A szórványnak kell döntenie a szórványoktatásról
A szórványoktatásban épp úgy nincs konszenzusos alapon elfogadott erdélyi magyar stratégia, mint más területeken – fogalmazott Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke Kolozsváron egy kerekasztal-beszélgetésen. A résztvevők a magyar állam segítségét sürgették.
A szórványoktatás jelenlegi helyzete és a jövőstratégia volt a fő témája az Evangélikus-Lutheránus Püspökség Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezésében tartott A külhoni magyarság szórványoktatás kérdéseiről címet viselő kerekasztal-beszélgetésnek. A műhely eddigi gyakorlatától eltérően a tíz meghívottal – a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) például három előadóval képviseltette magát – rendezett vitaest nagy hiányossága, legalábbis egyes jelenlévők szerint, az volt, hogy a szórványoktatásban fontos szerepet betöltő Romániai Magyar Pedagógusszövetséget (RMPSZ) nem hívták meg. A filológusokat, néprajzosokat, lelkészeket, szociológusokat, újságírókat és a budapesti kutatóintézet több tagját felsorakoztató kerekasztal az erdélyi helyzetismertetés után a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökétől, Szász Jenőtől várta, hogy tisztázza: milyen stratégiával rendelkezik az erdélyi szórványoktatás fenntartására az általa vezetett intézet, illetve a magyar kormány. Szabó Csaba újságíró, a Szórványtengelyek nevű mozgalom kezdeményezője szerint a frissen beindult besztercei Hunyadi János szórványiskola is könnyen fiaskóba torkollhat, ha nem áll rendelkezésre támogatási keret a diákok kollégiumi elhelyezésére, illetve ingázási költségeinek megtérítésére. Szabó Csaba új alapítvány létrehozását javasolta, amiből nemcsak a diákok anyagi támogatására, hanem a tanárok ingázási költségeinek kifizetésére is futná.
Szász Jenő előadásában a bajok okát abban látja, hogy az erdélyi magyarság egyetlen területen, így az oktatásban sem fogalmazott meg konszenzusos alapon támogatott tervet, ennek hiányában tűzoltómunka folyik. A Székelyudvarhelyről Budapestre került politikus szerint mielőtt újabb ösztöndíjprogramok és alapítványi támogatások ügyében kilincselnénk a magyar kormánynál, azt kell megvizsgálni, hogy helyi szinten, önerőből mit sikerül megoldani. Szász szerint előbb a Communitas Alapítványnál, a történelmi magyar egyházaknál és az erdélyi mecénásoknál kell elkezdeni az erdélyi magyar ösztöndíjprogram létrehozását, és csak ezt követően lehet nyugodt lélekkel a magyar kormányhoz fordulni a hiányzó rész pótlására. „A külhoni magyar kérdés elsősorban gazdasági kérdés, és ennek hosszabb távú megoldására kell stratégiákat kidolgozni, hogy a szórvány területén is jó irányba mozdulhassanak el a dolgok” – fogalmazott Szász Jenő.
Az erdélyi magyar sajtóban „gyöngyhalászat” néven nagy visszhangot keltő NSKI-kezdeményezést Szász olyan erdélyi szórványpolitikusok belemagyarázásának minősítette, akik saját gyerekeiket tömbmagyar vidékeken taníttatják, a többi gyerek gondjainak megoldásával pedig nem törődnek. A kutatóintézet oktatási mintaprogramját is ismertette: az eddigi kilenc ösztöndíjat idén húszra növelik, hogy minél több magyar gyerek tanulhasson tovább. Székely Melinda, a Brassó megyei négyfalusi iskola igazgatónője elmondta: a kutatóintézet ösztöndíja tette lehetővé, hogy beindíthassák a 9. osztályt, míg a magyarpéterfalvi református lelkész, Makkai Dénes arról beszélt, hogy négy diákjuk szintén a budapesti ösztöndíjaknak köszönhetően iratkozhatott székelyudvarhelyi iskolába. A szórványlelkész szerint a gyöngyhalászat-szerű megfogalmazás azért igazságtalan, mert a szórványvidéken élő magyar gyerekeknek is kell alternatívát biztosítani.Aki helyben, anyanyelven nem létező más szakokra akar iratkozni, annak miért ne lehetne joga hozzá? Ezzel szemben Szilágyi N. Sándor egyetemi tanár teljesen megfordítaná a trendet, és azt támogatná, hogy a tömbmagyar székelyföldi iskolák diákjai szórványban is tanulhassanak. A kolozsvári professzor szerint egy ilyen programmal sok szórványiskolát meg lehetne menteni, másrészt oldani tudnánk a székelyföldi gyerekek hiányos románnyelv-tudását.
Vetési László szerint a történelmi magyar egyházak égisze alatt ma már Erdély szerte széles keret létezik a szórványkérdés szakszerű rendezésére, ezt kellene erősíteni. Az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója elsősorban nem a pénzhiányban látja a szórványkérdés nagy problémáját, hiszen, mint fogalmazott, jelenleg is sok alapítvány áll rendelkezésre. Nem biztos ugyanakkor, hogy az immár sokadik pénzügyi alap létrehozásával megnyugtatóan tudnánk az ügyet rendezni.
A mintegy háromórás, a szórványoktatással kapcsolatban tucatnyi véleményt ütköztető kerekasztal-beszélgetésen a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel szemben megfogalmazott legfőbb elvárás az volt: a szakterületen tevékenykedő személyek és intézmények közötti folyamatos egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy közösen vállalhatók legyenek a születő stratégiák. Bali János, az NSKI igazgatóhelyettese erre úgy reagált: az egyeztetés fontos, de nem épületekben, hanem emberekben kell gondolkodni. „Nem biztos, hogy görcsösen kell ragaszkodni az iskolák megmentéséhez akkor, amikor nem garantáljuk az oktatás színvonalát” – fogalmazott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A létai Géczy-vár
Géczy János bizonyoson megérdemelte a gyalui uradalmat. Kardját és a hazáért való emberségét maga Báthory István, Erdély fejedelme, Lengyelország nagy királya jutalmazta. Kapta jutalomként Léta várát is a környező falvakkal együtt. Az is igaz, hogy a vár erősen magán viselte a magyar s erdélyi történelem nyomát.
– Mert ugye tova 120 esztendővel ezelőtt még a törököket hatalmasan veregető Hunyadi János is megkapta, aztán adományozta Jakcs Mihály vajdának és örököseinek a gyönyörű birtokot s Léta várát. De mihez kezdek én ezzel a rommal most? – így tűnődött Géczy János nagyúr fenn a félig rom vár megmaradt tornyának tövében, elnézve Kolozsvár s a havasok felé. – Én azt nem méricskélem, mennyit s mekkorát kapok Báthorytól s mástól, de hát a rom, az rom, még akkor is, ha az ország gyönyörű erdős völgykatlanában áll, középen, éppenséggel a mindeneket kormányzó Isten tenyerén.
Balassi Menyhért uram nyolc esztendővel ezelőtt elítélhető módon ellenkezett János Zsigmond fejedelemmel. Nem való az. Az ellenségeskedésnek az leve az eredménye, hogy amikor a fejedelem ostromolni kezdte Léta várát, a mély pincékben raktározott lőporos hordók felrobbantak. Sosem lehetett bizonyítani valóságoson, hogy János Zsigmond fizetett embere cselekedte-e a gonoszságot. Elég annyi, hogy rommá leve a vár jobb része. Most immár az enyém ez az egész világ, s a közepében a vár maradéka.
Géczy János nagyúr azonban a maradéknak is akart hagyni valamit, ha már mindent nem is, mert abba egyre-másra belészólt hun a tatár, hun a török, leginkább az osztrák. Építkezni kezdett, s a keze alatt felnőtt a vár, amelyben laknia is adatott vitézeivel s gyönyörű feleségével. Székelyföldről szegődött építőmestereket, mert a famunkához náluk jobban nem értett senki.
– Tudja, Sebeő uram, sosem találkoztam ilyen építőkkel. Ezek nem pallják el a bért, a bort megisszák forma, de reggel a pálinkát, azt igen. Néztem, meg se moccan a képük, ahogy magukhoz veszik, aztán nem is esznek, hanem falnak. Este tűz mellett énekelnek, keseregnek, mintha mindegyik külön-külön magának. De amit elvégeznek, arra még egy püspök is keresztet vethet. Mert az meg van csinálva.
Megszerette a székelyeket Géczy János. Azok se ellenkeztek véle ottlétük idején. De amikor marasztalta őket véglegesen, csak csóválták a fejüket, hogy az nem lehetséges, mert otthon a falu, a család s a Hargita.
Akkor azonban maga Géczy János sem gondolta, hogy lészen még találkozása ám, s a maga várában, ugyanvalóst székely teremtéssel. Úgy adódott, hogy Kolozsváron jártában a híres csizmadiamesterhez, Csutka István vargához riasztotta két katonáját, szegődjenek húsz pár csizmát a várőrség számára. S küldte az övét is mutatóba. Neki is két párat.
Mentek s jöttek a küldöttek, mondván, Csutka István fővarga üzeni, hogy azt a lábat látni kell, s megmérni, punktum. Géczy nagyúr hát elment maga a vargákhoz, csudát is látott Kolozsvárt, mert olyan műhelyt még soha. Hát megszegődtek, s abban maradtak, hogy az úré hamarább, de a húsz másik pár hat hét múlva, május első hetében készen, maga Csutka István főmester szállítja Létába, a várba.
Úgy is lett. Ám a kolozsvári szállítmánnyal ment a fővarga Csutka István felesége is, született csíktusnádi Beke Borcsa ifjúasszony, kinek szépsége híres volt már Székelyföldön is, akkor éppen Kolozsvárt is. Géczy nagyúr maga fogadta, szemlélte a szállítmányt nagy elégedettséggel. S mivel így volt, szívesen indítványozta, költenék el együtt a vár udvarán a délebédet. Azzal megcsippentette a varga ragyogó szépségű feleségének orcáját.
– Géczy uramnak szüksége van-e mind a tíz ujjára? – volt arra a válasz asszonyi szóval.
– Bizony igen, mert nyolc, kilenc ujjal nem lehet kardot forgatni.
– Már csak azért, mert én székely voltam s vagyok Kolozsvárt is, hát vagyon nálam bicska, nem is kacor...
Géczy uram értett a szóból, s kacagott, valami mentséget is kért. A rangos ebédasztalnál, s immár a jó bor mellett tréfára terelte a bocsánatkérést, azt is mondván, hogy cserélnének-e feleséget a nagymester Csutka Istvánnal.
– Hát hiszen két falu ráadással s az én Borcsám távollétében... De azt az asszonyt látni kell.
– Maga Kolozsváron is azt mondta: azt a lábat látni kell. Éppen jön az én párom, itt né.
A vár népe csodájára járt annak az ebédnek s a két gyönyörű fiatal asszonynak. A Géczy-vár ismét rom, de él a két szépség a krónikákban. Valaki tán újból fölépíti azt a gyönyörű várat a maradékból.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Ezen múlott az önálló magyar besztercei iskola létrehozása
Három jogi kifogásra hivatkozva utasította el az oktatási minisztérium az önálló magyar besztercei iskola létrehozását – tudtuk meg pénteken a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnökétől, Décsei Attilától, aki nem vesztette el a reményt, hogy ha idén nem is, de jövőre teljesülhet a besztercei magyarok vágya.
Mint ismert, a városban jelenleg az Andrei Mureşanu Főgimnáziumban működik magyar tagozat évfolyamonként két-két osztállyal. Az önálló magyar iskola létrehozásáról az RMDSZ lobbijának eredményeként a város önkormányzati képviselőtestülete még májusban hozott határozatot. Ezt Décsei Attila tájékoztatása szerint „azonnal” továbbították a minisztériumhoz jóváhagyásra, hogy az oktatás még idén ősztől elkezdődjön az önálló intézményben.
Az önkormányzatot azonban múlt héten váratlanul értesítették Bukarestből, hogy az iskola létrehozásáról szóló határozat jogszerűtlen. Az egyik kifogás az volt, hogy a határozat szövege szerint a városi tanács „elvi beleegyezését adja” az iskola létrehozásához. „Az elvi beleegyezés helyett kerek-perec ki kellett volna mondani, hogy a tanács az önálló magyar iskola létrehozásáról döntött” – magyarázta az RMDSZ-elnök
A minisztérium kifogásolta az intézmény megnevezését is. A határozat szövegében ugyanis „liceul maghiar din Bistrita” (besztercei magyar líceum) szerepelt. Ezt a tárca javaslata szerint „liceul teoretic cu predare in limba maghiara”-ra (magyat tannyelvű elméleti líceum) kell módosítani. Felvetésünkre Décsei megjegyezte: az intézménynek eredetileg a Hunyadi János Gimnázium nevet szánták, de ezt azért nem foglalták bele határozattervezetbe, mert akkor az elfogadása (a név leellenőrzési procedúrája miatt) elhúzódhatott volna.
A harmadik kifogás az volt, hogy a határozatot éppen a megyei főtanfelügyelő írta alá, aki tanácsos is, és aki az önkormányzati testületnek a tervezet elfogadásáról döntő májusi ülésén történetesen ülésvezető volt. A minisztérium ebbe azért kötött bele, mert a főtanfelügyelő volt az illetékes abban is, hogy a határozatot Bukarestbe továbbítsa jóváhagyásra.
Az RMDSZ-elnök elmondta, amint kézhez kapták a bukaresti kifogásokat, konzultáltak Király András oktatási államtitkárral és tanácsosával, az amúgy Beszterce-Naszód megyei származású Borsos K. Lászlóval, és segítségükkel elvégezték a szükséges módosításokat az önálló magyar iskola létrehozásáról szóló határozattervezeten.
„Ez az vonat már elment”
Csakhogy sietniük kellett, mert szeptember elseje előtt meg kellett kapniuk a jóváhagyást Bukarestből ahhoz, hogy a magyar diákok már önálló intézményben kezdhessék meg a tanévet. Ezért rendkívüli tanácsülést hívtak össze csütörtökre, abban a reményben, hogy a jóváhagyás így még időben megszületetett. Az ülésen azonban a tanácsosok nagy részének hiányzása miatt nem volt határozatképes. „Több tanácsos még szabadságát tölti, el van utazva. Így sajnos, ez az vonat már elment” – jegyezte meg kissé keserűen Décsei.
Tájékoztatása szerint sokat segített volna a helyzetükön, ha a minisztériumtól hamarabb megkapják a kifogásokat, mert akkor több idejük lett volna elvégezni a szükséges korrekciókat és újabb tanácsülést összehívni. Az RMDSZ-elnök azonban belenyugodott a történtekbe, és a jövőt illetően optimista. Kérdésünkre elmondta, hogy az önálló magyar iskola létrejöttét a polgármesteri hivatal és a főtanfelügyelőség is támogatja, az erről szóló – korrigált – határozatot pedig várhatóan ismét elfogadja a városi tanács, így jövőre már önálló intézményben tanulhatnak a besztercei magyar gyerekek.
Borsos Károly László: további jóváhagyások is szükségesek
Borsos Károly László minisztériumi tanácsos megkeresésünkre megerősítette, a besztercei tanács májusban elfogadott, 73-as határozatával többek között az volt a gond, hogy csak egy jóváhagyásról, támogatásról szólt, és nem annak elrendeléséről, hogy meg kell változtatni a megyei iskolahálózatot és létre kell hozni egy önálló magyar iskolát.
A besztercei helyi tanács jogászai a tanfelügyelőséggel, a tanácsosokkal és Borsos Károly Lászlóval egyeztetve végül megfogalmazták az elvárásoknak megfelelő szöveget. Ezt a tervezetet kellene most elfogadnia a városi tanácsnak.
Arra a kérdésre, hogy mekkora esélyét látja annak, hogy beinduljon ősztől az önálló magyar iskola, a tanácsos elmondta: ha szeptemberben el is fogadják a megfelelő határozatot, még további jóváhagyásokra lesz szükség a minisztériumtól. „Például meg kellene változtatni a tanárok, a személyzet kinevezését, át kellene szervezni az osztályokat. Kérdéses, hogy mindez iskolakezdésig kivitelezhető” - magyarázta Borsos.
Hozzátette, amikor a 73-as határozat megszületett, már akkor túllépték a módszertanban előírt határidőket. „De mi a háttérben előkészítettük a szükséges lépéseket arra az esetre, ha a döntés megszületik. Sajnos nem született meg, így marad az a szervezési keret, amely fennállt az elmúlt iskolai tanévben is: a magyar tagozat az Andrei Mureșanu Főgimnázium keretében fog működni” – jelentette ki.
Hozzátette, feltétlenül szükség van egy önálló magyar iskola létrehozására Beszterce megyében is, mert más megyék tapasztalataiból kiindulva, erősíti a magyar nyelvű oktatási hálózatot.
Az államtitkár optimista
Király András optimistább. Az oktatási államtitkár szerint még nem futott le ez az ügy, a következő két hétben még van esély rá, hogy beinduljon az iskola Besztercén. Hozzátette, bár lassan megkezdődik a tanév, a gyermekeket és a tanárokat bármikor át lehet csoportosítani, és már az új iskolában kezdhetik a tanévet. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a helyi tanács időben lépéseket tegyen – mondta a Maszolnak.
Az államtitkár elmondta, jelenleg betegszabadságon van, de hétfőn felkeresi a kérdésben felelős vezérigazgató asszonyt, és egyeztet ebben az ügyben.
maszol.ro

„Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” I. Gyulafehérvári gyermeknéptánc- találkozó: ötvözte a népi hagyományokat és helytörténeti ismereteket
Remek hangulatú találkozót szervezett „Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” címmel szombaton, október 17-én a Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány. Fehér megye nyolc néptánccsoportja tett eleget Szilágyi-Győri Loránd ötletgazda felhívásának. A 150 fős gyermeksereget dr. Gál László igazgató köszöntötte a katolikus iskolában.
A program rendkívül vonzónak bizonyult azáltal, hogy a néptánctalálkozót városnézéssel kapcsolták össze. A restaurált vár impozáns falai, patinás épületei egyből felkeltették a gyerekek érdeklődését, így Gudor Botond esperesnek, a történelmi séta vezetőjének ideális hallgatósága támadt. A kellemes őszi napsütésben megtekinthették a három rend várfalat (római, fejedelemség-korabeli és osztrák), a fejedelmi pénzverde egykori lelőhelyét (ahol a híres Bethlen-tallérokat nyomták), a nevezetesebb épületeket (Jerikó, Babilon), a fejedelmi- és püspöki palotákat. Legnagyobb érdeklődéssel a Bethlen Gábor fejedelem által alapított kollégium egykori (időközben átalakított) épületének történetét hallgatták, hiszen sok enyedi diák is részt vett a találkozón. Érdekesnek bizonyult az ún. Vauban-rendszerben felépített várfal is – amely bevehetetlenné tette Gyulafehérvárt – és ennek főbejárata, a város szimbólumává lett Károly-kapu.
A történelmi anekdotákkal teletűzdelt, interaktív jellegű tájékoztató lenyűgözte a hallgatóságot. A fő attrakciót, a Szent Mihályról elnevezett római katolikus székesegyház ismertetését Gudor esperes úr egy időre átengedte Károly Krisztián X. osztályos szeminaristának, akinek adatokban bővelkedő előadása odacsalogatta a turistákat is. A gyerekek vallomása szerint „a templom magasztos hangulata” ejtette ámulatba őket, valamint annak felismerése, hogy Erdély számos történelmi személyisége nyugszik itt (Hunyadi János, Bethlen Gábor, Bocskai István, I.Rákóczi György, János Zsigmond, Izabella királynő, Fráter György, Márton Áron püspök).
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetstratégia a szórványban
Az elmúlt vasárnap a Kárpát-medencében számos színhelye volt a Magyar Szórvány Napja alkalmával szervezett ünnepségnek. Miután Magyarország Országgyűlése is felkarolta az RMDSZ Kongresszusának öt évvel ezelőtti határozatát, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának is évfordulója, november 15-e legyen a Magyar Szórvány Napja, idéntől hivatalos ünnep ez a nap Magyarországon és a Kárpát-medencében is.
Az erdélyi főrendezvény idén Temesváron, a bánsági szórvány fővárosában volt, amelyet a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban közösen szervezett meg az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége a Szövetség Temes Megyei Szervezetével. A konferencia keretében az RMDSZ kiértékelte a szórvány cselekvési tervének eredményeit, és egy új irányelvekkel kibővített, 2015-2019 időszakra vonatkozó cselekvési tervet fogadott el.
A temesvári országos konferencia keretében Erdély kilenc szórványtelepülésének 55 képviselője ismertette munkája eredményeit, megosztva tapasztalatait a hasonló körülmények között élő és tevékenykedő magyar közösségek tagjaival, ennek során sikeres közösségépítő megvalósításokat ismertettek. A konferencián részt vett és köszöntötte a tanácskozókat Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Hegedüs Csilla és Magyari Tivadar ügyvezető alelnökök, Winkler Gyula EP-képviselő. Megtisztelte jelenlétével a temesvári rendezvényt Pánczél Károly, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke. A konferencia résztvevőit a Bartók Béla Elméleti Líceum citeraegyüttesének előadása köszöntötte.
Halász Ferenc, az RMDSZ Temes Megyei Szervezetének elnöke a konferencia házigazdájaként üdvözölte a jelenlévőket, akiket arra kért, hogy egyperces néma felállással emlékezzenek a párizsi merénylet áldozataira.
Bevezetőjében Halász Ferenc elnök vérbeli történelemtanárként ismertette az ország különböző vidékeiről és az anyaországból érkezett vendégek előtt a konferencia színhelyéül szolgáló város történelmét, amely mélyen gyökeredzik az egész magyar történelembe. Megemlítette a Csanádon tevékenykedő Gellért püspök nevét, Károly Róbert magyar királyt, akinek köszönhetően a 700 évvel ezelőtti Magyarország fővárosaként a történelmi magyar királyság székhelye volt a Béga-parti város, hogy innen indult legfontosabb hadjárataira Hunyadi János, itt élt Kinizsi Pál, a törökverő hős, itt áldozta fel életét Temesvár szabadságáért Losonczi István 1552-ben, Bethen Gábor ide menekült 1612-ben miután előzőleg 1611-ben szembefordult Bátory Gáborral, aki a Habsburg szövetség mellett kardoskodott. Itt, Temesvár mellett zajlott 1849-ben a magyar szabadságharc utolsó csatája, 1956-ban Temesváron volt a legerősebb visszhangja a magyarországi forradalomnak, és itt volt a legerősebb megtorlás is, 1989-ben pedig innen indult az a forradalom, amely gyökeresen megváltoztatta, ennek az országnak, s egyben a romániai magyarságnak az életét.
A rövid történelmi ismertető után Halász Ferenc elnök tájékoztatott a Temes megyei magyarság mai helyzetéről, rámutatott, hogy nincs olyan Temes megyei közigazgatási egység, ahol a magyar közösség többségben élne, a települések több mint felében a magyarok lélekszáma 1–100 között forog, a 2011-es népszámlálási adatok pedig arra világítanak rá, hogy jelentős a népességfogyás a magyarság körében is. 1992-ben 77 ezer magyar ember élt a megyében, ma már csak 35 ezer. Bár a statisztikai adatok lehangolóak, Temes megyében van magyar élet, biztatónak nevezte, hogy több mint 1300 magyar gyermek tanul anyanyelvén és, hogy van magyar nyelvű sajtó, színház, több népi táncegyüttes, számtalan civil szervezet tevékenykedik, s mint mondta: „van magyar érdekképviseletünk, 18 településen önkormányzati képviselőnk, összesen 3 polgármesterünk és ugyancsak 3 alpolgármesterünk, parlamenti képviselőnk és magyar alprefektusunk van. Érdekképviseleti szervezetünk szorosan együttműködik az egyházakkal és a civil szervezetekkel, amelyekkel közös célunk a megmaradás magyarként itt, a Bánságban.” Elmondta még, hogy eddig minden hatodik Temes megyei magyar igényelt magyar állampolgárságot és meggyőződését fejezte ki, hogy ez a folyamat folytatódik. Halász Ferenc kifejezte örömét, hogy a Temes megyei szervezet házigazdája lehetett a szórványkonferenciának, amely számot adott arról, hogy mit sikerült megvalósítani a szórvány megyékben az elmúlt négy év alatt a kitűzött régi cselekvési tervből és, hogy itt fogadják el az újat cselekvési tervet, amely – reményei szerint – Temesvári Cselekvési Terv néven vonul be a történelembe.
A továbbiakban Pánczél Károly, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke köszöntőjében elmondta, hogy a Magyar Országgyűlés határozata arról, hogy november 15-e legyen az egész Kárpát-medencében a Magyar Szórvány Napja azt tükrözi, hogy a szórvánnyal törődni kell. Idézte Vetési László szavait: „a szórvány egy nemzet öregkora. Aki a szórványt nem becsüli, sem a tömböt, sem a jövőt nem érdemli.”
Slavomir Gvozdenovics, a szerb közösség részéről köszöntötte a Konferenciát és, a két nemzetiség bánsági sorsközösségét hangsúlyozva kívánt további jó együttműködést és sikert a konferencia munkálataihoz.
Winkler Gyula EP-képviselő megköszönte a házigazdáknak, a bánsági és temesvári magyar közösségnek, hogy ötödik alkalommal, a Bánság fővárosa ad otthont a Magyar Szórvány Napjának. „Köszöntöm ugyanakkor Erdély összes szórványtelepülésének képviselőit, akik azon dolgoznak, hogy a szórványközösségekben jövőt építsenek” mondta a képviselő.
Kovács Péter ügyvezető elnök kifejtette, amikor a szórvány cselekvési tervről, programokról beszélünk, a kulcsszó egyértelműen az összefogás kell legyen: a többségiek és a kisebbségben élők között, szórványmegyék egyházak, civilek, réteg- és ifjúsági szervezetek között, de a szórványban élő közösségek és Budapest között is.
A Szövetség ügyvezető elnöke a 2011-ben kidolgozott, közösségépítésre épülő, szórvány cselekvési terv kézzelfogható megvalósításait vette számba előadásában.
Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök arról tájékoztatta a konferencia résztvevőit, hogy konkrét, megvalósítható, számon kérhető szórvány cselekvési tervet dolgoztak ki az elkövetkező öt évre. Elmondta, hogy a szórványban élő magyaroknak sokszor nagyobb erőfeszítést kell tenniük azért, hogy megőrizzék nemzeti identitásukat, mint azoknak, akik számára magyarságuk megélése sokkal kevesebb akadályba ütközik, hisz kézügyben van a magyar kultúra, a magyar oktatás, a magyar sajtó, anyanyelvükön élik meg mindennapjaikat. Az új programok között kiemelt helyet szánnak a minőségi magyar oktatás kiterjesztésének, a magyar közösségi terek kialakításának, a tartalmas ifjúsági programoknak, a magyar házak hálózatba szervezésének. A következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás. „Vannak jó példák ebben a környezetben is: Temesváron például megoldották a gyermekek magyar iskolába való szállítását.
Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök tapasztalatát ismertette, amely szerint a szórványban élő diákok a székelyföldiekhez hasonlóan jeleskednek az országos megmérettetéseken. Fontos tevékenységként emelte ki a magyar pedagógusok kataszterének összeállítását, egyfajta „munkaerő-mérlegének” elkészítését, amely a szükséges szakmai képzések irányvonalát is megmutatja. „Meg fogjuk újítani a beiskolázási kampányunkat is, amely kiemelt társadalomszervezési tevékenységként szerepel további terveinkben. Ugyanakkor a pedagógusok hálózatának kialakításával a szakmai érdeklődést szeretnénk helyi szintről országos szintűre emelni” – ismertette Magyari Tivadar.
A Magyar Szórvány Napján Temesváron a résztvevők a legsikeresebb közösségépítő megvalósításaikat ismertették.
Burus Siklódi Botond a Magyar Kormány oktatási-nevelési támogatásának szórványközösségek megmaradásában betöltött szerepéről beszélt. Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei szervezetének elnöke azt emelte ki, hogy Arad megye legnagyobb magyar ifjúsági rendezvényévé nőtte ki magát a Kaszojai Ifjúsági Fesztivál, amely immár 11 éve bizonyítja, hogy a hely, amely összeköt nem csupán jól hangzó szlogen, hiszen a fesztivál szomszédos megyék, sőt határon túli résztvevőket is meg tudott szólítani. Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód Megyei szervezetének elnöke a nagy szórványban élő gyermekek utaztatásának a gondjairól beszélt. Szerinte erre megoldást csak az önálló magyar iskola létrehozása jelentene.
Vida Noémi a Máramaros megyei Nagybányán tíz éve rendszeresen megszervezett Főtér Fesztivál sikereit mutatta be.
Lőrincz Helga, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke a magyar nyelv ápolására irányuló törekvéseikről beszélt.
Demeter László, Kovászna megyei tanácsos a székely-szórvány kapcsolat programja, 2009 óta tartó működtetésének jelentőségét és eredményeit elemezte.
Mikes Melinda, a Brassó megyei Nőszervezet elnöke a szórványközösségek, a szórványban élő egyének identitásának megőrzésében kiemelkedő szerepet tulajdonít az összefogásnak, a közös fellépéseknek. Kocsis Attila igazgató és Csatlós Zsófia pedagógus a Téglás Gábor Iskolacsoport képviseletében jogos büszkeséggel ismertették a Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű program keretében elért sikereiket. A cserkészet szórványközösségekben betöltött szerepéről beszélt Béres István, az RMDSZ Történelmi Máramaros Területi Szervezetének elnöke.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője a Bánsági Vándorszínház sikeres történetét mutatta be a szórványkonferencián: „A vajdasági példa mintájára megalkotott Bánsági Vándorszínház nézőszáma folyamatosan nő és megfogalmazódott a közösségi igény a folytatásra.”– mondta a temesvári képviselő, aki a Vándorszínház létrehozásának az ötletgazdája. A konferencia résztvevői pedig a Vándorszínház idei turnéján visszhangos sikert aratott A helység kalapácsa című előadást tekinthették meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, majd pedig részt vettek a Sógor Csaba európai parlamenti képviselő kezdeményezésre a Bánsági Magyar Nőszövetség által szervezett Bartók Béla kiállításon és hangversenyen.
Derűlátásra okot adó beteljesülések Erdély szórványvidékein
Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő, a temesvári konferencia moderátora a konferenciát követően a lapunknak adott interjúban értékelte mind a temesvári konferenciát, mind a magyar szórvány sajtó helyzetéről tanácskozó vajdahunyadi konferenciát.
Nagyon örülök, hogy a Bánság fővárosában, Temesváron ünnepelhettük ötödik alkalommal a Magyar Szórvány Napját. Öt évvel ezelőtt az volt a szándékunk, hogy ezekkel a tanácskozásokkal hagyományt teremtsünk. Miután a magyar Országgyűlés is határozatban fogadta el ezt az immár hivatalos ünnepet. Itt, a temesvári konferencián kimondottan a jó példákra koncentráltunk, a szórványközösségek kiválasztották a sokrétű tevékenységük során elért eredmények közül azt a rendezvényt, kezdeményezést, amelyet a legnagyobb sikerüknek tartanak. Ezek bemutatását kértük, azért, hogy kölcsönösen tanuljunk belőlük. A több mint két és fél órás beszélgetések során a cserkész mozgalomtól a kulturális, oktatási mozgalmakig, a magyarházak munkájától az ifjúsági kezdeményezésekig, a szabadtéri fesztiváloktól a Fogadj örökbe egy műemléket mozgalomig egész értékes skála, ami azt bizonyítja, hogy a közösségeink képesek kitalálni és véghezvinni olyan kezdeményezéseket, amelyekre fogékonyak a magyar emberek. Ugyanakkor az is kiderült, hogy bár sok minden az anyagi támogatásoknak a függvénye, mégis a legnagyobb hiány inkább a kezdeményezésből, az ötletességből és az önkéntességből van. Itt olyan sok szép megvalósításról hallhattunk, amit nem pénzzel oldottak meg. Ezzel távolról sem azt akarom mondani, hogy egy jó iskolarendszer, vagy a magyar házak működtetéséhez, lapok kiadásához nincs pénzre szükség, de ahhoz, hogy a közösséget megmozgassuk, ahhoz a pénz nem elég. Kell az, hogy az emberek magukénak érezzék a kezdeményezést, hogy bekapcsolódjanak. Talán ez a legfontosabb tanulsága a mai napnak, és én is remélem, ahogy Halász Ferenc helyi elnökünk mondta az itt elfogadott 2015–2019-es Cselekvési terv Temesvári cselekvési tervként vonul be a történelembe.
A temesvári konferenciával párhuzamosan Vajdahunyadon a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviselőinek részvételével háromnapos konferencia zajlott, amelyen szórványban működő magyar média helyzetét vehettük számba.
Igen, ott arról tanácskoztunk, hogy milyen szerepe van a sajtónak a közösségépítésben. S egyértelmű következtetés: magyar sajtó, magyar média nélkül közösségépítés a szórványban lehetetlen, hiszen általa jut el a felhívás, az üzenet, az információ magyarul, anyanyelven közösségeink tagjaihoz. Azt is megállapíthatjuk, hogy a média minden formájára szükség van, de talán a nyomtatott sajtó – amely mellesleg a legdrágábban előállítható – a legfontosabb a családok számára. Ezért az új szórvány cselekvési tervben két kérdés is erre irányul, amelyeknek megvalósításához próba jelleggel minél hamarabb hozzá kell fogni. Ezzel alapot teremthetnénk ahhoz, hogy biztosítani tudjunk nyomtatott magyar sajtót a szórványban élő nemzettársaink számára.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője a Bánsági Vándorszínház sikeres történetét mutatta be a szórványkonferencián: „A vajdasági példa mintájára megalkotott Bánsági Vándorszínház nézőszáma folyamatosan nő és megfogalmazódott a közösségi igény a folytatásra.”– mondta a temesvári képviselő, aki a Vándorszínház létrehozásának az ötletgazdája. A konferencia résztvevői pedig a Vándorszínház idei turnéján visszhangos sikert aratott A helység kalapácsa című előadást tekinthették meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, majd pedig részt vettek a Sógor Csaba európai parlamenti képviselő kezdeményezésre a Bánsági Magyar Nőszövetség által szervezett Bartók Béla kiállításon és hangversenyen.
Graur János
hetiujszo.ro

Kevesen ünnepeltek december elsején Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen is megkoszorúzták a hősök sírját Románia nemzeti ünnepén. A polgármesteri hivatal által rendezett ünnepséget alacsony érdeklődés övezte.
A Kuvaron reggel tíz órakor hangzott el a román himnusz, ahol vallásos szertartással vette kezdetét az ünneplés. Köszöntőbeszédében Bunta Levente polgármester, tolmácsolta a helyi önkormányzat jókívánságait, de nem mulasztotta el megfeddni azokat, akik ilyen és hasonló eseményeket használnak fel arra, hogy a különbségekre rávilágítva ellenségeskedést szítsanak. Zárószavában a nemzeti ünnepen jókívánságait fejezte ki minden román és európai állampolgárnak.
Miután az udvarhelyi állami szervek, önkormányzat és civil szervezetek képviselői megkoszorúzták a hősök sírját, az ünnepség záróakkordjaként a székelyudvarhelyi 385. Hunyadi János tüzérségi zászlóalj katonái díszmenettel tisztelegtek.
Ugyancsak a román nemzeti ünnep keretén belül december 3-án a Rákóczi Ferenc utcai Mozi termében 18 órakor ünnepi koncertet ad Dumitru Fărcaș, s a Kolozsvári Diákművelődési Ház Zenekara.
Jánosi András
Székelyhon.ro

Folytatódik a besztercei magyar iskola kálváriája
Harmadik nekifutásra elutasította Beszterce város tanácsa az önálló magyar iskola létrehozását célzó határozattervezetet – adja hírül a kronika.ro.
A megyeszékhely képviselőtestülete december 23-ai, szerdai ülésén a tanácsosok azért nem támogatták az iskolaalapítási tervet, mert az Andrei Mureşanu Főgimnázium vezetősége nem hajlandó épületet biztosítani az új tanintézetnek.
A besztercei magyar iskola létrehozásának ügye immár harmadik alkalommal került a városi képviselőtestület napirendjére. Az Antal Attila RMDSZ-es tanácsos által beterjesztett határozattervezetre legelső alkalommal, idén májusban rábólintott a testület; a 21 képviselőből 15-en támogatták a javaslatot. Csakhogy a román tanügyminisztérium formailag hibásnak nyilvánította a határozatot és módosításokat követelt, holott korábban Besztercén valamennyi helyi hatóság törvényesnek találta. A bukaresti tárca többek között a tanintézet tervezett nevével – Hunyadi János Gimnázium – sem értett egyet.
Idén augusztusban másodszor is a besztercei tanács elé vitte az RMDSZ a javaslatot, az immár módosított változatot azonban akkor kvórum hiányában nem sikerült elfogadtatni, mivel azon az ülésen mindössze tíz tanácsos jelent meg. Ekkor eldőlt, hogy az önálló magyar tanintézet már nem kezdheti meg tevékenységét a 2015-2016-os tanévben.
Antal Attila tanácsos a Krónikát úgy tájékoztatta: a városi önkormányzat az eredeti elképzelés szerint ideiglegesen egy magánépületet bérelt volna a magyar iskola számára, az ősz folyamán azonban ez az ingatlan más rendeltetést nyert, így ezt már nem lehetett igényelni. Tekintettel arra, hogy a magyar oktatás Besztercén az Andrei Mureşanu Főgimnáziumban működik, a kezdeményezők a tanintézet három épületének egyikét szemelték ki erre a célra. Az iskola vezető tanácsa, valamint a Beszterce-Naszód megyei tanfelügyelőség viszont negatívan véleményezte az elképzelést, amely döntő módon befolyásolta a helyi tanács álláspontját.
A december 23-i ülésen résztvevő 17 tanácsos közül csak öten voksoltak a magyar iskola létrehozása mellett, 11-en tartózkodtak, egy tanácsos pedig ellene szavazott, miközben 14 szavazat kellett volna ahhoz, hogy a határozat átmenjen. „Ilyen módon még ha a korábbi tanácskozásból az sült ki, hogy majdnem minden tanácsos meg van győződve arról, hogy tényleg szükséges egy magyar iskolaközpont a végvári magyar oktatás megmentésének érdekében, amíg nem lesz egy megfelelő, üres iskolaépület, addig még várat magára egy különálló magyar iskola léte Besztercén" – közölte lapunkkal Antal Attila RMDSZ-es városi tanácsos – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Drakula szegény öregeket simogat
Elbeszélgettünk a magyarellenesnek tartott gárdát létrehozó Bogdan Diaconuval, és kiderült: a K1-es harcművészbajnok vezetésével létrehozott, Drakuláról elnevezett Karóbahúzó Vlad Őrjárat csak az idős, szegény embereknek fog segíteni a hatóságokkal együttműködve. Diaconu pártja, az Egyesült Románia Párt (PRU) pedig csak a korrupt magyar politikusoktól akarja megvédeni a magyarokat az RMDSZ betiltásával.
Még egy éve sincs, hogy Diaconu pártja megalakult; a politikus korábban magyarellenes kirohanásaival, nemrég az RMDSZ betiltásának ötletével, legújabban pedig a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal keltett nagy médiavisszhangot. Az MNO által megkérdezett Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója szerint a politikus a Jobbik receptjét másolná le, de kérdéses, hogy sikerül-e neki.
Van még jelentkező
Mióta a Nagy-Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor meghalt, sokan pályáznak a szavazóira. Nem csak Traian Basescu startolt rá a radikálisabb jobboldali voksokra a Moldovai Köztársasággal való egyesülés ügyében, de az Új Jobboldal (Noua Dreapta) nevű szélsőséges szervezet is pártot alapított. Utóbbit Diaconu komolytalannak tartja, mert nincs tiszta ideológiájuk. „Oroszlánok nem kezdenek kölyökkutyákkal” – zárta ki az együttműködés lehetőségét.
Ismert magyarfaló
Diaconunak korábban is volt néhány magyarellenes húzása: követelte már a Jobbik betiltását, a magukat „románellenes” kijelentésekre ragadtató külföldiek kiutasítását, indított kampányt a magyar termékek ellen, törvényt terjesztett be a magyar feliratok és utcanévtáblák betiltására, illetve a nemzetiségi nyelvhasználat büntethetővé tételére a romániai közintézményekben. Láthatóan különösen fájó pont számára az autonómia is, amelynek még a megemlítését is börtönnel sújtatta volna egy 2014 nyarán benyújtott törvényjavaslatában.
„Nekem van magyar barátom, de…”
A pártvezető ehhez képest az MNO-nak adott nyilatkozatában leszögezte: ő a romániai magyarokat sosem támadta, csak az RMDSZ-t és más politikai erőket kritizált, mert „területi autonómiáért és elszakadásért küzdenek”, ami ellen szerinte jogos a fellépés. „Calarasi megyei képviselőnk büszke magyar és román, ez beszédes példa, mennyire is utálom a magyarokat” – közölte, hozzátéve: a magyarellenes háború „mítoszát” éppen a magyar politikusok szítják önérdekből, „akik autonómiaharcost játszanak, és meggazdagodnak ahelyett, hogy a románok és magyarok jólétén dolgoznának”.
Szerinte a PRU csak a korrupt politikusaikra jelent veszélyt, nem a magyarokra.
Nehezményezte viszont, hogy Magyarország azzal „szítja az indulatokat”, hogy politikai menedékjogot ad a korrupcióval vádolt volt RMDSZ-es Markó Attilának. Markó Attila ügye egyébként láthatóan bántja Diaconut, aki Orbán Viktornak írt nyílt levelében korábban megüzente, hogy „egy olyan nép türelmével játszik, amely Budapesten egyszer már felrakta a bocskorát a Parlamentre”.
Arccal az RMDSZ-nek
A szélsőséges pártvezér nekünk azt mondta, azért is nyújtotta be az RMDSZ-t illegálisnak, alkotmányellenesnek és államellenesnek nyilvánító törvényjavaslatát, mert szerinte a párt prominensei, például Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester pénzelte a „terrorista” vezetőkkel rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor ugyanakkor határozottan cáfolta ezt, és elmondta: Diaconunak minden héten van egy tucat magyar- és RMDSZ-ellenes tervezete, de eddig egy sem ment át a parlamenten; „bízzunk benne, hogy ez így is marad”.
Így lesz Erdély Koszovó?
A román politikus nehezményezte azt is, hogy január 24-én, a román fejedelemségek egyesülése napján Antal gyásza jeléül fekete zászlót tűzött ki a városházára. Ilyen augusztus 20-án Magyarországon elképzelhetetlen lenne – érvelt.
Ami akár a magyar, akár a székely zászlót illeti, ugyanaz a baja vele, mint az autonómiával: szerinte ezek a szeparatizmus jelei, a magyar vezetők pedig segítségükkel aláássák az államot, és egy új Koszovót hoznának létre, ami szerinte Tőkés László leghőbb vágya.
A magyar jelképeket tényleg nem szereti, egy 2012-es kijelentése szerint ugyanis „a magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó tanintézetre”.
„Magyarok, forduljatok hozzánk!”
A politikus azt is elmondta, mi a baja az autonómiával, noha Katalóniától Dél-Tirolig a legtöbb autonómia gazdasága erősebb az anyaállaménál. Diaconu szerint a székely autonómia elriasztja a befektetőket a „magyar politikusok által szított etnikai konfliktusok miatt”, és mert a magyarok nem tanulják meg az államnyelvet.
A szélsőjobboldali vezető szerint a PRU többet tehet a magyar közösségért, mint a magyar szervezetek, mert csak a gazdasági ügyekre koncentrálnak, és kinyitnák a régiót a befektetések előtt a „népét sötétségben tartó” RMDSZ-szel szemben, amelynek „kiskirályként viselkedő polgármesterei már így is túl önállóak, képzeljük el, mi lenne, ha még autonómia is lenne”. A korrupció kapcsán annyit azért megengedett, hogy az nem etnikai ügy, származástól függetlenül építik a kleptokráciát a korrupt politikusok, a szegénység elől a magyarok és a románok egyaránt nyugatra menekültek. Ezen semmilyen autonómia nem segítene – mondta.
Rendszer- és magyarellenes
Hogy Székelyföld miért tudott vagy miért nem tudott fejlődni, arra rengeteg magyarázat van, de amit Bogdan Diaconu állít, annak semmi alapja nincs– mondta minderre az MNO-nak Kelemen Hunor.
Székely István Gergő szerint sem dől a pénz a székely megyékbe. Noha a román média azt szokta hangsúlyozni, hogy a régió életképtelen volna gazdaságilag a visszaosztott források nélkül, tény, hogy a térség szegény, és lényegesen kevésbé részesül a gazdagabb megyék befizetéseiből, mint a legszegényebb havasalföldi és moldvai megyék – mondta.
A PRU rendszerellenes pártként próbálja magát meghatározni, Diaconu lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy a hatalmi rendnek az RMDSZ és a magyarok is részei. Egyébként tény, hogy a magyar párt a kormányzati vagy kormányközeli pozícióban eltöltött csaknem húsz év alatt könnyebben hozzáfért a forrásokhoz, és ez kitermelt korrupciós ügyeket a magyarok körében is. Ugyanakkor ezek felgöngyölítése esetenként alkalmat adott politikai boszorkányüldözésre is ártatlanokkal vagy pitiáner ügyek elkövetőivel szemben – véli Székely.
Ezt Kelemen Hunor is megerősítette, mondván: az egyébként legitim korrupciós harc árnyékában végzett politikai leszámolást jól példázza az RMDSZ-es csíkszeredai polgármester és helyettese, Ráduly Róbert valamint Tőke Domonkos esete, akiket annak ellenére távolítottak el posztjukról, hogy korrupciós vádak végül fel sem merültek.
Drakula harcosai? Inkább Üdvhadsereg…
Diaconu a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal szélsőségesen nacionalista, egyebek között magyarellenes félkatonai szervezetet kíván létrehozni, amit mélységesen elítélnek – mondta az MNO-nak Kelemen, hozzátéve: reméli, nem kerül sor magyarellenes incidensekre az őrjárat részéről. Egyébként a gárda tagjai néhány kivételtől eltekintve magyart csak a tévében láthattak – tette hozzá.
A szélsőséges politikus egészen más képet festett az alakulatról: igazi jótékonysági szervezetként írta le. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a Magyar Gárda vagy a HVIM, a félkatonai szervezetek. Nem keressük a konfliktust. Afféle üdvhadseregként dolgoznánk, csak román stílusban” – jelentette ki. Hangsúlyozta: ők csak akkor mennek magyar területekre, ha hívják őket, például azok a szegények és öregek, akikkel az RMDSZ nem törődik. Hamarosan bemutatják az őrjárat szabályzatát, s „minden tiszta és világos lesz” – ígérte.
Remélem, Magyarország nem készül háborúra a Vlad Tepes Őrjárat miatt – fűzte hozzá gúnyosan.
Romantikus erőszak
Ez mind szép, de ha nem terveznek erőszakkal fellépni, akkor miért egy K1-es világbajnok vezeti az őrjáratot – kérdeztük, mire Diaconu azt mondta, hogy a kiszemelt Daniel Ghita az ifjúság példaképe, az erdőirtások elleni tiltakozás jelképe, és a párt színeiben indul egy bukaresti kerületi választáson is.
Székely szerint viszont egyértelmű, hogy az őrjárat a Magyar Gárdához hasonló próbálkozása a PRU-nak. Hiába vezetik fel úgy, hogy majd ők öreg néniket fognak átsegíteni a zebrán, nem véletlen, hogy Vlad Tepes nevét választották, aki a párt logóján is szerepel, a gárdaparancsnok pedig K1-bajnok.
Civil kurázsi
Kelemen Hunor kétségét fejezte ki afelől is, hogy a román társadalom vevő lenne Diaconuék gárdájára. Ezt támasztotta alá Székely is: mint mondta, a civilek azonnal reagáltak, és feljelentették az őrjáratot. Valóban, a szervezet megalakulása után nem sokkal Dumitru-Cornel Vilcu kolozsvári egyetemi tanár aláírásgyűjtésbe kezdett a betiltása érdekében. Diaconu az MNO-nak erre úgy reagált, szerinte a tanár csak a médiafelhajtást keresi, de „sajnos” már más, Soros György által pénzelt roma és antirasszista szervezetekkel kell osztoznia rajta, akik szerinte szintén a PRU-val akarják bizonygatni létjogosultságukat. Soros egyébként is Diaconu bögyében van, az amerikai mágnást a román kultúra ellenségének tartja, szerinte az általa pénzelt civilek kritikái miatt tiltotta le az Adevarul nevű portál a politikus blogját, valamiféle rosszul értelmezett polkorrektség miatt.
Kis román történelemlecke
Ami a történelmet illeti, a pártvezér egészen sajátos szemléletet vall: mint kérdésünkre közölte, az Erdéllyel kapcsolatos magyar területi igények abszurdak, mert a románok már azelőtt ott éltek, hogy a magyarok megérkeztek volna, ezért azt visszakövetelni olyan lenne, mintha a törökök akarnák visszakapni az ottomán hódításokra hivatkozva Budapestet. Ellenben a Romániához Besszarábia néven alig húsz évig, 1920 és 1940 között tartozó Moldovai Köztársaság Romániához csatolása szerinte legitim lenne. Talán érdemes lenne elolvasnia Lucian Boia román történész legújabb műveit, amelyekből kiviláglik: a románoknak a világon semmiféle történelmi joguk nem volt Erdélyre.
Utállak, de fogjunk össze!
A pártvezért a migráció kapcsán is kérdeztük, ekkor már egészen más véleménnyel volt a magyarokról, sőt a miniszterelnökről is. „Életemben először mondtam jót Orbán Viktorra, amikor kijelentettem: kerítést kell építenünk, ahogy ő tette.” Építene is a muzulmán invázió ellen, ha a PRU kormányozná Romániát. Egyesítsük erőinket, mint Hunyadi János idején, és ne verjenek éket közénk a magyar szeparatista mozgalmak – javasolta Diaconu.
Homályos jövő
Bár Diaconu arról beszélt, hogy mit tenne, ha hatalomra jutna, addig még igen rögös lehet az út: mint Székely István Gergő elmondta, kérdéses, hogy alakul a PRU viszonya az Új Jobboldallal, a román szélsőjobb mennyire fogadja el Diaconu szociáldemokrata múltját, és – újfent szembeköszön a jobbikos párhuzam – honnan lesz pénze a párt felfuttatásához.
Kelemen sem jósolt komoly jövőt az Egyesült Románia Pártnak, felidézve, hogy az első kongresszus után Diaconuék egyik legerősebb szervezete, a Bukarest 2. kerületéhez tartozó egység feloszlott, mert a vezetést túl korruptnak és diktatórikusnak találta. Diaconu maga Bukarest főpolgármesteri székéért indul, de nincs sok esélye. A kutató szerint a PRU-nak inkább vidéken lehet némi sansza arra, hogy megvesse a lábát.
Veczán Zoltán. mno.hu

Heti rendszerességgel elevenítenék fel a nándorfehérvári ütközetet
Hunyadi János győzelme Vajdahunyadon
Végre Hunyadi Jánoshoz kötődő eseménnyel kívánja növelni a vajdahunyadi kastély turisztikai népszerűségét Viorel Arion polgármester. Miután évekig Drakula szellemét próbálták meghonosítani Vajdahunyadon – szerencsére teljesen sikertelenül – idén végre egy olyan projekten dolgozik az önkormányzat, mely Hunyadi János belgrádi győzelmét hozza előtérbe.
Hunyadi 1456 júliusában Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott a túlerőben lévő oszmán sereg felett. III. Calixtus pápa e győzelem kapcsán rendelte el a keresztény világban a déli harangszót, mely immár közel 600 éves hagyományként él napjainkban is. – Vajdahunyadon egyedi történelmi hagyatékkal rendelkezünk, amit mindenképp népszerűsítenünk kell.  Hunyadi János, e vár éptője, 1456-ban a keresztény világ védelmezőjeként aratott győzelmet a törökök felett. Szeretnénk ezt az eseményt feleleveníteni. A gyulafehérvári díszőrség példájára, itt is bevezethetnénk, hogy mondjuk minden héten egyszer, déli 12 órakor újrajátsszák a belgrádi csatát a vajdahunyadi várban. Engedélyt fogunk kérni a művelődési minisztériumtól, hogy harangot is állítsunk a kápolnába, amely mindennap déli 12 órakor megszólalhatna – nyilatkozta a sajtónak Viorel Arion polgármester. Az igazán dicséretes ötletet európai finanszírozással kívánják megvalósítani. – Körülbelül 5 millió eurós projekten dolgozunk, és örömmel mondhatom, hogy partnerként magunk mellett tudjuk két testvérvárosunkat: a franciaországi Argenteuilt, valamint a magyarországi Szombathelyt is. Mindkét településen hasonló turisztikai fejlesztést kívánnak megvalósítani a közös projekt során. Szombathelyen, például, a város római kori hagyományait szeretnék tovább népszerűsíteni – közölte a vajdahunyadi polgármester. A projekten már több szakember is dolgozik. Megvalósítása esetén a vajdahunyadi önkormányzat reményei szerint további 150 000 turistával gyarapszik a középkori vár látogatottsága.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

A családfakutatás érdekességei
Változó, hogy hány generációra visszamenőleg ismerjük őseink kilétét, nemzetiségét, vallását, esetleg foglalkozását. Hidvéghy Norberttel, aki bár magyarországi, munkája kapcsán gyakran látogat Székelyföldre. Különleges munkájáról beszélgettünk.
– Ki és miért tartja fontosnak manapság családfája felkutatását?
– Van, akit csupán a kíváncsiság vezérel: milyen nemzetiségű, vallású felmenői voltak, illetve hol laktak, mi volt a foglalkozásuk; voltak-e kiemelkedő személyiségek, esetleg nemesek az ősök között. Nagyon népszerű, hogy ajándékba készíttetik el a családfát, születésnapra, házassági évfordulóra például, de az is előfordult már, hogy állampolgárság felvételéhez kérték a kutatást. Sokan vannak, akik nemesi származásukat szeretnék igazolni, de előfordul, hogy ennek nincs valóságalapja. Másik eset, hogy a megrendelő nem tud nemesi származásról, de kutatás közben kiderül, hogy mégis voltak ilyen ősei.
– Kerülnek-e elő érdekes történetek egy ilyen munka során?
– Természetesen igen. Előfordult, hogy az anyakönyvbe be volt írva: a földesúrnak törvénytelen gyermeke született a cselédlányától, és így egy, 1500-as évekig visszavezethető székely nemes család került bele a képbe. Bizonyítékot találtam Hunyadi János román származására, de nem a „törökverőére”. Egy Békés megyei településen élt egy Hunyadi János nevű férfi a XVIII. században, akinek a foglalkozásához azt jegyezték fel, hogy oláh juhász, ortodox vallású. A feleségét pedig egyszer Oláh, egyszer Juhász Mária néven említették, aminek az oka lehetett, hogy eredeti nevét nehezen tudták kimondani, és Hunyad megyéből származó román pásztor volt. Egy németországi hölgy a fiának ajándékba készíttette el a családfáját, kiderült, hogy Madách Imre testvérének a leszármazottja. Említhetném, hogy egyik esetben a megrendelő őse abból az anyaországi városból került Erdélybe 200 évvel ezelőtt, ahol ő most él. Volt rá példa, hogy családfakutató fórumon találkoztam olyannal, akivel összeér a családfánk, és eddig nem ismertük egymást. Találtam XIX. században bejegyezve sziámi ikreket, vagy 18 éves ifjú legényt, aki 48 éves nőt vett feleségül, vagy éppen 75 éves vőlegényt, akinek 30 éves felesége volt.
– Mi okozhat nehézséget?
– Sok buktató van. A sokszor pontatlanul vezetett, sőt olykor megsemmisült anyakönyvek, máskor egy-egy vezetéknév túl gyakori előfordulása egy településen szintén nehezíti a keresett személy beazonosítását. Példaként említhetem még, hogy ha az ősök a történelmi Magyarország különböző pontjairól származtak, akkor például több országba is utazni kell (mert ezek az anyagok sokszor csak személyesen hozzáférhetők). Egyes országokban csak állami engedéllyel kutathatók az anyakönyvek. Volt rá példa hogy azért nem tudtam elkészíteni a családfát, mert Avram Iancuék az 1848-49-es szabadságharc idején felgyújtották a templomokat és az iratok is ott égtek.
– Mennyiben tér el a romániai családok esetében a kutató munka?
– Romániában sokkal kedvezőtlenebbek a kutatás körülményei mint Magyarországon, és rengeteg utazást is igényel – én egyébként Szilágy megye kivételével az összes erdélyi megyében kutattam már. Az első komoly feladat, hogy egyáltalán kiderítse az ember, hol találhatók azok az anyakönyvek, amelyekből dolgozni lehet, ugyanis egy részüket beszedte az állam vagy az önkormányzatok, másik részét meghagyták az egyháznál – ez településfüggő. Sok anyakönyv elveszett: a rendszerváltás előtt a papok sok anyakönyvet eldugtak, hogy ne tudják tőlük elvenni, a következő lelkészek viszont már nem tudták, hogy az iratokat hová rejtették, így nyomuk veszett. Az erdélyi családok esetében külön kell beszélnünk a különböző felekezetekről. A római katolikus anyakönyveket többségében latinul vezették, az unitáriusokat és reformátusokat magyarul, a román ortodox anyakönyveket pedig román nyelven, de cirill betűkkel. A görög katolikus anyakönyv nyelve és írásmódja területenként változó volt. A székely családok esetében egyébként az a tapasztalatom, hogy nagyon ritka volt a beházasodás Székelyföldön kívülről.
– Általában mennyi időt vesz fel egy család esetében ez a kutatás, és mennyire lehet visszamenni az időben, hányadíziglen, hány évre?
– 1-2 hónaptól kezdve egy évig is terjedhet a családfa elkészülte. Az átlag családfát 250-300 évre lehet visszavezetni. A nemeseket a nemesség szerzéséig, ami sokkal távolabbi időpont is lehet. Sikerült már egyszerű földműves családot visszavezetnem 13. generációig.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro

Megszabják a csíkszeredai óvodák létszámát
A következő, ősszel kezdődő tanévtől Csíkszereda önkormányzata szabja meg, hogy a városi óvodákban hány gyermekkel működhetnek csoportok – döntött pénteki ülésén a képviselő-testület. 
Antal Attila, az elöljárói feladatokat is ellátó alpolgármester rámutatott: régóta fennálló probléma, hogy egyes óvodák túlzsúfoltak, máshova pedig alig íratnak be gyermekeket, ezért felmérték, hogy az egyes intézményekben hány négyzetméter, illetve légköbméter jut egy-egy kisgyerekre, és ennek alapján számolták ki az ideális létszámot.
A pénteki tanácsülésen az új számadatokat is elfogadták. Antal Attila úgy fogalmazott: „egyfajta küzdelem zajlott az óvodák között a gyermekekért, amelynek az lett eredménye, hogy néhol megszűntek csoportok, sőt intézményeket is fel kellett számolni vagy össze kellett vonni”. Hozzátette: amit most határozatba foglaltak, azt korábban próbálta „szép szóval” elérni, körlevélben is kérte az igazgatókat, hogy megfelelő számú gyermeket fogadjanak. „A beiskolázási politika ahhoz a torz helyzethez vezetett, hogy egyes óvodák elnéptelenedtek. Reméljük, hogy a beiratkozási keretszámok maximalizálásával helyreáll a rend” – fogalmazott az elöljáró.
A legtöbb helyet egyébként az Aranyalma óvodában hagyták jóvá, ahová 264 gyermek jelentkezhet – itt a jelenlegi létszám eléri a 274-et. Kétszáz beiratkozót fogadhat a jelenleg 202 gyermeket oktató Kis herceg óvoda, míg a Cimborában 192 személyt tudnak fogadni – a jelenlegi létszám 123. A legkisebb határértéket a Napraforgó elnevezésűben szabták meg: ide hatvan gyermeket lehet beíratni, most egyébként 72 óvodást tartanak nyilván.
A képviselő-testület pénteken egy tárgyalóbizottság létrehozásáról is döntött, amelynek feladata egyeztetni bizonyos városi ingatlanok, telkek vásárlásáról és cseréjéről. Ilyen ingatlancsere jöhet létre a csíkszeredai önkormányzat és a Szent Kereszt Plébánia között: az egyház egy Hunyadi János utcai telket adna a városnak a Stadion utcában épülő kollégium és lelátó alatti területért cserébe. A Szeredai fürdő egy részének tulajdonosa is eladási szándékát jelezte, Antal szerint pedig már felértékeltették a területet, ezután tárgyalnak annak megvásárlásáról. Az új bizottság a következő időszakban megvizsgálja a telekcserére, illetve a telek-, valamint az épületvásárlásra vonatkozó lehetőségeket, és a következtetéseket az önkormányzati döntéshozó testület elé terjeszti.
Az önkormányzat arról is döntött, hogy április elsejétől felbontják a Favory Sportklubbal kötött, a zsögödi strand és a hozzá tartozó két teniszpálya működtetésére, korszerűsítésére, fenntartására vonatkozó, 2000-ben kötött szerződést – ezt az egyesület kérte a hivataltól. Ennek nyomán a polgármesteri hivatal versenytárgyalást hirdet a közel 10 ezer négyzetméteres terület haszonbérbe adására.
Barabás Hajnal. Krónika (Kolozsvár)

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csernátfalu, a városközpont (A barcasági csángóföldön)
Ez Négyfalu városközpontja, itt található a polgármesteri hivatal, a városi tanács székhelye. Így volt ez régen is, mert Csernátfalu központjában építették fel a hétfalusi magyarok szabadságharcos áldozataik legszentebb emlékét, amelyet mindenki csángó szobor néven emleget. Csernátfalunak 1427-ben Szent Mihály falva volt a neve, miként az Mátyás király 1460-ban kelt adományleveléből is kitűnik.
Az írott szó
Szent Mihály oltalmában a címe annak a 240 oldalas könyvnek, amelyet 2004-ben adott ki a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Szerzői készséges négyfalusi kalauzaink, Hochbauer Gyula és Kovács Lehel István, készült a Csernátfaluban működő Disz Tipo nyomdában. A szerzők összefoglalják a reformáció előtti időszak dokumentált katolikus egyháztörténetét. Ebből tudjuk, hogy 1542 és 1544 között Hétfalu – s így Csernátfalu – magyarsága is áttért az evangélikus-lutheránus vallásra. A Fennvaló gondoskodott arról a lepergett évszázadok során, hogy a barcasági Tízfalunak mindig legyenek krónikásai, helytörténeti írói és történészei, tehetséges tollforgatói, tanítói-tanárai, legújabban a matematikát és informatikát magas szinten művelő értelmiségijei, akik felvállalták s felvállalják ma is a mindennapok történéseinek rögzítését az eljövendő emberöltők számára is. Apáczai Csere Jánost, a lelkész Szeli Józsefet és a nehezen összeszámlálható többi értelmiségit olyan személyek-személyiségek követték, követik, mint dr. Bencze Mihály, Csernátfalu szülöttje, jeles matematikus, tanár és költő, a bukaresti Ady Endre-líceum igazgató-tanára, aki szülőhelyének és csángó népének átfogó képét is adta a Jászvásárban 2013-ban megjelent Visszapillantó tükör című vaskos kötetében. A brassói Fulgur Kiadó alapítójaként gondozta Kalabér László földink Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában című könyvét (1997). Bencze Mihályt – aki két éve a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet szerkesztője – csak telefonon tudtuk elérni Zilahon, ahol egy országos matematikai vetélkedő zsűrijében áldozta amúgy is szűköcske szabadidejét. A melléklet háromszékiek számára elsősorban a bukaresti magyarság múltjáról, de jelenéről is szóló tudósítások-írások nélkülözhetetlen forrása. Köztudott, hogy csángó testvéreink régen s odaszakadt rokonaik révén most is erősebb szálakkal kötődtek, kötődnek Bukaresthez, mint mi. Bár Hosszúfaluban található családi háza, e sorba tartozik Hochbauer Gyula magyartanár, helytörténész, közíró is, aki Kommandón kezdte pályafutását, s egyike Hétfalu kiváló ismerőinek. Miként ővele, találkoztunk Kovács Lehel István informatikus egyetemi adjunktussal, helytörténész-szerkesztővel is, mindketten önálló, olykor külön kiadványokban rögzítették, rögzítik Hétfalu hely- és kortárstörténetét (Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban, Hétfalusi csángó tájszógyűjtemény, A hosszúfalusi faragászati iskola története Sipos-Gaudi Enikővel stb.). Nevükhöz kötődik többek között a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság működése, a Hétfalu független művelődési és helytörténeti havilap szerkesztése és kiadása.
Ahol Hunyadi János is megfordult
Tiszteletes Török László csernátfalusi evangélikus lelkész vendégeként még mindig a hely múltja felől érdeklődtünk. Készséggel állt rendelkezésünkre. Elmondta, hogy valóban Csernátfaluban volt a Szent Mihály eklézsia központja, amely a maga idejében a hét csángó település egyetlen istentiszteleti helye volt. Múltja visszanyúlik a Szent István által kiadott „minden tíz falunak egy templom” rendeletig. Ennek az egyházközségnek Hunyadi János akkori kormányzó 1442-ben egy díszes, aranyozott ezüstből készült áldozókelyhet adományozott a hétfalusi csángók a törökök elleni harcban tanúsított hősiessége elismeréseként. A brassói ötvösség e remekművét egyházközségünk őrzi – jegyezte meg. A ma álló templom szentélye XVI. századi építmény, a hagyomány szerint a második templom maradványa. Ehhez építették hozzá 1779-ben a jelenlegi templomhajót. Mostani formáját azonban csak 1895-ben nyerte el. Csernátfalu magyarságának lelki gondozását mind máig huszonegy lelkész végezte. A sepsiszentkirályi származású Kiss Árpád – egykori mikós diák –, unokája, dr. Kiss Béla és hitvese, Kiss Béláné Füzessy Irén hárman együttvéve 99 éven keresztül vezették a gyülekezetet és folytatták magas szinten a népművelést. Török tiszteletes ezt a lelkészöltőt követte-folytatta egyparókiás papként. Féléves barcaújfalusi esperesi segédlelkészi szolgálat után foglalta el a csernátfalusi parókiát 1985-ben. Munkája mellett felette hasznos szolgálatként vállalta a két világháború között is megjelenő Csángó Naptárak anyagának összegyűjtését és egy új sorozat számítógépes szerkesztését. A felette hasznos és értékes kiadvány tükre majdnem az egész Hétfalu kortárs történéseinek.
Volt egyszer egy csángó szobor
Nem kerülhetjük ki ennek a szomorú múltú és emlékezetű obeliszknek a történetét. E témában Nagy János nyugalmazott történelemtanárt kerestük meg, aki megírta a szoborállítás körülményeit, de késői mentésének is részese volt.
– A XIX. század utolsó negyedében vetődött fel a gondolat – mondta –, hogy Hétfaluban szobrot állítsanak az 1848–49-es szabadságharc vértanúi emlékére, amikor Brassó parancsára 51 hétfalusit végeztek ki borzasztó kínok között. Így például Szász György 77 éves hosszúfalusi evangélikus lelkészt rátették egy izzó vaskályhára, és addig perzselték, míg kiadta lelkét, sokakat agyonlőttek, másokat leszúrtak, a tatrangi Csere Pétert a Malomárkában fojtották meg. Az emlékobeliszkre a gyűjtési akciót Koós Ferenc királyi tanácsos tanfelügyelő indította, akit több lelkes hétfalusi támogatott. A szobor (így nevezik a hétfalusiak az obeliszket) kivitelezését az apácai Bosin Antal és a brassói Gabrielli Ferenc kőfaragók vállalták. Alapját a csernátfalusi piactéren rakták le 1891 márciusában, és szeptember 27-én leplezték le. 1926 januárjában a helybeli szélsőjobboldali román türelmetlenség a szobrot ledöntötte. A négyfalusiak sokáig szétrombolva hagyták, hogy váljék az ügy a négyfalusi románság szégyenére. A két világháború közötti feszült politikai viszonyok között a szobor felső részét a hosszúfalusi alszegi evangélikus temetőbe szállították. Mivel azt az idő vasfoga kikezdte, az 1970-es évek derekán Kocsis Andrásné kezdeményezésére gyűjtést indítottak az emlékmű kijavítására, amit Elekes Mihály kőfaragó és Sipos Gaudi István végzett el. A márványlapokat az eredeti feliratokkal 1981. november elsején helyeztük fel – fejezte be Nagy János. A temetőben hajtottunk fejet mi is a zöld cserjék övezte obeliszk előtt, itt emlékeznek minden év március 15-én a helybeliek, s papi segédlettel idézik meg a csángó vértanúk hősiességét. A csángó szobor egykori talapzatára helyezte el a helybeli Astra Egyesület 1931. július 23-án a nemzet egyesítéséért 1916–1919-ben hősi halált halt román katonák emlékművét. Hétfalut, de főleg Négyfalut nemcsak ismerni, hanem bemutatni is tudni kell azoknak a messzi földről idejövőknek, akik a ma élő Csángófölddel szeretnének ismerkedni, a festői tájjal, a még megjeleníthető és látható csángó hagyományokkal, az épített örökséggel, népviselettel, népszokással, a jellegzetes borica-tánccal, szedettesekkel, varrottasokkal, tojásfestéssel, élő képzőművészettel. Az elvárások szintjén fogadja az ideérkezőket Simon Attila, a helybeli Renáta panzió tulajdonosa, idegenforgalmi menedzser, idegenvezető.
Kisgyörgy Zoltán
Bencze Mihály: Visszapillantó tükör, 2013 (magánkiadás)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VII. Hunyad Megyei Magyar Napok Vajdahunyadon
Kőműves Kelementől Dsidáig
Sokszínű, tartalmas délutánnal indult a Hunyad Megyei Magyar Napok immár hetedik rendezvénysorozata Vajdahunyadon.
A szeles, borongósnak ígérkező idő nem igazán kedvezett a huszárvárba tervezett szabadtéri előadásoknak, majálisnak, a szervezők lélekjelenlétének köszönhetően azonban nagyszerűen sikerült alkalmazkodni az időjárás szeszélyeihez. Kofity Zoltán helyi RMDSZ-elnök és Takács Aranka RMDSZ-tanácsos rövid köszöntője után a Hunyadi vár kápolnájába invitálták a közönséget, a dévai Segesvári Miklós Pál Egylet Szivárvány Nyugdíjas kórusának előadására. A hirtelen adódó helyszín tökéletesnek bizonyult: a hatszázéves falak között régóta nem szólt magyar ének. A bukovinai székely dalok pedig tisztán csendültek fel, Lengyel Izabella karvezető irányításával. A kórus nevében Gáspár Juliánna köszöntötte a hallgatóságot, ismertetve a kórustagok által viselt 1930-as években kialakult csángós öltözetet. A Kóka Rózália, Sebestyén Ádám, Zsók Béla gyűjtéséből származó bukovinai dalok mellett a kórus tagjai egy múlt században lejegyzett történetet, illetve Kőműves Kelemenné balladáját is előadták.
A dévai Renaissance együttes történelmi táncjátékát már a huszárvárban felállított színpadon tekinthette meg az egyre gyarapodó közönség.
És közben új programmal is gyarapodott vajdahunyadi rendezvénysor. A másnapi előadásra érkező Marosán Csaba kolozsvári színművész jóvoltából egy ad-hoc Dsida-estre is sor került a Hunyadi János építtette várkápolnában. A kommunizmus éveiben szamizdatban, gépírással terjesztett Dsida-versek, levéltöredékek, röpke feljegyzések vasárnap szabadon szárnyaltak a kápolna falai között, felidézve a szigorú, de nagyra becsült magyartanárnak, Juhász Péternek, az apaként tisztelt Móra Ferencznek, Benedek Eleknek, illetve a nagy kortársaknak – Kosztolányi, Reményik, Áprily, Molter Károly, Tamási Áron, Berde Mária, Kemény János, Kós Károly, Tompa László – az emlékét. Dsida Imbery Melindához címzett szerelmes versei is helyet kaptak Marosán Csaba összeállításában, mellyel az elmúlt időszakban már keresztül-kasul járta a Kárpát-medencét. Mint mondta, megfordul mindenhol, ahol „sok, sok éhes ember van együtt, és kéri a verset, mint a kenyeret…!”. Marosán Csaba következő, immár betervezett vajdahunyadi előadására hétfőn délután került sor a hely Magyar Kulturális Központban.
Nyugati Jelen (Arad)

Csíksomlyói Mária-búcsú
Az 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend.
A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház.
A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült).
Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben.
Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik.
Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást.
Rövid történelmi visszatekintés
A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés.
Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb.
A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban.
1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak).
1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről.
1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani".
Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe".
A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.).
Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza.
A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll.
A csíksomlyói kegytemplom
Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye.
Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll.
A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus.
1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják.
A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek.
A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m.
A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja.
A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét.
A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt.
A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt.
Miklós József
(Folytatjuk)
Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11.
(Folytatás május 9-i lapszámunkból)
Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti.
A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók.
A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték.
Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén.
A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe.
A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt.
A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére.
Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához.
Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni.
Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat.
A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein.
A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította.
A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában.
Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó.
Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend.
Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából.
Bibliográfia:
• Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989
• Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993
• Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993
• A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993
• Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994
• Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík
• Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973
• Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992
• Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998
• Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995
• Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
• A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei
Népújság (Marosvásárhely)

Tervezik az Összefogás Házát
Segítségért fordul a nyilvánossághoz a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesülete: új központjuknak, az úgynevezett Összefogás Házának felépítéséhez támogatásra van szükségük.
A csíkszeredai Hunyadi János utcai területükre egy háromszintes épületet terveztek, ahol többek között foglalkoztatóműhelyek, egy közösségi terem, illetve akadálymentesített lakások kapnának helyet.
A Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesülete már júniusban hozzáfogna az új központ építéséhez, ehhez keres kivitelezőt. Fikó Csaba, az egyesület elnöke elmondta, jelenleg szakhatósági engedélyekre várnak, és miután megkapták azokat, kérhetik az építkezési engedélyt. Úgy számolják, hogy a szükséges engedélyeket júniusig megkapják, és így akár már jövő hónapban hozzáfoghatnak a munkálatokhoz.
„100 ezer lejre való építőanyagot szereztünk be eddig, ez elégséges a kivitelezés elkezdéséhez. Mi állnánk a nyersanyagot, ezért olyan építő jelentkezését várjuk, aki csak munkadíjat kér” – osztotta meg az egyesület elnöke. Hozzátette: Összefogás Házának neveznék el a központot, mert összefogás kell ahhoz, hogy megvalósuljon. Bizakodó ugyanakkor, mert a kupakgyűjtési akciójuk sikerességéből kiindulva úgy látja, segítőkészek az emberek. „Elfogadunk bármilyen adományt, hiszen amink jelenleg van, csak arra elég, hogy elkezdjük az építkezést, és még van némi tartalékunk is” – fogalmazott Fikó.
A tervek szerint a Hunyadi János utcai 25 áras telkükre egy háromszintes épületet építtetnének. Az 1500 négyzetméteres ingatlanba költözne az egyesület irodája és több műhelye, ugyanakkor az új központban kapna helyet egy 120 férőhelyes közösségi terem is. Fikó szerint jelenleg nincs egy olyan helyiség, ahová a mozgáskorlátozottak nagyobb számban összegyűlhetnének. Ezen kívül szintén ebben a házban lennének gyógytornára és rehabilitációra alkalmas helyiségek is. Továbbá nyolc akadálymentesített lakást is az ingatlanba terveztek a fogyatékkal élők számára, ugyanis nem sok ilyen lakás van Csíkszeredában.
„Nekünk kell építkeznünk, más nincs, aki megoldja helyettünk. Négy lakást kerekesszékesek számára, négyet más mozgáskorlátozottaknak képzeltünk el” – vázolta Fikó. A segíteni szándékozók érdeklődhetnek az egyesület jelenlegi székhelyén, a Márton Áron utca 50. szám alatt vagy a 0266-316204-es telefonszámon.
Barabás Hajnal
Krónika (Kolozsvár)

Lemaradtunk a kutatással
Székely középkor: sok kérdés, kevés válasz
A baróti Tortoma Önképző Kör legutóbbi vendége Fehér János művészettörténész volt, aki előadásában Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdéseit taglalta, megjegyezve, hogy előadásának címe – Székely középkor: sok kérdés, kevés válasz – nem véletlen, hiszen a témában mi, háromszékiek leginkább csak kérdéseket tudunk megfogalmazni, ugyanis mind a régészeti ásatások, mind az írott források kutatása tekintetében még Székelyföld többi részéhez képest is jócskán le vagyunk maradva.
Fehér János elmélete szerint a székelyek megjelenésekor Háromszéken már létezett egy településhálózat: csak Erdővidéken négy, ma már elpusztult faluról szólnak a források, éspedig Dobóról, Valálról, Uzonkáról és Kisköpecről. Utóbbi a 16. század közepén még létezett, talán ott, ahol ma Köpecbánya található. De hiába keressük ma már Orbaiszéken is Borcfalvát vagy Domokosfalvát, egyiket sem találjuk.
Fotókon több régi oklevelet is bemutatott. Például egy 1455-ben Hunyadi János által kibocsátottat, mely Cófalva alapításával kapcsolatos. A település a nevét az oklevélben szereplő Có Jánosról kaphatta – magyarázta.
Kézdikővárról, avagy régi nevén Peselnekről is beszélt, melynek környéke az első katonai felmérés (1769–73) térképén még mintegy enklávéként jelenik meg, a terület ugyanis nem Háromszékhez, hanem Fehér vármegyéhez tartozott. Mint mondta, egykor úgy gondolták, itt besenyők éltek, gróf Kemény Józsefnek is tulajdoníthatóan, akiről viszont kiderült, jártas volt az oklevelek hamisításában. Egy 1324-ből származó eredeti oklevél azt bizonyítja, hogy nem besenyők, hanem ruténok voltak a hely őslakói.
A települések „életkorainak” tekintetében is elővigyázatosságra intett. Halljuk például, hogy Sepsiszentgyörgy 555 éve város, holott már egy 1427-es oklevél is in opido- nak, azaz vásáros helynek említi. Érdekes az esete Kézdivásárhelynek is, melyet vásáros helyként egy 1427-ben kibocsátott oklevél említ először, aminek viszont csak a 17. századi másolata van meg – az eredeti Fehér szerint feltehetően hamis.
Mátyás király 1462-ben kibocsát egy oklevelet, amiben ugyanaz szerepel, mint az 1427-es oklevélben, de hiányzik belőle a Torjavásárra vonatkozó rész, egy 1618-ban kibocsátottban pedig Marosvásárhely szerepel Torjavására helyett. Az előadó úgy véli, Torjavásár birtokosai a marosiaktól érdeklődtek vásártartási szokásaik felől – erre bizonyíték is van –, azok alapján aztán a később újra kibocsátott oklevelekbe már belefoglalták a torjavásári privilégiumokat is.
– Oda kell tehát figyelni a levéltári forrásokra – hangsúlyozta, majd összegzésként megállapította: Székelyföld középkori kutatása még nem kezdődött el, ha egyszer sor kerül rá, azt összehangoltan kell végezni, összekötve a levéltári kutatást a régészeti kutatással.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csíkszék több településén is a víz lett az úr
Több patak is kilépett medréből csütörtökön Csíkban a lehullott nagy mennyiségű csapadék miatt. Áradás volt Csíkajnádon, Csíkjenőfalván összehangolt árvíz elleni védekezést láttunk, Csíkmadarason viszont ennek hiányát. A csíkszeredai csatornahálózat sem bírta a terhelést, néhány utcában felgyűlt a víz.
Az erős esőzés következtében Csíkszereda alacsonyabban fekvő utcáiban gyűlt össze az a vízmennyiség, amelyet az esőcsatorna nem tudott elnyelni. Több helyen, így a Zöld Péter utca alsó részén, a Nagyrét és a Stadion utcákban, a Márton Áron és Hunyadi János utcák kereszteződésénél és Brassói úton a csatornákból feltörő víz mozdította el az aknafedeleket, elárasztva az úttestet.
A Tavasz utcában több lakóház udvarára, pincékbe tört be a víz, a hivatásos tűzoltókat is riasztották, akik szivattyút is hoztak. „Csíkszeredában a talaj annyira telített már vízzel, hogy a talajvíz több pincét is elöntött Zsögödben” – mondta el Füleki Zoltán alpolgármester. Zsögödben a Kútpatak utcát veszélyeztette leginkább az áradás, a Fitód-patak tegnap délután még nem öntött ki, a dombról lezúduló víz viszont több ház udvarát elárasztotta, ott szivattyúzni kellett. Csibában is több ház udvarára jutott be az ár. A polgármesteri hivatal felkészült az árvíz elleni védekezésre, munkagépeket, homokzsákokat és megfelelő számú személyzetet mozgósítottak – tudtuk meg.
A Rákos-patak áradásával küzdöttek Ajnádon is, a helyi önkéntes tűzoltók és polgárok homokzsákokkal igyekeztek útját állni a víznek, amely itt is kertekben, udvarokban tört utat magának. Csíkmadarason a Madaras patakának fő ága még nem, de egyik mellékága csütörtökön kora délután már kilépett a medréből. A Falumelyéke utcában, a vasúti aluljáró melletti szakaszon beömlő ár miatt már alig lehetett autóval közlekedni, az út széli árkok felteltek, a víz az utcán folyt, veszélyesen közelítve a portákhoz. A Jenőfalván látottakkal ellentétben itt sem homokzsákokat, sem védekezést nem tapasztaltunk, sem az említett helyszínen, sem más utcákban.
Hidat rongált meg az áradás Gyimesközéplokon
A csütörtök délutáni órákban leállították a vasúti közlekedést Csíkszereda és Kománfalva között, mivel egy patak megáradása miatt egy megrongálódott hidat kell helyreállítani Gyimesközéplokon – tájékoztatott a helyszínen dolgozó sürgősségi esetek felügyelőségének képviselője.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Vízben áll Csíkszék egy része
Több patak is kilépett medréből csütörtökön Csíkban a lehullott nagy mennyiségű csapadék miatt. Áradás volt Csíkajnádon, Csíkjenőfalván összehangolt árvíz elleni védekezést láttunk, Csíkmadarason viszont ennek hiányát. A csíkszeredai csatornahálózat sem bírta a terhelést, néhány utcában felgyűlt a víz – számol be Kömény Kamilla és Kovács Attila a kronika.ro-n.
Az erős esőzés következtében Csíkszereda alacsonyabban fekvő utcáiban gyűlt össze az a vízmennyiség, amelyet az esőcsatorna nem tudott elnyelni. Több helyen, így a Zöld Péter utca alsó részén, a Nagyrét és a Stadion utcákban, a Márton Áron és Hunyadi János utcák kereszteződésénél és Brassói úton a csatornákból feltörő víz mozdította el az aknafedeleket, elárasztva az úttestet.
A Tavasz utcában több lakóház udvarára, pincékbe tört be a víz, a hivatásos tűzoltókat is riasztották, akik szivattyút is hoztak. „Csíkszeredában a talaj annyira telített már vízzel, hogy a talajvíz több pincét is elöntött Zsögödben” – mondta el Füleki Zoltán alpolgármester. Zsögödben a Kútpatak utcát veszélyeztette leginkább az áradás, a Fitód-patak csütörtökön délután még nem öntött ki, a dombról lezúduló víz viszont több ház udvarát elárasztotta, ott szivattyúzni kellett. Csibában is több ház udvarára jutott be az ár. A polgármesteri hivatal felkészült az árvíz elleni védekezésre, munkagépeket, homokzsákokat és megfelelő számú személyzetet mozgósítottak.
Önkéntesek is dolgoztak Csíkjenőfalván
Csíkjenőfalván, akárcsak két nappal előtte, a település központján átvezető megyei utat lepte el az áradat, amelyet elsősorban a Székaszó és Csergópatakok kiöntése okozott – tudtuk meg a helyszínen. „Összefogott a falu, segítenek” – mondta egy helybeli asszony, akinek udvarára már utat tört a víz, de a pincelakást homokzsákok védték. Több száz méteres szakaszon kellett leállítani az autós forgalmat, itt a házakat és a mellékutcák bejáratait homokzsákokkal védték, a helybeli polgárok és önkéntes tűzoltók, valamint munkagépek segítettek a zsákok hordásában és elhelyezésében. Több udvarban, kertben patakként folyt a víz már kora délután.
A Rákos-patak áradásával küzdöttek Ajnádon is, a helyi önkéntes tűzoltók és polgárok homokzsákokkal igyekeztek útját állni a víznek, amely itt is kertekben, udvarokban tört utat magának. Csíkmadarason a Madaras patakának fő ága még nem, de egyik mellékága csütörtökön kora délután már kilépett a medréből. A Falumelyéke utcában, a vasúti aluljáró melletti szakaszon beömlő ár miatt már alig lehetett autóval közlekedni, az út széli árkok felteltek, a víz az utcán folyt, veszélyesen közelítve a portákhoz. A Jenőfalván látottakkal ellentétben itt sem homokzsákokat, sem védekezést nem tapasztaltunk, sem az említett helyszínen, sem más utcákban.
A csütörtök délutáni órákban leállították a vasúti közlekedést Csíkszereda és Kománfalva között, mivel egy patak megáradása miatt egy megrongálódott hidat kell helyreállítani Gyimesközéplokon – tájékoztatott a helyszínen dolgozó sürgősségi esetek felügyelőségének képviselője.
Súlyos károk a mezőgazdaságban
Nehéz helyzetbe kerültek az alcsíki növénytermesztő gazdák is az elmúlt napok időjárása következtében. A korábbi jégeső, illetve a parcellákon felgyülemlett víz további gondokat is okozhat az elkövetkező időszakban.
„Míg tavaly a júliusban beállt szárazság volt a probléma, addig jelenleg az eső akadályozza a gazdákat" – hívta fel a figyelmet Török Jenő, a Hargita megyei mezőgazdasági igazgatóság vezetője. Mint mondta, májusban Csíkszeredában átlagosan 110 liter csapadék hullott le négyzetméterenként, Alcsíkon ennél valamivel több.
Az elmúlt három napban mintegy 60–70 litert mértek négyzetméterenként Alcsíkon, így ott van a legnagyobb gond. Csíkszentmártonon és Csíkkozmáson a napokban jégeső is hullott, ami több parcellán tett kárt a vetésekben, a lucernában, de a krumpli leveleit is meghasogatta, azonban amíg a pityóka kiújul, a lucernából lesz következő termés, addig a gabonákban jelentősebb a kár – magyarázta a szakember.
Megjegyezte azt is, hogy emellett már most is vannak olyan parcellák, ahol kötöttebb a talaj, ott a sorok között megállt az esővíz. Amennyiben folytatódik az esőzés – és az előrejelzések szerint tovább is hasonlóan alakul az időjárás –, akkor megjelenhetnek a gabonák levélbetegségei, illetve a burgonyavész. Továbbá a gépekkel nem lehet majd a parcellákra rámenni a kezelések elvégzése végett. Sőt azokon a pityókaföldeken, ahol napokig áll a víz, később a rothadás is megjelenhet – sorolta a lehetséges nehézségeket az igazgató.
Habár az eddigi károkról egyelőre hivatalos felmérések nincsenek, de becsléseik szerint a nagy esőzések több ezer hektáron okoztak kárt. A konkrét számadatokhoz szükséges az is, hogy az érintett gazdák, amennyiben 30 százalékosnál nagyobb kár érte őket, azt jelezzék az önkormányzatnak, hogy a sürgősségi helyzetekért felelős helyi bizottságok számba vehessék azokat. Az ő felméréseik szerint ellenőriznek, összesítenek a megyei mezőgazdasági igazgatóság alkalmazottai – ismertette az eljárást Török Jenő. Hozzátette, Szentmártonban már tettek le kárbejelentést, de egyelőre a legtöbb esetben még nem érte el a kár a 30 százalékos arányt. Azonban ha a következő napokban is hasonló mennyiségű eső zúdul le, akkor megnövekedhet a bejelentések száma.
Vitos László, a csíkkozmási Nyerges Mezőgazdasági Társulás vezetője megkeresésünkkor éppen a mezőn tevékenykedett, munkatársaival a felgyülemlett vizet próbálták lecsapolni a mezőgazdasági területeikről. Érdeklődésünkre elmondta, a korábbi jégeső jelentős kárt okozott a Kozmásról a Nyerges-tető felé vezető út melletti búza-, a nagyobbra nőtt burgonya- és a kukoricaparcellákban is. Esetükben a jégverés negyven hektár búzát, 15 hektár burgonyát érintett, de a parcellákon megállt víz minden általuk megművelt területre kiterjed – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Egy régi besztercei történet
(Búcsú Schuller Jenő tanár úrtól)
1960 nyara, a vakáció, pontosan olyannak ígérkezett, mint az előző években, falusi nyaralással, fürdőzéssel a besztercei gátnál vagy valahol a Szamoson, számomra biztos Kolozsvári rokonlátogatással is. Kicsit irigykedtem a nagyobbakra, akik már Schuller tanár úr „farmján”, a csónakháznál s a körülötte levő kertben tölthették a napot. Azon a FARMON, amit a tanár úr irányításával a diákok hoztak létre maguknak. Én még nem lettem „farmer”, úszni is alig tudtam, evezni sem, és ezt meglehetősen szégyelltem. Pedig a tanár úr biztosan megtanított volna… Ennek a diáktanyának híre volt már akkor nem csak a diákok között. Az úgy volt, hogy amikor Schullerék Besztercére jöttek (Schuller Jolán kémiatanárnő, aki osztályfőnökünk lett ’59-ben és Schuller Jenő földrajztanár), valósággal megpezsdült az élet nemcsak az iskolában, hanem az alig 35 ezer lakosú kisvárosunkban is. Ők és fiatal kollégáik, akik szintén a Kolozsvári Bolyai Egyetemről rajzottak ki, mindegyre kitaláltak, szerveztek valamit, kirándulást, összejövetelt, színjátszó kört… Egy-egy ilyen csapatkiránduláson rengeteget tudtunk meg a minket körülvevő növény- és vadvilágról, hegyekről, kövekről, mert Schuller mindenhez értett. Mellesleg nemcsak földrajztanár, hanem végzettsége szerint geológus is volt. Amolyan be nem vallott kiscserkésznevelés is zajlott mindig. Énekkel, játékkal… Persze hogy ő volt a diákok kedvence. Nos, pár év alatt ennek a tanárgárdának köszönhetően a besztercei gimnázium végzős diákjai közül egyre többen jutottak be jó eredményekkel az egyetemekre. Lassan már jobb volt a bejutási arány, mint a román osztályoké. (Akkor már csak tagozat lehetett a magyar iskola Besztercén.) Túl szép volt ez, hogy sokáig tartson – mondom most, közel 60 év távlatából.
És akkor ebbe a számunkra vidám vakációba berobbant a hír: letartóztatták Schuller Jenőt. Ami némelyikünknek már nem volt éppen felfoghatatlan, hiszen szüleinktől már hallottunk deportálásokról, a kollektivizálás kapcsán meggyötört emberekről, de ilyen
„testközelből” akkor szembesültünk először a kommunista diktatúra működésével. Otthonról már megkaptuk a felkészítést, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni az iskolában. De a tanárainktól soha nem féltettek bennünket. Tudták, hogy ők soha nem fognak bennünket bajba sodorni. Nem „uszítanak” a rendszer ellen, de megtanítják azt, ami – persze – valójában rendszerellenes: az igazi, tettekkel bizonyított tisztesség, becsület, a munka szeretete, összetartás, csapatszellem. És azt, hogy büszkén, öntudatosan vállaljuk hovatartozásunkat. Hát ez akkor, ott, kisebbségiként és ráadásul szórványban – ma már jobban tudjuk – végvári vitézség volt a javából.
De folytassam a történetet. Ugyanazon a nyáron „valakik” (soha nem derült ki, hogy kik) felgyújtották a Beszterce partján a FARMOT, porrá égett a kis csónakházunk és a gondozott kis kertünk. Pedig nemcsak a magyar tanulóké volt, Schuller tanár úr a román gyerekeket is örömmel fogadta, várta. Ott ilyen megkülönböztetés nem volt. Majd jöttek az egyre szomorúbb hírek Schullerékről és még jó néhány tanárunkról. Suttogva terjedt a városban, hogy tanáraink némelyikét többször is behívatták a „Bulevardon” levő egyik titokzatos villába (a helyi szekuritáté székháza volt). Aztán arról is értesültek szüleink, hogy rendszerellenességgel vádolják Schullert, mert önálló magyar iskolát akart. Hát azt a „bűnt!” valóban elkövette, hogy a szülőkkel együtt magas szinten kérvényezte a magyar iskola visszaállítását (az egykori Hunyadi János Gimnázium épületében). Mert a magyar tanulók akkor már három épületben, három iskolában tanultak. Mi még szerencsére legalább az első hét osztályt egy iskolában végezhettük. Szüleink abban reménykedtek, hogy csak megijesztik a „behívottakat”. Nem így lett, hanem egy arrafele akkor még példa nélküli borzalmas koncepciós pert rendeztek, és arról is gondoskodott a belügy, hogy ennek híre menjen. És azon a nyáron megtanultunk félni, mi is, gyerekként, és a szüleink is. Mert végül is ez volt a cél. És az, hogy „szétverjék”, a megsemmisülés határára juttassák a magyar oktatást Besztercén. Schuller Jenőt hadbírósági eljárással hétévi börtönbüntetésre ítélték, többek között rendszer elleni uszítás, nacionalista magatartás és nevelés vádjával. Az ellene szóló koholt vádakat a szép
„bulevard”-i villában kényszerítették ki román és magyar kollégáitól, akik közül néhányan a per tárgyalásán már nem vállalták a velük leíratott vádakat, mondván, hogy kényszer alatt írták. Rögtön kirúgták őket a tanügyből, sehol sem taníthattak évekig. Egyik volt tanárom a
„Ki kér bocsánatot Schuller tanár úrtól?” címmel készített dokumentumfilmemben azt is elmesélte, hogy évekig csak napszámosként dolgozhatott. Alaptantárgyakból szaktanárok nélkül mAradt az iskola (a magyar tagozat).
Öt tanárunktól fosztottak meg. Talán a mi osztályunk lett a legszerencsétlenebb, mert aki közülünk nem filológiára vagy társadalomtudományokra készült, elvesztette az esélyét, hogy egyetemet végezhessen. Szerencsére annyi szívósság szorult azért belénk, hogy aki nagyon akart, az egy-két év rádolgozással bejutott a műegyetemre, orvosira is. Osztálytársaim mind megállták a helyüket akár a katedrán, akár építőtelepeken, akár irodákban, kórházakban, kutatómunkában, ahová – állítom – nem volt könnyű fölküzdenünk magunkat. Bár a rendszernek akkor nem ez volt a terve velünk.
Mint ahogy Schuller Jenőékkel sem. Hivatalosan kénytelenek voltak elválni, hogy Jolán tanárnőnk egy másik megye világtól elzárt kis falujában tanítóként megélhessen, és Lacikát, a gyermeküket eltarthassa. Nyomorúságos körülmények közepette helytállt, úgy, hogy nem tudhatott semmit bebörtönzött férjéről. Erről is suttogva mesélt hírekből értesültek besztercei barátaik. Akik megmAradtak barátaiknak.
Hogy mi lett ezzel a családdal? Hadd meséljem el mindenkinek, amennyire el lehet. Mert olyan emberek ők, akik nem sírták el úton-útfélen szomorú sorsukat. Magam is csak a ’89-es rendszerváltást követően – újra tévésként – ültem le velük beszélgetni és faggatni őket a történtekről, amiről addig nemigen beszéltek. Nem panaszkodtak soha, csak konokul újrakezdték. Schuller tanár úr sohasem taníthatott többé. Végül geológusként sikerült állást találnia, de elmesélte, visszatérő álma, hogy tanít. Ettől az igazi hivatásától fosztották meg őt alig 30 évesen. A semmiből szívós munkával ház is lett és kert egy használhatatlan domboldalon. A két kezével, ásóval, kapával, targoncával és persze hűséges társa, Joli segítségével. Példásan felnevelték Lacikát, akit aztán a Ceauşescu-rezsim elől kellett külföldre menekíteniük. De ez már egy másik történet. Talán majd egyszer ő maga meséli el nekem.
Schuller tanár úrtól senki nem kért bocsánatot. Elégtétele, hogy a lelkünkben, tanítványai lelkében mAradandó nyomot hagyott. Erkölcsi tartásával, meleg szeretetével, mosolyával.
Bár az utóbbi években ritkán találkoztunk, jó volt tudni, hogy vagy, még vagy nekünk végvári vitézeink egyik utolsójaként, mert Balassival szólva
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…”
Tomcsányi Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Sokszemszögből a menekültválságról
Tanácskozás Székelyhodoson
Európa nem volt felkészülve a kontinenst elárasztó tömeges menekültáradat fogadására, ami a jelek szerint egyhamar nem fog megállni – hangzott el azon a háromórás értekezleten és megbeszélésen, amelyet Ne bántsátok a feketerigót! címmel a székelyhodosi művelődési házban tartottak az Európa országait és az országokon belüli lakosságot is megosztó válsághelyzetről, amit a migráció okoz.
A megbeszélés annak a találkozónak a programjában szerepelt, amelyen a vendéglátó Székelyhodos község hivatalos képviselői mellett részt vettek a magyarországi testvértelepülések, a Bács-Kiskun megyei Géderlak, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szegi és a dél-franciaországi Venerque küldöttségei. A megbeszélés meghívott előadója Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke, Szokoly Elek politológus, Szénégető István római katolikus lelkész volt. A tanácskozáson, amelyet Balássy András, az Európai Unió támogatását élvező projekt felelőse szervezett, Haller Béla tanár tolmácsolta magyar és francia nyelven az előadók és hozzászólók gondolatait.
Európa nem volt felkészülve a menekültáradat fogadására, ezért nehéz egyértelmű erkölcsi választ találni az új kihívásra – fogalmazta meg magyar és francia nyelven elmondott előadása kezdetén Smaranda Enache, aki bemutatta az általa vezetett Pro Európa Liga tevékenységét. Amikor Románia és Magyarország belépett az Európai Unióba, vállalta az európai értékeket. Ennek ellenére az országok között és az országokon belül kialakuló ellentétes vélemények olyan súlyos kérdéseket vetnek fel, amelyek megkérdőjelezik a kontinens jövőjét.
Nyugat-Európában sok évvel ezelőtt be kellett fogadni a gyarmatokról érkező és más kultúrát képviselő személyeket, ezért ezeknek az országoknak nagyobb gyakorlata van a másság elfogadásában. A jobbára diktatúrában élő kelet-európai országoknak nincsen tapasztalata ezen a téren, és a mobilitás kultúrája is más, hisz a diktatúra idején még a nagyvárosokban való letelepedést is lehetetlenné tették.
A válaszadást az is megnehezíti, hogy nem látunk tisztán a migránsválságban, nem lehet tudni, hogy mennyi a valódi menekült, hány terrorista érkezik a migránsokkal, mennyire veszélyes vagy sem a helyzet, s ebben sem a politika, sem a sajtó nem segít, mivel mindenik fél a saját érdekében próbálja bemutatni a történéseket.
Az igazság az, hogy félünk az iszlám vallás híveitől, akik másképpen gondolkoznak és viselkednek, mint a keresztények, de milyen kereszténység az, amely nem fogadja be a bajban levőket? – tette fel a kérdést az előadó, aki a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok, a másság elfogadása mellett foglalt állást.
Tavaly nyártól emberek tömege lepi el Európát. Mi és miért történik? Ennek így kell lennie, vagy egy veszélyes játék zajlik körülöttünk? – tette fel a kérdést és biztatott árnyalt gondolkodásra vitaindító szavaival Szénégető István római katolikus lelkész. Majd a Máté evangéliumából vett idézettel válaszolt is: "legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok". Aki bajban van, azzal együtt kell érezni, fel kell emelni, be kell fogadni, ahogy erre Ferenc pápa is példát mutatott, de az okosságot illetően Hunyadi Jánosra hivatkozott, aki az iszlám híveinek azt mondta, hogy gyertek be a kapun, de úgy, ahogy én mondom.
A nagyhatalmak bűnösek abban, ami a Közel-Keleten történt. Merkel asszony magatartásának mélyén a német bűntudat rejlik, ugyanakkor gazdasági megfontolások vezérelték, amikor utat nyitott a bevándorlóknak – mondta többek között Szokoly Elek. Bár az egyéni bevándorlást tudta kezelni, Európa nem volt felkészülve olyan tömegek érkezésére, amelyekben nehéz felfedezni, hogy ki a migráns és ki a menekült. A probléma az, hogy a tízparancsolaton alapuló értékrend a migránsok számára ismeretlen, ezért a nagy kérdés az, hogy Európa képes lesz-e őket integrálni. A menekültáradat ugyanis nem áll le, a nagy gazdasági, környezeti válságok újabb tömegeket fognak eredeti lakhelyükről kimozdítani. Feltevődik tehát a kérdés, hogy a humanitárius jellegen túl gazdasági, politikai szempontból hogyan lehet kezelni a nagy népvándorlást, amely a jövőben folytatódni fog. Szokoly Elek úgy ítélte meg, hogy a sokak által megmosolygott Huntington-elmélet, amely szerint a nyugati demokrácia elterjedése és térhódítása helyett a különböző kultúrák és civilizációk összecsapásaira kell számítanunk, működőképessé válik, és a történelemben megismétlődhet, ami a görög- római civilizációval a vandálok térfoglalása nyomán történt.
Hozzászólásában Jacques Breton nyugalmazott francia mérnök, a venerque-i küldöttség tagja azt hangsúlyozta, hogy országa mindig befogadta a különböző nemzetek, a spanyol köztársaságiak, az 56-os magyarok, a vietnami háború menekültjeit. Mivel a globális felmelegedés következtében feltehetően 80 millió lakost kell elköltöztetni ahhoz, hogy a hatmilliós Franciaország helyet adhasson a menekülteknek, hosszú távú politikai előkészítő akcióra van szükség.
Európa meg kell erősítse határait, ezért támogatni kell a határországokat, de a szolidaritásról nem lehet lemondani, a háborús menekülteken minden országnak a saját lehetőségei szerint segítenie kell, s egyéni felelősség, hogy a félretájékoztatás mögött meglássuk a valóságot – mondta többek között Hélene Breton, Venerque volt polgármestere.
Fontos a különböző kultúrák találkozása, ezért fogad rendszeresen fiatalokat a világ különböző országaiból Francoise Grebille, a Venerque–Hodos Baráti Társaság vezetője, aki szerint azok a fiatalok, akik megismerik egymást, nem fognak a másikra lőni.
Elhangzott, hogy különbséget kell tenni a gazdasági bevándorlók és a valós menekültek között, továbbá, hogy az utóbbi idő terrorakcióit elkövetők már Franciaországban születtek és nevelkedtek.
A magyar fél képviselői kritikusabban fogalmazva azt hangsúlyozták, hogy érvényes iratok nélkül nem kellene beengedni senkit az unió országaiba. Európában 150 évig török, 400 évig osztrák gyarmat volt Magyarország. Annak ellenére, hogy évszázadokon át védte Európa határait, Nyugat-Európa, amely sohasem támogatta, most azt várná el, hogy egy magyar lakos háromhavi keresetét, azaz 1.500 eurót költsenek azokra a migránsokra, akiket az országra akarnak kényszeríteni.
Elhangzott, hogy a belpolitika terén is ütköznek a vélemények, ugyanis a baloldal, amelynek képviselői a 2004-es népszavazást megelőzően a határon túli magyaroktól féltették a magyarországi munkahelyeket, most a más kultúrát képviselő migránsok befogadása mellett kardoskodnak.
Ami ma Európában történik, annak a világ különböző övezeteiben gerjesztett háborúk az okozói, ami jó üzletet jelent egyes országoknak. Azt kellene elérni, hogy a háborúk megszűnjenek, s a menekültek hazatérhessenek újra felépíteni a hazájukat – hangzott el két hozzászólásban is.
A rendezvényt szervező Balássy András egy 1992-es történettel zárta a vitát. Amikor hosszas és nehézkes utánajárás nyomán végre kijutott Franciaországba, az első éjszaka az állomáson ellopták a pénzét és iratait. A francia rendőrség pedig, amelyhez segítségért fordult, a menekültválság kapcsán sokat emlegetett segítőkészség helyett kiutasította az országból, iratok nélkül feltette az első vonatra, és hazaküldte. Ehhez képest jó tudni, hogy ma már sokkal nyitottabbá vált Európa.
A megbeszélés célja az volt, hogy kiderüljön, mennyire másképpen gondolkodunk. A különböző szempontokat megismerve tudunk közeledni, jobban megérteni egymást – fogalmazott Balássy András, amit Barabási Ottó polgármester azzal egészített ki, hogy akár a megoldást is meg lehetne találni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Petrozsény–Várpalota testvérvárosi kapcsolat
Kölcsönös diáktáborok
Várpalotai diákok voltak egy hétig Petrozsény vendégei, miközben petrozsényi diákok Várpalota vendégszeretetét élvezték. Ez már a tizenötödik alkalom, hogy a két testvérváros nyári tábort szervez a másik diákjai számára, ismertette a helyzetet Wersánszki Eduárd, Tiberiu Iacob-Ridzi petrozsényi polgármester külkapcsolatokért felelős tanácsosa.
Az idén Várpalotáról 20 diák és 3 kísérőtanár látogatott el Petrozsényba. Egy hét alatt bemutatták nekik a Zsil völgyét, felvitték őket a Retyezátra, strandoltak Petrozsényban és Algyógyon, elvitték őket Dévára, ahol meglátogatták a várat. Hunyadi János híres nándorfehérvári csatájának 560. évfordulója kapcsán a petrozsényi házigazdák Gyulafehérvárra is elvitték a magyarországi diákokat, ahol a várat és a római katolikus székesegyházat látogatták meg, beleértve a nagy törökverő hős sírját is.
Petrozsényból 21 diák és 4 kísérőtanár utazott egy hétre Várpalotára. A házigazdák ott is színvonalas, gazdag programot biztosítottak számukra, nemcsak a testvérvárost mutatták be, hanem a megyeszékhelyet, Veszprémet is, elvitték őket Pápára és – nyár lévén – természetesen a közeli Balatonra egy kis lubickolásra. A magyarországi kirándulás fénypontja azonban kétségtelenül az egynapos Budapesti látogatás volt.
Petrozsényban a Veszprém megyei diákokat Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester is fogadta a Városházán. Ridzi a kétoldalú kapcsolatok fontosságát hangsúlyozta – Várpalota 1998 óta Petrozsény testvérvárosa, sőt, velük ápolják a legjobb testvérvárosi kapcsolatot, s örömmel tölti el, hogy a kapcsolatot a fiatalok szintjére is kiterjesztették. A két városvezetés közötti petrozsényi hivatalos találkozóra minden évben március 15-én kerül sor, a várpalotaiak küldöttsége minden évben ellátogat a bányavidékre nemzeti ünnepünk alkalmával.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsvár kiváltságleveleiből nyílt kiállítás
MTI - Kolozsvár városi kiváltságleveleiből nyílt kiállítás a városban működő Erdélyi Történeti Múzeumban pénteken annak tiszteletére, hogy I. Károly király hétszáz évvel ezelőtt emelte városi rangra a települést.
A Cluj – Kolozsvár – Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehet megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el.
A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király, vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való.
Mitu Melinda, a múzeum aligazgatója nyitóbeszédében elmondta: ezek az iratok nemcsak a város, de Erdély, Magyarország, Románia és egész Közép-Európa történetének fontos dokumentumai. A kiállítást ezek mellett a város, és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása, és különböző tárgyak is gazdagítják. Megtekinthető például a Kolozsvári hóhér pallosa és az egyik városkapu lakatja, kulcsa is.
Flóra Ágnes Kolozsvári levéltáros, a kiállítás egyik kurátora azt a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevelet emelte ki, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes a kiállításra kölcsönadott 1349-es avignoni pápai búcsúlevélről beszélt, amely felsorolja azokat a lehetőségeket, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek.
Megtekinthető a kiállításon a Kolozsvári tanácsnak az a határozata is, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet. Eszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében a kiállítás mellett számos más rendezvényen is felidézik Kolozsvár 700 éves városi múltját. A Kolozsvári Magyar Opera este a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatja be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézheti meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
Krónika (Kolozsvár)

Megáldották Márton Áron püspök kőszarkofágját
A Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában tegnap megáldották és bemutatták a nyilvánosságnak Márton Áron kőszarkofágját a 36 évvel ezelőtt meghalt erdélyi püspök újratemetési szertartása keretében. A Szent Mihály-székesegyházban a szertartással együtt tartott búcsús szentmisét Miguel Maury Buendía Bukaresti apostoli nuncius celebrálta.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának” nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály-napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának”.
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós magyar vallásügyi államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene az az adat, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan tanításaira. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak. „Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?” – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kőkoporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát. Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újratemették Márton Áront a Gyulafehérvári székesegyházban
Hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből
A Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában csütörtökön megáldották, és bemutatták a nyilvánosságnak Márton Áron kőszarkofágját a 36 évvel ezelőtt meghalt erdélyi püspök újratemetési szertartása keretében.
A Szent Mihály székesegyházban a szertartással együtt tartott búcsús szentmisét Miguel Maury Buendía Bukaresti apostoli nuncius celebrálta. Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát.
Szabadság (Kolozsvár)

Felavatták Márton Áron kőkoporsóját Gyulafehérváron
MTI | - Felavatták Márton Áron erdélyi püspök kőkoporsóját csütörtökön a Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában. A 36 évvel ezelőtt meghalt Márton Áron újratemetési ceremóniáját a Szent Mihály székesegyház templombúcsúja keretében tartották, Miguel Maury Buendía apostoli nuncius vezetésével.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte azt is: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának".
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan ideológiájára. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak.
„Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette a megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?" – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának a vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kő koporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát.
Mint arról a Krónika beszámolt, Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
A Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki. A második világháborút lezáró párizsi béketárgyalások idején az erdélyi magyarság, a székelység önrendelkezésének egyik szószólója volt. A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a Gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott.
Márton Áron püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal. A Budapesti nemzetpolititikai államtitkárság 2016-ot, a püspök születése 120. évfordulójának az évét Márton Áron-emlékévvé nyilvánította.
Krónika (Kolozsvár)

Kiállították a Hunyadiak 15. századi birtoklevelét
Első ízben emlékeztek meg Vajdahunyad várában Luxemburgi Zsigmond magyar király 1409. október 18-án kelt adományleveléről, melyben Hunyadi János apjának, Serbe fia Vajknak (Woyk filii Serbe) adományozza Hunyadvárat a birtokaival együtt. Az adománylevelet, mely Vajk testvéreit, Magast és Radolt (Wo(y)k militi et p(er) eum Magas (e)t Radol), valamint az ugyancsak Radol nevű unokatestvérét is megemlíti, másolat formájában állították ki ez alkalomból Vajdahunyad várában. A korhű másolat mellett az adománylevél román, magyar és angol fordításban is megtekinthető. Az évfordulós rendezvény alkalmával a vajdahunyadi várban székelő múzeum rövid történelmi játékot is rendezett a Hunyadi lovagrend bevonásával, melyre meghívást kaptak a helyi tanintézmények diákjai is.  – A rendezvényen mintegy hetven diák és pedagógus vett részt, figyelemmel követve a lovagi tornát. E kezdeményezést, melyben a polgármesteri hivatal támogatását élveztük, folytatni szeretnénk, és az év folyamán több olyan rendezvényt készülünk megszervezni, mely a Hunyadi család életéhez kötődő fontosabb eseményeket eleveníti majd fel. Az iskolákkal is szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatot, hogy a diákok minél több helytörténeti információ birtokába jussanak – fogalmazott Sorin Tincu múzeumigazgató.  A kedden zajlott esemény végre kézzelfogható bizonyítéka, hogy Vajdahunyad önkormányzata komolyan gondolja a valós történelmi események előtérbe hozatalát az egyre népszerűbb lovagvárban. Miután az utóbbi években sikertelennek bizonyult a Drakula-kultusz bevezetése Vajdahunyadon, idén egyre több rendezvény eleveníti fel a Hunyadiak emlékét. A 600 éves adománylevél most kiállított másolata részévé válik a múzeum állandó kiállításának. 
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ötvenhat Erdélyben: „Szabadságra vágytam”
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (az éjszaka leple alatt utaztak Brassóból Segesvárra) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. A legnagyobb titokban szervezték meg a Petőfi elestének emléket állító hely megkoszorúzását, bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. Egy év múlva már mindegyikük letartóztatva, rácsok mögött várta a tárgyalást. A monstre perre 1959-ben kerül sor, 77 embert ítélnek el összesen 940 év börtönbüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a titkára, Lay Imre mesél az EMISZ-ről, a kirakatperről, és börtönéveiről. Az Ötvenhat Erdélyben sorozatunk befejező része.
Brassóban születtem…
Munkáscsaládból származom, őseim az 1700-as években vándoroltak Bajoroszágból Erdélybe. Előbb Temesvár környékén telepedtek le, majd átköltöztek Brassóba. Keresztapámnak kötélverő műhelye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban használtak. Anyai nagyapám, Muerth Péter pék volt. A Rézműves utcában működött a péksége. Elmagyarosodott svábok voltak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybátyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a negyvenes években, szüleim Kurkó Gyárfásnak, a Szövetség elnökének közeli jó barátai voltak, és részt vállaltak minden magyar rendezvény megszervezésében, legyen az irodalmi est, teadélután vagy nótaműsor. Pedig a két világháború között ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél Erdélyben élő magyarokat állandóan atrocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Az én szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhetetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban.
Én 38-ban születtem, iskoláimat a katolikus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotechnikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítésemet. Ahhoz, hogy tízedik osztályba mehessek, egy elméleti líceumba, különbözeti vizsgát kellett volna tennem, de én ezt a vizsgát elkirándultam. Eléggé könnyelmű voltam abban az időben, és nem vonzott a tanulás, visszamentem tehát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómotorban, annyit kerestem, mint édesapám. Én is, öcsém is, már tíz-tizenkét éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyárba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkáinál segédkeztünk. Hozzá voltunk szokva ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz.
Budapesti kirándulás 56 nyarán
56 nyarán Budapestre mentünk el dolgozni apánkkal. Nagybátyánk ugyanis 1944-ben kiment Magyarországra. Ingben és gatyában ment el, de tíz év múlva már három-négy háza is volt a fővárosban. Építkezési, tatarozási munkákat vállalt, és azon a nyáron mi is neki dolgoztunk. A háború nyomai még látszódtak Budapesten, de egészében véve, impozáns, európai nagyváros volt. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülődő forradalomból semmit nem vettem észre. De nem is erre figyeltem, hanem a technika újdonságait csodáltam. Akkor jelentek meg például a farmotoros Ikarus autóbuszok. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyásföldi Ikarus gyár klubjába, ahol filmeket néztünk. Munka után moziba jártunk, voltunk a Vidámparkban, a Városligetben, a Palatinus-strandon. Mi semmiféle feszültséget nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban élnek az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk, és néhány hét múlva hallottuk, hogy baj van, kitört a forradalom…
Hát azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az iskolatársaknak, Orbán Lacinak, Mátyás Ernőnek s a többieknek is elmeséltük, hogy mit láttunk Magyarországon az Ikarus autóbuszoktól a Vidámparkig… Amikor aztán jött a hír, hogy Budapesten kitört a forradalom, szinte tőlünk várták az információt, magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen mi történt…
November 4-én döntöttük el, hogy megalakítjuk az EMISZ-t
A gyárban is egész nap erről beszéltünk. Este pedig az iskolában. Rögtön arra gondoltunk, hogy valamit nekünk is tenni kellene. Először az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a határon és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert amikor jöttünk hazafelé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őrtornyokkal, fegyveres, kutyás őrökkel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, amiért elindultunk. Így kezdett el körvonalazódni az az ötlet, hogy inkább idehaza próbáljunk meg tenni valamit.
Persze állandóan figyeltük az eseményeket. Akkoriban nem sok rádió volt Brassóban, legfeljebb minden harmadik utcában egy-kettő. Nekünk például nem volt, mert a háború alatt az egész városban összeszedték a készülékeket, s amikor visszaadták, a miénk ki volt belezve, használhatatlan volt… A mi utcánkban csak egy embernek, a mészárosnak volt rádiója, hozzá jártunk át, hogy a Kossuth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szovjetek annak ellenére, hogy megígérték, hogy kivonulnak, hajnalban megtámadták Budapestet, lövik az utcákat, mindent, az embereket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szervezetünket, az EMISZ-t. Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a neve a szervezetünknek.
Balogh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, és először is elhatároztuk, hogy többé nem tanulunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre vontak, hogy hol voltunk. Megmondtuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozásképpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből.
Ópra Benedek tanár úr
A közben gyarapodó társaság elhatározta, hogy legbizalmasabb tanárát is beavatja titkaiba és tanácsot kér. Ópra Benedek a brassói akkori 5-ös számú, ma Áprily Lajos Líceum magyar–francia irodalom és nyelvszakos tanára volt. A kedvenc pedagógusunknak az volt a szokása, hogy a magyar füzetnek egy külön lapjára felíratta velünk a magyar nemzet jelentősebb történelmi eseményeit és azok időpontját, például a honfoglalást, a mohácsi vészt, Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét. Aztán, ha a diák mégsem tudta a napi leckét, de a történelmi eseményekre vonatkozó legfőbb adatokat elmondta, megvolt az átmenőjegye. Nekem például olyannyira gyatra volt a helyesírásom, hogy amiatt simán meg is bukhattam volna.
De ha tudtam az Ópra Benedek tanár úr által kérdezett eseményeket, akkor átmentem. Ilyen volt ő. Nos, négyen vagy öten felkerestük otthonában, s előadtuk neki a mi problémáinkat. Elmondtuk, hogy egy szabályos szervezetet szeretnénk alapítani, de nem kommunistát, hanem magyart. A tanár úr nagyon meglepődött. Azt mondta, hogy az EMISZ-be mindenekelőtt munkásifjak kellenek, olyanok, akik gyárakban dolgoznak, s hogy azért kell rájuk alapozni, mert fel kell ébredniük, fel kell figyelniük arra, ami velük, körülöttük történik. Mármint arra, hogy a hatalmon levők miket művelnek az ő nevükben. Elhatároztuk, hogy felkeressük az inasiskolásokat. Akkor lett EMISZ-tag Aczél Feri, Vinczi János, Erzse Imre és még sokan mások. Nagyon lelkesek voltunk. Egy idő után az iskolában már nem lehetett találkozni. Brassóban a Vasút utca és a Gácsmajor utca sarkán van egy kis park. Ott találkoztunk. Jöttek a Steagul roşu (Vörös zászló, a brassói teherautógyár kommunista rendszerbeli neve – szerk.) gyárból és szakiskolából a fiatalok, s ott, abban a kis parkban tartottuk a gyűléseket. Azt a helyet mi azóta is EMISZ parknak nevezzük. Még EMISZ Himnuszt is komponáltunk!
A szöveget én írtam, a dallamot Nyitrainé Deák Berta lelkésznő, Nyitrai Mózes karácsonyfalvi unitárius lelkész felesége komponálta. A Nyitrai házaspár 1957-ben a karácsonyfalvi unitárius egyházközség lelkésze volt, Orbán Laci ismerte jól őket. A Himnuszunk akkor keletkezett, amikor szerkesztettük az EMISZ szervezeti szabályzatát. Nem mondom, egészen jól összejöttek a rímek, de volt, s a mai napig is megvan a borzasztó nagy hibám: katasztrofális a magyar helyesírásom… Egy szó mint száz, megírtam a verset, Orbán Laci pedig átfestette pirosra. Ugye amikor piros ceruzával kijavította, az egész vers piros volt. Ettől függetlenül, engem választottak EMISZ titkárnak. Mert nagyon élvezték, hogy én pillanatok alatt megírtam a Himnuszt. Persze, én szabadkoztam, mondtam Lacinak, hogy - Én nem tudok titkár lenni, mert nézd meg, milyen helytelenül írok. Te leszel a tanár, fogod a piros ceruzát, s kijavítod, de akkor tiszta piros lesz, mint a kommunisták kiáltványai… - Nem baj, mondta Laci, menet közben kell minden EMISZ tagnak tanult, okos, értelmes emberré válnia. A szöveg megvolt tehát, zene is kellett volna hozzá. Egyszer azt mondta Laci, hogy Homoródkarácsonyfalván elromlott az orgona, mennék el, javítanám meg. El is mentem biciklivel. Laci már ott volt, s bemutatott Bertus néninek. Megjavítottam az orgonát, nyomban ki is próbálták, s nagyon élvezték, hogy működik. Laci szólt Bertus néninek, hogy - Imrének van egy verse, meg szeretnénk zenésíteni, hogy ez legyen az EMISZ Himnusz. Bertus néni megnézte, többször átolvasta, neki is tetszett, s az orgonán elkezdett játszani. - Hagyjátok itt a verset, s mire Laci még egyszer erre jár, a dallam is kész lesz, búcsúzott tőlünk a tiszteletes asszony. Úgyhogy amikor Laci a következő alkalommal kiment Karácsonyfalvára, hozta a dallamot és elénekelte. Hamar megtanultam. Persze, ez a dallam nincs lejegyezve sehova. Csak így terjedt szájról szájra. Jó volna, ha valaki megtanulná tőlem, mielőtt elmegyek.
Ezután esküszöveget fogalmaztunk meg, és az Orbánék kertjében az EMISZ-tagok letették az esküt. Később megválasztottuk a vezetőséget. Orbán László lett az elnök, Sándor Balázs, Vinczi János és Ambrus János az elnökhelyettesek, én a titkár és öcsém, Lay György a pénztáros. A vezetőségválasztás 1957 februárjában történt az Unitárius Egyház tanácstermében. Olyan szervezetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgynevezett érdekvédelmi tömörülésként fogalmazza meg önmagát. Tulajdonképpen az erdélyi magyar ifjak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pedig a kommunisták érdekeit képviseli, szolgálja. A vidékről a brassói iskolákba érkező diákok, fiatalok pontosan ismerték a falujukban, városukban és azok környékén végbemenő történéseket, visszaéléseket. Rengeteg panaszról számoltak be. Elmondták, hogy a kollektivizálás során mik mentek végbe, hogy a kommunista vezetők milyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz.
Koszorúzás a fehéregyházi emlékműnél
Elmentünk Fehéregyházára 1957-ben, március 15-én, hogy megünnepeljük a 48-as forradalom évfordulóját, és Petőfi Sándor eltűnésének helyén, ahol a turulmadaras emlékmű áll, énekeltünk, verset mondtunk. Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különböző verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentőségéről és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. Dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig nálunk volt. Nekem például letartóztatásomkor is ott lapult a személyi igazolványomban. Hogy ne találják meg nálam, egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Miközben szavaltunk, énekeltünk láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. Elhangzott vagy nyolc Petőfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes.
És akkor aztán hazajöttünk. Nemcsak a vádirat, hanem még a védőügyvédünk is elszörnyedve hangoztatta, hogy az ifjak Petőfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk, s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk. A múzeumot is meglátogattuk, ott volt egy kicsi emlékfüzetecske, s oda a nevünket tökéletesen beírtuk, úgyhogy könnyű volt minket megtalálni… Ki gondolta, hogy saját magunkat eláruljuk… Aztán lementünk Segesvárra, egy vendéglőben még pálinkáztunk, söröztünk, de nem sokat, s magyar nótákat énekeltünk. Egy év múlva, 58-ban is lementünk Orbán Lacival és egyik teológus barátjával, hogy ellenőrizzük, helyezett-e valaki virágot, koszorút az emlékműre. Akkor már volt. Jártak mások is ott. De 57-ben mi voltunk az egyedüliek, akik meg mertük kockáztatni azt, hogy hazafias verseket szavaljunk a Petőfi emlékműnél.
Telt-múlt az idő, a szervezet szépen fejlődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, hogy gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez történni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Imre megpróbáltak átszökni Szerbiába, és elfogták őket. A fiúk indulás előtt megtanulták azt a panaszlistát, amelyet az EMISZ összeállított, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emigránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja felvenni a harcot a kommunistákkal. Elkapták őket, visszatoloncolták, és elítélték tiltott határátlépésért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezetről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban.
Orbán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plébánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ tagoknak, hogy használják időnként a plébánia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én odaadtam egy templomba sűrűbben járó lánynak, Bajzárt Marikának. Máig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj.
„Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza”
Az első komoly kihallgatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. – Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza… és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci személyi igazolványának a másolatát, és rám reccsent: - Taci, nu minți. El ți-a dat scrisoarea albastră. (Még a színe is fel volt jegyezve).
Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hónap kihallgatás után 20 év kényszermunkára ítéltek. Az én esetemben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dolgoztam együtt a Mihai Viteazul utca végében, egy emeletes házat meszeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg valami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra-óra és ismét találkozunk. Akkor láttam élve utoljára. Mikor hazaérkeztem a börtönből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy – Apádat tegnap temettük. Éppen javában őröltem tehát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, valami baleset történt, azt vizsgálják ki.
Bekísértek, én azt hittem a rendőrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akartam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a padlóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem értettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgató szobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket vallatóik ellen. S akkor jöttek a kérdések: szülők, iskola, barátok, munkahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam bevallani semmit. Eltelt egy nap, kettő, három, enni nem adtak csak egy-egy darab kenyeret és vizet, éjszaka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elémtolta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy asztalon ki volt terítve minden EMISZ iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony adományozott az EMISZ-nek. Az egyiken azt írta, hogy „A Szabadság kiragad a halálból” a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Akkor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. –Recunoști aceste obiecte? –Da, le recunosc, mondtam és a tisztnek a szemébe néztem. Már repült is a pofon. –Mă, nenorocitule, m-ai mințit zile întregi. Tapsolt, jött az őr. –Ia, fă-i puțină răcoare la măgarul ăsta pentru că minte ca un drac.
Az az igazság, hogy akkkor már gyomoridegem volt, és reszkettem az ijedtségtől, a félelemtől. Az őr feltette a szemüveget, és levezetett a pincébe. Néhányszor szándékosan nekicsapott a falnak, a pléhszemüveg feltörte az orromat, folyt a vérem. Amikor beértünk a cellába, le akartam ülni a székre. - Nu, nu. Ai stat destul. Scoate scaunul. Nyújtottam ki a széket: - Ce-i mă, nenorocitule, vrei să mă lovești? Az volt az első komoly verés, amit kaptam. Amikor végzett az ütésekkel, rúgásokkal, rám szólt: -Ridică-te. Cu fața la perete. Nu mișca. Mâinile la ceafă. Álltam, arccal a falnak. Nem tudtam, mit akar. Hirtelen, mintha áramütés ért volna. A sajgó, vérző sebeimre rázúdított egy vödör jéghideg vizet. Aztán még egyet. Ez volt az a bizonyos „răcoare”, amit a vallatótiszt előírt.
Másnap egy másik cellába vittek át, ahol egy idős, ősz hajú úriember külsejű rab üldögélt, könyvei is voltak, érdekes módon, és az őr is nagy tisztelettel beszélt vele. Hirtelen azt hittem, hogy kommunista agitátorral állok szemben, és most következik az úgynevezett átnevelés, de tévedtem. Miután az őr távozott, a cellatársam bemutatkozott, és megtudtam, hogy Möckel Konraddal, a Fekete templom evangélikus lelkészével állok szemben. Ő aztán felvilágosított, hogy mire számíthatok. Jóindulatúan viszonyult hozzám, mert látta, hogy egy zöldfülű fiatalember vagyok, akinek nincs tapasztalata a Szekuritátéval. – Semmi jót ne várj tőlük, biztos nem fognak hazaengedni, mondta, legkevesebb 15 év börtönre ítélnek, ha kiderült, hogy egy szervezet tagja voltál. Aztán elmesélte, hogy valószínű ő még ennél is többet fog kapni, és hogy az ő csoportjában is vannak fiatalok. Semmi mást nem akartak, csak jogokat kiharcolni a német kisebbség számára. Ismerős volt, amit mondott. Néhány szóban én is meséltem neki az Erdélyi Magyar Ifjakról. Megtanított a Miatyánkra németül, aztán már az alapszókinccsel kezdtünk bíbelődni, mert sokat tartottak Brassóban a Szekuritátén. Végül mégiscsak felvittek Vásárhelyre.
A vásárhelyi szekuritátén
Autón vittek, mindenkinek be volt kötve a szeme. Nem volt szabad megmozdulni, nem volt szabad beszélni. Bármilyen bajunk van, nyújtsuk a kezünket, mondták, mert odamegy az őr, és akkor a fülébe kell súgni, hogy mit akarunk, hogy a többiek ne hallják. Egyetlen egyszer állították meg az autót, és amikor leszállhattunk vizelni, akkor kikötötték a szemünket. Láttam, hogy még két teherautó van a konvojban, az egyik szintén tele rabokkal, a másikban pedig fegyveres katonák követnek minket. A tisztek egy Pobedából felügyelték, hogy mi történik.
Vásárhelyen, a Borsos Tamás utcában, elölről kezdődtek a vallatások, mindenképpen egy sokkal nagyobb szervezetet akartak kreálni belőlünk, mint amekkorák voltunk. A mi családunkból nemcsak engem tartóztattak le, hanem öcsémet is néhány nappal később, sőt unokafivéremet is, Lay Günthert, akit, mivel szász volt, kineveztek külföldi kapcsolattartónak. Arról faggattak állandóan, hogy milyen országokban, kikkel és hogyan, milyen módon álltunk kapcsolatban. Lehetetlen kérdésekre, persze a válasz is hasonló volt, és akkor következtek a verések. Én nyápic, vézna gyermek voltam. Akkora pofonokat kaptam, hogy sokszor alig tudtam lábra állni utánuk. Amikor nem akartam aláírni az általuk megírt jegyzőkönyvet, akkor megrudaltak. Szerencsére gumikutyát nem kaptam… Attól irtóztam. Az egy gumilabda, a fejedre húzzák, nem látsz, úgy hagynak vagy tíz percet, egy kicsit szorít, de aztán kezdesz üvölteni… Még betesznek egy csap alá, s egy-egy vízcsepp a fejedre: csepp… csepp… addig, amíg beléőrülsz. Ebből nem kaptam, szerencsére, de egyébből… a köröm-, illetve a kézbeszorítástól az ajtó sarkába s ilyen-olyan ütésekből, jobbról-balról, pofonokból, azokból kaptam eleget. Mit akartunk csinálni, miért akartuk a nemzetbiztonságot aláásni, miért szervezkedtünk, mi bajunk van a kommunista rendszerrel, mit akartunk felrobbantani? Ezek körül forgott a kérdés. Avval indult a kihallgatás, hogy fel akartuk robbantani a Steagult. Mondtam, hogy nekünk semmi közünk ehhez, mindez nem felel meg a valóságnak. Mert mi nem ezt akartuk, mi szabadságot akartunk. Ezt mondtam nekik: a kommunizmusból akartunk kimenni, nekünk nem hiányzik, mert ez a rendszer nekünk nem megfelelő. S olyankor kaptam egy-egy „leckét”, egy-egy verést.
Az ítélet: „Uneltire contra ordinei sociale”
A kihallgató tisztek szórakoztak rajtam. - Mit akartatok ti?, hogy akartátok?, kérdezték, s akkor pofon vágtak. Utána még az EMISZ himnuszt is el kellett szépen énekeljem, s miután jól megdögönyöztek, akkor még egyszer kiadták a parancsot, hogy hangosabban fújjam el a nótát. Nagyon nehéz volt, mert ilyenkor az embernek a gyomra is görcsbe rándul, éppen csak énekelhetnékje nincs. Nehezen ment, de azért mindig elénekeltem, haragudtam rájuk nagyon, de azért fújtam. Általában vasárnap nem volt ankét, de bejöttek, Bartos, Bihari, Sîngeorzan, Suciu s ezek összegyűltek, s akkor azzal szórakoztak, hogy elővettek engemet. Hogy énekeljem az EMISZ Himnuszt a szekus uraknak… Azok pedig mondták: Nézz oda, hogy a hülye kölykök mivel foglalkoztak… A jegyzőkönyvekben aztán olyanokat írtak, hogy égnek állt az ember haja. Például azt, hogy gyárakat akartunk felrobbantani, kutakat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmiről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalábbis mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenféleképpen azt akarták, hogy a 154-es cikkelybe soroljanak minket, amelynek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. A 154-es arról szólt, hogy: „Acţiuni teroriste”. Tehát terrorista akciók. Hazaárulás és minden egyéb benne volt. Végül aztán a 209. cikkelynél maradtunk: „Uneltire contra ordinei sociale”. A társadalmi rend elleni szervezkedés, összeesküvés.
„Organizaţie subversivă contrarevoluţionară naţionalist şovină maghiară”. Vagyis hogy az EMISZ aknamunkát végző, felforgató, ellenforradalmár magyar nacionalista-sovén szervezet. Én már tudtam Brassóból, Möckel Konradtól, hogy mennyi jár érte. Először nem engem, hanem Csiki Sanyi cellatársamat vitték aláírni, és jött vissza boldogan, hogy 15-25 hónapot kaphatunk, s megyünk haza. Mondom Sanyinak - Te nem jól láttad, Sanyi, ne haragudjál. Én biztos vagyok benne, hogy nem 15 hónapról, hanem 15 évről van szó. Sanyinak úgy felment a cukra, hogy én őt mindig idegesítem, kétszer is pofon vágott emiatt. A tárgyalás március 19-én volt. Csiki Sanyi tizenöt évet kapott. Én húszat.
Petras, a vásárhelyi börtönőröm nem „szeretett” engem. Izgága voltam, feleselő, nem hallgattam, nem nyughattam, pedig már reszketett az inam annyira le voltam rongyolódva. Amikor aztán meghallottam, hogy húsz évig ez lesz, akkor nyughattam volna, de már késő volt. Kiszemelt az őröm, és Szamosújvárra is megjegyzett emberként érkeztem. Mielőtt elindultunk volna, kétszer tett izolátorba, és nem tudom hányszor vert meg. Búcsúként, amikor Szamosújvárra „készítettek elő”, elővett egy régi 12 kilós lábbilincset lánccal, az újak, amiket abban az időben gyártottak csak kilenc kilósok voltak, és azt saját kezűleg tette a lábamra. Így löktek be a gyűjtőcellába, ahol a rabok indulás előtt várakoztak, és amikor beléptem, egy ismerős arcot pillantottam meg, Ópra Benedek volt, a tanárunk. Megálltam az ajtóban, úgy szégyelltem magam, életem legnehezebb pillanata volt ez, amikor szembesültem azzal, hogy ez az értelmes, bátor és értékes ember, akinek ráadásul családja is van, miattunk van megláncolva. Nem mertem megközelíteni. Közben láttam, hogy Benci bácsi átöleli a fiúkat, beszélget velük. Engem is észrevett, odahívott, én pedig botorkálva, a bilinccsel a lábamon, a szégyentől és súlytól meggörnyedve álltam elé. Megölelt, bátorított: - Nem haragszom rátok, fiúk, mondta. Ő szegény szabadulása után tíz-tizenkét évre meghalt. Mai napig kimegyek szülőfalujába, Kézdiszárazpatakra, ha hívnak, mert ott is van kopjafánk, és Ópra Benedekről nevezték el a helyi iskolát.
A sárga krematórium
Egy nap és egy éjszaka utaztunk a vonattal, amíg elértünk Szamosújvárra. Günther piros ingéből szálakat húztunk ki, s felvarrtuk egy rongyra, hogy mindnyájunkat elvittek Szamosújvárra. Apahidán kidobtuk a rácsok között a vonat ablakán, valami román vasutas megkapta és eljuttatta édesanyáméknak. Ezt az üzenetet sokáig dugdostam otthon a zongorában, de aztán nyoma veszett.
A szamosújvári börtön udvarán Istrate, a híres rabverő fogadott minket. Rögtön észrevette, hogy én különleges rab vagyok, mert nagyobb a bilincsem. Rám szólt, hogy azonosítsam magam: hogy hívnak, hány éves vagyok, milyen büntetést kaptam. – Lay Emeric, douăzeci de ani și douăzeci de ani de muncă silnică. Jót nevetett, viccesnek találta, hogy ugyanannyit kell leülnöm, amennyit leéltem addig. - Na, ai găsit și tu praful de aur, mondta. Én pedig, nem tudom miért nem hagytam annyiban, gyorsan visszavágtam: - Mai știi, nu se știe niciodată. Ennyi kellett Istratenak. Csupa vér volt az ábrázatom, amikor bekísértek az udvarról.
Betettek minket a karanténba. 150 embert egy nem túlságosan tágas helyiségbe. Ez állítólag azért volt, hogy megfigyelés alatt tartsanak, nincs-e valami fertőző betegségünk. Ha addig nem is volt, az ottani körülmények között bárki megbetegedhetett volna. Négyemeletes ágyakon aludtunk, mindenféle matrac, lepedő nélkül, csak a sima sodronyokon. Az ablak alatt volt kilenc gibla, fahordó, amelybe a rabok szükségleteiket végezték, s az volt a legborzasztóbb, hogy a rácsok között beáramló levegő megtöltötte a cellát az elviselhetetlen bűzzel. 14 napig kellett volna tartsanak minket a karanténban, azonban csak másfél hónap múlva helyeztek át másik cellába.
A 33-ban együtt voltam Varró Jánossal, Orbán Lacival, Mátyás Ernővel, Sándor Balázzsal, Nagy Janival. Varró János (a 3-ik Bolyai perben elítélt tanársegéd - szerk.) nagy szeretettel fogadott minket, mosolyogva, és aztán ilyen is maradt a kapcsolatunk. Tanított minket, foglalkozott velünk, oktatott, bátorított, hogy ne szomorodjunk el. Ő már a második évét töltötte. Verseket tanultunk, János a történelem érdekes mozzanatairól beszélt. Ott tanultuk meg a morze ábécét, és kommunikáltunk egymás között celláról cellára. Például egy olyan kérdésre, hogy a testvéremet, Lay Gheorghét keresem, három-négy nap múlva jött válasz, de jött! Persze, ha elkaptak egy-egy hetet ült az ember az izolatorban kenyéren és vízen.
Persze, az őreink mindent elkövettek, hogy megkeserítsék az életünket. Beüvöltöttek a cellába, hogy -Sub pat, fuga marș. Nem fértünk be mind, hiszen három-négy emeletes ágyakról volt szó, úgyhogy, aki kint maradt, azt verték gumibottal. Mi igyekeztünk odafigyelni egymásra, hogy ne mindig ugyanaz az ember rekedjen kint, és ugyanaz kapja a verést. Máskor bezártak a zuhanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte fövő vizet, hol a jéghideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk.
Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét, azért mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Nagyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbelül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ablakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizennégy vérengző gazember volt. Ettől a tizennégytől jobban félt a többi száznyolcvan őr, mint mi. Mert nekünk már nem volt mit kockáztatni. Fiatalok voltunk, fütyültünk az egészre, noha borzasztó körülmények között éltünk.
Naponta tíz vagy tizenöt percnyi kötelező séta volt. Bottal hajtottak le sétálni. Az öregebbek s a betegebbek nem tudtak óvakodni, védekezni a botozás ellen. Fent maradtak a cellában. Az őrök felmentek a cellába, s hajtották le, majd az udvarról fel az embereket. Amikor összetereltek, akkor jól megbotoztak minket. A nagy verőfiúk a Şomlea testvérek voltak, aztán Marian, Todea, Istrate főhadnagy. Istrate szörnyű alak volt, úgy csépelte az embereket, hogy a rendőrmundérja teljesen átázott az izzadtságtól. Ha sétálni vittek, vagy ha nem volt csend a cellában, nyitották ki az ajtót, s agyba-főbe vertek. Elkiáltották, hogy: Culcat! S akkor ahogy lefeküdtünk, a csizmákkal végigmentek rajtunk s vissza. Ha csak egy neszt hallottak… mindenért verték az embert…
A börtönben nagyon emberi kapcsolat alakult ki közöttünk és a románok között. Én úgy éreztem, hogy 1956 miatt minket, magyarokat szeretettel és szimpátiával vettek körül, s ez nekem jólesett. Körülbelül ezerkétszázan dolgoztunk a szamosújvári bútorgyárban, ebből alig hetvenen–nyolcvanan voltunk magyarok. Ötvenhat miatt nagyon sok román is börtönbe került, hiszen ők is ugyanúgy a kommunizmus ellen szervezkedtek, mint mi. A szamosújvári börtönben ismerkedtem meg a Boicu testvérekkel, Vladdal és Nicolaéval, aztán ott volt még egy Hamza nevű fiú. Állandóan pozitív példaként emlegették, hogy nézzétek, a magyarok mit mertek vállalni. Egy román nyelvű vers is szájról szájra járt akkoriban Szamosújváron. Egy részletére is emlékszem, így hangzik: „Domnule Gheorghiu-Dej,/Vino la noi, dacă ai prilej./Vino la noi să vezi poporul,/cum te aşteaptă cu toporul./În Ungaria cum se spune,/s-a întâmplat chiar o minune.” Azaz: Gheorghiu-Dej úr, gyere hozzánk alkalom adtán, hogy lásd a néped, amint vár téged a fejszével. Magyarországon, ahogy mondják, valóban csoda történt.
De nemcsak ilyen román versikéket tanultunk, hanem megtanultuk Páskándi versét is, a Betyárnótát, amit ott írt Szamosújváron. „Olyan nagyon nem is bánom./Egy ideig lesz lakásom,/nem fogja a házbért kérni/elsején majd Irén néni,/s végre elmondhatom bátran,/hogy nem élek szabadságban.” Sok mindent tanultam meg ott. Amennyire nem szerettem a tanulást, amíg szabad voltam, ott csak úgy szívtam magamba a tudományt az okosabbnál okosabb emberektől. Én ott végeztem el az egyetemet.
Epilógus
1964. június 30-án utolsókként szabadultunk.
Péntek volt, amikor hazaértünk. Édesanyám gyászruhában fogadott. Egy nappal korábban temette el édesapánkat.
Én azóta is ellátom az EMISZ titkári feladatait. Tartom a kapcsolatot a bajtársakkal, és egy évben egyszer mindenkinek telefonálok, lássam él-e még. A 77 bebörtönzött EMISZ tagból 43 távozott el eddig. Írtam egy kis verset is az emlékükre: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak/ Túlélői 56-nak/ S aki még él, minden névnél/ Összerezzen búsan, árván/ Mint egy sárga lomblevél,/Ha egy társa hull le némán.”
Mindig szerettem a verset. Úgy éreztem, hogy a rímek, ritmusok szebbé teszik az örömet, elviselhetőbbé a fájdalmat. Ezért írtam ezt is. Minden november negyedikén, az EMISZ alapításának évfordulóján, elmondom. Hátha hallják.
Víg Emese
maszol.ro