Az 1956-os magyar forradalom leverésének kezdetére, a forradalom gyásznapjára emlékeztek november 4-én a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium középiskolás diákjai. Tizenkét nap, amely..., 1956. október 23. – november 4. címmel próza- és versműsort mutattak be. Elhangzott Nagy Imre utolsó beszéde, Bibó István november 4-i nyilatkozata, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse és szövegrészletek a forradalmi napokat leíró dokumentumokból, irodalmi alkotásokból. /Fekete Réka: Megemlékezés a Mikóban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

Húsz évvel ezelőtt, 1988. november 2-án jelent meg a Hitel című független, irodalmi és társadalmi lapunk első száma. Tüntetően és kihívóan Illyés Gyula születésének nyolcvanhatodik és halálának ötödik esztendejében. Noha nem volt kerek évfordulója sem a gyásznak, sem a születésnek, de mi lapunkat és céljainkat Illyés Gyula életművéhez kötöttük – írta Csoóri Sándor emlékezve a Hitel indulására. /Születésnap árnyékokkal, Hitel (Budapest), 2008/11./ 1979 telén fogalmazták meg először Németh Lászlóéknál a független lap gondolatát. „A Hitel című folyóiratunkért ezért hadakozunk, hogy legyen egy olyan lap, amelyik nem enged felejteni” – írta Csoóri. „A Hitel húszéves. Ha néhány mondatban kellene összefoglalnom a jellemrajzát, azt mondanám, hogy egy kicsit különb önmagánál. Több, mint ami látszik belőle. Ha másért nem, hát azért nem tud felejteni, mert minden idegszálával – a sérültekkel is! – a magyar irodalom és a tragikus magyar sors idegrendszerével fonódik össze. Nem véletlen, hogy az utolsó években Sütő András volt az egyik leghűségesebb szerzőnk” – tette hozzá. /B. D. : Lapozó. Több, mint ami látszik belőle. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./

A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című munkáról van szó. A 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit célirányosan választották ki, egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra. Zavaró a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága. Ady Endréről szóló részben nincs szó az Új s új lovat, Az eltévedt lovas vagy az Ember az embertelenségben című versekről. Nem említik Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját, Babits Mihálynál a Jónás könyvét. Egyetlen Németh László-regény és -dráma említése sem kapott helyet a vaskos kötetben. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, ennek ellenére ez a vers csak néhány sort kapott az irodalomtörténetben, továbbá Illyés Gyula költészete is hiányzik a kötetből. Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kapott említést. Nagy művészeket teljesen mellőztek, miközben jelentéktelen alkotók kapnak néhány sort. Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai. Hiányzik Kányádi Sándor, de Szilágyi István művei sem kaptak helyet A magyar irodalom történeteiben. Szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet. Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel, „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolják őket. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások. Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság jellemzi a könyvet. (Görömbei András: A másik magyar irodalom (Vázlat), Kortárs, 2008. szeptember) /B. D. : Milyen legyen? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./

Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány célja, hogy anyagi, szellemi támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállaljon a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben és a határon túl élő magyarság magyarországi megismertetésében. A szervezet alapítója Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. A Bethlen Gábor Alapítvány szeretné elérni, hogy az EU keretében a magyarság ne csak a bajban, a vészben, hanem az értékőrző küzdelemben, a nemzet jó ügyeinek szolgálatában is legyen szolidáris nemzettársaival. A kuratórium idei ünnepségén tizenegy díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. A díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló – eredménytelen – népszavazás évfordulóján tartották meg. Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. A második világháború után a kilencéves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. A Márton Áron-emlékérem (Szervátiusz Tibor alkotása) kitüntetettjei dr. Bábel Balázs kalocsai érsek, laudációját Lezsák Sándor országgyűlési képviselő tartotta; Kiss József, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum ny. természetrajztanára, munkásságát az alapítvány kurátora, dr. Németh Ágnes vegyész, Németh László író leánya méltatta, és Szente Imre Svédországban élő költő, műfordító, laudálta Gyurácz Ferenc, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője. Tamási Áron-díjat kapott dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, laudációját dr. Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár mondta el. Teleki Pál-érdemérem kitüntetést kaptak: Makovecz Imre építész, dr. Papp Lajos szívgyó-gyász, Illyés Mária művészettörténész, alapító-kurátor és dr. Vekerdi László tudománytörténész, alapító-kurátor. Az ünnepségen közreműködött Écsi Gyöngyi felvidéki ref. lelkész, népdalénekes Hetényből. A díjazottak között Kiss József tanár az egyetlen erdélyi. Pedagógusi munkásságának koronája ez a díj, melyet személyesen vehetett át Budapesten. Kiss József tanár életfilozófiájában azt vallja, amit Márton Áron 1946. október 27-én, Kolozsvárott elhangzott prédikációjában tisztán és világosan megfogalmazott: „Csakis az erkölcsileg érett, lelkiismeretes és a felelősségük tudatában levő emberek tudják a köz javát őszintén és önzetlenül szolgálni, és csak az ilyen emberekből álló társadalom tudja az ember méltóságát és elidegeníthetetlen jogait tiszteletben tartani. A közösség ügye tehát a demokráciában a társadalom minden tagjának személyes ügye…” /Bölöni Domokos: Márton Áron-emlékérmes Kiss József ny. tanár. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./

Folyik a vita a budapesti Gondolat Kiadónál 2007-ben, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes kiadványról (főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály). A közelmúltban Görömbei András a Kortárs októberi számában mondotta el róla elítélő véleményét. Erdélyben mindeddig kevés szó esett erről a nagy vállalkozásról. A harmadik kötet az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja (szerkesztői: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András; a szerkesztők munkatársai: Jeney Éva és Józan Ildikó. 51 szerző dolgozata olvasható a kötetben). Nagy Pál irodalomtörténész megdöbbenve a kötetből csak a legjelentősebb hiányzó erdélyi írókat sorolta fel: Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Olosz Lajos, Endre Károly, Jékely Zoltán, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Horváth Imre, Bajor Andor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István… Nem történik említés a következő irodalomtörténészekről: Kristóf György, György Lajos, Jancsó Elemér. Eszerint Szegedy-Maszák Mihályék az imént felsorolt erdélyi magyar írókat, irodalomtörténészeket nem tekintik említésre méltóknak. Ugyanakkor egész fejezet található – A ponyva klasszikusa címmel – Rejtő Jenőről… A kötetben Jeney Éva ilyen különös, lekicsinylő címen foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal: „Maorik és transzszilvánok”. A szerző többek között ezt írta: „Napjainkban kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalom is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozik. ” Vagyis: nincsenek, nem lesznek önálló nemzeti irodalmak. Továbbmenőleg: „Az ún. »nemzeti hagyományok« is műhagyományok, »történeti fikciók«, s a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. ” Tehát 1848 vagy 1956 nem egyéb, mint „történeti fikció”, s a rá való emlékezés valaminő gazdasági érdeket szolgál, vonta le a következtetést Nagy Pál. Az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Még akkor is, ha voltak (s még ma is akadnak), akik kétségbe vonják ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt. Szegedy-Maszák Mihályék szerint a nemzeti kultúrák – ide értve az egyetemes magyar irodalmat is – halálra vannak ítélve, s csak „kizárólag a heterogén elemekből álló, töredezett hagyományú magyar művelődés egyes elemeinek, önmagukban álló részeinek van esélyük a továbbélésre: a többi osztályrésze provincialitás, a lassú haldoklás” – ahogyan Papp Endre írta e kötetekről szóló, Rút sybarita váz című, A nemzetnélküliség programja alcímet viselő kiváló tanulmányában. (Megjelent a Hitel 2008. februári számában.) Ez érvényesül a szóban forgó három kötetben. Ugyancsak Papp Endre kritikájában olvasható: „Érdekes, hogy a trianoni tragédia által szétszakított magyarság irodalmának területi válfajai, a határon kívülinek vagy nemzetiséginek nevezett változatai közül önálló fejezetként csak az Új Symposion alkotó köre kap helyet – a neoavantgárdhoz kapcsolható művészi törekvések reprezentációjától nem függetlenül. ” Nincs önálló fejezete az Erdélyi Helikonnak. Leírva sincs itt, hogy volt egyszer Erdélyben, Kolozsvárott egy Termés című folyóirat. Persze: sem Bánffy Miklós prózája, sem Reményik Sándor lírája, sem Tamási Áron novellisztikája, sem Dsida Jenő Psalmus hungaricusa nem függ össze mélyen a neoavantgárd törekvésekkel; így aztán nemlétezőnek kell tekinteni. (Ámde az avantgárdhoz oly közelálló erdélyi Bartalis János vagy Szentimrei Jenő neve sem íródott le A magyar irodalom történeteinek harmadik kötetében.) Végeredményben mit is várjunk egy olyan magyar irodalomtörténet-áttekintéstől, melyben Petőfi Sándor „megélhetési költőként” szerepel, s ahol 1848 azért fontos dátum, mert ekkor jelent meg Pesten egy kiadvány Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik évre címmel… Bőséggel lehetne idézni, említeni ilyen és hasonló „furcsaságokat”. Leíródott ezeken a lapokon, rosszalló éllel – egyebek mellett – ilyesmi is: „(…) a XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele az a hagyomány, az a »prófétai szerep«, mely Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón Csoóri Sándorig követett minta lehet (…)”. Jelen van ezekben a kötetekben – méghozzá erős hangsúllyal – a közösségi indíttatású, nemzeti és társadalmi kérdések iránt érzékeny irodalmisággal való „leszámolás”. „Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére” – írja az egyik szerző. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét nem is említi meg a kötet. /Nagy Pál: Ami benne van – és ami hiányzik. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

Február 9-én, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vendégjátékával kezdetét veszi az Égtájak Iroda Határon túli színházi estek című népszerű sorozatának 22. szezonja. A „Vendégségben Budapesten” 11. évadának tavaszi idényét az évfordulók jegyében állították össze. Az idén 25 éve annak, hogy Bocsárdi László és barátai megalapították Románia első – és a rendszerváltásig egyetlen – alternatív színtársulatát. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió a magyarországi Anger Zsolt színész-rendező által színre-állított Figaro házassága vígjátékkal és a 3 tánc Beckettre című produkcióval jelentkezik. Januárban ünnepelte 35. születésnapját az Újvidéki Színház, amelyet 1974-ben azért alapítottak meg a Vajdaságban, hogy az akkori konzervatív, főként tájoló feladatokkal megbízott Szabadkai Népszínház mellett a délvidéki magyaroknak lehetőséget biztosítsanak másfajta színpadi igényekre, kísérletekre is. Márciusban a teátrum három előadással érkezik: Lorca Bernarda Alba háza című drámája Radoslav Milenkovics vendégrendezésében, Egressy Zoltán Portugálja az igazgató László Sándor színre állításában, a néhány évig Magyarországon élő Gyarmati Kata visszaszerződött Újvidékre: a Hét nap a világ című „játékát” vajdasági barátai vitték a közönség elé, Puskás Zoltán rendezésében. Áprilisban két előadással ünnepelik a Beregszászi Illyés Gyula Színház 15. születésnapját: Vidnyánszky Attila rendezésében Az ember tragédiája és Cervantes Don Quijote című műve Vidovszky György magyarországi vendégrendezésével. 15 éves a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház is, amelyet eredetileg a Népszínház időlegesen megszüntetett magyar tagozatát pótolandó hoztak létre. A szabadkai állandó társulat hamarosan újra működhetett, a Kosztolányi pedig a fiatalok kísérleti műhelyévé vált. Májusban, a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek keretében jelentkeznek. /Darvay Nagy Adrienne: Évfordulók idénye. Határon túli színházi estek Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 6./

Sára Sándor, a neves filmrendező Illyés Gyulát idézve mondotta az egyik tévéműsorban: „A magyar asszonyok ma sem szülnek tehetségtelenebb gyermekeket, mint korábban.” A magyar filmiparban ma sincsenek kevésbé jó rendezők, operatőrök, vágók, hangmérnökök, mint korábban. Nem ez az oka annak, hogy manapság a magyarok nem készítenek olyan sikeres filmeket, mint régen. Hova tűntek a kimagasló eredményeket elérő erdélyi magyar sportolók? – tette fel írásában a kérdést Ujj Jánoss Az atlétikában olyan romániai bajnokok, mint a világcsúcstartó, olimpiai bajnok magasugró Balázs Jolán, az olimpiai helyezett futó Vámos Zoltán és Barabás András, a gerelyhajító csúcstartó Bizim Sándor. Olyan, aki vallja is nemzetiségét, nem mint a közelmúltban a magyarul megszólalni sem akaró Szabó Gabriella. Nincs elfogadható magyarázat arra, hogy egy másfél milliós nemzeti közösség nem tud kitermelni bajnokokat, példaképeket. Mint alig néhány évtizeddel ezelőtt. Amikor az erdélyi városok kosár- vagy vízilabda együttese jószerével szinte csak kisebbségiekből verődött össze, de az első osztályú labdarúgó csapatok mindegyikében két-három magyar fiú volt. A nemzetiségi fiatalok nem szívesen járnak edzésre. Számukra idegen környezetbe, idegen nyelvű edző keze alá! Ahol sokszor még társai is ellenségesen viszonyulnak hozzájuk. Évekkel ezelőtt egy igen tehetséges aradi rögbiző azért hagyta abba a sportolást, mert társai valamennyien csak bozgornak szólították. Minden játékostársának volt becsületes neve a csapatban, csak neki nem! Létre kellene hozni az erdélyi városokban a nemzetiségi sportklubokat, javasolta a cikkíró. Gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek. Hogy megyei szinten vagy iskolás bajnokságban szurkolni lehessen magyar fiataloknak. A két világháború között Aradon létezett a városban a soraiból nemzetisége, anyanyelve miatt senkit ki nem tiltó AAC, ATE, AMTE sportegyesület, a Turista Egylet, a román fiatalok számára mégis létrehozták a Gloriát, a zsidó fiataloknak pedig a Hakkoah nevű egyesületet. Jó lenne végiggondolni az ötletet. Néhány év múlva ismét lehetnének országos bajnokaink, írta Ujj János. /Ujj János: „A magyar asszonyok…” = Nyugati Jelen (Arad), márc. 3./

Már életében fölmerült az igénye annak, hogy életműsorozatban gyűjtsék egybe Sütő Andrásnak, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelesebb alkotójának műveit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1989-ben fölvállalt munkát – az intézmény megszűnését követően – előbb az Akadémiai Kiadó (1994), majd a Helikon Kiadó (1998), végül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, illetve folytatta azt (2001), de a sorozat megszakadt. Tavaly ismételten a Helikon Kiadó, jelesül pedig Ablonczy László irodalomtörténész, a Sütő-életmű kiváló ismerője karolta fel újra a gondolatot, s az eddigiektől eltérő, teljesen új koncepció alapján – Sütő András összes művei gyűjtőcímmel – indította (újra) útjára a sorozatot, melynek első kötete /A készülődés éjszakái/ tavaly ősszel jelent meg. A Készülődés éjszakái Sütő András gyermek- és ifjúkorát, emberi, alkotói formálódását idézi fel a hetvenes évekig. Az 1963–as Önéletrajz helyett… című kötetnyitó vallomás a pusztakamarási indíttatásról szól. Onnan, a mezőségi „holttengerből” indult útjára, nagyenyedi kitérővel jutott Kolozsvárra, lett a politikai fordulatot követően az újraszerveződő erdélyi magyar irodalom ígéretes ifjú alkotója. Kolozsváron Balogh Edgár irányítása alatt, „a népi hatalom reggeli óráiban” maga is hitte: „a világ teremtésének vagyunk a részesei”. A szerző korabeli írásai és a későbbi felismerések visszavetítődése révén válik teljessé kibontakozása. „Magam is Árkádiában éltem” – mondja később –, azaz a torzulások tapasztalása ellenére is hitt a rendszerben. A Lantosok és kritikusok című önvizsgálat 1957-es megszületése rendkívüli jelentőségű fordulat munkásságában. Elismerte, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam (…) Sok győzelemről írtam. (…) Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek (…) ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk.” A rendszer korlátai és tiltótáblái megmaradtak, de a későbbiekben „csipetnyi vigaszok élesztették naponként újjá bennem a szándékot: tíz körömmel ragaszkodni a megtalált igazsághoz – a kitalált igazságok nagy vásárterein.” Jött a Félrejáró Salamon, a Tékozló szerelem, jött a Pompás Gedeon. A szellemi tájékozódás igénye jut kifejezésre a honi és külföldi utazásokban, hova – a Rigó és apostol című könyve Előhangjában olvashatjuk – „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját”. Elsőként mindjárt szülőfalujába, Pusztakamarásra, Kemény Zsigmond báró sírjához, „leróni az utókor tartozásait”, fölemlíteni azt a „szellemi öncsonkítást”, amelyet művei kiadásának elmulasztása okoz. „Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el.” – írta Sütő. Megfogalmazódott benne az írói hitvallás, melyhez élete végéig hű maradt: „… oda fordítja fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk (…) nem fordulhatunk el tőle, amiként ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.” Erre a hitvallásértékű írói programra épült Sütő András életművének az a korszaka, amely az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzetekkel kezdődőleg, remekművek sorában öltött testet. /Máriás József: „Magam is Árkádiában éltem” – Sütő András: A készülődés éjszakái – = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./

Két könyvbemutatót is tartottak április 3-án Nagyváradon. A dunaszerdahelyi magyar írónő, Nagy Erika az Illyés Gyula Református Könyvesboltba vitte Zsákutca című kötetét, mely humoros írásokat, rövidprózai alkotásokat tartalmaz. A kiadványt Dénes László, a Reggeli Újság főszerkesztője méltatta. Barabás Zoltán, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója megemlítette néhány váradi újságíró nevét, akik a kilencvenes évek elején véleményműfajban dolgoztak: Tőke Csaba, Implon Irén, Fábián Imre nyitja az illusztris névsort, de nem szabad elfeledkezni Szilágyi Aladárról és Gittai Istvánról sem, akik mai napig rendszeresen publikálnak. Nagy Erika elmondta: a Szlovákiai Magyar Írók Társasága rendszeresen szervez összejöveteleket a fiatal íróknak, s úgy érzi, a foglalkozások által nőtt az alkotókedv az ifjakban. A Magyar Autonóm Tartományról 1959-ben egy alkotói csoport tervezett könyvet megjelentetni, amelynek elkészültét Keszy-Harmath Sándor koordinálta. Az írásban huszonöt szakember vett részt, adatok ezrei révén nyújtottak képet az akkor még létező tartományról. A kötet azonban soha nem jelent meg. Mire nyomdába került volna, „kitört a botrány” – mesélte Nagy Béla, a néhai Keszy-Harmath veje, akinek most sikerült valóban kiadatnia a monográfiát, Volt egyszer egy autonómia címmel. A szerzőket meghurcolták, épphogy sikerült megúszniuk a börtönbüntetést, az összes fellelhető kéziratot elkobozta az államhatóság. Miután Keszy-Harmath 1991-ben elhunyt, leánya és annak férje, Nagy Béla találta meg a monográfia egyetlen fellelhető kéziratát. A Nagy Béla gondozásában a budapesti Szabad Tér Kiadónál megjelent dokumentumkötetet Nagyváradon mutatták be. /Nagy Orsolya: Új könyvek hétvégéje Nagyváradon. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 6./

Száll, száll a füst, mintha egy ország / Télvégi lehellete szállna – / Valaki verset ír helyettem / egy temető fehér falára. (Csoóri Sándor: Száll, száll a füst – Czine Mihálynak). Most lenne nyolcvanéves, de immár tíz éve nem él. Czine Mihály (1929. április 5. – 1999. január 21.) irodalomtudósra emlékezett egy 1999-ben készült film újravetítésével a Duna Televízió. „Isten virágos zsoldosa, tizenötmillió magyar vándorprédikátora”, az irodalomtudós, a professzor egyszerre tudott lenyűgözően szólni akár a sörgyári irodalomest közönségéhez, akár az Akadémián, pengeélesen érvelni a magyar irodalom jussaiért; Veres Péter, Németh László, Sütő András és a maga igazáért. Értékét, nagyságát, pótolhatatlanságát a tanítványok, a hallgatók felismerték, és rajongtak érte, de a hivatalos irodalmi és politikai élet mostohán bánt vele. Életéről, munkásságáról beszéltek, akik igen jól ismerték és tisztelték: többek között Görömbei András, Püski Sándor, Csoóri Sándor, Sütő András, idézték a róla szóló emlékeket Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Nagy Gáspártól, irodalmunk más jeleseitől, és róla szóló, hozzá írt verseket hallhattak. Az egyetemi előadások után Czine Mihály a legkisebb településre is elkísérte annak idején Nagy Lászlót, Berek Katalint. Megjelenésével, értő szavú bevezetőjével a legegyszerűbb emberek szívébe is belopta az irodalom, a versek szeretetét. Az irodalom, a magyar szó vándorprédikátora volt – Csoóri Sándor szerint „Isten virágos prédikátora” – Farkaslakától Clevelandig. (Isten virágos zsoldosa, magyar dokumentumfilm, 1999, rendező: Olasz Ferenc, forgatókönyv: Pálfy G. István, operatőr: Halász Gyula) /B. D. : A Kárpát-medence vándorprédikátora. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 7./

A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.

A kegyhelyet gondozó ferences barátok a csíksomlyói búcsút zarándoklatként ajánlják az oda látogatók figyelmébe. Csakhogy a barátok aggodalma olyan embereket is bánt, akik a legjobb szándékkal és legnagyobb tisztelettel érkeznek a nemzeti zarándokhelyre. Somlyó a kezdetektől fogva több, mint zarándoklat. Magyar identitásunk gyakorlása, mi több: tömegtüntetés volt akkor is, amikor a huszáros tartással fehér lovon ülő, dörgedelmes szónoklatú Márton Áront a hívek élőlánccal védelmezték az államilag szervezett ártó szándéktól, sőt akkor is, amikor a betiltott körmenetek és a pünkösdi búcsúra szervezett zsögödi szocialista barátkozások idején a „népek” a kegytemplom falait is szétrepesztették volna, hogy egy zsebkendőnyi simogatás erejéig a kegyszobor lábához fölkapaszkodjanak! És jelenleg a magyarság nemzeti megújhodásának talán a legfontosabb színtere, minden egyéb lejáratott vagy bejáratott szimbólumánál igazabb megnyilvánulása. Ha van az a bizonyos, Illyés Gyula megverselte „haza a magasban”, annak földi mása minden bizonnyal a Napba Öltözött Asszony lábánál keresendő, mert ide zarándokolnak az elfeledett magyarok, a csángók is magyar imádságért! Nem értem azonban, hogy a Mária-tiszteletet miért ne lehetne kifejezni hagyományőrző huszár egyenruhában, ami szoros atyafiságban van a Kossuth viselte polgári mentével ugyanúgy, mint a sujtásos makfalvi posztózekével! Alkalomadtán ott vannak a huszárok a budapesti Szent Jobb-körmenetben is, írta Laczkó Vass Róbert. /Laczkó Vass Róbert: Vitézkötés zarándok mentére. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 29./

Június 20-án zsúfolásig megtelt Bélzerinden a református templom a két világháború helybeli hőseire való megemlékezésen. Petrucz János helybeli lelkész köszöntötte a jelenlévő lelkészeket, a világi meghívottakat. Megköszönte a községi tanácsnak az emlékmű felállításában nyújtott segítségét. Haász Tibor polgármester köszönetet mondott a hősök azonosításának hosszadalmas munkáját felvállaló szervezőknek, Szívós László kőfaragónak az emlékmű megépítéséért, Brittich Erzsébet képzőművésznek a magyar honvéd kopjafájának az elkészítéséért. Tóth Csaba az Erdély-szerte létező honvédsírok ápolásának, a kegyeletük megőrzésének a fontosságát ecsetelte. Ezután leleplezték a feketemárványból készült emlékművet, amelyiken feltüntették a két világháborúban elhunytak névsorát. Az emlékműre vésték Illyés Gyula sorait: „áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. ” Az egyházaikkal az élen a tömeg átvonult a temetőkertbe, ahol Petrucz János ismertette Jugola Jánosnak, a bélzerindi híd védelme közben bekövetkezett hősi halála körülményeit. /Balta János: Világháborús hősökre emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 22./

Az immár ötödik alkalommal megszervezett Shakespeare-fesztivál indítja a Gyulai Várszínház idei évadját, a június 27. és július 12. között. Július 2-án láthatják az érdeklődők az Ahogy tetszik című vígjátékot Vidnyánszky Attila rendezésében, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös bemutatójaként. /Kékesdy Beáta: Szerelem és Shakespeare Gyulán. = Krónika (Kolozsvár), jún. 25./

Első olvasatra a Rom egy személyes számvetés a kommunista múlttal, eklektikus emlék- és eszmefuttatás-gyűjtemény. Kukorelly Endre könyvében /Rom; A komonizmus története (Második, javított, bővített kiadás), Kalligram, Pozsony, 2006/ a tudományos munkák felépítését idéző jegyzetekben számos íróra, művészre, történelmi személyiségre hivatkozik, leltárba véve, hogy mások szerint is hogy volt ez a kommunizmus. Kukorelly elmondta, felidegesítette, hogy odahaza, Magyarországon egy újságban megtámadták azzal, hogy mit keres ő Németországban, miért nem más magyar írót hívtak oda helyette. A méltánytalanság és a düh késztette írásra. Keresni kezdte annak okát, hogy ő miért maradt ki teljesen a kommunizmusból, miért, lehetett neki jó az, ami akkor volt. Egész családjának a sorsába, múltjába volt kódolva a kommunistaellenesség, azaz a reakciósság, ahogy akkor nevezték. Kukorelly nem kevés teret szentel könyvében az íróknak, gyakran megidézi André Gide és Illyés Gyula szovjetuniós könyveit. Kukorelly az írástudók árulását érezte a leggonoszabbnak. Szerinte a kommunizmus: „ez a mindennapi, ünnepélyes feledékeny ízléstelenség. Akármit beadnak neked, megünnepeltetik veled, te meg, ha nem is veszed be, legalábbis elfogadod, nem tudsz az ünnepek elől kitérni, és ez a komonizmus. ” Szerinte puszta jelenlétünkkel legitimáltuk a rendszert. Az író figyelmeztet is: „... a szovjetónió nem múlt el. ” /Pap István: Romtalanítás: a „komonizmus” emlékei. = Krónika (Kolozsvár), jún. 26./

William Shakespeare: Ahogy tetszik című vígjátékát mutatják be július 2-án a Gyulai Várszínházban, Vidnyánszky Attila rendezésében. Az előadás a Gyulai Várszínház, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a debreceni Csokonai Színház és az Égtájak Iroda közös produkciójában valósul meg. /Ahogy tetszik Gyulán. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 2./

Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékával kezdődik el az a sorozat Budapesten, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, amelyben magyarországi és külföldi társulatok vonultatják fel az elmúlt kőszínházi évadban bemutatott sikeres előadásaikat. A Turay Ida Színház Énekes madara az emberi tisztaság és az igaz szerelem diadala az irigység és a pusztításra törekvő erők fölött, többek mellett Hűvösvölgyi Ildikó és Benkő Péter szereplésével, Mikó István rendezésében. A beregszászi Illyés Gyula Színház július 11-én Csehov három egyfelvonásos komédiájával lép színre. /Klasszikus színházi július. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./

Markó Béla jövőbelátóan figyelmeztetett arra, hogy a magyar mint anyanyelv elleni hadviselés, amely jó ideje elkezdődött és folyik Szlovákiában, mire vezethet. Az erdélyi magyarok is megérték nyelvük kerékbetörését, amikor a helységneveket a hazai magyar sajtó és a kiadók nem írhatták csak románul. Rózsa Máriát tankönyvkiadói munkássága legnagyobb megrázkódtatása érte, amikor 1985-ben nemkívánatos íróknak nyilvánították a magyar irodalom oktatásában Kós Károlyt és Illyés Gyulát. A Tanügyminisztérium, a Sajtófőigazgatóság a Központi Bizottság propagandaosztályától jött az utasítás, hogy műveik nem jelenhetnek meg, ezáltal tankönyvekben sem szerepelhetnek. Kós Károlyt kizárni a romániai magyar irodalom tanításából, Illyés Gyula nélkül tárgyalni a XX. századi magyar irodalmat, ezt a tankönyvek szerzői nem fogadhatták el. Nyilatkozatukkal visszavonták tankönyveiket. Sebaj, a minisztérium új szerzőket nevezett ki, és az új tanévre alig néhány hónap alatt két tankönyvnek kellett elkészülnie. A kinevezett brassói magyartanárok megbirkóztak a feladattal, megértették, hogy magyar irodalom tankönyv nélkül nem lehet hagyni az iskolákat. Amikor a két új tankönyv nyomdai korrektúrában volt, közölték a helységnevekkel kapcsolatos tiltásokat. Módosítani kellett a szövegeket: Ady Endre Satul Adyban, Tamási Áron Lupeni-ben született, Áprily az aiudi kollégium tanára volt… valahogy így jelent volna meg az új tankönyvek szövege. Rózsa Mária eldöntötte: inkább kihagyja a helységneveket, körülírva, kikerülve, ahol lehet. Most is átnézhető az 1986-ban megjelent Magyar irodalom a XII. osztály számára című tankönyv, alig találni benne helységnevet, az is kisbetűs (brassói, vásárhelyi), hogy ne legyen szembeötlő. A hol? honnan? merre? kérdésekre nem válaszolhattak az írói életművek. A tanár ügyessége, mesterségbeli tudása kellett a tankönyvek használatához. Azután jött a rendszerváltás és visszaállt a helységnevek használatának rendje. Érthető most a megdöbbenés, amikor újra felüti fejét szlovák nyelvtörvény formájában az érthetetlen, abszurd intézkedés a XXI. század polgárai számára. /Rózsa Mária: A „zsoltáros” üzenete és amit a „nyelvtörvény” felidéz. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ Markó Béla jelzett tanulmánya: Nyelvtörvény és környéke. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24.

„Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni – / bátrabb új hont a mult időkben / fürkészni, mint a jövendőben – ?” – kérdezhették Illyés Gyulával a 25. Petőfi-emlékhelytalálkozó résztvevői augusztus 1-jén Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában. A magyarországi Petőfi Sándor Társaság másodszor választotta Erdélyt a negyed évszázados múltidézés színhelyéül. Tagjai először tíz évvel ezelőtt Segesváron rótták le kegyeletüket a fehéregyházi csatában elesett költőóriás előtt. Lokodi Edit, a Maros Megyei Tanács elnöke hangsúlyozta: – 160 év hangja hívott ma össze minket, erdélyi és magyarországi magyarokat Marosvásárhelyre és a Nyergestetőre, ahol 1949. augusztus elsején 200 székely próbálta meg a lehetetlent. 160 év múlva nemcsak erdélyi és magyarországi, hanem elsősorban európai magyarokról kell beszélnünk, akiknek létfontosságú feladata biztosítani, hogy az egyesült Európában Petőfi szerelme és szabadságharca magyar nyelven adódjék tovább. Szabó Levente irodalomtörténész A megszelídített Petőfi címmel tartott előadást az 1870-es évek legnagyobb irodalmi vitájáról, amely az első Petőfi-díszkiadás körül keletkezett, majd Dávid Gyula Petőfi-kutató, irodalomtörténész a szabadságharcos lírikus erdélyi emlékhelyeit térképezte fel. Reményik Sándor 1922–ben írta: „Az ország elvétetett tőlünk, / Elvétetett a hatalom / és a dicsőség is elvétetett, / Felbontatott és eltöröltetett / Közöttünk minden földi kötelék. / Térdig porban és övig hamuban / Mi mégis a te nemzeted maradtunk/ Petőfi nemzete” 1956-ban magyar–román akadémiai együttműködéssel ásatások kezdődtek Fehéregyházán, azon a helyen, ahol utoljára látták Petőfit, két év múlva azonban börtönbe vetették a költőre emlékező fiatalokat. Egy politikai fordulat révén az ispánkút Hunyadi László féldomborművével ékesített emlékhellyé válhatott, 1973-ban Székelykeresztúron egész alakos Petőfi-szobrot állíttattak, majd egy újabb politikai fordulat következtében, a ‘80-as évek második felében ugyanaz a hatalom nem kívánatos személlyé nyilvánította Petőfit. 1989 után jött el az az idő, amikor végre szabadon kinyilváníthatták kötődésüket Petőfihez, újraindulhattak a költő nevét viselő egyesületek és a hagyományos emlékhelyek száma kevésbé ismertekkel bővült – emlékezett Dávid Gyula. /Nagy Székely Ildikó: „Mégis a te nemzeted…” Emlékdélelőtt a Kultúrpalotában. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 3./

Újabb jelentős kiadvánnyal gazdagodott a Tamási Áron életpályájára vonatkozó magyar irodalom: megjelent Sipos Lajos Képeskönyve, melynek címe: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne /Elektra Kiadóház – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest/. A kötet alcíme: Tamási Áron útja Farkaslakától Farkaslakáig. Több mint száz fénykép és dokumentum egészíti ki a szerző mondandóját. Sipos Lajos ezúttal az előző, 2006-ban (ugyancsak az Elektra Kiadóház gondozásában megjelent) Tamási-monográfiájának kiegészítéseként főként az életpálya emberi, családi, közéleti alakulástörténetének megrajzolását, értelmezését tekintette feladatának. A szerző Tamásinak az 1956-os forradalom alatti és utáni tevékenységéről adott képet. Egyebek között ezt írta: „Tamási Áron 1956 őszi szerepvállalása, az utána következő ideológiai harc, továbbá a totalitárius rendszer belső logikája szerint az író a rendszer ellenségének számított. Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában a feldolgozott anyagban a legtöbb jelentés Illyés Gyuláról szól, Tamási Áron a tíz leggyakrabban szereplő személy egyike. ” Sok ügynök készített besúgói feljelentéseket az íróról. Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1958. október 13-i ülésén így nyilatkozott: „Van olyan probléma is, hogy jelentkezett ez a Tamási Áron nevű író (…) Én azért említem ezeket a csodabogarakat, mert azért mondjuk, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres (Péter) meg Szabó Pál nélkül is. ” Tehát: Kádár holmi „csodabogaraknak” tekintette a kor neves magyar íróit, mások mellett Tamási Áront, aki egész életében vallotta: „az író a nemzetnek felelős”… Tamási Áron életében egyetlen cél a nemzeti és egyéni becsület védelme volt. Aki a legnehezebb időkben – kisebbségi sorsban – is mindvégig megmaradt népe, a székely-magyarság hűséges fiának. /Nagy Pál: Farkaslakától – Farkaslakáig. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./

Demény Péter kolozsvári írót, szerkesztőt, egyetemi tanárt faggatta a költői inspirációról és az alkotási folyamat műhelytitkairól Csíky Boldizsár, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke az évadnyitó találkozón, a marosvásárhelyi Bernády Házban. Demény elsősorban a költők egymás közötti viszonyáról beszélt, példaként Babitsot említve, aki a fiatal költők és írók számára afféle ítélkező pulpitust is jelentett, mert hozzá vitték, neki mutatták meg legelőször zsengéiket, és vakon bíztak értékítéletében, ízlésében. A huszadik század második felében alkotó írók számára szerinte már nem adatott meg egy ilyen patrónus. Illyés Gyula vagy Tamási Áron még maga köré gyűjthetett az akkori fiatalokból néhány tollforgatót, de a romániai magyar íróknak erre már nem futotta, nem voltak mestereik. Demény meggyőződése, hogy az írás magányos művészet. Ennek látszólag ellentmondva azt állítja, hogy az írás kollektív eredetű is, hiszen minden leírt mondatnak van valahol egy szellemi előzménye, és ilyen szempontból senki sem először ír le valamit. /Antal Erika: Az író magányossága. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 1./

1949-ben a Romániai Magyar Népi Szövetség bukaresti elnöki hivatalának munkatársai lázasan készülődtek a tizenhárom vértanú tábornok százéves évfordulója alkalmával megrendezendő ünnepségekre, emlékezett Czédly József. Révy Ilona kultúr- és propaganda tevékenységért felelős alelnök azt akarta, hogy az ünnepség fénypontja Zala György csodálatos Szabadság-szobrának eredeti helyére való visszaállítása legyen. Ebből azonban nem lett semmi, annak ellenére, hogy az akkori aradi alpolgármester, Kővágó József biztosított róla: technikailag meg lehet oldani a szobor visszaállítását (akkor még nem létezett azon a helyen a román katonahősök emlékére utólag felállított emlékmű). A legfelsőbb engedélyt a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kellett volna megadnia, személy szerint a nemzeti kisebbségek problémáival (is) foglalkozó Miron Constantinescu titkárnak. A javaslatot akkor azzal az érvvel utasították vissza, hogy ne sértsék meg az aradi várban is állomásozó Vörös Hadsereget túlságosan nagyszabású emlékünnepély megtartásával, alkalmat adva ezáltal, hogy párhuzamot vonjanak a világosi fegyverletételt kikényszerítő cári orosz csapatok és a „felszabadító” szovjet hadsereg szerepe között. Az elutasításában valójában nem ez volt a döntő érv, hanem az, hogy hanem az hogy Constantinescu nem kedvelte a magyarokat. 1949. október 6-án, az ünnepség keretében az aradi színházban, a marosvásárhelyi Székely Színház díszelőadásban, a legjobb színészi gárda felvonultatásával (Kovács György, Lohinszky Loránd) Illyés Gyula Fáklyalángját mutatta be. Páratlan élmény volt. /Czédly József: Hatvan éve, Aradon. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

Az Erdélyi Magyar Mentálhigiénés Társaság (EMMT) a hét végén Sepsiillyefalván tartotta negyedik konferenciáját. A társaságot pszichológusok, pedagógusok, szociális munkások, lelkészek, vallástanárok, gyógypedagógusok hívták életre, azok, akik részt vettek a Károli Gáspár Református Egyetemmel közösen szervezett mentálhigiénés szakképzésen. A konferencia nyitónapja október 23-án volt, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével és az 1956-os forradalom képeivel idézték a jeles napot. Grezsa Ferenc, a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetének adjunktusa, az EMMT tiszteletbeli elnöke szintén az évfordulóhoz kötötte beszédét. Beszámolt arról, hogy ez évtől Budapest és Illyefalva mellett Felvidéken is beindult a mentálhigiénés képzés. A hét végi konferencia központi témája a család, a párkapcsolat volt, kiemelkedő magyarországi szaktekintélyek tartottak előadást. /Farkas Réka: Konferencia a nemzet jobbításáért (Erdélyi Magyar Mentálhigiénés Társaság). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 26./

Megjelent a „vádirat” és született rá számos reakció. Az egész a Stefano Bottoni történész tanulmánya kapcsán kirobbant Földes-vitával kezdődött a Transindex és A Hét lapjain, majd Kuszálik Péter Purgatórium című kötetével csúcsosodott ki, amelynek szerzője elmarasztalta Sütő Andrást, az író diktatúrabeli közéleti szerepvállalása, illetve korai írásai miatt. A marosvásárhelyi Bethlen Gábor Egyesület irodalmi-közéleti fiktív esküdtszéket hívott össze, nyílt vitára szólítva az állásfoglalókat. Körülbelül nyolcvanan jelentek meg november 19-én, háromórás, többé-kevésbé civilizált hangnemben folytatott vitán ismertették érveiket a felszólalók. Stefano Bottoni: Az első probléma az integráció. A magyarságot nem űzték ki Romániából a világháború után. Lehetőség és kényszer: integrálódni kell. A második probléma: a hatalomban való részvétel. Kényszerhelyzet ez, de a résztvevőknek milyen mozgásterük van? Sütő mind közéleti, mind irodalmi szempontból a hetvenes években van a csúcson, és ekkor törik meg, ekkor fordul el. Abban hitt, hogy a pártvezetésen belül eredményeket lehet elérni. Sokkal bátrabb, mint akik kizárólag a rendszeren belül gondolkodtak. Bottoni négy éve írta a tanulmányt, amelyből kirobbant a Sütő–Földes-vita. Most már úgy látja, ez hiba volt. Nem gondolta volna, hogy ez lesz belőle. Ha tudta volna, nem írja meg. Virág György szerint Sütő és mások azért maradtak a hatalomban, mert úgy vélték, hogy tehetnek valamit. Hangsúlyozta: soha, senki sem tudja lerombolni azokat a csodálatos élményeket, amelyeket Sütő művei benne keltettek. Kincses Előd: Nagyon komoly hibák és tévedések vannak Kuszálik kötetében, amelynek vitastílusával sem ért egyet. Mátyás Zoltán: 1974. július 4-én Sütő írt egy levelet Illyés Gyulának a romániai magyarság szomorú helyzetéről. Ő vitte el ezt a levelet. Magyarországon a párt központi bizottságától azt a választ kapták, hogy a magyarság sorsa megoldott. Nem szabad elfelejteni, hogy Sütőnek a magyarságért végzett harca, szemlélete ‘83 után teljesen megváltozott. Benke István: Az Anyám könnyű álmot ígér számukra azokban az időkben reveláció volt. Kuszálik Péter: Szét kell választani a tehetséget a tettektől. Az értelmiségi élet képviselői vállalják fel önmagukat. Cáfolják meg vitairatát. Lázok János: A színházban átélték a lázadás lehetőségét. Ezért volt a Sütő-dráma, az Egy lócsiszár virágvasárnapja tíz évig a színpadon és fulladt botrányba, letiltásba. Sütő ezekben a drámákban fogalmazta meg a hatalommal szemben való ambivalens viszonyulását. Amikor a hatalom önmagát célnak tekinti és nem az élet folytonosságának, akkor ellene lázadni kell! A Sütő András-i életmű ismerete nélkül nem lehet azt nyilatkozni, hogy 5-6 drámája fog megmaradni és azokkal sincs már mit kezdeni. Ötvös József: A teológián megoszlottak Sütő drámáiról a vélemények. Tudták, hogy mindez példázat. Sütő számára mindez eszköz volt arra, hogy elmondhassa mindazt, ami akkor fontos volt. Kincses Elemér: Sütőt lehet szeretni, nem szeretni, de megtagadni nem lehet! És kitől kérjen Sütő András bocsánatot!? Vére a műtőasztalon mindenféle bocsánatkérést megér. Vida Gábor: – A magyar irodalom nagy problémája: nem tudjuk megérteni azt, hogy egy alkotó végtelenül sérülékeny és sebezhető ember. Dr. Nagy Attila: Sütő Andrásnak, az író fiának a szeku törte el a lábát. Nagy Attilát a szeku lefényképezte, amikor átvett egy könyvet. Vida szerint nem ártana a mai gárdát is feldolgozni, hogy ki melyik titkosszolgálatnak dolgozik. A Hét-beli vita ízléstelen volt. Sütőt akkor már a rákkal kezelték, ez a vita legalább egy évvel megrövidítette az életét. Dr. Lőrinczi Zoltán: Sütő András jól akart élni. És ezért neki árat kellett fizetnie, amit meg is fizetett. Ezt prostitúciónak hívják. Gáspár Sándor: – Nincsenek dokumentumok, amik vannak, titkosak és hamisak. Nem lehet igazolni, hogy mi az, amit kényszerből írt a műveibe. Haller Béla: A ‘80-as években Sütő már elsőrendű ellenzékinek számított. Szinte senki sem mert érintkezni vele. „Valamennyiünk sorsába beépült, ő adta meg a lehetőséget arra, hogy méltóságérzéssel lehessünk együtt. És ez a Sütő kikezdhetetlen. ” Spielmann Mihály: Szerkesztői szempontból Kuszálik Péter könyve rettenetesen rendetlen. Rengeteg az ismétlés, az átfedés, az olyan szövegrész, amelyből érezhető, hogy az olvasót hülyének tekinti. /Nagy Botond: Sütő András és a Purgatórium. „Jegyzőkönyv” a Vitáról. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 24./

Emlékek tűzhelye Pusztakamaráson
Nemcsak irodalmi zarándokok, hanem az Erdélybe látogató "alkalmi" turisták is egyre gyakrabban választják Kolozsvárról Marosvásárhelyre jövet a mezőségi vonalat, útba ejtve Pusztakamarást, ahol Kemény Zsigmond nyugossza örök álmát, és ahol Sütő András született s töltötte gyermekkorának boldogabbik felét. A kirándulók és olvasóink is többször szóvá tették egy eligazító füzetecske hiányát, amelyet magukkal vihetnének, amikor kilépnek a szülői ház kis portájáról. Amelyet esetleg ajándékul adhatnak a nyomukban érkezőknek. Nos, a Sütő András Baráti Egyesület gondoskodott róla, hogy a látogatók megtegyék az első lépéseket az életműhöz vezető ösvényen. Magyarul és románul egyaránt hozzáférhető az Emlékek tűzhelye című kis kalauz, amelyben – az egyesület elnöke, Nagy Pál szerkesztésében – a főbb életrajzi adatok, fontosabb műveinek jegyzéke, az író néhány torokszorító gondolata, Illyés Gyula 1977-ben fogant értékelése ("A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András."), valamint a kamarási ház képe, két portré (az egyik Vígh István rajza) és két fontos könyvének címlapfotója kapott helyet.
b.d. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Körös utcát, Széles utcát… magyar utcaneveket! – Városszeretet könyvben és díjazásban
Jussuk iránt elkötelezett, ekképp európaiságukban is példamutató emberek gyűltek össze pénteken a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A megyeszékhely egyik legszebb terére, az Ezredévi emléktérre – melyet immár jó ideje Szabadságnak, azaz Libertăţiinek kellene titulálni – nyíló, a váradolaszi református egyházközség udvarában, a templom mellett lévő épületben talán a megszokottnál is többen tömörültek össze, hogy meggyőződjenek arról, nem mellőzendő nyakasság Körös utcának nevezni a Körös utcát.
Erre a visszaigazolásra – úgy tűnt – sokaknak igényük támadt, hiszen az intézmény vezetője, Török Sándor is szólt házigazdai köszöntőjében arról, hogy több szék vált szükségessé. Hiánypótló könyvről beszélt a továbbiakban az esemény egyik szervezőjeként az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei elnöke: a Várad lelke – Nagyváradi magyar utcanevek című kötet azonképpen rendszerezi a várost, hogy az itteni magyar megmaradást erősítse.
A másik szervező csoportnak, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) Partiumi–Nagyváradi organizációjának nevében Lovassy Cseh Tamás elnök beszélt arról az őrállási szükségről, amely arra vezetett maroknyi fiatalt, hogy tevékenykedjen a már-már eltünedező magyar utcanevekért is.
A lélekmelegítő rendezvény kevésbé fenséges pillanataként a könyvben is szereplő verseket igyekeztek elszavalni diáklányok. A közönség szerint több-kevesebb sikerrel… Persze taps biztatta a továbbgyakorlásra az előadót az első poéma után. Ám összehasonlíthatatlan vastaps méltatta a következő előadást: az EMI elnökségi tagja, Csomortányi István jó érzékkel hol adalékokkal, hol konkrét tényadatokkal domborította ki, hogy mennyire is a tolerancia városa Várad. Beszélt a passzív beolvasztásról s az etnikai tisztogatás egyik számadatáról: a mai 754 utcanévből tucatnál is kevesebb a magyarsághoz köthető. Az áldatlan állapot egyik felelősének mondta az RMDSZ-t, melynek vezetői „dőzsölnek”, szobrot állítanak maguknak, és bár a megyeszékhely elöljáróiként lépnek fel, nem biztosítják még a városházán sem a magyar nyelv használatának lehetőségét. A továbbiakban Lakatos Péter parlamenti képviselőt bírálta, amiért a magyarországi média pöcegödréből Váradra invitálta a kádári-horni-gyurcsányi rezsim vezető propagandistáját, Aczél Endrét. Az öt éve alakult váradi EMI tevékenységéről is szólt, valamint arról, hogy szerte a kontinensen elfogadott a többnyelvű utcanévtábla, s ezt határozatba foglalta a váradi tanács is, de semmi sem történt a gyakorlatban…
A lokálpatrióták gyülekezetének nevezte a teremben lévő bő száz Váradért elkötelezettet Kupán Árpád nyugalmazott tanár, helytörténész. Beszélt arról, hogy a szótárak meghatározásai szerint negatív töltettel is bírhat ez a lokálpatrióta kifejezés, mert földhözragadtságot, köldöknézést és elvakultságot sugall. Szerinte ez a könyv nem erről szól, mert itt elsődlegesen értékmentésről és dokumentálásról van szó. Ismertetésében szólt a kötet igen értékes részeiről, így az utcanevek 20. századi változásairól számot adóról. A térképfüggeléket, a Várad-szeretetükről tanúbizonyságot tett költőóriások verseinek szerepeltetését is méltatta, akár azt, hogy a kortárs versíró, lapunk külmunkatársa, Pataki István költeménye is helyet kapott a kiadványban. Könyvértékelését azzal zárta, hogy minden lokálpatriótához jusson el ez a kötet, s használja a benne lévő adatokat.
Ezután a szerző vette át a szót. Nagy József Barna elmondta, hogy nemcsak az övé, hanem az EMI-sek munkája is a kötet. Segítséget is kért a jelenlévőktől és könyvének minden majdani olvasójától: mivel nem teljes az utcák elnevezéseinek magyarázatát és a névadók rövid életrajzát taglaló fejezet – az adatokat bővíteni lehet majd az utánnyomásig. A kötetben szerepel az utcanevek régi magyar, valamint a mai, a hivatalos megnevezése. Az összeállító elmondta, a magyar elnevezéseket szeretné népszerűsíteni, mégpedig azért, hogy a magukat a magyar nemzethez tartozóknak vallók használják ezeket beszédben és írásban egyaránt.
A könyvbemutatót az EMNT Bihar megyei szervezete „Magyar helytállás” elnevezésű díjának átadása követte. Előbb a szervezet elnöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő szólt a váradi magyarság megaláztatásának egyik példájáról: a városalapító király, Szent László nevét mindössze egy 300 méteres, teljességgel jellegtelen utca viseli, ráadásul Sfântul Ladislau-ra fordítva-torzítva. Szólt arról is, hogy a tizenöt általános iskola közül egyetlennek sincs magyar a neve, s a tucatnyi állami középiskola között is csak egynek. Kiegészítette Kupán Árpád észrevételét is: a patrióták a sajátjukat értékelők megnevezése, s ennek ellentettje a sovinisztáké, akik annyira gyűlölik a másét, hogy azonképpen sajátjukat sem szeretik. Javaslattal is élt a volt református püspök: a magyar tannyelvű és tagozatú középiskolákban is mutassák be a könyvet, ezzel is elősegítve az összeállítók céljának elérését.
A laudáció felolvasása után kiderült, hogy a magyar helytállásért odaítélt díszoklevelet és emlékplakettet hatan kapták meg idén, köztük a tavaly elhunyt, Várad-szeretetben is példamutató Tolnay Tibor (özvegye vette át) és a Reggeli Újság, amely 2004-es elindulása óta következetesen használja a régi magyar utca- és helyneveket.
A Váradot egykori fényében bemutató filmhíradók részleteinek levetítésével zárult volna az esemény, ám technikai gondok adódtak, így a Szózat eléneklését a dedikáció követte. Egyébként száznál több kötetet vásároltak meg a bemutatón, a további érdeklődők a Teleki utcai Illyés Gyula és a Garasos-híd melletti Libris Antica könyvesboltban vásárolhatják meg.
Megyeri Tamás Róbert
Nagy József Barna: Várad lelke – Nagyváradi magyar utcanevek. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Váradi magyar utcanévtáblák ingyen
Nagyvárad – Történelmi magyar utcaneveket – azaz nem tükörfordításokat – tartalmazó utcanévtáblákat készíttet az érdeklődőknek Váradon az EMI, mégpedig ingyen – emlékeztettek mai sajtótájékoztatójukon.
Reagált az erdélyi Magyar Ifjak (EMI) arra, hogy az RMDSZ bejelentette: rajta keresztül némi térítés ellenében magyar megnevezést tartalmazó utcanévtáblát lehet rendelni, amely azonban a román elnevezés fordítását tartalmazza, történelmi magyar utcanevet nem. Az EMI-sek mai, váradi tájékoztatóján Csomortányi István elmondta: hasonló ötletük nekik volt, mégpedig 2007 szeptemberében, ráadásul pont olyan dizájnú táblákat javasoltak akkor, mint most az RMDSZ, s a meghirdetett akciójuk azóta is él. „De végül is nem az a fontos, hogy kié volt az első ötlet, hanem az, hogy végre jó irányba kerültünk. Ez némi elégtétel. Ugyanakkor kérjük az RMDSZ-t, ne ijesztgesse a lakosságot azzal, hogy a történelmi magyar utcanevek feltüntetése illegális, hiszen az általuk javasolt tükörfordításos megoldás sem teljesen hivatalos”. Barta Béla hozzátette: Váradon senkit nem büntettek meg eddig magyar utcanévtáblák kihelyezéséért, az EMI kezdeményezésére eddig mintegy 30-an rendeltek ilyen feliratot.
Folytatják
Emlékeztettek viszont, hogy amikor ők pár éve felszereltek ilyen táblákat, akkor a városvezetés leszereltette azokat, „az RMDSZ pedig azt mondta, hogy ez nem megoldás, s illegális”. Csomortányi jelezte: „örülünk, hogy az RMDSZ immár elismeri, hogy az ilyesmi mégsem illegális”. Nagy József Barna ugyanakkor feltette a kérdést, ha csak a tükörfordításos eljárást alkalmazzák, akkor mi lesz például a román személyekről elnevezett utcák fordítása (pl. Vasile Alecsandri), vagy az olyanokkal mint a Stânişoarei (Esztenácska?).
Emlékeztettek, hogy az EMI révén változatlanul lehet magyar utcanévtáblákat rendelni, mégpedig olyanokat, amelyekben a történelmi magyar elnevezések szerepelnek, s ezekért fizetni sem kell. Az igénylési formanyomtatványokat az Illyés Gyula könyvesboltban lehet kérni, s az igényléseket 30 napon belül teljesítik, de hívhatóak telefonon is, a 0740-256790-en.
Barta Béla egyébként azt szorgalmazta, hogy mindennek dacára rendezzék hivatalosan a magyar utcanevek ügyét, hogy ne a polgároknak kelljen ilyesmikkel foglalkozni. Ugyanakkor újságcikkekre hivatkozva azt mondta, „Kiss Sándor annak idején 100 millió lejt ígért ilyesmire, ha valaha lesz táblakihelyezési akció”…
Szoborügy
Az EMI tájékoztatójának másik témájaként bejelentették, hogy levelet küldenek Biró Rozália váradi alpolgármesternek. Lapunkban is megírtuk, hogy a Szent László térre több román személyiség szobrát tervezik elhelyeztetni az illetékesek, az RMDSZ pedig végül azt javasolta, hogy ott a Holnaposoknak álló szoborcsoport is helyet kapjon. Az EMI mostani levelében arra emlékezteti az alpolgármestert: „Nagyváradon már létezik Ady Endre-szobor, utca, líceum, emlékmúzeum” – viszont kiszorulnak nagyjaink, mint például Pázmány Péter, Vitéz János, Rómer Flóris, Bunyitai Vince”. Az EMI azt javasolja, hogy a Szent László téren szent Lászlónak állítsanak szobrot, főleg, hogy a középkorban már volt Váradon lovasszobra. Elismerik, hogy Szent Lászlónak is van már szobra Váradon, de szerintük a reprezentativitás megkíván egy további ilyen alkotást, főleg hogy ez a személyiség alapította a várost, s itt is temették el. Mindezért az alpolgármester asszonytól konkrét lépéseket kérnek.
erdon.ro

EMI-sajtótájékoztató utcanév-ügyben – Ne ijesztgessen az RMDSZ!
A történeti utcanevek feltüntetését szorgalmazza továbbra is az Erdélyi Magyar Ifjak váradi szervezete. Tegnapi sajtótájékoztatójukon elmondták, hogy a hivatalos tábla alatti informatív jellegű feliratot tartják üdvösnek. Az ilyen táblákat továbbra is ingyen lehet tőlük igényelni.
„Megkérjük az RMDSZ-szervezetet, hogy ne ijesztgesse a város magyar lakosságát azzal, hogy törvénytelen kihelyezni a történelmi megnevezést tartalmazó utcanévtáblákat” – hiszen nem az, nem is büntettek meg senkit emiatt, vagy ha az, akkor ugyanannyira az, amennyire az RMDSZ-es javaslatú táblák. A Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium egyik pincehelyiségében otthonra lelt ifjúsági civil szervezet elnökségének tagjai nagyrészt a váradi RMDSZ-székházban kedden megtartott sajtótájékoztatón elhangzottakra reagáltak. Amint arról beszámoltunk, az RMDSZ azt javasolta, hogy olyan táblákat helyezzen ki a lakosság is, amelyeken a hivatalos megnevezés alatt szerepel a tükörfordítás (amennyiben az lehetséges), valamint a közterület típusának magyar megfelelője. Ezt saját elképzelésük butított formájának tartják. Lovassy Cseh Tamás, a váradi EMI-szervezet elnöke, Nagy József Barna tiszteletbeli elnök, Bartha Béla alelnök és Csomortányi István elnökségi tag emlékeztetett, hogy három éve hasonló táblákat helyeztek ki, akkor azokat a városvezetőség, amelynek akkoriban is tagja volt az RMDSZ-frakció, szokatlanul hamar, mindössze pár óra alatt leszereltette. Amellett érveltek, hogy az RMDSZ saját szegénységi bizonyítványát állította ki, hiszen ugyanolyan magánakciót kezdeményezett, mint ők. A nagyváradi magyar közösséget arra biztatják, hogy mindkét típusú táblát tegye ki, hiszen az elfogadhatónak továbbra is a történelmi megnevezést tartalmazó utcanévtáblát tartják, amelyeket pedig természetszerűleg az önkormányzatnak kellene kihelyeztetnie.
A történeti megnevezést tartalmazó táblákat továbbra is lehet tőlük igényelni, mégpedig ingyen adják oda azoknak, akik az Illyés Gyula Református Könyvesboltban található formanyomtatványon kérik.
M. T. R.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Csoóri Sándor: Hol vagy, Sütő András?
Sütő András hosszú időn át arra készült, hogy családja elrománosodott vagy elrománosított tagjait összehívja Pusztakamarásra. Ördögi gondolat, csak egy nagy lélek találhat ilyet ki. Egy bátor lélek. * Próbáltam elképzelni az első jelenetet: a rokonok egy nagy sátorban ülnek, várják Andrást. András belép, karjai közt egy esendő kisgyermek csontváza. Vajon kié volt ez a kis halott? Román szülőké vagy magyaroké? * A szürrealista vagy inkább abszurd jelenet egyik-másik színpadi jelenetével is rokon. Köhög, mert nem jön ki hang a torkán. A jelenlévők nézik Andrást és nézik a földet. * Sütő szerint a gyermekhalandóság Erdélyben és Magyarországon is megszűnt. Csoda történt? Az ok nem ez, hanem az, hogy nincs hozzá gyermek. * Mit is tanultunk meg a lecsukott szemmel várt demokrácia évtizedei alatt? Azt, hogy a szabadság dzsungelében a dzsungel törvényei és gátlástalansága szerint folyik az élet. Lehet, hogy ez nem is az én gondolatom, kamaszkoromban ragadhatott belém, de ma is érvényesnek tartom. * Sütő a szemét a tisztánlátás keresése közben veszítette el 1990. március 19-én. Bizonyára érthető, ha számunkra ez a vak szem lesz egyik eltörölhetetlen kiindulópontunk. * Ahol nincs mit elsodorni, legyőzni, megváltoztatni, ott művészet se lesz soha. De ahol túl sok legyőzendő halmozódik föl, sajnos ott se lesz. * Sütő András is bevonulhatott volna saját művei magányába, hogy ne mondjam: kolostorába. De nem tette. Egyszerre kellett szerzetesnek lennie és világi, nagy játékosnak. * Korunknak, sajnos, meg kellett ismernie a kettős erkölcsöt: az alkalmazkodásét és a lázadásét. Sütő se kerülhette ki, ha kisebbségi sorsban nagy tettekre törekedett. Zárszámadása bizonyára megfelelt még így is az Istennek. Engedjétek hozzám jönni a szavakat – írta egyik könyve címlapjára. Efféle biblikus hang csak akkor törhet föl az emberből, ha lelke legmélyén bűntudat, igazságérzés és megváltás halmozódott föl. * Magyar írónak lenni mindig más sors és más föladat, mint bármelyik nemzet írójának. Miért? Tudom rá a választ, de nem tudom elmondani. * "Egyetlen járható útként a járhatatlan út maradt." * Ha éjjel álmomból azzal zavarnának föl, hogy vajon ki írta vagy mondhatta ezt a mondatot, innék egy korty vizet, és vakon rávágnám, hogy Sütő András. * Évekkel ezelőtt – ha nem csalódom, a soproni Sütő-est után – vitába keveredett András egy lázas tekintetű, fiatal tanárral, aki azt hajtogatta, hogy a kisebbségi magyarok mindenütt elgyávultak. Bezzeg a spanyolországi katalánok forrón eszik a rántott levest is! * András mosolyogva fogta meg a fiatalember jobb karját. – Maga csak ne veresse ki a szemét, az az én szabadalmam! – mondta a tiszta lelkű, de tájékozatlan ifjú tanárnak. * Milyenek vagyunk mi, magyarok? Az eső elől a tóba menekülünk – írta le Sütő András. * Hajtsuk le gyorsan a fejünket! * Sütő azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcasöprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, és még jólélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: "Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk." Vagy: "A feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni." * Ha Sütő-drámákat látok vagy hallgatok, legtöbbször Károli Gáspár nyelvére gondolok, s bűntudattal érzem, hogy ez a nyelv nem igazán bibliai, hanem XVI. századi magyar nyelv, amelyen Jób, Ezékiel, Jeremiás mégis mindent el tudtak mondani. * Az anyanyelv Sütő András írásaiban nem csupán eszköz, hanem regényhős is. Viselkedik, szunyókál, mosolyog, és ha észreveszi a csodaszarvast, rögtön elkezdi űzni. * Halott a koporsóban. Megtiltani neki már semmit se lehet. Azon a nyelven hallgat, amelyiken akar. * Mi ez, ha nem a keserűség monológja? Ezen a nyelven, azt hiszem, hogy csak Tamási Áron beszélt Sütő András előtt. A huszadik század egyik legszörnyűbb jelenetéről is a legrészletesebben András tudósított bennünket. * Hosszú időkön át suttogva beszéltek a szárazajtai rémtörténetről. A fejszével lenyakazott két székely fiúról és tizenhét odavalósi, agyonlőtt emberről. A háború óta senki se merte a kegyetlen tömeggyilkosságot megemlíteni. Pedig egy megőrült lány harmincöt éven át a dicsőszentmártoni elmekórházban figyelmeztető kísértet volt. A tizennégy éves kislánynak végig kellett néznie két bátyja szörnyű lefejezését, tuskón, fejszével. Végignézte, és többé nem látott mást. * András a Heródes napjai című kötetében elmondja, hogy drámát akart írni a kegyetlen történetről, de ki adott volna neki makulátlan dokumentumokat, hogy egyetlen sorába se lehessen belekötni. Mert, ha csak egy fél mondatával is költőiesíti a megtörténteket, a többségi nép elengedi a kiéheztetett oroszlánjait. * Sajnos, ezt senki más nem tudja megírni, egyedül Sütő András tudta volna. (Részlet a szerző Hol vagy, Sütő András? című írásából. Magyar Nemzet, 2010. március 18.)
Népújság (Marosvásárhely)

Ez magyar utcanévtábla?
Magyar nyelvű utcanév- és házszámtáblákat szereltetett fel négy székházának falára tegnap az RMDSZ nagyváradi szervezete. Szokatlanul csendben, különösebb felhajtás nélkül tették mindezt. BIRÓ ROZÁLIA, a városi szervezet elnöke és SZABÓ ÖDÖN, a megyei filiálé ügyvezető elnöke a múlt hónapban már bejelentette, hogy az RMDSZ tulajdonában lévő váradi körzeti székházakra kitetetik ezeket a táblákat.
Ezzel pedig mintegy ösztökélnék a megyeszékhely helyhatóságát, hogy az immár négy éve meghozott határozatát – miszerint a közterületek megnevezései magyarul is szerepeljenek a táblákon – ültesse gyakorlatba. Mi több, a magyarra átültethető hivatalos megnevezéseket le is fordítanák. Így szerepelne a feliraton (például) a „str. Primăriei” alatt a „Városháza utca” is. A történelmi megnevezések kiírását nem javasolják, szerintük azok kihelyezését majd a belvárosi teljes felújítása során lehet elérni. A cél addig is: bebizonyítani a város nem magyar lakosságának, illetőleg választott képviselőinek, hogy a kétnyelvű utcanévtábla nem ördögtől való.
Az „ügy” természetesen évek óta foglalkoztatja a váradiakat, az utóbbi hónapokban okkal, ok nélkül újabb virágzását élte a téma. A felfokozott várakozásban az RMDSZ-szervezet javaslatára sokan reagáltak a „nesze semmi, fogd meg jól!” mondással. Láthatólag a filiálé is a közvélemény nyomására foglalkozik az üggyel. Tegnap például majd minden magyar nyelvű média képviseltette magát a ma Ady Endréről elnevezett egykori Szent János utcán. A szűk, rendkívül forgalmas utcában várakozniuk kellett, hiszen az olaszi körzet székháza elé késéssel érkezett meg Biró Rozália, akár a márciusi sajtótájékoztatóra.
Miközben az Ideart Kft. munkásai kihelyezték az épület (amelyben a Nagyváradi Naplónak volt a szerkesztősége, ahol Ady Endre is dolgozott) falára az utcanév- és a házszámtáblát, az alpolgármester az intézkedés hasznosságáról szólt. Bizonyítja ezt az is, hogy eddig majdnem százan jelezték, ki szeretnék tetetni ők is ingatlanjaik falára az ilyen táblákat. Ígéretükhöz híven a történelmi magyar egyházakat és a civil szervezeteket is megkeresték, arra buzdítva azokat, hogy épületeikre helyeztessék ki a kétnyelvű megnevezéseket. Természetesen továbbra is várják a lakossági igényléseket, s azokon is igyekeznek segíteni, akiknek anyagi helyzetük nem teszi lehetővé a feliratok megrendelését.
A következő helyszín az újvárosi RMDSZ-körzet székháza volt. Az egykoron Damjanich János nevét viselő utcán lévő épület falára kikerültek a „str. Simion Bărniţiu” – „Simion Bărniţiu utca” feliratú táblák. A csillagvárosi körzet székházának falára a Dimitrie Cantemir felirat került; az utcát a váradi magyarok ma is Ghillányiként emlegetik. A szőllősi székház ablakában már régóta ki volt helyezve egy „Liszt Ferenc utca” feliratú papír. Amint a körzeti elnök, Fodré Gabriella kérdésünkre elmondta, ezt praktikus okok miatt tették, ugyanis sokan nem találták az épületet. Tegnaptól még könnyebb meglelni, mivel oda is kihelyezték a táblákat.
A városi RMDSZ-szervezet elnöke tudatta, hogy az önkormányzat honlapjának magyar változatán és saját weboldalán megtalálhatók mától a hivatalos fordítások, amelyek kihelyezését ajánlják.
A történeti az igazi
Az utcanév- és házszámtáblák 26,94, illetve 10,1 lejbe kerülnek. Az RMDSZ-filiálé egy céget is megnevezett a múlt hónapban, amelyiknél el lehet készíttetni a feliratokat. Az Ideart Kft lassan két évtizede foglalkozik reklámdekorációval – tudtuk meg Kozma Csabától, a vállalat eladási felelősétől. Ők természetesen bármilyen felirattal elkészítik a táblákat, így a történelmi megnevezéseket is feltüntetik, ha azt a megrendelő igényli. Hogy az utóbbi időben mennyi kétnyelvű feliratú házszám- és utcanévtáblát rendeltek meg tőlük, azt nem mondhatta el, hiszen az cégtitok. A tábláik tartósak, speciálisan kezelt anyagot és kültéri fóliát helyeznek fel azokra. Akár még a megrendelés napján, de másnapra bizonyosan elkészítik a táblákat.
Az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete is megszólalt ismét az ügyben. Amint arról beszámoltunk, ők továbbra is a történelmi megnevezést szorgalmazzák, mi több, azokat ingyen biztosítják az igénylőknek. Szerintük az RMDSZ saját szegénységi bizonyítványát állította ki. „A Simion Bărniţiu utca magyar utcanévtábla?” – kérdezte az ifjúsági szervezet elnökségi tagja, Csomortányi István. Ugyanolyan magánakciót kezdeményezet az önmagát érdekképviseletinek nevező párt, mint ők, a civil szervezet. A váradiakat arra kérik, hogy a történelmi megnevezést is tartalmazó utcanévtáblákat helyezzék ki. Egyébként szerintük azokat az önkormányzatnak kellene kitetetnie... Az utóbbi egy-két hétben tucatnyian igényelték tőlük az általuk javallt táblákat. Tőlük is lehet továbbra is igényelni a feliratokat, mégpedig az Illyés Gyula Református Könyvesboltban megtalálható magyar nyelvű formanyomtatványokkal, vagy személyesen tőlük, s továbbra is ingyen.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)