Újabb együttműködés a Sapientián
Heti rendszerességgel készít műsort az Erdélyi Magyar Televízió a Sapientia EMTE kolozsvári, Tordai úti stúdiótermében.
Cserében az egyetem filmművészet, fotóművészet és média szakos hallgatói szakmai gyakorlatukat az ETV-nél végezhetik, az egyetem oktatói pedig szakértőként szólalhatnak meg a televízió különböző tematikus műsoraiban. Az erről szóló együttműködési megállapodást hétfőn írta alá Kolozsváron dr. Tonk Márton, a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának dékánja és Nagy Zsolt, az Erdélyi Magyar Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke.
Nagy Zsolt az alkalomból megszervezett sajtótájékoztatón elmondta: olyan együttműködést szentesítettek szerződéssel, amely a gyakorlatban már régóta működik. Tonk Márton megerősítette, hogy az ETV már egy éve használja a Sapienta infrastruktúráját, például olyan műsor is készült, amelynek stábja 2–3 embert leszámítva az egyetem diákjaiból került ki. A Sapientia új, Tordai úti épületében található stúdióterem november közepétől lesz üzemképes, addig felszerelik a reflektorokat, év végéig pedig a teljes műszaki berendezést korszerűsítik, noha már most HD technikával dolgoznak.
Tonk Márton arról is beszámolt, hogy tovább fejlesztik a mesterképzőket, így jövőre a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel közösen filmszakos mesterképzőt indítanak, az ezt szentesítő megállapodást a közeljövőben írják alá. Ez lesz a Sapientia EMTE nyolcadik mesterképzője, a felsőoktatási intézmény eddig már hét mesterképzőt indított más egyetemekkel közreműködve. A kolozsvári kar dékánja ugyanakkor bejelentette, hogy október 24–26. között rangos nemzetközi tudományos konferenciának ad otthon az egyetem. A Nemzetközi Intermedialitás Kutatás Társaság (International Society for Intermedial Studies) ugyanis a kincses városban szervezi meg a digitális kor média- és művészetközi jelenségeit elemző konferenciáját. A háromnapos eseményre öt kontinens 22 országából érkeznek résztvevők. A legnevesebb előadónak a Los Angeles-ből érkező Henry Jenkins számít.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Magyar-román kulturális szótár
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán mutatták be a Magyar- román kulturális szótárt (Dicţionar cultural maghiar- român), melyet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége adott ki. Szerkesztői Benő Attila és Péntek János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatói.
A kötet a magyar kultúra, főleg a romániai magyar kultúra legreprezentatívabb értékeit mutatja be.
Magdó János főkonzul, felvezető beszédében, nagyon jó kezdeményezésnek nevezte a kulturális szótár megjelentetését, mert hozzájárul egymás értékeinek kölcsönös megismeréséhez. Neves személyiségekről intézményeket neveztek el. Azonban a többségi társadalom nem sokat tud róluk. Hasonlóképpen nem ismeri a tudományos és művészeti alkotások szerzőit sem. A kulturális szótár jelentős eszközt jelent a magyar közösség értékeinek bemutatására.
Kötő József hivatkozik Konrád György egyik tanulmányára, melyben megfogalmazta azt a gondolatot, két közösség egymásra találásának egyik legalkalmasabb eszköze a kultúra. A kötetben 358 szócikk jelenik meg, 260 személyiségre vonatkozó adatok olvashatóak. A két közösség szellemi értékeinek a kölcsönös megismerése a versenyképesség növeléséhez járul hozzá. Szerinte ebben az interkulturális térben fontos értékek: a tolerancia és az empátia. Felhívta a figyelmet, hogy ismerni kell olyan neves személyiségek által létrehozott szellemi értékeket, melyek az egyetemes kultúra részévé váltak. Példaként említette, többek közt, Bolyai János (nem-euklideszi geometria megalkotója) nevét. Gróf Mikó Imre olyan alapítványt hozott létre, melyet a közösség mai is használ. Janovics Jenőt a magyar filmgyártás megteremtőjeként tartják számon.
A könyv olyan mozgást indíthat el a civil társadalomban, mely a kölcsönös megismerés alapját erősíti.
Lucian Năstase, a BBTE tanára pozitíven értékelte a könyvet, mely gazdag tartalommal rendelkezik. Gyakran előfordul, vannak olyan magyar kifejezések, melyeknek nincs megfelelőjük a román nyelvben. Említette a borvíz fogalmát, amelyet a román nyelvben is használják. 1980-ig nem használták az „apă minerală” kifejezést.
Benő Attila elmondta, hogy a kulturális szótár enciklopédikus jellege következtében különbözik a többi szótártól. Nem a szókincsre helyezi a hangsúlyt, hanem a kulturális élet, az intézmények megismertetésére egy másik közösség olvasóival. A modern technika eredményeit felhasználva, hamarosan az Interneten is olvasható lesz a kulturális szótár.
Péntek János professzor a könyv megírásának indítékairól beszélt. Bemutatta a kötet tartalmi elemeit:
A szótár használati útmutatója. Hogyan olvassák a magyar nyelven írott szavakat? Szócikkek (a magyar nyelv betűrendjének megfelelően). Tárgy és névmutatók.
A Magyar-román kulturális szótárról
A 2009-ben kiadott Román- magyar kulturális szótár a magyar anyanyelvűek számára mutatja be a román kultúra főbb érékeit. A 2013-ban szerkesztett, bemutatott kulturális szótár a román közösséghez szól. Olyan egyénekhez szól, akik nem vagy kevésbé ismerik a magyar nyelvet, és meg akarják ismerni a magyar kultúra értékeit.
A kulturális szótár kollektív munka eredménye. A szerzők különböző szakterületeken dolgozó személyiségek: művészettörténet (Weisz Attila), magyar színháztörténet (Kötő József), magyar irodalomtörténet (Bartha Katalin Ágnes, Karácsony Zsolt), nyelvészet (Németh Boglárka, Máthé Dénes), kulturális hatások (Sárosi-Márdírosz Krisztina).
A könyv borítólapja Ördög-Gyárfás Ágota munkája.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Romániai magyar kultúra: intézmények és stratégiák
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Hiánypótló kötet Janovics Jenőről, Kolozsvár jeles személyiségéről
Egy minden új iránt nyitott rendkívüli egyéniségről, sokoldalú művészről, színházépítő és – fenntartó személyiségről, a kolozsvári filmgyártás megteremtőjéről, Janovics Jenőről jelent meg háromnyelvű – magyar, román, angol – kiadvány, amelynek bemutatóját a héten tartották meg Kolozsváron, az Egyetem utcai TIFF-házban. Zakariás Erzsébet Janovics – az erdélyi Hollywood megteremtője című kötete a bukaresti Tracus Arte Kiadó gondozásában jelent meg, szerkesztője és ötletgazdája Andreea Iacob rendező, a SHIFT Egyesület elnöke. Szabadság (Kolozsvár)

Vetítővászonba öltözött Kolozsvár
Megértéssel, humorral és nyitottsággal nézzék a Kolozsváron immár tizenharmadik alkalommal megszervezett Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) felvonultatott valamennyi filmet, úgy, ahogyan Philomena, a rendezvény hivatalos nyitófilmjének főhőse vágott neki élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjának – erre kérte a nézőket Mihai Chirilov, a TIFF művészeti igazgatója a fesztivál péntek esti nyitógáláján.
Az eső miatt ezúttal nem a Főtéren, hanem rövid időeltéréssel két helyszínen – a Diákművelődési Házban és a Florin Piersic-moziban – tartott megnyitó résztvevői azon kevés szerencsések közé tartoztak, akik hazai filmszínházban tekinthették meg Stephen Frears idén a legjobb film kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotását.
Chirilov elmondása szerint ugyanis a Philomenát Romániában nem forgalmazzák, így aki nem szeretne lemaradni egy igazán megható, egyszerre nevettető, megindító és dühítő történetről, az pénteken, június 6-án 14 órától a Diákművelődési Házban nézheti meg a filmet a TIFF keretében.
Stephen Frears igaz történeten alapuló alkotásának címszereplője, Philomena (Judi Dench) a tipikus vidéki idős szomszédnéni: a világban meglehetősen tájékozatlan, a vicceket meg nem értő, folyamatosan beszélő, viszont végtelenül kedves, céldutatos és megértő figura, aki igaz emberségről tesz tanúságot a megbocsájtáson és megváltoztathatatlan események elfogadásán keresztül.
Megbocsátani azt, amit nem lehet felejteni
A film valós alapszituációból indul ki: az ötvenes évek Írországában járunk, ahol a házasságon kívül teherbe esett lányokat apácazárdába küldik. Az orvos és bába nélkül lebonyolított szülésekbe bele nem haló lányok naponta egy órát láthatják gyermeküket, egészen addig, amíg a katolikus egyház gyakorlatilag eladja a kicsiket jellemzően amerikai örökbefogadóknak.
A valós figurát alakító, időközben családot alapító Philomena 50 évig tartja titokban történetét, egy napon azonban lánya buzdítására úgy dönt: megkeresi fél évszázada nem látott fiát. A címszereplőt nem a családegyesítés szándéka hajtja, nem is az elvesztegetett évek visszaszerzésének lehetetlen óhaja, mindössze azt szeretné tudni, hogy Anthony gondolt-e valaha egykori hazájára, de főként tőle igazságtalanul elszakított anyjára.
Philomenát a BBC-tudósítói állásából frissen elbocsátott újságíró, Martin Sixsmith (Steve Coogan) segíti, aki eleinte kattintást, illetve olvasókat hozó sztorit lát a történetben, a két főszereplő között kialakuló szoros kapcsolat nyomán azonban végül azt is felajánlja, hogy mégsem hozza nyilvánosságra az „ördögi apácákról” szóló történetet.
A teljesen különböző karakterek egymás mellé állítása rendszeresen a humor forrása a tragikus történet ellenére: a mélyen vallásos, a szörnyű eseményekre is választ találó vidéki asszony és a pragmatikus, folyamatosan megválaszolhatatlan kérdéseket feltevő, a történtekbe belenyugodni nem tudó újságíró mintha időnként elbeszélne egymás mellett, mégis olyan mély kapcsolat alakul ki közöttük, ami túlmutat azon, ami eredetileg összehozta őket.
Stephen Frears úgy építette fel a karaktereket és a köztük lévő köteléket, hogy közben egy pillanatig sem túlzott, történetüket nem öntötte nyakon egy vödörnyi giccsel. Amint Mihai Chirilov a vetítés előtt megjegyezte: talán ez az első alkalom a TIFF tizenhárom éves történetében, hogy a fesztivált szivszorítóan megható filmmel indítják. „Remélem, mindenki hozott magával zsebkendőt” – szólt az igazgatói felszólítás.
„Mindenki a babonák betegségében szenved”
A nyitógálán egyébként a szervezők mintha a korábbi évekhez képest is jobban kitettek volna magukért: a fehér öltönybe bújt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató vezényletével zajlott eseményen a szokásos köszöntések és a „hogyan zajlott a tavalyi TIFF”, illetve „hogyan készültünk az ideire” klipek mellet számos érdekesség várta a nézőket.
„A tizenharmadik kiadáshoz érkeztünk, és mindenki a babonák betegségében szenved” – kezdte Giurgiu, majd rögtön be is mutatott egy TIFF-beharangozó videót, amelynek főszereplője stílusosan egy fekete macska. Az igazgató emlékeztetett: az idei legfőbb változás az új helyszínek – a Sapientia EMTE épülete, a Győzelem mozival egy épületben található katonai központ, és a román állami filmforgalmazó (RADEF) egykori filmraktára – jelenléte, valamint a város két bevásárlóközpontjában található multiplex mozikkal való szakítás.
„A katonai központ, Kolozsvár egyik gyöngyszemének beüzemelése az egyik legnagyobb meglepetés mindenki számára, bár egy ismerősöm megjegyezte, ódzkodik attól, hogy oda menjen, inkább más helyszínekre váltott jegyet. Senkinek nincs oka aggodalmaskodni, az épületben régen patinás mozi működött, mindenképpen érdemes oda ellátogatni” – fejtette ki Giurgiu, majd képekkel is igazolta: a védelmi minisztérium által rendelkezésükre bocsátott épületben valóban moziterem van.
Mentsük meg együtt a mozit!
A megnyitó egy másik fontos momentuma a néhány hete elindított Mentsük meg a mozit! kampány beharangozója volt, amelynek egyik fontos projektje a már említett egykori kolozsvári filmraktár felújítása. „Nem hiszem, hogy utópia lenne: az épületben néhány éven belül kulturális központot, illetve filmmúzeumot alakítanánk ki. Nem hagyhatjuk elveszni a filmraktárat egy olyan városban, amely a huszadik század elején Janovics Jenőnek köszönhetően filmközponttá vált. Az épület ma egy koszfészek, a fertőtlenítéshez és a felújításhoz hétezer euróra lenne szükség. Ezt adományokból és szponzoroktól gyűjtenénk össze” – magyarázta a fesztiváligazgató.
Az adományokat már a fesztivál alatt, a Főtéren, a Florin Piersic moziban és a TIFF-házban gyűjtik. A vasútállomáson túl található épület egyébként évtizedekkel ezelőtt nem raktárként működött, hanem innen hordták szét Erdély 12 megyéjének filmszínházába a vetítendő filmszalagokat, szigorúan azt követően, hogy a raktár 20 férőhelyes mozitermében az arra illetékesek megtekintették és „véleményezték” előzetesen az alkotásokat.
A rossz időért Boc vállalja a felelőséget
Noha a TIFF első napján az időjárás nem kedvezett a fesztiválnak, Giurgiu elmondása szerint az idei jegyeladások máris mintegy 13 százalékkal megelőzték a tavalyiakat, a szervezőknek pedig úgy tűnik, hogy immár az eső miatt sem kell aggodalmaskodniuk. „Hibáztassák nyugodtan a polgármestert, ne terheljék ezzel a szervezőket” – javasolta a megnyitón Emil Boc elöljáró, aki hozzátette: több projektet elindítottak már, amivel néhány éven belül Kolozsvárt Erdély Hollywoodjává tennék.
Kihagyhatatlan alkotások a TIFF-en
A Kolozsváron tizenharmadik alkalommal zajló, pénteken elkezdődött Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) több mint kétszáz filmjét ugyan lehetetlen tíz nap alatt megnézni, nem beszélve a töménytelen kísérőrendezvényről, a szervezők javaslata alapján azonban több produkciót kár lenne idén kihagyni.
Szombaton máris két premiert láthatnak a nézők: a Győzelem moziban 19 órától Európában első ízben vetítik a versenyszekcióban szereplő új-zélandi Everything we loved című filmet, a Művész moziban pedig este fél nyolctól, a fiatal német filmeseket központba állító szekcióban helyet kapó 28 és fél című alkotást tekinthetik meg a nézők.
Tudor Giurgiu fesztiváligazgató szerint kihagyhatatlan a szerdán és csütörtökön az evangélikus-lutheránus templomban 21 órától vetítendő, 1926-ban készült Faust című némafilm, amelyet élő orgonakísérettel tekinthetnek meg a nézők. Giurgiu felhívta a figyelmet: mindkét eseményre már csak néhány jegyet lehet váltani.
Kedden 18 órától érdemes ellátogatni a Florin Piersic moziba, ahol a Cathedrals of Culture című 3D-s alkotást vetítik, amelyben hat kiváló rendező keres választ arra a kérdésre, hogy mit mesélnének rólunk az épületek, ha beszélni tudnának? Az erős idegzetűeket minden nap éjfélkor várják a Művész moziban, ahol a nézőt a leginkább provokáló, szélsőséges filmeket vetítenek, aki pedig kedden ingyen nézné meg a Cockneys vs Zombies című brit filmet, nem kell mást tennie, mint hogy zombinak öltözzön a vetítésre.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvár számos arca megismerhető a magyar napokon
A munkák művészi minősége önmagáért beszél – méltatta Kántor Lajos irodalomtörténész László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvári képek című fotókiállítását a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvári Magyar Napok keretében kedden megtartott tárlatmegnyitón.
A kincses várost bemutató fényképeket korábban a németországi Stuttgartban és Sopronban is kiállították. Utóbbi helyszínen idén tavasszal a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdasági Kara Kárpát-medencei programjának keretében a Kolozsvári Művészeti Napokon rendezték meg a tárlatot.
Fábián Attila a magyarországi felsőoktatási intézmény dékánja a kolozsvári tárlatmegnyitón elmondta: a 2010-ben az egyetemisták számára elindított programjuk célja, hogy hallgatóik megismerjék a Kárpát-medencei kultúrát. Hozzáfűzte: ha egy helyismerettel nem rendelkező látogató nézi a fényképeket, aligha tudná megmondani, hogy a felvételek Kolozsváron vagy Sopronban készültek-e, ugyanis mindkét várost ugyanazok az építészeti stílusok jellemzik: a gótika és a szecesszió.
Fábián szerint sokszínű élményt nyújtó „kirándulásokat szerveztek” a Vajdaságba, Kárpátaljára, Burgenlandba, a Székelyföldre. „Külön öröm volt, hogy Kolozsvárt másképp mutathattuk be” – utalt tavaszi rendvéznysorozatukra a dékán. Mint részletezte, a kolozsvári ifjúság is bemutatkozhatott: a Váróterem Projekt alternatív színház Mit csináltál három évig? című előadásánál multikulturálisabb, a fiatalokat jobban érdeklő produkciót nehéz elképzelni a szakember szerint.
Karolina terei
A kiállítás-megnyitón levetítettek egy 16 perces videofelvételt, amelynek első része a tárlat stuttgarti bemutatóján készült, míg a második részben Sopront bemutató fényképek pörögtek a vetítővásznon. A videóból megtudhattuk: az a közös Stuttgartban és Kolozsvárban, hogy minkét városban teret neveztek el Sarolta Auguszta Karolina bajor királyi hercegnőről: Stuttgartban a Charlottenplatz, Kolozsáron a Karolina-tér (ma Múzeum-tér). A németországi városban egyébként a Barabás Miklós Céhnek és a Korunk Galériának is volt egy-egy kiállítása.
A magyar Hollywood
Szintén kedden szerveztek városnéző sétát Mozizás Kolozsváron, feketén-fehéren címmel a magyar napok keretében. A Gál Zsófia és Imecs-Magdó Eszter vezette sétán az egykori fontos filmes helyszíneket keresték fel az érdeklődők, így megismerték Kolozsvárt, a magyar Hollywoodot, ahogyan a várost filmgyártás kezdetén emlegették.
Elhangzott: a korabeli vetítések a mozivásznon alig látszó képek miatt nem lopták be magukat a kolozsváriak szívébe. A mozi-sátrak mellé fokozatosan felzárkóztak a vendéglátósok is, akik a vendégeket élő előadások helyett vetítésekkel kezdték el szórakoztatni. Híres vándormozisok fordultak meg a Széchenyi-téren, akik filmszínházakat alapítottak, egyre többet – ezeket a helyszíneket is felkeresték a sétán résztvevők.
A kolozsvári mozitörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja Janovics Jenő volt. Munkásságának ismertetésekor a Fellegvár közelében járva a vezetők felelevenítették az elhíresült tragikus történet, mely egyik filmjének forgatásakor történt a Szamoson.
A film egyik mellékszereplője, Imre Erzsi nem a rendezői utasításoknak megfelelő oldalon ugrott a vízbe egy csónakból, így a Szamos egyik örvénye elsodorta, és meghalt. Egyesek szerint szerelmi bánatában lett öngyilkos, sírja a Házsongárdi temetőben található. A színház és a mozi kezdetleges ellentéte Kolozsváron is hangsúlyos volt. A színházi előadásokat nem lehet holmi mozgóképre lecserélni – vélekedtek sokan. A séta vezetői korabeli képeslapokkal, egykori újságcikkek felolvasásával színesítették a programot.
Krónika (Kolozsvár)

Ősbemutatóra készül a Kolozsvári Magyar Opera
Selmeczi György új operáját, a Herczeg Ferenc drámája alapján írt Bizáncot mutatja be a Kolozsvári Állami Magyar Opera vasárnap, szeptember 21-én. A történet a Bizánci Birodalom utolsó napján játszódik, Konstantinápoly végső ostromának ideje alatt.
Herczeg Ferenc darabjának korabeli sikerét mutatja, hogy 1904 és 1943 között kilenc különböző rendezésben állították színpadra. Az első előadás rendezője Janovics Jenő, a színház akkori igazgatója volt. Hevesi Sándor, a 20. század elejének neves színházkritikusa a Bizáncot a mindenkori legjobb magyar drámának nevezte – tudtuk meg Szép Gyula igazgatótól.
„Bizánc kérdése mindig foglalkoztatott engem” – vallotta az opera szerzője, Selmeczi György. „Bizánc bukásával, az oszmán birodalom döntő győzelmével az egységes Európa víziója bukott el. Nagyon nehéz a 21. században ennek a tragédiának a súlyát felmérni. Ez volt a kereszténység első nagy bukása. Napjainkban éljük a másodikat” – tette hozzá a zeneszerző.
Selmeczi szerint Herczeg Ferenc egyike volt azoknak a nagy alkotóknak, akik a kommunista hatalomnak aláfekvő szakma áldozatául estek. Ezért veszett méltatlanul feledésbe a neve. „Herczeg és Molnár Ferenc a magyar drámairodalom két ikercsillaga. Remélem, hogy ezzel az operával hozzájárulunk Herczeg Ferenc rehabilitációjához is.”
Jankó Zsolt karmester a próbafolyamatról azt mondta, ritka szerencsés helyzetben van a zenész, amikor maga a zeneszerző is jelen van a próbákon. „Néha megkérdezném Puccinit vagy Mozartot, hogy ezt vagy azt ő hogy képzelte el, de sajnos nem lehet” – viccelt a karmester, aki mesterének munkáját úgy jellemezte: félig-meddig színházi, félig-meddig operazene, hisz Selmeczi igazi „színházi ember”, aki tökéletesen érzi a drámát, és ahhoz fűzi hozzá a zenét. A kor sajátosságaiból kiindulva török, reneszánsz, sőt néha barokk elemeket ötvöz a mű, de van benne egy elektronikus zenei rész is.
„Közönségbarát operát akartam írni, hisz csak abban az operában hiszek, amely megőriz egy gesztusközösséget a nézővel. Olyan műnek szántam, amit hazamenve a fürdőszobában is dúdolnak majd” – fogalmazott Selmeczi György. Habár drámáról van szó, a szerző mégis vigyázott, hogy a végén a közönség ne lesújtva, hanem felemelő érzéssel távozzon az operából.
Minden van a Bizáncban, amit egy nagy, klasszikus dráma cselekményétől elvár az ember – vélekedik Zakariás Zalán, a rendező. Szerelem, összeesküvés, csalás, gyilkosság, személyes tragédiák. Az operát azonban nemcsak ezek teszik kortalanná (és aktuálissá), hanem az az erkölcsi válság, a morális értékek feladása, az egyéni érdek előretörése a közérdekkel szemben, amivel jelenkorunkban is naponta szembesülünk. A Bizánc az erkölcsvesztés történelmi albuma.
T. Koós Imola, maszol.ro

Gaal György: Egy könyvtárigazgató emlékiratai
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szep­temberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre.  Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Elhunyt Kötő József író, színháztörténész, dramaturg
Életének hetvenhatodik évében elhunyt Kötő József, író, színháztörténész, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja – közölte a teátrum.
Kötő József Kolozsváron született 1939. augusztus 8-án, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte a középiskolát. Magyar szakos tanári oklevelet szerzett 1961-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd 1984-ben ugyanott doktorált. Pályáját Zsobokon, általános iskolai tanárként kezdte (1961–65). Érdeklődése, ahogy többször ő maga is megvallotta, Janovics Jenő a Farkas utcai kőszínházról írt könyvének hatására fordult a színház felé.
Húsz éven át volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1965-től 1985-ig, Senkálszky Endre, majd Bisztrai Mária igazgatása alatt). Úgy tartotta, a kolozsvári színháznak a legkeményebb cenzúra éveiben is az eredeti dráma műhelyének kell lenni és a sajátos erdélyi kultúrát is ápolnia kell.
E törekvés megvalósítása érdekében elmélyülten tanulmányozta az Erdélyben született drámairodalmat, melyről később Fejezetek a románai magyar dráma történetéből címmel könyvet is írt. 1986-1990 között az intézmény igazgatója volt, igazgatása alatt többször rendezett a színházban Harag György és Tompa Gábor.
1990-től tevékenyen részt vállalt az erdélyi magyar kulturális élet szervezésében, A Hét kolozsvári szerkesztője volt, valamint az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, közművelődési alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, majd a szervezet főtanácsosaként működött haláláig.
Az RMDSZ kötelékében az oktatási és kutatási minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője volt. 1991-től színháztörténetet tanított a Babeş-Bolyai Tudományegyetem színházi tanszékén.
Számos színháztörténeti kötetet, valamint több mint száz színházi és drámatörténeti cikket, tanulmányt publikált. Színházelméleti, dramaturgiai cikkeivel a romániai magyar színjátszás megújulásához, a hagyományok korszerű színházelméletben való feloldásához kívánt hozzájárulni.
Munkásságáért 1994-ben Julianus-díjjal, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíjával tüntették ki. 2000-ben megkapta a Román Köztársasági Érdemrend Nagy Tisztikeresztjét, 2001-ben Magyarország Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlassics Gyula-díját. Ezüstfenyő díjas, Magyar Örökség díjas és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja volt.
„Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú” – vallotta a nyugdíjasként is aktív életet élő Kötő József.
Krónika (Kolozsvár)

Thalia atlétája. In memoriam Kötő József
Szinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”…
Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést.
Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.”
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett.
Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják.
Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe.
Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kötő József halálára
Kötő József elhunyt. Nehéz feldolgozni, hogy nincs többé a szakember, irányító-vezető, kolléga, barát, aki nélkülözhetetlennek tűnt. Távozása nagy űrt hagy maga után, s vele mindannyian, hozzátartozói, barátai, követői és tanítványai magunkból is pótolhatatlanul elveszítünk már valamit. Mert szembe kell néznünk, hogy milyen helyet is foglalt el a mindennapi életünkben. Sokunk sokféle emlékének a része.
Élénk szelleme, nyitottsága, gazdag közéleti tevékenysége tette, hogy egyszerre, egy személyben az erdélyi magyar kulturális élet sokféle szegmensére szakavatottan figyeljen, és aktívan részt vegyen ezekben, legyen szó tanügyi, egyházügyi, közművelődési, irodalmi ügyekről és szívének egyik legkedvesebb területéről, a színházi életről. Ezt a sokfele osztott figyelmet kiváló memóriája, önfegyelme, bölcs nyugalma és azon ritka képessége tette lehetővé, hogy egyéni és közösségi kudarcokon felülemelkedve, konkrét feladatokban gondolkozva a közügyért tegyen, munkatársait is magával ragadva.
Ifjúkorában a CFR leigazolt atlétája volt, országos bajnok. Fiatalos lendülete, kitartása innen is eredeztethető. Szerteágazó életműve akár több életpályához is elegendő eredményt hozott. Kultúrpolitikai tevékenysége kiemelkedő értéket képvisel. A Menet közben (2000) című kötetében szereplő tanulmányai, felszólalásai, cikkei az önszerveződő romániai magyar kulturális élet kilencvenes évekbeli látleleteként is olvashatók. Már legendássá vált problémamegoldó képességének néhány példája is. Tárgyalóképessége s a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetében végzett munkája, ezen belüli szerepe, kapcsolathálója feltétlenül önállóan is vizsgálandó. Ugyanakkor példamutató intézményépítő tevékenysége az országos ernyőszervet, az EMKE élén: mindaz, ahogyan hihetetlen munkabírással elindítja és szervezi a Magyar Házak hálózatát a szórványban (melyek otthonai a magyar művelődésnek kis és nagyobb magyar közösségekben), és ahogyan a civil szervezetek öntevékenységének ösztönzője és segítője a kilencvenes és a kétezres években. Miközben ebben a szerepében az erdélyi kultúra egyik követe volt, egész Erdélyt s a Kárpát-medencét is átfogóan, kisebb és nagyobb léptékű rendezvényeken vett részt, ahol egyaránt szükség volt tudására, fellépésére, szónoki tehetségére vagy diplomáciai érzékére. Kötő Józsefet 2002-től ismerem, ő mutatta be 2002-ben az Egyed Emese által szerkesztett Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában című könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházban, amelyben nekem is megjelent egyik első szakmai publikációm. Ezután már azt mondhatom, számon tartott, valahogy úgy, mint egy szűkebb szakmai közösségbe felbukkanót, akinek a színházi múlt vizsgálata a szenvedélye. Később a Szabédi Emlékház kutatójaként pillanthattam be sokirányú tevékenységébe, olykor munkamódszerébe, s szakmai kíváncsiságom folytán színháztörténeti életművét is figyelemmel kísértem. Már irodalmi titkárként, dramaturgként, majd színházigazgatóként is az erdélyi színházi és drámairodalmi hagyományokat tekintette kiindulópontnak a kortárs drámatermés vizsgálatában. (Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből, 1976). Megkerülhetetlen a Kántor Lajossal közösen írt műve, a Magyar Színház Erdélyben 1919–1992 (1992). A két világháború közti erdélyi színjátszás kutatásában olyan tudományos eredményeket mutathatott fel, mint az Erdély Magyar Színházi Világa 1919–1940 (1997) és pályájának egyik fő műve, a korszak lexikona, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg. Emlékszem, hogy a hetvenéves születésnapján megjelent lexikon kapcsán, amelyet nagy érdeklődés által övezetten családias hangulatban szerveztünk meg az EMKE–Szabédi Emlékházban, még úgy gondoltam, hogy csupán hosszú pályaszakaszának egy újabb fordulópontjára érkezett el a kerek évfordulón. A Közhasznú esmeretek Tára. Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 a két világháború közötti erdélyi színházi élet mikrohistóriáit tartalmazza mintegy 1500 egyéni és összefoglaló szócikkben. Egyes szócikkei szinte tanulmányértékűek. S ha egy színháztörténészi életművet az minősít, hogy mennyiben tudja átformálni az adott időszakról kialakult tudásunkat, mennyivel tudhatunk meg többet, mást ennek köszönhetően, akkor Kötő József ezen kézikönyve s kapcsolódó gyűjtőmunkája megkerülhetetlen jelentőségű. Mert Kötő József komolyan vette a színházi dokumentumok összegyűjtésének és megmentésének a feladatát is. Ennek köszönhetően kutatható ma a Szabédi Emlékházban Jódy Károly, Kiss Manyi és Senkálszky Endre hátrahagyott színházi hagyatéka.
Ha pedig az 1945 utáni romániai magyar politikailag korlátozott színházi nyilvánosság szellemi terével kívánunk foglalkozni, akkor is megkerülhetetlen a témában írt jó néhány tanulmánya, s a 2004-ben napvilágot látott Színház fanatikusa. Senkálszky Endre életregénye. A hatvanas évektől Kötő József a Kolozsvári Színház kötelékéhez tartozott, ezért is fontos az, amit a korszak tanújaként és forráskutatóként hitelesen rögzített és vizsgált. A korszakra vonatkozó tanulmányai nemcsak jelzik az időszak színházi történéseit, hanem szintézist is teremtenek: a követhető kulturális minták, a színházi struktúra, az intézményi cenzúra gyakorlatai, a repertoárstruktúra és az uralkodó politikai berendezkedéssel szembeállítható produkciók, illetőleg a mögöttük rejlő színházi emberek remek szintézisét. S ha a színházhoz kapcsolódó szöveggondozói munkásságára gondolunk, akkor Bárd Oszkár színpadi műveinek kiadását (1989) és Janovics Jenő A Hunyadi téri színház (2001) című munkáinak jelentőségét is ki kell emelnünk.
Életének utóbbi éveiben adatott meg, hogy végre színháztörténeti szenvedélyének éljen, hogy idejének és erejének minél nagyobb részét ennek szentelhesse, hisz a közéletben vállalt teendői mellett huzamosabb ideig nem foglalkozhatott ezzel. Példaértékűnek tűnt a napi munkavégzésében az is, ahogy az idővel gazdálkodott. Nem kért s nem is nagyon adott haladékot. Szakmai vagy informális találkozásokkor már öt perccel azelőtt a megegyezett színhelyen volt. Nem tudott késni.
S most mégis másképpen rendeltetetett.
Sok terve volt, a két világháború közötti magyar színjátszás monografikus feldolgozására készült. A Polis Képes Könyv sorozatában a Kolozsvári Színházról vállalt munkát. Karácsonykor, amikor telefonon beszélgettünk, arra kért, szerezzem meg a Szabédi Emlékház számára Lengyel Irénnek, a két világháború közti primadonnának, a hagyatékát. Kérését igyekeztem teljesíteni, s nem azért, mert esetleg számon kérte volna. Egész lénye s a szakmai ügyekhez való viszonyulása tiszteletet parancsolóan képviselte azt az erkölcsi és szakmai hitelt, amelyhez az ember, ha komolyan veszi professzióját s maga is elkötelezettje az értékmegőrzésnek és -továbbításnak, hozzá mérheti magát. Azt mondhatni, aktívan, munkára készen halt meg, sok mindent hagyott ránk, amellyel még jóideig segítségünkre lesz.
BARTHA KATALIN ÁGNES
Helikon (Kolozsvár)

Szép Gyula a Janovics Jenő Alapítvány új elnöke
Szép Gyulát választották csütörtökön a Janovics Jenő Alapítvány elnökévé, Nagy Zsolt helyére. Az új elnök egyszerre kényszermegoldásnak és megtisztelőnek értékelte megválasztását.
"Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nélküled sem az Erdélyi Magyar Televízió, sem az Erdély FM rádió nem létezne. Nem könnyű a nyomodba lépni, nagy felelősség irányítani egy olyan intézményt, amelynek minden szegét csak te ismered. (...) Nem akarok nagy ígéreteket tenni, de megpróbállak helyettesíteni addig a – remélem rövid – ideig, amíg visszajössz" - írta az ez alkalomból Nagy Zsoltnak címzett nyílt levelében Szép Gyula. (hírszerk.)
Transindex.ro

Nyílt levél Nagy Zsoltnak
Szép Gyulát a Kolozsvári Magyar Opera igazgatóját (képünkön) választották a Janovics Jenő Alapítvány elnökévé február 12-én, Nagy Zsolt helyére. Ebből az alkalomból az új elnök az alábbi nyílt levélben üzent elődjének, a jelenleg börtönbüntetését töltő Nagy Zsoltnak.
Kedves Zsolt!
Nagyon várom a kiszabadulásod. Tudom, nagyon sokan mondjuk vagy gondoljuk most ezt, de nekem talán ebben a pillanatban még jobban fáj az, hogy nem vagy köztünk. Tegnap az a szomorú megtiszteltetés ért, hogy a Janovics Jenő Alapítvány elnökévé választottak az alapítók a te helyedbe. Szomorú, mert mindenki tudja, hogy kényszermegoldás, hiszen felbecsülhetetlen az a munka, amit elvégeztél az erdélyi magyar közösség számára ma már jelentős intézmény felépítésében, vezetésében, folyamatos fejlesztésében. Nagyon közeli munkatársad voltam abban az időben, több mint egy évtizeddel ezelőtt, melletted ülve követtem végig erőfeszítéseidet, csalódásaidat, sikereidet, Budapest–Kolozsvár–Bukarest közötti ingázásodat, a nehézségeket, amelyeken végül felülkerekedtél. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nélküled sem az Erdélyi Magyar Televízió, sem az Erdély FM rádió nem létezne. Nem könnyű a nyomodba lépni, nagy felelősség irányítani egy olyan intézményt, amelynek minden szegét csak te ismered.
Ugyanakkor megtisztelő is a feladat, az, hogy az alapítók rám gondoltak, és nehéz volt visszautasítani olyan régi-mai kollegák, barátok felkérését, mint Markó Béla, Takács Csaba vagy Kelemen Hunor. Nem akarok nagy ígéreteket tenni, de megpróbállak helyettesíteni addig a – remélem rövid – ideig, amíg visszajössz.
Szép Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

KOCSIS TÜNDE: SZERZETESRENDEK ÉS SZÍNJÁTSZÁS
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro

„Jókedvű voltam és az is leszek utolsó leheletemig”
99 éve született Méhes György
Május 14-én töltötte volna 99. életévét Méhes György Kossuth-díjas író.
Székelyudvarhelyen született 1916-ban Nagy Elek néven, édesapja ügyvédként dolgozott. A család 1917-ben Kolozsvárra költözött, tanulmányait az itteni református gimnáziumban végezte. Az érettségit követően – apja kívánságára – a kolozsvári I. Ferdinánd Királyi Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, jóllehet a jogi pálya egyáltalán nem vonzotta. Ideje nagy részét az egyetem könyvtárában töltötte, ahol elsősorban színháztörténeti munkákat tanulmányozott, és kapcsolatba került a neves színházi szakemberrel, Janovics Jenővel, aki magántanítványává fogadta.
Szabadság (Kolozsvár)

Térfigyelő
A múlt héten újra megrongálták a kolozsvári Mátyás szobrot. Erről szót ejteni a hivatalosságok előtt talán nem lesz hiábavaló. Erdély egyik legszebb és legtekintélyesebb köztéri szobra a vandálok játékszere. Nem először, és merem állítani, nem is utoljára.
A tettesek nyugodtan tehetik, mert eddig egyetlen egy elkövetőt sem tudtak, vagy nem is akartak a megfelelő rendfenntartó szervek előállítani. Pár évvel ezelőtt, a közvélemény- kutatás alkalmával a város lakossága Fadrusz János remekét, valamint a hajdani Hunyadi téri Színházat, amely ma Nemzeti Színház, választotta védjegyének, márkajegyének.
A bűnüldöző szervek ilyen esetekben, hihetetlen, de nem tudnak előrelépni. Mintha nem is lenne felszerelve a város Főterére 6 (hat) darab térfigyelő kamera, amely alapján a szakemberek megállapíthatják, kik is voltak a tettesek.
Egyszer csak szembe kellene nézni a valósággal, és a polgárok előtt vállalni azt, ami közös múltunk. Csak le kellene folytatni független bíróság előtt azt a pert, amit annak idején Javovics Jenő indított, melynek aktáit sikerült jó pár évtizeddel ezelőtt valahova elrejteni. A létező törvényeket szem előtt tartva, civilizáltan átbeszélni ezeket az állandóan felbukkanó atrocitásokat, tisztázván azokat a mélyben meghúzódó, nem éppen egészséges indulatokat, melyek még, minden térfigyelő ellenére, létre tudnak hozni kellemetlen eseménysorokat, melyek csak nagyon szűk csoportnak vagy egyénnek jelenthetnek bizonyos előnyöket, megelégedettséget. A XXI. század a közös tisztelet, a tolerancia, a megbecsülés és türelem százada kellene, legyen. A biztonságot kellene, érezzenek az emberek. A bizonytalanság a kedélyek felborzolására ad lehetőséget, melyet nagyon sok, önmagával kezdeni nem tudó politikus szívesen is vesz igénybe. Erre ma már bőven megvannak azok a média eszközök, melyek szakszerű felhasználásával tökéletesen elérik azokat az eredményeket, amiket sikeresen fel tudnak használni a maguk javára. Ennek is köszönhetőek azok a TV adások, melyek bizonyos gondolatsorokat a szó és kép erejével el tudnak hitetni hallgatóságukkal. Ahhoz, hogy egy gondolatsort a nézők befogadjanak, legalább 32.- szer kell ismételni. Ennek alapján nincs olyan gondolatsor, melyet ne lehetne bárkinek a fejébe „verni”. Érdemes megfigyelni, a média felkent urai milyen mesterien adják el azt az anyagot, amelyet a szubkultúrával rendelkező tömegeknek szánnak. Az már elgondolkoztatja a polgárokat is.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lágerkörülmények a börtönben
Robert Cazanciuc igazságügyi miniszter szerint Romániában ma olyan körülmények vannak a börtönökben, amelyek sok esetben hasonlítanak a koncentrációs táborokéhoz. Az országban jelenleg 29 ezer személyt tartanak fogva, miközben az európai szabványoknak megfelelő körülményeket csupán 19 ezer fogvatartott számára tudják biztosítani.
Olyan büntetés-végrehajtási intézmények is vannak, amelyek 1780 óta szünet nélkül működnek. Cazanciuc kifejtette: mivel Romániát és Olaszországot ítélte el a legtöbbször a strasbourgi emberi jogi bíróság a börtönökben tapasztalt körülmények miatt, Olaszországgal partnerségben olyan eljárást indítottak, melynek nyomán európai uniós forrásokat lehet igényelni a börtönkörülmények javítására. Mint mondta, a kezdeményezéshez már további kilenc tagállam csatlakozott. (Mediafax)
LESZ-E KOLOZSWOOD? A szeptemberben elfogadott kolozsvári városstratégia nemcsak utak, körgyűrűk, kórházak és iskolák modernizálását tűzte ki célul, hanem hosszasan foglalkozik a kolozsvári filmgyártás újbóli meghonosításának lehetőségeivel is, akár öt éven belül nagy nemzetközi produkciók forgatási helyszíne is lehet a város. Kolozsvár száz évvel ezelőtt mind a magyar, mind az egyetemes filmtörténet szempontjából fontos központtá nőtte ki magát, a városban működő filmstúdióban 1913 és 1920 között több mint hetven játékfilmet készítettek. Itt kezdte rendezői pályafutását Korda Sándor, aki Sir Alexander Korda néven vált elismert rendezővé, innen indult Kertész Mihály, aki Michael Curtisként több mint száz hollywoodi filmben szerepelt, itt játszotta egyetlen filmszerepét Blaha Lujza. A „magyar Pathénak” is nevezett Janovics Jenő színházigazgató irányítása alatt a kolozsvári filmgyártás nemzetközi hírnévre tett szert, az itt forgatott filmek terjesztési jogait szívesen vásárolták külföldön is. Ennek a filmes hagyománynak az újraélesztésére törekednek a stratégia kidolgozói. (Transindex)
KUTYÁK A BUSZON. A kolozsvári önkormányzati testület elfogadta azt az új tömegközlekedési szabályzatot, mely lehetővé teszi, hogy a kutyatartók a városi járatokon négylábú kedvenceikkel együtt utazzanak. A tanácstagok szigorú feltételekhez szabták az állatok utaztatását. A nagy- és középtermetű kutyákat kizárólag pórázon és szájkosárral lehet felvinni a buszokra, villamosokra, a kisebb termetű ebeket akár ölben vagy táskában is szállíthatják a gazdik. (Főtér.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Operagála, operettparádé, színház a Janovics-napokon
A tavalyi Bánffy Miklós Napok sikere nyomán, a rendezvénysorozat iránti érdeklődést tapasztalva határozta el a Kolozsvári Magyar Opera, hogy minden évben megemlékezik azokról a személyiségekről, akiknek a tevékenysége meghatározó volt a színházi, zenés színházi életben, kolozsvári és erdélyi vonatkozásban egyaránt.
Egyértelműnek nevezte Szép Gyula operaigazgató a tegnapi sajtótájékoztatón, hogy ezúttal a hetven éve elhunyt Janovics Jenő munkásságát helyezik a figyelem középpontjába, aki sok tekintetben alkotott maradandót, színházalapítóként, igazgatóként, színészként, színházi és filmrendezőként, illetve a magyar filmgyártás úttörőjeként is fontos szerepet töltött be. A november 5-e és 10-e között zajló Janovics Jenő Napok programjában opera- és színházi előadás, operagála, operettparádé, filmvetítés, kiállítás és könyvbemutató szerepel, az események lebonyolításából a Román Opera és a magyar színház is kiveszi a részét.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Janovics Jenő-napokat tartanak Kolozsváron
A tavalyi Bánffy Miklós-napok sikerén felbuzdulva döntött úgy a Kolozsvári Magyar Opera, hogy idén november 5. és 10. között megszervezik a Janovics Jenő-napokat – jelentette be hétfői sajtótájékoztatóján Szép Gyula, a kulturális intézmény igazgatója.
Elmondta: már amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy ki legyen az a kiemelkedő személyiség, aki sokat tett a magyar kultúráért, és akiről megemlékezhetnek idén, egyértelmű volt, hogy Janovics Jenőre esik a választásuk. Szép Gyula szerint felsorolni is nehéz Janovics érdemeit, eredményeit – annyira átfogó volt a tevékenysége, hogy más intézményeket is bevontak a minifesztivál megszervezésébe, így a Kolozsvári Román Opera és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is kiveszi a részét a különböző kulturális rendezvények szervezéséből.
A román operát Florica Jalbă, az intézmény művészeti titkára képviselte a sajtótájékoztatón, aki megtiszteltetésnek nevezte, hogy részt vehetnek ebben a projektben. „Mindig is az intézményünk prioritásai közé tartozott, hogy bemutassuk a kolozsvári színházi élet nagy személyiségeit” – magyarázta. Hozzáfűzte: pénteken 18:30-as kezdéssel operagálát rendeznek az impozáns Hunyadi (Ştefan cel Mare) téri épületben Janovics Jenő tiszteletére, amelyen a házigazda román operatársulat mellett a magyar opera művészei is fellépnek.
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója ugyanakkor arról értekezett, hogy Janovics Jenő az összekötő kapocs a kolozsvári zenés és prózai színház között. „Nélküle nem képzelhető el a kolozsvári modern színjátszás, hiszen olyan régióban élünk, amely mindig megkésve reagált a modern művészeti irányzatokra” – fejtette ki Visky.
Hangsúlyozta: Janovics attól is különleges személyiség, hogy számára az önmagvalósítás és a közösségi értékek kiteljesítése ugyanazt jelentette. Selmeczi György, aki a november 8-ai Szívem szeret című operettparádét rendezi, éppen ennek próbájáról jött ki, hogy részt vegyen a Janovics-napokat beharangozó sajtóeseményen. Elmondta: annak a „belátásnak” igyekeznek emléket állítani, amivel Janovics a magyar színházi értékekhez visszonyult, miközben a modernitást is képviselte.
Szép Gyula elmondta: a Janovics Jenő-napok struktúráját Salat Zakariás Erzsébet kutatásainak eredményeire alapozták. A rendezvénysorozat programjában nemcsak előadások, de könyvbemutató és kiállításmegnyitó is szerepel. Salat Zakariás Erzsébet elmondta: egy 130 oldalas tanulmánykötetet készülnek bemutatni, amelynek az előszavát Szép Gyula írta, ugyanakkor Zágoni Bálint, Andrea Iacob, Vincze Beáta és az ő egy-egy Janovicsról szóló tanulmánya olvasható benne.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Történelmi leckeként is tekinthetünk életére
Kiállításmegnyitóval és kötetbemutatóval startolt a Janovics-ünnepség
Volt ünnepelt színész, sikeres, majd leváltott színházigazgató, volt kisebbségi, volt többségi, megélt két világháborút, majd pedig volt üldözött zsidó is – így összegezte dióhéjban Janovics Jenő hosszú pályafutását Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója a csütörtök délutáni Janovics-napok megnyitóján. A rendkívül gazdag munkássággal rendelkező, a kolozsvári magyar színjátszást évtizedekig meghatározó, ugyanakkor a magyar filmgyártás úttörőjeként számon tartott Janovics Jenő életműve előtt hatnapos rendezvénysorozattal tiszteleg a magyar opera, az ünnepség kiállításmegnyitóval és könyvbemutatóval, majd pedig Erkel Ferenc Bánk bán című operájával rajtolt.
A megnyitón Szép Gyula hangsúlyozta: úgy próbálták összeállítani a programot, hogy lehetőleg érintsen minden olyan területet, műfajt, amely meghatározta Janovics szakmai életét. A most napvilágot látott tanulmánykötet is része ennek a törekvésnek, a kiállítás pedig bemutatja ennek a gazdag életműnek egy-egy szeletét.
Részben a tavalyi Bánffy-napok sikerén is felbuzdulva vállalkoztak erre az ünnepségsorozatra, mondta az igazgató, hiszen, mint megjegyezte, az intézmény számára fontos, hogy megemlékezzen azokról, „akik nagyot alkottak az erdélyi, ezen belül a kolozsvári magyar színjátszás és a zenés színház területén”.
Szabadság (Kolozsvár)

EMKE-közgyűlés és díjátadó jövő szombaton
Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként.
A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként.
A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat.
A díjazottak listáját lapunk 2. oldalán közöljük.
Gr. Bánffy Miklós-díj: Victor Ioan Frunză rendező részére – több évtizedes sokszínű, értékteremtő rendezői munkásságáért, a magyar és a román színházi kultúra között hidat jelentő életművéért;
Bányai János-díj: Miklós Zoltán múzeumigazgató részére – intézményszervező munkásságáért, a múzeumi kiállítások szervezésében nyújtott kimagasló eredményeiért;
Janovics Jenő-díj: B. Nagy Veronika televíziós szerkesztő részére – a Román Televízió bukaresti magyar adásában a szórványmagyarság életét bemutató riportjaiért, valamint a Képzelt Kávéház közéleti fórumért;
Kacsó András-díj: Virág Endre néptáncoktató részére – az ifjúsági néptáncmozgalomban kifejtett önzetlen és kitartó munkájáért és az általa végzett közművelődési tevékenységéért;
Kovács György-díj: Galló Ernő színművész részére – a kolozsvári, szatmárnémeti és marosvásárhelyi színpadokon kifejtett élményszerű, eszközgazdag színészi teljesítményeiért;
Kötő József-díj: Bognár Levente aradi alpolgármester részére – Arad város és megye magyar civil szervezete támogatásáért, a közművelődés és magyarságtudat megerősítéséért, az aradi Szabadság-szobor köztéri elhelyezéséért;
Kun Kocsárd-díj: Serfőző Levente részére – a szebeni magyarság kultúrájának minőségteremtő ápolásában, önszerveződésének ösztönzésében vállalt kiemelkedő munkásságáért;
Gr. Mikó Imre-díj: Papp Szentannai György részére – a kultúra és civil kezdeményesek területén nyújtott szerteágazó támogatási tevékenységéért;
Monoki István-díj: Poráczky Rozália részére – a romániai magyar könyvtárosképzés fejlesztését és az erdélyi kulturális örökség tudományos feltárását segítő munkájáért;
Nagy István-díj: Bedő Ágnes részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért;
Poór Lili-díj: Bartalis Gabriella részére – a kolozsvári színházban, majd a Csíki Játékszín társulatában kibontakozó, két évtizedes érzékeny és élménykeltő színészetéért;
Spectator-díj: Sarány István részére – igényes lap- és könyvszerkesztői tevékenységéért, valamint egyéni hangú publicisztikai munkásságáért;
Szolnay Sándor-díj: Kákonyi Csilla részére – több évtizedes, kiváló művészi teljesítményéért és a BMC régiófelelőseként kifejtett közművelődési tevékenysége elismeréseképpen.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli tagságot adományoz Matekovits Máriának az EMKE bánsági alelnökeként és szűkebb hazájában, Arad megyében végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért.
Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyen zajlott a Színháztudományi Szakbizottság rendezvénye
Marosvásárhelyen a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által közzétett erdélyi magyar tudománytörténeti összefoglaló színháztudományi / színháztörténeti részfejezetének vitájára került sor 2016. április 20-án, délelőtt 10.00 órától a Színháztudományi Szakbizottság szervezésében. A Nagyváradról, Szatmárról és Kolozsvárról érkező szakemberek és a szakbizottság több helyi tagjának részvételével zajló megbeszélést a vonatkozó – közlésre még nem került – szakbibliográfia kategorizálási szempontjairól folytatott vita követte.
A Színháztudományi Szakbizottság rendezvénye 13.00 órától a Marosvásárhelyi Stúdió Színház előcsarnokában – a Művészeti Egyetem diákjaival és a sajtó munkatársaival gyarapodott közönség előtt – könyvbemutatóval és kiállítással folytatódott. Dr. Salat–Zakariás Erzsébet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tárának gondnoka szerzői, illetve szerkesztői minőségében tartott előadást két nemrég megjelent, Janovics Jenő életművét feldolgozó kiadványról. Ezt követően került sor a neves kolozsvári színházigazgató életét és munkásságát bemutató vándorkiállítás megnyitására, amelynek kurátora szintén meghívott előadónk volt.
Május végéig a kiállítás a Stúdió Színház közönsége számára is megtekinthető, szervezett csoportok bejelentett igénye esetén az egyetem kiállításvezetést is biztosít.
kab.ro

Mire költi az RMDSZ az erdélyi magyarság pénzét (3.)
Jórészt saját működésére, székházak fenntartására, karbantartására, alkalmazottjai fizetésére, autók vásárlására költi az RMDSZ az erdélyi magyarságnak szánt állami támogatást, melynek értéke eléri az évi 4–4,5 millió eurót – derül ki az Átlátszó Erdély oknyomozó portál sorozatának harmadik részéből. A Sipos Zoltán írásában azokat a beszámolókat veszi górcső alá, amelyekkel az RMDSZ megindokolja az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának, illetve a Kormányfőtitkárságnak a támogatás elköltését.
A cikk szerint a beszámolók szűkszavúak, vázlatosak, több százezer eurós tételeket egy-két szóval intéznek el. A bérlistából kiderül, hogy az alkalmazottak száma 2009 óta duplájára duzzadt, s miközben többségük egyáltalán nincs túlfizetve, az RMDSZ-vezérkar messze az átlagfizetés fölött keres. A luxust sem vetik meg: egy alapáron is drága szolgálati autót mindenféle extrákkal felszerelnek. Szembeszökő, hogy 2011-ben a székházak fenntartására és felújítására fordított pénzösszeg, mely évi 3 és 4,5 millió lej között mozog, látványosan megugrik: egy év alatt 8,5 millió lejt (1,9 millió euró) fizet ki az RMDSZ ilyen címen. Hogy lássuk, mennyi pénz ez: akkor lehet ezt az összeget elkölteni székházak fenntartására, hogyha az RMDSZ-nek mind a 40 székhelyén egy éven keresztül minden hónapban 17 ezer lejt (kb. 3700 euró) tesz ki a villany-, víz- és gázszámla. Ez azért is különös, mert ugyan vannak nagy székházai az RMDSZ-nek, ahol több tucat alkalmazott dolgozik, és ahol ez az összeg talán nem is áll nagyon messze a valós költségektől, azonban a székházak többsége egy-két szobából áll, ahol legjobb esetben néhány alkalmazott dolgozik, és ahol szinte lehetetlennek tűnik ilyen nagyságrendű rezsiköltséget összehozni.
Az RMDSZ az A3-as nyomtatvánnyal egy bértáblát is lead minden évben, ezt valószínűleg ugyanolyan elnagyolt módon állították össze, mint a többi beszámolót. Például azon összesen 168 alkalmazott szerepel 2015-re – Kovács Péter ügyvezető elnök egy Facebook-bejegyzésben ehhez képest azt állítja, az RMDSZ-nek 116 alkalmazottja van. Mi több, nem derül ki, hogy a megadott összegek bruttó vagy nettó értendőek-e. Az azonban egyértelműen látszik, hogy bár az alkalmazottak túlnyomó többsége nem keres sokat, a vezető tisztségekkel komoly fizetés jár – miközben tudjuk, hogy ezek nem heti 40 órás munkakörök, az azt betöltő személyek rendszerint másodállásban dolgoznak az RMDSZ központi struktúrájában. Az elnök, a főtitkár, az ügyvezető elnök fizetése elérheti a 4900 lejt, egy újságíró bére viszont 1380 és 1746 lej között mozog. Ha hinni lehet ennek a beszámolónak, akkor 2009 óta látványosan, 21-ről 34-re ugrott meg a referensek száma, a rejtélyes, számítógép-kezelői munkakörben alkalmazott személyek száma 8-ról 30-ra emelkedett. Azt is észre kell venni, hogy mára romániai magyar léptékkel mérve egészen komoly csapat segíti az RMDSZ üzeneteinek a megfogalmazását és célba juttatását: a bérlistán 2015-ben 5 újságíró és 6 szerkesztő szerepel (ezek az RMDSZ központi székházában, nem pedig egyes szerkesztőségeknél dolgoznak, tudtuk meg Kovács Pétertől).
Az autóvásárlások minden évben komoly tételt képeznek az RMDSZ ingó és ingatlanberuházásainak a listáján. 2009 óta 24 új autót vásárolt a kormányzati támogatásból az RMDSZ (Kovács Péter állítása szerint az RMDSZ autóinak száma 29). Túlnyomó többségük közepesen felszerelt Dacia Logan – valószínű, hogy ezeket használják az egyszerű alkalmazottak. A vezető tisztségekhez már középkategóriás Skoda Octavia vagy felső-közép kategóriás Volkswagen Passat és Skoda Superb jár. A flotta legdrágább darabja azonban egy kisbusz, egy VW Multivan. Az alapból is mintegy 37 ezer eurós kisbuszért 230 ezer lejt (51 ezer eurót) fizettek – vagyis nem sajnálták belőle az extrákat és közel a csúcsfelszereltségig ikszelgették az opciókat.
Az RMDSZ egy sor meglehetősen drága ingatlant vásárolt az utóbbi néhány évben. Ezek közül kiemelendő egy kolozsvári, Fagului utcai társasházban vásárolt háromszobás lakás, melyért mintegy 800 ezer lejt (180 ezer eurót) fizettek 2009-ben, valamint egy bukaresti, 2014-ben vásárolt, 900 ezer lejes (200 ezer eurós) ingatlan. Az is kiderül továbbá, hogy az Erdély TV-t, illetve az Erdély FM rádiót működtető Janovics Jenő Alapítvány évente 2,5 millió lej (550 ezer euró) támogatást kap az RMDSZ-től. A Maszol.ro kiadója, a Progress Alapítvány 2015-ben 497 ezer lej (110 ezer euró) támogatásban részesült. A Communitas Alapítvány 2014-ben 57 ezer lejt (12 ezer eurót) költött PR-je javítására. A 2015-ös, kolozsvári RMDSZ-kongresszusra 460 ezer lejt (100 ezer euró) költöttek – a két évvel korábbi, csíkszeredai kongresszus ehhez képest sokkal kevesebbe, 71 ezer euróba került. A cikk szerint 2012-ben a kolozsvári március 15-i ünnepség 300 ezer lejbe, azaz 67 ezer euróba, szintén 2012-ben egy Kolozsváron tartott augusztus 20-i ünnepség 400 ezer lejbe került. Kovács Péter ügyvezető elnök a cikkre reagálva Facebook-oldalán azt írta, nem a kolozsvári, hanem az erdélyi március 15-i, illetve augusztus 20-i események támogatására költöttek ennyit. A beszámolókról további részletek, grafikonok, letölthető dokumentumok az Atlatszo.erdely.hu oldalon találhatók.
(Forrás: Erdely.atlatszo.hu)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar film története Marosvásárhelyen
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel, a Maros megyei MADISZ-szal, a K'Arte Kulturális Egyesülettel és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel közösen filmtörténeti vetítéssorozatot indít Marosvásárhelyen 120 éves a magyar film címmel.
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a magyar filmtörténet kiemelkedő alkotásaira építő vetítéssorozatát eddig Bukarestben és Székelyudvarhelyen indította el. A 11 alkotásból álló sorozat a némafilmes korszakból indulva egy-egy rendező filmtörténeti korszakot meghatározó alkotását vetíti le Marosvásárhelyen is, minden hónap utolsó vasárnapján.
A magyar film története ezelőtt 120 évvel kezdődött, amikor 1896-ban a Lumiére testvérek filmjeit a budapesti Royal Szálló kávéházában levetítették, majd ezt követően két úttörő testvér, Sziklai Arnold és Zsigmond az Andrássy úton megnyitották az első magyar filmszínházat, az Ikonográfot, ahol francia gépeken Lumiere-filmeket vetítettek a közönségnek. Ennek jegyében magyar filmtörténeti sorozatunkban – a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal (MaNDA) együttműködve – minden hónapban bemutatunk egy jelentős filmes alkotást, mely a maga nemében és idejében mérföldkőnek számított a magyar film történetében.
Januárban Bukarestben, majd áprilisban Székelyudvarhelyen indítottuk útjára a sorozatot, most Marosvásárhelyen a Művészeti Egyetemen folytatjuk magyar filmtörténeti sorozatunkat. Május 29- én, vasárnap este 7 órától az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmekkel indul a sorozat. Az alkotásokat – az egykori korszakot megidézve – Trózner Szabolcs zongora improvizációja fogja kísérni.
A Mire megvénülünk című film Jókai Mór nagy sikerű, azonos című regényének első filmes adaptációja: egy balsorstól üldözött úri család története a reformkor és a szabadságharc idején. A film az egyik első magyar filmműhelyben, az Uher filmgyárban készült, melyet az ismert budapesti fényképész, Uher Ödön alapított 1912-ben, miután dániai és németországi utazása során megismerkedett a filmkészítés fortélyaival. A családi fényképészműhely hagyományainak köszönhetően az Uher-filmek a kor legszebben fotografált magyar filmjei voltak. Fontos megemlíteni, hogy az egyik első magyar filmalkotás, melyben időnként már a kamera is megmozdul. A szereplők között pedig a korszak erdélyi magyar színészei is szerepet kaptak: Beregi Oszkár, aki 1895-ben Kolozsvárra szerződött, de játszott Temesváron és Aradon is; Fenyő Emil, aki 1909–1910-ben, majd 1911–1912-ben Nagyváradon volt színész, de közben szerepet kapott Szabadkán és Pozsonyban is; Poór Lili, a kolozsvári színház örökös tagja, Janovics Jenő felesége, aki a második világháború után a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára is volt. Szintén Kolozsváron volt színész Szerémy Zoltán. Beness Ilona 1919-től a nagyváradi Szigligeti Színház, 1928-tól a kolozsvári Magyar Színház tagja volt, 1942-ben örökös tag címmel is kitüntették, 1945-től 1966-ig, nyugdíjazásáig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze volt. Étsy Emília 1910-től 1914-ig Nagyváradon, majd Temesváron játszott.
Az utolsó éjszaka című film a némafilmkorszak kiemelkedő melodrámája, 1917-ben Kolozsváron, a Janovics Jenő által alapított Transylvania filmgyárban készült. A történetben egy sikeres kabarészínésznő a háború kirobbanásakor visszatér hazájába, de családját nem találja, így a fővárosi színházhoz szerződik, ahol minden este lelkesen megtapsolja egy titkos imádója. Filmtörténeti vetítéssorozatunkban ezzel a filmmel az erdélyi filmgyártás megteremtői, a kolozsvári színészek, s elsősorban Janovics Jenő emléke előtt tisztelgünk.
A vetítések helyszíne a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem lesz (Köteles Sámuel u. 6.), az első alkalomra május 29-én, vasárnap 19 órától kerül sor. A filmeket román felirattal vetítjük. A belépés díjtalan.
Kósa András László igazgató
Népújság (Marosvásárhely)

Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvár szégyenszobra
Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros – szól a mindenki által ismert népszerű dalocska. A történelmi emlékek, a régvolt elődök által épített bástyák, épületek, szobrok és megannyi más mellett van azonban egy viszonylag új köztéri alkotás, amely fügét mutat a jóérzésnek és esztétikailag súlyosan szennyezi a környezetet. Ez nem más, mint a magyarirtó Avram Iancu szobra, amely egyebek mellett Gheorghe Funar egykori polgármester ízlésficamának állít emléket. A förmedvényt úgy helyezték el, hogy déli irányból, a városba jövet, már messziről szúrja az ember szemét. Magának a térnek a felújítása – szoborral, szökőkúttal megtűzdelve – egyetlen célt szolgált: áthelyezni a hagyományos Főteret – a Mátyás-szoborcsoport és környéke – egy olyan térre, amely nem emlékezetet lépten-nyomon a város magyar múltjára. Persze nem sikerült. A hamarosan 700 éves kincses városban aligha lehet elhajítani úgy követ, hogy az ne egy magyar történelmi emléket találjon el. Ha bármelyik Kolozsvári lakost arról kérdezzük, hol a Főtér, senkinek nem jut eszébe az Avram Iancu szobra által uralt tér.
A szoborállítással más „eredményt” is elért a 90-es évek eleji városvezetés: gyakorlatilag meggyalázták a magyarok egyik szimbolikus kulturális központját, amely a Bocskai és a Hunyadi tereket foglalja magába, ahol Janovics Jenőék 1906-ban felavatták a Nemzeti Színházat és ahol az egykori Bánffy György-telken az impozáns Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) palotája is helyet kapott. Ma már a színház sem, a tér sem, a palota sem, és – legyünk őszinték – a város sem a miénk. Ide épült a múlt század 30-as éveiben az ortodox katedrális. A teret, amely a 19. században Trencsin tér néven volt ismert, az 1899-es rendezése után az itt álló palota nyomán EMKE térnek kereszteltek, majd 1907-ben Bocskai névre neveztek át. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki. A második világháború idején neve Hitler térre változott. A háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, majd 1964-ben Győzelem tér lett.
1993. december 1-jétől a kincses város sok névváltoztatáson átesett közterét a románok által nemzeti hősként ünnepelt, a magyarok szemében egy gyilkos figura szobra uralja.
„Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere eldöntötte, Kolozsváron fel kell állítani Avram Iancu szobrát, amely méreteivel, monumentalitásával túlszárnyalja Mátyás király szobrát. Pályázatot írt ki. A bírálóbizottság elnöke, Raoul Şorban művészettörténész, a Szocialista Munkáspárt tagja nem az esztétikát vette figyelembe, hanem a politikumot. Ilie Beinde nyert, aki primitív elképzelések rabja. Pályaműve 20 méter magas, bazaltkövekből rakott oszlop, a tetején áll majd Avram Iancu 5 m-es bronzszobra. Hiába tiltakoztak a művészek, a román értelmiségiek, Funar nem hallgatott rájuk, idén december 1-jén szeretnék fölavatni a szobrot” – írta 1993-ban a szoborról a Népszava. (A cikkben elírás történt, a szobrász neve helyesen Ilie Berindei).
A szoborállítás ötlete még csak nem is új keletű, Funarnak voltak hasonszőrű elődei. 1930-ban, amikor még Trianon után frissiben dúlt a románkodás Kolozsvárott, megszületett egy terv Iancu szoborba öntéséről. A románoknak mindig fájt, hogy Európa egyik legszebb köztéri szobra egy magyar művész, Fadrusz János alkotása Kolozsváron, és egy magyar királyt, Mátyást ábrázolja az akkor még majdnem teljesen magyar város közepén. Nem beszélve az 1902-ben felavatott Mátyás-szobor nagyságáról, művészi értékéről, amely messze földről érkezett látogatókat is ámulatba ejtett és ejt a mai napig.
Azt még a román nemzetiségű építészek és szobrászok is elismerik, hogy ennyire csúf „műalkotás” nincs széles e hazában. Alkotójáról, a Svájcban élő Ilie Berindeiről keveset tudni, jött, látott, és… megáldotta a várost egy szörnyszülöttel.
Évekkel ezelőtt, 2007-ben a Clujeanul hetilap és a MindBomb akciócsoport már kérte az akkori polgármestert, hogy a nemkívánatos funari örökségtől szabaduljon meg, ám a válasz az volt, hogy a polgármesteri hivatalban a szobor kérdésével nem foglalkoznak, a téren azonban tervezik egy zenélő és színpompás szökőkút építését.
Később is hiába kérte több román és magyar szobrász, építész, művészettörténész, de a Művészeti Akadémia tagjai és más értelmiségiek is a polgármesteri hivatalhoz intézett nyílt levelében, hogy a szobrot valamilyen formában tüntessék el, Emil Boc jelenlegi polgármester már 2014-ben határozottan kijelentette, amíg ő lesz a város élén, egy ujjal sem nyúlnak hozzá.
Kolozsvár 2021-re megpályázta az Európa Kulturális Főváros címet. Esélye van rá, hogy elnyerje, de kérdés, hogy egy ilyen szoborral vajon a városvezetés méltó-e arra, hogy megkapja a kitüntető címet. És ezt nem kizárólag a Kolozsvári magyarok állítják, hanem például a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem több román nemzetiségű oktatója. A város főépítésze is azt nyilatkozta: új Iancu-szoborra van szükség, ám mivel ehhez erős lobbi kell, etnikai okok miatt „ezt nem fogja felvállalni senki”.
Avram Iancu megítélése – annak függvényében, hogy román vagy magyar történészek nyilatkoznak róla – homlokegyenest eltérő. Történelmi tény, hogy az 1849-ben fellázadt császárhű románok – Avram Iancu vezetésével – magyarellenes pogromjuk alatt összességében 7500–8500 embert mészároltak le, megváltoztatva ezzel Dél-Erdély etnikai összetételét. Azóta Gyulafehérvár és környéke a magyarság szempontjából szórványnak számít, de az Avram Iancut ábrázoló – szakértők szerint is Európa egyik legrondább – köztéri szobor mégis ott virít Kolozsvár szívében. Mintegy emlékeztetve minket, magyarokat, hogy ne ugráljunk, mert megjárhatjuk…
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)