Az EMI azt akarja, mondjon le Biró Rozália – Az utcanevek városházi fordítása a váradi magyarság szembeköpése
A magyar utcanevekről tartott tegnap sajtótájékoztatót az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete. Lovassy Cseh Tamás elnök, Nagy József Barna tiszteletbeli elnök, Csomortányi István elnökségi tag és Bartha Béla alelnök az utcanévjegyzéket gyalázatosnak tartja, Biró Rozália váradi alpolgármestert, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) SZKT-elnökét pedig hazugnak.
Biró Rozália két héttel ezelőtt ígéretet tett arra, hogy Nagyvárad román nyelvű utcanevei hivatalos fordításban felkerülnek a honlapjára, a www.birorozalia.ro-ra. „Ez megtörtént” – mondta Csomortányi. Ezután felolvasta az alpolgármesternek az említett oldalon olvasható üzenetét: „Tekintettel a nagyváradi, illetve a Bihar megyei RMDSZ kezdeményezésére, melynek értelmében a magántulajdonban lévő ingatlanokra (épület, kerítés) a tulajdonos felteheti a házszámot, illetve az utcanevet tartalmazó táblát, az alábbi kéréssel fordulunk Önökhöz: a tulajdonukban lévő ingatlanokra kezdeményezzék a kétnyelvű utcanévtábla, illetve az utcanevet mindkét nyelven tartalmazó házszám kitételét. Hangsúlyozzuk, hogy a tábláknak jogszabályunkban megállapított mérete, színe és betű karaktere kell legyen. Tekintettel arra, hogy az Ideart cég felajánlotta partnerségét e tevékenységben, és önköltségi áron bocsátja a táblákat az igénylő rendelkezésére (házszám 10,11 lej, utcanévtábla 26,94 lej), kérjük, hogy a Bihar megyei RMDSZ titkárságán (tel.: 0259/432-884, irodavezető Kovács Magdolna) jelezzék a táblák iránti igényüket, amelyek az épület falára vagy az ingatlan kerítésére kerülhetnek felfüggesztésre. Több megrendelés esetén a cég árengedményben részesíti a megrendelőt. Sajnos jogi szempontból nem elfogadható, ha bármilyen más, régebben használt utcanevet tüntetnek fel ezeken a kétnyelvű táblákon.”
Csomortányi elmondta, az elmúlt egy évben két fajta táblát helyeztek ki a város közterületein; az igaz, hogy a színek azonosak, de különböző betűtípust használtak. „Vagy nem igaz, hogy megállapított mérete, színe és betűtípusa kell legyen a tábláknak, vagy a váradi önkormányzat megint nem tartja be a saját rendeleteit” – vélekedett. „Az anyanyelvhasználatot szabályozó 2001-ből származó, 215-ös számú, a helyi közigazgatásról szóló törvényben egy szó sincs arról, hogy mi számít kisebbségi feliratnak, azaz arról, hogy tükörfordítást kellene alkalmazni. Ha a törvényben ez lenne, akkor Valea lui Mihait is Mihályvölgyének kellene nevezni, nem pedig Érmihályfalvának.” (Ez egyébként az RMDSZ-sajtóban már meg is történ néhányszor – szerk. megj.) Csomortányi kijelentette, ezek az utcanév-fordítások nem egyebek, mint a váradi magyarság szembeköpése. Bartha hozzáfűzte, a fordítónak ki kellene járnia újra a nyolc osztályt, de magyarnak is kellene lennie és feltétlenül váradinak.
Csomortányi tudatta, az önkormányzat honlapján, a www.orade.ro-n a magyar zászló színeire kattintva megtalálható az utcanevek listája. Összesen 750 elnevezés van, ebből 350 személynév, amiből 300 román. A többi négyszázzal van a gond. Vannak olyanok, amelyeket le sem fordítottak, pedig le lehetett volna: Inului, Pasului, Rozelor. A Făgăraşului, Târnavelor, Mediaşului, Seleuşului, Peţei utca sincs magyarul, holott ezek a földrajzi elnevezések eredetileg is mind magyarok voltak, amíg románra nem ferdítették őket. Hozzátette, a „magyar” lista hemzseg a hibáktól, például a Războieni utcát Háborúzók utcára fordították. A Sălajului utcát Szalázsnak, a Bârseit Berzának, a Lisaboneit Lisszabona utcának, a Golfuluit Öböl helyett Golf utcának. „Nyilván sokan golfoznak arrafelé” – ironizált az elnökségi tag. Ami régen Bölcsőde utca volt, az románul Leagănului lett, a fordító pedig Hinta utcára keresztelte. Van olyan magyar utcanév, aminek két román elnevezés is megfelel: a Moviliţei és a Măgurei is Halom utca, az Ogorului és a Câmpului is Mező utca, a Vântului és a Crivăţului is Szél utca. A Vágó Iosif maradt ugyanaz, a Fekete Iosif is, a Gheorghe Doja is. „Biztos románok voltak mindhárman” – jegyezte meg Bartha. A Primăriei, amit korábban Városházára kereszteltek, az új listán az idétlen Polgármesteri Hivatal utcája néven jelenik meg. Aztán újabb baromságok következtek a Biró Rozália-féle listáról: a Lacul Roşu nem Gyilkos-tó, hanem Piros tó utca, a Valea Nucului „Nuc völgy” utca, a Viilor Élők utcája, a Sanatoriului az Szenátus utca, az egykori Lovas utca (ma Călăraşilor) Lovaglók utcája; a Banatuluiból Bánat utca lett, végül pedig a legőrületesebb: az egykor Mányoki Ádám, a barokk kimagasló magyar portréfestője nevét viselő, de a kommunisták által Gala Galaction román íróról elnevezett Galacticon Gálára (!) „fordították”. Nagy József elmondta, ezért a gyalázatos munkáért az a felelős, aki kitette a honlapjára. „Amikor azt állítja Biró Rozália, hogy ez hivatalos fordítás, s hogy csak ezeket lehet használni, magyar közösségi vezetőhöz méltatlanul hazudik. Amennyiben ez nem így van, hozza nyilvánosságra, ki volt az az állítólagos hivatalos fordító, aki ezt a kezéből kiadta, ki a felelős azért, hogy lektorálás nélkül kitették a város hivatalos honlapjára és milyen következményei lesznek ennek, és nem mellesleg azt is elárulhatnák, hogy mennyibe kerül ez nekünk” – hangsúlyozta Csomortányi. „Ha ezt Biró Rozália személyesen tetette ki, mondjon le ezek után; egy ilyen gyalázatos utcanévjegyzék elfogadásáért és propagálásáért távozni kell a közéletből” – jelentette ki. Bartha hozzátette, ez a románosítás egyik fajtája. „Ha az RMDSZ-nek ez a célja, jó úton halad” – fűzte hozzá. „Félelmetes, hogy ennyire lenézik Nagyvárad magyar közösségét” – jegyezte meg Csomortányi.
Elmondták, hogy a Teleki (ma Primăriei) utcai Illyés Gyula Könyvesboltban bárki megrendelheti az EMI által szerkesztett, magyar utcaneveket tartalmazó táblákat, ráadásul ingyen.
Ladányi Norbert

Az önrendelkezésről átfogóan
Autonómiának neveznek mindent, ami nem az – mutatott rá a fogalommal való félremagyarázásokra BÁCSFAINÉ HÉVIZI JÓZSA pénteken Nagyváradon. A tisztánlátás érdekében előadás keretében tisztázta a szó jelentését az Ezredévi emléktéri Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A budapesti Szent Margit Gimnázium történelem és angol szakos tanára, a históriatudomány doktora az autonómiaformák történeti és a napjainkban meglévő megjelenéseiről egyaránt szólt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által meghirdetett Trianon-emlékév keretébe illeszkedett a rendezvény. Nagy József Barna, az EMNT megyei szervezetének ügyvezető elnöke szólt a köszöntés rendjén a hiánypótló könyvről, Bácsfainé Hévizi Józsának a Püski Kiadó gondozásában megjelent Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című kötetről.
A kötet szerzője előadását a történeti résszel kezdte. Beszélt a Magyar Királyságban jelentkező önrendelkezési formákról, így például a székelységet megilletőről. Egyébként a népcsoport napjainkig el nem szórványosodását az esetükben erősen meglévő közbirtokossággal magyarázta. Államon belüli állam volt az övék, lényegében saját nemzetgyűléssel. A hospesek is hasonló jogok birtokában illeszkedhettek be Magyarországra (pl. a szászok). Az Szent Korona országaiban nem csak területi, hanem népi autonómiák is léteztek, mégpedig egyedülállóan Európában. Szólt ugyanakkor a városi önrendelkezésekről. Eleinte nyelvi alapon tettek különbséget (például Zsolnán a 15. században a városi tanácsban szlávul is beszéltek, de például Kolozsvárt, Budán is fele-fele arányban voltak képviseltetve a németek és magyarok). Később, a reformáció megjelenése után a felekezeti szempontokat is figyelembe vették a helyi tanácsokban. A Magyarországon a legkorábbi időktől létező és működő önrendelkezési formákat összevetette a nyugat-európaiakkal. Például az Angol Királyság esetében nem létezett semelyik autonómiaforma. A megszállt szomszédos kelta eredetű népeknek nem biztosítottak önrendelkezést, ezzel magyarázható, hogy nyelveik, a walesi, a skót, az ír kihaltak. Franciaországban még szörnyűbb feltételeket teremtettek a mindenáron egységesíteni akaró irányzat nevében. Bácsfainé Hévizi Józsa vetítettképes előadását történetekkel is közérthetőbbé tette (pl. amennyiben breton nyelven szólalt meg a diák az iskolában, a facipőjét a nyakában kellett hordania, addig, amíg egy társa hasonló „bűnét” nem árulta el).
A mai autonómiák rendjén szólt a nagy-britanniairól. Észak-Írországban – a konfliktusok jellemezte utóbbi évtizedek után – most teljesedik ki az autonómia, amely a protestáns angolok és a római katolikus írek békés együttélésének feltétele lehet. Skóciának teljes körű területi autonómiát biztosítanak az Egyesült Királyságban. Beszélt még a finnországi, az olaszországi, a spanyolországi önrendelkezési formákról is.
Az áttanulmányozott autonómiaformák alapján az előadó az aprólépéses taktikát javallta. Hangoztatta, hogy a kulturális önépítésnek nagyon fontos a feladata.
A félszáz jelenlévő vastapssal köszönte meg az előadást, melyet Bácsfainé Hévizi Józsa gondolatébresztőnek szánt. Hangoztatta, hogy mindössze egy órában mindent nem mondhat el a témáról. Átfogóbb képet fest a könyvében, valamint történelemtanároknak, diákoknak szívesen jön beszélni, ha hívják. Vallotta, hogy az önrendelkezési jogról szólni kell, terjeszteni ennek igazságát, üdvösségét. Számos hozzászólással jelezte a hallgatóság, hogy bizony szívesen beszél minderről. Egy jelenlévő szükségét látta a fogalom definiálásának. Mint mondta, tájainkon az adminisztrációs autonómiát összemossák a valódival. Hosszasan beszélgettek még az előadóval a kulturális, a gazdasági autonómia-típusok előnyeiről, hátrányairól.
Bácsfainé Hévizi Józsa könyvét is meg lehetett vásárolni, és a továbbiakban is mindenki beszerezheti ezt a hiánypótló kötetet Nagyváradon az Illyés Gyula Református Könyvesboltban 25 lejért.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Utcanevek: folytatja az EMI és az EMNT
Nagyvárad – Nem szabad hagyni ezt az ügyet – véli az EMNT és az EMI. Éppen ezért ma újabb magyar utcanévtáblákat helyeztek ki Nagyváradon. Mint mondták, bárki kérésére készítenek névtáblákat, akár fel is szerelik azokat.
Újabb akcióval hívta fel magára a figyelmet az Erdélyi magyar Ifjak (EMI) és az Erdélyi magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ma Nagyváradon. Mint ismeretes, régóta napirenden van – és egy ideje magyar-magyar botrányok, hangulatkeltés ürügye is – a magyar megnevezések témaköre. Mindazonáltal az EMI és az EMNT továbbra is a régi magyar megnevezések újbóli használatának híve – tudatták tegnap, hozzátáve, hogy nem tántorodtak el ettől az elképzeléstől, sőt, fontosnak tartják a magyar nevek feltüntetését.
E tematika folytatásaképpen az EMI-sek újabb magyar nyelvű utcanévtáblákat helyeztek ki a bihari megyeszékhelyen: a Városháza (Teleki), valamint a Kálvin utca sarkánál. A román feliratok alá helyezték el a magyar megnevezést tartalmazó táblákat. A tevékenységet a helyszínen követte figyelemmel az EMNT megyei elnöke, Török Sándor is.
Ezúttal senki sem zavarta meg tevékenységüket. Az arra járók egy része meglepetéssel vette tudomásul, mi zajlik, másoknak fel sem tűnt, több járókelőtől viszont egyenesen gratulációkat kaptak a fiatalok, akik a létrák tetején a táblákat rögzítették éppen.
Előzmények
A táblaszerelési munkálatok közben Csomortányi István, az EMI egyik képviselője emlékeztetett: nem volt ez mindig így, hiszen 2007-ben már volt egy hasonló akciójuk Nagyváradon, ám akkor az önkormányzat néhány órán belül leszereltette a feliratokat. Sőt, az egyik munkás még meg is ütötte az ez ellen tiltakozó EMI-sek közül Csomortányit. “Azóta vegyes fejlemények vannak a magyar utcanevek kapcsán. De meggyőződésünk, hogy ezt az ügyet nem szabad annyiban hagyni” – tette hozzá.
A mostani helyszín kiválasztásával kapcsolatos kérdésre elmondták: bárhova felszerelnek magyar nyelvű táblákat, ha ezt bárki igényli. Változatlanul térítésmentesen készíttetik el a táblákat, sőt, kérésre akár azok felszerelését is vállalják. Emellett ők felvállalják atörténelmi magyar utcanevek feltüntetését is. Mint már megírtuk, aki (történelmi) magyar utcanévvel ellátott táblát akar, ráadásul ingyen, az az Illyés Gyula könyvesboltban található formanyomtatványon igényelheti, vagy a 0740-256790-es számon telefonon rendelheti meg. Az elmúlt hónapban egyébként több mint 50 ilyen igénylést kaptak. Ebből 40 táblát már el is készíttettek, a többi kivitelezése folyamatban van.
erdon.ro

Magyar utcanévtáblákat helyeztek ki
Magyar nyelvű utcanévtáblákat szereltek fel tegnap Nagyváradon. A feliratokon a közterület típusának magyar megnevezésén túl az utcák történeti neve szerepel. Így a „Teleki” és a „Kálvin János” elnevezés. Az Erdélyi Magyar Ifjak váradi szervezetének tagjai e tettükkel nyomatékosítani akarják, hogy a köztudatba beépült és még mindig használt történeti megnevezések kihelyezése az üdvös megoldás, és nem az RMDSZ által ajánlott tükörfordítás.
Tegnap délben négy táblát helyeztek ki a hivatalos megnevezéseket, azaz a „Jean Calvin” és a „Primăriei” feliratokat tartalmazók alá: egyet Tőkés László európai parlamenti képviselői irodájának falára, kettőt a váradújvárosi református templomra, továbbá egyet az Illyés Gyula Református Könyvesboltra.
Az ifjúsági mozgalom elnökségi tagja, Csomortányi István – a táblák kihelyezője – elmondta, hogy tettükért nem járhat büntetés. Már csak azért sem, mert például Szászsebesen már gyakorlatba ültették az ehhez hasonló megoldást: a Fehér megyei városban más betűtípussal, más színű táblán szerepelnek a közterületek történeti, azaz német megnevezései is (ráadásul ott az önkormányzat helyeztette ki ezeket a feliratokat). Ennek értelmében ajánlják a lakosságnak, hogy helyezze ki a történeti, azaz Váradon a magyar megnevezéseket, addig is, amíg végre a váradi helyhatóság nem tesz eleget ebbéli kötelezettségének. Az EMI-sektől továbbra is lehet igényelni az ilyen a táblákat, mégpedig ingyen biztosítják, mi több, fel is szerelik ezeket (igénylő nyomtatványokat a Teleki utcai református könyvesboltban is lehet találni). Az utóbbi időszakban negyven ilyen kérés érkezett hozzájuk.
Az ifjúsági civil mozgalom reprezentánsain és a sajtósokon kívül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei szervezetének elnöke, Török Sándor is jelen volt a táblakihelyezésnél. Mint mondta, az ilyen táblák kihelyezése jogos igénye a váradiaknak, így támogatja ezt az EMNT is.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Sütő Andrásra emlékeznek
83 évvel ezelőtt ezen a napon született a négy esztendeje elhunyt író. Az emlékét elevenen tartó marosvásárhelyi civil szervezet, a Sütő András Baráti Egyesület kétnapos emlékrendezvényen idézi fel a Kossuth- és Herder- díjas alkotó személyiségét, életművét. Június 19-én, szombaton a megyeszékhely a születésnapi események helyszíne. Délután 3 órakor Sütő András sírjánál lesz koszorúzás a református temetőben. 4 órára a Bernády Házba várják a közönséget. Kincses Előd, Kötő József, Nagy Pál és Bertha Csilla előadását, Kilyén Ilka versműsorát és a Tiberius vonósnégyes zenélését hallgathatják meg a jelenlevők.
Vasárnap az író szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódnak a rendezvények. Vásárhelyről reggel 9 órakor lesz az indulás a Bernády téri Teleky-ház elől. A pusztakamarási istentisztelet 11 órakor kezdődik a református templomban. Az íróról Pomogáts Béla irodalomtörténész beszél. Levetítik Vetési László filmjét a Mezőségről. Verset mond Kilyén Ilka. A szülői háznál koszorúzási ünnepség zajlik.
Az egyesület meghívójában Csoóri Sándor Hol vagy, Sütő András? című írásából idéznek részletet. Ebből ragadunk ki egy gondolatot a mai születésnapon: "Sütő András azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcaseprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és még jó lélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk."
A legméltóbb emlékezés, ha olvassuk műveit.
Népújság (Marosvásárhely)

Himnusz
Egy meghatározás szerint a himnusz vallásos jellegű, Istent dicsőítő, hozzá segítségért fohászkodó, imaszerű ének. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja. Később már nem csak vallásos tartalmakat fejezett ki.
Egy másik definíció pedig így szól: a nemzeti himnuszok olyan hazafias zeneművek, amelyeket egy állam alkotmánya, törvényei hivatalos állami jelképként, nemzeti himnuszként ismernek el, illetve amelyeket egy nemzet vagy nép öntudatának zenei kifejezésére elfogad. A XIX. és XX. század folyamán a nemzetállamok felemelkedésével a legtöbb ország választott magának nemzeti himnuszt.
A diktatúrákban az volt jellemző, hogy a párt himnusza egyben az állam hivatalos himnusza is. Például a Szovjetunió himnusza 1944-ig az Internacionálé, amely a bolsevik párt himnusza is volt egyben.
A Himnusz Kölcsey Ferenc verse, 1823-ban írta. Ez ma Magyarország nemzeti himnusza. Zenéjét Erkel Ferenc szerezte, és 1844-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be, ám csak 1903-ban lett az ország hivatalos himnusza. Előtte az állami himnusz Joseph Haydn Gott erhalte című műve, tehát az osztrák császári himnusz volt. A magyar nép ezt sosem tekintette sajátjának. Valójában a katolikus magyarság himnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, a református magyarságé pedig a Tebenned bíztunk elejétől fogva zsoltár volt. Egykori történet szerint Rákosi Mátyás sem tudta rávenni Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy „szocialista" himnusz szerzésére. Kodály csak ennyit mondott: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz."
A Székely himnusz szövegét Csanády György írta 1921-ben, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte. A szerzők tulajdonképpen nem himnuszt akartak alkotni a székelyeknek, de az évtizedeken át betiltott dal óriási népszerűségre tett szert Erdélyben, Magyarországon s szerte a világon, ahol magyarok élnek, a rendezvényeken gyakran éneklik együtt a magyar himnusszal meg a Szózattal. Erdélyben egészen Ceauşescu bukásáig tiltott volt, büntették éneklését, de baráti körben, titokban mégis elhangzott az elnyomás elleni tiltakozásként. Elterjedését az erdélyi származású értelmiségiek és a hozzájuk közel állók is segítették. A himnuszt a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen megtartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen fogadták el Székelyföld hivatalos himnuszának.
A tévesen régi székely himnusznak nevezett dal (Ó, én édes jó Istenem...) Bartók Béla Este a székelyeknél című művéből származik. Feltehetőleg 1920 körül írt hozzá szöveget egy ismeretlen költő. Mivel a nem katolikus székelyek himnuszként nem énekelték ezt a Mária-dalt, így vált a székelyek himnuszává a Csanády által szerzett ének.
A Csángó himnusz szövege egy XIX. századi költemény, amelyet Petrás Ince János jegyzett fel. A Ceauşescu-rezsim bukása után megnyílt a lehetőség a csángó öntudat összefogottabb formában való ápolására. Ekkor merült fel a saját himnusz iránti igény. Előkerült a Petrás által lejegyzett mű, amit egy régi csángó keserves dallamával párosítottak, s világra jött emígyen a Csángó himnusz.
Mindezek tükrében tehát valamely ország, nemzet himnusza olyan mű, amelyet utolsó betűig kívülről fújni illik, mégpedig vigyázzállásban, nemzeti imaként, és nem illő sem telefon-csengőhangként használni, sem rádióból dalként lekérni az Akácos út mellett a vasárnapi ebédhez. Jó, hogy egyre közismertebb, népszerűbb minden magyarsághoz kötődő ereklyénk, hisz hetven évig jóformán tabuk voltak mindezek, de adjuk meg nekik az illő tiszteletet.
Pálmai Tamás. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Verset olvasva...
Mikor annyi eszköz áll rendelkezésükre, hogy belelássanak népek lelkébe, megkérdezném én is a társadalomtudósokat (ha egyáltalán elfogadnák tudományosnak a kérdést), hogy adataik szerint merre tekintenek a székelyek?
Inkább a jövendőt fürkészik, vagy itt tervezni még bátrabb dolog, mint emlékezni? Talán itt állunk idők és terek metszéspontján tanácstalanul, nem tudva, merre lépjünk, nem tudva, hogy a múlt vagy a jövő oltárán áldozzunk? Vajon megtalálja újra ez a nép is a mértéket, ami alapján tekintete vidáman ugrálhat múltról jövendőbe és vissza, anélkül, hogy ezek mélységébe beleszédüljön? Anélkül, hogy annak jelentését, amit lát, ne kérdőjelezze meg? Manapság emlékezni, de tervezni sem lehet anélkül, hogy véreink egy része azonnal el ne bizonytalanodna. És sokszor az emlékezés közös, de a tervek egyéniek – közösen kitalálni magunkat olyan feladat, amit kevesen mernek vállukra venni. (Meg is átkozzák érte őket a kétkedők, de ez az ő dolguk.) Új tatárhad és kufárhad özönlötte el a tájat, és mi sajgó bizonytalansággal éljük át mindezt. Túl merész remények, túl dacos emlékek tömkelege, nem tudjuk kibogozni őket. Nem tudjuk megzabolázni bálványainkat, ráébreszteni őket, hogy csupán agyaglábon állnak.
Egy megemlékezés miatt most újra civakodás lett és lesz, a „nem most, nem erre, de most, de mindenre” érvei alapján. Minden cselekedetünkből, amit nagynak, merésznek szánunk, hiányzik a magabiztosság, a mérték ismeretének derűje, ami nélkül nem tehetünk egy tapodtat sem, ami nélkül futó homokok, népek, házak, nem fognak Magyarországgá összeállni többé.
Megvannak még váraink, amiket fegyver le nem rombolhat? Bírjuk nyelvünket, éljük hitünket, olyan erősen, hogy az elszakíthatatlan kapcsot képezzen mindegyikünk között?
Emlékezni szabad, és senki nem vonhatja kétségbe erre való jogunkat. De cselekedni kötelességünk, és semmilyen indokkal nem bújhatunk ki ezen kötelességünk elől. „Elkél éltünknek minden ékessége, elmúlik, mint az árnyék és az álom.” (90. genfi zsoltár), és mit szólnak majd azok, akik megmérik súlyunkat itt a földön, akiknek örökségét most építjük? Ha majd ők emlékeznek ránk, azt fogják mondani, hogy megtették, amit megtehettek?
„Mert ha sehol is: otthon állok
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.”
(Illyés Gyula: Haza a magasban)
Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Eltávolított magyar táblák Nagyváradon
Lekerültek a magyar történelmi utcaneveket tartalmazó táblák arról a néhány nagyváradi épületről, amelyekre az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezete mintegy három hónappal ezelőtt kihelyezte azokat. Mint arról már beszámoltunk, a civil szervezet fiataljai a hivatalostól kinézetre szándékosan eltérő utcanévtáblákat erősítettek a várad-újvárosi református templomra, illetve a túloldalon álló épületre, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselői irodája, illetve az Illyés Gyula Református Könyvesbolt működik.
Mindkét ingatlan egyházi tulajdonban van, az ifjak pedig úgy vélték, a tulajdonos engedélyével nyugodtan jelezhetik a táblákon az utcák korábbi magyar elnevezését, így került ki a hivatalos kék-fehér, Primãriei feliratú tábla alá a Teleki utca elnevezés, a Jean Calvin alá pedig Kálvin János neve.
A Selina cég embereit, akik épp a magyar táblákat szerelték le, Nagy Ibolya, a könyvesbolt üzletvezetője vette észre, de azt mondja, mire kiment a boltból, hogy közelebbről megnézze, mi történik, a táblák már nem voltak sehol. Ő értesítette az Erdélyi Magyar Ifjakat, akik közül a táblák egyik feltevője, Csomortányi István azonnal ki is ért a helyszínre. Csomortányi lapunknak úgy nyilatkozott, senki nem értesítette őt az akció előtt, holott a táblák magántulajdont képeznek. Kiérve vissza is kérte és kapta azokat az építkezési cég munkásaitól, de már a következő helyszínről levetteket nem voltak hajlandók visszaszolgáltatni.
Mint részletezte, amikor megkérdezték a munkásoktól, miért teszik, amit tesznek, előbb a felettesüknek telefonáltak, aztán a közösségi rendőrséget is kihívták, akik végül látván, hogy nem került sor tettlegességre, így nincs miért közbelépniük, felvették az EMI-tag adatait, s elmentek. Csomortányi újra hangsúlyozta: a táblák kihelyezésére van törvényi alapjuk, hiszen a helyi önkormányzati testület még évekkel ezelőtt elfogadott egy határozatot, amelynek értelmében közpénzből kellett volna a magyar névtáblákat elkészíteni és kihelyezni, ám mindeddig ezt nem ültették gyakorlatba. Mindemellett tudomása van egy Románia által 1995-ben ratifikált EU-s keretegyezményről is, amely szintén lehetővé tenné az ilyen akciókat. Leszögezte: mindenképpen újra kihelyezik a táblákat.
Magánszemélytől kapott írásbeli panaszt a helyi önkormányzat a magyar táblákról – válaszolta lapunk kérdésére Biró Rozália, a város RMDSZ-es alpolgármestere. Felidézte: még júliusban nyújtotta be levelét egy váradi román nemzetiségű állampolgár, kérvén, vegyék le a szerinte törvénybe ütköző táblákat, de a városházától nem kapott választ a törvényben megszabott 30 napos határidőn belül. Emiatt valószínűleg az ombudsman területi képviselőjéhez fordulhatott, hiszen szeptember hetedikén annak hivatalából érkezett levél a városházára – tudtuk meg az elöljárótól.
Biró elmondása szerint ebben az állt, hogy az önkormányzat köteles időben reagálni a lakossági panaszra, illetve betartani a törvény előírásait. Az elöljáró szerint a műszaki osztály ennek alapján kérhette föl a magáncéget a táblák levételére. Egyébként szerinte sem volt jogszerű a magyar táblák kihelyezése, hiszen a helyi önkormányzat egy másik határozatában pontosan meg van szabva, hogyan kell kinéznie egy utcanévtáblának, és minden, ami ettől eltér, szabálytalannak tekinthető, még akkor is, ha a tábla magántulajdonban lévő épületre kerül ki. Hangsúlyozta: a szövetség azon az állásponton van, hogy magyar utcanévtáblán csak a hivatalos román elnevezés alapján készült fordítást szabad feltüntetni, mégpedig kék alapon fehér betűkkel, úgy, ahogy a hivatalos jelzések kinéznek.
„Jogszerűen járt el a nép ügyvédjének területi képviselője” – szögezte le lapunknak Rücz Erzsébet ombudsmanhelyettes. Elmondta: a területi képviselet nem hozhat határozatot, csak arra szólíthatja fel a helyhatóságot, hogy cselekedjen törvényesen, és ennek egyik példája a határidőn belüli válaszadás. Elmondta azt is viszont, hogy a nép ügyvédje nem csak bejelentésre cselekedhet, tehát a területi képviselő saját akaratából is tudomást szerezhetett volna a Csomortányi által emlegetett, már érvényben lévő, de gyakorlatba még nem ültetett helyi jogszabályról, és kivizsgálhatta volna, hogy az egyáltalán törvényes-e, vagy sem.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Eltávolított magyar nyelvű utcanévtáblák
Lekerültek a magyar történelmi utcaneveket tartalmazó táblák több nagyváradi épületről. A táblákat az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezete három hónappal ezelőtt szerelte fel. A civil szervezet fiataljai a hivatalostól kinézetre szándékosan eltérő utcanévtáblákat erősítettek a várad-újvárosi református templomra, illetve a túloldalon álló épületre, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselői irodája, illetve az Illyés Gyula Református Könyvesbolt működik. Mindkét ingatlan egyházi tulajdonban van, az ifjak pedig úgy vélték, a tulajdonos engedélyével nyugodtan jelezhetik a táblákon az utcák korábbi magyar elnevezését, így került ki a hivatalos kék- fehér, Primariei feliratú tábla alá a Teleki utca elnevezés, a Jean Calvin alá pedig Kálvin János neve. Népújság (Marosvásárhely)

Még több magyar névtábla Váradon!
Nagyvárad – Visszateszi az EMI a központból leszerelt magyar utcanévtáblákat, sőt, jóval többet is ki fog helyezni. A lakosságnak ingyen készítenek magyar táblákat. Ugyanakkor az önkormányzattól kérik a rendezést – majd bíróságtól.
“Egyértelműen ludas Biró Rozália nagyváradi RMDSZ-es alpolgármester abban, hogy leszerelték a magyar utcanévtáblákat, s ezt a kijelentésemet bármikor vállalom” – nyilatkozta az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) váradi szervezetének sajtótájékoztatóján az utóbbi képviselője, Nagy József Barna. Sőt, szerinte az alpolgármester nyilatkozatai nem is hitelesek a témában. Az EMI mai tájékoztatóján Csomortányi István elmondta: “nem az ombudsman a ludas az ügyben, felkerestük, s kiderült, ő csak ajánlást tett a törvények betartására – ezt megküldte a városvezetésnek, amely viszont leszedette a táblákat.” Egyes információk szerint egyébként a feljelentő kérvényében még csak nem is szerepelt, hogy vegyék le a táblákat, ő csak annyit kért, hogy tudassák vele, mi az utcák hivatalos elnevezése…
Ellentétben
Mint megírtuk, pár napja 5 magyar utcanévtáblát szereltek le Váradon, az önkormányzat döntése alapján. Ezeket az EMi helyezte ki pár hónapja. Azóta 8-ra emelkedett az eltávolított táblák száma – mert a leszerelők kezdetben hármat ottfelejtettek. Az első táblákat még visszaadták a tulajdonosoknak, később azonban utasítást kaptak a városházáról, Ioan Nicu Seractól, hogy senkinek ne adják vissza a hanem vigyék el mindet.
Az ügy fontos eleme, hogy az EMI a történelmi megnevezések használatát tartja megoldásnak, az RMDSZ szerint viszont csakis tükörfordítások használhatóak, minden más szabályellenes. Csomortányi jelezte: “az RMDSZ és az EMI álláspontja tehát szöges ellentétben áll egymással, s mivel ez az utcanév-küzdelem sok más erdélyi magyar városban is napirdenden van, az RMDSZ-féle hozzáállás egyenesen káros és hátráltatja a megoldást”.
Nem hátrálnak meg
Az EMI-sek tárgyaltak azóta az önkormányzat képviselőjével, Mircea Ghiteával is. Ő lényegében azt mondta nekik: nem fognak razziázni a városban, csakis bejelentések alapján vesznek le táblákat, ha azok formailag, vagy a rajtuk szereplő megnevezést tekintve nem szabályosak. Készek akár az RMDSZ-féle, tükörfordításos táblákat is leszedni, mert arra sincs önkormányzati határozat. Nagy a káosz viszont a városban a román nyelvű utcanévtáblákkal is, ezekhez mégsem nyúlnak. Pedig számtalan formájú, színű, betűtípusú van kitéve mindenfelé. Erre Ghitea azt mondta, végülis a formailag nem szabályosak maradhatnak, a szerintük tartalmilag kifogásolhatókat is csak bejelentésre veszik le…
Az önkormányzat vonatkozó szabályozása sem egyértelmű tehát, s a románutcanévtáblák is sokfélék, azokhoz mégsem nyúlnak – figyelmeztetett az EMI-t képviselő Barta Béla. A szervezet képviselői bemutatták az 1995/33-as számú jogszabályt, amely határozottan keretet teremt a történelmi magyar utcanevek megjelenítésére, sőt, ennél több jogot is biztosít. Mi több, ez a törvény egy európai normatíva romániai ratifikációs okmánya… Nagy József barna hozzátette: “az önkormányzat sért tehát törvényt, amikor leveszi a táblákat, s nem az EMI, s nem azok a polgárok, akik kiteszik ezeket”.
A szervezet tagjai bejelentették: nemsokára kivétel nélkül az összes olyan táblát visszaszerelik, amelyet az önkormányzat eltávolíttatott. Sőt, “év végéig más számos további magyar történelmi utcanevet tartalmazó táblát szerelünk fel Nagyváradon”. Ezzel párhuzamosan egy sokadik beadványt is küldenek az önkormányzatnak, kérve, hogy rendezzék az ügyet és tüntessék fel hivatalosan a történelmi magyar utcaneveket is. Hozzátették: “ha ezt is lesöprik az asztalról, bírósághoz fordulunk”.
Igényelhető
Az EMI vezetői megismételték: változatlanul ingyen készíttetnek bárkinek történelmi magyar utcaneveket tartalmazó táblákat. Igényelni az Illyés Gyula könyvesboltban lehet, vagy a 0740/256-790-es számon. erdon.ro

Tőkés visszautasítja a támadásokat
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke hétfőn visszautasította a román politikusok és romániai magyar tisztségviselők részéről az ő lejáratására irányuló támadásokat.
Nagyváradi sajtóértekezletén Tőkés felidézte Corina Cretu román EP-képviselő kijelentéseit, amelyekkel „etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának” minősítette a magyar képviselőt. „Mondja ezt egy olyan képviselőnő – Ion Iliescu exállamfő volt tanácsadója –, akinek pártja az új kezdet hajnalán, 1990-ben, bányászokkal verette szét a békés bukaresti tüntetőket” – jegyezte meg Tőkés. Utalt a Cotidianul című napilap egy cikkére, amely volt Securitate-ügynöknek, „idegen hatalmak” kiszolgálójának tüntette fel őt.
Felháborodását fejezte a magyar részről is gerjesztett lejáratási kampány miatt, amelyben – mint fogalmazott – sajnálatos magánéleti válságából próbálnak politikai tőkét kovácsolni ellene. Konkrétan Szász Jenőt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét említette meg ezzel kapcsolatosan.
Külön beszélt az EP alelnöke a nagyváradi utcanévtáblák ügyéről. A táblákat az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezete három hónappal ezelőtt szerelte fel. A hivatalostól kinézetre szándékosan eltérő utcanévtáblákat a várad-újvárosi református templomra erősítették fel, illetve a túloldalon álló épületre, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselői irodája, illetve az Illyés Gyula Református Könyvesbolt működik.
Mindkét ingatlan egyházi tulajdonban van, s az ifjak úgy vélték, a tulajdonos engedélyével nyugodtan jelezhetik a táblákon az utcák korábbi magyar elnevezését.
Csakhogy e táblákat a nagyváradi városháza eltávolíttatta az épületekről, az EMI azok egy részét azonban visszakapta. Tőkés László hétfői sajtóértekezletén „szégyenteljesnek” nevezte Bíró Rozália nagyváradi alpolgármester viszonyulását ehhez a kérdéshez. Emlékeztetett rá, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeit képviselő alpolgármester egy nyilatkozatában azt mondta, nem történt törvénysértés a táblák leszerelésekor, sőt, mi több, a városháza köteles e táblákat leszerelni. „Ha a mi választottjaink nem a magyarság érdekeit képviselik, hanem opportunista módon belesimulnak a minden szintű és rangú hatalomba, az a magyar közösség szégyene” – mondta Tőkés. A hétfői sajtóértekezlet után egyébként az EMI tagjai Tőkés bátorítására visszahelyezték a történelmi magyar elnevezéseket tartalmazó utcanév-táblákat. Népújság (Marosvásárhely)

Harminc éve halt meg Márton Áron
Isten Szolgája, megboldogult Márton Áron püspök halálának a harmincadik évfordulóját üljük szeptember 29-én, a gyulafehérvári székesegyház búcsúünnepén, főegyházmegyénk védőszentje főünnepén. Mivel a búcsúünnepen és évfordulón híveink kis része vehet részt, ezért körlevélben szeretnék megemlékezni a jeles évfordulóról.
Mindenki, aki kapcsolatba kerülhetett Isten Szolgája, Márton Áron püspökkel, nagy élménnyel távozott. Közéleti személyiségek, írók, politikusok méltató jelzőkkel illették, Illyés Gyula „emberkatedrális”-nak nevezte, s folytathatnám... Visszagondolva harminc évvel ezelőtti halálára, hadd emlékezzem meg az utolsó találkozásunkról.
Márton Áron püspök börtönből szabadulva bizalmába fogadta Huber József prelátust, aki püspöki titkár, irodaigazgató, teológiai tanár volt. „Huber atya” értesített minket a lehetőségről, hogy a búcsúzó, nagybeteg Főpásztor áldását adja a Hittudományi Főiskola és Papnevelde tanáraira és növendékeire. „1980. szeptember 21-én, vasárnap délben felsorakoztunk abban a püspöki kertben, amelyben a tíz évig tartó kényszerlakhely idején legtöbb idejét töltötte. Most azonban már nem a csíki ember lépteivel jelent meg, hanem megtört öregemberként. Önzetlen ápolója, Júlia szociális testvér tolókocsin hozta elénk. Közel kétszáz ajakról felzendült a „Jó Atyánkért esdeklünk” kezdetű, püspökfogadó ének, amely közel negyvenkét éven át kísérte hatalmas egyházmegyéje területén, amelynek határai egybeesnek a történelmi Erdélyországgal – a csíki bércektől fel Máramarosig, a Királyhágótól a Déli-Kárpátok hófedte vonulatáig. Most azonban utoljára zengett számára az énekünk. Könnyekre fakadt az ősz Püspök, úgy köszönte a szavakat, az éneket, és még egyszer – utoljára – megáldott minket. Kezét már úgy kellett tartani, mint Mózesét a hegyen az amalekitákkal folytatott küzdelem alatt. Éreztük, hogy utoljára találkozunk. Egy hét múlva már a ravatalon láttuk viszont, a feltételezett fejedelmi trónteremben. Nem akarok találgatni. A veszteség fájdalma úgyis megzavar minden igyekezetet, hogy időrendbe szedjük gondolatainkat. Ezeket a mondatokat a nagy Püspök halála után három héttel írtam, de csak 1996-ban lehetett kinyomtatni, a 100. születésnapjára kiadott Márton Áron emlékkönyvben. (Kolozsvár 1996. 57.)
Számomra az is sokatmondó volt, hogy Isten Szolgája, Márton Áron egyházmegyéje és székesegyháza védőszentje, Szent Mihály főünnepén halt meg, szeptember 29-én. Temetése pedig Szent Ferenc napjára, október 4-ére esett. Őt, aki csíkszeredai diákként lépett a Ferences Harmadik Rendbe (Ma: FVR = Ferences Világi Rend), az Assisi Szegénykéje napján temették. De nemcsak ennek a rendnek vált tagjává, hanem 1973. október 8-án beiratkozott a Lisieux-i Papi Egyesületbe is. Ezért nem lepődtem meg, amikor egyik kispapunk boldogan mutatta, hogy a püspök úr kiosztott ruhái közül neki egy reverenda jutott, melynek zsebében azt a Kis Szent Teréz másodlagos ereklyét találta, amelyet én hoztam neki Lisieux-ből.
Püspök atyánk halála 30. évfordulója kapcsán hadd számoljak be a kedves híveknek arról, hogy hogyan áll az ő boldoggá avatásának 1980. október 4. ügye. Nagy püspökünk halála után, a kommunista időben nem lehetett szentté avatásra gondolni. A ’89-es változásokat követően azonban az egyházmegyék sorra jelentkeztek vértanúikkal. Természetes, hogy az erdélyi egyházmegye Márton Áron püspök úr perét indította be. Főtisztelendő Szőke János szalézi atya vállalta – mint a többi magyar ügy esetében is – a posztulátor szerepet. Irányítása mellett püspök urunk volt titkára, Bartalis Árpád egykori tordai főesperes – jelenleg János ferences atya – önzetlen munkával elvégezte a tanúk kihallgatását, a jegyzőkönyvezést, a felterjesztendő iratok (Positio) megszerkesztését. Ennek köszönhető, hogy II. János Pál pápa 1992. november 17-én engedélyezte a szentté avatási per beindítását. Ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az „Isten Szolgája” cím. 1996. december 9-én átadtuk a Positiót a Szenttéavatási Kongregációnak. Mivel 2500 per van folyamatban a Kongregációnál, a vértanú pereket veszik előre, mert ezeknél a boldoggá avatáshoz nem kell csoda, csak a vértanúság tényét állapítják meg. Hitvalló esetében egy bizonyított csoda szükséges, amely imameghallgatásra történt. Márton püspök úr székhelyén halt meg, nem börtönben, ezért hitvalló pere van, és nem vértanúé. Ezzel magyarázható, hogy az idén, október 30-án, Nagyváradon boldoggá avatják Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt, jövőre, július 3-án pedig Szatmáron Scheffler János vértanú püspököt. A romániai tizenkét katolikus egyházmegyéből tíz egyházmegye tizennégy pert indított be, ebből tizenhárom vértanú. Csak a Márton püspök úr pere hitvallóé.
Az idén februárban püspöki karunk az ötévenként esedékes „ad limina” látogatáson volt XVI. Benedek pápánál. A Szenttéavatási Kongregáció ekkor kivételt tett Isten Szolgája Márton Áron hitvalló perével. Nem várta meg a megkívánt csodát, hanem júniusban kiadta véleményezésre a hittudós bizottságnak a Positiót. Ennek alapján a Kongregáció szakemberei megvitatják, hogy Isten Szolgája Márton Áron valóban hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket – a hit, remény és szeretet erényeit. Döntésüket a Szentatya hagyja jóvá. Decemberre várhatjuk az ítéletet. Ha a pápa elismeri, hogy Isten Szolgája, Márton Áron hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket, akkor Tiszteletreméltóvá (Venerabilis) nyilvánítja. Ám ettől függetlenül, a csoda továbbra is szükséges a boldoggá avatáshoz.
A csoda imameghallgatásban áll. Többnyire csodás gyógyulásról van szó. Orvos igazolja, hogy a beteg gyógyíthatatlan. A plébános igazolja, hogy a gyógyíthatatlan beteg esetében Isten Szolgája Márton Áron közbenjárását kérték – a család, az egyházközség, társulat stb. –, hogy Isten gyógyítsa meg a beteget. Ha beáll a váratlan gyógyulás, ismét orvosi igazolás kell, hogy a gyógyulást orvosilag, az alkalmazott kezeléssel nem lehet megmagyarázni. Ezt a három igazolást felterjesztjük a Szentszékhez, ahol újabb független orvosi bizottsággal felülvizsgáltatják az iratgyűjteményt. Pozitív véleményüket a Szentatya fogadja el azzal, hogy elismeri a csodát és kitűzi a boldoggá avatás időpontját az illetékes megyéspüspökkel egyetértésben.
Szeretnék egy félreértést tisztázni: a boldoggá és szentté avatás pénzbe kerül. Ez érthető is: a tanúk kihallgatásánál és az orvosnál a kiszállási költségeket, az iratok szentszéki nyelvre fordítását, az ügyvédek irodai munkáját stb. meg kell fizetni. Nekik ez a foglalkozásuk. Nem lehet elvárni, hogy ingyen dolgozzanak. Ez a hivatásuk, és főállásban ezeket intézik. Amit nem lehet pénzzel elérni, csak imával: az a gyógyulás, amelyet a jó Isten ad meg a boldog-jelölt közbenjárására, ha meg akarja őt dicsőíteni. Ezért kérem a kedves híveket, hogy hagyományos imánkat továbbra is végezzük:
Istenünk, te ÁRON püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító Jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.
Ezt az imát naponta mondjuk el. Ajánljunk fel a boldoggá avatásért jócselekedeteket, önmegtagadást, szentséglátogatást és más ájtatosságot is.
Dr. JAKUBINYI GYÖRGY érsek. Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi ügy 1956-ban
A valóság az, és ez a legfájdalmasabb, hogy hovatovább, egyre kevesebbet tudnak az újabb nemzedékek '56-ról, s el is ferdítik, ahogy tanítják. Ez óriási nagy baj.
A másik pedig: mind a napi politika, mind a társadalmi élet és az egész betájoltsága mintha elfeledkezett volna '56-ról. Vannak ünnepségek, koszorúzás, elhangzanak a nagy beszédek, de hol beszélhetünk magyar egységről, hol beszélhetünk szabadságról, semlegességről meg a többiekről? Szabad sajtóról? Úgymond nincsen hivatalosan cenzúra, de annál hitványabb a helyzet, mert érdekcsoportosulások vannak, amelyek kézben tartják az egész sajtót meg a kulturális és gazdasági életet. És ami van, felelősségem tudatában mondom, én ezt meg is írtam, meg is jelent több helyen, és a Hány... magyarok című könyvemben is megjelent, egy új rabszolgarendszert honosítanak meg a globalizáció szalonképes égisze alatt. Itt erről van szó. '56 eszmeisége az ösztönökben, az emberekben él. Ha szó szerint nem is tudják megfogalmazni, de bennük van. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
Itt, Erdélyben még kevesebbet beszélünk 1956-ról. Hiszen itt, Erdélyben, nem is lehetett '56. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Magyarországon. De hogy is lett volna? Az erdélyi magyarságnak kétszeresen meg kellett gondolnia, ha tenni akart valamit önmagáért. Hiszen itt még a létünk, az, hogy egyáltalán vagyunk, valahol bűn, vagy ha nem is mindig és minden szempontból az, de akkor is kell tudnunk: mi itt csak megtűrtek vagyunk. Összefogni, a nagy közös akaratot megfogalmazni itt szinte lehetetlen volt, és ma is az. Mert rögtön jön valaki, jönnek erők, akik félreterelik, ha bármit teszel is. Vagy ha csak gondolni is mersz valamire. Valamire, ami a te ügyed, a néped ügye. Mert itt, Erdélyben a gondolatnál tovább alig lehetett jutni, alig tudtunk jutni. Tenni, cselekedni még kevésbé. Mi, a bűnben fogantatottak. A betolakodottak. A ,,jövevények", a megtűrtek. Pedig 1956-ban, ha csak egy rövidke ideig is, jó volt magyarnak lenni. Jó volt ahhoz a nemzethez tartozónak érezni, vallani magunkat, mely a világon elsőnek fel merte emelni hangját a kommunizmus rémuralma ellen. És ha itt ezerszer is meg kellett gondolni, gondolnod, hogy merj-e tenni valamit, mégis akadtak, akik mertek. Akik ,,bátrak voltak", és lettek egytől egyig ,,viharvertek". Sokkal inkább, mint tetteikkel rászolgáltak volna. Itt a hatalom kettős félelemben élt. Félt az általános igazságtól ― mely mindenkinek egyforma volt, románnak, magyarnak, németnek, lengyelnek vagy bolgárnak, vagy akár orosznak is, mindenkinek, aki itt, a keleti féltekén élt. És a mindenkori román hatalom még inkább félt a magyar igazságtól. A mi igazságunktól. Ha mi csak gondolni mertük (volna), hogy van olyan igazságunk is, mely különbözik a többségiek ― itt, a Székelyföldön a kisebbségiek ― igazságától, máris akár a fejvesztés is megillethetett bennünket. Így volt ez akkor is, s így van ma is, 90 év óta folytonosan. Így elidegenített földünkön, így idegennek tekintett népünkkel. Csoda-e hát, ha sokszoros erők, fülek, szemek figyelték azokat, akik mertek. Akik merni merészelték, hogy egyszer csak megszabadul az emberiség a magát szocialista társadalomként megnevező embertelen rendszertől. És hogy valaha megszabadul a magyarság abból a tisztességtelen helyzetből, melybe taszíttattunk akkor, amikor elidegenítették hazánkat. És akkor, amikor ránk zúdult az idegen uralom mellett a csőcselék uralma. A kommunizmus embertelen hatalmi gépezete. Valóban: ,,Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, s amire nincsen szó, talán nem is lehet már, csak zene, csak zene, csak zene." ― jajgatja Illyés Gyula ezekben az években írt döbbenetes versében. Így hát csodálkozunk-e azon, ha a szabadság szelétől megbizsergetett arcok mosolyra derültek. Álmodozni kezdtek a fiatalok, idősek. Álmodozni kezdtek a szabadságról, és meg is próbáltak a maguk módján cselekedni. Mert: ,,Ah, szabadság nem virul a holtak véréből!" ― kimondta, leírta ezt már Petőfi Sándor. Csak ha teszünk érte. És mi teszünk! És micsoda körülmények között kellett tenni! Nővérem, sógorom kényszerlakhelyen, deportálva, testvérbátyám a csatornát ásta, így voltunk. Eljöttem hát én is, Kolozsváron segédmunkás lettem, azzal megegyeztem a káderessel: kérem, én nem kívánok semmit, az én iskolai végzettségem nem értékesíthető, én szakmát tanulok, azért jöttem ebbe a nehéz vegyipari gyárba, hogy kitanuljam a vegyipart. Kezdem a legelején mint segédmunkás. Hát hol kezdjem? Csak annyit kérek, hogy az összes tanulási és fejlődési lehetőséget adják meg. (Dobai István, Nagyvárad) És aki e szavakat mondta, végzettsége tekintetében nemzetközi jogász, egy ideig Bibó István utódja a kolozsvári magyar egyetem tanársegédi székében. S ahogy elérkezett a pillanat, 1956 októberének csodálatos tavasza, a ,,szakmunkás" olyan helyzetbe kerül, hogy cselekednie kell. Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk, és hát én nagyon-nagyon sokat adtam ezeknek az íróknak a véleményére, és megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt, aki elődöm volt a nemzetközi katedrán, szóval ismerkedtek, és Varga Lászlót, sógoromat pedig ott érte'56 októbere. És végig ott volt, ő nem vett részt, de hát nézője, tanúja volt a forradalomnak. Véletlenül úgy sikerült, hogy mindenütt ott volt, a rádiónál stb., mindenfelé, és aztán végül november 4-én sikerült hazajönnie. Itt beszámoltak, mint volt. És akkor tőlem várták ― ez a társaság már egész Erdélyre kiterjedt ―, meg kell ragadni az alkalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdést napirenden tartotta, hozzá kell csatlakoztatni az erdélyi magyarság kérdését is. Persze, rendben van, na, hát kell írni egy emlékiratot, az ENSZ-hez elküldeni a beterjesztést az ügyben, és hogy ezt csatolják a magyar kérdéshez. Mivel én voltam az egyetlen magyar nemzetközi jogász Romániában vagy Erdélyben, na hát írd meg! Ez volt a kötelességem. Konzultáltam mindenkivel, és gondoltam, hogy jó lesz. Mások jelentkeztek önként, besegített Mikó Imre, meg hát, aki mozdíthatott valamit az ügyben, ötletekkel, egész fejezetrészekkel jöttek. Én állítottam össze a memorandumot '57 februárjában, és elvitték a barátaink véleményezésre. A memorandum négyféle megoldási lehetőséget tartalmazott. Az első az volt, hogy Erdély maradjon román uralom alatt a magyarok teljes autonómiájával, ahogy az elő van írva pont a trianoni szerződésben. A másik, hogy egész Erdélyt az ezeréves határokig csatolják Magyarországhoz, a románok hasonló autonómiájával. A harmadik, az a független Erdély rendszere, megfelelően, elég bonyolultan, de kivitelezhetően mindkét nép autonómiájával. A negyedik pedig, hogy osszák el Erdély területét a méltányosság alapján, biztosítsanak kényszer és anyagi veszteség nélküli áttelepedési lehetőséget mindazoknak, akik élni akarnak vele. Na, kérem, végigkérdeztünk másokat is, akiket már azelőtt is ismertünk. Már nagyapám is úgynevezett kisgazda politikus volt, a negyvennyolcasoktól ezt örökölte édesapám is, meg az egész vidék. Itt is mindenki ezt a Wesselényi Miklós által javasolt megoldást szorgalmazta, nem tudom, talán a húszas évektől kezdve, de már '30 után ez általános volt, mi is ezen a véleményen voltunk. Persze, mindenki a maga előnyére egy kicsit eltért volna a méltányosságtól, és most pedig... Tudtuk jól, hogy az elkötelezett kommunisták mind a román uralom mellett szavaznak, de persze nem autonómiareferendummal. Mind a kommunista diktatúrának voltak hívei, az élen ugye Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás meg Bálint László, Demeter János... És a magyar uralom mellett, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, ezek között az idősebbek, érdekes, hogy inkább egyháziak állottak, idéztem is, mondom, írásban is megjelent, itt az első helyen állt Márton Áron. Nagyon impozánsan mondta, hogy népszavazással kell dönteni Erdély sorsáról, mert ő meg van győződve, hogy a románok többsége is a magyar uralom mellett szavazna, mindenki látja a különbséget. Nagyon bízott a görög katolikusokban. És ez legyen. Idézte nekem, hogy nem szabad semmiről sem lemondani, egy talpalatnyi területről sem soha. S idézte a Deák Ferenc mondását, ,,amiről a nemzet egyszer, félve a nehézségektől, lemondott, azt soha senki nem fogja visszaadni. Amit kényszerrel vettek el, azt visszahozza a jobb szerencse", ez volt Márton Áron. Vásárhelyi János azt mondta, hogy a Szentföld, Izrael, az talán csak az eltelt 3000 esztendő alatt csak olyan 50―60 évig volt zsidó uralom alatt, és többnyire amolyan két-három magyar kicsi megyényi, Pest megyénél kisebb területen működött valamilyen formában zsidó állam, amikor volt. Most már 2000 esztendeje egyáltalán nincs. De ha valaki kétségbe vonja azt, hogy a Szentföld határai Dántól Belsebáig tartanak, mert nincsenek zsidó uralom alatt, azért csak az a Szentföld, hát ez volt Vásárhelyi. Józan Miklós unitárius püspök szép beszédben szólt hozzám. Még '45 március 15-én. Nagyon rokonszenves ember volt ez a Józan Miklós, s azt mondta, hogy Erdély csak magyar uralom alatt lehet szabad, mert a magyarok a szabadságért igazán mindig megtettek mindent, és más, aki itt szóba jöhet, mindig a szabadság ellen állott. A neológ zsidó rabbi, a váradi zsidó rabbi, Naks Salvator azt mondta, hogy Erdélynek magyar uralom alá kell tartoznia, mert alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani Erdélyben. A románoknak is. Aztán, aki közeli barátunk volt, és velünk ítélték el, Dobri János hajdani cserkészparancsnok, hát azt mondja: szó sem lehet erről, hogy az ezeréves határokról le kelljen mondani. A független Erdély mellett a szociáldemokraták voltak, legalábbis többségük szociáldemokrata volt, élükön Jordáky Lajos, ifj. Nagy Géza, szabadi Nagy Géza, Pásztai Géza, Demeter József stb. Szóval, szociáldemokrata vezetők, akikkel én beszéltem, Gruderrel is beszéltem, Lakatossal is. Ezek voltak. A többiek pedig mind, a társadalom minden rétegéből a Wesselényi-elv mellett álltak, mindenki attól várta, hogy valami legyen. Azután, még tán a hetvenes években is... A Wesselényi-elv a terület méltányos megosztása lakosságcsere-lehetőséggel; Weselényi Miklós 1848-ban Klauzál Gáborhoz írott levelében fejti ki... Egy székely földműves mondta nekem, háromszéki volt: mutassanak egy helyet, ahol otthonra lelhetek, és immár megyek is, mindent itt hagyok, csak valahol otthon legyek már. (Dobai István, 1924, Nagyvárad)
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
Maros megye, Marosvásárhely véráldozata (részletek)
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban, néhány szervezkedési kísérletet leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta "a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát". A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé.
Az akkori Magyar Autonóm Tartomány a forradalommal való együttérzésben a legelső helyen állt. Ezt bizonyítják a periratok, a rendkívül súlyos ítéletek. Ahogyan Pál-Antal Sándor történész, akadémikus írja: "A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján – amelynek hatásköre 13 ezer négyzetkilométer területen élő 731 ezer személyre terjedt ki – megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé (akik közül adataink szerint a törvényszék 8-at felmentett, de ez a szám ideiglenesnek tekinthető)."
A 821 bíróság elé állított közül 306 városi (36,5 %) és 520 falusi (63,5 %). Közülük 620 magyar (75,1 %), 184 (22,5 %) román, 18 (2,1 %) német anyanyelvű. Az adatok nem véglegesek, hiszen újabb és újabb elítéltekről szerzünk tudomást.
Külön kategóriát alkotnak a nyom nélkül eltüntetettek. A napokban jelentkezett nálam Holló Kázmér egykori csíkszeredai, majd marosvásárhelyi jégkorongozó, aki a Csíkszeredában 1957. február 8-án letartóztatott, majd minden nyom nélkül eltűnt édesapja, Holló Béla földi maradványainak felkereséséhez kért segítséget. Hátha az egykori elítéltek, túlélők közül valaki emlékszik rá, együtt raboskodott az édesapjával.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a "társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19- én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete "legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot.
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar-román határon tartották fogva. 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel "jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Az Eörsi László 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azokat méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! –, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. 1919. január 5-én született Aradon. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25- én végezték ki.
2. Balogh László csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
3. Berecz György gépkocsivezető. 1924. május 11- én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
5. Dudás József technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
A szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélték. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos. 1925. szeptember 27- én született Marosvásárhelyen. 1957. január 2- án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
7. Szabó János gépkocsivezető. 1897. november 17- én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője.
1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. 1960. március 2-án végezték ki Budapesten.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1- jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán, Népújság (Marosvásárhely)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Németh Magda: Mélységből mélységbe
Németh László és családja, 1944- 1945
A budapesti Nap Kiadó ún. "különleges" könyvek sorozatát jelenteti meg. Ebben a sorozatban, amelyben érdemes Kaffka Margit, Pilinszky János, Tatay Sándor könyveit is megemlíteni, Németh László lányának, Németh Magdának nemrég megjelent könyve olvasmány és kortörténet. Az utószót Monostori Imre írja.
A 70 oldalnyi kis könyv (nemesen szép borítóval és nyomásban) a legnagyobb Németh lány, Magda emlékeit, leírását tartalmazza arról az időszakról, amelyről sem Németh László visszaemlékezéseiben, sem családi vonatkozású írásaiban nem esett szó.
Magyarország német megszállása az írót és családját (hattagú család, a legkisebb lány alig másfél éves) veszélyből veszélybe sodorja. Szüntelenül költözniük kell, hiszen Németh László a Gestapo letartóztatási listáján szerepel, ugyanúgy íróbarátja, Illyés Gyula, akivel barátsága ezután még mélyebb együttérzéssé, a két család védelmi összefogásává válik. Az utószó írója, Monostori György szerint ez az egymást védő és féltő barátság most mélyül el igazán, hiszen az Illyés-Németh kapcsolat nem volt mindig felhőtlen lélektani, érzelmi háttér szempontjából. Illyés Gyula 1944 októberében megrázó sorokat ír a Némethez szóló vigasz-vallomásában:
"Nincs haza már. Mit te álmodtál,
elsüllyedt. Mit én keresek,
csak ködlik még a víz felett.
Így járunk, hajótlan hajóspár.
Tegnap te rejtettél, ma együtt
rejtezünk, holnap, úgy lehet,
ellenfeled, én rejtelek,
hogy párbajunk befejezhessük…"
Németh Magda, akinek nem ez az első írása apjáról, családjáról, úgy véli, hogy apja talán a legkatartikusabb időt, az 1944-45-ös esztendőt, Budapest ostromát és az azt követő időszakot nem jegyezte fel, nem emlékezett meg róla. 14-16 hónapot ölel fel ez az időszak, amelyet Németh Magda tizenéves kislányként szinte végig apja mellett tölt. Ez volt Németh László bujdosásainak az időszaka, a gyermekekkel való foglalkozásé az iskola megszűnése miatt. Illyés Gyuláné, Flóra és a Püski házaspár közelléte, segítsége.
Püski szerepe is rendkívül jelentős a család segítésében, hiszen 1945 márciusában a háborús katasztrófa állapotát élő Budáról leviszi őket Békésre, ahol testileg, lelkileg gyógyulni kezdenek.
1944. március 19-étől, a német megszállás napjától Németh László alig tartózkodik Budapesten. A Törökvész utcából izgalmas és körülményes módon Alsógödre kerül a családdal együtt Illyés Gyula is, néhány veszélyes napot töltenek együtt.
1944 decemberében az oroszok már nagy erővel nyomulnak a főváros felé, az ellenállásra berendezkedett németek nem sajnálják az ostromlott, kiéheztetett várost.
Eljött a szenteste. "Apu is hazajött karácsony estére. Valahonnan került karácsonyfa. Anyu hasznos ruhaneműkkel, egy-két apró ajándékkal igyekezett enyhíteni a ránk váró súlyos jövő gondolatát. Volt »fagyújtás«, karácsonyi ének, rövid ideig tartó meleg karácsonyi hangulat. Finom vacsora került az asztalra. Az asztalt sokan ültük körül… A vacsorának felében voltunk, amikor egy halálra vált honvéd rontott be a szobába, s jelentett Horváth Zoltán rokonunknak a vacsoraasztalnál: Százados úrnak alássan jelentem, a szomszéd utcában vannak az oroszok." Így emlékszik mindenre a tizenéves kislány.
Ezen az éjszakán Illyésékhez mennek, velük együtt a Rózsadomb másik oldalára, 2-3 kilométerre.
"Akkor még nem tudtam – írja Németh Magda –, hogy ezzel a karácsonnyal lezárult gyermekkorom. Amit a következő hetek, hónapok hoztak, hirtelen felnőtté érlelt."
Az ostromot a Sarolta leánykollégium hegybe vájt pincéjében vészelik át, az Illyés családdal együtt, élelem nélkül, földre terített szalmán éjszaka. Így sebesül meg anyjuk, sorbaállás közben. Magda lesz a család támasza, karján hordja a kis Csillát. Nehéz elképzelni siralmas állapotukat, hat hétig a pincében négyszáz munkaszolgálatossal és a környékbeliekkel összezárva. Hat hétig tart az ostrom, amikor újabb veszedelem következik, az oroszok megjelenése. Orosz katonák garázdálkodása van napirenden, a férfiak bujkálnak, Törökvész utcai házuk kirabolva, szétlőve, Németh László kéziratai, könyvei széttaposva a földön.
Megpróbáltatások sora mindaddig, amíg Püskiék hívására, másfél napos utazás után Békésre érkeznek, tiszta lakásba, védelmezve, élelemmel ellátva. Gyógyul tetvektől elsebesedett bőrük, újraélednek ebben a környezetben,
Németh László írni kezd, a Sámson című drámáját írja, ám az új rendszer nem a méltányosság, vagy írói munkássága elismerésének ideje. Hamarosan Féja Gézával együtt letartóztatják. Kihallgatásakor mégis csoda történik, a kihallgató elvtárs együttműködésre kéri fel, éjjel pedig egy gyűlésről jövet Veres Péter is bekopog az ablakán. Nem tud segíteni – hangsúlyozza, az írók dolgában Pesten döntenek. Erdei Ferenc is elkerüli, sőt Püskit is Németh László megtagadására ösztönzi. Így Németh László nem kaphatott segítséget a parasztpárttól, amelyhez tulajdonképpen a legközelebb állt. 45 áprilisától az "ellenséges" táborhoz számítják az uralkodó pártok.
Szertefoszlik a debreceni egyetemi könyvtárosi állás reménye is – Orosházán, Békésen óraadó tanárként sem dolgozhatott –, az ott élő Karácsony Sándor és Németh László együttléte nem kívánatos. Illyés Gyula siet segítségére a valamiképpen kialakult pozíciójából, ám egyetlen megoldás, azaz családfenntartó lehetőség kínálkozik számára, a hódmezővásárhelyi tanári állás. Életének új szakasza kezdődik. Hamar belátja, hogy "ő az új rendszerben legfeljebb megtűrt lehet." Mégis itt írja meg A tanügy rendezése című legjelentősebb pedagógiai tanulmányát, és igazi pedagógussá válik. Néhány év múlva ettől is eltiltották.
Honnan az erő, az erőforrás ezután, hiszen megírja nagy regényét, az Égető Esztert, és az Irgalom regényét. Hatalmas fordításirodalom áll mögötte. Alexej és Lev Tolsztoj, Kleist, Lessing, Garcia Lorca művei. Tegyük hozzá, hogy az ő művei napjainkig 24 nyelven jelennek meg.
A legnehezebb időkben a Kriterion jóvoltából itt, Erdélyben olvastuk műveit. A Kriterion mindent megtett, hogy Németh László ne menjen feledésbe. Már az általános iskolában tananyag volt (részlet a Kocsik szeptemberben c. regényéből), drámáit és regényeit olvasták és elemezték a líceumban.
Németh László köztünk maradt. Még mindig sok olvasni- és gondolkodnivalót ad. Németh Magda könyve pedig megerősíti ezt, fényt derít pályafutása oly gyötrelmes éveire.
Rózsa Mária, Népújság (Marosvásárhely)

Történelmi kiadványok bemutatója
Nagyvárad – Teltház előtt mutatták be Nagyváradon Raffay Ernő magyarországi történész Balkáni birodalom című legújabb könyvét, illetve az Erdélyország történelmi folyóirat legfrissebb számát.
Péntek délután, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete könyv-, naptár- és lapbemutatót tartott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermében. Sokan jöttek el Raffay Ernő legújabb könyvének, illetve a Bihar megyében is egyre népszerűbb Erdélyország című történelmi folyóirat legfrissebb számának bemutatójára. Török Sándor, Bihar megyei EMNT elnök köszöntötte az egybegyűlteket, aki bevezetőként arról szólt, hogy mennyire fontos kimondani a történelmi igazságot, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Hozzátette, hogy az este meghívottjai olyan történészek, akik politikai széljárástól függetlenül ezt az igazságot szolgálják. Szakács Árpád, az Erdélyország lapigazgatója a baloldali és konzervatív történelemszemlélet ellentétes álláspontjairól szólt. Megtudhattuk, hogy januártól az Erdélyország című lap önálló magazinként lesz kapható. Az legújabb szám a Vörös pokol címet viseli és témája a Rákosi-korszak.
Balkáni birodalom
A lapbemutató után Raffay Ernő történész vette át a szót, aki a Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866-1920 című kötetét ismertette. A könyv központi témája, az a folyamat melynek eredményeképpen – céltudatos katonai és diplomáciai eszközöket alkalmazva – létrejön Nagy-Románia . Főleg román, cseh és szerb történetírók előszeretettel állítják azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne volt. A könyvben a történész igyekezett ezt az állítást cáfolni. Az államszövetség több olyan jogot adott a területén élő nemzetiségeknek, melyek napjainkban is ritkaságszámba mennek (például a magyarországi szerb és román ortodox egyházak autonómiával bírtak, vagy a román tannyelvű iskolákban nem volt kötelező egy magyar nyelvű tantárgy sem). Raffay Ernő megítélése szerint a dualizmus idején éppen Románia volt az az ország, mely a “népek börtöne” jelzővel illethető, tekintettel arra, hogy a hozzá került szintén többnemzetiségű Dobrudzsában minden népi iskolát megszüntetett. A jobboldali történész több hasonló példával szemléltette igazát. Az este utolsó felében Nagy József Barna, az EMNT Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a Bihar visszatér 1940 című képes falinaptárat mutatta be, mely igényes kivitelezésben ritka fotókat közöl vitéz nagybányai Horthy Miklós Nagyváradra, illetve a magyar honvédek Bihar megyébe való bevonulásáról. A naptár az Illyés Gyula Református Könyvesboltban és a Libris Anticaban szerezhető be. A felmerülő kérdések sorozata után sokan vásároltak a bemutatott kiadványokból.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Van magyar jövő Hunyad megyében
77 rendezvény, több mint 5000 résztvevő, 40 együttműködő intézmény és szervezet jelenti számokban az egyéves Székelyföld–Szórvány Partnerséget, amelyet a háromszéki és Hunyad megyei magyarok kötöttek 2009 decemberében. Az Összetartozunk együttműködési program kiértékelőjét szombaton tartották Vajdahunyadon a Magyar Házban, ahol emléklapot is átadtak azoknak, akik aktívan részt vettek a program működtetésében.
A kiértékelő konferencián részt vett Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Talabér Márta, Várpalota polgármestere, fideszes országgyűlési képviselő, valamint Szandhofer János, Dabas alpolgármestere. A rendezvény házigazdája Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke volt.
"Több mint ötezren vettek részt közvetlenül a programban egy év alatt. Lehet, hogy Székelyföldön ez nem nagy szám, viszont a 25 ezres Hunyad megyei magyar közösséghez viszonyítva igenis jelentős eredmény, és jelentős mértékben hozzájárul a nemzeti identitás megerősítésében. Mi hiszünk abban, hogy van magyar jövő Dél-Erdélyben" – jelentette ki Winkler Gyula. Ugyancsak a nemzeti identitás megerősítésének fontosságát hangsúlyozta Tamás Sándor, aki a közelgő népszámlálásra hívta fel a figyelmet. Illyés Gyula gondolatát parafrazálva elmondta, magyar az, aki annak ellenére is vállalja magyarságát, hogy naponta hátrányok érik magyarsága miatt, és ez a Hunyad megyei magyarokra hatványozottan érvényes. "Az elmúlt húsz évben jelentősen csökkent a Hunyad megyei magyar közösség lélekszáma, és ez részben a beolvadásnak is köszönhető. Ennek a programnak az is a feladata, hogy a magyar identitástudat megerősödjön, és a most következő népszámláláskor minél többen vállalják magyarságukat" – mondta Tamás Sándor. Ha egyetlen hunyadi magyar ennek a programnak az eredményeképpen vállalja, megőrzi magyarságát, akkor már megérte – egészítette ki Antal Árpád András.
A vajdahunyadi rendezvénnyel párhuzamosan kezdődött a Hátszegi-medencében található Őraljaboldog- falván a református templom kerítésének megépítése. A faanyagot Sepsiszentgyörgy önkormányzata biztosította, a Hunyad megyeiek pedig a munkálatok kivitelezését. A román stílusú, de késő gótikus elemeket is őrző, XIII. századi műemlék templom felújítása kiemelt célkitűzése a Székelyföld–Szórvány Partnerségnek. A szombati konferencián a további tervek között az is megfogalmazódott, hogy a Hunyad megyei magyar épített örökség megőrzésében, felújításában is szerepet kell vállalnia a programnak. Népújság (Marosvásárhely)

Egy „lényeglátó” értelmiségi hosszú mondata a zsarnokságról
Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990 című, a Kriterion Könyvkiadó égisze alatt megjelent kötettel ismerkedhettek meg az érdeklődők szerdán a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen (EMTE) szervezett bemutatón.
A Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, és Filep Tamás Gusztáv, Lőrincz Csaba-díjas kisebbségkutató, művelődéstörténész által összeállított, bevezetővel és jegyzetekkel ellátott naplójegyzetek 2004-ben, Fábián Ernő hagyatékának rendezése során kerültek elő. A szöveg gondozói úgy vélekednek: a hitvestárs előtt is titkolt feljegyzéseket szerzőjük nagy valószínűséggel nem megjelenésre szánta, így a napló egyik meghatározó jellemvonása a mesterkéltségtől mentes őszinteség. A jegyzetekben hiteles belső önarckép, az adott korszakkal kapcsolatos kendőzetlen életérzések, egy miliő közállapotai bontakoznak ki.
A diktatúra mindennapjainak helyzetjelentéseit, az események jelen idejű elemzéseit felsorakoztató feljegyzések forrásértékű dokumentációját képezik egy vidéken élő, társadalmilag elkötelezett értelmiségi szűkebb és tágabb környezetének. – A kötet kapcsán Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse idéződik fel bennem – a naplóban számomra a legmeghatározóbb, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú mondat a hétköznapi zsarnokságról. Lapjain egy vidéki tanárember küzd az értelmiségi lét marcangoló kérdéseivel, eszmefuttatásait a kisebbségben élő romániai magyar közösség problémái határozzák meg – összegezte méltatásában a kötetet szerkesztő H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.
A társadalomtörténészek, filozófusok idézeteivel, hivatkozásokkal gazdagon tűzdelt jegyzetek nem csekély kihívást jelentettek a szöveggondozóknak, akik a naplóíró személyére, közvetlen környezetének jellemzőire irányuló feltáró, ellenőrző jellegű kutatásokat is végeztek. – A szöveg fontos szintjét képezi a kommunizmus Romániában megvalósult változatának bírálata. Fábián logikusnak tarja a kisebbség esetében érvényesülő önrendelkezést, kulcsmotívumként szerepel nála a vidéki értelmiség környezetbefolyásoló, úgymond népnevelő szerepe – magyarázta Filep Tamás Gusztáv.
– Az 1989 előtt szocializálódott generációk sorstársuk antropológiai szintű elemzéseivel szembesülve kívülről tekinthetnek szorongásaikra, a rendszerváltás után születettek viszont megismerhetik az előző nemzedék korlátozottságainak okait. A közéleti személyiségek a maguk során az értelmiségi réteg szerepvállalásának alakulását követhetik nyomon a kötetben – fejtette ki a kötetet olvasásra ajánló Bárdi Nándor.
Fábián Ernő szerepköreit illetően a történész elmondta: közösségében ő volt a tanár bácsi, a tanártárs, a kolozsvári kapcsolatokkal rendelkező tudós, a sokszor felemás zoknikat öltő értelmiségi, aki az 1970-es évek közepétől ideológiai változások folyamatában érlelődve megteremti a kisebbségi közösség önálló politikai identitásának koncepcióját. Kimondta, hogy a kisebbségi kérdést nem nyelvi, avagy kulturális, hanem társadalomtörténeti problémaként kell megközelíteni.
Bárdi Nándor kifejtette: Fábián Ernő életpályáját három fontos töréspont határozta meg: 1971-ben indoklás nélkül leváltották a kovásznai középiskolában betöltött iskolaigazgatói tisztségéből. Ezt követően rendszeresen publikálta társadalomtudományi munkáit, 1984-ben viszont közlési tiltólistára került. Az évtized elején még viszonylag szórványos bejegyzéseit 1986–1990 között már a folyamatosság jellemzi, 1985–1986-ban az ellenzéki Limes-körben is tevékenykedik. A rendszerváltást követően néhány évig még részt vett a helyi közéletben, majd 1995 őszén kapott agyvérzése megfékezte alkotó munkáját.
A rendezvény meghívottja volt Németh Zsolt magyar parlamenti államtitkár is, aki a kötet ajánlását írta. A politikus elmondta: a Kárpát-medence rendszerváltás utáni, nemzetpolitikai dimenzió mentén formálódó nemzedéke egyedi ideológusként, példaképként tekintett Fábián Ernőre, aki eredményorientáltságában is megragadható politikai gondolkodó volt. Bizalmas beszélgetőtársként szereplő, értelmét és lelki vívódásait leképező naplója kulcsként szolgál sajátos személyiségének megfejtéséhez – vélekedett. A Bárdi Nándor méltatásában említett, „túlfeszült lényeglátó” bibói kategóriáját Németh Zsolt „lényeglátó realistára” módosította értékelésében: – Fábián Ernő ezen képességei továbbra is példamutatóak a Kárpát-medencében – hangsúlyozta. ZAY ÉVA, Szabadság (Kolozsvár)

Levél Budapestről
Teleki Pál emlékezete
Vedd példának őt. Hogyha vért / szomjaznak fenn az istenek: / a népedé helyett / nyujtsd némán nékik fel a magadét. // Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz / bitorolta még a Fiu helyét, / itta a bort és zabálta a húst. / Midőn tivornya-hely volt még az ég. // Barbár idő. De ilyenkor terem / Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. / Barbár idők. De hősök s áldozók / ilyenkor győzhetnek a végzeten. // Ilyen volt ő is, aki most kimult. / Nem összeroppant, de fölmagasult. // Rom, rom és rom. S úgy érleli magát / rommá a ház, a város, a világ,/ ahogy gyümölccsé érik a virág. // Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? / Elég a vér, hogy megkösse falad? / Szorong a sziv; bár hajnalod hasad! // Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! / Az beszél ma, ki semmit se felel. / És nemzetét ma az emeli fel, / ki hangtalan lerogy. // Fölfelé futva példát igy mutat, / ki jobbra-balra nem lel már utat. (1941. április 4.) * Illyés Gyula: Áldozat
2001. április 3-án a Teleki Pál Emlékbizottság, amelynek fővédnöke Göncz Árpád és Mádl Ferenc, ügyvezető elnöke Csicsery Rónay István, az 1945 után meghurcolt, majd emigrációba kényszerített egykori kisgazda politikus, egyebek közt Szabad György személyes, illetve Áder János képviselő jelenlétében ünnepélyesen lerakta az egykori miniszterelnök készülő szobrának alapkövét a Várban, a turulemlékmű és a Sándor-palota közelében. Jelen voltak a lengyel nagykövetség, a Teleki Pál segítségével megalakított Magyar Cserkészszövetség, a Magyarok Világszövetsége és az EÖtvös József Collegium képviselői. A szobor felállítását megakadályozta a Demszky Gábor-féle városvezetés. Végül a Teleki- szobrot Balatonbogláron állították fel, 2004. április 3-án.
Az Eötvös József Collegium Baráti Köre és a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma a kollégium épületének centenáriumi ünnepségsorozata keretében 2010. október 26-án felavatta Teleki Pál tudós-államférfi, a kollégium kurátora szobrát. (Eötvös József Collegium, Budapest, XI. ker. Ménesi út 11.) Szoboravató beszédet mondott dr. Bertényi Iván történész professzor, a Baráti Kör elnöke és Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Alapítvány Kuratóriuma elnöke. Közreműködött Szvorák Katalin népdalénekes és Szabó András előadóművész, a Baráti Kör tagjai, s részlet hangzott el Teleki Pál miniszterelnöki rádióbeszédéből (1939).
Bertényi Iván beszédében elmondta: amikor meghalt Eötvös Loránd, az Eötvös József Collegium kurátora 1919-ben, az utóda Teleki Pál miniszterelnök lett, haláláig ő volt a kurátor. Az Eötvös József Collegium igazgatójának, Bartoniek Gézának sok munkája volt. Teleki Pálnak gondja volt a collegiumra. Amikor Bartoniek Géza megírta neki, hogy a diákoknak nagyon szegény a konyhája, Teleki Pál a birtokán rendezett vadászaton lőtt összes vadat társzekereken elküldte a nélkülöző diákoknak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök főcserkész is volt. Az Eötvös Collegiumban kommunista röplapozás történt. Kiderült, hogy a tettesek képviselők, vezetők gyermekei voltak. Teleki Pál közbelépett, nem engedte, hogy eljárás induljon a fiatalok ellen.
Teleki az öngyilkossága előtti napon meggyónt. Mélyen hívő katolikus volt, tudta, hogy az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűn. Teleki az üdvösségét feláldozta nemzetéért.
Lezsák Sándor beszéde megrendítően szép volt: "Merjünk megszólalni, merjük megfontolt és hiteles szavainkat, gondolatainkat, a kétharmados történelmi felhatalmazást tettekre váltani! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Ne engedjünk az ármánykodó kísértésnek, álljunk ellen a gonoszoknak, hazaárulóknak, a hazugságnak, a politikai bűnözők tudatos rágalmazásának, szégyenteljes akadémiai dolgozatokat védelmező hamisítóknak! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Legyen bátorságunk példázattá emelni rendíthetetlen keresztény hitét, nemzeti elkötelezettségét, erkölcsét. Legyen erőnk és bátorságunk, hogy a nemzet önismeretében méltó helyre emelkedjen gróf Teleki Pál, a miniszterelnök, az akadémikus, a nemzetnevelő főcserkész.
Több évtizednyi történelemhamisítást és rágalmazást követően merjünk a nemzet nagyjairól beszélni, merjük őket példának és iránytűnek tekinteni, és ne csak a tudatunkban, de a városok és falvak közterein is merjünk számukra emlékművet emelni!
Legyen bátorságunk szólni és cselekedni a történelmi hazáért, a mártírok véréből születő jövendőről, merjünk beszélni Isten szolgájáról, Mindszenty bíborosról, mint nemzeti – és nem csupán katolikus – példaképről! Merjünk beszélni gróf Teleki Pál munkásságáról, életútjáról, aki nemzedékével együtt a Lenin-fiúk által megkínzott, Trianonban megcsonkított ország megmaradása érdekében rendkívüli erőfeszítésre volt képes! Merjük idézni Prohászka Ottokár püspök intelmeit, szociális tanításait! Legyen bátorságunk újra és újra a nemzeti jövendő szolgálatába állítani a két világháború közötti népi írók gondolatait!
Merjünk emlékezni és beszélni, mert vakmerő – a nemzetre nézve káros következményekkel járó – gyávaság lesz, ha elszalasztanánk a korszakváltó történelmi esélyünket!
Igen, végzetes és vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem leszünk képesek az országleltárral párhuzamosan hiteles történelmi leltárt is készíteni, ha nem leszünk képesek a fiatal kutatóknak, történészeknek lehetőséget biztosítani az elmúlt évszázad történéseinek tudományos elemzésére, feltárására. Vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem mondjuk, nem képviseljük azt, ami közjó, ami nemzeti érték és minőség.
Igazunk és lehetőségünk tudatában merjünk szobrot állítani Tóth Ilonkának, Wass Albertnek, és még mennyi történelmi adósságunk van! Merjünk Budapesten, köztéren szobrot állítani gróf Teleki Pálnak! Merjünk előtte egyenes derékkal megállni és lengyel barátainkkal együtt főhajtással megköszönni, hogy a barna és a vörös ordas eszmék világot hipnotizáló erőterében tízezrek életét mentette meg, és millióknak ad a jövőben is keresztény és magyar példázatot.
Az iskola és a közélet megújhodásával, a nemzeti reneszánsz reményével merjünk magyarok és európaiak lenni gróf Teleki Pál életének, sorsának példázatával is, akiről Illyés Gyula 1941-ben a ma is érvényes versmondatában így írt: ‘Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat.’"
Szabó András elszavalta Illyés Gyula Áldozat és Vas István Teleki Pál emlékezete című versét. Vas István 1956-ban írta ezt a verset, de 1990-ig nem jelenhetett meg. Végül felavatták a szobrot, Rieger Tibor szobrászművész alkotását. A fővárosból 2004-ben törvénysértően kitiltott, a befogadó Balatonbogláron fölállított szobor Rieger Tibor szobrászművész alkotása, a Balatonbogláron fölállított szobor kicsinyített mását avatták fel az Eötvös Collegiumban. Megjelent a 85 éves Török Bálint közíró is. Török Bálint kitűnő cikkeire, tanulmányaira a rendszerváltozás után figyeltem fel.
Az ünnepség után megnyílt az Eötvös József Collegiumban az Agyagfalvától Zsombolyáig – Magyar nyelvű hírlapok, folyóiratok és könyvek Romániában 1918-1945 között című kiállítás, melyet Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat szerkesztője nyitott meg. Régóta szerettem volna beszélgetni Szabó Zsolttal, most mód nyílt rá. Nagy késéssel olvasható a Művelődés az interneten, mondtam neki, pedig értékes folyóirat. Nem kaptak rá pénzt, mondta. Kérdeztem, továbbra is gyűjti-e a kolozsvári Egyetemi Könyvtár az erdélyi, legalább a kolozsvári magyar lapokat? Megtudtam, hogy ott is van kötelespéldány-rendelet, de a legtöbb kiadó nem tesz ennek eleget, így nagyon sok újság példányai hiányosak a könyvtárban. Szomorúan hallottam tőle azt is, hogy a legkeményebb ötvenes években a megijedt magyar írók, újságírók bementek a könyvtárba és zsilettel kivágták régi, a magyarság értékei mellett kiálló cikkeiket, annyira féltek a megtorlástól.
Szabó András kitűnő verseket szavalt. Nagyon szép volt Vas István Teleki Pál emlékezete című verse, melyet a "Szobor vagyok, de fáj minden tagom!" Fehér könyv a Teleki szoborról (Occidental Press, Budapest, 2002) című könyvben talált. Ez a könyv dokumentumokat tartalmaz arról, hogyan akartak Budapesten szobrot állítani Teleki Pálnak.
Udvardy Frigyes, Népújság (Marosvásárhely)

Tizenöt éves az erdélyi magyar Történelmi Magazin
Az a nép, mely nem ismeri történelmét és kultúráját, olyan, mint a gyökér nélküli fa. Magyarságunk ismerete és megbecsülése, magyar kultúránk szeretete, anyanyelvünk, vallásunk tisztelete nélkül megszűnik a magyar nemzet, s bekövetkezhetnek a 210 éve született Vörösmarty Mihály szózatának sorai: ,,S a sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny ül."
A magyar szellemiség, a helyes magyarságtudat hozzásegít itt, Erdélyben ahhoz, hogy kiharcoljuk mindazokat a jogokat, amelyek megilletnek mint őshonos, több mint ezer éven át itt élő népcsoportot, az autonómiát is. Ezek jutottak eszembe, midőn kezembe vettem a tizenöt éve megjelent Történelmi Magazin legújabb számát, és elismerésemet fejeztem ki a főszerkesztő, kiadó, mindenes Kádár Gyulának, akinek agyában megszületett egy nagyszerű kezdeményezés: megismertetni minél több emberrel, ,,kik vagyunk, és mik voltunk?!" Mindezekre bizony nagy szüksége van magyar népünknek. Ahhoz, hogy elég nagy tömegnek hiányos az ismerete ezen a téren, már a politikai rendszerek hozzájárultak. Rákosi, Kádár, Gyurcsány, Ceauşescu idejében a tanárok, tanítók nem merték az iskolákban az igazi történelmet tanítani, otthon a családban legtöbb szülő nem merte — vagy nem tudta — gyermekének a valóságot elmondani. Illyés Gyula is negatív választ kapott a Magyarországon feltett kérdésére: ,,Milyen nyelven beszélnek a székelyek?" A magyarországi tévéversenyeken meg tudják válaszolni, hogy melyik angol humorista született Lenin halála napján, de tátognak, amikor milliókat érő kérdésekre nem tudják, ki volt Mikes Kelemen, Gábor Áron, és hol született Dózsa György. A Történelmi Magazin szerkesztője ma is kemény harcot vív az itt élő románokkal, akik azt állítják például, hogy Horthy idejében Észak-Erdélyben az iskolákban eltörölték a román nyelv tanítását. Pedig ez hazugság, mert 1940—1944 között minden magyar iskolában kötelező volt a románnyelv-óra, nem beszélve arról, hogy 1943-ban a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumban is román nyelv és irodalomból érettségiztek (a magyar, latin és német mellett). A Történelmi Magazin tizenöt év alatt bebizonyította, hogy a helyes magyarságtudat megismerése, erősítése mindannyiunk feladata és felelőssége. A magyar történelem mellett egyháztörténeti, kevésbé ismert kérdésekkel, nemzetiség-politikai témákkal, építészeti örökségünk emlékeivel, távoli népek kultúrájával, a tudományos jellegű írásoktól az anekdotáig, a humortól a viselkedési szabályokig sok mindennel megismertetett. Midőn megköszönjük a főszerkesztőnek áldásos munkáját, kívánjuk: az eljövendő években az olvasók és előfizetők soraiba lépjen az iskolák, községi, városi könyvtárak, polgármesteri hivatalok, plébániák és parókiák mellett minél több magyar ember.
Dr. Szőts Dániel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Himnuszunk, nemzeti imádságunk
A magyar kultúra napja – 2011
Ünneplő és éneklő közösség!
Annak emlékére ünnepeljük 1989 óta minden esztendőben január 22-én a Magyar Kultúra Napját, hogy Kölcsey Ferencz 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus megírását.
A kultúra szó latin eredetű. A négy igei alakot a szótárak így hozzák: coleo-colere-colui-cultum. Jelentése: művelni. Eredetileg a föld megművelésére vonatkozó fogalom volt. Az agrikultúra kifejezés földművelést jelent. Mai értelemben azonban ennél sokkal többet jelent a szó: szellemi javakban való gyarapodást, az emberi szellem pallérozását, lélek-művelést, műveltséget, legfelsőbb szinten pedig (figyelem!) kultuszt, vagyis istentiszteletet, istendicsőítést-istenimádást. Valójában a tárgyak használatától kezdve, az életmód, az önkifejezés különböző módjain át a világlátásig minden a kultúra körébe tartozik. Az 1965-ben véget ért II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (öröm és remény) című dokumentumában, e tekintetben így fogalmaz: „...a kultúrának a személy tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia. Éppen ezért
úgy kell kiművelni a szellemet,
hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére” (59).
Zárójelben egy kis szemléltető adalék: holnap (hétfőn) emlékezünk a katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székházában Bajor Andor halálának 20. évfordulójára. Ő mesélte hajdanában nekem, hogy amikor egyik külföldi útja során a szentpétervári Ermitázsban megállt, majd leülve hosszasabban elidőzött Rembrandtnak a tékozló fiú visszatérését ábrázoló világhírű festménye előtt, egyszer csak nagyon elérzékenyült, könnyezni, majd valósággal zokogni kezdett, mert a művészi látvány hatására saját addigi eltékozoltnak vélt élete pergett le filmszerűen pillanatok alatt lelki szeme előtt. Vajon miért történhetett ez meg vele? Azért, és most ismét a II. vatikáni zsinat említett dokumentumából idézek, mert: „Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez”(62). A festészeten túl persze gondolnunk kell itt a szobrászatra, az építészetre, a színházművészetre, zenére és nem utolsósorban az irodalomra, illetve az e területeken született kimagasló művészi alkotásokra.
Nem kétséges, hogy összmagyar kultúránknak, amelynek a határai tudvalevőleg nem azonosak Magyarország jelenlegi határaival, az egyik legtöbbre becsült szellemi terméke és felbecsülhetetlen értékű kincse sok más művészi érték mellett, a Kölcsey által írt Hymnus, amelynek
„a nemzet imádságaként”
számontartott szövegére húsz évvel később, Erkel Ferenc komponált zenét. A himnusz hallatán az „átkosban”, ha ritkán megfordulhattunk a budavári Mátyás-templomban, bizony mi is elsírtuk magunkat. A budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött eredeti Kölcsey-kéziraton, amelyet sokan láthattak a napokban, mindössze néhány apró javítás látható, amiből szinte teljes bizonyossággal megállapítható, hogy valóságos zuhatagként ömlött szerzője tollából az ihletett szöveg, az összesen 64 verssor. És itt engedjenek meg ismét egy apróságnak tűnő, de a szöveg-pontosság szempontjából nem mellékes megjegyzést: ragaszkodjunk szigorúan szó és betű szerint a himnusz szövegéhez, s ezért nem a „hozz reá vigesztendőt”, hanem „hozz rá vigesztendőt” mondjunk, írjunk és énekeljünk – mindig. Az eredeti szöveg ugyanis így íródott. Ezt megköveteli mindannyiunktól a művészi-irodalmi alkotás iránti tisztesség és a szöveghűség.
A joggal fennköltnek minősíthető himnusz-szöveg, tartalmát és üzenetét tekintve, minden más
európai himnusztól lényegesen különbözik.
„Más” – ahogy szombaton Markó Béla az evangélikus templomban mondta. Ezen állítás igazolását egy minapi, világhálón érkezett elektronikus levélből veszem, amely ilyen jellegű összehasonlítás céljából a sok himnusz közül hármat sorol fel:
1. A német himnusz. Szövege így kezdődik: Deutschland, Deutschland über alles in der Welt – Németország, Németország a világban mindenek felett! A 2. világháború befejezése után a győztes európai hatalmak tiltakozása következtében ezt így már nem éneklik, hanem a 3. szakaszt, Haydn zenéjére.
2. A széthullott Szovjetunió himnusza. Ez a himnusz a hatalmas birodalomban soha nem létezett emberi szabadságot, s az emberiség levitézlett alakjait, Lenint és Sztálint éltette több évtizeden keresztül, s ezért menthetetlenül gyökeres változtatásra szorult. A mostani orosz himnusz mindössze 11 éves.
3. A Marseillaiseként közismert francia himnusz. Ez, mint köztudott, vérben álló harcról és fegyverbehívásról, tehát csatáról, illetve háborúról szól.
A felsoroltakkal vagy a fel nem sorolt többivel szemben a magyar himnusz senki emberfiát nem magasztal és nem is éltet: sem királyt, sem császárt, sem köztársasági elnököt, és nem is uszít senki ellen, hanem a legbuzgóbban fohászkodik a sorsunkat kezében tartó mindenható és gondviselő Istenhez, áldást kérve tőle – mind jósors, mind balsors idejére.
Közbevetésként hadd mondjam el itt megint, egy 20 évvel ezelőtti anekdotikus élményemet. Amikor nem sokkal az 1989-es romániai változások után durva támadás érte az erdélyi katolikus egyház vezetését a politikai hatalom részéről, a himnusz eléneklése miatt a gyulafehárvári székesegyházban, 1990-ben, az akkori főpásztor, néhai Bálint Lajos érsek, engem küldött le Bukarestbe, a Román Televízió székházába, hogy az akkori hétfői adásban a himnusz szövegét szószerinti román fordításban tolmácsoljam, és vele kapcsolatosan az imént említett tényeket a román nézőknek és hallgatóknak az ország nyilvánossága előtt elmondjam. És mellette persze azt is, hogy a románok részéről teljesen indokolatlanul kifogásolt himnusz-szöveg, az évszázadokon át sokszor szorongatott helyzetbe került, néha már-már a kétségbeesés szélére sodródott magyar népnek a lélek legmélyéről fakadó imádsága, s nem egyéb. Tehát fohász: Isten, áldd meg a magyart! Húsz év távolából egyfajta büszkeséggel emlékezem vissza erre a televíziós szereplésemre, mint felelősségteljes egyházi küldetésre.
Mint köztudott, a mi himnuszunk annyira kiállta a zord idők politikai és ideológiai változásait, más népek himnuszaival szemben, hogy máig sem kellett azon egy jottányit is változtatni. Pedig a kommunista Rákosi Mátyás például, az 50-es évek elején Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát is fölkérte egy teljesen új szövegnek és egy teljesen új dallamnak a megírására-megkomponálására, ekképpen érvelvén a maga „igaza” mellett: az már még sem lehet, hogy a „dolgozó nép” himnusza, vagy bármely ünnepség, himnusz címen éppen az Isten nevével kezdődjék. Ám, Kodály és Illyés, nem voltak hajlandók a „megtisztelő” feladat vállalására. Nos, Testvérek, ilyenek voltak (tehát kiváló jellemek!) ők, és a mi többi nagyjaink is – a múltban.
És most, a kifejezetten magyar kultúra idei napja alkalmából, közülük csupán két személyt név szerint is ki kell emelnem, akiknek az emlékére idén mind az anyaországban, mind a határokon kívül – így hát nálunk Erdélyben is – évfordulós megemlékezéseket szerveznek.
Az egyik személyiség a „haza bölcse”, a nem pusztán egyéni érdekeket hajszoló politikus, hanem valóságos államférfi, a 135 éve meghalt Deák Ferenc, a passzív ellenállás politikájának volt a zászlóvivője, az 1867-es kiegyezés eszmei megteremtője. Az erdélyi katolikusok Vasárnap című hetilapjának mai számában egy kortárstörténész erről az időről így ír: „Deák Ferenc és Ferenc József császár műve gyakorlatilag a nemzeti szuverenitást sokkal inkább biztosítá mint 1526 óta bármely törvényünk. Az új eszményt most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése”. A vérzivataros 1848–49-es szabadságharc leverése után szinte csak egyedül volt tisztában azzal, hogy nemsokára eljön a nemzetállamok kora, és Magyarországnak emiatt rendkívül ellenséges környezetben kell majd politizálnia.
Különben az alaposan meggondolkoztató bölcs szentencia is, amit sokan ismernek, tőle származik, idézem: „amit hatalom ront meg, ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önkényt odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet”. Mint rendkívül tömör „üzenet”, ma is időszerű és érvényes!
A másik nagy magyar személyiség, akit ugyancsak név szerint említek itt és most meg, a 200 éve született világhírű muzsikus és zeneszerző, Liszt Ferenc. Isten kegyelméből az utóbbi esztendők folyamán szerencsém volt kétszer is megfordulni bayreuthi sírjánál, ahol a mauzóleum falán a német mellett, ez az érzelmeket pozitívan sokkoló magyar felirat olvasható: „Hírhedt zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon”.Bár sokan kétségbevonták és kétségbevonják ma is az ő magyarságát, ízig-vérig magyar volt és annak is vallotta magát! Egyik levelében szó szerint ezt írja: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért, a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni”.
E gyönyörű vallomás kapcsán tegyük fel önmagunknak a lelkiismeretet vizsgáztató és mindenkitől választ is váró kérdést: ki a magyar? Illyés Gyulával adom meg a választ:az, aki vállalja! És ő, a zene világhírű Mestere, Liszt Ferenc, vállalta!
Befejezésül és tanulságul is, saját magyarságunkat illetően, fogalmazzunk meg egészen gyakorlati következtetéseket: a vérbeli származás a magyar mivolthoz egymagában nem elég, melléje tettek is kellenek. A puszta szó sem elég, bárhol és bármilyen fennkölten is hangozzék. Ugyanis: nem magyarkodni, hanem ahogy a „legnagyobb magyar”, Széchenyi fogalmaz:
„magyarosodni” kell!
Tehát: minél több nyelv- irodalom- és történelemismeretre szert tenni, a történelem leadta kemény leckékből előítélet mentesen tanulni, népi hagyományainkat és művészi értékeinket, varrottasainkat, táncainkat és dalainkat az itt fellépő kórusokhoz hasonlóan megbecsülni, továbbadni, a mai élet adta lehetőségekkel élni, tervszerűen és szorgosan építkezni! Mert nem elég például folyton-folyvást autonómiáról beszélni, azért legalább a magunk helyén és a magunk eszközeivel tenni is kell.
Sajnos, két évtizeddel a 89-es változások után még mindig azon csodálkozunk és sopánkodunk is sokszor, hogy sem az egyén, sem a közösség nem találja a maga boldogulásának az útját. Ez, higgyék el uraim és hölgyeim, sok egyéb mellett talán azért is van, mert egymásközti kapcsolatainkban elfelejtettük gyakorolni a Jézus által meghirdetett és megkívánt egyenes beszédet. Mit mondott Ő? Beszédetek legyen igen, igen vagy nem, nem, – ami ezen felül van, az az ördögtől van. Nos, mi beszélünk ugyan, néha túlságosan is sokat, de beszédünkben legtöbbször nem azt közöljük partnereinkkel-vitafeleinkkel, amit érzünk vagy amit gondolunk, hanem jól bevált formuláink segítségével, önös érdekeink erőszakos érvényesítése céljából mellébeszélünk, a felelősöket mindig másokban keressük, s ezért a gyógyító önvizsgálatra és a tényleges újjászületésre képtelenek vagyunk.
S mi a végeredmény? A tespedtség, a fojtó közöny, a nagyfokú elbizonytalanodás, a szellemi-lelki bénaság és tanácstalanság egyfelől – hazugság, önzés, demagógia, képmutatás, érzéketlenség másfelől. Egyszer már tudomásul kell vennünk, hogy pusztán a szavak szintjén nem lehet megúszni az életet, a magyar életet sem, meg kell teremtenünk és meg is kell élnünk mind egyénileg, mind közösségileg saját életünket, saját történelmünket. Csak akkor lehetünk lélekben valamelyest elégedettek és nyugodtak, ha a magunk területén megtettük a tőlünk telhetőt. Nos, innen már akkor csak egy lépés a kultúra legfelső foka, a kultusz, az istendicséret és istenimádás, amelynek keretében a „segíts magadon és az Isten is megsegít” népi bölcsesség szem előtt tartásával imára kulcsolhatjuk kezünket, s eget ostromlóan őszintén fohászkodhatunk, mégpedig a himnusz záró szavaival: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának. Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt. Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt”!
Isten, áldd meg a magyart!
JAKAB GÁBOR
Elhangzotta törökvágási református templomban, 2011. január 23-án. Szabadság (Kolozsvár)

Sirató ének Komáromy Józsefért
A kolozsvári Házsongárdi temetőben 2011. január 31-én utolsó útjára kísérték Komáromy József nyugdíjas matematikatanárt, a dr. Dobai István nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum” harmadrendű vádlottját.
A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1957. november 5-én kelt, 1795. számú ítéletével hazaárulás bűncselekményéért és az RNK belső és külső biztonsága elleni szervezkedés vétségéért a 199/1950. számú törvényrendelet 1. szakasza a) és c) betűje előírásai alapján , a Btk. 2009. szakasza 2. pontja a) bekezdése, valamint a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján a jogi minősítés megváltoztatásával, és a Btk. 325. szakasza c) betűje előírásai alapján a tiltott kiadványok terjesztésének vétségéért egyhangú szavazattal – enyhítő körülmények figyelembevételével – 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Ugyanaz a bíróság enyhítő körülmények figyelembevétele nélkül még nyolc év börtönbüntetésre ítélte, a társadalmi rend elleni szervezkedés vétségéért. Ezenfelül a tiltott kiadványok terjesztéséért még nyolc év börtönbüntetéssel sújtották. Komáromy József összbüntetése tehát 25 év kényszermunka és 16 év szigorított fegyházbüntetés. Valójában életfogytiglani büntetést kapott. Ma is előttem az arca, amikor 1996. szeptember végén A halálmenet megismétlése címmel dokumentumfilmet készítettem az erdélyi ötvenhatosokról, és akkor Komáromy József azt nyilatkozta: „Goiciu börtönparancsnok, amikor a rabszállítóval idehoztak, amolyan captatio benevolantiae-ként (szónoki beszéd elején a hallgatóság megnyerése – szerk.megj.) azzal fogadott: itt fogtok megdögleni, borítékban fogtok hazamenni. Azaz: levélben értesítik majd a családot, hogy meghaltunk.”
Objektív és szubjektív okok miatt nem vehettem részt a temetésén. A megkésett sirató ének az Ő emlékét idézi. Nagyon tiszteltem, hiszen visszaemlékezései a per egész történetére vonatkozóan nagyon pontosak, hitelesek és megbízhatóak voltak. Amikor megmutattam a börtönben készült kihallgatási jegyzőkönyveit, már-már sztoikus nyugalommal jegyezte meg: még a nevemtől is megfosztottak, hiszen következetesen Komáromi-t írtak, a Komáromy helyett.
KOMÁROMY JÓZSEF – így, csupa nagybetűvel! – 1924. december 20-án született. Gimnáziumi tanulmányait Ady Endre híres iskolájában, a zilahi Református Wesselényi Kollégiumban végezte, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen matematikatanári oklevelet szerzett. A Kolozsvári Unitárius Kollégiumban tanított, abban az iskolában, amelyet 1948-ban – a nagy múltú tanintézményeinkhez hasonlóan – a nevétől is megfosztottak, és Komáromy József tanári tevékenysége idején 7. számú középiskolaként szerepelt a tanügyi nyilvántartásban. Már a börtönben raboskodott, amikor az iskola felvette a Brassai Sámuel Líceum nevet.
Kiváló tanár, ember, nemzetét, népét, szülőföldjét rajongásig szerető értelmiségi volt. Meghatározó szerepe volt abban, hogy dr. Dobai István 1956 októberétől 1957. február 8-ig elkészítette, és legépelte az „ENSZ-memorandum” néven ismert dokumentumot. A perben résztvevők célja az volt, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit, az erdélyi kérdés megoldásának egyik alternatívájaként kidolgozott román-magyar lakosságcseretervet eljuttatják az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, és ott a „magyar kérdés” appendixeként ezt az elképzelést is megvitatják. Erre azonban nem került sor, mert dr. Dobai István 1957. március 20-án az „ENSZ-memorandum” egy példányát véleményezésre elvitte Márton Áronhoz, az erdélyi római katolikus egyházmegye püspökéhez, aki 1955 februárjában szabadult a börtönből. Aki egyszer belépett a gyulafehérvári püspöki palotába, annak minden lépését követték. Dr. Dobai Istvánt, amikor a kolozsvári vasútállomáson leszállt a vonatról, letartóztatták. A táskájában megtalálták az „ENSZ-memorandum” egy példányát. Azon éjszaka, 1957. március 21-ről 22-re virradó éjszaka, letartóztatták Komáromy Józsefet, nála megtalálták a hat példányban legépelt emlékirat három példányát. Letartóztatták Kertész Gábor Zilahon gyakornokoskodó ügyvédet, Bereczki Andrást, az RNK akadémiája kolozsvári fiókjának tudományos kutatóját, Gazda Ferenc nyelvészt, ugyancsak akadémiai kutatót, akinél megtalálták az „ENSZ-memorandum” harmadik példányát. Varga László abrudbányai református lelkészt, a per másodrendű vádlottját, 1957. március 27-én, Nagy József egykori ákosi földbirtokost, szamosújvári kényszerlakhelyest, Dobri János teológiai professzort 1957. március 31-én, László Dezső belvárosi református lelkész-esperest pedig 1957. július 25-én tartóztatták le.
Komáromy József önként vállalta, hogy összegyűjti és továbbítja Dobai Istvánhoz a legismertebb kolozsvári magyar értelmiségiek véleményét az erdélyi kérdés megoldásáról. A kihallgatási jegyzőkönyvekben is beismerte: az „ENSZ-memorandum” egy-egy példányát ő vitte el Gazda Ferenchez, Szabédi Lászlóhoz, Nagy Géza nyugdíjas tanárhoz, valamint brassais kollégájához, Demény Dezsőhöz. Dobai István személyesen adta át a következő példányt Jordáky Lajos történésznek, aki a házkutatás és letartóztatása előtt darabokra tépte és lehúzta a WC-ben.
Komáromy József börtönbeli vallomása fontos adalék a Szabédi László öngyilkosságához vezető golgotajárás felderítésében. Szabédi a rá jellemző rendkívüli alapossággal olvasta el a 15 oldalas emlékiratot, és annak fontosabb megállapításaival egyetértett. Továbbgondolva az alapeszmét, Szabédi az erdélyi kérdés megoldását a közép-európai államok föderalizálásában látta. Bár nincs rá levéltári bizonyíték, de sejthetően a párthűségében szilárd Szabédi Lászlót 1957. március 21-től 1959. április 18-ig azzal zsarolták, hogy ismerte Dobai István „ENSZ-memorandum”-át, de nem jelentette a Szekuritáténak. Ezt bizonyítja az 1959 áprilisában közvetlenül az öngyilkossága előtt megírt, Vaida Vasile tartományi első titkárnak írt búcsúlevele: „Mint tudják, 1957 elején azzal a kéréssel jelentkezett nálam Komáromy, hogy olvassam el egy emlékirat szövegét, melyet Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárshoz, N. Sz. Hruscsov és Kádár János kezeihez akartak eljuttatni. Megismerkedve az ellenséges és ugyanakkor gyermekded szöveggel, azt mondtam Komáromynak, hogy határozottan elítélem a kísérletet. Erről az eseményről nem jelentettem sem a pártnak, sem az illetékes államhatóságnak.”
1956 augusztusában a kolozsvári unitárius gimnázium és a román tannyelvű, mai Coşbuc Líceum diákjai közös magyarországi kiránduláson vettek részt. A diákok eljutottak Budapestre, Aggtelekre, Miskolcra, Esztergomba, Badacsonyba és a Balatonra.
Az 1957. március 25-i kihallgatáson beismerte: „1956. augusztus 16-án a csoporttal vonaton utaztunk Badacsonytomaj település felé. Balatonakarattya állomáson megszakítottam az utazást, elmaradtam a kiránduló csoporttól, azzal a céllal, hogy az illető településen felkeressem Kodolányi János írót. Csak a feleségét találtam meg, aki elmondta, hogy az író Budapesten, a lányánál van. Megmondta a címét, 1956. augusztus 21-én délelőtt, egy telefonbeszélgetés után felkerestem Kodolányi János írót. Negyven-ötven percet beszélgettünk, négyszemközt, többek között irodalmi és kulturális jellegű dolgokról. Megkérdeztem Kodolányi Jánost: mi a véleménye az erdélyi nemzetiségek átcsoportosításáról, Erdély Magyarország és Románia közötti felosztásáról? Elmondtam neki: ez a kérdés foglalkoztatja a kolozsvári értelmiségi baráti körünket, és ebben a baráti körben tárgyaltunk arról, hogy a nemzetiségek átcsoportosításával, Erdély felosztásával lehetőség van a nemzeti kérdés megoldására.
Kikértem Kodolányi János író véleményét, és megkérdeztem: hogyan látják a magyarországi értelmiségiek az erdélyi magyar nemzetiség sorsát? Kodolányi János író azt felelte nekem: az MNK-beli értelmiségiek körében az erdélyi kérdés egyelőre nem vetődik fel, és ez nagyon nehéz kérdés.” (Ugye, mennyire mai és ismerős ez a vélemény!)
Komáromy József letartóztatásakor, a házkutatás során az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején, Budapesten megjelent forradalmi verseket, prózai írásokat találtak: Tamási Lajos Keserves fáklya, Piros a vér a pesti utcán, Örkény István Fohász Budapestért, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról. A vallatás során kiderült: a verseket, írásokat Dobri János teológiai tanártól kapta, s Komáromy József barátai körében terjesztette ezeket a tiltott kiadványokat. Dobri János Varga László abrudbányai református lelkésztől vette át, aki 1956. október 23-a és november 3-a között Budapesten részt vett a Kossuth téri tüntetésen, szemtanúja volt a rádió ostromának, jelen volt a polgári pártok újraalakulásánál, lelkészként felkereste a kórházakat, hogy a sebesülteket vigasztalja.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Szabadkőművesség Magyarországon
Nagyvárad – Dr. Raffay Ernő történész csütörtök délután Nagyváradon is bemutatta Szabadkőművesek Trianon előtt című legújabb kötetét, mely a magyarországi szabadkőművesség történetét ismerteti 1867–1918 között.
Csütörtök délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermében mutatta be legújabb kötetét Dr. Raffay Ernő történész. Bár ugyanebben az időpontban több eseményt is szerveztek Nagyváradon, a könyvbemutató iránt igen nagy érdeklődés mutatkozott. Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Szakács Árpád, a Nagy Magyarország lap igazgatója mutatta be a történelmi folyóirat legfrissebb számait. Időközben a hallgatóság kérésére egy hangosító berendezést is beszereltek, így a történész szavait a hátsó sorokban is hallhatták az érdeklődők. A Szabadkőművesek Trianon előtt című könyv fő gondolatmenetét maga a szerző mutatta be. Megtudhattuk, hogy főleg levéltári forrásokat használt fel a kötet megírásakor. Magyarország az egyetlen olyan ország a világon, ahol hozzáférhetőek a titkos társaságokként működő szabadkőműves páholyok jegyzőkönyvei. Ezeket a Budai Várban található Magyar Országos Levéltárban lehet elolvasni. Jelenleg egyébként 3 millióra tehető a szabadkőművesek száma. A Trianon előtti időszakban a történelmi Magyarország területén működő páholyok tagjai többségében szellemi szabadfoglalkozású értelmiségiek voltak, ugyanakkor számottevő volt a protestáns egyházak lelkészeinek aránya is.
Titkos társaságok
Az első páholy 1749-ben alakult Brassóban, melyet továbbiak követnek Kassán, Pest-Budán, Zágrábban, Eszéken. Ezek két rítus szerint működtek: a Szent János és a skót rítus alapján. Később (1886-ban) engedélyezték az egységes szerkezeti működést, így megalakul a Magyar Szimbolikus Nagypáholy. A magyar szabadkőművesek alaptörvényei közt találjuk, hogy a titkos társaság tagjai nem foglalkozhatnak politikai kérdésekkel, ehhez képest a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Demokratia Páholy, majd a Martinovics Páholy küldetésként vallotta az akkori Magyarország politikai átalakítását. A páholyok eszmegyártó és humanitárius szerepet vállaltak, támogatták a leányanyákat, a háborúból hazatérő sérült katonákat, a szegény tanítókat, stb. Egyes városokban, mint például Pozsonyban egyszerre 14-15 páholy is működött. A századforduló után működtek olyan társaságok is, melyek célja volt a progresszív eszmék bevitele a társadalomba. Azt hirdették, hogy a keresztény egyházat vissza kell szorítani, meg kell szüntetni a vallás lelkek fölötti hatalmát, meg kell szüntetni a hittanoktatást és helyette általános emberi erkölcstant kell tanítani a gyerekeknek. A közhiedelemmel szemben nem az ország feldarabolása volt a céljuk, hanem a központi irányítása, summázott Raffay Ernő. Elhangzott az is, hogy Ady Endre is páholytag volt. Egyebek mellett erre utal az is, hogy a Csinszkával kötött házasságkötési szertartáson a résztvevők közül egyedül a feleség volt az akinek nem volt köze a szabadkőművességhez. 
A közönség tagjai a könyvbemutató után feltehették kérdéseiket az előadónak. Számos érdekes kérdés hangzott el, melyekre a történész készségesen válaszolt. A bemutatott kötetet és az Erdélyország számait az Illyés Gyula Református Könyvesboltban és a Garasos híd melletti Libris Antica-ban is megvásárolhatják az érdeklődők.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Történeti és szociológiai nézőpontból
Kolozsvári Korunk Akadémia keretében Gyarmati György történész, a Magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója rendkívül érdekes előadást tartott „Kádár- korszak nosztalgiája- történeti és szociológiai nézőpontból” címmel.
Kovács-Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő helyettese, az est házigazdája, felvezető beszédében kiemelte: A közvélemény és a közbeszéd ambivalensen vélekedik Magyarország 1956-1989 közötti időszakáról. Az ország a kemény diktatúrából a puha diktatúrába ment át. Ezáltal viszonylag élhető rendszert teremtett. Ezt a korszakot egyesek különböző elnevezéssel jelölték. Voltak, akik „gulyás kommunizmusnak” nevezték. A lakosság egy része ellenben erős nosztalgiát érez a korszak iránt. Felveti a kérdést, milyen volt ez a rendszer? Mi indokolja a nosztalgikus érzés létét.
Ezekre a kérdésekre, a kor megismerésének alaposabb áttekintésére adott választ Gyarmati György.
Kutatási területe Magyarország politikai és társadalom története a második világháború után. Tanulmányozza a Rákosi és Kádár-korszakot.
Gyarmati György szerint egy korszak utólagos recepciójáról van szó. Olyan korszak sajátos emlékezetéről van szó, melyet Romániában Ceauşescu korszaknak, neveznek. Természetesen a Kádár- korszak megélése más, mint a Ceauşescu korszak. Habár mindkettő kommunista jellegű, de alapvető különbségek vannak a korszakok között.
Nemzetközi felmérésre hivatkozik, melyben, azt vizsgálták, 2009-ben a volt szocialista országok lakói véleménye szerint jobban, ugyanúgy vagy rosszabbul éltek, mint a kommunizmus alatt. 2009-ben megjelent PGAP jelentése, mely a rendszerváltásról alkotott volt szocialista országok lakóinak véleményét méri. Ebben a jelentésben, táblázatba foglalva, jelennek meg a vélemények. Magyarország lakosainak 72 százaléka, a lengyelek 35 százaléka, az oroszok 45 százaléka állította, hogy a kommunizmusban jobban éltek.
A kommunizmus utáni nosztalgia-érzés a legerősebb a magyaroknál, ukránoknál. Az ukránoknál 62 %, bulgárok szintén 62 százaléka szerint a szocializmusban jobban éltek. Megjegyezte, Magyarországon is készült hasonló típusú felmérés. Vizsgálták azt, kik a rendszerváltás nyertesei, vesztesei és kik a stagnálók.
A történetiség szempontját alkalmazta a társadalmat érintő megpróbáltatások, illetve regenerálódási ciklusok értelmezéséhez.
Érdekes, hogy a történelmi változásokat a generációk életében bekövetkezett megpróbáltatások, illetve regenerálódások alapján mutatta be.
Az államalapítástól 1919-ig 900 év alatt számos megpróbáltatás következett be. 1241 tatárjárás. 1526 Mohácsi csata. Forradalom 1848-1849-ben. Világháború 1914-1918 között. Közben járványok is pusztítottak, de a köztes időszakban a magyar társadalom regenerálódása valósult meg.
1918-ban a halálozások jelentős hányadát a spanyolnátha adta.
A XX. századot szokták rövid XX. századnak nevezni. Az első világháborútól az antikommunista rendszerváltásig tartó időszakról van szó.
Mi a különleges ebben a rövid században? 
Míg a megelőző 900 évben, a magyar történelemben egész társadalmat érintő nagy megpróbáltatások voltak, a XX. században 1920-től 1990-ig egy életúton belül egyénileg vagy a családoknak négyszer-ötször kellett mindent elölről kezdeni.
1918 után egyik rendszer kedvezettje a következő rendszer páriája, kiszolgáltatottja volt. A politikai életet is többször kellett újra kezdeni. 1959 és 1961 között az úgy nevezett „csúnya” Kádár- korszak volt. 1949- 53 között Magyarországon 900 ezer ember hurcoltak el. Minden második családnak volt meghurcoltja.
1956 lényegéről és következményeiről beszélt. 1961-től 1979-ig lényegében a puha diktatúrára tértek át, mely alatt voltak megpróbáltatások, de gazdasági megvalósulások is. Engedélyezték a második gazdaságot is.
Lényegében két jó évtizede volt a magyar társadalomnak. A robbanás nem a diktatúra legkeményebb korszakában kezdődik. 1961 és 1979 között a társadalom kezdte kipihenni 45 év megpróbáltatásait. Elkezdett regenerálódni a század első évtizedeihez képest.
Ezen évtizedek alatt 9 rendszerváltás, vagy annak kísérlete valósult meg, mely gyökeresen megváltoztatta a társadalom és a családok életét. Ha jól megnézzük hetven év alatt egy embernek többször kellett újra kezdeni az életet. 9 rendszerváltásból 8 véres leszámolással végződött. Csak az utolsó nem végződött véres leszámolással.
Előadásának, talán, számunkra legérdekesebb része az volt, amikor próbálta megmagyarázni, az emberek legnagyobb része, miért érez nosztalgiát a Kádár- korszak iránt. Ennek keretében összehasonlította a Kádár korszakot, a jelenlegi demokratikus rendszerrel, kiemelve a különbségeket. A Kádár-korszak nem volt demokratikus. Az állami szerveknek volt egy kényszerrespektusa. Viszont a szociális különbségek nem voltak olyan nagyok. A jelen rendszer Magyarországon demokratikus, kevésbé respektálják az állami szerveket az emberek. A társadalom nem érzi magáénak a hatalmi szerveket. Szociális és gazdasági szempontból elemzi ezt a korszakot, és azt állapítja meg, nagyok a szociális különbségek.
A Kádár- korszak, az 1989 utáni évtizedek gazdasági, társadalmi változásait a munkanélküliség, a társadalmi különbségek, fizetési, jövedelmi különbségek szempontjából elemezve, bemutatta ennek az időszaknak a jellemzőit. Ezáltal értelmezve azt, mi generálja a nosztalgiát. Első helyen említve a megélhetési stabilitás hiányát. Foglalkozási labilitás észlelhető, nemcsak az idős korosztálynál, hanem a fiatalok körében is 1989 után.
A rendszerváltási deficitből a demokrácia deficitbe mentünk át, mondja Gyarmati György. Illyés Gyula szavaira hivatkozva, arra biztat, használjuk ki a történelmi szélcsendet. Melyet úgy lehet kihasználni, hogy megtanuljuk túlélni. Szerinte a magyar társadalomnak lehetőségeket kell teremteni ahhoz, hogy boldoguljon, és ne havonta változtassák a szabályokat.
Csomafáy Ferenc 
erdon.ro

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Megalakult az RMDSZ Partiumi Önkormányzati Tanácsa
Június 2-án Margittán megalakult a Partiumi Önkormányzati Tanács, amely Bihar, Szatmár, Szilágy, Arad, Temes és Máramaros megyék RMDSZ-es önkormányzati képviselőiből áll.
A Tanács elnökévé Szabó Ödön Bihar megyei tanácsost választották meg, az elnökség tagjai: Pop Imre, Kraszna polgármestere, Kaba Gábor, Zsombolya polgármestere, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Illyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere és Vida Noémi nagybányai helyi tanácsos.
Kelemen Hunor szövetségi elnök a Tanács alakuló ülésén felszólalásában emlékeztette a jelenlévőket, hogy két héttel ezelőtt már megalakult a Székelyföldi Önkormányzati Tanács, egy héttel ezelőtt a Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács. „A jó döntéseket a megfelelő időben kell meghozni. Éppen ezért 2011 februárjában, az RMDSZ kongresszusán az alapszabályzatban rögzítettük a regionális önkormányzati tanácsok megalakulását. Az RMDSZ számára már megalakulásakor az önkormányzatiság elve volt az egyik legfontosabb célkitűzés, ezt az elmúlt időben folyamatosan erősítette. A Szövetség mindig azt szorgalmazta, hogy minél több döntés kerüljön az önkormányzatokhoz” – jelentette ki a szövetségi elnök.
A három regionális önkormányzati tanács megalakulása után megmarad továbbra is az országos testület, összehangolva a regionális tanácsok működését és képviselve az általános érdekeket. Miután megalakult mindhárom Regionális Önkormányzati Tanács, és ezek elnökeit is megválasztották, júniusban megalakul a Szövetségi Állandó Tanács, amelynek tagjai lesznek a Tanácsok elnökei, ezzel is megadva azt a súlyt mindhárom régiónak, ami megilleti őket.
(RMDSZ-közlemény)
Nyugati Jelen (Arad)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

Áronnak felfelé nézve, Gyula
Biztos szemmel ismerte fel, ha valakiben csírázik a hit, erőtlen még, de életerővé válhatik. Nincs abszolút ateista, mint ahogy a hívők lelkében is lappanghat kétely, bizonytalanság. A kereszténység ennek az örökös küzdelemnek a megélése lélekben. Jellegzetes példa lehet Áron püspök és Illyés Gyula kapcsolata, amelyben egyféle "utazó nagyköveti" szerepet játszott Keresztes Sándor kereszténydemokrata politikus, többszörös parlamenti képviselő, vatikáni magyar követ. Tőle idézünk: "A Püspök Úr megkért, hogy egy általa küldött korondi vázát juttassak el Illyés Gyulához, amelyet lányának szán, kinek létéről a verseiből szerzett tudomást. E kezdet után alakult ki az a helyzet, hogy Püspök Atya és Illyés között a ’postás’ szerepet tölthettem be. Ennek egyik emlékezetes epizódja a következő: Illyés Gyula dubitált azon, hogy vajon elküldheti-e a Püspöknek Kháron ladikján című könyvét, mert ahogy ő mondta magáról, ő nem hívő. Bátorításomra a könyvet elküldte az alábbi dedikálással: Áronnak felfelé nézve, Gyula. Én ezt az epizódot elmeséltem Püspök Atyának, melyet mosolyogva és megértéssel fogadott. A következő látogatásomkor ezt üzente:
– Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, az Krisztust követi.
Amikor ezt az üzenetet átadtam Flóra asszony jelenlétében, zokogni kezdett, majd kihúzta magát és azt mondta:
– Mondd meg a Püspöknek, rendelkezzék a tollammal, eszemmel és pénzemmel, azt teszek, amit kíván."
A püspök és a költő egyszer találkoztak személyesen, akkor egy éjszakát átbeszélgettek. Keresztes Sándor megjegyzi, hogy Márton Áronnak bizonyára nagy szerepe volt Illyés Gyula közeledésében az Egyházhoz. (Beke György: A hitvalló)
b. d. Népújság (Marosvásárhely)