Ballagás a Szent Imre Kollégiumban
Nemrég ünnepelte tízéves évfordulóját a marosvásárhelyi Szent Imre Kollégium. Közel száz egykori lakó érkezett vissza az ország minden területéről az intézmény ünnepére.
A 2014–2015-ös tanévben is 109 egyetemista és középiskolás iratkozott be Maros, Hargita, Kovászna, Szatmár, Fehér és más megyékből. A kollégium lakói közül a legtöbben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzik tanulmányaikat, 45-en. Őket követik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákjai, 22-en. A város egyetemei mellett a művészeti, pedagógiai, a Bolyai Farkas líceum középiskolásai is erősítik a kollégium közösségét.
Ebben az évben tizennyolc ballagó diák viszi magával a kollégiumban tanultakat. Akárcsak egykori társaik, ők is egy életre megjegyezték a bentlakás minden kis szegletét, emlékét, és vele együtt minden barátságot, amely itt köttetett.
Kétnapos rendezvénnyel vett búcsút ballagó lakóitól a Szent Imre Kollégium. Első este az elballagók énekelve vonultak végig a kollégium három szintjén, majd másnap az intézmény udvarán hálaadó szentmisére került sor. A ballagás keretében a fiatalok lehetőséget kaptak arra, hogy felelevenítve az itt töltött éveket, megosszák itt maradó társaikkal, hogy milyen élményekkel, tapasztalatokkal lettek gazdagabbak. A kollégistáknak tanácsot, maguknak célokat fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a kollégium biztonságot nyújtó falain túl hogyan kamatoztassák majd az itt tanultakat.
Bár a kollégium most búcsút vett tizennyolc diáktól, az itt maradók szeptemberben visszatérnek a második otthonukba, és barátsággal várják új társaikat.
Gyakorlatilag a mostani nevelők is a Mustármag kollégium közösségében nevelődtek ki, sajátították el azt a szellemiséget, melyet most továbbvisznek az elballagók is. Év közben közös hétvégékkel, kirándulásokkal, zarándoklatokkal, zenei misszióval, vendégelőadásokkal, filmvetítésekkel mélyítették el az itt tanultakat. A leendő kollégistáknak pedig van arra lehetőségük, hogy bekapcsolódhassanak egy nagyjátékfilm megalkotásába, melyet Márton Áron életére alapozva készítene el a Mustármag közösség.
A közösségben élni vágyók a következő telefonszámon érdeklődhetnek: 0744-997- 042, illetve e-mailen a kapcsolat@mustarmag.info címen tehetik fel kérdéseiket. További információt a www.mustarmag.info webhelyen találhatnak.
Kányádi Orsolya
Népújság (Marosvásárhely)

Cserkészavatás és főzőverseny Gelencén
Gelencén tizenhatodszor szerveztek falunapokat a hétvégén. A kétnapos rendezvény két kiemelkedő eseménye a tegnapi cserkészavatás és a főzőverseny volt.
A Bereczi István római katolikus plébános által celebrált tegnapi hálaadó szentmise után a Szent Imre-templom előtt cserkészavatást tartottak, melyen a helybeliek mellett kézdivásárhelyiek és torjaiak is jelen voltak. Ilyés Botond parancsnok négy jelöltet avatott cserkésszé, tizennégyen megerősítették fogadalmukat. A templomtól a tömeg a Jancsó Benedek-iskola melletti térre vonult. Ott a közönség megtekintette a Tanulók Klubjának fúvószenekara és több mazsorettcsoportja által bemutatott műsort. Cseh József polgármester többek között a községben zajló beruházásokról szólt. Közben a művelődési otthon udvarán nyolc csapat nevezett be a főzőversenyre, amelynek győztese a Lila Akác Egyesület, a második az RMDSZ–Hárit csapata, harmadik Salamon Imre lett. A juhászok csapata idén ötméteres feltűrt túrós puliszkát készített.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetven éve hunyt el Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Római Katolikus Státus világi elnöke
Léczfalvi Gyárfás Elemér politikus, közgazdász az egykoron önálló faluban, ma a Dicsőszentmártonhoz tartozó Borzáson, 1884. augusztus 27-én született. A kolozsvári és budapesti jogi egyetemen, valamint a párizsi Sorbonne-on végzett jogi tanulmányokat. (1903-ban, kolozsvári joghallgató korában az ottani Szent Imre Kör alapító elnöke.) Az állam- és jogtudományi doktorátus megszerzése után Marosvásárhelyen ügyvédjelölt. Az 1909-ben letett szakvizsga után Dicsőszentmártonban, Kis-Küküllő vármegye székhelyén nyitott ügyvédi irodát. Abban az időben az ott megjelenő Vármegyei Híradó felelős szerkesztője. Az első világháborúban 1914-től az orosz fronton a 2. (székely) huszárezredben szolgált, és három év múlva tartalékos huszárszázadosként szerelt le. Háborús élményként – Gyóni Géza Csak egy éjszakára versének reminiszcenciájaként – írta le, hogy „a nehéz időkben hányszor elbeszélgettünk arról, hogy ha Európa összes diplomatáit, minisztereit, politikusait csak egy órára ki lehetne hozni ide… […] A diplomaták nem jöttek ki a lövészárokba, s a világháború most is folyik tovább.”
Politika és egyház
A világháború időszakában bekapcsolódott a politikai életbe, 1917 júniusától 1918 novemberéig Kis-Küküllő vármegye főispánja, ezt követően a forradalom időszakában a megyei Nemzeti Tanács elnöke. 1921-ben a Magyar Szövetség elnöki tanácsának tagja, majd működésének betiltása után a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt fúziójából 1922-ben megszületett Országos Magyar Párt vezetőségi tagja, valamint a közgazdasági szakosztály elnöke. 1926-tól 1938-ig két alkalommal Csík vármegye szenátora a román szenátusban, ahol egyházi, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. Szenátortársai előtt kifejtette: „én ma sem teszek más egyebet, midőn képviselem és védelmezem egyházam jogait, mint amit elődeim tettek. […] nem akartunk egyetlen kormány kezében sem eszközökké süllyedni: sem az erdélyi fejedelmek, sem a Habsburgok, sem a magyar kormányok kezében.” Az Erdélyi Katolikus Státus a szenátus előtt. Gyárfás Elemér világi elnök beszéde és N. Jorga miniszterelnök válasza a szenátus 1932. február 12-iki ülésén (Kolozsvár, 1932.)
1917-től az Erdélyi Római Katolikus Státus gyűlésének, 1921-től igazgatótanácsának tagja, 1931-től a Státus – 1932 óta új nevén az Egyházmegyei Tanács – szabályzata szerint élethossziglan megválasztott világi elnöke. (A második bécsi döntés hatályának időszakában az észak-erdélyi részen Inczédy-Joksman Ödön alelnök.) A román szenátus előtt tisztázta, hogy elnökként sem fizetést, sem egyéb javadalmat, sem jelenléti díjat, sem költségtérítést nem kap. Az egyházpolitika fontos tényezője, 1920-tól az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapító-alelnöke, cselekvő részese a Vatikán és Románia között létrejött tárgyalásoknak, majd a két állam közötti Konkordátum megszövegezésének. 1929-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjai közé választotta, a társadalomtudományi és újságírói szakosztály elnöke, majd 1938–1940 között az abból létrehozott Pázmány Péter Társaság egyik alapítója és György Lajos mellett másik alelnöke. 1932-ben az egyik alapítója és 1936-ig főmunkatársa a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A második bécsi döntés után, 1940. november 4-től az 1944-es román kiugrásig a Dél-Erdélyben működő Romániai Magyar Népközösség elnöke. Kevéssé ismert, hogy a Maros megyei Szőkefalvi Római Katolikus Egyházközség főgondnoka volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, később az Erdélyi Bankszindikátus elnökeként, valamint publikációival a gazdasági-pénzügyi életben is nevet szerzett magának [Románia hivatalszervezete és erdélyi magyar pénzintézetek (Lugos, 1924), A leu árfolyama és a pénzügyi válság (Kolozsvár, 1924)].
Nemcsak magánemberként, politikusként is jól kamatoztatta magas szintű román nyelvtudását. Az 1920-as történelmi változás előtt megfogalmazott írásaiban a reálpolitika mondatta vele, hogy meg kell ismerni a román nyelvet és irodalmat, mely hathatósan elősegítheti a magyarok és románok közötti válaszfalak lebontását.
Lesz még egyszer ünnep Erdély földjén
Első jelentős publicisztikai gyűjteménye az Erdélyi problémák. 1902–1923. (Kolozsvár, 1923) címen megjelent kötet, melynek Elöljáróba részében hangsúlyozta, hogy „az erdélyi magyarságnak az az Istentől rendelt, világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar népfaj között. […] Ez az egyetlen nagy cél, melyet az erdélyi magyarság ma maga elébe kitűzhet, s amelyért valóban érdemes küzdenie”. Ennek előzményeként a monarchia korabeli nemzetiségeivel való kívánatos kapcsolat kialakításának egyik fontos alapjaként már 1904-ben így fogalmazott: „minden magyar diáknak meg kellene tanulnia egy nemzetiségi nyelvet”. Az ellenségeskedés megszűnését a románság lelkületének, szokásának és vallásának jobb megismerésében látta, mely elengedhetetlen egy reális kép kialakításához. Mindezek ismeretében magától értetődő főispáni székfoglalójának ígérvénye: „Gondosan fogom ápolni a vármegye békéjét, a felekezetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok harmóniáját.” Publicisztikai gyűjteményének Elöljáróbarésze és befejező írása, Az igazság lelke ugyanazzal a gondolattal kezdődik és végződik. „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja értetni Budapesten, hogy a románság ellen elhangzott minden harag sugallta szó végeredményében az erdélyi magyarság testét, annak intézményeit, birtokállományát vagy kultúráját sebzi meg, és meg tudja értetni Bukarestben, hogy ha barátra és szövetségesre van Romániának szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, kitartóbbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére és ragaszkodására kétmillió román állampolgár fajrokona a zálog – ha meg tudja ezeket értetni, ami pedig oly világos, oly kézenfekvő, akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén is.” A gondolatoknak ismerősnek kell lenniük, hasonlóak olvashatóak Kós Ká­roly Kiáltó Szó címen elhíresült manifesztumában is. „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. […] Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Kalotaszegi vállalkozás címen megjelent, a Korunk szerkesztőbizottságának írt levelében (Kolozsvár, 1971. május 24.) Kós Károly úgy emlékezett, hogy a korabeli politika „a Kiáltó Szó szerzőjének megszerezte az első osztályú ’nemzetáruló’ minősítést”. Hasonló mondataiért a maga korában Gyárfás Elemérre nem aggattak ilyen jelzőt, remélhetőleg a mostani időszakban, utólag sem kapja meg.
12 pont az autonóm Erdélyről
Az első világégés után, a formálódó új államhatárok időszakában, 1919. március 24-én 12 pontban az autonóm Erdély megvalósításáról memorandumot fogalmazott Iuliu Maniunak, a nagyszebeni Kormányzótanács elnökének. Javaslata szerint az Erdély címerét és lobogóját használó önálló „Erdélyország”-ban meg kell teremteni a három nemzet – magyar, román és szász – unióját és szövetségét, melyet 10-10 magyar és román, valamint 4 szász tagból álló, összesen 24 tagú kormányzótanács Gyulafehérvár székhellyel irányítana. A három nemzet bármely tagja becsületének, öntudatának megsértését, közöttük gyűlölet szítását felségsértésnek kellene tekinteni és annak megfelelően büntetni. Az időközben gyorsan változó történések miatt túlhaladottnak tekintette memorandumát és nem adta át címzettjének.
Legfontosabb munkája a Bethlen Miklós kancellár. 1642–1716. (Dicsőszentmárton, 1924) monográfia, melyben az önálló erdélyi fejedelemség időszakába illesztve a címadó erdélyi kancellár életét elemezte Cserei Mihály Historia (1709–1712) címen megszületett munkája alapján. Forrásként közölte a Diploma Leopoldinum, az Olajágat viselő Noé galambja és a Supplicatiószövegét, valamint Bethlen Miklós levelezését, melyet a bécsi fogságból feleségével és fiával folytatott. Művéről több ismertetés született, melyek közül a legalaposabb Biró Vencel piarista történészé. Monográfiája a korszak más történelmi jellegű munkáihoz hasonlóan „áthallásos”, a korabeli történések elemzésekor gyakran utalt saját korához való hasonlatosságokra. Marosvásárhelyen, 1924. október 12-én a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban ez volt a székfoglalója.
Az Egyenes úton. 1901–1926. (Kolozsvár, 1926) címen megjelent második publicisztikai gyűjteményéhez Hirschler József pápai prelátus, főesperes-plébános írt előszót. A felkérés nem véletlen, cikksorozata a mélyen vallásos római katolikus Gyárfás Elemér nézeteit tükrözi. „Nekem, a társadalompolitikusnak, legerősebb és megingathatatlan bizonyítékom volt mindenkor az én keresztény hitem mellett az a napnál világosabban felismert igazság, hogy az emberi társadalom minden fájó problémájának egyetlen megoldása, minden vérző sebének egyetlen orvossága a hamisítatlan, tiszta, tündöklő keresztény világnézet.” Ezen az alapon állva adta egyik írása címének, hogy A Szent Imre Egylet üdvözli a Bethlen Gábor Kört. Abban meggyőződéssel vallotta: „Ez a mi Erdélyünk nem az az ország, melynek békéjét felekezeti viszályok képesek volnának feldúlni. […] Ez a mi Erdélyünk megszentelt földje a szabadságnak, a türelemnek, a szeretetnek.”
Ősei háromszéki primor származására utalva székelynek vallotta magát. Leszármazását A léczfalvi Gyárfás család sepsiszentgyörgyi ága címen a Genealogiai Füzetek negyedik évfolyamában mutatta be. 1925. október 20-án, a Kovászna megyei kézdikővári Szent Lőrinc vértanú-templom jubiláris ünnepségén elhangzott beszédében a székelységet így jellemezte: „A székelységet az ő katolikus öntudata megtanítja arra, hogy becsületes munka és önzetlen kötelességteljesítés és tiszta erkölcs és tiszta családi élet, tisztalelkű fiatalság és becsületben megőszült öregség olyan hatalmas erők egy nép életében, melyek biztosabban és tartósabban alapozzák meg egy nép életét, mint szuronyok erdeje és kincsek halmaza.”
Szabadság (Kolozsvár)

Ravatalozót avattak
Közel negyven római katolikus pap vett részt tegnap Gelencén azon a háromszéki papi találkozón, amelyet Pakó Benedek nyugalmazott kanonok hívott össze, és amelynek a házigazdája Bereczi István plébános volt.
A ny. kanonok azokat a római katolikus papokat hívta meg, akik Háromszéken születtek, illetve akik hosszabb ideje szolgálnak a megyében. A legidősebb résztvevő a 87 éves, petőfalvi születésű Hajdú Gyula ny. plébános volt.
A rendezvény Tamás József segédpüspök által celebrált ünnepi szentmisével kezdődött a gelencei Szent Imre-nagytemplomban.
Gelence nyolc olyan papot adott az egyháznak, akik jelenleg is szolgálnak, és évente egyszer rendszeresen találkoznak. A papi találkozók hagyományát Harai Pál néhai medgyesi plébános kezdeményezte 2002-ben, ezt karolta fel a hatolykai születésű ny. kanonok. Elmondása szerint a háromszéki papi találkozót ezentúl évente megszervezik azzal a fő céllal, hogy az idősebb plébánosok megismerjék a fiatalabb nemzedékhez tartozókat. A szentmisét követően a papok és a hívek a szaladári temetőbe vonultak, ahol Tamás József segédpüspök megszentelte és megáldotta az új ravatalozóházat. A találkozó a Bodor György Művelődési Otthonban szeretetvendégséggel ért véget.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húszéves a történelmi családok Castellum Alapítványa
Egy karizmatikus plébános, társadalmi feladatokat kereső történelmi családok, támogatásra érdemes fiatalok – e találkozásból jött létre 1995-ben a Castellum Alapítvány. Az évfordulót a húsz évvel ezelőtti alapítás helyszínén, Nagyenyeden ünnepelték. A Papp László akkori nagyenyedi plébános javaslatára létrejött társaság célja az erdélyi történelmi családok összefogása hasznos társadalmi célok érdekében. Eddig egy, ősztől a tervek szerint két nagyenyedi kollégistának folyósítanak ösztöndíjat.
A magyar történelmi családok és azok tagjai évszázadokon keresztül hosszabb vagy rövidebb ideig, de a XX. század közepéig mindvégig ott voltak történelmi korszakaink meghatározásában – olvassuk Barabássy Sándor Egy reneszánsz mecénás főúr a 15-16. századi Erdélyben című munkájában. A XXI. századra történelmi szerepük megváltozott. A visszaszolgáltatási folyamat kapcsán is rájöttek egy fontos igazságra, ami az említett könyvben is olvasható: „Az őrzés, a megőrzés önmagában is értékteremtő cselekedet. (...) kastélytulajdonosnak lenni ma Erdélyben nem eleve egy sikertörténet, de vannak már pozitív példák.”
A Castellum Alapítvány 125 résztvevővel zajló háromnapos rendezvénye szombaton reggel a katolikus templomban kezdődött, az azóta Marosvásárhelyre került Papp László alapító plébános által celebrált ünnepi szentmisével. Az egyesület létrehozásában jelentős szerepet játszó plébános eredményekben gyümölcsöző éveket töltött Nagyenyeden. Egyszer a kollégiumból hazafelé menet bámészkodókra figyeltem fel, akik a katolikus templom tornyára tekintgettek. A nagy magasságban „apró” emberalak tevékenykedett. Papp László plébános föld és ég között lebegve maga végzett el egy fontos rehabilitációs munkát a templom tornyán... Megszervezte a Mustármag közösséget, a Talentum ifjúsági zenefesztivált, a Caritas házi betegápolást. 2005-től a marosvásárhelyi Szent Imre Kollégium, illetve bentlakás igazgatója. Jelenleg a Márton Áron püspök életét bemutató film elkészítésén munkálkodik.
Szabadság (Kolozsvár)

Az államalapító Szent István
Minden év augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) és augusztus 20-án (Szent István ünnepén) tisztelettel emlékezünk, lélekben feltöltődünk és megerősödünk. Az István által alapított királyság a középkor egyik legjelentősebb országaként vonult be Európa történelmébe. Egy 12. századi német krónikás, Freisingi Ottó püspök az Árpád-házi királyok hatalmát korlátlannak nevezi, mert mindenki engedelmeskedik a királynak.
Az államszervező István királyt méltán tartjuk a magyar történelem legnagyobb személyiségének. Neki köszönhetjük, hogy a világ legcsodálatosabb nyelvét, a magyart beszéljük. Neki köszönhető, hogy népünk ezer éven át – Kelet és Nyugat között – dicső történelmet és kultúrát teremtett. A magyarság évszázadokon keresztül nemcsak a történeti Magyarországot, hanem a keresztény Európát is védte.
István kultusza és tisztelete soha nem halványult el. Bár országát – a magyar történelem színterét, a magyar nemzet történelmi hazáját – a magyarságra kényszerített trianoni békediktátum (1920) feldarabolta, ma is szülőhaza. Ma is egységes, mert minden magyarul érző és gondolkodó ember, aki kiejti a Magyarország nevet, a történeti országra gondol. Népünket is felszabdalták, de a lelki egység szilárd, mert az a nagy király teremtette alapokon nyugszik. Annak ellenére, hogy Szent István földjén ma másodrendű állampolgárként kezelnek, felszámolásunkra törnek, megaláznak, büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk. Bízunk abban, hogy utódaink még hosszú évszázadokon keresztül is emlékezni fognak István királyra, az államalapítóra. Születése, megkeresztelése, házassága
István Esztergom várában született, pogány neve Vajk. Megkeresztelésére 972-ben került sor, amikor édesapja, Géza nagyfejedelem hittérítő papokat kért Nagy Ottó német-római császártól. A magyar állam megszervezését Géza alapozta, és fia, István király teremtette meg. Felismerték, hogy a magyar nép kereszténységre térése, a magyar állam megszervezése halaszthatatlan. István herceg királyhoz illő nevelésben részesül és katolikus hitben nő fel. Szorgalmasan tanulja a latin nyelvet, melyen ír és olvas. Részt vesz a vadászatokon. Géza a serdülőkorú herceget még életében trónörökösének nevezi ki.
István házassága Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával, III. Ottó, a Német-római Birodalom császára közeli rokonával mind német, mind magyar szempontból politikai, dinasztikus jellegű. A bajorok a magyarok megkeresztelését remélik, míg azok a diplomáciai kapcsolatok rendezését. Mindkét fél a jószomszédságra és békére törekszik. A fiatal fejedelmi pár a dukátus (hercegség) központjában, Nyitrán telepedik le. Gizella kísére­tében a dunai hajókon Regensburgból nagyszámú német világi pap, szerzetes és katona érkezik, akik hozzájárulnak a keresztény magyar királyság megszervezéséhez.
A fejedelemségért folyó harc
István – apja minden előrelátó óvintézkedése ellenére – már uralkodása kezdetén kénytelen fegyverrel a kézben harcolni a fejedelemségért és leszámolni rokonával, a trónkövetelő Koppány vezérrel. Amikor Géza nagyfejedelem 997-ben távozik az élők sorából, István mellett egy jól szervezett, részben páncélos – nagyszámú német (sváb és bajor) lovag –, egy besenyő csapattest és magyar csapat áll készen arra, hogy szükség esetén a kijelölt trónörököst támogassa. A hadsereg parancsnoka a német Vecellin, a testőrség vezetői Hont és Pázmán német lovagok. E jól szervezett hadseregre szükség volt, mert a keresztény apa-fiú elsőszülöttségi jog ütközik az ősi magyar pogány szokásjoggal, amely szerint a trónörökös mindig az Árpád nemzetség legidősebb tagja. Koppány vezér e minőségben tart igényt a nagyfejedelemség fölötti hatalomra. A veszprémi csatában a keresztény hadak győzedelmeskednek. E csata nemcsak István és Koppány közti harc, hanem a keresztény világnézet és az ősi pogány hagyományok közti küzdelem is. Utólag könnyű okoskodni, de az adott történelmi helyzetben István államszervező munkája és a kereszténység felvétele történelmi szükségesség. A pogányságnak nevezett ősi hagyományok védelmezői kiszorulnak a hatalomból. Koppány vezér holttestét négyfelé darabolják és kitűzik Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár kapujára. Ez utóbbi Prokuj gyula (fejedelem) székhelye. István e kegyetlennek tűnő eljárással arra figyelmeztet, hogy mindenkitől, még a közeli rokonaitól is engedelmességet követel.
Az első magyar király
István nagyfejedelem a belső ellenállás leverése után erősíteni kívánja a magyar törzsek fölötti egyeduralmát. Rómába küldi Asztrik apátot, hogy II. Szilveszter pápától koronát, keresztet és apostoli áldást kérjen. A koronaküldést alapos diplomáciai tárgyalás előzi meg. E gesztussal a pápa és a császár elismeri István sikereit a kereszténység védelmében folytatott harcban. Theotmár merseburgi püspök lejegyzi, hogy a pápa III. Ottó császár „biztatására” küldi a koronát. Istvánt Esztergomban koronázzák meg, ünnepélyes ceremóniával emelik királyi rangra. Az eseményre 1000 karácsonyán, december 25-én, más forrás szerint 1001. január elsején kerül sor. István parancsára a koronázási jelvényeket a székesfehérvári bazilikában őrzik. Megkoronázása a következő magyar királyok számára a koronázási ceremónia megszervezésének mintájául is szolgál. A koronázás csak akkor jogérvényes, ha azt a mindenkori esztergomi érsek celebrálja. István királlyá koronázása a magyar állam születésének időpontja is. Ettől kezdve a magyar király az összes magyar teljhatalmú uralkodója, egy személyben király és pap. Ez azt jelenti, hogy nincs alárendelve a pápának és a német-római császárnak. Saját belátása szerint dönt az állam és az egyház szervezésében. Saját elképzelései szerint szervezi a közigazgatást, szedhet adót, verethet pénzt, adhat ki törvényeket.
Országegyesítés A magyar törzsfők az Árpád vezette honfoglalástól (895) kezdve még sokáig megtartják az országaik fölötti hatalmat. A magyar nyelv őrzi a hetedhét országon át kifejezést, annak a kornak az emlékét, amikor még hét magyar fejedelem birtokolta a Kárpát-medencét. Az államegyesítés során István a békés eszközök mellett kénytelen igénybe venni a hadsereget is. A magyar fejedelmek számára egyértelmű figyelmeztetésként hat Koppány leverése és István megkoronázása. A nagyfejedelem mindkét alkalommal jelzi, hogy az összes magyar királya kíván lenni, aki alattvalóitól megköveteli a keresztény vallásra való áttérést és államszervező munkájának elfogadását, támogatását.
Ha a törzsi fejedelmek hűségesküt tesznek, megtarthatják törzsi birtokaik egyharmadát. A törzsi birtokok kétharmad része mint királyi birtok az államszervezés anyagi alapját biztosítja. Mindazokat, akik ellenállnak, fegyverrel kényszeríti meghódolásra. Így jár el Erdélyben Prokuj gyulával és a vele szövetséges, alárendelt Keán bolgár-szláv eredetű magyar előkelővel. Délvidék nagy hatalmú fejedelme, Ajtony vezér is Keánhoz hasonlóan csatában veszti életét. István király a kavarok (kabarok) urát, fejedelmét, Aba Sámuelt dinasztikus házassággal láncolja magához. Hasonlóképp a magyar királyság hatalmát szolgálja az is, amikor 1009-ben egyik húgát Velence uralkodójához, Orseolo Ottóhoz adja feleségül. E házasság révén javul a magyar állam Bizánccal való kapcsolata, mivel Velence a Bizánci Birodalom vazallusa. A két nagyhatalom közti politikai szövetséget István tovább erősíti azáltal, hogy 1018 körül Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasítja össze.
Imre herceg és az Intelmek
István Ottó fiát jelöli trónörökösnek, ezért Imre herceget vallásos nevelésben részesíti. Nevelői közt találjuk édesanyját, Gizella királynét, édesapját, István királyt és Gellért püspököt. Ottó korai halála után Imre herceg elméleti oktatását kiegészítik kormányzási és politikai ismeretekkel. Tanul lovagolni és fegyverrel bánni. Részt vesz a vadászatokon. 1030-ban hadvezérként személyesen vezeti a bihari dukátus hadseregét és a nyugati határszél páncélosseregeit is.
Imre nagyszerű nevelését szemlélteti a számára összeállított Intelmek. E könyvecske műfajilag erkölcstanító királytükör. Célja bemutatni a jó királyt és kormányzást. Összeállítója István király, lejegyzője pedig egy királyi udvarban élő tudós pap. A helyes kormányzás alapelvei – a tízparancsolat mintájára – tíz fejezetbe tömörítve ismerhetők meg. A király arra inti fiát, hogy tartsa tiszteletben az egyházat, a papságot, a főembereket, a vitézi rendet, a királyi tanácsot. Kiemeli, hogy az igaz ítélet és a türelem gyakorlása alapján „a türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak”. Fontosnak tartja az idegenek befogadását és támogatását, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Imre herceg egy vadászat alkalmával, 1031. szeptember 2-án hunyt el. Szent László király idejében Imre herceget, István királyt és Gellért püspököt egyszerre avatják szentté.
István, a szent
István király Nagyboldogasszony napján, 1038. augusztus 15-én hunyt el, miután halálos ágyán felajánlotta országát Szűz Máriának. A Nagy Legenda írja, hogy a király „imáiban magát és királyságát a mindenkoron Szűz Istenanya, Mária oltalmába helyezte”. Magyarországot ezért nevezik még Mária országának is. Mária a magyar nép égi oltalmazója. Égi patrónusának a magyarság minden év augusztus 15-én tisztelettel adózik.
István temetésére Székesfehérváron kerül sor a Boldogasszony tiszteletére szentelt bazilikában. Három éven keresztül gyászolják. Mivel sírja közelében több csoda történt, többen meggyógyulnak, István király szentként való tisztelete már ekkor elkezdődik.
Az erőskezű és határozott István király halála utáni évtizedekben két pogánylázadás tört ki. Az 1061-es alkalmával a vandál pusztításoktól tartva a székesfehérvári egyház kanonokjai kiemelik István mumifikálódott testét a koporsójából és elrejtik a bazilika alatti kriptába. Ez alkalommal egy Merkur nevű szerzetes leválasztja István kardforgató, igazságosztó jobb karját a testéről. A Szent Jobbot egy Berettyó folyó melletti családi monostorba helyezi el. A Szent Jobbra Szent László király egyik országjárása idején talál rá, és egy kőmonostorba, a szentjobbi apátságba helyezteti el. Szent László király 1083. augusztus 15-én István király szentté avatásának tiszteletére országgyűlést hirdet. A ceremónia megtartását azonban váratlan esemény akadályozza. A kripta bejáratát súlyos kőlap zárja el, amely csak akkor mozdítható, amikor – egy Caritas nevű apáca tanácsára – László király szabadon engedi a visegrádi várba zárt Salamon királyt. Ezt a kortársak úgy értelmezik, hogy Szent István király még holtában is a megbocsátásra buzdít. István földi maradványait a „legtisztább gyolcsba” göngyölik, majd ezüstládában Szűz Mária oltárára emelik. István király szentté avatására 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápa írásbeli engedélyével és a pápai legátus jelenlétében kerül sor. Mivel kultusza Európában is elterjedt, Buda várának visszafoglalása tiszteletére 1686-ban XI. Ince pápa az egyetemes egyház nevében is szentté avatja.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akinek az írás létszükséglet (Sebestyén Péter plébános Kézdivásárhelyen)
A kézdivásárhelyi Báró Wesselényi Miklós Városi Könyvtár pincéjében szerdán mutatták be Sebestyén Péter marosvásárhelyi római katolikus plébános legújabb, idén megjelent A jólét délibábja? című esszékötetét, a szerző tizenötödik könyvét.
Vántsa Judit, a könyvtár vezetője elmondta: Sebestyén Péter 1968-ban született Csíkszentmihályon. Elemi és általános iskolai tanulmányait Szépvizen végezte, a gyulafehérvári kisszemináriumon érettségizett 1986-ban, majd ugyanott a papneveldében folytatta teológiai tanulmányait. 1992-ben a csíksomlyói kegytemplomban szentelték pappá. Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Gyergyóremetén volt káplán, 1997 és 2006 között Erdőszentgyörgyön szolgált, azóta Marosvásárhelyen a Szent Imre-templom plébánosa. A marosvásárhelyi rádióban állandó rovatot vezet és a hazai lapokban rendszeresen jelennek meg vallási és biblikus témájú írásai. Az írás számára már létszükséglet – vallja a plébános, akivel az író-olvasó találkozón Balog László, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem könyvtárigazgatója, a könyv szerkesztője beszélgetett. „Szeretném papírra vetni lelkem rezdüléseit. Olyan olvasmányélményt nyújtani, amelyek megdöbbentenek, szembesítenek, felszabadítanak, térdre kényszerítenek, egzisztenciális felismerésekkel szólítják meg a lelkeket” – írja Sebestyén Péter.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román rácsodálkozás Háromszékre
A hagyományok, az épített örökség, a vendégszeretet miatt érdemes ellátogatni Székelyföldre, és bár furcsa, nem baj, hogy Romániában vannak helyek, ahol nem beszélnek románul – vélik azok a román bloggerek, akik október elején háromnapos információs kiránduláson vettek részt Háromszéken.
Szerintük a térség felfedezetlen, rejtett kincs. A 11 hazai bloggert a Kovászna Megyei Tanács és a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület látta vendégül a bukaresti Travel Focus Egyesület logisztikai támogatásával, azzal a céllal, hogy megmutassák a román társadalomnak, mit jelent Székelyföld, és a közösségi hálózatokon népszerűsítsék a térség idegenforgalmi potenciálját.
A befektetés kamatozott, hiszen gyönyörű fényképek, hangulatos leírások jelentek meg már eddig is a térségről, és a szervezők szerint még további beszámolók várhatók. Eddig a résztvevők több blogon számoltak már be a háromszéki élményekről, és közösségi oldalon is népszerűsítették a látnivalókat.
Magda Săvuică, a 273 hely, amelyet meg kell látogatnod, mielőtt elhagyod Romániát című projekt és a hazánkban legkedveltebb, több mint 400 ezer rajongót számláló Facebook-oldal szerzője a Vargyas völgyéről, a Daniel-kastélyról osztott meg fotókat, Ovidiu Mureşanu divatblogger és Bianca Nuţu egészségeséletmód-blogger szintén az olaszteleki Daniel-kastélyban készült divat- és hangulatfotókat posztolt.
Megszabadultak az előítéletektől
Kovászna megye jelenleg nem tartozik a belföldi turizmus top tízes célpontjai közé, holott ott lenne a helye – állapítja meg Simona Stănescu, a Lipa-lipa.ro utazásblog szerzője, aki arról számol be, hogy ottjártakor egyetlen turistával sem találkozott, holott a térség éppen a békét, a csendet, a pihenést kínálja.
Megjegyzi, hogy szerinte a politikai és közigazgatási konfliktusok miatt is kerülik a turisták Háromszéket, beismerve, hogy kezdetben neki is fenntartásai voltak, és nem szívesen látogatott olyan romániai vidékre, ahol nem beszélik a román nyelvet. A látogatás után azonban megállapítja, hogy a háromszéki közösség összetartó, a házak rendezettek és szépek, az emberek egyszerűen élnek a kúriák mellett, a hagyományaikkal, népi mesterségekkel foglalkoznak, és ilyen körülmények között szerinte „már kevésbé releváns, hogy beszélik vagy sem a nyelvedet”.
A többség ebben a térségben is beszél románul, és már nem úgy van, mint régen, hogy ha ásványvizet kértél egy boltban, nem értette az eladó, hogy mit akarsz, mutat rá Simona Stănescu. Végül következtetésképpen elmondja, hogy miután saját szemével látta az itteni embereket, tájat, megtapasztalta az itteni vendégszeretetet, megszabadult az előítéleteitől.
„Természetes, hogy elfelejtették”
Radu Neagu a Cavaleria.ro oldalon meleglelkű, vendégszerető emberekről ír, és felidézi, gyakori elképzelés, hogy a magyarok „csúnyán néznek a románokra, és nem akarnak románul megszólalni”. Mint írja, a kis falvakban az emberek többsége tényleg nem tud románul, mert tanulták ugyan az iskolában, de ha húsz éve nem beszélik, „természetes, hogy elfelejtették”. Nincs, ahol román szót halljanak, mert nem nagyon járnak ki a faluból, csak ha személyi igazolványt kell cserélni, magyarázza Radu Neagu, majd gyönyörű fotókkal illusztrált beszámolóban mutatja be a háromszéki kastélyokat, kúriákat.
A hagyományok, az épített örökség, a vendégszeretet miatt érdemes ellátogatni a Székelyföldre Zina Tănase, a Eusuntzina.ro blog szerzője is, de a meghívott bloggerek zöme a kúriákról, kastélyokról, templomokról, népi mesterségekről, borvízforrásokról, mofettákról ír. Simona Stănescu például egy négynapos túrajavaslattal is előrukkol, módszeresen feltérképezve Kovászna megye kistérségeit, a látnivalókat, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, a kézdivásárhelyi udvartereket, a kisbaconi Benedek Elek-emlékházat, a kovásznai borvízforrásokat vagy a bálványosi várat.
Többen lelkesen népszerűsítik a nemesi turizmust, a szálláshelyeket, az olaszteleki Daniel-kastélyt, vagy a maksai Benke-kúriát, Florin Arjocu, a Drumliber utazási blog alapítója pedig az UNESCO világörökség részét képező gelencei Szent Imre-templomról közöl részletes beszámolót. Zina Tănase a meglátogatott népi mestereket, a vargyasi bútorfestőket, kovácsmestert, kádárt dicséri. Elmeséli, hogy mindenütt terített asztallal és pálinkával fogadták, hogy a kovácsmester az izzó fogóban sütött nekik szalonnát, hogy a kádárnál diót ropogtattak, hogy a vízimalomnál kézzel törték a házikenyeret és házi zsírt, lekvárt kaptak mellé.
Megismétlik a kirándulást
Jövő héten egy csoport román turisztikai újságíró érkezik Háromszékre, majd külföldi újságírókkal, bloggerekkel is megismétlik az információs kirándulást, mesélte lapunknak Grüman Róbert, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület elnöke. Hozzátette, bár még nem vonták meg a mérleget, már most érződik, hogy a projekt sikeres volt, nemcsak a blogokon jelentek meg beszámolók, hanem a sajtó is tudósított a kirándulásról, így több fórumon is teret kaptak a háromszéki látnivalók.
Újságírók népszerűsítik Dálnokot
Újságírókat látott vendégül a Közösségért Alapítvány Dálnokon, hogy feldolgozzák a faluhoz kapcsolódó történeteket, és népszerűsítsék a települést. A Kolozsváron létrehozott Közösségért Alapítvány hivatalos partnere a MOL Románia, Dálnokon három évvel ezelőtt vásárolták meg a Gál-kúriát, hogy helyet biztosítsanak a tehetségtámogató és gyermekgyógyító programjaiknak. A felújított kúriát és a melléje épített vendégházat tavaly avatták fel, a központot Barabás Miklós festőművészről nevezték el, akinek édesanyja dálnoki Gál-leány volt. A központban a hétvégén bukaresti, kolozsvári és temesvári újságírókat láttak vendégül, akik feldolgozzák a faluhoz kapcsolódó történeteket: itt született Dózsa György az 1514-es parasztfelkelés vezére, itt gyermekeskedett Barabás Miklós, míg a felújított Gál-kúriában Gábor Áron ágyújába való golyót találtak. Az alapítvány vezetői abban bíznak, hogy a rendezvény révén ismertté válik a falu, fellendül a turizmusa, megtelik élettel a központ, a vendégforgalomból befolyt összeget pedig programjaik finanszírozására tudják majd fordítani.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Megújuló épített örökségünk
A kétszáz éve született Rómer Flórisra (1815–1889), a magyar régészet atyjára emlékezett Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész annak az előadásnak a felvezetőjében, melyen S. Sebestyén József építész, műemlékvédő szakember Megújuló épített örökségünk a Kárpát-medencében címmel tartott kedden a Székely Nemzeti Múzeumban. A műemlékvédelem feladatairól szólva az előadó Rómertől idézett: „Minden erőnket arra kell fordítanunk, miszerint szép hazánk minden egyes vidékét kedvvel és szorgalommal átkutassuk, s így a legjelesebb műveket kiválasztva, megismertetve a jövő kornak, ha egyébként megóvni, fenntartani nem tudjuk, legalább rajzban és leírásban átadhassuk.” Máig érvényes gondolat.
Sebestyén József vallja, az épített és tárgyi örökség emlékeit nem pusztán anyagi mivoltukban kell megőrizni, hanem együtt azzal a tudással, tálentummal, amely létrehozta. Egészséges nemzetekben, közösségekben e felismerés élteti a kulturális javak oltalmazásának igényét, s annak tudata, hogy az elődök által teremtett értékeknek nem kizárólagos birtokosai, hanem örökösei, meghatározott időre szóló használói s továbbörökítői. A védelem, a fenntartás ugyanis nem öncél. Az előadó ismertette a Magyarország és a határain túlra szakadt részek közötti műemlékvédelmi kapcsolatok negyedszázados múltját, kezdve azzal, hogy 1990 februárjában magyarországi szakemberek az Országos Műemlékvédelmi Hivatal vezetésével Háromszékre látogattak, és helybeliekkel folytattak szakmai párbeszédet. A közel kétórás előadásban a teljes Kárpát-medencét felölelő együttműködésről volt szó. Beszámolónkban Erdélyre, főleg Háromszékre összpontosítunk. 1997-ben indította az első Orbán-kormány azt a programot, mely a határon túli műemlékek védelmét tűzte ki céljául. Sajnálatos módon ezt szűk tíz év múltán megszüntették. Az eltelt időszakban elért megvalósítások sorából kiemelkedő a gelencei Szent Imre műemlék templom teljes helyreállítása, a sepsikilyéni unitárius templom helyreállítása, melynél néhai Máté László építésznek köszönhetően a déli bejáratot rekonstruálták. Háromszéken túllépve értékes a mikházi ferences templom helyreállítása, ám a legfőbb munkálat a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház restaurálása, hisz ez az a templom, amely nagymértékben megőrizte középkori állapotát. Elsősorban egyházi épületeket mentettek, mivel adott volt a szerződő fél. Ezen túlmenően a világi építészeti emlékek közül sikerült az altorjai Apor-kastély részleges, a marosillyei Vörös-bástya, Bethlen Gábor szülőháza teljes helyreállítása. Sebestyén József a két éve megjelent Közös tér – Közös örökség című könyvében összegezte az említett program alatt elvégzett felméréseket, műemlékvédelmi tevékenységeket. Az anyagból vándorkiállítás is született, melyet bemutattak Sepsiszentgyörgyön, de eljutott Brüsszelbe, Kanadába, az Egyesült Államokba is.
A magyar kormány által nyújtott támogatások célja segíteni a megelőző örökségvédelmet, mely során felkutatják, összeírják és nyilvántartásba veszik azokat az épületeket, amelyek értéküknél fogva vagy állapotuk miatt sürgős beavatkozást igényeltek, de készültek állagmegóvási és helyreállítási tervek is. Ezenkívül a dokumentáló munkák nyomán feltárt ismeretanyag az operatív műemlékvédelmi tevékenység eredményeivel együtt történő közzététele volt a cél.
A Országgyűlés nemrég határozatot hozott arról, hogy 2016-tól évi 200 millió forintot fordít a határon túli épített kulturális örökség megőrzésére. A program – melynek célja megmenteni azokat a magyar kultúrához tartozó és az identitás megőrzése szempontjából fontos épületeket, szakrális és nem szakrális tereket – a Rómer Flóris Terv nevet viseli.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három napig ömlött a víz a lábasház pincéjébe
Háromnapos aktatologatás, vállvonogatás és egymásra mutogatás után sikerült megfékezni a 15. században épült és az 1700-as évek vége felé átalakított marosvásárhelyi lábasház pincéjét elárasztó vizet.
Keddtől péntek estig ömlött a víz a régi vásárhelyiek által Dudutz-sarokként ismert, a főtér és a Kossuth utca találkozásánál fekvő lábasház pincéjébe. A vízszolgáltató csak hosszas huzavona után, többszörös közbenjárásra volt hajlandó megbontani a műemlék épület előtti járdát és megkeresni a meghibásodott vízvezetéket. Az Aquaserv szakemberei azonban egy különleges meglepetéssel szembesültek: a pincék elárasztását nem csőtörés, hanem egy áramkábeleket szállító fémvezetékből zúduló víz okozta.
A kedden észlelt és jelentett szivárgást csütörtökön már komoly özönlés követte. Bálint Géza, az épülettulajdonos Keresztelő Szent János Plébánia adminisztrátora szerint a víz körülbelül lábszárközépig ért, ellepve az alapot védő szellőztető kavicságyat, beáztatva a villanyvezetéket. Közben a pincében berendezett ifjúsági klubhelyiség bútorzata is vízben úszott. „A legnagyobb kárt az alap szenvedhette, hisz egy ilyen régi épületnek nem betonból, hanem téglából készült az alapja. Erre kellene odafigyelniük a városházi illetékeseknek, amikor a vízszolgáltató sürgős járdatörési engedélyért folyamodik. Mégiscsak a város egyik legrégebbi épületéről van szó!” – magyarázta Bálint Géza, hozzátéve, hogy a későre elhárított meghibásodást a szomszéd, szintén műemléknek számító ingatlan alagsora is megszenvedte.
Mint kifejtette, megengedhetetlen, hogy egy több száz éves műemlék épület esetében, melynek alapját mossa a víz, egy egyszerű, alig három négyzetméternyi felületű járdamegbontási engedélyre napokig kelljen várni. „Egy egyszerű aláírásról volt szó, aminek a beszerzése legfeljebb öt percbe telik” – tette hozzá az adminisztrátor. A jókora bosszúság és a tetemes kár elkerülhető lett volna Marosvásárhely második legrégebbi műemlék épületénél, ha az önkormányzat nem vár több mint 72 órát az engedély kibocsátásával. Annál is inkább, mivel Dorin Florea polgármester elmondása szerint az utóbbi években azért szedik fel az aszfaltot és alakítják piskótakövekből a járdákat, hogy a vezetékek meghibásodása esetén a kis betonlapokat lehessen könnyen felszedni, majd ugyanúgy visszahelyezni.
A belvárosi plébánia által működtetett Szent Imre Kollégiumnak, a Rádió GaGának és több kis üzletnek helyet adó árkádos épületet valamikor a 15. században a Vásárhelyre telepített jezsuita szerzetesek húzták fel. Jelenlegi barokk stílusú alakját 1772-ben nyerte el. A pillérekre avagy lábakra épült ház nem csak Marosvásárhelyen, de Erdélyben is ritkaságnak számít. Megépítéséhez Mária Terézia császárnő is hozzájárult. Az évszázadok során működött itt már leányiskola és kaszárnya, jelenleg főként diákok bentlakásaként szolgál.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

„Ha a templom teli lesz, az építésének volt értelme”
Szent Imre, a liliomos herceg a tisztaság jelképeként lebeg a magyarság előtt. Védőszentje annak a kápolnának, melyet vasárnap szentelt fel Tamás József püspök Ditró felszegi részén.
A régmúltban nyúlik vissza a frissen felszentelt istenháza története. 1937-ben Lőrincz József plébános építtette fel ezen a helyen az első Szent Imre kápolna-iskolát. Egyházi tanoda volt, hét közben iskolaként, vasárnap templomként szolgált. 1948-ban államosították, majd elemi iskolává alakították, kevésbé fordítva gondot a karbantartására. Ez okozta a fundamentum meggyengülését. Az egyház 2006-ban kapta vissza papíron tulajdonát, 2009-ben pedig kulcsait is visszaadta az iskolaigazgató.
Baróti László-Sándor visszaemlékszik erre az időszakra. Összehívta az egyháztanácsot, javasolva, javítsák fel az ingatlant, hogy újra szentmisék helyszíne lehessen. A közelben volt ugyan egy, 1977-ben hittanteremnek épített, de szentmise bemutatására is használt ház, de hatvan négyzetmétere kicsinek bizonyult a hívek számához, a miséken rendszeres volt az oxigén hiányából adódó ájulás.
Az egyháztanács elfogadta a javaslatot, a Larix Stúdió elkészítette a felújítási tervet, ám a kivitelező előtt már a munkálatok elején leomlottak a falak. Sokan megkérdőjelezték, vajon hogy is történt az omlás, de abban egyetértenek, a végeredmény jobb lett egy felújított építménynél. Új terv kellett ugyanis, és azok már egy új ingatlant jelenítettek meg. 2013-ban kezdték ennek építését.
A frissen felszentelt kápolna 180 ülőhelyes, méreteit illetően 22,5x9,6 méteres alapterületű, hozzá egy 15 méter magas torony és egy 7,5 áras udvar tartozik. A haranglábba 135 kilogrammos, Márton Áron névre keresztelt harang található, Ferenczi Imre és neje adományaként. A templombelsőt Kolozsi Tibor szobrászművész és fia, Erik tervezte meg, a szentély kőből készült kellékei Jakab Gyula munkáját dicsérik, az orgona Pap Zoltán székelyudvarhelyi műhelyében készült. A szentély központi része a két méternél nagyobb juharfa-corpus, Berze Imre munkája.
A kápolnának alagsora is van, alkalmas felület irodának és hittanteremnek. Így bár egyelőre nem képez külön plébániát, ha igény lesz rá, akár plébániatemplom is lehet. Létrejöttét pedig – a megyei tanács kétszeri támogatása mellett – a ditrói híveknek, külföldi támogatóknak köszönheti.
Tamás József püspök szerint e templom szükségességét a jövő fogja eldönteni: „Ha a templom teli lesz, építésének volt értelme. De mindez rajtunk múlik. Adja isten, hogy ezt a templomot megbecsüljük. Védőszentjét pedig tekintsük példaképünknek, hogy segítsen megszentelni saját templomunkat, hogy meg tudjuk becsülni önmagunkat, értékessé tudjunk válni közösségünkben.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Régi karácsonyi szokások nyomában
Jézus születéstörténetét idézték fel az elmúlt napokban székelyföldi családoknál, intézményeknél, illetve a nagyközönségnek is kecskeméti, szabadkai, beregszászi, csíktaplocai betlehemesek: december 9. és 13. között Csíktaploca volt a házigazdája a nyolcadik Kárpát-medencei Diákbetlehemes Találkozónak.
Összeragasztani, ami szétszakadt – ez is a célja a Kárpát-medence különböző vidékeit képviselő betlehemezők találkozójának, amely kecskeméti kezdeményezésre született. Vándortalálkozóról van szó, tudtuk meg Antal Imre csíkszeredai tanártól, aki elmesélte azt is, hogyan éledt újra ez a hagyomány nálunk.
„Néhány évvel ezelőtt Gergely István akkori csíksomlyói plébános könyvtárában kezembe akadt egy könyv, Magyar karácsony a címe. Belelapoztam, és megtaláltam benne a Csíktaploczai betlehemes leírását, rögtön gondoltam, jó lenne ezt betanítani. Mivel nem akadt jelentkező a szerepekre a felnőttek körében, eszembe jutott, hogy a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskolába, ahol tanítok, több taplocai gyerek is jár, és betanítom nekik” – mesélte Antal Imre.
És mert nincsenek véletlenek, épp akkoriban érdeklődött tőle egy zsögödi ismerőse, hogy nem tud-e valakit Erdélyben, aki betlehemeseket tanítana be, merthogy kecskemétiek szeretnék felvenni azzal a kapcsolatot. A kecskeméti Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskola részéről Papp Zsolt volt a kezdeményezője a találkozónak, amit ez alkalommal immár nyolcadszor szerveztek meg. Így több mint száz gyermek ismerkedett meg vidékünkkel a napokban, szerdán Parajdon fogadták őket, ahol meglátogatták a sóbányát, majd Csíktaplocán vettek részt a nyitó szentmisén.
Csütörtökön a Gyimesekbe látogattak, az ezeréves határhoz, ahol Bilibók Ágoston nyugdíjas vasutas mutatta meg nekik többek közt, hogy hol álltak a katonák, hol voltak a lövészárkok. A betlehemes játékokat felevenítő diákok nagy szánkózással zárták a Hargitán a kirándulást. Este karácsonyi szokásokat mutattak be a diáktalálkozó résztvevőinek a csíkszeredai Nagy Imre-iskola diákjai Antal Imre irányításával, a kénosi regölést, illetve a moldvai hejgetést – ami tulajdonképpen a gabona útját követi végig a kenyér elkészültéig.
Egy pusztinai lány, Kefap Johanna moldvai csángó dalokat énekelt. Péntek a betlehemezés napja volt, ellátogattak a csoportok a Nagy Imre-, illetve a taplocai Xántus János-iskolába, a kulturális központhoz, a konzulátusra, valamint a városházára. A délutáni városnézés után ismét útnak indultak a betlehemesek, taplocai házakhoz kérve bebocsátást. Szombaton Márton Áron életútjának megismerése volt a cél, a domokosi múzeumot, továbbá a madéfalvi veszedelem emlékművét keresték fel a vendégek. A délutáni gálaműsorra mindenkit meghívtak, kitették a betlehemeket a színpad elé, és mindenik csoport bemutatta a mostanra betanult dramatikus játékát.
Újdonságként Antal Imre vándorbotot készíttetett, melyet a beregszásziaknak nyújtottak át: jövőre ők lesznek a házigazdái a Kárpát-medencei Diákbetlehemes Találkozónak. A taplocai találkozó megszervezésében oroszlánrészt vállaltak a helybéliek, amiért köszönet illeti őket.
Izsák-Székely Judith
Krónika (Kolozsvár)

Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro

Könyv a perkői Szent István-kápolnáról
Nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be csütörtök este a kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban Jánó Mihály művészettörténész A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című legújabb könyvét.
A hiánypótló, fotókkal illusztrált kiadvány Hegedüs Ferenc kultúrmecénás támogatásával jelent meg a Kalauz sorozat második köteteként, az elsőt a gelencei Szent Imre műemlék templomról ugyancsak Jánó Mihály írta 2013-ban. 
Borcsa János irodalomkritikus, a kötetet megjelentető Ambrózia Könyvkiadó vezetője arról szólt, hogy a könyv szerzője évtizedekkel ezelőtt kezdett foglalkozni székelyföldi középkori falfestészettel. Ezt tanulmányozta, mellette kötelezte el magát, és a hosszú évtizedek során alapos, kimerítő kutatásokat végzett, melyeket témáról szóló írásai követtek. Az irodalomkritikus azt is elmondta, másfél évtizede, amikor megkereste Jánó Mihályt azzal a tervével, hogy kötetben szeretné bemutatni a kézdiszentléleki műemlékeket – köztük a perkői kápolnát –, akkor ez a terve dugába dőlt, de most úgy hozta a sors, hogy szerző és kiadó ismét egymásra talált. Ez az Ambrózia Könyvkiadó tizenharmadik kötete. 
Jánó Mihály vetített képes előadáson mutatta be a kötet fotóit, mindegyiknél kimerítő magyarázattal szolgált. A Perkőn álló kis kápolna szerény épület, sok kutató, anélkül, hogy látta volna, román kori, XI–XII. századi építménynek minősítette, mert csak az alaprajzát nézték meg. A ma látható Szent István-kápolnát valószínű, egy régebbi alapra építette 1686-ban Kálnoki Sámuel gróf – hangsúlyozta a könyv szerzője, aki szerint nem kell ősinek lennie ahhoz, hogy maradandó legyen kisugárzása. A művészettörténész azt is cáfolta, hogy a Perkőn hajdanán vár állt volna.  A vetítést követően a házigazda Hegedüs Ferenc bejelentette: a Kalauz sorozatban Jánó Mihállyal közösen újabb kötetek kiadását tervezik.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István-kápolna a Perkőn
Jánó Mihály művészettörténésznek A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című, a kézdivásárhelyi Ambrózia Könyvkiadónál nemrég megjelent kötetét mutatták be tegnap este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az egybegyűlteket Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte, megjegyezve, hogy kézdiszéki estként is értékelhetik a rendezvényt, hisz a bemutatott műemlék, a szerző, a kiadó és a támogató is onnan származik. Borcsa János irodalomkritikus az általa vezetett Ambrózia Könyvkiadót mutatta be, szólt a név jelentéséről: az istenek eledele, mely megelőz mindenféle romlást. Ehhez igyekszik tartani magát, könyvei a közösség építését szolgálják, megerősítenek emberségben és magyarságtudatban. A tegnapi bemutatón jelen volt Hegedüs Ferenc vállalkozó, mecénás, aki a kötet megjelenését támogatta. Jánó Mihály vetített képekkel illusztrált előadásban nemcsak a kötetet ismertette, hanem műhelytitkokat árult el, és a kápolna kutatásához, illetve a kötet megíráshoz kötődő anekdotákkal fűszerezte előadását. Közölte, a Kalauz sorozatban ez már a második kötete, az előző a gelencei Szent Imre műemlék templomot mutatta be. Formátuma ugyanaz, ugyanis a firenzei Santa Maria Novella templom kalauzának mintájára született: zsebbe tehető és bárhol fellapozható. A kalauzok keletkezéséről elárulta, mivel a műemlékekről tudományos publikációk születnek, azok meg csupán a szakma számára elérhetőek, úgy gondolta, jó lenne a széles közönség számára is megjelentetni ismertetőket. Jánó Mihály leszögezte, a szentléleki ősi vár, melyről írások szólnak, legenda kering, sőt, még ábrázolták is, nem létezett. Kemény József hamisított okleveleit vették alapul, de a léggömb kipukkant, a régészeti ásatások bizonyítják, a Perkőn nem állt vár. Az államalapító királyunk titulusú kápolna mellett még volt egy, a Szent Antal nevét viselő, amely elpusztult. A Szent István-kápolna falfestményének feltárását Jánó Mihály kezdte meg 1995-ben, majd szakemberek folytatták, Pál Péter restaurálta. A szerző ikonográfiai magyarázatokkal szolgált a Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imrét, továbbá Adalbert és Gellért püspököt ábrázoló szekkóról. Végül az ő ötlete alapján született kiskászoni Búcsújárók emlékházát ismertette, melynek berendezését Kakas Zoltán néprajzkutatóval és Ütő Gusztáv képzőművésszel közösen tervezték.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mély lelki élményt nyújtó megváltástörténetet
Virágvasárnap délelőtt nagyon sok helybéli és vendég élte át lélekben Jézus szenvedéstörténetét a kápolnásfalusi templomtéren bemutatott passión.
A szentegyházi Szent Gellért Alapítvány keretében működő Szent Imre Társulat ötven fiatal részvételével adta elő a narrációra, pantomimra és zenére épített misztériumjátékot – Jézus szenvedésétől a Szentlélek eljöveteléig.
A Passió 2016 produkció szereplői szentegyházi, lövétei és kápolnási diákok, illetve egyetemisták. A verőfényben kendőket lengető, korhű ruhákban vonuló, Jézust kísérő tömeg a nézők között érkezett meg a színtérre. A hozsannázó hangulatot a húsvéti szent három nap történéseinek felelevenítése váltotta: az utolsó vacsora, Jézus imája az Olajfák hegyén, majd elfogása, megostorozása, halálra ítélése és kereszthordozásának stációi.
A keresztre feszítés jeleneténél feltámadt a szél, könnyek csillogtak a szemekben. A drámai pillanatokat feloldotta az üres sír látványa és a feltámadt Jézussal való találkozás öröme. Emlékezetes marad a pünkösdi fáklyalángok fölött magasba szálló galambok látványa.
Molnár Melinda. Székelyhon.ro

Bővül a kínálat
Új szakok indulnak a római katolikus középiskolában
Ősztől három kilencedik osztályba várja az általános iskolák végzős tanulóit a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum. A katolikus teológiai és a természettudományok–intenzív angol-német osztályok mellett társadalomtudományok–intenzív angol- német szakos osztályt is indítanak, mivel az Unirea Főgimnázium lemondotta kezdő magyar osztályról. Egy negyedik ajánlattal is várja a jelentkezőket az iskola, tizedik osztálytól esti tagozaton közigazgatási technikusi szakra lehet beiratkozni – tájékoztatott dr. Tamási Zsolt, az iskola igazgatója.
Az indulás sohasem könnyű, de az iskolának sikerült olyan szellemi és tárgyi környezetet kialakítania, amely lehetőséget nyújt a minőségi oktatásra, a diákok különböző képességeinek a kibontakoztatására. Az önálló tanintézmény 13 osztállyal és több mint 350 diákkal 2015 szeptemberében költözhetett be újra annak az iskolának az épületébe, amelyet a Római Katolikus Státus építtetett a keresztény értékekre alapozó versenyképes oktatás helyszínéül. Az 1948-as államosítás által megszakított folyamat az idén ősztől folytatódik az újraalakult intézmény által beiskolázott cikluskezdő osztályokkal, továbbá azokkal a diákokkal, akik vállalták, hogy a katolikus iskolában tanulnak tovább, és az érettségiig a Bolyai Farkas középiskolában működő római katolikus osztályokkal.
A kezdeti nehézségekre gondolva fordítottunk több figyelmet ebben a tanévben az iskolára, és vontunk mérleget a napokban az elért sikerekről az intézmény vezetőjével, aki egy sor jó eredményről számolt be, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy valóban versenyképessé váljon az iskola.
Először is elmondta, hogy a felajánlott támogatásokból, valamint a pályázatok révén sikerült jól felszerelni az épületet. Biztonsági riasztórendszert, térmegfigyelő kamerákat szereltek fel bent és kint is, s az ötmillió forinttal járó PADOC- pályázatot megnyerve digitális vetítővel, számítógéppel láttak el minden osztályt, 80 százalékban lehetővé tették a vezeték nélküli internetes rendszerre való csatlakozást, hordozható számítógépeket, kép- és hangfelvevőket vásároltak, s a kicsi és nagyobb gyermekek igényeinek megfelelően újították fel a mellékhelyiségeket. Az informatika szakterem mellett a legkorszerűbb felszereléssel rendezték be a fizika, kémia, biológia laboratóriumot, amelyben hat csoport tud párhuzamosan kísérletet végezni. Adományként több ezer könyvet kapott az iskola, feldolgozásuk folyamatban van.
Az anyagi támogatás mellett olyan közösség alakult ki, amelynek tagjai szívesen vállalják az önkéntes munkát, s kérés nélkül is felajánlják a segítségüket – hangsúlyozta dr. Tamási Zsolt. Majd hozzátette: jó érezni az összefogás, a közösség erejét, hiszen az iskola személyzethiánnyal indult. Nagy Emese Hajnalkának kellett vállalnia az adminisztráció és ügyintézés minden feladatát, ami reményeik szerint két személy alkalmazásával megoszlik az ősztől.
A tanulmányi eredményekkel kapcsolatosan az igazgató elmondta, hogy nagyon elégedettek, különösen azoknak az osztályoknak a munkájával, akiknek diákjait már az új tanintézmény iskolázta be, s reményei szerint, ahogy haladnak előre, a jó teljesítmény általánossá válik. Diákjaik sikeresen szerepeltek a különböző tantárgyversenyek megyei, országos és nemzetközi szakaszán. Első díjat nyertek a Mikes Kelemen tantárgyverseny országos szakaszán és a nemzetközi szakaszon is szavalatból, előkelő helyezést értek el az Öveges József –Vermes Miklós fizikaverseny minden szintjén, a Curie környezetvédelmi emlékverseny Kárpát-medencei döntőjén. Egyéniben és csapatban is első és második helyet szereztek a Disputa vetélkedő Kárpát-medencei szakaszán Debrecenben, egy második helyezést hoztak haza a Zrínyi Ilona matematikaverseny kecskeméti fordulójáról.
Mindez nem múlt el eredménytelenül, hiszen a kilencedik teológiai osztályba vallásból 37-en tettek képességvizsgát, és jelek szerint túljelentkezés lesz a többi cikluskezdő osztályban is. Ennek ellenére dr. Tamási Zsolt határozottan kijelentette, hogy egyetlen diákot sem írnak be a törvényesen megszabott létszámon felül (0–IV. – 25, V–XII. – 30), mert komolyan veszik azt az alapelvet, hogy minden iskolának meg kell élnie, és a körzeti iskolák jól felkészítik a diákokat. Jó hírnek számít, hogy ősztől bentlakást tudnak biztosítani a vidéki tanulóknak a Szent Imre-kollégiumban.
Terveikről, elképzeléseikről érdeklődve elmondta, hogy a jövő tanévtől a diákok érdeklődésének megfelelő szakköröket indítanak. Ahogy a gyermeknapra szervezett közös rendezvényen, továbbra is fontosnak tartják a konzorciumba tartozó másik két iskolával, a Bolyai líceummal és a Református Kollégiummal való együttműködést. Jó kapcsolatot ápolnak a partneriskolákkal is, mint a csíkszeredai Segítő Mária, a bukaresti Sfântul Iosif római katolikus kollégium, a kisvárdai Szent László római katolikus szakközépiskola és a munkácsi Szent István római katolikus teológiai líceum.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Erdészeti vándorgyűlés Háromszéken
Emléktáblát és termet avattak Bedő Albert tiszteletére
Sikeresnek minősítette Lomniczi Gergely, az Országos Erdészeti Egyesület (OEE) főtitkára a szervezet megalakulásának 150. évfordulója alkalmából Háromszéken tartott jubileumi Vándorgyűlést. A kétnapos rendezvény Bedő Albert-emléktábla avatásával, múzeumterem „keresztelőjével” és szakmai kirándulással ért véget.
Minden emléktábla értéket őriz és alkalmat ad arra, hogy a mai ifjúság követendő, méltó példaképet válasszon elődei közül – mondta Kondor Ágota. A Székely Mikó Kollégium igazgatója annak az emléktáblának az avatásán beszélt, amely megemlékezik arról, hogy 1898-ban, kálnoki dr. Bedő Albert akkori főerdőmester kezdeményezésére, az iskola dísztermében tartották az OEE Vándorgyűlését. Az igazgatóasszony szerint Bedő Albert életútját minden mai gyereknek ismernie kell.
Az erdélyi gyökerekkel rendelkező dr. Bitay Márton Örs, állami földprogramért felelős államtitkár köszöntőjében kifejtette: az 1848-as forradalom és szabadságharc után a bánya- és erdőgazdálkodás mentén állt talpra Magyarország.
– 118 évvel ezelőtt Bedőék a fejlődés motorját képviselték, pontosan tudták, mit és hogyan kell tenni ahhoz, hogy hosszú távon fenntartható, emelkedő pályára állítsák az országot – jelentette ki az államtitkár.
Újvárossy 200 hektár erdőt adott el az iskoláért
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke úgy fogalmazott: „egy történelmi egyesületnek, egy történelmi helyszínen, történelmi eseményt megörökítő rendezvényén veszünk részt”. Tóth Bartos András történész az eredeti helyszínen, az egykor karzatos díszteremben ismertette az 1898-as évi közgyűlés történetét. Bedő Alberték munkája már csak azért is meghatározó volt, mert az akkori Magyarország területének több mint 60 százalékát erdő borította – mutatott rá a történész. Kifejtette: bár Székelyföldön évszázadok óta a faipar volt a meghatározó, ennek modern, gépesített formájáról csak a 19. század végétől beszélhetünk. Az OEE vándorgyűlése akkor, éppen úgy, mint napjainkban, alkalmat adott a komoly szakmai vélemények megfogalmazása mellett a vidék megismerésére, de találkozásra, szórakozásra is.
A díszterem történetét, amelynek karzatát azután kellett elbontani, hogy az 1940-es földrengésben erősen megsérült, Kondor Ágota mutatta be, nem feledkezve meg Újvárossy Józsefről, aki miután a selmecbányai erdészeti akadémián oklevelet szerzett, az iskola főgondnoka lett, és 200 hektár erdejét adta el azért, hogy anyagi segítséget adjon a kollégiumnak.
Magyarrá tette az erdészetet
A rendezvény a Székelyföldi Vadászati Kiállítás épületében folytatódott, ahol tárlatot nyitottak és termet neveztek el Bedő Albertről. Ennek kapcsán Demeter János, az intézmény igazgatója elmondta: most, hogy a kiállítási anyag elkészült és jó helyre került, más szellemisége van a helynek, „amiről meggyőződésem,
hogy a Vadon Egyesület és a Székelyföldi Vadászati Kiállítás oktató-nevelő munkája is új lendületet kap”. Az intézmény oktatóterme, amelyben a természet, a növény- és állatvilág, az erdő szeretetére, a tudomány tiszteletére oktatják a fiatalokat, nem is viselhetne a Bedő Alberténél méltóbb nevet – mondta az igazgató.
A teremben az igényesen összeállított kiállítást Oroszi Sándor erdészettörténész ismertette. Külön tabló foglalkozik Bedő Albert sepsiszéki gyökereivel, pályájának indulásával, a székely nép iránti elkötelezett ragaszkodásával. Megtudjuk, hogy amikor 1902-ben, Székelykeresztúr országgyűlési képviselőjeként megnyitotta a Székely Kongresszust, a legégetőbb gondnak a fiatalok elvándorlását nevezte.
A falon helyet kap a magyar állam összes erdőségeinek Bedő Albert által kidolgozott, lenyűgöző pontosságú térképe, amelyen a mai ultramodern, műholdas technikával is alig találnánk javítani valót, részletezik a tudós hivatali munkáját. 1893-ban, Bedő Albert állami szolgálatának 25. jubileumán, az ország minden jelentős személyisége – a miniszterelnökkel az élen – köszöntötte az akkori államtitkárt. Érdemeit ekképpen foglalták össze: „az erdészet magyarrá tétele, erdészeti irodalmunk jelenlegi polcára emelése, az erdőtörvény sikeres és eredményes végrehajtása, erdészetünk tekintélyének és társadalmi állásának megteremtése, a lelkes, odaadó és önfeláldozó munkásságnak meghonosítása, az erdőkultúrának általánossá tétele, a szakképzettség magas fokra való fejlesztése, az erdő védelmének kellő szervezése és szakképzett erdőtiszti személyzet teremtése – egyedül az ő soha el nem vitatható, örökké élő érdeme marad”.
Erdei tanösvény a Kormos-völgyében
Külön pannó foglalja össze tudományos szervező, akadémikusi munkáját (ő indította és több mint egy évtizedig szerkesztette a ma is működő Erdészeti Lapokat), az országos Erdészeti Egyesület megalakításának körülményeit, az erdészeti oktatás alapjainak lerakását, a társszakokat összefogó tevékenységét, politikai és egyéb társadalmi tevékenységeit, valamint egész Kárpát-medencére kiterjedő emlékezetét.
Az OEE 147. Vándorgyűlésén résztvevő mintegy ezer erdész és egyéb szakember különböző csoportokban látogatást tett Sepsiszentgyörgy központjában, a Székely Nemzeti Múzeumban és ellátogatott Háromszék különböző településeire.
A választható tizenegy kirándulás közül mintegy 70 anyaországi résztvevő az erdővidéki Kormos-völgyében található erdei tanösvény meglátogatására voksolt.
– A nagy érdeklődésnek örvendő folyamatos erdőborítás és szálaló erdőgazdálkodási mód időszerűsége miatt a szakma számos elismert és kiemelkedő egyénisége választotta ezt a programot. A téma azért is aktuális, mivel a székelyföldi erdőgazdálkodás reformja halaszthatatlan, és a kutatások szerint a fenti gazdálkodási modell lenne a leghatékonyabb, és székelyföldi adottságainknak legmegfelelőbb – mondta el lapunknak Kádár Tibor Sándor erdőmérnök.
„Meglepetés”-kiállítás Csernátonban
A berecki magánerdészet udvarán Dimény György bemutatta az általa vezetett hivatalt, majd emléklapot adott át a hetvenhat magyarországi vendégnek. Ezt követően a résztvevők Ojtozba utaztak, ahol előbb a Hármashalom-emlékműnél helyeztek el koszorút, majd meglátogatták a helyi fűrésztelepet. A visszaúton a Mogyorós-tetőn terülj asztalkám várta a látogatókat, az ebédet a hirtelen kerekedett zápor sem zavarhatta meg a szervezők által felállított sátraknak köszönhetően. Bereckbe visszatérve a Commenius-iskola diákjai és a polyáni tánccsoport kedveskedett előadással a meghívottaknak.
A Gelencére érkezett hetvenöt magyarországi vendég előbb a Szent Imre műemlék templomot látogatta meg, majd kiszálltak terepre, ahol Szmolka Péter erdőmérnök a bükk–fenyő-elegyerdőkről, míg Bartha Zsolt geológus az erdős területeken folytatott kőolaj-kitermelésről tartott előadást. A kézdivásárhelyi magánerdészet által szervezett programot friss sajt- és ordakóstolóval fűszerezett esztenalátogatás is színesítette, végül a csernátoni Haszmann Pál Múzeumot is meglátogatta a csapat. Akárcsak a többi, közel tíz autóbusznyi erdész, akiket többek között egy, az erdőgazdálkodással és erdőkiéléssel kapcsolatos alkalmi kiállítással várták, melyet Haszmann Pál és Haszmann József szakmai irányításával állítottak össze a múzeum munkatársai.
A zágoni magánerdészet részéről Bessenyi István és Porzsolt Levente, Mocan Ervin, Péterfy Zsolt kalauzolta a gondjaira bízott, 55, Kovászna és más megyéből érkező erdészt. Kisgyörgy Zoltán geológus vezetésével ellátogattak a Rétyi Nyírbe, majd Zágonban megnézték a Mikes Kulturális Központot, és koszorút helyeztek el Mikes mellszobránál. Csomakőrösön, a keletkutató emlékét őrző szobában egy rövidfilmet tekintettek meg Kőrösi Csoma Sándor életútjáról, ezt követően megkoszorúzták a szobrát. Átutaztak Kovásznán, majd a Nyergestetőn hajtottak főt a 48-as hősök előtti tiszteletadásképpen.
Összesen 71 vendégerdész tekintette meg Miklós Barna felsőlemhényi erdész kalauzolásában a Veresvizet, aki a láp keletkezésének történetét ismertette, beszélt az ottani védett növényekről. A kisebb-nagyobb szünetekkel eleredő eső miatt az erdészek már csak ebéden vettek részt, a kézdiszentléleki kirándulás elmaradt, majd a Nyergestető érintésével Tusnádfürdőre mentek.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Örökségvédelem és hagyományőrzés egy szórványközösségben (VII. Hungarikum napok Nagyszebenben)
Szebenben nem érezzük egyáltalán, hogy háttérbe szorulnánk, és azt sem, hogy másodrendű állampolgárok lennénk. Élhetünk kultúránknak, anyanyelvünknek, hagyományainknak, és ez senkit sem zavar – vallja Józsa Benjamin nyugalmazott nagyszebeni magyartanár, akivel a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által július 1–3. között szervezett VII. Hungarikum Napok szabadtéri programjain találkoztunk. A közel százhektáros Astra falumúzeumban tapasztalt nyüzsgés, a szebeni magyar napoknak is nevezett rendezvényen gyakran hallott román szó, a gulyásfőző verseny vegyes csapatai bizonyították a mondottakat – ebben a közegben anyanyelvétől függetlenül valóban egyenrangú mindenki.
A magyar kultúra értékeinek bemutatása, jelentőségének hangsúlyozása céljával szervezett Hungarikum Napok az Ars Hungarika fesztivál mellett a nagyszebeni magyar szórvány legkiemelkedőbb eseménye. Mindkettőnek a HÍD egyesület a szervezője, de a nagyszebeni önkormányzat és civil szervezetek, önkéntesek támogatása nélkül egyik sem lehetne sikeres. Serfőző Levente, a HÍD elnöke lapunknak elmondta, úgy állítják össze az évi kulturális programokat, hogy mindenki találjon benne magának valót, az is, aki a komoly, nehezebb műfajokat kedveli, és az is, aki pusztán találkozásra, kikapcsolódásra vágyik.
Ez a szemlélet a VII. Hungarikum Napok esetében is érvényesült: első nap a híres Szolnoki Gulyásfesztiválról szóló fotókiállításon fogadták az érdeklődőket a patinás Tanács Toronyban, a Thalia nagyteremben pedig a Magiszter Fényes Adolf Szolnoki Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának évzáró műsorából látott részleteket a közönség, valamint nóta-, operett- és musical-összeállítással fellépett a Kolozsvári Operettisimo együttes. Második napra szervezték a szabadtéri programokat, amelyek vasárnap is folytatódtak, amikor a kulturális ínyencségek műsorfolyamát fotókiállítással és könyvbemutatóval gazdagították. A református templom galériájában báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, az első világháború sebészeti különítményének ápolónője, a szegények pártolója, Bánffy Miklós múzsája pályaképét bemutató fényképkiállítást nyitottak meg. A Hungarikum Napok záróestéjén bemutatták Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című könyvét, amely a szerző szórványban készült riportjainak egy részét tartalmazza, és amelyet hídnak szánt az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak.
Transylvanicum versus hungarikum
Az örökségvédelem érdekében történő összefogás volt a témája a Transylvanikum versus hungarikum című minikonferenciának, amelyen a magyarországi hungarikumtörvény alapján tavaly létrehozott Erdélyi Értéktár Bizottság és a Szeben, Maros és Brassó megyei örökségvédelmi civil szervezeteket tömörítő TransylvaNet Föderáció mutatkozott be. Az Astra – Erdélyi Népi Civilizáció Múzeuma alig egy hónapja átadott multikulturális pavilonjában tartott tanácskozáson Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, az Erdélyi Értéktár Bizottság tagja ismertette a helyi, regionális és erdélyi értéktárak jelentőségét és az azokat kezelő bizottságok működését. Elmondta, kevesebb mint egy év alatt száznegyven javaslat érkezett felvételre az értéktárba, ebből kilencvenöt erdélyi, a többi helyi érdekeltségű.
Utóbbi közé tartozik a négy eddig regisztrált Háromszéki érték: a Jancsó-udvarház és a Szent Imre római katolikus műemlék templom Gelencéről, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese és Kézdivásárhely történelmi központja (forrás: a Kriza János Néprajzi Társaság digitális értéktára,http://www.kjnt.ro/ertektar/erdelyi/kovászna).
Széman Péter lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a Hungarikum Napok is nagy értékeink közé tartozik, hisz nagyon jó példája, hogy miképpen lehet szórványban is megőrizni a hagyományokat. Eugen Vaida, a húsz Szeben, Brassó és Maros megyei örökségvédelmi szervezetet tömörítő TransylvaNet Föderáció elnöke hangsúlyozta, feladatuknak tartják az értékőrzést, amelynek szabályozásához jó törvényre van szükség, a terepen végzett konzultációk, közmeghallgatások alapján kívánnak törvénykezdeményezéseket megfogalmazni. Úgy látja, az államnak segítenie kell az épített örökség tulajdonosait, hogy karbantarthassák, felújíthassák az értékes ingatlanokat, amelyek megőrzése közös felelősség. Vaida elmondta: együttműködést javasolt az örökségvédelmi szervezetek között, bővíteni szeretnék a TransylvaNetet, mert szerinte közös összefogással több eredményt lehet elérni. A magyar közösség szempontjából fontos jelentségre hívta fel a figyelmet Mirela Iancu, az Astra múzeum marketingfelelőse. Elmondta, a kommunista időkből úgy örökölték, hogy a falumúzeum több száz éves parasztházai, ipari létesítményei (szám szerint közel négyszáz – szerk. megj.) mind a román népi kultúra képviselői, holott ez nem igaz, és nekik az utóbbi években sikerült ezt a történelmi tévedést kiigazítaniuk, feltüntették a házak valós identitását, és létrehozták a nemzeti kisebbségek sétányát, ahová három szász házat is telepítettek, mert korábban egy sem volt. Az ország legnagyobb skanzene ma nyitott a rendezvények számára is, mesterségbemutatókat, múzeumi foglalkozásokat tartanak, hogy minél közelebb hozzák a népi kultúrát, a népi örökséget a mai emberhez – mondotta.
Gulyástól a kőlevesig
Készítsünk vajas pogácsatésztát, nyújtsuk ki, kenjük meg töpörtyű- és gulyáskrémmel, hajtogassuk össze, ismét nyújtsuk ki, daraboljuk pogácsaszaggatóval, kenjük be a tetejét gulyáskrémmel és süssük szép pirosra – így készül a Csányi Sándor-féle gulyáspogácsa. A magyar gulyáskirály saját találmányát mi is megkóstolhattuk a Hungarikum Napokon, a kemencében sült pogácsa nagyszerűen bevezet a gulyás ízvilágába, amiben bőségesen volt része a falumúzeum egyik szegletében megszervezett gulyásfőző verseny közönségének. A híres Szolnoki Gulyásfesztivál főszervezője lapunknak elmondta, a magyar éttermekből egy kicsit kiszorult a gulyás, viszont ez az étel a magyarságtudatunkat erősíti. Szerinte a gulyásfőző versenyeknek éppen az a célja, hogy ezt a tudatot és a magyar gasztrokultúrát erősítsék.
Míg közel húsz bográcsban rotyogott a főként marhahússal készített étel, a gyermekek a kőlevesről szóló bábjátékon mulattak, majd mindannyian megkóstolták a meséből szőtt kőlevest. Az üstök alatti tüzek füstjében észrevettük a Torja csapata feliratot, rögtön kérdeztük, hogy kerülnek a Háromszéki gulyásfőzők a Hungarikum Napokra. Kiderült, a torjaiak Nagyszebenben kaptak néhány évvel ezelőtt jól jövedelmező munkát egy régebb odatelepedett falustársuknál, most összeálltak, és bíznak abban, övék lesz a legfinomabb gulyás.
A kézművesek során is találkoztunk Háromszékiekkel: ott volt a bodosi mézeskalácsos, a Sepsiszentgyörgyi csontfaragó, a kovásznai fafaragó, a sepsiillyefalvi kovács. Standjuknál gyakran hallottunk román szót, alig sikerült elcsípni szebeni magyar embereket, akik elmondhatják, mit jelentenek számukra a Hungarikum Napok. A Balavásáron született, több évtizede nagyszebeni Borsai István szerint ilyenkor látszik meg, hogy ki vallja magát magyarnak, Páskuly Ibolya pedig azt mondta, ez a legjobb találkozóhelyük, ahová minden magyar eljön, mert a városban szaladnak az emberek a dolguk után, nincs idejük egymásra. Török-Szász Annát még a Németországban élő leánya is felhívta, nehogy kihagyja a Hungarikum Napokat, nem is mAradt otthon, láthatóan jól érezte magát a falumúzeumban tartott majálison.
Igaza van Józsa Benjaminnak, aki szerint a háromezer főnyi (kétszázaléknyi – szerk. megj.) szebeni magyar lakosság nagyon lelkes, „különösen, amióta két kultúrszervezetünk van, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület és a HÍD, amelyet Serfőző Levente vezet, azóta megpezsdült a szellemi élet”.
Felzárkózni és megmAradni
Templomban, könyvesboltban, kiállító- és előadóteremben, multikulturális pavilonban, az ország legszebb és leggazdagabb falumúzeumában három nap alatt több ezren fordultak meg, magyarok és románok, hazaiak és külföldről hazaérkezettek.
Lapunk számára Sefőző Levente főszervező összegezte a Hungarikum Napok lényegét: „Szórványban minden műfajt meg kell mutatni, hisz a magyar kultúra egészéhez tartozunk, oda próbálunk felzárkózni és megmAradni a Kárpát-medencei körforgásban, és ahhoz, hogy ezt megtehessük, ébren kell tartanunk értékeinket, hagyományainkat. A nagyobb eseményekkel nem csupán a magyar közösséget kell megszólítani, hisz Nagyszebenben rengeteg a vegyes házasságban élő magyar ember, aki ilyenkor büszkén fogja meg a párját és gyermekeit, akiket lehet, hogy nem sikerült megtanítania magyar nyelvre, de most megmutathatja, ő milyen kultúrából származik. Egyesületünk neve nem véletlenül HÍD, eseményeinkkel próbálunk híd lenni kultúrák és nemzetiségek között.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nők a Nőkért Gizella Egyesület Arad-Gájban
Cél az első magyar királyné szentté avatása
2016. március 28-án jegyezték be a Nők a Nőkért Gizella Egyesületet – alapító tagok: Zámbori Magdolna, Korda Mónika és Vass Csilla. Az egyesület egyik legfontosabb célkitűzése Boldog Gizella szentté avatásának az előmozdítása. Ugyancsak a célok között szerepel minden, ami a közösségépítéshez, a gyermekeknek az iskolán kívüli oktatásához, neveléséhez tartozik. Amint Zámbori Magdolna elnöktől és Korda Mónika alapító tagtól megtudtuk, politikamentes civilszervezetként április 11-én ft. Sándor Tivadar Arad-gáji plébános által, a Boldog Gizella nevére felszentelt templomban történt ünnepélyes megáldásuk óta elindították a tevékenységüket. Mindjárt az első héten az Arad megyei Érettségiztető Szakbizottság elé törvénymódosító javaslatot nyújtottak be, amiben azt kérelmezték, hogy az érettségi átlagosztályzatok növelése, illetve a fiatalok továbbtanulásának a megkönnyítése érdekében a matematika legyen választható tantárgy. Később abban egyeztek meg, hogy az idei érettségi vizsgán elért kézzelfogható adatokra támaszkodva fogják a módosítást szorgalmazni. Állítólag a Bizottság tagjai az ötlethez konstruktívan viszonyultak, ezért a törvénymódosítás benyújtói bizakodnak a sikerben. Annál is inkább, mert mielőtt a Bizottsághoz benyújtották volna, konzultáltak Király András oktatási államtitkárral, aki azt javasolta, hogy az Arad megyei oktatási intézményekben készítsenek felmérést, amiből kiderül, milyen mértékben tartják jónak a pedagógusok, illetve a szülők a módosítás kezdeményezését.
Az Egyesület megalapítása előtt mintegy 6 éve, a Magyar Anyukák és Gyermekek Klubja tevékenységében rendszeresen meglátogatják a Kisiratosi Pió Atya Gyermekotthont, ahova rendszeresen élelmiszereket, édességeket, ruhaneműt visznek a bentlakó gyermekeknek. E munkájukról a Duna TV is beszámolt a június 11-én adásba került riportban. Ezen kívül a gyermekekkel rendszeres foglalkozásokat szerveznek, az Egyesület égisze alatt működik egy tánccsoport, Viszhányó Aranka tanítónő vezetésével, koreográfusuk Zámbori Renáta. A Napsugár tánccsoport tagjainak a zömét az Arad-gáji és az Arad-ségai gyermekek adják. Rendszeresen az Arad-gáji Caritas Házban, illetve tanév idején az Aurel Vlaicu Általános Iskolában Viszhányó Aranka vezetésével próbálnak. A tánccsoport fellépett az Arad-gáji Anyák-napi ünnepségen, a nyár folyamán honismereti táborba mennek, ahol néptáncoktatáson is részt vesznek. Ugyancsak idén, május 2-án tartották Arad-Gájban a Gizella-napi búcsúünnepséget, ahol részt vett dr. Faltin Erzsébet is, aki megírta a Királyné című monumentális, 810 oldalas alkotást Boldog Gizella életéről. Amikor az írónő tudomást szerzett az Egyesület létrejöttéről, megkérdezte: nem vállalnák-e a szenté avatással kapcsolatos hatalmas adminisztrációs munkát? Ez magában foglalná a szenté avatásért eddig tett munka nyilvántartását, illetve a szenté avatás törekvésének az összes keresztény országban történő további népszerűsítését is feltételezné…
Imaórák Gizelláért
Kérdésünkre, hogy a szentté avatás nem egyházi kérdés-e, ezért nem a püspökségnek kell-e kezdeményeznie, az Egyesület alapítói kifejtették:
posztulátorok foglalkoznak a nagyon sok papírmunkával, anyagi költséggel járó iktatásokkal, ennek érdekében egy németországi kapcsolatuk imaórák megszervezését javasolja, amelyeknek a sorozatát az Arad-gáji Gizella templomban szeptember első péntekén kezdik el, amikor ft. Sándor Tivadar plébános Gizella-litániát tart. Ezt követően minden hónap első péntekén, nyári időszakban 18.30, téli időszakban 17.30 órakor, Gizella-litániával indulnak a szentmisék, amelyeken Boldog Gizellának a szenté avatásáért fognak imádkozni. Boldog Gizella szentté avatásának a szükségességét az iskolákban és az óvodákban is népszerűsíteni kívánják, ezért kapcsolatba lépnek előbb az anyaországban, később a Kárpát-medenceében, majd az egész világon is olyan oktatási intézményekkel, amelyek valamilyen módon Szent Istvánhoz, Szent Imréhez vagy Boldog Gizellához kapcsolódnak.
Eddig már szép számban találtak ilyen iskolákat és óvodákat, ezért az Egyesület alapítói abban bizakodnak: ha mindenhol havonta egyszer Gizella-litániát tartanak, együtt imádkoznak a szentté avatásért, az meghozza a kívánt eredményt.
Ezzel párhuzamosan dr. Faltin Erzsébettel együtt az Egyesület vezetősége is azt szeretné, ha a Királyné című regényből egy magyar történelmi, szélesvásznú film is készülne. Efelé már történtek lépések, ugyanis Koltai Gábor már elolvasta a Királynét, a mű elnyerte a tetszését. A kiadványt eljuttatták egy anyaországi producerhez, Földi Katalinhoz is, aki az RTL Klub Egészség Kalauz magazinjának a producere. Az ő ígérete nyomán el szeretnének jutni Andy Vajnához, illetve Csányi Sándorhoz, akik elolvashatnák a művet, aminek a megfilmesítését is előmozdíthatnák. Tudják, rögös út vár rájuk, de nem riadnak vissza semmiféle fáradozástól, ami oda vezethet, hogy Boldog Gizellát szenté avassák.
Mivel gyermekekkel is sokat kívánnak foglalkozni, azok számára a közeljövőben nyári tábort szerveznek Kaszoján – vette át a szót Korda Mónika –, e táborozások idején kézműves foglalkozásokat, zenés-énekes programokat, honismereti tájékoztatókat, vetélkedőket kívánnak szervezni. Mindent, amiben a gyermekek partnerek, szívesen vesznek részt rajtuk.
A pénzforrásra irányult kérdésünkre leszögezték: az Egyesület szervezi ugyan, de az összes költségeket nem tudja felvállalni, ezért támogatásokra, illetve pályázati forrásokra is számítanak. Mivel ezek hosszú távú programok, róluk még korai lenne beszélni.
Érdekes, hogy az eddigi programjaikat sok lelkesedéssel, illetve olyan kevés pénzből sikerült megoldaniuk, hogy az fokozott optimizmusra ad okot. Az apróságokhoz inkább erős akaratra, elszántságra van szükség. Ahhoz viszont, hogy valakik eljöjjenek a templomba a már említett célért imádkozni, nem kell pénz, csak kellő akarat és céltudatosság. Nem biztos, hogy sok pénzre van szükség ahhoz, hogy az összekovácsolt közösség komoly programokat végrehajtson. Elsőrendű a közösségi bázis létrehozása, amit a gyermekkel való széleskörű foglalkozástól várnak, hiszen a szülők oda mennek, ahol a gyermekeik is szívesen tartózkodnak, otthonosan érzik magukat. A jelzett programok kivitelezéséhez, köszönettel elfogadnak támogatásokat, amelyeket a Román Kereskedelmi Bank (BCR) Aradi kirendeltségében működő
RO10RNCB0635149925920001-es bankszámla számra várják – tudtuk meg a márciusban bejegyzett Nők a Nőkért Gizella Egyesület alapítóitól, Zámbori Magdolnától és Korda Mónikától.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Jövőre egész évben Szent Lászlót ünnepeljük
Szent László-évet hirdetett a magyar kormány, a lovagkirálynak szentelt emlékév január elsején veszi kezdetét és 2017 végéig tart – jelentette be szerdán Budapesten Potápi Árpád János.
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára elmondta, az idei Szent Márton- és Márton Áron-emlékév sikerén felbuzdulva, a Báthory–Bem Hagyományőrző Egyesület és az Emberi Méltóság Tanácsa kezdeményezésére hirdették meg az emlékévet a lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából.
Mivel I. (Szent) László az első olyan Árpád-házi uralkodó, aki összekapcsolja a közép- EUrópai népeket, számítanak arra, hogy a magyarokon kívül horvát, lengyel, román és szlovák civil szervezetek, egyházak és politikai szereplők is szerepet vállalnak az eseménysorozatban, és szeretnének határon túli helyszíneket is bevonni, ismertette az államtitkár. Jelezte, hogy az eseménysorozat költségeire államtitkársága 80 millió forintot különít el, számítanak a Márton Áron Emlékbizottság tagjainak közreműködésére is, világi fővédnöknek pedig Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettest kérik fel.
Az MTI érdeklődésére Potápi Árpád János elmondta: szeptember végére összeállítják a programok javarészét. Céljaik között említette, hogy új tartalmak jöjjenek létre a Szent László-év során, akárcsak azt, hogy meglévő értékeket mutassanak be, egyaránt megszólítva a szakmai és a nagyközönséget.
Sorsközösséget teremtett a népek között
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke az eseményen arról beszélt: az ilyen kezdeményezések fontosságát az adja, hogy az egyén méltósága nem értelmezhető a nemzet méltósága nélkül, ez utóbbi pedig azt is jelenti, hogy hivatkozunk nemzetünk nagyjaira, felmutatjuk őket. Nagyon sok mindent elvettek Magyarországtól az évszázadok során, de a történelmünket nem vehetik el, fogalmazott. Szent László Szent István mellett a legnagyobb országépítő volt, aki megteremtette a Kárpát-medenceében élő népek együttműködését, emelte ki.
Felidézte: a lovagkirály Lengyelországban született, Erdély védőszentje, ő alapította a zágrábi püspökséget, „a sorsközösséget a horvát és a magyar nép között ő teremtette meg törvényes jogon", és Nyitrán halt meg. Ma pedig e népek „közös és tisztelt királya", szimbóluma az itt élő nemzetek ma oly szükséges összetartásának, együttműködésének, mondta.
A kalotaszentkirályi származású Okos Márton, a Báthory-Bem Hagyományőrző Egyesület elnöke azt emelte ki, hogy a Szent László-évnek abban is szerepe lehet, hogy a történelmi hagyományokra alapozva hatékony együttműködést alakítsanak ki a térség államai.
Egyházépítő és hadvezér
I. (Szent) László Árpád-házi magyar király 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg, apja, Béla – testvéreivel együtt – István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki Szent István életművét folytatta. Anyja, a lengyel Richeza, II. Miciszláv király leánya volt. 1077 tavaszán választották az ország főurai a trónra. 1081-ben koronázták meg másodszor, immár a szent koronával.
Hadvezéri képességeit már akkor megmutatta, amikor a besenyők, a kunok és a csehek ellen harcolt. 1091-ben, míg Horvátországban hadakozott, a kunok ismét az ország keleti vármegyéit pusztították, mire ő erős sereggel hazatért és megsemmisítette a támadókat. László hű volt egyházához, de a pápaságnak nem volt hajlandó engedményeket tenni. Uralkodása alatt történtek az első magyar szenttéavatások: kezdeményezésére 1083-ban avatták szentté István királyt, fiát, Imre herceget, annak tanítóját, Gellért püspököt és két zoborhegyi remetét. Ő hozta létre a zágrábi püspökséget, emellett Biharról Váradra költöztette a püspöki székhelyet. A magyarországi egyház 1092-ben tartotta első zsinatát.
László idején élte első virágkorát a Magyar Királyság. Uralkodása alatt az addig trónviszályoktól és külső támadásoktól zaklatott országban törvényeivel nyugalmat és rendet teremtett. Három törvénykönyve közül az elsőt 1077-ben adták ki. Törvényei nagyon szigorúan büntették a lopást, tűzzel-vassal irtotta a pogány szokásokat, szigorúan büntette a nőrablást és a házasságtörést. Jeruzsálembe kívánt zarándokolni, tervét azonban nem valósíthatta meg, mert 1095. július 29-én Nyitrán váratlanul meghalt. Előbb az általa alapított somogyvári apátságban, majd Váradon temették el. 1192-ben III. Béla király kezdeményezésére avatták szentté, ami nagyban hozzájárult a „lovagkirály" kultuszának elterjedéséhez.
A Nagyváradi székesegyházban lévő sírja országos jelentőségű kegyhellyé vált, amelyet a magyar királyok is rendszeresen felkerestek. Sírját a 17. században feldúlták, hermáját 1619-től a győri székesegyházban őrzik. I. László történelmi érdeme a magyar királyság önálló létének egyértelmű biztosítása volt, kultuszát a másik lovagkirály, Nagy Lajos teremtette meg. Sokáig hitte azt a nép, hogy a szent király „kijön" a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. Nagyváradon a mai napig tartanak Szent László-ünnepségeket. Személyéhez számos csodatétel fűződik: bárdjával vizet fakasztott szomjazó katonáinak, sziklafal nyílt meg előtte. Ünnepe június 27-én van.
Krónika (Kolozsvár)

Nagyszabású Szent István-nap Aradon
Az RMDSZ Arad megyei Szervezete augusztus 20-án Szent István király ünnepséget szervezett, amely 17 órától az Arad-belvárosi katolikus templomban ünnepi szentmisével indult államalapító királyunk tiszteletére. A szentleckéből nt. Gyurkózta Aranka börtönlelkész és nt. Józsa Ferenc nyugalmazott református lelkipásztor, az evangéliumból ft. Sándor Tivadar Arad-gáji katolikus plébános olvasott fel, míg a könyörgést Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke olvasta fel a híveknek, köztük az első padsorban helyet foglaló Aradi és megyei elöljáróknak. A gyermekek által az oltárhoz vitt újkenyeret és bort Ns. és ft. Király Árpád kanonok, marosi főesperes, Arad-ségai plébános szentelte meg. Ünnepi prédikációjában a főesperes Szent István királyt úgy jellemezte, mint a nemzet őrének szimbóluma, a végső letelepedés, a jövőépítés jelképe, a magánéletben is példamutató férj, a gyermeke nevelésére sokat áldozó apa megtestesítője. Szent István nemzetben gondolkodott, amelyben a nemzetiségek létét értéknek tekintette. A fiához, Imre herceghez írt intelmeiben is felhívta a figyelmet a nemzetiségek megbecsülésének a fontosságára. Nemzetünk megmAradását a kereszténységre való áttérésben és az abban való megerősödésben, az Istenbe vetett feltétlen hitben látta. Miközben rendületlenül építette, erősítette keresztény országát és nemzetét, az Istenben való feltétlen hitre nevelte nagyreményű gyermekét is, akinek az elvesztése hatalmas csapás volt számára, amit alázattal viselt, Isten akaratának tekintette. Éppen ezért, országa és nemzete sorsát Isten kegyelmébe ajánlotta, Szűz Máriára bízta. A Szent István szellemiségében történő nemzetépítés több mint 1000 év távlatából is követendő példa, parancsoló szükséglet.
Az ünnepélyes szertartás végén a papok a Szent István oltárhoz vonultak, ahol a hívekkel közös könyörgést mondtak államalapító királyunkhoz, nemzetünk jövőjéért. A lélekemelő szentmise nemzeti imánk megszólaltatásával zárult.
Ünnepi beszédek, újkenyér megszegése
Az ünnepélyes szentmise résztvevői átvonultak a Csiky Gergely Főgimnázium udvarára, ahol az elkészített asztaloknál fogyasztották a feltálalt sós süteményt, a bort és az ásványvizet.
Ünnepi beszédében Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke Szent Istvánt a végső letelepedés, a gyökérverés, a jövőépítés szimbólumaként állította hallgatósága elé. E szimbólumnak fokozott jelentősége van manapság, amikor Európa-szerte olyan mozgalmak kelnek életre, amelyek a keresztény államiságot és a munkaalapú társadalmat ássák alá. Mi, magyarok soha nem mondhatunk le sem az állam, sem a nép szuverenitásáról, mert a keresztény független állam Szent István öröksége. A forradalmak a meghurcoltaké, a kitaszítottaké, az üldözötteké, a csökönyös újrakezdőké, a hittel teli újjáépítőké, a szabadságukhoz mindenáron ragaszkodóké – mondta délelőtti beszédében Áder János köztársasági elnök. Ünnepeljünk együtt, mert ez a mi ünnepünk! Ünnepeljük keresztény hitünket, a dolgos, szabadságszerető népet, amelyik ugyanilyen áhítattal és hittel ünnepli a verejtékes munkával megtermelt újbúzát és a belőle sütött új kenyeret! Hisszük, hogy az eltelt több mint 1000 keresztény év, és a naponta, a kereszt jelével az asztalunkra kerülő kenyér megtart bennünket a jövőben is, igaz hitben és szabadságban – fejtette ki Fekete Károly.
A továbbiakban hozzáfűzte: a templomban megszentelt újkenyeret Faragó Péter RMDSZ megyei elnök fogja megvágni. A kenyér és a zsömlék a Horvárth Imre nagygazda által termesztett Aradi búzából, Aradi lisztből származik, Kovács András angyalkúti pékmester sütötte, amiért mindnyájuknak köszönet jár. A zsömlékből mindenki hazavihet.
Ünnepi köszöntőjében Faragó Péter RMDSZ megyei elnök minden résztvevőt nagy tisztelettel és szeretettel üdvözölt az RMDSZ Arad megyei szervezetének augusztus 20-i ünnepségén. Köszönetet mondott a minorita plébánosoknak, illetve a lelkészeknek a minorita templomban tartott lélekemlő szentmiséért, majd arról szólt: ma a világ minden táján élő magyarok megemlékeznek Szent Istvánról, akinek a magyarságunkat, a kereszténységünket köszönhetjük. E napon Aradon is nagyon fontos, hogy mi, magyarok találkozhassunk, együtt lehessünk. Azt kívánta az Arad megyei magyarságnak, hogy minden év augusztus 20-án sokan vegyenek részt az ünneplésen, hogy sokan emlékezzünk Szent István örökségére. Miután megköszönte az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, valamint az Aradi Kulturális Központnak a támogatást, átadta Bognár Levente jókívánságait, aki a balestéből még lábadozik. Ezt követően az asztalon lévő megszentelt kenyérre egy nagy késsel keresztet vetett, és ünnepélyesen, a közönség tapsa közepette megszegte. A továbbiakban Czernák Ferenc nagy átéléssel szavalta el Nagy Árpád Simphonia hungarorum című költeményét.
Honfoglalás kori bemutatók
Ezt követően a Marosvásárhelyi Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület honfoglalás-kori öltözék, illetve fegyverbemutatója, korabeli történetek ismertetése, íjászbemutató és bajvívás következett, de karikás ostorral is pattogtatni lehetett. A korhű hangulatot a táltosdobok megszólaltatása emelte. Ismertették a férfi és a női öltözékek elemeit, a magyarok páncélzatának, fegyvereinek a fajtáit. A közel egyórás előadás után a nézők bemehettek a jurtába, elbeszélgethettek az öt szereplővel. Mivel mi is megtettük, a témára visszatérünk.
Az idei Szent István-napi ünnepség résztvevői sokáig elbeszélgettek, jó hangulatban együtt voltak. Reméljük, a szép közösségépítő hagyomány hosszú élet elé néz.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Lovas túrával emlékeztek Gróf Tisza Istvánra
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége
Székelyhon.ro

Tanévnyitó a Gerhardinum növendékei számára
Negyedszázados fennállásához érkezett az iskola
Az eddigi hagyománytól eltérően a Gerhardinum Római Katolikus Líceum tantestülete, valamint a növendékek az iskolai év első napján nem a líceum épületébe, hanem a Temesvári székesegyházba igyekeztek. Ott került sor ugyanis az ünnepélyes tanévnyitóra, valamint az ez alkalomból bemutatott szentmisére.
A templom tágas hajóját megtöltő gyermekeket és az őket kísérő szülőket, valamint a tanárokat, tanítókat elsőként Jakab Ilona igazgató üdvözölte. A tanévnyitón jelen volt Marossy Zoltán, a Temes megyei tanács osztályvezetője és Kiss Ferenc tanfelügyelő.
– Jubileumi tanévnyitó az idei, a Gerhardinum Katolikus Líceum fennállásának 25. évnyitója. Idén 21 osztályban 380 tanuló és óvodás gyermek, valamint 42 tanár, tanító és nevelő kezdi meg az iskolai évet. Kívánom mindannyiuknak, hogy jövő júniusban ugyanitt elégedetten, tudásban gyarapodva és szép élményekkel gazdagodva induljunk szünidőre – mondotta az igazgató. Ezt követően bemutatta az egyes osztályok tanítóit és osztályfőnökeit. A magyar tannyelvű előkészítő, valamint az első osztály tanító nénije Gergely Krisztina és Lőrincz Gyöngyi, a középiskolások osztályfőnökei Balla Tamás, Kapitány Melinda, Nüszl Erzsébet és Bakos Veronika tanárok. Jakab Ilona igazgató ugyanakkor szeretettel üdvözölte Mihalca Márta tanárnőt, aki az idei tanévtől az aligazgatói tisztséget tölti be.
A székesegyházban bemutatott Veni Sancte szentmisén a liturgiát celebráló Msgr. Dirschl Johann általános helynök homíliájában hangsúlyozta: ezen a vidéken, az ősi csanádi egyházmegyében elsőként Szent Gellért püspök alapított iskolát, így hálára ad okot, hogy közel ezer év múltán az ő nevét viselő tanintézet, a Gerhardinum immár negyedszázados fennállásához érkezett. Magyar nyelvű szentbeszédében ft. Kocsik Zoltán spirituális arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a növendékek a tanulás által fedezik fel a természete és az őket körülvevő világot.
A természet szépségei azonban továbbvezetik gondolataikat ahhoz, aki mindezt teremtette, vagyis a Jóistenhez. A lelkipásztor ugyanakkor a tanévnyitó alkalmából három nevelőről is megemlékezett: a Szűzanyáról, Jézus édesanyjáról, Szent Gellértről, akit Szent István kért fel fia, Imre herceg tanítására, valamint Kalazanci Szent József kegyesrendi szerzetesről, aki a szegény sorsú gyermekek számára Rómaban megalapította az első ingyenes iskolákat.
A tanévnyitó ünnepélyes perceit követően a Gerhardinum Katolikus Líceumban is csakúgy, mint minden tanintézetben, megkezdődött a közös munka, amely remélhetőleg megannyi pozitív élményt jelent majd tanárnak és növendéknek egyaránt.
Sipos Enikő
Nyugati Jelen (Arad)

Háromszék csodái
A Háromszéki Turisztikai Napok keretében az olaszteleki Daniel-kastélyban mutatták be kedd este Háromszék hét csodáját. A felszólalók hangsúlyozták: a Damokos Gyula-kúria és Haszmann Pál Múzeum, a kovászna–kommandói keskeny nyomtávú erdei vasút és a rajta közlekedő gőzmozdony, a Büdös-hegy és környéke, a nagyajtai unitárius műemlék templom, a gelencei műemlék Szent Imre-templom, a rétyi Nyír és a Vargyasi-szoros turisztikai értéke hatalmas, így megfelelő népszerűsítés mellett idegenforgalmunk fellendülését segíthetik.
Grüman Róbert megyeitanács-alelnök kiértékelő beszédében a turizmusban rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet: míg tíz esztendővel ezelőtt még csak ötvenezren, addig a népszerűsítési munkájuknak köszönhetően tavaly közel százezren keresték fel megyénket. A kimutatások azt tükrözik, a látogatók kilencven százaléka romániai, nyolcvan százalékuk pedig a román vidékekről érkezett; a hét csoda erőteljes reklámozása révén őket is meg kívánják szólítani. Grüman szerint kétséges volt, hogy a Kovászna megye Turizmusáért Egyesület kiírása mennyire lesz sikeres, de hamar beigazolódott, a Háromszéki embereket érdekli a téma, szívesen vesznek részt értékeink azonosításában. Felhívásukra negyvenhárom remek pályázat érkezett, a közösségi oldalakon keresztül mintegy százezer embert szólíthattak meg, akik kedvelésük által véleményüket is kinyilvánították, ők adtak támpontot az elbíráló bizottság – László Endre, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, Cora Dumitrescu építész, Szőts Papp Zsuzsa, a Kovászna megyei Értéktár Bizottság elnöke, Kopacz Zsuzsa turisztikai szakember, valamint számára – tagjainak. A hogyan továbbról úgy nyilatkozott, az elkövetkezendőkben számos népszerűsítő anyagot készítenek és juttatnak el azokhoz, akik vendégeket hozhatnak vidékünkre. Kiknek pályázata most nem nyert, ne csüggedjenek – üzente –, előtérbe kerülhetnek az általuk javasoltak is, hiszen arra készülnek, a kiírást kétévente megismétlik.
Szőts-Papp Zsuzsa sajnálta, hogy a pályamunkák közül néhányat ki kellett zárniuk: mert bármennyire is magunkénak valljuk, például a Szent Anna-tó nem a „miénk”, hanem Hargita megyéé. Meggyőződését fejezte ki, hogy a most kiválasztottak közül több is bekerül a megyei, sőt a Székelyföldi Értéktárba, és abban is bizonyos, rendelkezünk olyan értékkel is, amelyeket hungaricumnak fognak nyilvánítani.
A hét csodával a helyszínen is „ismerkedni” lehetett: nagyméretű puzzle-ból lehetett kirakni, gyermekek és felnőttek ragadtak ecsetet, hogy a fehér-feketében kinyomtatott csodákat kiszínezzék, vagy éppen a modern eszközöknek köszönhetően virtuális túrán is megszemlélhették azokat.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Áldás a béjövőre, béke a kimenőre”
Hol járt a nyáron? Mit látott, mit hallott, milyen élményekben volt része, mit hozott emlékként magával, amit szívesen megosztana velünk? Kinek ami a szívén, az a száján.
Aki e felkérést megfogalmazta, haza beszélt, vagyis a magyar nyugdíjasklub programjára gondolt, ahol sohasem lehet üresjárat. Az elnöki tisztség ugyanis arra sarkallja Béres Margitot, hogy gondoskodjon megfelelő heti témáról, legyen annak sava-borsa. Ezen aztán szépen megosztoznak a jelenlévők, mert az érdeklődés, a kíváncsiság nem kopik meg az évek múlásával. És mert a klubtagok között vannak olyanok, akik itt születtek, ezt a vidéket vallják otthonuknak, de vannak olyanok is, akik a Kárpátok öleléséből költöztek a síkságra, érthető hát, hogy sok újat tudnak nyújtani egymásnak.
Olasz Ilona ezen a nyáron a Hargita aljából hozott ajándékot magával: Kovács Piroska író két könyvét. Egyik az Orczád verítékével címet viseli, a másik székelykapuk Máréfalván címmel jelent meg, gazdag képanyag illusztrálja, közkincsnek minősíthető, hisz a magyarok millióihoz szól. S mert a mi vidékünkön nem forog közkézen e kötet, Olasz Ilona jóvoltából belelapozhatunk a nyugdíjas közösség épülésére.
„Máréfalva esetében már a település nevével is gondban vagyunk. Nem szokványos név. Találgatásokra ad lehetőséget. A népi rege meséje szerint „Már e falu!” elismerő felkiáltásból alakult. Más vélemény úgy tartja, hogy egy Máré nevű vitézről kapta a nevét, csakúgy, mint a falu határában lévő Márévára.” Földrajzi fekvéséről pedig ezt tudhatja meg a magunkfajta érdeklődő: „Máréfalva ma Hargita megye Fenyéd községéhez tartozó falu. A Keleti-Kárpátoktól nyugatra, a Hargita-hegység és az Erdélyi-medence találkozásánál, a vulkáni plátó szélén helyezkedik el, a Székelyudvarhely–Csíkszereda közti útszakaszon.
A fenti sorok azonban csupán eligazításul kívánnak szolgálni. Amiről szólni, amit közelebb hozni akartak Temesvárra települt székely nyugdíjas társaink, azok a székelykapuk, amelyek párjukat ritkítják.
„A faragott kapuk a közösség élni akarásáról beszélnek, nemzeti önazonosságunk üzenethordozói” – írja a könyv szerzője. És folytatja: „Az 1567-ben készült Portajegyzékben tizenkilenc kapuval szerepel a település.”
Az idő azonban nem állt meg. A kötetből megtudjuk, hogy Máréfalva római katolikus plébániája régi, 1645-ben már Szentegyháza volt. Egy püspöki irat szerint „Rákóczi György alatt alapították amint azt a régi szentegyház tornyának kövére vésett neve bizonyítja.” A mai temploma 1772-ben épült, védőszentje Szent Imre herceg. A falu néprajzi nevezetessége a galambdúcos székelykapu. Az eredeti helyén élő közel 100 sima kötött kapu és a 97 faragott kapu népi építészeti örökséget képvisel. A galambdúcos székelykapu a fafaragó népművészet igazi remeke, a székely ember fába vésett oklevele.
A Székelykapuk Napján tartott tanácskozáson Hargita megyei néprajzosok, muzeológusok, kapufaragók részvételével úgynevezett Kapufórum jött létre, amely szeretne segíteni abban, hogy a kapufaragó művészet megőrizze lényeges jegyeit, ne váljék cifrálkodóvá – adják hírül a könyv sorai.
Nem titok, hogy a székelykapu nem kis anyagi áldozatot követel. Komoly munka, hozzáértés, szív kell az elkészítéséhez, és sokféle szerszám: harcsafűrész, rámás fűrész, simító fejsze, kézi bárd, kézi gyalu, fakalapács, mintázó vésőkészlet, mérőeszközök, fúrók, kapcsok, és ezzel még nem soroltuk fel valamennyit. Bár manapság már sokat segítenek a gépek, a villanymotor, de így sem olcsó mulatság a székelykapu felállítása. (Egy faragott nagykapu ára a 90-es években a 4 millió lejt is meghaladta, idejében pedig 40-45 napot vett igénybe.)
A fa kiválasztásáról a kapufaragó mester döntött. „Előbb megnézem az anyagot. Ha olyan, akkor nem vállalom. Erőst bogos fából és különösen cserefából nagy dolog azt kidolgozni. Háromszor annyit dolgozik az ember, mégis kivitele nem az a finom tölgyfáé. Igaz, nem tart annyi ideig, mint a cserefa, de az is kitart kétszáz évet, ha gondozzák” – mondja Dávid Mózes, az adatközlő. A díszítésről pedig így nyilatkozik: „Ügyelek, hogy ne térjek el a hagyományostól. Bennem az a tudat van, hogy amit én megfaragok, azt nem szégyellem, az az én saját munkám. A nevemet is ki merem írni a kapura. ... Nem szép az, ha túlságosan elaprózzák a színözést, összevissza tarkabarkázzák.” Más szóval, a hagyományőrzésnek megvan a maga tízparancsolata, és ebből nem engednek. A faragott kapuk fajtájukat tekintve különbözők és Európa tájain is fellelhetők.
De térjünk vissza Máréfalvára, ahol minden székelykapuról ez olvasható: „Isten segedelmével építtette…” Az emberbaráti szeretetnek és tiszteletnek pedig ekként adnak hangot a kapufeliratok: „Isten hozott – ha mész – Isten veled”, „Szíves vendéglátó e kapu gazdája, de a gonosz embert furkósbottal várja”, „Térj be hozzánk, vándor, ha erre visz utad, ha jó a szándékod, itt szeretet fogad”, „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez – testvér – ne légy hűtlen soha”, „Ha e zajló nagy világban baj és bánat kerget, jószándékú szívvel mihozzánk betérhetsz”, „Házad lehet bárhol, de hazád csak itt”.
Lehetetlen megilletődés nélkül hallgatni a sok vihart megélt székely ember kőbe vésett, fába faragott üzenetét, és közben elismeréssel nyugtázhatják a mi vidékünkön élők, hogy bánsági falvainkban és tágas régiónkban is fellelhetők már a faragott székelykapuk. Mert nem csak az emlékét hozták magukkal az ide települtek, hanem a hagyománytiszteletet és a hozzáértést is. Gyökeret eresztettek a székelykapuk errefelé is, köréje gyülekeznek ünnepekkor és falunapokon mindazok, akik a megmAradást s a folytonosságot látják benne.
Kapuállító című versében Magyari Lajos így vall erről:
„…mert én marasztom az elmenőt,
vigyázom nagyon a megjövőt.
Nyárra ősz, tél hull az őszre…
„Áldás a béjövőre, béke a kimenőre.”
Sipos Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

Protestáns vendégek Háromszéken
Protestáns vendégek érkeztek az elmúlt napokban Háromszékre. Veress-Kovács Attila, a Nagyvárad-olaszi egyházközség református lelkipásztora az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) erdélyi köre vezetőségének nevében a Sepsiszentgyörgyi vártemplomban köszöntötte az egybegyűlteket.
Veress-Kovács Attila elmondta, az 1956-os események után Nyugatra szakadt-vándorolt értelmiségiek hozták létre az egyesületet, gondolván, hogy abban meg tudják őrizni magyarságukat, kultúrájukat és vallási identitásukat. Évente más-más helyre vándorolva konferenciákon igyekeznek kifejteni az egyesület céljait, ahová összehívják Európa protestáns magyar értelmiségijét. 1989 előtt, amikor háttérbe szorult a magyar könyvkiadás a Kárpát-medencei utódállamokban, az EPMSZ felvállalta a tiltólistán levő kiadványok megjelentetését, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a magyar szellemtörténet fejlődése szempontjából. A Bázel központtal működő szervezet ezzel értékes örökséget hagyott hátra.
A kelet-európai rendszerváltás utáni években mifelénk is létrejöttek az EPMSZ utódszervezetei, így annak erdélyi köre is. „Célunk az – mondta a lelkész –, hogy a mi honunkban úgy lássuk feladatunkat-céljainkat, önazonosságunk felismerésének lehetőségeit, hogy konferenciáinkon ezeket erősíteni tudjuk.” A lepergett 16 esztendő alatt már bejárták Erdélyországot Nagybányától egészen a Barcaságig, a Partiumtól Erdély keleti végéig. Háromszékre, a honhatárra most jutottak el. „Honhatár ez a hely, de nem a vég, mert az itt eltöltött napok alatt tágult látómezőnk, számba vehettük magyar értékeinket” – mondta Veress-Kovács Attila ügyvezető elnök, aki az EPMSZ elnökségének (Varga Gábor ny. vegyészmérnök, Kántor Lajos irodalomtörténész, Demeter József lelkész, Baczoni Szilárdka Kata szovátai lelkipásztor) nevében megköszönte a Háromszéki vendégfogadást. Körútjukon a Rétyi Tavirózsa Motelben Deák Botond református lelkész köszöntötte, dr. Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Incze László Múzeum igazgatója bemutatta Háromszék magyar örökségét, Bartha Zsolt geológus pedig Székelyföld geológiai ritkaságait. Szombaton a Sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban tartott áhítat után ellátogattak Dózsa György és Bod Péter szülőfalujába, a céhes városba, a gelencei felső Szent Imre örökség-templomba, Csomakőrösre és Zágonba. Vasárnap a vártemplomi istentisztelettel zárult a konferencia, ahol igét hirdetett Baczoni Szilárdka Kata lelkipásztor, az EPMSZ erdélyi körének titkára. Igehirdetésében Máté evangéliumának (15, 21-28) alapján a megkülönböztető hallgatásról, a hívatlanok eszméiről, az emberi önérzet összezúzásának átkairól és a kegyelem morzsáiról szólt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az isteni jelenlét bűvkörében (Ezüstmisés Péter Páter)
Sebestyén Péter, becenevén Péterpáter az előszóban utal az írás fontosságára. Tanáraitól tudja: lelkészi gyakorlatában, legalább az első öt évben, érdemes leírni a prédikációt. (Ennek az időtálló tapasztalatnak köszönhető számos nyelvemlékünk…) Manapság éppolyan fontos, hogy (idézem:) a jó beszéd keltse fel az érdeklődést, kösse le a figyelmet, ‘legyen ütős’, emelje fel, biztassa a hallgatót, vonja be az isteni jelenlét bűvkörébe. Érezze a hívő, hogy személyesen érintett az ügyben, ismerjen magára, nyissa fel a szemét; kényszerítse megállásra, és gondolkodtassa el élete értelmén. A leírt beszéd aztán gondozott szöveggé alakul, közölhetővé válik, és „az lesz a valódi fegyvertény, ha a szóról szóra felolvasott, előadott homília vagy búcsús beszéd annyira közelít az élő beszédhez, hogy hallva azt, már észre sem vevődik, hogy így is volt leírva…” Huszonöt, lelkipásztori szolgálatban eltöltött esztendő emlékezetes pillanatait megörökítő krónikáinak gazdag terméséből válogatott a szerző, abban bízva, hogy mondandói tanítanak, nevelnek, hitet erősítenek, gyarapítják a műveltséget, megkedveltetik az igé- nyes, szép beszédet, életvezetési ötleteket sugallnak, életszentségre buzdítanak, kibékítik egymással az értelmet és a szí- vet, miközben korszerű, naprakész, friss teológiai tudással is felvértezik a befogadót. Sebestyén Péter hittel reméli: szavai nem tűnnek el a semmiben, hanem az egymást követő nemzedékek haszonnal forgatják könyvét, akár több emberöltőn át – keresztény-magyar identitásunkban pedig megtartó erőt meríthetünk tanításából. A könyv két tömbre tagolódik, összesen ötven cím, terjedelemben az első rész a nagyobb, a tudományosabb (Tanulmányok, búcsús beszédek, elmélkedések), a második (Vegyes beszédek, esszék) a sokszínűbb, közelítve az irodalmi publicisztikához. Ha minden címnél elidőzve a csillaggal jelölt lap alji apró betűs forrásjelölést is szorgosan elolvassuk, nos, ekkor döbbenünk rá, mennyire szerteágazó a szolgálat, micsoda alkalmakat kínál a hivatását gyakorló felszentelt személy számára a Gondviselés, hogy Istent hirdesse. És Sebestyén Péter csaknem minden kínálkozó eseményt megragad üzenetei közvetítésére. Élvezhetővé, könnyen olvashatóvá teszi könyvét a szerző alapból derűs egyénisége, átütő humora, az otthonról hozott erős képi nyelvezet, a székely gondolkodásmód megannyi sajátossága. Következetessége, kitartása előtt pedig le a kalappal. A számvetés szakszerűségét dicséri az is, ahogy a kötet végén, a 390. oldalon a szűkszavú, de pontos életrajzi jegyzet eligazítja a mindenkori olvasót. Innen puskázunk: Sebestyén Péter (1968) a csíkszépvízi elemi iskola után Gyulafehérváron tanult, a Római Katolikus Kántoriskolában érettségizett, ugyanott folytatta teológiai tanulmányait a Megtestesült Bölcsességről Nevezett Szemináriumban (SIS). Csíksomlyón szentelte pappá 1992. április 25-én ft. Bálint Lajos, a Gyulafehérvári Főegyházmegye első érseke. 1997-től Erdőszentgyörgyön plébános, vezetésével templom épült az elárasztott Bözödújfaluból leköltözött hívek számára, amelyet dr. Jakubinyi György érsek szentelt fel 2004-ben. 1998-tól a Marosvásárhelyi Területi Rádió Hitvilág rovatának állandó munkatársa, azóta jelennek meg írásai is az erdélyi és anyaországi lapokban. 2006-tól a marosvásárhelyi Szent Imre egyházközség plébánosa. Könyvvé szerkesztett rádiós jegyzeteiből, katekézissorozataiból, esszéiből 15 kötet látott napvilágot. 2014 húsvétjától önálló alkotói honlappal – www.peterpater.com – jelentkezik, melyben naprakész, időszerű gondolatai, friss karcolatai olvashatók. Ezzel a szép, tizenötödik könyvével az ezüstmisés szerző negyedszázados papi szolgálatáért ad hálát. Annak érzékeltetésére pedig, hogy a szerző csak szakaszt jelző kedves mérföldkövet állított, ámde semmit le nem zárt gyümölcsöző munkálkodásában, hadd zárom ismertető és köszöntő írásomat egy frissebb szöveg részének idézésével, amely karácsony és újév ölelésében figyelmeztet valamire, ami szilárdan megtarthat mindannyiunkat a Teremtő bűvö- letében: „Az Istenre fordított időt nem vettük el mástól. Ő nem rabolja az időnket. Amit neki adtunk, szabad akaratból, az van a legjobb helyen. A szent és profán, a vasárnap (ünnepek) és a hétköznapok között feszül az életünk. Ez már a bibliai időkben kialakult, úgy is, mint intézmény, úgy is, mint az idő kettőssége. Az ünnep alkalmával kissé megáll az idő, áttör a profánon a szent, az isteni jelenléte. Azzal alakítjuk a történelmet, hogy az ünnepen, a vasárnapon kilépünk a profán idő- ből, és megéljük az örökkévaló előízét. Kitárul a lét, beengedjük a kronoszba a kairoszt. Ezek a kegyelmi pillanatok, órák, napok adnak súlyt a hétköznapoknak is. Isten a hét napból egyet kikér magának. Nemcsak azért, hogy pihenjünk, hanem hogy megszenteljük ezzel a többit. Nem leigáztuk az időt, sokkal inkább ünnepeljük a teremtést. Mintegy a szív ritmusának megfelelően tagoljuk az esztendőt. Ha jól bánunk az idővel, a kronosz és a kairosz szőttesét készítjük halálunkig. Szabadon, önfeledten, szentségben.” (Az idő szolgaságában – Élő Székelyföld, http://www.eloszekelyfold.com/web/)
Sebestyén Péter: Ezüstbeszéd, 2016 (Magánkiadás. Szerkesztette és gondozta Balog László)
Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely)

Tizedik év eleji portyájukat tartották a hagyományőrző huszárok
A nagy hideg sem tudta elrettenteni a hagyományőrző huszárokat attól, hogy január 7-én megtartsák immár 10. év eleji portyájukat, a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület szervezésében.
Szombat reggel a rádióból szerzett hírek szerint, amellett, hogy számos megyében lezárták az utakat a hótorlaszok miatt, és sok helyen nem volt áram, az ország leghidegebb pontja Csíkszereda volt -21 Celsius fokkal. Ehhez képest “jól tartotta magát” Szentobb is az ugyancsak szombat reggeli -17 fokkal, ami természetesen nem riasztotta el a huszárokat attól, hogy megtartsák szokásos év eleji portyájukat. Erre már előző nap megérkeztek a szentjobbiak mellé a székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, szentegyházi, szovátai, marossárpataki, havadi, kaposvári, debreceni huszárok, akik részt vettek péntek este a Szalárdon tartott koncerten, de csatlakoztak hozzájuk a hegyközszentimrei hagyományőrző kurucok is. A vidám hangulatú gyülekezőt a szentjobbi lakodalmas házban tartották, melynek faláról egy gróf.Széchenyi István portré figyelte a mai huszár-utódokat. Az asztalokon nem csak az energiát rejtő hurka, kolbász, tepertő és mellé illő itóka volt, de kollázsok is az elmúlt évtized fotóiból. Ugyanis már a 10. év eleji huszárportyát szervezte a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület, melyre került már sor sárban, szélben, napsütésben, hóban, és mint az elmúlt szombaton, farkasordító hidegben is.
Lehetetlen / lehetséges
A huszárok nem siették el az indulást szombaton, sőt, voltak, akik a lovaglás helyett inkább lóerőre (autós utazásra) vágytak volna, de a huszárt nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon. A trombitaszóval megsürgetett sorakozóra a lakodalmas ház udvarán került sor, ahol az “Erőt, tisztességet” köszönéssel köszöntötte a bajtársakat Zatykó István egyesületvezető, majd Fábián Tibor helyi (és tábori) lelkész igei útravalóval látta el a portyázókat. Ebben egyebek mellett kifejtette, hogy bár 2016 nem volt egy könnyű év, első gondolatunk a hálaadásé kell legyen, hiszen minden rosszat kiegyensúlyoz az isteni kegyelem. Maga a portya és a huszárok viselete is azokat idézi, akik ezer éven át védték a hazát, ugyanakkor “100 évvel az országvesztés után is a lehetetlen és a lehetséges között feszülünk”. Legutóbb egy hónapja mutattuk meg (utalás a parlamenti választásokra – szerk.megj.), hogy feladatunk megvédeni magunkat, hogy “ne legyen lehetetlen és abszurd magyarak lenni Erdélyben.” Lelkésztársát a huszárgúnyát öltött Hatos Mihály szentegyházi tiszteletes követte pár biztató szóval, majd a településen tett egy kör után a lovasok és a szekerek a Nyulas erdő felé indultak.
Koszorúzás a kopjafánál
A portyák állandó első állomása a Nyulas erdő szélén lévő nagy tölgyfa, illetve az alatta lévő Szent Imre kopjafa, amit a 2007-es Szent Imre-emléktúra lezárásaként állítottak. Ez előtt újra Zatykó István köszöntötte a portyázókat, megköszönve mindenkinek a lebonyolításhoz és általában az elmúlt tíz év munkájához nyújtott segítséget. Az elmúlt évtized történéseit idézte fel rövid beszédében Szabó Ödön képviselő (maga is huszárként, a szentjobbiak trombitásaként), kiemelve a szentjobbiak úttörő szerepét a huszárhagyományőrzésben, melynek szálai immár külföldre is elágaztak. Rákóczi Lajos érköbölkúti tanár, a hazai lovassport ismert személyisége ezúttal Ady Endre: A ló kérdez című versét szavalta el, majd koszorúk kerültek a kopjafa tövére. A portya a szomszédos Hegyközszentmiklós irányába folytatódott, ami országúton nagyjából 6 kilométer, de a lovasok, szekeresek természetesen az erdőn át mentek. Megérkezésükkor bizony nem volt könnyű eldönteni: a nyeregben vagy a bakon tette jobban próbára a vonulókat a hideg, a szél. A szentmiklósi pincesoron már három üstben gőzölgött az ebédnekvaló, addig is jól esett nem csak a szíverősítő, de a tábortűznél melegített lángos is.
Adományok átadása
Az idő a délutáni visszaútra sem engedett szorításából, időközben a szentjobbi lakodalmas házban már mintegy 200 vendég vacsorájához terítettek. (A portyának, tekintettel a hidegre, nem volt több állomása, de az elmúlt 10 évben a huszárok Hegyközszentmiklós mellett jártak még Nagykágyán, Érköbölkúton, Székelyhídon is.) A vacsora előtt Zatykó István és Varga Botond szalárdi lelkész adta át az előz napi, a Szentegyházi Gyerekfilharmónia koncertje során összegyűlt adományokat Kovács Ágnesnek, a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon vezetőjének, illetve a Soós Attilának, a szentjobbi Szent István Szociális Otthon igazgatójának, továbbá emléklapok, oklevelek is gazdákra találtak. A vacsora hangulatát nem csak a muzsika, de a helyi Vadvirágok népdalkórus előadása is emelte. Vasárnapra nem maradt hátra más, mint a táborbontás, abban a reményben, hogy idén meg tudják valósítani a huszárok most megbeszélt közös terveiket és jövő január elején ismét találkoznak Szentjobbon.
Rencz Csaba
erdon.ro

Ötven éve Istennek adott élet
Interjú Csató Béla plébánossal
– Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja. – 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm.
– Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért? – Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül.  – Meséljen a felkészülés éveiről!  – Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya.  – Hol kezdte papi szolgálatát? – Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja.  1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra.  – Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség? – 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme. – Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor.  – Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna. 1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták.  Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként összegyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei!  – Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt? – Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek.  – Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások?  – A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez.  – Ezért van most Csíkszentkirályban? – Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)