Kerekes Károly ügyvéd, parlamenti RMDSZ-képviselő szeptember végén kérte a Kossuth utca perének áthelyezését, amelyet eddig a Marosvásárhelyi Táblabíróság tárgyalt. Az ügyvéd a Vatra Romaneasca, a Nagy-Románia Párt és az Avram Iancu Kulturális-Hazafias Egyesület felperesekkel szemben képviseli a marosvásárhelyi tanácsot, amely a névadásról döntött. Kerekes Károly az áthelyezést részrehajlás magalapozott gyanújára hivatkozva kérte. A tárgyalásnak október 1-jén, a Marosvásárhelyi Táblabíróságon kellett volna lezajlania, de két nappal korábban például a Prima Televízió meghívta beszélgető-műsorába az ellenfelet képviselő ügyvédet, aki egy órán át gyalázta Kossuth Lajost. /Antalfi Imola: Egyetlen tárgyalás maradt hátra Craiován folytatódik a Kossuth utca pere. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

Kolozsvárt manapság már inkább csak Nyugaton emlegetik úgy, mint a hírhedt magyarellenes polgármester, Gheorghe Funar városa. Funar ma már nem mer indulni a városatyai székért abban a városban, amely egymás után háromszor szavazta meg őt polgármesternek, és amely tizenkét keserves esztendőt köszönhet neki. Öt és fél évvel ezelőtt Kolozsváron megtörtént a nagy fordulat, egy olyan polgármester került a kincses város élére Emil Boc személyében, aki a második választási forduló előtt a Bibliára tett kézzel esküdött meg arra, hogy soha nem szövetkezik magyarokkal. Emil Boc később a kormánypárt elnökeként mindent megtett, hogy megakadályozza a kisebbségi törvény megszavazását a parlamentben, és miniszterei révén igyekezett keresztbe tenni minden kisebbségjogi kezdeményezésnek. Azután Emil Boc lett a kormányfő. A kincses város szavazópolgárai megválasztották maguknak a város első számú emberévé Boc addigi alpolgármesterét. Az új polgármester haladt tovább a nagy elődök által kitaposott úton, igyekezett mellőzni mindent, ami Kolozsvár magyar múltjára emlékeztetne. A városvezetés most felavatja az újjáalakított főteret, amelynek sarkában egyébként továbbra is ott éktelenkedik a kolozsváriak által guillotine-nak gúnyolt otromba memorandista-emlékmű, akárcsak a Funar-korszak érintetlenül megőrzött többi kolozsvári „relikviája” is – az Avram Iancu-szobor, a fellegvári kereszt és egyebek. Az avató újabb alkalom arra, hogy a városvezetés ismét látványosan hanyagolja a magyar elemet. /Salamon Márton László: Posztfunárok. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 3./

Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején
A Kárpát-medencei nemzetek közös történeti múltjának egyik legkritikusabb pontja a történeti Magyarország magyar és nem magyar nemzetei közötti kapcsolat. Az 1848-as év mérföldkő ebben a folyamatban.
1848 történései az utókor számára is megkerülhetetlenek, az eltérően értelmezett események, nemzeti célokban megmutatkozó ellentétek újra és újra visszaköszönnek nemzedékről nemzedékre. A román, szerb vagy szlovák nemzet történeti emlékezetében az 1848-as magyar forradalom nem egy nagyszerű, dicső szabadságharcként jelenítődik meg, hanem a magyar uralkodó nemzetállam megvalósítási kísérleteként.
Számukra az 1848-as mozgalom a nemzeti függetlenség, az anyanyelvért vívott küzdelem példája, amelyet éppen a magyar nemzet ellen kellett folytatniuk. Kossuth Lajos és a magyar politikusok a nemzetiségek szemszögéből a magyar nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus megtestesítői. A magyarok számára viszont a nemzetiségek vezetői, mint például a román Avram Iancu, a bécsi udvar kiszolgálói, akik hátba támadva a magyar szabadságharcot, siettették annak elbukását.
Az 1848-as események eltérő megítélésére jó példa a közelmúltban az aradi Szabadság-szobor visszaállítása körüli vita vagy a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utcanév körüli bonyodalmak. A szoborcsoport visszaállításának, valamint a Kossuth Lajos utcanév elfogadásának az ellenzői érveiket az 1848-as szabadságharc magyar történetírástól eltérő értelmezésére építik.
Az 1848 márciusában kibontakozó forradalmi hullám elindította a Kárpát-medencében élő magyarok és nem magyarok önállósodási mozgalmát. A társadalmi és nemzetiségi kérdés összefonódása eltakarta a magyar liberális elit elől a különböző népek nemzeti ébredésének jelentőségét. 
A magyar elit, miközben az egységes magyar nemzetállam megteremtésére törekedett, szembe került az éppen a magyar nemzeti mozgalom által elindított kárpát-medencei nemzetiségi mozgalmakkal. A nemzetiségek a társadalmi kérdések rendezésében elismerték a forradalmi magyar kormány erőfeszítéseit, de a magyar nemzetállam létrejöttében az itt élő népek eltűnésének veszélyét vagy nemzetté alakulásának megakadályozást látták. 
Erdély esetében is nyomon követhető ez a félelem. Az erdélyi szászok, akik a lakosság 11 százalékát képezték, területi autonómiájuk és kiváltságos helyzetüknek elvesztésétől tartottak. Az erdélyi románok, akik 58 százalékkal Erdély többségi nemzetét képezték, azt szerették volna elkerülni, hogy Erdély és Magyarország uniójával kisebbségi sorba kerüljenek. 
1848. március 15. a Kárpát-medencei népek egyetértését ígérte. Minden nemzet örömmel fogadta a bécsi és a pesti forradalom hírét, a szabadságjogokat meghirdető márciusi 12 pontot.
A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltották a társadalmi és nemzetiségi szinten megfogalmazott várakozások. Mindegyik nemzet kérte önálló nemzetként való elismerését, az általa többségében lakott megyékben nyelvének használatát a kultúra és a közigazgatás minden szintjén.
Nemzetiségi oldalról a magyar forradalomhoz való kapcsolódás eltérő. Függött attól, hogy az illető nemzet a saját nemzettudatának fejlődésében éppen hol állt, mennyire jutott túl nemzetté válásának kulturális szakaszán. Ugyanígy a nemzetiségi vezetők politikai helyzetértékelése is számított. 
Meghatározó volt ugyanakkor az illető nemzetiség területi elhelyezkedése. A szórványban élő nemzetiségek a magyar forradalom mellett foglaltak állást. Tudni kell, hogy a reformkorban elindított jogkiterjesztő és nemzeti liberális politikának köszönhetően egyes nemzetiségeknél, mint az örmények, zsidók, svábok vagy a szórványban élő románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében megindul egy önkéntes asszimilációs folyamat. Például az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom tábornok közül hárman német, ketten örmény, egy-egy szerb, horvát és osztrák nemzetiségűek voltak. 
A Kárpát-medencei románok az 1848-1849-es események idején megoszlottak: a tömbben élő erdélyi románok a forradalom ellen, míg a magyarországi románok a magyar forradalom mellett foglaltak állást.
Az erdélyi románok kezdetben elismerték Erdély és Magyarország uniójának történelmi szükségletét, de nem fogadták el annak megvalósulását addig, míg a román nemzetet nem ismerik el „bevett nemzetként”. 
A románság ugyanis sérelmezte, hogy Erdély vezetése a középkorból fennmaradó három rendi-politikai nemzet (ebben az értelemben a nemzet kifejezés nem etnikai csoportot jelentett), a magyar, a székely és a szász kiváltsága. A balázsfalvi román nagygyűlésen megfogalmazódott az erdélyi románok önálló nemzeti programja.
Kérték a román nemzet elismerését, a román nemzet számarányának megfelelő arányos képviseletet az országgyűlésben és a helyi közigazgatásban, a jobbágyfelszabadítást. Továbbá azt is kérelmezték, hogy az unió kérdéséről addig ne tárgyaljanak, míg a román „nem válik alkotmányos és szervezett a törvényhozás házában tanácskozó és határozati, szavazati joggal felruházott nemzetté.” 
A román-magyar konfliktus kirobbanását az is siettette, hogy a magyar nemes és a román jobbágy közötti társadalmi vita nemzeti színezetet kapott. Az erdélyi országgyűlés nem tette meg a románok felé azt a gesztust, hogy elismerje a románokat negyedik bevett nemzetként, még mielőtt megszünteti a középkori rendi nációk rendszerét. A román parasztok között továbbra is fennmaradt a jó császár mítosza, aki szerintük már rég meg akarta szüntetni a jobbágyságot, csak ebben a magyar nemesek akadályozták. Az erdélyi császárhű hadsereg, majd a bécsi udvar, kihasználva a magyar-román ellentétek fokozódását, sikeresen kijátszotta egymás ellen az erdélyi nemzetiségeket. Az erdélyi császárhű erőkre támaszkodva megszerveződtek a román nemzetőrségek, Nagyszebenben pedig megalakul a románságot lépviselő Román Nemzeti Komité. 
1848 szeptemberében a harmadik balázsfalvi népgyűlésen az erdélyi románok a fegyveres konfliktus mellett döntöttek. Erdély történetének tragikuma az itt élő nemzetek, magyarok, románok és szászok egymással való szembefordulása, az egymást pusztító polgárháború kitörése. A nemzetiségek engedtek Bécs csalóka szabadságígéretének, a magyar elit pedig képtelen volt kilépni a nemzetállam létrehozásáról szőtt álmából.
A Nyugati-Kárpátokban Avram Iancu, a „havasok királya” indított irtóháborút. Axentie Sever katonái Enyeden 800 személyt koncoltak fel és feldúlták a református kollégiumot és annak könyvtárát. A polgárháború szörnyű sebeket ejtett az itt élő nemzetek szívén, a gyűlölet könnyen megfertőzött mindenkit. 
A magyar-román konfliktusok idején is akadtak Erdélyben békeszigetek, ahol a helyi nemzetiségek kiegyeztek, hogy elhárítsák a vérontást. Példa erre Alvinc, ahol 1848. ősszén megszületett a Béke Kötés.
„… akármelyike is a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan letett hite nyomán, keményen fog megbüntetni-ellenben ezen egyezésből és kötésből önként folj, miként a románok által se bántassanak a magyarok az Ő Felsége által megerősített törvényekben megírt büntetés terhe alatt.” 
Az erdélyi románokkal ellentétben a magyarországi románok a magyar forradalom mellett képzelték el a jövőt. Az itteni románság vezetői személyükben is kötődtek a magyar forradalom szabadság vívmányaihoz, közvetíteni próbáltak a magyar és az erdélyi román vezetők között. A román-magyar viszonyban voltak kísérletek a forradalom napjaiban a békejobb nyújtására, szövetségek kialakítására is. Bem József 1849 telén, Erdélybe érkezése után általános amnesztiát ígért. Brassóban Cezar Bolliac román forradalmi költő magyarbarát román lapot adott ki Espatriatul címmel.
Bolliac elítélte, hogy a románok Bécstől elámítva nem a közös ellenfél ellen, hanem a román jobbágyokat is felszabadító magyar kormány ellen fordultak. Ioan Dragoş bihari képviselő közvetíteni próbált Avram Iancu és Kossuth Lajos között, megkísérelte eloszlatni a Móc-vidéki románok bizalmatlanságát. A békítő törekvést azonban a politikai és katonai vezetőség közti összhang hiánya akadályozta. A katonai csatározások mellett az erdélyi román elit politikai síkon is Ausztria szövetségesévé vált. 
849 telén Andrei Şaguna ortodox püspök is kérte az orosz csapatok bevonulását Erdélybe. A román elit megfogalmazta az osztrák tartományok románságának önálló nemzetté való egyesítésének és román nemzeti közigazgatás megteremtésének óhaját.
A magyar kormány az 1849 májusának utolsó napjaiban kezdődő együttes orosz-osztrák támadás árnyékában legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való kiegyezést tekintette. Tárgyalások kezdődtek Pesten a Nicolae Bălcescu, havasalföldi forradalmár vezette román küldöttséggel. Az 1849. július 14-i szegedi magyar-román egyezmény, a Project de pacification garantálta a román többségű megyékben az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, az oktatásban, a közigazgatásban, valamint elismerte a románokat külön nemzetként. Az egyezmény megteremtette a területi autonómia alapjait, amit nemcsak a románokra, hanem más nemzetekre is értettek ekkor. A magyar politikai elit egy év alatt felismerte, a Kárpát-medencében tarthatatlan a nemzetállam-koncepció
A pár nap múlva, 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény kimondta, hogy a cél „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítása. Amnesztiát hirdettek, s egyben nyitva tartották az utat a további meggyezés felé. Szintén ekkor született meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény.
A forradalom bukása azonban közel volt: a magyar csapatok rövid időn belül, 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert Világosnál az oroszok előtt. 
Kezdetét vette az osztrák terror. Az 1849. október 6-án kivégzett 13 tábornok a történelmi Magyarország és a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségi sokszínűségét is jelképezte, amelynek tagjai hittek még az 1789-es francia forradalom idejében megfogalmazott Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszméinek megteremtésében a Kárpát-medence térségében. 
A magyar forradalmat és szabadságharcot két nagyhatalom egységes hadserege verte le. Nem a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, polgárháborúvá fajulása okozta a vereséget. A magyar szabadságharc sikeréhez azonban elengedhetetlenül szükség lett volna a kárpát-medencei nemzetiségekkel való viszony rendezésére.
A magyar elit hibáztatható azért, hogy nem tett meg mindent a nemzetiségekkel való kiegyezés érdekében és túlságosan későn született meg a nemzetiségi törvény. Viszont a nemzetiségek vezetőit is felelősség terheli:Bécs megosztó politikájának eszközévé váltak, megtévesztették saját nemzettársaikat, saját maguk vagy Bécs érdemeinek tüntetve fel a magyar kormány által érvényre léptetett társadalmi reformokat és a magyar nemességet annak megakadályozójaként állították be.
A nemzetiségek a magyar szabadságharc bukása után jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésként. A bécsi udvar a kialakult új helyzetben hallani sem akart a nemzetiségek követeléseiről, autonóm törekvéséről. 
Az 1848–1849-es nemzetiségi konfliktusok elhintették az egymás mellett élő népekben az egymással szembeni bizalmatlanságot. Az elmúlt másfél évtized történetírása eltérően ítéli meg a kor eseményeit, eltúlozva egyes nemzetek áldozatvállalását. Itt utalnék arra a téves adatra, amelyet román történészek és politikusok többször hangoztatnak, amely szerint 40 000 román polgári áldozata lett volna az erdélyi polgárháborúnak.
A korabeli forrásokat figyelembe véve több történész rámutat arra, hogy a magyar, román, német áldozatok összesen érhették el ezt a számot. A történetírás és a politikai elit felelőssége az 1848-as forradalom hiteles ábrázolása és annak megakadályozása, hogy téves eszmék hatását ne lehessen ideológiaként olyan eseményekre felhasználni, mint az 1990-es marosvásárhelyi fekete március. 
Gidó Csaba. Forrás: Transindex.ro

Újra előkerült a magyar kártya
A március 15-i megemlékezések látszólag a román nacionalisták malmára hajtották a vizet, ugyanis egy nappal a ’48-as forradalmi ünnepségek után „általános offenzívát” indítottak az RMDSZ ellen.
Mircea Duşa, a szociáldemokraták képviselőházi alelnöke szerint az lett volna normális, ha a csíkszeredai megyeházára felvont székely zászló – amelyet a Hargita Megyei Tanács hivatalosan magáénak fogadott el – a román közösséget jelképező elemeket is tartalmaz. Duşa emlékeztetett: tíz évvel ezelőtt „nagy nehézségek árán” tudta csak felhúzatni az épületre a román nemzeti lobogót.
„Nem lenne semmi gond a lobogóval, ha valóban csak a megye zászlaja lenne, de a kezdeményezők szerint ez az alkotmányban nem létező Székelyföld egészét jelképezi” – fejtette ki a PSD-s politikus, azt is szóvá téve, hogy a március 15-i megemlékezésen az is elhangzott, hogy Székelyföld nem tartozik Romániához.
A Konzervatív Párt (PC) sem akart alulmaradni a „licitben” és felszólította Emil Boc miniszterelnököt, hogy „dobja ki a kormányból az RMDSZ-t az alkotmány megszegése miatt”. Bogdan Diaconu konzervatív alelnök bejelentette, panaszt nyújtottak be az ügyészségen Markó Béla ellen, és a miniszterelnök-helyettes távozását kérik, mert szándékosan megszegte az alkotmányt, amikor a miniszterelnöki hivatal fejlécével ellátott papíron magyar nyelvű meghívót küldött a magyar iskolaigazgatóknak.
Mint ismeretes, a szövetségi elnököt a Vatra Româneasca szélsőséges szervezet is „bepanaszolta” a miniszterelnöknél. Markó utólag egyértelművé tette, hogy a magyarokkal eddig és ezentúl is anyanyelvükön kommunikál, miniszterelnök-helyettesi minőségében is.
Gheorghe Funar, a Nagy-Románia Párt (PRM) főtitkára tegnap nem kevesebbet kért Traian Băsescu államfőtől, mint népszavazás kiírását az RMDSZ törvényen kívül helyezéséről, és a szövetség színeiben közhivatalt betöltő szakértők elbocsátását.
„Történelmi lehetőség előtt áll Románia elnökeként: törvényen kívül helyeztetheti az RMDSZ-t, visszavonhatja az összes parlamenti, kormányzati és helyi emberük mandátumát, beszüntetheti az RMDSZ irányítása alatt álló civilszervezetek és sajtótermékek pénzelését” – sorolta „kihagyhatatlan” ajánlatait a volt kolozsvári polgármester.
A nagyromániás politikus szerint ezzel egy időben anyagi támogatásban kellene részesíteni a Vatra Românească Szövetséget és az Avram Iancu Egyesületet, amelyek „a román szellemiség megőrzéséért küzdenek”. Gheorghe Funar hozzátette: hatályon kívül kell helyezni azt a kormányhatározatot, amelynek értelmében Erdély több mint ezer települése „magyar nevet is kapott”, és vissza kell vonni azokat a privilégiumokat, amelyeket a magyarok az utóbbi húsz évben élveztek, beleértve „az etnikai alapú iskolai szeparatizmust”.
„Ez a négy intézkedés elhárítaná az ország területi integritására törő magyar veszélyt” – summázott a szélsőjobboldali politikus. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Memento – Marosvásárhely 1990
Húsz évvel ezelőtt robbant ki a „fekete március” néven hírhedtté vált marosvásárhelyi román–magyar etnikai konfliktus, amikor az erdélyi város főterén románok és magyarok verekedtek össze. Sok magyarázat született már arra, hogy miként történhetett meg a majdnem 300 sebesültet és öt halottat követelő vérfürdő. A román és a magyar közösségnek is megvan a saját igazsága az eseményekkel kapcsolatban, amelynek hátteréről hivatalosan semmit nem lehet tudni, hiszen húsz évvel a rendszerváltás után is még titkosítva vannak az akkori hivatalos iratok.
Amíg nem válnak tanulmányozhatókká, továbbra is csak a sötétségben fogunk tapogatózni, a románok és a magyarok pedig egymást fogják vádolni kollektíven. Az iratok nyilvánosságra kerüléséig azonban érdemes felidézni az eseményeket, hogy a húsz évvel ezelőtt született nemzedék is megismerje a rendszerváltás utáni időszak zavaros hónapjait. Remélhetőleg, ők tanulni fognak belőle.
1990 januárjában hivatalosan megalakult az RMDSZ, amely immár szabadon fogalmazhatta meg a romániai magyarság jogköveteléseit. A Ceauşescu-diktatúra utolsó tíz évében az általános emberi jogok korlátozása mellett a hatóságok jelentős mértékben megcsonkították a nemzeti kisebbség jogait is. A román kommunista nemzeti nacionalista történelemoktatáson felnevelt románok jelentős része 1990-ben értetlenséggel fogadta a magyarok jogköveteléseit, amelyek középpontjában az anyanyelvű oktatás állt. A Ceauşescu-rezsim egészen 1989-ig napirenden tartotta a „magyarveszélyt”, ezért 1990-ben a román közvélemény nagy részében – és főleg az erdélyi románokban – elevenen élt Erdély elvesztésének a réme. A magyaroknak a kisebbségi jogokra vonatkozó követeléseit úgy értelmezték, hogy „ki akarják szakítani Erdélyt Romániából”.
Romániában, de főleg Erdély nagyobb városaiban, így Marosvásárhelyen is a helyi román és magyar sajtóban számos olyan cikk jelent meg, amelyek hemzsegtek a félretájékoztatásoktól. Főleg a román lapok időnként nyíltan uszító, bujtogató cikkeket is közöltek. Másrészt a románok szerint a magyar lapok is elfogultsággal tájékoztattak, amiben valóban lehet némi igazság. A románok a romániai magyaroknak Magyarországgal való kapcsolatának a kezdeti kiépítési törekvéseit sem nézték jó szemmel. Ők a „magyar nacionalizmus” megnyilvánulásaként tekintettek Antall József akkori magyar kormányfőnek azon kijelentésére, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke.
Az RMDSZ Marosvásárhelyen szervezte meg 1990. február 9-én a gyertyás-könyves tüntetést, amelyen százezren vettek részt. A csendben felvonuló hatalmas tömeg magyar iskolákat és egyetemet követelt. Ellenválaszként megalakult a Vatra Românească nevű civil szervezetet, amely kezdetektől fogva magyarellenes megnyilvánulásairól vált hírhedtté. A feszültséget az is növelte, hogy a magyarok március 15-én hosszú évtizedek után először ünnepelték meg az utcán a magyarság nemzeti ünnepét, amely alkalmából a magyar zászlót is kitűzték az ünnepségeken.
A marosvásárhelyi közhangulat március 16-án vett veszélyes fordulatot, amikor a város egyik gyógyszertárának a kirakatára magyar feliratot helyeztek el a többségben lévő magyar alkalmazottak. A román sajtóban megjelent uszító hangvételű cikk hatására mintegy ötven fős román tömeg vonult a gyógyszertárhoz, és eltávolította a feliratot. Ezenkívül több olyan esemény is történt, amely a mai napig sem tisztázódott. Ilyen volt az például, hogy a gyógyszertártól elindult, a város utcáin felvonuló román tömegbe egy magyar ember által vezetett jármű hajtott. A románok szándékos akcióra gyanakodtak még akkor is, ha a balesetet okozó gépkocsivezetőnek román volt a felesége. A feszültség növekedéséhez vezetett az is, hogy mai napig sem ismert személyek állítólag meggyalázták Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát. A magyarok feltételezése szerint provokációról volt szó, hiszen egy olyan gyalázkodó feliratot helyeztek a szoborra, ami helytelen magyarsággal íródott.
Marosvásárhelyen akkoriban a románok száma már a város lakosságának 45 százalékát tette ki a kommunizmusban lezajlott erőteljes iparosítás miatt. A mára enyhe román többségűvé vált várost mai napig is „frontvárosnak” tekinti a román és a magyar közösség, így most is nap mint nap presztízsharc dúl a két közösség tagjai között a helyi közigazgatásban azért, hogy ki, hol és hogyan lakja be a köztereket, milyen szimbólumok jelenjenek meg a nyilvánosságban. A lakosság majdnem fele-fele arányban való megoszlása is alkalmas táptalajt jelentett arra, hogy elemi erővel törjön felszínre az évtizedek óta lappangó etnikai feszültség, amit maximálisra fejlesztett a hermetikusan bezárt kommunista rendszer, amelyben románok és magyarok nem igen beszéltek kölcsönös sérelmeikről.
A kedélyek március 19-én szabadultak el tragikus módon. Vasvillákkal, fejszékkel és dorongokkal felfegyverkezett Görgény-völgyi román parasztokat szállítottak buszokkal Marosvásárhelyre. A véres összetűzések után a románok maguk ismerték el, hogy polgármesterük, papjuk vagy éppen a postásuk szólt nekik március 19-e előtt, menniük kell Marosvásárhelyre, amikor megszólal a településükön lévő templom harangja, vagy a polgármesteri hivatal vészjelző szirénája, mert ott „ölik a románokat”. A román hatóságok mai napig sem derítették ki, hogy kik tájékoztatták félre a parasztokat, vagyis kik az eszmei elkövetők, akiknek a vétke sokkal nagyobb, mint a félrevezetett embereké.
A felheccelt román parasztok törtek-zúztak a város utcáin, békés járókelőket bántalmaztak, és rátámadtak az RMDSZ székházára. Az épületben rekedt mintegy hetven magyar közül a néhai Sütő András írót, az RMDSZ Maros megyei szervezetének akkori elnökét bántalmazták súlyosan, aki az ellene elkövetett erőszakcselekmények előtt biztosítékot kapott a kivezényelt rendfenntartó erőktől, hogy biztonságban elhagyhatja az ingatlant.
A tragikus ütközetre március 20-án került sor, amikor 15 ezer magyar vonult az utcára a román parasztok garázdálkodása ellen tiltakozva. A város főterén vékony katonai kordon választotta szét egymástól a két tábort, amely egymásnak rontott. Az esti órákban a létszámfölénybe került magyarok felgyújtották a román parasztokat szállító buszokat, az égő járművekből menekülőket pedig alaposan helybenhagyták. A véres ütközetnek összesen 278 sebesültje volt, ebből 190 román és 88 magyar nemzetiségű. Öt személy életét vesztette, közülük három magyar és két román.
Az ügyészségi vizsgálatok során 30 személy ellen emeltek vádat, többségük egy év börtönbüntetést kapott. A legsúlyosabb ítélettel a Magyarországra menekült Barabás Ernőt és Cseresznyés Pált sújtották, akiket tíz év szabadságvesztésre ítéltek. Ez utóbbit 1996-ban kegyelemben részesítette Emil Constantinescu volt román államfő.
BORBÉLY TAMÁS. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Mátyás a „román” király és „román vezérei”
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajk neve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.”
FOLYTATJUK
2010. május 6.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 5-I SZÁMÁBÓL
Mátyás román eredetének hívei az 1430 táján, Milánóban írt levélre (levelekre) hivatkoznak, amelyben Hunyadi Jánost „Oláh Jánosnak” írják. Ez többféleképp értelmezhető. Gondolhatunk arra, hogy Hunyadi Oláhországban, a vazallus magyar tartományban, valamilyen címmel, hatáskörrel bírt. Ne feledjük, 1439-ben nevezték ki szörényi bánnak. A Szörényi bánságot, a mai Olténiát, a középkorban még Kisoláhországnak is nevezték. Lehetséges az is, hogy a milánói hercegi udvarban a magyar király jeles kapitányáról tudták, hogy havaselvi származású. E megnevezés a származási helyet jelölte, akkoriban elterjedt szokás volt az, hogy a származási hely népességéről neveztek el családokat oláhnak, szásznak, tótnak, rácnak stb. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a 15. század negyedik évtizedében a levélíró nem tudhatta, hogy az 1390-es években, amikor Serba fia Vajk Magyarországra telepedett, a vlach (oláh) állam vezetőrétegében még nagyszámban voltak kunok, illetve kun származásúak. Az oláh megnevezés tehát nem egyértelműen jelent etnikumot, mert Hunyadi Mátyás dédapja, nagyapja lehetett kun, türk blak, délszláv, elszerbesedett vlach is.
Nem szabad elfelejtkezni a többi lehetséges származtatással kapcsolatos forrásról sem. A híres nyomdász, Heltai Gáspár, az 1575-ben kinyomtatott Chronica az magyaroknak dolgairól című históriájában Mátyás apját, Hunyadi Jánost, a magyar király törvénytelen gyermekének mondja. Ő úgy tudja, hogy Zsigmond beleszeretett egy Morzsinai nevű nemesi család lányába, és e frigy eredményeképp született Hunyadi János. A király az áldott állapotba került leányt férjhez adatta Serba fiához, Vajkhoz. E származtatással megmagyarázható a Hunyadi család gyors felemelkedése, Hunyadi János példátlan karrierje.
Bonfini, a király olasz krónikása, a Hollós címer alapján, Mátyás származását a római Corvinusokig vezeti vissza. Egy másik elképzelés szerint, Hunyadi János édesanyja a bizánci császári család tagja volt. Mátyás egyik levelében a török szultánt, II. Mehmedet rokonának, azaz egyazon vérből származónak nevezi. A királyi udvarba menekült Dzsem török trónkövetelőről azt mondja a pápai követnek, hogy rokona, mert a görög nagyanyja nővérének a fia. E szerint II. Murát és II. Mehmed szultán anyai ágon Mátyás rokonai.
Egy biztos: Hunyadi János Magyarország kormányzójaként, a magyar történelem egyik legnagyobb birtokkal és hadsereggel rendelkező, római katolikus főura volt. Fia, Mátyás, a Szilágyiak hadvezéreket adó családjából is származva, Szilágyi Erzsébet nevelésében, magyar anyanyelvű és műveltségű, márpedig az etnikai hovatartozás kérdése mindig a nyelvi és művelődési hatások függvénye.
A király származásának ilyen részletes elemzésére azért volt szükség, mert még a magyar történészek is gondolkodás nélkül elfogadják Mátyás havaselvi román származását, miközben egy szót sem szólnak a Szilágyi-ág hadvezéreiről, illetve a származással kapcsolatos más történeti forrásokról. Akarva nem akarva, lehetőséget teremtenek a nacionalista román történetírásnak arra, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara-t és Mátyásból Matei-t „faragjanak”. Nem véletlen a Mátyás-szoborcsoport talpazatán olvasható szöveg, mely szerint Mátyás a saját nemzete, „a román” ellen harcolt.
Mátyás moldvai hadjárata (1467)
E csatát azért kell bővebben bemutatni, mert akárcsak Mátyás származásával kapcsolatban, még a magyar történelmi kiadványokban is találunk olyant, amelyik Mátyás király vereségét emlegeti. Ennek történelmi gyökere csupán annyi, hogy az 1460-as években Mátyás-ellenes összeesküvésre került sor. Mivel a lázadók, az elégedetlenkedők hátterében, felbujtásában Moldva vajdája, István állt, így érthető módon igyekeztek a királyt befeketíteni.
Miután Mátyás király 1467-ben a királyi hadak élén felszámolta az erdélyi lázadást, elhatározta, hogy megbünteti a török hűbéres és lengyelbarát Nagy Istvánt is. Bár késő ősz volt, Mátyás elrendelte a hadjárat megindítását. A király hadereje 12 ezer főnyi elit hadtestből állt és ennek vezetésére több tapasztalt hadvezért állított. A kor jeles, csatákban edzett hadvezérei: Giskra János, Magyar Balázs és Kinizsi Pál irányítják a sereget. A Szebenből kiinduló haderő 1467. november 2-án Segesváron pihent meg, majd november 6-án Erdővidék központját érintve a barcasági Földvár irányába haladt. November közepe táján átkeltek az Ojtozi-szoroson. A tehetséges moldvai vajda azonban időben értesült Mátyás hadi készülődéseiről és segítséget kért IV. Kázmér lengyel királytól. Bevágatta és eltorlaszoltatta a Keleti-Kárpátok szorosait. Ezek az intézkedések azonban nem tudták meggátolni a magyar király hadának az előrenyomulását, mert a magyar csapatok elhamvasztották a fatorlaszokat és szétverték a lengyel lovas alakulatokat. Mivel István vajda seregei csupán könnyűfegyverzetű lovasokból és gyalogosokból álltak, ezért nem merte vállalni a csatát egy olyan magyar hadsereggel szemben, amely kitűnően fel volt szerelve és kiképezve, amelyben a lovasság nagy része páncélos vagy félnehéz felszerelésű volt. Ebben az előnytelen katonai helyzetben a moldvai haditaktika csak a cselvetés, a portyázás és a felperzselt föld stratégiája lehetett.
2010. máj. 7.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 6-I SZÁMÁBÓL
Mátyás serege az Ojtozi-szoroson kelt át, már november 19-én elfoglalta Tatrosvásárhelyt, vagy Tatáros mezővárost (Tîrgu Trotuş), november 26-án Bákót (Bacău), majd a Szeret folyó völgyében haladt előre Szucsáva (Suceava) főváros felé. November 29-én már a jól megerősített Románvásárhelyt foglalták el. Itt került sor az első hosszabb pihenőre. Ez idő alatt István vajda több tárgyalást kezdeményezett, de a király és a tanácsadói nem hittek a vajda szóbeli ígérgetéseinek. A magyar királyi had – december 6-án – ellenállás nélkül folytatta útját. December 13-án sor került Moldvabánya megszállására. E római katolikus püspöki székhellyel büszkélkedő városkában, amelynek katedrálisát még 1410-ben építették, vert szállást a király. A főemberek, az udvari bandérium és a főtisztek katonai kíséretei kaptak helyet a város központjában, míg a hadsereg a városon kívül táborozott, mert nem tartottak semmilyen meglepetésszerű támadástól. Ez érthető volt, mert a vajda követei itt is felkeresték a királyt, de a megegyezésre ekkor sem kerülhetett sor, mert a követségnek nem ez volt a feladata, hanem a kémkedés, a királyi sereg stratégiai helyzetének a megfigyelése, valamint a közelgő moldvai orvtámadás gyanújának az elterelése. Ez bevált, a király és főemberei, valamint az egész magyar sereg békésen készült vacsorázni és lepihenni, nem gondoskodtak még őrségállításról sem, miközben a vajdai sereg óvatosan körülvette a várost, úgy, hogy a tábori poggyászt és a lovakat, a szekereket a közeli Somuz és Moldva folyók erdeiben hagyta. Lévén, hogy a városközpontot szászok és magyarok lakták, a támadók számára nem okozhatott különösebb gondot a város felgyújtása. Egyszerre több oldalról kezdtek hozzá a gyújtogatáshoz. Amikor Mátyás értesült a támadásról, akkor már nem lehetett alaposan megszervezni a védelmet, nem lehetett sánccal, szekérvárral körülvenni a szétszórt táborozókat, és egységes irányítás alá helyezni a sereget. A piactér és a város központjának védelmét maga a király irányította. Hamarosan két nyíllövés és egy dárdaszúrás éri, vérzik, de nem teszi le a fegyvert. Körülötte mindössze 200 veterán zsoldos, a királyi bandérium és a főemberek tömörülnek. A védelemben kitűnt a máramarosiak egy csoportja. Később az egyik vitézt köznemesi birtokkal jutalmazták.
Csak négy órás küzdelemben sikerült legyőzni az orvul támadókat. István is fogságba esett, de az egyik erdélyi hadnagy futni engedte az őrizetére bízott vajdát. A szemtanú, Janus Pannonius leírása szerént a moldvabányai csatában 11 ezer moldvai és 4 ezer magyar vesztette életét. E csatát kétség kívül Mátyás király nyerte meg. Győzött, de sebesülései, a tél gyors érkezése miatt, távol az utánpótlás lehetőségétől, kénytelen volt hazaindulni. Seregének háromnapi pihenőt engedélyezett, majd december 16-án elrendelte a hazatérést. Erdélyben a Gyergyó–Brassó vonalon haladt a nagy barcasági szász városba, ahol lehetőség nyílt a sebesültek ápolására.
A győzelem jelképeit, aranyozott hadilobogókat, a moldvai jelvényeket, a fegyvereket a budavári Boldogasszony templomban helyezték el. Az új hadjáratra, a Moldva-ellenes háborúra már nem került sor, mert István vajda követei a magyar királyi székhelyen vazallusi esküt tettek, elfogadták Mátyást hűbéruruknak.
E történelmi tények alapján, az olvasót nem kell meggyőzni arról, hogy a moldvabányai nagy moldvai győzelem, mennyire tekinthető „román” győzelemnek, mennyire jogos a Mátyás király szobrának talpazatán éktelenkedő tábla, illetve, hogy milyen szintű a történelemhamisítás. Mindazok, akik sérelmezik a szoborcsoporton elhelyezett, a legyőzött Moldvát jelképező zászlót, azok tehát megnyugodhatnak. 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak, akkor természetesen nemcsak az etruszk (római?) farkast távolították el, de a hazug propagandaszöveget is, visszaállítva Fadrusz szoborcsoportjának eredeti állapotát. Pár év múlva, 1945-ben, amikor a szovjet hadsereg megszállta Kolozsvárt, a városvezetés a magyar Mátyás király felirat helyébe a latin nyelvű Mathias rex-et helyeztette. 1992. december elsején, Gheorghe Funar magyarellenes kolozsvári polgármester, a Mathias rex felirat alá feltétette az 1932-es táblát. Így adódik az a helyzet, hogy a fiatal nemzedék, e tábla felirata alapján, immár 18 éve ismét olvashat a saját, azaz a román nemzete ellen támadó Mateiről.
Most, amikor Kolozsváron véget ért a tizennyolcadik alkalommal megrendezett Mátyás napi rendezvénysorozat, amikor a magyar és a román kormány közös költségén, néhány hónap múlva befejeződik e szoborcsoport restaurálása, csak remélni merjük, hogy a táblára felkerül Mátyás király és vezéreinek neve. Természetesen nem Matei Corvin, Paul Chinezu, Ştefan Báthory, Ştefan Szapolyai, hanem édesanyjuk ékes magyar nyelvén: Hunyadi Mátyás, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Szapolyai István és Báthory István. (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyságba várják a diákokat
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség idén is megszervezi a Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetemet.
A résztvevőket a Szilágyságba viszik, ahol Désháza fazakasművészetétől a sámsoni borcsodákon át a tövisháti táncokig sok élményben lehet részük. A rendezvényt szaktól függetlenül minden érdeklődő hallgatónak ajánlják.
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség hagyományos Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetemének helyszíne ez alkalommal a Szilágyság, időpontja 2010. július 28 – augusztus 2. lesz. 
A tábor résztvevői az évek folyamán úgy az erdélyi, mint az anyaországi, és más elszakított területekről érkező fiatalok közül is kerültek ki. Nyári egyetemünket nemcsak néprajz, illetve a társadalomtudományok valamely ágának hallgatói figyelmébe ajánljuk, hanem mindazoknak, akik érdeklődnek a népi kultúra, a hagyományok, az épített örökség és a földrajzi látnivalók iránt. 
A KMDSZ a hat napi szállás, étkezés, utazás és programok ellenértékeként vendégeinek 40, a diákszövetség tagjainak 30 lejes benevezési díjat számol fel. (Átszámolt értéke kb. 2700/2100 forint, illetve 10/7 euró.) A Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetem elmúlt kilenc éve a tartalmas pihenésről és kikapcsolódásról, az érdekes előadásokról, a tábori hangulatról és kirándulásokról, valamint a népi értékek és magyar kultúra egyhetes leltározásáról szólt. Idén sem lesz másképp, a tizedik kiadás résztvevőit1 Désháza fazakasművészetétől a sámsoni borcsodákon keresztül a tövisháti táncokig több élménnyel is szórakoztatjuk majd. 
A jelentkezéshez a mellékelt regisztrációs ívet, valamint egy motivációs levelet kell legkésőbb 2010. július 19-ig, a következő címek valamelyikére eljuttatni: 
– titkarsag@kmdsz. ro 
– KMDSZ iroda, 400083 Kolozsvár/Cluj- Napoca, Petőfi Sándor/Avram Iancu utca, 21. sz. Személyes leadás esetén kérjük figyelembe venni, hogy a nyitvatartás ideje 10-15 óra. A helyek száma a jelentkezők függvényében korlátozott. A KMDSZ legkésőbb július 21-ig, telefonon értesíti az pályázókat.
erdon.ro

A város meséi
Ránézésre is tekintetmarasztaló, tetszetős könyv. Ha megfordítom, ugyanaz a régi marosvásárhelyi látkép ragad meg a főtér szépiaszerűen patinázott fotós látványával, középen egy látszólag oda nem illő, a montázsból mégsem kilógó mai mikrofonnal. Ebből a nézetből ez a kötet főoldala, és a címe: Povestile orasului. Vagyis kétnyelvű – román, magyar – a kiadvány. Természetesen egyazon szerző neve szerepel mindkét fedőlapon: Sorina Bota.
Nem csak ezért különleges ez a kiadói újdonság, az Ardealul Kiadónál az Agenda 2009 egyesület támogatásával napvilágot látott szép kötet. Azért is fel kell figyelnünk rá, mert CD is társul hozzá igen gazdag anyaggal, így tehát tulajdonképpen hangoskönyvnek is beillik, ami még eléggé ritkaság mifelénk. A Marosvásárhelyi Területi Rádióstúdió munkatársa és interjúalanyai ily módon is megszólítják az olvasót. Ezzel azt is jeleztem már, hogy beszélgető- könyvnek örülhetünk. Huszonnégyen mesélnek a városról, a megszólalók fele román, másik fele magyar. Nem mindannyian helybeliek, mint ahogy azok sem mind itt laktak, akiket a beszélgetőtársak megidéznek, de valamennyien kötődnek valamiképp az egykori illetve mai településhez. Jeles emberei határozzák meg a hely szellemét, adják meg hírét, nevét, s ha netalán az vitatható lehetne, hogy ez a vállalkozás miért éppen a most bemutatott személyiségeket állította figyelmünk központjába, az pillanatig se kérdés, hogy ők beillenek-e a válogatásba. Igen, mindannyian főszereplőkké válhatnak egy ilyen kiadványban. Persze nem csak ők, a város szerencsére olyan gazdag valamikori és jelenlegi meghatározó egyéniségekben, hogy még több köteten át folytathatnák a beszélgetéseket. Amelyek egyébként rádiós interjúk voltak, a stúdió aranyszalagtárát gazdagítják. Nyilván más munkatársak sok-sok hasonlóan fontos felvétele mellett. Most azonban Sorina Botának jutott eszébe ez a lehetőség, és kitartó, következetes munkával meg is valósította.
Marosvásárhely több évszázados múltja elevenedik meg a könyvben, de felvillan a jelene is, hiszen azok, akik a nagy elődök életéről, életművéről, pályájuk sorsdöntő eseményeiről, megvalósításairól, gyakran akár jelentéktelennek tűnő, mégis rendkívül fontos cselekedetekről, történésekről mesélnek, mai követőik, az illető közéleti jelenségek, szakterületek alapos ismerői, kutatói, s ily módon olyan kapcsolat, szerves összefüggés rajzolódik ki a régi és a kortárs nemzedékek között, amely egyben magyarázza is, miért vált ez a város a nyugati világ határán századokkal ezelőtt a kultúra és a tudományok, egyszóval a múzsák fellegvárává, és őrizte meg ezt a minőségét a mai napig. Ezt a rendkívüli érdeklődéssel övezett, várbeli könyvbemutatón a kiadvány és szerzőjének méltatói – Mirela Moldovan, a rádió igazgatója, az előszót író Nagy Miklós Kund és Adriana Saftoiu, valamint Cristian Stamatoiu és Haller Béla tanárok – is hangsúlyozták múlt csütörtökön. Érthetőbb azonban mindez, ha felsoroljuk, kikről meséltet, kihasználva az élő beszéd varázsát, Sorina Bota. Íme a nevek: Al. Papiu Ilarian, Aranka György, Aurel Filimon, Avram Iancu, Bartók Béla, Bernády György, Bodor Péter, Bolyai Farkas, Bolyai János, Borsos Tamás, Elie Câmpeanu, Emil Dandea, George Enescu, Gheorghe Sincai, Ion Vlasiu, Köteles Sámuel, Mátyus István, Mihai Eminescu, Mihai Viteazul, Nagy Szabó Ferenc, Petőfi Sándor, Petru Maior, Romulus Guga, Teleki Sámuel. És a "titkok tudói", az interjúalanyok: Ioan Chindris, Egyed Emese, Dimitrie Poptamas, Csíky Boldizsár, Marosi Barna, Pál-Antal Sándor, Peteley Klára, Weszely Tibor, Spielmann Mihály, Zeno Vancea (hangszalagról), Cornel Sigmirean, Ilarie Opris, Ungvári Zrínyi Imre, dr. Péter Mihály, Vasile Netea (hangszalagról), László Márton, Szabó Miklós, Mihai Sin. Embermeséik, városmeséik kaleidoszkópszerű mozaikká állnak össze, diáknak, tanárnak, lokálpatrióta vásárhelyinek és az ide látogatóknak is hasznos helyi "panteonnal" szolgál ez a könyv.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

A Kossuth utca ügyében titkolózik a tanács?
A marosvásárhelyi tanács 2005-ben döntötte el, hogy a Calarasilor utcát visszakereszteli Kossuth Lajos utcává. A határozatot annak idején megóvta a Vatra Româneasca Egyesület, a Nagy-Románia Párt, az Avram Iancu Kulturális-Hazafias Egyesület és Sita Ioan volt helyi tanácsos. Négy éve folyik a per, amelyben tavaly ősszel a Legfelsőbb Bíróság helyt adott Kerekes Károly parlamenti képviselő, a marosvásárhelyi tanácsot képviselő ügyvéd azon kérelmének, hogy a pert a felfolyamodási fázisában helyezzék át egy más helységbeli Táblabíróságra. Mi történt közel egy év távlatából, hol tart jelenleg a bírósági eljárás? – kérdeztük Kerekes Károly ügyvédet.
– A Legfelsőbb Bíróság döntése az volt, hogy a craiovai Táblabíróságon folytatódjon per. Annak ellenére, hogy ez a döntés jogerős, tehát nincs helye semmilyen perorvoslati lehetőségnek, a felperesek egyike, a Vatra Româneasca Egyesület felfolyamodással fordult a döntés ellen. Nyilvánvaló a felperes is tudta, hogy nincs esélye, időhúzás céljából cselekedett így. Vártam a megbízóm, a városi tanács értesítését a tárgyalás időpontjára vonatkozóan, de többszöri érdeklődésemre az volt a válasz, hogy nem jött még idéző. Megelégelve a várakozást, hiszen közel egy év telt el azóta, hogy az iratcsomót elküldték Bukarestbe, kerülőúton megtudtam, hogy érkezett a tanácshoz egy idéző november 2-ára. De ha nem akadékoskodok, nem valószínű, hogy értesítenek. Ezt azért állítom, mert a Vatra Româneasca felfolyamodását követően a Legfelsőbb Bíróság április 27-re tűzte ki a tárgyalást. Természetesen nem tehettem le a védekezést mivel a tanács elhallgatta a tárgyalás időpontját. Erről csupán most szereztem tudomást, miután a tanács volt szíves átadni nekem a november 2-ára szóló idézőt, amivel jogomban állt tanulmányozni az ügycsomót. Ebből megtudtam, hogy a Vatra Româneasca felfolyamodási keresetét április 27-én elutasították, mert nem fizetett bélyegilletéket.
– Akkor miért van mégis egy újabb tárgyalás november 2-án?
– Azért, mert megjelent a színen egy újabb szereplő, mint beavatkozó a perbe, a Glasul Motilor nevezetű kulturális társaság, amely megsemmisítési keresetet nyújtott be az április 27-i legfelsőbb bírósági döntéssel szemben. Perrendtartási abszurditás ez a bírósági kereset, csupán az időhúzást szolgálja. Ennyire tartanának a felperesek, a Nagy Románia Párt, a Vatra Româneasca, az Avram Iancu Egyesület, Sita Ioan tanácsos a craiovai Táblabíróságtól?
– De a városi tanács jogügyi osztálya miért hallgatja el a tárgyalás időpontjait? Miért nem értesítette a bukaresti idézőkről?
– Erre kérek majd én is választ, az RMDSZ tanácsosainak megfelelő fellépését követően.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Mától renoválják a Lorántffyt
Májusban írták alá azt a szerződését, amelynek értelmében a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium, illetve az Avram Iancu Nyolcosztályos Iskola renoválásának nagy részét Európai Uniós forrásból fedezik. Tegnap a városházán arról tájékoztatták a sajtót, hogy ma hozzákezdenek a munkához mindkét tanintézetben. A díszterem asztala körül helyet foglaltak mind az iskolák, mind az önkormányzat, mind a kivitelezők és tervezők reprezentánsai.
Biró Rozália alpolgármester emlékeztetett rá, hogy az önkormányzat uniós projektekért felelős osztálya hat tanintézet korszerűsítésére pályázott, és az említett kettőn kívül rövidesen aláírják a finanszírozási szerződést az Andrei Şaguna és az Aurel Lazăr, illetve a görög katolikus iskola renoválására is. A Szent László-gimnázium esetében várják a közigazgatási bíróság döntését, mert a helyhatóság megfellebbezte a fejlesztési minisztérium elutasító határozatát.
A projekt-előkészítő városházi hivatal szóvivője, Dumitru Sim kivetítő segítségével mutatta be az uniós alapból elvégzendő munkákat. A Lorántffyban a több mint 7,6 millió lejes korszerűsítésből 5,2 millió érkezik az EU-től, majdnem 800 ezer lej az állami hozzájárulás, az önkormányzati pedig ennek a fele. A teljes ingatlant felújítják, beleértve az épület közműrendszerét, ezen kívül új berendezést és informatikai felszerelést is kap a középiskola, és mozgássérültek számára is megközelíthetővé teszik. Ugyanezt elvégzik az Őssi negyedben lévő Avram Iancu-iskolában is, ahol a beruházás teljes ára 8,2 millió lej, amiből közel 5,5 milliót fizet az unió, 837 ezret az állam, 130 ezernél kevesebbet pedig a város. Itt két épületet renoválnak, ahová mintegy hatszáz gyermek jár.
Az Avram Iancu-ban az Eurociv Cons Kft. a kivitelező, a Global Prouect Kft. pedig a telepvezető, a Lorántffyban pedig az Abed Nego Cons Kft. fog neki mától a munkának. Az átadási határidő 2012. május 5. Amint Szabó Zsuzsanna igazgatónőtől megtudtuk, a renoválás egyelőre nem fogja zavarni a tanítást, mert a tetőtérben és a pincében kezdik el a munkát, vakációban kerülnek sorra majd a tantermek.
M. Zs. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A legkülső magyarok szétszórt igazsága
Romok, romok, mindenütt romok… „Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag.” Margittai Gábor szerint egy százhatvan évvel ezelőtti tudósítás így számolhatott volna be arról, ami 1849. január 8-án és az azt követő napokban történt, amikor az Avram Iancu és Axente Sever vezette fölhergelt móc felkelők elözönlötték az erdélyi kultúra egyik legfontosabb központját, Nagyenyedet, és lemészárolták a védtelen magyar polgárságot.
Trianoni menyecske egyik legmegrázóbb fejezete a népirtást idézi föl. De nemcsak a százhatvan évvel ezelőtt történtek miatt megrázó olvasmány, hanem azért is, ami azóta történt Dél-Erdélyben és egyebütt, mindenhol, ahol magyarok élnek (éltek) a Kárpát-medencében. Főként pedig talán azért, ami nem történt meg a legutóbbi években sem. A szerző a kétezres évek elején a pusztuló magyar templomok és az eltűnő kisebbség nyomait kutatva járt már a városban, s hét év után visszatérve azt tapasztalhatta, az állapotok azóta sem javultak.
A pusztulás okait kutatva járja egy évtizede Margittai Gábor, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője a Kárpát-medence tájait, írja riportjait, interjúit, elemzéseit, elszomorító, ám tanulságos utazásra csábítva olvasóit nyugat és kelet, dél és észak határain át az Őrvidék és Bácska, a Felvidék és a Gyimesek között. Utazásairól szóló, a Magyar Nemzetben korábban megjelent írásait néhány évvel ezelőtt Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, a korábbi könyv címe mostanra sorozatcímmé vált, a Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet nemcsak folytatásnak tekinthető, de további írásokat, köteteket ígér. Ezért fölösleges méricskélni, mi szorul háttérbe a mostaniban. A szerző visszalép Trianon előttre is, amikor a Miért nem válhat múlttá, ami történelem? című bevezetőben Németh László 1935-ben írt sorait idézi: „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.” A magyar politikai elit végzetes tévedéseire utal itt Németh László, aminek végzetes bizonyítéka az első világháborúba belépés volt – a trianoni diktátum mellett a sok-sok ezer névtelen baka sírja is erre emlékeztet, amelyeket Margittai az Isonzó (Soca) feletti hegyekben fölkeresett. De a Trianoni menyecskében az is olvasható, hogy e sírokat ma is nagyon kevés magyar keresi meg, ha az olaszok, szlovének nem gondoznák őket, talán már nyomtalanul eltűntek volna. Margittai Gábor keresi azokat is, akiknek szórványban élve is fontos a megmaradás, elmegy Torockóra, ahol még a románok is magyarul beszélnek, megszólaltatja az erős hitű Zichy Katalint, a felejthetetlen muzsikusokat: a gyimesi Zerkula Jánost és Fikó Reginát, a ruszti Ödenburgert, Wenczel Róbertet, aki osztrák létére megtanult magyarul, de valahogy úgy van, mint az Istenét kérlelő Lót: kevés igazat talál. A könyv ezért sokkal több, mint a romlás fölmutatása: figyelmeztetés a jelen magyar társadalma, politikai, kulturális elitje számára. Hogy a szerző által kedvelt terminológiát használjam: belsőből előbb külső, majd legkülső magyarok lennénk, mielőtt végleg elfogyunk?
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet november 18-i számában
Margittai Gábor: Trianoni menyecske – szórványlétünk a Kárpát-medencében. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Krónika (Kolozsvár)

Zászló, mint bizonyíték
Néhány éve a városvezetésnek az a „korszakalkotó” ötlete támadt, hogy a Főtért át kell alakítani, úgymond élettel kell megtölteni. Mint például Nagyszebenben. Vagyis bokrostól, fástól, mindenestől föl kell számolni a virágágyásokat, helyüket le kell kövezni, ahol azután ilyen-olyan rendezvényeket lehet majd tartani. Hiába ellenezte ezt az ostobaságot a város értelmes része, a tervet megvalósították. Szerencsére a Szent Mihály-templomot övező templomkerthez, az egykori temetőhöz nem nyúltak. Nem nyúlhattak, mert az egyházi tulajdon. Bár egyes tervek ezt is a lehető legkisebbre akarták zsugorítani.
Két és fél évvel ezelőtt, a munkálatok megkezdésekor támadt feszültséget valamelyest oldotta az, hogy a messze földön ismertté vált „polgármesternek” a Mátyás király szobor két oldalánál felállított három-három, tizenhat méteres zászlórudat is eltávolították. Ezeken „természetesen” a nemzeti zászló lengedezett, s ráadásként a két rúd között háromszögű, nemzetiszín zászlókból álló füzér függött a nagy király feje fölött.
A puszta tér most ott terpeszkedik nagy szürkén a templomtól délre. Annyi „haszon” van belőle - az is a városházának -, hogy egyik sarkában ősztől tavaszig műjégpályát működtetnek. A pálya megnyitásakor egy ideig baj van a korcsolyázókat szórakoztató hangos zenével, mert ez a templomba is behallszik. A felháborodás nyomán azután lehalkítják a muzsikaszót. Valószínűleg most is ez lesz a sorrend.
Az átalakítás tervében nem szerepelt a zászlórudak visszaállítása. Már meg is feledkeztünk róluk, mikor a városháza egyszerre csak bejelentette, zászlórudak márpedig lesznek. Mert feltétlenül lenniük kell a Főtéren. Képzeljük el, mi lenne nélkülük szegény térből. Illetékesék előbb a Mátyás-szobor elé akarták állítani, hadd gyönyörködjék a nagy király a zászlók lengedezésében. Az ötletet elvetették, de a tér nem maradt zászlórudak nélkül. Még mit nem. Lázas töprengés után aztán a tér délnyugati sarkában állítottak föl három rudat. Na de „vigasztalódhatunk”, mert csak kilenc métereseket. Arról volt szó, hogy egy nemzeti szín, egy EU és egy atlanti szövetségi zászló leng rajtuk. Utóbbi végül elmaradt – elvégre ez nem katonai létesítmény. De akkor mi legyen helyette? Na, mi? Hát persze, hogy nemzeti. Ebből a sok is kevés. És azóta ez a három lengedez, feltéve, hogy legalább szellő fújdogál.
Nem messze, a Bocskai (A. Iancu) téren, a katonaszobor – s hogy a jövendő lelkészek ne feledjék, hol is élnek, egyben a Protestáns Teológia – előtt már van egy országzászló. A biztonság kedvéért azonban a tér másik, déli felén is felállítottak egyet az Avram Iancu szobra elé, nehogy az ott sétálóknak hiányérzetük támadjon.
1990 előtt, mikor a román pártvezetés a Nyugat megnyerése érdekében „bátran” szembefordult a szovjetekkel, sok vicc kelt szárnyra. Mint ez: Díszszemlére sorakoznak a katonák. Az amerikaiaknál egy katona, egy rakéta. A szovjeteknél ugyanígy. Franciáknál, briteknél egy katona, egy repülőgép. A németeknél egy katona, egy harckocsi. A románoknál egy katona, egy nemzeti zászló. Kérdik a román parancsnoktól, mire jó a sok zászló? Hát, mondja, arra, hogy lássuk, merről fúj a szél.
Fontos tehát errefelé ez a szerszám. A „széljárás” jelzésén túl, sőt előtte, nemzeti „tudaterősítő”. Az 1989 utáni események ezt igazolják. Az addig úgy-ahogy féken tartott soviniszta szellemet kiszabadították a palackból. Fő zászlóvivője a Román Nemzeti Egységpárt volt, majd a Nagy-Románia Párt lett. De a többi párt sem akart lemaradni. 1992-ben megválasztott „polgármesterünk” tizenkét évig zászlóerdőbe, nemzetiszínbe borította a város utcáit, tereit. Ilyen színűre festette a köztéri padokat, kerítéseket, játszóterek játékait, utcai szemetesládákat. Ilyen színű villanykörte-füzérekkel nemzetiesítette a főbb utcákat. Nemzetiszín golyóstollal „kedveskedett” az önkormányzati tanácsosoknak, a városháza tisztviselőinek. Sőt, részükre nemzetiszín egyenruhát szándékozott készíttetni. Ráadásul ilyen színekre akarta pingáltatni a városházát, hogy „a szemnyugtató színek alapján bárki könnyen rátaláljon”.
Ügyködéséért „világhíres” lett, s ezzel büszkélkedett is. Amikor a parkolást akadályozó járdaszéli rudakat is nemzetiszínűre festtette, olyan „sikere” támadt, hogy csodát látni baszkföldi lap is ideküldte a tudósítóját. Nem sokkal bukása előtt egy külföldi újságíró megkérdezte tőle, nem vette észre, hogy a sok zászlótól úgy néz ki a város, mintha a román hadsereg a tegnap szállta volna meg?
A mondás szerint egy bolond százat csinál: a lobogózás hóbortjában számtalan település kelt versenyre városunkkal.
A 2004. évi helyhatósági választások után az új tanács és polgármester megritkíttatta a zászlóerdőt, átfesttette a köztéri padokat, szemetesládákat. De a Funar főterévé lett Bocskai téren, Avram Iancu szobra körül, s a közeli Szent György-laktanya előtt valamennyi maradt. Nehogy a hadsereg megsértődjék. Amikor az ország az Észak-atlanti Szövetség tagja lett, a város- és megyeházára, több középületre a nemzetiszínű mellé kitűzték a NATO-zászlót is.
Fura színfoltjai történetünknek a templomok. Funar és a kormány az akkor is súlyos gazdasági helyzetben odaadóan támogatta a már-már nemzetinek minősített görögkeleti, ortodox egyházat. Ennek köszönhetően tucatnyi templomuk épült a városban. Amint felhúzták a falakat, nyomban kitűzték a nemzeti zászlót. Érdekes szokás. Számunkra. Mert a magyar lobogót csak kivételes ünnepkor, mint például 1940. augusztus 30-a, a második bécsi döntés után tűzték ki a visszatért észak-erdélyi települések magyar templomaira.
De a görög katolikusok sem akarnak lemaradni, ők is kitűzték templomaikra a nemzeti lobogót. Arra a kevésre, amit 1989 után visszakaptak, visszavettek. Mint például a makacskodó görögkeleti testvéreiktől rohammal bevett Deák Ferenc utcai, 1924-ig római katolikus, minorita templomra. Rómával egyesültekként azonban a pápai sárga-fehérről sem feledkeztek meg.
Még Funar idején, az országnak az atlanti szövetségbe való felvétele előtt, a tagországok hadseregeinek képviselői Kolozsvárt tanácskoztak. Ez alkalommal a Bocskai (Avram Iancu) téren annyi zászlórudat állítottak, zászlót vontak fel, ahány tagországa van a szövetségnek. A találkozó után azonban őpolgármestersége, nehogy csorba essék a becsületén, valamennyit románra cseréltette.
2005-ben, majd 2006-ban, miután számítani lehetett arra, hogy Románia az Európai Unió tagja lesz, mind több középületen jelent meg a csillagos kék lobogó. 2007. január 1-je után a fő utcákon minden második villanyfán is.
A figyelmesebb szemlélő észreveheti, hogy noha előírás szerint az EU-zászlónak valamennyi középületen ott kell lennie, sok helyütt nincs. Románia ugye nem Magyarország, ahol 2004. május elsején, az EU-ba való felvétel napján, a határállomásokon bevonták a magyar zászlót, és csak jókora közfelháborodás után tűzték ki újból.
De ne feledjük, hogy noha Funar már hat éve nem a város polgármestere, s a két évvel ezelőtti parlamenti választásokon a szenátusból is kipottyant, „nagynemzeti” szelleme ma is belengi a várost. Talán ennek tulajdonítható, hogy a Tartományi Vasút-igazgatóság épületén egy nyeszlett EU-zászló mellett mintegy másfél tucat nemzeti díszeleg. A Szent György-laktanyán és a hadsereg más épületein, mint a tiszti szálloda, sem NATO-, sem EU-lobogó nem lengedez. Ezek az intézmények talán egyiknek sem tagjai?
A főtéri magyar főkonzulátus homlokzatára megnyitásakor természetesen kitűzték a címeres magyar zászlót. Funar hiába prüszkölt, hogy ez Nagy-Magyarország zászlaja, hiába vétette le embereivel, mert csak ott maradt. Mit tett erre őkelme? A konzulátussal szomszédos két épület homlokzatára, hogy „többségben legyenek”, kitűzetett négy román zászlót! Noha bukása óta hat év telt el, az egyik most is odafönn, az eresz alatt árválkodik.
A rendőrség épületén sincs EU-zászló. A Hadsereg házának nevezett, most ismét Tiszti kaszinó bejárata fölött ugyan ott van, de a tetején, akár a Szent György-laktanyán, csak egy hatalmas piros-sárga-kéket lenget a szél. Akár a Szent György (Béke) téri Diákművelődési Házon. És a Dózsa György utcai Központi Áruház előtt.
És mit ad Isten, az említett Bocskai téri zászlórudakon egy idő után változás, sőt visszaváltozás következett be. A Traian Băsescu felfüggesztése körüli hajcihőben az őt támogató, őrjöngő tüntetés előtt, a nagy nemzeti felbuzdulásban valamennyi EU-zászlót nemzetire cserélték. Utóbb a nagy mellől is bevonták a csillagos kéket. Bukarestben a rendőrtiszti iskola bejárata előtti sétány két oldalán nemzetiszín zászlók sorfala fogadja a diákokat.
Rendes helyek fővárosában, az országház előtti oszlopra ünnepeken felvonják az országzászlót. Kolozsvárt három helyt is ott áll magas rúdján az országzászló. Inkább több legyen, mint kevesebb – így az illetékesek. Egyiket sem kell felvonni, mert állandóan ott vannak a magasban.
Mire jó ez a sok zászló, azon- kívül, hogy azt a látszatot keltik, mintha minden nap ünnep lenne, illetve, hogy zászló-országgá teszik ezt a jobb sorsra érdemes országot? Ebben a cifranyomorúság gazdasági válságban először is a fölösleges kiadást növelik, másodszor pedig időnként ki kell cserélni őket, mert a sok lobogásban kifakulnak, elrongyolódnak. De ez láthatólag nem hatja meg a pénz kezelőit. Ha nincs, hát kölcsönkérünk…
Nos, rövid fejtörés után megvilágosodhatunk, egyetlen értelme van a nagy lobogtatásnak: a perdöntő bizonyíték, a helynevek hiányában, ezzel a színes látványossággal akarják bizonyítani a bizonyíthatatlan dák–román folytonossági mítoszt.
ASZTALOS LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Magyarellenes ünneplés
Magyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai, akik „a magyar szeparatizmus” ellen vonultak utcára Románia nemzeti ünnepén. Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a milíciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandálók ellen. Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át egy hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepeljen. Eközben az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának kolozsvári rendezvényét megakadályozták a rendőrök, akik az alakulat nyolc tagját bevitték a rendőrőrsre igazoltatás végett.
Magyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai. Az akció hatására Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította a maros megyei prefektust, hogy hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a tüntetők ellen.
A szélsőjobboldali román szervezet annak ellenére szervezett tiltakozó megmozdulást Marosvásárhelyen, hogy az önkormányzat visszavonta a számukra korábban kiadott engedélyt. Az Új Jobboldal vezetői a honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy „a magyar szeparatizmus” ellen fognak utcára vonulni. Tudor Ionescu, a szervezet elnöke hangsúlyozta: ők Erdély Romániával való egyesülésének 92. évfordulóját, Románia nemzeti napját ünneplik, felvonulásuk senki és semmi ellen nem irányul.
Arra a kérdésre, miért tartották meg engedély nélkül a felvonulást, elmondta: szerinte törvénytelenül járt el a polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel korábban kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban kellett volna megtenniük. Ionescu szerint erre a helyi hatóságok is rájöttek, ezért tarthatták meg normális körülmények között a felvonulást.
A járdán haladó mintegy 200 tüntetőt végig népes csendőri kordon kísérte, a zömében fiatal résztvevők a szervezet zászlajával és román nemzeti lobogókkal, valamint Avram Iancu arcképével vonultak végig a városközponton, egyebek közt azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!”, „Nagy-Románia újból a régi határok közé!”, és a román nyelv „egyeduralmát” szorgalmazták. A tüntetést korábban jóváhagyta az önkormányzat illetékes bizottsága, de a polgármesteri hivatal a rendezvény uszító jellegére hivatkozva visszavonta az engedélyt. Erre többek között Borbély László, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kérte a hivatalt, kifejtve, hogy nem kellene pártolni az Új Jobboldal „ócska és meghaladott nacionalizmusát”. A szervezet tagjai egyébként a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat.
Frunda a katonaságot kérte
Az Új Jobboldal tüntetése nyomán kisebb botrányra került sor a Maros megyei prefektúra székhelyén, ahol a szélsőjobboldaliak megérkeztekor Frunda György RMDSZ-es szenátor is tartózkodott. A honatya felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandáló tüntetők ellen, a prefektus azonban úgy vélte, az akcióban nincs semmi törvényellenes. Frunda György „elfogadhatatlannak” nevezte, hogy a tiltakozók a román nyelv egyeduralmát szorgalmazzák, a prefektus azonban kijelentette: semmit sem tehet, hogy meggátolja őket ebben. A honatya ekkor felszólította, hogy a törvényes rend őrzőjeként hívja ki a rendvédelmi szerveket. Erre azonban nem került sor, a tüntetés incidensek nélkül ért véget.
A szélsőjobboldali szervezet tiltakozó megmozdulását figyelemmel kísérte Vitus Örs, a Jobbik erdélyi baráti körének elnöke is, aki korábban tiltakozást akart szervezni az Új Jobboldal felvonulása ellen. Azt tervezték, hogy az 1989-es forradalom vásárhelyi magyar és román áldozatainak emlékművénél gyertyát gyújtanak, ami – mint mondta – azt jelképezte volna, hogy a sovinizmus a kommunizmus egyik öröksége. Erről a szándékukról azonban letettek, miután a polgármesteri hivatal visszavonta az Új Jobboldal tüntetésére vonatkozó engedélyt. A Jobbik-szimpatizánsok közleményükben örömüknek adtak hangot, hogy „idén december 1-jén, Marosvásárhelyen nem lehet majd magyarellenes szlogeneket hallani”. (Markó Béla: veszteség december 1. Markó Béla a parlament hétfői, a román nemzeti ünnep alkalmából tartott díszülésén mondott beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarság 1918. december 1-jét „veszteségként, az államiság elvesztéseként élte meg”.
Rámutatott, a magyarok számára ez a nap mást jelent, mint a románoknak, akiknek ez „hatalmas győzelem”. Emlékeztetett, hogy az akkori magyarok nagyon sokat vártak a Gyulafehérvári Kiáltványtól, mely kimondta, hogy „Erdély valamennyi népe saját nyelvén tanulhat és igazgathatja magát, a soraiból kikerülő személyek révén”.
Ezeknek az ígéreteknek csupán egy része valósult meg, a többit ezután kell gyakorlatba ültetni, vélte a szövetségi elnök a magyarnyelvű oktatás körüli vitára utalva. Mint hangsúlyozta, az RMDSZ tiszteletben tartja más népek ünnepeit, és képviselői részt vesznek a december 1-i ünnepségeken.)
Elmaradt a gárdisták megemlékezése
Eközben Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz helyi tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át az egyik hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepelje december 1-jét.
A felvonulók egy csokor vörös szegfűt is át akartak adni, azonban a hivatalnok nem fogadta el, így azt a diplomáciai székhely kapuja előtt hagyták. Mircea Jorj megyei PSD-elnök szerint a virágokkal azt szerették volna elérni, hogy „újra kinyíljon a románok orrára csapott ajtó”. Mint mondta, a levelet ma Magyarország bukaresti nagykövetségére is elküldik.
Tegnap délutánra az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert zászlóalja Székely Szakasza is összejövetelt hirdetett a kincses város Főterére, ahol a Székely Hadosztály megalakulásáról akartak megemlékezni.
Erre azonban nem kerülhetett sor, ugyanis a szélsőjobboldali magyar alakulat nyolc tagját már a városba való érkezése után, a Szentegyház utcai Agapé vendéglő előtt „lekapcsolta” a rendőrség. Ilie Milici csendőrségi szóvivő szerint a fekete egyenruhába öltözött fiatalokat azért kísérték be, mivel a Magyar Gárda, illetve Magyarország zászlaját bontották ki, miközben a városközpont fele tartottak.
Míg a fiatalokkal jegyzőkönyvet írattak, a Szent Mihály-templom előtt a csendőrség több autója, illetve tucatnyi rendőr várakozott. Megjelent a helyszínen az Új Jobboldal néhány tagja is, ám incidens nem történt.
A gárdisták korábban kérték a felvonulásuk engedélyezését a polgármesteri hivataltól, amit az intézmény elutasított azzal az indokkal, hogy a városközpontban a román nemzeti ünnep alkalmával szervezett rendezvények zajlanak.
A szervezet tagjai a Szent Mihály-templomtól a Farkas utcai Szent György-szoborhoz indultak volna, ahol verses megemlékezést akartak tartani. Az Új Magyar Gárda „székely szakasza” múlt év december elsején is megemlékezést szervezett a kincses város Főterén, ahhonnan akkor álarcos rohamrendőrök vitték el őket.
Bukarestben is kisebb – igaz, politikai természetű – incidens árnyékolta be a hivatalos állami megemlékezéseket. Az asztanai EBESZ-konferencián részt vevő Traian Băsescu államfő távollétében ugyanis nem az alkotmány szerint őt követő szenátusi elnököt, az ellenzéki Mircea Geoanát fogadták katonai tiszteletadással, hanem Emil Boc kormányfőt, akit viszont a tömeg kifütyült. Geoană közleményben követelt vizsgálatot az „incidens” miatt, Boc ugyanakkor azzal védekezett: az államfő őt jelölte ki képviselőjeként az ünnepségre. (Értelmiségiek vádolják az RTV-t. Történelmi valótlanságok hangoztatásával, a romániai holokausztért is felelős egykori fasiszta szervezet, a Vasgárda egyik volt vezérének a népszerűsítésével vádolja a román közszolgálati televíziót hatvan romániai értelmiségi egy tiltakozó levélben, amelyet romániai vezető politikusoknak és nyugat-európai államok nagyköveteinek is elküldtek.
Az értelmiségiek azt kifogásolják, hogy a Román Televízió november 21-én olyan adást sugárzott, amelyben Ion Cristoiu neves újságíró „romantikus hősnek és erkölcsös személynek” nevezte Corneliu Zelea Codreanu egykori vasgárdista vezért. A levél aláírói szerint Cristoiu figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az említett politikai csoportosulás fasiszta eszméket vallott, közreműködött a romániai holokauszt előkészítésében, a szervezetet és magát Codreanut is felelősség terheli több román politikai és kulturális személyiség meggyilkolásáért.
Codreanut 1938-ban kivégezték. A tiltakozók felszólították Alexandru Lăzescut, a Román Televízió vezérigazgatóját, határolódjék el az adásban elhangzottaktól. Hangsúlyozták, az újságíró kijelentései nemcsak „valótlan történelmi adatoknak az elfogadtatására irányuló törekvések”, hanem súlyosan sértik a vasgárdista mozgalom áldozatainak az emlékét is. Az aláírók azt is kérik a vezérigazgatótól, hogy büntesse meg a televízió munkatársait, akik az aláírók szerint szakmailag felelősek az adás elkészítéséért és sugárzásáért.) Krónika (Kolozsvár),

Kevesen, de zajosan
Hargita és Kovászna román föld!, Nagy- Románia, régi határok!, Románia a románoké!, Egységes nemzetállam!, A román nyelv az uralkodó!, A Noua Dreapta a nemzet büszkesége!, Mi vagyunk Avram Iancu!, csak néhány a jelszavak közül, amelyeket tegnap reggel Marosvásárhelyen máshonnan érkezett maroknyi, zászlókkal "felfegyverkezett" szélsőjobboldali fiatal kiabált végigvonulva a városon a Hősök parkjától a főtérig. Ugyanilyen lelkesen kiabált mellettük a Vatra Româneasca elnöke, Florin Oproiescu.
A zajos felvonulás ellenére, Tudor Ionescu, az Új Jobboldal elnöke azt nyilatkozta, nem valaki vagy valami ellen tüntettek tegnap, csupán együtt akarták ünnepelni a marosvásárhelyiekkel a nemzeti ünnepet, úgy, ahogy tavaly a székelyföldi városokban tették.
Lapunk felvetésére, hogy a honlapjukon megjelent felhívásban nem ez áll, hanem az, hogy "a magyar szeparatizmus ellen" vonulnak fel, azt válaszolta, hogy ők csak azt akarják, hogy mindenki tartsa tiszteletben az alkotmány 1. cikkelyét.
Florin Oproiescu örömének adott hangot, hogy az ország nemzeti ünnepén együtt lehetett az Új Jobboldallal, s kijelentette: reméli, mindenki látja, hogy nem valaki ellen irányul a tüntetésük, csupán "együtt akarnak ünnepelni minden vásárhelyivel, nemzetiségre való tekintet nélkül. Mert végül is, mind román állampolgárok vagyunk". Véleménye szerint csak a helyhatóság csinált "filozófiát" a dologból. A kérdésre, hogy miért vannak olyan kevesen, azt válaszolta, hogy tényleg nincsenek sokan, de igazából nem is a szám a fontos, hanem a lelkesedés.
A zászlós felvonulás után az Új Jobboldal is koszorúzott, majd a Kultúrpalota kistermében tanácskozást tartott.
Az Új Jobboldal tüntetése ellen több szervezet tiltakozott, felemlegetve, hogy az 1990 márciusi véres etnikai konfliktus tanulság kellene legyen, és nem lenne szabad helyet adni feszültségkeltő, szélsőséges megnyilvánulásoknak. Ennek ellenére megkapták a polgármesteri hivatal engedélyét. Ám miután engedélyt adott a tüntetésre, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala november 30-án visszavonta azt.
A Claudiu Maior alpolgármester által aláírt közleményben az áll, hogy a nemzeti ünnep nem bátorít semmiféle megmozdulást, amely megzavarhatná a nemzeti ünnepet. Ilyen meggondolásból, illetve mert a Noua Dreapta a kérésben leadott rendezvények mellett olyan "uszító jellegű megmozdulást" is tervezett, amelyre nem kapott engedélyt, és amely "bizonytalanságot keltett volna a város polgáraiban, tekintve, azt, ami nem is olyan régen ebben a városban történt", vonták vissza a tüntetés engedélyezését.
Arra, hogy a hangoskodók az engedély bevonása ellenére is végigvonultak a városon jelszavakat kiabálva azt mondta, ennek elbírálása az illetékes hatóságok dolga.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)

Elfuserált iskoláinkról
Csak azt mondjuk ki, amit mindenki tud, mert nyilvánvaló: az évek-évtizedek óta tartó demográfiai krízis nem kedvez az anyanyelvű oktatási hálózat fejlődésének. A magyar tannyelvű iskolák és osztályok önmagukat sem képesek újratermelni, azaz csak ott és úgy alakulhat új iskola vagy indulhat új osztály, ha másutt mások megszűnnek vagy osztódnak. (Nincs ugyan hiteles felmérés arról, hogy hány bihari magyar ajkú gyermek és ifjú jár román tannyelvű óvodába, elemibe, gimnáziumba, szak- és középiskolába, de egyes becslések szerint legalább egyharmaduk, ami megfelel az országos átlagnak, és ez az arány nemigen csökkent az elmúlt két évtizedben. Ráadásul most már százakra, ha nem ezrekre tehető azok száma, akik Magyarországon vesznek részt a közoktatásban, részben a jobb körülmények és magasabb színvonal vonzása, részben a teljes körű anyanyelvi oktatás itteni hiánya okán.)
A bihari iskolahálózat 1989 után átalakult, ám a pozitív jelenségek (pl. többé-kevésbé önálló magyar iskolák létrejötte) mellett észre kell venni a negatívakat is: egyes városrészi vagy falusi tanintézetek elsorvadtak vagy az utolsókat rúgják. Számos egykor kéttagozatos iskolában megszűnt a magyar nyelvű oktatás vagy épp most van megszűnőben, hiszen az iskola-összevonások – gazdaságossági megfontolásból elodázhatatlan – kora begyűrűzött hozzánk, Romániába is. A Bihar megyei magyar oktatáspolitika irányítói, felelősei, illetékesei vagy akár maguk a pedagógusok – akiknek egyúttal a kenyeréről is szó van – a népmozgalmi trendeket aligha befolyásolhatják, a többségi románság felől érkező asszimilációs nyomásra sem találnak ellenszert, ráadásul a politikai közképviselet és érdekvédelem vajmi keveset tudott elérni ezen a téren az 1989-es forradalmi változásokhoz képest.
A fenti látlelet annak kimondását vezeti be, hogy a verseny és konkurenciaharc létjogosultságot nyert az anyanyelvi oktatás terén is. A kisebbségi szülő első dilemmája az, hogy taníttassa-e anyanyelvi óvodában-iskolában a gyermekét, ha egyáltalán van választási lehetősége – pl. egyes falvakban vagy a szórványokban –, a második pedig, hogy melyik tanintézetet preferálja. Ha a magyar szülő magyar tannyelvű iskolát keres, akkor vagy talál a lakhelyén, illetve ahhoz közel, vagy be kell érnie a magyar tagozattal rendelkező vegyes tanintézettel is, amelyben sokszor összevont osztályok működnek. Több változat lehetséges, a szülő és a tanuló elvárásai és igényei és képességei szerint, ez utóbbi az anyagiakra is vonatkozik. A „meg tudjuk-e engedni magunknak” kérdés igenlő megválaszolása után következhet a nem kevésbé problematikus döntés: melyik tanintézetet preferáljuk akkor, amikor többes a kínálat. Mert ekkor kezdődik a versengés a tanulóért, az oktatási „iparág” alanyáért: ha van elég diák, lesz osztály, tagozat, iskola, lesz tanári és igazgatói állás, lesz fejkvóta, lesz pénz, befolyás, támogatás, pályázat, adomány, igénybe vehető dísz- és tornaterem, mozgósítható diákhad, szavazóbázis stb., kinek-kinek érdeke és megfontolása szerint. S a „fejvadászok” bizony minden eszközt bevetnek céljaik elérése érdekében, akár még az alattomosabbakat is. A szülő és gyermeke alig fogja fel, hogy kemény kenyérharc is ez, nem is beszélve a háttérben mindig-mindig megbúvó politikai érdekről (amely nálunk csak ritkán találkozik a nemzeti érdekkel, hanem inkább a magán- és klikkérdekkel).
Jutott mindez eszünkbe annak kapcsán, hogy olvastuk a bulvársajtóban: diákokat toboroznak a váradrogériuszi Roman Ciorogariu Ortodox Líceum magyar nyelvű (!) első és ötödik osztályába, fórumot is rendeztek ennek érdekében „pártunk és kormányunk” helyi képviselői, de nem volt valami nagy érdeklődés a polgárok részéről. Nyilván sokuknak az motoszkált a fejében, hogy a váradőssi magyar nyelvű oktatás (ön)felszámolása után következik a rogériuszié, mert ezt a hatalom berkeiben már eldöntötték. A ma Avram Iancu, Octavian Goga, Dacia neveket viselő, egykori kéttagozatos iskolákban már nincs magyar oktatás, a volt 17-esben is sorvadóban van, amióta Andrei Mureşanu nevét viseli, pláne, hogy egyik napról a másikra arra ébredtek a szülők és gyerekeik, hogy ezt már nem is így hívják, mert lenyelte a görögkeleti gimnázium, amely nem a 48-as román költő-forradalmár nevét, hanem Várad első ortodox püspökéét viseli. Hogy a kavarás teljes legyen, még az is felmerült, hogy az oda járó magyar iskolásokat majd átrakosgatják máshová, vagy ha de facto nem, akkor legalább „jogilag” vagy „névlegesen”. Két hét sincs már hátra, és el kell döntenie a rogériuszi magyar szülőnek: az ortodoxok által önkormányzati segédlettel megszerzett iskolában taníttatja-e jövőre elsőbe vagy ötödikbe menő gyermekét. Jóhiszemű feltételezésünk, hogy ott is nívós anyanyelvű oktatásban lesz része a nebulónak, csak épp furcsán fog hangzani: Enikő elsős az ortodox líceumban, Hunor meg ötödikes ugyanott…
Dénes László, Reggeli Újság (Nagyvárad)

20 erdélyi magyar iskolát lát el kisbusszal a kormány
Húsz erdélyi magyar iskola kap buszt a kormány decemberben hozott rendelete értelmében. Bihar megyében az érmihályfalvi Zelk Zoltán I-VIII osztályos iskola és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum számára könnyítették meg a diákok szállítását. Beszterce megyében a magyardécsei általános iskola, Brassó megyében a tatrangi és a daróci általános iskola, Hargita megyében a homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskola, a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola illetve a gyergyóhollói iskola kapott iskolabuszt.
Kovászna megyében a sepsiszentgyörgyi Iskolai Sportklub, az Ady Endre I-VIII Osztályos Iskola, továbbá a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum kapta a támogatást. Kolozs megyébe két busz érkezik, ezeket a tordai Jósika Miklós Líceum és az aranyosgyéresi Avram Iancu Átalános Iskola kapja meg. Maros megyében a gernyeszegi I-VIII osztályos Általános Iskola illetve a marosvécsi I-VIII osztályos Általános Iskola kapott kisbuszt. Máramaros megyében a domokosi I-VIII osztályos Iskola, Szatmár megyében a pálfalvi I-VIII osztályos iskola, a halmi I-VIII osztályos iskola és a krasznabélteki I-VIII osztályos iskola esetében oldódott meg a gyerekek utaztatási problémája. A huszadik iskolabusz a Szilágy megyei Kraszna Cserey Goga Iskolaközpontjához érkezik. (hírszerk.) Transindex.ro

A Mátyás-szoborcsoport és felavatása
Egy lehetséges interpretációs keret
Kolozsvár Főterén pár hete teljes fényében pompázik a restaurált Mátyás-szoborcsoport. Míg korábban arról folytak az aggódó találgatások, sikerül-e befejezni sikeresen a munkát, most újabb indokot „talált” „az izgalomra” „a kolozsvári magyar közösség”: mikor lesz a hivatalos „átadás”? Mindez egy kis „félelem” után, hogy nehogy december elsején történjék. Természetesen – mint mindég a Főtér esetében – a kérdés jelenleg sem a Mátyás-szoborcsoportról szól, bár mindenki arról beszél.
Ugyanis a kérdés – mint megint az elmúlt húsz évben– elsősorban politikai kérdés, és a politikai viszonyrendszerben érdemes azt értelmezni. Felfogásomban minden, ami közéleti problémákat érint, az politikai jellegű kérdés. A továbbiakban vessünk egy pillantást mindezekre (a teljesség igénye nélkül, csupán egy lehetséges interpretációs keret kedvéért).
A történelmi kontextus. A pillanatnyi történelmi kontextusban a jelek szerint a Mátyás-szoborcsoport ügye nem képezi interetnikus viszonyrendszer részét. A poszt-funari időszakban a román többség elfogadta tényként, hogy Kolozsvár Főtere a történelmi Főtér (és nem az Avram Iancu tér), miközben a román nyilvános diskurzusokban azt egyre inkább deetnicizálta (ha már a szimbolikus térfoglalásnak nevezett küzdelmet a funari oldal végső soron elveszítette és/vagy feladta). Mindezt vélemény-kutatások egész sora támasztja alá. Ennek egyik nyilvánvaló jele volt az, hogy a restaurálás felelősségét a Polgármesteri Hivatal a magyar alpolgármester feladatkörébe utalta, mint technikai kérdés.
Az elmúlt évek lenyomata következtében a magyar közösség számottevő részében továbbra is természetszerűen jelen van az etnikai elem (ezt a médiadiskurzusok tartalomelemzéséből és mérésekből tudjuk), amit csak kiemel(t) a magyar kormány által nyújtott támogatás (többek között).
A politikai jelleg. Az átadás kétségtelenül politikai jellegű esemény. Ott politikusok vesznek részt, beszédeket mondanak, a közösség helyéről és szerepéről esik majd szó, Mátyás példájának árnyékában. Közösségi kérdésről szólva, nem is lehet másképpen. Sőt, így szokás! A mindenkori erdélyi magyar politikum számára a restaurálás kétségtelenül siker – bár inkább a normalitás jele kellene hogy legyen. 1994-ben a kolozsváriak jó része (etnikumtól függetlenül) a szobrot okkal féltette. Ma nem csak szépen áll, hanem a funari tábla sincsen rajta! Emellett egyetlen okos politikus sem mehet el érzéketlenül (különösen azért, mert ez nem ment könnyen, mint ahogy a feliratok kérdése sem halad könnyen. Így jogos az is, hogy akik tetemes szerepet vállaltak mindebben, azok egy átadás alkalmával azt meg is jelenítsék).
A belmagyar kérdés. Továbbá – és ez teljesen újszerű elem – a Mátyás-szoborcsoport ügye pillanatnyilag nem a román–magyar, hanem a magyar–magyar belviszonyban nyer igazi politikai töltetet. Ki nem mondottan ugyan, de az RMDSZ és a majdani Tőkés párt közötti kapcsolat, valamint az RMDSZ-utódlás és a magyar kormány közötti bonyolult négyoldalú viszonyrendszer mentén bomlik ki mindez. Az átadás körüli „vita” jó mutató a kapcsolatok tekintetében.
Hiszen a Főtér és a Mátyás-szobor olyan erős szimbólumok, amelyek legitimációs alap forrásai is, tehát komoly politikai tőkét és érveket adó objektumok, amelyek erős jelentéseket hordoznak nem csupán a kolozsvári, de az egész erdélyi magyarság körében. Úgy gondolom, hogy az „átadás-ügy” (bár azt senki sem vallja be, hogy ügy lenne) az erdélyi magyar összekuszálódó politikai viszonyok tükörképe, „kicsiben”, de hatalmas tétekkel. És amíg ezek a viszonyok nem kristályosodnak ki (kiemelten az RMDSZ–Fidesz kapcsolatára gondolok), addig az átadás is függőben marad(hat). Mindezt az RMDSZ-utódlás pedig csak tovább bonyolítja, hiszen a Fidesz könnyen akadályozhatja az átadást – az egyik finanszírozót képviseli, de valójában a maga érdekét érvényesíti, mert nem akar szimbolikus tőkét szolgálni az RMDSZ-nek, legalábbis most nem (inkább a Tőkés pártba „ruházna be” a jelek szerint).
Az alapkérdés: kell-e avatás, ha kell, akkor milyen?
Véleményem szerint a kérdés jogos. A szobor nem új, de facto leleplezni nem lehet. Egy „rendes” leleplezés nem szolgálta a román fél érdekeit (itt kizárólag a polgármesterre és pártjára gondolok), így a szobor a technikai átvétel után azonnal látható volt. Véleményem szerint a spontán átvétellel elvehető a kérdés politikai éle, és „összmagyar” lehetne a pártpolitikai helyett.
Ha a közösség szimbolikusan átveszi – vagyis magáénak érzi, ott szemlézi, gyakran a Főtéren tartózkodik –, akkor proaktív kommunikatív cselekvésével egyben azt is megüzeni a politikai osztálynak, hogy létezik, van: akikre oda kell figyelni.
PÉTER LÁSZLÓ. Szabadság (Kolozsvár)

Erdély közigazgatási bekebelezése
Az Erdély közigazgatási bekebelezését, az I. világháború nemzetközi szerződései nyomán létrejött Románia közigazgatásának egységesítését szabályozó törvényt 1925. június 9-én a bukaresti képviselőház, és 11-én a szenátus is megszavazta.
A Stauber József által főszerkesztett Aradi Közlöny politikai és közigazgatási napilap 10-én számolt be a törvényről. Július 10-én az első oldalán közli a lap, hogy elkészültek az új megyebeosztások, és csak az ókirálysági megyék határai nem változnak érdemben. 11-én arról számolt be a Közlöny, hogy az Arad és Temes-Torontál megye vezetősége egyezségét követően Arad vármegyéhez csatolnak 25 temesi települést – amiből végül csak 11 került Arad megyéhez – az újaradi, lippai és vingai járásból, továbbá három új járás lesz Soborsin, Csermő és Szentanna központtal, de a tornovait megszüntetik.
A Trianon utáni Románia közigazgatási egységesítéséről 1925. június 14-én jelent meg a törvény a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial). Ennek 380-as szakasza elrendelte az ország új közigazgatási beosztását: a községek, városok, megyék, megyeszékhelyek, megyei rangú városok határait, számukat és nevüket. A végrehajtási törvények és miniszteri rendeletek 1925. október 7-e és 1926. február 5-e között jelentek meg. 71 megyét, 498 járást, 8879 községet hoztak létre. 17 megyei jogú város és 54 város – a 144-ből – lett megyeszékhely. 10 külvárosi községet és 8704 falusi községet hoztak létre.
Az Aradi Közlöny 1925. szeptember 17-én arról tudósított, hogy a belügyminiszter Bukarestbe rendelte a prefektusokat, hogy átadja nekik a közigazgatási reform végrehajtási utasításait.
Arad megye prefektusa, Ioan Georgescu 1925. október 16-án tette közzé Az új közigazgatási beosztások, megyék, városok – mint székhelyek –, törvényhatóságok, városközösségek, mint nem székhelyek, községek és falvak tárgyú rendeletét az Aradi Közlönyben. A prefektusnak ugyanaz a közleménye románul október 14-én és 16-án jelent meg az aradi Tribuna Nouă napilapban. Tudomására hozták a szolgabíróknak, községi és körjegyzőknek, hogy a Hivatalos Közlöny 1925. október 7-én kelt 220-as számában kihirdetett 2465-ös királyi dekrétum megállapította az új közigazgatási beosztásokat, településneveket. A királyi dekrétum a minisztertanács 1925. szeptember 24-ei ülésének 3303-as számú naplóját hagyta jóvá, amelyben elhatározták, hogy Románia területe – Krassó–Szörény és Temes–Torontál vármegyék kivételével – 68 vármegyére oszlik. E két megyét későbbi jogszabályban szervezték át. A kialakított városok és községek területeinek módosításai 1926. január 1-jén léptek életbe.
Az Aradi Közlöny október 18-án közölte a prefektusok javaslatára, és a legfelsőbb közigazgatási tanács véleményezése alapján elkészült új járási beosztást, amit a 87 615-ös, 1925. október 9-ei belügyminisztériumi rendelet szabályozott. E szerint Arad vármegyének a székhelye Arad, tíz járása, két városa – Arad és Nagylak –, valamint 194 községe lett.
Az Aradi Közlöny november elsejei száma közli a Lázár Ágoston alispánnal az új törvényről folytatott beszélgetését. Kertész László megállapította, hogy az 1886-os törvény helyébe lépő „gyökereiből tépi ki a vármegyei igazgatás eddigi rendszerét”.
A járások: Arad – 20 községgel és Újarad székhellyel, Kisjenő – 21 –, Kisjenő, Halmágy – 29 –, Nagyhalmágy, Borosjenő – 15 –, Borosjenő, Pécska – 12, közöttük Nagylak –, Magyarpécska, Radna – 30 –, Radna, Borossebes – 30 –, Borossebes, Szentanna – 12 –, Szentanna, Világos – 11 –, Világos, valamint Tornova – 14 községgel – és Tornova/Spineni székhellyel.
A településnevek változása és a települések új járásokhoz való besorolása 1925. október 7-én lépett életbe. A meglévő megyei és községi hatóságok megtartották addigi illetékességüket az új községi és megyei tanácsok beiktatásáig.
Az Állami Levéltár Aradi Igazgatóságán általam megtalált, időrendben első dokumentum, amely Románia közigazgatásának egységesítése jegyében készült, 1925. május 11-ei keltezésű. A Bartos Jenő vezette Aradi Út- és Hídügyi Hivatalban kézzel írt összesítés az akkor tervezett kilenc járás települései és a kiválasztott járási székhely, illetve a települések és az azokat éppen ellátó jegyzőségek közötti távolságokat tartalmazza. Ez az összesítés az Országos Levéltár Aradi Igazgatósága 1296. fondja 13/1926-os dossziéjának (OLAI 1296/13/1926) 38–41 illetve 42–45 lapján olvasható.
A közigazgatás egységesítését célzó törvénykezés várható lépéseiről május 20-a előtt megjelent egy elég részletes eligazítás (OLAI 1296/13/1926, 11–13. l.), amelyből kiderül többek között, hogy a törvény megjelenését követő átszervezés után megszervezik a helyhatósági választásokat, amelyekre végül 1926. február 19-én került sor, a választhatóság a 25. évüket betöltötteket illette meg. A tanácsosok 3/5-e választott volt, 2/5-e hivatalból került a testületbe, községekben 9 választott és legfennebb 6 helyi képviselő volt hivatalból. A megyeszékhely lakosai nem voltak megválaszthatók és nem szavazhattak a megyei képviselőkre.
Június 25-én a prefektus – a választói névjegyzékek összeállításához – rendeletben kötelez minden lakost, hogy tíz napon belül jelentkezzen a lakhelye község- vagy városházáján személyi adatai nyilvántartásba vétele miatt.
A Belügyminisztérium Községi Igazgatósága augusztus 12-én sürgősséggel kérte a kilenc járás községei névjegyzéke elírásainak kijavítását, és azonnali visszaküldését. Ebben az átiratban még az volt az utasítás, hogy a községek nevét csak azokban az esetekben változtassák meg, amelyekben azzal visszatérnek az előző igazgatás által megváltoztatott régi román elnevezésekre (OLAI 1296/13/1926, 10. l.).
Az Aradi Prefektúra augusztus 14-ei válaszában küldte el a minisztérium által igényelteket, és abban megismételte a július elsejei 6679-es átiratában megfogalmazott kérését, hogy az új Arad megyét ne csak kilenc, hanem 11 járásra oszthassák, mert kilencben egyesek nagysága miatt képtelenség lesz megvalósítani a rájuk háruló igazgatási teendőket. Megjegyezték, hogy Temes megye 199 községéhez 14, míg Arad 194-éhez csak kilenc járást akar engedélyezni a minisztérium (OLAI 1296/13/1926, 18. l.).
A prefektúra kérésére az Ötvenespusztai Zselinszki birtokon, amelynek 500 hektárját 100 betelepített román családnak osztották ki, a kormány jóváhagyta Andrei Şaguna település megalakulását (OLAI 1296/13/1926, 17. l.).
Augusztus 25-én a seprősiek táviratban kérték a prefektúrától, hogy ne csatolják a települést a borosjenői járáshoz, hanem hagyják a kisjenőiben, amint eddig is volt.
A prefektúra szeptember elsejei 4358-as átiratával válaszolt a belügyminiszter 17860/C rendeletére, és elküldte a leendő megyéhez tartozó települések névjegyzékét az előírt 9, és az óhajtott 10 illetve 11 járáshoz soroltan, megismételve a 6679-es átiratukba foglaltakat (OLAI 1296/13/1926, 20. l.). A levéltárban megmaradt dossziéban (OLAI 1296/13/1926, 21–29. l.) a tervezett Újarad, Kisjenő, Borosjenő, Világos, Pankota (előzőleg Tornova), Borossebes, Halmágycsúcs és Radna járásokhoz rendelt települések vannak felsorolva, és utána a javasolt nevük szerinti ábécé sorrendben szerepelnek a megye községei (OLAI 1296/13/1926, 30–33. l.), adott esetben a hozzájuk tartozó falvak települései is, a megjegyzés rovatban az addigi neveikkel vagy pedig, hogy addig Temes–Torontál megyéhez tartoztak. Ebben a névjegyzékben Ácsvának – Aciuva – még a Tribunul Crişan nevet, Almásnak – Almaş – Tâmpat, Bátyafalvának – Bătuţa – Cristeşti-et, Feketegyarmatnak Principele Carol-t, Gósdnak – Govăşdia – Colonel Păuliant, Gyarmatának – Iermata – Popa Gheorghet, Déznaláznak – Laz – Lăzeşti-et, Nagyiratosnak Câmpiat, Zarándnádasnak – Nădaş – Dreciat, Nagylaknak Lacul Maret, Nagyvarjasnak Corbut, a Semloc-ként szereplő Öthalomnak – Glogovaţ – Horiat, Szentlánynak Principesa Ileanat, Tőzmiskének Teuzat, Zimándköznek Principele Mihait és Zimándújfalunak Principele Mirceat javasolták. Ezekről a névváltoztatásokról végül lemondtak.
A belügyminiszter szeptember 23-án elrendelte a helyhatósági választói névjegyzék összeállítását (OLAI 1296/13/1926, 65. l.).
A Hivatalos Közlönyben október 7-én megjelent 2465-ös királyi rendelet végül 40, a megnagyobbított Arad megyéhez tartozó település nevét változtatta meg (OLAI 1296/13/1926, 85. l.). Akkortól és azért lett Ötvenesből – Utviniş – Andrei Şaguna (A gondolatjelek között a település addigi román neve szerepel), Ácsvából – Aciuva – Avram Iancu, Erdőskerekből – Cherechiu – Caporal Alexa, Bokszegből – Bocsig – Caragheorghievici, Kisjenőből Körös-Kisjenő, Kisiratosból – Iratoşul Mic – Dorobanţi, Otlakapusztából – Otlaca – Grăniceri, Újrákosból – Iarcoş – Iercoşeni, Nagyiratosból – Iratoşul-mare – Iratoşul, Fakertből – Fachert – Livada, Bélzerinből – Zerindul-mic – Luntreni, Alsókövesből – Găvoşdia – Mocioni, Gósdból – Govăşdia – Păulian, Erdőhegyből – Erdeiş – Pădureni, Ópécskából / Románpécskából – Pecica română – Pécska / Pecica, Németperegből – Peregul german – Nagypereg / Peregul Mare, Holmézesből – Holtmezeş – Pescari, Nagypélből – Pilul-mare – Pél, Kovásziból – Covăsinţi – Podgoria, Kertesből – Chertiş – Prunişor, Bozósdból – Bodeşti – Rădeşti, Kisrónából – Ravna – Rănuţa, Rabszékből – Răpsig – Regele Carol, Magyarpécskából – Pecica maghiară – Rovine, Simonyifalvából – Şimoneşti – Satul nou, Szentannából – Sântana – Sfânta Ana, Szentpálból Sfântul Paul, Nagyszintyéből – Sintea – Sintea-mare, Kisszintyéből – Sinitea – Sintea-mică, Marosszalatnából – Slatina – Slatina de Mureş, Mikószalatnából – Slatina – Slatina de Criş, Tornovából – Târnova – Spineni, Szarvaságból – Soroşag – Stejar, Tornyából – Tornea – Turnu, Kis- és Nagyvarjasból – Variaşul mic és Variaşul mare – Variaşul, Tótváradból – Totvărădia – Vărădia de Mureş, Gyulavarsándból – Jula Vărşand – Vărşand, Vadászból – Vădas – Vânători, Halmágycsúcsból – Ciuciu – Vârfurile és Nagyzeréndből – Zerindul-mare – Zerind.
Október 8-án a miniszter táviratban kér azonnali választ, hogy a várossá nyilvánított Nagylak járási székhely-e vagy sem (OLAI 1296/13/1926, 68. l.)? A prefektus azt a választ adta, hogy határszéli településként nem lehet járási székhely, és Pécska járáshoz tartozik (OLAI 1296/13/1926, 67. l.).
Október 10-én a belügyminiszter táviratban figyelmeztette a prefektusokat, hogy az intézmények levelezésükben kötelesek a 7-én közzétett törvény szerinti új településneveket használni (OLAI 1296/13/1926, 74. l.).
A belügyminisztérium körrendeletben tudatja a prefektúrákkal, hogy az eddigi helyi vagyon- és közigazgatási szabályok csak 1926. január elsejével, de a változásokkal kapcsolatos ügyek, azok törvényességi felügyelete, a rendfenntartási kérdések a törvény megjelenésétől alkalmazandók, így az Arad megyei prefektúra hatásköre már október 7-étől kiterjed a Temes–Torontáltól Aradhoz csatolt Temeskeresztes – Cruceni – Cheresteş, Újarad, Angyalkút – Engelsbrunn, Temeshidegkút – Guttenbrun, Németság, Kisszentmiklós, Szépfalu – Schöndorf, Cseralja – Traunau, Réthát – Wiesenheid, Zádorlak községekre is (OLAI 1296/13/1926, 75. l.).
Október 11-én a minisztérium táviratban közli a prefektussal a kinevezett járási elöljárók névsorát: Putici Andrei, Spacovici Vasile, Suciu Traian, Fazekas Ludovic, Cornea Ion Petrica, Petrila Laslo, Pop Simion és Oanea Aurel (OLAI 1296/13/1926, 48–49. l.).
Október 24-én az új közigazgatási törvény végrehajtását felügyelő bukaresti bizottság körlevélben közölte Arad megye képviselőinek a számát: pótképviselő 10, kinevezett képviselő maximum 20 és választható képviselő 30. A kinevezendő képviselőkre a prefektúra által javasolhatók köre (OLAI 1296/13/1926, 90–91. l.):
– Arad polgármestere és két megyeszékhelyi képviselő;
– a mezőgazdasági, kereskedelmi, ipari és munkaügyi kamarák által jelölt képviselők, amennyiben Aradon van a székhelyük; – az egészségügyet és a tanügyet képviselők, akik lehetnek nők is; – minisztériumi felügyelők – ha vannak –: tanügyi, humán- és állategészségügyi, államépítészeti stb. A törvényben nevesített hivatalok döntötték el, hogy kit javasolnak kinevezett képviselőnek.
Ha az így kinevezendők száma kisebb volt a lehetséges húsznál, de indokoltnak látták, akkor a létszámot kiegészíthették a jelölő intézmények legmagasabb rangú tisztségviselőivel.
Mivel a helységben nagy volt az elégedetlenség az október 7-én közzétett településnév-változtatás miatt, a ternovai képviselő testület október 31-én összeült és kérte, hogy ha meg is változtatják, akkor ne Spineni, hanem Dacia-Traian legyen a település új neve (OLAI 1296/13/1926, 113. l.). A beadványra a prefektúra november 28-án azt válaszolta, hogy a rendeletben szereplő településnév csak a helyhatósági választások után változtatható meg (OLAI 1296/13/1926, 111. l.).
November 9-én a belügyminisztérium a településekre vonatkozó adatokat kért a helyi elöljáróktól az új közigazgatási felosztás miatt indokolt rendőrségi átszervezéshez: mennyi a település területe, a lakosok száma, az utcák száma és hossza, valamint a meglévő rendőrök száma (OLAI 1296/13/1926, 104. l.). A november 18-ai válaszból kiderül, hogy Arad területe ekkor 11 238 hektár, amiből 1261 ha belterület, 94 185 lakosa volt, 280 utcájának hossza összesen 146 606,43 km (A 146 606,43 km nem lehetett igaz, talán 146 606,43 métert kellett volna írnia a gépírónak.), nem volt városi rendőr, de az állami rendőrségen 258 szakaszvezető, 9 őrmester, 16 tiszthelyettes, 12 tiszt és 10 főtiszt teljesített szolgálatot (OLAI 1296/13/1926, 106. l.). Nagylak területe 13 112,5 hektár, lakossága 14 594 fő, 46 utcája 44 833 méter hosszú, és 11 rendőre volt (OLAI 1296/13/1926, 102. l.).
Mivel a Temes–Torontál vármegyétől Aradhoz csatolt települések nevei semmit sem változtak, az Arad megyei prefektus november 13-án változtatásokat kért a belügyminisztériumtól. Ebben kéri Temeskeresztes – Cheresteş – nevének Kreutzstädtenre változtatását, és a csupán 120 lakosú, önfenntartásra képtelen Temeshidegkútnak – Zăbrani, Guttenbrun – a hozzá való csatolását (OLAI 1296/13/1926, 87. l.).
Az új közigazgatási törvény alkalmazása következtében új községi jegyzőséget hoztak létre Farkasházán – Lupeşti, Zimándújfalun, körjegyzőséget Iltőn – Ilteu, Odvason – Odvoş, és Babszéken – Răpsig, de ezeken a jegyző kinevezéséig a szomszéd jegyzőség jegyzője látta el a tennivalókat (OLAI 1296/13/1926, 131. l.).
1926. Január 11-én a belügyminiszter napi hét órában rögzítette a hivatalnokok munkaidejét, és szabályozta a közhivatalok órarendjét, amely Arad megyében január 25-én lépett életbe és fél kilenctől egy óráig, valamint délután négytől fél hétig tartott.
Január 16-án Arad megyében 119 jegyző működött, akik jövedelmük háromnegyedét pótlékként kapták, míg a fennmaradó negyed volt az alapfizetésük, amelynek 40%-át a község természetben fizette (OLAI 1296/13/1926, 55–60. l.).
Az új közigazgatási törvény szerint szervezett helyhatósági választást 1925. február 19-én, pénteken tartották. Legtöbb helyen két lajstrom indult egymás ellen, és a legjobb minden mandátumot megkapott. A választásokon a 21. évüket betöltött személyek szavazhattak, és nyolc évben állapították meg a két választás közötti időtartamot. A polgármestereket a tanácsosok választották. Az új törvény szerinti megyei tanácsi választásokat 1926. június 4-én tartották. Aradi lakosok nem választhattak megyei tanácsosokat. Ekkor a megye lakossága 335 479 fő volt: román 232 644, magyar 58 809, német 24 512, zsidó 2500 és más nemzetiségű 3014. Választhatott 84 902 szavazó: 62 523 román, 13 597 magyar, 7149 német, 817 tót, 563 zsidó, 78 szerb, 67 cigány és 108 más nemzetiségű. A választásokat több községben megóvták. Aradon a magyar-liberális lista 4452 szavazattal győzött. Az ellenzéket 3601-an támogatták (OLAI 1296/14/1926, 1–313. l.).
Nagy István, Erdély.ma

Mátyás a „román” király és „román hadvezérei” (1.)
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajkneve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész.
FOLYTATJUK
Erdély.ma

Ismét elnapolták a tárgyalást
A 2006 februárjától tartó per végső szakaszába ért. A 2005 októberében meghozott marosvásárhelyi tanácsi határozat alapján az 1984-ben Calarasilor névre változtatott Kossuth Lajos utca visszakapta volna eredeti nevét, de a román nacionalista erőket képviselő Nagy-Románia Párt, a Vatra Româneasca Egyesület, az Avram Iancu Egyesület és Sita Ioan NRP-s tanácsos megtámadta a közigazgatási bíróságon a marosvásárhelyi tanács határozatát. A marosvásárhelyi bíróságokon lefolytatott tárgyalások során a tanács jogi képviseletét ellátó Kerekes Károly parlamenti képviselőnek minden alkalommal szembesülnie kellett a durva nacionalista támadásokkal. A Kossuth-ellenes hangulat-keltésben meghatározó szerepet játszott a Cuvântul liber napilap, amely minden tárgyalás előtt gyalázkodó Kossuth-ellenes cikkeket közölt, amely, sajnos, megtette hatását a román olvasók többségének körében. Az ilyen környezetben a bírák sem lehettek elfogulatlanok, tárgyilagos magatartásukat megmérgezte a durva nacionalista hangulatkeltés, ezért szükséges volt elhelyeztetni a pert Marosvásárhelyről. A Legfelső Semmítőszék a Craiovai Fellebbviteli Bíróságra helyezte az ügy tárgyalását. A február 28-ára kitűzött tárgyaláson a Kossuth utcanevet ellenzők nem jelentek meg, halasztást kértek azon a címen, hogy ügyvédet akarnak fogadni. Különben a megfogadandó ügyvédjük egészen biztosan most sem lesz más, mint aki 5 éve képviseli őket, de időhúzás céljából minden új tárgyalási fokon eljátsszák ezt a jelenetet. De ez alkalommal a craiovai bíróság nem értett egyet az időhúzás ezen formájával, és elutasította a halasztási kérelmüket. A tárgyaláson kiderült, hogy megjelent a színen egy beavatkozó is a nacionalista kórus oldalán, a Glasul Motilor Egyesület, amely a polgári perrendtartási szabályok szerint részt vehet a per ezen utolsó, felfolyamodási fázisában is. Ez első alkalommal kér halasztást a jogi képviselet biztosítása címén, tehát kérelmét nem utasíthatta el a craiovai bíróság. A tárgyalást március 21-ére napolták el.
(E.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Felakasztották Avram Iancut Csíkszeredában
Százharminckilenc évvel a halála után Csíkszeredán jelképesen felakasztották Avram Iancut, az 1848-49-es magyar forradalom alatt a magyar csapatok ellen támadó erdélyi románok vezetőjét.
A „kivégzés" végrehajtója, Csibi Barna, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület egyik vezetője a magyar szabadságharc margóján arra az „állati kegyetlenségre" szerette volna felhívni a figyelmet, amellyel a Iancu, Petru Dobra és Axente Sever által vezetett román szabadcsapatok a védtelenül maradt magyar polgárok ellen követtek el. Csibi akciója során bemutatott egy helység-és névtáblát, amelyek „a román csapatok által elkövetett népirtás" helyszínei és áldozatai olvashatók.
„Avram Iancu, a Nagyenyeden, Zalatnán, Abrudbányán és a többi településeken elkövetett minősített emberölés, gyilkosság, gyilkossági kísérlet, gyilkosságra való felbujtás és hazaárulás vádjában bűnösnek találtatik és halálra ítéltetik" hallható az akcióról készült videón a „rögtönítélő bíróság egyhangú ítélete".
„Isten legyen irgalmas lelküknek. Így jár az, aki a magyar és a székely ember ellen vét", zárta a ceremóniát Csibi.
Az eset különlegessége, hogy Csibi minderre engedélyt kapott! Dan Iamandi, a helyi csendőrség vezetője a sajtónak elmondta: kérelem érkezett az 1848-49-es forradalomra való megemlékezésre és ők ezt engedélyezték, de fogalmuk sem volt arról, hogy az akció mit takar. Hozzátette: mivel az „előadás" elsősorban gyerekek érdeklődését keltette fel, ezért Csibi ellen a gyermekvédelmi hivatalnál tesz feljelentést.
Avram Iancu a Fehér megyei Felsővidrán (most már „természetesen" Avram Iancu nevét viseli a település) született és a magyar szabadságharc idején az osztrákok által támogatott román szabadcsapatok egyik vezetője volt. A wikipedia.hu szerint az általa vezetett román szabadcsapatok a védtelen maradt magyar településeket sanyargatták: Zalatnán hétszáz, Nagyenyeden kilencszáz ember haláláért felelősek, de véres portyákat vezettek Hari, Nagylak, Borosbenedek és Jára ellen. Kocsis Zoltán, Impulzus. Erdély.ma

Avram Iancu akasztása – Csibi Barna ízléstelen akciózása miatt tiltakoznak
Egy Avram Iancut jelképező szalmabábut „ítélt halálra” és akasztott fel hétfőn a csíkszeredai Petőfi utcában Csibi Barna, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alelnökeként ismert csíkszeredai férfi.
A fekete ruhába és sapkába, bakancsba öltözött Csibi Barna „akciójáról” videót készített, majd feltöltötte a YouTube videómegosztó portálra. Kedden délután a YouTube eltávolította a felvételt, mivel az sérti a videomegosztó gyűlöletbeszédet tiltó szabályzatát.
A közel három perces felvételen az látható, amint Csibi kötelet teker az Avram Iancu román nemzeti hős arcképével ellátott bábu nyakára, majd „ítéletet mond” fölötte.
„Avram Iancu Nagyenyeden, Zalatnán, Abrudbányán és a többi helyiségekben elkövetett minősített emberölés, gyilkossági, gyilkossági kísérletre való felbujtás, nemzetárulás, hazaárulás vádjában bűnösnek találtatik, és halálra ítéltetik. Büntetése kötél általi halál. Az ítélet azonnal végrehajtandó” – mondja a felvételen Csibi Barna, majd felakasztja a bábut.
„Isten legyen irgalmas a lelkéhez. Így jár mindenki, aki a magyar és a székely nemzet ellen vét” – teszi hozzá a videón Csibi.
Körülötte néhány rajzokat és feliratokat tartalmazó tábla látható, az egyik felirata szerint „Az 1848-49-es magyarellenes móc népirtás civil áldozatainak számáról” szól.
Dan Iamandi, a Hargita megyei csendőrség főfelügyelője szerint Csibi Barna megemlékező rendezvényre, illetve az 1848-as történelmi események elmagyarázására kért és kapott engedélyt a csíkszeredai polgármesteri hivataltól.
A megyei csendőrparancsnok azt mondta: intézkedni fognak Csibi Barna ellen, aki megsértette a köztéri rendezvényekről szóló 1991/60-as törvényt, mivel a bejelentettől eltérő rendezvényt tartott.
Iamandi azt is elmondta, a gyerekjogvédelmi hatóságot is értesítik, mivel az „akasztáshoz” kisgyerekek is asszisztáltak.
Csibi Barna akciója ellen tiltakozott a Konzervatív Párt (PC), amelynek elnöke, Bogdan Diaconu keddi közleményében azt írja: a magyar szélsőségesek erőszakot próbálnak kiprovokálni Avram Iancu nyilvános felakasztásával.
„Meddig ülnek tétlenül az állami hatóságok? Amíg a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok is Avram Iancu sorsára jutnak?” – teszi fel a kérdést a PC vezetője, aki azonnali vizsgálatot sürget Csibi Barna ellen.
Bogdan Diaconu azt is kéri, hogy a Köztisztviselők Országos Egyesülete zárja ki soraiból Csibit, aki közalkalmazott, a Hargita Megyei Közpénzügyi Hivatal tisztviselője.
Csibi Barnát legutóbbi akciója miatt ezer lejes pénzbírság kifizetésére kötelezte a csendőrség. Csibi idén januárban két táblával tüntetett egyedül Csíkszereda központjában a Mihai Eminescu utca Attilára való átnevezése mellett, a román nemzeti klöltő magyarellenes tevékenységére kívánva felhívni a figyelmet. Krónika (Kolozsvár)

Helyén marad a kormány
Nem fogadta el a parlament az ellenzék által benyújtott bizalmatlansági indítványt szerdán, így helyén marad az Emil Boc vezette kormány. Az ellenzéknek 236 igen szavazatot kellett volna összegyűjtenie a kormány megbuktatásához, ám nemhogy ez nem sikerült, de még a voksolásban is csak 216 honatya vett részt. A kormánypártok törvényhozóinak többsége nem élt szavazati jogával. Az este 23 órakor véget ért ülést egy Orbán Viktornak tulajdonított nyilatkozaton való heves vitatkozás jellemezte, mely szerint a magyar miniszterelnök március 15. üzenetében állítólag arról beszél, hogy Erdélyt elvették Magyarországtól, ugyanakkor autonómia-törekvéseket támogató kijelentéseket tett.
A Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Liberális Párt politikusai hevesen bírálták a kormányt, hogy az nem határolódik el a magyar kormányfő kijelentéseitől. Az ülést többször is megszakították, amikor az ellenzéki politikusok az üzenetbe foglaltak közös nyilatkozatban való elítélését követelték.
A vitán Emil Boc kormányfő higgadtságra intette a honatyákat, mint mondta nem szabad első felindulásból hitelt adni a téves információknak, majd egy dokumentumot lobogtatva közölte: a magyar üzenet semmi olyasmit nem tartalmaz, amit az ellenzéki politikusok állítanak. Ugyanakkor azzal vádolta meg az ellenzéket, hogy mindössze így akarják összeugrasztani a kormányzó a Demokrata Liberális Pártot az RMDSZ-el a kormány megbuktatása érdekében.
Orbán Viktor ünnepi üzenetében egyébként a román média tájékoztatásával ellentétben nincs szó autonómia-törekvésekről, sem pedig Erdély elveszítéséről.
A dokumentum szerint a kormányfő úgy fogalmazott: „A nemzet ünnepe mindig alkalom arra is, hogy számvetést készítsünk a nemzet állapotáról. Mit értünk el? Jó úton haladunk-e? Az elmúlt években kétségek között ünnepeltük. Hosszú idő után most ismét felszabadultan köszönthetjük a tavaszt”. Továbbá: „Magyarország nagyot változott, és most a megújulás hónapjait éli. Sok még a teendőnk, örökségünk embert próbáló feladatok elé állított valamennyiünket. Voltak olyan teendőink, amelyekkel nem tudtunk és nem is akartunk várni. Megalapítottuk a nemzeti összetartozás napját, és lehetővé tettük a határon túl élő magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését a szülőhely elhagyása nélkül.”
A bizalmatlansági indítvány vitáján heves indulatokat gerjesztett az is, hogy március 15-én Csíkszeredában Csibi Barna felakasztott egy Avram Iancut ábrázoló szalmabábút. Emil Boc erre azzal reagált, hogy az ügyben a hatóságok kell a dolgukat tegyék. Az „akasztás” miatt egyébként eljárás indult diszkriminációra való uszítás miatt.
Az ellenzéki indítvány a szavazáson mindössze 216 szavazatot kapott, így a kormány a helyén marad, a munkatörvény pedig elfogadottnak tekinthető.
A Boc-kabinet kevesebb mint egy év alatt immár az ötödik bizalmi szavazást élte túl. A kormány álláspontja szerint a módosított munkatörvénykönyv - amelyet a Nemzetközi Valutaalap szorgalmazott - egyebek mellet rugalmasabbá teszi a munkaerőpiacot és visszaszorítja a feketemunkát, a tervezet azonban az ellenzék és a szakszervezetek elégedetlenségét váltotta ki, a többi közt amiatt, hogy a munkáltatók könnyebben elbocsáthatják alkalmazottjaikat és határidős munkaszerződéseket is bevezethetnek. Krónika (Kolozsvár)

Az autonómia forradalma
Az önrendelkezés fontosságát hangsúlyozták a március 15-i ünnepségek szónokai
„Az erdélyi magyarság számára a következő esztendők az önrendelkezésről, a régiókról, az autonómiáról szólnak, a magyarságnak ma ugyanúgy össze kell fognia, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc idején” – jelentette ki tegnapi, március tizenötödikei ünnepi beszédében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
A székely zászló felvonásával kezdődtek tegnap a csíkszeredai főtéren az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 163. évfordulója alkalmából szervezett erdélyi központi ünnepségek. A megyeháza előtt tartott rendezvényen részt vett többek között Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, valamint a történelmi Székelyföldet alkotó három megye – Hargita, Kovászna és Maros – tanácsának elnöke.
A következő évek az autonómiáról szólnak
Az erdélyi magyarság számára a következő esztendők az önrendelkezésről, a régiókról, az autonómiáról szólnak, a magyarságnak ma ugyanúgy össze kell fognia, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc idején – mondta ünnepi beszédében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
A művelődésügyi miniszteri tisztséget is betöltő politikus hangsúlyozta: ma már természetes, hogy Székelyföldön szabadon lehet ünnepelni március 15-ét, de huszonegy évvel ezelőtt ez nem volt természetes. Felhívta a figyelmet, hogy a magyarságnak folytatnia kell harcát az autonómiáért, nem valaki ellen, hanem saját jövője érdekében. „Nem a vesztesek, hanem a győztesek útját akarjuk választani, hogy mi magunk mondhassuk meg, milyen legyen a jövő” – fogalmazott Kelemen.
„A nemzet iránti hűségben nincs különbség köztünk”
Létezhet számtalan véleménykülönbség, lehetnek személyes ütközéseink, különböző felfogásaink, de a nemzet szolgálatában, a nemzet iránti hűségben nem lehet különbség köztünk – fogalmazott Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes.
Kifejtette, csak akkor van megmaradás, ha a nemzetépítés, az országépítés gondolata a közösségépítéssel együtt jár. „Csak akkor van megmaradás, ha Magyarországon és Erdélyországban is építjük a magyar közösséget, mindazt, amit a magyar élet jelent” – hangoztatta.
Tanácselnöki eskütételek
A három székelyföldi megye vezetői ezután együtt vonultak a főkonzulátushoz, ahol családjukkal együtt letették a magyar állampolgársági esküt. „Azzal, hogy mi, a székelyföldi önkormányzati vezetők egyszerre kértük a magyar állampolgárságot, jelezni akartunk. Az állampolgárság számunkra elsősorban érzelmi kérdés: a magyar himnusz hallatán mindig elszorul az ember torka, ma ez a szorítás kicsit erősebb volt. Mi, székelyek mindig egy kicsit arccal Budapest felé éltünk: ez a kapcsolat most már hivatalos formát is kapott. Az a fontos, hogy magyar állampolgárként is Székelyföldön és Székelyföldért éljünk és dolgozzunk” – fogalmazott Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök.
Főhajtás Nyerges-tetőn
A déli órákban Nyerges-tetőre vonult az emlékező gyülekezet, hogy az 1849. augusztus elsejei harcokban elhunyt székely forradalomárok tiszteletére felállított kőoszlopnál elhelyezzék a kegyelet koszorúit. „Az összefogás szükségessége és a kishitűség legyőzése az 1848–49-es magyar szabadságharc és forradalom legfontosabb tanulságai” – vont párhuzamot ünnepi beszédében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Hozzátette: a romániai magyaroknak 1989-ben kezdődött a huszonegy éve tartó szabadságharca. Utalt arra, hogy 1990-ben még elképzelhetetlen volt a románok számára, hogy egy gyógyszertáron magyar felirat jelenjen meg. Hangsúlyozta, hogy azóta természetes a magyar feliratok jelenléte Romániában, akárcsak a szabad nyelvhasználat.
Megvalósult az „Unió”
Délután a csíkszeredai Vár térre költöztek az ünnepségek, melyeken Kelemen Hunor és Semjén Zsolt melett felszólalt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke is. „Egy a múltunk, a jövőnk is egy legyen!” – hangsúlyozta a szónok, aki felszólította a Kárpát-medencei magyarságot, hogy legyen hű önmagához, vállalja sorsát, önazonosságát.
Kifejtette: az anyaország és Erdély egykori „uniója” a nemzeti közakarat révén ismét megvalósulóban van azáltal, hogy „Erdélyország” az Európai Unió része lett, és Magyarországon nemzetpolitikai fordulat következett be.
Felakasztotta Avram Iancut a Székely Gárda alapítója
Sajátosan ünnepelte március 15-ét egy nappal korábban, hétfőn Csíkszeredában a Székely Gárda egyik alapítótagja. Csibi Barna ellen tegnap vizsgálódni kezdett a csendőrség, amiért egy általa tájékoztató jellegűnek nevezett akció keretében Avram Iancu-szalmabábot akasztott fel a városközpontban. Elmondása szerint az erdélyi falvakban elkövetett magyarellenes mészárlások miatt népirtás vádjával „kötél általi halálra ítélte” a móc vezért, majd szimbolikusan végre is hajtotta az ítéletet.
A jelenetet csak néhány járókelő nézte végig, ám mivel gyerekek is voltak köztük, a csendőrség a gyermekvédelmi hatósághoz fordult az ügyben. A Konzervatív Párt tegnap közleményben követelte, hogy a hatóságok indítsanak vizsgálatot Csibi ellen, illetve fosszák meg a köztisztviselői állásától. A Székely Gárda alapítója ugyanis „civilben” az adóhatóság alkalmazottja.
Boc az RMDSZ-t dicséri március 15-i üzenetében
A nemzeti kisebbségek általában, így az erdélyi magyarság is szellemi gazdagság forrását jelentik Románia számára, amit értékesíteni kell az ország kulturális kincsének kiteljesítése érdekében – írta március 15-i köszöntő üzenetében Emil Boc miniszterelnök.
Szerinte a román-magyar kapcsolatoknak az elmúlt években való megerősítése bölcsességről, nyitottságról tanúskodik, és az idén is románok és magyarok együtt fejezik ki közös óhajukat, hogy egyetértésben építsék az európai jövőt. Rámutatott: az RMDSZ megbízható és komoly partnerként járult hozzá romániai szerkezeti reformok elfogadásához és végrehajtásához. Új Magyar Szó (Bukarest)

Elítélte Kelemen Hunor és Tőkés László az Avram Iancu-bábu akasztását
Elítélte Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Tőkés László EMNT elnök, az Európai Parlament alelnöke az Új Magyar Gárda Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalj Székely Szakasza vezetőjének, Csibi Barnának magánakcióját, aki gárdista egyenruhában tegnapelőtt "kivégezte" Avram Iancut, a román felkelők vezetőjét mintázó bábut.
Tőkés László kijelentette, ez a stílus az arab országokra jellemző. Hangsúlyozta, a magyarság nem mások ellenében ünnepel március 15-én.
Kelemen Hunornak nem volt tudomása a történtekről, azonban hangsúlyozta, amennyiben ez valóban megtörtént, úgy sajnálatosnak tartja az esetet.
Az ügyet jelenleg a Hargita megyei csendőrség vizsgálja ki, amely értesíti a Gyermekvédelmi Hatóságot is, mivel az "akasztást" gyermekek is végignézték. (realitatea) Transindex.ro

Vizsgálat Csibi Barna ellen
Diszkriminációra való felbujtás miatt a Hargita Megyei Törvényszék Ügyészsége hivatalból indít vizsgálatot Csibi Barna ellen, aki március 15-én Csíkszereda központjában ,,felakasztotta" Avram Iancut.
Csibi a múlt héten kért engedélyt Csíkszereda Polgármesteri Hivatalától egy március 15-i rendezvényre, amelynek célja ,,felhívni a csíkszeredai lakosság figyelmét az 1848—1849-es eseményekre". Akciójában az Avram Iancut ábrázoló szalmabábot ,,kötél általi halálra" ítélte egy ,,bíróság" ,,népirtás és emberség elleni bűntettek" miatt. Kedden Csibi Barna személyes blogján a következőket írta: ,,Isten legyen könyörületes a lelkéhez. Így járnak mindazok, akik a magyar és székely nemzet ellen vétenek."
Csibi Barna a Hargita Megyei Pénzügyi Igazgatóság alkalmazottja. Az intézményen belüli források szerint tegnap a hivatal fegyelmi bizottsága elé idézték. A bizottság keddi megnyilvánulásait elemzi, főként egy televíziós műsorban tett kijelentéseit. A műsorban Csibi a következőt nyilatkozta: ,,Figyelemfelkeltési és történelmi tájékoztatási akciót kezdeményeztem az erdélyi magyar szabadságharc kapcsán, felhívtam a figyelmet az Avram Iancu parancsára behozott mócok által a magyar lakosság ellen elkövetett mészárlásokra."
Alkotmányos joga kifejteni véleményét az 1848—49-es szabadságharcról — állította —, nem szegte meg a köztisztviselői kódexet, mivel a rendezvényt engedélyezték, és az munkaidőn kívül zajlott. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Tőkés László EP-alelnök elítélte Csibi Barna gesztusát. Az RMDSZ elnöke szerint ami történt, sajnálatos, és tisztelet hiányáról tanúskodik. Csibi Barna és további két csíkszeredai fiatal, Szőcs Tibor és Puskás András Miklós ellen egy másik bűnvádi eljárás is zajlik a Hargita Megyei Törvényszéken diszkriminációra való felbujtás, fasiszta, rasszista vagy xenofób jellegű szervezet alapításának vádjával. Nevezettek egy csíkszeredai szupermarket elé magyar feliratú hirdetőtáblát helyeztek el, amelyen ez állt: ,,Szégyelld magad, már megint zsidónál vásároltál!"
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyén marad a kormány – magyar-román vita a bizalmi szavazáson
Nem fogadta el a parlament az ellenzék által benyújtott bizalmatlansági indítványt szerdán, így helyén marad az Emil Boc vezette kormány. Az ellenzéknek 236 igen szavazatot kellett volna összegyűjtenie a kormány megbuktatásához, ám nemhogy ez nem sikerült, de még a voksolásban is csak 216 honatya vett részt. A kormánypártok törvényhozóinak többsége nem élt szavazati jogával. Az este 23 órakor véget ért ülést egy Orbán Viktornak tulajdonított nyilatkozaton való heves vitatkozás jellemezte, mely szerint a magyar miniszterelnök március 15. üzenetében állítólag arról beszél, hogy Erdélyt elvették Magyarországtól, ugyanakkor autonómia-törekvéseket támogató kijelentéseket tett.
Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Liberális Párt politikusai hevesen bírálták a kormányt, hogy az nem határolódik el a magyar kormányfő kijelentéseitől. Az ülést többször is megszakították, amikor az ellenzéki politikusok az üzenetbe foglaltak közös nyilatkozatban való elítélését követelték.
A vitán Emil Boc kormányfő higgadtságra intette a honatyákat, mint mondta nem szabad első felindulásból hitelt adni a téves információknak, majd egy dokumentumot lobogtatva közölte: a magyar üzenet semmi olyasmit nem tartalmaz, amit az ellenzéki politikusok állítanak. Ugyanakkor azzal vádolta meg az ellenzéket, hogy mindössze így akarják összeugrasztani a kormányzó a Demokrata Liberális Pártot az RMDSZ-el a kormány megbuktatása érdekében.
Orbán Viktor ünnepi üzenetében egyébként a román média tájékoztatásával ellentétben nincs szó autonómia-törekvésekről, sem pedig Erdély elveszítéséről.
A dokumentum szerint a kormányfő úgy fogalmazott: „A nemzet ünnepe mindig alkalom arra is, hogy számvetést készítsünk a nemzet állapotáról. Mit értünk el? Jó úton haladunk-e? Az elmúlt években kétségek között ünnepeltük. Hosszú idő után most ismét felszabadultan köszönthetjük a tavaszt”. Továbbá: „Magyarország nagyot változott, és most a megújulás hónapjait éli. Sok még a teendőnk, örökségünk embert próbáló feladatok elé állított valamennyiünket. Voltak olyan teendőink, amelyekkel nem tudtunk és nem is akartunk várni. Megalapítottuk a nemzeti összetartozás napját, és lehetővé tettük a határon túl élő magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését a szülőhely elhagyása nélkül.”
A bizalmatlansági indítvány vitáján heves indulatokat gerjesztett az is, hogy március 15-én Csíkszeredában Csibi Barna felakasztott egy Avram Iancut ábrázoló szalmabábút. Emil Boc erre azzal reagált, hogy az ügyben a hatóságok kell a dolgukat tegyék. Az „akasztás” miatt egyébként eljárás indult diszkriminációra való uszítás miatt.
Az ellenzéki indítvány a szavazáson mindössze 216 szavazatot kapott, így a kormány a helyén marad, a munkatörvény pedig elfogadottnak tekinthető.
A Boc-kabinet kevesebb mint egy év alatt immár az ötödik bizalmi szavazást élte túl. A kormány álláspontja szerint a módosított munkatörvénykönyv - amelyet a Nemzetközi Valutaalap szorgalmazott - egyebek mellet rugalmasabbá teszi a munkaerőpiacot és visszaszorítja a feketemunkát, a tervezet azonban az ellenzék és a szakszervezetek elégedetlenségét váltotta ki, a többi közt amiatt, hogy a munkáltatók könnyebben elbocsáthatják alkalmazottjaikat és határidős munkaszerződéseket is bevezethetnek.
Krónika (Kolozsvár)

Tizenötödik márczius
Másfél évtizeddel ezelőtt Székelyudvarhely főterén, a Patkóban sokezer embernek dübörögtem a Csatadalt – egy átlagos Petőfi-verset –, és közben azért imádkoztam, hogy egyszer majd legalább ennyi ember előtt a Nemzeti dalt is elszavalhassam... Jó Miklós Feri bátyám, derék magyartanárunk, aki egy ideje szintén Kolozsváron él, a megmondhatója, mennyit nyüszköltem én ekkor! A Nemzeti dal nem az a vers, amit Kányádi Sándor anekdotájával élve „mondani kell”. Ennek megkerülhetetlen pátosza van, így hát szavalom, tizenöt év múltán Kolozsvárott, a Kolozsvári Magyar Diáktanács szervezésében zajló ifjúsági ünnepségen, amolyan beugróként. A szolgálatos Petőfisándort mondvacsinált okokból nem engedték a színpad közelébe. Helyette vagyok én, a szervezők leleménye szerint egy patinás belvárosi polgárháznak a XXI. századhoz igazított emeleti ablakából. Termopán hazafiság. Értem is a derültséget, amint végigmorajlik az ifjúságon, én sem egészen erre vártam. De mégis: balra tőlem a szomszéd szobából gőgicsélt fel egykoron igazságos Mátyás, szemközt pedig nagy nemzeti egységben a Sapientia (Bocskai-ház) és a Röser-antikvárium falai visszhangozzák, hogy „…rabok tovább nem leszünk!” Ilyen még Udvarhelyen sincsen!
Úgy érzem itt magam az ablakban, mint a Kalapos Band próbáin és koncertjein: minden aktív résztvevő legalább 15 évvel fiatalabb nálam. A Mátyás-ház előtt éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy a rögtönzött színpadot körülálljuk, de nem annyian, hogy a biztosításunkra kivezényelt karhatalmistáknak oda kellene figyelniük a tömeghangulatra. Vannak legalább harminc-valahányan. Bizonyára sokukban megfordul a gondolat: miért kell nekik a környéken ácsorogni, valahányszor a magyarok a templomba mennek? De teszik a dolgukat a mi pénzünkért: őriznek és védenek, míg a színpadon, a kolozsvári telefonháztól kőhajításnyira most a Kisbogáncs rokolyái kergetőznek.
„Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?” (Kányádi Sándor – Fekete-piros)
Kis csoportokba verődve művelődnek, unatkoznak, beszélgetnek a rend őrei, arra várnak, hogy ezek a gyermekemberek elzúgják ihaj-csuhaj forradalmukat, aztán mindenki mehessen haza szépen. Kossuth-nóta reloaded: „Éljen a magyar szabadság, menjetek haza!”
Otthon kellemetlen impulzusok érnek. Még mindig sok a mosatlan a kagylóban, ráadásul Csíkszeredában egy izomagyú „történelmi, tájékoztató jellegű akció” keretében nyilvános tárgyalást rendezett az utcán és felakasztotta Avram Iancu szalmabábuját. Ki reagáljon rá a televízióban, ha nem éppen egy magyarfaló? Akinek – az most mellékes, mennyire rasszista érvekkel motiválja – történetesen igaza van: ez egy barbár szertartás a XXI. században, amely éppen abba az ázsiai sötétségbe röpít vissza minket, ahová kívánnának sokan. Ez nem holmi „kisze, kisze, orra pisze” farsangi bábuégetés, hanem egy ünneplő közösség méltóságának és egy másik, tolerálni tanuló közösség érzékenységének arculcsapása. Ugyanaz az ármány, amely kijátszotta negyvennyolcban Kossuth és a magyar szabadságharc ellen a nemzetiségeket. A hírek tehát fő műsoridőben, a japán apokalipszis és Monica Columbeanu családi szappanoperája között idén sem egy méltóságteljes ünnepségről szólnak… Oldandó a feszültséget előkerül egy történelmi csemege, miszerint Avram Iancu szeretője, életének megmentője mégiscsak egy abrudbányai magyar lány, bizonyos Farkas Johanna lett volna!
Ezek után már az sem zavar, hogy az anyaországba szakadt hazánkfiainál az eszmebarikád egyik oldalán fülkeforradalmat, a másikon alkotmányos puccsot emlegetnek. Pedig ama nevezetes 12 pont, amelyre még a barikád tetején egyensúlyozók is szívesen hivatkoznak, ezzel a felszólítással – mintegy ünnepélyes preambulummal – kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” A mondat végére szelíden csak pontot és nem forradalmi felkiáltójelet tettek a negyvennyolcas szövegezők. De kit érdekel az ilyesmi, ha már a történészek is azon vitatkoznak a köztelevízióban, vajon a kokárda kötésére vonatkoznak-e heraldikai szabályok, vagy sem? Hogy belülről kifelé olvasandó-e a hazafiság vagy kívülről befele. Lehet, hogy az én kokárdám is olaszosan van kötve? Garibaldi csálé, pardon: csárdás kis kalapján ott loboghatott Kossuth nevével a nemzetiszín szalag, nóta bizonyítja! Akkor ki annak a megmondhatója, hogy ne éppen Garibaldit ünnepljem olaszos kokárdámmal?
LACZKÓ VASS RÓBERT , Szabadság (Kolozsvár)

Román hackertámadás a Magyar Hírlap ellen
Magyarellenes gyűlöletkeltés Avram Iancu szellemében
Órákon át nem lehetett hozzáférni lapunk online kiadásához tegnap, miután egy román hackercsoport megtámadta a Magyarhirlap.hu honlapot. Írások és fotók helyett Románia trikolórral színezett térképét, alatta pedig a Romanian National Security csoport üzenetét láthatták a képernyőn. Kora délután honlapunk helyreállítása órákat vett igénybe. Vélhetően Orbán Viktor múlt heti félreértelmezett üzenete, valamint a Székely Gárda alapítójának performance-a miatt feszültté vált román-magyar viszony áll a támadás hátterében. „Itt nem egy országos napilapról van szó, hanem annak az üzenetnek a tartalmáról, amely megjelent, és amelyben egy egész nemzetet fenyegetnek meg” – mondta Kocsis Máté, a törvényhozás nemzetbiztonsági bizottságának tagja az Echo Tv-nek. Hozzátette: a bizottság is összeülhet a kérdésben.
Orbán Viktor március 15-i üzenetét a bukaresti magyar nagykövet felesége tolmácsolta Marosvásárhelyen. Bajtai Erzsébet ezután saját gondolatait mondta el, ám azokat a román állami hírügynökség a kormányfő üzeneteként közvetítette. Így olyan mondatot is Orbánnak tulajdonítottak, ami például Erdély elvesztéséről szól.
Az ügy nyomán Bukarestben bekérették a magyar nagykövetet, és a törvényhozásban is vita indult. Lapunk kiderítette, a félreértésért egy amatőr tolmács a felelős, aki a hírügynökséget tévesen tájékoztatta. A feszültséget fokozhatta, hogy Csibi Barna, a Székely Gárda alapítója Csíkszereda központjában felakasztott egy Avram Iancut – az 1848-49-es erdélyi magyarellenes akciók vezérét – ábrázoló bábut, majd az erről készült filmet feltöltötte a világhálóra. Csibi Barna ellen vizsgálat indult, akcióját magyar politikusok is elítélték.
„Mindannyian úgy éreztük a szerkesztőségben, hogy a legsötétebb törzsi szellem költözött pár órára honlapunkra – mondta Szentesi Zöldi László, lapunk főszerkesztő-helyettese. – A Magyar Hírlap azt üzeni a tetteseknek, ha ennyire fáj nekik Marian Cozma halála, a magyarság helyett inkább a gyilkosokkal levelezzenek. Egyébként az ember akkor szokott ennyit filozofálni becsületről, nemzeti kincsekről, megbecstelenített sírokról, amikor pattanásos arcú, frusztrált, tizenhat éves gyerekember. Ezzel együtt, sajnos, sokan gondolkodnak így Romániában, és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk” – tette hozzá.
Az RNS honlapja csak regisztrált tagok számára érhető el, vasárnap azonban ezt a lehetőséget is korlátozták. A csoport Facebook-adatlapja szerint magukat nem tartják rasszistának. „Büszkék vagyunk arra, hogy fehérek és románok vagyunk, de… gyűlöljük a cigányokat!” A társaság azt állítja magáról, tevékenységük nem az ellenállásban, a tiltakozásban vagy a lázadásban merül ki. „Az RNS az egész román nép kiáltása. Szervezetünk azokat próbálja megszólítani, akik elfelejtették, hogy ereinkben román vér folyik” – folytatódik a csoport bemutatkozása, amely újabb cigányozásba csap át: „A cigányok nem románok! Nem ők írták történelmünket!”
Az RNS tagjai, akik az egyik román napilap szerint húszan lehetnek, és átlag életkoruk is húsz év körüli, korábban már feltörték a brit Daily Telegraph, a francia Le Monde honlapját is. A társaság akkor is a románok cigányoknak nevezése és Franciaországból való hazatoloncolása miatt tiltakozott, ezért hivatkoznak a közösségi portálon arra, hogy „mi tiszteletben tartottuk Franciaországotokat, ti pedig Romániánkat fogjátok megbecsülni!”
Az internetes országimázsvédők lazán osztogatják a jelzőket a franciáknak. „Megelégeltük, hogy hozzátok hasonló szemetek csúfot űzzenek hazánkból. Ha volt pofátok feldühíteni egy egész országot, tudjátok meg, nem állunk itt meg!”
Végezetül, a csoport adatlapján megismerhetjük mottójukat is: „Megtörténhet, hogy a sasok alacsonyabban szállnak a tyúkoknál, de a tyúkok soha nem emelkedhetnek a felhők fölé.” Magyar Hírlap