Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. március 12.
Önkormányzati nem a lovagkirály váradi szobrára
Hivatalos választ ugyan még nem küldtek a nagyváradi római katolikus püspökségnek, de Mircea Mălan alpolgármester egy televíziós beszélgetés során már elárulta, hogy a helyi önkormányzat elutasítja az egyházi beadványt, és nem helyezik el Európa legrégebbi, Szent László királyt ábrázoló barokk kőszobrát a jelenleg uniós támogatással felújítás alatt álló főtéren.
A városalapító lovagkirályról elnevezett, ám ma Egyesülés (Unirii) térként számon tartott belvárosi területen, mint ismert, három román személyiségnek állítanak majd emléket. Dacára a helyi magyarság óhajának, az elöljáró szerint annak a civil kezdeményezésnek sincs esélye, amely közpénzből kér egy új Szent László-szobrot a Sas-palota bejárata elé.
A múlt héten ennek érdekében aláírásgyűjtést elindító csoport Facebook-oldalán jelezte, hogy az alpolgármester szerint túl sok lenne Nagyváradon három Szent László-szobor, az RMDSZ-es tanácsosokkal erről egyeztetve csak a nagyméretű szobor visszahelyezését tartja elképzelhetőnek, ám arra nincs megfelelő helyszín.
Ez jelen pillanatban a püspökség kertjében, a bazilika előtt áll, ahol „nagyobb biztonságban” érzik, Böcskei László megyés püspök ezért is javasolta alternatív megoldásként az ugyancsak egyházi birtokban lévő kőszobrot. Ez, mint ismert, nem nyerte el a közösségi oldalon megalakult csoport tetszését sem, így egy teljesen új Szent László-szobrot akarnak kérni.
Az ezt nyomatékosító aláírásgyűjtés jelenleg a város több helyszínén zajlik, ám arra már nem kaptak engedélyt, hogy a sétálóutcára vonuljanak az ívekkel. A Krónika megkeresésére a polgármesteri hivatal sajtóosztálya erre azt a magyarázatot adta, hogy a központot érintő felújítási munkálatok miatt idén január elsejétől felfüggesztették a területre vonatkozó urbanisztikai engedélyek kibocsátását. A Magnólia térre tervezett köztéri aláírásgyűjtésre ugyanakkor rábólintottak.
Érdekesség különben, hogy ezzel párhuzamosan a Bihar megyei műemlékvédelmi bizottság nem hagyta jóvá az önkormányzat azon törekvését, hogy a főtéren álló Mihai Viteazul szobrot a róla elnevezett, az egykori temetőből lett Olaszi parkba költözesse, hogy helyére Ferdinánd román király emlékművét állítsák vissza –, így a végső döntés átkerült Bukarestbe, az országos testülethez.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Hivatalos választ ugyan még nem küldtek a nagyváradi római katolikus püspökségnek, de Mircea Mălan alpolgármester egy televíziós beszélgetés során már elárulta, hogy a helyi önkormányzat elutasítja az egyházi beadványt, és nem helyezik el Európa legrégebbi, Szent László királyt ábrázoló barokk kőszobrát a jelenleg uniós támogatással felújítás alatt álló főtéren.
A városalapító lovagkirályról elnevezett, ám ma Egyesülés (Unirii) térként számon tartott belvárosi területen, mint ismert, három román személyiségnek állítanak majd emléket. Dacára a helyi magyarság óhajának, az elöljáró szerint annak a civil kezdeményezésnek sincs esélye, amely közpénzből kér egy új Szent László-szobrot a Sas-palota bejárata elé.
A múlt héten ennek érdekében aláírásgyűjtést elindító csoport Facebook-oldalán jelezte, hogy az alpolgármester szerint túl sok lenne Nagyváradon három Szent László-szobor, az RMDSZ-es tanácsosokkal erről egyeztetve csak a nagyméretű szobor visszahelyezését tartja elképzelhetőnek, ám arra nincs megfelelő helyszín.
Ez jelen pillanatban a püspökség kertjében, a bazilika előtt áll, ahol „nagyobb biztonságban” érzik, Böcskei László megyés püspök ezért is javasolta alternatív megoldásként az ugyancsak egyházi birtokban lévő kőszobrot. Ez, mint ismert, nem nyerte el a közösségi oldalon megalakult csoport tetszését sem, így egy teljesen új Szent László-szobrot akarnak kérni.
Az ezt nyomatékosító aláírásgyűjtés jelenleg a város több helyszínén zajlik, ám arra már nem kaptak engedélyt, hogy a sétálóutcára vonuljanak az ívekkel. A Krónika megkeresésére a polgármesteri hivatal sajtóosztálya erre azt a magyarázatot adta, hogy a központot érintő felújítási munkálatok miatt idén január elsejétől felfüggesztették a területre vonatkozó urbanisztikai engedélyek kibocsátását. A Magnólia térre tervezett köztéri aláírásgyűjtésre ugyanakkor rábólintottak.
Érdekesség különben, hogy ezzel párhuzamosan a Bihar megyei műemlékvédelmi bizottság nem hagyta jóvá az önkormányzat azon törekvését, hogy a főtéren álló Mihai Viteazul szobrot a róla elnevezett, az egykori temetőből lett Olaszi parkba költözesse, hogy helyére Ferdinánd román király emlékművét állítsák vissza –, így a végső döntés átkerült Bukarestbe, az országos testülethez.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 12.
A nagy leszámolási kísérlet
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/
2015. március 12.
Marosvásárhely: minek a fővárosa?
Magyarbarát gesztusokra készen áll, de nem akar etnikai feszültséget. Dorin Floreával, Marosvásárhely polgármesterével a fekete márciusról, az orvosi egyetemről, autonómiáról, törvénytiszteletről és a székely menetelés betiltásáról is beszélgettünk.
– Mit gondol, mennyire forrtak be Marosvásárhely sebei negyed évszázaddal a fekete március után?
– Mondjon bárki bármit, mély nyomott hagyott a város és lakói életében 1990 márciusa. Egyesek a mai napig sem képesek felmérni, hogy mennyit ártottak a városnak az etnikumok közti konfliktus generálásával. Sokan még hosszú ideig a véres események után is ebből „éltek”, kovácsoltak maguknak olcsó politikai tőkét. Közben a város helyben topogott, fokozatosan teret veszített a környező településekkel való gazdasági-társadalmi versenyben. Ennek az értelmetlen etnikai érdekharcnak lett az áldozata a visszafejlődő orvosi és gyógyszerészeti egyetem, a szétválasztott iskolák, így sikeredett félre a magánosítási folyamat, ezért veszítette el jó néhány értékes telkét és épületét a város, talán e miatt nem került fel az európai közlekedési folyosók térképére. Arról nem is beszélve, hogy a nagy beruházók évekig elkerülték a várost és környékét, holott a jelentős gazdasági potenciállal rendelkezők között tartottak számon. Mindez egybevetve nagyon elcsúfította Marosvásárhely névjegyét. Előbb prefektusként, majd polgármesterként igyekeztem ezen szépíteni, visszaállítani a békét és a kölcsönös bizalmat. Nem tudom, milyen mértékben sikerült, de hogy négyszer is megválasztottak polgármesternek – és nemcsak a románok –, az azért jelent valamit.
– Ledolgozható ez a hátrány? Vagy Marosvásárhelynek le kell mondania a régióközponti álmokról?
– Az idők és különböző népek bebizonyították, hogy képesek tanulni a történelem hibáiból. Orvosként mondom, ha ésszerűen kezeled magad, bizonyos betegségekből megerősödve gyógyulsz ki. Mert kilábalásod után sokkal jobban vigyázol az egészségedre. Ha okosak vagyunk, tanulunk a huszonöt évvel ezelőtti történelmi kisiklásból. Marosvásárhely megérdemli a régióközponti státust – és ezt nemcsak a lelkem, hanem az eszem is mondatja velem. Mindehhez azonban nemcsak a gazdasági adottságainkat, hanem a kulturális interferenciánkat is okosan kell kihasználnunk. Éppen ez a román–magyar együttlét jogosítaná fel Marosvásárhelyt arra, hogy a térség fővárosává lépjen elő. Már legalább hat éve mondogatom ezt, de az elején a magyar politikusok sem tulajdonítottak ennek különösebb fontosságot. Pedig Marosvásárhelynek igenis harcba kell szállnia Brassóval és Nagyszebennel a régióközponti státusért. De ehhez össze kellene fognunk, támogatnunk egymást, nem pedig azt néznünk, miként tudja elgáncsolni egyikünk a másikat. Ön tudja: jó néhány, a várost szolgáló tervemet épp a magyar politikai vezérek kaszálták el. Ellenséges magatartásukkal nemcsak nekem vagy az itteni románoknak, de Marosvásárhelynek és a magyarságnak is ártottak. De hasonló gondom van a románokkal is: ’90-től errefelé rengeteg olyan elvtelen kompromisszumot kötöttek, amelyekből az állampolgároknak csak vesztenivalójuk volt. Egyszer talán könyvet is írok erről.
– Mivel Marosvásárhelynek ilyen nehéz, mondhatni kilátástalan harcot kell megvívnia Brassóval és Nagyszebennel, nem tartaná célszerűbbnek, megvalósíthatóbbnak, ha beérnék egy kisebb régió fővárosi címével, például a székelyföldivel?
– Nem. Egyrészt, mert én nem ismerek kilátástalan harcot, másrészt egy etnikailag egyszínű térséghez való kapcsolódás – mint amilyen Hargita és Kovászna megye – csak gyanakvást és bizalmatlanságot gerjesztene. Harmadrészt úgy érzem, nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk. Hargita és Kovászna megye nemcsak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye –amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag. Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen plusz értéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget.
– Miért, mi történt 1930-ban?
– Az idő tájt a mai Kovászna megye határán fekvő Kökös polgármestere volt a nagyapám. Az ott élő románok és magyarok tisztelték egymást, szép falujuk volt. Nézzék meg most, hogy néz ki, amióta magyarok irányítják a térség sorsát. Középkori állapotok uralkodnak, se víz, se csatornázás, se gáz. Ezzel szemben a szomszéd, immár Brassó megyéhez tartozó község egészen másként fest. Higgyék el, én lennék az első, aki az RMDSZ vezetőit támogatná, ha azt látnám, azért ülnek a kormányban vagy annak közelében, hogy a magyarság életkörülményein javítsanak, nem pedig saját meggazdagodásukra.
– Ha székelyföldi autonómiából nem is kér, hisz a központosítás lebontásában, a helyi autonómiában?
– Nemcsak hiszek, de küzdök is érte. Egy okos közigazgatási átalakítás mellett Maros megye csak nyerhetne a helyi autonómiával. Ehhez viszont a jelenlegi százöt közigazgatási egységnek csak a felét hagynám meg. Ballasztra nincs szükség, a nagyvárosok körüli fejlesztési pólusokra viszont annál inkább! Mit gondol, miért harcolok már két évtizede a ratosnyai vízi erőmű megépítéséért és a víz lehozásáért Marosvásárhelyre? Miért bátorítom az alternatív energiaforrások kiaknázását? A legalább részleges energetikai függetlenségünk érdekében. Ez jelentené az autonómiát, nem, hogy kikiáltjuk Székelyföld autonómiáját és kettévágjuk az orvosi egyetemet.
– Már elnézést, de kitől hallott a MOGYE kettévágásáról? A román alkotmány által szavatolt anyanyelvű oktatáshoz való jog és a törvény által előírt magyar fakultás létrehozása ön szerint az egyetem kettévágása?
– Nem vagyok a magyar nyelvű oktatás ellen, sőt, a miénkhez hasonló vidéken teljesen természetesnek tartom. Az oktatáshoz vagy a kultúrához való jogról nem szabad alkudozni, azt tiszteletben kell tartani. A MOGYE-nak szüksége van mind a román, mind pedig a magyar alkotóelemre. Annak idején én szívesen látogattam a magyar tanáraim óráit, a magyar diáktársaim közül pedig sokan beültek a román oktatók kurzusaira. Ennek az egyetemnek egészen más a gondja: nem folyik tudományos kutatás, hiányoznak a kimagasló oktatók, akikre fel lehessen nézni. Ha valós értékek alkotnák ezt a tanintézményt, nem jutott volna oda, ahol most van. Az igazi értékek ugyanis tisztelik és kiegészítik egymást, soha nem veszekednek, legfeljebb vitáznak. Az építő jellegű vita csak lendíthet az ügyön. A középszerűség mindig fékező, visszahúzó erő. Ez az egyetem csak együttesen lehet erős, románokkal és magyarokkal. Ha tovább gyengül, el is veszhet. A román diákok szétszóródnak az ország különböző sarkaiba, a magyarok meg Kolozsvárra mennek. A megerősödéshez azonban neki kellene fogni dolgozni. Nem kell évente több száz diáknak diplomát adni, mindössze néhány tízet kellene kiképezni, de ők tartozzanak az elithez. A vásárhelyi egyetem valóságos diplomagyárrá degradálódott. Majd meglátja, egy igazi egészségügyi reform után már nem a MOGYE fog határozni afelől, ki kerüljön a beteg ágya mellé, a kórház dönt. Ha valaha döntési jogom vagy legalábbis beleszólásom lesz az egészségügyi reformba, garantálom, hogy a kórházi játékszabályokat nem a MOGYE diktálja, hanem a kórház. Mert ha így folytatják, a kórházat is tönkreteszik. Az egyetem feladata az oktatás és kutatás, ehhez képest ma a vezetői állások átmentésével foglalkozik. Ha meg veszekszik egy román és egy magyar oktató, mindkettőt kirúgnám, helyükbe pedig egy németországit hoznék. De ez is a középszerű, szavazatvadász politikusokra vezethető vissza, ők gerjesztik ezt az állapotot.
– Azt viszont nem állíthatja, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákat is mindössze a középszerű politikusok követelik, hisz igényli a teljes vásárhelyi magyar közösség.
– Helyes. De emlékezzen csak vissza: amikor 2000-ben először választottak meg polgármesternek, egyik első intézkedésem a város háromnyelvű táblájának kifüggesztése volt. Tizenöt évvel ezelőtt még semmiféle törvény nem kötelezett erre, de azt mondtam, szükség van rá, ha békét és közös tiszteletet szeretnénk. Arra kértem a románokat, értsék meg, ez az intézkedés nem ellenük irányul. Később megjelent a törvény, amely szavatolja a közintézmények kétnyelvű feliratozását. Ezt is helyesnek tartom, elvégre a magyarok is otthon kell érezniük magukat Marosvásárhelyen. A kétnyelvű utcanévtáblák ügye azonban – hiába kérik egyesek egyre hangosabban – kivitelezhetetlen. Az országnak egyetlen hivatalos nyelve van, az utcának pedig egyetlen hivatalos neve. Ha változik az alkotmány, módosul a törvény és Romániából netán föderális állam lesz, másként tevődik fel a kérdés. Addig azonban nem írhatunk egy táblára két nevet, mert csak zavart keltene. Gondoljunk a látogatókra: a turisztikai kalauzokban, a navigációs rendszerekben csak az egyetlen hivatalos név szerepel. Ráadásul konfliktusgerjesztő hatása lenne a táblák lecserélésének. Hogy gesztusértékű intézkedés lenne a magyarok számára? Már tettem néhányat, nem is keveset. Mutasson nekem magyar politikust, aki bár egyetlen gesztusértékű lépést tett a románság felé! Nyolc évvel ezelőtt azt javasoltam, hogy a hivatalos román nyelvű megnevezés után vagy esetleg alá, de egy másik táblára, más színű festékkel, tüntessük fel a fordítást vagy az utca egykori, történelmi magyar megnevezését is. A magyar tanácsosoknak nem tetszett az elképzelés.
– Ha a törvény betűjét ilyen mértékben áthághatatlannak tartja, miként lehet, hogy ugyanazon rendelkezés alapján 2013-ban engedélyezte a menetelést a Székely Szabadság Napján, azóta meg betiltja?
– Semmi bajom azzal, ha valakik meg akarnak emlékezni a székely vértanúkról. Ez így természetes. Ha nem lenne agyonpolitizálva, örömmel vennék részt én is. De a tavalyi például nem kulturális, hagyományápoló ünnepély volt, hanem szélsőséges nyilatkozatoktól hangos rendezvény. Pedig Romániának tényleg semmi baja a kisebbségekkel. Azok után döntöttem a tiltás mellett, hogy egyrészt magyar részről elfajultak a dolgok, másrészt a románság valamiféle ellenrendezvényt akart szervezni. Legyen világos: ilyen feszültségek nem hiányoznak Marosvásárhelynek!
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Magyarbarát gesztusokra készen áll, de nem akar etnikai feszültséget. Dorin Floreával, Marosvásárhely polgármesterével a fekete márciusról, az orvosi egyetemről, autonómiáról, törvénytiszteletről és a székely menetelés betiltásáról is beszélgettünk.
– Mit gondol, mennyire forrtak be Marosvásárhely sebei negyed évszázaddal a fekete március után?
– Mondjon bárki bármit, mély nyomott hagyott a város és lakói életében 1990 márciusa. Egyesek a mai napig sem képesek felmérni, hogy mennyit ártottak a városnak az etnikumok közti konfliktus generálásával. Sokan még hosszú ideig a véres események után is ebből „éltek”, kovácsoltak maguknak olcsó politikai tőkét. Közben a város helyben topogott, fokozatosan teret veszített a környező településekkel való gazdasági-társadalmi versenyben. Ennek az értelmetlen etnikai érdekharcnak lett az áldozata a visszafejlődő orvosi és gyógyszerészeti egyetem, a szétválasztott iskolák, így sikeredett félre a magánosítási folyamat, ezért veszítette el jó néhány értékes telkét és épületét a város, talán e miatt nem került fel az európai közlekedési folyosók térképére. Arról nem is beszélve, hogy a nagy beruházók évekig elkerülték a várost és környékét, holott a jelentős gazdasági potenciállal rendelkezők között tartottak számon. Mindez egybevetve nagyon elcsúfította Marosvásárhely névjegyét. Előbb prefektusként, majd polgármesterként igyekeztem ezen szépíteni, visszaállítani a békét és a kölcsönös bizalmat. Nem tudom, milyen mértékben sikerült, de hogy négyszer is megválasztottak polgármesternek – és nemcsak a románok –, az azért jelent valamit.
– Ledolgozható ez a hátrány? Vagy Marosvásárhelynek le kell mondania a régióközponti álmokról?
– Az idők és különböző népek bebizonyították, hogy képesek tanulni a történelem hibáiból. Orvosként mondom, ha ésszerűen kezeled magad, bizonyos betegségekből megerősödve gyógyulsz ki. Mert kilábalásod után sokkal jobban vigyázol az egészségedre. Ha okosak vagyunk, tanulunk a huszonöt évvel ezelőtti történelmi kisiklásból. Marosvásárhely megérdemli a régióközponti státust – és ezt nemcsak a lelkem, hanem az eszem is mondatja velem. Mindehhez azonban nemcsak a gazdasági adottságainkat, hanem a kulturális interferenciánkat is okosan kell kihasználnunk. Éppen ez a román–magyar együttlét jogosítaná fel Marosvásárhelyt arra, hogy a térség fővárosává lépjen elő. Már legalább hat éve mondogatom ezt, de az elején a magyar politikusok sem tulajdonítottak ennek különösebb fontosságot. Pedig Marosvásárhelynek igenis harcba kell szállnia Brassóval és Nagyszebennel a régióközponti státusért. De ehhez össze kellene fognunk, támogatnunk egymást, nem pedig azt néznünk, miként tudja elgáncsolni egyikünk a másikat. Ön tudja: jó néhány, a várost szolgáló tervemet épp a magyar politikai vezérek kaszálták el. Ellenséges magatartásukkal nemcsak nekem vagy az itteni románoknak, de Marosvásárhelynek és a magyarságnak is ártottak. De hasonló gondom van a románokkal is: ’90-től errefelé rengeteg olyan elvtelen kompromisszumot kötöttek, amelyekből az állampolgároknak csak vesztenivalójuk volt. Egyszer talán könyvet is írok erről.
– Mivel Marosvásárhelynek ilyen nehéz, mondhatni kilátástalan harcot kell megvívnia Brassóval és Nagyszebennel, nem tartaná célszerűbbnek, megvalósíthatóbbnak, ha beérnék egy kisebb régió fővárosi címével, például a székelyföldivel?
– Nem. Egyrészt, mert én nem ismerek kilátástalan harcot, másrészt egy etnikailag egyszínű térséghez való kapcsolódás – mint amilyen Hargita és Kovászna megye – csak gyanakvást és bizalmatlanságot gerjesztene. Harmadrészt úgy érzem, nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk. Hargita és Kovászna megye nemcsak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye –amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag. Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen plusz értéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget.
– Miért, mi történt 1930-ban?
– Az idő tájt a mai Kovászna megye határán fekvő Kökös polgármestere volt a nagyapám. Az ott élő románok és magyarok tisztelték egymást, szép falujuk volt. Nézzék meg most, hogy néz ki, amióta magyarok irányítják a térség sorsát. Középkori állapotok uralkodnak, se víz, se csatornázás, se gáz. Ezzel szemben a szomszéd, immár Brassó megyéhez tartozó község egészen másként fest. Higgyék el, én lennék az első, aki az RMDSZ vezetőit támogatná, ha azt látnám, azért ülnek a kormányban vagy annak közelében, hogy a magyarság életkörülményein javítsanak, nem pedig saját meggazdagodásukra.
– Ha székelyföldi autonómiából nem is kér, hisz a központosítás lebontásában, a helyi autonómiában?
– Nemcsak hiszek, de küzdök is érte. Egy okos közigazgatási átalakítás mellett Maros megye csak nyerhetne a helyi autonómiával. Ehhez viszont a jelenlegi százöt közigazgatási egységnek csak a felét hagynám meg. Ballasztra nincs szükség, a nagyvárosok körüli fejlesztési pólusokra viszont annál inkább! Mit gondol, miért harcolok már két évtizede a ratosnyai vízi erőmű megépítéséért és a víz lehozásáért Marosvásárhelyre? Miért bátorítom az alternatív energiaforrások kiaknázását? A legalább részleges energetikai függetlenségünk érdekében. Ez jelentené az autonómiát, nem, hogy kikiáltjuk Székelyföld autonómiáját és kettévágjuk az orvosi egyetemet.
– Már elnézést, de kitől hallott a MOGYE kettévágásáról? A román alkotmány által szavatolt anyanyelvű oktatáshoz való jog és a törvény által előírt magyar fakultás létrehozása ön szerint az egyetem kettévágása?
– Nem vagyok a magyar nyelvű oktatás ellen, sőt, a miénkhez hasonló vidéken teljesen természetesnek tartom. Az oktatáshoz vagy a kultúrához való jogról nem szabad alkudozni, azt tiszteletben kell tartani. A MOGYE-nak szüksége van mind a román, mind pedig a magyar alkotóelemre. Annak idején én szívesen látogattam a magyar tanáraim óráit, a magyar diáktársaim közül pedig sokan beültek a román oktatók kurzusaira. Ennek az egyetemnek egészen más a gondja: nem folyik tudományos kutatás, hiányoznak a kimagasló oktatók, akikre fel lehessen nézni. Ha valós értékek alkotnák ezt a tanintézményt, nem jutott volna oda, ahol most van. Az igazi értékek ugyanis tisztelik és kiegészítik egymást, soha nem veszekednek, legfeljebb vitáznak. Az építő jellegű vita csak lendíthet az ügyön. A középszerűség mindig fékező, visszahúzó erő. Ez az egyetem csak együttesen lehet erős, románokkal és magyarokkal. Ha tovább gyengül, el is veszhet. A román diákok szétszóródnak az ország különböző sarkaiba, a magyarok meg Kolozsvárra mennek. A megerősödéshez azonban neki kellene fogni dolgozni. Nem kell évente több száz diáknak diplomát adni, mindössze néhány tízet kellene kiképezni, de ők tartozzanak az elithez. A vásárhelyi egyetem valóságos diplomagyárrá degradálódott. Majd meglátja, egy igazi egészségügyi reform után már nem a MOGYE fog határozni afelől, ki kerüljön a beteg ágya mellé, a kórház dönt. Ha valaha döntési jogom vagy legalábbis beleszólásom lesz az egészségügyi reformba, garantálom, hogy a kórházi játékszabályokat nem a MOGYE diktálja, hanem a kórház. Mert ha így folytatják, a kórházat is tönkreteszik. Az egyetem feladata az oktatás és kutatás, ehhez képest ma a vezetői állások átmentésével foglalkozik. Ha meg veszekszik egy román és egy magyar oktató, mindkettőt kirúgnám, helyükbe pedig egy németországit hoznék. De ez is a középszerű, szavazatvadász politikusokra vezethető vissza, ők gerjesztik ezt az állapotot.
– Azt viszont nem állíthatja, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákat is mindössze a középszerű politikusok követelik, hisz igényli a teljes vásárhelyi magyar közösség.
– Helyes. De emlékezzen csak vissza: amikor 2000-ben először választottak meg polgármesternek, egyik első intézkedésem a város háromnyelvű táblájának kifüggesztése volt. Tizenöt évvel ezelőtt még semmiféle törvény nem kötelezett erre, de azt mondtam, szükség van rá, ha békét és közös tiszteletet szeretnénk. Arra kértem a románokat, értsék meg, ez az intézkedés nem ellenük irányul. Később megjelent a törvény, amely szavatolja a közintézmények kétnyelvű feliratozását. Ezt is helyesnek tartom, elvégre a magyarok is otthon kell érezniük magukat Marosvásárhelyen. A kétnyelvű utcanévtáblák ügye azonban – hiába kérik egyesek egyre hangosabban – kivitelezhetetlen. Az országnak egyetlen hivatalos nyelve van, az utcának pedig egyetlen hivatalos neve. Ha változik az alkotmány, módosul a törvény és Romániából netán föderális állam lesz, másként tevődik fel a kérdés. Addig azonban nem írhatunk egy táblára két nevet, mert csak zavart keltene. Gondoljunk a látogatókra: a turisztikai kalauzokban, a navigációs rendszerekben csak az egyetlen hivatalos név szerepel. Ráadásul konfliktusgerjesztő hatása lenne a táblák lecserélésének. Hogy gesztusértékű intézkedés lenne a magyarok számára? Már tettem néhányat, nem is keveset. Mutasson nekem magyar politikust, aki bár egyetlen gesztusértékű lépést tett a románság felé! Nyolc évvel ezelőtt azt javasoltam, hogy a hivatalos román nyelvű megnevezés után vagy esetleg alá, de egy másik táblára, más színű festékkel, tüntessük fel a fordítást vagy az utca egykori, történelmi magyar megnevezését is. A magyar tanácsosoknak nem tetszett az elképzelés.
– Ha a törvény betűjét ilyen mértékben áthághatatlannak tartja, miként lehet, hogy ugyanazon rendelkezés alapján 2013-ban engedélyezte a menetelést a Székely Szabadság Napján, azóta meg betiltja?
– Semmi bajom azzal, ha valakik meg akarnak emlékezni a székely vértanúkról. Ez így természetes. Ha nem lenne agyonpolitizálva, örömmel vennék részt én is. De a tavalyi például nem kulturális, hagyományápoló ünnepély volt, hanem szélsőséges nyilatkozatoktól hangos rendezvény. Pedig Romániának tényleg semmi baja a kisebbségekkel. Azok után döntöttem a tiltás mellett, hogy egyrészt magyar részről elfajultak a dolgok, másrészt a románság valamiféle ellenrendezvényt akart szervezni. Legyen világos: ilyen feszültségek nem hiányoznak Marosvásárhelynek!
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. március 12.
Székelyföld autonómiája: rendészeti kérdés?
A román hatóságok rendészeti kérdéssé akarják lealacsonyítani Székelyföld autonómiájának ügyét, jelentette ki Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a Székely Szabadság Napján a romániai demokrácia állapotáról tartott marosvásárhelyi sajtótájékoztatón. A rendezvényen, amelyre valamennyi romániai politikai szervezet elnökét várták, csak az SZNT elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke vett részt. Izsák szerint a hatóságok azt próbálják elérni, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése az esetleges rendbontások miatt rendészeti ügyként jelenjen meg március 24-e előtt, amikor az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának monitoring bizottsága tárgyalja a székelyföldi önkormányzatok autonómiapárti határozatait. Az SZNT elnöke megfélemlítési kísérletnek nevezte Lucian Goga Maros megyei prefektus állítását, amely szerint rá hárul minden felelősség, ha Marosvásárhelyen rendbontás történik a Székely Szabadság Napja alkalmából. Az EMNP elnöke, Szilágyi Zsolt úgy vélekedett: ma ugyanúgy a hatalom tudatos provokációjától kell tartani Marosvásárhelyen, mint 25 évvel ezelőtt, amikor a fekete márciusként emlegetett események során véres román–magyar összetűzések törtek ki a városban. „Azt kívánom román polgártársainktól, ne féljenek a magyar szabadságtól. A mi szabadságainkból állhat össze a közös országunk szabadsága” – jelentette ki Szilágyi.
Számos erdélyi településen tartottak megemlékezést az 1854-es székely vértanúk kivégzésének évfordulóján. Marosvásárhelyen körülbelül ezren vettek részt a Székely vértanúk emlékművénél tartott rövid megemlékezésen Kincses Előd ügyvéd felhívására. A rendezvény résztvevői zászlókkal, virággal érkeztek a helyszínre, ahol Kecskés Csaba unitárius lelkész mondott imádságot, ezt követően pedig a tömeg elénekelte a székely és a magyar himnuszt. A rendezvény helyszínén, a Postaréten és a környékbeli utcákban több száz csendőr és helyi rendőr követte figyelemmel az eseményeket, rendbontás azonban nem történt. A megemlékezést megelőző órákban a rendőrök több személyt is igazoltattak a környéken, megkérdezték tőlük, részt vesznek-e az eseményen. Szemtanúk szerint az emlékmű környékén parkoló autóból már a kora délutáni órákban filmezték a gyülekező tömeget.
Sepsiszentgyörgyön több százan gyűltek össze a turulmadaras obeliszk körül, a rendezvényt követően pedig Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke pedig felhívást intézett az erdélyi magyar politikai szervezetekhez, egy a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló, a székelység autonómiaigényét felmutató közös demonstráció megszervezésére. „Szeretném hívni mindazokat a magyar szervezeteket, amelyekkel összefogásban a Székelyföld autonómiájának ügyét előbbre tudjuk vinni: tegyék félre a sértődéseket, szervezzünk közösen 2015-ben egy hasonló nagy rendezvényt” – mondta Tamás Sándor.
Csíkszeredában mintegy ezren vettek részt a Szabadság térre meghirdetett tiltakozáson. A székely zászlókkal felszerelt, „Autonómiát! Autonómiát!” skandáló tömeget Veres Dávid, az SZNT csíkszéki képviselője köszöntötte, majd Darvas-Kozma József római katolikus esperes mondott imát. A szervezők felolvasták a petíciót, amelyet Jean-Adrian Andrei prefektusnak adtak volna át, a hivatalt azonban zárva találták. Hasonlóan jártak a sepsiszentgyörgyi tüntetők is a Kovászna megyei prefektussal. Gyergyószentmiklóson legalább háromszázan vettek részt a húszperces főtéri megemlékezésen, ahol Árus Zsolt a Székely Nemzeti Tanács képviselőjeként tartott rövid beszédet.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A román hatóságok rendészeti kérdéssé akarják lealacsonyítani Székelyföld autonómiájának ügyét, jelentette ki Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a Székely Szabadság Napján a romániai demokrácia állapotáról tartott marosvásárhelyi sajtótájékoztatón. A rendezvényen, amelyre valamennyi romániai politikai szervezet elnökét várták, csak az SZNT elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke vett részt. Izsák szerint a hatóságok azt próbálják elérni, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése az esetleges rendbontások miatt rendészeti ügyként jelenjen meg március 24-e előtt, amikor az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának monitoring bizottsága tárgyalja a székelyföldi önkormányzatok autonómiapárti határozatait. Az SZNT elnöke megfélemlítési kísérletnek nevezte Lucian Goga Maros megyei prefektus állítását, amely szerint rá hárul minden felelősség, ha Marosvásárhelyen rendbontás történik a Székely Szabadság Napja alkalmából. Az EMNP elnöke, Szilágyi Zsolt úgy vélekedett: ma ugyanúgy a hatalom tudatos provokációjától kell tartani Marosvásárhelyen, mint 25 évvel ezelőtt, amikor a fekete márciusként emlegetett események során véres román–magyar összetűzések törtek ki a városban. „Azt kívánom román polgártársainktól, ne féljenek a magyar szabadságtól. A mi szabadságainkból állhat össze a közös országunk szabadsága” – jelentette ki Szilágyi.
Számos erdélyi településen tartottak megemlékezést az 1854-es székely vértanúk kivégzésének évfordulóján. Marosvásárhelyen körülbelül ezren vettek részt a Székely vértanúk emlékművénél tartott rövid megemlékezésen Kincses Előd ügyvéd felhívására. A rendezvény résztvevői zászlókkal, virággal érkeztek a helyszínre, ahol Kecskés Csaba unitárius lelkész mondott imádságot, ezt követően pedig a tömeg elénekelte a székely és a magyar himnuszt. A rendezvény helyszínén, a Postaréten és a környékbeli utcákban több száz csendőr és helyi rendőr követte figyelemmel az eseményeket, rendbontás azonban nem történt. A megemlékezést megelőző órákban a rendőrök több személyt is igazoltattak a környéken, megkérdezték tőlük, részt vesznek-e az eseményen. Szemtanúk szerint az emlékmű környékén parkoló autóból már a kora délutáni órákban filmezték a gyülekező tömeget.
Sepsiszentgyörgyön több százan gyűltek össze a turulmadaras obeliszk körül, a rendezvényt követően pedig Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke pedig felhívást intézett az erdélyi magyar politikai szervezetekhez, egy a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló, a székelység autonómiaigényét felmutató közös demonstráció megszervezésére. „Szeretném hívni mindazokat a magyar szervezeteket, amelyekkel összefogásban a Székelyföld autonómiájának ügyét előbbre tudjuk vinni: tegyék félre a sértődéseket, szervezzünk közösen 2015-ben egy hasonló nagy rendezvényt” – mondta Tamás Sándor.
Csíkszeredában mintegy ezren vettek részt a Szabadság térre meghirdetett tiltakozáson. A székely zászlókkal felszerelt, „Autonómiát! Autonómiát!” skandáló tömeget Veres Dávid, az SZNT csíkszéki képviselője köszöntötte, majd Darvas-Kozma József római katolikus esperes mondott imát. A szervezők felolvasták a petíciót, amelyet Jean-Adrian Andrei prefektusnak adtak volna át, a hivatalt azonban zárva találták. Hasonlóan jártak a sepsiszentgyörgyi tüntetők is a Kovászna megyei prefektussal. Gyergyószentmiklóson legalább háromszázan vettek részt a húszperces főtéri megemlékezésen, ahol Árus Zsolt a Székely Nemzeti Tanács képviselőjeként tartott rövid beszédet.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. március 12.
Kulcsár-Terza: a prefektusnak le kell mondania
Kovászna megye prefektusának lemondását kéri Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki vezetője azért, mert kedden a kormánybiztos helyett az intézmény kapusa vette át az elfogadott petíciót.
Mint ismeretes, a székely szabadság napja alkalmából Sepsiszentgyörgyön is szerveztek tüntetést, ennek alkalmával pedig egy petíciót is elfogadtak a jelenlevők, amelyet Klaus Johannis államfőhöz címeztek, és a Kovászna megyei kormányhivatalban iktatták volna. Ezt azonban nem tehették meg, ugyanis az eseményt szervező Székely Nemzeti Tanács megyei és országos vezetői a helyszínen szembesültek a ténnyel: a kapuson kívül nincs aki átvegye a kiáltványt a lejárt munkaidő miatt.
Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke elmondta: Sebastian Cucu, Kovászna megye kormánymegbízottjának keddi tette miatt le kell mondania tisztségéről. Kijelentését azzal indokolta, hogy a prefektus kinevezése maga után vonja: a feladatkörébe tartozó tevékenységeket el kell végeznie, reális problémákkal kell foglalkoznia. Az MPP megyei vezetője arra is kitért: amennyiben a prefektus napokkal korábban megkapta az értesítést az SZNT tagjainak részéről, a petíció megfogalmazóitól vagy tartalmától függetlenül kötelessége lett volna a munkaidején túl is átvennie azt. „Alattomos játékot játszik a kormányhivatal, amely a román kormány szócsöve, és úgy kezeli a székelységet, mint másodrangú polgárokat” – hangoztatta Kulcsár-Terza.
Nem csupán a székely szabadság napja alkalmából szervezett megmozdulásokra került sor kedden. Mint ismeretes, az MPP megyei vezetői még tavaly decemberben kapták azt az ötezer lejes bírságot, amelyet a Kovászna megyei kormányhivatal a trianoni megemlékezés alkalmával, a magyar himnusz elénekléséért szabott ki a párt vezetőire. A megyeszékhelyi bíróságon hétfőn volt a tárgyalás, ám a döntést illetően halasztottak. Jelenleg Sepsiszentgyörgy önkormányzatától várják azt a dokumentumot, amely a szervezők kilétét igazolja.
Az MPP megyei vezetője elárulta, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál is feljelentést tettek, idézésük kedden fél 11-re szólt, ám két órát kellett várniuk az épület folyosóján sétálva, amíg behívták őket. A prefektúra jogásza rögtön az elején követelte az ügy elutasítását, hiszen, mint fogalmazott: a Diszkriminációellenes Bizottságon nincs helye az eset tárgyalásának. Ezt követően Kulcsár-Terza arra kérte a jogászt, bizonyítsa be a prefektúra, hogy korábban büntettek már a magyar himnusz elénekléséért akár természetes, akár jogi személyt, akár pártot, netán szervezetet. Azt is megemlítette, hogy az a kormányhatározat, amely alapján a magyar himnusz nyilvános területen való eléneklése csak abban az esetben lehetséges, amennyiben Magyarország valamely főméltósága jelen van, hibásnak számít. Míg a jogász kérését elutasították, az MPP háromszéki vezetőjének javaslatát figyelembe vették: a prefektúrának dokumentumokkal kell igazolnia, hogy korábban bírságoltak már a magyar himnusz elénekléséért, továbbá március 24-ére idézik be az említett kormányhatározat megalkotóit.
Kulcsár-Terza József egy felhívással is fordul a székelység felé, akiket arra kér: mindenki menjen el a március 15-én, saját településén sorra kerülő rendezvényekre, mert az elmúlt napok eseményei bebizonyították, hogy szükség van az összetartásra.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
Kovászna megye prefektusának lemondását kéri Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki vezetője azért, mert kedden a kormánybiztos helyett az intézmény kapusa vette át az elfogadott petíciót.
Mint ismeretes, a székely szabadság napja alkalmából Sepsiszentgyörgyön is szerveztek tüntetést, ennek alkalmával pedig egy petíciót is elfogadtak a jelenlevők, amelyet Klaus Johannis államfőhöz címeztek, és a Kovászna megyei kormányhivatalban iktatták volna. Ezt azonban nem tehették meg, ugyanis az eseményt szervező Székely Nemzeti Tanács megyei és országos vezetői a helyszínen szembesültek a ténnyel: a kapuson kívül nincs aki átvegye a kiáltványt a lejárt munkaidő miatt.
Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke elmondta: Sebastian Cucu, Kovászna megye kormánymegbízottjának keddi tette miatt le kell mondania tisztségéről. Kijelentését azzal indokolta, hogy a prefektus kinevezése maga után vonja: a feladatkörébe tartozó tevékenységeket el kell végeznie, reális problémákkal kell foglalkoznia. Az MPP megyei vezetője arra is kitért: amennyiben a prefektus napokkal korábban megkapta az értesítést az SZNT tagjainak részéről, a petíció megfogalmazóitól vagy tartalmától függetlenül kötelessége lett volna a munkaidején túl is átvennie azt. „Alattomos játékot játszik a kormányhivatal, amely a román kormány szócsöve, és úgy kezeli a székelységet, mint másodrangú polgárokat” – hangoztatta Kulcsár-Terza.
Nem csupán a székely szabadság napja alkalmából szervezett megmozdulásokra került sor kedden. Mint ismeretes, az MPP megyei vezetői még tavaly decemberben kapták azt az ötezer lejes bírságot, amelyet a Kovászna megyei kormányhivatal a trianoni megemlékezés alkalmával, a magyar himnusz elénekléséért szabott ki a párt vezetőire. A megyeszékhelyi bíróságon hétfőn volt a tárgyalás, ám a döntést illetően halasztottak. Jelenleg Sepsiszentgyörgy önkormányzatától várják azt a dokumentumot, amely a szervezők kilétét igazolja.
Az MPP megyei vezetője elárulta, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál is feljelentést tettek, idézésük kedden fél 11-re szólt, ám két órát kellett várniuk az épület folyosóján sétálva, amíg behívták őket. A prefektúra jogásza rögtön az elején követelte az ügy elutasítását, hiszen, mint fogalmazott: a Diszkriminációellenes Bizottságon nincs helye az eset tárgyalásának. Ezt követően Kulcsár-Terza arra kérte a jogászt, bizonyítsa be a prefektúra, hogy korábban büntettek már a magyar himnusz elénekléséért akár természetes, akár jogi személyt, akár pártot, netán szervezetet. Azt is megemlítette, hogy az a kormányhatározat, amely alapján a magyar himnusz nyilvános területen való eléneklése csak abban az esetben lehetséges, amennyiben Magyarország valamely főméltósága jelen van, hibásnak számít. Míg a jogász kérését elutasították, az MPP háromszéki vezetőjének javaslatát figyelembe vették: a prefektúrának dokumentumokkal kell igazolnia, hogy korábban bírságoltak már a magyar himnusz elénekléséért, továbbá március 24-ére idézik be az említett kormányhatározat megalkotóit.
Kulcsár-Terza József egy felhívással is fordul a székelység felé, akiket arra kér: mindenki menjen el a március 15-én, saját településén sorra kerülő rendezvényekre, mert az elmúlt napok eseményei bebizonyították, hogy szükség van az összetartásra.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
2015. március 12.
Ötlet egy Maros megyei ipartörténeti múzeum létrehozására
Szükség volna az egykori Székelyföldi Iparmúzeum vagy egy hasonló részleg újjáélesztésére, létrehozására, véli a megyei múzeum igazgatója Vasile Boloş megyei tanácsos hasonló ötletét kommentálva. Az ötlettől a megvalósításig azonban, ahogy lenni szokott, igen hosszú út vezet. Pedig volna mit megmutatni, hisz az iparmúzem hagyatékának egy része még megmenthető, de a hatvanas-hetvenes évek már muzeális gépei, berendezései is helyet kaphatnának egy ilyen létesítményben.
Vasile Boloş szerint „Marosvásárhelyen nagyon sok varró- és szövőgépet, fénymásolót, csiszológépet, famegmunkáló berendezést, hangszert készítettek. Ezek egy részét már nem használják, sokat ócskavasként értékesítettek. Pedig a mai fiataloknak is illene tudni, hogy mi mindent készítettek és használtak nagyszüleik, szüleik. Jó lenne ezeket összegyűjteni és bemutatni, rövid leírással, használati utasítással – mondta az ötletgazda. Maros Megye Tanácsának elnöke, Ciprian Dobre megkérte a javaslattevőt, hogy írásban is nyújtsa be kérését, amelyet majd továbbít a megyei múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak a megvalósítás érdekében.
Érdeklődésünkre Soós Zoltán elmondta, hogy nagyon jó ötletnek tartja egy technika-történeti, ipari múzeum létrehozását, ahol ki lehetne állítani az egykori Székelyföldi Iparmúzeumból megmaradt tárgyakat, ugyanakkor a hatvanas-nyolcvanas években készült ipari gépeket, berendezéseket is. „Sajnálatos módon tudjuk, hogy az elmúlt huszonöt évben nagyon sok érdekes ipari gép ócskavastelepre került, s nekünk is csak négy-öt éve van lehetőségünk, hogy ilyen jellegű tárgyakat is felvásároljunk, megőrizünk. Azelőtt a vezetőség nem fordított erre figyelmet. Az új múzeum létrehozásának azonban két nagy akadálya is van. Az egyik a helyhiány. A legjobb az lenne, ha egy ilyen ipari-technikai múzeumot a valamikori Székelyföldi Iparmúzeum épületébe költöztetnénk vissza, ahol jelenleg a természetrajzi múzeum működik. Persze meg lehetne vásárolni a kisvasút régi indóházát és ott is ki lehetne alakítani egy ilyen részleget. Ehhez azonban jelentős pénz kellene és persze akarat. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy jelenleg a múzeumnál csak egyetlen egy kolléga van, aki a technikatörténeti részleggel foglalkozik, s legalább négy-öt új alkalmazottra lenne szükség egy ilyen részleg beindításához. Persze, ha van kellő akarat, akkor ezeket az akadályokat el lehet hárítani, a felmerülő hiányosságokat ki lehet küszöbölni” – mondta az igazgató, akitől azt is megtudtuk, hogy az egykori Székelyföldi Iparmúzeum anyagának mintegy negyven százaléka maradt Marosvásárhelyen, ezeket most a központi raktárban őrzik. A tárlatanyag egy része, a kerámiák a Kolozsvári Néprajzi Múzeumhoz kerültek.
„Most az a fontos számunkra, hogy az ámokfutó polgármestertől megmentsük a múzeum várbeli épületét, hogy ne vegyék el tőlünk, s azután beszélni lehet a fejlődésről, növekedésről is. Mi mindenképp nyitottak vagyunk Vasile Boloş ötletének megvalósítására, ha lesz politikai akarat is erre” – nyilatkozta a múzeum igazgatója.
Kolozsváry Zoltán már kisgyermekkorában gépészmérnök szeretett volna lenni. Álma valóra vált az egykori Encsel Mór, majdani Metalotehnica (Matricon) textilipari berendezéseket gyártó nagyüzemnél, ahol akkor hatezernél több alkalmazott volt. „Romániában nagyon fejlett volt a textilipar, több tízezer ember dolgozott ilyen gyárakban, így nem csoda, hogy Marosvásárhelyen is két üzem volt, ahol textilgépeket gyártottak: a Metalotechnica és az Imatex. Míg az egykori Encsel Mór zöldmezős beruházás volt, és elsősorban varró- és kötőgépeket gyártott, addig az egykori Ludovic Minszki, a majdani IUIU, majd Imatex a volt kisiparos szakemberekből alakult, s ott szövőgépeket és csévélőgépeket készítettek. A Metalotechnikában 1959 után kezdtek önállóan gépeket készíteni. Ezek többnyire másolt gépek voltak, a Singer varrógép, szövőgép mintájára, majd ahogy a textilipar fokozatosan megerősödött, fokozatosan fejlődött a textilipari gépek ipara is. Bizonyos másolás megmaradt, de saját fejlesztésű gépek is voltak, különösen miután beindult a kutatóállomás, ahol én is dolgoztam. Akkor textilipari kiállításokra is jártunk, emlékszem, egyszer Milanóban eladtunk egy saját fejlesztésű berettkötő-gépet, s igencsak meggyűlt a gondunk a titkosszolgálattal emiatt” – mesélte Kolozsváry Zoltán, aki szerint egy ilyen gépeket bemutató kiállítás biztosan nagy érdeklődésre tartana számot.
„Az akkor készült ipari varró- és szegőgépek jó minőségűek voltak, a kilencvenes évek elején években sokan exportáltak magánúton belőlük Magyarországra is. Biztos vagyok benne, hogy van, amit itt az országban, a megyében most is használnak a kisipari textilműhelyekben, vagy a székelyföldi nagyobb textilüzemekben. Arról nem beszélve, hogy a fent említett két gyár mellett Vásárhelyen működött a Prodcomplex, az Elektormaros és a számológépgyár, s ott is mind-mind gyártottak kiállításra méltó gépeket, berendezéseket. Jó lenne egy ilyen kiállítás, hiszen csak akkor tudunk fejlődni, ha ismerjük a gyökereket. Fontos, hogy a fiatalok megismerjék a nagyapáik, apáik munkáját, az ő életükben gyártott, használt gépeket, megismerjék mindazt, amit ők készítettek” – összegzett a most is anyagkutatással foglalkozó szakember.
Simon Virág
Székelyhon.ro
Szükség volna az egykori Székelyföldi Iparmúzeum vagy egy hasonló részleg újjáélesztésére, létrehozására, véli a megyei múzeum igazgatója Vasile Boloş megyei tanácsos hasonló ötletét kommentálva. Az ötlettől a megvalósításig azonban, ahogy lenni szokott, igen hosszú út vezet. Pedig volna mit megmutatni, hisz az iparmúzem hagyatékának egy része még megmenthető, de a hatvanas-hetvenes évek már muzeális gépei, berendezései is helyet kaphatnának egy ilyen létesítményben.
Vasile Boloş szerint „Marosvásárhelyen nagyon sok varró- és szövőgépet, fénymásolót, csiszológépet, famegmunkáló berendezést, hangszert készítettek. Ezek egy részét már nem használják, sokat ócskavasként értékesítettek. Pedig a mai fiataloknak is illene tudni, hogy mi mindent készítettek és használtak nagyszüleik, szüleik. Jó lenne ezeket összegyűjteni és bemutatni, rövid leírással, használati utasítással – mondta az ötletgazda. Maros Megye Tanácsának elnöke, Ciprian Dobre megkérte a javaslattevőt, hogy írásban is nyújtsa be kérését, amelyet majd továbbít a megyei múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak a megvalósítás érdekében.
Érdeklődésünkre Soós Zoltán elmondta, hogy nagyon jó ötletnek tartja egy technika-történeti, ipari múzeum létrehozását, ahol ki lehetne állítani az egykori Székelyföldi Iparmúzeumból megmaradt tárgyakat, ugyanakkor a hatvanas-nyolcvanas években készült ipari gépeket, berendezéseket is. „Sajnálatos módon tudjuk, hogy az elmúlt huszonöt évben nagyon sok érdekes ipari gép ócskavastelepre került, s nekünk is csak négy-öt éve van lehetőségünk, hogy ilyen jellegű tárgyakat is felvásároljunk, megőrizünk. Azelőtt a vezetőség nem fordított erre figyelmet. Az új múzeum létrehozásának azonban két nagy akadálya is van. Az egyik a helyhiány. A legjobb az lenne, ha egy ilyen ipari-technikai múzeumot a valamikori Székelyföldi Iparmúzeum épületébe költöztetnénk vissza, ahol jelenleg a természetrajzi múzeum működik. Persze meg lehetne vásárolni a kisvasút régi indóházát és ott is ki lehetne alakítani egy ilyen részleget. Ehhez azonban jelentős pénz kellene és persze akarat. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy jelenleg a múzeumnál csak egyetlen egy kolléga van, aki a technikatörténeti részleggel foglalkozik, s legalább négy-öt új alkalmazottra lenne szükség egy ilyen részleg beindításához. Persze, ha van kellő akarat, akkor ezeket az akadályokat el lehet hárítani, a felmerülő hiányosságokat ki lehet küszöbölni” – mondta az igazgató, akitől azt is megtudtuk, hogy az egykori Székelyföldi Iparmúzeum anyagának mintegy negyven százaléka maradt Marosvásárhelyen, ezeket most a központi raktárban őrzik. A tárlatanyag egy része, a kerámiák a Kolozsvári Néprajzi Múzeumhoz kerültek.
„Most az a fontos számunkra, hogy az ámokfutó polgármestertől megmentsük a múzeum várbeli épületét, hogy ne vegyék el tőlünk, s azután beszélni lehet a fejlődésről, növekedésről is. Mi mindenképp nyitottak vagyunk Vasile Boloş ötletének megvalósítására, ha lesz politikai akarat is erre” – nyilatkozta a múzeum igazgatója.
Kolozsváry Zoltán már kisgyermekkorában gépészmérnök szeretett volna lenni. Álma valóra vált az egykori Encsel Mór, majdani Metalotehnica (Matricon) textilipari berendezéseket gyártó nagyüzemnél, ahol akkor hatezernél több alkalmazott volt. „Romániában nagyon fejlett volt a textilipar, több tízezer ember dolgozott ilyen gyárakban, így nem csoda, hogy Marosvásárhelyen is két üzem volt, ahol textilgépeket gyártottak: a Metalotechnica és az Imatex. Míg az egykori Encsel Mór zöldmezős beruházás volt, és elsősorban varró- és kötőgépeket gyártott, addig az egykori Ludovic Minszki, a majdani IUIU, majd Imatex a volt kisiparos szakemberekből alakult, s ott szövőgépeket és csévélőgépeket készítettek. A Metalotechnikában 1959 után kezdtek önállóan gépeket készíteni. Ezek többnyire másolt gépek voltak, a Singer varrógép, szövőgép mintájára, majd ahogy a textilipar fokozatosan megerősödött, fokozatosan fejlődött a textilipari gépek ipara is. Bizonyos másolás megmaradt, de saját fejlesztésű gépek is voltak, különösen miután beindult a kutatóállomás, ahol én is dolgoztam. Akkor textilipari kiállításokra is jártunk, emlékszem, egyszer Milanóban eladtunk egy saját fejlesztésű berettkötő-gépet, s igencsak meggyűlt a gondunk a titkosszolgálattal emiatt” – mesélte Kolozsváry Zoltán, aki szerint egy ilyen gépeket bemutató kiállítás biztosan nagy érdeklődésre tartana számot.
„Az akkor készült ipari varró- és szegőgépek jó minőségűek voltak, a kilencvenes évek elején években sokan exportáltak magánúton belőlük Magyarországra is. Biztos vagyok benne, hogy van, amit itt az országban, a megyében most is használnak a kisipari textilműhelyekben, vagy a székelyföldi nagyobb textilüzemekben. Arról nem beszélve, hogy a fent említett két gyár mellett Vásárhelyen működött a Prodcomplex, az Elektormaros és a számológépgyár, s ott is mind-mind gyártottak kiállításra méltó gépeket, berendezéseket. Jó lenne egy ilyen kiállítás, hiszen csak akkor tudunk fejlődni, ha ismerjük a gyökereket. Fontos, hogy a fiatalok megismerjék a nagyapáik, apáik munkáját, az ő életükben gyártott, használt gépeket, megismerjék mindazt, amit ők készítettek” – összegzett a most is anyagkutatással foglalkozó szakember.
Simon Virág
Székelyhon.ro
2015. március 12.
Három magyar párt, három megemlékezés a fekete márciusról
Nem csak március 15-én, a magyar szabadságharc kitörésének napján nem tudnak együtt ünnepelni a romániai magyar pártok marosvásárhelyi vezetői, a város huszonöt évvel ezelőtti tragikus eseményeire is külön-külön emlékeznek meg.
Hiába próbálkozott egy pártok fölötti, „ökuménikus” megemlékezés javaslatával, Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti fekete március egyik főszereplője és áldozata, ötlete nem aratott sikert a romániai magyar politikai alakulatok sorában. Kezdeményezését csak a néppárt civil szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) karolta föl, mely negyed évszázaddal a „hodáki betörés” után, március 19-én egész napos rendezvénnyel tiszteleg az áldozatok előtt. A csütörtöki eseménysorozat délelőtt fél 11-kor, a marosszentgyörgyi római katolikus templomban kezdődik.
Délután 5 órakor a marosvásárhelyi magyarság huszonöt évvel ezelőtti, időközben elhunyt két vezéregyéniségének, Sütő András írónak és Jakabffy Attila mérnök-tanárnak a sírját koszorúzzák meg a református temetőben. Ezt követően 6 órakor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban A balkánbajnok című filmet vetítik le, és bemutatják Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének a legújabb, bővített kiadását.
„Sajnálom, hogy még egy ilyen alkalommal sem lehet visszaállítani az 1990-es magyar összefogást, pedig igazán felemelő lett volna, ha együtt tudunk emlékezni. Smaranda Enache és a Pro Európa Liga hajlandó lett volna egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést szervezni, ahol helyi és bukaresti értelmiségiek ültek volna, de sem az RMDSZ, sem az MPP nem volt vevő az ötletünkre” – panaszolta el szerkesztőségünknek Kincses.
Az MPP adja meg a hangot
A fekete március emlékének szánt első rendezvényre már e hét végén sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától, a Kultúrpalota kistermében Negyed évszázad címmel szervez konferenciát az MPP politikai háttérintézménye, az Orbán Balázs Akadémia. A rendezvényen a polgáriak és meghívottjaik olyan kérdésekre keresik a választ, mint: hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? Miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni? Vitaindítónak a szervezők a Yorick Stúdió 20/20-as című színházi produkciójából készült felvételeket szánták. Résztvevők: a civil szféra részéről Novák Zoltán és László Márton történészek illetve Gagyi József egyetemi tanár, míg a politikumot Kovács Péter és Biró Zsolt képviseli.
Az RMDSZ ragaszkodik a hagyományához
Az RMDSZ és a Bernády György Közművelődési Alapítvány ragaszkodik a több mint másfél évtizedes hagyományhoz. A Borbély László politikai alelnök által vezetett háttérszervezet évente megszervezi azt a kisebbségi szemináriumát, amelynek középpontjában a romániai nemzeti csoportok együttélése áll. Az idén március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19-20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szerveznek kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői szintén Novák Zoltán és László Márton, valamint Soós Zoltán múzeumigazgató, Gabriel Andreescu és Vasile Cernat egyetemi oktatók. A szervezők ugyanakkor számítanak Moca Rudolf, a Marosvásárhelyi Rádió roma nyelvű műsorának szerkesztőjének, a RomoSapiens Egyesület elnökének, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, volt miniszterelnöknek, valamint az RMDSZ több politikusának a jelenlétére.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Nem csak március 15-én, a magyar szabadságharc kitörésének napján nem tudnak együtt ünnepelni a romániai magyar pártok marosvásárhelyi vezetői, a város huszonöt évvel ezelőtti tragikus eseményeire is külön-külön emlékeznek meg.
Hiába próbálkozott egy pártok fölötti, „ökuménikus” megemlékezés javaslatával, Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti fekete március egyik főszereplője és áldozata, ötlete nem aratott sikert a romániai magyar politikai alakulatok sorában. Kezdeményezését csak a néppárt civil szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) karolta föl, mely negyed évszázaddal a „hodáki betörés” után, március 19-én egész napos rendezvénnyel tiszteleg az áldozatok előtt. A csütörtöki eseménysorozat délelőtt fél 11-kor, a marosszentgyörgyi római katolikus templomban kezdődik.
Délután 5 órakor a marosvásárhelyi magyarság huszonöt évvel ezelőtti, időközben elhunyt két vezéregyéniségének, Sütő András írónak és Jakabffy Attila mérnök-tanárnak a sírját koszorúzzák meg a református temetőben. Ezt követően 6 órakor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban A balkánbajnok című filmet vetítik le, és bemutatják Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének a legújabb, bővített kiadását.
„Sajnálom, hogy még egy ilyen alkalommal sem lehet visszaállítani az 1990-es magyar összefogást, pedig igazán felemelő lett volna, ha együtt tudunk emlékezni. Smaranda Enache és a Pro Európa Liga hajlandó lett volna egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést szervezni, ahol helyi és bukaresti értelmiségiek ültek volna, de sem az RMDSZ, sem az MPP nem volt vevő az ötletünkre” – panaszolta el szerkesztőségünknek Kincses.
Az MPP adja meg a hangot
A fekete március emlékének szánt első rendezvényre már e hét végén sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától, a Kultúrpalota kistermében Negyed évszázad címmel szervez konferenciát az MPP politikai háttérintézménye, az Orbán Balázs Akadémia. A rendezvényen a polgáriak és meghívottjaik olyan kérdésekre keresik a választ, mint: hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? Miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni? Vitaindítónak a szervezők a Yorick Stúdió 20/20-as című színházi produkciójából készült felvételeket szánták. Résztvevők: a civil szféra részéről Novák Zoltán és László Márton történészek illetve Gagyi József egyetemi tanár, míg a politikumot Kovács Péter és Biró Zsolt képviseli.
Az RMDSZ ragaszkodik a hagyományához
Az RMDSZ és a Bernády György Közművelődési Alapítvány ragaszkodik a több mint másfél évtizedes hagyományhoz. A Borbély László politikai alelnök által vezetett háttérszervezet évente megszervezi azt a kisebbségi szemináriumát, amelynek középpontjában a romániai nemzeti csoportok együttélése áll. Az idén március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19-20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szerveznek kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői szintén Novák Zoltán és László Márton, valamint Soós Zoltán múzeumigazgató, Gabriel Andreescu és Vasile Cernat egyetemi oktatók. A szervezők ugyanakkor számítanak Moca Rudolf, a Marosvásárhelyi Rádió roma nyelvű műsorának szerkesztőjének, a RomoSapiens Egyesület elnökének, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, volt miniszterelnöknek, valamint az RMDSZ több politikusának a jelenlétére.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2015. március 12.
Változások előtt a Székelyföldi Regionális Stúdió
Korszakváltás következik a Székelyföldi Regionális Stúdió történetében a magyar közmédia március 15-én esedékes átszervezésével – vélekedik az alapítók egyike, Jakab Endre. A korábbi gabonaraktárban berendezett, korszerű technikai eszközökkel és a régióban összesen közel negyvenfős munkaközösséggel rendelkező médiaegység tizenkét éve működik, hol több, hol kevesebb lehetőséggel a székelyföldi események és értékek bemutatására.
Barátságosan fogadják a látogatót a székelyudvarhelyi gabonaraktárban praktikusan berendezett Székelyföldi Regionális Stúdió munkatársai: a kaputelefonon kedves női hang invitál be, majd készséges dolgozók igazítanak útba, ha nem tudjuk, hogy az alagsori stúdióterem vagy az emeleti irodák és szerkesztőség felé vegyük-e az irányt.
Mint megtudtuk, a székelyudvarhelyi televíziózás története majdhogynem a rendszerváltásig nyúlik vissza: a 90-es évek elején két helyi tévécsatorna is megjelent, az Udvarhelyi Televízió (UTV), illetve az Ati-Beta tévétársaság, amelyeket a tulajdonosok a kezdeti konkurenciaharcot követően 1997-ben Digital 3 Televízió néven egyesítettek. A mostani Duna Stúdió csapatának magját olyan tévések alkotják, akik az Ati-Betánál vagy az UTV-nél kezdték pályafutásukat. A magyar közszolgálati csatornákkal való együttműködés folyamatát Jakab Endre szerkesztő-riporter és Szikszai Olivér operatőr kezdte meg 1998-ban, a Duna Televíziónak tudósítva székelyföldi eseményekről.
„2001 végén, 2002 elején létrejött a Székelyföldi Stúdió. Akkor az Illyés Közalapítvány a Média határok nélkül című pályázat révén a Kárpát-medencében háromszázmillió forint értékben televíziós eszközöket osztott szét úgy, hogy létrehozott öt stúdiót: egyet-egyet Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Ungváron, Felvidéken és Délvidéken. Ezek köré tudósítói pontokat épített ki. Hozzánk, Székelyudvarhelyhez a gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, brassói térség tartozott, illetve Bukarestben is volt olyan munkatárs, aki akár a kolozsváriaknak, akár nekünk tudott dolgozni” – elevenítette fel Jakab Endre a kezdeteket. Hozzátette, a stúdió azóta is szünet nélkül működik, s bár létrehozása az Illyés Közalapítványhoz és a Székelyudvarhelyért Alapítványhoz köthető, mostanra a Székelyföldi Regionális Stúdió önálló jogi személy, amely a szakma kezében van.
A székelyföldi stúdió – amely előbb a Kőkereszt téren, a Mokka kávéház fölött működött, 2013-ban pedig a mostani helyszínre, a Kornis Ferenc utcai volt gabonaraktár épületébe költözött, a korábbi felület mintegy kétszeresére – a kezdetektől a magyar közszolgálati televíziónak dolgozott.
Túlnyomórészt a Duna Televízióban jelentek meg anyagaik, ugyanis abban az időben az biztosította a legnagyobb teret a határon túli tartalmaknak. Kisebb részben az M1, a Kossuth rádió, 2004-ig pedig a Hír Televízió is biztosított nekik felületet. A helyi csapat a Gazdakör című műsorral kezdett, de többek közt a híradóba, a Közép-európai Magazin, Régiók, Váltó, Talpalatnyi Zöld, Világunk és Térkép című műsorokba is bedolgoztak – minden olyan műsorba, ahol a szerkesztők nyitottak voltak a határon túli tartalmak sugárzására. A kezdeti, egy kamerával készített műsorrészek, tudósítások mellett a fejlődéssel a Székelyföldi Stúdió kínálatában megjelentek a többkamerás felvételek, így egy idő után már élőben is közvetítettek erdélyi szentmiséket és más rendezvényeket, továbbá az új székhelyről élőben jelentkezhettek be stúdióbeszélgetésekkel is.
A közvetítések lebonyolítására rendelkezésükre áll egyebek mellett egy mobilstúdió, amelyet kétórás be- és egyórás kicsomagolás árán bárhová kiszállíthatnak – ismertette Jakab Endre, hozzáfűzve, a közeljövőben teljességgel átállnának műholdas közvetítésre, amely tovább könnyítené az élő helyszíni bejelentkezésekhez kapcsolódó munkafolyamatot. Jakab Endre szerint a stúdió a lehető legkorszerűbb eszközökkel rendelkezik, így a tartalmak minőségét tekintve a vezető tévécsatornák színvonalát is tudja hozni. A minőségi felszerelés azonban önmagában halott dolog, azáltal nyer valódi értelmet, hogy a tévések szakszerűen tudják használni – mutatott rá Jakab Endre. Az alagsorban berendezett stúdió díszletének színe a ledes technológiának köszönhetően tetszés szerint változtatható, így számos műsor háttereként használható.
2012-ben megszületett a Székelyföldi Stúdió első „gyermeke”, eddigi egyetlen önálló műsora, a Székely Kapu, amely kimondottan székelyföldi témákat dolgozott fel – a műsor jelenleg szünetel a közmédia vasárnaptól esedékes átszervezése miatt, ám a szerkesztők reményei szerint a jövőben folytathatják a projektet. A küszöbön álló változás az M1-et és a Duna Televíziót is nagymértékben érinti: egyetlen csatornára, a Dunára, az új nemzeti főadóra kerül át a két csatorna kínálatából minden olyan műsor, amely nem szűnik meg, az M1 pedig hírcsatorna lesz, amely tizennyolc órában élő tartalmat közvetít, minden órában híradóval. Ez a regionális stúdiókat is nagymértékben érinti, hiszen mostantól nem egy jól meghatározott időszakban kell majd bejelentkezniük, hanem reggel hattól éjfélig bármikor lehetőségük lehet rá. „Elméletileg sokkal több lehetőségünk lesz a székelyföldi tartalmak megjelenítésére a közmédiában” – fejtette ki bizakodón a stúdióvezető.
A stúdiót a Székely Nemzeti Tanács ezen a héten tüntette ki Gábor Áron-díjjal, Székelyföld jelenének és múltjának kifogástalan szakmaisággal történő népszerűsítéséért, a székelyek autonómiaküzdelmének hiteles megismertetéséért, a székely önismeret elmélyítéséért és a székely közösségi tudat megerősítéséért. Jakab Endre a díjjal kapcsolatban elmondta: megtiszteltetés ez a Székelyföldi Regionális Stúdiónak, és meglepetésként érte őket, főként, hogy korábban a Magyar Országgyűlés jelenlegi elnöke is megkapta ezt az elismerést. Úgy érzik, a Gábor Áron-díj jelképezi a székelység elismerését a stúdió dolgozóinak több évtizedes munkája iránt. Egyúttal kifejtette, ennek a munkának a folytonosságához szükség van arra, hogy a közmédia is fontosnak lássa a külhoni magyar tudósítói hálózatot.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro
Korszakváltás következik a Székelyföldi Regionális Stúdió történetében a magyar közmédia március 15-én esedékes átszervezésével – vélekedik az alapítók egyike, Jakab Endre. A korábbi gabonaraktárban berendezett, korszerű technikai eszközökkel és a régióban összesen közel negyvenfős munkaközösséggel rendelkező médiaegység tizenkét éve működik, hol több, hol kevesebb lehetőséggel a székelyföldi események és értékek bemutatására.
Barátságosan fogadják a látogatót a székelyudvarhelyi gabonaraktárban praktikusan berendezett Székelyföldi Regionális Stúdió munkatársai: a kaputelefonon kedves női hang invitál be, majd készséges dolgozók igazítanak útba, ha nem tudjuk, hogy az alagsori stúdióterem vagy az emeleti irodák és szerkesztőség felé vegyük-e az irányt.
Mint megtudtuk, a székelyudvarhelyi televíziózás története majdhogynem a rendszerváltásig nyúlik vissza: a 90-es évek elején két helyi tévécsatorna is megjelent, az Udvarhelyi Televízió (UTV), illetve az Ati-Beta tévétársaság, amelyeket a tulajdonosok a kezdeti konkurenciaharcot követően 1997-ben Digital 3 Televízió néven egyesítettek. A mostani Duna Stúdió csapatának magját olyan tévések alkotják, akik az Ati-Betánál vagy az UTV-nél kezdték pályafutásukat. A magyar közszolgálati csatornákkal való együttműködés folyamatát Jakab Endre szerkesztő-riporter és Szikszai Olivér operatőr kezdte meg 1998-ban, a Duna Televíziónak tudósítva székelyföldi eseményekről.
„2001 végén, 2002 elején létrejött a Székelyföldi Stúdió. Akkor az Illyés Közalapítvány a Média határok nélkül című pályázat révén a Kárpát-medencében háromszázmillió forint értékben televíziós eszközöket osztott szét úgy, hogy létrehozott öt stúdiót: egyet-egyet Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Ungváron, Felvidéken és Délvidéken. Ezek köré tudósítói pontokat épített ki. Hozzánk, Székelyudvarhelyhez a gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, brassói térség tartozott, illetve Bukarestben is volt olyan munkatárs, aki akár a kolozsváriaknak, akár nekünk tudott dolgozni” – elevenítette fel Jakab Endre a kezdeteket. Hozzátette, a stúdió azóta is szünet nélkül működik, s bár létrehozása az Illyés Közalapítványhoz és a Székelyudvarhelyért Alapítványhoz köthető, mostanra a Székelyföldi Regionális Stúdió önálló jogi személy, amely a szakma kezében van.
A székelyföldi stúdió – amely előbb a Kőkereszt téren, a Mokka kávéház fölött működött, 2013-ban pedig a mostani helyszínre, a Kornis Ferenc utcai volt gabonaraktár épületébe költözött, a korábbi felület mintegy kétszeresére – a kezdetektől a magyar közszolgálati televíziónak dolgozott.
Túlnyomórészt a Duna Televízióban jelentek meg anyagaik, ugyanis abban az időben az biztosította a legnagyobb teret a határon túli tartalmaknak. Kisebb részben az M1, a Kossuth rádió, 2004-ig pedig a Hír Televízió is biztosított nekik felületet. A helyi csapat a Gazdakör című műsorral kezdett, de többek közt a híradóba, a Közép-európai Magazin, Régiók, Váltó, Talpalatnyi Zöld, Világunk és Térkép című műsorokba is bedolgoztak – minden olyan műsorba, ahol a szerkesztők nyitottak voltak a határon túli tartalmak sugárzására. A kezdeti, egy kamerával készített műsorrészek, tudósítások mellett a fejlődéssel a Székelyföldi Stúdió kínálatában megjelentek a többkamerás felvételek, így egy idő után már élőben is közvetítettek erdélyi szentmiséket és más rendezvényeket, továbbá az új székhelyről élőben jelentkezhettek be stúdióbeszélgetésekkel is.
A közvetítések lebonyolítására rendelkezésükre áll egyebek mellett egy mobilstúdió, amelyet kétórás be- és egyórás kicsomagolás árán bárhová kiszállíthatnak – ismertette Jakab Endre, hozzáfűzve, a közeljövőben teljességgel átállnának műholdas közvetítésre, amely tovább könnyítené az élő helyszíni bejelentkezésekhez kapcsolódó munkafolyamatot. Jakab Endre szerint a stúdió a lehető legkorszerűbb eszközökkel rendelkezik, így a tartalmak minőségét tekintve a vezető tévécsatornák színvonalát is tudja hozni. A minőségi felszerelés azonban önmagában halott dolog, azáltal nyer valódi értelmet, hogy a tévések szakszerűen tudják használni – mutatott rá Jakab Endre. Az alagsorban berendezett stúdió díszletének színe a ledes technológiának köszönhetően tetszés szerint változtatható, így számos műsor háttereként használható.
2012-ben megszületett a Székelyföldi Stúdió első „gyermeke”, eddigi egyetlen önálló műsora, a Székely Kapu, amely kimondottan székelyföldi témákat dolgozott fel – a műsor jelenleg szünetel a közmédia vasárnaptól esedékes átszervezése miatt, ám a szerkesztők reményei szerint a jövőben folytathatják a projektet. A küszöbön álló változás az M1-et és a Duna Televíziót is nagymértékben érinti: egyetlen csatornára, a Dunára, az új nemzeti főadóra kerül át a két csatorna kínálatából minden olyan műsor, amely nem szűnik meg, az M1 pedig hírcsatorna lesz, amely tizennyolc órában élő tartalmat közvetít, minden órában híradóval. Ez a regionális stúdiókat is nagymértékben érinti, hiszen mostantól nem egy jól meghatározott időszakban kell majd bejelentkezniük, hanem reggel hattól éjfélig bármikor lehetőségük lehet rá. „Elméletileg sokkal több lehetőségünk lesz a székelyföldi tartalmak megjelenítésére a közmédiában” – fejtette ki bizakodón a stúdióvezető.
A stúdiót a Székely Nemzeti Tanács ezen a héten tüntette ki Gábor Áron-díjjal, Székelyföld jelenének és múltjának kifogástalan szakmaisággal történő népszerűsítéséért, a székelyek autonómiaküzdelmének hiteles megismertetéséért, a székely önismeret elmélyítéséért és a székely közösségi tudat megerősítéséért. Jakab Endre a díjjal kapcsolatban elmondta: megtiszteltetés ez a Székelyföldi Regionális Stúdiónak, és meglepetésként érte őket, főként, hogy korábban a Magyar Országgyűlés jelenlegi elnöke is megkapta ezt az elismerést. Úgy érzik, a Gábor Áron-díj jelképezi a székelység elismerését a stúdió dolgozóinak több évtizedes munkája iránt. Egyúttal kifejtette, ennek a munkának a folytonosságához szükség van arra, hogy a közmédia is fontosnak lássa a külhoni magyar tudósítói hálózatot.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro
2015. március 12.
Kiverte a biztosítékot Bukarestben a budapesti tüntetés
Elfogadhatatlannak nevezte a román külügyminisztérium, hogy a március 10-i budapesti Hősök terén rendezett megemlékezésen Romániát a 21. századi Európai Uniója Iszlám Államának nevezte az egyik szervező. A székely szabadság napja alkalmából a Székelyföldért Társaság mintegy ötszáz ember részvételével megemlékezést tartott a budapesti Hősök terén kedd este, a székely vértanúk 1854-es kivégzésének évfordulóján. György-Mózes Árpád elnök, a Székelyföldért Társaság elnöke arról beszélt, a székelyek nyílt véleménynyilvánítása tilos Romániában, és a hatóságok igyekeznek tönkretenni épített kulturális örökségüket.
Úgy fogalmazott, hogy „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama”, mert szerinte döntéseikkel hetente fejeznek le olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánításai és a nemzeti identitáshoz való jog. A demonstráció résztvevői petíciót fogadtak el, amelyben azt kérték Victor Ponta román miniszterelnöktől, haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat Székelyföld lakóinak legitim képviselőivel a régió közigazgatási státusáról. A megemlékezésen azért is tiltakoztak, mert Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester nem engedélyezte a Székely Nemzeti Tanács Marosvásárhelyre tervezett felvonulását, csupán egy megemlékezést a székely vértanúk emlékművénél. A román külügy a Mediafax hírügynökségnek úgy reagált: a budapesti megnyilatkozás nemcsak elfogadhatatlan, az európai szellemiségnek is ellent mond. A magyar-román államközi viszony az Orbán-kormány hivatalba lépése óta rendkívül fagyossá vált, ezt maga a miniszterelnök és Szíjjártó Péter külügyminiszter is megerősítette egy-egy háttérbeszélgetésen.
maszol/Népszava/Mediafax
Elfogadhatatlannak nevezte a román külügyminisztérium, hogy a március 10-i budapesti Hősök terén rendezett megemlékezésen Romániát a 21. századi Európai Uniója Iszlám Államának nevezte az egyik szervező. A székely szabadság napja alkalmából a Székelyföldért Társaság mintegy ötszáz ember részvételével megemlékezést tartott a budapesti Hősök terén kedd este, a székely vértanúk 1854-es kivégzésének évfordulóján. György-Mózes Árpád elnök, a Székelyföldért Társaság elnöke arról beszélt, a székelyek nyílt véleménynyilvánítása tilos Romániában, és a hatóságok igyekeznek tönkretenni épített kulturális örökségüket.
Úgy fogalmazott, hogy „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama”, mert szerinte döntéseikkel hetente fejeznek le olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánításai és a nemzeti identitáshoz való jog. A demonstráció résztvevői petíciót fogadtak el, amelyben azt kérték Victor Ponta román miniszterelnöktől, haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat Székelyföld lakóinak legitim képviselőivel a régió közigazgatási státusáról. A megemlékezésen azért is tiltakoztak, mert Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester nem engedélyezte a Székely Nemzeti Tanács Marosvásárhelyre tervezett felvonulását, csupán egy megemlékezést a székely vértanúk emlékművénél. A román külügy a Mediafax hírügynökségnek úgy reagált: a budapesti megnyilatkozás nemcsak elfogadhatatlan, az európai szellemiségnek is ellent mond. A magyar-román államközi viszony az Orbán-kormány hivatalba lépése óta rendkívül fagyossá vált, ezt maga a miniszterelnök és Szíjjártó Péter külügyminiszter is megerősítette egy-egy háttérbeszélgetésen.
maszol/Népszava/Mediafax
2015. március 13.
Sértett György-Mózes Árpád „metaforája”
Victor Ponta kormányfő szélsőséges provokációnak, a román külügyminisztérium elfogadhatatlannak nevezte a Székelyföldért Társaság elnökének székely szabadság napi kijelentését, miszerint „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama". György-Mózes Árpád, a szervezet elnöke a Krónikának úgy nyilatkozott: „metaforáját" fenntartja, szerinte ugyanis a román hatóságok jogsértései az erdélyi magyarok fizikai megsemmisítését célozzák.
Bukarest heves reakciói ellenére sem tartja elrugaszkodottnak a Romániáról és az Iszlám Államról (IÁ) szóló hasonlatát György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke. A Magyarországon bejegyzett közhasznú egyesület vezetője a székely szabadság napján, kedden rendezett budapesti tüntetésen fejtette ki véleményét, miszerint „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama".
Szerinte Románia azért hasonlítható a terrorszervezethez, mert a román hatóságok döntéseikkel hetente „fejeznek le" olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánítási és a nemzeti identitáshoz való jog.
Aurescu telefonon közölte Szijjártóval: elfogadhatatlan a kijelentés
A bukaresti külügyminisztérium – a Mediafax hírügynökség érdeklődésére küldött válaszában – elfogadhatatlannak nevezte György-Mózes Árpád kijelentését, amely a tárca szerint nem felel meg az európai szellemiségnek.
Csütörtökön Bogdan Aurescu román külügyminiszter telefonon is felhívta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert, hogy személyesen is szót emeljen a Budapesten elhangzottak miatt.
Az MTI által idézett bukaresti kommüniké szerint Aurescu beszélgetésük során magyar kollégájának is kifejtette: Románia számára elfogadhatatlan egy ilyen minősítés, és összeegyeztethetetlen azzal az európai szellemiséggel, amelynek a jellemeznie kéne a román–magyar jószomszédi kapcsolatokat és stratégiai partnerséget.
A román külügyminiszter kifejezte reményét, hogy Magyarország nemzeti ünnepének március 15-i megünneplése vagy az 1990-es (március 19–20-ai) marosvásárhelyi események 25. évfordulója nem szolgáltat alkalmat arra, hogy a „magyar tisztségviselők” a két ország közti alapszerződést, illetve a román alkotmányt sértő kijelentéseket tegyenek.
A román fél „ismét szorgalmazta”, hogy mielőbb véglegesítsék és írják alá a magyar–román kisebbségi vegyesbizottság által előkészített megállapodást, amelyről már 2011 júniusában megkezdődtek a tárgyalások.
Ponta: Románia modellnek számít a kisebbségi jogok tiszteletben tartása terén
Victor Ponta kormányfő szerdán este Brassóban a Gândul hírportál kérdésére szélsőséges, radikális provokációként értékelte az elhangzottakat.
„Románia modellnek számít Európában a kisebbségi jogok tiszteletben tartása terén, és azt szeretnénk, hogy társadalmunk a továbbiakban is a párbeszéden alapuljon. Szélsőséges és radikális provokációkra megpróbálunk csak a törvények alapján válaszolni" – jelentette ki a miniszterelnök, aki arra a kérdésre már nem válaszolt, hogy ez esetben milyen jogszabályi előírásokat kell alkalmazni.
Megjegyzendő, Ponta ugyancsak emlegette már az IÁ-t egy hasonlatában. A tavaly novemberi államfőválasztás kampányában kijelentette: az elnöki tisztséget függetlenként megpályázó Monica Macovei európai parlamenti képviselő, volt igazságügy-miniszter „egyfajta Iszlám Állam Romániában", akinek szavazóit emiatt nem áll módjában képviselni a megmérettetés második fordulójában.
György-Mózes Árpád: mondhattam volna enyhébb hasonlatot is
György-Mózes Árpád csütörtökön a Krónikának kifejtette, a keddi budapesti demonstráción „metaforában" emlegette egy lapon Romániát és az IÁ-t. Hozzátette, ezt megelőzően részletezte azokat a jogsértéseket, amelyeket a román állam elkövet az Erdélyben élő magyarokkal, székelyekkel szemben. Ekkor állapította meg, hogy Románia „lefejezi" az olyan alapvető demokratikus értékeket, mint a szólásszabadsághoz, a nemzeti identitás megőrzéséhez és a nemzeti identitáshoz való jog.
„Ebből azt a következtetést vontam le, hogy amit fizikailag megtesznek az Iszlám Állam képviselői, ugyanazt jogi úton a román állam elköveti a magyarokkal szemben" – fejtette ki lapunknak a 2011-ben a Székelyföldön kívüli székely körök, hagyományőrző civil szervezetek összefogása, mozgósítása érdekében alapított Székelyföldért Társaság elnöke.
György-Mózes szerint maguk a román hatóságok bizonyítják be, hogy az országban léteznek „egyenlőek és egyenlőbbek", hiszen miközben Marosvásárhelyen betiltották a székely szabadság napi SZNT-s felvonulást, ugyanebben a városban március 27-én a Besszarábiával való egyesülésre készül emlékezni a román szélsőjobboldal, amely ráadásul Kolozsvárt március 15-én kíván felvonulni.
Kérdésünkre, hogy nem érzi-e elrugaszkodottnak terrorszervezethez hasonlítani Romániát, a Székelyföldért Társaság elnöke úgy válaszolt: mondhatott volna enyhébb hasonlatot is. „Nyilván nem fizikai megsemmisítésről van szó, habár ha nem is gyilkossággal, de ezek a jogsértések előbb-utóbb az erdélyi magyar közösség fizikai megsemmisítését célozzák. Ha száz év múlva beszélnénk erről, meglehet, azt a következtetést vonnánk le, hogy ezek a döntések az erdélyi magyarság fizikai megsemmisítéséhez vezettek" – érvelt György-Mózes Árpád.
Úgy vélekedett, kijelentésével nem ártott az erdélyi autonómiatörekvéseknek, mivel szerinte a román hatóságok amúgy is mindig keresnek valamit a hasonló rendezvényeken, amivel azt bizonygathatják, hogy a magyarok szélsőségesek és nem jogkövetőek.
Az Európai Bizottsághoz fordul az EP kisebbségi munkacsoportja
Ezzel egy időben fideszes kezdeményezésre az Európai Bizottsághoz fordul az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportja, amiért a román hatóságok nem engedélyezték a felvonulás és tiltakozás megtartását Marosvásárhelyen a székely szabadság napján.
Gál Kinga Fideszes EP-képviselő, a munkacsoport társelnöke csütörtökön úgy értékelte, a felvonulás betiltása sérti a gyülekezési jogot, ami ellentmond az alapvető szabadságjogoknak, és szembemegy az európai értékekkel. „Az Európai Bizottságnak a kettős mércét félretéve számon kell kérnie a román hatóságokon az alapvető jogok tiszteletben tartását, amelyek a jogállamiság alapját képezik" – hangsúlyozta Gál.
Sógor Csaba RMDSZ-es euroképviselő ugyanebben a témában, az emberi jogok és a demokrácia helyzetéről szóló 2013. évi jelentésről szóló vitában azt kérte az EP strasbourgi plénumában: emlékeztessék Romániát is arra, hogy a gyülekezési jog korlátozása egyértelműen a nem demokratikus rendszerek bevett gyakorlata.
„Az Európai Unió egyik tagállamában, Romániában éppen ezen a héten tiltottak be egy békés tiltakozó felvonulást pusztán azért, mert annak politikai céljaival, a felvetett problémákkal nem értettek egyet a hatalmon levő politikai szervezetek. A tiltakozás helyszíne ráadásul egy olyan, etnikailag vegyes lakosságú városban lett volna, amelyben pontosan 25 évvel ezelőtt erőszakos összetűzésekre került sor" – állapította meg a politikus.
Hozzátette: az ilyen esetek előfordulása az EU területén az uniós törvényhozás hitelességét ássa alá, amikor harmadik országok vonatkozó gyakorlatát bírálja.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Victor Ponta kormányfő szélsőséges provokációnak, a román külügyminisztérium elfogadhatatlannak nevezte a Székelyföldért Társaság elnökének székely szabadság napi kijelentését, miszerint „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama". György-Mózes Árpád, a szervezet elnöke a Krónikának úgy nyilatkozott: „metaforáját" fenntartja, szerinte ugyanis a román hatóságok jogsértései az erdélyi magyarok fizikai megsemmisítését célozzák.
Bukarest heves reakciói ellenére sem tartja elrugaszkodottnak a Romániáról és az Iszlám Államról (IÁ) szóló hasonlatát György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke. A Magyarországon bejegyzett közhasznú egyesület vezetője a székely szabadság napján, kedden rendezett budapesti tüntetésen fejtette ki véleményét, miszerint „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama".
Szerinte Románia azért hasonlítható a terrorszervezethez, mert a román hatóságok döntéseikkel hetente „fejeznek le" olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánítási és a nemzeti identitáshoz való jog.
Aurescu telefonon közölte Szijjártóval: elfogadhatatlan a kijelentés
A bukaresti külügyminisztérium – a Mediafax hírügynökség érdeklődésére küldött válaszában – elfogadhatatlannak nevezte György-Mózes Árpád kijelentését, amely a tárca szerint nem felel meg az európai szellemiségnek.
Csütörtökön Bogdan Aurescu román külügyminiszter telefonon is felhívta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert, hogy személyesen is szót emeljen a Budapesten elhangzottak miatt.
Az MTI által idézett bukaresti kommüniké szerint Aurescu beszélgetésük során magyar kollégájának is kifejtette: Románia számára elfogadhatatlan egy ilyen minősítés, és összeegyeztethetetlen azzal az európai szellemiséggel, amelynek a jellemeznie kéne a román–magyar jószomszédi kapcsolatokat és stratégiai partnerséget.
A román külügyminiszter kifejezte reményét, hogy Magyarország nemzeti ünnepének március 15-i megünneplése vagy az 1990-es (március 19–20-ai) marosvásárhelyi események 25. évfordulója nem szolgáltat alkalmat arra, hogy a „magyar tisztségviselők” a két ország közti alapszerződést, illetve a román alkotmányt sértő kijelentéseket tegyenek.
A román fél „ismét szorgalmazta”, hogy mielőbb véglegesítsék és írják alá a magyar–román kisebbségi vegyesbizottság által előkészített megállapodást, amelyről már 2011 júniusában megkezdődtek a tárgyalások.
Ponta: Románia modellnek számít a kisebbségi jogok tiszteletben tartása terén
Victor Ponta kormányfő szerdán este Brassóban a Gândul hírportál kérdésére szélsőséges, radikális provokációként értékelte az elhangzottakat.
„Románia modellnek számít Európában a kisebbségi jogok tiszteletben tartása terén, és azt szeretnénk, hogy társadalmunk a továbbiakban is a párbeszéden alapuljon. Szélsőséges és radikális provokációkra megpróbálunk csak a törvények alapján válaszolni" – jelentette ki a miniszterelnök, aki arra a kérdésre már nem válaszolt, hogy ez esetben milyen jogszabályi előírásokat kell alkalmazni.
Megjegyzendő, Ponta ugyancsak emlegette már az IÁ-t egy hasonlatában. A tavaly novemberi államfőválasztás kampányában kijelentette: az elnöki tisztséget függetlenként megpályázó Monica Macovei európai parlamenti képviselő, volt igazságügy-miniszter „egyfajta Iszlám Állam Romániában", akinek szavazóit emiatt nem áll módjában képviselni a megmérettetés második fordulójában.
György-Mózes Árpád: mondhattam volna enyhébb hasonlatot is
György-Mózes Árpád csütörtökön a Krónikának kifejtette, a keddi budapesti demonstráción „metaforában" emlegette egy lapon Romániát és az IÁ-t. Hozzátette, ezt megelőzően részletezte azokat a jogsértéseket, amelyeket a román állam elkövet az Erdélyben élő magyarokkal, székelyekkel szemben. Ekkor állapította meg, hogy Románia „lefejezi" az olyan alapvető demokratikus értékeket, mint a szólásszabadsághoz, a nemzeti identitás megőrzéséhez és a nemzeti identitáshoz való jog.
„Ebből azt a következtetést vontam le, hogy amit fizikailag megtesznek az Iszlám Állam képviselői, ugyanazt jogi úton a román állam elköveti a magyarokkal szemben" – fejtette ki lapunknak a 2011-ben a Székelyföldön kívüli székely körök, hagyományőrző civil szervezetek összefogása, mozgósítása érdekében alapított Székelyföldért Társaság elnöke.
György-Mózes szerint maguk a román hatóságok bizonyítják be, hogy az országban léteznek „egyenlőek és egyenlőbbek", hiszen miközben Marosvásárhelyen betiltották a székely szabadság napi SZNT-s felvonulást, ugyanebben a városban március 27-én a Besszarábiával való egyesülésre készül emlékezni a román szélsőjobboldal, amely ráadásul Kolozsvárt március 15-én kíván felvonulni.
Kérdésünkre, hogy nem érzi-e elrugaszkodottnak terrorszervezethez hasonlítani Romániát, a Székelyföldért Társaság elnöke úgy válaszolt: mondhatott volna enyhébb hasonlatot is. „Nyilván nem fizikai megsemmisítésről van szó, habár ha nem is gyilkossággal, de ezek a jogsértések előbb-utóbb az erdélyi magyar közösség fizikai megsemmisítését célozzák. Ha száz év múlva beszélnénk erről, meglehet, azt a következtetést vonnánk le, hogy ezek a döntések az erdélyi magyarság fizikai megsemmisítéséhez vezettek" – érvelt György-Mózes Árpád.
Úgy vélekedett, kijelentésével nem ártott az erdélyi autonómiatörekvéseknek, mivel szerinte a román hatóságok amúgy is mindig keresnek valamit a hasonló rendezvényeken, amivel azt bizonygathatják, hogy a magyarok szélsőségesek és nem jogkövetőek.
Az Európai Bizottsághoz fordul az EP kisebbségi munkacsoportja
Ezzel egy időben fideszes kezdeményezésre az Európai Bizottsághoz fordul az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportja, amiért a román hatóságok nem engedélyezték a felvonulás és tiltakozás megtartását Marosvásárhelyen a székely szabadság napján.
Gál Kinga Fideszes EP-képviselő, a munkacsoport társelnöke csütörtökön úgy értékelte, a felvonulás betiltása sérti a gyülekezési jogot, ami ellentmond az alapvető szabadságjogoknak, és szembemegy az európai értékekkel. „Az Európai Bizottságnak a kettős mércét félretéve számon kell kérnie a román hatóságokon az alapvető jogok tiszteletben tartását, amelyek a jogállamiság alapját képezik" – hangsúlyozta Gál.
Sógor Csaba RMDSZ-es euroképviselő ugyanebben a témában, az emberi jogok és a demokrácia helyzetéről szóló 2013. évi jelentésről szóló vitában azt kérte az EP strasbourgi plénumában: emlékeztessék Romániát is arra, hogy a gyülekezési jog korlátozása egyértelműen a nem demokratikus rendszerek bevett gyakorlata.
„Az Európai Unió egyik tagállamában, Romániában éppen ezen a héten tiltottak be egy békés tiltakozó felvonulást pusztán azért, mert annak politikai céljaival, a felvetett problémákkal nem értettek egyet a hatalmon levő politikai szervezetek. A tiltakozás helyszíne ráadásul egy olyan, etnikailag vegyes lakosságú városban lett volna, amelyben pontosan 25 évvel ezelőtt erőszakos összetűzésekre került sor" – állapította meg a politikus.
Hozzátette: az ilyen esetek előfordulása az EU területén az uniós törvényhozás hitelességét ássa alá, amikor harmadik országok vonatkozó gyakorlatát bírálja.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 13.
A második legősibb foglalkozás: miért nem kutatja a politikatudomány a titkosszolgálatokat?
A kommunista rendszer összeomlása egészében múlt időbe tette ezt a kérdést – mondja Révész Béla, titkosszolgálatokat kutató politológus.
- Társadalomtudományi szempontból mit értünk pontosan a titkosszolgálatok kifejezés alatt?
– Erre sem a társadalomtudományokban, sem a titkosszolgálatok praxisában nincs „pontos” meghatározás, nem is lehet. Általában sem létezik a priori igazság, tehát nem is ismerhető fel eleve, mi az egyedüli igaz és helyes álláspont – miért a titkosszolgálatok fogalma lenne ez alól kivétel? Az viszont igaz, hogy vannak olyan közös elemei a titkosszolgálatoknak, amelyek a rájuk vonatkozó vizsgálódások számára is közös kutatási tematikát körvonalaznak. Ezt a közös nevezőt jelezheti, hogy a mindenkori titkosszolgálatok (államvédelmi, állambiztonsági, nemzetvédelmi, nemzetbiztonsági szervek, elhárítás, hírszerzés, politikai rendőrség stb.) általában nem nyilvános szabályozás mellett, leplezett intézményi keretek között, titkos hivatásos állománnyal és információs hálózattal, operatív módszerekkel, speciális technikákkal vesznek részt a legváltozatosabb formájú szuverén hatalmak védelmében. A „második legősibb foglalkozás”-ról van szó, amely a korai időszakban még csak az uralkodó személyét védő bizalmi emberek csoportját jelentette, majd az állam fokozódó intézményesülésével bonyolult struktúrával és differenciált feladatrendszerrel működő terjedelmes szervezetté vált. A rájuk vonatkozó elméleti kutatások viszont jelentős lemaradást mutatnak.
Ön több írásában is arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikatudomány nem ismerte fel kellőképpen a titkosszolgálatok és azok működésének politikai és politológiai relevanciáját. Mivel magyarázható az, hogy a politológia nem tartja fontosnak a titkosszolgálati tevékenységek elemzését, és az eddigi kutatások zöme történeti, normativista irányból közelít a problémakörhöz?
– Valóban, ha betérünk egy könyvesboltba, vagy belepillantunk egy elektronikus könyvtári katalógusba, a titkosszolgálatokkal foglalkozó címek döntő többsége múlt időben foglalkozik a szolgálatokkal. Ezek tömeges publikálása azt a látszatot keltheti, mintha minden rendben lenne a titkosszolgálatok vizsgálata körül. Közben pedig csak arról van szó, hogy a mindenkori hatalomváltások után az új politikai vezetés előszeretettel használja fel a korábban titkolt iratokat a korábbi hatalom erkölcstelen, aljas, korrupt voltának leleplezésére, amelynek főszereplője éppen a korábbi titkosszolgálat. Ez vagy igaz, vagy nem, de az biztos, hogy a hatalom mindig válogat ezen dokumentumok körében, nehogy esetleg az ő érintettségük is kiderüljön. A történész viszont örül, hiszen olyan források birtokába juthat, amely hosszú időre kutatási témát, publikációs lehetőséget, oktatási kurzusok beindítását és fokozatszerzési esélyt biztosíthat számára. Annak, hogy a politológia tematikájába egyáltalán nem kerültek be a titkosszolgálatok kutatásának alapjai sem, ugyanaz a magyarázata, mint ahogyan pl. a szervezetszociológia, a döntéselmélet, a társadalomlélektan vagy a kommunikációelmélet sem reflektál erre a jelenségre.
A modern, polgári társadalom számára evidenciának tűnik, hogy a titkosszolgálatok vizsgálatának kutatási terepe a diktatúrák környékén keresendő. A kommunista rendszer összeomlása pedig egészében tette múlt időbe ezt a kérdést. A jogtudomány normatív szemlélete hasonló okokra vezethető vissza. Az alkotmánytan, a közigazgatástan számára a „jó állam” a releváns kutatási téma, a „periférikus” titkosszolgálatok csak mellékesen, mint hatályos, vagy éppen módosítandó joganyag kerülhetnek szóba. A politológia számára pedig a posztkommunista érában egyértelműen a hatalomgyakorlás demokratikus alapjai, a közpolitikai viták, az integrációs mechanizmusok váltak központi kutatási területekké, és örömmel hagyta meg a titkosszolgálatok kutatását a társadalom- és politikatörténet művelőinek. Ez a helyzet egyébként a nemzetközi szakirodalmat figyelve általában is jellemző.
Milyen szempontok alapján lehet releváns, érvényes a titkosszolgálatok működése a politikatudományi vizsgálódás számára?
– Gyakran azt hiszik, hogy a titkosszolgálatok csupán hírszerzéssel foglalkoznak. Pedig ennél sokkal fontosabb, hogy a mindenkori hatalmi vezetés, mint a hírigények megrendelői, nem önmagukban kíváncsiak az ellenséges tényezők céljaira, szándékaira, intézkedéseire. Ezen információk birtokában ugyanis a veszélyeztető, fenyegető, kockázati tényezők mérlegelését követően elsősorban éppen a titkosszolgálatokat aktiválja ezek elhárítására, az ellenséges – annak vélt vagy csak annak beállított – tevékenység ellenőrzésére, megelőzésére, megakadályozására, megszakítására, elterelésére, elhárítására.
Mindkét esetben lenne vizsgálni valója a politológiai kutatásoknak. A szolgálatok minden esetben olyan „mélyről jövő” információkat igyekeznek megszerezni, amelyek csak az ő sajátos kapcsolati rendszereik, speciális titkosszolgálati eszközeik és módszereik felhasználásával lehetségesek. Ezek értékelése és elemzése azonban olyan sajátos szelekciót is tartalmaz, amely bizonyos prioritásokat is megfogalmaz a döntéshozó irányába.
Hogy éppen milyen ajánlásokat tartalmaz egy-egy előterjesztés, nagyban befolyásolja a döntéshozó végső elhatározásait – tudjuk a döntéselmélet ábécéjéből. Ily módon nem a „rosszul” vagy diszfunkcionálisan működő szolgálat válik a döntést befolyásoló tényezővé, hanem a szervezeti működés eredményeképpen lesz részese a politikai döntéshozatalnak. Nem beszélve a szervezeti „inerciáról”, amikor saját szervezeti érdekei is motiválhatják ezen szerepét, vagy éppen más politikai tényezők használják fel a titkosszolgálatok kivételes presszionáló lehetőségét.
A másik esetben, amikor a titkosszolgálat nem a szeme, füle a hatalomnak, hanem éppen a keze, még közvetlenebb a politikai érintettsége a titkosszolgálatoknak. Itt a kutatásnak például azokat a folyamatokat kellene elemzés tárgyává tenni, melyek során a hatalmi érdekek képviseletében konkrét emberi és csoportközi viszonyokat alakítanak át, változtatnak meg, amelyek a politikai szereplők gondolkodásformáinak, célkitűzéseinek, attitűdjeinek, érzelmi beállítódásainak, személyes kapcsolatainak stb. módosításán, befolyásolásán, „felülírásán” keresztül valósíthatók meg. Érdemes ismét hangsúlyozni, hogy ez nem a „rossz” szolgálatok természetéből adódik, hanem a titkosszolgálatok örök tulajdonságaiból.
A titkosszolgálati tevékenység immanens jellemzője a titkosság, az ügyek titokban való intézése, menedzselése. A korlátozott körülmények között milyen módon érhető tetten a kutató számára a vizsgálandó folyamatok esszenciája?
– A titkosszolgálatok lényegüknél fogva rejtőzködőek. Az viszont olcsó kifogás lenne, ha erre hivatkozva lemondanánk a vizsgálatukról. A csillagász sem mondja, hogy mivel a végtelent úgysem lehet megismerni, ezért tegyük le a távcsövet. Más dolog, hogy a szokottnál nagyobb erőfeszítéseket kell tenni a kutatási tárgy megismeréséért, mint egyéb vizsgálódások esetében. Az viszont látható, hogy a politológusok is inkább a könnyebb ellenállás irányában keresik kutatási témáikat, ahol a már hagyományosan jól kidolgozott témakörök irodalma segíti őket megbízható sorvezetőkkel. Létezik általános módszertana a titkosszolgálatokat vizsgáló politológiának, vagy ez még kidolgozásra vár?
– Mivel az ez irányú kutatások voltaképpen még el sem kezdődtek, nehéz lenne bármiféle metodológiát felfedezni. De mivel valamiféle metadiszciplináris vizsgálódásra lenne szükség, nyilván az érintkező tudományterületek jól felhasználható módszertani útmutatással szolgálhatnának. Ha az „ellenség észlelése és az ellenségkép megfogalmazása” kutatási témát vennénk példának, ebben a politikai kommunikáció, a tartalomelemzés, a politikai szemantika változatos eszköztára megfelelő segítséget nyújtana. De a „humán tényezők és a digitális technika viszonya a posztmodern hírszerzésben” téma már a számítástechnika módszereinek alkalmazását is szükségessé teszi.
A titkosszolgálatok léte és működése megosztja a közélettel aktívan foglalkozó rétegeket. A legtöbben egyetértenek abban, hogy a titkosszolgálatoknak a nyilvánosságra is tartozó ügyeit közzé kell tenni, ám a mindenkori politikai hatalom többnyire ellenérdekelt ebben a folyamatban. Hol húzódik a határ a nyilvánosság és nem nyilvánosság között, egyáltalán ki húzza meg ezeket a határokat, és ezek mennyire átjárhatók?
– Elméleti megalapozottsága és kidolgozottsága miatt mérvadó lehetett volna a Kenedi János elnökletével 2008-ig működött Szakértői Bizottság jelentése. Ez az állambiztonsági iratok nyilvánossága, a szellemi kárpótlás és a tudományos megismerés garanciáit leginkább egy új törvény, a „dossziétörvény” elfogadásával látta volna megvalósíthatónak. A jelentés szerint ez egyszerre járulhatna hozzá az alkotmányban biztosított emberi jogok kiteljesítéséhez, illetve az állambiztonsági iratok minél teljesebb nyilvánossá tételéhez.
A jelentést a politikai változások sajnos teljesen mértékben negligálták, pedig megállapításai praktikus megoldásokat tartalmaztak, elvi alapjai pedig az UNESCO-nak „az egykori elnyomó rendszerek állambiztonsági irataival” kapcsolatos 1994-es vizsgálatának megállapításaival is egybecsengtek. Eszerint „Az elnyomó szervek iratai az egész ország örökségét képviselik. Mi több, ezek az egész emberiség örökségét jelentik abban az értelemben, hogy tudatosíthatják a nemzetekben az intolerancia, a fajüldözés és a politikai totalitarianizmus veszélyét”.
Ön szerint mi annak az oka, hogy a közvéleményt sokkal jobban érdekli a különböző titkosszolgálatokban funkciót betöltők személye, mint a szolgálatok működésének megértése?
– Az utóbbi években mérséklődött a közvélemény érdeklődése a „ügynökügyek” iránt. A kilencvenes években a rendszerváltás előtti hálózati személyek (az „ügynökök”) megítélése meglehetősen egységes volt, egyes „nagy nevek” napvilágra kerülése pedig különösen nagy vihart kavart. Ebben fordulatot Medgyessy Péter miniszterelnök botránya eredményezett. Az érdeklődőbb közvélemény ekkor szembesült azzal a tanulási folyamattal, hogy a szolgálatokkal együttműködő személyek nem mindegyike „ügynök”, hanem lehet „titkos megbízott”, vagy „titkos munkatárs”, esetleg hálózaton kívüli, mint az „alkalmi megbízott”, a „társadalmi” vagy a „hivatalos kapcsolat”. Ráadásul Medgyessy Péter a maga „szigorúan titkos tiszti” besorolásával nem is a belső, hanem a kémelhárítás vonalán – mint mondotta – „óvta” a nyolcvanas évek elején a Pénzügyminisztériumnak a Valutaalapi és Világbanki csatlakozással kapcsolatos titkait.
2010-et követően pedig jócskán összezavarta még a kormánypárti szimpatizánsokat is az a kormányzati magatartás, amely nyíltan felvállalta a korábban az állambiztonság főcsoportfőnökségen foglalkoztatottak magas beosztásokba való alkalmazását – különösebb magyarázat nélkül.
A jelenlegi tendenciák alapján, hogy látja, fog-e változni a közeljövőben a politikatudomány hozzáállása a titkosszolgálati kutatásokhoz?
– Táplálhat bizonyos averziót a téma iránt az olyan „finnyás” megítélés, amely erkölcstelennek, „piszkosnak” minősíti az olyan szervezeteket – és a velük való foglalatosságot −, amelyek arra törekednek, hogy másokról intim adatokat gyűjtsenek titokzatos célokból. De mindez egyáltalán nem teszi nem létezővé ezek tevékenységét, még ha elegánsabb is negligálni őket. Ugyanakkor minden, a titkosszolgálatokra vonatkozó szakmai vita termékeny hatással lehet a politológiai vonatkozású kutatás és oktatás helyzetére.
A diskurzus jövőbeni tárgya már nem egyszerűen az önálló kutatás-oktatás puszta léte, hanem annak tudomány-rendszertani helye, tematikájának és kutatásának esélyei, módszertani problémái, oktatásának lehetőségei, valamint a megismerhetőség esélyei körül zajlanának.
E tekintetben a jelenleg domináns politológiai kutatói körtől áttörés nem várható. Jellemző napjaink egyik legjelentősebb tanulmánygyűjteményének a valóságtól eltávolodó szemléletére, hogy miközben a magyar politikai intézményrendszer jelenlegi szereplői körébe gond nélkül besorolja az Államadósság Kezelő Központját, a közel hatszáz oldalon egyszer sem lehet a titkosszolgálatok nevével találkozni. Talán egy következő politológusi generáció felfedezi magának a kérdés súlyát és fontosságát.
Révész Bélától azt is megkérdeztük: igazolható-e tudományos módszerekkel, hogy a titkosszolgálatok alkalmanként tényleges szerepet töltenek be a politikai folyamatok alakításában, illetve vannak-e olyan területek, melyeken kimutatható a titkosszolgálatok politikára gyakorolt hatása? A szakember válaszát és saját kedvenc példáját viszont annyira érdekesnek találtuk, hogy külön, egy második részben közöljük.
Révész Béla
Jogász, szociológus, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politológia Tanszékének docense. Kutatási területe: a hidegháború korszakának politológiai, szociológiai és eszmetörténeti vizsgálata, különös tekintettel a titkosszolgálatok szerepére, illetve a rendszerváltás időszakára. (Fotó: Somorjai László/Hetek)
Transindex.ro
A kommunista rendszer összeomlása egészében múlt időbe tette ezt a kérdést – mondja Révész Béla, titkosszolgálatokat kutató politológus.
- Társadalomtudományi szempontból mit értünk pontosan a titkosszolgálatok kifejezés alatt?
– Erre sem a társadalomtudományokban, sem a titkosszolgálatok praxisában nincs „pontos” meghatározás, nem is lehet. Általában sem létezik a priori igazság, tehát nem is ismerhető fel eleve, mi az egyedüli igaz és helyes álláspont – miért a titkosszolgálatok fogalma lenne ez alól kivétel? Az viszont igaz, hogy vannak olyan közös elemei a titkosszolgálatoknak, amelyek a rájuk vonatkozó vizsgálódások számára is közös kutatási tematikát körvonalaznak. Ezt a közös nevezőt jelezheti, hogy a mindenkori titkosszolgálatok (államvédelmi, állambiztonsági, nemzetvédelmi, nemzetbiztonsági szervek, elhárítás, hírszerzés, politikai rendőrség stb.) általában nem nyilvános szabályozás mellett, leplezett intézményi keretek között, titkos hivatásos állománnyal és információs hálózattal, operatív módszerekkel, speciális technikákkal vesznek részt a legváltozatosabb formájú szuverén hatalmak védelmében. A „második legősibb foglalkozás”-ról van szó, amely a korai időszakban még csak az uralkodó személyét védő bizalmi emberek csoportját jelentette, majd az állam fokozódó intézményesülésével bonyolult struktúrával és differenciált feladatrendszerrel működő terjedelmes szervezetté vált. A rájuk vonatkozó elméleti kutatások viszont jelentős lemaradást mutatnak.
Ön több írásában is arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikatudomány nem ismerte fel kellőképpen a titkosszolgálatok és azok működésének politikai és politológiai relevanciáját. Mivel magyarázható az, hogy a politológia nem tartja fontosnak a titkosszolgálati tevékenységek elemzését, és az eddigi kutatások zöme történeti, normativista irányból közelít a problémakörhöz?
– Valóban, ha betérünk egy könyvesboltba, vagy belepillantunk egy elektronikus könyvtári katalógusba, a titkosszolgálatokkal foglalkozó címek döntő többsége múlt időben foglalkozik a szolgálatokkal. Ezek tömeges publikálása azt a látszatot keltheti, mintha minden rendben lenne a titkosszolgálatok vizsgálata körül. Közben pedig csak arról van szó, hogy a mindenkori hatalomváltások után az új politikai vezetés előszeretettel használja fel a korábban titkolt iratokat a korábbi hatalom erkölcstelen, aljas, korrupt voltának leleplezésére, amelynek főszereplője éppen a korábbi titkosszolgálat. Ez vagy igaz, vagy nem, de az biztos, hogy a hatalom mindig válogat ezen dokumentumok körében, nehogy esetleg az ő érintettségük is kiderüljön. A történész viszont örül, hiszen olyan források birtokába juthat, amely hosszú időre kutatási témát, publikációs lehetőséget, oktatási kurzusok beindítását és fokozatszerzési esélyt biztosíthat számára. Annak, hogy a politológia tematikájába egyáltalán nem kerültek be a titkosszolgálatok kutatásának alapjai sem, ugyanaz a magyarázata, mint ahogyan pl. a szervezetszociológia, a döntéselmélet, a társadalomlélektan vagy a kommunikációelmélet sem reflektál erre a jelenségre.
A modern, polgári társadalom számára evidenciának tűnik, hogy a titkosszolgálatok vizsgálatának kutatási terepe a diktatúrák környékén keresendő. A kommunista rendszer összeomlása pedig egészében tette múlt időbe ezt a kérdést. A jogtudomány normatív szemlélete hasonló okokra vezethető vissza. Az alkotmánytan, a közigazgatástan számára a „jó állam” a releváns kutatási téma, a „periférikus” titkosszolgálatok csak mellékesen, mint hatályos, vagy éppen módosítandó joganyag kerülhetnek szóba. A politológia számára pedig a posztkommunista érában egyértelműen a hatalomgyakorlás demokratikus alapjai, a közpolitikai viták, az integrációs mechanizmusok váltak központi kutatási területekké, és örömmel hagyta meg a titkosszolgálatok kutatását a társadalom- és politikatörténet művelőinek. Ez a helyzet egyébként a nemzetközi szakirodalmat figyelve általában is jellemző.
Milyen szempontok alapján lehet releváns, érvényes a titkosszolgálatok működése a politikatudományi vizsgálódás számára?
– Gyakran azt hiszik, hogy a titkosszolgálatok csupán hírszerzéssel foglalkoznak. Pedig ennél sokkal fontosabb, hogy a mindenkori hatalmi vezetés, mint a hírigények megrendelői, nem önmagukban kíváncsiak az ellenséges tényezők céljaira, szándékaira, intézkedéseire. Ezen információk birtokában ugyanis a veszélyeztető, fenyegető, kockázati tényezők mérlegelését követően elsősorban éppen a titkosszolgálatokat aktiválja ezek elhárítására, az ellenséges – annak vélt vagy csak annak beállított – tevékenység ellenőrzésére, megelőzésére, megakadályozására, megszakítására, elterelésére, elhárítására.
Mindkét esetben lenne vizsgálni valója a politológiai kutatásoknak. A szolgálatok minden esetben olyan „mélyről jövő” információkat igyekeznek megszerezni, amelyek csak az ő sajátos kapcsolati rendszereik, speciális titkosszolgálati eszközeik és módszereik felhasználásával lehetségesek. Ezek értékelése és elemzése azonban olyan sajátos szelekciót is tartalmaz, amely bizonyos prioritásokat is megfogalmaz a döntéshozó irányába.
Hogy éppen milyen ajánlásokat tartalmaz egy-egy előterjesztés, nagyban befolyásolja a döntéshozó végső elhatározásait – tudjuk a döntéselmélet ábécéjéből. Ily módon nem a „rosszul” vagy diszfunkcionálisan működő szolgálat válik a döntést befolyásoló tényezővé, hanem a szervezeti működés eredményeképpen lesz részese a politikai döntéshozatalnak. Nem beszélve a szervezeti „inerciáról”, amikor saját szervezeti érdekei is motiválhatják ezen szerepét, vagy éppen más politikai tényezők használják fel a titkosszolgálatok kivételes presszionáló lehetőségét.
A másik esetben, amikor a titkosszolgálat nem a szeme, füle a hatalomnak, hanem éppen a keze, még közvetlenebb a politikai érintettsége a titkosszolgálatoknak. Itt a kutatásnak például azokat a folyamatokat kellene elemzés tárgyává tenni, melyek során a hatalmi érdekek képviseletében konkrét emberi és csoportközi viszonyokat alakítanak át, változtatnak meg, amelyek a politikai szereplők gondolkodásformáinak, célkitűzéseinek, attitűdjeinek, érzelmi beállítódásainak, személyes kapcsolatainak stb. módosításán, befolyásolásán, „felülírásán” keresztül valósíthatók meg. Érdemes ismét hangsúlyozni, hogy ez nem a „rossz” szolgálatok természetéből adódik, hanem a titkosszolgálatok örök tulajdonságaiból.
A titkosszolgálati tevékenység immanens jellemzője a titkosság, az ügyek titokban való intézése, menedzselése. A korlátozott körülmények között milyen módon érhető tetten a kutató számára a vizsgálandó folyamatok esszenciája?
– A titkosszolgálatok lényegüknél fogva rejtőzködőek. Az viszont olcsó kifogás lenne, ha erre hivatkozva lemondanánk a vizsgálatukról. A csillagász sem mondja, hogy mivel a végtelent úgysem lehet megismerni, ezért tegyük le a távcsövet. Más dolog, hogy a szokottnál nagyobb erőfeszítéseket kell tenni a kutatási tárgy megismeréséért, mint egyéb vizsgálódások esetében. Az viszont látható, hogy a politológusok is inkább a könnyebb ellenállás irányában keresik kutatási témáikat, ahol a már hagyományosan jól kidolgozott témakörök irodalma segíti őket megbízható sorvezetőkkel. Létezik általános módszertana a titkosszolgálatokat vizsgáló politológiának, vagy ez még kidolgozásra vár?
– Mivel az ez irányú kutatások voltaképpen még el sem kezdődtek, nehéz lenne bármiféle metodológiát felfedezni. De mivel valamiféle metadiszciplináris vizsgálódásra lenne szükség, nyilván az érintkező tudományterületek jól felhasználható módszertani útmutatással szolgálhatnának. Ha az „ellenség észlelése és az ellenségkép megfogalmazása” kutatási témát vennénk példának, ebben a politikai kommunikáció, a tartalomelemzés, a politikai szemantika változatos eszköztára megfelelő segítséget nyújtana. De a „humán tényezők és a digitális technika viszonya a posztmodern hírszerzésben” téma már a számítástechnika módszereinek alkalmazását is szükségessé teszi.
A titkosszolgálatok léte és működése megosztja a közélettel aktívan foglalkozó rétegeket. A legtöbben egyetértenek abban, hogy a titkosszolgálatoknak a nyilvánosságra is tartozó ügyeit közzé kell tenni, ám a mindenkori politikai hatalom többnyire ellenérdekelt ebben a folyamatban. Hol húzódik a határ a nyilvánosság és nem nyilvánosság között, egyáltalán ki húzza meg ezeket a határokat, és ezek mennyire átjárhatók?
– Elméleti megalapozottsága és kidolgozottsága miatt mérvadó lehetett volna a Kenedi János elnökletével 2008-ig működött Szakértői Bizottság jelentése. Ez az állambiztonsági iratok nyilvánossága, a szellemi kárpótlás és a tudományos megismerés garanciáit leginkább egy új törvény, a „dossziétörvény” elfogadásával látta volna megvalósíthatónak. A jelentés szerint ez egyszerre járulhatna hozzá az alkotmányban biztosított emberi jogok kiteljesítéséhez, illetve az állambiztonsági iratok minél teljesebb nyilvánossá tételéhez.
A jelentést a politikai változások sajnos teljesen mértékben negligálták, pedig megállapításai praktikus megoldásokat tartalmaztak, elvi alapjai pedig az UNESCO-nak „az egykori elnyomó rendszerek állambiztonsági irataival” kapcsolatos 1994-es vizsgálatának megállapításaival is egybecsengtek. Eszerint „Az elnyomó szervek iratai az egész ország örökségét képviselik. Mi több, ezek az egész emberiség örökségét jelentik abban az értelemben, hogy tudatosíthatják a nemzetekben az intolerancia, a fajüldözés és a politikai totalitarianizmus veszélyét”.
Ön szerint mi annak az oka, hogy a közvéleményt sokkal jobban érdekli a különböző titkosszolgálatokban funkciót betöltők személye, mint a szolgálatok működésének megértése?
– Az utóbbi években mérséklődött a közvélemény érdeklődése a „ügynökügyek” iránt. A kilencvenes években a rendszerváltás előtti hálózati személyek (az „ügynökök”) megítélése meglehetősen egységes volt, egyes „nagy nevek” napvilágra kerülése pedig különösen nagy vihart kavart. Ebben fordulatot Medgyessy Péter miniszterelnök botránya eredményezett. Az érdeklődőbb közvélemény ekkor szembesült azzal a tanulási folyamattal, hogy a szolgálatokkal együttműködő személyek nem mindegyike „ügynök”, hanem lehet „titkos megbízott”, vagy „titkos munkatárs”, esetleg hálózaton kívüli, mint az „alkalmi megbízott”, a „társadalmi” vagy a „hivatalos kapcsolat”. Ráadásul Medgyessy Péter a maga „szigorúan titkos tiszti” besorolásával nem is a belső, hanem a kémelhárítás vonalán – mint mondotta – „óvta” a nyolcvanas évek elején a Pénzügyminisztériumnak a Valutaalapi és Világbanki csatlakozással kapcsolatos titkait.
2010-et követően pedig jócskán összezavarta még a kormánypárti szimpatizánsokat is az a kormányzati magatartás, amely nyíltan felvállalta a korábban az állambiztonság főcsoportfőnökségen foglalkoztatottak magas beosztásokba való alkalmazását – különösebb magyarázat nélkül.
A jelenlegi tendenciák alapján, hogy látja, fog-e változni a közeljövőben a politikatudomány hozzáállása a titkosszolgálati kutatásokhoz?
– Táplálhat bizonyos averziót a téma iránt az olyan „finnyás” megítélés, amely erkölcstelennek, „piszkosnak” minősíti az olyan szervezeteket – és a velük való foglalatosságot −, amelyek arra törekednek, hogy másokról intim adatokat gyűjtsenek titokzatos célokból. De mindez egyáltalán nem teszi nem létezővé ezek tevékenységét, még ha elegánsabb is negligálni őket. Ugyanakkor minden, a titkosszolgálatokra vonatkozó szakmai vita termékeny hatással lehet a politológiai vonatkozású kutatás és oktatás helyzetére.
A diskurzus jövőbeni tárgya már nem egyszerűen az önálló kutatás-oktatás puszta léte, hanem annak tudomány-rendszertani helye, tematikájának és kutatásának esélyei, módszertani problémái, oktatásának lehetőségei, valamint a megismerhetőség esélyei körül zajlanának.
E tekintetben a jelenleg domináns politológiai kutatói körtől áttörés nem várható. Jellemző napjaink egyik legjelentősebb tanulmánygyűjteményének a valóságtól eltávolodó szemléletére, hogy miközben a magyar politikai intézményrendszer jelenlegi szereplői körébe gond nélkül besorolja az Államadósság Kezelő Központját, a közel hatszáz oldalon egyszer sem lehet a titkosszolgálatok nevével találkozni. Talán egy következő politológusi generáció felfedezi magának a kérdés súlyát és fontosságát.
Révész Bélától azt is megkérdeztük: igazolható-e tudományos módszerekkel, hogy a titkosszolgálatok alkalmanként tényleges szerepet töltenek be a politikai folyamatok alakításában, illetve vannak-e olyan területek, melyeken kimutatható a titkosszolgálatok politikára gyakorolt hatása? A szakember válaszát és saját kedvenc példáját viszont annyira érdekesnek találtuk, hogy külön, egy második részben közöljük.
Révész Béla
Jogász, szociológus, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politológia Tanszékének docense. Kutatási területe: a hidegháború korszakának politológiai, szociológiai és eszmetörténeti vizsgálata, különös tekintettel a titkosszolgálatok szerepére, illetve a rendszerváltás időszakára. (Fotó: Somorjai László/Hetek)
Transindex.ro
2015. március 13.
Támogatást ígért Seszták Miklós
Magyarország olyan fejlesztéseket szeretne támogatni, amelyek munkahelyeket hoznak létre, nemcsak a határon belül, hanem azon kívül is, azért, hogy minden magyar szülőföldjén boldogulhasson – jelentette ki Seszták Miklós, Magyarország Nemzeti Fejlesztési Minisztériumának vezetője pénteken Csíkszeredában.
Erdélyi munkalátogatása során pénteken Csík vendége volt Seszták Miklós, Magyarország Nemzeti Fejlesztési Minisztériumának vezetője, aki délelőtt a szépvízi tejfeldolgozó üzemet tekintette meg, majd Csíkszeredában a megyeházán bemutatták neki a Hargita-hegység rendezési tervét és a Hargita sírégió tervét. Az alkalomból politikusokkal, polgármesterekkel, vállalkozókkal, közbirtokossági vezetőkkel is találkozott. A találkozó utáni sajtótájékoztatón Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke bevezetőjében elmondta, a nemzetpolitika gazdasági vonatkozásait próbálják erősíteni a mostani találkozósorozattal. A fejlesztési miniszter hangsúlyozta, Magyarország számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy elérje a gazdasági gyarapodást, és olyan fejlesztéseket támogasson, amelyek munkahelyeket hoznak létre – nemcsak a határon belül, hanem azon kívül is, hogy minden magyar szülőföldjén boldogulhasson.
A miniszter szerint a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium politikai célja, hogy az egész nemzet fejlődését szolgálja. Ez üzleti szempontból, a felvevőpiac számára is lényeges kérdés, mert nem mindegy, hogy egy magyar terméket mekkora piacon lehet értékesíteni – mutatott rá Seszták, aki fontosnak nevezte a magyar-román gazdasági, üzleti kapcsolatok erősítését is. Az általa vezetett tárca fontos feladatának nevezte az Európai Unió közvetlen támogatási lehetőségeihez való hozzáférést megkönnyítő, interaktív információs bázis létrehozását a Magyar Fejlesztési Központ keretében, amely a támogatási lehetőségek iránt érdeklődőknek jelent segítséget.
A fiatalok körében erősödő elvándorlási szándékkal kapcsolatos újságírói kérdésre válaszolva Seszták Miklós úgy értékelte, azon kell dolgozni, hogy a fiatalok elsősorban ne a kivándorlás, hanem a tapasztalatszerzés céljával vállaljanak munkát külföldön. Közölte, keresik a megoldást arra, hogy magyar tulajdonú bankok segítségével támogatási programot indítsanak Erdélyben is azon gazdasági szereplők számára, akik uniós forrásokat pályáznak meg, és önrészre van szükségük. A tárcavezető szerint az erdélyi befektetések iránt érdeklődő magyarországi vállalkozókat gazdasági fórumok, konferenciák keretében szeretnék kapcsolatba hozni itteni gazdasági szereplőkkel, ugyanakkor a székely termékek számára is igyekeznek minél nagyobb piacot biztosítani.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
Magyarország olyan fejlesztéseket szeretne támogatni, amelyek munkahelyeket hoznak létre, nemcsak a határon belül, hanem azon kívül is, azért, hogy minden magyar szülőföldjén boldogulhasson – jelentette ki Seszták Miklós, Magyarország Nemzeti Fejlesztési Minisztériumának vezetője pénteken Csíkszeredában.
Erdélyi munkalátogatása során pénteken Csík vendége volt Seszták Miklós, Magyarország Nemzeti Fejlesztési Minisztériumának vezetője, aki délelőtt a szépvízi tejfeldolgozó üzemet tekintette meg, majd Csíkszeredában a megyeházán bemutatták neki a Hargita-hegység rendezési tervét és a Hargita sírégió tervét. Az alkalomból politikusokkal, polgármesterekkel, vállalkozókkal, közbirtokossági vezetőkkel is találkozott. A találkozó utáni sajtótájékoztatón Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke bevezetőjében elmondta, a nemzetpolitika gazdasági vonatkozásait próbálják erősíteni a mostani találkozósorozattal. A fejlesztési miniszter hangsúlyozta, Magyarország számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy elérje a gazdasági gyarapodást, és olyan fejlesztéseket támogasson, amelyek munkahelyeket hoznak létre – nemcsak a határon belül, hanem azon kívül is, hogy minden magyar szülőföldjén boldogulhasson.
A miniszter szerint a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium politikai célja, hogy az egész nemzet fejlődését szolgálja. Ez üzleti szempontból, a felvevőpiac számára is lényeges kérdés, mert nem mindegy, hogy egy magyar terméket mekkora piacon lehet értékesíteni – mutatott rá Seszták, aki fontosnak nevezte a magyar-román gazdasági, üzleti kapcsolatok erősítését is. Az általa vezetett tárca fontos feladatának nevezte az Európai Unió közvetlen támogatási lehetőségeihez való hozzáférést megkönnyítő, interaktív információs bázis létrehozását a Magyar Fejlesztési Központ keretében, amely a támogatási lehetőségek iránt érdeklődőknek jelent segítséget.
A fiatalok körében erősödő elvándorlási szándékkal kapcsolatos újságírói kérdésre válaszolva Seszták Miklós úgy értékelte, azon kell dolgozni, hogy a fiatalok elsősorban ne a kivándorlás, hanem a tapasztalatszerzés céljával vállaljanak munkát külföldön. Közölte, keresik a megoldást arra, hogy magyar tulajdonú bankok segítségével támogatási programot indítsanak Erdélyben is azon gazdasági szereplők számára, akik uniós forrásokat pályáznak meg, és önrészre van szükségük. A tárcavezető szerint az erdélyi befektetések iránt érdeklődő magyarországi vállalkozókat gazdasági fórumok, konferenciák keretében szeretnék kapcsolatba hozni itteni gazdasági szereplőkkel, ugyanakkor a székely termékek számára is igyekeznek minél nagyobb piacot biztosítani.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
2015. március 13.
Ünnepel a Maros megyei magyarság
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján a legtöbb Maros megyei magyarlakta közösségben megemlékezéseket szerveznek.
Szovátán már pénteken elkezdődik az ünneplés, 17 órától a Sófalvi Illyés Lajos Általános Iskola diákjai mutatnak be ünnepi műsort a Domkos Kázmér Művelődési Házban. Vasárnap az ünnepi istentiszteletek után 15 órától közös ünneplésre, felszólalásokra, koszorúzásra kerül sor az 1848-as hősök kopjafájánál, a Városháza udvarán. Ezt követően a tömeg felvonul a fürdőtelepre, ahol a Petőfi-parkban koszorúznak a költő szobránál.
Nyárádszeredában is pénteken ünnepelnek a Deák Farkas Általános Iskola tanulói és a hozzájuk csatlakozó érdeklődők: 11 órától Szász Károly lelkész-forradalmár sírjánál koszorúznak, 17 órától a művelődési házban mutatnak be zenés-irodalmi műsort és fellép a Bekecs néptáncegyüttes is. Vasárnap délben az istentiszteletek után Deák Farkas főtéren álló szobránál koszorúznak, míg az andrásfalviak Deák Farkas sírkertjébe vonulnak. A városhoz tartozó Székelytompán is délben koszorúznak a szabadságharcban elesett tizenegy helyi hős emlékművénél.
Erdőszentgyörgyön vasárnap 12 órától a parkban álló kopjafáknál koszorúznak, majd a kultúrotthonba vonulnak, ahol ünnepi műsorra kerül sor.
Marosludason pénteken 16 órakor a Petőfi-szobornál koszorúznak, majd a művelődési házban lesz ünnepi műsor, 18 órától a Jumbo vendéglőben Magyar Estet tartanak. Szászrégenben az Eugen Nicoară Ifjúsági Házban szombaton 18 órától kezdődő ünnepségen emlékeznek a magyarok.
Csíkfalva községben vasárnap: Jobbágyfalván az ökuménikus istentiszteletet követően 11 órától a hősök emlékművénél emlékeznek és koszorúznak, Csíkfalván 12,30 órától, Nyárádszentmártonban14 órától koszorúznak az emlékműveknél, míg Vadadban 15 órakor hajtanak fejet a kopjafánál. Mindenik helyszínen fellép a Nagy Ferenc Férfikar is.
Nyárádgálfalván pénteken 12 órától emlékeznek és koszorúznak a Szentiváni Mihály Általános Iskolában a névadó reformkori politikus, író, költő szobránál, Szentháromságon vasárnap 15 órától emlékeznek a kultúrotthonban. Backamadarason a délelőtti istentisztelet után a kultúrotthonban mutatnak be ünnepi műsort, Szentgericén a templomokból kijövő felekezetek az iskola udvarán álló emlékműnél koszorúznak.
Ákosfalván is az istentisztelet és szentmise után a faluközponti emlékműnél és kopjafánál koszorúznak, ugyanígy Nyárádszentbenedeken is a Ferenczy Júlia-emlékparkban álló kopjafánál koszorúznak és mutatnak be műsort az istentisztelet után.
Kibéden vasárnap 18 órakor koszorúznak a faluközpontban álló emlékműnél, majd a kultúrotthonban mutatnak be műsort a fiatalok. Makfalván közös ünneplésre várják az MPP és RMDSZ híveit: 16 órától ünnepi istentiszteletet tartanak a református templomban, ezután bemutatják a nemrég megjelent Makfalva, a Dózsák faluja című könyvet, majd a templomkertben álló emlékműnél koszorúznak.
Gyulakután a délelőtti istentisztelet keretében Gálfalvi László tanár tart előadást a szabadságharc koráról, majd a templomkertben koszorúznak a különböző szervezetek, ezután a kultúrotthonban vonulnak, ahol a polgármester köszöntője után az iskolások és a Szivárvány néptánccsoport mutat be ünnepi műsort.
Havadtőn a 15 órától kezdődő istentisztelet keretében emlékeznek, majd a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak, a kultúrotthonban pedig az iskolások mutatnak be műsort.
Kelementelkén a 15,30 órakor kezdődő istentisztelet keretében lesz emlékműsor, majd a Simén-kúria falára tavaly visszakerült Petőfi- és Bem-plaketteknél koszorúznak.
Vámosgálfaván a Fogarasi Sámuel Általános Iskolában pénteken tartanak emlékműsort a szabadságharc jeleneteinek bemutatásával, majd vasárnap délben, istentisztelet után a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak.
Búzásbesenyőben vasárnap délben a katolikus templomban emlékeznek a forradalmi eseményekre a helyi Gaudete kórus közreműködésével, 13 órától Kerelőszentpálon a katolikus templomkertben emlékeznek és koszorúznak, míg a szomszédos Magyardellőn szombaton 17 órától a kopjafánál.
Marosvásárhelyen is megemlékezést szerveztek a magyar pártok
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros Megyei szervezete március 15-én délután 2 órától a Petőfi-szobornál szervezi meg ünnepi rendezvényét, ahol Sebestyén Péter római katolikus plébános és Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei szervezetének elnöke mondanak ünnepi beszédet. Fellépnek Csíki Hajnal színművész, a Gecse utcai Református Egyházközség Evangélium kórusa és Szőlősi Katalin népdalénekes. Tekintettel a közelmúlt marosvásárhelyi eseményeire és közhangulatára, valamint a magyarság közös fellépésének szükségszerűségére, ugyanakkor az egymás iránti bizalomépítés és az együtt ünneplés szándékának jegyében az Erdélyi Magyar Néppárt meghívta az RMDSZ és az MPP maros megyei szervezeteinek vezetőit, hogy vegyenek részt az ünnepségen. Ennek szellemében részt vesznek az EMNP és EMNT képviselői a Székely Vértanúk szobránál tartandó RMDSZ által szervezett ünnepségen. A Petőfi-szobornál tartandó ünnepséget megelőzően déli 12 órától Szántai Lajos budapesti művészettörténész Sas hátán garabonciás. Petőfi és a világszabadság címmel tart előadást a Bolyai-téri unitárius egyházközség Dersi János termében. Kokárdák készítésére ugyanitt nyílik lehetőség 12 és 13 óra között az Unitárcoop Alapítvány közreműködésével.
Az RMDSZ által Marosvásárhelyen szervezett március 15-iki megemlékező programsorozat 12 órától kezdődik a Bernády-téren, a Bem-emlékplakett megkoszorúzásával. 16 órától kezdődik az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezetének központi rendezvénye a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél, ahol több kórus és dalárda együtt éneklésében szólalnak meg Kossuth-nóták, a Szózat és nemzeti himnuszaink. A kulturális műsort és ünnepi beszédeket koszorúzás követi. 18 órától a Kultúrpalota nagytermében kerül sor a Könyv és gyertya díjátadó gálára. A díj elismerés és köszönet azoknak, akik az 1990. február 10-én megfogalmazott eszmék, értékelvek és célkitűzések mellett kitartottak, ezek szellemében végezték munkájukat és szolgálatukat. Az ünnepségen fellép Csíki Hajnal színművész, Trózner Kincső énekes, valamint két neves magyarországi előadóművész, Palya Bea és Szokalay Balázs tart rendkívüli koncertet. A belépés díjtalan.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján a legtöbb Maros megyei magyarlakta közösségben megemlékezéseket szerveznek.
Szovátán már pénteken elkezdődik az ünneplés, 17 órától a Sófalvi Illyés Lajos Általános Iskola diákjai mutatnak be ünnepi műsort a Domkos Kázmér Művelődési Házban. Vasárnap az ünnepi istentiszteletek után 15 órától közös ünneplésre, felszólalásokra, koszorúzásra kerül sor az 1848-as hősök kopjafájánál, a Városháza udvarán. Ezt követően a tömeg felvonul a fürdőtelepre, ahol a Petőfi-parkban koszorúznak a költő szobránál.
Nyárádszeredában is pénteken ünnepelnek a Deák Farkas Általános Iskola tanulói és a hozzájuk csatlakozó érdeklődők: 11 órától Szász Károly lelkész-forradalmár sírjánál koszorúznak, 17 órától a művelődési házban mutatnak be zenés-irodalmi műsort és fellép a Bekecs néptáncegyüttes is. Vasárnap délben az istentiszteletek után Deák Farkas főtéren álló szobránál koszorúznak, míg az andrásfalviak Deák Farkas sírkertjébe vonulnak. A városhoz tartozó Székelytompán is délben koszorúznak a szabadságharcban elesett tizenegy helyi hős emlékművénél.
Erdőszentgyörgyön vasárnap 12 órától a parkban álló kopjafáknál koszorúznak, majd a kultúrotthonba vonulnak, ahol ünnepi műsorra kerül sor.
Marosludason pénteken 16 órakor a Petőfi-szobornál koszorúznak, majd a művelődési házban lesz ünnepi műsor, 18 órától a Jumbo vendéglőben Magyar Estet tartanak. Szászrégenben az Eugen Nicoară Ifjúsági Házban szombaton 18 órától kezdődő ünnepségen emlékeznek a magyarok.
Csíkfalva községben vasárnap: Jobbágyfalván az ökuménikus istentiszteletet követően 11 órától a hősök emlékművénél emlékeznek és koszorúznak, Csíkfalván 12,30 órától, Nyárádszentmártonban14 órától koszorúznak az emlékműveknél, míg Vadadban 15 órakor hajtanak fejet a kopjafánál. Mindenik helyszínen fellép a Nagy Ferenc Férfikar is.
Nyárádgálfalván pénteken 12 órától emlékeznek és koszorúznak a Szentiváni Mihály Általános Iskolában a névadó reformkori politikus, író, költő szobránál, Szentháromságon vasárnap 15 órától emlékeznek a kultúrotthonban. Backamadarason a délelőtti istentisztelet után a kultúrotthonban mutatnak be ünnepi műsort, Szentgericén a templomokból kijövő felekezetek az iskola udvarán álló emlékműnél koszorúznak.
Ákosfalván is az istentisztelet és szentmise után a faluközponti emlékműnél és kopjafánál koszorúznak, ugyanígy Nyárádszentbenedeken is a Ferenczy Júlia-emlékparkban álló kopjafánál koszorúznak és mutatnak be műsort az istentisztelet után.
Kibéden vasárnap 18 órakor koszorúznak a faluközpontban álló emlékműnél, majd a kultúrotthonban mutatnak be műsort a fiatalok. Makfalván közös ünneplésre várják az MPP és RMDSZ híveit: 16 órától ünnepi istentiszteletet tartanak a református templomban, ezután bemutatják a nemrég megjelent Makfalva, a Dózsák faluja című könyvet, majd a templomkertben álló emlékműnél koszorúznak.
Gyulakután a délelőtti istentisztelet keretében Gálfalvi László tanár tart előadást a szabadságharc koráról, majd a templomkertben koszorúznak a különböző szervezetek, ezután a kultúrotthonban vonulnak, ahol a polgármester köszöntője után az iskolások és a Szivárvány néptánccsoport mutat be ünnepi műsort.
Havadtőn a 15 órától kezdődő istentisztelet keretében emlékeznek, majd a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak, a kultúrotthonban pedig az iskolások mutatnak be műsort.
Kelementelkén a 15,30 órakor kezdődő istentisztelet keretében lesz emlékműsor, majd a Simén-kúria falára tavaly visszakerült Petőfi- és Bem-plaketteknél koszorúznak.
Vámosgálfaván a Fogarasi Sámuel Általános Iskolában pénteken tartanak emlékműsort a szabadságharc jeleneteinek bemutatásával, majd vasárnap délben, istentisztelet után a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak.
Búzásbesenyőben vasárnap délben a katolikus templomban emlékeznek a forradalmi eseményekre a helyi Gaudete kórus közreműködésével, 13 órától Kerelőszentpálon a katolikus templomkertben emlékeznek és koszorúznak, míg a szomszédos Magyardellőn szombaton 17 órától a kopjafánál.
Marosvásárhelyen is megemlékezést szerveztek a magyar pártok
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros Megyei szervezete március 15-én délután 2 órától a Petőfi-szobornál szervezi meg ünnepi rendezvényét, ahol Sebestyén Péter római katolikus plébános és Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei szervezetének elnöke mondanak ünnepi beszédet. Fellépnek Csíki Hajnal színművész, a Gecse utcai Református Egyházközség Evangélium kórusa és Szőlősi Katalin népdalénekes. Tekintettel a közelmúlt marosvásárhelyi eseményeire és közhangulatára, valamint a magyarság közös fellépésének szükségszerűségére, ugyanakkor az egymás iránti bizalomépítés és az együtt ünneplés szándékának jegyében az Erdélyi Magyar Néppárt meghívta az RMDSZ és az MPP maros megyei szervezeteinek vezetőit, hogy vegyenek részt az ünnepségen. Ennek szellemében részt vesznek az EMNP és EMNT képviselői a Székely Vértanúk szobránál tartandó RMDSZ által szervezett ünnepségen. A Petőfi-szobornál tartandó ünnepséget megelőzően déli 12 órától Szántai Lajos budapesti művészettörténész Sas hátán garabonciás. Petőfi és a világszabadság címmel tart előadást a Bolyai-téri unitárius egyházközség Dersi János termében. Kokárdák készítésére ugyanitt nyílik lehetőség 12 és 13 óra között az Unitárcoop Alapítvány közreműködésével.
Az RMDSZ által Marosvásárhelyen szervezett március 15-iki megemlékező programsorozat 12 órától kezdődik a Bernády-téren, a Bem-emlékplakett megkoszorúzásával. 16 órától kezdődik az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezetének központi rendezvénye a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél, ahol több kórus és dalárda együtt éneklésében szólalnak meg Kossuth-nóták, a Szózat és nemzeti himnuszaink. A kulturális műsort és ünnepi beszédeket koszorúzás követi. 18 órától a Kultúrpalota nagytermében kerül sor a Könyv és gyertya díjátadó gálára. A díj elismerés és köszönet azoknak, akik az 1990. február 10-én megfogalmazott eszmék, értékelvek és célkitűzések mellett kitartottak, ezek szellemében végezték munkájukat és szolgálatukat. Az ünnepségen fellép Csíki Hajnal színművész, Trózner Kincső énekes, valamint két neves magyarországi előadóművész, Palya Bea és Szokalay Balázs tart rendkívüli koncertet. A belépés díjtalan.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2015. március 13.
Megelégelték az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői, hogy a nagyváradi temető névadójának, Rulikowski Kázmérnak a sírján alig olvasható a magyar felirat, ezért megbíztak egy szakembert, hogy újítsa fel azt.
Olyan módszert választottak, amellyel biztos, hogy még hosszú évtizedekig megmarad a sírfelirat: Pongrácz Lajos restaurátor aranyfüst lemezeket használt a felújítás elvégzésekor.
A síremlék előtt Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Nagy József Barna, az EMNT régióelnöke csütörtökön rögtönzött sajtótájékoztatót tartottak. Elmondták: két évvel ezelőtt figyeltek fel arra, hogy alig olvasható a felirat. Annak ellenére, hogy az RMDSZ képviselői is évről évre megkoszorúzzák a szabadsághős síremlékét, semmit nem tettek azért, hogy felújítsák azt.
Nehezményezték azt is, hogy a síremléken amatőr módon tüntették fel a lengyel és a román feliratot. Amennyiben engedélyt kapnak rá, azokat is rendbe tennék. Ugyanakkor beadvánnyal fordulnak az önkormányzathoz, és felajánlják a segítségüket a sír környékének rendbetételéhez is – mondták.
A két elöljáró emlékeztetett arra, hogy a tavaly Czárán Gyula mellszobrának megrongált betűit is helyreállították, és ígértet tettek, hogy lehetőségeikhez mérten a továbbiakban is folytatni fogják a megrongált vagy elhanyagolt emlékművek rendbetételét.
itthon.ma//erdelyorszag
Olyan módszert választottak, amellyel biztos, hogy még hosszú évtizedekig megmarad a sírfelirat: Pongrácz Lajos restaurátor aranyfüst lemezeket használt a felújítás elvégzésekor.
A síremlék előtt Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Nagy József Barna, az EMNT régióelnöke csütörtökön rögtönzött sajtótájékoztatót tartottak. Elmondták: két évvel ezelőtt figyeltek fel arra, hogy alig olvasható a felirat. Annak ellenére, hogy az RMDSZ képviselői is évről évre megkoszorúzzák a szabadsághős síremlékét, semmit nem tettek azért, hogy felújítsák azt.
Nehezményezték azt is, hogy a síremléken amatőr módon tüntették fel a lengyel és a román feliratot. Amennyiben engedélyt kapnak rá, azokat is rendbe tennék. Ugyanakkor beadvánnyal fordulnak az önkormányzathoz, és felajánlják a segítségüket a sír környékének rendbetételéhez is – mondták.
A két elöljáró emlékeztetett arra, hogy a tavaly Czárán Gyula mellszobrának megrongált betűit is helyreállították, és ígértet tettek, hogy lehetőségeikhez mérten a továbbiakban is folytatni fogják a megrongált vagy elhanyagolt emlékművek rendbetételét.
itthon.ma//erdelyorszag
2015. március 14.
Nyergestető hős védőire emlékeztek
Tegnap délután a Nyergestetőn a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanárai és diákjai együtt rótták le kegyeletüket anyaországi testvériskolájuk, a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának küldötteivel.
Amióta a két tanintézmény testvériskolai kapcsolatba lépett, a debreceniek minden esztendőben eljönnek március 15-én Kézdivásárhelyre és a Nyergestetőre közösen emlékezni a 166 évvel ezelőtti eseményekre, és fejet hajtani azok előtt, akik itt, a „Székely Thermopülén” 1849. július 31-én és augusztus elsején a bélafalvi Tuzson János őrnaggyal az élen hősies küzdelmet vívtak a túlerőben levő orosz–osztrák csapatokkal szemben.
A Bod Péter Tanítóképző megemlékezése a tömegsírnál kezdődött, ahová iskolatáblával, székely és magyar zászlókkal a kezükben, székely népviseletben, énekszóval, ’48-as forradalmi dalokat énekelve vonultak fel és koszorúzták meg a tanítóképző kopjafáját. A debreceni tanulók és tanáraik is megálltak pár percre az általuk évekkel ezelőtt állított kopjafánál. A tömegsírtól a két iskola küldöttei a csata emlékére 1897-ben állított és a 2005-ben a csíkkozmási önkormányzat és közbirtokosság által felújított emlékoszlop elé vonultak, ahol a debreceni tanulók az alkalomhoz illő ünnepi műsort, verses-zenés összeállítást adtak elő, majd a tanítóképző diákjai léptek közönség elé zenés-irodalmi összeállításukkal. Az ünnepi műsor bemutatása után koszorúzásra került sor, a nyergestetői megemlékezés a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. Késő délután a kézdivásárhelyi Manócska Napközi Otthon pedagógusai és az óvodások szülei koszorúzták meg közösen az intézmény nyergestetői kopjaáját. Ma a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola küldöttsége érkezik a Nyergestetőre a tömegsírnál tisztelegni.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap délután a Nyergestetőn a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanárai és diákjai együtt rótták le kegyeletüket anyaországi testvériskolájuk, a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának küldötteivel.
Amióta a két tanintézmény testvériskolai kapcsolatba lépett, a debreceniek minden esztendőben eljönnek március 15-én Kézdivásárhelyre és a Nyergestetőre közösen emlékezni a 166 évvel ezelőtti eseményekre, és fejet hajtani azok előtt, akik itt, a „Székely Thermopülén” 1849. július 31-én és augusztus elsején a bélafalvi Tuzson János őrnaggyal az élen hősies küzdelmet vívtak a túlerőben levő orosz–osztrák csapatokkal szemben.
A Bod Péter Tanítóképző megemlékezése a tömegsírnál kezdődött, ahová iskolatáblával, székely és magyar zászlókkal a kezükben, székely népviseletben, énekszóval, ’48-as forradalmi dalokat énekelve vonultak fel és koszorúzták meg a tanítóképző kopjafáját. A debreceni tanulók és tanáraik is megálltak pár percre az általuk évekkel ezelőtt állított kopjafánál. A tömegsírtól a két iskola küldöttei a csata emlékére 1897-ben állított és a 2005-ben a csíkkozmási önkormányzat és közbirtokosság által felújított emlékoszlop elé vonultak, ahol a debreceni tanulók az alkalomhoz illő ünnepi műsort, verses-zenés összeállítást adtak elő, majd a tanítóképző diákjai léptek közönség elé zenés-irodalmi összeállításukkal. Az ünnepi műsor bemutatása után koszorúzásra került sor, a nyergestetői megemlékezés a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. Késő délután a kézdivásárhelyi Manócska Napközi Otthon pedagógusai és az óvodások szülei koszorúzták meg közösen az intézmény nyergestetői kopjaáját. Ma a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola küldöttsége érkezik a Nyergestetőre a tömegsírnál tisztelegni.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 14.
Emlékmentő háromszéki fiatalok
Nemes munkát végez immár negyedik esztendeje a Magyar Polgári Párt célkitűzéseivel szimpatizáló, Sepsiszentgyörgy és a városhoz tartozó települések fiataljaiból verbuválódott Magyar Erdélyért Egyesület (Mert). Temetőinkben jeles negyvennyolcas személyiségek jobbára gondozatlan síremlékeit próbálják felújítani, menteni, a jeltelen, de hiteles adatok alapján azonosított hantokat megjelölik. Jobbára a szabadságért küzdő rangos negyvennyolcasok és közhonvédek elhagyott sírjai szorulnak gondozásra.
2012-ben a sepsiszentgyörgyi vártemplomi temetőben egy dísztölgy (ritka „cserejegenye”) ültetésével indult a tevékenységük. A sepsiszentgyörgyi Szilágyi Sámuel (1799–1857) 1848-as alezredes sírhalmához került a ritka fa, mely az aszály áldozata lett, így az ünnepek előtt egy Olasztelekről származó példánnyal cserélik ki.
Emléktáblával jelölték meg a sepsiszentgyörgyi katolikus temetőben a Nagy család sírboltját, ahol az önéletíró Nagy Elek (1799–1872) honvéd alezredes porai pihennek, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a szabadságharcban.
A fiatalok a sepsiszentgyörgyi vártemplomi, majd a kilyéni és szotyori temetőben is derék mentő munkát végeztek. A vártemplomi temetőben emlékkopját állítottak Eimann Károly (1828–1902) honvéd főhadnagy beazonosított egykori sírhalma közelében. Ebben Hajdú Loránd vártemplomi énekvezér volt segítségükre. Az emlékkopja Gazda Zoltán, Bodor János és Ferencz Botond munkája. Ezekkel párhuzamosan mentették és rendezték ugyancsak itt három másik negyvennyolcas személyiség síremlékét: Gyárfás Károly honvédtizedes nyughelyét, Gyárfás Lajos düledező sírkövét és Szabó János honvéd sírját.
– Az egyre fogyó honvédsírokra különös figyelmet fordítunk – mondta Nagy Gábor egyesületi elnök. – Kónya Ádám egykori térrajza alapján akadtunk rá 2013 nyarán a kilyéni unitárius temetőben a Kökösnél hősi halált halt Incze Ferenc (1806–1849) közvitéz és Incze József (1828–1908) tizedes sírjaira, kiszabadítottuk az orgonabozótból, újraírtuk a még álló sírkövek feliratát. Hasonló módon jártunk el Huszti Mózes (1816–1890) honvéd síremlékével is. Tehát három negyvennyolcas harcos megújított emlékével gazdagodott Kilyén, és ha a helyieknek gondjuk lesz ezekre, minden év március 15-én hosszú ideig emlékeztetik az ott élőket, hogy e település fiai is részesei voltak szabadságharcunknak. Csoportunk ez évben is elhelyezi mind a három felújított sírhalomra az emlékezés koszorúit. Kilyéni munkánkat ebben az évben folytatni akarjuk, ugyanis Kónya Ádám térrajza szerint a Székely–Potsa családi kriptában nyugszik Székely Gergely (1822–1897), a kökös-uzoni ütközet sebesültje, honvéd huszár főhadnagy s testvérbátyja, Székely Károly (1820–1879) is, akik kiemelten fontos szerepet töltöttek be a szabadságharcban. Ezt a családi kriptát emléktáblával akarjuk megjelölni. A közelben sikerült azonosítani a szabadságharcban részt vevő, fiatalon elhunyt kilyéni Szilágyi László sírhelyét, régi, pusztuló emlékköve mellé újabb sírjelt akarunk állítani. E sorok írója szerint Szilágyi László (1829–1848) ifjú nemzetőr szüleivel egy sírban nyugszik, ugyanis a Szilágyi-sírkövön, amelyet néhai Szilágyi Ferenc sepsiszentgyörgyi lakossal azonosítottunk, még most is kivehető a Boga Jutzi név. Az asszony adataink szerint Szilágyi László édesanyja volt, édesapja pedig Szilágyi Sámuel jobbágy. Itt jegyezzük meg, hogy a Szilágyi-sír közelében van a restaurált Czakó-kripta. Többek mellett itt pihennek haló porai a nemzetőr hadnagy Kilyéni Czakó Áronnak (1821–1900), aki Világos után bujdosott, majd várfogságot szenvedett. A „mozgó nemzetőrök hadnagyának” emléke azonban egyre halványul. Ősi kúriájuk ma is áll Kilyénben.
– Szotyorban Gidófalvi László (1820–1907) honvéd főhadnagynak emlékkövet állítottunk – folytatta Nagy Gábor –, mert a régi síremléken csak a felesége neve szerepelt. Feltételeztük, hogy férjét is oda temették. „Gidófalvi László jogász volt, negyvennyolcas főhadnagy – írta Városom, Sepsiszentgyörgy című könyvében Kisgyörgy Benjámin (2004). – A szabadságharcban Bem seregében harcolt, a piski csatában kitüntették. Világos után apja közbenjárására kapott kegyelmet. Sepsiszentgyörgyön hunyt el, a szotyori temetőben helyezték örök nyugalomra.” Jó volna tudni, hogy ebben az esztendőben ki lesz, aki egy szál virágot helyez Bem tábornok harcosának emlékkövéhez. Szotyorban Lőrincz János (1818–1887) nemzetőr és honvéd hadnagy sírkövét is felújította a Mert önkéntes munkacsoportja, újraírták a kő eredeti feliratát. Itt Miklós András helybeli lakos segítette őket. Lőrincz János anyagiakkal támogatta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium főépületének építését. A sírkő közelében áll a Lőrincz József (1820–1876) honvéd őrnagy emlékére tavaly elhelyezett emlékkopja, amelyet a család késői leszármazottja, Lőrincz Kálmán nagyborosnyói alpolgármester állíttatott (Kiss István munkája). Bem kedvenc hadsegéde volt, érdeme, hogy ő mentette meg Bem napiparancsait. Nagyszebenben halálra ítélték, amit várfogságra változtattak. Kálnok negyvennyolcas hőseinek egyike volt Incze János honvédkatona is, aki végigküzdötte a szabadságharcot, s akinek a falu nyugati szélén elterülő, de ma is használt temetőjében (Pityókás temető) lévő síremlékére Szígyártó András és Vilikó Lajos kálnoki lakos, falukrónikás hívta fel a figyelmet. Életéről nem sokkal tudunk többet, mint amennyit sírkövén olvashattunk: Incze János Székely gyalogkatona, haláláig volt hazájának jó fia. Éltében számlált 72 éveket s végig tisztességben töltötte ezeket. Mh.1880 nov. Béke porának. A nagyon elhanyagolt, gondozatlan síremléket előbb Szígyártó András a mezőtúri fiatalokkal közösen mentette, tavaly ősszel pedig a Mert fiataljai keretbe foglalták a hantokat, felújították a sírkövet, újraírták a sírfeliratot.
– Az unitárius temetőben nyugvó másik kálnoki, Incze János (1817–1903) nemes székely huszár síremlékét és az azt övező vaskerítést is mi tettük rendbe – folytatta Nagy Gábor. – Munkánkban részt vett Vida Sándor, Fekete Attila, Godra Attila, Tókos Pál és Benkő-Bíró Zoltán. Ennek az Incze Jánosnak az emlékét alapítványa is őrzi.
Életrajzából tudjuk, hogy kétszáz koronát adományozott a kálnoki unitárius egyházközségnek, s meghagyása szerint a kamatból vallásos tartalmú könyveket vásároltak jutalomként a legjobb eredményt elért tanulóknak. A kamatból gazdagították az egyházközség könyvtárát is, állták a templom és az épületek időnkénti tatarozását. Összes ingó és ingatlan vagyonát az unitárius egyházra hagyta. Mint írta: „A dicső múltban, midőn a kardok hegye írta a történelmet, családunknak minden tagja fegyverrel kezében, élete kockáztatásával védte a haza határait, szent ügyét és érdekeit, tehetsége szerint hozzájárult a vitéz székely huszárság fejét övező hervadhatatlan korona kiérdemléséhez.” A Mert-csoport munkája azt bizonyítja, van még menteni való, pusztuló síremlék háromszéki temetőinkben. Mik az idei tervek? – kérdeztük Nagy Gábort. – A nyáron Nagy Sándor hidvégi református lelkész sírjához zarándokolunk Hidvégre, Gidófalván pedig Nagy Ferenc ottani lelkész, Nagy Sándor édesapjának sírjához, aki idős emberként állt be a szabadságharcba. Bikfalván Pál András és Páljános András 1848-as honvédek sírjait akarjuk rendezni. Demeter József főhadbiztos sírja a vártemplomi temető nyugati peremén van, az is gondozásra szorul. Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy sírjára is figyelünk, aki a szabadságharc leverése utáni években a Rikán Belőli Honvédegylet elnöke volt. Ez évi tevékenységünk egyik kiemelkedő emlékező eseménye az Egyed Ákos akadémikussal való találkozó és könyvbemutató, amelyet március 14-én 18 órai kezdettel tartunk a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
– A Mert kiadásait pályázati pénzből állja – tette hozzá Nagy Gábor –, amit pótolunk önerőből, fizikai munkával. A városi tanács támogatott, s a megyétől is várjuk a segítséget. Bárkit szívesen látunk egyesületünkben, aki munkánkba szeretne bekapcsolódni. Elérhetőségünk: www.facebook.com/mertegyesulet.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nemes munkát végez immár negyedik esztendeje a Magyar Polgári Párt célkitűzéseivel szimpatizáló, Sepsiszentgyörgy és a városhoz tartozó települések fiataljaiból verbuválódott Magyar Erdélyért Egyesület (Mert). Temetőinkben jeles negyvennyolcas személyiségek jobbára gondozatlan síremlékeit próbálják felújítani, menteni, a jeltelen, de hiteles adatok alapján azonosított hantokat megjelölik. Jobbára a szabadságért küzdő rangos negyvennyolcasok és közhonvédek elhagyott sírjai szorulnak gondozásra.
2012-ben a sepsiszentgyörgyi vártemplomi temetőben egy dísztölgy (ritka „cserejegenye”) ültetésével indult a tevékenységük. A sepsiszentgyörgyi Szilágyi Sámuel (1799–1857) 1848-as alezredes sírhalmához került a ritka fa, mely az aszály áldozata lett, így az ünnepek előtt egy Olasztelekről származó példánnyal cserélik ki.
Emléktáblával jelölték meg a sepsiszentgyörgyi katolikus temetőben a Nagy család sírboltját, ahol az önéletíró Nagy Elek (1799–1872) honvéd alezredes porai pihennek, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a szabadságharcban.
A fiatalok a sepsiszentgyörgyi vártemplomi, majd a kilyéni és szotyori temetőben is derék mentő munkát végeztek. A vártemplomi temetőben emlékkopját állítottak Eimann Károly (1828–1902) honvéd főhadnagy beazonosított egykori sírhalma közelében. Ebben Hajdú Loránd vártemplomi énekvezér volt segítségükre. Az emlékkopja Gazda Zoltán, Bodor János és Ferencz Botond munkája. Ezekkel párhuzamosan mentették és rendezték ugyancsak itt három másik negyvennyolcas személyiség síremlékét: Gyárfás Károly honvédtizedes nyughelyét, Gyárfás Lajos düledező sírkövét és Szabó János honvéd sírját.
– Az egyre fogyó honvédsírokra különös figyelmet fordítunk – mondta Nagy Gábor egyesületi elnök. – Kónya Ádám egykori térrajza alapján akadtunk rá 2013 nyarán a kilyéni unitárius temetőben a Kökösnél hősi halált halt Incze Ferenc (1806–1849) közvitéz és Incze József (1828–1908) tizedes sírjaira, kiszabadítottuk az orgonabozótból, újraírtuk a még álló sírkövek feliratát. Hasonló módon jártunk el Huszti Mózes (1816–1890) honvéd síremlékével is. Tehát három negyvennyolcas harcos megújított emlékével gazdagodott Kilyén, és ha a helyieknek gondjuk lesz ezekre, minden év március 15-én hosszú ideig emlékeztetik az ott élőket, hogy e település fiai is részesei voltak szabadságharcunknak. Csoportunk ez évben is elhelyezi mind a három felújított sírhalomra az emlékezés koszorúit. Kilyéni munkánkat ebben az évben folytatni akarjuk, ugyanis Kónya Ádám térrajza szerint a Székely–Potsa családi kriptában nyugszik Székely Gergely (1822–1897), a kökös-uzoni ütközet sebesültje, honvéd huszár főhadnagy s testvérbátyja, Székely Károly (1820–1879) is, akik kiemelten fontos szerepet töltöttek be a szabadságharcban. Ezt a családi kriptát emléktáblával akarjuk megjelölni. A közelben sikerült azonosítani a szabadságharcban részt vevő, fiatalon elhunyt kilyéni Szilágyi László sírhelyét, régi, pusztuló emlékköve mellé újabb sírjelt akarunk állítani. E sorok írója szerint Szilágyi László (1829–1848) ifjú nemzetőr szüleivel egy sírban nyugszik, ugyanis a Szilágyi-sírkövön, amelyet néhai Szilágyi Ferenc sepsiszentgyörgyi lakossal azonosítottunk, még most is kivehető a Boga Jutzi név. Az asszony adataink szerint Szilágyi László édesanyja volt, édesapja pedig Szilágyi Sámuel jobbágy. Itt jegyezzük meg, hogy a Szilágyi-sír közelében van a restaurált Czakó-kripta. Többek mellett itt pihennek haló porai a nemzetőr hadnagy Kilyéni Czakó Áronnak (1821–1900), aki Világos után bujdosott, majd várfogságot szenvedett. A „mozgó nemzetőrök hadnagyának” emléke azonban egyre halványul. Ősi kúriájuk ma is áll Kilyénben.
– Szotyorban Gidófalvi László (1820–1907) honvéd főhadnagynak emlékkövet állítottunk – folytatta Nagy Gábor –, mert a régi síremléken csak a felesége neve szerepelt. Feltételeztük, hogy férjét is oda temették. „Gidófalvi László jogász volt, negyvennyolcas főhadnagy – írta Városom, Sepsiszentgyörgy című könyvében Kisgyörgy Benjámin (2004). – A szabadságharcban Bem seregében harcolt, a piski csatában kitüntették. Világos után apja közbenjárására kapott kegyelmet. Sepsiszentgyörgyön hunyt el, a szotyori temetőben helyezték örök nyugalomra.” Jó volna tudni, hogy ebben az esztendőben ki lesz, aki egy szál virágot helyez Bem tábornok harcosának emlékkövéhez. Szotyorban Lőrincz János (1818–1887) nemzetőr és honvéd hadnagy sírkövét is felújította a Mert önkéntes munkacsoportja, újraírták a kő eredeti feliratát. Itt Miklós András helybeli lakos segítette őket. Lőrincz János anyagiakkal támogatta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium főépületének építését. A sírkő közelében áll a Lőrincz József (1820–1876) honvéd őrnagy emlékére tavaly elhelyezett emlékkopja, amelyet a család késői leszármazottja, Lőrincz Kálmán nagyborosnyói alpolgármester állíttatott (Kiss István munkája). Bem kedvenc hadsegéde volt, érdeme, hogy ő mentette meg Bem napiparancsait. Nagyszebenben halálra ítélték, amit várfogságra változtattak. Kálnok negyvennyolcas hőseinek egyike volt Incze János honvédkatona is, aki végigküzdötte a szabadságharcot, s akinek a falu nyugati szélén elterülő, de ma is használt temetőjében (Pityókás temető) lévő síremlékére Szígyártó András és Vilikó Lajos kálnoki lakos, falukrónikás hívta fel a figyelmet. Életéről nem sokkal tudunk többet, mint amennyit sírkövén olvashattunk: Incze János Székely gyalogkatona, haláláig volt hazájának jó fia. Éltében számlált 72 éveket s végig tisztességben töltötte ezeket. Mh.1880 nov. Béke porának. A nagyon elhanyagolt, gondozatlan síremléket előbb Szígyártó András a mezőtúri fiatalokkal közösen mentette, tavaly ősszel pedig a Mert fiataljai keretbe foglalták a hantokat, felújították a sírkövet, újraírták a sírfeliratot.
– Az unitárius temetőben nyugvó másik kálnoki, Incze János (1817–1903) nemes székely huszár síremlékét és az azt övező vaskerítést is mi tettük rendbe – folytatta Nagy Gábor. – Munkánkban részt vett Vida Sándor, Fekete Attila, Godra Attila, Tókos Pál és Benkő-Bíró Zoltán. Ennek az Incze Jánosnak az emlékét alapítványa is őrzi.
Életrajzából tudjuk, hogy kétszáz koronát adományozott a kálnoki unitárius egyházközségnek, s meghagyása szerint a kamatból vallásos tartalmú könyveket vásároltak jutalomként a legjobb eredményt elért tanulóknak. A kamatból gazdagították az egyházközség könyvtárát is, állták a templom és az épületek időnkénti tatarozását. Összes ingó és ingatlan vagyonát az unitárius egyházra hagyta. Mint írta: „A dicső múltban, midőn a kardok hegye írta a történelmet, családunknak minden tagja fegyverrel kezében, élete kockáztatásával védte a haza határait, szent ügyét és érdekeit, tehetsége szerint hozzájárult a vitéz székely huszárság fejét övező hervadhatatlan korona kiérdemléséhez.” A Mert-csoport munkája azt bizonyítja, van még menteni való, pusztuló síremlék háromszéki temetőinkben. Mik az idei tervek? – kérdeztük Nagy Gábort. – A nyáron Nagy Sándor hidvégi református lelkész sírjához zarándokolunk Hidvégre, Gidófalván pedig Nagy Ferenc ottani lelkész, Nagy Sándor édesapjának sírjához, aki idős emberként állt be a szabadságharcba. Bikfalván Pál András és Páljános András 1848-as honvédek sírjait akarjuk rendezni. Demeter József főhadbiztos sírja a vártemplomi temető nyugati peremén van, az is gondozásra szorul. Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy sírjára is figyelünk, aki a szabadságharc leverése utáni években a Rikán Belőli Honvédegylet elnöke volt. Ez évi tevékenységünk egyik kiemelkedő emlékező eseménye az Egyed Ákos akadémikussal való találkozó és könyvbemutató, amelyet március 14-én 18 órai kezdettel tartunk a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
– A Mert kiadásait pályázati pénzből állja – tette hozzá Nagy Gábor –, amit pótolunk önerőből, fizikai munkával. A városi tanács támogatott, s a megyétől is várjuk a segítséget. Bárkit szívesen látunk egyesületünkben, aki munkánkba szeretne bekapcsolódni. Elérhetőségünk: www.facebook.com/mertegyesulet.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 14.
A versnek csak egy minősége van
Születésnapi beszélgetés Gál Éva Emese költővel, képzőművésszel
– Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő "asztaláról" került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a vidéket?
– Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.
– Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót választotta a főiskola elvégzése után?
– Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem élt és dolgozott.
– 1980-ban végzi el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra "derekán" volt Kolozsvár többé- kevésbé megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak Kolozsvárról?
– Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófiatanárom volt a főiskola első évében. Elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki mutattam meg első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni. Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket! Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül. Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket. Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön a "női líra" jelzőjét aggatták rám, és eszerint kezdték a verseket boncolgatni. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.
– Milyen volt a gyermekkora, s mennyire érződött a magyar kultúra hatása a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a Partiumban?
– A gyermekkorunk mindig szép, hiszen a megszépül a múlt törvénye szerint a szép emlékeket őrizzük meg. Kisgyermekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a fényképész nagyapám műterme velünk egy udvarban volt, ahol retusfestékekkel is rajzolhattam, és ahol különleges, általa tervezett nézőkéjén megcsodálhattam a világ nagyvárosait. Hogy mennyire érződött a magyar kultúra hatása az 1960-as, ’70-es években? Nagyon jó magyar könyvkiadóink és folyóirataink voltak, rangos íróink, költőink. A partiumi és erdélyi irodalomkedvelőknek bőven volt miből fejleszteniük szellemiségüket, és akkoriban többet és többen olvastak, mint most, amikor a tévécsatornák kínálata és az internetezés az olvasás rovására történik. Ez fokozatosan elsekélyesíti a gondolkodást és lelkivilágot. Az megint más kérdés, hogy a magyarországi magyar irodalom mennyire jutott el Erdélybe. Csak hellyel-közzel, amit könyvkiadóinknak és folyóiratainknak a cenzúra ellenére sikerült becsempészniük kínálatukba. 1980-ban a férjemmel sikerült kiutaznunk Budapestre, ahol egy antikváriumban több évfolyamnyi Szép versek antológiát vásároltunk, és jobban megismerkedtünk a kortárs magyar költészettel. A ’80-as években volt egy magyarországi könyvcserepartnerünk is, Petz Nándor, akinek a hazai Téka sorozat könyveit kellett küldenünk, és cserében szállította, amit kértünk. Az ő jóvoltából nyerhettem betekintést a nyugati magyar irodalomba. A sors fintora, hogy röntgenes szakember volt, és átvilágíthatatlan fekete papírba csomagolva küldte nekünk a könyveket, ami felkeltette a szeku érdeklődését – emiatt bajunk is származott.
– Sikeres volt a költészetbe való "be- lépése", a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve. Miért választotta a képzőművészeti főiskolát?
– Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. Amikor hetedik osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a zene- és képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult. Ha a magyar tagozat mellett döntök – ígérte anyám – járhatok továbbra is magán rajzórákra. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot, vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Túl kedves volt már a rajz, és úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeret- furdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos kötelező olvasmányokat is.
– 1980-ban és 81-ben Markó Béla, illetve Szávai Géza kötetének készíti el a borítóit, amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb "meg-rendelés" a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?
– A grafika szakon tanultunk könyvgrafikát is, és negyedéven az volt a követelmény, hogy tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion legendás grafikusától a Markó Béla Lepkecsontváz című verseskötete borítójának megtervezésére. A Szinopszis kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt, amit lányomnak engedtem át. A '80-as években írtam egy Betűbaba-ábécét, amelyben minden betűt egy-egy figura illusztrált. Végül az Új Élet hasábjain jelent meg sorozatban Bábécé címmel 1988-89-ben.
– Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba: a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a "gömböt" tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?
– Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett fémgömb szobrával illusztrálhassuk.
– Családja valódi művészfamília: férje, Burján Gál Emil híres szobrász, lánya, Enikő festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus… Van úgy, hogy a három művész "összedolgozik"?
– Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítjük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa. Ám, ha művészfamíliáról van szó, a miénk csak a felszín: egyik nagyapám festőművész, rajztanár volt, aki Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát, másik nagyapám fényképész volt, aki szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám számára idős korában is napi félórányi hegedülés jelentette a lazítást. A szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. A férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.
– Ön költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?
– Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.
– Az 1986-ban írt Harmónia c. versében – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom – ezt írja: "Maradj velem/nincs a versemnél szebb szobám,/nincs a szavaknál melegebb karom". Ezt Gál Éva Emese, a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat a képzőművész Gál Éva Emese?
– A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott Örökölt csend című kötetemben jelent meg. Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad, de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.
– Szeret utazni; hol járt a nagyvilágban, hol állították ki munkáit?
– Utazni nagyon szeretek, ha több életem lehetne, az egyikben világcsavargó lennék és beutaznám az egész Földet. De csak egyetlen életem van, s ebben Budapestig, Bécsig, Salzburgig jutottam el. 1990 és 2009 között szinte minden évben résztvevői voltunk mindhárman a Hajósi Nemzetközi Művésztábornak, amelyet Alföldi Albert kultúrigazgató (volt parlamenti képviselő) és felesége, Magdi szervezett és vezetett, s ahol nagyon jó alkotói közösségre, barátokra leltünk. Egyéni kiállításaim voltak több alkalommal Gyergyószentmiklóson, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsváron a Korunk galériában, Salzburgban, Fehérgyarmaton és a Gyergyói-medence falvaiban. Részt vettem közös kiállításon Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában (a megyei tárlatokon), Kovásznán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten és Bécsben.
– Nemsokára kerek évfordulós lesz: betölti a hatvanadikat. Dédelget valamilyen kívánságot?
– Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés Gál Éva Emese költővel, képzőművésszel
– Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő "asztaláról" került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a vidéket?
– Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.
– Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót választotta a főiskola elvégzése után?
– Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem élt és dolgozott.
– 1980-ban végzi el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra "derekán" volt Kolozsvár többé- kevésbé megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak Kolozsvárról?
– Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófiatanárom volt a főiskola első évében. Elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki mutattam meg első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni. Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket! Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül. Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket. Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön a "női líra" jelzőjét aggatták rám, és eszerint kezdték a verseket boncolgatni. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.
– Milyen volt a gyermekkora, s mennyire érződött a magyar kultúra hatása a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a Partiumban?
– A gyermekkorunk mindig szép, hiszen a megszépül a múlt törvénye szerint a szép emlékeket őrizzük meg. Kisgyermekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a fényképész nagyapám műterme velünk egy udvarban volt, ahol retusfestékekkel is rajzolhattam, és ahol különleges, általa tervezett nézőkéjén megcsodálhattam a világ nagyvárosait. Hogy mennyire érződött a magyar kultúra hatása az 1960-as, ’70-es években? Nagyon jó magyar könyvkiadóink és folyóirataink voltak, rangos íróink, költőink. A partiumi és erdélyi irodalomkedvelőknek bőven volt miből fejleszteniük szellemiségüket, és akkoriban többet és többen olvastak, mint most, amikor a tévécsatornák kínálata és az internetezés az olvasás rovására történik. Ez fokozatosan elsekélyesíti a gondolkodást és lelkivilágot. Az megint más kérdés, hogy a magyarországi magyar irodalom mennyire jutott el Erdélybe. Csak hellyel-közzel, amit könyvkiadóinknak és folyóiratainknak a cenzúra ellenére sikerült becsempészniük kínálatukba. 1980-ban a férjemmel sikerült kiutaznunk Budapestre, ahol egy antikváriumban több évfolyamnyi Szép versek antológiát vásároltunk, és jobban megismerkedtünk a kortárs magyar költészettel. A ’80-as években volt egy magyarországi könyvcserepartnerünk is, Petz Nándor, akinek a hazai Téka sorozat könyveit kellett küldenünk, és cserében szállította, amit kértünk. Az ő jóvoltából nyerhettem betekintést a nyugati magyar irodalomba. A sors fintora, hogy röntgenes szakember volt, és átvilágíthatatlan fekete papírba csomagolva küldte nekünk a könyveket, ami felkeltette a szeku érdeklődését – emiatt bajunk is származott.
– Sikeres volt a költészetbe való "be- lépése", a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve. Miért választotta a képzőművészeti főiskolát?
– Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. Amikor hetedik osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a zene- és képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult. Ha a magyar tagozat mellett döntök – ígérte anyám – járhatok továbbra is magán rajzórákra. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot, vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Túl kedves volt már a rajz, és úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeret- furdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos kötelező olvasmányokat is.
– 1980-ban és 81-ben Markó Béla, illetve Szávai Géza kötetének készíti el a borítóit, amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb "meg-rendelés" a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?
– A grafika szakon tanultunk könyvgrafikát is, és negyedéven az volt a követelmény, hogy tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion legendás grafikusától a Markó Béla Lepkecsontváz című verseskötete borítójának megtervezésére. A Szinopszis kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt, amit lányomnak engedtem át. A '80-as években írtam egy Betűbaba-ábécét, amelyben minden betűt egy-egy figura illusztrált. Végül az Új Élet hasábjain jelent meg sorozatban Bábécé címmel 1988-89-ben.
– Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba: a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a "gömböt" tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?
– Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett fémgömb szobrával illusztrálhassuk.
– Családja valódi művészfamília: férje, Burján Gál Emil híres szobrász, lánya, Enikő festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus… Van úgy, hogy a három művész "összedolgozik"?
– Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítjük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa. Ám, ha művészfamíliáról van szó, a miénk csak a felszín: egyik nagyapám festőművész, rajztanár volt, aki Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát, másik nagyapám fényképész volt, aki szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám számára idős korában is napi félórányi hegedülés jelentette a lazítást. A szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. A férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.
– Ön költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?
– Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.
– Az 1986-ban írt Harmónia c. versében – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom – ezt írja: "Maradj velem/nincs a versemnél szebb szobám,/nincs a szavaknál melegebb karom". Ezt Gál Éva Emese, a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat a képzőművész Gál Éva Emese?
– A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott Örökölt csend című kötetemben jelent meg. Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad, de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.
– Szeret utazni; hol járt a nagyvilágban, hol állították ki munkáit?
– Utazni nagyon szeretek, ha több életem lehetne, az egyikben világcsavargó lennék és beutaznám az egész Földet. De csak egyetlen életem van, s ebben Budapestig, Bécsig, Salzburgig jutottam el. 1990 és 2009 között szinte minden évben résztvevői voltunk mindhárman a Hajósi Nemzetközi Művésztábornak, amelyet Alföldi Albert kultúrigazgató (volt parlamenti képviselő) és felesége, Magdi szervezett és vezetett, s ahol nagyon jó alkotói közösségre, barátokra leltünk. Egyéni kiállításaim voltak több alkalommal Gyergyószentmiklóson, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsváron a Korunk galériában, Salzburgban, Fehérgyarmaton és a Gyergyói-medence falvaiban. Részt vettem közös kiállításon Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában (a megyei tárlatokon), Kovásznán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten és Bécsben.
– Nemsokára kerek évfordulós lesz: betölti a hatvanadikat. Dédelget valamilyen kívánságot?
– Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 14.
Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkal
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. március 15.
Március 15. – Évfordulós megemlékezések világszerte
A magyar kormány több miniszterének, továbbá helyi magyar szervezetek vezetőinek a részvételével tartanak megemlékezéseket a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójáról ma a szomszédos országokban, továbbá Nyugat-Európában, valamint az Egyesült Államokban és Kanadában is.
A vajdasági központi ünnepségen Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke mond ünnepi beszédet.
Sepsiszentgyörgyön Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke lesz a fő szónok, míg a Sepsiszentgyörgy melletti Maksán Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke tart ünnepi beszédet.
Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter Szatmárnémetiben a Petőfi-szobornál, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke pedig Nagyváradon koszorúz.
A szlovéniai Lendván a központi ünnepségen Hoppál Péter, az EMMI államtitkára mond köszöntőt.
A kárpátaljai Ungváron pedig a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége tart ünnepi megemlékezést. A párizsi Saint-Lazare pályaudvar közelében található Kossuth téren, majd az első magyarországi leányiskola alapítója,Teleki Blanka sírjánál, a Montparnasse temetőben koszorúznak a franciaországi magyar szervezetek és a magyar külképviselet vezetői.
Megemlékezéseket tartanak a tengeren túl is. A torontói rendezvényen Trócsányi László igazságügyi miniszter mond ünnepi beszédet, Washingtonban pedig az Amerikai Magyar Szövetség szervezésében tartanak megemlékezést, amelyen Koszorús Ferenc elnök szólal fel. Megemlékezések, illetve koszorúzások lesznek a helyi magyar szervezetek rendezésében több más amerikai városban is.
MTI
Erdély.ma
A magyar kormány több miniszterének, továbbá helyi magyar szervezetek vezetőinek a részvételével tartanak megemlékezéseket a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójáról ma a szomszédos országokban, továbbá Nyugat-Európában, valamint az Egyesült Államokban és Kanadában is.
A vajdasági központi ünnepségen Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke mond ünnepi beszédet.
Sepsiszentgyörgyön Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke lesz a fő szónok, míg a Sepsiszentgyörgy melletti Maksán Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke tart ünnepi beszédet.
Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter Szatmárnémetiben a Petőfi-szobornál, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke pedig Nagyváradon koszorúz.
A szlovéniai Lendván a központi ünnepségen Hoppál Péter, az EMMI államtitkára mond köszöntőt.
A kárpátaljai Ungváron pedig a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége tart ünnepi megemlékezést. A párizsi Saint-Lazare pályaudvar közelében található Kossuth téren, majd az első magyarországi leányiskola alapítója,Teleki Blanka sírjánál, a Montparnasse temetőben koszorúznak a franciaországi magyar szervezetek és a magyar külképviselet vezetői.
Megemlékezéseket tartanak a tengeren túl is. A torontói rendezvényen Trócsányi László igazságügyi miniszter mond ünnepi beszédet, Washingtonban pedig az Amerikai Magyar Szövetség szervezésében tartanak megemlékezést, amelyen Koszorús Ferenc elnök szólal fel. Megemlékezések, illetve koszorúzások lesznek a helyi magyar szervezetek rendezésében több más amerikai városban is.
MTI
Erdély.ma
2015. március 15.
Március 15. – Orbán: a szuverenitásért folytatott harcnak sosincs vége
A szabadságot és a nemzeti függetlenséget nevezte a magyar történelem „páros vezércsillagának", vérvonalának Orbán Viktor miniszterelnök vasárnap, a március 15-i nemzeti ünnepen a múzeumkerti állami díszünnepségen tartott beszédében. A kormányfő szerint a szuverenitásért folytatott harcnak sosincs vége. Azt is mondta, hogy az elmúlt években ismét egy erős magyar nemzet kezdett el kovácsolódni.
A politikus, akit a pulpitusra menve „Viktor, Viktor" skandálás fogadtak, beszédét azzal kezdte: „legyen béke, szabadság és egyetértés". A nemzeti múzeum lépcsőjét a 167 évvel ezelőtti forradalom epicentrumának nevezve úgy fogalmazott: onnan sugárzott szét, áradt szerte a mágikus energia, amely „felvillanyozta és nagyszerű nemzetté formálta a magyarokat". Úgy folytatta, ha van szakrális lépcső a magyar történelemben, akkor ez az.
Orbán Viktor szerint 1848. március 15. szakrális momentuma, főnixpillanata a magyar lélek újjászületésének. A miniszterelnök a szabadságot és a nemzeti függetlenséget nevezte a magyar történelem „páros vezércsillagának", vérvonalának, egyben céljának, értelmének és mércéjének. Ez „az örök zsinórmérték, amellyel a magyarok minden nemzedéke megmérettetik" – fogalmazott a kormányfő a Tisztelet a bátraknak! felirattal díszített nemzeti múzeum előtt.
Szerinte az országot nekünk magunknak kell berendezni úgy, ahogy nekünk testhez álló, megszervezni úgy, hogy minket szolgáljon, élni benne azon a nyelven, amit csak mi értünk, és azzal a kultúrával, amit csak mi adhatunk a világnak. Alkotmány, törvénykönyvek, Országgyűlés, kormányzat, akadémiák, nemzetgazdaság: mind ezt az egyetlen célt szolgálják – hangoztatta.
Kijelentette, a magyar történelem létparancsolata úgy szól: függetlennek lenni a nálunknál nagyobbak között; földet, hazát megvédeni; saját szabad magyar világot teremteni.
Szerinte 1848. március 15-e arra tanít, hogy sikerülhet nálunknál nagyobbakkal egyenrangúnak lenni. Talán azért vagyunk már 167 éve „beleszerelmesedve", mert ezt a forradalmat már az első napon megnyertük – mondta. Március 15-ét felidézve úgy fogalmazott: reggel 6 ember indult el a Pilvaxból, délelőttre több százan, délre több ezren, délutánra pedig már több tízezren voltak – „Facebook nélkül".
A forradalmat pedig hiába verték le, mi „győztesnek éreztük és azóta is győztesnek érezzük magunkat", mert mindig tudtuk, hogy igazunk volt, és tudta ezt az egész akkori világ, még azok is, akik elnyomtak bennünket – mondta, megjegyezve ugyanakkor, hogy nagy árat fizettünk érte, a miniszterelnök, az aradi vértanúk, a legnagyobb magyar költő, mintegy 25 ezer honvéd adta életét a szabadságért és a hazáért.
A miniszterelnök a levert szabadságharcot egy modern nemzet megszületése katartikus lenyomatának nevezte, „csillagvillanásnak", amelyre felemelt fejjel gondolunk, amíg magyar él a földön. Szerinte a szabadságharc a megszállóknak csak „szégyent, kolerát és rossz lelkiismeretet" hozott, ráadásul két emberöltő sem telt el, és a magyarok ellen összefogók egymásnak estek: muszkák a labancoknak, labancok a muszkáknak.
Eltelt 167 év – folytatta -, de a magyar sors lényege nem változott: a magyarok keményen dolgoznak fennmaradásukért, a biztonságért, a megbecsülésért, hogy családjuk, gyermekeik boldoguljanak, hogy legyen egy hely, ami az övék, helytállásukért pedig elvárják az őket megillető tisztelet. Szavait nagy tapssal fogadták az ünneplők.
Orbán Viktor azt mondta, a rendszerváltás után 20 év kellett ahhoz, hogy „együtt tanuljuk meg újra": ha nem fogunk össze, ha nincs erős nemzeti törvényhozás és kormányzat, ha nem ébredünk nemzeti öntudatra, akkor a kemény munka hiábavaló lesz, mert annak haszna „a spekulánsok, az óriás vállalatbirodalmak, a pénzügyi hatalmak zsebébe, más országokba" vándorol, éppúgy, mint „amikor a Habsburg Birodalom hátsó udvara voltunk".
Az elmúlt 25 évben minden magyar megérthette: vagy együtt leszünk sikeresek, vagy sehogy, vagy együtt emelkedünk fel, vagy mindannyian ott ragadunk a sárban – mondta a tömeg folyamatos tapsa közepette, majd hangsúlyozta: „együtt vagy sehogy, ez volt a '48-as forradalom leckéje is".
Orbán Viktor szerint az elmúlt években ismét egy erős magyar nemzet kezdett el kovácsolódni.
Beszédét azzal folytatta, a szabadság azt jelenti: minden nemzetnek elidegeníthetetlen joga, hogy a saját útján járjon. Kossuth és Petőfi népe csak mosolyog, ha bárki oktatni akar bennünket szabadságból és demokráciából – fogalmazott, utalva például arra, hogy Kossuth Lajost hatalmas tömegek ünnepelték Amerikában, amely akkor még rabszolgatartó ország volt.
Európával kapcsolatban Orbán Viktor azt mondta: Magyarország Európa része, és jövőjét „a többi nemzettel együtt akarjuk alakítani". Hozzátette: Európa ma tele van kérdésekkel, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Ezt úgy példázta: „mi pontosan tudjuk, hogy nem az uborka görbülete, hanem az európai ember testtartása jelenti a jövőt".
Beszéde végén arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a forradalom óta eltelt 167 év, a lényeg nem változott: az ország szuverenitásáért folytatott küzdelemnek soha sincs vége, és „ebben csak magunkra számíthatunk". „Az összefogás, az igazságba vetett hit és a kitartás vezet győzelemre, csak az erősek maradnak fent. Mi, magyarok egy nagy korszak küszöbén állunk. A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Tisztelet a bátraknak, éljen a magyar szabadság, éljen a haza!" – zárta szavait a kormányfő.
A beszéd alatt tiltakozók részéről folyamatos sípszót, bekiabálásokat lehetett hallani, mire a tömeg egy része „Tarts ki, Viktor!" felkiáltással válaszolt.
A Nemzeti Múzeum előtti körúti részt megtöltő tömegben több magyar, székely és lengyel zászlót lehetett látni, utóbbiak mellé Orbán Viktort buzdító molinókat is magasba tartottak.
MTI
Erdély.ma
A szabadságot és a nemzeti függetlenséget nevezte a magyar történelem „páros vezércsillagának", vérvonalának Orbán Viktor miniszterelnök vasárnap, a március 15-i nemzeti ünnepen a múzeumkerti állami díszünnepségen tartott beszédében. A kormányfő szerint a szuverenitásért folytatott harcnak sosincs vége. Azt is mondta, hogy az elmúlt években ismét egy erős magyar nemzet kezdett el kovácsolódni.
A politikus, akit a pulpitusra menve „Viktor, Viktor" skandálás fogadtak, beszédét azzal kezdte: „legyen béke, szabadság és egyetértés". A nemzeti múzeum lépcsőjét a 167 évvel ezelőtti forradalom epicentrumának nevezve úgy fogalmazott: onnan sugárzott szét, áradt szerte a mágikus energia, amely „felvillanyozta és nagyszerű nemzetté formálta a magyarokat". Úgy folytatta, ha van szakrális lépcső a magyar történelemben, akkor ez az.
Orbán Viktor szerint 1848. március 15. szakrális momentuma, főnixpillanata a magyar lélek újjászületésének. A miniszterelnök a szabadságot és a nemzeti függetlenséget nevezte a magyar történelem „páros vezércsillagának", vérvonalának, egyben céljának, értelmének és mércéjének. Ez „az örök zsinórmérték, amellyel a magyarok minden nemzedéke megmérettetik" – fogalmazott a kormányfő a Tisztelet a bátraknak! felirattal díszített nemzeti múzeum előtt.
Szerinte az országot nekünk magunknak kell berendezni úgy, ahogy nekünk testhez álló, megszervezni úgy, hogy minket szolgáljon, élni benne azon a nyelven, amit csak mi értünk, és azzal a kultúrával, amit csak mi adhatunk a világnak. Alkotmány, törvénykönyvek, Országgyűlés, kormányzat, akadémiák, nemzetgazdaság: mind ezt az egyetlen célt szolgálják – hangoztatta.
Kijelentette, a magyar történelem létparancsolata úgy szól: függetlennek lenni a nálunknál nagyobbak között; földet, hazát megvédeni; saját szabad magyar világot teremteni.
Szerinte 1848. március 15-e arra tanít, hogy sikerülhet nálunknál nagyobbakkal egyenrangúnak lenni. Talán azért vagyunk már 167 éve „beleszerelmesedve", mert ezt a forradalmat már az első napon megnyertük – mondta. Március 15-ét felidézve úgy fogalmazott: reggel 6 ember indult el a Pilvaxból, délelőttre több százan, délre több ezren, délutánra pedig már több tízezren voltak – „Facebook nélkül".
A forradalmat pedig hiába verték le, mi „győztesnek éreztük és azóta is győztesnek érezzük magunkat", mert mindig tudtuk, hogy igazunk volt, és tudta ezt az egész akkori világ, még azok is, akik elnyomtak bennünket – mondta, megjegyezve ugyanakkor, hogy nagy árat fizettünk érte, a miniszterelnök, az aradi vértanúk, a legnagyobb magyar költő, mintegy 25 ezer honvéd adta életét a szabadságért és a hazáért.
A miniszterelnök a levert szabadságharcot egy modern nemzet megszületése katartikus lenyomatának nevezte, „csillagvillanásnak", amelyre felemelt fejjel gondolunk, amíg magyar él a földön. Szerinte a szabadságharc a megszállóknak csak „szégyent, kolerát és rossz lelkiismeretet" hozott, ráadásul két emberöltő sem telt el, és a magyarok ellen összefogók egymásnak estek: muszkák a labancoknak, labancok a muszkáknak.
Eltelt 167 év – folytatta -, de a magyar sors lényege nem változott: a magyarok keményen dolgoznak fennmaradásukért, a biztonságért, a megbecsülésért, hogy családjuk, gyermekeik boldoguljanak, hogy legyen egy hely, ami az övék, helytállásukért pedig elvárják az őket megillető tisztelet. Szavait nagy tapssal fogadták az ünneplők.
Orbán Viktor azt mondta, a rendszerváltás után 20 év kellett ahhoz, hogy „együtt tanuljuk meg újra": ha nem fogunk össze, ha nincs erős nemzeti törvényhozás és kormányzat, ha nem ébredünk nemzeti öntudatra, akkor a kemény munka hiábavaló lesz, mert annak haszna „a spekulánsok, az óriás vállalatbirodalmak, a pénzügyi hatalmak zsebébe, más országokba" vándorol, éppúgy, mint „amikor a Habsburg Birodalom hátsó udvara voltunk".
Az elmúlt 25 évben minden magyar megérthette: vagy együtt leszünk sikeresek, vagy sehogy, vagy együtt emelkedünk fel, vagy mindannyian ott ragadunk a sárban – mondta a tömeg folyamatos tapsa közepette, majd hangsúlyozta: „együtt vagy sehogy, ez volt a '48-as forradalom leckéje is".
Orbán Viktor szerint az elmúlt években ismét egy erős magyar nemzet kezdett el kovácsolódni.
Beszédét azzal folytatta, a szabadság azt jelenti: minden nemzetnek elidegeníthetetlen joga, hogy a saját útján járjon. Kossuth és Petőfi népe csak mosolyog, ha bárki oktatni akar bennünket szabadságból és demokráciából – fogalmazott, utalva például arra, hogy Kossuth Lajost hatalmas tömegek ünnepelték Amerikában, amely akkor még rabszolgatartó ország volt.
Európával kapcsolatban Orbán Viktor azt mondta: Magyarország Európa része, és jövőjét „a többi nemzettel együtt akarjuk alakítani". Hozzátette: Európa ma tele van kérdésekkel, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Ezt úgy példázta: „mi pontosan tudjuk, hogy nem az uborka görbülete, hanem az európai ember testtartása jelenti a jövőt".
Beszéde végén arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a forradalom óta eltelt 167 év, a lényeg nem változott: az ország szuverenitásáért folytatott küzdelemnek soha sincs vége, és „ebben csak magunkra számíthatunk". „Az összefogás, az igazságba vetett hit és a kitartás vezet győzelemre, csak az erősek maradnak fent. Mi, magyarok egy nagy korszak küszöbén állunk. A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Tisztelet a bátraknak, éljen a magyar szabadság, éljen a haza!" – zárta szavait a kormányfő.
A beszéd alatt tiltakozók részéről folyamatos sípszót, bekiabálásokat lehetett hallani, mire a tömeg egy része „Tarts ki, Viktor!" felkiáltással válaszolt.
A Nemzeti Múzeum előtti körúti részt megtöltő tömegben több magyar, székely és lengyel zászlót lehetett látni, utóbbiak mellé Orbán Viktort buzdító molinókat is magasba tartottak.
MTI
Erdély.ma
2015. március 15.
Közel ezren ünnepeltek a Nyerges-tetőn
A magyarság egyetlen boldog ünnepén − március 15-én − Nyerges-tetőn Korodi Attila parlamenti képviselő Kossuth Lajos szavaival arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy a múlt a jövendő tükre. Ennek fényében pedig a számos nehézség ellenére is próbáljanak meg itthon boldogulni.
Az előző évek szeles, hideg időjárásához képest idén kedvezőbb körülmények között ünnepelhetett az a közel ezer ember, aki a 167 évvel ezelőtt kitört szabadságharc egyik helyszínén álló emlékműnél gyűlt össze vasárnap délután. Már fél órával az emlékünnepség megkezdése előtt hosszú autósor kanyargott Nyerges-tetőig, és voltak, akik gyalog, illetve lóháton igyekeztek a megemlékezés helyszínére. Őket a korábbi évekből jól ismert alcsíki fúvósok és a csíkszentkirályi Dajka Mihály által megszólaltatott tárogató hangja köszöntötte.
Idén is a magyar himnusz eléneklésével kezdődött az ünnepség, amelyet a kozmási Tuzson János Fúvószenekar kísért. A szervezők – Csíkkozmás önkormányzata, a csíkszéki RMDSZ és Hargita megye önkormányzata – nevében a vendégeket Bodó Dávid, Csíkkozmás polgármestere köszöntötte. Beszédében kiemelte, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseire való emlékezés egy újabb alkalom, hogy ne csak a testünket, hanem a lelkünket is ünneplőbe öltöztessük. Mint mondta, március 15-e azt üzeni, hogy „vigyázzunk egymásra, vigyázzunk Székelyföldre, vigyázzunk az erdélyi magyarságra”.
A összmagyarság talán egyetlen boldog ünnepe március 15-e, annak ellenére, hogy az 1848-ban kirobbant szabadságharc 1849-ben el is bukott − mutatott rá Korodi Attila parlamenti képviselő ünnepi beszédében. Kifejtette, ez boldog ünnepnek számít, mert a saját létért, a közös ügyért való küzdelmet, az összefogást, a szabadságvágyat, a bátorságot, az elszántságot, a kitartást jelenti minden magyar számára. Kossuth Lajos szavait idézve hangsúlyozta, a múlt a jövendő tükre. Arra bátorított mindenkit, hogy maradjanak itthon, dolgozzanak itthon, álljanak ki jogaik mellett, találják meg azt, ami leginkább rájuk jellemző és arra építsenek.
Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének üzenetét Csige Sándor Zoltán vezető konzul olvasta fel.
Az ünnepi beszédeket követően Bartalis Mária el-elcsukló hangon szavalta el saját versét, majd a történelmi egyházak részéről Bakcsy Gábor csíkszentmártoni református lelkész, illetve Csont Ede tusnádi római katolikus plébános osztotta meg gondolatait. Az egybegyűltek közös imádsága után a csíkszentmártoni és csíkkozmási fiatalokat tömörítő Bojzás Néptánccsoport ünnepi műsora következett.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
A magyarság egyetlen boldog ünnepén − március 15-én − Nyerges-tetőn Korodi Attila parlamenti képviselő Kossuth Lajos szavaival arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy a múlt a jövendő tükre. Ennek fényében pedig a számos nehézség ellenére is próbáljanak meg itthon boldogulni.
Az előző évek szeles, hideg időjárásához képest idén kedvezőbb körülmények között ünnepelhetett az a közel ezer ember, aki a 167 évvel ezelőtt kitört szabadságharc egyik helyszínén álló emlékműnél gyűlt össze vasárnap délután. Már fél órával az emlékünnepség megkezdése előtt hosszú autósor kanyargott Nyerges-tetőig, és voltak, akik gyalog, illetve lóháton igyekeztek a megemlékezés helyszínére. Őket a korábbi évekből jól ismert alcsíki fúvósok és a csíkszentkirályi Dajka Mihály által megszólaltatott tárogató hangja köszöntötte.
Idén is a magyar himnusz eléneklésével kezdődött az ünnepség, amelyet a kozmási Tuzson János Fúvószenekar kísért. A szervezők – Csíkkozmás önkormányzata, a csíkszéki RMDSZ és Hargita megye önkormányzata – nevében a vendégeket Bodó Dávid, Csíkkozmás polgármestere köszöntötte. Beszédében kiemelte, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseire való emlékezés egy újabb alkalom, hogy ne csak a testünket, hanem a lelkünket is ünneplőbe öltöztessük. Mint mondta, március 15-e azt üzeni, hogy „vigyázzunk egymásra, vigyázzunk Székelyföldre, vigyázzunk az erdélyi magyarságra”.
A összmagyarság talán egyetlen boldog ünnepe március 15-e, annak ellenére, hogy az 1848-ban kirobbant szabadságharc 1849-ben el is bukott − mutatott rá Korodi Attila parlamenti képviselő ünnepi beszédében. Kifejtette, ez boldog ünnepnek számít, mert a saját létért, a közös ügyért való küzdelmet, az összefogást, a szabadságvágyat, a bátorságot, az elszántságot, a kitartást jelenti minden magyar számára. Kossuth Lajos szavait idézve hangsúlyozta, a múlt a jövendő tükre. Arra bátorított mindenkit, hogy maradjanak itthon, dolgozzanak itthon, álljanak ki jogaik mellett, találják meg azt, ami leginkább rájuk jellemző és arra építsenek.
Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének üzenetét Csige Sándor Zoltán vezető konzul olvasta fel.
Az ünnepi beszédeket követően Bartalis Mária el-elcsukló hangon szavalta el saját versét, majd a történelmi egyházak részéről Bakcsy Gábor csíkszentmártoni református lelkész, illetve Csont Ede tusnádi római katolikus plébános osztotta meg gondolatait. Az egybegyűltek közös imádsága után a csíkszentmártoni és csíkkozmási fiatalokat tömörítő Bojzás Néptánccsoport ünnepi műsora következett.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
2015. március 15.
Tőkés László: ki kell mondani az igazságot!
„Fel a küzdelemre, haladjunk tovább az elkezdett úton” – üzente Nagyváradon Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Az 1848-as forradalom emléknapján tartott ünnepi beszédében az igazságharc folytatására szólította fel az erdélyi magyarságot, meggyőződése ugyanis, hogy „ki kell mondani az igazságot ahhoz, hogy a láncokat leszakítsuk”.
Úgy véli, nem érdemes szembeállítani a jelképeket a reálpolitikával, hiszen minden egyes szimbólumnak valós tartalma és „súlyos” üzenete van. „Nem véletlenül rejtegették egyesek éveken keresztül a magyar zászlót. A székely lobogó kitűzése sem pusztán hőbörgés” – vallja az EP-képviselő. Kitért ugyanakkor arra is, hogy miközben Brüsszelben szabadon beszélhet magyarul, addig Romániában botrányt okozna, ha ugyanígy tenne a bukaresti parlamentben.
Napjaink nyelvhasználatért, kisebbségi jogokért és az autonómiáért zajló harcát vonta párhuzamba az 1848-as szabadságharccal Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke is, aki a Szacsvay-szobornál tartott koszorúzáson összegyűlt közel kétszáz fős hallgatóság előtt rámutatott: a márciusi ifjaknak akkori választási lehetősége most is aktuális.
„Vállaljuk-e érdekeink megóvását, jogaink kivívását akár konfliktusok árán is, vagy folytatjuk a merjünk kicsik lenni eddigi politikáját” – tette fel a kérdést az EMNP-vezető, aki az RMDSZ-t bírálva sorolta fel a kisebbségi jogok hiányosságait.
„Márpedig az, amitől annyira tartanak, meg fog történni. Igenis lesz Erdélynek autonómiája és önrendelkezése. Mondjunk nemet a félelemre!” – fogalmazott Csomortányi. Hozzátette, amikor Nagyváradon azért harcolnak, hogy a városalapító Szent László szobra visszakerüljön a róla elnevezett főtérre, nem pusztán egy emlékműért küzdenek, hanem azért, hogy megértessék a városvezetéssel, hogy „nem vagyunk másodrendű polgárok”.
Szabolcs Attila magyarországi országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke váradi ünnepi beszédében leszögezte, hogy az Erdélyben élő összes nemzetiségnek joga van a szabadsághoz, és arra kérte a polgárokat, segítsenek felvirágoztatni a térséget, változtassák azt a „béke szigetévé”.
Nagyváradon különben idén is külön ünnepelt a két romániai magyar párt megyei képviselete, ugyanakkor délben Huszár István alpolgármester és Ritli Csongor, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője részt vett az EMNP-EMNT közös rendezvényén. A szövetség a forradalom és szabadságharc több emlékhelyén is elhelyezte az emlékezés koszorúit, vasárnap este pedig a tervek szerint fáklyákkal vonultak át a belvároson.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro
„Fel a küzdelemre, haladjunk tovább az elkezdett úton” – üzente Nagyváradon Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Az 1848-as forradalom emléknapján tartott ünnepi beszédében az igazságharc folytatására szólította fel az erdélyi magyarságot, meggyőződése ugyanis, hogy „ki kell mondani az igazságot ahhoz, hogy a láncokat leszakítsuk”.
Úgy véli, nem érdemes szembeállítani a jelképeket a reálpolitikával, hiszen minden egyes szimbólumnak valós tartalma és „súlyos” üzenete van. „Nem véletlenül rejtegették egyesek éveken keresztül a magyar zászlót. A székely lobogó kitűzése sem pusztán hőbörgés” – vallja az EP-képviselő. Kitért ugyanakkor arra is, hogy miközben Brüsszelben szabadon beszélhet magyarul, addig Romániában botrányt okozna, ha ugyanígy tenne a bukaresti parlamentben.
Napjaink nyelvhasználatért, kisebbségi jogokért és az autonómiáért zajló harcát vonta párhuzamba az 1848-as szabadságharccal Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke is, aki a Szacsvay-szobornál tartott koszorúzáson összegyűlt közel kétszáz fős hallgatóság előtt rámutatott: a márciusi ifjaknak akkori választási lehetősége most is aktuális.
„Vállaljuk-e érdekeink megóvását, jogaink kivívását akár konfliktusok árán is, vagy folytatjuk a merjünk kicsik lenni eddigi politikáját” – tette fel a kérdést az EMNP-vezető, aki az RMDSZ-t bírálva sorolta fel a kisebbségi jogok hiányosságait.
„Márpedig az, amitől annyira tartanak, meg fog történni. Igenis lesz Erdélynek autonómiája és önrendelkezése. Mondjunk nemet a félelemre!” – fogalmazott Csomortányi. Hozzátette, amikor Nagyváradon azért harcolnak, hogy a városalapító Szent László szobra visszakerüljön a róla elnevezett főtérre, nem pusztán egy emlékműért küzdenek, hanem azért, hogy megértessék a városvezetéssel, hogy „nem vagyunk másodrendű polgárok”.
Szabolcs Attila magyarországi országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke váradi ünnepi beszédében leszögezte, hogy az Erdélyben élő összes nemzetiségnek joga van a szabadsághoz, és arra kérte a polgárokat, segítsenek felvirágoztatni a térséget, változtassák azt a „béke szigetévé”.
Nagyváradon különben idén is külön ünnepelt a két romániai magyar párt megyei képviselete, ugyanakkor délben Huszár István alpolgármester és Ritli Csongor, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője részt vett az EMNP-EMNT közös rendezvényén. A szövetség a forradalom és szabadságharc több emlékhelyén is elhelyezte az emlékezés koszorúit, vasárnap este pedig a tervek szerint fáklyákkal vonultak át a belvároson.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro
2015. március 15.
Kifütyülték Kelemen Hunort Sepsiszentgyörgyön
Többen hazaárulónak minősítették, majd kifütyülte a nemzeti ünnep alkalmából összegyűlt tömeg Kelemen Hunort Sepsiszentgyörgyön. Az eseményen felszólalt még Soltész Miklós, Antal Árpád, Bogos Tibor, továbbá Mucha Oszkár a több ezres tömeg előtt.
A Szabadság térre tartó lovas felvonuláshoz vasárnap délelőtt lehetett csatlakozni, az indulás a megyeszékhely két pontjából történt, illetve a résztvevők ennek alkalmával egy-egy óriás székely és magyar zászlóval vonultak végig a városon. Az ünnepi műsort megelőzően az 1848–49-es honvédemlékműnél koszorúztak az Erzsébet parkban. A hideg, szeles idő ellenére is több ezres tömeg, fiatalok és idősek egyaránt gyűltek össze a nemzeti ünnepnapon, Sepsiszentgyörgyön.
„Nem lennénk most itt, ha nem lettek volna, nem lennének hőseink, viszonyítási pontjaink, szűkebb jelentéktelenebb lenne történelmünk” – hangsúlyozta Antal Árpád, a megyeszékhely polgármestere, aki hozzátette, magasra tették a mércét az elődök, hiszen megmutatták: amikor a haza hív, akkor Székelyföld egy emberként tud lábra állni. A bodvaji kohókban 1848-ban nem csupán a forró fém izzott, akkor öntötték formába először: „kik vagyunk, mit akarunk, és épp ezért elpusztíthatatlan, mert az emberek közös akarata hozta létre” – jelentette ki a polgármester, aki hozzáfűzte, ezért nem hajlandó a székelység egyetlen lépést sem hátrálni: igaz az ügy és közös az érdek. Antal Árpád kihangsúlyozta: Románia felelősséget vállalt a kisebbségekért, hiszen nem csak egy területtel, hanem számos nemzeti közösséggel is bővült az egyesüléskor. A román állam az által tett ígéreteket be kell tartania, tennie kell róla, hogy a kisebbségekhez úgy viszonyuljon: lehessenek jó magyarok és jó román állampolgárok egy időben.
„Nehéz úgy szeretni, ha naponta szájba vernek és megaláznak bennünket” – hangoztatta Antal, aki arról is beszélt, hogy azt kérik Románia vezetőségétől: hallgassák meg a kisebbség kéréseit, mert partnerek akarnak lenni. Napjaink harcait nem fegyverekkel kell megharcolni Antal véleménye alapján, hanem a demokrácia eszközeit felhasználva kell a két legnagyobb értéket megteremteni: a békét és a biztonságot. A románságnak bízniuk kell a területein élő kisebbségekben, mert bizalom nélkül nem lehet továbblépni, valamint engedményeket kell tenniük azokban a kérdésekben, amelyek fontosak: például a magyar hivatalos nyelvvé való válását vagy éppen a területi önrendelkezést. „Nem vagyunk szakadárok, sem terroristák” – hangsúlyozta ismét a megyeszékhelyi vezető, aki arra is kitért, hogy nem az Amerikai Egyesült Államokkal kell partnerségi szerződéseket kötni, hisz nem attól lesz erős a nemzet, ha nagyhatalmakkal szerződik.
Elmondta, ezek a nagyhatalmak főként azon kisebbségek kérését veszik figyelembe, akik erőszakhoz folyamodnak, így bátorítva az erőszakot előtérbe helyező megoldásokat. Éppen ezért Antal azt kéri tőlük, hogy álljanak a demokratikus eszközöket békésen használók mellé, támogassák törekvéseiket, gyakoroljanak nyomást a kisebbségekkel mostohán bánó államokra. Székelyföld mindannyiunké, úgy a román közösségé, mint a magyaroké is – zárta gondolatait Antal Árpád, akinek felszólalását több alkalommal is tapssal szakította meg a tömeg.
Bogos Tibor, a Székelykevei Helyi Közösség Tanácsának elnöke örömét fejezte ki, hogy a vajdaság legdélebben fekvő magyar településéről érkezve együtt ünnepelhet a székelyföldiekkel a nemzeti ünnep alkalmából. Elszakítottak, felapróztak, hogy gyengítsék erőnket – magyarázta a székelykevei vendég, aki hozzátette, a kisebbség sorsa nem lesz soha jó, hiszen megmaradni kisebbségben, vagy éppen szórványban a csodával határos helyzet. Tenni és akarni, nem belenyugodni, hanem küzdeni kell, és ha megbotlunk: fel kell állni, egymásba kapaszkodni, mert csak a bátorság és a vasakarat vezet célba – hangoztatta Bogos Tibor, aki hozzátette, generációk nőttek fel ezeken az eszméken, továbbéltetése pedig nagyon fontos feladat. Nem véletlenül ez a szülőföldünk, itt van dolgunk, családot kell alapítani, gyereket nevelni, megmaradni a hazánkban – említette a székelykevei elöljáró.
Soltész Miklós, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár Magyarország üzenetét hozta, ugyanakkor felszólalása alkalmával többször is hangsúlyozta: legyen béke, szabadság és egyetértés. Mint mondta, a pesti jogos törekvések megvalósítása a társadalom egészére kihatott. Figyelmeztetett, Magyarország továbbra is céljának tekinti az elszakadt területeken élő magyar közösségek államalakító tényezőkként való számontartását, a nemzeti örökség, a magyar kultúra, illetve a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeinek ápolását és megóvását. Soltész kitért arra, hogy hasonlóan fogalmaz Románia alkotmánya is, ennek megfelelően tehát az állam el kell ismerje és biztosítsa minden állampolgára számára az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez szükséges feltételeket. Ugyanez a feladatuk a romániai kisebbségek felelős vezetői számára is, és a három törekvésnek egy irányba mutatónak, egymást erősítőnek kell lennie – jelentette ki Soltész.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke alig lépett a színpadra, a jelen levő tömeg azonnal kifütyülte, többen a „hazaáruló” és a „bű’ RMDSZ-es vezető” szöveget skandálta. Mindennek ellenére a szövetség elnöke folytatta beszédét, amelyet több alkalommal is füttyel és további gyalázkodó szövegek skandálásával szakítottak félbe. „Él a magyarok életében az a szabadságharc, amely változásokat hozott a nemzet önbecsülésében és gyökeresen átformálta a társadalmi rendet” – emelte ki Kelemen. A szövetség országos vezetőjének véleménye alapján egyszerű a magyarázat arra, hogy a ’48-as történéseket követően 167 évvel később is Erdély, de Magyarország szerte is tízezrek hajtanak fejet a hősök szobrai, emlékhelyei előtt: a szabadság fogalmában kell keresni a választ.
„Vannak olyan értékek, amelyeket nem lehet megtermelni, előállítani gyárakban, mert csak a mi szívünkben, akaratunkban van jelen. Épp azok az értékek ezek, amelyeket 1848-ban is fontosnak tartottak, azokról az értékekről, amelyekért emberáldozatot kellett hozni” – emelte ki Kelemen Hunor, aki hozzátette, itt keleten a helyzet változatlan, hiszen napjainkban is az egyenlőségért és testvériségért kell újra kezdeni a harcot. Vannak, akik tiltani akarják emlékezéseinket, akadályozni, hogy utcára menjünk és megtartsuk nemzeti ünnepeinket, valamint a szocialista diktatúra méltó utódai meg akarnak fosztani a nemzeti szimbólumok használatától, kultúránktól, iskoláinktól, azaz a nemzeti identitás alapjaitól – magyarázta a párt elnöke.
Az ünnep alkalmával felszólalt Mucha Oszkár, az Erdélyi Magyar Ifjak által hetedik alkalommal megszervezett szónokverseny győztese is, aki a fiatalok közösségi felelősségvállalására hívta fel a figyelmet. „Most, 2015-ben ugyanaz a feladatunk, ami Petőfinek, s az ő kortársainak volt: keresni és kutatni kell azokat a problémákat, amelyek hátráltatnak bennünket a fejlődésben, kibontakozásban és a közösségünk előrehaladásával” – hangoztatta az ifjú szónok, aki hozzátette, a technológiai fejlődés következtében a fiatalok gyakran nem tesznek a jobb megélhetés érdekében, inkább „szenderegnek” elektronikai eszközeik előtt. Nem a nagy forradalmak gondolatától kell összeroppanni, hanem hinni kell abban, hogy személyesen mindenki képes nap, mint nap tenni valamit, ami által megélheti saját kis forradalmát – vallja Mucha Oszkár, aki a fiatalságot akarja „felébreszteni”.
A sepsiszentgyörgyi, március 15-i ünnepséget kovács István, unitárius lelkész áldása, majd a magyar és székely himnusz eléneklése zárta.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
Többen hazaárulónak minősítették, majd kifütyülte a nemzeti ünnep alkalmából összegyűlt tömeg Kelemen Hunort Sepsiszentgyörgyön. Az eseményen felszólalt még Soltész Miklós, Antal Árpád, Bogos Tibor, továbbá Mucha Oszkár a több ezres tömeg előtt.
A Szabadság térre tartó lovas felvonuláshoz vasárnap délelőtt lehetett csatlakozni, az indulás a megyeszékhely két pontjából történt, illetve a résztvevők ennek alkalmával egy-egy óriás székely és magyar zászlóval vonultak végig a városon. Az ünnepi műsort megelőzően az 1848–49-es honvédemlékműnél koszorúztak az Erzsébet parkban. A hideg, szeles idő ellenére is több ezres tömeg, fiatalok és idősek egyaránt gyűltek össze a nemzeti ünnepnapon, Sepsiszentgyörgyön.
„Nem lennénk most itt, ha nem lettek volna, nem lennének hőseink, viszonyítási pontjaink, szűkebb jelentéktelenebb lenne történelmünk” – hangsúlyozta Antal Árpád, a megyeszékhely polgármestere, aki hozzátette, magasra tették a mércét az elődök, hiszen megmutatták: amikor a haza hív, akkor Székelyföld egy emberként tud lábra állni. A bodvaji kohókban 1848-ban nem csupán a forró fém izzott, akkor öntötték formába először: „kik vagyunk, mit akarunk, és épp ezért elpusztíthatatlan, mert az emberek közös akarata hozta létre” – jelentette ki a polgármester, aki hozzáfűzte, ezért nem hajlandó a székelység egyetlen lépést sem hátrálni: igaz az ügy és közös az érdek. Antal Árpád kihangsúlyozta: Románia felelősséget vállalt a kisebbségekért, hiszen nem csak egy területtel, hanem számos nemzeti közösséggel is bővült az egyesüléskor. A román állam az által tett ígéreteket be kell tartania, tennie kell róla, hogy a kisebbségekhez úgy viszonyuljon: lehessenek jó magyarok és jó román állampolgárok egy időben.
„Nehéz úgy szeretni, ha naponta szájba vernek és megaláznak bennünket” – hangoztatta Antal, aki arról is beszélt, hogy azt kérik Románia vezetőségétől: hallgassák meg a kisebbség kéréseit, mert partnerek akarnak lenni. Napjaink harcait nem fegyverekkel kell megharcolni Antal véleménye alapján, hanem a demokrácia eszközeit felhasználva kell a két legnagyobb értéket megteremteni: a békét és a biztonságot. A románságnak bízniuk kell a területein élő kisebbségekben, mert bizalom nélkül nem lehet továbblépni, valamint engedményeket kell tenniük azokban a kérdésekben, amelyek fontosak: például a magyar hivatalos nyelvvé való válását vagy éppen a területi önrendelkezést. „Nem vagyunk szakadárok, sem terroristák” – hangsúlyozta ismét a megyeszékhelyi vezető, aki arra is kitért, hogy nem az Amerikai Egyesült Államokkal kell partnerségi szerződéseket kötni, hisz nem attól lesz erős a nemzet, ha nagyhatalmakkal szerződik.
Elmondta, ezek a nagyhatalmak főként azon kisebbségek kérését veszik figyelembe, akik erőszakhoz folyamodnak, így bátorítva az erőszakot előtérbe helyező megoldásokat. Éppen ezért Antal azt kéri tőlük, hogy álljanak a demokratikus eszközöket békésen használók mellé, támogassák törekvéseiket, gyakoroljanak nyomást a kisebbségekkel mostohán bánó államokra. Székelyföld mindannyiunké, úgy a román közösségé, mint a magyaroké is – zárta gondolatait Antal Árpád, akinek felszólalását több alkalommal is tapssal szakította meg a tömeg.
Bogos Tibor, a Székelykevei Helyi Közösség Tanácsának elnöke örömét fejezte ki, hogy a vajdaság legdélebben fekvő magyar településéről érkezve együtt ünnepelhet a székelyföldiekkel a nemzeti ünnep alkalmából. Elszakítottak, felapróztak, hogy gyengítsék erőnket – magyarázta a székelykevei vendég, aki hozzátette, a kisebbség sorsa nem lesz soha jó, hiszen megmaradni kisebbségben, vagy éppen szórványban a csodával határos helyzet. Tenni és akarni, nem belenyugodni, hanem küzdeni kell, és ha megbotlunk: fel kell állni, egymásba kapaszkodni, mert csak a bátorság és a vasakarat vezet célba – hangoztatta Bogos Tibor, aki hozzátette, generációk nőttek fel ezeken az eszméken, továbbéltetése pedig nagyon fontos feladat. Nem véletlenül ez a szülőföldünk, itt van dolgunk, családot kell alapítani, gyereket nevelni, megmaradni a hazánkban – említette a székelykevei elöljáró.
Soltész Miklós, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár Magyarország üzenetét hozta, ugyanakkor felszólalása alkalmával többször is hangsúlyozta: legyen béke, szabadság és egyetértés. Mint mondta, a pesti jogos törekvések megvalósítása a társadalom egészére kihatott. Figyelmeztetett, Magyarország továbbra is céljának tekinti az elszakadt területeken élő magyar közösségek államalakító tényezőkként való számontartását, a nemzeti örökség, a magyar kultúra, illetve a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeinek ápolását és megóvását. Soltész kitért arra, hogy hasonlóan fogalmaz Románia alkotmánya is, ennek megfelelően tehát az állam el kell ismerje és biztosítsa minden állampolgára számára az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez szükséges feltételeket. Ugyanez a feladatuk a romániai kisebbségek felelős vezetői számára is, és a három törekvésnek egy irányba mutatónak, egymást erősítőnek kell lennie – jelentette ki Soltész.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke alig lépett a színpadra, a jelen levő tömeg azonnal kifütyülte, többen a „hazaáruló” és a „bű’ RMDSZ-es vezető” szöveget skandálta. Mindennek ellenére a szövetség elnöke folytatta beszédét, amelyet több alkalommal is füttyel és további gyalázkodó szövegek skandálásával szakítottak félbe. „Él a magyarok életében az a szabadságharc, amely változásokat hozott a nemzet önbecsülésében és gyökeresen átformálta a társadalmi rendet” – emelte ki Kelemen. A szövetség országos vezetőjének véleménye alapján egyszerű a magyarázat arra, hogy a ’48-as történéseket követően 167 évvel később is Erdély, de Magyarország szerte is tízezrek hajtanak fejet a hősök szobrai, emlékhelyei előtt: a szabadság fogalmában kell keresni a választ.
„Vannak olyan értékek, amelyeket nem lehet megtermelni, előállítani gyárakban, mert csak a mi szívünkben, akaratunkban van jelen. Épp azok az értékek ezek, amelyeket 1848-ban is fontosnak tartottak, azokról az értékekről, amelyekért emberáldozatot kellett hozni” – emelte ki Kelemen Hunor, aki hozzátette, itt keleten a helyzet változatlan, hiszen napjainkban is az egyenlőségért és testvériségért kell újra kezdeni a harcot. Vannak, akik tiltani akarják emlékezéseinket, akadályozni, hogy utcára menjünk és megtartsuk nemzeti ünnepeinket, valamint a szocialista diktatúra méltó utódai meg akarnak fosztani a nemzeti szimbólumok használatától, kultúránktól, iskoláinktól, azaz a nemzeti identitás alapjaitól – magyarázta a párt elnöke.
Az ünnep alkalmával felszólalt Mucha Oszkár, az Erdélyi Magyar Ifjak által hetedik alkalommal megszervezett szónokverseny győztese is, aki a fiatalok közösségi felelősségvállalására hívta fel a figyelmet. „Most, 2015-ben ugyanaz a feladatunk, ami Petőfinek, s az ő kortársainak volt: keresni és kutatni kell azokat a problémákat, amelyek hátráltatnak bennünket a fejlődésben, kibontakozásban és a közösségünk előrehaladásával” – hangoztatta az ifjú szónok, aki hozzátette, a technológiai fejlődés következtében a fiatalok gyakran nem tesznek a jobb megélhetés érdekében, inkább „szenderegnek” elektronikai eszközeik előtt. Nem a nagy forradalmak gondolatától kell összeroppanni, hanem hinni kell abban, hogy személyesen mindenki képes nap, mint nap tenni valamit, ami által megélheti saját kis forradalmát – vallja Mucha Oszkár, aki a fiatalságot akarja „felébreszteni”.
A sepsiszentgyörgyi, március 15-i ünnepséget kovács István, unitárius lelkész áldása, majd a magyar és székely himnusz eléneklése zárta.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
2015. március 15.
Óriászászlók töltötték meg Kézdivásárhely főterét
Rég nem látott tömeg gyűlt össze Kézdivásárhely főterén megünnepelni az 1848-as szabadságharc és forradalom kitörésének évfordulóját. Tapsvihart arattak azok a lovasok, akik óriászászlókkal vonultak fel.
Március 15-én 9 órakor a református templomban kezdődő ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét az ünnepség, majd 10 órától a város általános iskolái és líceumai emlékeztek a szabadságharc emlékműveinél. A főtéren 11 órakor kezdődött a rendezvény, elsőként a város iskolásai vonulnak fel, majd negyed 12-kor a környékbeli települések parádéját lehetetett megtekinteni. Óriási tapsvihart arattak azok a lovasok, akik 32 óriási székely zászlóval és magyar trikolórral vonultak be főtérre, ami így szó szerint zászlókba borult. Szívet melengető látvány volt a hazai és anyaországi hagyományőrző csoportok felvonulása és a huszárok felvonulása is.
Az ünnepi műsorra délben került sor, elsőként Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere mondott beszédet. „Talán a legnagyobb szépsége ennek az ünnepnek, a magyar szabadság napjának, hogy ha csak egy napra is, vagy egy órára, de egységes a magyar nemzet. Egységes is, erős is. Ha valaki ilyenkor fentről néz minket, azt látja, hogy Soprontól Kézdivásárhelyig, különböző helyszíneken ugyan, de együtt van a magyar nemzet. Az együttérzés, az együtt gondolkodás és az együtt cselekvés napja ez” – mondta a céhes város elöljárója, akit követően a Zúg a március szónokverseny idei győztese, Bagoly Anabella tolmácsolta a fiatalság üzenetét .
Az anyaország részéről Pajtók Gábor, Heves megye kormánymegbízottja, illetve Csige Sándor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja üdvözölte a háromszékieket, majd a zenés verses összeállítással színesített rendezvény a történelmi egyházak képviselőinek az áldásával, a nemzeti imák eléneklésével és koszorúzással ért véget.
Az ünnepség részeként délután egy órakor megnyitották a 26-ik ünnepi tárlatot a múzeumban. A kézdivásárhelyi megemlékező ünnepség a Vigadó Művelődési Házban gálaműsorral ért véget.
Bartos Lóránt
Székelyhon.ro
Rég nem látott tömeg gyűlt össze Kézdivásárhely főterén megünnepelni az 1848-as szabadságharc és forradalom kitörésének évfordulóját. Tapsvihart arattak azok a lovasok, akik óriászászlókkal vonultak fel.
Március 15-én 9 órakor a református templomban kezdődő ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét az ünnepség, majd 10 órától a város általános iskolái és líceumai emlékeztek a szabadságharc emlékműveinél. A főtéren 11 órakor kezdődött a rendezvény, elsőként a város iskolásai vonulnak fel, majd negyed 12-kor a környékbeli települések parádéját lehetetett megtekinteni. Óriási tapsvihart arattak azok a lovasok, akik 32 óriási székely zászlóval és magyar trikolórral vonultak be főtérre, ami így szó szerint zászlókba borult. Szívet melengető látvány volt a hazai és anyaországi hagyományőrző csoportok felvonulása és a huszárok felvonulása is.
Az ünnepi műsorra délben került sor, elsőként Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere mondott beszédet. „Talán a legnagyobb szépsége ennek az ünnepnek, a magyar szabadság napjának, hogy ha csak egy napra is, vagy egy órára, de egységes a magyar nemzet. Egységes is, erős is. Ha valaki ilyenkor fentről néz minket, azt látja, hogy Soprontól Kézdivásárhelyig, különböző helyszíneken ugyan, de együtt van a magyar nemzet. Az együttérzés, az együtt gondolkodás és az együtt cselekvés napja ez” – mondta a céhes város elöljárója, akit követően a Zúg a március szónokverseny idei győztese, Bagoly Anabella tolmácsolta a fiatalság üzenetét .
Az anyaország részéről Pajtók Gábor, Heves megye kormánymegbízottja, illetve Csige Sándor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja üdvözölte a háromszékieket, majd a zenés verses összeállítással színesített rendezvény a történelmi egyházak képviselőinek az áldásával, a nemzeti imák eléneklésével és koszorúzással ért véget.
Az ünnepség részeként délután egy órakor megnyitották a 26-ik ünnepi tárlatot a múzeumban. A kézdivásárhelyi megemlékező ünnepség a Vigadó Művelődési Házban gálaműsorral ért véget.
Bartos Lóránt
Székelyhon.ro
2015. március 16.
Március 15. Aradon – „A magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki”
Az elmúlt évek hagyományait tiszteletben tartva, a román és a magyar himnusszal, valamint az EU hivatalos himnuszának tartott Örömódával (Beethoven) kezdődött vasárnap délután fél ötkor az aradi Megbékélési parkban, a román és a magyar emlékmű közötti téren a március 15-i megemlékezés. A kellemes, kora tavaszi időben összegyűlt maroknyi magyarság a tőle megszokott civilizált formában tett eleget nemzeti kötelezettségeinek, a Szabadság-szobor mellett román és magyar hivatalosságok mondtak viszonylag rövid és visszafogott beszédeket.
Felszólalt Cosmin Pribac Arad megyei prefektus, dr. Donkó Szilvia konzul, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának munkatársa, Adrian Ţolea, az Arad Megyei Tanács alelnöke és Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus Victor Ponta román kormányfő üzenetét tolmácsolta, melyben a dialógus, az egymás iránti tisztelet és a kölcsönös megbecsülés jelentőségére hívják fel a „magyar szomszédok” figyelmét. Dr. Donkó Szilvia konzul Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak a köszöntését olvasta fel, mondván: a szabadság őrtüzét csak egy egész nemzet összefogásával sikerült évtizedeken át táplálni, a 167 évvel ezelőtti igazságok máig örök érvényűek. „Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki. Összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés.” Adrian Ţolea, a megyei önkormányzat alelnöke egyben a várost is képviselte, mivel Gheorghe Falcă aradi polgármester nem tartózkodott az országban. Mint megjegyezte, a két nemzet közös célja a nyugati értékek előtérbe helyezése, ilyen szempontból a jelentős történelmi múlttal rendelkező Arad város és megye a tolerancia, az egymás közötti tisztelet és békés együttélés legjobb példája. Az alelnök fontosnak tartotta megemlíteni az első aradi konzervatóriumot, illetve hogy Aradon épült az első magyar autógyár, vagy, hogy itt rendezték meg az első hivatalos focimérkőzést. Nem hagyta ki az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó küzdelmet sem, melyben szerinte a románok és magyarok együtt kell hogy dolgozzanak a siker érdekében.
Bognár Levente alpolgármester beszédében hangsúlyozta: a szabadságvágy, mely örök és elpusztíthatatlan, mindig erőt adott és Aradot is egyesítette 1848 márciusában, majd 141 év után, 1989 decemberében is. „Az egyetemes szabadság eszméje egyformán illet meg mindenkit, nemzeti hovatartozásától függetlenül. Ezért tartjuk 89-ben kivívott jogunknak, hogy március 15-én Aradon is, mint mindenütt, ahol magyarok élnek, megünnepeljük 1848 bátor fiait és hőseinket. Magyar közösségünk szabadságvágyának egyik megvalósulása, hogy itt ünnepelhetünk a szabadság szimbólumánál, mely a 13 vértanú tiszteletére 2004 óta ismét köztéren áll. Bár az 1989-es december végi reményteli napok minden elvárása még nem valósult meg számunkra, de az ünnepeinkhez és kulturális örökségeinkhez való jogunkat nem engedjünk megkérdőjelezni, soha senkinek. Szimbólumaink meghatározzák identitásunkat, melyhez egy haladó gondolkozású Európában minden nemzeti közösségnek joga van, és ez bennünket is megillet itt, a 21. században, ahol magyarként élünk több generáció óta. A Szabadság-szobor közösségünk kulturális öröksége, de Arad meghatározó emlékműve is, mint ahogy New Yorknak is szimbóluma az a szabadságszobor, melyet Párizs, a szabadság városa ajándékozott az újvilágnak 1885-ben. (…) Az örök törvényű szabadságot hirdeti mindkét világhírű műalkotás, és mindkettőt a szabadság iránti tisztelet hozta létre. Erre gondoljanak azok, akik kezet mertek emelni Zala György remekművére, itt, az aradi Megbékélési parkban” – mondta Bognár, aki szerint továbbra is várják a felelős hatóságoktól a szélsőséges elmék által vezérelt szoborgyalázók felelősségre vonását.
A beszédek után az Arad megyei magyarlakta települések önkormányzati képviselői, a magyar civilszervezetek, érdekképviseleti tömörületek, pártok, egyházi képviselők, iskolák és magyar intézmények vezetői koszorúk elhelyezése mellett hajtottak fejet a Szabadság-szobor előtt.
A rendezvényt szerencsére komolyabb magyarellenes incidensek nem zavarták meg, a csendőrök azonban kitiltották az egyik aradi székely zászlaját. D. Nagy Károly (a Jelen Ház munkatársa) ugyanis idén már negyedik alkalommal vonult volna ki a térre a magyar és a székely zászlóval, a hatóságok azonban az utóbbit nem engedték meglobogtatni.
Az ünnepi rendezvény előtt a téren a civilszervezetek találkozójával párhuzamosan az RMDSZ játékos foglalkozást szervezett, melynek keretében a legnagyobb népszerűségnek a kokárdakészítés örvendett. A koszorúzás végeztével az ünneplők átvonultak a nagyszínházba, ahol a Tihanyi Várszínpad előadásában az Éljen a magyar című előadást nézhették meg.
Sólya R. Emília
nyugatijelen.com
Erdély.ma
Az elmúlt évek hagyományait tiszteletben tartva, a román és a magyar himnusszal, valamint az EU hivatalos himnuszának tartott Örömódával (Beethoven) kezdődött vasárnap délután fél ötkor az aradi Megbékélési parkban, a román és a magyar emlékmű közötti téren a március 15-i megemlékezés. A kellemes, kora tavaszi időben összegyűlt maroknyi magyarság a tőle megszokott civilizált formában tett eleget nemzeti kötelezettségeinek, a Szabadság-szobor mellett román és magyar hivatalosságok mondtak viszonylag rövid és visszafogott beszédeket.
Felszólalt Cosmin Pribac Arad megyei prefektus, dr. Donkó Szilvia konzul, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának munkatársa, Adrian Ţolea, az Arad Megyei Tanács alelnöke és Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus Victor Ponta román kormányfő üzenetét tolmácsolta, melyben a dialógus, az egymás iránti tisztelet és a kölcsönös megbecsülés jelentőségére hívják fel a „magyar szomszédok” figyelmét. Dr. Donkó Szilvia konzul Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak a köszöntését olvasta fel, mondván: a szabadság őrtüzét csak egy egész nemzet összefogásával sikerült évtizedeken át táplálni, a 167 évvel ezelőtti igazságok máig örök érvényűek. „Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki. Összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés.” Adrian Ţolea, a megyei önkormányzat alelnöke egyben a várost is képviselte, mivel Gheorghe Falcă aradi polgármester nem tartózkodott az országban. Mint megjegyezte, a két nemzet közös célja a nyugati értékek előtérbe helyezése, ilyen szempontból a jelentős történelmi múlttal rendelkező Arad város és megye a tolerancia, az egymás közötti tisztelet és békés együttélés legjobb példája. Az alelnök fontosnak tartotta megemlíteni az első aradi konzervatóriumot, illetve hogy Aradon épült az első magyar autógyár, vagy, hogy itt rendezték meg az első hivatalos focimérkőzést. Nem hagyta ki az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó küzdelmet sem, melyben szerinte a románok és magyarok együtt kell hogy dolgozzanak a siker érdekében.
Bognár Levente alpolgármester beszédében hangsúlyozta: a szabadságvágy, mely örök és elpusztíthatatlan, mindig erőt adott és Aradot is egyesítette 1848 márciusában, majd 141 év után, 1989 decemberében is. „Az egyetemes szabadság eszméje egyformán illet meg mindenkit, nemzeti hovatartozásától függetlenül. Ezért tartjuk 89-ben kivívott jogunknak, hogy március 15-én Aradon is, mint mindenütt, ahol magyarok élnek, megünnepeljük 1848 bátor fiait és hőseinket. Magyar közösségünk szabadságvágyának egyik megvalósulása, hogy itt ünnepelhetünk a szabadság szimbólumánál, mely a 13 vértanú tiszteletére 2004 óta ismét köztéren áll. Bár az 1989-es december végi reményteli napok minden elvárása még nem valósult meg számunkra, de az ünnepeinkhez és kulturális örökségeinkhez való jogunkat nem engedjünk megkérdőjelezni, soha senkinek. Szimbólumaink meghatározzák identitásunkat, melyhez egy haladó gondolkozású Európában minden nemzeti közösségnek joga van, és ez bennünket is megillet itt, a 21. században, ahol magyarként élünk több generáció óta. A Szabadság-szobor közösségünk kulturális öröksége, de Arad meghatározó emlékműve is, mint ahogy New Yorknak is szimbóluma az a szabadságszobor, melyet Párizs, a szabadság városa ajándékozott az újvilágnak 1885-ben. (…) Az örök törvényű szabadságot hirdeti mindkét világhírű műalkotás, és mindkettőt a szabadság iránti tisztelet hozta létre. Erre gondoljanak azok, akik kezet mertek emelni Zala György remekművére, itt, az aradi Megbékélési parkban” – mondta Bognár, aki szerint továbbra is várják a felelős hatóságoktól a szélsőséges elmék által vezérelt szoborgyalázók felelősségre vonását.
A beszédek után az Arad megyei magyarlakta települések önkormányzati képviselői, a magyar civilszervezetek, érdekképviseleti tömörületek, pártok, egyházi képviselők, iskolák és magyar intézmények vezetői koszorúk elhelyezése mellett hajtottak fejet a Szabadság-szobor előtt.
A rendezvényt szerencsére komolyabb magyarellenes incidensek nem zavarták meg, a csendőrök azonban kitiltották az egyik aradi székely zászlaját. D. Nagy Károly (a Jelen Ház munkatársa) ugyanis idén már negyedik alkalommal vonult volna ki a térre a magyar és a székely zászlóval, a hatóságok azonban az utóbbit nem engedték meglobogtatni.
Az ünnepi rendezvény előtt a téren a civilszervezetek találkozójával párhuzamosan az RMDSZ játékos foglalkozást szervezett, melynek keretében a legnagyobb népszerűségnek a kokárdakészítés örvendett. A koszorúzás végeztével az ünneplők átvonultak a nagyszínházba, ahol a Tihanyi Várszínpad előadásában az Éljen a magyar című előadást nézhették meg.
Sólya R. Emília
nyugatijelen.com
Erdély.ma
2015. március 16.
Szőcs Géza Kossuth-díjas
„Jobb, ha van, mintha nincs” – mondta el a Kossuth-díjjal kapcsolatban az MTI-nek Szőcs Géza József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő, a Magyar PEN Club elnöke, akit tegnap tüntettek ki a Parlamentben.
A 61 éves, marosvásárhelyi születésű írónak az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként ítélték oda a Kossuth-díjat. „A művész attól is művész, hogy mindent fokozott érzékenységgel él meg, dolgoz fel és jelenít meg. Persze hogy feltűnik neki, ha nevét kihagyják egy felsorolásból: 1990-től főtitkárként én irányítottam a Romániai Magyar Demokrata Szövetség strukturális kiépítését és nemzetközi elfogadtatását is, a nevem halállistákon szerepelt a Janajev-puccs napjaiban, így feltűnik nekem, ha meg sem hívnak még nézőnek sem annak a szervezetnek a 25. születésnapjára, amelyet szívvel-lélekkel szolgáltam” – idézte fel egy tavalyi élményét a közéleti tevékenységéről is ismert alkotó. Szőcs Géza hozzátette azonban, hogy ugyanilyen emlékezetes számára az a pillanat, amikor megkérdezték tőle, elfogadja-e a Kossuth-díjat. „Ugyanúgy jólesett, és ugyanúgy elfogadtam, mint amilyen jólesett immár több mint húsz éve az, hogy megkeresett a Fidesz: működjek velük együtt; ami akkor persze még leginkább csak együttgondolkodást jelentett. Orbán Viktornak adtam tanácsokat, ha valamivel kapcsolatban kikérte a véleményemet, és azt mondják, vélhetően volt valamelyes szerepem abban, persze csak miniatűr, hogy a Fidesz érdeklődésében hangsúlyosabban kezdtek megjelenni a nemzeti kérdések” – emlékeztetett. Szőcs Géza ma is úgy véli, megérte a sok művészeti és közéleti szerepvállalás, noha mindezt inkább feladatvállalásként és szolgálatként igyekezett megélni. Mint hangsúlyozta: költőként, politikusként arra a legbüszkébb, hogy soha nem írt le egyetlen szót sem, amelyet ne vállalhatna, amelyet szégyellnie kellene vagy letagadna. „A legbrutálisabb nyomás alatt, Ceauşescu idejében Erdélyben vagy válaszul a legcsábítóbb szirénhangokra az emigrációban, vagy a rendszerváltás taktikai küzdelmeiben az anyaországban: soha, soha nem kötöttem kompromisszumot, nem engedtem fenyegetésnek, zsarolásnak, zaklatásnak, nem bocsátottam áruba a tollamat és a véleményemet. Sem költőként, sem újságíróként, sem politikusként” – szögezte le a jelenleg a milánói világkiállítás magyar pavilonjának kormánybiztosaként dolgozó író.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Jobb, ha van, mintha nincs” – mondta el a Kossuth-díjjal kapcsolatban az MTI-nek Szőcs Géza József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő, a Magyar PEN Club elnöke, akit tegnap tüntettek ki a Parlamentben.
A 61 éves, marosvásárhelyi születésű írónak az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként ítélték oda a Kossuth-díjat. „A művész attól is művész, hogy mindent fokozott érzékenységgel él meg, dolgoz fel és jelenít meg. Persze hogy feltűnik neki, ha nevét kihagyják egy felsorolásból: 1990-től főtitkárként én irányítottam a Romániai Magyar Demokrata Szövetség strukturális kiépítését és nemzetközi elfogadtatását is, a nevem halállistákon szerepelt a Janajev-puccs napjaiban, így feltűnik nekem, ha meg sem hívnak még nézőnek sem annak a szervezetnek a 25. születésnapjára, amelyet szívvel-lélekkel szolgáltam” – idézte fel egy tavalyi élményét a közéleti tevékenységéről is ismert alkotó. Szőcs Géza hozzátette azonban, hogy ugyanilyen emlékezetes számára az a pillanat, amikor megkérdezték tőle, elfogadja-e a Kossuth-díjat. „Ugyanúgy jólesett, és ugyanúgy elfogadtam, mint amilyen jólesett immár több mint húsz éve az, hogy megkeresett a Fidesz: működjek velük együtt; ami akkor persze még leginkább csak együttgondolkodást jelentett. Orbán Viktornak adtam tanácsokat, ha valamivel kapcsolatban kikérte a véleményemet, és azt mondják, vélhetően volt valamelyes szerepem abban, persze csak miniatűr, hogy a Fidesz érdeklődésében hangsúlyosabban kezdtek megjelenni a nemzeti kérdések” – emlékeztetett. Szőcs Géza ma is úgy véli, megérte a sok művészeti és közéleti szerepvállalás, noha mindezt inkább feladatvállalásként és szolgálatként igyekezett megélni. Mint hangsúlyozta: költőként, politikusként arra a legbüszkébb, hogy soha nem írt le egyetlen szót sem, amelyet ne vállalhatna, amelyet szégyellnie kellene vagy letagadna. „A legbrutálisabb nyomás alatt, Ceauşescu idejében Erdélyben vagy válaszul a legcsábítóbb szirénhangokra az emigrációban, vagy a rendszerváltás taktikai küzdelmeiben az anyaországban: soha, soha nem kötöttem kompromisszumot, nem engedtem fenyegetésnek, zsarolásnak, zaklatásnak, nem bocsátottam áruba a tollamat és a véleményemet. Sem költőként, sem újságíróként, sem politikusként” – szögezte le a jelenleg a milánói világkiállítás magyar pavilonjának kormánybiztosaként dolgozó író.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 16.
Könyv és Gyertya gála
Az RMDSZ március 15-i ünnepi rendezvénysorozatának záróakkordjaként Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében a magyar és a székely himnusszal indult, és Palya Bea valamint Szokolay Balázs előadásával ért véget vasárnap a Könyv és Gyertya gála. A díjat az RMDSZ Maros megyei szervezete alapította, és olyan Maros megyei személyeknek adják, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget.
Beszédet mondott Markó Béla szenátor, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről.
Szolidaritással minden lehetséges
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke azokat cáfolta, akik azt állítják, hogy ma már nincsenek olyan emberek, mint voltak 150, 160 évvel ezelőtt, hogy az az összefogás, szolidaritás, ami akkor vagy közelebbi múltunkban, 1990. február 10-én, a gyertyás- könyves tüntetésen megtörténhetett, ma már nem lehetséges, mert megváltoztak a társadalmak, megváltoztak az emberek.
A volt elnök kijelentette: nem hisz abban, hogy megváltozott volna az a hit, az a bizalom, hiszen "ma is a könyv és gyertya jegyében gyűltünk össze ünnepelni azokat, akik kiérdemelték ezt a kitüntetést". Mint mondta, nem elképzelhetetlen az a szolidaritás. Ha félretesszük a véleménykülönbségeket, össze tudunk fogni.
"Hinni kell a változásban, a szolidaritásban, szabadságban, egyenlőségben, testvériségben, és akkor minden lehetséges" – mondta egyebek között Markó Béla.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy második alkalommal kerül sor a Könyv és Gyertya díj kiosztására, majd felidézte az 1990-es tüntetést, amikor százezer magyar ember vonult végig a városon könyvvel és gyertyával a kezében, amikor hatalmas közösségi erő lüktetett, és amikor jó volt magyarnak lenni Vásárhelyen. Azért alapították a díjat, hogy felhívják a figyelmet azokra az alapvető értékekre, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek akkor csak vágyként fogalmazódtak meg, és amelyek nagy része 25 év elteltével megvalósult.
A gálán kitüntetésben részesültek:
1. Berekméri D. István sáromberki nyugalmazott történelemtanár. A pedagógusi munkakör mellett belekapcsolódott és elmélyült a tudományos-kutató tevékenységben is. Részt vett abban a munkaközösségben, amely kiadta Sáromberke falumonográfiáját 1994-ben. Több alkalommal tartott előadást helytörténeti konferenciákon, ahol tudományos dolgozatokat terjesztett elő. Megjelent három könyve, 2006-ban a Sáromberke és a Telekiek, 2007-ben II. Rákóczi Ferenc – az ország nélküli fejedelem, majd 2013-ban a Bethlen Gábor – Erdély fejedelme (1613–1629) című.
Jelenleg a Sáromberke és a Telekiek című kötet átdolgozásán, bővítésén dolgozik, amelyet Teleki Samu Afrika- utazó halálának 100. évfordulója alkalmával szeretne kiadni 2016-ban.
2. Biró János fafaragó, Nyárádszereda. Gépészmérnökként dolgozott Nagyenyeden, Szász-régenben, Nyárádszeredában, fafaragással is foglalkozik. Számos alkotását lehet megcsodálni szerte a megyében és a határokon túl is, Nyárádszeredától Mórig. Igényesen kifaragott kopjafák, címerek, díszes székely kapuk tanúskodnak Biró János fafaragó mesteri munkájáról.
3. Gál Barna Gyula Segesvár és a környékbeli magyarság meghatározó személyisége. Matematika-fizika főiskolán szerzett oklevelet, majd 1953 és 1991 között mint matematika szakos tanár dolgozott. Pályafutása alatt is legfőbb feladata volt a magyarságért, a közösségért tevékenykedni. Az RMDSZ segesvári szervezetének megalakulásában nagy szerepet játszott, majd 1991 és 2004 között a segesvári RMDSZ elnökeként kitűnően vezette a szervezetet. Ugyanakkor 1992 és 2004 között Maros megyei tanácsosként képviselte a magyarság érdekeit.
4. Görög Miklós építészfőmester 1935. október 10-én született Marosludason. Az RMDSZ marosludasi szervezetének megalakításában nagy szerepet játszott, és egyetlen olyan esemény sem volt a helyi RMDSZ szervezetnél, amelyben ne vett volna részt. A Szociáldemokrata Platform országos alelnökeként is tevékenykedett, és Kerekes Károly parlamenti képviselő irodavezetője volt Marosludas kerületben.
5. Horváth János, Marosszentkirály. Fiatal kora óta foglalkoztatta a hagyományőrzés, a néptánc. Életcélja a néptánc megőrzése és továbbadása a fiatal generációknak. 1991-ben megalakította a Vadrózsa hagyományőrző tánccsoportot Nagy Margit tanárnő közreműködésével, amelynek mára már a negyedik generációját oktatja. Fáradságot nem kímélve végzi ezt a szép munkát, melynek köszönhetően szülőfaluja hírnevét már a határokon túl is ismerik. Jelenleg 16 párral dolgozik, akiknek számos erdélyi magyar vidék táncait tanítja.
6. Mátyás Endre, nyugalmazott matematika szakos tanár, Szováta. 1973 és 1996 között pedagógusként és igazgatóként dolgozott. 1996 és 2000 között Szováta polgármestere volt. 1990 óta tevékenykedik az RMDSZ szovátai szervezeténél, melynek alapító tagja volt. Egész életében lelkesen vállalta a közösségi feladatokat, erejét nem kímélve tevékenykedett Szováta közösségéért. Pedagógusként, aligazgatóként, majd később igazgatóként gyermekek generációit oktatta nem csupán matematikai ismeretekre, hanem arra is, hogy miképpen lehet magyarként megmaradni a szülőföldön.
7. Tóth Dénes, Gyulakuta. Mezőgazdasági technikumot végzett, 1965 és 2012 között a gyulakutai állatorvosi körzetnél dolgozott állat-egészségügyi technikusként.
Szakmai munkája mellett kiemelkedő fontosságot tulajdonított a közösségépítésnek. 1990 óta az RMDSZ-ben töltött be különböző tisztségeket, 18 éven át helyi tanácsosként tevékenykedett, és alelnöke volt a helyi RMDSZ szervezetnek, melynek megalakításához jelentős mértékben hozzájárult. Munkája során igyekezett eleget tenni a szakmai elvárásoknak, és a gyulakutai közösség számára olyan megvalósításokat elérni, melyek példaértékűnek bizonyulnak az új generációnak.
8. Kun László, Marosvécs, történelem szakos tanár. Elhivatottan, lelkesen és kellő részletességgel tanította tanítványait múltunk történelmére, ismertette velük a korszakok változásit, őseink nyomában. 1990 és 2011 között pedagógusi hivatása mellett a Magyarói Általános Iskola igazgatójaként is dolgozott. Munkája során a magyarói oktatás fejlődését, színvonalát tartotta elsődleges célnak, a helyi diákok erkölcsi és szellemi tudásának gyarapítása kiemelkedő fontosságúnak számított.
9. Farkas Elek, Harasztkerék, magánvállalkozó. Több helybélinek biztosít munkát és megélhetési lehetőséget. Aktív szerepet vállal az RMDSZ ákosfalvi községi szervezetében, 1996 és 2000 között helyi tanácsos. Támogatja az RMDSZ-t, a történelmi egyházakat, egyesületeket. Ákosfalva községből több mint száz személynek nyújtott támogatást, hogy ünnepélyes keretek között részt vehessenek a honosítási ceremónián az anyaországban.
10. Darabont József református lelkipásztor. 1973 szeptemberétől szolgál Görgény-szentimre, Mezőbodon, Mezőcsávás református gyülekezetében. Kiemelkedő fontosságúnak tartja a gyerekek és fiatalok foglalkoztatását, lélektől lélekig hirdet igét felnőtteknek, időseknek.
1990-ben megalakította Mezőcsávás községben az RMDSZ szervezetet, idejét, erejét, energiáját nem sajnálva járt házról házra összeírni az RMDSZ-tagokat. Emiatt megfenyegették és bántalmazták 1990-ben. Nem hátrált meg a közösségért való munkában, lelkesen dolgozott a magyarságért.
11. Nagy Béla, Nagysármás. A sármási Vointa Kisipari Szövetkezetnél töltött be különböző tisztségeket, 1993 és 1996 között a községi kórháznál vállalt munkát, 1996 és 1998 között higiéniai asszisztensként dolgozott a Maros megyei egészségügyi rendőrség és megelőző orvoslás intézeténél. Közösségalakító tevékenységekben is részt vett, az RMDSZ helyi szervezetének egyik meghatározó személyisége. A nagysármási RMDSZ szervezet alapító tagja volt. ’90 óta folyamatosan vállalt tanácsosi tisztséget, 2000 és 2004 között helyi elnök volt a nagysármási RMDSZ szervezetnél.
12. Kocsis József, Radnót. A székelykeresztúri tanítóképzőben kezdte, majd Székelyudvarhelyen fejezte be tanulmányait. Somosdon tanított, majd három év katonaság után Harcón volt iskolaigazgató és tanító. 1963-ban került vissza Radnótra, a kertészeti iskolába, majd annak megszűnése után 1964 őszétől az Agronómusok Háza alkalmazottja lett. Megalakulása óta tagja a radnóti RMDSZ-nek. Közösségformáló és mindennapi munkája mellett kopjafát faragott az I. és II. világháború magyar hősei emlékére, melyet a református templom kertjében állítottak fel.
13. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítványának elnöke. Az erdélyi és a marosvásárhelyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatásáért végzett tevékenysége elismeréseként jelölte az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete.
A 25 éve alapított Lazarenum Alapítvány jelenleg 18 gyermeknek szolgál otthonul a Lídia gyermekotthonban. A folyamatosan bővülő Vártemplomi Diakóniai Központot 46 idős személy lakja. A létesítmény az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 2002 óta a Pici ház két pedagógus segítségével oktatást és meleg ételt biztosít 27 utcagyerek számára. A Lazarenum keretében – a diakóniai szolgálat részeként – évente 150 nagy családban nevelkedő mintegy félezer hátrányos helyzetű gyermek rendszeres támogatása és nyári táboroztatása folyik. A társadalom peremére szoruló családoknak otthonteremtő programmal segít, falusi házakban helyezve el őket, fedelet és megélhetést nyújtva számukra. Nem utolsósorban 33 munkahelyet tart fenn.
14. Török Gáspár, országos és nemzetközi elismertségnek örvendő fotóművész, a marosvásárhelyi közélet markáns alakja. Öt kontinensen állították ki munkáit, több mint 63 hazai és 25 nemzetközi díj birtokosa. Művészi rangjának elismeréseként 1988-ban az AFIAP, vagyis a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének művésze címmel, majd 1995- ben az EFIAP, ugyanezen szövetség kiváló művésze címmel tüntették ki.
15. Simon György magyartanárként a szép és szabatos nyelvhasználatra, a nemzeti hovatartozás önérzetes felvállalására tanította diákjait. Iskolai órái hétvégeken és vakációkban gazdag hagyományú erdélyi falvakban, hegyi ösvényeken, a múltat idéző emlékhelyeken folytatódtak. Simon György a Bernády Napok első kiadása óta a diákvetélkedők szervezője, számos Bernády-kiadvány szerkesztője, illetve korrektora. Ő indította útjára 1993-ban az ország összes magyarul tanuló középiskolás diákja számára az IKV-t, az irodalmi kreativitásversenyt, amely azóta is minden évben megrendezésre kerül.
A gálaesten Csíki Hajnal Horváth István A nyelv csak élve tündököl című versét szavalta, fellépett Trózner Kincső (ének), zongorán kísérte Trozner Szabolcs. A laudációkat B. Szabó Zsolt műsorvezető olvasta fel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ március 15-i ünnepi rendezvénysorozatának záróakkordjaként Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében a magyar és a székely himnusszal indult, és Palya Bea valamint Szokolay Balázs előadásával ért véget vasárnap a Könyv és Gyertya gála. A díjat az RMDSZ Maros megyei szervezete alapította, és olyan Maros megyei személyeknek adják, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget.
Beszédet mondott Markó Béla szenátor, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről.
Szolidaritással minden lehetséges
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke azokat cáfolta, akik azt állítják, hogy ma már nincsenek olyan emberek, mint voltak 150, 160 évvel ezelőtt, hogy az az összefogás, szolidaritás, ami akkor vagy közelebbi múltunkban, 1990. február 10-én, a gyertyás- könyves tüntetésen megtörténhetett, ma már nem lehetséges, mert megváltoztak a társadalmak, megváltoztak az emberek.
A volt elnök kijelentette: nem hisz abban, hogy megváltozott volna az a hit, az a bizalom, hiszen "ma is a könyv és gyertya jegyében gyűltünk össze ünnepelni azokat, akik kiérdemelték ezt a kitüntetést". Mint mondta, nem elképzelhetetlen az a szolidaritás. Ha félretesszük a véleménykülönbségeket, össze tudunk fogni.
"Hinni kell a változásban, a szolidaritásban, szabadságban, egyenlőségben, testvériségben, és akkor minden lehetséges" – mondta egyebek között Markó Béla.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy második alkalommal kerül sor a Könyv és Gyertya díj kiosztására, majd felidézte az 1990-es tüntetést, amikor százezer magyar ember vonult végig a városon könyvvel és gyertyával a kezében, amikor hatalmas közösségi erő lüktetett, és amikor jó volt magyarnak lenni Vásárhelyen. Azért alapították a díjat, hogy felhívják a figyelmet azokra az alapvető értékekre, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek akkor csak vágyként fogalmazódtak meg, és amelyek nagy része 25 év elteltével megvalósult.
A gálán kitüntetésben részesültek:
1. Berekméri D. István sáromberki nyugalmazott történelemtanár. A pedagógusi munkakör mellett belekapcsolódott és elmélyült a tudományos-kutató tevékenységben is. Részt vett abban a munkaközösségben, amely kiadta Sáromberke falumonográfiáját 1994-ben. Több alkalommal tartott előadást helytörténeti konferenciákon, ahol tudományos dolgozatokat terjesztett elő. Megjelent három könyve, 2006-ban a Sáromberke és a Telekiek, 2007-ben II. Rákóczi Ferenc – az ország nélküli fejedelem, majd 2013-ban a Bethlen Gábor – Erdély fejedelme (1613–1629) című.
Jelenleg a Sáromberke és a Telekiek című kötet átdolgozásán, bővítésén dolgozik, amelyet Teleki Samu Afrika- utazó halálának 100. évfordulója alkalmával szeretne kiadni 2016-ban.
2. Biró János fafaragó, Nyárádszereda. Gépészmérnökként dolgozott Nagyenyeden, Szász-régenben, Nyárádszeredában, fafaragással is foglalkozik. Számos alkotását lehet megcsodálni szerte a megyében és a határokon túl is, Nyárádszeredától Mórig. Igényesen kifaragott kopjafák, címerek, díszes székely kapuk tanúskodnak Biró János fafaragó mesteri munkájáról.
3. Gál Barna Gyula Segesvár és a környékbeli magyarság meghatározó személyisége. Matematika-fizika főiskolán szerzett oklevelet, majd 1953 és 1991 között mint matematika szakos tanár dolgozott. Pályafutása alatt is legfőbb feladata volt a magyarságért, a közösségért tevékenykedni. Az RMDSZ segesvári szervezetének megalakulásában nagy szerepet játszott, majd 1991 és 2004 között a segesvári RMDSZ elnökeként kitűnően vezette a szervezetet. Ugyanakkor 1992 és 2004 között Maros megyei tanácsosként képviselte a magyarság érdekeit.
4. Görög Miklós építészfőmester 1935. október 10-én született Marosludason. Az RMDSZ marosludasi szervezetének megalakításában nagy szerepet játszott, és egyetlen olyan esemény sem volt a helyi RMDSZ szervezetnél, amelyben ne vett volna részt. A Szociáldemokrata Platform országos alelnökeként is tevékenykedett, és Kerekes Károly parlamenti képviselő irodavezetője volt Marosludas kerületben.
5. Horváth János, Marosszentkirály. Fiatal kora óta foglalkoztatta a hagyományőrzés, a néptánc. Életcélja a néptánc megőrzése és továbbadása a fiatal generációknak. 1991-ben megalakította a Vadrózsa hagyományőrző tánccsoportot Nagy Margit tanárnő közreműködésével, amelynek mára már a negyedik generációját oktatja. Fáradságot nem kímélve végzi ezt a szép munkát, melynek köszönhetően szülőfaluja hírnevét már a határokon túl is ismerik. Jelenleg 16 párral dolgozik, akiknek számos erdélyi magyar vidék táncait tanítja.
6. Mátyás Endre, nyugalmazott matematika szakos tanár, Szováta. 1973 és 1996 között pedagógusként és igazgatóként dolgozott. 1996 és 2000 között Szováta polgármestere volt. 1990 óta tevékenykedik az RMDSZ szovátai szervezeténél, melynek alapító tagja volt. Egész életében lelkesen vállalta a közösségi feladatokat, erejét nem kímélve tevékenykedett Szováta közösségéért. Pedagógusként, aligazgatóként, majd később igazgatóként gyermekek generációit oktatta nem csupán matematikai ismeretekre, hanem arra is, hogy miképpen lehet magyarként megmaradni a szülőföldön.
7. Tóth Dénes, Gyulakuta. Mezőgazdasági technikumot végzett, 1965 és 2012 között a gyulakutai állatorvosi körzetnél dolgozott állat-egészségügyi technikusként.
Szakmai munkája mellett kiemelkedő fontosságot tulajdonított a közösségépítésnek. 1990 óta az RMDSZ-ben töltött be különböző tisztségeket, 18 éven át helyi tanácsosként tevékenykedett, és alelnöke volt a helyi RMDSZ szervezetnek, melynek megalakításához jelentős mértékben hozzájárult. Munkája során igyekezett eleget tenni a szakmai elvárásoknak, és a gyulakutai közösség számára olyan megvalósításokat elérni, melyek példaértékűnek bizonyulnak az új generációnak.
8. Kun László, Marosvécs, történelem szakos tanár. Elhivatottan, lelkesen és kellő részletességgel tanította tanítványait múltunk történelmére, ismertette velük a korszakok változásit, őseink nyomában. 1990 és 2011 között pedagógusi hivatása mellett a Magyarói Általános Iskola igazgatójaként is dolgozott. Munkája során a magyarói oktatás fejlődését, színvonalát tartotta elsődleges célnak, a helyi diákok erkölcsi és szellemi tudásának gyarapítása kiemelkedő fontosságúnak számított.
9. Farkas Elek, Harasztkerék, magánvállalkozó. Több helybélinek biztosít munkát és megélhetési lehetőséget. Aktív szerepet vállal az RMDSZ ákosfalvi községi szervezetében, 1996 és 2000 között helyi tanácsos. Támogatja az RMDSZ-t, a történelmi egyházakat, egyesületeket. Ákosfalva községből több mint száz személynek nyújtott támogatást, hogy ünnepélyes keretek között részt vehessenek a honosítási ceremónián az anyaországban.
10. Darabont József református lelkipásztor. 1973 szeptemberétől szolgál Görgény-szentimre, Mezőbodon, Mezőcsávás református gyülekezetében. Kiemelkedő fontosságúnak tartja a gyerekek és fiatalok foglalkoztatását, lélektől lélekig hirdet igét felnőtteknek, időseknek.
1990-ben megalakította Mezőcsávás községben az RMDSZ szervezetet, idejét, erejét, energiáját nem sajnálva járt házról házra összeírni az RMDSZ-tagokat. Emiatt megfenyegették és bántalmazták 1990-ben. Nem hátrált meg a közösségért való munkában, lelkesen dolgozott a magyarságért.
11. Nagy Béla, Nagysármás. A sármási Vointa Kisipari Szövetkezetnél töltött be különböző tisztségeket, 1993 és 1996 között a községi kórháznál vállalt munkát, 1996 és 1998 között higiéniai asszisztensként dolgozott a Maros megyei egészségügyi rendőrség és megelőző orvoslás intézeténél. Közösségalakító tevékenységekben is részt vett, az RMDSZ helyi szervezetének egyik meghatározó személyisége. A nagysármási RMDSZ szervezet alapító tagja volt. ’90 óta folyamatosan vállalt tanácsosi tisztséget, 2000 és 2004 között helyi elnök volt a nagysármási RMDSZ szervezetnél.
12. Kocsis József, Radnót. A székelykeresztúri tanítóképzőben kezdte, majd Székelyudvarhelyen fejezte be tanulmányait. Somosdon tanított, majd három év katonaság után Harcón volt iskolaigazgató és tanító. 1963-ban került vissza Radnótra, a kertészeti iskolába, majd annak megszűnése után 1964 őszétől az Agronómusok Háza alkalmazottja lett. Megalakulása óta tagja a radnóti RMDSZ-nek. Közösségformáló és mindennapi munkája mellett kopjafát faragott az I. és II. világháború magyar hősei emlékére, melyet a református templom kertjében állítottak fel.
13. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítványának elnöke. Az erdélyi és a marosvásárhelyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatásáért végzett tevékenysége elismeréseként jelölte az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete.
A 25 éve alapított Lazarenum Alapítvány jelenleg 18 gyermeknek szolgál otthonul a Lídia gyermekotthonban. A folyamatosan bővülő Vártemplomi Diakóniai Központot 46 idős személy lakja. A létesítmény az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 2002 óta a Pici ház két pedagógus segítségével oktatást és meleg ételt biztosít 27 utcagyerek számára. A Lazarenum keretében – a diakóniai szolgálat részeként – évente 150 nagy családban nevelkedő mintegy félezer hátrányos helyzetű gyermek rendszeres támogatása és nyári táboroztatása folyik. A társadalom peremére szoruló családoknak otthonteremtő programmal segít, falusi házakban helyezve el őket, fedelet és megélhetést nyújtva számukra. Nem utolsósorban 33 munkahelyet tart fenn.
14. Török Gáspár, országos és nemzetközi elismertségnek örvendő fotóművész, a marosvásárhelyi közélet markáns alakja. Öt kontinensen állították ki munkáit, több mint 63 hazai és 25 nemzetközi díj birtokosa. Művészi rangjának elismeréseként 1988-ban az AFIAP, vagyis a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének művésze címmel, majd 1995- ben az EFIAP, ugyanezen szövetség kiváló művésze címmel tüntették ki.
15. Simon György magyartanárként a szép és szabatos nyelvhasználatra, a nemzeti hovatartozás önérzetes felvállalására tanította diákjait. Iskolai órái hétvégeken és vakációkban gazdag hagyományú erdélyi falvakban, hegyi ösvényeken, a múltat idéző emlékhelyeken folytatódtak. Simon György a Bernády Napok első kiadása óta a diákvetélkedők szervezője, számos Bernády-kiadvány szerkesztője, illetve korrektora. Ő indította útjára 1993-ban az ország összes magyarul tanuló középiskolás diákja számára az IKV-t, az irodalmi kreativitásversenyt, amely azóta is minden évben megrendezésre kerül.
A gálaesten Csíki Hajnal Horváth István A nyelv csak élve tündököl című versét szavalta, fellépett Trózner Kincső (ének), zongorán kísérte Trozner Szabolcs. A laudációkat B. Szabó Zsolt műsorvezető olvasta fel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 16.
Ünnepi megemlékezések a Zsil-Völgyében
Válasszuk ismét a jót
Szász János plébános imájával, Szabadságharcot méltató verssel és koszorúzással kezdődött Petrozsényban a március 15-i megemlékezés, melyre idén a református templomban került sor. A bányavidéken a magyar egyházak közös ökumenikus istentiszteleten hajtanak fejet a szabadságharc hősei emléke előtt, évről évre más templomban.
Házigazdaként Márton Zoltán református lelkipásztor a helyi és magyarországi vendégeket köszöntötte, majd áldás után átadta a szót unitárius kollégájának.
Március 15. a megemlékezés, a magyar összetartás és a tenni akarás napja, jegyezte meg ünnepi igehirdetésében Kardos József unitárius lelkész. Március 15-én azonban ne csak a dicső múltat elevenítsük fel, hanem abból erőt és ihletet merítve, a jelen feladataira és a jövő kihívásaira is figyeljünk. A magyar holnapot mindannyian építjük, nemcsak elöljáróink.
Mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg, a gonosztól tartózkodjatok. 167 évvel ezelőtt a magyarság nemzet és forradalmár vezetői alaposan átvizsgáltak mindent, s kiválasztották a jót: a szabadság fényét és a társadalmi felemelkedést. Manapság ugyanaz a kihívás áll előttünk. A bányavidéken a magyarság kisebbségbe került, de ettől nem kisebbrendű. Tartsuk meg továbbra is egyenes gerincünket, méltóságunkat és nemzeti önazonosságunkat. Tiszteljük a velünk élő népeket, de ne adjuk fel anyanyelvűnket. Dicső őseink példáját tartsuk továbbra is szem előtt, Istentől kapott tehetségünket ne csak saját boldogulásunkra használjuk fel, hanem a nemzet javára is fordítsuk annak egy részét. Múltunkból, kultúránkból, templomainkból, iskoláinkból erőt meríthetünk, hogy közösségi összefogással a márciusi ifjak útján haladva a jövőben is tartsuk meg a jót, és utasítsuk el a gonoszt, üzente felemelő beszédében Kardos József.
Wersánszki Eduárd helyi RMDSZ-elnök arra emlékezett, hogy 25 éve a petrozsényi szórványmagyarság méltóan ünnepel március 15-én. Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester ismét együtt ünnepelt a magyarsággal, s nemcsak azért, mert édesapja magyar, hanem azért is, mert a Zsil-völgye és Petrozsény nagyon sokat köszönhet a magyaroknak, a bányavidék egyszerűen elképzelhetetlen lenne a magyarság nélkül.
Manapság szerencsére nem fegyverrel kell küzdeni a nemzeti jogokért, hanem békés, törvényes eszközökkel. Mégis felvetődik a kérdés, eleget segítünk-e Magyarországról a Zsil-völgyi szórványnak, jegyezte meg ünnepi beszédében Talabér Márta, Petrozsény Veszprém megyei testvérvárosának, Várpalotának a polgármester asszonya, aki immár sokadik alkalommal ünnepli március 15-t a dél-erdélyi bányavidéken. Dr. Stelecz György, Magyarország kolozsvári konzulátusának munkatársa Orbán Viktor ünnepi üzenetét olvasta fel.
Széll Lőrincz, a Déván, Piskin és Vajdahunyadon ünneplő Winkler Gyula és Dézsi Attila nevében is köszöntötte az egybegyűlteket, majd megjegyezte, hogy 1848–49-ben a magyar név megint szép lett, a hősi elődök tették azzá. Tartsuk meg annak!
A szomszédos Petrilán is megünnepelték március 15-ét, szintén a református templomban, ahol Kovács-Szabadi Levente lelkipásztor a nemzeti önazonosság fontosságát a hazaszeretet aktualitását, valamint az áldozatkészség felemelő példáját említve. Mindkét helyen az ünnepség végén diákok adtak elő 48-as verseket és dalokat.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Válasszuk ismét a jót
Szász János plébános imájával, Szabadságharcot méltató verssel és koszorúzással kezdődött Petrozsényban a március 15-i megemlékezés, melyre idén a református templomban került sor. A bányavidéken a magyar egyházak közös ökumenikus istentiszteleten hajtanak fejet a szabadságharc hősei emléke előtt, évről évre más templomban.
Házigazdaként Márton Zoltán református lelkipásztor a helyi és magyarországi vendégeket köszöntötte, majd áldás után átadta a szót unitárius kollégájának.
Március 15. a megemlékezés, a magyar összetartás és a tenni akarás napja, jegyezte meg ünnepi igehirdetésében Kardos József unitárius lelkész. Március 15-én azonban ne csak a dicső múltat elevenítsük fel, hanem abból erőt és ihletet merítve, a jelen feladataira és a jövő kihívásaira is figyeljünk. A magyar holnapot mindannyian építjük, nemcsak elöljáróink.
Mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg, a gonosztól tartózkodjatok. 167 évvel ezelőtt a magyarság nemzet és forradalmár vezetői alaposan átvizsgáltak mindent, s kiválasztották a jót: a szabadság fényét és a társadalmi felemelkedést. Manapság ugyanaz a kihívás áll előttünk. A bányavidéken a magyarság kisebbségbe került, de ettől nem kisebbrendű. Tartsuk meg továbbra is egyenes gerincünket, méltóságunkat és nemzeti önazonosságunkat. Tiszteljük a velünk élő népeket, de ne adjuk fel anyanyelvűnket. Dicső őseink példáját tartsuk továbbra is szem előtt, Istentől kapott tehetségünket ne csak saját boldogulásunkra használjuk fel, hanem a nemzet javára is fordítsuk annak egy részét. Múltunkból, kultúránkból, templomainkból, iskoláinkból erőt meríthetünk, hogy közösségi összefogással a márciusi ifjak útján haladva a jövőben is tartsuk meg a jót, és utasítsuk el a gonoszt, üzente felemelő beszédében Kardos József.
Wersánszki Eduárd helyi RMDSZ-elnök arra emlékezett, hogy 25 éve a petrozsényi szórványmagyarság méltóan ünnepel március 15-én. Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester ismét együtt ünnepelt a magyarsággal, s nemcsak azért, mert édesapja magyar, hanem azért is, mert a Zsil-völgye és Petrozsény nagyon sokat köszönhet a magyaroknak, a bányavidék egyszerűen elképzelhetetlen lenne a magyarság nélkül.
Manapság szerencsére nem fegyverrel kell küzdeni a nemzeti jogokért, hanem békés, törvényes eszközökkel. Mégis felvetődik a kérdés, eleget segítünk-e Magyarországról a Zsil-völgyi szórványnak, jegyezte meg ünnepi beszédében Talabér Márta, Petrozsény Veszprém megyei testvérvárosának, Várpalotának a polgármester asszonya, aki immár sokadik alkalommal ünnepli március 15-t a dél-erdélyi bányavidéken. Dr. Stelecz György, Magyarország kolozsvári konzulátusának munkatársa Orbán Viktor ünnepi üzenetét olvasta fel.
Széll Lőrincz, a Déván, Piskin és Vajdahunyadon ünneplő Winkler Gyula és Dézsi Attila nevében is köszöntötte az egybegyűlteket, majd megjegyezte, hogy 1848–49-ben a magyar név megint szép lett, a hősi elődök tették azzá. Tartsuk meg annak!
A szomszédos Petrilán is megünnepelték március 15-ét, szintén a református templomban, ahol Kovács-Szabadi Levente lelkipásztor a nemzeti önazonosság fontosságát a hazaszeretet aktualitását, valamint az áldozatkészség felemelő példáját említve. Mindkét helyen az ünnepség végén diákok adtak elő 48-as verseket és dalokat.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2015. március 16.
Ünnep – Idén sem „fogyott el” Kossuth Lajos kolozsvári regimentje
Kelemen Hunor: az erdélyi magyarság tovább vívja szabadságharcát
Hírügynökségi források szerint tegnap csak kisebb incidens zavarta meg Kolozsváron március 15-e megünneplését. A szélsőségesnek tartott Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezet néhány képviselőjét a csendőrök kivezették a felvonuló tömegből. A fiatalok az egyesület lobogóival és kitűzőivel jelentek meg a rendezvényen. A menetelés elkezdése előtt néhány fiatal kokárdákat és a Jobbik Magyarországért Mozgalom szórólapját osztogatta.
A kezdetben ötszáz főre becsült tömeg csendben és a lehető legnagyobb rendben vonult végig a Kossuth/ 1989. December 21 utcán, majd megkerülte a Főteret, hogy a fél 1 órakor kezdődő misére pontosan megérkezzen. – Március 15-e, a magyar szabadság napja csak visszapillantás a múltba, de előre kell néznünk – mondta Kovács Sándor római katolikus főesperes, majd arra figyelmeztetett, hogy a szeretet a keresztény élethez tartozik, és mi, emberek önfeláldozó szeretetre teremtettünk.
Sallangmentes, megtisztult ünneplést!
Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület kancellárja március 15-ét önmagunk revíziójának szimbólumaként értékelte. – A március 15-i ünnep igazi tartalma az, ha levetjük a felesleges sallangokat, és csak a megtisztult ünnepléssel maradunk. De van erőnk krisztusi lelkülettel bocsánatot kérni és megbocsátani? – tette fel a kérdést a lelkipásztor őszinte önrevíziót kívánva.
Beszédében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök egy kortárs magyar költőt idézve arra figyelmeztetett: ne higgyünk a híg beszédű szónokoknak, hanem hagyatkozzunk a Példabeszédek tanítására. – 2015 márciusában tegyünk arról bizonyságot, hogy áthat minket a szabadságnak, a szeretetnek és az egymást iránt érzett felelősségnek a fénye. A szabadság létének feltétele az erkölcsi értékek megléte. Nincs erkölcsi érték szabadság nélkül, mint ahogy szabadság sincs erkölcsi érték nélkül. Legyünk szabadok az erkölcsi érték igazságánál, legyünk szabadok, hogy felelősek is lehessünk. Ünneplésünk csak akkor lesz igazi, ha megújul a nemzethez való tartozás tudata – hangsúlyozta az unitárius püspök.
Meg is kell tartani a szabadságot
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Pál apostolt és Esterházy Péter kortárs magyar írót idézte, miszerint előfordulhat, hogy a szabadság voltaképpen rabság, és fordítva. – A mostani politikai rendszer sokszor használja a szabadság jelszavát, de a lényeg hiányzik. A szabadság nem azt jelenti, hogy függetlenek vagyunk, és elszakadunk az emberektől, hanem azt, hogy szabadon élek felebarátomért, és elkötelezem magam az elesettek védelmében. Igazán szabaddá csak Isten tehet minket. Nem elég a szabadságot kivívni, hanem meg is kell tartani – fogalmazott az evangélikus püspök. Az ökumenikus egyházi szertartás a Szózat és a Himnusz eléneklésével, valamint az egyházi méltóságok áldásával zárult.
Nagy-Hintós Diana
Újrakezdés, cselekvésvágy, nemzeti összefogás
Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke nevében Lőrinczi Zoltán megyei tanácsos, frakcióvezető köszöntötte a volt Biasini-szálló épületénél az egybegyűlteket, mint mondta, az újrakezdés, a cselekvésvágy, a nemzeti összefogás lehetőségét is magában hordozza ez az ünnep évről évre. – Annak büszke megvallását jelenti, hogy magyarként akarunk dolgozni a Kárpát-medencében, Erdélyben és Kolozsváron, mert ez a mi otthonunk. Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Gábor Áron népének egységesnek és kitartónak kell lennie; mert egy egységes és kitartó népet még senki nem tudott megállítani az útján – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: különösen is érvényes ez, elvégre „tisztességesek a céljaink, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk magunknak és más nemzeteknek is”. – Mert mi tudjuk, hogy a szabadságért meg is kell küzdeni nap mint nap, hogy emlékét becsülettel adhassuk át utódainknak. Kitartó, elkötelezett, céltudatos munkára van szükség. Ugyanakkor itt az idő, hogy mi, magyarok, végre együtt dolgozzunk nemzeti ügyeink sikeréért – hangzott el az ünnepi beszédben.
A folytatásban Mile Lajos kolozsvári főkonzul tolmácsolta Orbán Viktor üdvözletét. A levélben, amelyet számos más Kárpát-medencei helyszínen felolvastak, a miniszterelnök úgy vélte: magyarként „mindenkinél több okunk van arra, hogy kivételesnek érezzük ezt a napot, hiszen hosszú évszázadok elnyomása után 1848. március 15-e mutatta meg, milyen életerős és bátor nemzet a miénk. A népek tavaszán Európa számos városát érte el a forradalom vihara, de csak egyetlen ország volt, ahol nem hunyt ki pillanatok alatt a szabadság őrtüze.” Orbán Viktor a levélben felidézte, hogy a magyar szabadság üzenete Budapestről, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről indult el, de az egész hazában visszhangra talált. „Az azóta eltelt 167 év sok változást hozott, de az akkori igazságok máig örökérvényűek. Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csak a magyarok vívhatják ki: összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés!”– fogalmazott levelében Orbán Viktor miniszterelnök.
Párbeszéddel mindig sikerült túllépni a nehézségeken
A román kormányfő, Victor Ponta üzenetében arra hívta fel a figyelmet, hogy a románok és a magyarok együtt jóval erősebbek lehetnek. A Gheorghe Vuşcan, Kolozs megyei prefektus által felolvasott szöveg szerzője szerint 1848 összeköti a románokat és a magyarokat, és azt jelzi, hogy a két népnek azonosak a törekvései. Véleménye szerint az is a két nép közös értékválasztását mutatja, hogy a magyar forradalom 12 pontjából 11 pont szellemisége az erdélyi románok 1848-as balázsfalvi nagygyűlésének a követelései között is megtalálható. Hozzátette, hogy ma az euroatlanti struktúrákhoz való tartozás jelzi a közös értékválasztást. „Túl a feszültségeken és a vak szenvedélyen, amelybe néha beleütközünk, a magyar szomszédainknak és barátainknak szánt üzenetem a tiszteleté, a párbeszédé és a szolidaritásé. Párbeszéddel mindig sikerült túllépni a nehézségeken, egymást tisztelve építeni tudtunk, szolidárisak lévén fejlődtünk, és tovább vihettük azoknak az eszményeit, akik feláldozták magukat 1848-ban. Igazán hiszem, hogy együtt dolgozva erősebbek vagyunk, és ha jobban összetartunk, bölcsebbek vagyunk” – fogalmazott a román miniszterelnök.
Tiszta szívvel, felebarátaink kezét fogva
Vákár István, Kolozs Megye Tanácsának elnöke arról beszélt, hogy amennyiben március idusának hívószavai közül a testvériség került volna az első helyre az évek során, „lehet, győzelmünk hosszadalmasabb lett volna”. – Nem úgy adta a jó Isten, nem úgy adták a csillagok, de örülünk, mert megmutattuk, hogy a Kárpát-medence a miénk, itt lakunk, itt termelünk pluszt, itt élünk, neveljük gyermekeinket, és itt is halunk meg – mondta a tanácselnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy tiszta szívvel, felebarátaink kezét megfogva érdemes és lehet előrehaladni.
Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is utalt arra, hogy csak együtt lehetünk igazán erősek, magyarok és románok, „itthon, ebben a csodálatos városban, amelyet sikerült európaivá fejlesztenünk, s ahol minden helybéli és vendég jól érezheti magát, nemzetiségtől függetlenül”. Köszönetet mondott mindazért, amit 2004-től napjainkig, közös erőbefektetéssel sikerült megvalósítani Kolozsváron – mint mondta, ezáltal válhatott ténylegesen Erdély fővárosává, de ugyanakkor gazdasági és kulturális vonatkozásban, toleranciában is élen jár, jó példaként szolgálva más városok számára is.
Mit kíván a fiatalság?
A kolozsvári ifjúság 12 pontját Buchmann Wilhelm, a BBTE Színház és Televízió Karának hallgatója olvasta fel (a fiatalok egyebek mellett valós multikulturalitást, a történelmi kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, nemzeti jelképeink szabad használatát, önálló, állami magyar felsőoktatást, a magyar kisebbség számára is elfogadható tanügyi rendszert, nyelvi, vallási és etnikai toleranciát követeltek), majd különböző alakulatok, szervezetek képviselői helyeztek el koszorút az emléktáblánál: az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, a Kolozs megyei prefektúra, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és a városi tanács RMDSZ-es frakciója, a Kolozs Megyei Tanács és annak RMDSZ-es frakciója, László Attila szenátor, az RMDSZ Főtitkársága, az RMDSZ Kolozs Megyei Nőszervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezete, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata, a Protestáns Teológiai Intézet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Bolyai Társaság, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, a Magyar Ifjúsági Tanács, a Kolozsvári Magyar Diáktanács, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Hallgatói Önkormányzata, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület és az Erdélyi Magyar Ifjak. A rendezvény a Himnuszés Székely himnusz eléneklésével zárult.
Ferencz Zsolt
„A szólásszabadság korlátozásával kezdődik minden elnyomás”
Az erdélyi magyarság – nem karddal és lándzsával, de – tovább vívja szabadságharcát, mert ma is vannak olyanok, akik meg akarják fosztani nemzeti identitása alapjaitól – mondta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke vasárnap a sepsiszentgyörgyi március 15-i ünnepségen.
– 167 esztendő telt el azóta, hogy minden egyes évben, még akkor is, amikor nem lehetett, a szigorú tiltás esztendeiben – lélekben és szívben –, és azóta, amióta lehet, szabadon itt, mifelénk, Erdélyben is kint a köztereken ünnepeljük a szabadságharcot, emlékezünk erre a kiváló fordulópontra. 167 évvel a forradalom után is él a magyar emberek életében, lelkében, szívében és tudatában, kollektív tudatunkban, a nemzet memóriájában 1848, az a szabadságharc, amely leverése ellenére is felbecsülhetetlen változásokat hozott a szabadságjogok területén, változást a nemzet önbecsülésében, a világhoz való viszonyában, gyökeresen átformálta a társadalmi rendet és lelki, szellemi munícióval látta el a következő közel két évszázad szabadságszerető magyarjait – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Kelemen úgy vélte: föl kell tennünk a kérdést, mi a magyarázata annak, hogy egy 167 évvel ezelőtti esemény, a magyar szabadságharc, ma is elevenen él az emlékezetünkben. – Mi a magyarázata annak, hogy most is, ezekben a napokban Erdély-szerte, Magyarországon, a Kárpát-medencében mindenhol ezrek, tízezrek, és – talán túlzás nélkül állíthatjuk – százezrek mennek ki a közterekre a szobrokhoz, emlékhelyekre, és főhajtással adóznak a magyar szabadságharc harcosai, katonái, egyszerű emberei előtt? A magyarázatunk nagyon egyszerű lehet, és pontosan a szabadságban kell keresni ezt a magyarázatot. A szabadságban, amelyre minden embernek, minden közösségnek, minden nemzetnek szüksége volt, szüksége van, és – ahhoz, hogy teljes életet élhessen egy közösség, egy nép, egy nemzet – szüksége is lesz, míg világ a világ – magyarázta az elnök.
Kifejtette: a szólásszabadság korlátozásával kezdődik minden elnyomás, ezt Petőfiék is tudták, és ezért a cenzúra eltörlésével kezdték forradalmukat. Rámutatott: az elnyomók úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a szabadságból nem kevesebb marad, hanem több lesz, ha másokkal is megosztják. – Ők azok, akik 25 évvel a kommunista diktatúra bukása után méltó utódai lehetnek a császári és cári stratégáknak: meg akarnak fosztani az anyanyelv használatától, a zászlótól, a himnusztól, nemzeti szimbólumainktól, meg akarnak fosztani az iskoláinktól, meg akarnak fosztani a kultúránktól, és mindattól, ami egy ember, egy közösség, egy nemzet életében a legfontosabb – a nemzeti identitás alapjaitól – sorolta Kelemen Hunor, hozzátéve: ezért kell folytatnia az erdélyi magyarságnak a 21. században is a szabadságharcot.
Kijelentette: a magyar közösség tiszteletet kér a tiszteletért cserébe, azt, hogy maga dönthessen dolgairól. Az autonómia ezt teszi lehetővé – tette hozzá.
A székelyföldi megemlékezésen felszólalt Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára is, aki rámutatott: mind a magyar, mind a román alaptörvény kitér az országban élő kisebbségek és a határon túli nemzetrészek védelmére. Természetes elvárás, hogy ezeket az előírásokat az európai országok közössége elfogadja és tiszteletben tartsa – tette hozzá.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra figyelmeztette a román államot, hogy felelősséggel tartozik a területén élő nemzeti közösségekért, és felszólította Bukarestet, hogy ne tekintse mostohagyereknek az erdélyi magyarokat, hanem figyeljen rájuk, tegye lehetővé, hogy egyszerre legyenek jó magyarok és jó román állampolgárok. A polgármester kijelentette: a székelyek nem szakadárok és nem terroristák, és a nagyhatalmaknak nem azoknak a kisebbségeknek a követeléseit kellene elismerniük, akik erőszakhoz folyamodnak, hanem a jogaikért demokratikus eszközökkel küzdő közösségeket kellene bátorítaniuk.
A hagyományőrző huszárok felvonulásával, szavalatokkal, néptáncokkal és forradalmi dalokkal színezett nagyszabású sepsiszentgyörgyi ünnepségen Székelykeve – a Vajdaságba telepített bukovinai székelyek legdélebbi településének – küldöttsége is részt vett, és meleg fogadtatásban részesült.
Szabadság (Kolozsvár)
A Noua Dreaptă (Új jobboldal) szélsőjobboldali szervezet tagjai immár hetedik éve szervezték meg a magyarság nemzeti ünnepével párhuzamos az Avram Iancu-emlékmenetet Kolozsváron. A Széchenyi tér (Piaţa Mihai Viteazu) – Wesselényi Miklós utca (Regele Ferdinand) – Deák Ferenc utca (Bulevardul Eroilor) – Bocskai tér (Piaţa Avram Iancu) útvonalon mintegy százan vonultak végig Autonomie doar la puşcărie (Autonómiát csak a fegyházban), Limba română, unica stăpână (A román nyelv az egyeduralkodó), Harghita, Covasna, pământ românesc (Hargita és Kovászna román föld) és más, hasonlóan uszító feliratú táblákkal és rigmusokkal, de a román zászlót és az Új Jobboldal szimbólumait is előszeretettel lóbálták menet közben.
Codrin Goia, a szervezet helyi elnöke a Bocskai téren tartott beszédében kifejtette: azt kérik a kormánytól, helyezze át Sepsiszentgyörgyre Románia fővárosát. Mint mondta, egyrészt sokkal jobban megközelíthető ez az ország más térségeiből; a másik dolog pedig, amiért szeretnék a változást, hogy ezáltal elejét tudnák venni a Székelyföldön uralkodó szeparatizmusnak, elvégre nem szeretnék Románia széthullását. – A szeparatizmus és az etnikai alapú autonómia megelőzésére ez lenne a legjobb megoldás. Az RMDSZ-esek sírtak amiatt, hogy szegény a Székelyföld, ha viszont Sespiszentgyörgy lenne a főváros, az gyors gazdasági fejlődést hozhatna – hangsúlyozta Codrin Goia .
Kelemen Hunor: az erdélyi magyarság tovább vívja szabadságharcát
Hírügynökségi források szerint tegnap csak kisebb incidens zavarta meg Kolozsváron március 15-e megünneplését. A szélsőségesnek tartott Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezet néhány képviselőjét a csendőrök kivezették a felvonuló tömegből. A fiatalok az egyesület lobogóival és kitűzőivel jelentek meg a rendezvényen. A menetelés elkezdése előtt néhány fiatal kokárdákat és a Jobbik Magyarországért Mozgalom szórólapját osztogatta.
A kezdetben ötszáz főre becsült tömeg csendben és a lehető legnagyobb rendben vonult végig a Kossuth/ 1989. December 21 utcán, majd megkerülte a Főteret, hogy a fél 1 órakor kezdődő misére pontosan megérkezzen. – Március 15-e, a magyar szabadság napja csak visszapillantás a múltba, de előre kell néznünk – mondta Kovács Sándor római katolikus főesperes, majd arra figyelmeztetett, hogy a szeretet a keresztény élethez tartozik, és mi, emberek önfeláldozó szeretetre teremtettünk.
Sallangmentes, megtisztult ünneplést!
Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület kancellárja március 15-ét önmagunk revíziójának szimbólumaként értékelte. – A március 15-i ünnep igazi tartalma az, ha levetjük a felesleges sallangokat, és csak a megtisztult ünnepléssel maradunk. De van erőnk krisztusi lelkülettel bocsánatot kérni és megbocsátani? – tette fel a kérdést a lelkipásztor őszinte önrevíziót kívánva.
Beszédében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök egy kortárs magyar költőt idézve arra figyelmeztetett: ne higgyünk a híg beszédű szónokoknak, hanem hagyatkozzunk a Példabeszédek tanítására. – 2015 márciusában tegyünk arról bizonyságot, hogy áthat minket a szabadságnak, a szeretetnek és az egymást iránt érzett felelősségnek a fénye. A szabadság létének feltétele az erkölcsi értékek megléte. Nincs erkölcsi érték szabadság nélkül, mint ahogy szabadság sincs erkölcsi érték nélkül. Legyünk szabadok az erkölcsi érték igazságánál, legyünk szabadok, hogy felelősek is lehessünk. Ünneplésünk csak akkor lesz igazi, ha megújul a nemzethez való tartozás tudata – hangsúlyozta az unitárius püspök.
Meg is kell tartani a szabadságot
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Pál apostolt és Esterházy Péter kortárs magyar írót idézte, miszerint előfordulhat, hogy a szabadság voltaképpen rabság, és fordítva. – A mostani politikai rendszer sokszor használja a szabadság jelszavát, de a lényeg hiányzik. A szabadság nem azt jelenti, hogy függetlenek vagyunk, és elszakadunk az emberektől, hanem azt, hogy szabadon élek felebarátomért, és elkötelezem magam az elesettek védelmében. Igazán szabaddá csak Isten tehet minket. Nem elég a szabadságot kivívni, hanem meg is kell tartani – fogalmazott az evangélikus püspök. Az ökumenikus egyházi szertartás a Szózat és a Himnusz eléneklésével, valamint az egyházi méltóságok áldásával zárult.
Nagy-Hintós Diana
Újrakezdés, cselekvésvágy, nemzeti összefogás
Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke nevében Lőrinczi Zoltán megyei tanácsos, frakcióvezető köszöntötte a volt Biasini-szálló épületénél az egybegyűlteket, mint mondta, az újrakezdés, a cselekvésvágy, a nemzeti összefogás lehetőségét is magában hordozza ez az ünnep évről évre. – Annak büszke megvallását jelenti, hogy magyarként akarunk dolgozni a Kárpát-medencében, Erdélyben és Kolozsváron, mert ez a mi otthonunk. Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Gábor Áron népének egységesnek és kitartónak kell lennie; mert egy egységes és kitartó népet még senki nem tudott megállítani az útján – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: különösen is érvényes ez, elvégre „tisztességesek a céljaink, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk magunknak és más nemzeteknek is”. – Mert mi tudjuk, hogy a szabadságért meg is kell küzdeni nap mint nap, hogy emlékét becsülettel adhassuk át utódainknak. Kitartó, elkötelezett, céltudatos munkára van szükség. Ugyanakkor itt az idő, hogy mi, magyarok, végre együtt dolgozzunk nemzeti ügyeink sikeréért – hangzott el az ünnepi beszédben.
A folytatásban Mile Lajos kolozsvári főkonzul tolmácsolta Orbán Viktor üdvözletét. A levélben, amelyet számos más Kárpát-medencei helyszínen felolvastak, a miniszterelnök úgy vélte: magyarként „mindenkinél több okunk van arra, hogy kivételesnek érezzük ezt a napot, hiszen hosszú évszázadok elnyomása után 1848. március 15-e mutatta meg, milyen életerős és bátor nemzet a miénk. A népek tavaszán Európa számos városát érte el a forradalom vihara, de csak egyetlen ország volt, ahol nem hunyt ki pillanatok alatt a szabadság őrtüze.” Orbán Viktor a levélben felidézte, hogy a magyar szabadság üzenete Budapestről, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről indult el, de az egész hazában visszhangra talált. „Az azóta eltelt 167 év sok változást hozott, de az akkori igazságok máig örökérvényűek. Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csak a magyarok vívhatják ki: összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés!”– fogalmazott levelében Orbán Viktor miniszterelnök.
Párbeszéddel mindig sikerült túllépni a nehézségeken
A román kormányfő, Victor Ponta üzenetében arra hívta fel a figyelmet, hogy a románok és a magyarok együtt jóval erősebbek lehetnek. A Gheorghe Vuşcan, Kolozs megyei prefektus által felolvasott szöveg szerzője szerint 1848 összeköti a románokat és a magyarokat, és azt jelzi, hogy a két népnek azonosak a törekvései. Véleménye szerint az is a két nép közös értékválasztását mutatja, hogy a magyar forradalom 12 pontjából 11 pont szellemisége az erdélyi románok 1848-as balázsfalvi nagygyűlésének a követelései között is megtalálható. Hozzátette, hogy ma az euroatlanti struktúrákhoz való tartozás jelzi a közös értékválasztást. „Túl a feszültségeken és a vak szenvedélyen, amelybe néha beleütközünk, a magyar szomszédainknak és barátainknak szánt üzenetem a tiszteleté, a párbeszédé és a szolidaritásé. Párbeszéddel mindig sikerült túllépni a nehézségeken, egymást tisztelve építeni tudtunk, szolidárisak lévén fejlődtünk, és tovább vihettük azoknak az eszményeit, akik feláldozták magukat 1848-ban. Igazán hiszem, hogy együtt dolgozva erősebbek vagyunk, és ha jobban összetartunk, bölcsebbek vagyunk” – fogalmazott a román miniszterelnök.
Tiszta szívvel, felebarátaink kezét fogva
Vákár István, Kolozs Megye Tanácsának elnöke arról beszélt, hogy amennyiben március idusának hívószavai közül a testvériség került volna az első helyre az évek során, „lehet, győzelmünk hosszadalmasabb lett volna”. – Nem úgy adta a jó Isten, nem úgy adták a csillagok, de örülünk, mert megmutattuk, hogy a Kárpát-medence a miénk, itt lakunk, itt termelünk pluszt, itt élünk, neveljük gyermekeinket, és itt is halunk meg – mondta a tanácselnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy tiszta szívvel, felebarátaink kezét megfogva érdemes és lehet előrehaladni.
Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is utalt arra, hogy csak együtt lehetünk igazán erősek, magyarok és románok, „itthon, ebben a csodálatos városban, amelyet sikerült európaivá fejlesztenünk, s ahol minden helybéli és vendég jól érezheti magát, nemzetiségtől függetlenül”. Köszönetet mondott mindazért, amit 2004-től napjainkig, közös erőbefektetéssel sikerült megvalósítani Kolozsváron – mint mondta, ezáltal válhatott ténylegesen Erdély fővárosává, de ugyanakkor gazdasági és kulturális vonatkozásban, toleranciában is élen jár, jó példaként szolgálva más városok számára is.
Mit kíván a fiatalság?
A kolozsvári ifjúság 12 pontját Buchmann Wilhelm, a BBTE Színház és Televízió Karának hallgatója olvasta fel (a fiatalok egyebek mellett valós multikulturalitást, a történelmi kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, nemzeti jelképeink szabad használatát, önálló, állami magyar felsőoktatást, a magyar kisebbség számára is elfogadható tanügyi rendszert, nyelvi, vallási és etnikai toleranciát követeltek), majd különböző alakulatok, szervezetek képviselői helyeztek el koszorút az emléktáblánál: az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, a Kolozs megyei prefektúra, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és a városi tanács RMDSZ-es frakciója, a Kolozs Megyei Tanács és annak RMDSZ-es frakciója, László Attila szenátor, az RMDSZ Főtitkársága, az RMDSZ Kolozs Megyei Nőszervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezete, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata, a Protestáns Teológiai Intézet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Bolyai Társaság, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, a Magyar Ifjúsági Tanács, a Kolozsvári Magyar Diáktanács, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Hallgatói Önkormányzata, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület és az Erdélyi Magyar Ifjak. A rendezvény a Himnuszés Székely himnusz eléneklésével zárult.
Ferencz Zsolt
„A szólásszabadság korlátozásával kezdődik minden elnyomás”
Az erdélyi magyarság – nem karddal és lándzsával, de – tovább vívja szabadságharcát, mert ma is vannak olyanok, akik meg akarják fosztani nemzeti identitása alapjaitól – mondta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke vasárnap a sepsiszentgyörgyi március 15-i ünnepségen.
– 167 esztendő telt el azóta, hogy minden egyes évben, még akkor is, amikor nem lehetett, a szigorú tiltás esztendeiben – lélekben és szívben –, és azóta, amióta lehet, szabadon itt, mifelénk, Erdélyben is kint a köztereken ünnepeljük a szabadságharcot, emlékezünk erre a kiváló fordulópontra. 167 évvel a forradalom után is él a magyar emberek életében, lelkében, szívében és tudatában, kollektív tudatunkban, a nemzet memóriájában 1848, az a szabadságharc, amely leverése ellenére is felbecsülhetetlen változásokat hozott a szabadságjogok területén, változást a nemzet önbecsülésében, a világhoz való viszonyában, gyökeresen átformálta a társadalmi rendet és lelki, szellemi munícióval látta el a következő közel két évszázad szabadságszerető magyarjait – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Kelemen úgy vélte: föl kell tennünk a kérdést, mi a magyarázata annak, hogy egy 167 évvel ezelőtti esemény, a magyar szabadságharc, ma is elevenen él az emlékezetünkben. – Mi a magyarázata annak, hogy most is, ezekben a napokban Erdély-szerte, Magyarországon, a Kárpát-medencében mindenhol ezrek, tízezrek, és – talán túlzás nélkül állíthatjuk – százezrek mennek ki a közterekre a szobrokhoz, emlékhelyekre, és főhajtással adóznak a magyar szabadságharc harcosai, katonái, egyszerű emberei előtt? A magyarázatunk nagyon egyszerű lehet, és pontosan a szabadságban kell keresni ezt a magyarázatot. A szabadságban, amelyre minden embernek, minden közösségnek, minden nemzetnek szüksége volt, szüksége van, és – ahhoz, hogy teljes életet élhessen egy közösség, egy nép, egy nemzet – szüksége is lesz, míg világ a világ – magyarázta az elnök.
Kifejtette: a szólásszabadság korlátozásával kezdődik minden elnyomás, ezt Petőfiék is tudták, és ezért a cenzúra eltörlésével kezdték forradalmukat. Rámutatott: az elnyomók úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a szabadságból nem kevesebb marad, hanem több lesz, ha másokkal is megosztják. – Ők azok, akik 25 évvel a kommunista diktatúra bukása után méltó utódai lehetnek a császári és cári stratégáknak: meg akarnak fosztani az anyanyelv használatától, a zászlótól, a himnusztól, nemzeti szimbólumainktól, meg akarnak fosztani az iskoláinktól, meg akarnak fosztani a kultúránktól, és mindattól, ami egy ember, egy közösség, egy nemzet életében a legfontosabb – a nemzeti identitás alapjaitól – sorolta Kelemen Hunor, hozzátéve: ezért kell folytatnia az erdélyi magyarságnak a 21. században is a szabadságharcot.
Kijelentette: a magyar közösség tiszteletet kér a tiszteletért cserébe, azt, hogy maga dönthessen dolgairól. Az autonómia ezt teszi lehetővé – tette hozzá.
A székelyföldi megemlékezésen felszólalt Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára is, aki rámutatott: mind a magyar, mind a román alaptörvény kitér az országban élő kisebbségek és a határon túli nemzetrészek védelmére. Természetes elvárás, hogy ezeket az előírásokat az európai országok közössége elfogadja és tiszteletben tartsa – tette hozzá.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra figyelmeztette a román államot, hogy felelősséggel tartozik a területén élő nemzeti közösségekért, és felszólította Bukarestet, hogy ne tekintse mostohagyereknek az erdélyi magyarokat, hanem figyeljen rájuk, tegye lehetővé, hogy egyszerre legyenek jó magyarok és jó román állampolgárok. A polgármester kijelentette: a székelyek nem szakadárok és nem terroristák, és a nagyhatalmaknak nem azoknak a kisebbségeknek a követeléseit kellene elismerniük, akik erőszakhoz folyamodnak, hanem a jogaikért demokratikus eszközökkel küzdő közösségeket kellene bátorítaniuk.
A hagyományőrző huszárok felvonulásával, szavalatokkal, néptáncokkal és forradalmi dalokkal színezett nagyszabású sepsiszentgyörgyi ünnepségen Székelykeve – a Vajdaságba telepített bukovinai székelyek legdélebbi településének – küldöttsége is részt vett, és meleg fogadtatásban részesült.
Szabadság (Kolozsvár)
A Noua Dreaptă (Új jobboldal) szélsőjobboldali szervezet tagjai immár hetedik éve szervezték meg a magyarság nemzeti ünnepével párhuzamos az Avram Iancu-emlékmenetet Kolozsváron. A Széchenyi tér (Piaţa Mihai Viteazu) – Wesselényi Miklós utca (Regele Ferdinand) – Deák Ferenc utca (Bulevardul Eroilor) – Bocskai tér (Piaţa Avram Iancu) útvonalon mintegy százan vonultak végig Autonomie doar la puşcărie (Autonómiát csak a fegyházban), Limba română, unica stăpână (A román nyelv az egyeduralkodó), Harghita, Covasna, pământ românesc (Hargita és Kovászna román föld) és más, hasonlóan uszító feliratú táblákkal és rigmusokkal, de a román zászlót és az Új Jobboldal szimbólumait is előszeretettel lóbálták menet közben.
Codrin Goia, a szervezet helyi elnöke a Bocskai téren tartott beszédében kifejtette: azt kérik a kormánytól, helyezze át Sepsiszentgyörgyre Románia fővárosát. Mint mondta, egyrészt sokkal jobban megközelíthető ez az ország más térségeiből; a másik dolog pedig, amiért szeretnék a változást, hogy ezáltal elejét tudnák venni a Székelyföldön uralkodó szeparatizmusnak, elvégre nem szeretnék Románia széthullását. – A szeparatizmus és az etnikai alapú autonómia megelőzésére ez lenne a legjobb megoldás. Az RMDSZ-esek sírtak amiatt, hogy szegény a Székelyföld, ha viszont Sespiszentgyörgy lenne a főváros, az gyors gazdasági fejlődést hozhatna – hangsúlyozta Codrin Goia .
2015. március 16.
Van-e magyarkérdés Romániában?
A romániai magyar kisebbségi közösség számos megoldatlan problémával szembesül, amelyre az állam intézményeinek válasza – ha születik ilyen válasz – sok esetben nem kielégítő – állapítja meg elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet. Az intézmény tanulmányának témáját Klaus Johannis államfő kijelentése szolgáltatta, miszerint „Romániában nincs magyarkérdés”.
Klaus Johannis decemberben hivatalba lépett román államfő február 26-án, az Angela Merkel német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatóján tett egy, a magyar közéletben sokat kommentált kijelentést, amely szerint „Romániában nincs magyarkérdés”. Az alábbiakban megpróbáljuk kontextusba helyezni a román elnök nyilatkozatát – ez vélhetően segíti annak jobb megértését –, továbbá megvizsgáljuk azt, hogy a Kárpát-medencén kívülről nézve van-e magyarkérdés ma Romániában?
Klaus Werner Johannis, a Romániai Német Demokrata Fórum (FDGR) leghosszabb ideig hivatalban lévő volt elnöke 2000-ben nagy meglepetésre megnyerte a nagyszebeni polgármester-választást. Ezt a bravúrt még háromszor megismételte, elsöprő többséggel szavaztak neki bizalmat a csupán kétszázaléknyi szász kisebbséggel rendelkező városban. Fontos körülmény, hogy Johannis mindvégig a FDGR színeiben indult a választásokon, a Nemzeti Liberális Pártba (PNL) csak 2013. február 20-án lépett be, a párt elnökének pedig csak a sikertelen európai parlamenti választások után, 2014 júniusában választották meg.
A román elnökválasztási kampányban természetesen felmerült, hogy a romániai német kisebbség egykori vezetője tulajdonképpen nem román nemzetiségű, a Johannis-stáb azonban láthatóan készült erre: a jelölt kijelentette, hogy „német származásúnak, de román érzelműnek” vallja magát. Klaus Johannis megválasztása után is tartózkodott a kisebbségi kérdés értékelésétől, bár legutóbb épp a múlt héten az FDGR megalakulásának 25. évfordulója kapcsán adott interjúban fejtette ki, hogy „nem mindegyik európai országban találkozhatunk a kisebbségek pozitív diszkriminációjával, amely parlamenti képviseletet biztosít a kisebbségeknek, illetve lehetővé teszi, hogy szervezeteik részt vehessenek az önkormányzati választásokon”.
A fenti előzmények ismeretében természetes, hogy nagy érdeklődésre tartott számot Klaus Johannis berlini bemutatkozó látogatásán elhangzott nyilatkozata, amely szerint „Romániában nincs magyarkérdés”. Fontos kiemelnünk: a román államfő egy újságírói kérdésre válaszolt, amikor kitért a témára, a kérdés pedig azt feszegette, hogy nem tart-e feszültségektől a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatban, figyelembe véve azokat a magyarországi törekvéseket, amelyek a külhoni magyar közösségek védelmére és érdekeik képviseletére irányulnak?
Bár konkrétan nem hangzott el, a kérdés kontextusa mindenképpen az ukrajnai feszült helyzetre, ennek kapcsán az ukrajnai orosz kisebbség Oroszország általi „védelmére” utalt. Erre válaszolta azt a román államfő, hogy „Magyarország rendkívül nagy érdeklődést mutat a határain kívül élő magyarság irányába”, ám „Romániában mi nem érezzük ettől fenyegetve magunkat, ugyanakkor természetesen nagyon figyelmesek vagyunk, ha egy szomszédos ország ilyen élénk érdeklődést mutat egy kisebbség iránt”. A román államfő hozzátette: „a magyar kisebbségnek van politikai képviselete Romániában, ők a mi tárgyalópartnereink. Ezekkel a politikusokkal én nagyon gyakran találkozom, beszélünk a problémákról, és biztosíthatom, hogy Romániában nincs magyarkérdés”.
Úgy véljük, hogy a fent részlétezett körülmények között Klaus Johannis tulajdonképpen elhárította annak a lehetőségét, hogy bármiféle párhuzamot vonjanak a romániai magyar kisebbség és Magyarország viszonya, illetve az ukrajnai orosz kisebbség és Oroszország viszonya között, ami a jelenlegi geopolitikai helyzetben mindenképpen üdvözlendő. Mivel a sajtótájékoztatónak nem volt témája a romániai kisebbségek helyzete, az államfő csupán röviden válaszolt a feltett kérdésre, ezért nem értékeljük úgy az államfő nyilatkozatát, hogy bármiféle visszavonhatatlan és világos elnöki véleményt fogalmazott volna meg a Romániában élő magyarok helyzetére vonatkozóan.
Ennek ellenére talán fontos lehet megvizsgálni, hogy van-e „magyarkérdés” Romániában? Azért is fontos tárgyalni ezt a kérdést, mert román politikusok visszatérően hangsúlyozzák, hogy a román kisebbségpolitika példaértékű Európában, a magyarok problémái pedig megoldottnak tekinthetőek.
Úgy véljük, hogy ebből a szempontból a legrelevánsabb álláspontot az adott közösség tagjai és politikai érdekképviseletük hivatott megfogalmazni, hiszen a törvények meglétén, a nemzetközi híranyagokba bekerülő eseményeken túl ők érzik és tudják, hogy mindennapi életük során szembesülnek-e diszkriminációval, teljes jogú román és európai polgároknak érzik-e magukat, továbbá biztosított-e kulturális és nemzeti identitásuk megélése és átörökítése, ezáltal a közösség hosszú távú fennmaradása és gyarapodása?
Amennyiben a romániai magyar sajtó tudósításait vizsgáljuk meg – bár a nemzetközi lapok figyelmét nagyon ritkán kelti fel egy-egy ügy, az újságírók pedig sokszor hajlamosak a felületes és egyoldalú tájékozódásra –, akkor kiderül, hogy a közösség mindennapi életében heti rendszerességgel merülnek fel diszkriminációval, a jogállamiság érvényesülésével, a meglévő jogszabályok szelektív alkalmazásával, valamint a kisebbségi identitás létezésének kétségbe vonásával kapcsolatos esetek.
Ilyen például a törvényben foglalt nyelvhasználati jogosítványok alkalmazásának lehetetlenné tétele, az oktatási törvény azon rendelkezésének figyelmen kívül hagyása, hogy a multikulturális egyetemeken – így a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is – a magyar oktatás külön karokba szerveződjön, büntetések kiszabása a közösség szimbólumainak – zászló, himnusz – használatáért vagy épp a kommunizmus által elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatos késleltetése, a folyamat leállítása.
A közösség érdekeinek képviseletét ellátó politikai és társadalmi szervezetek, a kisebbségi identitáshoz szervesen kapcsolódó egyházak is számos jogsértésre és diszkriminációra hívják fel a figyelmet, ám kétségtelen, hogy a romániai magyar szervezetek között nincsenek olyanok, amelyek megkérdőjeleznék a problémák békés, demokratikus rendezésének módját, így erőszakos cselekedetekre sem került sor az 1990 márciusi események óta. Ettől eltérően erre a térség sok országában sajnos találhatunk példákat.
Összességében tehát megállapítható, hogy a romániai magyar kisebbségi közösség számos megoldatlan problémával szembesül, amelyre az állam intézményeinek válasza – ha születik ilyen válasz – sok esetben nem kielégítő. A közösséget képviselő szervezetek folyamatosan felhívják a figyelmet ezekre a kérdésekre, sőt, általában megoldásokat is javasolnak azok rendezésére vonatkozóan.
Ilyen megoldási javaslat, amelyet a romániai magyar érdekképviselet egységesen támogat a teljesség igénye nélkül: a területi és kulturális autonómia, a törvénynek megfelelően működő multikulturális felsőoktatás, a magyar tannyelvű felsőoktatási intézmények román állami támogatása, nyelvhasználati jogok alkalmazása az élet minden területén, a közösségi szimbólumok szabad használata, a kommunizmus alatt elkobzott tulajdonok teljes körű visszaszolgáltatása, valamint a közigazgatási egységek átszervezése során az etnikai arányok megőrzése. Minden esetben az lehet a problémák, a „magyarkérdés” további létezésének fokmérője, hogy a közösség maga, illetve választott vezetői hogyan értékelik azt.
Krónika (Kolozsvár)
A romániai magyar kisebbségi közösség számos megoldatlan problémával szembesül, amelyre az állam intézményeinek válasza – ha születik ilyen válasz – sok esetben nem kielégítő – állapítja meg elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet. Az intézmény tanulmányának témáját Klaus Johannis államfő kijelentése szolgáltatta, miszerint „Romániában nincs magyarkérdés”.
Klaus Johannis decemberben hivatalba lépett román államfő február 26-án, az Angela Merkel német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatóján tett egy, a magyar közéletben sokat kommentált kijelentést, amely szerint „Romániában nincs magyarkérdés”. Az alábbiakban megpróbáljuk kontextusba helyezni a román elnök nyilatkozatát – ez vélhetően segíti annak jobb megértését –, továbbá megvizsgáljuk azt, hogy a Kárpát-medencén kívülről nézve van-e magyarkérdés ma Romániában?
Klaus Werner Johannis, a Romániai Német Demokrata Fórum (FDGR) leghosszabb ideig hivatalban lévő volt elnöke 2000-ben nagy meglepetésre megnyerte a nagyszebeni polgármester-választást. Ezt a bravúrt még háromszor megismételte, elsöprő többséggel szavaztak neki bizalmat a csupán kétszázaléknyi szász kisebbséggel rendelkező városban. Fontos körülmény, hogy Johannis mindvégig a FDGR színeiben indult a választásokon, a Nemzeti Liberális Pártba (PNL) csak 2013. február 20-án lépett be, a párt elnökének pedig csak a sikertelen európai parlamenti választások után, 2014 júniusában választották meg.
A román elnökválasztási kampányban természetesen felmerült, hogy a romániai német kisebbség egykori vezetője tulajdonképpen nem román nemzetiségű, a Johannis-stáb azonban láthatóan készült erre: a jelölt kijelentette, hogy „német származásúnak, de román érzelműnek” vallja magát. Klaus Johannis megválasztása után is tartózkodott a kisebbségi kérdés értékelésétől, bár legutóbb épp a múlt héten az FDGR megalakulásának 25. évfordulója kapcsán adott interjúban fejtette ki, hogy „nem mindegyik európai országban találkozhatunk a kisebbségek pozitív diszkriminációjával, amely parlamenti képviseletet biztosít a kisebbségeknek, illetve lehetővé teszi, hogy szervezeteik részt vehessenek az önkormányzati választásokon”.
A fenti előzmények ismeretében természetes, hogy nagy érdeklődésre tartott számot Klaus Johannis berlini bemutatkozó látogatásán elhangzott nyilatkozata, amely szerint „Romániában nincs magyarkérdés”. Fontos kiemelnünk: a román államfő egy újságírói kérdésre válaszolt, amikor kitért a témára, a kérdés pedig azt feszegette, hogy nem tart-e feszültségektől a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatban, figyelembe véve azokat a magyarországi törekvéseket, amelyek a külhoni magyar közösségek védelmére és érdekeik képviseletére irányulnak?
Bár konkrétan nem hangzott el, a kérdés kontextusa mindenképpen az ukrajnai feszült helyzetre, ennek kapcsán az ukrajnai orosz kisebbség Oroszország általi „védelmére” utalt. Erre válaszolta azt a román államfő, hogy „Magyarország rendkívül nagy érdeklődést mutat a határain kívül élő magyarság irányába”, ám „Romániában mi nem érezzük ettől fenyegetve magunkat, ugyanakkor természetesen nagyon figyelmesek vagyunk, ha egy szomszédos ország ilyen élénk érdeklődést mutat egy kisebbség iránt”. A román államfő hozzátette: „a magyar kisebbségnek van politikai képviselete Romániában, ők a mi tárgyalópartnereink. Ezekkel a politikusokkal én nagyon gyakran találkozom, beszélünk a problémákról, és biztosíthatom, hogy Romániában nincs magyarkérdés”.
Úgy véljük, hogy a fent részlétezett körülmények között Klaus Johannis tulajdonképpen elhárította annak a lehetőségét, hogy bármiféle párhuzamot vonjanak a romániai magyar kisebbség és Magyarország viszonya, illetve az ukrajnai orosz kisebbség és Oroszország viszonya között, ami a jelenlegi geopolitikai helyzetben mindenképpen üdvözlendő. Mivel a sajtótájékoztatónak nem volt témája a romániai kisebbségek helyzete, az államfő csupán röviden válaszolt a feltett kérdésre, ezért nem értékeljük úgy az államfő nyilatkozatát, hogy bármiféle visszavonhatatlan és világos elnöki véleményt fogalmazott volna meg a Romániában élő magyarok helyzetére vonatkozóan.
Ennek ellenére talán fontos lehet megvizsgálni, hogy van-e „magyarkérdés” Romániában? Azért is fontos tárgyalni ezt a kérdést, mert román politikusok visszatérően hangsúlyozzák, hogy a román kisebbségpolitika példaértékű Európában, a magyarok problémái pedig megoldottnak tekinthetőek.
Úgy véljük, hogy ebből a szempontból a legrelevánsabb álláspontot az adott közösség tagjai és politikai érdekképviseletük hivatott megfogalmazni, hiszen a törvények meglétén, a nemzetközi híranyagokba bekerülő eseményeken túl ők érzik és tudják, hogy mindennapi életük során szembesülnek-e diszkriminációval, teljes jogú román és európai polgároknak érzik-e magukat, továbbá biztosított-e kulturális és nemzeti identitásuk megélése és átörökítése, ezáltal a közösség hosszú távú fennmaradása és gyarapodása?
Amennyiben a romániai magyar sajtó tudósításait vizsgáljuk meg – bár a nemzetközi lapok figyelmét nagyon ritkán kelti fel egy-egy ügy, az újságírók pedig sokszor hajlamosak a felületes és egyoldalú tájékozódásra –, akkor kiderül, hogy a közösség mindennapi életében heti rendszerességgel merülnek fel diszkriminációval, a jogállamiság érvényesülésével, a meglévő jogszabályok szelektív alkalmazásával, valamint a kisebbségi identitás létezésének kétségbe vonásával kapcsolatos esetek.
Ilyen például a törvényben foglalt nyelvhasználati jogosítványok alkalmazásának lehetetlenné tétele, az oktatási törvény azon rendelkezésének figyelmen kívül hagyása, hogy a multikulturális egyetemeken – így a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is – a magyar oktatás külön karokba szerveződjön, büntetések kiszabása a közösség szimbólumainak – zászló, himnusz – használatáért vagy épp a kommunizmus által elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatos késleltetése, a folyamat leállítása.
A közösség érdekeinek képviseletét ellátó politikai és társadalmi szervezetek, a kisebbségi identitáshoz szervesen kapcsolódó egyházak is számos jogsértésre és diszkriminációra hívják fel a figyelmet, ám kétségtelen, hogy a romániai magyar szervezetek között nincsenek olyanok, amelyek megkérdőjeleznék a problémák békés, demokratikus rendezésének módját, így erőszakos cselekedetekre sem került sor az 1990 márciusi események óta. Ettől eltérően erre a térség sok országában sajnos találhatunk példákat.
Összességében tehát megállapítható, hogy a romániai magyar kisebbségi közösség számos megoldatlan problémával szembesül, amelyre az állam intézményeinek válasza – ha születik ilyen válasz – sok esetben nem kielégítő. A közösséget képviselő szervezetek folyamatosan felhívják a figyelmet ezekre a kérdésekre, sőt, általában megoldásokat is javasolnak azok rendezésére vonatkozóan.
Ilyen megoldási javaslat, amelyet a romániai magyar érdekképviselet egységesen támogat a teljesség igénye nélkül: a területi és kulturális autonómia, a törvénynek megfelelően működő multikulturális felsőoktatás, a magyar tannyelvű felsőoktatási intézmények román állami támogatása, nyelvhasználati jogok alkalmazása az élet minden területén, a közösségi szimbólumok szabad használata, a kommunizmus alatt elkobzott tulajdonok teljes körű visszaszolgáltatása, valamint a közigazgatási egységek átszervezése során az etnikai arányok megőrzése. Minden esetben az lehet a problémák, a „magyarkérdés” további létezésének fokmérője, hogy a közösség maga, illetve választott vezetői hogyan értékelik azt.
Krónika (Kolozsvár)