Gyulai Ferenc 140 éves mellszobra
Sétatéri színházépületünk gyakori látogatói közül is csak kevesen figyelnek fel arra, hogy az emeleti előcsarnok falai mentén, lépcsőfordulóiban, ablakközeiben Kolozsvár legnagyobb mellszobor-gyűjteménye jött létre. Az ott látható tizenhárom szoborból néhánynak feljegyezték a külön történetét, másoknak legalább a szerzőjét ismerjük, s talán valahol megtalálható felállításuk időpontja is. Stílusuk azonban elárulja, mely kor szülöttei.
Jelenleg sorrendben a déli félemeleti előcsarnokból kiindulva észak felé haladva a következő szobrok láthatók: Poór Lili, E. Kovács Gyula, Kótsi Patkó János, Gyulai Ferenc, Maxim Gorkij, William Shakespeare, Móricz Zsigmond, Janovics Jenő, Szentgyörgyi István, Ion Luca Caragiale, Végh Sándor, Bretán Miklós, Liszt Ferenc. Némelyikük már nagyon rég ott áll, de egyik-másikat csak az utóbbi években hozták ide a színház rejtettebb zugaiból.
Két szoborról tudjuk, hogy azokat Janovics Jenő, mint a Hunyadi téri új színház első igazgatója készíttette Róna József szobrászművésszel. Eredeti feliratuk így szólt: „Kótsi Patkó János / az első erdélyi színigazgató emlékének / ennek a színháznak első igazgatója; E. Kovács Gyula / a régi színház büszke oszlopának / hálás kegyelettel az új színház első igazgatója”. Ezeket az 1906. szeptember 8-i megnyitó ünnepség keretében leplezték le. Csak 1919 októberéig díszíthették az előcsarnokot, mert az épület román átvételekor el kellett távolítani őket (bizonyára Janovics Jenő gondoskodott átszállításukról a sétatéri színházba). Rosszabbul jártak a Hunyadi téri színház két homlokzati fülkéjében elhelyezett mellszobrok. Ezek id. Wesselényi Miklóst, a színházpártolót és Jósika Miklóst, a legnagyobbnak tekintett erdélyi írót ábrázolták, Kolozsvári Szeszák Ferenc faragta őket. 1919-ben román fiatalok leverték őket az épület homlokzatáról, s a mélybe zuhanva összetörtek. Roncsaikat Janovics begyűjtötte, de már nem voltak restaurálhatók, máig a sétatéri színház udvarán hányódnak. A színház 1908-as felavatásakor a sajtó nehezményezte, hogy a régi színházépületet díszítő Gyulai Ferenc-szobrot miért hagyták a Farkas utcai épületnél, miért nem helyezték el azt is a Hunyadi téren. A sétatéri színház szoborgyűjteményének legrégebbi darabja ugyanis Gyulait ábrázolja, s valószínűnek tarthatjuk, hogy Janovics végül is – még idejében – biztonságba helyezte. Csak vagy három éve látható az előcsarnokban ez a művészi alkotás, már több helyen úgy emlegették, mint elpusztult szobrot.
Szabadság (Kolozsvár)

Orbán Lajos Kolozsvárja egykor és most
Az amatőr fotós és filmes két világháború közötti városáról nyílt kiállítás az Erdélyi Audiovizuális Egyesület szervezésében. Premier.
Orbán Lajos két világháború közötti fotóiból és filmjeiből nyílt kiállítás a múlt héten Kolozsváron. Nagyjából 120 fotó és 3 videó látható a Sapientia EMTE Tordai úti épületének előterében kiállítva. Így leírva a tények talán nem izgalmasak, de a kiállítás tényleg ütős. Elmondjuk, miért: - mert Orbán Lajos egy igazán tehetséges fotós volt, még akkor is, ha végül nem ezt a pályát választotta. Orbán fotósként leginkább a két világháború közötti Kolozsváron alkotott, amatőr fotóival számtalan díjat is nyert. A Kováts P. Fiai fotószaküzlet képviselőjeként dolgozott, gyakorlatilag ő volt a beszerzőjük, aki elment Németországba az áruért. Valószínűleg az egyik útján kapott reklám célból a Kodak első (1927-ben megjelent) amatőröknek szánt filmkamerájából, hogy a boltban népszerűsítsék, mint terméket. Az első datálható filmfelvétele 1928-ból van, így nagy valószínűséggel ő volt az első erdélyi polgár, aki amatőr felvételeket készített Kolozsvárról. "Ezen egy cserkészcsapat vonult végig a városon, majd elmentek egy szép kastélynak a parkjába, ahol táboroznak és mutatványokat mutatnak be a közönségnek. A kastélyt sikerült azonosítani. Magyarcsesztvén állt, de már nem létezik, mert lerombolták. A kutatás során azonban kiderült, hogy Magyarcsesztvén csak egyszer táboroztak a cserkészek, 1928-ban. Ez tűnik a legrégebbi felvételnek, a legutolsó pedig 1935 júliusában készült. Hét évig volt nála a kamera" - mesélte az első filmfelvétel azonosításának körülményeit Blos-Jáni Melinda kutató, a Sapientia EMTE tanára. Orbán vegyésznek készült, de végül soha nem lett az belőle, bár a szenvedélye idős koráig megmaradt. Például mindenféle oldatot kevert, amiben a fényképeket áztatta. Öregkorában is próbált amatőr szinten fizikai és kémiai kísérleteket végezni. De szeretett zenélni, szeretett festeni, néha gyerekverseket, újságcikkeket is írt. Pezsgő társasági életet élt, valószínűleg a humora is jó volt, legalábbis erre lehet következtetni a fotós társaság évkönyveiből. Nem olyan hivatalos, öltönyös emberre kell gondolni, amilyennek a régi fotók alapján talán sejtenénk. A fotózással az első világháborúban katonaként kezdett el foglalkozni, a két világháború közötti időszakban 7-8 fényképezőgépe is volt. Nagyon sokat fotózott. "Még mai szemmel is sokat fotózott, akkor is, ha csak a kiállítás két évtizedet felölelő időszakát nézem. Akár mobiltelefonnal is járhatott volna. Nagy mennyiségű kép, látszik, hogy nem egy átlag fényképezőgép-használó volt" - meséli a szenvedélyes fotósról Blos-Jáni. A második világháború után valahogy alábbhagyott a fotós szenvedélye. Az 1940-es években otthagyta a fotós szaküzletet, és elment a Dermata bőrgyárba kereskedőnek. Fényképezőgépeit a szovjet bevonulók kobozták el tőle. Gyakorlatilag a kereskedést folytatta, és nem a fotózást választotta. Az igazán jó képei, vagyis amit a család is akként ismer, mind a két világháború közötti korszakból származnak. A kiállítás is erre a román-magyar Kolozsvárra koncentrál. - mert egy másik Kolozsvár elevenedik meg a szemünk előtt. Amikor még leginkább a stúdiókban készítettek portrékat, amikor még egyáltalán nem volt általános, hogy mindenki fotóz, amikor még népszerűsíteni kellett a fényképezést, bár a szaküzletben már nagyon sok fajta fényképezőgépet árusítottak. A Zeiss, az Agfa, a Kodak és az Ikonta voltak a nagy márkanevek. "Ha végignézzük a Kolozsváron készített képeslapokat, feltűnik, hogy egy-egy fotóműhely, stúdió belóg a képbe. Nagyon gyakori volt a korszakban a stúdióban való portrékészítés. A fényképezőgép viszont csak azok körében volt nagyon népszerű, akik szerettek túrázni, akik szerettek kirándulni. Így például a cserkészek vagy az EKE tagjai. Utóbbiak fotóalbumokat is vezettek szöveggel, a napló és a fotóalbum közti keverékműfaj nagyon népszerű volt a korban, és a Kovács P. Fiai fotószaküzletet meg is keresték, hogy tartson a kirándulóknak kurzust. Cikkeznek is arról, hogy nagyon jó lenne, ha az a sok kiránduló megtanulna fényképezni, mert a sok elmosódott képért nagyon kár" - idézte fel a korszakot a kiállítás összeállítója. A korszakban egyébként nagy kultúrája volt a képeslapoknak. Az 1860-as években kezdenek el képeslapokat küldeni, és az 1890-es évekre már nagyon népszerű, Kolozsvárról is nagyon-nagyon sok maradt fent. Kezdetben grafikákat és metszeteket reprodukáltak, később pedig már inkább fotókat. A fotós szaküzletek is adtak ki képeslapokat. A város látképe a Fellegvárról, illetve a Fő tér a New York Szálló felől volt nagyon népszerű, főleg, miután a Mátyás szoborcsoportot is felavatták. - mert tényleg jól kitalált kiállítás. Erről a Kolozsvárról kapunk egy kis ízelítőt a kiállításon, aminek amúgy a tér a szervező elve. Három részre osztották az anyagot: vannak a Fő térhez kapcsolódó fotók, a Sétatérhez köthető képek, illetve a családi házhoz kapcsolódó szekció. Mindhárom térhez a fotók mellett van rövid videó is. "Azért van így tagolva, mert a képeknek is különböző a ritmusa. A munka, a dinamika helyszíne a Fő tér, a szabadidő és a hobbitevékenységek világa a Sétatér, a családi háznak pedig egy teljesen sajátos, egyéni világa van. Azt szerettem volna, hogyha ne csak képek legyenek keretben a falon, hanem a képekkel való együttélés élményét is hozzák. Orbán Lajos látható a fotószaküzletben, amatőr fotós társaságok tagjaként, különféle fényképezési helyzetekben. Vannak képeslapalbumok, sztereóképek, illetve egy interaktív térkép is, amelyen kis formában el lehet helyezni a kiállítás fotóit, illetve a reprodukcióikat. Az a célunk, hogy próbáljuk elképzelni annak a figurának a helyzetét, aki egy adott útvonalon keresztül mindig bejárja a várost a fényképezőgéppel. A nézőponttal való azonosulásnak ez egy formája, így is megközelíthetjük az ő szubjektumát" - mesélte lelkesen Blos-Jáni. És akkor még nem beszéltünk a képekről, mert azért nem véletlenül tartott fotókurzusokat Orbán, és nem véletlenül választotta az Erdélyi Audiovizuális Egyesület az első kiállítása témájának. Egyébként korábban még soha nem volt Orbán Lajos-kiállítás, néhány munkája már megjelent különböző lapokban, de neki dedikált tárlatot még nem szerveztek. - mert az Erdélyi Audiovizuális Egyesület első megnyilvánulása Az Erdélyi Audiovizuális Egyesületben több embernek a munkája kapcsolódik össze, egyrészt Buglya Sándoré, akit elsősorban az erdélyi filmtörténet érdekel, különös tekintettel Janovics Jenő munkásságára. Ahogy a kiállítás megnyitóján Buglya el is mondta, már régóta szeretnének egy filmmúzeumot, egy helyet, ahol tárolnák és bemutathatnák az erdélyi audiovizuális művészetek kezdeteit. Az egyesület másik két alapítója a Sapientia EMTE másik két tanára, Tóth Orsolya és Blos-Jáni Melinda, akik a téma kutatóiként kapcsolódtak be a munkába. Tóth Orsolyának Kolozsvár 1945 előtti filmes reprezentációi a szakterülete, míg Blos-Jáni Melindának a családi filmek. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum megalapításának az első lépése az idén nyáron bejegyzett egyesület létrehozása, amelynek tehát célja az audiovizuális dokumentumok kutatása, az archív felvételek, az amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Azt szeretnék elérni, hogy a fölöslegessé váló képek, negatívok ne a szemétben végezzék, hanem helytörténeti dokumentumként új otthonra leljenek egy kutatható gyűjteményben. Nemcsak olyan régi képeket és filmeket gyűjtenek, mint az Orbán Lajos munkái, hanem bármit, ami az analóg korszakhoz tartozik. Ebbe pedig a VHS-kazetták korát is beleértik, mert érvelésük szerint már az is elavult forma, a 80-as, 90-es éveknek a társadalmi helyzetéhez tartozik. "És a romániai történelemnek is elég fontos része, mert a forradalmat nagyon sokan videózási eseményként élték meg, úgy érezték, hogy filmezniük kell" - érvel a szakember. Megfelelő tárolásról még nem is lehet nagyon szó szerinte, mert egyszerűen nincs meg hozzá az infrastruktúra. Így egyelőre csak a digitalizálás kivitelezhető. "Viszont úgy is megőrződnek, az is egy archiválási forma. Persze, ha valaki nem akarja tovább tárolni, akkor inkább találunk egy megoldást, minthogy kidobja" - egészíti ki, hozzátéve azt is, hogy a képek mellett azok története is érdekli őket. "A kutatás során nagyon sokszor szembesültünk azzal, hogy vannak anyagok, de nagyon nehéz megnézni őket. Digitalizálni kellene ezeket, de nincs egy hely, illetve nincs ahol ezeket össze lehetne gyűjteni. Az ideális esetet úgy lehetne elképzelni, hogy van egy archívum, ahová besétál a kutató, és címszavak alapján előkeresi az anyagot. Így viszont egy évbe is telhet, amíg megtalálunk egy gyűjteményt, digitalizáljuk, és interjúkkal alátámasztjuk" - indokolta az egyesület létrehozását Blos-Jáni. De az egyesület nemcsak gyűjtéssel foglalkozna, hanem azzal is, hogy kiállítások formájában népszerűsítse ezeket, amelyek a köztéri tapétává vált “régi Kolozsvár” képét frissítenék fel. Minden évben az audiovizuális világnap alkalmával szeretnének egy kiállítást szervezni, a Látható Kolozsvárhoz hasonlót. A Látható Kolozsvár kiállítás november 19-ig látogatható, 10-18 óra között. Csoportok, iskolai osztályok látogatása esetén egyeztetni lehet az irányított tárlatvezetésről. Elérhetőség az archívum-projekt weboldalán. A jelenkori fotókat Mira Marincas irányításával Kacsur Krisztina és Marton Attila készítették.
Gál László
Transindex.ro

Beszéljünk megoldható problémákról - nyílt levél
Bő egy hónapja indítottunk petíciót Beszéljünk megoldható problémákról címmel, amelyben az erdélyi magyar nyelvű oktatás nehéz helyzetére és a sajtó politikának való túlzott alárendeltségére igyekeztünk felhívni a közvélemény és az erdélyi magyar politikum figyelmét.
Úgy gondoltuk, hogy a petíciót kiértékelő nyílt levéllel nem lett volna sportszerű kampányban előjönnünk, mostanig vártunk hát vele.
A petíciót közel hétszáz személy, többségében tanár írta alá. Nagyon hiányoljuk sok történelmi múltú iskola tanárainak és főleg igazgatóinak a visszajelzését, az erdélyi magyar sajtó állásfoglalását és a politikum reakcióját.
Miközben a petíció szövege készült, számos pozitív visszajelzést és konstruktív kritikát kaptunk. Sok értelmiségi éreztette velünk, hogy a probléma sokkalta bonyolultabb, mint ahogy ez “naivan” egy petícióban felvázolható, és sokan kételkedtek abban, hogy ezek a problémák a közösségünk körében megoldhatóak. Általában mindenkinek megvolt a panasza, és hiányolták ennek a konkrét belefogalmazását a petíció szövegébe. Voltak, akiknek a felekezeti és állami iskolák viszonya jelentette a legfontosabb problémát, voltak olyanok, akik a szakmaiság teljes mellőzését szerették volna számonkérni a politikai elitünktől, nagyon sokan voltak olyanok, akik az oktatás színvonalát sérelmezték vagy az egyetemi tanárképző szakok hiányában és a tantervekben látták a tanügyi problémák lényegét. A sajtó és nyilvánosság kérdéskörét illetően a legtöbben azt a kritikát fogalmazták meg, hogy a politikailag nem elkötelezett sajtó egy utópia.
A kampány később beigazolta, amiről írtunk: politikai elitünk populista ígéreteket, terveket vállal fel, miközben a döntés nem rajta, hanem a többségi politikusokon múlik, így elszámoltathatósága továbbra is kérdéses marad. A sajtóról a kampányban nem sok szó esett, az oktatási gondokat azonban a politikusok látszólag szívükön viselték.A számok azonban mást mutatnak. A 2012-2016-os ciklusban az RMDSZ-nek 16 képviselője volt a parlamentben, ugyanannyi, mint a többi nemzeti kisebbségnek összesen. A Képviselőház honlapján levő nyilvános adatok alapján az RMDSZ négy év alatt összesen 12 interpellációt nyújtott be - egyik sem érintette az oktatást. A többi kisebbségi 104 interpellációt nyújtott be, ebből 8 érintette az oktatást.
A tudomány arra tanít, hogy a komplex problémákat is egyszerű modellek, ok-okozati összefüggések segítségével lehet megérteni.Az oktatásban a legnagyobb probléma szerintünk a megfelelőhumánerőforrás hiányaés a szakmaiság háttérbe szorulása a döntések meghozatalakor.
Mindenütt szükség van absztrakt gondolkodású, hosszútávú képzést igénylő szakemberekre, és őket manapság jól meg is fizetik.Amíg a tanári fizetés az országos átlagjövedelem alatt van, és a tanárok megbecsülése nem javul, nem leszünk képesek megfelelő tanárokat juttatni a tanügybe. A természettudományok, reál tárgyak terén a probléma nagyon látványos. Az utóbbi 10 évben azok közül, akik a BBTE fizika szakát magyarul végezték el, senki sem lett tanár. Nem csak a jobbak kerülték el a tanári pályát, hanem mindenki. A bölcsésztudományok esetében más a munkaerőpiac szerkezete, így ott a probléma talán kevésbé látványos. Az előrelátható 15%-os béremelés nem jelent érdemi megoldást. Kisebbségi mivoltunkból eredően mi sokkalta kitettebbek vagyunk ezen problémák irányába, mint a többségi társadalom. Érezhető részben a román iskolák, részben Magyarország elszívó hatása. A probléma már ott is tapintható, hogy a történelmi iskoláink teljesítménye lassan lemarad a román versenytársaké mögött. Ahelyett, hogy velük egy kategóriában mérettessük meg magunkat, kifogásokat keresünk, sok esetben saját versenyeket, mutatókat és rangsorokat találunk ki, ezekkel áltatva magunkat.
Van-e a közösségen belüli megoldás az oktatás gondjaira? A Romániai Német Demokrata Fórum jóval előttünk felismerte a tanárhiány veszélyeit és talált megoldást. A németül tanító tanárok a német állam támogatásával egy brassói székhelyű alapítványon keresztül fizetéskiegészítést kapnak.
Ha az oktatás terén fokozottabb szerepvállalást szeretnénk az RMDSZ részéről, akkor a sajtó, a nyilvánosság tekintetében enneképp ellenkezőjét várjuk el.
Kérjük, hogy tartózkodjon a rendelkezésére álló kontroll-mechanizmusok működtetésétől. Mára nem csak a szakmában számít nyílt titoknak, hogy a legfontosabb erdélyi magyar sajtótermékek - a nagy internetes portáloktól a nyomtatott napi- és hetilapokig, a kereskedelmi rádióktól a televízióadókig és a közszolgálati adók magyar szerkesztőségeiig - ilyen vagy olyan módon, de az RMDSZ befolyása alatt állnak.
A politikummal való kapcsolat nem csak a kiadó tulajdonosi körét, a szerkesztőségben döntéshozó szereppel bíró személyek kinevezését, hanem az adott médiaorgánumok pénzforrásait tekintve is egyértelmű: egyes, befolyási köréhez tartozó szerkesztőségeket közvetlen módon finanszíroz az RMDSZ (lásd az Erdély Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány, vagy a maszol.ro-t kiadó Progress Alapítvány), más szerkesztőségek a Communitas Alapítványon keresztül részesülnek az RMDSZ által kezelt, magyar közösségnek járó bukaresti kormánytámogatásból. A szerkesztőségek fontos jövedelemforrását képezik az RMDSZ-es önkormányzatokkal kötött reklámszerződések is.
A magyar kormány, illetve a Fidesz a maga során a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány révén van jelen az erdélyi médiapiacon - az ő legfontosabb erdélyi érdekeltségük egy sor székelyföldi napilap, valamint ahttp://szekelyhon.ro/portál mögött álló Udvarhelyi Híradó Kft.
Addig, amíg a Fidesz és az RMDSZ szemben állt egymással, ez a duális berendezkedés valamennyire működött is: a két tábor egymást már csak politikai érdekből is igyekezett elszámoltatni, sakkban tartani. Mára azonban a magyar kormány legfontosabb erdélyi szövetségesévé az RMDSZ vált, ez pedig az erdélyi magyar sajtónyilvánosság közel totális kontrolljával jár.
Mikor totális kontrollról beszélünk, nem feltétlenül arra gondolunk, hogy a kritikus hangokat elhallgattatják, hanem hogy ezeket ilyen-olyan indokokkal kiszorítják a “mainstream” médiából. Így költöztek a Facebook-ra, különféle blogokra az érdemi, közügyekkel kapcsolatos viták - ezek azonban a szélesebb társadalmi rétegekhez már nem jutnak el. Ezt azért érezzük problémának, mert a szólás szabadságát, a vélemények sokszínűségét és az elszámoltatás gyakorlatát meg kell őriznünk, tovább kell erősítenünk.
Az is nyílt titok a szakmában, hogy az RMDSZ direkt módon beavatkozik egy-egy szerkesztőség munkájába, konkrét cikkek publikálását tiltva le. Eközben a hírfolyamokat egyre inkább kommunikációs szakemberek által kitalált, és a politikum pillanatnyi érdekeinek megfelelő módon tálalt témák uralják - lásd a menekült-népszavazás, vagy a parlamenti választási kampány fő mozgósító üzenetei: csíksomlyói búcsú, meghurcolt erdélyi magyar politikusok, stb.
Nem gondoljuk azt, hogy kizárólag a politikai elit hibája az, hogy az erdélyi magyar sajtó jelenleg alig képes betölteni azt a watchdog-szerepet, mely elvileg a feladata lenne. Az azonban világos, hogy a problémák egyik fő oka az, hogy jelenleg az erdélyi magyar médiaorgánumok többsége számára közel lehetetlen az RMDSZ által közvetlenül vagy közvetetten kontrollált erőforrások nélkül működni -ezt a kiszolgáltatott helyzetet pedig a politikum maximálisan ki is használja.Ezért, a közösség érdekében, az RMDSZ-nek elsősorbanönkontrollt kell tanúsítania.Továbbá meg kell találni a módját annak, hogy abból a pénzből, melyet a román kormány az erdélyi magyar kisebbségnek kiutal, átlátható módon, objektív mutatók szerint és politikai jellegű feltételek támasztása nélkül részesüljenek támogatásban az erdélyi magyar sajtóorgánumok. A tapasztalat azt mutatja, hogy az a rendszer, amit a Communitas Alapítvány jelenleg működtet, nem ilyen.
Összefoglalva, a következő négy évre a petíció aláírói nevében a konkrét kéréseink tehát a következők:
1. Az oktatás terén egy alapítvány azonnali létrehozása (vagy valamely létező alapítvány megerősítése és átalakítása), amely a jól teljesítő, magyar nyelven tanító erdélyi tanároknak vonzó ösztöndíj formájában kiegészíti a fizetését. Erre főleg azokból a tárgyakból van szükség, ahol tanárhiány körvonalazódik. Ezen alapítvány működését az erdélyi magyar kisebbség éves állami támogatásából, egyéni támogatásokból, anyaországi támogatásokból és alternatív forrásokból a politikai elitünk biztosítsa.
2. A romániai magyar sajtó függetlenségét javító támogatási rendszer kidolgozása, mérhető teljesítmények és nyilvános pályázatok révén.
3. Politikai elitünk, intézményeink és alapítványaink vezetői legyenek naprakészek és felkészültek arra, hogy elszámoltassuk őket. Ne tekintsék ellenük irányuló támadásnak, amikor a sajtó vagy a civil társadalom ezt kívánja.
A petíciónkat támogató hétszáz aláírás bizonyítja, hogy sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkodunk.
Néda Zoltánfizikus,
Sipos Zoltánújságíró,
Váradi Nagy Pál
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar filmtörténeti vetítés-sorozat indul a Partiumi Keresztény Egyetemen
A Balassi Intézet jóvoltából 10 alkalmas ingyenes vetítés-sorozat indul útjára január 23-án, hétfőn, délután 5 órától a Partiumi Keresztény Egyetemen, közölte az intézmény.
A rendezvénysorozat apropója, hogy 2016-ban volt az évfordulója annak, hogy 120 éve vetítették az első filmet Budapesten, illetve megnyílt az első mozi és nem utolsó sorban, hogy a Millenniumi Ünnepségek alkalmával készült el az első mozgókép Magyarországon.
A hétfői eseményt Kósa András László, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatója fogja megnyitni. Házigazda: a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Keresztény Egyetem.
Az első két film Uher Ödön: Mire megvénülünk (1916, néma, 64 perc) élő zongorakísérettel és Janovics Jenő: Az utolsó éjszaka (1917, néma, 40 perc) szintén élő zenével. A vetítéssorozat programja az egyetem internetes oldalán található.
maszol.ro

Magyar Kultúra Napja – rendezvények a bukaresti Balassi Intézet háza táján
Különböző eseményeket szervez a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet január 17-e és 23-a között, a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva. A rendezvények fókuszában a diszpóra áll, ehhez igazodva fotóművészeti performanszt, irodalmi esteket, zenei és filmes programot is tartanak – derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből. Olyan kultúrateremtő személyekre fókuszálnak, illetve művészeket, irodalmárokat hívnak meg, akik valamilyen formában kötődnek a diaszpóra magyarságához.
A naptári év első eseménye idén is Szathmáry Pap Károly fényképész, festőművész, címerfestő, az első fotoriporterek egyikének születésnapjához kapcsolódik a Balassi Intézetnél. Ma, január 17-én, kedden este 7 órától kettős esemény zajlik a Fotóművészet Napjához igazodva, amely egyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat nyitóeseménye is. Alfred Schupler bukaresti operatőr, fotográfus gyűjteményéből régi fényképezőgépeket állítanak ki, és a gépek szerkezetéről készített fotókat mutatják be. A tárlatmegnyitón Radu Igazság képzőművész, fotográfus, animációs rendező, egyetemi tanár vezetésével vakufotó-performansznak lehetnek tanúi a résztvevők: kiderül majd, hogy milyen az egyidőben vakuval fényképező gépek interakciója. A projekt Duschamp ready-made koncepciójából indul ki, és vizualizálja a fényképezőgép pályáját a művészetalkotó, reprodukáló tárgytól a fényképezőgép műalkotás jellegéig. Az esemény a fényképezőgép kettős állapotát hivatott kiemelni, a tárgy és gyakorlati funkciójának különválasztására fektetve a hangsúlyt. A kiállított fotók a fényképezőgép belsejének dinamikáját ábrázolják, a játékot, ahogyan a gép eltávolodik a tárgyaktól és a jelenségektől, hogy megfigyelhető jelenség-tárggyá váljon.
Január 18-án, szerdán este 7 órától Égi-földi párbeszédek címmel Szonda Szabolcs költő, műfordító beszélget Dan Lunguval, a kortárs román irodalom egyik legkedveltebb és legsikeresebb írójával. ATyúkok a mennyben (Raiul găinilor) című regény négy hónapig vezette a francia Jacqueline Chambon Kiadó eladási listáját, a Hónap Könyve volt Németországban, több kiadást megért. Szlovénul, olaszul, lengyelül, spanyolul, bolgárul, illetve Szonda Szabolcs fordításában, a Pont Kiadó gondozásában magyarul is olvasható.
Január 19-én, csütörtökön délután 6 órától az évtizedeken át Bukarestben élő és alkotó Horváth Andor esszéíró, műfordító, szerkesztő kötetét ismerhetik meg az érdeklődők. A Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar (Névjegykártya. Amelyben a szerző elmeséli, hogyan lett magyarrá) címmel publikált kötetét Andrei Pleşu író, esztéta és művészettörténész mutatja be a szerző jelenlétében.
Január 20-án, pénteken este 7-től a bukaresti magyarság egy másik jelentős kulturális személyiségére, Bács Lajos karmesterre, pedagógusra és zeneszerzőre emlékezhet, akinek a munkássága rányomta bélyegét a román zenetörténelem utolsó félévszázadára, kimagasló egyénisége meghatározó módon befolyásolta a bukaresti magyar közösség szellemi életét is. Az emlékkoncert Bács Lajos Adagio című művével indul, majd a Kodály-év felvezetéseként Bács Lajos egyik kedvenc zeneszerzője, Kodály Zoltán műveit játssza Andrei Kivu gordonkaművész és Verona Maier zongoraművész, vendégmeghívottak közreműködésével.
Az események helyszíne: Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet székhelye, Bukarest, Gina Patrichi u. 8 szám).
Több romániai városban nagy sikernek örvendett tavaly a Balassi Intézet filmtörténeti vetítéssorozata, amelyet azzal a céllal indítottak el Bukarestben, hogy az éppen 120 éves magyar filmművészet kiemelkedő alkotásaira felhívják a figyelmet. A sorozatot idén további erdélyi városokba is elviszik. A Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva, a Híd Kulturális Egyesülettel partnerségben január 20-án és 21-én vetítik az első három filmet a nagyszebeni Habitus Könyvesboltban: Uher Ödön Mire megvénülünk (1916), Janovics Jenő: Az utolsó éjszaka (1917), Korda Sándor Aranyember (1918) című alkotását nézheti meg a közönség. Január 23-án, hétfőn Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen látható Uher Ödön és Janovics Jenő filmje, és közben folytatódnak a vetítések Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen.
Szabadság (Kolozsvár)

A ZeneSzó meghívottja: Szép Gyula
A Györkös Mányi Emlékház változatos kulturális programmal várja az érdeklődőket. A ZeneSzó beszélgető sorozatának az idei első meghívottja Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója volt. A beszélgetőtárs Márkos Albert hegedűművész, aki a zenei pályájának alakulásáról kérdezte. Hogyan lett zenész?
„A zene volt az egyedüli biztos pont az életemben”.
Szép Gyula szerint az ember életében a sorsszerűség szerepel. „A zene volt az egyedüli biztos pont az életemben.” Ebben az életkorban az ember bátran vállalja a múltját. Környezetével, sokkal megértőbb, önmagával sokkal kritikusabb. Felmenőiben nem volt zenész. Édesapja zenei adottsággal rendelkezett, kántor volt. 8 éves korától 14 éves koráig zeneiskolába járt. A szülei támogatták a zenei képzését. Beszélt az iskolai éveiről. 9. osztályos volt, amikor egy gitárt kapott ajándékba, gyorsan tanult gitározni. Egyetemi tanulmányait a „Gheorghe Dima” Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzői Fakultás- Pedagógia szakán végezte. Tanulmányai befejezése után Mezőszentgyörgy Általános iskolába került zenetanárnak. Életpályájának bemutatása során, az akkori idők párt politikájába is betekintést nyerhettünk.  Adottságait mi sem jellemezhetné jobban, mint az, hogy Erdélyben maradt. Nemcsak zenét, hanem matematikát és testnevelést is tanított. Ezt az időszakot úgy jellemezte, hogy „fiatal volt és mindenbe belement”. Különösen a folklór érdekelte.
A népzene iránti érdeklődése
Székelyudvarhelyen folytatta tevékenységét. Ahol egy figyelemre méltó férfi dalárda volt, melynek nem volt karmestere. Abban az időben kevesen voltak Udvarhelyen, akik Zeneakadémiát végeztek. Zenetanárként tevékenykedett a Székelyudvarhelyi Zeneiskolában és a Maréfalvi Általános Iskolában. Őt inkább a kórus érdekelte. Az iskola igazgatója, Kovács Piroska érezhette, hogy a fiatal tanár többet akar, nem csak a zenetanári munkát. Támogatta tevékenységét. Rájött, a gyermekek nem ismerik a népzenét. Kezébe került Kodály Zoltán Székelyfonó-lemeze. Ezeket a dalokat megtanította a maréfalvi gyermekeknek. Kodály szerint a Székely fonót abban a környezetben kell bemutatni, ahol született. Szép Gyula megdramatizálta. Óriási sikerrel előadták. Az előadással eljutottak a Kolozsvári Magyar Operába is. A produkciót felvette és sugározta a bukaresti TV magyar adása is. Székelyudvarhely művelődési élete nagyon aktív volt. Rendkívül nyitott. A főhatalom igyekezett visszaszorítani a magyar kultúrát. Itteni vonatkozásban Székelyudvarhely több lehetőséget biztosított. Szép Gyula élete érdekesen alakult.  1981 és 1986 között a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház vezetője. 1982-ben Kodály Zoltán emléknapokat szervezett, a zeneszerző születésének 100. évfordulója alkalmából. E rendezvény keretében mindhárom Kodály-művet bemutatták (Székely fonó, a Háry János és a Cinka Panna). Vermesy Péter, Kodály Zoltán zenéjéről értekezett. A mostani beszélgetés nagy érdeme a kor hangulatának sikeres felidézése. Erdélyben a magyar művelődési életet kezdték minél jobban visszaszorítani. Udvarhelyen nagyobb megnyilvánulási lehetőség volt. Minden valamire való színházi társulat igyekezett kiszállásai közben Udvarhelyen is előadást tartani. A táncház mozgalom Kolozsváron indult, de az országos fesztivált Udvarhelyen szervezték. Szép Gyulának lehetőség teremtődött adottságai felcsillantására. A Székelyudvarhelyi Venyige Népzene és Néptáncegyüttes egyik alapítója. A hatóságok nem nézték jó szemmel ezt a tevékenységet. A körülmények Csíkszeredába vezényelik. 1986-1988 között zenei szakirányítója a Hargita Megyei Alkotások Házának. A politika rányomta bélyegét a kultúrára is. Kötelezték, a műsor 70%- román nyelvű legyen.
A Kolozsvári Magyar Opera ma erős társulat
Ekkor azon gondolkodott, hogy elhagyja az országot. Ebben az időben keresték meg a Kolozsvári Magyar Operától. Megnyílt annak lehetősége, hogy itt helyezkedjen el. Sikeresen versenyvizsgázott. 1988-ban a Magyar Opera művészeti titkára lett. Rendkívül hiteles képet nyújtott az intézmény helyzetéről. Kolozsvár zárt város, nem volt lehetőség versenyvizsgára, emiatt hiányzott az utánpótlás. Az énekkar kiöregedett. Senkit sem engedtek nyugdíjba. Az énekesek közül sokan külföldre távoztak. 1990-ben újabb lehetőségeket kihasználva, a Magyar Opera országos versenyvizsgát hirdetett, így az énekkar megfiatalodott. A fiatalítás elkerülhetetlen lett. Simon Gábor a Magyar Opera igazgatója, Szép Gyula 2005-2010 művészeti aligazgatója. Simon Gábor igazgató két évtizedes tevékenység után a marsallbotot továbbadta. Szép Gyula 2010-től az Opera igazgatója. Beszélt a Magyar Opera eredményeiről. A magyar nemzeti opera megalapítójának, Erkel Ferencnek 8 operáját adták elő. Ugyanakkor kortárs magyar operaműveket mutattak be. 1990 óta húsz magyar kortárs zeneszerző operája került színpadra. „Büszke vagyok arra, hogy ma az operaház erős, fiatalokból álló társulat, minőségi kínálatunk van.” Repertoárunkban van olyan előadás is, ahol tudjuk nem lesz teltház, de vállani kell ezt is. Nagy sikerrel mutatták be a „Valahol Európában” című musicalt. „Fontos, hogy az új generáció más képet is kapjon az operáról.”
Közéleti tevékenysége
Mint politikus 11 évig volt az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának ügyvezető alelnöke. Sikernek tartja a csángó-magyar oktatás beindítását, az egyházi vagyonok visszaszolgáltatását.  Ez alatt a 11 év alatt rájött arra, hányféle igazság van. Hány árnyalatból tevődik össze az, mely végül is kikerekedik. A Janovics Jenő Alapítvány elnöke, melynek célja olyan közszolgálati rádió és TV műsor szolgáltatás támogatása, amely az erdélyi magyarság szellemi gyarapodásához járul hozzá.
Az est fénypontja az volt, mikor Szép Gyula és fiai káprázatosan, csodálatos biztonsággal népzenei műsort adtak elő a szerencsés jelenlevőknek.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombaton
Az idei díjazottak listája
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia).
A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus.
Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület.
Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára).
EMKE-díjak 2017
Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért.
Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért.
Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért.
Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért .
Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért.
Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását.
Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért.
Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért.
Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért.
Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen.
Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár)

Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

A kolozsvári filmgyártás múltja, jövője
Filmalkotókról, a kolozsvári filmgyártás múltjáról és jövőjéről szerveztek kerekasztal-beszélgetést kedden a kincses városban.
Zágoni Bálint filmrendezővel, a Filmtett – Erdélyi filmes portál menedzserével és Zágoni Balázs íróval, filmes szakemberrel Katona Zs. József beszélgetett a Kolozsvár Társaság Fotó és film Kolozsváron elnevezésű sorozatának legutóbbi kiadásán.
A Zágoni testvérpár elmondta, a kincses városban 1913–1920 között működő, Janovics Jenő alapította filmstúdió a magyar és az egyetemes filmtörténet szempontjából egyaránt fontos műhely volt. Az intézetben létrejött alkotások 94 százaléka megsemmisült, ezért a kolozsvári filmgyárban ez alatt a hét év alatt készült több mint hetven játékfilm közül ma már csak négy tekinthető meg. Zágoni Bálint archív felvételek, képanyagok felhasználásával ismerteti a kolozsvári filmes műhely hétéves működését a Sárga Csikó nyomában című dokumentumfilmben. Az alkotást pár hete mutatták be a Duna World csatornán, és az első nyilvános vetítése a keddi beszélgetés keretében volt. A film rendezője beszámolt arról is, hogy az 1910-es évek derekán a Janovics Jenő színházigazgató által vezetett filmgyár több mint hatvan filmet mutatott be a legismertebb magyar színészek és a legjobb rendezők, operatőrök közreműködésével.
Janovics Jenő (Ungvár, 1872. december 8. – Kolozsvár, 1945. november 16.) színész, rendező, színigazgató, forgatókönyvíró kolozsvári színigazgatóként fontos szerepet játszott a Hunyadi téri színház építésében, illetve a nyári színkör kőszínházzá alakításában. Az első világháború előtt és alatt a magyar filmgyártás egyik úttörője volt filmgyártó és mozitulajdonos vállalkozóként, filmesztétaként, rendezőként és forgatókönyvíróként.
Kolozsváron kezdte rendezői pályafutását Korda Sándor, aki később sir Alexander Korda néven Angliában lett elismert rendező, és karrierje első éveiben az erdélyi városban dolgozott Kertész Mihály is, aki két évtizeddel később Michael Curtizként, az Oscar-díjas Casablanca rendezőjeként tett szert világhírnévre. Itt rendezett Garas Márton, itt játszotta egyetlen filmszerepét Blaha Lujza, Várkonyi Mihály és Berky Lili pedig a stúdió két legtöbbet foglalkoztatott színésze volt.
A kerekasztal-beszélgetésen a Zágoni Balázs által rendezett, Képzelt forradalom, avagy osztrák-magyar Románia című tényfeltáró-dokumentumfilmet is levetítették, az alkotás a román kommunista diktatúra megdöntését ismerteti. A kolozsvári és erdélyi filmgyártás jövőjével kapcsolatban a szakemberek nem túlságosan optimisták: szerintük itt jó képzések vannak, sok a tehetséges rendező, színész, viszont a technikai hiányosságok miatt kevesen maradnak itthon, nagyon sokan például Budapesten építik karrierjüket.
Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)

Megújult az Erdély FM
Az idei esztendő szűk öt hónapja alatt megújult az Erdély FM. A Janovics Jenő néhai világhírű filmgyárosról, rendezőről, színművészről és színházigazgatóról elnevezett alapítvány által működtetett, közel tíz évvel ezelőtt létrehozott rádióstúdió Marosvásárhelyen és Csíkszeredában frekvencián is szól, ugyanakkor az internet világában ma már bárhonnan elérhető és saját applikációja is működik. A nemrég bekövetkezett változásokról az Erdély FM új főszerkesztője, Jakab Orsolya tájékoztatott bennünket.
– Idén teljesen átalakult a rádió belül és kívül is. Az új vezető, valamint a régi és új csapattagok közösen alakították át az Erdély FM legújabb arculati és hangzásbeli elemeit. Ezek többek között új logóból, honlapból és új szlogenekből állnak. Azért a többes szám, mert hat új szlogenünk van: Egy másik rádió, Hiszünk a hétköznapokban, Átlagos, de csintalan, A közös nevező, Zenében utazunk és végül Erdély színes, a világ tarka – mindezek a hallgatókról, a hallgatóknak, valamint rólunk is szólnak. Új hangzásban is gondolkodtunk, gondolkodunk, az eddigi zenei kínálat átalakult. Továbbra is alternatív jellegű rádió vagyunk, azok is maradunk, de az eddigi szűk, igencsak rétegzenei világból igyekeztünk kitekinteni, ezért kissé közismertebb, kedveltebb, mondhatni slágeresebb dalok is felkerültek lejátszási listáinkra. A zenei alternativitásunk ugyan megmaradt, de szélesebb körű és sokkal több magyar zenével fűszerezett repertoárral rendelkezünk.
Ugyancsak az e hónap elejétől bevezetett új hangzáshoz kapcsolódik a nemrég elindult Naplopó című „ébresztő” műsorfolyamunk, amely reggel 7 órától délután 2 óráig tart, és az aktuális információktól az életmód jellegű tematikákon keresztül a kultúrát is magába ölelő koncepciót képez hármas, illetve páros felállásban. Ezenkívül több új, tematikus zenei műsorral is rendelkezünk. Ilyen a bluesműsorunk – az Esti mojo, a filmzeneműsorunk – az Álombrigád –, a rendszeres dzsesszestjeink – a Jazzmenet –, a kísérleti zenei műsorunk – a Metrognóm –, és van heti rendszerességgel sugárzott elektronikus zenei műsorunk is – a Szcéna.
A csapatunk jól szervezett, minden megvalósításunk közös munka és közös döntések eredménye. A jövőre nézve pedig több tervünk van, az idén további új műsorokkal is jelentkezünk – mondta az Erdély FM új főszerkesztője.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Befejeződött Marosvásárhelyen a Magyar film története sorozat
Vasárnap este a Művészeti Egyetem vetítőtermében Bereményi Géza kult-filmjével, az Eldorádóval zárult a magyar filmtörténeti vetítéssorozat.
A 120 éves a magyar film címmel 11 alkotásból álló filmtörténeti sorozat indított a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel, a Maros megyei MADISZ-szal, a K’Arte Kulturális Egyesülettel és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel közösen Marosvásárhelyen. A vasárnap végződő sorozat a némafilmes korszakból indulva egy-egy rendező, filmtörténeti korszakot meghatározó alkotását mutatta be.
A magyar film története 120 évvel ezelőtt kezdődött, amikor 1896-ban a Lumiére testvérek filmjeit a Royal Szálló kávéházában levetítették, majd ezt követően, két úttörő testvér, Sziklai Arnold és Zsigmond az Andrássy úton megnyitották az első magyar filmszínházat, az Ikonográfot, ahol francia gépeken Lumière filmeket vetítettek a közönségnek. Ennek jegyében a magyar filmtörténeti sorozatban a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal (MaNDA) együttműködve, minden hónapban bemutattak egy jelentős filmes alkotást, mely a maga nemében és idejében mérföldkőnek számított a magyar film történetében. A sorozatot Bukarest után Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen is bemutatták.
A sorozatban bemutatták a magyar filmművészet olyan kiemelkedő alkotásait, mint például a némafilmek közül Uher Ödön: Mire megvénülünk című 1916-os, Janovics Jenő: Az utolsó éjszaka című 1917-es és Korda Sándor: Az aranyember című 1918-as filmjét. Ezeket követte Székely István: Hyppolit, a lakáj (1931), Ráthonyi Ákos: Szarajevó (1940), Szőts István: Emberek a havason(1942), Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr (1956), Jancsó Miklós: Szegénylegények (1965), Makk Károly: Szerelem (1970), Gothár Péter: Megáll az idő (1981) és végül Bereményi Géza: Eldorádó(1988) című filmjével ért véget a sorozat. 
Antal Erika

Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?
Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne.
Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni.
Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani.
A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madárt, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén.
Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat.
Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez”.
1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt”.
Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta.
Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék.
Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemre méltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok.
Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transzszilvániai drámaírás” buzdítására.
Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalásról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja, de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.”
1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.”
A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében.
Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transzszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, míg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította.
Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte.
Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat”.
A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki.
Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.
Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madártól számított művekben (hisz az Ősvigasztalást nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.”
Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalással rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes.
Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította.
(in: Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). A fenti részlettel a 120 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 20-án született (színmű)íróra emlékezünk és a magyar dráma napja előtt is tisztelgünk.
Z. Szalai Sándor / Népújság (Marosvásárhely)

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Nagy Zsolt a börtönről: ez nem egy nyugdíjastábor
Politikai tisztséget nem vállal, de tanácsokkal szívesen segít az RMDSZ volt kampányfőnöke és minisztere, aki 982 nap után szabadult.
Rövid – vagy középtávon semmiképpen nem kíván politikai tisztséget vállalni Nagy Zsolt – közölte az októberben szabadlábra helyezett volt RMDSZ-es miniszter egy pénteki, kolozsvári háttérbeszélgetésen. Ennek személyes okai is vannak, de úgy látja, a társadalom jelenlegi állapotában, ebben a közhangulatban nem tenne jót a politikai szervezetnek sem, amelyben aktiválna – tette hozzá.
Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem kíván közélettel, politikával foglalkozni, tanácsokkal, véleményekkel szívesen segít – folytatta, kampányszervezői múltját emelve ki. Emlékeztetett: az Erdély TV-t és Erdély FM-et kiadó Janovics Jenő Alapítványnak mai napig ő névileg az elnöke, és „eljön az a nap, amikor ismét ellátom ezeket a feladatokat, mert szeretem – persze, ha mások is így gondolják”.
Az üzleti szférában szabadúszó tanácsadóként kíván tevékenykedni a volt politikus, akit korábbi partnereinek jelentős része már megkeresett itthonról és külföldről is, és jelezték neki, hogy várják, és vannak projektjeik, amelyekben számítanak rá.
Nagy Zsolt elmondta, bár már szabadlábon van, de továbbra is harcolni fog igazáért. Romániában minden törvényes lehetőséget kihasznált, és a strasbourgi Európai Emberi Jogok Bíróságához is fordult. Első ügyében, az úgynevezett Román Posta ügyben, amelyben négy év felfüggesztett börtönbüntetésére ítélték hatalommal való visszaélés vádjával egy kormányhatározat kezdeményezéséért, a strasbourgi bíróság 2015-ben visszautasította keresetét, azonban a második ügyében (stratégiai privatizációs ügy), amelyben eredetileg hazaárulással vádolták, és végül nemzetközi bűnszövetkezet morális támogatásáért ítélték el, az óvása átment az Emberi Jogi Bíróság szűrőjén. Óvását a méltányos igazságszolgáltatáshoz való jogának sérülése miatt nyújtotta be, hiszen a védelem és ő személyesen sem ismerhette meg az ellene felhozott bizonyítékok egy részét, a bíróság nem hallgatta meg a védelem tanúit, és nem vették figyelembe azt sem, hogy a román fordítások hibásak voltak. Transindex.ro

Emlékezés a magyar színjátszás kezdetére
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata tegnap a Farkas utcai Egyetemiek Háza falán álló emléktábla előtt tisztelgett a magyar nyelvű színjátszás létrejöttének 225. évfordulója alkalmából, amelynek kezdetei a Jókai utcai Rhédey-házhoz kötődnek.
Tompa Gábor igazgató röviden felidézte a történelmet, az 1821-ben a mai Egyetemiek Háza helyén felavatott Kőszínháztól, amelyből a színház 1906-ban költözött át a Hunyadi téri új épületbe, a legjelentősebb rendező-igazgatókig (Kótsi Patkó János, Janovics Jenő, Harag György), akik megújították a honi színjátszást. De az utókor tisztelete mindenkit megillet, aki hozzájárult a helyi színművészeti élet fenntartásához és fejlesztéséhez.
Az emlékezés koszorúját Boér Ferenc, a kolozsvári színház örökös tagja, és Vindis Andrea társulati tag helyezte el a Farkas utcai épület falán. Szabadság (Kolozsvár)