöttünk, amelyben a városháza vállalta, hogy az átadott területért kártérítést fizet, majdnem 100 ezer eurót. Ezt az összeget 2010 végéig kellett volna kifizesse, de még ma sem tette meg. Azt hiszem, senki nem vádolhat minket türelmetlenséggel, hogyha ma azt mondjuk: nem tudunk tovább várni és bepereljük a városházát, követelve a szerződésben foglalt összeg kifizetését” – nyilatkozta Kató Béla.
A városháza sajtófelelőse, Aurel Trif megkeresésünkre szűkszavúan csak annyit válaszolt: ha valóban tartoznak, a szerződés pedig érvényes, és hiteles, akkor biztos ki fogják fizetni a benne szereplő összeget.
A közös pályázást sem támogatják kellőképpen
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal nemcsak a fent említett összeggel tartozik az Erdélyi Református Egyházkerületnek, hanem a Bolyai Farkas Gimnázium által elfoglalt épület bérleti díjával is. Kató Béla elmondta, nem elég, hogy a városháza évek óta nem fizet rendszeresen, jelenleg is évekkel el van maradva, az épület felújítási tervének megvalósítását sem támogatja. „A vonatkozó törvények azt írják elő, hogy az egyházak kötelesek a polgármesteri hivatalokkal közösen pályázni a felújításra szükséges pénzösszegekre. Míg Sepsiszentgyörgyön és Nagyenyeden ezt meg tudtuk tenni, és uniós pénzalapokból újítottuk fel a kollégiumokat, Marosvásárhelyen nem találtunk partnerre. Egyedül készítettük el a pályázathoz szükséges előtanulmányt, ami 200 ezer euróba került, hogy esélyünk legyen 2014-ben uniós pénzalapokat lehívni a kollégium épületének teljes felújítására. Reméljük, hogy a városvezető hajlandó lesz legalább aláírni a közös pályázatot – hangoztatta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Velünk élő tudomány
Kolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be.
A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor.
Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus.
Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést.
A rendezvény előadásai
Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze.
A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló.
A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése.
Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától.
„A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését.
Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában.
Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek.
Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges.
Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat.
A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is.
A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele.
Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk?
Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk.
1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.”
Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi.
A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át
Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként.
A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Évértékelő Bognár Levente RMDSZ elnök-alpolgármesterrel
Kulturális autonómia nélkül is biztosítani az alapokat
Bognár Levente aradi alpolgármesterrel, az RMDSZ megyei szervezetének elnökével a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket latolgatjuk.
– Elnök úr, kettős tisztségében hogyan tudná dióhéjban értékelni a 2013. évet?
– Tekintve, hogy mindkét tisztségemet elsősorban a magyarság szolgálatában gyakorlom, az érdekvédelmi oldallal kezdeném. Ha a mögöttünk lévő nem is volt választási kampányokkal megtűzdelt időszak, aktív éve volt az RMDSZ megyei szervezetének. Országos szinten ugyanis kongresszus, megyei szinten tisztújító küldöttgyűlés zajlott le 2013-ban. A jelzett események mindenképp felerősítették a szervezeti tevékenységet, hiszen a kongresszuson az Arad megyei küldöttek is részt vettek, tevékenyen bekapcsolódtak az országos vonatkozású határozatok meghozatalába. Ezek között kiemelt helyet foglalnak el az olyan alkotmánymódosításoknak a kidolgozása, amelyek kellő alapul szolgálnának az 1918-i Gyulafehérvári Kiáltványban rögzített ígéretek mai napig sem megvalósult betartásához. Ugyanakkor a fejlesztési régiók kialakítását is olyan irányban képzeljük el, ahol tiszteletben tartják az illető térségek lakosságának identitását, az illető közösségek hagyományait, az értékeit is tekintetbe veszik. Régóta beszélünk az autonómia szükségességéről, aminek a megvalósítása különböző módon történhet. Míg a Székelyföldön a területi autonómia szükséges, nálunk, a szórványban, a kulturális autonómia lenne az az önrendelkezési forma, ami hosszú távon is biztosíthatná a magyarság megmaradását. E kérdések mind elhangzottak, mivel azonban idén EP választásokat szerveznek, kiemelt feladatnak számít az ottani képviseletünk biztosítása, megerősítése.
– Tehát az RMDSZ országos szervezete nyíltan felvállalja a romániai magyarság autonómia-törekvéseinek a képviseletét, januárban elkészül az erre vonatkozó törvénytervezet is?
– Eddig is voltak ezekkel a kérdésekkel foglalkozó törvénytervezeteink. Amint mondtam, nekünk, a szórványban élő magyaroknak a kulturális autonómiaforma a legmegfelelőbb, de támogatjuk székelyföldi nemzettársainknak a területi autonómiára vonatkozó törekvéseit is. De térjünk a saját vizeinkre, azaz Arad megyére, ahol az elmúlt évben is megpróbáltuk megtalálni az identitásunk megőrzéséhez szükséges eszközöket. Értem ezen az oktatási rendszerünk támogatását, amiben fontos szerep vár az új oktatási szakbizottságtól várt megyei oktatási stratégiára. Ezzel párhuzamosan támogattuk kulturális rendezvényeink megszervezését, aminek a módja szinte településenként változik, ugyanis más helyzetben van a kisiratosi vagy a simonyifalvi magyarság, mint a szórványban lévő. A támogatások jóvoltából igen sikeres magyar rendezvényeket, falunapokat szerveztek, amelyek nagyban hozzájárultak az identitás-tudat megtartásához, a megerősödéséhez. Ugyanakkor a magyar civilszervezetekkel is sikerült jó együttműködést folytatni, közös rendezvényeket szerveztünk velük. Gondolok itt elsősorban az Aradi Magyar Napokra. A magyar történelmi egyházakkal való együttműködésre is nagy hangsúlyt fektettünk. Vidéken és a megyeközpontban, ahol tudtunk, támogatást biztosítottunk számukra a megyei önkormányzat által, az ott dolgozó tisztségviselőink közvetítésével. Mindez a megye, de a megyeközpont tanácsában is csak úgy volt lehetséges, ha a román pártok képviselőivel eredményesen együttműködtünk. Fontos dolog volt támogatást szerezni a megyében működő polgármestereink által irányított településeknek, illetve az aradi magyar érdekeltségű intézményeknek. Történt ez mindannak dacára, hogy kormányszintről nagyon kevés támogatás érkezett, de megyei szinten megtaláltuk a szükséges pénzforrásokat. Aradi szinten számunkra fontos volt a kerékpárutaknak a kiépítése, ahhoz már készülnek a tervek, ami pozitív elmozdulásnak számít. A megmaradáshoz ugyanis feltétlenül szükséges a jólét, az anyagi biztonság bizonyos formáinak a biztosítása is.
– Ennek kapcsán adódik a kérdés: mi a véleménye arról, hogy az RMDSZ kormányzati szereplése idején támogatásban részesült községek magyar polgármestereit most zaklatják a hatóságok?
– Amint annak idején is elmondtuk, a jelzett támogatásokat a polgármestereink nem a zsebükbe tették, hanem a közösség érdekében infrastruktúra-fejlesztésekre fordították. Az akkori kabinet bukása után hatalomra került kormány által kezdeményezett hajtóvadászatot minden szinten szóvá tettük, ez ügyben állandó kapcsolatot tartunk az országos elnökséggel és az érintett polgármesterekkel. Azt szeretnénk, ha a zaklatások minél kevésbé viselnék meg a tisztségviselőinket, akik a közösségeik érdekében költötték el a kormánytól törvényesen kapott összegeket. További negatív megnyilvánulás, hogy az Új Jobboldal egyre szélsőségesebb hangnemet üt meg, amit ugyancsak jeleztünk minden szinten. A polgármesterrel is közöltük, hogy az efféle hangnemet nem tudjuk elfogadni, mert mindazzal együtt, hogy a Megbékélési Park jóvoltából Arad szimbólumot képez, egyesek ezt a hangulatot megpróbálják beszennyezni, megmérgezni. Éppen ezért a Megbékélési parknak olyan, európai szinten kidolgozott státust kell biztosítani, ami a kölcsönös megbecsülést és tiszteletet mozdítja elő.
– Az RMDSZ-képviselők kezdeményezték-e Arad Önkormányzatában egy olyan státusnak a kidolgozását, ami meggátolná, hogy valamikor a jövőben megszülethető tanácsi határozattal eltávolíthassák a Szabadság-szobrot?
– E kérdést Winkler Gyula EP-képviselővel már megvitattam, a következő hetekben kiemelt hangsúlyt kap, amikor megpróbálunk a francia–német megbékélés mintájára kidolgozni egy olyan státust, ami a Salzbrückenben évtizedek óta zavartalanul működő megbékélési park mintájára születne. Erről Surján László ittjártakor, tavaly nyáron beszéltünk a polgármesterrel, de a városi jegyzővel is tárgyaltunk, aki szerint ehhez, meglehet, nem elég a helyi döntés. Mivel annak idején kormányközi megegyezés jóvoltából lehetett visszaállítani a szobrot, a Megbékélési Park hosszú távú működésének a biztosítását is kormányszintre kell emelni. Mivel annak idején a két kormány többször leült egymással tanácskozni, mi javasoltuk, hogy Aradon is szervezzenek kormányközi találkozót, mint Gyulán történt. Tehát Arad is lehetne egy szimbolikus hely, éppen ezért bízom abban, hogy megtaláljuk azt a jogi megoldást, ami a Parknak nem csak helyi, de nemzetközileg is védett szimbólum státust biztosítana.
– Ezzel gyakorlatilag át is tértünk az idei tervekre.
– Valóban, mert a Megbékélési Park létrehozásakor 1,4 millió lej költségvetési keretet biztosítottak a továbbfejlesztésére, csakhogy az elmúlt évben a környezet további építését az igényelt területekkel kapcsolatban felmerült jogi akadályok gátolták. A terület egy része ugyanis a tanfelügyelőségé, de a színház asztalosműhelye is ott található, nem beszélve arról a romos lakóépületről, ami nem a város tulajdonát képezi. Tehát mindamellett, hogy az anyagiak biztosítottak, a fejlesztések nem indulhattak be. Ha a jogi akadályok megszűnnek, reményeink szerint tovább építhetjük a Megbékélési Parkot, amit még inkább méltóvá kívánunk tenni a hely szelleméhez.
Még egy téma erejéig visszatérnék az elmúlt évre, amikor sikerült komoly javítási, felújítási munkálatokat véghez vinni a Csiky Gergely Főgimnázium régi épületén, amit a 90 éve dacára megpróbálunk minél korszerűbbé alakítani. Örömmel tölt el, hogy a Kincskereső Óvoda épületének a korszerűsítési, bővítési munkálatait is sikerült befejeznünk, de az aradi magyar közművelődési élet számára is sikerült pénzforrásokat szerezni. A 100. születésnapját ünnepelt Kultúrpalotával kapcsolatos programok méltó támogatást kaptak: kétnyelvű könyvet adtunk ki, illetve elhelyeztük az épületen Szántay Lajos emléktábláját. Salacz Gyula néhai polgármesternek Arad fejlődéséhez történt hozzájárulását is kétnyelvű kötetben kívántuk ismertté tenni a többségi lakosság körében. Egyben azt is megismerhették, hogy az aradi magyar közösség mivel járult hozzá a város örökségéhez, amire mindenképp büszkék lehetünk.
– Azt külföldön is sikerült terjeszteni?
– Hogyne, hiszen köztudott, hogy Salacz Gyula, gyulai születésű, ezért ott is felavattuk az emléktábláját, de a testvértelepülésekkel folyamatosan ápoljuk kapcsolatainkat. Ennek jóvoltából a pécsi színház rendszeresen előadásokat tart Aradon, de támogatással, minden március 15-én a Békéscsabai Jókai Színház is Aradon vendégszerepel. Ha nincs is kulturális autonómia, az Arad megyei magyarság megmaradása szempontjából fontos alapokat a továbbiakban is, mindenképp biztosítani szeretnénk.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Százezer magyart várnak a Székely Szabadság Napjára
Legyünk legalább százezren Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján! – ezzel a felhívással fordul mindenkihez a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).
„Az elmúlt évben a Székely Szabadság Napján több mint harmincezren emlékeztünk meg a székely vértanúk áldozatáról, akik a nemzeti önrendelkezésért adták életüket. Az elmúlt évben nyilvánvalóvá tettük, hogy a ma élő székelyek számára ez a nap nemcsak a közös emlékezés napja, de az összetartozásé is. A tudatos, közös fellépésé a nemzeti önrendelkezés jegyében” – áll az SZNT szerkesztőségünkbe is eljuttatott közleményében.
Az SZNT elnöke, Izsák Balázs által aláírt dokumentumban ismételten arra hívják Székelyföld, elsősorban Marosvásárhely lakóit, vegyenek részt minél nagyobb számban ebben az évben is március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten 17 órai kezdettel megtartandó rendezvényen. „Idén is mondhassuk el újra: »A marosvásárhelyi emlékoszlop a hajdani Postaréten nemzedékek emlékezetében rögzült, Jókai Mór szavaival élve – mint a törvényes, szabad és független, nemzeti állás« jelképe. A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld területi autonómiáját tűzte ki célként, és a huszonegyedik századi Európa nyelvén ez éppen a törvényes, szabad és független, nemzeti jogállást jelenti. tegyük együtt ezt a hat szót, Jókai Mór szavait a székely autonómiaküzdelem jelmondatává!” – áll a felhívásban.
A közleményben Izsák Balázs ismételten felkéri az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőit és gyülekezeteit, a magyar pártokat és szervezeteket, hogy vegyenek részt a közös megemlékezésen, az előkészítő mozgósításban, „hogy példaértékű összefogással sorakozhasson fel a székelység, de egész Erdély magyar közössége a székely autonómia, a nemzeti önrendelkezés zászlaja alá.”
Végül emlékeztetik a nagyvilág magyar közösségeit is, hogy a közel egy éve benyújtott petícióra, amelyet több mint negyvenezer aláíró látott el kézjegyével, Románia kormánya nem válaszolt. „Szükség van arra, hogy ismételten felhívjuk a világ közvéleményének figyelmét a romániai súlyos demokráciadeficitre” – zárul az SZNT közleménye.
Székelyhon.ro,

Változatosság a BMC értékfelmérő kiállításán
Műfaji és stiláris tekintetben is a változatosság jellemzi a Barabás Miklós Céh (BMC) hagyományos, évi értékfelmérő és -felmutató kiállítását, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében.
A tárlaton a 100. életévébe lépett Cs. Erdős Tibortól a huszonéves Máthé Lászlóig és nemzedéktársaiig terjedően követhetjük nyomon Kolozs megyei művészeink teljesítményét – hangsúlyozta méltatásában Németh Júlia műkritikus, a BMC alelnöke, a teremben látható festmények, szobrok, grafikák, kerámia- és textilmunkák, művészi üvegtárgyak, művészfotók szemügyre vételére buzdítva az egybegyűlteket. A közönséget Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, majd Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, Kolozsi Tibor szobrász, a BMC elnöke és Starmüller Géza festő, a tárlat rendezője szólt néhány szót. Az érdeklődők munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthetik meg az alkotásokat a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár),