Határok nélkül (Ifjúsági tanácskozás)
A romániai magyar ifjúsági szervezetekkel ismerkedni érkezett Sepsiszentgyörgyre a Magyar Országgyűlés Ifjúsági Albizottsága, kihelyezett ülést tartottak, amelynek bevallott célja volt feltérképezni az erdélyi fiatalok helyzetét, elvárásait, tanulni egymástól, no meg segíteni a kapcsolatépítést.
Az ülés ifjúsági kerekasztallá nőtte ki magát, s szombat délben a mintegy hetven résztvevő a Székely Mikó Kollégium védelmében vonult koszorúzni Mikó Imre szobrához. A tanácskozáson szó volt a honosításról, az autonómiáról, a magyar támogatási rendszerről, no meg arról, Sepsiszentgyörgy az erdélyi magyar ifjúság fővárosává válhat.
Az ifjúsági albizottság erdélyi útja után jövő héten Újvidékre utazik, az ottani fiatalok szervezeteivel ismerkednek — mondta el Kapus Krisztián elnök. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke köszöntőjében arról szólt, "itt, nálunk" nem annyira pártos az élet, inkább ügyek vannak, amelyekért összefognak a különböző irányultságú szervezetek. A köszöntők után a két meghívott romániai magyar ifjúsági szervezet mutatkozott be, az RMDSZ-közeli MIÉRT és az ellenzéki MIT. Mindkettő ernyőszervezetként működik, és Sándor Krisztina, a MIT elnöke társult szervezeteiknek a Romániai Magyar Cserkészszövetségnek, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek és a Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnek is lehetőséget adott a bemutatkozásra, illetve felszólalhatott röviden Nemes Előd is, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki elnöke is. Téglásy Kristóf, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma Ifjúsági Főosztályának vezetője a magyar állam ifjúságpolitikájának irányvonalait vázolta, kiemelte: tíz év után ismét elkészítik a Mozaik 2011 kutatást, minden határon túli régióban felmérik a fiatalok életfeltételeit, kilátásait, lehetőségeit, elvárásait, az eredmények alapján igyekeznek olyan programokat kidolgozni, amelyek segítik majd, hogy "mindenki ott lehessen magyar, ahol született". A kutatás első eredményeit már az idei Tusványoson szándékukban áll bemutatni. Elmondta, hogy az Ifjúsági Főosztály 25 millió forintos alappal rendelkezik a határon túli ifjúsági szervezetek támogatására, elsősorban azokat segítik majd, akik nem pályázhatnak a Bethlen Gábor Alapnál. Az albizottság tagjai, pártállástól függetlenül, hasonló álláspontot fogalmaztak meg, a KDNP-s és az MSZP-s képviselő egyaránt biztosította a jelenlevőket, hogy támogatják a honosítást és az autonómiát. Elhangzott az is, jó lenne, ha minél szorosabb kapcsolat alakulna a magyarországi és erdélyi ifjúsági szervezetek között, van egymástól, amit tanulniuk. A tanácskozás szünetében a résztvevők a Mikó-szoborhoz vonultak, az összefogás jegyében koszorút helyeztek el, gyertyát gyújtottak, így jelezték szolidaritásukat azokkal, akik tiltakoztak a nagy múltú iskola visszaállamosítása ellen. Az ülés második felében az erdélyi fiatalok képviselői fogalmaztak meg javaslatokat, egyebek mellett a Magyar Ifjúsági Konferencia működésével, illetve a magyarországi fiatalok erdélyi tanulmányi kirándulásaival kapcsolatosan.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átfogó Kárpát-medencei szórványstratégia készül
Átfogó Kárpát-medencei szórványstratégia készül a tervek szerint az év végéig - hangzott el a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) szaktestületének január 31-én,hétfőn tartott budapesti ülése utáni sajtótájékoztatón. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár a tematikus ülés után elmondta: azt kérték a résztvevőktől, készítsenek adatbázist, amelyből megismerhető a szórványban élők helyzete, és amelyre felépíthető a megmaradásukat segítő stratégia. Bodó Barna, a Máért Kárpát-medencei szórványalbizottságának elnöke kiemelte: mindenképpen lépni kell ebben, mert az elmúlt húsz évben mintegy 200 ezerrel csökkent a határon túli magyarok száma.
Répás Zsuzsanna rámutatott: az a fő cél, hogy megmaradjon a Kárpát-medencei magyarság, megmaradjanak a szórványközösségek, és meg tudják állítani a fogyás folyamatát, illetve ahol lehetséges, visszafordítsák.
Bodó Barna elmondta, hogy a hétfői ülésen erdélyi, kárpátaljai, szlovákiai, szlovéniai, horvátországi és szerbiai magyar közösségek képviselői vettek részt. A felek a megbeszélésen azt vállalták, hogy év végéig olyan szórványstratégiát állítanak össze, amely a következő költségvetés kidolgozásakor elméleti és gyakorlati szempontokat tartalmaz a szórványkérdés kezeléséhez - mondta.
A szórványkérdésben évtizedeken át a maradványelv érvényesült, akkor kaptak támogatást ezek a közösségek, ha maradt rá forrás. Ezt a kérdést újra kell fogalmazni, mert "a szórvány nem más, mint a nemzet határa" - emelte ki az albizottság vezetője, hozzátéve: akkor válik a nemzet kulturálisan erőssé, ha a szórványokat meg tudják őrizni, s erősítik az esélyt, hogy az ott élők magyarok maradhassanak. MTI

Kooperáció, konfrontáció
Kivel kell együttműködni és kivel kell akár konfrontációt is vállalni az erdélyi magyar közösség ügyében? A kérdés első megközelítésben elméletinek tűnhet, de már csak azért is érdemes elgondolkozni rajta, mert megtörténhet, hogy a soron következő választásokon három magyar politikai alakulat jelöltjei közül választhat az erdélyi magyar ember.
választás lehetőségének jótékony hatásai lehetnek. A piaci verseny hatékony működésre sarkallja a cégeket, a politikai verseny a politikusokat kényszeríti arra, hogy közelebb kerüljenek a választóikhoz, próbáljanak megoldást keresni a bajaikra.
Azt is tudni kell azonban, hogy a Romániában 6,2 százalékot kitevő erdélyi magyarság csakis a politikai szereplők összefogása által lépheti át az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Csakis a magyar pártok kooperációja biztosíthatja a közösség képviseletét a bukaresti vagy a brüsszeli parlamentben. Jó tehát a verseny a magyar többségű önkormányzatokban, de szükség van az összefogásra is az országos és az európai politikában. Nos, ez az elméleti felvezetés adhat értelmezési keretet Szász Jenő székelyudvarhelyi alpolgármester leváltásához.
Ez csak részben tekinthető ugyanis önkormányzati csetepaténak. Szász Jenő az egyik magyar párt elnöke, leváltásával a szövetség a magyar–magyar konfrontáció útjára tért. Az a szövetség, amelyik a román politikában fűvel-fával összeköltözik egy-egy kormányzati ciklus idejére.
Kétség nem fér hozzá, az RMDSZ-nek van mit törlesztenie Szásszal szemben. Neki sem reszketett a keze, amikor Székelyudvarhely polgármestereként az RMDSZ-t üthette. A magyar politikai szereplőknek azonban tudatosítaniuk kell, hogy csakis a fair play keretei között tartott magyar–magyar verseny teszi lehetővé az országos szintű együttműködést. Ha a viszony elmérgesedik a magyar többpártrendszerben, lőttek a parlamenti képviseletnek.
Talán Markó Bélát idézhetnénk, aki egy 2004-es SZKT-ülésen éppen Szász Jenő felvetésére reagált eképpen: „A mi mérkőzésünk román–magyar mérkőzés, és még csak a félidőnél tartunk, polgármester úr! Nekem úgy tűnik, hogy végre valahára vezetünk, de ha önök félidőben abba akarják hagyatni velünk ezt a küzdelmet, és egy magyar–magyar konfrontációt akarnak kirobbantani, akkor biztosan mindent el fogunk veszteni.”
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

Fordulópont az RMDSZ-ben?!
Regionális stratégiákra és az értelmiségre volna szükség
Fordulópont előtt áll az RMDSZ, hangsúlyozta Kelemen Hunor péntek délután a vajdahunyadi magyar házban, ahol kampányútja során a magyar egyházak és civilszervezetek képviselőivel találkozott.
Átgondolni a szövetséget
Nemcsak az RMDSZ áll fordulópont előtt, hanem az erdélyi magyarság is, mert a kettő között szoros a kapcsolat: az RMDSZ nem működhet a magyarság támogatása nélkül, a közösségnek pedig szüksége van arra, hogy érdekeit és értékeit politikailag képviseljék. 21 évig ez jól működött, s a jövőben fokozni kell az együttműködést.
Mindenekelőtt az értelmiséget kell visszanyerni, „szerepét gyakran alulértékeltük, szükségünk van véleményére”, hangsúlyozta Kelemen Hunor, miután a magyarság előtt is bemutatta politikai programját, mellyel harcba száll az RMDSZ elnöki tisztségéért. Hogy miként juttatnának nagyobb szerepet az erdélyi magyar értelmiségnek, arra konkrét válasz nem született, mivel a két tervezett döntéshozó fórumban, a 17 fős elnökségben és a 25-27 személyes állandó tanácsban ugyanis az RMDSZ helyi szervezetei, ifjúsági szervezetek, SZKT-tagok stb. kapnának helyet.
Amúgy az RMDSZ fokozott figyelmet szán a regionális gondokra, regionális stratégiák kidolgozását tervezik, külön a Székelyföldnek, a Partiumnak, a közép-erdélyi vegyes vidéknek és a dél-erdélyi szórványnak. Olyan stratégiák, melyek az ottani emberek, közösségek problémáiból indulnak ki. Csakhogy ezek igen eltérőek, a székelyföldieket teljesen más problémák foglalkoztatják, mint a szórványban élőket, s gyakran tudomást sem vesznek a többiekről. Kényes téma, ezért a régiós stratégiák egymás kiegészítői kell hogy legyenek, nem egymás konkurensei. Olyan elképzelések is vannak, hogy a megyei szervezetek helyett régiós szervezetek alakuljanak, ami Kelemen Hunor szerint igen veszélyes lehet, mert ezáltal az egymástól földrajzilag és szemléletileg igen távol eső két legerősebb erdélyi magyar tömb, a keleti Székelyföld és a nyugati határvidéki Partium egymásnak feszülhetnek, amivel nyilván az egész erdélyi magyarság kerülne hátrányba.
Kedvező demográfiai fordulat?
Ilyesminek nem szabad bekövetkeznie, főleg, amikor az erdélyi magyarság helyzetében bíztató jelek mutatkoznak. Ezeket valószínűleg a tavaszi népszámlálás is kimutatja, véli Kelemen Hunor, a kolozsvári magyar demográfusok tanulmányaira hivatkozva. Abszolút számban az erdélyi magyarság bizonyára csökken valamelyest a 2002-es szinthez képest, viszont összlakosságon belüli aránya aligha. Sőt, talán növekszik is, mivel az elmúlt 9 évben a románság köréből millióan vándoroltak külföldre, miközben a magyarság stabilizálódott a kilencvenes évek nagy kivándorlási hulláma miatt. Sőt, a Székelyföldön és a Partiumban a kilencvenes évek rohamos természetes fogyása is befejeződött, a demográfusok bizonyos méretű fellendülésre is számítanak. Ezen kívül a magyar öntudat is megerősödött, kevesebb lesz a magát románnak valló eset, mint korábban, még a vegyes házasságokban is. Ráadásul az immár 10 éves magyar iskolahálózatnak köszönhetően, s az RMDSZ politikai tevékenysége nyomán visszaszoruló román hatósági nyomás révén, a moldvai Csángóföldön is minden valószínűséggel többen vallják magukat magyarnak, mint korábban.
Éppen emiatt roppant fontos, hogy a népszámláláson minél többen vallják magyarságukat, fordult Kelemen Hunor az egyházak képviselőihez. Minden magyart meg kell győzni, hogy a kérdezőbiztos előtt is vállalja nemzetiségét. Itt a szórványban ez nehezebb, mint a tömbvidékeken, ahol sok lesz a magyar kérdezőbiztos, s magyar nyelvű kérdőívek is lesznek.
Visszatérve RMDSZ-elnöki elképzeléseire, Kelemen Hunor nyíltan Borbély László környezetvédelmi minisztert javasolná a politikai feladatokra létrehozandó alelnöki tisztségre, míg az adminisztratív jellegű főtitkáriba (a jelenlegi ügyvezető elnöki) viszont mindenképpen fiatal politikust látna. Van is 3-4 ügyes jelölt, aki legalább olyan ügyes lehet, mint a vajdahunyadi Takács Csaba, aki 1993 és 2007 között, majd 2009-től máig tölti be az ügyvezető elnöki tisztséget.
Politika helyett kultúra
A Hunyad megyei magyar egyházak és civilszervezetek képviselői azonban inkább kulturális miniszteri minőségében fordultak Kelemen Hunorhoz. Hogyan lehetne végre befejezni a vajdahunyadi kastély 1998 óta tartó felújítását, hogyan lehetne minisztériumi finanszírozást szerezni a magyar kulturális rendezvényeknek, egyházaknak? A kastély renoválása aligha érhet véget egyhamar, mert ahhoz több millió euró szükséges, a Kelemen vezette minisztérium éves költségvetése pedig olyan 50 millió lej. Amiből az összes romániai történelmi műemléket, színházakat, kulturális fesztiválokat, képzőművészetet, festéseszet stb. finanszírozni kell. A történelmi magyar műemlékekre amúgy is jelentős hányad jut a kulturális minisztérium költségvetéséből, olyan 19-20%, míg az elődje költségvetésében az arány 0,9% volt! Jelenleg a gyulafehérvári római katolikus püspökség, valamint a csíkszeredai Mikó-vár renoválása a két legjelentősebb projekt, melyeket a minisztérium finanszíroz.
Az egyéb kulturális rendezvények támogatására a pályázatokat minél hamarabb, legkésőbb péntekig, február 4-ig le kell adni, amíg elkészül a minisztérium költségvetése. Ezután legfeljebb akkor juthat némi pénz, ha valamelyik finanszírozásra tervezett rendezvényt nem tartják meg, vagy kisebbre sikerül.
Lehetőségek tehát vannak, politikai és kulturális téren egyaránt. Az erdélyi magyarságnak és az RMDSZ-nek ki kell használniuk ezeket. Szorosan együttműködve, ahogy a rendezvény házigazdái, Winkler Gyula EP-képviselő és Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa is hangsúlyozták Kelemen Hunorral egyetemben.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Visszatérés a diktatúrába
(MTI) – Február 17-én kerül a magyar mozikba Elek Judit új filmje, a Visszatérés-Retrace. A magyar- román koprodukcióban, svéd financiális közreműködés mellett készült film 1,73 millió euróba került.
Elek Judit az MTI-nek elmondta: a román partner még nem teljesítette egészen koprodukciós kötelezettségeit, ezért a produkció még nem tudta maradéktalanul kifizetni a stábot és a színészeket. A rendező kiemelte: a film költségei azért is magasabbak egy átlagos magyar filménél, mivel a cselekmény megkövetelte, hogy a Visszatérést szinte kizárólag külföldön rögzítsék. Forgattak Svédországban, valamint Romániában, Erdélyben.
Elek Judit arról is beszélt, hogy a 98 perces film forgatókönyvét Mészöly Miklós Szárnyas lovak című novellája és Marguerite Duras Nyár este fél 11-kor című kisregényének szabad felhasználásával írta. "Egyes motívumokat szó szerint átvettem, másokat átértelmeztem és új hangsúlyt adtam nekik" – fogalmazott a rendező.
Elek Judit a történetet ismertetve kifejtette: a film főszereplője Katherine, aki kisgyerekként Erdélyben túlélte a holokausztot, majd Svédországban telepedett le. "Férje neurológus, és ráveszi, hogy apjának halála után látogassanak vissza szülőföldjére, hátha így megszabadul az életben maradása miatti, gyötrő önvádjaitól, ha visszatérnek gyerekkori emlékei" – fogalmazott Elek Judit, hozzátéve, hogy a film jelen ideje 1980, így nemcsak "elveszettnek hitt gyermekkorának boldog és félelmetes emlékei elevenednek meg, de szembesülnie kell Ceausescu diktatúrájának nyomasztó valóságával is".
A rendező elmondta, hogy a cselekménynek egy másik szála is van: a néző megismerheti a diktátort erdészeként szolgáló Sándor tragédiába torkolló történetét is. "Sándor Katherine gyerekkori pajtása volt, ő mentette meg az életét, ételt vitt neki, bújtatta" – tette hozzá.
Elek Judit azért hagyta meg a film angol címét is, mert az jobban utal a múlt feltárásának, visszakeresésének igényére. "Katherine egy régi babáját is megtalálja, amit egykori búvóhelyén ásott el. Ezt a babát én szinte eleven szereplőnek tekintem, hiszen fontos szerepe van a történetben" – tette hozzá.
A helyszínválasztás szempontjairól Elek Judit úgy vélekedett, hogy a film nyitójelenetében felbukkanó tenger éppúgy a szabadságot jelképezi, mint Erdély hegyei. "A szabadságot jelentő természet hangsúlyosabbá teszi az idilli környezetben pusztító diktatúra brutalitását" – fogalmazott, s hozzátette: hivatásának érzi, hogy a diktatúrákról beszéljen filmjeiben.
"Mivel nekem megadatott, hogy mind a fasiszta diktatúrát, mind a magát szocialistának mondó rezsim diktatúráját megéljem, feladatomnak érzem, hogy megmutassam azok hasonlóságait és különbözőségeit is" – mondta, majd hozzátette: Erdély mellett szólt az is, hogy második otthonának tartja az országrészt.
Elek Judit elmondta, a főszerepet játszó kanadai-magyar színésznőre, Kathleen Gátira George Sluizer filmes, a Script East forgatókönyv-fejlesztő fórum egyik vezetője hívta fel a figyelmét. "Kati Hollywoodban él. Küldött magáról fotót, de csak akkor győződtem meg arról, hogy ő a legalkalmasabb a szerepre, amikor láttam Dettre Gábor A színésznő és a halál című filmjében" – mondta a rendező.
A Katherine húgát játszó Sarah Clark szintén kanadai gyökerekkel rendelkezik, vele Budapesten, egy posztgraduális képzésen ismerkedett meg a rendező. Régi személyes kapcsolat fűzi a Sándort alakító Demeter András erdélyi színészhez is, aki a tanítványa volt, amikor a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen tanított az 1990-91-es tanévben.
A további szerepekben Philip Zandén svéd, Péter Hilda, Váta Lóránt, Molnár Gizella, Tankó Norbert erdélyi, Kenderesi Manna, Lukáts Andor, Tamási Zoltán magyarországi színész tűnik fel. A Visszatérés-Retrace-t Elek Judit Kanadában végzett operatőr fia, Berger László fényképezte. Népújság (Marosvásárhely)

Etnopolitikusi álom
Hálával tartozom egy kolozsvári örökzöld etnopolitikusnak, aki nemzetvédő buzgalmában postaládákba dugdosott röplapokkal világosítja fel az istenadta népet.
Küldeményéből megtudtam az ő igazát az igazságos Mátyás király szobrával kapcsolatban. Azt, hogy a magyar barbár, kegyetlen, ravasz, kapzsi és képmutató nép, akiknél a történelemhamisítás állampolitika. Így sikerült maguknak kisajátítani Corvin Mátét, aki a román Iancu de Huneadoara és Saveta Sălăjan gyermekeként lett legnagyobb magyar király. Többek között az Európa legfelsőbbrendű és legelső civilizációjával, valamint a világ legrégibb írástudományával rendelkező román nép területén. Ennek a bizonyos Corvin Máténak 1902-ben, a magyarok alig 51 éves ittléte (1867–1918) idején, szobrot emeltek a kincses város egyik terén, amelynek megalkotója a galgai születésű, később elmagyarosított Ion Fădruţiu szobrász volt.
Megtudtam, továbbá, hogy veszélyben a haza, mert március 15-én Magyarország és az udéméré vezetőinek jelenlétében nagy magyar népgyűlést szerveznek a felújított szobor újraavatása ürügyén, amelyen, koszovói mintára, kikiáltják Erdély autonómiáját. A provokációt úgy lehet kivédeni, ha addig népszavazást rendeznek a város békét és igazságot szerető lakossága körében arról, hogy adjuk-e el a szobrot Magyarországnak, hadd hordják el innen, és a helyébe Traianus oszlopának mását építsük fel, vagy költöztessük a szobrot Vajdahunyad várába, a turizmus fellendítésére, vagy maradjon itt, de tegyük rá N. Iorga bronztáblás pontosító szövegét a király moldvai katonai kalandjának fiaskójáról. És természetesen arról is döntenünk kell, hogy a szobor háta mögé visszaállítsuk a zászlórúd-együttest, úgy, ahogyan az tizenkét dicsőséges éven keresztül félreérthetetlenül közölte a világgal, ki uralkodik e király, e tér, e város felett. Létfontosságú kérdéseket tehát a bölcs nép kezébe!
Én minden esetre köszönöm a röpiratot, mert nélküle sosem képzeltem volna el, hogy Romániában és az Európai Unióban miként lehet büntetlenül űzni a nyílt, tömeges uszítást egy egész nép ellen, miként próbálhatnak jóhiszemű fiatalokat műlegendákkal és nyilvánvaló hazugságokkal hergelni. Az ötletszerző talán már azt is elképzelte, hogy abban a városban, ahol egy helyi nyugdíjas filmsztár lóháton vonulhat fel a saját nevét felvevő mozi újraavatására, ő, mint volt háromszoros polgármester, milyen jól szoborkodhatna Mátyás király helyén a nyeregben a róla elnevezett téren. Mert az álmodozásban a történelem szemeteskukájából való visszatérésről egy javíthatatlan „nemzetmentő” etnopolitikus számára nincsenek határok. Szerencsére azok a gátak a valóságban keményebb lábakon állnak
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Húsz év után
Kívánnám, hogy mindig a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat.
A parkban és a park körül sok minden megváltozott. De maga az épület a legkevésbé. A nagyváradi Szakszervezeti Művelődési Ház, ahol húsz esztendővel ezelőtt, 1990. április 21-22.-én az RMDSZ első kongresszusát tartották, ugyanazt a képet mutatja.
A szocreál típuskocka, a maga beton díszítőelemeivel, a néhány reklámfelirat ellenére ma is ugyanolyan szürke mint egykoron, de talán azóta sem látott annyi katonát és rendőrt, mint azokban a napokban.
Marosvásárhely fekete márciusa után a magát már demokratikusnak nevező kormányzat semmiképpen sem szerette volna az események megismétlődését és többszörös védgyűrűvel biztosította a helyszínt. Etnikai jellegű incidensnek nem is volt se híre, se hamva, csupán a magyarországi tévések (Panoráma, Fekete Doboz – emlékszünk még rájuk?) igyekeztek drámai közelképeket rögzíteni, lehetőleg békaperspektívából filmezve az egyenruhásokat és fegyvereseiket, hogy felmagasodjanak az égre és a terror látszatát keltsék.
De mit tudtak akkor például az egyetlen román nyelvű tévéadás tartalmi és formai színtelenségéből éppenhogy ébredező székelyföldiek a finomabb média-manipulációkról? Majdhogynem semmit, mint ahogyan még ma is sokan fogják a fejüket szerte az országban, amikor rájönnek, hogy a tévés világ reggeltől-estig, hétfőtől-vasárnapig nem akar nevelni, tiszta és szép kultúrát tálcán kínálni, hanem egész egyszerűen terméket eladni.
De hát akkor még más volt a politikai termék fogalma is, és jól emlékszem, ott a teremben, az Egységben az erő jelszava alatt az első politikai összecsapásokra. Az egyszínű véleményekből éppenhogy kikerült gondolkodásmódnak bizony nem volt könnyű elfogadnia, hogy mindannak, ami az éppen feltápászkodó és önmagához térő romániai magyarság javát szolgálja, többféle árnyalata is lehet. Igaza van – bólogattak a küldöttek, amikor Domokos Géza beszélt, de hát akkor is felcsattant a taps, amikor Király Károly lépett a mikrofonhoz örökölt szókinccsel megfogalmazott mondataival, mások mintha magának a magyar nyelvnek a feltámadását ünnepelték volna Tőkés László választékos önkifejezésének hallatán. És Szőcs Gézával ugyanúgy szólt a kongresszusi küldöttekhez egy más látásmód, mint Cs. Gyimesi Évával az európai szellem, vagy Katona Ádámmal a nagytudású magyar művelődés- és intézménytörténet.
Mint ahogyan ott kavargott, akár nevén nem nevezve is, szociáldemokrácia és liberalizmus, kereszténydemokrácia és konzervativizmus, a mifelénk mindeddig alig érzékelt politikai ideológiák sokféle árnyalata a kölcsönös megismerés, a románokkal való közös társadalomépítés, az államon belüli önállóság vagy lehetséges etnikai elszakadás, a helyi és összerdélyi jelleg, a közös európai jövő megannyi érzékeny határvonalának észérv- megalapozottságú vagy perzselő érzelmi lángolású, de soha, egy pillanatra sem unalmas közös kibeszélése.
Igen – tűnődöm most el Váradon, az errefelé meglehetősen szokatlan januári fagyban, az első és a tizedik kongresszusnak egyaránt otthont adó, majdhogynem ugyanolyan kinézésű épület szomszédságában: vajon húsz év távlatából mit kívánnék én most az RMDSZ-nek?
Minden bizonnyal – személyiségeket.
Minden bizonnyal – szorosabb kapcsolatot a romániai magyar értelmiséggel. Mindazokkal, akik olyan egyetemeken vagy olyan intézményekben tevékenykednek, amelyeket többek között éppenséggel az elmúlt két évtized jog-helyreállító és közösségi érdekvédelmi politikája teremtett meg. Minden bizonnyal – jóval kevesebb kötődést a tisztséghez, és jóval többet a tisztességhez. Ugyanis bármilyen kis helyi közösségben ez a legfontosabb kulcsa annak, hogy újból felnézzenek a szervezetre. És azt is kívánnám, hogy mindig és mindenekelőtt a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat. Akár a csúcsvezetés szintjén is. És soha nem az, hogy feltételek megszabta támogatásért, kapcsolatért, pénzért ki mit óhajt cserébe akár a Dâmboviţa, akár a Duna partjáról.
Azaz, hogy maradjon független és bármennyire is változzék a világ, soha ne engedjen a sajátosságnak abból a méltóságából, amelynek más, tömör megnevezései a szabadság és az önállóság.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Történelem
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
„Bethlen Gábor a magyar nemzet egységét akarja az ő keze alatt megépíteni, hogy aztán ez az egységes magyar nemzet elfoglalhassa méltó helyét a középeurópai államok között. Ezekben a törekvésekben érte el őt is a legnagyobb magyarok tragédiája: éppen a magyarságát és a magyar nemzet megtartására alkotott terveit nem értette meg senki. Egyedül volt, végzetesen egyedül volt a magyarság egységéért vívott küzdelemben. Nem volt egyetlen megértő ember sem a nyugati magyarok között, akik folyamatosan az értük hadakozó kardot akarták a Bethlen kezéből kivenni. Így aztán hiába viaskodott a magyar egységért, hiszen a magyarság maga volt az, akinek az egység nem kellett. Bethlen Gábor tragikuma a magyar bűnt vádolja...”
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
A Bethlen Gábor nevét anélkül használó mai magyar államvezetők, hogy egyáltalán ismernék és megértenék az általa képviselt szellemiséget, ugyanabba az örök magyar tragédiába vonszolják bele a magyar nemzetet, amelyre Makkai annyira keserűen mutat rá: az önpusztító széthúzás tragikumába. De miért is csodálkoznánk, hiszen közhely, hogy a történelem megismétli önmagát. Szintén a két világháború közti időszakba nyúlunk vissza egy olyan esemény kapcsán, amely ha ma történne, ha a mai híradásokból értesülnénk róla, akkor sem lenne benne semmi meglepő. 1930. március 15-e, Budapest, a csehszlovákiai magyar főiskolások Sarló nevű egyesülete koszorúzni készül Petőfi Sándor szobránál. A koszorún öt szalag, a magyar, román, szlovák, horvát, szerb trikolórok színeivel. A budapesti magyar diákegyesületek megbotránkozással veszik tudomásul a tervet, és közbenjárásukra a rendőrfőkapitányság megtiltja a sarlósoknak a koszorúzást. A magyarországi diákság tiltakozik a „botrányos merénylet” ellen, a magyar parlamentben interpelláció hangzik el, amelyben a Sarló tagjait „érvényesülni vágyó fajárulóknak”, „a csehszlovák külpolitika ágenseinek” nevezi. Balogh Edgár és további kilenc csehszlovákiai magyar diák a Sarló nevében nyilatkozatot jelentet meg a Pesti Naplóban, amelyben kifejti a Sarló programját, az állami és nemzeti közeledések szükségességét, a Duna-konföderáció elképzelését. Mint fogalmaznak, a közép-európai nemzetek színeinek szalagjaival Kossuth Lajos dunai konföderáció-tervének korszerűsített változatát, a kelet-európai népek egymásra utaltságát kívánták szimbolizálni.
Hány és hány ilyen vád éri ma is azokat, akik át akarnak lépni a(z ön)pusztító magyar gőg, a nagyhatalmi nosztalgia futóhomokjáról a belső egység és a szomszéd népekkel való egyetértés és összefogás biztos talajára? „Nemzetárulók”, „érvényesülést kereső opportunisták”, „népidegenek”, „idegenszívűek”, „kétes eredetűek”, és még sorolhatnánk a jelzőket, amelyeket a fejünkhöz vágnak.
A megbélyegzést azonban, bármilyen fájdalmas is, vállalni kell. Vállalni kell, hogy újabb nyolcvan év múlva az utókor úgy emlékezzen majd a mai időkre, mint olyan korra, ahova vissza lehet nyúlni, példát véve az akkori jelen számára. Mert a történelem, mint tudjuk, megismétli önmagát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Toró: az EMNT demokrácia központjait nem a magyar állam hozta létre
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), nem pedig a magyar állam hozta létre a demokrácia központokat, megalakításuk hátterében nem a „pártalakítási szándék" támogatása áll – hangsúlyozta szerdán az MTI-nek Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke. A tisztségviselő azokra a vádakra reagált, amelyek szerint a magyar kormány a demokrácia-központok finanszírozásával akarná támogatni egy új erdélyi magyar párt megalakítását. A romániai magyar sajtó ez ügyben Borbély Lászlót, az RMDSZ ügyvezető alelnökét idézte, aki a napokban Marosvásárhelyen kijelentette: a szövetséget aggasztja Tőkés László pártalapítási szándéka.
Borbély kifogásolta, hogy miközben az RMDSZ-nek is megvannak a lehetőségei tájékoztatni a magyar állampolgárságért folyamodó erdélyi magyarokat, a magyar kormány szerinte jelentős összeggel támogatja az EMNT működtette demokrácia-központokat, ezáltal pedig közvetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrejöttét. Toró az MTI kérdésére leszögezte: a demokrácia központokat nem a magyar állam, hanem az EMNT hozta létre, függetlenül a honosítási törvénytől. A honosítási folyamatban való részvételük jogalapja az a megállapodás, amelyet a szervezet az illetékes magyarországi minisztériumok képviselőivel írt alá – mondta. Ezt a folyamatot felgyorsította, hogy a demokrácia központok teljes kapacitással képesek segítséget nyújtani az embereknek a honosítási törvény alkalmazásában, elsősorban a kérvények beadásában – hangsúlyozta Toró. Hozzáfűzte azonban: ezeknek az irodáknak nem ez az egyetlen és nem is ez a fő feladatuk, hanem az, végrehajtsák az EMNT által kijelölt programokat. Toró T. Tibor ismételten leszögezte: nem maga az EMNT kíván párttá alakulni. Székelyudvarhelyi küldöttgyűlésén eldöntötte: támogatja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megalakítását, de maga a tanács a továbbiakban is mozgalomként kíván működni. Felhatalmazta a pártalakítást kezdeményező testületet, hogy tegye meg a szükséges lépéseket az új alakulat létrehozásához. Elmondta: az EMNT területi szervezeteinek a székhelyei és a demokrácia központok többnyire egy épületben működnek. Természetesnek nevezte, hogy az EMNT ezekben az irodákban aláírásokat gyűjt az új párt megalakítása érdekében (a bejegyeztetéshez szükséges aláírásgyűjtés már elkezdődött, 25 ezer aláírást kell 18 megyében és Bukarestben összegyűjteni, a tud.). „Azt viszont határozottan tiltjuk, hogy bármilyen árukapcsolás legyen a honosítási kérelmek kitöltését és a pártalapításhoz szükséges aláírások gyűjtését illetően" – jelentette ki az EMNT ügyvezető elnöke. Ezzel azokra az állításokra utalt, amelyek szerint az iroda alkalmazottai és önkéntesei csak azoknak a személyeknek segítenének a gyorsított honosításban, akik előbb aláírják a pártbejegyzéshez szükséges íveket. „A kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. A lelkiismeretünk ebből a szempontból tiszta" – mondta az MTI-nek Toró. Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régiójának elnöke szerint jelenleg összesen 26 demokrácia központ működik Erdélyben, január 3-tól mintegy 17-18 ezer érdeklődő fordult meg ezekben a hivatalokban az állampolgárság igényléséről szóló információkért. Erdély.ma

Hivatalos gyász Kolozsváron
Háromnapos gyászt hirdetett február 1–3. között a kolozsvári önkormányzat és prefektúra Bartolomeu Anania ortodox érsek emlékére. A közintézmények félárbocra eresztik a fekete pántlikával kiegészített zászlókat, emellett a városvezetés felfüggeszti az erre az időszakra tervezett rendezvényeit is. Hétfőn este a Bocskai téri ortodox katedrálisban ravatalozták fel az érsek testét, ahova a tegnap folyamatosan érkeztek a hívek virágokkal és gyertyákkal. A temetési szertartást csütörtökön 12 órakor tartja az érseki katedrálisban Daniel pátriárka, az érsek kijelölt helyettese. A megüresedett érseki székbe hatvan napon belül kell új egyházi vezetőt választani az ortodox egyház szabályzata szerint, addig Daniel pátriárka látja el az érseki teendőket. A Szent Szinódus, az ortodox egyház kormányzati szerve javasolja az érsekjelöltek listájának bővítését titkos szavazás segítségével. Szabadság (Kolozsvár)

Az EMNP bejegyzését a Tusványosi Szabadegyetemen jelenthetik be
Tőkés András, Tőkés László testvére, aki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos kezdeményező bizottságának tagja közölte: az EMNP bejegyzését az idei tusványosi szabadegyetemen jelenthetik be.
Tőkés András keddi sajtótájékoztatóján elmondta: a testvére, Tőkés László EMNT-elnök által kezdeményezett párt bejegyzéséhez Maros megyében 2500 aláírást szeretnének összegyűjteni.
„Országos szinten legalább 25 000 aláírásra van szükség 18 megyéből és Bukarestből, de megyénként legalább 700 aláírás kell. Tehát, ha a 19 egységben egyenként 1000 aláírást gyűjtenek, abból még nem jön ki a 25 000, tehát kellenek olyan megyék, ahol többet gyűjtünk, és ilyen lehet Hargita, Kovászna, Maros ás Bihar. Maros megyében mi 700 helyett 2 500-2 700 aláírást szeretnénk gyűjteni” – magyarázta.
Tőkés András szerint leginkább az önkéntesek által gyűjtött aláírásokra számítanak, de, akik aláírásukkal szeretnék támogatni az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését, megtehetik azt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által megnyitott Demokrácia Központokban is.
A Demokrácia Központokat azzal a céllal nyitották meg, hogy tanácsadással szolgáljanak a magyar állampolgárságot igénylőknek, de, aki akarja, ott is támogathatja aláírásával az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését – mondta.
„Én nem nagyon dolgozom itt, a Demokrácia Központban, de itt csak több mint 110 aláírást gyűjtöttek össze. Ez elég gyenge arány. Nem azzal kezdik, hogy »Alá akarod írni?«, hanem, miután befejezték (az állampolgársággal kapcsolatos tanácsadást – szerk. megj.), ha akarja, aláírhatja. Ha nem, hát nem (…)” – panaszolta Tőkés András.
Tőkés András elmondta, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését az évente megszervezett tusnádfürdői Nyári Szabadegyetemen jelenthetik be.
„Két elképzelés van: minél hamarabb gyűjtsük össze az aláírásokat, hogy legyen bejegyezve a párt, vagy hogy az aláírásgyűjtést kössük össze a belső szervezetépítéssel. Én a második elképzelést támogatom. Le kell lassítanunk az aláírásgyűjtés folyamatát annak érdekében, hogy minél egészségesebb új pártot építsünk, mert ez a párt nem lehet olyan, mint az RMDSZ vagy a Magyar Polgári Párt (MPP). A javasolt határidő március vége. Nem állunk meg a 2500 aláírásnál, hanem minden településre el akarunk jutni, hogy ott hozzunk létre helyi szervezetet. Nem zavarna, ha az aláírásokat április végéig gyűjtenénk össze. Azt mondták, jó lenne, ha Tusnádfürdőn bejelenthetnénk a párt bejegyzését, az megfelelő alkalom lenne” – foglalta össze Tőkés András.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közgyűlésének küldöttjei 2010 december elején Székelyudvarhelyen szavazták meg az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozásáról szóló határozatot. A határozat szerint a pártot az erdélyi magyar közösség politikai érdekeinek képviselete céljából hozták létre.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Teljes elnéptelenedés fenyegeti a székely falvak egy részét
A falvak közel húsz százalékát fenyegeti a teljes elnéptelenedés. A kommunista rendszer faluromboló és magyarellenes politikája megtette hatását. Az ’50-es évek elején a Ceauşescu-diktatúra megfosztotta a gazdákat a termőföldektől és parancsba adta a házak lebontását, amelyeket – a terv szerint – tömbházakkal helyettesítettek volna.
A Székelyudvarhely mellett fekvő Ábrahámfalva élő bizonyítéka a volt kommunista rendszer faluromboló politikájának. Ma már csupán 2 család, azaz 5 személy éli itt mindennapjait. A közel 600 éves településen egykor 40 család lakott.
Csiki Dénes nyugdíjas építész-technikus és felesége nyolc éve költözött ki Székelyudvarhelyről a kis településre. A házaspár eltökélt szándéka életet lehelni a kihalt faluba. Echo TV, Erdély.ma

TÍZ ÉV MÉRLEGE
Magyartanítás Moldvában: szembesítési kísérlet az identitással 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett.
A moldvai magyar oktatási program tíz évéről jelentetett meg kötetet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a Zelegor Kiadó 2010 végén. /Tíz év Moldvában. Csángó Oktatási Program 2000-2010, Zelegor, Kézdivásárhely/ A kiadványnak akkora sikere volt, hogy az eredeti 500 példányt elkapkodták; az utánnyomást követően Dimény Attila, a Céhtörténeti Múzeum igazgatója könyvbemutatót szervezett Kézdivásárhelyen. Sokan kíváncsiak voltak a találkozóra – merthogy az volt a javából, hiszen többen is eljöttek azok közül a tanárok közül, akik a magyar oktatási programban dolgoztak, még egy idős tanárnéni, Kosztándi Mária is felszólalt, aki az ötvenes években a Magyar Népi Szövetség kezdeményezte magyar oktatási program keretében tanított Moldvában. Grafikai szempontból könyvremek a kötet, méltatta Sántha Attila író, a kötet lektora Szabó Krisztina tervező munkáját. A tartalmát illetően meg rendkívül sokszínű, hiszen sokan vannak a szerzők is, sokféle ember – volt és jelenlegi tanárok, diákok – írásából áll össze a tíz év története. Sántha – akinek felesége, Kosztándi Tímea is tanított Moldvában – egy személyes jellegű visszaemlékezéssel kezdte a bemutatást. A Kötő József vezette kisebbségi oktatási államtitkárság tanácsosaként 1999-ben kapta azt a feladatot, hogy oldja meg a csángók magyar nyelvű oktatásának problémáját. Egy vaskos dossziét raktak eléje, amelyet áttanulmányozva kiderült, hogy bár 1996-tól folyamatosan kérték több faluban is a szülők a magyar oktatás bevezetését, a rosszindulatú vagy éppen ignoráns bürokrácia útvesztőiben mindig elkallódtak a kéréseik. 2000-ben Klézsén Hegyeli Attila, aki eredetileg kutatni ment néprajzosként Moldvába, gyűjtötte össze a szülői kérvényeket. „Az volt az érzésem, Burkina Fasóban vagyok” – idézte fel az akkori viszonyulást Sántha, aki 2000-ben kidolgozta a törvényhez csatolt alkalmazási útmutatót is az anyanyelv oktatására a román tannyelvű iskolákban. Ám hiába telefonáltak le többször a tanügyminisztériumból a bákói tanfelügyelőségre, a törvényekre hivatkozva, hogy beindulhasson végre a magyar nyelv oktatása – nem történt semmi.
Még román minisztériumi küldöttség is indult Klézsére, ahol a szülőkkel leültek beszélgetni, hogy erősítsék meg: valóban igénylik, hogy gyermekeik magyart is tanuljanak az iskolában. A szülők ki is álltak a döntésük mellett, annak ellenére, hogy a hivatalosságok, iskolaigazgató, polgármester, helyi tanácsosok ott helyben a minisztériumi bizottság előtt vehemensen érveltek a magyaroktatás ellen – egyesek közülük magyarul...
Sántha végül 2000 novemberében, látva, hogy eredménytelenül próbálkoznak, otthagyta a minisztériumot. Az iskolai magyaroktatás végül 2002 szeptemberében indult be PSD-s kormányzás alatt, azt követően, hogy az Európa Tanács kiszállt a helyszínre, és ajánlást fogalmazott meg Románia számára, a csángók kisebbségi jogait szorgalmazva.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ volt oktatási programfelelőse, ügyvezetője kijelentette, nem szeret úgy beszélni az utóbbi tíz évben oktatás terén elért eredményekről, "hogy közben mindent egy rózsaszín ködben lebegtessünk, mintha megváltottuk volna a csángóságot", mert a valóság korántsem dicső. Kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, ám csupán 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet. Hurráoptimizmustól mentesen azt lehet megállapítani, 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett. Legalább száz konferenciát szerveztek Erdélyben és Magyarországon a csángókról, mindeközben Moldvában semmi előrelépés nem történt. Döbbenetes, hogy a magyar közösség nem tudta kezelni a csángóügyet; a magyar értelmiség és a nemzetpolitikai döntéshozók nem figyeltek a csángókra – állapította meg Hegyeli.
Most sem sokkal jobb a helyzet, a szülők mellett senki nem áll ki, csak az MCSMSZ, ami egy civil szervezet. A magyarórára járó gyerekeket ma is direkt kihívják a táblához más tantárgyból “na lássuk, ha a magyarra van időd, mit tudsz”-alapon.
Felelőtlenség volt arra számítani, hogy egy civil szervezet, akire rábízták a moldvai magyar oktatás megszervezését, fenekestül felfordít egy társadalmat, és legyőzi a román hatóságokat, szembeszáll a térségben erős pozícióval bíró egyházzal. Így könnyű utólag kritizálni az MCSMSZ-t azért, mert elbukta a feladatot.
Nagyon előrehaladott az asszimiláció, a gyerekekkel a szülők szinte kizárólag románul beszélnek – egy ilyen nyelvállapotot visszafordítani úgy, hogy közben nem áll mellettünk sem az RMDSZ, se más, lehetetlen. De ezt nem is vállaltuk, nem is tudnánk megcsinálni – szögezte le Hegyeli. Elméletileg persze lehetséges, nem képtelenség 40-50 év után egy ilyen szituációt megfordítani, hiszen elég, ha megnézzük az ír példát: ők tudatosan igyekeznek visszatanulni őseik évszázadok óta elvesztett nyelvét, habár mindössze egyötödük beszél írül.
Még ha nem is lehet megállítani az asszimilációt, akkor is van értelme magyart tanítani a magyarul már nem beszélő csángóknak – szögezte le Hegyeli. Az elsősorban falvakban, zárt közösségekben élő csángók gyökértelenekké válnak a városba költözve; a románság is kizárja magából a katolikusokat, hiába próbálnak románabbak lenni a románnál: “eşti catolic, bozgorule”, kinézik őket a mai napig. A szomszéd ortodox román falvak lakói még azokra a csángó településekre is “ungurii”-ként utalnak, ahol már senki nem beszél magyarul, teljesen asszimilálódott a csángó lakosság. Ezért lenne jó a csángó származású gyermekeknek megtanítani kulturális identitásuk alapjait, hogy ne váljanak teljesen gyökértelenné – vélte Hegyeli. A könyvbemutatón néhány volt és mostani tanár is mesélt a moldvai mindennapokról, a hatóságokkal folytatott összetűzésekről. Bende Edit már hetedik éve Moldvában tanít, most éppen Szitáson, Oneşti mellett. A márkosfalvi fiatal pedagógus a Transindex kérdésére elmesélte, elsősorban a kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje jobban a csángó szomszédokat (Kovászna megyét az Ojtozi-szoros választja el Bákó megyétől). “Láttam a szép színes népviseletüket a futásfalvi búcsún. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, mit tudnak a csángókról – hát nem sokat tudtak. Gondoltam, elmegyek és megnézem én magam Csángóföldet” – idézte fel. Szitáson, ahol már harmadik éve folyik iskolán kívül a magyar oktatás, az igazgató nagyon ellenzi a magyarórákat, “harcolni” kell vele; Edit öt csoportot tanít, nemcsak Szitásról, hanem két szomszédos faluból is járnak hozzá a gyerekek. “Haladunk, de lassan. Most ábécét tanulunk, nehezen mennek a magyar nyelv jellegzetes magán- és mássalhangzói” – mesélte a pedagógus. A sepsiszentgyörgyi Mihály Szende és a kézdivásárhelyi Konát Eszter Gajdáron tanítanak már második éve, 90-100 gyerekkel foglalkoznak. Bár hat éve kezdődött el a faluban az iskolán kívüli magyar oktatás, a helyi iskolavezetőség ellenállása miatt csupán idéntől sikerült a tantervbe is beilleszteni a magyarórákat. Fiatalodott a helyi iskolában a tanári gárda, talán ezért is sikerült megnyerni az intézményt, indíthassák el az oktatást hivatalosan is. 14-en tanulják egyelőre az iskolában is a magyart, a cél, hogy mind a száz diákot bevonják az iskolai tanításba is. A faluban egyébként mintegy 300 ház van, de olyan család is akad, ahol 16 gyerek van.
“Nagyon tetszik Moldvában, az emberek befogadtak és elfogadtak. Könnyen haza is tudunk jutni a faluból. Nagy kihívás volt az elején, meg kellett tanulnunk az ott használatos szavakat, kifejezéseket. A felkészítőn megtanultuk a moldvai táncokat, énekeket, hogy aztán taníthassuk a gyerekeknek” – mesélte Mihály Szende.
A könyvbemutatón Ségercz Ferenc, a Fabatka együttes alapítója is felidézte moldvai tanárkodása időszakát; mint mondta, faluról falura haladva, fokozatosan kellett megtörni a jeget mindenhol.
A zenész olyan dalokat tanított meg furulyán a gyerekeknek, amit akár tíz évvel azelőtt, ugyanabban a faluban gyűjtött az öregektől; a zenei oktatás lehetséges eredményének azt tartja, hogy a gyerekek szembesülhetnek saját identitásukkal.
A kétezres évek elején még nehezebb volt dűlőre jutni a falubeli hivatalosságokkal. Ám amikor egyik legtehetségesebb tanítványa – az azóta Budapesten zeneakadémiára készülő Kovács Krisztián – is azzal jött, hogy visszaadja a furulyát, annyira terrorizálták az iskolában a “magyarórák” miatt, bement az igazgatónőhöz. Talán határozott fellépésének is része volt abban, hogy később az illetőt leváltották. A magyarórának olyannak kell lennie, ahol minden gyereknek sikerélménye van; ahol népi játékokkal ismerkedhet meg, és olyan “magyar kulturális élménnyel” gazdagodik, amire akár 20 év múlva is szívesen gondol vissza – fogalmazott Kosztándi Tímea, a kötet szerkesztője, aki Diószénben tanított.
A moldvai magyar oktatási programban résztvevő pedagógusok számára elsődleges feladat a helyi nyelvjárást megtanulni, nem kijavítani a gyereket, ha “fekete” helyett mondjuk “fetekét” mond, vagy értetlenkedni, ha tyúkmont (tojást) reggelizett – mert erre a helyi nyelvjárásra épülve aztán meg tudja tanulni a magyar köznyelvet is. Általában a moldvai magyar nyelvjárások szókincsének 15 százaléka román kölcsönszó, hiszen a 19. századi magyar nyelvújításról “lemaradtak” – pontosabban senki nem szólt nekik arról, hogy pl. a vonatot magyarul vonatnak hívják. A “trin” ugyan a román “tren”-ből ered, ám magyarosítva használják (“trinvel” utaznak), beépült a helyi szókincsbe, és ezt a nyelvváltozatot meg kell őrizni – magyarázta a hallgatóságnak Hegyeli.
A közönségből érkező kérdésre, hogy “akkor most a csángók magyarok, vagy románok? Ha magyarok, miért nem vállalják magyarságukat?”, elmondta, hogy a kommunizmus idején, amikor Moldvából sok csángót a Székelyföldre hoztak többek közt gyárakba dolgozni, az érzéketlen székely ignoranciának köszönhetően váltak inkább román identitásúakká a csángók. A székelyek egyrészt cikizték őket amiatt, ahogyan beszélnek, illetve hogy akkor ők most minek is tartják magukat? Így történt meg az, hogy Magyarországról vagy Székelyföldről románságukban megerősödve térnek haza a csángó vendégmunkások. Pont az ilyen kérdések miatt, amelyek az identitást pusztán etnikai síkon értelmezik, és nem tudják fölfogni az archaikusabb csángó identitás lényegét, bántó és bunkó módon saját identitásukat állítják föl mérceként.
“Ha Önök egy csángóval beszédbe elegyednek, kérem, ne tegyék föl így ezt a kérdést. Ha már mindenáron ezt a témát akarnák forszírozni, inkább azt kérdezzék, maga oláh-e? Ez Moldvában nem egy sértő kifejezés, így utalnak a román ortodoxokra, akiktől nagyon élesen megkülönböztetik magukat. Ha ezt a kérdést teszik fel, a válasz az lesz: dehogy, én katolikus vagyok” – magyarázta Hegyeli.
B. D. T. Transindex.ro

Krisztus ügyéért szenvedett
Beszélgetés Nm. Ft. Schönberger Jenő püspökkel Scheffler János közelgő boldoggá avatása kapcsán
Idén július 3-án boldoggá avatásra kerül sor Szatmárnémetiben, a Jézus Szíve Búcsú keretében. Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatása nemcsak a szatmári egyházmegye hívei, de az összmagyar katolikusság számára kiemelkedő esemény, sokak közös ünnepe. Tájainkon ez lesz minden idők harmadik boldoggá avatása Szent László (1192) és Bogdánffy Szilárd (2010) után. Beszélgetőtársunkat elsősorban a vértanú püspök alakjáról, emlékéről, valamint az örömteli esemény lelki, illetve gyakorlati előkészületeiről kérdeztük.
A Szentatya 2010. július 1-jén jóváhagyta azt a dekrétumot, amely elismeri Isten Szolgája, Scheffler János szatmári püspök vértanúságát. Ezzel a szatmári egyházmegye vértanú püspökét a boldogok sorába iktathatják. Régen várt döntés ez...
– Igen, régen vártuk ezt a napot. A kommunizmus éveiben nem is mertünk gondolni arra, hogy valaha vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatja a Szentatya. Viszont a ’89-es fordulat után lehetségessé vált az újraindult püspökség keretében a boldoggá avatás kérése. Amikor kinevezték elődömet, Reizer Pált püspökké, mindjárt az első feladatok között szerepelt ez. Természetesen nemcsak a mi egyházmegyénk volt és van ilyen helyzetben, hanem Románia-szerte nagyon sok egyházmegye.
Amikor a boldoggá avatás perének elkezdését latolgatta a püspök atya, ennek az ügynek a posztulátorává kinevezte páter Szőke János szalézi szerzetes atyát, aki az eljárást megkezdte az egyházmegyénkben. Az egyházmegyei szakaszában ennek az eljárásnak össze kellett gyűjtenie minden lényeges írott forrást, minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot Scheffler János püspök atya életútjáról és vértanúságáról. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segítette.
A történész szakértők összegyűjtöttek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálták az írásos hagyatékot, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítettek. Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt a hatalmas terjedelmű anyag, akkor az aktákat hitelesítésük után ünnepélyesen lezárták, lepecsételték, majd 1996 őszén Rómába küldték. Az eljárás második szakasza ott folytatódott: megvizsgálták és elismerték az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.
Az iratok alapján 2002-ben elkészült az úgynevezett Pozíció könyv formájában, olasz nyelven, amit először a történészek vizsgáltak át, utána a teológusok. Ez után került az anyag a kongregáció bíborosaihoz. A történészek nyilatkoztak a dokumentációról, annak teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a vértanúságról, a bíborosok összegző és egyöntetű pozitív véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárta az ügyet, aki, mint egyedüli bíró, meghozta a döntést az életszentségről. Mivel vértanúról van szó, nem volt szükség csodára a boldoggá avatáshoz. A szentté avatáshoz viszont csoda felmutatására lesz majd szükség.
Mit is jelent pontosan valakinek a boldoggá avatása?
– A boldoggá avatás ünnepélyes kijelentése annak, hogy az elhunytat Isten felvette a boldogok seregébe, azaz Isten színe látására jutott. A boldoggá avatás mindig megelőzi a szentté avatást, de teológiai tartalmuk azonos: annak ünnepélyes kinyilvánítása, hogy az adott személy hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, vagy életét áldozva tett tanúságot a Krisztusba vetett hite mellett, azaz vértanú.
A boldoggá avatásnak területileg korlátozó hatálya van, ez azt jelenti, hogy csak egy bizonyos területen, egy bizonyos közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét. Ez a közösség lehet egy részegyház, például egyházmegye, egy adott országban élő közösség, vagy például egy szerzetesrend. A szentté avatás, szemben a boldoggá avatással, az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja az illető szent liturgikus tiszteletét.
Milyen ember, milyen püspök volt Scheffler János?
– Erre a kérdésre, úgy érzem, nehezen tudok válaszolni. Nagyon sok mindent kellene elmondanom, és biztos, hogy kimerítően nem fog sikerülni. Megpróbálom időben és térben elhelyezni. Az időintervallum 1887– 1952. Magyar világ, majd pedig az első világháború, Trianon, aztán a második világháború előtt még a bécsi döntés, a második világháború, utána pedig a kommunista uralom.
Ezek az időbeli tények jellemzik az életét, és biztos, hogy nagyon mély nyomot hagytak benne. Kálmándon született, egy Nagykárolyhoz közeli sváb községben, de magyar világban, magyar iskolában járt, ízig-vérig magyarrá lett. Ebből a kicsi községből indult el, és elég nagy utat járt be. Tanulmányait Kálmándon, Szatmárnémetiben, Budapesten végezte, 1910. július 6-án pappá szentelték.
Utána is folytatja a tanulmányait a római Gregoriana egyetemen, ahol 1912-ben kánonjogból doktorátust szerez. Ezzel a tanulás számára nem fejeződik be, hiszen beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára, és magánúton készül az alapvető és ágazatos hittan vizsgára. 1915. novemberében az egyetem a hittudomány királygyűrűs doktorává avatja. Közben volt segédlelkész, a papnevelő intézet tanulmányi felügyelője és filozófiatanára, hitszónok, gimnáziumi hittanár, plébános, teológiai tanár, aztán a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének tanára 1940-ben.
1942. március 26-án érkezik a püspöki kinevezését közlő pápai bulla, majd a nagyváradi kormányzói kinevezés, május 17-én pedig a Szatmári Székesegyházban Serédi Jusztinián hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi és Madarász István kassai püspökök segédletével, püspökké szenteli. Nagyon szép lelkipásztori programot tűzött ki maga elé, amit első körlevelében meg is fogalmazott.
Először a püspöki címerére utalva elmondja, hogy miért is választotta azt, és miért ezt a jelmondatot: „Ut omnes unum sint” – „Hogy mindannyian egyek legyenek.” A címerének és jelmondatának mondanivalója az egyházmegye egysége. Magyarországon először a szatmári egyházmegyében Hám János püspök által szorgalmazott Jézus Szíve oltalma alatt szeretné ezt az egységet megvalósítani.
Ő Hám püspök utóda, azért imádkozik és azért ajánlja fel az egész életét, hogy az egyházmegye húsz évig külön élő három része ismét egybeforrjon. Továbbá, hogy az egyházmegye minden papja a szent szolgálatban mindig igazi testvér, egy legyen. Hogy az egyházmegye magyar, német és szlovák hívei, minden nemzetiségi gyűlöletet félretéve, Krisztus szeretetében egymásra találjon. Végül, hogy papok és hívek a püspökkel és a pápával az élen egyetértésben Krisztusban és a mennyei Atyában egyek legyenek. Minden véleménykülönbség és szellemi áramlatok ellenére Krisztus egyedül igaz tanításának forrásából merítsenek, és a szent munka közben együtt imádkozzanak.
Ez azonban áldozatot követelt...
– Akkor még nem is sejtette, milyen nagy áldozatot kíván tőle éppen ezért az egységért és az egység megőrzéséért az Isten. A megpróbáltatások hamarosan jelentkeztek. A háború borzalmai elérték Szatmárt. A város bombázásakor a püspöki palota is találatot kapott két helyen: az óvóhelyen, pincében lévő teljes tanári kar és kispapság, s néhány nővér, szám szerint huszonegyen meghalnak.
A püspök úr csak azért nincs az áldozatok között, mert előző nap Szatmárhegyre kikocsizott. Következik az oroszok bevonulása, majd pedig az egyházmegye újbóli szétdarabolása, de most már nem három, hanem négy részre. Egy része marad úgy, ahogy addig is volt, Romániához csatolva, a másik része Magyarországon, a harmadik része a Szovjetunióban, egy rész pedig Szlovákiában.
Végig kellett szenvednie sváb származású híveinek a deportálását. Mindent megpróbált, amit csak tudott és tehetett, bár eredményt nem tudott elérni. A kommunista hatalom egyeduralkodóvá válása Romániában egyértelművé tette az egyházüldözést. A kommunistáknak elsődleges célpontjai a vallási vezetők voltak. Scheffler János életében a meghurcoltatások azzal kezdődtek, hogy 1948-ban a román kormány a kultusztörvény alapján felfüggeszti püspöki működését.
1950. május 23-án kényszerlakhelyre viszik, a Déva melletti Körösbánya ferences rendi kolostorába. Letartóztatásáig itt él magányosan, övéitől teljesen elzárva. A román kommunista hatalom az ő személyét nézte ki a Rómától független, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állami érdekeket kiszolgáló, az egyház átalakítására felhasznált gyulafehérvári egyházi vezetők mellé egy báb szerepet betöltő püspököt akartak. Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták.
1952. március 11–12-én a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Zsilava föld alatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni. Magas rangú állami vezetők azonnali felmentését ígérték, ha elvállalja a neki szánt szerepet. Cellatársainak elmondta, katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni. Hiszen a kötelesség teljesítése és a hitéhez való hűség juttatta oda.
– Koncepciós per tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei egészségét tönkretették. Élete minden szakaszában hangoztatott célja Isten akaratának keresése, felismerése és teljesítése volt. Azt vallotta, hogy a szeretet próbája, mértéke, fokozója a másokért hozott áldozat. Ezért akart vezeklő, engesztelő lélekké válni.
A cellatárs, Dan Mizrahy zsidó származású zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta Szent Ágoston sorait, a püspök kedvelt gondolatát, amelyre megtanította, s amelyet neki meg is magyarázott: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül, vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége.”
Scheffler János püspököt mind a papok, mind a hívek az egyház vértanújának tekintették, aki Krisztus ügyéért szenvedett és halt meg a börtönben, embertelen körülmények között.
Mit jelenthet püspök utódának és a jelenkori szatmári egyházmegyének Scheffler János alakja?
– Püspökszentelésemen Jakubinyi György érsek atya két János püspökünk példáját állította elém követendőként: Hám Jánosét és Scheffler Jánosét. Az egyházmegye mindkettőjük boldoggá avatását beindította. Scheffler János a kitartásnak, a hitnek olyan csodálatos példaképe, amelyet, azt hiszem, életemben nekem is követnem kell. Az egyház iránti hűsége, az emberek szeretete és mindenvállalása jellemezte az ő életét.
Személye felbecsülhetetlen kincs számunkra, az egyházmegye büszkesége. Ugyanakkor kihívás is arra, hogy ismerjük meg az életét, a gondolkodásmódját, a hitét és az ő csodálatos nagyságát. Hiszen csak ez után fogjuk tudni követni. Az az igazság, hogy nem sokat hallottunk Scheffler János püspökünkről a változások előtt. A papok csak egymás között mertek beszélni róla, lelkigyakorlatos könyvét használták rekollekciók alkalmával, de mi, fiatalabb kispapok, papok, nagyon keveset tudtunk róla.
Valóban nagy kihívás ez számunkra, hogy megismerjük az ő életét, és azt hiszem, az elkövetkezendő időnek ez igen komoly feladata kell hogy legyen. Nem elég, hogy boldoggá avatjuk, hanem sokkal inkább közel kell engednünk őt magunkhoz. Meg kell őt ismernünk azért, hogy megszeretve a nyomába tudjunk lépni. Már két évtizede, hogy imádkozunk az ő boldoggá avatásáért minden szentmisén. Ugyanakkor halálának évfordulóján, majd pedig születése napján szentmisékkel kértük, ostromoltuk az Eget az ő mihamarabbi boldoggá avatásáért. Ezt a kegyelmet megkaptuk.
Mit lehet tenni Scheffler János kultuszának kialakításáért?
– A boldoggá avatás előtt semmiféle kultuszt nem engedélyez az egyház, de utána igen. Egyházmegyénk számára ez is nagy kihívás lesz. Azt hiszem, ezt a kultuszt a józanság, az ésszerűség kell hogy jellemezze, és erre fogunk a legnagyobb hangsúllyal törekedni. Egy szentnek vagy boldognak a kultusza sohasem öncél. Mindig Istent és az Ő dicsőségét kell szem előtt tartanunk, és természetesen a lelkek üdvét.
A Szentatya jóváhagyásával meglesz az ő ünnepe, és természetesen az egyházmegyében ezt mindig fényesen akarjuk majd megünnepelni, ugyanakkor szeretnénk imafüzetet összeállítani az ő tiszteletére, az ő gondolataival, és természetesen imádkozni hozzá. Már nemcsak érte, hanem hozzá imádkozni, és kérni az ő közbenjárását különböző bajainkban, szükségeinkben. Hiszen ő a leginkább ismeri a mi helyzetünket, az egyházmegyét, a híveit, és hiszem, hogy hathatós közbenjárónk lesz Isten trónja előtt.
Ugyanakkor folytatni kell és folytatni fogjuk az imát azért, hogy közbenjárására Isten csodát is tegyen, és ne csak boldogként, hanem majd szentként is tisztelhessük őt. Már akkor nem csupán egyházmegyénkben, nem csupán a magyarlakta területen, hanem az egész világegyházban.
Józsa János. Új Magyar Szó (Bukarest)

Cs. Gyímesi Éva: Magyarországon visszafordult az idő
A hajdani közép- és kelet-európai demokratikus ellenzék meghatározó képviselői közül is többen tiltakoztak az Orbán-kormány demokráciaellenes lépései miatt. Nyílt levelükben arra is felhívták az uniós döntéshozók figyelmét: a szabadságban egyesült Európa célkitűzése súlyos veszélybe került azzal, hogy az EU-tagállam Magyarországon felszámolták a liberális demokráciát. A petíciót az erdélyi irodalomtörténész, egyetemi tanár is jegyzi. Most arról is beszélt a 168 Órának: Magyarországon visszafordult az idő. Sándor Zsuzsanna interjúja.
- Közép-Európában az elmúlt húsz évben már többször hatalomra kerültek populista vezetők. Például Szlovákiában Mečiar, majd a Fico–Slota-koalíció vagy a lengyeleknél Kaczynskiék. Ám egyikükre sem zúdult olyan nemzetközi össztűz, mint most az Orbán-kormányra. Csupán az uniós elnökségünk miatt figyelnek ránk jobban?
– Azért is, mert 1989 óta sehol nem rombolták le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben „csúcstartó”: ennyi demokráciaellenes lépést senki nem tett meg ilyen rövid idő alatt.
- Nyílt levelükben azt is írják: Magyarországon megszűnt a liberális demokrácia. Mások azonban úgy vélik: amíg többpártrendszer és szabad választások vannak nálunk, a demokrácia megkérdőjelezhetetlen. – Nem értek ezzel egyet. Legalább ennyire fontos kritérium a magántulajdon védelme is. Ezt sértette meg az Orbán-kormány a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Lényegében ugyanúgy jártak el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén közérdekre hivatkozva egyszerűen elkobozták a földeket. Az ilyen önkényes központi intézkedések abszolút polgárellenesek. - Ám a legtöbb külföldi támadást a médiatörvény miatt kapta a Fidesz.
– A szólásszabadság az európai értékrend egyik alapja. A Fidesz pártirányítás alá vette a médiát: ez – bárhogyan magyarázkodnak is – a cenzúra bevezetését jelenti. A megfélemlítés eszközeivel az egész sajtót megalázzák. A nyilvánosság korlátozása ugyanakkor nemcsak az újságírók sérelme, hanem minden állampolgáré. De nem vagyok politikai elemző: Orbán Viktorról és párttársairól inkább egyetemi tanárként, értelmiségiként tudok véleményt mondani.
- Hallgatom.
– A Fidesz politikusai mintha semmit sem értenének az európai szellemiségből, amelynek a szabadság, a másik méltóságának tisztelete és a szolidaritás az alapja. Folyton a „magyar emberek” nevében nyilatkoznak, mintha létezne ilyen homogén közösség. Figyelmen kívül hagyják a társadalmi tagoltságot, a világnézeti, kulturális különbözőségeket, illetve a szociális, egzisztenciális törésvonalakat. Érzéketlenek a peremre szorultak sorsa iránt. A legnagyobb bajnak azt tartom: ezek a politikusok nem is akarnak tanulni. Orbánból már hiányzik a nyitottság ehhez, megnyilatkozásaiban sincs igénye a magasabb színvonalra. A zsarnokhajlamú alkat különben is hatalmi gőggel szokta kompenzálni kisebbrendűségi érzését. Ez a komplexus nagyban hozzájárult a médiatörvényhez: mögötte valójában félelem húzódik. Ezért kívánja elhallgattatni a másképpen gondolkodókat. Fenyegetésekkel próbálja öncenzúrára kényszeríteni őket.
- Nem gondolja: a nemzetközi tiltakozások csak fokozzák a fideszesek arroganciáját a balliberális értelmiséggel szemben? Németh Zsolt külügyi államtitkár blogjában azt írta: egyes hazai szellemi körök szándékosan keltik a hisztériát, hogy lejárassák a hazájukat.
– Annak idején efféle vádakkal támadtak minket, erdélyi másként gondolkodókat is. Egyik besúgóm, egyébként kiváló irodalomkritikus, jelentésében azt is írta: „Gyimesi Éva nem szolgálja igazán a romániai magyarság érdekeit, inkább bizonyos budapesti (zsidó) szellemi körök ízlésének megfelelő nézeteket terjeszt.” Később, 1993-ban Tőkés László nevezett „román- és zsidóbérencnek”, de voltam már „nemzetáruló” is. Átestem mindazon, amit most a magyarországi baloldali, liberális értelmiség elszenved. Csakhogy miközben nálunk úgy-ahogy, de erősödik a demokrácia, Magyarországon mintha visszafordult volna az idő. A jobboldal azt üzeni: akik az egyetemes európai gondolkodásmódot képviselik, azok idegenszívűek, megtagadják a nemzetüket. A Fidesz „szakpolitikusai” – hogy csak a legszűkebb területemen maradjak – képtelenek belátni: olyan, hogy népnemzeti irodalomelmélet vagy esztétika, egyszerűen nem létezik. A tudományokban, az irodalomban és művészetekben egyetemes értékek vannak. És az egyetemes fogalmak használata nem egyenlő a hazafiatlansággal.
- Mégis: mivel bátorítaná azokat az értelmiségieket, akiket idehaza ellehetetlenít a hatalom?
– Keserű iróniával azt is javasolhatom magyarországi barátaimnak: ha szükségét érzik, nyugodtan publikáljanak erdélyi lapokban, folyóiratokban.
- A nyolcvanas években a diktatúra elől menekülve sok erdélyi magyar települt át ide. Most keressünk mi védelmet odaát?
– Én csak azt hangsúlyoznám: Romániában most minden nézet megfogalmazódhat az anyanyelvű médiában anélkül, hogy retorziótól kellene tartani. A román média egy része pedig jelenleg még mindig jelentős ellensúlyt képvisel a hatalomhoz való viszonyában.
- Másfelől: innen úgy látszik, hogy az erdélyi magyarság körében is nagy a Fidesz népszerűsége. Hiszen a kormány kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak.
– Nem végeztem közvélemény-kutatásokat. De azt megjegyezném: a magyar parlament által hozott úgynevezett Trianon-törvényt demagógnak tartom.
- Miért?
– A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy „kárpótoljon” minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – „a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő” demokrácia-központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között. Például azt hallani: visszautasították a kolozsvári Szabadság című regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai „forradalom” idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó című irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.
- Orbán pártja nem is csinált titkot abból, mi az ára a kettős állampolgárságnak. Mikola István annak idején kijelentette: „Ha a határon túliak is szavazni fognak, a Fidesz-kormány húsz évre bebetonozhatja magát.”
– Széchenyi István szerint kétféle hazafiság létezik: a szó- és a tetthazafiság. Vagyis nem elég csupán fennkölten beszélni, érzelegni a honszeretetről: hétköznapi, konkrét tettekre kell azt váltani. A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók azért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazásokhoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd „fülkeforradalmat” csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.
- Schmitt Pál köztársasági elnök újévi beszédében egyenesen úgy fogalmazott: az uniós elnökség alatt Magyarország fennhatósága alá kerül a határon túli magyarság is.
– Ez rendkívül lekezelő mondat, és sértő ránk nézve: az erdélyi magyar nem kisebb magyar, az itteni kultúra nem értéktelenebb. Nincs szükségünk szellemi fennhatóságra.
- Nem gondolja: a mindinkább jobbra tolódó magyar politika fölerősítheti a nacionalizmust az egész térségben? – Egyelőre kétlem ezt. Meggyőződésem: a most kialakult magyarországi helyzet speciális, és jellemzően a kádárizmus következménye. Közhely, de a rendszerváltás előtt Magyarország volt „a legvidámabb barakk”. A „pannon magyarok” 1956 után hozzánk képest viszonylagos jólétben éltek, Nyugatra is utazhattak, nem szenvedtek annyira az elnyomástól. Ezért ma a szabadságot sem tudják igazán megbecsülni: a többség számára az alapjogokat kifejező fogalmak nagyon elvontak lehetnek. A többi egykori kommunista országban sokkal keményebb volt a diktatúra, s talán ezért is jelentett és jelent számunkra többet az européer szellemiség. Ugyanakkor nem tűrhetjük, hogy bárki is semmibe vegye azt a közös értékrendet, amelyről ’89-ig csupán álmodhattunk, s amelyért jó néhányan évtizedeken át küzdöttünk itt, Közép-Európában.
168ora.hu. Erdély,ma

Szoborállítással ünnepel Sepsiszentgyörgy
Idén 550 éve, hogy először említették városként Sepsiszentgyörgyöt a dokumentumok, jobb híján tehát az 1461-es évet tartjuk a város születésnapjának. S míg másutt a települések jeles évfordulóit néhány napos, egyhetes dínomdánommal ünneplik, nálunk egész évben tart a születésnapi buli. Melyen több tíz program mellett kiemelt eseménynek ígérkezik egy "igazi" Szent György-szobor állítása.
Mint Antal Árpád András polgármester ismertette, a város lakóinak többéves igénye az igazi Szent György-szobor, s ez idén valószínűleg beérik: az 550. születésnap egyik mozzanata lesz a város névadójáról a Kolozsvári Márton és György testvérek által alkotott klasszikus szobor másolatának felállítása. Az eredeti szobor 1373-ban készült, Prágában a Hradzsin udvarán áll, róla I. Ferenc József király készíttetett két gipszmintát, egyiket az Erdélyi Múzeumnak ajándékozva ― erről készült az 1904-ben leleplezett kolozsvári Sárkányölő Szent György-szobor. Jelenleg mintát "valamelyik budapesti egyetem" őriz, így a másolat is ott készül majd, mondta a polgármester, hozzátéve, helye nem a Szent György téren lesz, hiszen a mostani Szent György-szobor a városhoz nőtt, eltávolítani nem szabad, hanem valószínűleg a Petőfi Sándor―Olt utca kereszteződésében, ahol a városrendezés folyamán terecske alakul ki.
Ami a város születésnapi ünnepségsorozatát illeti, folyamatban a programok kidolgozása. A kulturális, kreatív-interaktív és szórakoztató rendezvények minden korosztályt megszólítanak, minden érdeklődési területet átfognak, ígérik a szervezők. A programfolyamot a város múltjának és jelenének megismertetése céljával alkotják, számos partnerintézményt, civil szervezetet bevonva, illetve az amúgy is megszervezendő rendezvényeket a születésnapi sorozatba integrálva ― így például a Csutak Vilmos-szobor állítását is.
Sok-sok ötlet felmerült már, többek között korabeli vásár szervezése, fotó- és rajzpályázat kis- és nagydiákoknak, városismereti vetélkedő, illetve az 550-es évszámmal eljátszadozva például egy 550 perces koncert. Könyvsorozattal is készül a város, Sepsiszentgyörgy képes története mellett többek között egyháztörténeti kiadványt szándékszanak megjelentetni, illetve egy összegző kötetet is az év folyamán a születésnapi rendezvényekről megjelent írásokból, "hogy nyoma maradjon a városünnepnek", mondta a polgármester.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon
Nagy művelődési esemény, igazi kulturális cselekedet volt éppen harminc évvel ezelőtt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (ROMIL) első kötetének megjelenése. Az akkori, szigorúan ellenőrzött romániai magyar nyilvánosság minden területén lehetett találkozni a könyv fogadtatásával, s természetesen a szabadabb magánszférában is zajlott az eszmecsere és véleménynyilvánítás az elkészült munkáról.
Számos könyvbemutatóra került sor az országban, így Sepsiszentgyörgyön is nagyszámú helybeli és "vidékről" érkezett közönség előtt mutatták be 1982. március 23-án a kötetet a főszerkesztő, Balogh Edgár jelenlétében. A lexikon terve már az 1960-as évek végén felmerült, a szerkesztőbizottság 1968-ban alakult meg, de tizenkét évbe tellett, amíg az első kötet elhagyhatta a nyomdát negyvenezer (!) példányban. Addig az időpontig sem volt akadálytalan a lexikon útja a kiadóig és az olvasóig, hiszen a kommunista hatóságok mindent elkövettek, hogy a Romániában kisebbségben élő magyarság írásbeliségének, kultúrájának teljes körű és hiteles ismereteinek tárházát ne készíthesse el a nagyszámú lexikoni munkaközösség, de az első kötet megjelenését követően magának a munkának a folytatása is már-már lehetetlenné vált. Elkészült ugyan a második kötet 1983-ra, de megjelenése már csak a rendszerváltás után, 1991-ben vált lehetségessé, húszezer példányban szintén a Kriterion Könyvkiadó adta ki. A munka megváltozott körülmények között folytatódott, a harmadik kötet (1994) már Dávid Gyula főszerkesztősége alatt készült el, de a negyedik és ötödik — kettős — kötet megjelenésére (ezeket már az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közösen adta ki a Kriterion, és példányszámuk három-háromezerre zsugorodott!) kétszer nyolc évet kellett várni (2002, illetve 2010), ami oly nagy időbeli lemaradás lexikonnál, hogy feltételezi egy kiegészítő kötet gyors megjelentetését ahhoz, hogy hasznos kézikönyv lehessen. Különben maga az alapító főszerkesztő számolt ezzel a megoldással már az első kötet megjelenése idején, de az ötödik kötetet azzal a gondolattal bocsátotta útjára Dávid Gyula, hogy sokféle meggondolásból el kell tekintenie a pótkötet elkészítésétől, kijelentette, hogy "ennek én semmilyen esélyét nem látom". Azt gondolom, hogy szükség van a kiegészítő kötetre ahhoz, hogy ezt a négy évtizede elkezdett munkát befejezettnek lehessen tekinteni. Huszonkilenc év választja el a ROMIL első kötetének kiadását az utolsóétól. Ha az utolsó kötet munkálatainak lezárása négy-öt évvel ezelőtt be is fejeződött, akkor is több mint huszonöt év romániai magyar irodalmának, illetve írásbeliségének számbavétele, dokumentálása maradt ki az első kötetből. A második kötet megjelenését tizenkilenc év választja el az utolsótól, de minthogy 1983-mal zárult le ennek az anyaggyűjtése és szerkesztése, ez esetben is a második több mint húsz év lemaradást "gyűjtött össze" az utolsó kötethez képest. Tartalmi szempontból tehát az egész szellemi vállalkozás és az elkészült munka egyaránt bevégzetlen. Nyilvánvaló, hogy nem lehet úgynevezett naprakész lexikont szerkeszteni, mert már megjelenésekor az élet túlhaladja mindahányat. A ROMIL esetében viszont az egyes kötetek között — tartalmukat, lefedettségüket illetően — az elfogadhatónál is nagyobb az időbeli lemaradás. A budapesti Akadémiai Kiadó például egy hasonló esetben az időbeli lemaradás áthidalására ugyancsak kiegészítő kötet kiadását vállalta, amikor a Világirodalmi Lexikon tizennyolc kötetes sorozatát kiegészítette. Ez a kiegészítő kötet aztán "behozta" azt a huszonöt éves időbeli lemaradást, ami az első kötet 1970-ben történt megjelenésétől eltelt az utolsó kötet kiadásáig. Ezért gondolom azt, hogy a hazai magyar tudományosság három-négy nemzedékének mérvadó képviselői által vállalt és végzett munkát befejezni kötelesség, még akkor is, ha szemléletében vitatható alapokon készült, illetve ha mentséget lehet is találni az abbahagyására. Kiemelném, hogy ebben a munkában bölcsőhelyünk, Háromszék is megfelelő súllyal van jelen, nemcsak mint szellemföldrajzi hely (bemutatják Erdővidék, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy magyar irodalmi és művelődési életét, valamint személyi szócikkekben számtalan alkotómunkásságát), hanem mint olyan, amely munkatársakat is adott a lexikonnak például Árvay József, Berde Zoltán, Borbáth Károly, Gazda József, Holló Ernő, Incze László, Kisgyörgy Zoltán, Salamon András, Veress Dániel személyében.
Egy lexikonnal, egy kézikönyvvel szemben támasztott legfőbb igény a megbízható tájékoztatás. Minden más, elméleti vagy értékrendre vonatkozó elv igen fontos lehet egy irodalomtörténeti szintézis megírásakor például, de másodlagosnak minősül egy lexikonnál. Ezért sürgetem a ROMIL esetében a pótkötet mielőbbi elkészítését és kiadását. Ezáltal lehet csak betetőzöttnek tekinteni egy tartalmában és koncepciójában vitatható, de igen nagy, korszakokon átívelő erélyi magyar szellemi vállalkozást.
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely társadalom — Településrendszerünk kialakulása, 2.
Háromszék területét három nemzetség között osztották szét. A Feketeügy bal partján elterülő tájegységet az Orbai nemzetség kapta, a Feketügy jobb partját a Kézdi, míg a Feketeügy torkolatától felfelé eső terület, az Olt völgye a sebesi nemzetség birtokába került. Hasonló a helyzet Székelyföld más tájegységeiben is.
A telegdi székelyek a Hargitától nyugatra eső tájegységet szállták meg. Egyik alcsoportjuk, a csíki ág a Csíki-medencét, másik csoport, a gyergyói ág a Gyergyói-medencét, míg a marosi székelyek a Maros középső folyásánál elterülő medencébe és a Nyárád völgyébe telepedtek le. Az összetűzések elkerülésére a nemzetségek területeinek határát a természeti adottságok alapján, patakok, folyók, völgyek, hegylábak vonalán húzták meg. Ahol erre szükség adódott, árkot ástak, és mesterséges földhányásokat emeltek. A gyepűkön, az utak kereszteződéseinél kapukat, átjárókat hagytak, amelyeket veszély idején elsáncoltak, megerősítettek. Védeni kellett az itt élő, többnyire magyar, kisebb számban szláv és türk eredetű népesség településeit, birtokait is. Ők elsősorban a királyi várak környékén, a különböző stratégiai pontokon éltek. A gyepűk nemcsak a helyi lakosság védelmét biztosították, hanem jelezték a birtok határait is. A gyepűk fenntartására nagy gondot fordítottak. Rugonfalvi Kiss István szavaival: ,,a határt halálosan komolyan vették". Erre a legjobb példa Erdővidék, ahol a szűk Baróti-medencét is kettévágták. Gyepűvonalat húztak a sebesi és a telegdi székelyek területének határán. A medence északi részét a telegdiek szállták meg, a déli részét a sebesi székelyek, határvonalként Uzonka és Barót patakát jelölték ki. ,,A gyepűvonal annyira komoly volt, hogy a Bacon nevű falut kettéosztó patak egyik partján alakult települést Telegdibacon, a másik partján lévőt Sepsibacon néven tartották nyilván egészen 1876-ig"― írja Egyed Ákos. Tehát a mai Nagybacont átszelő patakot a székelyek letelepítése idején jelölték ki nemzetségi határnak, s hiába nőtt egy faluvá a két oldalon élő telegdi és sebesi székelyek települése, mert a patak közigazgatási határként közel hétszáz éven keresztül elválasztotta őket egymástól. A pataktól északra eső falurész Bardocszék joghatósága alatt, a déli Miklósvárszék részeként szervezte életét. Megállapítható, hogy a hagyományok ereje az önkormányzat, a helyi szokásjog és törvények tiszteletének szilárd alapja volt. Egyetlen székely csoport a sepsi, amelynek mai lakóhelyére való átköltözését időhöz, évhez tudjuk kötni. A szászok jogi helyzetét szabályozó Andreanumban 1224-ben elhagyott (deserta) földnek nevezik azt a területet, ahol korábban laktak, amely azáltal vált pusztává, hogy a sebesi székelyeket elköltöztették onnan. Erre érdekes módon, s talán nem véletlenül, a Német Lovagrend fegyveres kiverésének előkészítési időpontjában került sor. II. Endre király katonai, stratégiai szempontok figyelembevételével döntött a dél-erdélyi székelyeknek a mai Háromszék területére való telepítéséről. Számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az általa 1211-ben Barcaságra letelepített lovagok ellen fegyveres fellépésre van szükség, mivel azok Magyarországtól való elszakadásra törekednek, és független államot akarnak alapítani. A király ekkor engedi át a szászoknak a Szászvárostól Barótig terjedő területeket, ekkor valósult meg a sepsi székelyek áttelepítése a köztük élő türk blak (nem vlach — a szerző megj.) és besenyő csoportokkal. Elképzelhető azonban az is, hogy a lovagrend elleni harcra való felkészülés nélkül is sor került volna e telepítésekre, mert a király a szászokat egyetlen közigazgatási egységbe, összefüggő területre szerette volna tömöríteni. E sorok írójának az a meglátása, hogy a sebesi székely nemzetség letelepítésével lezárult a háromszéki medence betelepítése. Úgy tűnik, hogy az orbai és kézdi (kozdi) székelyek többségét már korábban letelepítették a Feketeügy két oldalára. Azonban nem lehet véletlen az, hogy a király a teutonokkal való összecsapás előestéjén helyezte át a sebesi székely nemzetséget Barcaság északi határára.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nagyapám fegyverrel jött, én meg pecséttel és tollal”
Sok megható történettel, családi relikviával, évtizedeken keresztül féltve őrzött irattal találkoznak Magyarország csíkszeredai konzulátusának munkatársai az állampolgársági kérelmek átvételekor. Egy hetven évvel ezelőtt készült fénykép most, 2011 februárjának elején emberi sorsokat kapcsolt össze. A csíkszeredai magyar konzulátuson dolgozók munkája nem csak az állampolgársági kérelmekhez szükséges iratok számbavételéből és átvételéből áll. Együttérzésük, odafigyelésük jólesik a kérelmezőknek, az itteni emberek bizalma, szeretete pedig meghatja őket. Elbeszélgetnek az emberekkel, meghallgatják azokat a történeteket, amelyeket ki-ki fontosnak tart magyarságával kapcsolatban, megnézik, lemásolják a ritkaságszámba menő kordokumentumokat. És – ismétlem – gyakran meghatódnak.
Valahogy így történt akkor is, amikor Szabó Ibolya az állampolgársági kérelme mellé egy hetven évvel ezelőtt készült fényképet és egy verset csatolt. A verset a magyar hadsereg bevonulásakor, tízévesen szavalta el. Az egyik magyar katona örömében ölbe kapta a kislányt – ekkor készült a felvétel. Lehet-e a kérvény mellé fényképet és verset csatolni, van-e helye emléknek a száraz iratcsomóban? Ezt kérdezte a kérvényt átvevő hölgy Böhm Dávid konzultól, aki csak rápillantott a képre, és azonnal igennel válaszolt. Később ellenőrzésre hozzá került a dosszié, és akkor már figyelmesebben megnézte a fényképet. A mosolygós katona ismerősnek tűnt.
– A papírok közé ajándéknak odatettem a vers másolatát, bizonyításképp, nehogy kétségbe vonják, van-e bennem magyar vér – meséli Szabó Ibolya. – A hölgy, aki átvette, azonnal odanyújtotta Dávidnak azzal, hogy nézd meg, milyen kincset kaptunk. Ő ránézett a képre, rám kacsintott, összemosolyogtunk. – Az adatlapokat átveszik a kollégák, rengeteg anyakönyvi kivonatot nézünk, olvasunk. Hozzám azzal jöttek oda, hogy Ibi néninek van egy kérése: fényképet is szeretne csatolni. Ez nem szokványos, hiszen egy fotó nem támogató dokumentum – egészíti ki Böhm Dávid konzul. – Mi az adatlapok, dátumok, anyakönyvi kivonatok mögött látjuk az embert, látjuk az életrajzot, amit viszont Budapesten nem látnak. Ott, az állampolgársági hivatalban azt látják, hogy mi az, ami bizonyít. Úgyhogy nagy örömmel tettünk eleget ennek a kérésnek. Amikor mint konzul, megkaptam az egész dokumentációt, akkor néztem meg a képet, olvastam el a verset, és felfedeztem, hogy az úriember a fényképen kísértetiesen hasonlít a nagyapámra, akiről tudtam, hogy itt volt a visszafoglaláskor. Másnap felhívtam édesanyámat, elmondtam, hogy találtam egy képet, valószínűleg az édesapja van rajta, de azért jó lenne bizonyítani. Egy órán belül interneten hat-nyolc fotót küldött, valamint a katonakönyv másolatát, amiben ott áll, hogy nagyapa itt volt Erdélyben abban az időben. Egyértelmű volt tehát, hogy ő van a képen. Akkor hívtam fel Ibi nénit, hogy találkozzunk, beszélgessünk.
Balogh György konzul pedig úgy gondolta, az esetnek sajtónyilvánosságot kell adni, és értesítette a Duna TV-t. Azért, mert Magyarországon nem értik, nem érthetik, hogy az állampolgárság mit jelent az itteni emberek számára.
– Budapestről ezt nem lehet megítélni. Mint minden, ez is át van politizálva, érvelnek mellette, ellene, de a valós értékét nem tudják felmérni az emberek. Mert nem itt vannak, nem ők veszik át a kérelmet, nem látják a könnycseppet az arcokon – mondja Böhm Dávid.
Hogy mennyi minden játszott közre abban, hogy az egykori katona unokája és az egykori kislány megismerje egymást, hosszasan sorolja a fiatal konzul:
– Én egy hónapra jöttem Csíkszeredába, hétfőn megyek haza. Két helyszínen vesszük fel a kérelmeket, Ibi néni pedig oda kapott időpontot, ahol én vagyok, ráadásul két műszakban dolgozunk, délelőtt-délután, hetente váltjuk egymást. Ketten voltunk konzulok, én kaptam meg az ügyet, nem a kolléganő. Ennyi véletlen nincs. Ez Gondviselés.
Ráadásul viszont: Ibi néni fia Pécs mellett él, Dávid édesanyja szintén pécsi. Dávid középiskolás korában járt Székelyföldön, iskolájának a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiummal van kapcsolata, az iskola kórusával Csíkszeredában is szerepeltek. Ibi néni pedig a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett.
Németh József egykori magyar katona, aki ölbe kapta a szépen szavaló kislányt, nem járt többet Erdélyben. Ott volt Felvidék, Erdély visszacsatolásakor, majd a keleti fronton megsebesült. Életét megmentették, hazakerült. Lányának mesélt élményeiről, a három hónapos erdélyi tartózkodásáról, nosztalgiával emlékezett a Hargitára, a hegyekre, az emberekre, arra a szeretetre, amivel itt fogadták őket.
Azt hiszem, érthető, hogy Böhm Dávid konzul, Németh József egykori magyar katona unokája ott szeretne lenni Ibi néni eskütételekor. Mert amint mondja: „Nagyapám fegyverrel jött, én meg pecséttel és tollal. Remélem, hogy ez a bevonulás tartósabb lesz, mint az övé.”
Takács Éva. Hargita Népe (Csíkszereda)

Tízéves terv a magyar nyelvű oktatás felszámolására
"Különleges fontosságot adtam Románia történelmének és földrajzának, ugyanúgy, mint a román nyelvnek, mivel ez az ország egységes ország kell legyen."
Dr. Constantin Angelescu, 1931
(Folytatás január 29-i lapszámunkból)
Szovátán 1923 szeptemberében nyílik meg az állami román tannyelvű iskola, először bérelt épületben, majd kötelezik a községet egy új iskola építésére. Az iskolaépítéshez minden szovátai családnak, felekezetre való tekintet nélkül, hozzá kellett járulnia. A költségek fedezésére 5 ha községi erdőt adnak el. 1926-ra készült el az Ileana hercegnőről elnevezett iskola (a mai 2-es számú iskola utca felőli épületrésze). Szakadáton az egykori Éltető faüzem épületében állami iskolát hoznak létre.
Az állami iskolákban román nyelvű volt az oktatás. A törvénynek volt ugyan egy olyan kitétele, mely szerint a nemzetiségek lakta falvakban állami iskolákat indítanak az illető nemzetiség nyelvén, de a magyar nyelvű állami oktatás ígérete is sötét kelepcének bizonyult színmagyar falvainkban. Miután sikerült államivá tenni az ingyenes oktatás ígéretével a felekezeti iskolát, hamarosan sort kerítettek ennek román nyelvűvé tételére.
Az Angelescu-féle oktatási törvény I. fejezetének nyolcadik pontjából világosan kiderül, hogy a törvény fő célja a nemzetiségek erőszakos beolvasztása volt: "Azok a román származású állampolgárok, akik elfelejtették anyanyelvüket, kötelesek gyereküket román állami vagy magániskolában taníttatni." A falvainkba kihelyezett román tanítók, miután ígéretekkel meg fenyegetéssel sikerült pár tanulóval beindítaniuk a román állami iskolát, megkezdték az általuk "elmagyarosított románoknak" tartott székelyek gyerekeinek erőszakos, gyakran csendőri segítséggel való átíratását a felekezeti iskolákból. Névelemzések alapján keresték az ősi román családneveket színmagyar falvainkban. Így lett Suciu a Szőcsből, Dumitru a Demeterből stb.
1924-ben Szovátán Passat Gheorghe iskolaigazgató, csendőr kíséretében járva a falut, íratott be az első osztályba 18 tanulót. A következő tanévben a visszarománosítás végett beiskolázottak között: Barabasi, Domocos, Szabo, Lorintz családneveket találunk.
A szovátaiak visszarománosításáért ügyködő kultúrzónás tanítók – a román tannyelvű osztályok beindítása után, utolsó lépésként – a magyar felekezeti iskolák bezáratását tűzték ki fő céljukként. Tanfelügyelői ellenőrzéseken oktatási célokra alkalmatlannak nyilvánították a magyar iskolák épületeit. Iskoláik megmentése szinte erőn felüli intézkedésekre késztette egyházainkat. A századvégen Marosszék egyik legmodernebb iskolájának számító katolikus iskolát új teremmel bővítették a működési engedély megadásáért. A reformátusok lemondanak több évtizedes templomépítési szándékukról és iskola–imaház építésébe kezdenek. 1921. augusztus 21-én szentelik fel az új iskolát és a paplakot. Az építkezések ellenére tovább folyik az iskolák működésének akadályoztatása, szülők, gyerekek zaklatása a kultúrzónás állami tanítók által.
Magyar iskoláink mellett a törvény legfőbb áldozata a magyar tanító volt. Az Angelescu-féle törvény VII. fejezetének 113. pontja szerint tanító csak románul tudó, román állampolgár lehet. Nagy tapasztalatú, kitűnő tanítóinkat megalázó vizsgálatoknak vetették alá. A "vissza-fogadott" magyar tanítók, miután iratokkal bizonyították végzettségüket, a tanfelügyelőségtől kellett román nyelvtudásukat igazoló iratot szerezzenek a kinevezésükhöz. A visszafogadott magyar tanítók, a román nemzetiségűek után, utolsókként kaphattak kinevezést az esetleg megmaradt helyekre. A román államnak tett hűségnyilatkozat, a román nyelvvizsga sem jelentett biztos állást a magyar tanítóknak. Bármikor kidobhatták őket állásukból, ha a tanfelügyelő hiányosságokat észlelt nyelvtudásukban. Védelemre sehonnan sem számíthattak, 1927-re egyetlen magyar tanfelügyelő sem maradt Romániában. Nyári vakáció helyett két hónapos nyelvtanfolyamon kellett részt venniük a nem román származású tanítóknak. A tanfolyam vizsgával zárult. Két sikertelen vizsgát elbocsátás követett. A harmincas évekre a román nyelvűvé tett iskolákban megtűrt pár magyar tanító csak románul szólhatott tanítványaihoz.
Párhuzamosan a magyar nemzetiségűek elbocsátásával, magyarul egy szót sem tudó tanítókat hoztak kiemelt fizetéssel magyar falvainkba. "Azok a tantestületi tagok… akik nem származnak az alábbi megyékből, de elmennek a következő megyékbe: Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros, Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-Torda, Torda- Aranyos, Hunyad… és vállalják, hogy ténylegesen négy évet szolgálnak ezen megyék iskoláiban, mindaddig, míg ezekben az iskolákban tevékenykednek, 50%-os fizetésemelést kapnak; fokozatokat négyévenként szerezhetnek, az előléptetésre… megszabott időszak egy évvel csökken.
A kultúrzónába menő tanítóknak három hónapi fizetésükkel megegyező kihelyezési pénzt és ehhez járó juttatásokat adnak a házasok esetében, kétfizetésnyi összeget a nem házasoknak.
Az illető megyékben véglegesen letelepedő tanítók fokozatokat 3 évenként szerezhetnek és a rendelkezésre álló földterületekből 10 hektárnyi kolonizálási földet kapnak."
Dr. Constantin Angelescu igen optimista volt törvénye kidolgozásakor. Szerinte tíz év elegendő lett volna a Székelyföld elrománosítására: "A fent elsorolt összes intézkedést csak tíz évig alkalmazzák az elemi oktatásra vonatkozó törvény közzétételétől számítva". Népújság (Marosvásárhely)

TÁMPONTOK Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai
A KAB tanulmánykötete szerint 1 millió egyetemista van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is.
Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai címmel adott ki tanulmánykötetet a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Felsőoktatási Munkacsoportja. Az Ábel kiadónál megjelentetett könyvet – amely egy majdani átfogó felsőoktatási stratégiához kíván támpontokat nyújtani – február 3-án mutatták be Kolozsváron, a Magyar Konzulátus földszinti fogadótermében. 2008-ban, egy KAB által szervezett, az egyetemi vezetők felsőoktatási kerekasztalán merült fel az igény, hogy elemzést kellene készíteni a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről – idézte fel Péntek János, a KAB elnöke. Miért nem stratégia, miért csak támpontok? Mert stratégiát a döntéshozónak kell készítenie, akinek forrásai is vannak a szükséges fejlesztések kieszközölésére. A szakértők véleményt mondhatnak, ajánlást tehetnek, tárgyilagosságra törekedve. Az elmúlt években vitathatatlanul történt fejlődés, ám ha holisztikus nézőpontból, a romániai helyzet kontextusában nézzük a számokat, kiderül, hogy a helyzet nem túl fényes, ami a romániai magyar felsőoktatási kínálatot és a romániai magyar diákok részvételi arányát illeti. Egymillió egyetemi hallgató van Romániában, és ebből csupán 39 ezer magyar anyanyelvű; ráadásul csak egyharmaduk tanul anyanyelvén az egyetemen is. A magyar hallgatók és tanárok alulreprezentáltak, a magyar felsőoktatás alulfinanszírozott – állapította meg Péntek János. A képzési kínálat valahogy így néz ki: amiből van, abból túl sok van (rengeteg egymást kioltó vagy gyengítő párhuzamosság létezik, azaz hasonló szakokat indítanak több felsőoktatási intézményben is), amiből meg nincs, abból egyáltalán nincs (pl. agrárképzés teljes hiánya). Ez az önálló magyar állami egyetem hiányának is betudható. Stabilitásra, a szakválaszték bővítésére, a színvonal növelésére, a magyar nyelvű egyetemi képzés egységes minőségbiztosítására, a pedagógusképzés javítására volna égető szükség. A közoktatás színvonalának romlása ugyanis elsősorban ez utóbbival függ össze.
Nem az épület állaga határozza meg a képzés színvonalát, nem az a tény, hogy városon vagy falun, központban van lakótelepen található az iskola, hanem elsősorban a pedagógus maga. Alkalmasak-e, fel vannak-e készítve, és végül: meg vannak-e fizetve munkájukért ma a pedagógusok? Óriási problémák vannak – sorolta Péntek.
A kötetben szerepel Papp Z. Attila és Márton János utánkövetés-kutatása is, amely a valós bejutási adatokból kiindulva azt vizsgálja, a 2009-ben érettségizettek hányan és milyen nyelven tanulnak tovább. Péntek János ennek kapcsán megdöbbenésének adott hangot, hogy a legjobb gimnáziumok gyakorlatából is szinte teljesen hiányzik a végzőseik iskola utáni pályájának követése. Az is régóta orvoslásra váró probléma, hogy nincs egy magyar kollégiumi központ Kolozsváron, abban a városban, ahol a legtöbb magyar diák tanul. Kellene egy 600-700 férőhelyes, elit központ, ahová nemcsak azokat kellene befogadni, akik magyar nyelven tanulnak, hiszen a műszaki és agrárszakokra sok jó képességű magyar diák jár – fejtette ki Péntek.
A diákság egy közös tér híján a központi kocsmákban találkozik, beszélget, szocializálódik; ha most Kolozsváron meg akarnak hirdetni egy vendégelőadást, a legjobb módszer, ha a lokálokban ragasztják ki a plakátot.
Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul, házigazda azt hangsúlyozta, a magyar külpolitika számára is rendkívül fontos, hogy egy ilyen stratégiai kérdésben konszenzus alakuljon ki a romániai magyar értelmiség köreiben. A Magyar Állandó Értekezlet illetékes bizottsága a hónap végén ül össze közös stratégiaformálás céljából, ahol bizonyára haszonnal forgathatják a kötetet. Mik a lehetőségek a magyar felsőoktatás fejlesztése előtt, melyek azok az irányok, amelyekben az elkövetkezőkben mindenképp el kell indulni? Salat Levente kutatásvezető szerint konszolidálni kell a meglévő intézményeket, a magyar felsőoktatásnak közös minőségbiztosítási rendszert kell kidolgozni, és számba kell venni az önálló állami magyar egyetem létrehozásához vezető lépéseket. A tanulmánykötet javaslatait a politikai szereplők saját belátásuk szerint hasznosíthatják; érdekessége a kötetnek, hogy a függelékben azok véleménye is helyet kapott, akiket a szerzők felkértek a kézirat bírálatára.
Salat elismételte, hogy stratégiát az készíthet, akinek birtokában van a forrás is a megvalósításhoz.
És elszámoltatható – nyomatékosított.
A romániai magyar diákokat célcsoportnak tekintő felsőoktatási intézmények háromfajta logika mentén dolgoznak: egyeseknek az a célja, hogy a romániai munkaerőpiacon való érvényesülésre készítsék fel a diákokat; másoknak – nem bevallottan – talán az a feladatuk, hogy a magyarországi munkaerőpiacnak biztosítsanak utánpótlást; egyesek meg arra utaznak, hogy végzőseik bárhol a világon boldogulni tudjanak versenyképes tudás birtokában. Várható annak a kérdésnek az egyre markánsabb jelentkezése, hogy - egyesek szerint - a magyar nyelvű oktatást az állami egyetemekről át kell vinni a magánegyetemekre. Ezzel a dilemmával kapcsolatban Salat hangsúlyozta, mekkora felelősség hárul egyfelől a magyar kormány nevében eljárókra, másrészt a magyar tagozatoknak otthont adó román állami egyetemek vezetőségére. Az utóbbiak esetében amennyiben továbbra is rossz hírét lehet kelteni a magyar tagozatnak annak ürügyén, ahogyan azokat az egyetemvezetés kezeli, akkor számolni kell azzal, hogy a körülmények, illetve a közhangulat nyomására előbb a diákok, majd a tanárok, végül pedig a szakok egy része is átsorol fokozatosan a nemzetpolitikai szempontból eszményi megoldásnak tűnő magánegyetemekre – hívta fel a figyelmet. Salat szerint attól lehet tartani: a román és a magyar kormány képviselői "előbb-utóbb felismerik az erdélyi magyarság feje fölött megköthető paktumban rejlő lehetőségeket".
Az elmúlt években már annyi, de annyi stratégia született, és tűnt el a süllyesztőben, hogy egyes szakértők inkább amellett érvelnek, nem is szabad már stratégiát írni, mert a stratégiák alkotóinak, megrendelőinek, esetleges alkalmazóinak különböző érdekei kioltják egymást – mondta Papp Z. Attila szociológus, szerző. Vannak viszont statisztikai tények, mint például a demográfiai csökkenés: már közhely lassan, de attól még igaz, hogy 1990 és 2008 között 40 százalékkal csökkent a magyar anyanyelvű általános iskolások száma.
Ha a kutató meg akarja tudni, hányan tanulnak a magyar diákok közül a felsőoktatásban, kiderül, nincsenek, hiányosak, nehezen elérhetők vagy elérhetetlenek az adatok. Jelenleg például mintegy 11-12 ezer diák tanul magyarul a felsőoktatásban, ez a szám pedig onnan tudható, hogy körbetelefonálta a magyarul is oktató felsőfokú intézmények zömét. Pedig egy részletes kisebbségi oktatásstatisztikai adatszolgáltatás stratégiai fontosságú lenne. Jó lenne hivatalosan és nyilvánosan elérhető módon pontosan tudni, hány magyar egyetemista van, ám sok más kisebbségi oktatásstatisztikai jellemzőt is – vetette föl.
A kutatók az említett utánkövetéses vizsgálatban azt találták, a 2009-ben magyar nyelven végzettek fele került be abban az évben a felsőoktatásba, és ezeknek fele tanul tovább magyar nyelven, ami azt jelenti, egy végzős évfolyam mintegy negyede kerül be a felsőoktatásba. A szerző utalt a közoktatás folyamatos alulteljesítésére: Románia már hagyományosan az utolsók között áll az európai kontinensen a PISA-felmérések szerint, csak Montenegró és Albánia teljesített rosszabbul. Ez ugyanakkor azt is jelenti, a magyar nemzetiségű diákok teljesítménye sem térhet el sokban az országos – európai viszonylatban rendkívüli gyenge – átlagtól. A tanulmánykötetben nemcsak irányokat javasolnak, hanem megfogalmaztak néhány alapelvet is a romániai magyar felsőoktatás fejlesztése kapcsán. Péntek János szerint jó lenne, ha legalább ezek tekintetében konszenzusra lehetne jutni. (Az alapelvek közt szerepel pl. a magyar nyelvű felsőoktatás intézményes kereteinek fenntartása és fejlesztése; az önálló állami magyar egyetem, melynek létrehozása a román állam feladata elsősorban; a fejlesztések alapuljanak előzetes kutatásokon és szaktanácsadásokon; a különböző felsőoktatási intézmények hálózatos együttműködésének szükségessége stb.)
A hozzászólók közül Veres Valér, a Kolozsvári Magyar EgyetEMI Intézet (KMEI) igazgatója elmondta, örül annak, hogy más műhelyek is felfigyeltek a diákkollégium hiányának problémájára. Közölte, a Kolozsvári Magyar Diákszövetséggel (KMDSZ) közösen van egy tervük, egy ifjúsági központ létrehozása Kolozsváron (az elképzelésről bővebben itt írtunk). A felsőoktatási stratégiával kapcsolatban Veres azt emelte ki, legyen stratégia, csak aztán az legyen is betartva, hiszen ha egy előzetes megállapodást a felsőoktatási intézmények egymás között nem tartanak be, az nagyon káros lehet.
Pásztor Gabriella oktatásügyi államtanácsos is felszólalt a hallgatóság soraiból, és az új tanügyi törvény újításairól beszélt. A minisztérium adatai szerint 40 ezren tanulnak magyar diákok a felsőoktatásban, 29 ezren állami, 11 ezren magánegyetemen. 12 ezren tanulnak magyar nyelven. Az új oktatási törvénynek nem a történelem és a földrajz magyarul történő tanítása volt a szakítópróbája, hanem az állami és magánegyetemek, a felsőoktatás, az új szakok akkreditációjának kérdése. Az elkövetkező 8 hónapban 104 módszertant és közel 50 kormányhatározatot kell kidolgozni, hogy ezt a keretet, amit a törvény nyújt, ki lehessen tölteni tartalommal. A különböző szaktárgyak tanárai összeülnek, megfogalmazzák javaslataikat, majd a folyamat végén a minisztérium azt összefésüli – magyarázta. Kötő József parlamenti képviselő, a Képviselőház Oktatási Bizottságának alelnöke is felszólalt, kiemelte, az új törvény új lehetőségeket biztosít a magyarok felsőoktatásban tapasztalható alulreprezentáltságának csökkentésére. Tagozati önállóságot biztosít, és élni kell a lehetőséggel. Fontos, hogy modern, versenyképes, műszaki, tudományos szakok induljanak magyar nyelven, mert a pénzügyi, adminisztratív, didaktikai autonómia lehetővé teszi az új szakok indítását. Ő is hangsúlyozta, elsősorban a komplementaritás elvét kell figyelembe venni az új szakok indításánál, hogy ne legyenek hasonló szakirányú képzések a különböző intézményeknél.
B. D. T. Transindex

Szórólap az anyanyelvhasználatról
Szórólapokkal tudatosítják Székelyföldön, hogy mindenkinek joga van anyanyelvét használni a közigazgatásban. Azt szeretnék elérni, hogy mindenki tisztában legyen jogaival, és ne féljen élni azzal.
Albert Álmos szenátori irodájának munkatársai szórólapokon tájékoztatják a háromszékieket: jogukban áll magyarul beszélni, hagyományaikat ápolni, és magyarságukat szabadon vállalni. Háromszéken a román anyanyelvűek nagy része nem lát kivetnivalót abban, hogy az állam hivatalos nyelve mellett magyarul is érvényesülhessenek a helybeliek. Furcsamód épp az érintettek félnek törvény szavatolta joguk használatától.
A kiadványt több ezer példányban nyomtatták ki. A legapróbb részletekig ismertetik az anyanyelvhasználathoz való jogot. Kovászna megye önkormányzata a Szülőföld Alaptól kapott támogatásból bevezeti a magyar űrlapok használatát, és népszerűsíti a magyar nyelvű ügyintézést.
Simon József
Duna Televízió. Erdély.ma

Kiszivárgott a Maros megyei RMDSZ zárt TKT-ülésének hangfelvétele
Kiszivárgott egy hangfelvétel, amely a Maros megyei RMDSZ január 27-én, zárt ajtók mögött lezajlott területi küldöttgyűlésén készült, miután a sajtó képviselőit távozásra kérték. A felvételen – amelyet vélhetően az ülés egyik résztvevője készített – hallható, amint Borbély László ügyvezető alelnök, a Területi Küldöttek Tanácsának (TKT) elnöke megnyitja az ülést, majd az RMDSZ-elnökjelöltek röviden ismertetik programjukat, Olosz Gergely kivételével, aki nem volt jelen, és levelet küldött a testületnek. Eckstein-Kovács Péter kifogásolja az gyűlés demokratikus jellegét, mivel az újságírók nem vehetnek részt a tanácskozáson.
Miután a testület egy perces néma csenddel adózik a nemrég elhunyt Szabó Károly RMDSZ-szenátor emlékének, a jelen lévő két elnökjelölt – Eckstein-Kovács Péter és Kelemen Hunor – egyenként tíz percben ismertetik célkitűzéseiket és programjukat.
Hotnews hírportál által közzétett, mintegy száz perces hangfelvétel szerint Borbély László szavazásra bocsátja, hogy az ülés zárt ajtók mögött folyjon, a Maros megyei RMDSZ Területi Állandó Tanácsa és az ügyvezető elnökség javaslatára. A 86 küldött közül 73 volt jelen az ülésen, a szavazáson pedig egy ellenszavazattal támogatták, hogy a jelöltek meghallgatása és a tanácskozás zárt ajtók mögött történjen. Sokat jártam az országban, de ilyen még nem volt, hogy a sajtót kirakni, hogy a személyre szóló szavazás ne legyen titkos, ezzel transzparencia, demokrácia köszönő viszonyban nincsen” – kezdi beszédét Eckstein-Kovács Péter.
Eckstein kifejti, változtatni kell az RMDSZ-vezetőség struktúráján, a döntéshozatalba be kell vonni a helyi szervezetek vezetőit és az RMDSZ-es polgármestereket is. Nem támogatja a szervezet túlbürokratizálását, és nem támogatja a politikai alelnöki tisztség létét sem. Egy politikai struktúrában az elnök dönt és ő is kommunikál politikai síkon, egy politikai alelnök gyengíti az elnök pozícióját, fejti ki. Karcsúsítani kell az ügyvezető elnökséget, de nem kell megszüntetni.
Eckstein többek között azt is elmondja: sem Tőkés László, sem Orbán Viktor, sem pedig Traian Băsescu oldalán nem áll. „De elmentem, és beszéltem Tőkéssel, mivel kell a közös akarat ahhoz, hogy 2012-ben ott ott legyünk” – fogalmaz.
Kelemen Hunor beszédében kifejti, tizennégy éve dolgozik az RMDSZ-ben, és tudja, mit kell tenni, hogy 2012-ben és 2016-ban sikerüljön megvalósítani azokat a célkitűzéseket, amelyeket a szövetség követett az alatt a 18 év alatt, amíg Markó Béla állt az élén. Kelemen szerint ő és sokan mások Markótól, a Kárpát-medence legnagyobb magyar politikusától tanulták mindazt, amit tudnak, de hangsúlyozza: ő nem Markó Béla, döntései pedig a saját döntései lesznek, a legszélesebb konzultációk alapján.
Kelemen leszögezi: ha őt választják RMDSZ-elnöknek, Borbély Lászlót javasolja majd politikai alelnöknek, mivel a tapasztalatára, tudására szükség van, de azt is javasolja majd, hogy a területi szervezetek jelen legyenek a szövetség vezető testületeiben.
„Az RMDSZ-nek egyetlenegy szövetségese van, ehhez pedig én a végsőkig ragaszkodom” – szögezi le Kelemen Hunor. Hozzáteszi, ha szükséges, újra kell tárgyalni a koalíciókat, erre ő képes, mivel a román politikai pártokkal jó kapcsolatokat tud építeni és jól tud kommunikálni.
A magyar-magyar kapcsolatokról Kelemen azt mondja: 2012-ig ki kell alakítani egy olyan együttműködést, amely „a parlamentbe jutásunkat nem veszélyezteti”.
„Ezért az EMNT-vel, az EMNT-ből alakuló párttal érdemes tárgyalni, és ahogy meg tudtunk egyezni 2009-ben, ha szükséges, meg tudunk egyezni 2012-ben is. Az MPP-vel én nem látom ebben a pillanatban a lehetőségét, hiszen ővelük egyszer már versenyeztünk, és megnyertük a versenyt 82 százalékkal az önkormányzatokban”.
A magyar kormánnyal is rendezni kell az RMDSZ viszonyát, erre pedig Kelemen Hunor alkalmasnak tartja magát. A kongresszus után ezt a viszonyt rövid időn belül rendezni lehet, teszi hozzá. Ezt követően az egyik TKT-küldött nehezményezi, hogy – mint mondja – túl gyorsan kell dönteni a támogatandó jelöltről, mivel a testületnek nem volt elég ideje áttekinteni a programokat, és több időt kellett volna adni a jelölteknek is terveik ismertetésére. Borbély László szerint az utóbbi másfél hónap az elnökválasztásról van szó az RMDSZ-ben, a jelöltek ismertek, tehát nem igaz, hogy nem lehet dönteni.
Ezt követően Kelemen Atilla, a Marosa megyei RMDSZ elnöke felszólalásában kikéri magának, a szervezet nevében is, „hogy Maros megyében nincs demokrácia”, ahogy azt Eckstein-Kovács Péter állítja.
A pártok belső dolgaikról a sajtó kizárásával döntenek, ezért helyes „ezt a technikai jellegű ülést” zárt ajtók mögött tartani, hangsúlyozza.
„Eckstein-Kovács Péternek számtalan nagyon jó tulajdonsága van, egy bátor, kiállós ember, de azért azt sem tudom szem elől téveszteni, hogy én nem szeretném, ha éppen Băsescu tenne nekünk elnököt” – fogalmaz Kelemen Attila. Hozzáteszi: azt sem szeretné, és ezt a másik jelöltnek is megmondta korábban „hogy valamelyik magyarországi párt gondolná azt, hogy ezentúl az RMDSZ a zsebében lesz, és majd akkor csepegtet valamit nekünk, ha úgy gondolja, hogy megérdemeljük.”
„Mi, az RMDSZ állandó tanácsa, amelyben heten vagyunk, elemeztük ezt a versenyfutást, (…) és a Maros megyei TKT elé terjesztettük javaslatként, hogy a Maros megyei szervezet Kelemen Hunort támogassa” – mondta Kelemen Atilla.
Ezt követően Kelemen Kálmán is sérelmezi, hogy az ülésről kizárták a sajtót. „Nekem ne magyarázza Kelemen Attila, hogy a sajtót nem engedem be. (…)
Akármilyen állandó tanácsi döntés antidemokratikus most, amikor végre verseny van az RMDSZ-ben, és demokratikusan dönthetünk. Akkor miért megyünk Nagyváradra? Azért, hogy valakiknek a véleményét ott mint valami szavazó robotok képviseljük? Véleményekről lehet itt dönteni, de arról, hogy kit támogatok és kit nem, törvényellenes és demokráciaellenes” – fogalmaz Kelemen Kálmán.
Borbély László erre elmondja: a TKT-ülésen arról döntenek, hogy kit támogat a megyei RMDSZ, de ez nem „kötelező mandátum” a kongresszusra.
Felszólal Markó Béla szövetségi elnök is, aki elmondja: az RMDSZ nem volt kötelező, hogy minden megyei szervezetnek ki kell nyilvánítania, hogy melyik jelöltet támogatja, az viszont igen, hogy a jelölteknek meg kell szereznie a minimális támogatottságot. „Az elnököt a kongresszuson választják, február végén, titkos szavazással. És a küldöttek kezét senki sem tudja megfogni, senkinek sincs joga a küldöttek helyett szavazni” – szögezi le. Ezen az ülésen a TKT csak ajánlja, javasolja, sugallja, kéri, hogy a küldöttek hogyan szavazzanak, de nincs szó arról, hogy a küldötteket ilyen vagy olyan szavazásra kényszerítse.
Markó demagógiának nevezi azt a vélekedést, hogy a sajtónak jelen kell lennie minden RMDSZ-döntés meghozatalakor. Ez nem a demokrácia megsértése, mondja Markó. „Már eddig is mennyi minden elhangzott, amit nem szívesen látnánk viszont a sajtóban, nem azért mert nem vállaljuk a véleményünket, de itt tisztán, világosan, sarkosan, néha bántóan elmondjuk egymásnak a véleményünket. A zárt tanácskozásnak ez a lényege, nem a titkolózás, hogy ne arra gondolva beszéljen egyikünk sem, hogy azzal foglalkozzék, hogy ebből holnap az újságban mit lát viszont.
Markó Béla elmondta: számára megtisztelő ugyan, hogy felmerül: ki áll hozzá közelebb, vagy távolabb, de – mint mondja – nem ez a lényeg, hanem az, hogy ki képes vezetni a pártot úgy mint Markó, másokkal együtt.
A szövetségi elnök arra kéri a jelenlévőket: ne arra gondoljanak, hogy ki kivel érti meg magát, hanem mindannyian értsék meg egymást az RMDSZ javára.
Markó szerint fontos a kapcsolat a román pártokkal, de az RMDSZ-nek úgy kell koalíciós politikát folytatnia, hogy ne kötelezze el magát véglegesen sem Traian Băsescu, sem a PDL, a PNL vagy a PSD iránt. Fontosnak nevezi ugyanakkor a Magyarországgal való kapcsolatok szorosabbra zárását is. Mint ismeretes, az RMDSZ-elnök-jelöltek közül a szövetség Maros megyei szervezete Kelemen Hunort támogatja. A január 27-i küldöttgyűlésen a művelődési miniszter 53 szavazatot kapott, míg Eckstein-Kovács Péterre 18, Olosz Gergelyre pedig egy személy voksolt. Krónika (Kolozsvár)

Szakemberek: önálló magyar egyetemre van szükség
Csak egy önálló állami magyar egyetem orvosolhatja a magyar nyelvű felsőoktatási rendszer problémáit – vélik a szakemberek. Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetéről szóló könyv bemutatóján kiderült: csupán a szakok egyharmadán lehet magyarul tanulni, és míg összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban, alig valamivel több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén. A romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól, hangzott el.
Nagyon sok múlik rajtunk a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt, az erdélyi magyar pedagógusképzés nagyon gyenge – nyilatkozta a Krónikának Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke. Az egyetemi professzor csütörtök este a KAB Felsőoktatási Munkacsoportja által jegyzett, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai című könyvnek kolozsvári bemutatóját követően fejtette ki véleményét az erdélyi magyar oktatásról. A könyvbemutatóval egybekötött műhelybeszélgetésnek a kolozsvári magyar főkonzulátus adott otthont. Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja, az est házigazdája felvezető köszöntőbeszédében elmondta: a Csata Zsombor, Márton János, Papp Z. Attila, Salat Levente és Péntek János által írt könyv aktuális magyar nemzetstratégiai célokról szól. A főkonzul ugyanakkor felhívta az eseményre meghívott közéleti szereplők figyelmét, hogy a műhelybeszélgetésen a szakmai kérdések a fontosak, nem a politikai presztízs.
Csalóka adatok
A szerzők közül elsőként a kiadásért felelős Péntek János szólalt fel, aki szerint a kötet azért rendhagyó, mert a rá vonatkozó bírálatokat is tartalmazza, a könyv alcíme: Támpontok egy lehetséges stratégiához. A KAB elnöke előadásában elmondta: az erdélyi magyar felsőoktatás adatai csalókák, mert igaz ugyan, hogy több mint 11 ezer erdélyi magyar diák tanul az anyanyelvén, de összesen 35 ezer magyar fiatal jár egyetemre az országban. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi magyar diákok kétharmada román nyelven tanul, ez pedig azért van, mert csak a szakok egyharmadán van magyar nyelvű oktatás, például az agráregyetemeken a tárgyak egy százalékát sem tanítják magyarul. Péntek János szerint azonban a kedvezőtlen demográfiai folyamatok ellenére a felsőoktatásban nagy tartalékok vannak.
Pap Z. Attila ugyanakkor az aggasztó demográfiai adatokról beszélt. Mint mondta, 1990 és 2008 között az általános iskolások száma 40 százalékkal csökkent, míg a gimnáziumban tanulók létszáma stagnált. A gyergyószentmiklósi születésű szociológus szerint nem lehet pontosan tudni, hogy hány romániai magyar tanul egyetemen, a statisztikai adatszolgáltatásokat a nemzetiségi hovatartozást illetően sokat kell még fejleszteni. Hozzáfűzte, a 2000 óta végzett nemzetközi felmérések szerint a romániai közoktatás színvonala nagyon alacsony, hazánk európai szinten a sereghajtók között van, csak Albániát és Montenegrót előzi meg, és az erdélyi magyar diákok eredményei nem térnek el a romániai átlagtól. Salat Levente a lehetséges stratégiai célokról beszélve kifejtette: halaszthatatlan a már létező intézmények konszolidálása, illetve egy közös magyar minőségbiztosítási rendszer létrehozása. Salat ugyanakkor leszögezte, stratégiát csak az készíthet, aki döntési helyzetben van. Mint hangsúlyozta, az erdélyi magyarság nem stratégiaképes szereplő, ugyanis nincs autonómiája, ezért az erdélyi magyarság sorsa azoknak a kezében van, akik eljárnak a nevében.
Nincs helyük a képzett fiataloknak
Péntek János a Krónikának elmondta: finanszírozással sok mindent el lehet érni, de ebben a tekintetben a román állam hozzáállása minősíthetetlen, hiszen jelenleg csak a lehetséges szakképzések egyharmadára kínálnak az egyetemek magyar nyelvű oktatást, a hiányzó szakok létrehozásához új önálló intézményre, magyar állami egyetemre van szükség.
„Erre nincs mit mondani. A jelenlegi gazdasági feltételek olyanok, hogy volt tanítványom, aki külföldön doktorált, most itthon van és nincs munkahelye, jog- és közgazdasági diplomával rendelkezőként munkanélküli” – reagált Péntek János azon kérdésünkre, hogy miként lehet a frissen végzett egyetemistákat meggyőzni arról, hogy itthon maradjanak, mikor például az Egyesült Államokban fizikai munkával a tízszeresét is megkeresik egy hónap alatt annak, amit itthon értelmiségiként kapnának. „A legnagyobb veszteség, hogy a képzett fiataloknak nincs helyük ebben az országban, ez az erdélyi magyar közösség legnagyobb vesztesége is” – nyilatkozta lapunknak a professzor. (Király András: nem lehet kivételezni. A művészeti iskolákat csak akkor fenyegeti a bezárás veszélye, ha nem tudnak minőségi oktatást biztosítani, ugyanis ez az új finanszírozási elvek alapján azt jelenti, hogy a gyerekek elmennek, otthagyják az iskolát – jelentette ki a Krónikának Király András. Az oktatási államtitkár pénteken Kolozsváron részt vett a magyar nyelvű zenei oktatás témájában szervezett tanácskozáson, melyen az RMDSZ szakpolitikusai és az erdélyi művészeti iskolák képviselői jelentek meg. „Ami a művészeti, vagy akár a sportiskolákat illeti, az új tanügyi törvény, akárcsak a régi, megadja a lehetőséget a működtetésükre. A keretszámok ugyanazok lesznek, a művészeti oktatás számára emelt támogatás jár, az anyanyelvű művészeti oktatásra pedig duplájára emelt támogatást kapnak az iskolák. Egyetlen gond van Kolozsváron, tudom, hogy nem tudnak megfelelő számú diákot összeszedni, a törvény szerint itt nem nagyon tudunk kivételt tenni, az osztálylétszámot biztosítani kell” – nyilatkozta Király András)
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László Amerikában – Imareggeli Obama elnökkel
Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa illetékes bizottságának meghívására, másfelől az Európai Parlament elnökének megbizatása alapján, illetve annak képviseletében Tőkés László EP-alelnök 2011. február 3-án, Washington városban részt vett az évenként sorra kerülő Nemzeti Imareggelin (National Prayer Breakfast). Az 59. alkalommal megrendezett, kimagasló nemzetközi eseményen és három napig tartó, különféle kísérőrendezvényein közel 140 országból mintegy 3000 személyt láttak vendégül – az amerikai közélet vezető személyiségei mellett az egyes országok diplomáciájának képviselőit, szellemi és vallásilag elkötelezett politikai vezetőit.
Az Egyesült Államok alapító atyáinak vallási örökségére, másfelől az egyes amerikai államok és helyi vezetők imaközösségeinek hagyományára épülő nemzeti imareggeli intézményét 1953-ban Dwight D. Eisenhower elnök alapította. A kongresszusi képviselők és szenátorok által önkéntesen szervezett évi alkalmak mindenkori díszvendége és főtámogatója – pártállástól függetlenül – az Egyesült Államok éppen hivatalban lévő elnöke.
Az eltelt évtizedek folyamán nemzetközivé szélesedett Nemzeti Imareggeli bevallott célkitűzése „Isten szeretetének és az egymás iránti gondoskodásnak közösségét építeni és erősíteni” a népek és országok között, és a fennálló különbözőségeket félretéve, „a barátság szellemében osztozni egymással, imádságban és hálaadásban”. „A názáreti Jézus tanítása, példája és lelkülete szolgál alapjául annak a kapcsolatépítésnek, mely megerősíteni képes a nemzetek nagy családját, és a béke és a jogosság ügyét előbbre viheti” – olvashatjuk a szervezőbizottság meghívójában.
Az imareggelin elmondott záróbeszédében Barack Obama elnök – egyebek mellett – saját életéről és családi múltjáról beszélt, valamint Krisztusban vetett hitéről tett bizonyságot.
Több más, rangos politikai vezetővel egyetemben, az imareggelin Gjorge Ivanov, a Macedón Köztársaság elnöke is részt vett. A rendezvényt követően Tőkés László EP-alelnök Macedónia washingtoni nagykövetségén találkozott az államfővel, az Amerikai Magyar Koalíció elnökének, Maximilian Telekinek a társaságában. A volt jugoszláv köztársaság euro-atlanti elkötelezettségű vezetője országa NATO- és EU-csatlakozása összefüggésében fejtette ki álláspontját. Tőkés László – az Unió bővítésében illetékes EP-alelnökként – támogatásáról biztosította a macedóniai integrációs törekvéseket, külön is kitérve román kollégáinak hasonlóképpen pozitív viszonyulására.
Február 4-én, pénteken szabad programokkal folytatódott az imareggeli rendezvénysorozat. Erdélyi képviselőnk Fearghas O’Béara, az EP Elnöki Kabinet tanácsosa társaságában First Step Forum (Első Lépés Fórum – FSF) tanácskozásán vett részt, ahol ázsiai politikusokkal és emberi jogi aktivistákkal találkozott.
A FSF ökumenikus szervezet Johan Candelin finn evangélikus lelkipásztor kezdeményezésére 2002-ben jött létre, az emberi jogok és a vallásszabadság védelmére, országos és európai parlamenti képviselők, valamint emberi jogi aktivisták és szakemberek részvételével. Alapító tagjai között találjuk Jerzy Buzek – jelenlegi – EP-elnököt, Eija-Riitta Korhola finn EP-képviselőt, Kjell Magne Bondevik volt norvégiai és Mart Laar volt észtországi miniszterelnököket, David Kilgour volt kanadai államtitkárt, Walbourga-Habsburg Douglas svédországi parlamenti képviselő és Slavi Pachovskit, Bulgária volt amerikai nagykövetét. A szervezet politikamentes – polgári – eszközökkel, a párbeszéd és a közvetítés útján, kormányzati, polgári és egyházi kapcsolatrendszere igénybevétele révén törekszik a konfliktusos helyzetek megoldására, kisebbségi voltukban és vallási hovatartozásuk miatt üldözött személyek és közösségek megsegítésére olyan harmadik világbeli országokban, mint Törökország, Marokkó, Szudán, Pakisztán, Kína és Kuba.
A péntek délelőtt folyamán az FSF testülete általános munkamegbeszélést folytatott, és küszöbön álló feladatait tárgyalta meg. Ezt követően a Sri Lanka-i, a kínai és a pakisztáni helyzettel foglalkozott, a nevezett országok képviselőinek tájékoztatását hallgatva meg. A dél-ázsiai szigetországban, az egykori Ceylonban végbement változásokról Susil Premajayantha kőolajipari miniszter számolt be, határozottan védelmébe véve a diktatórikus rendszer hírében álló országot. Bob Fu kínai polgárjogi aktivista, az 1989-es Tienanmen téri események egykori egyetemista résztvevője különösképpen a kínai keresztények kiemelkedő társadalmi szerepéről, valamint a hatóságok általi üldöztetésekről számolt be. Shahbaz Batthi pakisztáni kisebbségi miniszterrel Tőkés László megelőzően már Brüsszelben is találkozott volt. A muzulmán országok viszonylatában egyedülinek mondható, ilyen magas tisztséget elfoglaló keresztény tisztségviselő – Benazir Bhutto egykori híve – a pakisztáni keresztényekre ránehezedő vallásüldözés fokozódásáról számolt be, melynek eszközéül és ürügyéül az úgynevezett vallásgyalázási törvény (blasphemy law) szolgál. Maga a miniszter is halálos fenyegetettségben élve próbálja egyengetni a vallási türelem és megbékélés útját.
Az általános ismertetőket követően az FSF tagjai kérdéseket intéztek az előadókhoz, majd közös tennivalóikról egyeztettek. A szervezet helyszíni jószolgálati látogatásokat helyezett kilátásba, és az illető kormányok, valamint az EU irányába folytatandó közvetítő munkája ügyében egyeztetett.
Tőkés László alelnök közvetlen hatáskörébe tartozó ügyként emelte ki a keresztény üldözések fokozódásának kérdését, és az áldozatok védelmére és érdekeinek képviseletére vállalkozott az EP szintjén. A tárgyalófelek egyetértettek abban, hogy a jövőben Catherine Ashton bárónő vezette Külügy Szolgálat konkrét és hatékony valláspolitikájának kialakítására van szükség az EU-ban.
Koradélután Tőkés László alelnök Szapáry György újan kinevezett amerikai nagykövet szíves meghívásának tett eleget, amikor is ellátogatott a magyar nagykövetségre, és a diplomáciai testületnek kötetlen találkozó keretében számolt be az erdélyi magyarság helyzetéről, az új magyar nemzetpolitika előtt álló feladatokról, valamint saját és a magyar képviselők európai parlamenti munkájáról. A hozzászólások rendjén a magyar állampolgárság kiterjesztésének amerikai tapasztalatait is megvitatták, és a nagy horderejű nemzetpolitikai ügy érdekében a határon, illetve az óceánon túli magyarok együttműködésének a kialakításában egyeztek meg – adta hírül Tőkés László EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Miénk itt a tér
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)

Markó: az ellenzék elszalasztotta az esélyt, hogy támogassa az RMDSZ-t
Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, miniszterelnök-helyettes hétfőn kijelentette: az RMDSZ jelenleg tagja egy koalíciónak, és jelenleg nem lát okot arra, hogy más politikai szövetségekben gondolkodjék. Emlékeztetett: az ellenzék elszalasztotta az esélyt, hogy támogassa az RMDSZ-t az oktatási törvény vitája során.
„Jelenleg új ellenzéki koalíció alakult, és ellenzéki kollégáink elsődleges feladata az lenne, hogy összehangolják a két alakulatot. Ami minket illet, jelenleg egy szövetségben vagyunk, koalícióban vagyunk az elnök úr pártjával, tehát természetesen nem gondolkodunk a koalíció felrúgásán, nincs semmi okunk arra, hogy más felállásban gondolkodjunk” – nyilatkozta Markó Béla a szenátusban. Mint mondta, az RMDSZ vezetői csak akkor gondolhatnák meg magukat a kormány támogatását illetően, ha „ez a koalíció értelmetlenné válna”, nem lehetne haladni, vagy nem lenne adott a lehetőség a közös kormányprogram megvalósítására. Az RMDSZ elnöke szerint jelenleg egyik eset sem áll fenn.
„Sok sikert kívánok nekik az új szövetséghez, szükség van arra, hogy letisztázódjanak a dolgok a politikai palettán. Ami a velünk való kapcsolatot illeti, jómagam azt várnám, hogy tisztázzák álláspontjukat a nemzeti, kisebbségi ügyekben, hiszen megvolt az esélyük, hogy támogassanak minket az oktatási törvény vitája során, de ezt az esélyt elmulasztották. (…) Az RMDSZ nem kötötte magát örökre egyetlen párthoz sem, de jelenleg van egy megállapodásunk, egy szövetségünk a koalíciós pártokkal, és amíg kollégáink állják szavukat, nincs okunk a koalíció felrúgásán gondolkodni” – fűzte hozzá Markó Béla.
Szerinte a kongresszus után sem vetődik majd fel a szövetség megváltoztatásának ügye. „Amíg partnereink tiszteletben tartják a megállapodást, mi is ahhoz tartjuk magunkat, ha nem ezt teszik, akkor majd felmerül a változtatás kérdése” – magyarázta a szövetségi elnök. A Szociáldemokrata Párt (PSD), a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Konzervatív Párt (PC) vezetői szombaton a parlamentben aláírták a Szociál-Liberális Szövetség (USL) meglapításáról szóló dokumentumokat. Markó Béla egy január 27-i RMDSZ-gyűlésen azt mondta, változásra van szükség a Szövetség vezetésében, de azért, hogy az RMDSZ tovább haladjon azon az úton, amelyen elindult, legyen parlamenti képviselete, koalíciós politikája, de anélkül, hogy „örök hűséget” esküdne Traian Băsescunak, a Demokrata Liberális Pártnak (PD-L), a Nemzeti Liberális Pártnak vagy a Szociáldemokrata Pártnak. Erdély.ma

Markó-doktrína, a bolond kotlós és a megveszekedett oroszlán
Különösebb megrázkódtatást senkinek sem okozhat a Maros Megyei Küldöttek Tanácsának megbeszéléséről készített, nyilvánosságra került hangfelvétel. Hogy demokráciahiánnyal küzd a szövetség, s igyekszik döntéseit a lehető legszűkebb közben, a sajtó kizárásával meghozni, eddig is tudtuk, s az is biztos, az e fajta viselkedés őket minősíti.
Bajosabb, hogy így választóikat és híveiket is megfosztják a tájékozódás jogától. És jelzi, hogy a Maros megyeiek, akik választást választás után veszítettek, akik feladták Marosvásárhelyt, de akik a jelenlegi vezérkar révén az RMDSZ csúcsvezetését adják, jobban szeretnek saját zsírjukban sülni-főni, egymás közt legénykedni, mint a demokrácia alapszabályait tiszteletben tartani. Hogy ki készítette a hangfelvételt, s miért épp a Hotnews-nek — Băsescu szócsövének — juttatta el, talány. Ha belső ember tette, azt kell gondolnunk, hogy bomladozik a szövetség kemény magjának egysége, ha valamelyik titkosszolgálat vetemedett egy kisebbségi politikai párt lehallgatására, annak a hatalomnak a romlottságát jelzi, mellyel Markóék sorsukat összekötötték. A hanganyag — ha eget-földet rengető újdonságokat nem is tartalmaz, néhány pillanat erejéig felvillantja, bizony-bizony, meztelen a király. Lehangoló Markó elégedettsége és ama elvárása, miszerint a Markó-doktrínának (eddig nem tudtuk, hogy ilyen is létezik) tovább kell élnie. Viccölődése, miszerint lehetnek RMDSZ-vezetők, kiket az asszony irányít, de íme egy utódjelölt, kinek nincs felesége, nem biztos, hogy Kelemen Hunor malmára hajtja a vizet. A román sajtó felkapta a fejét az elnök úr állítására, miszerint nem fogadtak örök hűséget Băsescunak. Számunkra nem meglepetés, hisz akkor a Markó-doktrína része az is, hogy mindig a győztessel kell összefeküdni. Jó, hogy Kelemen Hunor többször elmondta, hátha végre megértjük: ő nem Markó Béla. Meglehet, de úgy néz ki, s programja is, a bejelentett nyitás ellenére, a szövetség eddigi politikájának folytatását jelzi, s az a tény, hogy főtitkárnak (milyen rosszul cseng) a szövetség politikacsinálóinak egyikét, Borbély Lászlót nevezné ki. És meggyőződtünk arról, hogy ez a negyvenes férfiú tökéletesen elsajátította a menő politikusok alaptulajdonságát, a hízelgés tudományát: Markót a Kárpát-medence legjelentősebb politikusának nevezte. Hogy ezt ki, milyen ismérvek, kutatások alapján állapította meg, arról szó nem esik.
Eckstein most is, mint más alkalmakkal, függetlenségét hangsúlyozta, nyitottságát emelte ki, s mert a sajtó kizárása felháborította, kis demokratikus leckét is tartott a jelen lévőknek. Bebizonyosodott, nehéz szabadulnia ama vádtól, miszerint — jelen állása okán — akár az államfő trójai falova is lehet. Olosz Gergely más elfoglaltságaira hivatkozva csak programját küldte el Marosvásárhelyre, vitát nem generált igaz, de egyetlen képviselő szavazatát mégis elnyerte. Tanulságos Kelemen Attila Maros megyei RMDSZ-es nagyágyú értekezése a sajtó fölöslegességéről, s elszólása, hogy heten a vezetőségből már eldöntötték, Kelement támogatják. Érdemeit kiemelendő, elmondta, hogy párton belül, mint egy bolond kotló, azon kívül, mint megveszekedett oroszlán védi az RMDSZ-t.
Tessék mondani, ez használ?
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi törvény: start!
A nemzeti kisebbségek képviselői is sürgették tegnap a koalíciós tanács ülésén a kisebbségek jogállásáról szóló törvény vitájának felgyorsítását – tudtuk meg Márton Árpádtól.
A nemzeti kisebbségek képviselői is sürgették tegnap a koalíciós tanács ülésén a kisebbségek jogállásáról szóló törvény vitájának felgyorsítását – tudtuk meg Márton Árpádtól.
A jogszabály elfogadása a kormányzó pártok közötti, aláírásra váró együttműködési megállapodás tervezetében is szerepel, s az RMDSZ-es politikus szerint sikerült megteremteni a feltételeit annak, hogy vitája még ebben az ülésszakban kimozduljon a holtpontról. A törvény korábban megfeneklett a képviselőház oktatási, jogi és emberi jogi szakbizottságánál, amelyeknek együtt kell elkészíteniük jelentésüket a tervezetről.
Márton Árpád szerint az elakadás oka az volt, hogy egy korábbi házbizottsági határozat értelmében a három szakbizottság együttes ülése csak akkor volt döntőképes, ha a testületekben külön-külön megvolt a kvórum. Ez az akadály részben elhárult már, mivel a képviselőház vezetőségében most az az egyezség született, hogy a tanügyi bizottság tagjainak már nem kell részt venniük az üléseken – tájékoztatott a képviselő.
Az egyezség hátterében gyakorlati megfontolások is állnak, hogy a törvény cikkelyenkénti vitájában a tanügyi fejezet végére érkeztek a szakbizottságok, így már nincs érdemi szükség az oktatási testület munkájára.
Márton Árpád nem tudott arról tájékoztatni, mikor folytatódik a jogszabály vitája. Elmondta, a törvény újbóli napirendre tűzésében a három szakbizottság elnökének kell megegyeznie. „Vannak azonban más lehetőségeink is arra, hogy ismét napirendre kerüljön a jogszabály” – mondta a képviselő, de nem kívánta részletezni, milyen lehetőségekre utalt.
Hosszú utat kell még bejárnia a kisebbségi törvénynek, amíg a képviselők a plénumban szavazhatnak róla
Az RMDSZ-es politikus fontos előrelépésnek nevezte, hogy tartalmi kérdésekben is sikerült megegyezni a koalíciós partnerekkel. „Megállapodtunk abban, hogy a vitát ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, vagyis az oktatási fejezet végétől. Időközben sikerült rekonstruálni a korábbi szakbizottsági ülések jegyzőkönyveit is” – magyarázta a képviselő. Arra utalt: korábban – jegyzőkönyvek híján – vita tárgya volt az is, melyik paragrafustól kellene folyatni a cikkelyenkénti vitát.
Márton Árpád szerint a törvény kulturális autonómiatanácsokról szóló fejezete lehet még vita tárgya a koalícióban. „Ebben majd a pártelnököknek kell egyezségre jutniuk. Dolgunkat némileg megkönnyíti, hogy a kulturális autonómiatanácsokhoz hasonló testületek alakultak nemrégiben Szerbiában is” – mondta a képviselő.
A tervezet szerint a Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsai jogi személyiséggel rendelkező autonóm közigazgatási hatóságok lesznek. A testületek javaslatára a parlament, a kormány, a választott helyi közigazgatási hatóságok olyan jogszabályokat fogadhatnak el, amelyekkel a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi önazonosságának megőrzésére, kinyilvánítására és fejlesztésére való jogok gyakorlására vonatkozó saját hatáskörüket a Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsára ruházzák át.
A kisebbségi törvény tervezetét 2005-ben terjesztette a parlament elé az RMDSZ.
A jogszabály kimondja a nemzeti kisebbségek államalkotó tényezőként történő elismerését, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kinyilvánításához. A tervezet a nemzeti kisebbségek önazonosságát a román állam törvény által védett, alapvető értékként határozza meg.
Tiltja a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet szítását, a kisebbségek elleni uszítást, a közvetlen vagy közvetett asszimilációt, a nemzeti kisebbségek által lakott régió etnikai összetételének megváltoztatását, szavatolja a nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumainak használatát, nemzeti és vallási ünnepeik megszervezését, a törvény feltételeinek megfelelően.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)