Rekordrészvétel az esőűző magyar ünnepen
A péntekig kitartó esős, hűvös időjárás sem tudta elűzni a vasárnap zárult Kolozsvári Magyar Napok közönségét, mi több, Gergely Balázs főszervező szerint úgy tűnik, hogy rekordrészvétel volt a kulturális seregszemlén.
„Sokkal rosszabbra számítottam, attól tartottunk, hogy az eső teljesen áthúzza a terveinket. De úgy látszik, a közönség legyőzte az esőt" – fogalmazott lapunknak a rendezvény ötletgazdája, aki szerint a Kolozsvári Magyar Napokat záró Koncz Zsuzsa-koncertet és az azt követő tűzijátékot mintegy 30–35 ezer ember tekintette meg a Főtéren.
Megünnepelnék a város születésnapját
A rendezvényt záró gálán egyébként Gergely emlékeztetett arra is, hogy Kolozsvár jövőre – 2016. augusztus 19-én – ünnepli szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulóját. Épp ezért azt javasolta a kolozsvári önkormányzatnak, nyilvánítsák 2016-ot a város születésnapi évének.
Gergely Balázs egyébként színpadra hívta a Kolozsvári Magyar Napok 125 fős szervezőcsapatát. Hozzáfűzte, hogy az önkénteseket csupán azért nem hívja, mert ők egyszerűen nem férnének fel a színpadra – ezzel is szemléltetve a rendezvény méretét.
Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter beszédében úgy fogalmazott, Kolozsvár az 50 ezer főnyi magyar lakosságával, oktatási, kulturális és művészeti intézményeivel a magyarság egyik legfontosabb bástyája.
„Kolozsvár Erdély kulturális fővárosa, és ez a legméltóbb hely arra, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa legyen" – jelentette ki a miniszter. A közelmúlt magyar–román diplomáciai botrányára utalva úgy fogalmazott: „ahol a politika és a diplomácia nyelve olykor kicsit dadog, ott a kultúra és a művészet mindig folyékonyan beszél".
Mihai Seplecan, a Kolozs Megyei Tanács elnöke azt mondta: jól érezte magát a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényein, egyúttal gratulált Gergely Balázsnak és társainak a rendezvénysorozathoz. A kolozsvári polgármesteri tisztségre pályázó politikus megígérte, az általa vezetett intézmény jövőre hathatósabban segíti a magyar napok szervezését.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere – aki két nyelven is beszédet mondott – arra mutatott rá, hogy a rendezvénysorozat sikere az összefogásban rejlik. Az alpolgármester ugyanakkor a román közösséghez is szól, emlékeztetve őket, hogy a magyar napok komoly érv Kolozsvárnak a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséhez.
Kolozsvár szerepe a magyar kultúrában
Közvetlenül a zárógála előtt zajlott a Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára elnevezésű közéleti fórum a TIFF-házban. Kántor Lajos író, publicista a beszélgetés felvezetőjében a gazdag kulturális örökséget méltatta, amelynek a jelenben is súlya van. Úgy vélte, a normalitás jele az, hogy az erdélyi kulturális életben nincs megosztottság, amint az a magyarországi kultúrában tapasztalható, ahol két tábor harcol egymással.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint az egyetem világa is hozzátartozik Kolozsvár kulturális-szellemi arcéléhez, hiszen évente százezer diák kap hallgatói státust, ami két kisvárosra is elegendő lélekszám.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azt mondta, azt a kérdést is meg kell válaszolni: milyen anyagi háttér szolgálja Kolozsvár szellemi jövőjét. „Az önkormányzati és kormányzati források szükségesek, de nem elegendők. A magyarországi támogatások mellett a helyi gazdasági háttérre is támaszkodniuk kell azoknak az intézmények, amelyeknek köszönhetően ma is kedvező Kolozsvár megítélése a szellemi piacon" – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki arra is emlékeztetett: a hatékony kulturális intézményeknek csak egy része magyar illetőségű, a város pedig az eddigiekben is támaszkodott a magyar mellett a szász, a zsidó és a román kultúra értékeire, ezt a nyitottságát kell megőriznie.
Tündérország a Főtéren
Amint várható volt, jóformán egy gombostűt sem lehetett leejteni vasárnap Kolozsvár főterén és a második legnépszerűbb helyszínnek számító Farkas utcai vásárban. Borítékolható volt az is, hogy tízezrek énekelik majd teli torokkal Koncz Zsuzsa és meghívottai – Bródy János és Tolcsvay László – dalait, a magyar pop- és beatkorszak megkerülhetetlen gyöngyszemeit.
A Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas énekesnő egymás után vezette fel legnagyobb slágereit és az ő hangjával lemezre vett Illés-szerzeményeket. A főtéri kórus is bizonyított: a Miért hagytuk, hogy így legyen? című Bródy–Illés-szerzeményt állítólag még azok is tisztán hallották, akik messze elkerülték a nagyszínpadi nosztalgiázást, és inkább otthon maradtak.
Koncz Zsuzsa egyébként a legújabb, Tündérország című albumáról is elénekelt egy-két dalt, majd bemondta, büszke rá, hogy „Tündérország jobban teljesít", az eladási mutatók alapján ugyanis már arany-, illetve platinalemez-státust ért el.
A Kolozsvári Magyar Napok egyik kötelező programpontjának számított a Farkas utcai vásári színpadon fellépő, méltán világhírű Besh o drom koncertje is. A mindent elsöprő energiával játszó, a népzenei motívumokat táncolható és táncolhatatlan ritmusokkal, izgalmas hangszerszólókkal elegyítő zenekar hozta is a formáját, szűk másfél órás fellépésükre azonban viszonylag kevesen mozdultak rá. Ezt a közönség soraiból többen is azzal magyarázták, hogy talán nem volt jó ötlet a rendezvénysorozat legutolsó napján, délután 5 órakor felléptetni egy ilyen kaliberű bandát, ráadásul a kisszínpadon.
A jó öreg magyar hagyomány szerint ugyanis sötétedés előtt hiába muzsikál a világ bármelyik pontján tízezreket megmozgató zenekar, az önfeledt táncmulatság fényes nappal elképzelhetetlen mifelénk.
A hétvége egyik legkellemesebb meglepetése Jónás Vera fellépése volt, aki az Atelier nevű kis kocsmában adott szólókoncertet szombaton.A terembe beférő körülbelül negyven személy nehezen felejthető ajándékot kapott: Jónás Vera az akusztikus hangzást élő elektronikával ötvöző, őszinte muzsikája mindenkit megérintett, megszólított. Személyes könnyűzenét hallhattunk világszínvonalon, és reméljük, hogy jövőre egy sokkal nagyobb helyszínen, sokkal többen láthatják majd a kortárs magyar popzene egyik legizgalmasabb előadóját.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Mit jelez Kelemen Hunor és Orbán Viktor tusnádi találkozója?
A barátságos semlegesség és jószándék-kinyilatkoztató gesztusok után a Fidesz-RMDSZ kapcsolat az óvatos, de kiszámítható konszolidálódás útját vette.
A magyar miniszterelnök, az RMDSZ szövetségi elnöke és a Fidesz operatív projektcsapata több tagjának sajtónyilvánosságot eddig nem kapott tusnádi találkozója ha nem is nyit új fejezetet az RMDSZ-Fidesz kapcsolatokban, de egyértelművé teszi azt a trendet, ami sejthető volt: az RMDSZ és a Fidesz operatív munkakapcsolatba lépett.
Az Orbán Viktor tusnádi megjelenése előtti napon tudniillik Kelemen Hunor és Orbán Viktor abban állapodott meg, hogy a következő időszakban a magyar kormány jelentősebb romániai magyar kulturális és oktatási projekteket támogat, ezek azonosításában pedig meghatározó szerepe lesz az RMDSZ-nek. Értsd: az RMDSZ javasol, a Fidesz pedig értelmező is, de mindenek előtt pragmatikus lesz a javaslatok elfogadásában. Hogy a Fidesz ezentúl bizonyos “RMDSZ logikát” is elfogad a romániai magyar projektek finanszírozásában, februárban vált világossá, amikor eldőlt, hogy az RMDSZ alapítványa, az Eurotrans is beszáll a honosításba.
A képlet nem azonos az MPP vagy az EMNT-EMNP Fidesz-finanszírozásaival. A Fidesz nem a működtetésbe és “politikai ügyintézésbe” száll be, hanem az RMDSZ által fontosnak tartott nagyobb költségvetésű közösségi projektekbe. A több 10 millió forintos projektek kulturális és oktatási irányúak, a hangsúly tehát nem a gazdasági területen van, ahol a Fidesz-befektetések jobbára vagy elbuktak, vagy az amúgy is gazdag romániai magyarokat tették még gazdagabbá.
Több forrásunk is megerősítette, hogy az RMDSZ-Fidesz operatív munkakapcsolatának konszolidálódásával párhuzamosan Orbán Viktor csapata egyértelműsítette, hogy Tőkés Lászlót olyan státusba minősítette át, ami udvariasan az érdemei elismerése mellett szintagmával jelölhető. Az utóbbi időszakban Orbán Viktor sem Tőkés Lászlót, sem az EMNP-s vezetőket nem fogadta, eltekintve attól a néhány perctől, ami megelőzte a tusnádi Orbán-kerekasztalt. Több forrásból is úgy tudjuk, mindeközben a Kelemen-Orbán találkozók rendszeresek, a Kelemen-Semjén kommunikáció pedig úgyszólván folyamatos. Az új helyzet egyértelművé tétele magát Tőkés Lászlót is összezavarhatta, aki Tusnádon a szokásosnál is konfúzabb beszédet tartott. Úgy tudjuk, az, hogy Orbán Viktor végül mégis fogadta a püspököt és szűk körét, inkább Németh Zsolt kitartásának, mint Orbán Viktor indíttatásának tudható be.
De a Fidesz nem bíz semmit a véletlenre. Az MPP és EMNP bizonyos szerény keretek között, de megmarad. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy Kövér László és Németh Zsolt megérdemlik, hogy barátaik némi egzisztenciához jussanak. E mellett az MPP és az EMNP is megoldhat kommunikációs feladatokat olyan konjunktúrában, ha az RMDSZ történetesen kormányon van. És nem mellékes az sem, hogy a Fidesz praktikusnak tarthatja azt is, hogy az RMDSZ mindig emlékezzen rá: lenyomni ugyan nem tudtunk titeket, de rossz napokat okozni, igen.
A következő egy év tehát várhatóan arról szól, hogy látványos és nagyobb kaliberű projekteket jelentenek be egyszerre RMDSZ és Fidesz notabilitások.
K. A.
Transindex.ro

A szervezettség az identitás záloga
A marosvásárhelyi Balogh Erzsébet egy évnyi gondolkodási idő után, a szerelem hívására költözött 2011 nyarán Svédországba. Azt állítja, a honvágy és az új otthonra lelés apró dolgokban, és nem feltétlenül érzelmekben, hanem gondolatokban nyilvánul meg: a hiányzó főtt kukorica ízében vagy abban, ahogy választott városának sorsa nem hagyja közömbösen. A beszélgetés során kitértünk a svédországi egyesületi lét sajátosságaira, és Zsóka lapszerkesztői munkásságára is.
– Hogyan emlékszik vissza az ottléte első szakaszára?
– Egy teljesen új világot találtam Svédországban, azon belül is a Göteborgtól 60 km-re fekvő Borås nevű városban. Egy más kultúrába csöppentem, ahol viszont nagyon kedvesek voltak az emberek, és sosem éreztem azt, hogy például a nyelvi hiányosságaim miatt valamilyen hátrányom származna. Hozzáteszem, gyorsan és gördülékenyen ment a helykeresésem, erre jól bejáratott hivatalos utak léteznek, ennek állomásai a bevándorlóhivatal, nyelviskola, munkahely-közvetítő iroda.
– Ez a kikövezett út akár az állampolgárságig vezet?
– Svédországban viszonylag könnyű megszerezni az állampolgárságot. Mivel párkapcsolatban élek egy svéd állampolgárral, három év tartózkodás után én is megkaptam az állampolgárságot.
– Ha a svédországi magyarokról beszélünk, tulajdonképpen kikről is beszélünk?
– Már az 1920-as évek előtt is éltek magyarok az országban, de 1956 mérföldkőnek számított: 1958-ig körülbelül tízezren érkeztek. Az ezzel foglalkozó kutatások arról is beszámolnak, hogy az erdélyi magyarok a hetvenes években kezdtek érkezni az országba. A svédországi statisztikai hivatal nem a nemzetiség, hanem az állampolgárság szerint tartja nyilván a magyarokat, így ezért is nehéz megbecsülni számukat. A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének (SMOSZ) becslései szerint a magyar ajkú bevándorlók száma 25-30 ezer főre tehető. A magyar közösségbe könnyebb volt beilleszkedni. Mindezt számottevően segítette, hogy a párom, Bitay Zsolt a SMOSZ vezetőségi tagja. Ennek köszönhetően például már az első hónapokban felkértek arra, hogy legyek a szövetség 1981 januárjától működő, Híradó nevű, negyedévente megjelenő lapjának a főszerkesztője. Nagyot néztem és nemet mondtam, mert bár itthon újságíróként dolgoztam, egy ismeretlen társadalom volt számomra. Hiába a nemleges válasz, bejelentették a közgyűlésen, hogy én fogom szerkeszteni a Híradót. Ez volt az első kötelék, mely a svédországi magyarság intézményesített formáihoz kapcsolt. Persze máig vannak bennem olyan kérdések, hogy hogyan kell szerkeszteni egy lapot, melynek nem ismerem teljes mértékben a közönségét; a SMOSZ közel ötezer tagja közül kétezer családhoz jut el háromhavonta. A lap elsősorban annak az országszerte létező több mint harminc egyesületnek a beszámolóit tartalmazza, melyeket a SMOSZ ernyőszervezetként tart össze. A kezdetekkor az volt a kiadvány célja, hogy a hírek egyik egyesülettől, egyik városból eljussanak a másikig/másikba. Ma már az információs csatornák felgyorsulása miatt nem tudja ellátni ezt a funkciót. De azt gondolom, hogy a lap tükre és krónikája a svédországi magyar egyesületi létnek.
– Mennyire fontos a svédországi magyar közösségnek az egyesületekbe való szerveződés?
– Az egyesületi tevékenységeket a svéd állam támogatja. Persze vannak olyan csoportok is, amelyek egyesületek nélkül léteznek. Nagyon jó programokat szerveznek, de nem akarják ezt egyesületi formában végezni. Ez mind jó, üdvös, de ezek a csoportok elvesztődnek. Ha egyesületben vagyunk, nem egyik-napról a másikra létezünk, hanem hosszú távon biztosított a megmaradásunk.
– Hogyan tekint a svéd állam az ott élő magyarokra?
– ’56 miatt a magyarok kitüntetett helyzetben voltak, segítette is őket az állam. És szinte hat évtizede elvándoroltak azok, akik lefektették az alapjait a svédországi magyar egyesületi életnek.
– Mi történik a nemzeti önazonosság érzésével, ha az ember Svédországba költözik?
– Egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol a magyarok tömbben élnek, nem igazán érezni szükségét annak, hogy az ember valamit is tegyen. Elvárjuk, hogy nekünk megszervezzenek dolgokat, ha nem teszik, morgunk. A svédországi lét arról szól, hogy mindenki önkéntesen, ingyen, szabadidejét a közösség javára, megmaradására fordítsa. Különben a magyarságtudat alakulása személyfüggő dolog. Ismerek olyanokat, akiknek gyerekei tökéletesen beszélnek, írnak magyarul, ismerik a történelmet, de van olyan svédországi magyar is, aki harminc év kint tartózkodás után nehézkesen beszél magyarul. Különben a svéd állam biztosítja az anyanyelven való tanuláshoz a jogot, és azon szülők gyerekei, akik ezt igénylik, hetente járhatnak az iskolában magyar órákra.
– A külföldön élők számára a találkozások a közös emlékek felelevenítésének elmaradhatatlan alkalmai is...
– Ez azért van változóban, mert ma már sokkal könnyebb az otthoniakkal tartani a kapcsolatot. Nem kell elmenni a klubba azért, hogy magyarokkal találkozhassunk, mert a mindennapos internetes találkozások mellett akár haza is utazhatunk egy hétvégére. Ilyen szempontból az egyesületi élet is nehéz periódusban van, és meg kell újuljon. Vannak egyesületek, amelyeknek ez nagyon szépen sikerült. A SMOSZ is úgy látja, hogy az egyesületi élet felfrissülésének járható útja az, ha a gyerekeknek szervezett programokon keresztül megszólítjuk a szülőket is.
– Szempont-e a svédországi magyarok körében, ha valaki nem anyaországi magyar?
– Amikor ezt valaki először említette, meglepődtem. De ezek szerint egy létező szempontról van szó, mert most is erről kérdezel. Úgy tudom, ez régebb jelentett nagyobb problémát, amikor egy-egy nagyobb hullám telepedett le. Az erdélyiek nagy tenni akarással nagyon gyorsan bekerültek egyesületekbe, vezető pozíciókba. Akkor bizonyára voltak nézeteltérések, összezörrenések. Nem hiszem, hogy ez manapság különbséget jelent. Jó példa erre a SOMIT, a Svédországi Magyar Ifjak Társasága, ahol jól megférnek egymás mellett az anyaországi fiatalok a Délvidékről, Erdélyből, Felvidékről származókkal.
– Honvágy?
– Elég könnyen el tudok szakadni dolgoktól. De sokszor vágyom haza. Nem is egy összességében hiányérzetnek nevezhető jelenség ez tulajdonképpen, hanem hiányzik egy-egy dolog: például a főtt kukorica. De legfőképpen a családom hiányát viselem nehezen. De ezt választottam.
– Otthon érzi magát Svédországban?
– Most már igen. Lehet, hogy nem az egész országban, de Boråsban igen. És nem is az érzések szintjén fogható meg az otthonérzet, hanem ahogyan gondolkodom. Érdekel, hogy mi történik a városban, és engem is pont úgy bosszantanak vagy örvendeztetnek meg dolgok, mint a boråsiakat.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Úz-völgyi honvédek nyomában
Nem hadtörténészként, hanem egyszerűen egy honvéd fiaként írta és szerkesztette Kisgyörgy Tamás T 1224 – Úz völgye 1944 augusztus 2.–szeptember 19. című könyvének második, bővített kiadását, melyet tegnap délután mutattak be a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség tanácstermében.
Nagyon fontos elevenen tartani az emlékezetet – köszöntötte a résztvevőket Kovács István unitárius lelkész, minden epizódot, minden jajt le kell írni és átadni a következő nemzedéknek. Ő maga is a visszaemlékezés bűvkörében él, mert édesanyját tizenhét évesen túszként hurcolták el a besszarábiai frontra, ő a megye egyetlen nő veteránja, aki ez idáig beszélni sem mert a történtekről.
Mindig lehet újat mondani az Úz völgyéről – hangsúlyozta Váry O. Péter, a kötet kéziratának gondozója, egyrészt, mert a történészek folyamatosan dolgoznak, másrészt, mert ma is napvilágot látnak visszaemlékezések, mint amilyen a most először megjelenő Páll Sámuelé is. Kisgyörgy Tamás már történész is lehetne, könyvében ugyanis történelmi keretbe helyezi az Úz völgyét, de szövege annak minden kavicsáról és utóéletéről is szól – fűzte hozzá, megerősítve Szabó József János hadtörténész, a kötet lektorának szavait: szerethető könyv született, melynek remélhetően lesz egy harmadik, tovább írt kiadása is. A szerző édesapjának naplójára építi munkáját, aki egyszerű katonaként írta le nap mint nap a történéseket – magyarázta.
Kisgyörgy Tamás részletesen ismertette kötetének hátterét, kiemelve, hogy hadtörténészek javaslatai ellenére egy úz-völgyi honvéd fiaként akarta feldolgozni édesapja sokat rejtegetett, 1985-ben előkerült naplóját. A szörnyű háborús események résztvevőire kívánt emlékezni, nem hadtörténeti tanulmány írására vállalkozott, és főként a fényképek késztették arra, hogy az 1940–1944 közötti Háromszék kulturális eseményeiről is szóljon, nemcsak a dokumentumok érdekelték, ha­nem az akkori emberek sorsa is. Több száz adatközlővel beszélt, személyes élményeit is beépítette könyvébe, és a felszínre bukkanó, új fejlemények kapcsán úgy véli, hihetetlen, milyen emberi történetek kerülnek elő a háború kegyetlenségéből.
Úz-völgyi élményeiről mesélt Páll Sámuel málnási veterán, akit tizenhét évesen hívtak be katonának, kivették a könyvet a kezéből, és egy rozsdás karabélyt adtak neki, az Úz völgyébe vezényelték, ahol az 1944. augusztus 26-án megjelenő orosz tank lövedékével előbb csak „hegyomlást” idézett elő, aztán következtek a sebesültek és a halottak... Ez a könyv „isteni alkotás”, való igaz, azért is érdemes elolvasni – hangoztatta –, hogy tudatosodjon bennünk: voltunk, vagyunk és megmaradunk.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerdán rajtol a Forgatag
Új helyszínek és programok
Ma 18 órától a Kultúrpalotában ünnepélyesen is megkezdődik a harmadik alkalommal sorra kerülő Vásárhelyi Forgatag rendezvénysorozata. Amint korábban hírül adtuk, a szervezők az idén is azon igyekeztek, hogy gazdag és változatos kulturális kínálattal álljanak a közönség elé. Sikerült néhány új helyszínt is bekapcsolni a Forgatagba, ami viszont sántít – bár nem a szervezők hibájából –, az a magyar–román párbeszéd, a nyitás, ami egyelőre csak szándék maradt.
A megnyitó előtti napon a Víkendtelepen levő Sportakadémia udvarán tartott sajtótájékoztatót a rendezvény két főszervezője, Soós Zoltán és Portik Vilmos, akik elsősorban az előző évek Forgatagától eltérő helyszínekre, eseményekre hívták fel a figyelmet. Kifejtették, az is újdonságnak számít, hogy a polgármesteri hivatal nyitott a rendezvény irányában, ezért kaphatták meg a Sportakadémia parkolóját, ahol a kerekasztal-beszélgetéseknek otthont adó sátor és a "borudvar", információs központ, valamint a kézművestermékek sátrai kapnak helyet. Új helyszín az Enescu utca is, ahol a megye művelődési intézményei (múzeum, Maros Művészegyüttes, Művészeti Egyetem) kínálja majd programjait. Érdekes helyszínként elsősorban fiataloknak szánják majd az Aranykakas udvarát, ahol a Kortárs tér "üzemel", itt valóban kortárs művészeti műhely működik majd, ahol a zenétől a képzőművészeti alkotásig minden helyet kap. Az is újdonság, hogy az idén a Forgatag kizárólag Marosvásárhely területén lesz, ami azt jelenti, hogy a színpadot is a város határain belül, vagyis azon a helyen állítják fel, ahol a tavaly a kézművesvásár volt.
A programmal kapcsolatosan a szervezők hangsúlyozták, hogy az idén a rendezvény díszvendége Baja – Marosvásárhely egyik testvértelepülése – lesz. A bajaiak nem csak a híres halászlevükkel ismertetnek meg, hanem elhozzák néptáncaikat is és sok más meglepetést is, hiszen mintegy 30-tagú küldöttségük látogat el hozzánk.
Az idei rendezvény újdonságai a kerekasztal- beszélgetések. Egyelőre három témában várják az érdeklődőket. Az első az interetnikus kapcsolatokról szól. Megtudtuk, hogy román részről a díszvendég Lucian Mândruta televíziós munkatárs visszamondta a részvételt, igaz, skype-on bekapcsolódik majd a beszélgetésbe. A szervezők azt is elárulták, több román szakértőt is felkértek, legyenek jelen, de csak ketten fogadták el a meghívást. A másik témakörben sikeres marosvásárhelyi magyar vállalkozók vitatják meg a város gazdaságfejlesztési lehetőségeit. Végül pedig vasárnapra várják a Bolíviában fogságot szenvedett Tóásó Elődöt és Lukács Csabát, a Magyar Nemzet újságíróját, akik a Tóásó-ügy hátteréről beszélnek majd.
Nem újdonság ugyan, de mindkét főszervező kiemelte, hogy az idén is lesznek városismertető séták. Nemcsak magyar, hanem román nyelven is. Ezek az előző években igen népszerűek voltak, így várják mindazokat, akik a város múltbeli arculatával is szeretnének a jelenben megismerkedni.
A Forgatag helyszínein meg lehet kapni azt a programfüzetet, amely idegenvezetője lehet majd mindazoknak, akik bekapcsolódnak a rendezvényekbe. A műsorfüzet hátoldalán levő szelvényt kitöltve a forgatagozók nyereménysorsoláson vehetnek részt. A sorsolás vasárnap 21 órakor lesz, a Neoton-koncert előtt. A szervezők megerősítették, eddig nincs változás az előzetesen összeállított programban. Bakikra is számítanak, de abban is reménykednek, hogy a marosvásárhelyiek jelenlétükkel igazolják majd, hogy a szépséghibák ellenére érdemes megszervezni a Forgatagot.
A szerdai nap kínálatából: 18 órától a Kultúrpalotában lesz az ünnepi megnyitó, amelyet Pál István Szalonna és Bandája, valamint a Maros Művészegyüttes fellépése követ. Ezzel egy időben természetesen megnyitják az előcsarnokban Boros Tety karikaturista kiállítását, amely a művész 45 éves alkotói tevékenységét foglalja össze. 19 órától a Concordia szálloda előcsarnokában a Yorick Stúdió és a temesvári Csiky Gergely Színház nagy sikerű szállodaszínházi produkciója lesz látható, a Neil LaBute kortárs amerikai szerző Valami csajok színműve alapján írt Egyszeröt című darab. 21 órától a Teleki Téka udvarán az InFusion Trio looper zenekar lép fel, míg ugyanettől az időponttól várják a táncházasokat is a Jazz&Blues Clubba, ahol nem más húzza a talpalávalót, mint Pál István Szalonna és Bandája.
Népújság (Marosvásárhely)

Temes megyében is beindult a Petőfi Sándor Program
A temesvári Szórvány Alapítvány székházában kedden megtartott sajtótájékoztató keretében mutatkozott be a Nemzetpolitikai Államtitkárság által idén elindított Petőfi Sándor Program bánsági ösztöndíjasa, Horváth Ida, végvári származású joghallgató. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célkitűzéseit dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke ismertette.
„A szórvány a mi értelmezésünkben egy olyan helyi magyar csoport, amely saját erejéből képtelen a nyelvi-kulturális fennmaradásra, segítséget kell kapnia ahhoz, hogy a megmaradását biztosítsuk – mondta dr. Bodó Barna –, erre találtuk ki a szórványgondnok intézményét is, de ennél sokkal átfogóbb, az egész Kárpát-medencére kiterjedő programot indított el a Nemzetpolitikai Államtitkárság, amelynek dr. Grezsa István miniszteri biztos a felügyelője, koordinátora.” Az új programot a Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára találták ki, amelynek célja, hogy magyar fiatalok utazzanak ki a diaszpóra magyarságához, és a magyar közösségek életét segítsék, hozzájáruljanak a magyar közösségek identitásának megőrzéséhez. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célterülete a Kárpát-medence mellett Ausztria, Csehország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és a Csángóföld. A programban részt vevő 50 ösztöndíjas fiatalt kifejezetten a szórványterületekre küldik.
Temes megyében Horváth Ida, végvári származású joghallgató augusztus 15-től kezdte el a szórványközösségeket segítő tevékenységét. A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasainak a tevékenysége négy nagy kérdésre hegyeződik ki: közösségszervezés, kulturális–szabadidős–sport-tevékenységek szervezése, elsősorban fiataloknak, a helyi-megyei eseménynaptárkövetése, összeállítása, gondozása és a külföldi kapcsolatépítés. Horváth Ida feladatai közé tartozik majd a temes.ro honlap működtetése, a megyei eseménynaptár megjelenítése a világhálón.
Horváth Ida a sajtó képviselőinek elmondta: most ismerkedik a megye magyar közösségeinek, illetve magyar intézményeinek, civilszervezeteinek a helyzetével. Részt vett a Végvári Falunapok rendezvényein és a következő hét végén besegít az Újszentesi Falunapok megszervezésébe. Horváth Ida kezdeményezésére szeptember 21-én a Bánságban is megemlékezünk a Magyar Dráma Ünnepéről, amelyre meghívják dr. Csávossy György bánsági származású drámaírót, és előadják egyik darabjának egy részletét. Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján a Bánságban is megünnepeljük a Magyar Népmese Napját. Erre az alkalomra meghívják a magyarországi nagy népmesemondót, Kóka Rozáliát, aki saját gyűjtésű bukovinai székely és moldvai csángó népmeséket fog előadni Nagybodófalván, Szapáryfalván és Temesváron.
A Petőfi Sándor Program időtartamát első körben 9 hónapra tervezik, de dr. Bodó Barna szerint megvan rá a remény, hogy folytatódik a következő években is.
Pataki Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Szentimrei Judit
Ismét nagy veszteség érte művelődési-művészeti életünket. 95. életévében elhunyt Szentimrei Judit, az erdélyi textilművészet doyenje, a népi kultúra klasszikus kutatója és népszerűsítője, a kiváló művészetpedagógus, az újraalakított Barabás Miklós Céh alapító tagja. Művészi pályája, tartalmas élete, emberi tartása, barátságos lénye, segítőkészsége mindörökre felejthetetlen marad, és példaképül szolgál számunkra.
A művészcsaládba született Szentimrei Judit (apja Szentimrei Jenő, költő író, újságíró, anyja Ferenczy Zsizsi dalénekes) pályájának alakulása egybeesik az erdélyi textilművészet kiteljesedésével, amely felvirágzását neki is köszönheti.
A két világháború közti időszakban hivatalos iparművészeti képzés nem létezett tájainkon, a művészek külföldi tanulmányutakon szerezték be a szükséges tudnivalókat. Szentimrei Judit is Budapesten tanult, az Iparrajz Iskolában, onnan került a Néprajzi Tanszékre, majd professzorának, Győrffy Istvánnak az ajánlatára Helsinkibe, ahol többek között a karjalai szőtteseket tanulmányozta. Hogy aztán 1940-ben aranyéremmel a tarsolyában térjen haza Finnországból, és telepedjen le Sztánán, a szülői birtokon, ahol Kós Károly tervezte műhelyében dolgozott és tanított. 1945-46-ban a kolozsvári Állami Leánylíceum kézimunka tanára, majd 1950-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textilművészeti szakának oktatójaként tevékenykedik, ismerteti meg diákjaival a szövés, fonás, varrás technikáját. Alkotóművészetével, a legtisztább forrásból ihletődött, népies stílusú szőnyegeivel pedig személyes példát is nyújt növendékeinek. Nem tudom hány neves, külföldön is ismert és elismert művész került ki kezei közül, de ha mindössze Gazdáné Olosz Ellát, Zimán Vitályos Magdát, Finta Halay Hajnalt, B. Kőrössy Ibolyát tanította volna, neve akkor sem merülhetne feledésbe.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

Márton Áronra emlékeznek
A Márton Áron Múzeum negyedik alkalommal tart megemlékezést és konferenciát – ezúttal augusztus 29-én, szombaton – Márton Áron püspök születésnapja környékén szülőfalujában, Csíkszentdomokoson.
Az ünnepség délelőtt tízkor a plébániatemplomban szentmisével kezdődik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutat be. A szentbeszédet Csíki Dénes nyárádköszvényesi plébános, Márton Áron püspök egykori titkára mondja. Ezt követően a művelődési ház nagytermében előadások hangzanak el Márton Áron püspök személyiségéről, történeti jelentőségéről az újonnan feltárt levéltári források tükrében, valamint bemutatkozik a szentté avatási ügy májusban kinevezett viceposztulátora, Kasza László is.
Előadók: Bodó Márta újságíró, a Keresztény Szó főszerkesztője, Denisa Bodeanu történész, Márton Áron Securitate-dossziéjának kutatója, Kovács Gergely kánonjogász, Márton Áron püspök szentté avatási ügyének római posztulátora és Marton József nagyprépost, egyetemi tanár.
Az előadások után képes összeállítást lehet megtekinteni a Márton Áron zarándoklatokról, amelyet Kovács Gergely posztulátor állított össze. Végül Lázár Csilla programfelelős és Szarka-Dobi Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa értékeli a Márton Áron, a XX. század püspöke címmel meghirdetett Kárpát-medencei diákvetélkedő internetes fordulóinak eredményeit.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Népzenei táborban bírságoltak a fogyasztóvédők
Népzenei tábornak otthont adó panziót bírságoltak meg a háromszéki fogyasztóvédők. Az ok: a szálláshely befogadóképességénél többen vettek részt a rendezvényen.
Több alkalommal 100 ezer lejes pénzbírságot szabtak ki hídvégi építkezési vállalkozásokra is. Mint Mircea Diaconu, a Kovászna megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelőség vezetője elmondta, az említett település egy családjának tagjai több vállalkozást is nyitottak, majd brassói lakosokkal, illetve lakószövetségekkel is szerződést kötöttek javítási és szigetelési munkálatok elvégzésére. A munkálatokat azonban nem végzik el, a tömbházakhoz felállított állványokat pedig otthagyják. A háromszéki fogyasztóvédők tehetetlenek: a kiszabott pénzbüntetéseket nem fizetik ki a „vállalkozók”, a bírságolt egységek esetében csődeljárást indítanak, majd újabb céget nyitnak – magyarázta Mircea Diaconu.
Hétfőn népzenei táborban bírságoltak a fogyasztóvédők: mint kiderült, a rendezvény helyszíneként szolgáló panzió csupán 19 személy befogadására rendelkezett engedéllyel, ám a táborban összesen negyven gyermek és felnőtt vett részt. Ezen kívül lejárt szavatosságú termékeket is találtak, az élelmiszereket nem megfelelő módon tárolták, hiányzott az étlapon szereplő tételek grammban feltüntetett súlya, nem rendelkeztek mérleggel, valamint a szállással kapcsolatos információk is hiányosak voltak. A felsorolt kihágásokért 5 ezer lejes pénzbírságot szabtak ki a háromszéki fogyasztóvédők.
A kürtőskalács-sütő vállalkozásokat érintő tematikus ellenőrzések során a háromszéki Ojtoztelepen több olyan egységet is találtak a fogyasztóvédők, amelynek vezetői internetről rendelt, hitelesítetlen mérleget használtak tevékenységük során – tájékoztatott Mircea Diaconu. Az egyik vállalkozó beismerte, a mérlegeket egy csíkszeredai egység forgalmazza, onnan szerezték be az eszközöket, ám a vásárláskor nyugtát sem kaptak. A háromszéki fogyasztóvédők az esetet a a Kovászna Megyei Rendőr-főkapitányságnak is jelezték. Mircea Diaconu ugyanakkor felhívja a vállalkozók figyelmét, hogy legyenek körültekintők a mérlegek beszerzésekor, főként az interneten fellelhető nagy árleszállítások alkalmával, továbbá mindig igényeljenek nyugtát és számlát is a vásárlásnál. Az újonnan vásárolt mérlegek esetében egy évig érvényes a metrológiai engedély, ezt kell majd újítani, ám, aki ezt nem teszi meg, 2–10 ezer lejig terjedő pénzbírságra számíthat.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

„Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alulra került”
A kommunizmus idején munkaszolgálatot teljesítőknek nem sok választásuk volt. Ha behívót kaptak, hónapokra menni kellett.
A Transzfogarasi út, a Duna-Fekete-tenger-csatorna, a Nép Háza, a békási és a Vidraru víztározó, a Vaskapu erőmű országszerte kedvelt turistacélpontok közé tartoznak, és az bennük a közös, hogy a kommunizmus idején, emberáldozatok árán építették őket. Az építkezésekben résztvevők drámai tanúvallomásokban emlékeznek vissza az embertelen körülményekre, sokan pedig a borzalmak építőtelepeiként is említik a korabeli munkálatokat.
A Duna-Fekete-tenger-csatorna építésénél számos politikai fogoly halt meg, az áldozatokat egyszerűen a csatorna alapjaiba temették. Az építkezés megkezdéséről 1949 májusában hozott döntést a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága. A csatorna munkaerő szükséglete a társadalom három területéről került ki: fizetett civil munkaerő, szolgálatot teljesítő közkatonák, akik az építési munkálatok mellett a fogvatartottak őrzését is ellátták, valamint a politikai foglyok és más adminisztratív intézkedések miatt büntetés alatt álló személyek, akik a legnehezebb fizikai munkát végezték. A fogvatartottak kiválasztásánál egy szabály érvényesült: csak azok dolgozhattak, akiknek büntetési tétele nem haladta meg a 12 évet. Az építési munkálatokat végül 1984 és 1987 között fejezték be, és csak az ötvenes években mintegy 60 ezer fogvatartott dolgozott itt.
A halálos áldozatokat is belekalkulálták
A Transzfogarasi utat 1970 és 1974 között építették többek között katonaruhába öltöztetett fiatalokkal, civil munkásokkal és katonákkal, de parasztokat és értelmiségieket is kivezényeltek. A rendkívül nehéz és megterhelő kivitelezési munkálatok során a hivatalos adatok szerint negyvenen vesztették életüket, de az ott dolgozók beszámolói szerint több százra rúgnak a valós adatok. A 90 kilométer hosszú út 2042 méter magasságig vezet fel, összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.
A békási víztározó Románia legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. Az 1960-as években épült a Csalhó tövében található Békás községben, ahol a Kis-Beszterce vizét duzzasztották fel. Az így létrejött tó tengerszint feletti magassága 500 méter körül van, mélysége eléri a 90 métert. Felszíni területe mintegy 440 négyzetkilométer, hossza 36 kilométer, a gát pedig 430 méter hosszú. Az itteni munkálatok során szintén fogvatartottakkal, katonákkal és civil munkásokkal dolgoztattak, a számuk meghaladta a 15 ezret. Ha már ennyi munkás volt, velük építették meg a Piatra Neamţ felől érkező vasút töltését és a békási vasútállomás épületét is. A munkálatok során végzett egyik robbantásban 30 ember vesztette életét, és 18 ezer embert telepítettek ki a jövőbeni tónak helyet adó területről.
A bukaresti parlament jelenlegi épülete, azaz a Nép Háza építésekor Románia legnagyobb építőtelepe működött. A világ második legnagyobb épületének felépítéséhez 1977-ben kezdtek hozzá és 1983-ban fejezték be. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt három váltásban, függetlenül a hőségtől vagy a hidegtől. A hét év alatt életüket vesztett áldozatok számáról nincsenek hivatalos adatok.
A Vaskapu 1 erőmű építésekor robbantották fel Adah-Kaleh szigetét, és 11 települést költöztettek el. A munkálatok ez esetben is halálos áldozatokat követeltek, számuk elérte a százat, az emberáldozatokkal pedig már a tervezéskor számoltak. Építésekor a Vaskapu I. a világ legnagyobb vízierőművei közé tartozott 2x2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be.
Az 1000 hektáros Vidraru gyűjtőtavat és erőművet 1960-1965 között építették. A tó mélysége 155 méter, a gát magassága 166 méter. A munkálatok során 1 768 000 köbméter földet mozgattak meg. Hivatalos adatok itt sincsenek az életüket vesztett munkások számáról, de sokak szerint elképesztően nagy számot kapnánk, ha rendelkezésre állnának az adatok.
A nagy horderejű, gigantikus építkezések mellett számos egyéb létesítményt, középületet is munkaszolgálatosokkal, katonákkal építtetett az állam. Székelyföldről is számos szakmunkás, szakember kapott úgynevezett behívót, amellyel a megyeszékhelyen kellett megjelenni. A behívón azt írta, hogy meghatározott időszakra szóló katonai szolgálat teljesítése, tartalékos katonák felkészítése (concentrări cursuri). Az erdélyi magyar köznyelvbe ez úgy szivárgott át, hogy menni kell koncsentrára, katonai munkaszolgálatra.
Levelet hozott a posta
A Transindex olyan egykori katonai munkaszolgálatossal beszélgetett, aki Bukarestben dolgozott munkaszolgálatosként a nyolcvanas évek legvégén. Jellemző volt, hogy általában mesterembereket, szakembereket hívtak be, hisz nagy szükség volt kőművesre, ácsra, villanyszerelőre, vasbetonszerelőre, asztalosra, hegesztőre.
A behívókat a néptanács kézbesítette, jellemzően a jegyző - vagy, ahogy akkor hívták, a titkár - révén. Annak ellenére, hogy a legtöbben a helyi szövetkezet alkalmazásában álltak, és ezt a munkaviszonyt szakította meg a koncsentra, a féléves bukaresti periódus nem jelenik meg a munkakönyvben, amelyben az áll, hogy egy percig sem hiányzott munkahelyéről a munkaszolgálatos.
„Aki orvosi papírral tudta igazolni, hogy valamilyen betegsége van, azt nem vitték el. Persze másképp is meg lehetett oldani a dolgot. Volt, aki szilvapálinkával, volt, aki disznóhússal váltotta ki magát. Jómagamnak is több alkalommal sikerült elintéznem, hogy ne kelljen menjek, de 1989 szeptemberében már semmi nem segített. A csíkszeredai központban az egyik behívott arról panaszkodott, hogy otthon csak a két öreg maradt, más mindent elhordott, hogy kiváltsa magát. Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alul került” – magyarázta a dolgok menetét alanyunk, aki végül négy hónappal megúszta, hisz decemberben kitört a forradalom, és leszerelték.
A répa bajsza kikandikált az edényből
A munkásoknak katonaruhában kellett dolgozniuk, katonai járművekkel szállították őket, és ha kihágást vagy vétséget követtek el, katonai törvényszék ítélkezett ügyükben. Munkájukért ugyanakkor fizetést kaptak, és arra is volt lehetőség, hogy néhány alkalommal kétnapos eltávozást kapjanak, persze, ezért is tejelni kellett. Szállásuk egy tízemeletes tömbházban volt, amelyben sorkatonák is laktak.
„Egy környékbeli embernek a fia épp akkor teljesítette a sorkatonaságot, így mindennap találkozhattak este, munka után. Napi tíz órát dolgoztunk, katonai kocsival vittek s hoztak. Ez még tűrhető lett volna, de a kaja az valami borzalom volt. Legtöbbször cukorrépaleves volt, a répát hosszában vágták fel, a bajusza kikandikált az inox csészéből, és legtöbbször egymás nyakába öntöttük a forró löttyöt, mert kicsi volt a kantin, és nem fértünk sem sorban álláskor, sem leüléskor” – mondta. Hazai koszt nélkül felkopott volna az álluk. A legtöbbjüknek sikerült időszakosan beiktatni néhány szabad hétvégét. Ilyenkor mindenki családi okokra, disznóvágásra hivatkozott, ki mivel tudta, megajándékozta a tisztet. A legtöbben sült húst hoztak otthonról, amit zsírban tároltak az ágy alatt, abból falatoztak. Amikor a hús elfogyott, a zsírt kenték kenyérre, az jó sokáig kitartott.
Alanyunk egy nagy piaccsarnok építési munkálatain dolgozott, főleg falazni kellett, a létesítmény helyiségeit választották el egymástól. Egy időben három piaccsarnok épült, így gyorsított tempóban kellett dolgozni. December 22-én még katonai teherautóval vitték dolgozni őket, de este már csuklós autóbusz jött értük. Sejtették, hogy valami történt. Közölték velük, hogy minden szerszámot tegyenek le, majd a szálláson mondták el, hogy kitört a forradalom.
Koncsentrások?! Engedjétek!
„Le akartak vinni a pincébe, nehogy bajunk legyen, de nem engedelmeskedtünk. Mi történik, ha valaki bedob egy kézigránátot? Onnan nem jutunk ki élve – mondtuk. Így a szobában maradtunk, és egy pokróccal lesötétítettük az ablakot, hogy ne szűrődjön ki a fény. A munkaszolgálatosok fegyvert kértek a feletteseiktől, de közölték velük, hogy nem kapnak. Az asztalon volt egy üveg ásványvíz. Egyszer csak megszűnt az áramszolgáltatás, sötétbe borult a szoba. Abban a pillanatban hatan ragadtuk meg egyszerre az ásványvizet, mert egész nap azt hallottuk, hogy a terroristák megmérgezték a vezetékes vizet” – emlékezett vissza.
Másnap ebédidőben néhány gellert kapott golyó talált utat magának a tömbházban, így a lakók elrohantak onnan. Gyalog az északi pályaudvar felé vették az irányt, mivel semmi nem közlekedett, a villamosvezetékek elárvultan lógtak. Az úton többször is megállították őket, ám miután meghallották, hogy koncsentrások, iratot adtak nekik, és szabadon folytathatták útjukat.
Már Sepsiszentgyörgyöt is elhagyta a hazafelé tartó vonat, amikor Prázsmárnál a szokásosnál is több ideig vesztegelt. Kiderül, felrobbantottak egy villanyoszlopot, ezért nincs áram. „A polgármester és a civilek szalonnát, kenyeret és hagymát hoztak, semmi ételünk nem volt. Éjszaka volt, mire hazaérkeztem, a sínek mentén rövidítettem az otthonomig. A falu kihalt volt, mindenki meghúzta magát a terroristáktól való félelmében. Januárban aztán ismét le kellett utazni Bukarestbe, ahol végleg leszereltek.”
Transindex.ro

Eladták a magyar állami támogatással épült nagyváradi Ady-központot
Eladta a nagyváradi önkormányzat a magyar állam támogatásával épült, majd egy ingatlancsere révén a város tulajdonába került Ady-központot a hozzá tartozó telekkel együtt – közölte a Bihari Napló című napilap csütörtökön.
A 10 ezer négyzetméternyi telken egy konferencia központ, és egy hotelnek épülő félkész ingatlan található: az ingatlankomplexum eladására szervezett árverés határideje szerdán járt le. A nyílt árverést a legtöbbet kínáló cég, a Lotus Center nyerte meg, amely 920 ezer eurót ajánlott. A nyertes cégnek három éven belül be kell fejeznie a beruházást, ellenkező esetben büntetést szabnak ki. A hétnapos fellebbezési időszakot követő 30 napon belül a felek aláírják az adásvételi szerződést – részletezte a nagyváradi napilap.
Az árverés eredményéről szintén beszámoló Főtér (Foter.ro) című erdélyi portál szerint a nyertes Lotus Center alapítója a tavaly májusban elhunyt Mudura Sándor volt, aki – a korrupcióellenes ügyészség által más ügyekben meggyanúsított – Kiss Sándorral, és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) más bihari vezetőivel közösen alapította a Mecénás Alapítványt, amely 2002-ben – mint a portál fogalmazott – „lenyúlta" a Királyhágómelléki Református Egyházkerület projektjét. Az eredeti tervek szerint ugyanis a beruházás Ady Endre szülőfalujában, Érmindszenten készült volna el, ahol egy Ady-zarándokhelyet, termálszállót és konferenciaközpontot hoztak volna létre. A Tőkés László által vezetett Királyhágómelléki Református Egyházkerület a magyarországi Széchenyi Terv keretében 320 millió forintos támogatást nyert a tervek megvalósításához, de a magyarországi kormányváltás következtében a pénz a Bihar megyei RMDSZ vezetői által 2002 augusztusában sebtében bejegyzett Mecénás Alapítványhoz került, amely nem Érmindszenten, hanem Nagyváradon látott neki az építkezésnek – írta a Főtér című portál.
A nagyváradi önkormányzat tavaly februárban szavazta meg a város tulajdonában levő Léda-ház (Ady Endre múzsájának, Brüll Adélnak a 320 négyzetméteres központi lakóháza, amelyhez 500 négyzetméteres telek is tartozik) és a Mecénás Alapítvány által magyar állami támogatással félig felépített Ady-központ cseréjét.
Az ingatlancsere előtt a Léda-ház értékét 283 ezer euróra (88 millió forint), az Ady konferenciaközpont és a félkész szálloda értékét közel 310 ezer euróra (96 millió forint) becsülték.
Tőkés László és a védnökségével alakul Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a pénzmosás és a sikkasztás tipikus példájának nevezte, hogy a Mecénás Alapítvány egy 283 ezer eurós ingatlant kapott az Ady-központért, melynek felépítésére a magyar államtól 2003-ban és 2004-ben 1,1 millió eurós támogatást kapott.
Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezete és a Mecénás Alapítvány ügyvezető elnöke azzal védekezett, hogy az alapítvány hiánytalanul elszámolt a magyar kormánynak a támogatással.
MTI
Erdély.ma

Béremelés az egészségügyben
Elfogadta az állami egészségügyi rendszerben dolgozó alkalmazottak béremeléséről szóló sürgősségi rendeletet tegnapi ülésén a kormány: októbertől 25 százalékkal növelik a közegészségügyi rendszer valamennyi alkalmazottjának alapbérét.
Victor Ponta kormányfő korábbi bejelentése szerint az intézkedés csaknem 200 ezer embert érint: 181 ezer alkalmazott tartozik az egészségügyi minisztériumhoz, és további 12 380 dolgozik az önkormányzatok, illetve azon szervezetek kötelékében – védelem, belügy, hírszerzés –, amelyeknek saját egészségügyi hálózatuk van. A béremelés a családorvosokat nem érinti, mert ők magánvállalkozásként működtetik rendelőiket, az egészségügyi pénztárral kötött szerződések alapján.
A kormány által kiadott közlemény szerint a béremelésnek megfelelő arányban 3100-ról 3875 lejre emelkedik az a jövedelemküszöb, amely alatt a rezidens orvosok a számukra biztosított havi 670 lejes ösztöndíjakra is pályázhatnak. A rendelet értelmében ezentúl – a kezdő tanárokhoz hasonlóan – a 35 év alatti rezidens orvosok igényelhetik egy állami bérlakás kiutalását.
Ponta tegnap kijelentette: amellett, hogy az orvosok fizetését megemelik, reformokra is szükség van az egészségügyi rendszerben, és felkérte Rovana Plumb munkaügyi minisztert, mutasson be megoldást a szociális gondozók számára is, „akiknek a tevékenysége ugyanolyan fontos”.
Ponta hozzátette: a kormány az oktatást is ugyanolyan fontosnak tartja, mint az egészségügyet, és a tanárok fizetését is emelni fogja, konkrét határidőket és százalékokat azonban nem említett. Korábban azt ígérte, az októberi 25 százalékos béremelés csak a kezdet, egy törvénytervezetet is készítenek, amelynek alapján 2016-ban és 2017-ben is újabb 25–25 százalékkal növelik az egészségügyi alkalmazottak bérét.
A múlt heti bejelentés bérkövetelési hullámot indított el az egész közszférában: hétfőn a tanügyi szakszervezetek képviselői tárgyaltak a kormánnyal, de egyelőre nem jutottak konkrét megállapodásra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Arad képes monográfiájának bemutatója
Kedden délután mutatták be Puskel Péter Arad: az Adminisztrációs palota című képes monográfiáját, mely a városháza teljes és részletes történetét mutatja be. A monográfia koncepciója és szerkesztése Ioan Matiuţ nevéhez fúződik, a benne szereplő képeket Florin Hornoiu készítette.
Rajtuk kívül jelen volt a bemutatón Bognár Levente alpolgármester is, aki szerint nagy szükség volt már egy képes ismertetőre: „Fontos, hogy egy épületnek legyen identitása, és az aradi városházának van. 1872-ben kezdődött az építése, 1877-ben történt a felavatása, és 2012-ben sikerült belülről felújítani. Nagyon fontos, hogy tudjuk a történetét, de szeretnénk a turisták számára is elérhetővé tenni. Olyan információkat tartalmaz, amire mi büszkék vagyunk. Az aradiak, azt lehet mondani, hogy a térség legszebb városházát építették fel saját költségvetésből, és büszkének kell lennünk, hogy ilyen örökséget hagytak elődeink, azok a polgárok, akik a szívükön viselték a város sorsát és a város képét, mert ez az épület meghatározza ezeket.”
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Egy diplomáciai vita margójára
FÓRUM – Ha bárkinek is kételyei lettek volna arra nézvést, hogy a román kormány által az elmúlt hetekben kirobbantott és folyamatosan szított magyar–román diplomáciai konfliktus jórészt belpolitikai célokat szolgál, Victor Ponta arrogáns válasza egyértelművé tette a helyzetet.
A miniszterelnök ebben gyakorlatilag magyarbérencnek bélyegezte az ellenzéki Nemzeti Liberális Pártot (PNL), amely őt azon kijelentései miatt, amelyekben alpári módon becsmérelte Magyarországot és annak kormányfőjét, teljes joggal etnopopulista politikusnak nevezte.
A miniszterelnök akár hallgathatott, vagy visszafogottabban, kulturáltan is odaszúrhatott volna az ellenzéki alakulatnak – ezzel szemben azonnal lecsapott a bírálatra, és ugyanabban a stílusban sugallta azt, hogy aki őt minősíthetetlen kijelentései miatt bírálja, az valójában a magyarok szekerét tolja, ahogy Magyarországról is beszélt.
Vagyis Románia kormányfője továbbra is úgy gondolja: a magyar kérdés melegen tartásával csökkent­heti a korrupciós ügyére irányuló figyelmet, és magát a román haza és a románság becsülete oltalmazójaként állíthatja be az egyszerű, a magyar veszéllyel való riogatással mindig manipulálható román választópolgá­rok körében. (Az más kérdés, hogy természetesen a liberálisok sem önzetlen magyarbarátságból adták ki a közleményt, hanem azért, mert azt remélik: ezzel a gesztussal magukhoz édesgethetik az RMDSZ-t, és megszerezhetik a támogatását egy újabb bizalmatlansági indítványhoz.)
A konfliktus egy másik vonzata, hogy magyar oldalon is vannak olyanok – természetesen a jelenlegi magyar kormánnyal szemben álló megmondóemberek –, akik szinte már reflexszerűen az ellenfélnek adnak igazat minden olyan konfliktusban, amelyben Magyarország érintett. Akadt olyan véleményformáló, aki szerint Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet mindenképpen alkalmatlan a feladatára – ha nem mérte fel a vitát kiváltó interjúban tett kijelentéseire várható román reakciót, azért, ha meg igen, akkor provokált, és azért.
Vagyis – csak azért, hogy úgy tűnjön, neki van igaza – hamis ellentétpárt kreált, azt a látszatot keltve, hogy csak ez a két alternatíva létezik. Holott ott van az is, hogy egy nagykövet a diplomácia szabályait betartva őszintén beszél bizonyos vitás kérdésekről abban a reményben, hogy civilizált hangnemben lehet tárgyalni róluk.
A fanyalgók másik visszatérő bírálata, hogy bezzeg az előző kormányok idején voltak közös magyar–román kormányülések, és akkor valóságos idill uralkodott a két ország között, sőt Románia szinte Kánaán volt az erdélyi magyarok számára. Holott azok a kormányülések inkább csak amolyan protokolláris rendezvények voltak, a külvilágnak szóló gesztusok, amelyekkel többek között az EU-ba igyekvő Romá­nia igyekezett kisebbségbarátságát bizonygatni.
Aláírtak ugyan konkrét megállapodásokat is, azonban azok jórészt infrastrukturális témájúak voltak, a legégetőbb kérdést, a romániai magyar közösség kisebbségi jogainak ügyét Bukarest következetesen üres ígérgetéssel tolta félre, hogy a mai kormány már a ceauşescui fasiszta kommunizmus „érvével” söpörje le az asztalról, mondván: ez Románia belügye.
És ha már az infrastruktúránál tartunk: a nagykövet épp arra mutatott rá, hogy Románia még azokat a határon átívelő utakat se építette meg, amelyek valóban közelebb hozhatnák egymáshoz a régió lakóit, sőt a határon átívelő gázvezeték kétirányúsítása sem történt meg. Az erre adott román válasz – miszerint az utak megépítése és üzemeltetése nem lenne gazdaságilag kifizetődő – egyszerre nevetséges és felháborító, és megkérdőjelezi Bukarest szándékát a határ menti régió fejlesztésére.
(Nehezen tudunk szabadulni a gondolattól, hogy az útépítés – az anyagi források hiánya mellett – azért is késik, mert valamelyik bukaresti irodában attól tartanak, hogy majd a határon átívelő kerékpárúton jönnek Erdélyt visszafoglalni a még papíron sem létező magyar páncélos hadosztályok).
Persze lehetett volna közös kormányüléseket kezdeményezni. De egy olyan kormánnyal, amelyik eleve egy magyarellenes gesztussal nyitott (a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar főtanszékének létrehozása miatt buktatott kormányt, majd rögtön eltörölte az erről szóló rendeletet), és amelyik politikája egyik állandó elemévé tette a magyarellenes gesztusokat – lásd a magyar jelképek elleni hadjárat, a Trianon nagyszerűsé­gét méltató külügyminisztériumi nyilatkozatok, a magyar tulajdonú ingatlanok restitúciójának akadályozása –, nem sok érdemi eredménnyel kecsegtet a közös kabinetülések megszervezése.
Szinte olybá tűnik, hogy Románia – tudatában annak, mekkora stratégiai jelentőséggel bír a jelenlegi geopolitikai helyzetben – a határok feszegetésével tesztelné a nemzetközi közvéleményt: meddig mehet el a kisebbségek jogainak csorbításában, hogy végre „rendezhesse” a következetesen belső veszélyforrásnak tekintett magyar kisebbség helyzetét.
Persze a kölcsönös ellenszenv a nemzetközi politikában nem lehet érv, és főleg ebben a helyzetben lenne fontos a párbeszéd – de csakis akkor, ha valamilyen valós eredményre van remény. Csak azért, hogy szépen lehessen mosolyogni a közös fotókon, majd utána minden ugyanúgy menjen, mint korábban, nincs értelme eljátszani, hogy mekkora barátok vagyunk.
Főleg ma, amikor Romániának olyan miniszterelnöke van, akinek az ellene korrupció gyanúja miatt zajló bűnvádi eljárás következtében már saját pártjában is megroggyant a tekintélye, koalíciós partnere egyre gyakrabban tesz gesztusokat az ellenzék felé, a külföldi partnerek szemében pedig már régóta nem számít szalonképesnek.
A közös kormányülések ötlete persze fölvethető a jövőben – de már egy új román kormánnyal. És csakis akkor, ha remény mutatkozik arra, hogy érdemi megoldásokat is sikerül találni a vitás kérdések legalább egy kis részére.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Reményikre emlékeznek
Az utolsó ház címmel szerveznek emléknapokat a 125 éve született Reményik Sándor tiszteletére csütörtöktől szombatig Kolozsváron, Besztercén és Radnaborbereken.
A kolozsvári költő számos verse született Radnaborbereken, az „utolsó házban”, az emberi civilizáció és a természet határán. „A fűrészmalmon túl vagyok / S ez itt az utolsó faház” – így kezdődik a konferencia címadó verse.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) országos elnöksége, besztercei fiókszervezete, a Beszterce Megyei Tanács és a besztercei George Coşbuc Könyvtár által szervezett programsorozat a kolozsvári Házsongárdi temetőben kezdődik Reményik Sándor sírjának megkoszorúzásával, majd a résztvevők átvonulnak a Györkös Mányi Albert-emlékházba, ahol szavalatokkal, levélrészletek felolvasásával és könyvkiállítással emlékeznek a költőre.
Péntek délelőtt a besztercei könyvtárban szerveznek vitát, majd a résztvevők a közeli Radnaborbereken megtekintik a Reményik-emlékszobát és -emlékkutat. A Fenyő menedékházban beszélgetést szerveznek Reményik Sándor és az erdélyi költészet címmel, szombaton pedig a helyi templomnál koszorúznak a résztvevők.
Krónika (Kolozsvár)

Feledésre ítélt magyar utcanevek nyomában
Irigylésre méltó életpálya áll Asztalos Lajos mögött: írt, fordított és kutatott, miközben nyomdászként kényszerült leélni életének több évtizedét. Tucatnyi kötet szerzőjeként Kolozsvár helytörténetéről írott könyvei alapművek. Legújabb könyvbemutatóján beszélgettünk.
– Magyar nyelvű városnéző sétákon igazította el a Főtér és környéke épített örökségére kíváncsi kolozsváriakat és turistákat a Kolozsvári Magyar Napokon. Mekkora az érdeklődés a kincses város iránt?
– A rendszerváltás után, 1990-ben létrehoztuk a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, és szervezetten kezdtünk foglalkozni városnézéssel: már az elején tömegek voltak kíváncsiak az eseményre. Az évek során sok előadás is elhangzott e tárgyban. Most azt tapasztalom, hogy a magyar napok által felkarolt városnéző sétáknak ismét megnőtt a közönsége, és jó hír, hogy sok a fiatal érdeklődő.
– Gyakran kell tévhiteket, mítoszokat eloszlatnia?
– Magyar közönség esetében nem igazán. A kolozsvári születésű városnézők sok mindennel tisztában vannak, a vendégek számára pedig minden adat újdonság, amit örömmel is vesznek. Habár nagyon ritkán vezetek nem magyar nyelvű városnéző sétát – hasonló kezdeményezésre már évekkel ezelőtt sem volt igény –, ilyen alkalmakkor óhatatlanul előkerül a mítoszrombolás. Amikor a Széchenyi téren átmegyünk, pontosítanom kell, hogy Mihály vajda nem Erdély fejedelme volt, hanem Rudolf Habsburg császár erdélyi megbízottja. Vannak román barátaim, akikkel történelmi kérdésekben vitázunk.
– Miről szokott velük vitatkozni?
– Léteznek nyilvánvaló történelmi igazságok, melyeket francia, olasz vagy magyar történész egyként lát, a román viszont az ellenkezőjét állítja. Tény például, hogy a román kivételével minden újlatin nyelvben sok a germán eredetű jövevényszó. Amikor a germán törzsek végigvonultak azokon a tartományokon, mindenhol nyomuk maradt. A románban ennek azért nincs nyoma, mert annak idején nem éltek itt. Magyar közvetítéssel honosodott meg jóval később nyelvükben a mester szó, például a Meşterul Manole balladában. Mondhatnám a szlávoktól átvett magyar helynevek sokaságát is: Visegrád, Nógrád, Csongrád, Veszprém, Kraszna... A románoktól egyetlen régi hely- vagy folyónevünk sem származik Erdélyben. A magyarázat egyszerű: a magyarok bejövetelekor nem éltek itt, nem volt kitől román helységneveket örökölnünk.
– Kolozsvári helytörténészként önt sokat foglalkoztatta a román–magyar párbeszéd, hiszen román nyelvű lapot is szerkesztett...
– Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kiadásában 1991 és 1993 között megjelent, és 22 lapszámot megért Puntea című havi lapnak magam voltam az egyik legkitartóbb szószólója. A román politikum és a sajtó részéről sok támadás érte a magyarságot, és úgy gondoltam, ha komolyan vesszük magunkat és törekvéseinket, a románoknak meg kell magyaráznunk az igazunkat. Készítettünk tematikus lapszámokat a magyar oktatásról, a Mátyás-szoborról, sorozatban közöltem a kolozsvári magyar utcanevek változásának történetét – érdemben tudtuk cáfolni a bennünket ért vádakat. E jobb sorsra érdemes lapnak voltak mélyen demokrata elkötelezettségű román szerzői is. Kezdeményezésünk két év után azon bukott meg, hogy az RMDSZ nem állt mellé, nem terjesztette, koloncnak tekintette.
– A Kolozsvári Magyar Napokon mutatták be legújabb könyvét, a Kolozsvár – közelről címűt. A tíz éve megjelent Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár alapmű a kincses város helytörténete és történelme iránt érdeklődök számára. Vannak még fehér foltok?
– A szerzőnek mindig hiányérzete marad egy könyv megjelenésekor, mert a kiadó által véglegesnek tekintett változatból ki-kimarad valami. A több mint 600 oldalas adattár is foghíjasra sikerült: a kiadót szorította az idő, így a rövidebb változat mellett döntöttünk. A könyv megjelenése után a helyi napilapban, a Szabadságban, sorozatban közöltem a kimaradt részeket. Több évtizedes kutatás eredménye ez a munka. A kiadói ígéretek szerint jövőre sikerül kinyomtatni Kolozsvár általam immár teljesebbnek tekintett helytörténetét, és a kincses város fellelhető teljesebb adattárát.
– Mikor tudatosult önben, hogy Kolozsvárral, a kincses város múltjának tanulmányozásával kell foglalkoznia?
– A kiindulópont 1964 januárja volt számomra. Kolozsváriként egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy a kétnyelvű utcanév-táblákat egynyelvűre, azaz románra cserélték. A háború után, 1945-ben a sarjadzó „román népi demokrácia” számára vállalhatatlan történelmi magyar személyiségekről elnevezett utcák nevét lecserélték ugyan, de az utcanevek mégis kétnyelvűek maradtak Ezt szüntették meg 1964-ben, majd a nyolcvanas évek vége felé az utolsó magyar utcanevet is eltűntették. Tősgyökeres kolozsváriként még édesapámtól hallottam az eredeti magyar utcaneveket, a hatvanas évek derekától pedig hangyaszorgalommal gyűjtögettem minden idevágó helytörténeti adatot.
– Akkoriban ezekről csak az íróasztalfióknak írhatott?
– Rendszeresen közöltem a helyi magyar napilapban, az Igazságban, illetőleg az Ifjúmunkásban is, helytörténeti írás azonban ritkán csúszott át a cenzúra szűrőjén. Emlékszem, 1574-ből származó sírfeliratokra bukkantam a középkori városfal maradványán és a Házsongárdi temetőben: ezekről írtam egy cikket az Igazságnak. A szerkesztő jóhiszeműen betördeltette, azonban a cenzor kidobatta, mert olyasmi nem jelenhetett meg, hogy „itt nyugszik, Istenben”... Volt még néhány hasonló, sikertelen próbálkozásom, de egy-két sikeres is, amikor az írás átcsúszott a szűrőn. Például a Művelődés 1985. évi utolsó számában a Dónát mondáról írt. Igaz, a Művelődésnek ez volt az utolsó száma, mert a lapot megszűntették.
– Miről írhatott a kommunizmusban?
– Sokat köszönhetek annak, hogy elkötelezett eszperantista voltam. Az eszperantó nyelv iránti szeretetet édesapámtól örököltem, a kérészéletűre sikeredett egyetemi tanulmányaim alatt, 1956 és 1958 között egy tanfolyam keretében sajátíthattam el az akkoriban nagy jövő előtt álló világnyelvet. A következő években sok levelezőtárssal ismerkedtem meg Európából, Amerikából, sőt a Távol-Keletről is. Budapesten élő unokabátyámtól magyar–eszperantó, eszperantó–magyar szótárt kaptam ajándékba. Első körben a Nagyapó mesefája sorozat számára különböző nyelvekből eszperantóra átültetett meséket, az Utunk című irodalmi lapnak verseket, elbeszéléseket fordítottam. Közben viszonylag jól megtanultam spanyolul és portugálul is, így nem csak európai, hanem latin-amerikai szerzőktől is fordíthattam. Számomra ez volt akkoriban a fő közlési lehetőség. Sokszínű és soknemzetiségű tartományai miatt Spanyolország különösen érdekelt. Noha levelezőtársaim évekig hívtak, a kommunizmusban nem kaptam útlevelet: 1993-ban juthattam ki először Spanyolországba.
– 1991-es nyugdíjazásáig nyomdászként dolgozott Kolozsvárt. Nem taglózta le az a tudat, hogy „bűnös” múltja miatt ígéretesnek induló értelmiségi pályája derékba tört?
– Nagyon korán, már tizedikes fejjel elkezdődött szélmalomharcom a kommunista hatalommal. A 2-es számú fiúlíceumban, a volt Kolozsvári Református Kollégiumban egy rendszerellenes szervezkedésbe keveredtem. A későbbi költő, Palocsay Zsigmond barátom 1952-ben arról győzködött, hogy valamit tenni kell, mert sok embert letartóztatnak. Nos, akkor tiltakozzunk! Mondtam, hogy így van, de ezt nem ússzuk meg. Ő rávágta, hogy mi ügyesebbek leszünk. Tervek születtek, hogy siklassuk ki a Szovjetunióba tartó valamelyik vonatot, robbantsuk fel a Kolozsvárt villamos árammal ellátó egeresi magasfeszültségű távvezetéket. Ez a kettő, szerencsére, nem került megvalósításra, de az már kézenfekvőbb volt, hogy röpcédulákat nyomtassunk. Volt két gumibetű-készletem, így készült el a kétezer példányban vécépapírra nyomtatott röpcénk, melyben magyarul és románul arra bíztattuk az embereket, hogy harcoljanak a vörös kutyák rémuralma ellen. Mai fejjel nézve is szép teljesítmény volt.
– A hatalom viszont nem nézte tétlenül...
– Érdekes, hogy a kiszórás idején, május elsején nem buktunk le, pedig 18 magyar fiatal vett részt az akcióban. Augusztus 21–22-én kaptak el, amikor egyik társunk meggondolatlanul újabb szórást akart, ezúttal vonatablakból. Egyik rokona buktatta le, utána mindnyájunkat letartóztattak. Három és nyolc év közötti börtönbüntetésre ítélték a társaság tagjait, összesen 35 magyar lányt és fiút. Azokat is, akik csak tudtak róla, de nem jelentették. Azért úsztam meg csak három év börtönnel, mert sem a nyomtatásban, sem a szórásban nem vettem részt, de a szekuritátés tisztek szerint én voltam a „nyomdatulajdonos”. Végül Palocsay Zsiga barátom édesapja, Rudi bácsi közbenjárására szabadultunk, aki akkoriban nemzetközi kertészeti díjakat nyert, nagy volt az elismertsége Bukarestben, így másodszori próbálkozására Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár szabadlábra helyeztette a társaságot.
– Ilyen előzmények után aligha lehetett az ötvenes években értelmiségi pályára gondolni...
– A börtön után érettségiztem. Amikor szabadultunk, azt mondták, eltörlik a büntetésünket, akár miniszterek is lehetünk, ha tanulunk és jól viselkedünk. Ezt komolyan is gondoltam, de 1958-ban, másodév végén a Bolyai Egyetem földrajz–természetrajz szakáról úgy távolítottak el, hogy esélyt sem adtak igazam megvédésére. Megélhetést kellett keresnem, így kötöttem ki a nyomdászat mellett. Amikor 1968-ban lehetővé tették, hogy újra kezdjem egyetemi tanulmányaimat, már házas voltam, két gyerek apja, így nem tudtam vállalni a nappali szakon kötelező évet.
– Egyetemi tanárokat is meghazudtoló következetességgel írt, kutatott, több könyve is megjelent. Elégedett a megvalósításaival?
– Úgy gondolom, hozzám mégis kegyes volt az élet, hiszen mindazt, amit tettem, a rendszerváltás után értékelték és elismerték. A magyar állam Ezüst érdemkereszttel tüntetett ki, és 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagjává választottak. Könyveim többsége a kincses város történelmi örökségének a megőrzését szolgálják.
Asztalos Lajos
Párizsban született 1936. január 31-én, szülei hazatelepedésével 1936 őszétől él Kolozsvárt. Tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, ahol tizedikes korában, 1952-ben államellenes tevékenységéért letartóztatták, és 3 év börtönre ítélték. Két évig a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz–Földrajz Karának hallgatója, de büntetett előélete miatt 1958-ban eltávolítják az egyetemről. Volt munkaszolgálatos katona, kötőgyári munkás, majd gépszedő nyomdászként dolgozott 1991-es nyugdíjazásáig. Írásai az 1960-as évek elejétől, majd a spanyol, portugál, galego, francia nyelvű irodalomból készült vers-, elbeszélés-, regény- és népmesefordításai 1970-től jelentek meg a romániai, magyarországi, felvidéki, délvidéki lapokban és kötetekben. A rendszerváltás után kiadott hét helytörténeti kötet szerzője vagy társszerzője. 1996-tól a budapesti Madách Irodalmi Társaság tagja. 2001-ben az erdélyi magyar nyelv ápolásában, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és a nyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért elnyerte az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Nyelvőrzés Díját. 2008-tól a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 2011-ben helytörténeti kutatásaiért az EMKE Kőváry László-díjjal tüntette ki. 2012-ben irodalmi fordításaiért és átfogó helytörténeti munkásságáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elsimított egyházi jövedelmek
Közel kilencezren szavaztak a Gândul.info portál azon kérdésére, kellene-e adót fizetnie az egyháznak: az igennel szavazók aránya 94,38 százalék. Az egyházi profit megadózásának kérdése leginkább választási években szokott felmerülni. Augusztus elején a pénzügyminiszter újságírói kérdésre válaszolva elmondta: miután túllesznek az adótörvénykönyv módosításán, és elkészítik a 2016-os költségvetést, napirendre kerülhet az egyházi jövedelmek megadóztatásának kérdése is. A pénzügyminiszter elodázta ugyan a kényelmetlennek tűnő kérdésre adandó választ, a bukaresti sajtó viszont kiásott néhány érdekes adatot, főként a román ortodox egyházhoz tartozó mitropoliák, érsekségek és egyházi érdekeltségű vállalkozások könyveléséből.
A román patriárkia tavalyi pénzügyi eredményei jónak nevezhetők, az adóhivatalhoz eljuttatott jelentéseik szerint 7,5 millió eurónyi jövedelmük volt, annak ellenére, hogy a román ortodox egyháznak alárendelt egységek nem üzleti célú jogi személyiséggel vannak bejegyezve. A bukaresti érsekség gazdálkodott a legjobban: 2014-ben a Daniel pátriárka által vezetett „cég” 1,67 millió eurót halmozott fel. (Egy 1925-ös törvény szerint a bukaresti metropolita Románia pátriárkájának számít.) Mindössze két egyházmegye, a craiovai és a Szörény-Strehaia püspökség jött ki veszteségesnek: ott 2,3 millió, illetve 75 ezer eurónyi hiányt könyveltek el. Nincsenek hozzáférhető adatok az egyház tulajdonában lévő, szigorúan gazdasági tevékenységet folytató cégekről. A Gândul.info példát is említ: a zarándoklatokat szervező Basilica Travel tavalyra 115 ezer euró adózás utáni nyereséget jelentett.
A Moldova és Bukovina mitropolia bevétele 53,6 millió lej volt a mérleg szerint 7 milliós nyereséggel. A portál kiemeli, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság kezdete óta évről évre nőttek az ortodox egyház bevételei, és minden évben túllépték a becsült profitot. A sajtó szerint a jövedelmek többsége nem gazdasági tevékenységekből – könyvkereskedésből, kegytárgyak árusításából vagy mezőgazdasági bevételekből – származnak, hanem adományokból jött össze. Erről hivatalos könyvelési adatok nem kerültek ugyan nyilvánosságra, de az adatokból egyértelműen erre lehet következtetni.
Amikor 2012-ben a csendőrségi jelentések 170 ezer iaşi-i zarándokról számoltak be, az Adevărul című bukaresti napilap riporterei hivatalos nyilatkozatok híján utánaszámoltak a lehetséges bevételeknek. Az egyház sikeresen kirekesztette a „civil” árusokat, így csak saját termékek fogytak az útvonalon, ugyanakkor a stratégiai pontokon elhelyezett adománygyűjtő dobozok is megteltek: három napon át másfél óránként cserélték azokat. Egyszerű a képlet: ha már elvergődött élete nagy eseményére, olyan szegény zarándok nem lehet, hogy ne gyújtson egy gyertyát (10 lej). Ha összeadjuk az akatiszt vagy pomelnyik (10 lej), a bazsalikom (10 lej), a kis keresztecske (5–30 lej) és az ikon (5–100 lej) árát, akkor egy szegényebb zarándok is kivesz a zsebéből legalább 60–70 lejt: még akkor is, ha otthonról hozott ételt eszik. Egyszerű számítás szerint is az egyháznak három nap alatt egy ilyen méretű zarándoklatból legalább 12 millió lejes bevétele származik.
Aki már járni sem tud, on-line intézheti dolgait az örökkévalóval, például a Mănăstireapiatracraiului.ro portálon. Lehet adományozni bankon keresztül, de postai utalvánnyal vagy egyszerűen borítékban is elfogadják a pénzt. Nem üzlet ez kérem – adományozás egy szolgáltatásért, amiért megemlítik a nevét a misén.
Tartozunk még annyival, hogy miért emlegetik Daniel pátriárkát CEO-ként a román lapok. Egy 2011-ben kirobbant botrány miatt érdemelte ki ezt a nevet, amikor engedély nélkül építkezett Jerikóban. A terület a román ortodox egyházé volt – egy jerikói román annak idején 800 négyzetméteres területet adományozott azzal a rendeltetéssel, hogy ott barátszállást létesítsenek. Erre az ortodox egyház idővel felvásárolta a környező földeket is – mintegy 3 ezer négyzetmétert –, és Daniel irányításával 300 férőhelyes zarándokszállást építettek, templommal és egyházügyi intézettel. Három évvel később Daniel elsimította az ügyet, Teofil pátriárkával egyezményt írtak alá, amivel úgymond hivatalossá tették az építkezést. A iaşi-i Sfânta Paraschiva Zarándokközpont biznisze azóta is virágzik: sok turista éveken át gyűjti a pénzecskéjét, csakhogy láthassa a szent helyeket. Egy vakáció az izraeli Szent Sírnál 700–800 euróba kerül, a szegényebbek számára szociális csomagot is kínálnak.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az utolsó beszélgetés
A 25. születésnapját ünneplő Kolozsvári Magyar Televízió magyar szerkesztősége Kötő Józsefre, a dramaturgra, színháztörténészre emlékezett. A Tranzit Házban Víg Emese rendezésében, a 2015-ben, készült In Memoriam Kötő József című portréfilmet mutattak be, amelyet az alkotóval és a meghívottaival való beszélgetés követett.
A néző betekintést nyerhetett Kötő József (1939- 2015) életútjának alakulásába. A film Kötő Józsefre, mint egyénre fókuszált, gyermekkori éveire, iskolai tanulmányaira, a Nagyenyedi Kollégiumban szerzett életre szóló élményeire, az egyetemi évekre. Az egyetemi tanulmányok elvégzése után a Zsobokra került tanárként (1961-1965). A színház iránti vonzalma is érvényesült. A faluban színjátszó csoportot szervezett. Ugyanakkor részt vett azokon a képzéseken, melyeket neves kolozsvári színészek tartottak azoknak a tanároknak, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak.
Ekkor figyelt fel Senkálszky Endre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház markáns személyisége Kötő József tanárra. Ezután 20 éven keresztül a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, majd igazgatója (1985-1990) volt.
A közösség iránti elkötelezettsége már fiatal korában megnyilvánult. 1998-2008 közötti időszakban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke volt. A ’90-es évek után aktív szerepet játszott a politikai életben. 1998-2000 között az Oktatási és Kutatási Minisztériumban államtitkár, 2005-2007 illetve 2008-2012 között parlamenti képviselő.
Kötő József a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagja volt. Beszélgetés a film alkotójával és meghívottaival
Víg Emese szerkesztői szándékáról beszélt. Mint mondta, nem kronológiai sorrendben levő adatok alapján akarta bemutatni Kötő József életútját. Az életére vonatkozó adatokat megtalálhatjuk a lexikonokban. Azt szerette volna bemutatni , milyen ember volt, a morális profilját. Annak az embernek az életét akarta bemutatni, aki gyermekkorától kezdve élete végéig a morális szempontok megőrzésével, a közösség érdekeit szolgálta. Hogy vált olyan emberré, aki köztiszteletet váltott ki. A filmezéssel kapcsolatban elmondta, hogy először csak a beszélgetést rögzítették. Halála után visszatértek otthonába, további anyagot gyűjteni. Megdöbbentette, milyen rendszeres ember volt, mennyire rendezte a kéziratát, jegyzeteit, anyagait. A vágó szobában dől el, milyen képet mutatnak be Kötő Józsefről. Mekkora terjedelmű a film. Három és fél órát filmeztek. A film operatőre Kötő Zsolt, a Kolozsvári TV munkatársa, a színháztörténész fia. Kötő Zsolt kiemelte, hogy a film optimista kicsengésű. Oral history. Úgy gondolták, hogy egy hosszú gyógyulási folyamat előtt készítik a filmet.
Felidézte az édesapjával kapcsolatos emlékeket, milyen ember volt. Szerinte az édesapja saját példáján keresztül nevelt. Az utolsó beszélgetés anyagát színháztörténész otthonában filmezték. A filmben levő archív felvételeket, az édesapja adta. A forgatás során sok újdonságot tudott meg. Mikor Kötő József megtudta, hogy beteg, kötelességének érezte, hogy mérleget készítsen életéről, vállalta a filmezést. Miklós Sándor szerint a vágó objektív szem kell, legyen a vágószobában. Örömét fejezte ki, hogy megismerte Kötő Józsefet, mint embert. A közösség iránti elkötelezettség, a tenni akarás jellemezte.
A közönség részéről Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője hozzászólásában igyekezett árnyalni a Kötő- portrét. 20 éven keresztül munkatársa volt, abban a csodálatos szellemi környezetben dolgozott. Kötő Józsefnek meghatározó szerepe volt az erdélyi magyar közművelődési élet beindításában. A fiatal nemzedéknek nem volt kellő tudása a civil társadalommal kapcsolatban, azaz mit jelent a civil társadalom. Tudta, milyen szerepet kell játszani, kitől, mit lehet elvárni. In Memoriam Kötő József címmel, 2015-ben készült, 30 perces portréfilm. Rendező-szerkesztő: Víg Emese. Operatőr: Kötő Zsolt. Vágó: Miklós Sándor. A Kolozsvári Filmes Műhelyek program keretében, és a Kolozsvári Televízió: Képben vagyunk! 25 éves a Kolozsvári TV Magyar Adása rendezvénysorozatának része.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Úz-völgyi zarándoklat
Több mint két évtizedre visszatekintő múltja van immár az úz-völgyi ünnepségnek: évente augusztus 26-án, az 1944-ben ezen a napon történt szovjet támadásra emlékezve, zarándokok százai, ezrei népesítik be a máskor kihalt, kirándulók által is csak ritkán látogatott Úz-völgyet. Az egykori harcosokból, a székely határőrökből évről évre kevesebben vehetnek részt az ünnepségen, de ahogy számuk fogy, úgy gyarapszik az ünneplőké: évszázados hagyományhoz híven apák fiaikra örökítik az emlékezés kötelességét.
Tradíció szerint az úz-völgyi ünnepség helyszíne a temetőkert, hol az első és második világháború számlálhatatlan hőse nyugszik. A huszonegy évvel ezelőtt, az 1944. augusztus 26-i események ötvenedik évfordulóján felavatott kőtömbös-kopjafás emlékműre még csupán kilencven, a második világháborúban elesett úz-völgyi katonahalott neve került fel, mára az azonosított hősök száma elérte a 126-ot.
Az azonosított hősök zöme jeltelen sírokban nyugszik, szerte az Úz völgyében, hiszen a harcok után legtöbbjüket ott kaparták el, ahol holttestüket megtalálták. Emlékükre az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület az elmúlt évek során fakereszteket állított a temetőben, egyformákat, jelöletleneket, katonás sorokban: ezek akár széksorok, a temetőkertet uraló hatalmas fenyőfa pedig oltára egy szabadtéri templomnak. Az emlékezők, a Háromszékről, Csíkból, Erdélyből, a Kárpát-medence minden magyarlakta részéből érkező zarándokok itt gyülekeznek a csak lelkekben felhangzó déli harangszóra, hiszen a még száz esztendeje népes közösséget számláló Úz-telepen ma a lélegző múltra csak a fűrészgyár máló alapjai, a valamikori lakóházak nyomai utalnak.
Az egykori katonai laktanyák legtöbbje üresen áll, kitört ablakaik utalnak a gondozatlanságra és gondatlanságra, abban az egy-kettőben, mely lakható, egyenruhások mozgolódnak: hogy egész évben ott tartózkodnak-e, vagy csak „véletlenül” épp augusztus 26-án kerültek oda, ők tudják. Mégis, a tiltások, az erdő-visszaszolgáltatási akadályoztatások ellenére is – Adyval szólva – „az Élet él és élni akar” – ennek jele a temetőtől alig pár lépésre a csíkszentmártoni közbirtokosság által felhúzott csinos, új épület.
Az úz-völgyi ünnepség hagyományosan egyházi szertartással kezdődik, előbb Csík népe zömének hite, a katolikus rítus szerint. Idén a protestánsok nevében a Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom beosztott lelkipásztora, Bucsi Zsolt Tamás szólalt fel, prédikációját a rómaiakhoz írt levélből vett idézetre alapozta: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok”. A gyökér maga az emlékezet, ápolása mindannyiunk kötelessége, figyelmeztetett. Ünnepi beszédet, akárcsak az elmúlt években, Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere mondott. A magyar azzal „büszkélkedhet”, hogy bármerre lép, Isonzótól Galíciáig, Doberdotól a Donig mindenütt olyan katonatemetőkbe botlik, hol nemzete fiai nyugszanak.
A több száz katonatemető egyike az úz-völgyi, ahol nem csak az első világháború többnyire anyaországi, felvidéki hősei alusszák örök álmukat, hiszen a történelem ismétli önmagát, a hetvenegy éve ismét csatatérré változó Úz-völgyben immár a székely határőrök hősi halottjai is végső pihenőre leltek. A polgármester, ki néhány napja az Isonzó környéki megemlékezéseken vett részt, örömmel állapította meg, hogy az Úz-völgybe zarándoklók között nagyon sok a fiatal. Az öregek tehát betöltötték feladatukat, átadták az utánuk következő nemzedékeknek mindazt, ami fontos, és ez ad reménységet: a mai kor fiataljai megtanulják az igaz történelmet, és tanulnak is belőle.
Az Úz völgyét megnyugtató oázisnak nevezte, mely egyedi szellemével újabb lendületet ad a holnaphoz, s bár a felszín alatt háborog a mély, mert „egyesek nagyon vigyáznak ránk” – utalt az úton folyamatosan járőröző egyenruhásokra –, elsősorban magunkra kell vigyáznunk.
Az évek során megfogyatkozott veteránok nevében – az idei ünnepségen már csak hárman vehettek részt: Páll Sámuel, Bartha Mihály és dr. Szőts Dániel – utóbbi szólalt fel (fotó), hálát adva Istennek, hogy még egyszer elmehetett az Úz völgyébe. Az 1944. augusztus 26-i harci eseményeket röviden felelevenítve kiemelte, bár az elavult fegyverzettel felszerelt, gyengén kiképzett székely határőröknek hatalmas szovjet túlerővel kellett harcolniuk, az Úz-völgyet az ellenség csak akkor tudta elfoglalni, amikor a honvédség megkapta a visszavonulási parancsot. Hogy a szeptember 11-ig tartó harcok során a völgyet – hazájukat – védők közül hányan estek el, pontos adatok mai napig sem állnak rendelkezésünkre, mondta, az egykori bajtársaknak hát azt kívánta, nyugodjanak békében, tisztelet illesse hősi emléküket.
Az ünnepség folytatásaként Lőrinc József, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagja szavalta el Wass Albertnek az Erdélyi hitvallás című versét, a Szentivánlaborfalvi Férfikórus katonanótákat énekelt – a nagyszámú közönség tetszését vívták ki nemcsak gyönyörű dalaikkal, hanem azzal is, hogy fellépésük előtt a magukkal hozott galambokat szabadon engedték –, a Csernátoni Dalcsoport pedig előadta Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című műsorát. Záró eseményként, a Csíkszentmártoni Poszogó Fúvószenekar kísérete mellett, az emlékmű koszorúzása következett, az első koszorú elhelyezésének joga, míg élnek, a veteránokat illeti meg. A székely himnusz eléneklésével zárult ünnepség után a talán ezret is meghaladó zarándoksereg szétoszlott, sokan az első világháborús hadikápolnához látogattak még el, egy népesebb csoport Szabó József János hadtörténész vezetésével az egykori Mátyás király erődöt kereste fel, a falatozás után aztán estére ismét a csend lett úrrá az Úz völgyében, hogy jövőre ismét fogadhassa a zarándokok évről évre népesebb seregét.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határozott nem a tanügyi leépítésre
Sepsiszentgyörgyön nem lehet betartani azt a mértékű leépítést, amit elvárnak tőlünk, jelenleg inkább állásokra van szükség – állítja Sztakics Éva alpolgármester, aki szerint míg a megyében működnek óvodai csoportok, osztályok öt-tíz gyermekkel, addig a megyeközponti óvodákban 24,15 az átlag csoportlétszám. Ha azt tennénk, amit az oktatási minisztérium elrendelt, lenne olyan óvoda a városban, amely szeptembertől nem nyitná ki kapuját – közölte az elöljáró.
A szaktárca Kovászna megyére kiszabott álláscsökkentési kvótája – a tavalyról maradt adóssággal együtt – százharminchárom: ennyi alkalmazottól kellene az új tanév kezdéséig megválniuk a háromszéki óvodáknak, iskoláknak. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő nemrég azt mondta lapunknak: ez képtelenség, mert az elmúlt években megtörtént már minden lehetséges álláscsökkentés. Ugyanezt állítja Sztakics Éva alpolgármester is, aki példaként hozta fel, hogy a sepsiszentgyörgyi óvodások létszámának megfelelően kilencvenöt csoportnak kellene működnie a városban, ehelyett csak hetvenkilenc számára elegendő alkalmazott dolgozik az óvodákban, napközi otthonokban, ezért a csoportok túlzsúfoltak. A Hófehérke Napközi Otthon igazgatója azzal fordult az önkormányzathoz, ha teljesítenie kell az előírt leépítést, be kell zárnia az intézményükhöz tartozó Orbán Balázs utcai óvodát. Az alpolgármester ezt határozottan ellenzi, szerinte nem szabad felszámolni egyetlen tanintézményt sem. A szóban forgó óvoda az egyetlen abban a városrészben, s bár jelenleg tizennégyen járnak oda, ha bezárnák, lehet, hogy azokat a gyermekeket nem vinnék el a szülők a város egy másik tanintézményébe, és kimaradnának az iskola előtti oktatásból – véli. Az alpolgármester kérte a megyei tanfelügyelőséget, járjanak közben a didaktikai és kisegítő személyzet pótlásáért, kérjenek tanügyi állásokat a város számára, amit az is indokolttá tesz, hogy szeptembertől két bölcsőde működik majd a megyeközpontban. Az egykori svájci villában megnyitja kapuját a Kós Károly utcai bölcsőde, és várják a gyermekeket az Állomás negyedi óvodában a nyáron berendezett bölcsődei egységbe is, ahol két vagy három csoportot indítanak. Előbbi kellő számú alkalmazottal rendelkezik, hisz a jelenleg egy tömbházban működő bölcsőde költözik az uniós támogatással felújított épületbe, utóbbi új létesítmény, csoportonként legalább másfél állásra van szükség. Sepsiszentgyörgy tehát nem bővelkedik tanügyi állásokban, nem csak pedagógusból van kevés, az adminisztrációban is kevesen dolgoznak, további karcsúsítást az önkormányzat nem támogat. A háromszéki oktatás egészére kiterjedő álláscsökkentésre vonatkozóan Kiss Imre tegnap lapunk érdeklődésére azt mondta, a kiszabott kvóta egy részét megpróbálják teljesíteni anélkül, hogy bárkit el kellene bocsátani, a helyzetet pénzügyi központokként elemzik, és csak ott kerül sor leépítésre, ahol már nem lehet semmit összevonni, átcsoportosítani, átszervezni. Az intézkedések nem befolyásolhatják az oktatás menetét, nem eshet csorba egyetlen tanintézmény működésében sem – szögezte le a főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutatók a Tékaforgatagon
Megnyílt a harmadik könyvvásár
A könyvbemutatókkal, tematikus beszélgetésekkel és könyvvásárral érkező Tékaforgatag a kezdetektől elmaradhatatlan része az augusztus végi vásárhelyi rendezvénysorozatnak. A Teleki Téka udvarán tegnap délelőtt nagyszámú könyvbarát jelenlétében nyílt meg a vásár, amelyre kilenc vásárhelyi, kolozsvári, illetve székelyföldi kiadó és könyvterjesztő hozta el kínálatát.
Lázok Klárától, a Teleki Téka osztályvezetőjétől megtudtuk, hogy mától a könyvvásár a Maros-partra költözik, a civil sátor közelében berendezett standoknál vasárnapig válogathatnak az érdeklődők a kiállított kiadványokból. A helyszínt is figyelembe véve ezúttal nemcsak történelmi könyvek, hanem szépirodalmi alkotások, illetve gyermekeknek szóló kiadványok is találhatók a vásáron – tette hozzá a Téka osztályvezetője.
A könyvvásár megnyitóját két esemény is gazdagította. A Teleki Téka udvarán lévő diófa alatt a 2014-es Sütő András- konferencia tanulmánykötetét, a Polis és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS közös kiadványát mutatták be. A bemutatóra a jövő heti Múzsa mellékletben visszatérünk.
Séta a második szülőhelyen
A csütörtöki Tékaforgatag másik kiemelt rendezvénye Balás Árpád Zsebre szabott Marosvásárhely című új útikönyvének ismertetése volt. A Mentor Kiadó gondozásában megjelent kötetet elsőként Káli Király István, a kiadó igazgatója ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
– A Budapesti útikalauzon kívül ilyen kiadvány eddig nem jelent meg a Kárpát-medencében – szögezte le Káli Király István,miután a bemutató első percei-ben megjegyezte, nem emlék-szik arra, hogy a korábbi Mentor- könyvbemutatókon ennyire népes közönségük lett volna.
– Hálás vagyok Balás Árpádnak ezért a munkáért. Egy öt-hat órás sétára hívja a könyv azokat, akik nem ismerik a várost, az utolsó mondattal azonban nekünk, helyieknek is odabök, érintve érezzük magunkat. Miért tartottam fontosnak ennek a könyvek a megjelentetését? Ez számunkra is újdonság, nóvum volt, ilyen jellegű munkát ugyanis még nem adtunk ki. (…) Nagyon tetszett az, hogy nem útikalauz a címe. (…) A szerző kitalált egy útvonalat, amelynek összeállításakor a látványosságok fontossági sorrendjét vette figyelembe. Én arra törekedtem, hogy a könyvet lapozók megszakítás nélkül tudjanak végigjárni egy útvonalat. Így, folyamatos egyeztetéssel választottuk ki azt a 120 látnivalót, ami a könyvbe bekerült – mondta a közös munkáról a kiadó vezetője.
A Zsebre szabott Marosvásárhely szerzője a "hattyúdalának" nevezte a könyvet, amelynek létrejöttéért a Teleki Téka munkatársainak, illetve a város történészeinek, elsősorban pedig feleségének mondott köszönetet, aki kitartásra biztatta az embert próbáló munka során. Balás Árpád felidézte azt a tizenkilenc évvel ezelőtti pillanatot, amikor Fodor Sándor egy kéziratot mutatott neki.
– Másfél évig gyúrtuk, simítottuk, mire 1996-ban, a millecentenárium évében megjelent Fodor Sándor és Balás Árpád nevével az első Marosvásárhelyi útikalauz. Ezt még két kiadás követte, a mostani a negyedik kalauz. Miért volt erre szükség? Az évek során városnéző sétákon sok csoportot vezettem, és azt tapasztaltam, hogy elmegyünk épületeink, emléktábláink mellett, anélkül, hogy észrevennénk az értékeket. Pedig, ha nem tartjuk be Nemeskürty István intelmét – "A múltat nem lehet elvenni tőlünk, de csak akkor a miénk, ha ismerjük" –, nagy baj lesz velünk. Sok minden változott Marovásárhelyen, mióta város ez a város. (…) Úgy gondolom, hogy az eddigi munka, ami ránk sugárzik, és hozza azokat az ismereteket, amelyek hozzákötnek ehhez a városhoz, az lesz a mi jövedelmünk.
Balás Árpád külön köszönetet mondott Pál-Antal Sándornak az útikalauzban fellelhető történelmi tudnivalókért, majd azt is megjegyezte, hogy ebben a kiadványban a nevek és évszámok mellett sok szórakoztató ismeret is helyet kapott, az olvasók a kulisszák mögé is betekinthetnek, miközben a város életéhez fűződő személyiségek nevével találkoznak.
– 78 évből 71-et itt éltem, Marosvásárhely a második szülőhelyem – mondta Balás Árpád, majd azt is elárulta, hogy az újonnan született kiadványt éppen augusztus 13- án, a születésnapján kaphatta kézbe, így még inkább azonosulni tudott Vásárhellyel, amelyet "még mindig magyar városnak" érez.
A derűs, dinamikus bemutató végén Káli Király István az útikalauzban található térképre, illetve arra az újdonságra is felhívta a figyelmet, hogy a szerző a vásárhelyi séta minden pontjánál egy, két vagy három karikával jelezte a látnivaló fontosságát.
A tegnapi Tékaforgatag a 125 éve született Makkai Sándor emlékére szervezett konferenciával zárult. Ma a Téka-udvaron újabb érdekességek várnak a nagyérdeműre, erről a Műsorkalauzban tájékozódhatnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Apropó, hogy Reményik újra bekerüljön a köztudatba
Nem annyira az évfordulón van a lényeg, fontosabb, hogy ennek apropóján létrejönnek rendezvények, és a személye ismét bekerül a köztudatba – hangsúlyozta Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke tegnap délután a Házsongárdi temetőben, a Reményik Sándor Emléknapok első mozzanataként a költő sírjánál tartott koszorúzáson.
Örvendetesnek nevezte, hogy az emlékezés gondolata éppen a szórványban fogalmazódott meg, mint mondta, az országos elnökség is szívesen csatlakozott a besztercei fiókszervezet kezdeményezéséhez. A Beszterce Megyei Tanáccsal és a George Coşbuc Könyvtárral közösen megvalósított háromnapos rendezvénysorozat előadásokkal és könyvkiállítással folytatódott a Györkös Mányi Albert Emlékházban, ma és holnap Besztercén és Radnaborbereken tisztelegnek Reményik munkássága előtt.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi útikalauz kulisszatitkokkal
Balás Árpád marosvásárhelyi földrajztanár, idegenvezető, több könyv, útleírás szerzője egy olyan kiadványt tett le az olvasók asztalára, amely egyszerre szól az idegenből idelátogatóknak és azoknak, akik itt születtek és élnek Marosvásárhelyen.
A Zsebreszabott Marosvásárhely című útikalauz rendhagyó ebben a műfajban, hiszen nem csupán felsorolja egyik-másik látnivaló adatait, de érdekességeket is elárul azokról, szórakoztatva mesél kulisszatitkokat, amelyeket csak a beavatottak ismerhettek eddig.
A kötet, amelyet csütörtök délben mutattak be a Tékaforgatag keretében a Teleki Téka udvarán, a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg. Káli Király István, a kiadó vezetője elmondta, mikor elvállalta a kézirat megjelentetését, nem is látta még azt, csak azt tudta, hogy óriási az igény egy marosvásárhelyi útikalauzra. Mielőtt nekilátott volna a szerkesztésnek, elolvasott több útikalauzt is, tájékozódás céljából. Aztán egyeztetések, történészekkel való konzultációk következtek, majd végül megszületett a könyv, amelynek mérete is zsebbe való, és az ára is olyan, hogy megkíméli a vásárló zsebét – mondta. A kötetben 120 látnivalót sorol fel a szerző egy útvonal mentén, amelyeket sajátos módon egy, két, vagy három karikával jelöl, fontosságukat minősítve, tájékoztatva a könyv használóját, hogy feltétlenül nézze meg azt, vagy ha teheti, ne hagyja ki, esetleg csak akkor menjen oda, ha van rá elég ideje.
Balás Árpád az 1996-ban Fodor S. Sándorral közösen kiadott marosvásárhelyi útikalauzról beszélt, amely három kiadást is megért. Ahogy mondta, nagyon sok csoportot vezetett Marosvásárhelyen, és sokszor rádöbbent arra, hogy milyen sok olyan érték van a városban, amelyre kevésbé, vagy egyáltalán nem figyelünk. „Nem lehet tőlünk a múltat elvenni, de csak akkor, ha azt ismerjük is” – fogalmazott a nyugalmazott földrajztanár, aki életének 78 évéből 71-et itt töltött. Nem szülővárosa Marosvásárhely, de megragadta a város, azonosulni tud vele, úgy véli, hogy nem töltötte fölöslegesen az idejét. „Nem ez az első kötetem, azonban ez az utolsó, ez a hattyúdalom” – tette hozzá a szerző.
A könyvbemutatót követően hosszú sor alakult ki, a jelenlevők élve az alkalommal dedikáltatták is a szerzővel a frissen megjelent kötetet, hogy aztán kézbe véve azt városnézésre induljanak. A Vásárhelyi Forgatag keretében a Teleki Téka udvarán könyvvásár nyílt, amely péntektől a Maros-partra költözik.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Úz völgye: cselekvő emlékezés
„Egy nagy temető, ahol számtalan hős alussza örök álmát”
z idén is több százan vettek részt az évente megszervezett Úz-völgyi megemlékezésen augusztus 26-án, felidézve az első és második világháborúban elesett katonák emlékét.
Az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjai több éve rendszeresen heteket töltenek a völgyben, hiszen felvállalták az első világháborús hősök nyughelyének gondozását. Az addig jeltelen, több mint hatszáz sír fölé keresztet állítottak, hogy hőseink méltó helyen pihenjenek.
A 2011-ben alakult egyesületnek jelenleg 22 cselekvő tagja és rengeteg szimpatizánsa van. Az utóbbi évek alatt sikerült rendbe tenniük az első világháborús katonai temetőt, kereszteket állítottak, kerítést emeltek, de céljuk továbbá az itt lezajlott honvédő harcok népszerűsítése, hiszen itt utolsó csepp vérükig védték a hont a – sokszor még szinte gyerek – katonák.
– Az Úz völgyében nemcsak a katonai temető őrzi őseink porladó testét, az egész völgy egy nagy sírkert, ahol számtalan ismeretlen hős alussza örök álmát, anélkül hogy hantjára bárki is rátenné a megemlékezés gyertyáját – hívta fel a figyelmet Vásárhelyi Gábor József, az egyesület elnöke.
A megemlékezés előtt már két héttel tábort verő egyesületi tagok idén is kivették részüket az önkéntes munkából, így tisztelegve a honvédek emléke előtt: rendbe tették, lefestették, majd nemzeti színű szalagot tűztek a hatszáznál több keresztre, előkészítve a temetőt a több száz ünneplő érkezésére.
A megemlékezés 12 órakor ökumenikus istentisztelettel kezdődött, melyen Csala László csíkmenasági plébános hirdetett igét, aki a viharvert sors ellenére is megmaradó nemzet élni akarásáról beszélt. Bucsi Zsolt Tamás, a sepsiszentgyörgyi Vártemplom református lelkésze prédikációjában azt hangsúlyozta, „szükség van szent gyökerekre ahhoz, hogy a gyümölcs is az legyen. A gyökér az emlékezés és a hit, mely kettő megtart bennünket”.
A jelenlevőket Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere köszöntötte, aki átadta a szót a jelenlevő, három Úz-völgyi veterán egyikének, a 91 évet betöltött Szőcs Dánielnek, aki pár szóban emlékezett a több mint 70 évvel ezelőtti harcokról.
Ezt követően kulturális műsorral folytatódott az ünnepség, Lőrincz József Wass Albert Erdélyi hitvallás című versét szavalta el, majd a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalokat énekelt, a csernátoni férfidalkör és meghívottjai zenés–prózai összeállításban foglalták össze az Úz-völgyi események krónikáját, személyessé téve azt az itt elesettek családi tragédiájának felvillantásával.
Az ünnepi műsor koszorúzással és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Gáspár Erika
Székelyhon.ro

Ezen múlott az önálló magyar besztercei iskola létrehozása
Három jogi kifogásra hivatkozva utasította el az oktatási minisztérium az önálló magyar besztercei iskola létrehozását – tudtuk meg pénteken a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnökétől, Décsei Attilától, aki nem vesztette el a reményt, hogy ha idén nem is, de jövőre teljesülhet a besztercei magyarok vágya.
Mint ismert, a városban jelenleg az Andrei Mureşanu Főgimnáziumban működik magyar tagozat évfolyamonként két-két osztállyal. Az önálló magyar iskola létrehozásáról az RMDSZ lobbijának eredményeként a város önkormányzati képviselőtestülete még májusban hozott határozatot. Ezt Décsei Attila tájékoztatása szerint „azonnal” továbbították a minisztériumhoz jóváhagyásra, hogy az oktatás még idén ősztől elkezdődjön az önálló intézményben.
Az önkormányzatot azonban múlt héten váratlanul értesítették Bukarestből, hogy az iskola létrehozásáról szóló határozat jogszerűtlen. Az egyik kifogás az volt, hogy a határozat szövege szerint a városi tanács „elvi beleegyezését adja” az iskola létrehozásához. „Az elvi beleegyezés helyett kerek-perec ki kellett volna mondani, hogy a tanács az önálló magyar iskola létrehozásáról döntött” – magyarázta az RMDSZ-elnök
A minisztérium kifogásolta az intézmény megnevezését is. A határozat szövegében ugyanis „liceul maghiar din Bistrita” (besztercei magyar líceum) szerepelt. Ezt a tárca javaslata szerint „liceul teoretic cu predare in limba maghiara”-ra (magyat tannyelvű elméleti líceum) kell módosítani. Felvetésünkre Décsei megjegyezte: az intézménynek eredetileg a Hunyadi János Gimnázium nevet szánták, de ezt azért nem foglalták bele határozattervezetbe, mert akkor az elfogadása (a név leellenőrzési procedúrája miatt) elhúzódhatott volna.
A harmadik kifogás az volt, hogy a határozatot éppen a megyei főtanfelügyelő írta alá, aki tanácsos is, és aki az önkormányzati testületnek a tervezet elfogadásáról döntő májusi ülésén történetesen ülésvezető volt. A minisztérium ebbe azért kötött bele, mert a főtanfelügyelő volt az illetékes abban is, hogy a határozatot Bukarestbe továbbítsa jóváhagyásra.
Az RMDSZ-elnök elmondta, amint kézhez kapták a bukaresti kifogásokat, konzultáltak Király András oktatási államtitkárral és tanácsosával, az amúgy Beszterce-Naszód megyei származású Borsos K. Lászlóval, és segítségükkel elvégezték a szükséges módosításokat az önálló magyar iskola létrehozásáról szóló határozattervezeten.
„Ez az vonat már elment”
Csakhogy sietniük kellett, mert szeptember elseje előtt meg kellett kapniuk a jóváhagyást Bukarestből ahhoz, hogy a magyar diákok már önálló intézményben kezdhessék meg a tanévet. Ezért rendkívüli tanácsülést hívtak össze csütörtökre, abban a reményben, hogy a jóváhagyás így még időben megszületetett. Az ülésen azonban a tanácsosok nagy részének hiányzása miatt nem volt határozatképes. „Több tanácsos még szabadságát tölti, el van utazva. Így sajnos, ez az vonat már elment” – jegyezte meg kissé keserűen Décsei.
Tájékoztatása szerint sokat segített volna a helyzetükön, ha a minisztériumtól hamarabb megkapják a kifogásokat, mert akkor több idejük lett volna elvégezni a szükséges korrekciókat és újabb tanácsülést összehívni. Az RMDSZ-elnök azonban belenyugodott a történtekbe, és a jövőt illetően optimista. Kérdésünkre elmondta, hogy az önálló magyar iskola létrejöttét a polgármesteri hivatal és a főtanfelügyelőség is támogatja, az erről szóló – korrigált – határozatot pedig várhatóan ismét elfogadja a városi tanács, így jövőre már önálló intézményben tanulhatnak a besztercei magyar gyerekek.
Borsos Károly László: további jóváhagyások is szükségesek
Borsos Károly László minisztériumi tanácsos megkeresésünkre megerősítette, a besztercei tanács májusban elfogadott, 73-as határozatával többek között az volt a gond, hogy csak egy jóváhagyásról, támogatásról szólt, és nem annak elrendeléséről, hogy meg kell változtatni a megyei iskolahálózatot és létre kell hozni egy önálló magyar iskolát.
A besztercei helyi tanács jogászai a tanfelügyelőséggel, a tanácsosokkal és Borsos Károly Lászlóval egyeztetve végül megfogalmazták az elvárásoknak megfelelő szöveget. Ezt a tervezetet kellene most elfogadnia a városi tanácsnak.
Arra a kérdésre, hogy mekkora esélyét látja annak, hogy beinduljon ősztől az önálló magyar iskola, a tanácsos elmondta: ha szeptemberben el is fogadják a megfelelő határozatot, még további jóváhagyásokra lesz szükség a minisztériumtól. „Például meg kellene változtatni a tanárok, a személyzet kinevezését, át kellene szervezni az osztályokat. Kérdéses, hogy mindez iskolakezdésig kivitelezhető” - magyarázta Borsos.
Hozzátette, amikor a 73-as határozat megszületett, már akkor túllépték a módszertanban előírt határidőket. „De mi a háttérben előkészítettük a szükséges lépéseket arra az esetre, ha a döntés megszületik. Sajnos nem született meg, így marad az a szervezési keret, amely fennállt az elmúlt iskolai tanévben is: a magyar tagozat az Andrei Mureșanu Főgimnázium keretében fog működni” – jelentette ki.
Hozzátette, feltétlenül szükség van egy önálló magyar iskola létrehozására Beszterce megyében is, mert más megyék tapasztalataiból kiindulva, erősíti a magyar nyelvű oktatási hálózatot.
Az államtitkár optimista
Király András optimistább. Az oktatási államtitkár szerint még nem futott le ez az ügy, a következő két hétben még van esély rá, hogy beinduljon az iskola Besztercén. Hozzátette, bár lassan megkezdődik a tanév, a gyermekeket és a tanárokat bármikor át lehet csoportosítani, és már az új iskolában kezdhetik a tanévet. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a helyi tanács időben lépéseket tegyen – mondta a Maszolnak.
Az államtitkár elmondta, jelenleg betegszabadságon van, de hétfőn felkeresi a kérdésben felelős vezérigazgató asszonyt, és egyeztet ebben az ügyben.
maszol.ro

Jelentés a Székelyföldi Autonómia Alapról
Gondolkozz! Csatlakozz! Vidd a hírét!
Az Erdélyt Járók Közhasznú Egyesület és a Székelyföldért Társaság abból az alapelvből kiindulva fogalmazta meg kezdeményezését a Székelyföldi Autonómia Alapról, hogy elsősorban rajtunk, a székely nép tagjain, a mi hozzáállásunkon múlik, hogy mennyire rövidül le az a folyamat, aminek eredményeként Székelyföld elnyeri az autonóm jogállást.
A Székely Nemzeti Tanács és a Székelyföldért Társaság több alkalommal is megpróbálta Székelyföldet láthatóvá tenni a nagyvilág számára, mint pl. az autonómiával kapcsolatos népszavazások eredményével, a Székelyek Nagy Menetelésével, az önkormányzati határozatok elfogadásának kezdeményezésével, a sic.hu székely tartománynév elindításával a világhálón, az őrtüzek gyújtásával október 24-én és most a Székelyföldi Autonómia Alap elindításával. A kezdeményezés elején járunk, továbbra is biztatunk mindenkit arra, hogy ezt a minimális áldozatot hozza meg az ügy érdekében, hiszen az elvégzendő feladat sok. Fontos, hogy az évi 1-2 megmozduláson minél többen ott legyünk, de ugyanolyan fontos, hogy a köztes időben, ha munkával nem is, legalább minimális anyagi hozzájárulással adjuk meg a lehetőséget a Székely Nemzeti Tanácsnak, hogy nemzetközi porondon is hatékonyan képviselje a székely autonómia ügyét.
Köszönjük az eddigi támogatásokat a székelyeknek és azon magyar testvéreinknek, akik a székely üggyel szimpatizálva csatlakoztak a Székelyföldi Autonómia Alaphoz. A lista nyitott, bármikor lehet hozzá csatlakozni. Ha valaki nem szeretné, hogy a neve nyilvánosságra kerüljön, kérjük írja bele a közleménybe, a „Névtelen” megjegyzést és egy helységet, ahol lakik. Asociatia Siculitas Egyesület
Lej: RO76 OTPV 3200 0036 0774 RO01 (OTP Bank Románia – Marosvásárhely) Forint: 11705015-20001900 (OTP Bank Nyrt. Budapesti Régió) Euró: a Székely Nemzeti Tanács honlapjának (www.sznt.sic.hu) nyitóoldalán található PayPal átutalás révén (a Donate gombra kattintva)
A Székelyföldi Autonómia Alaphoz 2015. május – augusztus között csatlakozottak névsora:
Babos Attila Csóti György Kiss János Imre – Székesfehérvár Balogh Gábor Éhn József – Budaörs Kubatov István Bányai Gyula Gálfi István – Helsinki Nagy Gizella Bédi Sándorné György-Mózes Árpád – Érd Stefanovszky András Dr. Cseh Örs Győri Győző Vincze Ferenc Csíki András – Debrecen Kiss János Dr. Zudor András – Debrecen Az Alapba jelen pillanatig 54.575 forint és 73 euró befizetés történt. Debrecen – Érd, 2015. augusztus 28. Csíki András, elnök (Erdélyt Járók Közhasznú Egyesület) György-Mózes Árpád, elnök (Székelyföldért Társaság)
Erdély.ma

Utolsó a magyar Nagybányán!...
Nagybányai születésű magyar polgárként, szomorúan kell megállapítanom, hogy városunk újabbkori történelmének folyamán, eléggé fonákul (és akkor még elég szalonképesen fogalmaztam!) alakultak/alakulnak Szent István királyunk városának, a magyar képzőművészet egyik hajdani fellegvárának magyar vonatkozású ügyei: az elrománosítás (mely folyamat ma már − úgymond − „önkéntes” elrománosodássá „szelídült”, és senki által nem kényszerítve, de egyesek által igenis bátorítva „dübörög” − a városban és környékén egyaránt!), valamint intézményeink működési nehézségei mellett, meg kell említenem a magyar közösség életterének módszeres beszűkítését, magyar vonatkozású épületek ledózerolását (Ferenczy-Mikola ház), vagy azok kisajátítását (Művésztelep), s a város XIV. századi, nyolcszögletű pecsétnyomójának módszeres eltulajdonítását.
Az 1362-ben készített ezüst pecsétnyomót még 2011 júliusában lopták el − mindmáig ismeretlen tettesek − a Máramaros Megyei Történelmi- és Archeológiai Múzeum bekamerázatlan (!) épületéből, s − jóllehet, a XVI. században egyszer már nyoma veszett −, végül, 1904-ben, mégis előkerült... A 2004 óta kiállított magyar történelmi ereklye eltűnése kísértetiesen hasonlít ahhoz a lopáshoz, amely még a múlt század kilencvenes éveinek legelején, Misztótfaluban történt, amikoris a helyi Református Gyülekezet 1500-as évekből származó, úrvacsoraosztáskor használt, értékes kegytárgyainak veszett nyoma... Persze, nem éppen a véletlen folytán, hiszen a műkincsrablók (akik nagyonis jól tudták, hogy mit is „kell” elvinniük Isten Házából, ezért nem kizárt, hogy „megrendelést” teljesítettek!) eltűntek, és azóta sem kerültek rendőrkézre! A város régi főterén álló, műemlékké nyilvánított épületek − hosszú elhanyagoltság utáni − első restaurálásakor (még az előző, azóta már a börtönt is megjárt polgármester idején) csupán kétnyelvű (román és angol ( ! ) ) magyarázó táblácskákkal látták el az épületeket...
Akkoriban még sehol sem volt az európai uniós tagság, azóta viszont, már az is „megvan"...! Ebből kifolyólag, a naív ember azt hihetné: ahogyan telik az idő, a körülmények változnak − legalább valamelyest... Azonban, bár így van, mégsincs teljes mértékben így, hiszen a nemrég „modernizált" Vár téren (a Cinteremben) föltárt középkori templomromokhoz (Szent Katalin és Szent Márton templomok maradványaihoz) köthető magyarázó szövegek sorrendje − számomra − nem éppen a leglogikusabb. Mert, hogy a román nyelvű magyarázat az első, azt még − „nyögvenyelősen" − csak-csak megértem... De hogyan jutottunk odáig, hogy már a – feltehetően külföldi turisták tájékoztatása végett elhelyezett − angol és német nyelvű magyarázó feliratok is „megelőzik" a magyar nyelvű tájékoztató szövegeket?! (Már, ahol egyáltalán vannak ilyenek, merthogy: az egykori Szent Katalin- , illetve Szent István-templomról, valamint annak megmaradt tornyáról – városunk egyik fő jelképéről! – nemhogy magyarul, de idegen nyelveken sem olvasható semmiféle ismertető szöveg...! Csak román nyelven! Nesze neked, „multikulti” Európa(i) Uni(j)ó!) Nos, ez már kicsit sok(k)...! Hiszen, ha „megfogyva bár", de azért a magyar mégiscsak őshonos nemzet(iség) városunkban! Nemde? Avagy: nekünk már annak is örülnünk kell(ene) , hogy most már − végre-valahára − „méltatnak” minket arra, hogy (itt-ott) kiírják magyarul (is) a magyar vonatkozású romokhoz tartozó magyarázó feliratokat? Hát velünk már tényleg mindent meg lehet tenni, ami a megalázás fogalomkörébe tartozik?!
Bevallom őszintén, már arra is gondoltam, hogy az illetékesek talán nem is ránk, itt élő magyarokra, hanem a maradék Magyarország területéről érkező „magyar turisták”-ra gondoltak a tájékoztató feliratok megjelenítésével! Amennyiben pedig ez így van, valószínűleg úgy spekulálhattak, hogy nekik úgyis „mindegy” a sorrend! Fő, hogy ki legyen írva a tájékoztató szöveg! A „gesztus” a lényeg, hogy tudják, mit is csodálnak az „ősi román” városban…!
(Igaz, mint már említettem, a korábbi években teljes mértékben hiányzott a magyar felirat a műemlékekről... A hirhedt „Aranykorszakban” pedig még a műemlékvédelem fogalmát sem ismerték a hatóságok, mert egyszerűen nem akartak tudomást venni arról, hogy a város történelmi magvát képező régi főtéren tőlük idegen, magyar múltú házak sorakoznak…! Azonban – sajnos – most is akadnak még olyan régi házak, mint a már említett Ferenczy-Mikola ház, amelyeknek műemlékvédelmi nyilvántartásba vételére – hogyan, hogyan nem −, de mégis kevésnek bizonyult a „módszerváltás” óta eltelt negyed évszázad! Ez pedig − ugyebár − már nemcsak a „többségi” városvezetők bűne, hanem azok vétke is, akiktől − régebben − még többet remélt a bányavidéki magyarság!) Azt már meg sem kérdezem a tisztelt városi elöljáróinktól − „tulipános érdekképviseletünket" is ideértve −, hogy miért nincs kétnyelvű helységnévtábla a megyeszékhely „kapuinál" (a nagybányai magyarság hivatalosan rögzített számarányának tükrében, a vonatkozó törvény ezt ugyan nem írja elő, viszont nem is rendelné büntetni az ilyen cselekedetet!), vagy, hogy miért nincsenek kétnyelvű utcanévtáblák a városban?
Szika Levente Zoltán, újságíró
Nagybánya
Erdély.ma

Ünnepel Kézdivásárhely
Tizenkét helyszínen, közel harminc fellépővel és színes művelődési, szórakoztató és gasztronómiai programokkal várják vasárnapig a kézdivásárhelyi Őszi sokadalomra a városlakókat és a látogatókat. A sokadalmi programsorozat előkészítését a városban tevékenykedő szervezetek, egyesületek, vállalkozók, tenni akaró fiatalok vállalták, a sokféle tevékenységet a helyi önkormányzat hangolja össze.
A szervezők amellett, hogy évről évre rendszeresen megtartják a nagy népszerűségnek örvendő programokat, újabb látványelemekkel is gazdagítják a rendezvényt. Idén sincs ez másként: csütörtök délután színes esernyőket szereltek a főtérre vezető Petőfi Sándor utca fölé, a szökőkútnál az „értékszüret” színeire festett Kézdivásárhely felirat fogadja a Gábor Áron térre érkezőket. A hagyományos termékek vásárára száznyolc termelő és kézműves je­lentkezett. Kézdivásárhely magyarországi testvárvárosai közül Hatvanból, Terézvárosból, Paksról, Mezőhegyesről és Mezőkövesdről érkeztek küldöttségek.
Tegnap délelőtt adták át a Molnár Józsiás parkban a Zöld Nap Egyesület által elvégzett parkfejlesztést, amit a civil szervezet az önkormányzattal és a Kézdivásárhelyi Nők Egyesületével közösen valósított meg. A programban száztíz évelő virágot ültettek el emeletes vályúkba, és farönkökből táblával felszerelt kültéri osztálytermet alakítottak ki. A park gyakori madarait is felleltározták, ezekről szemléltető táblát készítettek Gál László és Clara Bejarano Sanchez fotói segítségével. A parkban tizenkilencféle fát azonosítottak.
Az egyesület az alkalomra nyolcoldalas kiadványt is megjelentetett Őrizd, a tied! címmel a Molnár Józsiás park rövid történetéről, annak fejlesztéséről. Ráduly Attila egyesületi elnök megjegyezte: a kihelyezett tizenhét madáretetőből két hónap alatt nyolcat már elloptak. Akinek szüksége van madáretetőre, kérjen az egyesülettől, ingyen adják – fakadt ki Ráduly Attila –, de ne lopják el. Ezt követően a sportcsarnok közelében adtak át kimondottan kisgyermekek szá­mára épített játszóteret, amely a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA), a Zöld Nap Egyesület és az önkormányzat összefogása révén, a New Fashion és Zarah Moden nadrággyárak támogatásával valósult meg. Bokor Tibor polgármester elmondta: a városháza partner óhajt lenni minden olyan program kivitelezésében, amely a város szépítéséhez hozzájárul és a helyi közösséget szolgálja. Bereczki Kinga, a HKA ügyvezető igazgatója felidézte: június 5-én több mint hétszázan kapcsolódtak be a Tekerj egy jó célért akcióba, hogy a játszótér megvalósuljon. A városünnep hivatalos megnyitója tegnap délután zajlott, az eseményen közreműködött a kézdivásárhelyi Tanulók Klubjának fúvószenekara és mazsorettcsoportjai. A színpadon az esti koncertsorozatot a Dirty Slipers nyitotta meg, az idén fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő gyulai pop-rock zenekar után a 2011-es Csillag születik tehetségkutató kézdivásárhelyi győztese, László Attila énekelt. A tegnap este fő attrakciója a Republic fellépése volt, az együttes a májusban megjelent, Rajzoljunk álmokat című albumából is ízelítőt nyújtott.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntés
A két világháború közötti magyar politika nem törődvén bele az 1920. június 4-i trianoni diktátum döntéseibe, legfőbb céljának az elszakított területek visszaszerzését tekintette. Ennek lehetősége akkor csillant meg, amikor Németországnak a versaillesi békeszerződés rá vonatkozó határozatait – így a Saar vidék visszacsatolását, a Rajna-vidék újbóli felfegyverzését – sorra sikerült megmásítania. A több német–magyar és olasz–magyar kormányszintű egyeztetés után létrejött két bécsi döntés értelmében Magyarország 1920-ban elveszített területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés az anyaországhoz csatolta az 1920-ban Csehszlovákiához került Felvidék 87 százalékban magyarlakta déli sávját, majd 1939. március 15–18. között, feszültségek és ellenkezések dacára, Magyarországhoz csatolták a többségében magyarok és ruszinok által lakott Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés a trianoni diktátum által Romániának ítélt erdélyi és partiumi régiókból mintegy 42 százaléknyi részt juttatott vissza Magyarországnak. 1941 áprilisában megtörtént Délvidék (Bácska, baranyai háromszög, Muraköz) visszacsatolása is. Az ily módon visszaszerzett területekkel az ország revíziós törekvései ha nem is valósultak meg teljesen, de a Kárpát-medence magyar etnikumának többsége újból az anyaország szárnyai alá került.
A rövid történelmi összegező után nézzük meg kissé részletesebben a második bécsi döntés körülményeit. „E történelmi jelentőségű esemény a 20. századi magyar–román kapcsolatok egyik kulcsfontosságú mozzanata, hatását tekintve pedig a mai napig jelen van, ha eltérő mértékben és ellenkező előjellel is a két nép kollektív emlékezetében” – állapítja meg L. Balogh Béni a Román–magyar kapcsolatok 1938–40-ben és a második bécsi döntés című munkájában. Az erdélyi magyarság számára a változás reménye 1940 tavaszán csillant fel, amikor a Wehrmacht 1940 nyugat-európai katonai sikerei valamennyi, Magyarországgal szomszédos közép-kelet-európai ország politikai és katonai reakcióit kiváltotta. Részleges mozgósítások történtek Romániában is, így e katonai intézkedések hatására 1940. május 13-án a magyar politikai és katonai vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. Amikor a Harmadik Birodalom irányába megnyilvánuló határozott román közeledés miatt Erdély fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalan időre tolódott ki, újabb, magyar szempontból kedvező esemény történt a térségben. Június 26-án a Szovjet­unió jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására”. Ekkor a magyar kormány úgy határozott, hogy szintén területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Románia engedett a szovjet követelésnek és előzetes tanácskozást ajánlott, a magyar Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a kormány elrendelte a honvédség – mintegy 550 ezer fő – mozgósítását. Miután a tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben megtartott román–magyar tárgyalások a határozott nézetkülönbségek miatt eredménytelenül zárultak, megszakadásuk előtt egy nappal a magyar kormány elhatározta, hogy döntésre viszi a dolgot. A csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett a támadáshoz felfejlődniük és elfoglalniuk a keleti határon megjelölt indulási körzeteiket, hogy 28-án hajnalban a Honvéd Vezérkar főnöke parancsára a támadó hadműveletet a határ teljes hosszá­ban megkezdhessék. A magyar–román fegyveres összecsapásra végül nem került sor, mert a berlini román követ tolmácsolta kormányának a döntőbíráskodás iránti hajlandóságát. A Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés véget vetett az észak-erdélyi és székelyföldi magyarság majd huszonkét éves elnyomásának. Az utólagos kiigazításokkal Romániának 43 492 négyzetkilométer területet kellett átengednie Magyarországnak. Az 1941 évi népszámlálás alapján Észak-Erdély lakossága 2 460 000, melynek 56,6 százaléka magyar, 43,5 százaléka román és 1,9 százaléka német. (A bécsi döntés idején ezek az arányok kissé a románság javára tolódtak, hiszen mintegy 100 000 román menekült át Dél-Erdélybe, onnan pedig ugyanannyi magyar Észak-Erdélybe.) A Romániánál hagyott Dél-Erdélyben mintegy félmillió magyar ajkú lakos kényszerült maradni. A végleges déli határvonalat Kötegyán–Nagyvárad–Jádremete–Gyalu–Kolozsvár–Mezőbánd–Marosvásárhely–Nyárádtő–Nagykend–Székelyhidegkút–Fiatfalva–Székelyzsombor–Felsőrákos (majd Háromszékre érkezve:) Köpec–Miklósvár–Nagyajta–Bölön–Előpatak–Illyefalva–Kökös–Bikfalva–Nagypatak–Zágon–Kommandó–Lakóca–Sósmező vonalon jelölték ki.
„A rádió pontosan bemondta a határokat, mégpedig így: Bölöntől nyugatra, Zágontól délre. Milyen szomorú érzés volt, hogy Aldoboly oda esik, mert így részletezték: Illyefalvától délre, azaz Aldoboly, Árapatak, Hidvég elestek” – olvashatjuk Czikó Árpád visszaemlékezését B. Kovács András Szétszabdalt Székelyföld című könyvében. Kökös, sőt, Bikfalva hovatartozása pár napig vita tárgyát képezte, így a lakosság egy része meg is kezdte a magyar részekre való átmenekülést. A két települést a határmódosító bizottság utólag Magyarországnak ítélte. Íme, hogyan emlékezik az árapataki Dénes János az új határ meghúzásáról: „Úgy értelmezték egyesek, hogy az Olt folyó a határ. Ebből esszevesztek a románokkal. Úgy esszementek, hogy sógorom is két nagy pofot kapott a szomszédjától. Gábor Dénes s ezek azt erősítették, hogy Illyefalván s Dobolyon alól Vágó es a mienk. De a határ Bölönnél kiment az Oltból, s akkor át az erdőn. Hidvég, Árapatak s Erősd es idemaradt Romániához. De azért mi elmentünk a sógorommal, itt, Erősdnél elmentünk Kökösig. Ott volt a határőrség. Eleget mondtam, hogy engedjenek oda, mert ott volt túlfelől a leánykám. Engedjen oda! Nem engedett.” (Gazda József: Vissza­csatolás, Székelyföld, 2004. április)
Az örömhír futótűzként jutott el a megye legeldugottabb helységeibe is. Jellemző példa erre Kisbacon és Bölön, ahol már augusztus 30-án a fényképezőgép lencséje elé állt a falu apraja-nagyja. Szombaton, augusztus 31-én a lakosság nagy része nem vette fel a munkát, népviseletbe öltözve, mellükön a fiókok mélyéről előkerült kokárdákkal, kezükben a húsz évig félelmek közt rejtegetett nemzeti lobogókkal jelentek meg az utcán, még az épületeken is feltűnt egy-egy nemzeti színű zászló, a román rendőrség határozott közbelépésére azonban kénytelenek meghátrálni. Kisebb kilengésektől sem mentesek ezek a napok, rövid ideig húzódó letartóztatások is előfordultak. Megszólal az (Erdélyi) Magyar Párt háromszéki vezetősége. Báró Szentkereszty Béla, a párt megyei elnöke kijelenti, hogy pártja él az 1937-ben a magyarság által kinyilvánított közbizalommal, így megbízatását továbbra is érvényesnek tartja, és pártját az észak-erdélyi magyarság hivatalos képviselőjének tekinti. Felhívást tesz közzé, melyben higgadt, fegyelmezett magatartásra szólítja fel a lakosságot. Az esetleges ellenséges megnyilvánulások elkerüléséért betiltják a szeszes italok kimérését és éjszakai kijárási zárlatot rendelnek el. Zömmel első világháborús katonákból, altisztekből és tisztekből megalakítják a polgárőrséget. A tagok karjára fehér karszalag, a tisztekére egy fekete, az altisztekére két fekete csík kerül. Járőrözésüket a román hatóságok elfogadták, sőt, néhol együtt is működtek velük a túlkapások elkerülése érdekében. Kézdivásárhelyen dr. Sólyom Vilmos, Molnár Józsiás és Bálint Vince ugyancsak falragaszokon intik józanságra a város és a vidék lakosságát. Közben megindul a román karhatalom, a tisztviselők és katonatisztek eltávozása, s ezzel egy időben a magyarok „népvándorlása” a visszacsatolt részekre, nemcsak Dél-Erdélyből, de Románia más területeiről is. Ők részben rokonoknál, ismerősöknél találnak szállásra, másokat iskolai internátusokban és különböző intézmények vendégszobáiban helyeznek el. Pompiliu Georgescu alezredes, vármegyei prefektus Szentkereszty Béla báróval és Lazăr csendőr­őrnaggyal szeptember 7. és 10-e között vidéki körútra indul, melynek során több ízben kijelenti a lakosságnak, hogy ezzel az úttal szimbolikusan átadja a megye fölött gyakorolt hatalmát Szentkereszty bárónak. 8-án körrendeletet intéz a főszolgabírói hivatalokhoz, polgármesterekhez, a csendőrséghez és rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy a magyar hadsereg 12-én veszi át hivatalosan Háromszék vármegye területét. Továbbá felszólítja az illetékeseket, hogy 10-én a rendelkezésükre bocsátott autóbuszokkal Brassó irányában hagyják el a megye területét. 12-én, csütörtökön a délelőtti órákban Georgescu ünnepélyes búcsúbeszéd kíséretében adja át a megyeházát Szentkereszty bárónak, aki válaszbeszédében megköszöni azt a méltányos magatartást, melyet a megye lakossága, különösen a bécsi döntés után, a prefektus részéről tapasztalt. Itt említjük meg, hogy a magyar kormány rádió útján felkérte a román vasúti és postai tisztviselőket, hogy a cserénél lehetőleg az utolsó pillanatig maradjanak a helyükön és végezzék munkájukat. A magyar hadvezetés a bevonuló honvéd csapatok magatartására nézve előírta, hogy egyrészt azok „fellépése legyen imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős”, másrészt pedig, hogy „a fontosabb műtárgyak, üzemek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirohanásaitól, gyalázkodástól, bántalmazástól” és „a visszavonuláskor megbecsülő bánásmódban kell részesíteni” őket. (Román–magyar viszonnyal kapcsolatos iratok jegyzéke, 1938–1945. Hadtörténelmi Levéltár, Budapest) (folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szárnynövesztő útkeresések
Az idei második Erdélyi Toll ajándéka
A vázában őrzött júniusi, júliusi virágok alig egy hétig örvendeztettek meg szépségükkel az idei kánikulában. Az íróasztalomon hetek óta várakozó halványpiros "vendég" azonban végigkísérte a színek, szirmok vonulását, cseréjét, és most, nyár végére úgy simult a kezembe, mint a pillanatnyi varázslatok elillanásáért kárpótoló ajándék. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll hetedik évfolyamának második számáról van szó, amely tartalmi, műfaji sokszínűségével a korábbi számokhoz hasonlóan ragadott magával, és röpített végig tereken és korokon.
Rögtön a legelején, az Írók a szülőföldről rovatban Nagy Pál szülőfaluja, Mezőkölpény világába engedett bepillantanom. Az irodalomtörténetnek szentelt részben Bertha Zoltán a bölcselő Wass Albertről szólva idézte körém a huszadik század negyvenes éveinek Erdélyét. "Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is" – hangzott fel újra az 1940-ből származó Wass Albert-i gondolat, hogy aztán a későbbi Hontalanság hitvallása is megérintsen: "Hontalan vagyok,/ de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet/ és maradok ez úton, míg csak élek/ töretlen hittel ember és magyar." A 125 éve született Makkai Sándor alakját Pomogáts Béla Reformok szolgálatában című írása idézi fel.
A Székely Útkereső évtizedét körvonalazó Brauch Magda-tanulmány első részét az idei első Erdélyi Tollban ismerhette meg az olvasó, az adatokban gazdag, időbeli és műfaji szempontok szerint tagolt lapismertetés, műelemzés ebben a második számban folytatódik és zárul. Ezt követően újra a kilencvenes évek irodalmi, művelődési lapjának anyagából született antológia szippant magába. Elsőként Róth András Lajos szólít meg Útkeresőben című publicisztikájával, amely a rendszerváltás utáni székelyföldi, erdélyi lapszerkesztés ars poeticájának is tekinthető. "Az utat keressük, s nemcsak a nagyvilágban – minden látszat ellenére –, hanem főleg itthon. Megmaradásunk útjait keressük, s ez nem lehetséges önfelmérésünk, önmegmérettetésünk nélkül. (…) Újból csak Ravasz Lászlót idézem, aki az erdélyi életszabályról így vélekedik: "Ha egyszer politikai és katonai hatalommal egy kis nemzet naggyá nem teheti önmagát, világos dolog, hogy belső kérdéseinek megoldására is ez a szabály: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által..." (1992). Az antológia prózai anyagából itt találjuk Makkai Sándor A született nagyság. Bevezető sorok egy Bethlen Gábor- tanulmányhoz című írását, Nyirő József A vén cigány című elbeszélését, Tamási Áron Szülőföldem című regényének részletét (Beszédes út hazafelé), Kozma Mária Makkai Sándorra emlékezve, Nagy Olga Gyűjtsünk népi elbeszéléseket!, Benkő András Szabó András születésének 120. évfordulóján című írását. A líra Petőfi Sándor (A székelyek), Benedek Elek (Becsüld a népet!), Reményik Sándor (A legszebb szó), Bartalis János (Anyaföld), Beke Sándor (Erdélyi homály), Nagy Gáspár (Utazás. (I.), Csiki László (A monológ), Jancsik Pál (Török rab Hunyad várában) hangján szól.
Az átlépés a két évtizeddel ezelőtti udvarhelyi lap világából a mostaniéba ezúttal is szinte észrevétlenül történik, mintegy újabb bizonyítékaként a lapszerkesztési elvek szilárdságának, az igények, szemléletmódok rendíthetetlenségének. A jól ismert rovatok terében találjuk magunkat, Anyanyelvünk épségéért Fülöp Lajos Bajzáról és a reformkori nyelvről szóló értekezését és Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányának folytatását olvashatjuk, az Életműveknél Kozma László Juhász Gyula költői világába kalauzol tovább, élő néphagyományainkról Szőcs Katalin Fokos című írásának soron következő részében, illetve Kiss Irén A mágusokról című előadásának összefoglalójában oszt meg érdekes tudnivalókat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán világának prózában is élő, sajátos színei villannak újra elénk, a Hit és üzenet ezúttal többek között Fülöp Lajos versében ölt testet.
Az Erdélyi Toll folyamatosan leszáll a múlt sokszor láthatatlanságba süllyedt értékeiért, olvasói elé tárja az elfeledett kincseket, ugyanakkor egy pillanatra sem szakad el a jelentől. Ezt bizonyítja a Könyveink világa rovat kínálta újdonság, a Morfondír.ro internetes hetilap székelyföldi könyvkiadókról készült összeállításának közzététele. Ez az a pillanat, amikor hagyomány és modernitás a minőség jegyében találkozik.
Az idei második lapszámból természetesen a Múzsa és lant, illetve a gyermekrovat sem maradt ki, a legkisebb Toll-forgatókat többek között egy igazi irodalmi csemege, Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregényének első része várja.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)