Beder Tibor: Egy kődarab különleges története
Csíkszeredai lakásom egyik szobájában egy tégla méretű lapos követ helyeztem az asztalomra. Egy támasztékra tettem, így jól látható minden irányból.
Szükséges is ez, hisz nem akármilyen kődarabról van szó. Kővágóval alakították négyszögűvé és lapossá, egyik élét csákánnyal törték le, lapos fele mindkét oldalán kisebb foltokban vakolatmaradványok láthatók. A kőzet az andezitek csoportjába tartozik, geológiai nyelvezettel élve vulkanikus kőzet, amely a magma felszíni megszilárdulásakor jött létre. Keletkezési helye a ma Kárpátaljának nevezett Északkeleti-Kárpátok vidéke. Kőbányászok termelték ki, kőfaragók alakították lapos kőlemezekké és szobrászművész rakta be egy kőhalmazba, hogy egy szobor tartozéka legyen, majd felbőszült, mások szobrait nem tisztelő emberek törték le a szoborról, hogy aztán ottjártamkor mint használaton kívüli kődarabot felvegyem a földről és hazaszállítsam. Magyar történelmi hely sok eseménnyel
A kő keletkezési helyéről következtetve nem nehéz kitalálni, hogy az említett szobor 841 méter tengerszintfeletti magasságban, a Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek között fekvő Vereckei-hágón átvezető régi úttól mintegy 200 méterre fekszik, nyugati irányban. Azért régi, mert az 1980-as olimpiára új út épült Munkács és Lemberg (Lviv) között, ami pár kilométerrel nyugatabbra elkerüli a régi hágót. Így ma alig van forgalom rajta, főleg magyar turisták látogatják. A hágóra Munkácsról kiindulva, Szojva érintésével Alsóvereckén keresztül Verebes (Verbjászk) irányába lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű, kacskaringós úton.
A magyar történelem részeként a Vereckei-hágónak fontos helye van a magyar történelmi tudatban. Itt kelt át a Kárpátokon 895-ben a honfoglaló magyarok többsége. 1241-ben a mongol–tatár fősereg itt tört be Magyarországra. II. Rákóczi Ferenc ezen a hágón érkezett magyar honba és itt találkozott szerető kurucaival, a szabadságharc leverése után pedig itt hagyta el végleg Magyarországot. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén. Az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatók. A hely, ahol honfoglaló magyarjaink a Kárpát-medencébe érkeztek, minden magyar számára fontos zarándokhely. Ennek tudható be, hogy 1896-ban a millennium évében az akkori Magyarország határán itt állították fel a honfoglalási emlékművet. Fél évszázadig állt ott. Nem vihar, földrengés vagy egyéb természeti csapás, hanem a más emlékeit nem tisztelő diktatorikus rendszer tűntette el a föld színéről. Egy fél évszázadot kellett várni, hogy ismét szobor kerülhessen a régi helyére. Az 1990-es évek elején vetődött fel a kárpátaljai magyarság részéről egy új honfoglalási emlékmű felállításának a gondolata. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt (tulajdonviszonyok tiztázatlansága, építési engedélyek hiánya, a hatóságok és az ukrán nacionalisták ellenállása) ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. A 2008. július 21-én felavatott emlékmű Mattl Péter munkácsi szobrászművész alkotása. Mivel számoltak azzal, hogy az emlékmű botránykő lesz az ukajnai nacionalisták szemében, azt masszív vasbeton szerkezettel építették meg. Ez sem mentette meg az emlékművet. Annyira megrongálták (festés, csákány, kalapács, vasrúd), hogy a sorozatos rongálások után 2012. október 10-én újraavatták. A szobor azóta is az ukrán nacionalisták célponja, sorozatosan rongálják.
Az andezit kőlapokból kialakított, hét tömből álló emlékmű a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A kapu nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található. A szélső kiszögellések a nemzeti turul szárnyait, a csúcs a törzsét, a közbelső üreg pedig Emesét jelképezi. A szerzői szándék szerint a Honfoglalási emlélkmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely egyben Kelet-és Közép-Európa határát is jelzi. Ezek után hadd jegyezzem meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából örökölt Galíciával és a Magyarországtól elszakított Kárpátaljával a Kelet-Európában fekvő Ukrajnának van egy közép-európai része is. Mint ahogy a hajdani kelet-európai Románia Erdély bekebelezésével vált közép-európai országgá.
Köszönet a szoborrombolóknak
Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a szobámban elhelyezett andezit kőlapommal. Ahogy meglátom, nyomban a vereckei emlékmű jelenik meg képzeletemben és az onnan kibontakozó kilátás a Vereckei-hágó vidékére. Majd az ezt követő 1100 év története villan át emlékezetemen. Ez a szobordarab nélkülözhetetlen tartozéka lett életemnek, nemzettudatom állandó éltetőjévé és táplálójává vált. Ragaszkodom hozzá és úgy érzem, ő is jól ézi magát nálunk. Már nem is tudnám elképelni a szobám nélküle. Köszönettel tartozom hát azoknak, akik lecsákányolták nekem ezt a darabka szoborrészt, mivel másképp soha sem jutottam volna hozzá. Köszönöm nekik, hogy minden nap eszembe juttatják magyarságomat és erősítik nemzettudatomat. Köszönöm, hogy örömöt szereztek nekem és még sok hozzám hasonló nemzettársamnak, akik kabátjuk zsebébe téve sorra hazaviszik a szobor környékén elszórt dabkákat. Ettől kezdve már nem tudják elfeledni a vereckei honfoglási emlékművet. Kérlek hát, keves rombolói a mások emlékeinek, hogy továbbra se adjátok fel. Mert amilyen mértékben omlanak szobraink, olyan mértékben tesszük lebonthatatlanná őket. Több millió év alatt se tudjátok szétverni őket, mert letört darabkáit Európa legszebb kialudt andezit vulkáni vonulatának kőzetanyagából bőven pótolni tudjuk. Várjuk hát, hogy további szobordarabkákkal gazdagítsátok nemzettudatunkat.
Bármennyire is messze van ez a szobor tőlünk, az ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek az erdélyi magyarok számára sem. Jóval Trianon előtt az akkori Magyarország területén fekvő Brassó városában, 1913-ban felrobbantották az 1896-ban emelt honfoglalási emlékművet a Cenk tetején. Az Árpád-szobor mindössze 20 évig hirdette a magyar nemzet dicsőségét. Sokan már az avatása idején sem nézték jó szemmel, így a szászság sem, akiket – ahogy az avatóünnepségen résztvevő belügyminiszter is hangsúlyozta beszédében – a magyarság testvérként ölelt keblére, és meghagyta őket magukkal hozott nyelvükben és szokásaikban. 1902-ben a szobrot román diákok robbantásos merénylettel próbálták ledönteni. De hogy mi baja volt vele Ilie Cătărăunak és Tomotei Kirilovnak, akik 1913. szeptember 27-én dinamittal felrobbantották és megrongálták az emlékmű talapzatát, ma sem értjük. Hiszen akkor még Besszarábia az Orosz Birodalom része volt, csak az első világháború után csatolták Romániához. Legelfogadhatóbb magyarázat erre az Erdély megszerzésének vágyából fakadó magyarsággyűlölet sikeres betáplálása lehet a románok tömegeibe. Nem sokat tudhattak rólunk, de annyit igen, hogy az a személy, akinek a szobra a Cenktetőn áll, annak a keletről jött népcsoportnak volt a vezetője, amely Erdélyben leigázta „az ott élő őslakó románokat”. Lám, a hazugságon kitalált történelem milyen hatékonyan meg tudja mérgezni a tudatot. Ezek után hogyan értékelné a Milcov partján, Moldova és Munténia határán fekvő 80 ezer lakosú Focşani, az „egyesülés városa”, ha a főterén álló Egyesülés emlékoszlopát, Moldva legértékesebb történelmi emlékeinek egyikét – viszonzásképpen a sok szoborgyalázásért – felrobbantanák a magyarok? Az esemény vad indulatokat ébresztene a románokban, mi magyarok pedig szégyellnénk és elítélnénk a tetteseket.
Aztán 1916-ban a román tüzérség ágyútűzzel pusztította el a brassói szobrot. Ez a kultúrvandalizmus volt a kezdete annak a magyar emlékek elleni merényletsorozatnak, amelynek négy fázisa határozható meg Erdélyben. Kezdetben az 1916-ban bevonuló román hadsereg katonái döntöttek le köztéri műveket. Az emlékrombolások második szakasza a húszas évek derekán következett be, majd tíz évi viszonylagos nyugalom után, az 1930-as évek közepén éledt újra az emlékműpusztítások harmadik hulláma. Ez alatt az idő alatt száznál több szobor és emléktábla esett áldozatául a fékevesztett nacionalizmusnak. Az 1989-es változások után kezdődő negyedik fázisban újra életre kelt az emlékműrombolás. 1990-ben a temesvári honvédok és a nagymajtényi szatmári béke emlékoszlopait rongálták meg, 1992-ben erőgép segítségével ledöntötték a zajkáni Hunyadi János vezette vaskapui ütközet buzogányos obeliszkjét, 2009-ben pedig – hogy csak a legjelentősebbeket említsem – csákánnyal támadtak neki a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatának. Az emlékműrombolás és minden más magyarellenes megnyilvánulás mozgatórugója – beleértve a „barátságos” futballmérkőzéseket is –, hogy eltüntessenek mindent, minket is, ami és akik az „ősi román föld” egykori magyar voltára emlékeztetnek. Pedig a gyűlölet helyett ideje lenne már a megbékélésnek. Inkább a gyűlöletet szító politikusokat kellene végleg kiiktatni.
Egy kődarabot minden magyarnak!
Így hát abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy mi is begyűjhetünk egy szobordarabkát Erdély valamelyik részéből és az asztalunkra helyezhetjük a történelmet. Halmokban állnak és évente gyarapodnak a szétvert, letördelt szobordarabkák Kárpát-medence szerte, de bőviben vagyunk minden olyan kőzetféleségnek is, amiből szobrot lehet készíteni. Egy darabka is elég ahhoz, hogy magunkban összerakjuk az általa megörökített történelmi eseményt. Így folytonos hordozói és megőrzői leszünk eltávolított, lerombolt és megrongált történelmi emlékeinknek. Ahány szobordarabkát birtokló magyar ember lesz, annyi szobor és történeti esemény fog újraéledni a valamikori magyar haza elcsatolt részeiben. Így válik újra egésszé a régi haza. Keress hát egy letört kődarabot ledöntött vagy megsebzett emlékhelyeink egyikén és tedd rá asztalodra, hogy minden nap eszedbe juthasson a mi történelmünk, hogy te is itthon érezhesd magad e hazában.
Krónika (Kolozsvár)

Mesés és dákomán
Kétségtelen, hogy gyönyörűen felújították Erdély egyik régi fővárosának történelmi központját. Több mint 47,5 millió lejt, azaz 10,56 millió eurót költöttek Gyulafehérváron a várfalak, a bástyák, a terek és épületek rehabilitációjára.
Úgy tudni, hogy ezt az összeget a város és a megye költségvetéséből, állami forrásokból és az Európai Unió kohéziós alapjaiból fedezték. Az is elképzelhető, hogy a keret nem volt elég, innen-onnan még szereztek hozzá, mert arról olvasni a sajtóban, hogy bizony kevés volt a pénz, s még hátra vannak bizonyos kiegészítések, és az elvégzett munkálatok is hagynak kívánnivalót maguk után. A jelen írásnak nem az a célja, hogy mérleget vonjon, hogy minősítse a munkálatok végeredményét, hiszen ahhoz komolyabb rálátás szükséges, hetekig, hónapokig kellene tanulmányozni a különböző helyszíneket, szakembereknél, helyi vezetőknél, vállalkozóknál és polgároknál kellene érdeklődni, és jó lenne áttanulmányozni a vonatkozó dokumentációt is. Ez alkalommal mindössze az „eszmetörténeti” hatások érintettek meg. Ezek mellett viszont nem mehetünk el érdektelenül
Hiába volt annyira jelentős politikai szerepe Nagy-Románia létrejöttében a városnak – egy népgyűlés keretében itt mondták ki 1918. december 1-én Erdély egyesülését Romániával –, 1945 után amolyan mostohagyermek volt a bukaresti vezetés szemében. Az ország-gyarapítást követő években ugyan a régi román állam birtokba vette és betöltötte azt a teret, amelyet ilyen esetekben ildomos elfoglalni: rohammunkával felépült a számunkra örökkön helyidegen építészeti elemeket idéző katedrális, a Koronázási Templom, amely az erdélyi ortodoxia központja is egyben. Itt tartották 1922. október 15-én I. Ferdinánd és Mária királyné koronázási ünnepségét. A totalitárius rendszer évtizedeiben azonban a város nem kapott kiemelt jelleget, a rendszerváltozást követően is csupán a nemzeti kártya decemberi elővételekor fordult erre az ország figyelme. Több kihasználatlan – korábban katonai és önkormányzati, megyei célokat szolgáló – épület volt a várban, amelyek bonyolult tulajdonviszonyai akadályozták az érdemi karbantartást és a felújítást, mígnem 2008 körül megfogalmazódott a szándék – hiszen itt található a Közép-Erdélyi Fejlesztési Régió központja is –, hogy egy másik, régebbi főváros, a közeli Nagyszeben példáján felbuzdulva meg kellene ejteni azokat a nagyjavításokat, amelyek jelentékenyen megnövelik a helyiek büszkeségét és látnivalókkal csábítják a turistákat.
A székesegyházban találhatók - többek között - Hunyadi János, ifjabb Hunyadi János, Hunyadi László, Izabella királyné és János Zsigmond szarkofágjai - a templom kriptájában tizenegy erdélyi katolikus püspök földi maradványai nyugszanak. A felújítás során több alkalommal is jártunk ezen a helyen. Többnyire a magyar vonatkozásokat kerestük, hiszen Erdély egykori fővárosában nem lehetnek jelentéktelenek ezek a nyomok. Ezer esztendőről van szó, amely alatt Erdély, hol a magyar királyság kötelékében, hol független entitásként, hol török gyámság, hol bécsi, hol budai jogar alatt élt és működött. És valamelyest magyarul lélegzett.
Ez év nyarán került sor a vár újabb birtokbavételére a helyi lakosság és az idelátogatók részéről.
Illő módon ilyen és ehhez hasonló írások köszöntötték az eseményt:
„Alba Iulia, a város, mely maga a történelem. A történelmi városközpont az utóbbi időkben – a lakosság nagy örömére – ismét »múzsája« a hivatásos és a műkedvelő fotósoknak; nyugodt szívvel örvendezhet minden lakója, hiszen manapság itt található Románia legszebb vára. Mert a fotográfiáknak különleges szerep jut a történelemben, hiszen az általuk sugalltak ezer és ezer újabb történetet szülnek, amelyek soha nem múlnak el. Most egy olyan válogatást állítottunk össze – írja Alexandra Mates az Unirea című lap internetes portálján –, amely minden bizonnyal magára vonzza a szépre »szomjazó« tekinteteket.
Apoulon – Apulum – Bălgrad – Alba Iulia, város, egy főváros, a dákó-románság és a román nemzet kétezer éves jelképe.
Mihály vajda dicsőséges bevonulásának és a Román Fejedelemségek 1600. évi első egyesülésének, Hóra, Kloska és Krisán, az 1784-85-ös Lázadás vezetőinek Golgotája, a Nagy Egyesülés jelkép-városa 1918-ból és I. Ferdinánd koronázási helyszíne 1922-ból.”
Egy város, amely majd ezer esztendeig Transilvania fővárosa volt! A város, mely maga a történelem!! A románok igazi Mekkája!!! Melynek nem lehet »riválisa« sehol a nagyvilágban… Ez a vár/os, amellyel minden itt lakó minden mesterkélt szerénység nélkül nyugodtan büszkélkedhet! Az elődeink által ránk hagyott kulturális és történelmi örökség páratlan értéket képvisel, mely arra késztet mindnyájunkat, hogy magunk is gyarapítsuk a javakat, s adjunk át utódainknak, … az utánuk következőknek. Nagy örömünkre szolgál, hogy ez az értékközvetítés az utóbbi években meg is történt.
Egy álom, egy ötletsor, s a józan vezetés, a magán és a közszféra együttműködése olyan tervet szült, amely nálunk, Alba Iulia Várában a hazai turizmus »gyöngyszemét« hozta létre. Mindezt az élénkülő idegenforgalom, a sok-sok ezer látogató bizonyítja, akik a felújítás kezdete óta keresték fel városunkat. Az idelátogatók száma soha nem volt annyira jelentős, mint napjainkban. Élénk azért is, mert a Várban levő terek és a többi helyszínek – az utóbbi két évben legalábbis – fontos országos és nemzetközi filmfesztiválok, szabadtéri koncertek és színházi előadások helyszínévé váltak. A változások evidensek és mindenképp folytatódniuk kell.
Elég a szóból…, hadd »beszéljenek« a hivatásos fotóművészek által készített képek, amelyek bizonnyal meggyőzik önöket, hogy a »szép-teremtő művészek« miféle csodákat értek tetten, Cetate Alba Carolinában. A frissen készült felvételek azt mutatják, hogy a város, amely még »egy menyasszonynál is felkészültebb«, az új ruhájában, és izgatottan várja itthoni és külföldi vendégeit.”
Költői magasságokban röpködő szöveg. Hihetetlenül kéklő messzeségekig hatol. Dákomán. Egyenesen dákopata.
És alig-alig kap egy-két gesztust a magyar ezerszáz esztendő ebben a könyörtelen kultúrateremtésben.
Gyulafehérvár lakossága manapság mintegy 60 ezer fő, amelyből 1800 a magyar. Ebben benne van a teológia, az érseki székesegyház személyzete és a hívek, a városi plébánia, a református gyülekezet, a szórvány unitáriusok meg a néhány magyar ajkú evangélikus és ateista is. 1910-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó népszámlálása 11616 lelket talált Fehérvárott. Ebből 5226 (44,98%) volt magyar, 5170 (44,50%) román, 792 (6,81%) német, s cigány 287 (2,47%). Százhárom év telt el az óta.
A történelminek mondott Székelyföld lakosságának 71%-a jelenleg magyar ajkú.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Román ébredés? Nem jól van az úgy a törikönyvekben
Marius Diaconescu, a Bukaresti Egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Nem igaz például, hogy a középkorban a Magyar Királyságban elnyomták volna a románokat, a török elleni küzdelem nagy része is a magyarokra hárult. Diaconescu Mátyás királyt román felmenőkkel bíró, nagy magyar királynak tartja – olvasható a Mandiner.hun megjelent korábbi rádióinterjúban.
Még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk – állapítja meg a professzor két évtizeddel a romániai rendszerváltoztatás után egy rádióinterjúban, írja a Mandiner.hu. Hozzáteszi, „a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képeket festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek”, ezért aztán evidens, hogy torz szemléletű diákok jelentkeznek történelemszakra. Tipikus tévedésnek nevezi Diaconescu, hogy Erdély a közvélekedés szerint román állam volt a középkorban. Ott vannak még szerinte az olyan mítoszok, hogy a románokat elnyomták Erdélyben a középkorban.
A bajok forrását abban látja, hogy a jelen történetírása a mostani ember szemével tekint a középkor történelmére, miközben a korábbi korok történelmét a korábbi korok emberének szemével kell néznünk.
Természetesen hozzájárulhatott a hamis önkép gyártásához a történész szerint, hogy a románokat a nyugati források vagy sehogyan sem említik, vagy igen-igen negatív színben tüntetik fel, és a megítélés „a 14-15. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit se változott. Nem a külföldiek hibások, hanem mi sajnos.”
Mit szól a kibeszéléshez a román történészszakma?
Arra a kérdésre, hogy nem fogják-e őt emiatt Romániában hazafiatlannak tartani, úgy válaszolt, „a hazaszeretet nem jelentheti azt, hogy hazudunk”. Viszont úgy látja, egyre több történész él Romániában, aki hiteles történelmet szeretne írni, és nagy vita van a különböző történészi szemléletek között emiatt. „Mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A románok történetét az egyetemes történelembe ágyazottan kellene hogy értelmezzük. Hisz megvan a helyünk, és nem egészen jelentéktelen. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet” – értékel Marius Diaconescu, példaként említve Hunyadi Jánost vagy Mátyás királyt.
„Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában. És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkék kellene hogy legyünk erre.”
A magyarok voltak a törökverés kulcsai
Diaconescu nem népszerű vele otthon, de amondó, a törökök útját nem a románok állták el Európa felé, hanem a magyarok. Az ebben való tisztán látást azonban nehezíti, hogy a „nemzeti eposzról” készített filmek Ceausescu tézisei alapján nyugodnak.
„Történelmi filmjeink döntő többsége számos mítoszt, hazugságot tartalmaz”, állítja a történész. Szerinte rendezőket, színészeket „csinált meg” ez a sok alkotás, melyeket sokaknak kényelmetlen lenne revízió alá venni. Nem lehet például olyan hazugságra filmet építeni, hogy a románok a Habsburgok ellen harcoltak Pintea Viteazul idején a 18. században, miközben az említett személyiség közönséges rablóvezér volt.
Ha Diaconescunak kellene filmet rendeznie, a román származású Jósika István kancellárról forgatna, aki „kidolgozta az egység tervét”, és kiemelné mások mellett Báthory Zsigmond szerepét.
Szerinte a román történészi szakma nemzetközi elismertsége is múlik azon, hogy például egy hazugság miatt jelentős uralkodónak olyan oldalát meg tudják-e mutatni, amely szerint valóban lehetett jelentős.
(Közös törikönyv helyett?
Készült egy monografikus könyv egyebek közt abból a nem titkolt célból, hogy felülírassék néhány túl mélyen rögzült szlovák és magyar klisé a két nemzet közös történelmének egy százhatvan évvel ezelőtti motívumáról. Demmel József történész A szlovák nemzet keletkezése figyelemfelkeltő címet választotta terjedelmes, olykor detektívregény-szerű munkájának.)
MNO

Sabin Gherman: történelmi régiókat, autonóm Székelyföldet – Interjú
A múlt szombati autonómiakonferencia egyik legszínesebb előadója Sabin Gherman közismert publicista, a Transilvania Live televízió igazgatója, műsorvezetője volt. Regionalizmusról, Erdélyről, székelyföldi autonómiáról, magyarok és románok egy- másra utaltságáról szóló előadását többször taps szakította meg. Nem véletlen, hogy az előadót több média is megszólaltatta. Sabin Gherman lapunknak is nyilatkozott.
– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlovákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években? – Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi magyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magyarok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt.
Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, társadalmi életben, mindenben. A recept egyszerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában. A fiam életében először Komáromban, Szlovákiában látott Hunyadi János-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy például a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez.
Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmékből erednek? Szerintem azért, mert Bukarest egyáltalán nem bízik a perifériában, Erdélyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a hatalmas gazdasági világválság idején egész Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között? – Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, akkor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemináriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön... – Ön szerint eljön-e az idő, amikor magyarok és románok együtt lépnek fel Erdélyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért. A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett.
Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte.
Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástudatot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormányfőhelyettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást.
Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alapján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Székelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olaszországban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég.
Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának.
Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milyen az autonómia...
Különben épphogy megvolnánk
Reggel Adjon Isten jó napottal indulnak csíkszeredai munkahelyükre a menaságiak. Hozzájuk hasonlóan így mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barótra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykeresztúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból Marosvásárhelyre is.
Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor, délután Jó estéttel köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „itt még a fű is székely”, leszámítva azt a néhány román rendőrt, aki itt őriz minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, ez olyan természetes állapot, mint a levegő. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja. Így volt ez mindig. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor el sem indultak volna. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején meg a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állnak harcolni a Székelyföldért.
Jó volt látni,
hogy nem külön-külön, pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy, egyszerűen gyalogszékelyként. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződő nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmed, az oszmán törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná – ki tudja, az is lehet, itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat.
Haz atérve az otthon maradottaknak elmesélték a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, szemük kitágult és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges” volt. Mindenki meg volt győződve, hogy az utóbbi hetven évben ez a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vaj’ kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ.
Márpedig a világ változik
Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpátokon túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vaslui-hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A városi tanácsban, ahol fele-fele arányban ülnek, napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar képviselő magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik megfelelő tolmácsgép megvásárlását, bár ezt megtehette volna tíz évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés – erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének kellett fellépnie, hogy megfékezze a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácstagjait. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül: Dózsa Görgy utca helyett Strada Gheorghe Doja. Ugyancsak itt a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ugyanaz történt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, bejárja az egész Székelyföldet.
Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert csupán lélegzetvételünkkel véljük azonosnak. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért küzdeni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát szánunk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a felbujtható, tanulatlan tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött, hamis próféták sugallatára beindítható amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegben szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha lakhelyén megtartja többségi arányát, sőt, növeli is azt, és ragaszkodik erkölcséhez, nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (2.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.
– Ön tanulmányokat, könyveket írt, miután ausztriai, lengyelországi, magyarországi, vatikáni levéltárakban kutatott. Hogyan látják onnan...?
– A dokumentumok a valóságot mutatják. A külföldiek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget népünknek. Nem igazán vettek észre bennünket a világban. Akkor sem, most sem, sajnos. Inkább a negatívumaink révén váltunk ismertté. Ami feltűnt a dokumentumokban, hogy amikor általánosan jellemzik a románokat, a kép mindig negatív. A 90-es évek elején Bécs és Budapest levéltáraiban kutattam. A dokumentumok – melyeket nem magyarok írtak; hisz tegyük fel, hogy a magyarok elfogultak lennének; tehát vegyük az osztrákok, olaszok, franciák által írt dokumentumokat... Bár ez végső soron nem számít. Az erdélyi románokról, a havasalföldi vagy a szlovákiai hegyekben élő románokról (akikről sajnos alig tudunk valamit) a dokumentumok mindig sötét képet festenek. A románok gyújtogatnak, lopnak, hazudnak, nem szorgalmasak. Sajnos, ez a megítélés a XIV–XV. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit sem változott. Nem a külföldiek hibásak, hanem mi. Sajnos.
– Ez a válasz sokakban indulatokat szíthat. Ismét azzal vádolhatnak bennünket – mint némely olvasók a História folyóirat weboldalán, minekutána megjelent az ön tanulmánya Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeș) –, hogy hazafiatlanok vagyunk, amikor ilyeneket mondunk. – A hazafiasságot nem hazugsággal mérik. Annyit mondhatok önnek, hogy egyre több olyan történész él Romániában, aki hiteles történelmet szeretne írni, és aki sokkal jobban szereti hazáját, mint azok, akik nagy hazafinak tartják magukat, és kitüntetéseket szereznek a sajtó ilyen-olyan ütközeteiben vagy máshol.
– Ez érdekes. Azt akarja mondani, hogy konfliktus zajlik különféle történésznemzedékek, irányzatok között?
– Igen. A 90-es évek utáni fiatalabb nemzedék mítoszok nélkül, hitelesen próbálja bemutatni a történelmet, de ez nem jelentheti, hogy a mítoszok lebontása után nem méltatnánk a hősöket. – Ön például mit válaszol arra a kérdésre, hogy győzött-e Vitéz Mihály a călugăreni-i csatában? – Nem győzött. Egy háborúban több csatát is vívnak, és nem mindegy, milyen szempontból vizsgáljuk az eseményeket.
– Számunkra Călugăreni egy hatalmas győzelem helyszíne.
– Hát igen, egy bizonyos pontig. De ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy amikor Szinán pasa feltápászkodott a mocsárból, és kezét szeme fölé tartva Vitéz Mihály seregét kereste, akkor azt látta, hogy Vitéz Mihály nincs ott. Vagyis – ahogy az ütközet tanúi is mondják – hatalmas volt a călugăreni-i csata, rengeteg török harcos meghalt, és nagyon sok román megsebesült, de az ütközet helyszínét elhagyva Vitéz Mihály visszavonult az erdőkbe, a Kárpátokba az erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond hadseregére várakozva. Mivelhogy nagyon jól tudta: esélytelen vállalkozás lett volna folyamatosan Szinánnal, a török hadsereggel harcolnia. Ne feledjük, hogy a călugăreni-i csatát követően Szinán hadserege megszállta Târgoviștét és Bukarestet, erődítményeket épített a városokban, kormányzókat helyezett az élükre, megkezdte az ország átszervezését pasalikká. Hogyan beszéljünk călugăreni-i győzelemről, ha azt követően a török uralta az országot, nem pedig Vitéz Mihály?
– Igen, de végül mégis kiűztük a törököt.
– Kiűztük, mert segítségünkre sietett Erdély fejedelme a hadseregével. Vitéz Mihály akkoriban Báthory Zsigmond vazallusa volt. Végül is nem ez a fontos, hanem hogy a călugăreni-i ütközetet valós perspektívából, hitelesen lássuk.
Pillanatszerű esemény volt, egyféle thermopülai csata, egy gyors rajtaütés, amelyben nagyon rövid időre Vitéz Mihály kerekedett felül, de semmi több. Egy másik példa az események hamis láttatására, ha kétszáz évvel megyünk vissza az időben, a rovinéi csata bemutatására. „Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân) legyőzte Bajazidot”. Ugye, ezt tanultuk az iskolában... Mihai Eminescu híres költeménye is ezt mondja, miközben ebből semmi sem igaz! Mivelhogy a rovinéi ütközet után Öreg Mircea majdnem két és fél évet Erdélybe menekülve él. Ha valóban megnyerte a csatát, mit keresett 1395 márciusában Brassóban Luxemburgi Zsigmondnak, Magyarország királyának hódolva?
Miért próbálta a magyar hadsereg négy ízben is Öreg Mirceát visszahelyezni a havasalföldi trónra – egyik alkalommal maga a magyar király vezette a magyar hadsereget –, de mindhiába, mert a törökök minden alkalommal elűzték? Nyilvánvaló, hogy Mircea nem nyerte meg azt a csatát, hisz elmenekült az országból. De mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A román történetírás nagy hiányossága az átfogó távlatok hiánya. A románok történetét nekünk az egyetemes történelembe ágyazottan kellene értelmeznünk. Hisz megvan a helyünk. És nem egészen jelentéktelen. Nem. Fontos helyünk van. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet.
– Mondjon egy példát!
– Hunyadi János. Vagy Mátyás király.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (3.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.
– Hunyadi Jánost nagyobb mértékben vállaljuk. Mátyás királyt azonban már kevésbé. – Igen, mert Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői is voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában...
...És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkéknek kellene lennünk erre. A nagy világtörténeti munkák, amelyek Cambridge-ben vagy máshol a nagyvilágban születnek, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról beszélnek. De mi olyan témákat választunk, amelyek révén többé-kevésbé csak siránkozunk, ahelyett, hogy előállnánk azzal, ami valóban történt.
– Még mindig azt a mítoszt tápláljuk, hogy mi Európa kapuinál álltunk, másokat védtünk, miközben azok katedrálisokat építettek?
– Sajnos, igen. Holott ne feledjük: mi önvédelemből harcoltunk a törökkel. Rövid távú csatákat vívtunk. – És nem voltunk ezzel egyedül.
– Pontosan. És nem mi álltuk el a törökök legfőbb útját Európa felé. A középkorban és főleg a XV. században a legtöbb és a legnehezebb harcot Magyarország vívta el egészen Mohácsig. Ezt el kell ismernünk! Leszámítva a ’70-es éveket Nagy István (Ștefan cel Mare) idejéből, a legtöbb harc a magyarok és a törökök között folyt. Az erőarányok és az ütközetek száma tekintetében egyaránt.
– Nagyon érdekes. Keveset beszélünk Erdély történelméről, és arról, miként befolyásolta ezt a térséget. Íme, a román fejedelmek Erdélyben kerestek menedéket, kapcsolatokat létesítettek, vagy hűbéresekké váltak. A középkori hűbéri hierarchia egy másik olyan kérdés, amiről komplexusokkal beszélünk, mintha legalábbis egyet jelentett volna a teljes megadással.
– A középkorban megszokott eseménynek számított, hogy egy uralkodó, herceg, nagyherceg, vagy – hogy úgy mondjam – alacsonyabb rangú király a vazallusává váljék valamely magasabb rangú, erősebb uralkodónak. Ez természetes volt. Ahogy ma politikai klienteizmusról beszélünk, amikor egyes „bárók” „kliensként” futtatnak képviselőket vagy szenátorokat, ehhez hasonlóan a középkor idejében a hercegek, nagyhercegek, őrgrófok egy náluk hatalmasabb király vagy császár hűbéresei voltak. Nem szégyellték. Nyilván, a vazallus igyekezett kibújni a kötelességek alól, amelyek egyébként nem voltak nagyok. Megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetéből. Volt egy előnyünk: Havasalföld a Magyar Királyság és a Török Birodalom között helyezkedett el. Ebből adódóan a havasalföldi uralkodók gyakran hintapolitikát folytattak. A helyzet kettősségéből adódóan hol az egyikkel, hol a másikkal működtek együtt. Túl sokat kért a török? Mentek a magyarokhoz. Vagy fordítva. – Védelmet találhattak az egyiknél a másikkal szemben, és fordítva?
– A XV. században, amikor épp béke volt a két hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között, Havasalföld és Szerbia kettős fennhatóság rendszerének volt alárendelve. Miben állt ez? Amikor békeszerződéseket kötöttek, leírták, hogy Havasalföld fejedelme fizet egy bizonyos adót a töröknek, és Magyarország királyára hallgat, vagyis a magyar királynak is vazallusa. De miért van az, hogy a román történetírásban soha nem tagadjuk, ha a moldvai fejedelmek a lengyel király hűbéresei voltak, de minduntalan elhallgatjuk, ha Magyarország vazallusai voltak. Miért? Mert nacionalista komplexusaink vannak. Mert a mai ember szemével tekintünk a középkori valóságra. Ez a baj forrása.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Történelmi körúton a Kohézió Egyesület gyerekei
A Bánság és Erdély történelmi nevezetességeivel ismerkednek a Kohézió Egyesület által támogatott családok gyermekei.
Február elsején, szombaton Sipos Ilona főszervező irányításával Hunyad megyei történelmi körútra indultak az egyesület nyilvántartásában szereplő, illetve a Kohézió Baráti Körének gyerekei, akik autóbuszos családi kirándulás keretében meglátogatták Vajdahunyad várát, a hátszegi Bölény-rezervátumot és a sarmisegetuzai dák főváros maradványait.
A Temesvárhoz is kötődő Hunyadi János vajdahunyadi vára volt a történelmi körút fő célpontja, amelyet idegenvezetővel látogattak meg a temesvári gyerekek és kísérőik. Felejthetetlen élmény volt a Hunyadi János idejében épült palotaszárny, a Lovagterem, az Országház, a Várkápolna bejárása, az Aranyház meglátogatása, amelyhez Szilágyi Erzsébet építtette a Mátyás-loggiát. A vár 28 méter mély kútját is megcsodálhatták a temesvári gyerekek, melynek kávájára egy török rab a 16. század közepén arab betűkkel a következő török nyelvű feliratot véste: „Ezt Hasszán írta, a gyaurok foglya a templom melletti várban”. A vár bejárata mellett nyílik a lejárás a vár kazamatáiba, ahol válogatott kínzó-eszközöket nézhettek meg a látogatók.
A hátszegi Bölény-rezervátum volt a történelmi körút következő állomása, ahol a bánsági gyerekek megcsodálhatták a hazai nagyvadak egykori királyát, a bölényt, amelynek utolsó példányait a XVIII. században ejtették el az erdélyi vadászok. A hátszegi rezervátumba az 1950-es években hozták az első bölénypárt Lengyelországból.
A történelmi körút utolsó állomása az ősi dák főváros, Sarmisegetuza település volt, ahol a Kohézió Egyesület gyerekei meglátogatták a zömmel római emlékeket bemutató múzeumot és a dák főváros, valamint a római kolónia épületeinek és arénájának részben restaurált maradványait.
A történelmi körút költségeit a Keresztszülők Program forrásaiból és saját költségvetéséből támogatta a Kohézió Egyesület – tudtuk meg Sipos Ilona programszervezőtől.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Az űrlap alja
Sikerre várva
Miközben a sajtóhírek és pártközlemények arról szólnak ezekben a napokban, hogy a romániai magyar közösséget érintő, e közösségnek nemcsak mai közérzetét, hanem a jövőjét is beárnyékoló megszorítások ügyében nincs lazulás, nem mutatkozik reménykeltő enyhülés és előrelépés, aközben a bukaresti hatalomba ismét bekérezkedett magyar párt vezetője elképesztő kijelentéssel lepte meg saját pártjának tagjait, híveit is.
„Országos szinten jól működik a Szociáldemokrata Párttal kötött kormányzási egyezség” – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke egy hétvégi interjúban. Amelynek apropóját megindokolni is fontosnak tartotta annak készítője: „A szövetség vezetőjét azok után kérdeztük, miután több, az erdélyi magyarság számára fontos ügyben úgy tűnik, a PSD csupán látszólag – vagy még annyira sem – tartja tiszteletben a március elején aláírt megállapodást.” A szószegések újabb sora: a Székelyföldet délről érintő autópályaszakasz (az észak-erdélyi sztráda része) nem épül meg, a marosvásárhelyi orvosin nem lesznek önálló magyar tanszékek, Maros megyének egyelőre nem lesz magyar prefektusa, Szilágynak és Biharnak sem alprefektusa, a nagyszabású magyar kulturális projektekre idén nem lesz központi támogatás stb. Kelemen erre csak hímezett-hámozott, ám az észak-erdélyi autópálya sorsát illetően optimizmusának adott hangot, pedig a félbe-szerbe hagyott építkezésen semmi mozgás. Csak az a papírlap zizeg, amit Szabó Ödön bihari képviselő lobogtat lépten-nyomon, ezen van állítólag kampányígéretként a sztrádaépítési koalíciós paktum. „Nincsenek illúzióink, hisz az RMDSZ-nek eddig is hihetetlen erőfeszítésében tellett a kormányzási partnereivel betartatni azok ígéreteit” – nyilatkozta a pártelnök, hozzátéve: „Csodavárásra most sem számítunk.” Nyilván azt akarta mondani, hogy csodára nem számít, de hogy várni se várjon semmit az erdélyi magyarság? Akkor miért kell egy korrupt, inkompetens, tehetetlen kormányba belépni? – kérdezik sokan, de Kelemen türelemre int: „Nem jó felállni, kiszállni, a harcot félúton feladni. Ez nem jellemző a magyarságra” – mondta, majd azt is, hogy „még voltak elvesztett csatáink, ám a háborút csak mi nyertük”.
Mi? Ki? Mikor? Mert mi, magyarok utoljára Hunyadi János vezetésével nyertünk háborút, már Mátyás király is csak csatákban tudott győzni… Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az Ormós Zsigmond-szoboravató nyitotta meg a XIX. Bánsági Magyar Napokat
Magyar személyiség szobrát leplezték le Európa napján
Az Európa-napi ünnepségek alkalmából május 9-én, pénteken a temesvári Személyiségek Sétányán felavatták Ormós Zsigmond, a XIX. századi Bánság legkimagaslóbb magyar személyiségének köztéri szobrát. A Központi Parkban sorra került szoboravatáson részt vett Nicolae Robu temesvári polgármester, Titu Bojin Temes megyei elnök, Eugen Dogariu temesi prefektus, Marossy Zoltán alprefektus, Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő, Temes megyei RMDSZ-elnök, Molnár Zsolt parlamenti képviselő, valamint Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselőjelöltje. Az avató ünnepség szép számú résztvevőjét a szoborállítás kezdeményezője, Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke köszöntötte, hangsúlyozva, hogy régi álma valósult meg a bánsági magyarságnak a Városháza és Nicolae Robu polgármester támogatásával. Szakács Béla temesvári szobrászművész alkotásának felavatása egyszersmind a XIX. Bánsági Magyar Napok nyitórendezvénye, amelynek célja felmutatni a magyarság értékeit, hozzájárulását a térség szellemi életéhez. Nicolae Robu polgármester elismerő szavakkal méltatta Ormós Zsigmond, a kiemelkedő bánsági kulturális és közéleti személyiség, szép-, köz- és művészeti író, műgyűjtő, a Bánság Múzeum történelmi és művészeti részlegének alapítója tevékenységét, aki teljes mértékben megérdemli a város elismerését. „A szoboravatásra kiváló alkalom, hogy 2013. február 20-án volt Ormós Zsigmond születésének 200., 2014. november 17-én lesz halálának 120. évfordulója” – mondta a temesvári polgármester. Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök üdvözölte azt a tényt, hogy ha egyéves késéssel is – hiszen születésének 200. évfordulójára tervezték a szoborállítást –, de Ormós Zsigmond végre elfoglalhatta méltó helyét a Személyiségek Sétányán, Hunyadi János, Török János, Küttel Károly és Telbisz Károly egykori temesvári polgármesterek és Bartók Béla zeneszerző szobrainak társaságában. „A szoborállítás Európa napján, a polgármesteri hivatal és az önkormányzat közvetlen támogatásával történt, ami azt jelenti, hogy ők is elismerik azokat az európai értékeket, amelyeket Ormós Zsigmond képviselt a XIX. században” – mondta Halász Ferenc, aki hozzátette: nem csak a temesvári magyar közösség és képviselői által a román közösség hajt most fejet Ormós Zsigmond emléke előtt, hanem Sógor Csaba EP-képviselő jelenlétének köszönhetően fejet hajt most egész Európa! A szoboravató ünnepség befejező részében Szekernyés János helytörténész emelt ki néhány meghatározó mozzanatot a pécskai születésű Ormós Zsigmond életrajzából, hangsúlyozva, hogy „a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat 1872-es megalapításában és felvirágoztatásában oroszlánrészt vállalt. Szellemi, munkatársi és anyagi hozzájárulásával jelent meg 1872. május 1-jétől a tájegység első magyar nyelvű napilapja, a Temesi Lapok”. Szekernyés János azt is megemlítette, hogy „nyomtatásban megjelent regényei, színművei, útleírásai és művészettörténeti tanulmányai gazdag és változatos tárából kiemelkedik A banya sziklája /Piatra babi/ című korrajza”, amelyet román vonatkozásai miatt érdemes lenne román nyelvre is lefordítani. A helytörténész végezetül jóvátételnek nevezte a szoborállítást, hiszen Ormós Zsigmond csontjait 1982-ben kegyeletsértő módon kidobálták a várostól örökbe kapott díszsírhelyből és obeliszkjéről levésték, lecsiszolták a nevét. Ormós Béla bronzból készült mellszobrát, Szakács Béla temesvári szobrászművész mesteri alkotását Szász Enikő TMNSZ-elnök és Nicolae Robu polgármester leplezték le, majd Sógor Csaba EP-képviselő koszorút helyezett el a szobor talapzatánál. A szoboravató ünnepséget a Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak műsora színesítette: Stan Lilla és a Bokréta csoport citerásai népdalokat adtak elő, Szabó Ferenc oktató irányításával.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Vajdahunyadi városnapok
Magyar történelem románoknak
Idén is Hunyadi János híres nándorfehérvári győzelem emlékét idézve, július 13. és 20. között rendezik meg a vajdahunyadi városnapokat. Akárcsak tavaly, az önkormányzat által szervezett ünnepségsorozatban magyar vonatkozású eseményre kerül sor. Tavaly Nagy István-Gáspárik Attila kabaré előadása örvendett nagy közönségsikernek, idén viszont a magyarság történelme című könyv bemutatójára kerül sor.
A vasárnap este hét órakor kezdődő városi felvonulással kezdődnek a városnapok, amikor a középkori öltözék parádéjára kerül sor. Hétfőn délután 5 órától a művészeti galériában mutatják be a magyarok történelme című, román nyelvű könyvet. A kötet 4 magyar és egy román történész közös munkájaként született, melyben Páll Szabo Ferenc koordinálása alatt Wellman László, Pocsai Sándor, Varadi Éva és Ciprian Rad a megszokott román mítoszoktól eltérő magyar történelmet mutatnak be a román olvasóközönségnek. Néhány kényesebb ügynél mindkét – magyar és román – álláspontot ismertetik, hogy a románság a történelem más megközelítését is megismerhesse.
A könyvbemutató után hétfő este 7 órától szabadtéri vígjátékra kerül sor a színház előtti téren. Kedden este 7 órától gyermekelőadás lesz az Ifjúsági parkban, szerdán pedig reggeltől estig sportvetélkedők zajlanak számos helyszínen (uszoda, stadion, sportcsarnok). Csütörtökön este fél nyolctól újabb színházi előadásra kerül sor, pénteken pedig egész nap ingyenes belépést biztosítanak a vajdahunyadi vár látogatóinak, ahol délelőtt 10 órától lovagi bemutatóra is sor kerül. Délután 6 órától klasszikus zenei koncert szerepel a programban, este pedig az Opera Nights fesztivál keretében az operabálra, szintén a várkastélyban.
Szombaton a Michael Klein nevét viselő stadionban nemzetközi kutyakiállításra kerül sor, a város főterén, pedig hat órától zene- és táncelőadások lesznek. Vasárnap este a szabadtéri színpadon fellépő tánc- és könnyűzene-együttesek koncertjeivel zárulnak az idei városnapok.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

Átkeresztelt történelem
Két amcsival járom a tágabb Erdélyország útjait. Egy – az indiánok szerint – sápadtarcúval, s egy, a mai szóhasználattal, afro-amerikaival. Vártól várig kocsikázunk, nem egyszer olyan vidékeken, ahol ma már alig-alig élnek magyarok vagy németek. De a história konok egy dolog. Temesváron a vár maradványait látva mesélem, hogy 1492-ben Kinizsi Pál, temesi főispán lakóhelye volt. De 1514-ben itt égették meg tüzes vastrónon Dózsa Györgyöt. Amint gurulunk arrább, Lugoson mondom, hogy a Bánság 1658-ig Erdélyhez tartozott, utolsó bánja Barcsay Ákos fejedelem volt. Csodálkoznak, amikor mutatom, hogy az akkor Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Oravicabányán épült – 1817-ben – Erdély első teátruma, amely még I. Ferenc császárt is szórakoztatta. S megyünk tovább, Déva felé, amely ugyebár egyike az első transzilvániai királyi váraknak, amelyet a tatárjárás után IV. Béla épített újjá. De itt született a magyar Luthernek hívott Dévai Bíró Mátyás, s tartották fogva az unitáriusok első püspökét, Dávid Ferencet. Aztán Szeben jön, a II. Géza magyar király által Erdélybe telepített szászok létrehozta város. S utunkba esett Fogaras, ahol 1538-ban Majláth vajda húzatott fel máig is álló kővárat, s ahol később, 1690-ben meghalt Apafi Mihály, Erdélyországnak fejedelme. S meglátogattuk a büszke Brassót, a Cenk aljában romjaiban megmaradt, valaha huszonnyolc tornyos és hét bástyás várával, a Fekete templomával, egy sziklakúpon elhelyezkedő barcarozsnyói erődítményt, majd az innen nem messzire lévő, s Nagy Lajos király engedélyével felépített s máig szinte egészében megmaradt törcsvári várkastélyt. De végigjártuk a székely kastélyokat, kúriákat és erődítményeket is, majd Segesvár, Kolozsvár, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Enyed, Beszterce köveit, útjait, még a kisebb erődítményekbe, mint Sebes és Dezső vára is eljutottunk. Csak úgy sorolhattam történelmünk, kultúránk nagy neveit, mint II. Rákóczi György, Mátyás király, Hunyadi János, Bethlen Gábor, Heltai Gáspár, a két Bolyai, Budai Nagy Antal, Johannes Honterus és Bakfark Bálint, hogy néhányat említsek.
Érdekes, mondja az amcsik közül az egyik, de mit építettek itt a románok?
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vízaknán jártunk, múlt és jelen találkozásánál
Vízakna sós tavai régebben is, most is sok látogatót, strandolót vonzanak. Sajátos múltjának és jelenének egyedi hangulatát a helyszínen próbáltuk felfedezni.
A város központjában, illetve attól északra található a hatalmas kiterjedésű, több tóval rendelkező strand. A gépkocsi parkoló zsúfolásig, a látvány kissé elriaszt: mi lehet bent? Ám a kerítésen átnézve nincs tömeg. A belépő ára 15 lej. Ezért zuhanyozók, mellékhelyiségek, öltözők használhatók. Vendéglő, kávézó is működik a strand területén, a kicsiknek játszótér és gyerekmedencék teszik kellemesebbé az ott tartózkodást.
Különleges hangulatot áraszt a sok-sok tölcsérszerű, más-más színű tó, amelyek falépcsőkkel vannak ellátva, egyébként gazos a környezetük. A tömeget nem észleljük, nem tűnik zsúfoltnak a hely. Az általunk kipróbált tónak meleg volt a vize, sókoncentrátuma miatt jóformán úszni sem lehetett benne, csupán lebegni a felszínén.
Vízakna, románul Ocna Sibiului (korábban Vizocna, vagy Ocna), Németül Salzburg Marosvásárhelytől 112, Szebentől mindössze 18 kilométerre található. Petőfi Sándor 1849 január 29-e és február 4-e között Wilhelm David szász polgár házában szállt meg. A ház most is áll a város főterén, homlokzatán magyar nyelvű emléktábla jelzi Petőfi ott tartózkodását.
Elöregedik a település
Védőfallal körülvett református temploma eredetileg román stílusban, a 13. század elején épült - meséli a történetét Csíki Mákszem Lóránd lelkipásztor, többek közt azt, hogy 1441-ben a portyázó törökök lőszerraktárként használták és Hunyadi János közeledtének hírére felrobbantották. Ezt követően gótikus stílusban építették újjá. A szószék koronája a 17. század vége fele készülhetett, körülbelül egyidős a nemrég restaurált, úgynevezett papi székkel, amely, akárcsak régi Bibliái, kelyhei egy erre a célra elkülönítetett sarokban tekinthetők meg.
Vízaknán jelenleg 300 református él és hozzávetőlegesen 50 római katolikus. Működik magyar óvoda és magyar tannyelvű összevont 1-4 osztályos iskola. A református templomban két-három évente keresztelnek egy gyereket, de 2010-2013 között egyet sem kereszteltek – ismerteti a lelkész a mai állapotokat. Az elmúlt esztendőkben két-három személyt temettek el évente. Mostanra viszonylag stabilizálódott a közösség száma, amelyre mégis az elöregedés jellemző. A fiatalok zöme vegyes házasságot köt.
Sós tavai vonzzák a fürdővendégeket
Vízakna leginkább, mint sóban gazdag vidék volt ismeretes már a rómaiak kora óta. A sós tavak sok fürdővendéget vonzottak a vidékre, ezért szállodák, vendégfogadók működtek a városban. Talán az egyik legszebb és leglátványosabb a Lechner Ödön “magyaros szecessziós” stílusától ihletett Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei szerint 1906–1908-ban épült gyógyszálló. A tíz sóstó közül négy (a Belső- és Külső-Vörös és a Belső- és Külső-Zöld-tó) található a fürdőkomplexum területén, a többi pedig a város, a vasút, a főút és a késgyár közötti területen.
Utóbbiak közül az egykori Ferenc-akna helyén 1775-ben keletkezett, 34,5 méteres mélységű Feneketlen-tó természetvédelmi terület, jelentős sórákpopuláció élőhelye. A Thököly- (Brâncoveanu-) tó Románia legmagasabb sókoncentrációjú tava (415 g/l). A várostól északra fekvő 132,5 méter mély Nagyaknát (Honvéd-tó, Lacul Mare v. Avram Iancu, Grosse Grube) Románia legmélyebb ember alkotta tavának tartják.
Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt - írja Petőfi. Cseres Tibor a Vízaknai csaták című regényében örökíti meg a település nevét és annak történetét. Ugyancsak Vízakna történetéről szól Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című prózakötete, illetve ott játszódik Polcz Alaine kisregénye, a Karácsonyi utazás is.
A vízaknai ütközetet, az 1949-es vesztes csatát követően, februárban több mint 300 honvéd holttestét egy elhagyott tárnába dobták. Egy 1890-es hatalmas felhőszakadás során a víz 5, - a só által teljesen konzervált -, holttestet hozott a felszínre. A tavat azóta hívják Honvéd-tónak. Lemerülni a tóba nem lehet, még a legképzettebb búvároknak sem, ellenőrizni, vagy felkutatni, hogy valóban ott van-e a többi honvéd holtteste is, ugyanis a víz só koncentrációja ezt nem teszi lehetővé. Az elesett honvédek emlékére egy kopjafát állítottak a református templom udvarán.
Antal Erika, maszol.ro

Hívő hazafiság
Amióta az erdélyi médiában a kelleténél is nagyobb hangsúlyt kapott a marosvásárhelyi Unirea líceum visszaszolgáltatásának ügye és ennek kapcsán a katolikus egyház iskolaalapító szándéka, az ezt követő polémiában rosszmájú és a valóságtól elrugaszkodott vélemények és vádak törtek felszínre újfent. A szokásos gumicsontok – ti. hogy a katolikus egyház nem magyar, világpolgárokat nevel, a Vatikánból irányítják, elárulta a csángókat, nem tesz semmit nemzeti összetartozásunkért és megmaradásunkért, feladva a küzdelmet mintegy elárulja nemzeti közösségünket… stb. – mellett újabbakkal is előálltak a szolgálatos fröcskölődők. Azt állítják, hogy az egész Szent István-i mű magyarellenes volt, István királyunk kiirtotta az ősmagyar kultúrát, és ezzel nemzetünk vesztét okozta. Vajk kultuszát pedig – mondják – a Habsburgok kezdték „terjeszteni”, hogy hatalmukat megalapozzák… Ezek már annyira igazságtalan és minden realitást nélkülöző vádak, hogy azóta is azon töprengek: hogy lehet valakiknek kétezer év egyetemes, ezer év magyar kereszténység után ilyen sötétség a lelkükben. Próbálom a fájdalom és az elkeseredettség, a butaság és a rosszindulatú csőlátás miatt elvakult „érvek” okait keresni, vizsgálni, elemezgetni, de tulajdonképpen belőlem is kérdések törnek fel. Nem történelmietlen kérdések ezek, hanem önazonosságunkat firtató, mindannyiunktól becsületes, őszinte választ váró kérdések. Ilyenek pl., hogy: mi köze a nemzetnek az egyházhoz? Mi a fontosabb, a hazaszeretet vagy a hit? Melyik melyikre épül? Hogyan élhető meg a hívő hazafiság? Hogyan lehet összeegyeztetni saját nemzetem és más nemzetek szeretetét? Ebben a széthulló, minden szellemi alapot megkérdőjelező szabadelvű világban a globális agymosásra vagy a kisebbségi sorsra csak szélsőségekkel lehet reagálni? Itt Erdélyben mindig gond, hogy melyik egyházak „magyarabbak”: a protestánsok vagy a katolikus, ill., hogy a katolicitás s az ortodoxia teológiai közelsége nincs-e hátrányára a nemzeti identitás megőrzésének… Egyáltalán jogos, szabad ezt a kérdést így feltenni? Hogyan lehet szórványban, elnyomásban úgy megélni a hitet, hogy nemzeti identitásunk ne sérüljön? Biztos, hogy sok sebből vérzünk. Látjuk, tapasztaljuk, hogy Európa elöregszik, kereszténysége is kifáradt, a gyorsuló világ húz el mellettünk, miközben hagyományaink, templomaink, életterünk kiürülőben. Eközben az anyaország kereszténysége, de a többi európai keresztény ország hívő népe is identitásválságban szenved, felhígult, átalakult. Erdélyi viszonylatban meg keresztre szegez minket a beolvadás veszélye, a kivándorlás, a munkahelyek hiánya, a fiatalok jövőkép nélkül elbátortalanodnak; s mintha a keresztény egyházaknak sem lenne mondanivalójuk, vagy inkább a jelenlétük, a kovász szerepük erőtlen. A politikai vonatkozásokról most nem is ejtek szót. Azzal már tele van a hócipőnk. Sajnos.
Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy egymás ellen acsarkodjunk, s amit az elmúlt évtizedek csendes megújulása, ökumenikus próbálkozásai is elindítottak, lélektől lélekig, abba most ilyen durva hitetlenséggel beletaposunk.
Eltűnődöm, mi lenne nemzetünkből nyelvemlékeink, költészetünk, irodalmunk, a gregorián zenekultúra, a csodálatos építészeti és kulturális remekművek nélkül?
XVI. Benedek pápa nem hiába kérdezte: „Mi maradna Európából, ha elvennék belőle azt, amit a kereszténység hozott létre…” Menjünk tovább: mi maradna a Kárpát-medencéből, Erdélyből, városainkból és falvainkból, templomaink, egyházi, kulturális értékeink nélkül? Ha az egyház nem lett volna a nemzet mentsvára háborúk, elnyomások idején, ha nem lett volna kovásza a társadalmi fejlődésnek, túléltük volna-e eddig is? Mi tartotta a lelket Hunyadi Jánosban, Kaszap Istvánban vagy épp Márton Áronban, hogy nem adta be a derekát az erősebb nyomása ellenére? Ha Márton Áron a kompromisszum jegyében beköltözött volna Bukarestbe, akkor most nem magyarul írogatnánk s beszélnénk. Nem nemzetmegőrzés, amikor írni-olvasni, értelmiséget kiképezni csak a szerzetesek voltak képesek, akiknél királyok és hadvezérek nevelkedtek? És sorolhatnánk hosszasan a nemzetmegőrzés gesztusait a jelenkorban is: Böjte Csaba egész mozgalma nemzetmegőrzés. Mert nem a saját hobbija a gyermeknevelés és mentés, hanem egyszerre evangéliumhirdetés és nemzetépítés. Egyház szavunk azt súgja, hogy éljünk benne: egy házban valamennyien, egy szívvel, egy lélekkel, egy kenyéren. Mint egy család. Az őskeresztények módján. Módján, mert ugyanúgy már nem tehetjük. Különböző képességeink vannak: Pál Feri előadásaira ezren járnak, Bíró Lászlóéra csak több százan, mert neki nincs akkora terme, mindegyiknél tömegek gyónnak, kérnek lelki vezetési tanácsot. Bírónak ’Szerelmes Hittanja’ is van olyanoknak, akik még nem jegyezték el egymást, még csak „gondolkodnak”. Barsi Balázs húsvét előtti konferenciabeszédeit zsúfolt templomokban tartja, ált. Bp.-en, sümegi lelkigyakorlataira csak hosszú előjegyzés után lehet eljutni. Hofher József SJ gyalogos-kirándulós lelkigyakorlatai is roppant népszerűek. Ha már lelkigyakorlat: a Manréza egész évben telt házas. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az egész országot behálózza, és igényes rendezvényeket szervez. A helyi csoportok persze megülik tagjaik névnapjait. A cserkészek is ugyanezt teszik, és őket kizárólag világiak vezetik. Sokfelé van újra búcsú: lelki épüléssel, gulyással és kirakodóvásárral. Számos egyházközségben van kórus, táncház, újság, családcsoport, babatorna, általában valamelyik pedagógus kismama csinálja.
Ádventi koszorú: karácsonyi vásár, csak saját készítményeket lehet kitenni. Pásztorjáték: ovisok, fölnőttek. Sok helyen van egyházközségi csapatok kispályás focibajnoksága. Hosszasan lehetne idézni – akkor is, ha ennek egyesek számára nincs „hírértéke” –, a sokféle faluünnepet, kopjafa- meg keresztállítást, tárgyi örökségeink megérzéséért vívott küzdelmüket, sokszor egészségük árán is (emléktáblák, templomépítések, családok megsegélyezése, szegény diákok taníttatása, alapítványok működtetése stb.). Említhetnénk a sokféle tábort (tánc-, önismeret, bibliás, családos, lelkigyakorlatos), lelkiségi mozgalmakat, ahol nemzeti és emberi öntudatra, érettségre nevelik egyházaink az ifjúságot és a felnőtteket egyaránt. És a szüleink idejében alakult legény- és leányegyletekről, a Kalot- és Kalász-mozgalmakról még nem is beszéltünk… Ez a fölsorolás talán kimerítő volt, de mégsem az: még rengeteg lelemény színesíti egyházaink életét. Akár lebontva felekezetekre, gyülekezetekre is. Egy részük a paptól függ, más részük a hívektől. Hasonlít Isten országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres – mondja Jézus. Tehát a kereskedő hasonlít Isten országához, a gyöngyök pedig mi vagyunk! Azok vagyunk, tényleg? Egyszerre fontos a test és a lélek: magyarságunk és hívőségünk. A keresztény hit nemesíti meg a vért, és nem fordítva. A nyers erőt, büszkeséget helyes irányba, a jó felé kell terelni. Már édes anyanyelvünk is jelzi, hogy identitásunk szellemi alapokkal bír. Ha nem hatja át nemzeti létünket a keresztény szeretet, most is csak vadak, pogányok vagyunk, akik a másikban ellenséget, veszélyforrást látnak. Urunk Jézus nem ezt akarja. Meg kell nézni, ő hogy élte meg zsidóságát, népéhez tartozását. Mikor vált eggyé vele, mikor tudott felülemelkedni belőle anélkül, hogy megtagadta volna. Szánalmas, amikor magyarságunkat és egyházunkat, hívő magyar voltunkat kijátsszuk egymás ellen. Ebből mindkettő vesztesen kerül ki. Az alapkérdés tehát az, hogy milyen szellemi kisugárzásra vagyunk képesek.
A haza adottság, a hit kegyelem. Hitemmel ismerem fel adottságaimat, s felelős vagyok, hogyan, mire használom azokat. Őrizni és művelni a földet, ez egyszerre lelki, szellemi feladat. Számba venni a kincseket, fényesíteni, gyarapítani és továbbadni az értékeket, tenni a jót, szeretni a másik embert. Ezt csak hittel lehetséges. Az egyház sem a „levegőben lóg”, mint ahogyan a haza sem csak a „magasban van”, hanem a konkrét nemzet lelkébe ágyazódik bele. Azt termékenyíti meg. Ezt ismerte fel Szent István, ezért látta meg fennmaradásunk garanciáját a nyugati rítusú kereszténységben, habár a másikat is ismerte. Bölcs döntése az évszázadok folyamán nem csak politikailag igazolódott be.
Nemzet ott van, ahol (lelki) közösség van. Közösség ott, ahol azt valami anyagin, földin túli idea, eszmény, tapasztalat összetartja, egybefogja. Ezt teszi a kereszténység. Megnemesíti és célt ad a természetes adottságnak, hogy magyarnak, székelynek születtünk. Beoltja szeretettel, hittel, bizalommal, szárnyakat ad neki. Mint minden nemzetnek. Isten virágoskertjében egy gyönyörű, illatos virág vagyunk, páratlan tulajdonsággal, egyedi feladattal, akárcsak a többi nemzetek virágai. Ezt a célt kell észrevennünk, felismernünk, megélnünk még ellenszélben, kisebbségben, nem mindig kedvező politikai széljárásban is. Egyéni és döntési szabadságunk sose kerülhet szembe közös felelősségünkkel, amelyet hazánk, nemzeti hovatartozásunk iránt viselünk. Kincseinket közösbe téve mutathatjuk meg az egység, az összetartozás erejét. Nem valakik ellen, hanem valamilyen cél, az üdvösség érdekében.
Az első keresztények sem tagadták meg soha nemzeti hovatartozásukat, sőt erősítették a nemzet egységét, sajátosságát. Később, a missziók idején, a „pogány” európaiak a legerősebb földrész nemzetállamai lettek, ugyancsak a keresztény lelkiségnek köszönhetően. Tehát a kérdés inkább az, ki, mi akarja az elkereszténytelenedést bennünk? Hisz az akarja lerombolni nemzeti hovatartozásunkat is. Nos, ez ellen kell közös erővel küzdenünk. A bennünk vagy másokban lévő gonoszság képes szabadsággal, lazasággal, kötelék és kötöttség nélküliséggel álcázni ártó szándékát, miközben azt harsogja: nem kell Isten, nem kell egyház, nem kell törvény, nem kell lelkiismeret. Hisz életünk egy nagy buli, élvezzük hát!… A pénz, a politika vagy a hatalom minden problémát megold. Szent István idejében is ez a közbeszéd járta, ezt a társadalmi vákuumot kellett kitölteni. Az Unirea líceumban létesülő katolikus gimnázium névadója, II. Rákóczi Ferenc zászlóbontása idején még egységben volt a HIT és a HAZA, a NEMZET és az EGYHÁZ. A zászlóra is felíratott latinul: „PRO PATRIA ET LIBERTATE CUM DEO”. Ezt a CUM DEO-t igyekszenek ma letörölni és elfeledtetni azok, akik úgy tartják, hogy a vallás magánügy, és hit nélkül is elboldogul, aki hazát keres. Holott a haza fogalmában benne van a ragaszkodás kollektív élménye. „Sokan vallják, hogy egy közösség szinte vallásos megnyilvánulása a hazaszeretet és a testvériség. A himnikus felszólítás: »Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar« azt a szent követelményt állítja elénk, amit a keresztyén hit így fogalmaz:
»Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Az Úréi vagyunk.« Ez a hit már gyermekkorban kezd kibontakozni, megfelelő nevelés által életértelmezéssé, később világnézetté bővülni. Az egyház az a hely, ahol istenismeretünk és emberszeretetünk úgy összekapcsolódik, hogy fel sem merül az elválaszthatóság. A nemzet pedig „nyelvében él”. Az édes anyanyelv közössége alkalmat kínál arra, hogy a kollektív nemzettudatot kortársainkkal együtt éljük meg úgy is, mint hazaszerető polgárok és egyháztagok. Akinek nincs ilyen részesedése, az idegen marad, sajnálatra méltó, és csak krisztusi szeretettel hozható közelebb. Ezért hirdetjük az Úr Jézus hívogató szeretetét, hogy legyen része az elidegenülteknek is az Ő váltsághalálának áldásaiban” – mondja dr. Horváth Barna nyugalmazott miskolci teológiai tanár.
Mintegy summázva a hívő hazafiság lényegét. Mert jó hazafi csak jó keresztény lehet. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános
Népújság (Marosvásárhely)

Új emlékhely Gelencén (Jancsó napok)
A magyarság két döntő történelmi eseményének állítottak emlékjelet Gelencén: a faluközpontban elhelyezett köztéri alkotás egyrészt a nándorfehérvári győzelemre, másrészt a trianoni döntésre emlékeztet. Az avatóünnepségen méltatták a kétoszlopos emlékmű megálmodóját és elkészítőjét, Kelemen Dénes nyugalmazott tanítót. A tegnapi rendezvény a Jancsó Benedek Emléknapokhoz kapcsolódott.
A két oszlopról maga az alkotó beszélt: a baloldali oszlopon az 1456. július 22. dátum olvasható, egy stilizált óramutató pedig déli tizenkét órát mutat. Kelemen Dénes így ismertette Hunyadi János törökök feletti győzelmét, mely nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát is megmentette a turbános uralomtól. A déli harangszó az egész keresztény világban azóta is a nándorfehérvári diadalra emlékeztet, III. Kallixtusz pápa ezzel hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy imádkozzanak a szabadságukért.
A második oszlop pontosan 282 centiméter magas – 282 ezer négyzetkilométer volt egykoron Magyarország területe – magyarázta Kelemen Dénes. A több szakaszra osztott oszlopon a Magyarország nevével jegyzett rész 93 centiméter, 93 ezer négyzetkilométer maradt az ország területe a trianoni döntés után. Erdélyt 102 centiméter jelzi, helyet kapott Felvidék, Délvidék neve is, kisebb sávok jelzik a Csehszlovákiához, Olaszországhoz, Ausztriához csatolt magyar területeket. A fába faragott Trianon név a helyesírási szabályok tudatos megszegésével kisbetűvel íródott, három részre osztott. Tri-a-non – olvasta, ami azt jelzi: háromszor is nem a döntésre! Ezt a kijelentését vastapssal fogadta a több mint százfős közönség. Egy képletes harang is helyet kapott az oszlopon, félredöntött helyzetben. Néma harang, ez Trianon jelképe – jelentette ki. Az alkotás oldalán lévő négy fül a Tiszát, Dunát, Drávát és Szávát jelképezi. Ott, ahol zúg az a négy folyó – ismertette a tanító.
Az emlékhely még nem teljes, itt kap majd helyet a falu három korszakát bemutató térképegyüttes, és két másik, kisebb oszlop is. Ezeket június 20-án, pontban 16.32 órakor (a trianoni döntés ideje), illetve július 22-én délben avatják. Úgy lesznek beállítva, hogy említett időpontokban a kis és nagy oszlopok árnyéka épp egybe fog esni – magyarázta Kelemen Dénes. Az alkotót hosszasan méltatta Cseh József polgármester. Ötven éve él Gelencén, nemcsak tanítóként, hanem művelődés- és turizmusszervezőként, köztéri alkotások létrehozójaként, fafaragóként, festőként is beírta nevét Gelence történetébe. Nyolcvanhét székely kaput faragott, ezekből huszonegyet Gelencén állítottak fel, a többi a világ minden sarkában – mondta a községvezető. A polgármester a helyi tanács és a község nevében emléklappal, plakettel tüntette ki Kelemen Dénest. Az új emlékhelyet Berecz István plébános áldotta meg. Rövid beszédében hangoztatta: nem sebeket akarnak felszakítani, emlékeztető, meggondolkodtató jel kell legyen az emlékhely.
Bokor Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Névtolvajok és hamisítók
Nemrégiben mondta a Kossuth Rádióban egy román fiatalember: örvend, hogy részt vett Kolozsváron, a Bánffy-palota udvarán rendezett könyvvásáron, mert várostörténeti előadásokat is hallgathatott, melyek nyomán teljesen megváltozott korábbi véleménye a város múltjáról.
Meggyőződéssel mondta, amit arról középiskolában tanult, abból egy szó sem igaz. A tények beszélnek – folytatta –, hisz eddig nem tudta, hogy létezik Kolozsváron például Bánffy-, Béldi-, Jósika (Józsika)-palota vagy Wass-ház, és azokat, valamint más, pompás középületeket magyar tulajdonosok építettek, és az ő tulajdonuk volt a rémuralom beállta előtt (…). Ennyit bevezetőül.
Miközben a Székelyföldet átszelő kirándulóbusz Hunyad megye irányába tartott, utasai megfigyelhették egy-egy település különböző feliratait, intézményneveit, helység- és utcanévtábláit is.
Látható volt például helységnévtáblán a -haza utótag -háza helyett (Szentegyhaza), utcanévtáblán Aron, Gabor, ut, Gheorghe Doja az Áron, Gábor, út, Dózsa György helyett; építőtelepen táblán díszelgett vezetéknévként a Laszlo és Sandor a László és Sándor helyett, menetrend szerinti autóbuszon pedig cégnévként: Balint Trans Bálint Trans helyett.
Volt persze bőven líceum gimnázium vagy szakközépiskola helyett, néhol gimnázium váltotta fel az általános iskolát, és a tanácsok is simán lekörözték az önkormányzatokat. Múzeumban, várkastélyban Hunyadi Jánost Iancu de Hunedoara szorította sarokba, Őraljaboldogfalván a Kendeffy családnév Cândafi formában került egy – turistákat tájékoztató táblára –, mi több: akadt olyan idegenvezető, aki a Kendeffy család román eredetéről beszélt.
A neveinkről, szavainkról lemaradt ékezetek apropóján talán nem fölösleges megemlítenem, hogy a 14. század közepére kibontakozott a magyarban a hosszú magánhangzók rendszere, és a rövid-hosszú éles szembenállás azóta is jellegzetes vonása nyelvünknek. Azt is jó tudnunk, hogy az előmagyar korban még csak rövid á hangunk volt, de a honfoglalást jóval megelőzően, mintegy 3-4 évszázaddal korábban már volt hosszú á hangunk. A lemaradt ékezetekkel jeles íróink, költőink közül többen is foglalkoztak.
Sütő András idevágó mondatai következnek: „Akkor onnan mind leszálltak a harangok, elbúcsúztak a hangjuktól, és fölsorakoztak Gábor Áron előtt, hogy megolvassza őket, ágyút öntsön belőlük (…)
Nappalok és éjszakák mosódtak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgassátok a tisztelendő atya prédikációit! Az öreg székelyeknek magyarul – a gyermekeiknek angolul hirdeti az igét. Már az Isten is kétnyelvű? Ó, nem, nem hagyom lekopni a nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért perselypénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja! (…)
Az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak Irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetektől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrbavert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs, akihez forduljanak.” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat)
Azt, hogy a kommunista diktatúra soviniszta gyakorlata megpróbálta kisajátítani történelmi nagyjainkat is, és például Dózsa Györgyből Gheorghe Doját csinált, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara lett (a tankönyvekben vagy a vajdahunyadi várkastélyban), Kinizsi Pált pedig Paul Chinezu álruhájába öltöztették – nem kell tudomásul vennünk, és nekünk nem kell ezt a gyakorlatot követnünk.
Neveink védelmében sokat tehetnek a szórványban élő magyar önkormányzati képviselők is. A vezetéknév/családnév – különösen a történelmi – szent és sérthetetlen! Bármilyen nyelvű szövegbe kerüljön is, eredeti alakja, formája nem változhat. Név- és történettudományi munkák bizonyítják, hogy a fentebb említett nevek magyar eredetűek. Viselőik magyarnak tartották magukat. A besztercei nemesi előnevet viselő Hunyadiakról oklevelek alapján megállapította a kutatás, hogy a család legrégibb hiteles ősei Magyarországon tűntek fel, és római katolikus vallásúak voltak.
A Dósa (Dózsa) vezetéknév apanévből alakult -sa képzővel magyaros névadás szerint. Dózsa Györgyöt székely–magyar vitézként tartja számon a történetírás. A malomvízi nemes és gróf Kendeffy család az 1400-as évek előtt a Kende nevet viselte, abból – magyaros névadással – a -ffy (= fia) szócska hozzáadásával lett a Kendeffy forma.
A kende az etelközi magyaroknál méltóságnév volt, akárcsak a gyula. Idővel az uralkodókon kívül más előkelők is használhatták ezeket a megnevezéseket. A kende is, a gyula is török eredetű szó/név nyelvünkben. A magyarból eredetezhető családnevek csoportjába tartoznak a helységnévből -i képzővel alakult nevek is, mint a Báthori, Bocskai, Bolyai, Hunyadi, Kinizsi, Teleki, Toldi vagy Tholdy stb.
Tapasztalhattak még más, hasonló, furcsa dolgot is a kirándulók: például a dédácsi (piskitelepi) arborétum román nyelvű leporellója meg sem említi a ritka értékű növénykert alapítóinak, egykori tulajdonosainak vagy a benne található kastély építtetőinek nevét. Így hát a kíváncsi magyar olvasó hiába is keresi a Fáy, a Gyulay vagy az Ocskay neveket. Mert azokat is – akárcsak a többieket – ellopták a fehér inges névtolvajok és Erdély szellemi örökségének meghamisítói.
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi nyelvművelő, közíró
Krónika (Kolozsvár)

Bronz Béla befejezetlen
„Hiányzik” a háttérből a diktátor
Nem ilyenre tervezték az ismeretlen katona szobrát Sepsiszentgyörgyön. Az állomási tó mellett álló, már csak Bronz Bélaként ismert alkotás mögötti teret, a tervek szerint, egy félkör alakú falnak kellett volna zárnia, történelmi témájú domborművekkel díszítve.
A tervek és a valóság közötti különbségre a levéltárban talált dokumentumokból jöttek rá. A szobor mögé elképzelt, három részből álló dombormű egyikén, a dákoktól kezdve Hunyadi Jánosig és Dózsa Györgyig, számos „román” történelmi személyiségnek kellett volna szerepelnie, illetve történelmi mozzanatok el egészen az 1877-es függetlenségi háborúig. A másodikon az 1918-as eseményektől a Sepsiszentgyörgy „felszabadításáig”, illetve a népköztársaság kikiáltásáig tartó időszakot szemléltették volna, a harmadikon – természetesen – Nicolae Ceaușescu tevékenységét.
Marius Stoica, a levéltár igazgatója elmondta: nem találtak pontos magyarázatot arra, hogy milyen okból nem valósultak meg a domborművek, de több utalás szerint sokallták az akkori 5,7 millió lejes költséget.
Az ismeretlen katona szobra Balogh Péter alkotása, 1974 szeptemberében avatták fel Nicolae Ceaușescu jelenlétében. 
(ea)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az utolsó kikötőben
A napokban jelent meg Czegő Zoltán új könyve, Az utolsó kikötőben című, amely válogatott prózai írásait tartalmazza. E kötete sorban a tizennyolcadik, közöttük majdnem ezeroldalas nagyregénye, a Medrében él, és más prózai írások mellett a versek, amelyek költői indulását jelezték.
Czegő Zoltán mind verseivel, mind prózai írásaival mindvégig új utakat keresett. Új utat jár ezen kötetével is, hisz nem a megszokott, hagyományos műfaji sajátságokat őrzi a novellák, elbeszélések, tárcanovellák megírásakor, hanem sajátosan újjáformálja magát a műfajt is. Egy-egy villanással bejárja az egész világot: ír Dél-Afrikáról, Amerikáról, Ázsiáról, Európáról, számos országról. Ír a városokról, Padováról, Bu­dapestről, Bukarestről, de legtöbbet a szülőföldről: a Feketeügyről, az Oltról, a Hargitáról, Bálványosról, a falvak sokaságáról: Torjáról, Csernátonról, Gelencéről, Bükszádról, Lövétéről, Korondról, Szentdemeterről, Homoródremetéről, Kadicsfalváról, Csinódról is.
Ír a gólyákról, sasokról, ricsajkodó kis madarakról, a szarvasról, medvéről, sokszor a lóról. Ír a rétek, mezők tarka virágairól, bódító illatukról. És az itt élő emberekről, városok és falvak lakóiról, színekben pompázó tisztáson áthaladó, harmatos fű között járó szépséges szép leányról, tagbaszakadt legényekről, öregekről és fiatalokról, nagyapóról és unokáiról, mindennapi életünkről. Ír történelmünk nagyjairól: a hunokról, a honfoglalásról, Géza fejedelemről, Szent Istvánról és Lászlóról, a hazát újjáépítő IV. Béláról, a törökverő Hunyadi Jánosról, a fiáért aggódó Szilágyi Örzsébetről, Mátyásról, Dózsa Györgyről, a mohácsi vészről, a kurucokról, 1848–49-ről, két világháború pusztításáról, nagy veszteségeinkről. Aggódva figyeli a szórványban élő magyarság sorsát, napról napra fogyását.
Czegő Zoltán életében mindvégig az igazságot kereste, azért emelt szót, az elébe tornyosuló göröngyök is ennek következményei. Azt is meg kell említenünk, hogy Czegő Zoltán sajátos szépirodalmi nyelvezetet alakított ki. A székely embert, ha megszólaltatja, nem a góbéságot, a céltalan népieskedést keresi, hanem a természetes, hétköznapi beszéd ízét közvetíti. Gyakran idézi a népdalok legszebbjét, amellyel színessé, vonzóvá tudja alakítani írásait. A kötetében közöltek közül idézzük a következőt:
Áldd meg, Isten, áldd meg a szeretőm házát! / Verd meg, Isten, verd meg a benne lakóját! / Azt se mindegyiket, csak az édesanyját, / Mért tiltotta tőlem az ő kedves fiát. / Ha neki fia volt, nekem szeretőm volt, / Ha neki kedves volt, nekem kedvesebb volt.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kortársaink a “halhatatlanok” között
Bemutatták a Bánsági Magyar Panteon III. kötetét
Az Új Ezredév Református Központ kiállítótermében pénteken mutatták be a Bánsági Magyar Panteon sorozat III. kötetét, amely újabb 50 jeles bánsági magyar személyiséget emel be a „halhatatlanjaink” közé. A Panteon-sorozat harmadik kötete a Szórvány Alapítvány gondozásában jelent meg, dr. Bodó Barna és Miklósik Ilona szerkesztésében, a Temes Megyei Tanács és a Kisebbségi Államtitkárság támogatásával.
Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be a könyvbemutatót. A szép számú érdeklődőnek bemutatott Panteon III. kötetről dr. Bodó Barna elmondta: ebbe a három nyelvű (magyar, román és angol) könyvbe mintegy 15 olyan jeles temesvári személyiség portréja is bekerült, akik “kortársaink, szeretett megbecsült tanáraink, barátaink és kollégáink voltak.” A harmadik Panteon-kötetben található személyiségek közül többen az utóbbi tíz évben távoztak közülünk: Neumann Mária matematikus, Boros Béla érsek, Anavi Ádám költő, Hajdú József mérnök, egyetemi tanár, Salló Ervin vegyész, egyetemi tanár, Cseresnyés Gyula színész, rendező, Toró Tibor atomfizikus, egyetemi tanár, Sinka Károly színész, rendező, Tácsi László gyógypedagógos, szakíró, Jecza Péter szobrászművész, egyetemi tanár és Rendi Béla matematikus, egyetemi tanár. Különleges helye van a kötetben Salló Ervin tanár úrnak, aki szerzője is a könyvnek, de a portréja is bekerült a kötetbe. A kötet szerzői között ott van Miklósik Ilona, Szekernyés Irén, Pongrácz Mária, Bodó Mária és Jámbor Ilona, igazolva, hogy a magyar értékmentésbe egyre több hölgy kapcsolódik be. A férfi munkatársak közül kiemelkedik Bodó Barna (15 portré) és Szekernyés János (7 portré) teljesítménye, a többi portré szerzői Delesega Gyula, Dudás József, Illés Mihály, Ferencz András, Balázs István László és Klepp Ferenc. A kötet grafikai kivitelezése, az illusztrációk Benedek Levente munkáját dicsérik.
A kötet szaklektora, Miklósik Ilona a bemutatón elmondta: a Panteon III. kötettel egy kicsit elégedettebbek lehetnek a szerzők, mint az előző kettővel, ez a kötet világosabb és letisztultabb, mint elődei. „Ez a könyv a polcra tehető ismerettár, amit bármikor le lehet venni, színvonalas, de ugyanakkor tudomány-népszerűsítő kötet, amely mindenkihez szól” – mondta Miklósik Ilona. „Külön öröm a számomra, hogy a fiatal kollégák is bekapcsolódtak a munkába, és hozták a maguk területéről azt, amivel több ez a Panteon III. Ami a kötetben nincsen benne: egy óriási életműben mindig vannak fekete pontok, ezek kimaradtak, de hiányoznak az anekdoták is, amelyek érdekesebbé, emberközelivé varázsolják a távoli személyiséget.”
Az első Panteon-kötet megjelenése óta vita folyik arról, hogy kik kerüljenek be a bánsági magyar halhatatlanok közé. Hunyadi Jánost és Kinizsi Pált a románok, (utóbbit a szerbek is!) magukénak érzik. „Azok közül a személyiségek közül válogattunk, akik nemzetiségük, anyanyelvük vagy esetleg vállalt anyanyelvük mellett letették a garast, politikai meggyőződéstől függetlenül” – mondta Miklósik Ilona. „A célunk az, hogy a sokszor feledésbe merült személyiségek újból előtérbe kerüljenek.” A Panteon III. bemutatóján azt is megtudtuk: a sorozatnak lesz folytatása, már készül a IV. kötet, amelyhez támogatót keres a Szórvány Alapítvány.
A könyvbemutató végén a jelen levő szerzők dedikálták a helyszínen több példányban elkelt a kötetet.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Világos, épített kultúránk fontos öröksége
Hogy egymásra találhassanak a nemzetiségek
Világos Nagyközség megszületésében elemi fontosságot játszott a vár, amit a rómaiak Castrum Lucidum néven emlegettek, ahonnan ered a magyar Világosvár elnevezés is. I. sz. 106. és 271. között, a kiváló stratégiai elhelyezkedése miatt az itt áthaladó római légiók állomáshelyéül szolgált.
A XII. században a helybeli katolikusok egy része latin rítusú volt. 1186-ban III. Béla magyar király – aki kiemelkedő egyház- és kultúratámogatóként a Római, de a Bizánci Katolikus Egyházzal is jó kapcsolatokat ápolt, az általa létrehozott állami adminisztrációnak az irányítását a párizsi Sorbone Egyetem végzőseire bízta, közülük Világoson is dolgozott a híres jegyző, Anonymus –, bencés kolostornak rakja le az alapjait a jelenlegi római katolikus templom helyére. 1331-től a világosi vár nagy kiterjedésű uradalomnak volt a központja, amihez I. Mátyás király uralkodása idején 121 település tartozott. A pápai adójegyzékekből kiderül, hogy 1333-ban katolikus parókia létezett Világoson, Galsa, Muszka és Borosjenő hívei számára, akik Agria egyházmegyéhez tartoztak. A parókia templomának az 1186-ban megalapított kolostor szolgált. 1439-ben a vár és a kolostor is Brankovics György szerb fejedelem birtokába került, aki a kolostort kőkerítéssel vonta körül. A világosi várat és a kolostort is magában foglaló uradalom 1445-ben Hunyadi János, majd 1464-ben a Báthori család birtokába került, amelyiknek a tagjai innen kormányozták Erdélyt. I. Mátyás király uralkodása idején, a Magyarországon létrehozott 4 nyomda közül, 1 – Jókai Mór szerint – Világoson működött. A világosi katolikus plébánia 3 templomát 1526-ban, még a mohácsi vész előtt a bevonuló törökök feldúlták, lerombolták. A Galsa felé húzódó dombok lábánál manapság is látszanak egy 55 méter hosszú, 15 méter széles templomnak, illetve a tornyának a maradványai. A dokumentumokból kiderül, hogy a román stílusban, valószínűleg a XIV. században épült templomot a várőrség, valamint az állami adminisztráció használta, ami arra utal, hogy akkoriban igen erős katolikus közösség élt a településen. Egy 1701-ben történt feljegyzés szerint, a török uralom után a várban létezett egy katolikus kápolna, ahol lelkész szolgálta a várőrséget. A török hódoltság idején a 3 kőépületből álló világosi kolostort ferences szerzetesek vezették, amíg a törökök le nem rombolták. A kolostor romjaiból Grassalkovich Antal gödöllői gróf, a püspökség és a lakosság támogatásával elkezdte, majd az uradalmat átvevő Bohus Imre báró 1753-ban befejezte a jelenlegi, Nepomuki Szent János tiszteletére, 1753. május 16-án felszentelt, késő barokk elemekkel díszített, román stílusban készült katolikus templom újjáépítését. A bibliai jeleneteket ábrázoló belső festési munkálatokat Hans Fischer, temesvári templomfestő készítette. A templomot 1798-99-ben felújították, csakhogy 1834. augusztus 21-én leégett, de Bohus János báró a saját költségén, a lakosság segítségével felújította, 1839-ben újra felszentelték. A templomi szolgálatot 1753-tól a konventuális ferencesek végezték, később egy káplán által segített plébános látta el a pasztorációs feladatokat. 1874–75-ben ugyancsak Bohus János báró a helybeli temetőben a családjának kápolnát épített, ami manapság is ravatalozóként működik, míg a templomnak 1906-ban orgonát ajándékozott, ami szintén működik. A helybeli hitéletben történtek ugyan változások, de a független parókus jogot megőrizték 1991-ig, amikor is a gyoroki katolikus egyházközséghez csatolták.
A Világoson zajlott oktatással kapcsolatos feljegyzés a XII. századból származik, amikor a Csanádi Egyházmegye latin nyelvű iskolát működtetett. Előbb Mária Terézia az 1746. április 15-én kiadott rendeletében, majd II. József is kötelezte a birodalom lakosságát az anyanyelven történő oktatásra. A rendelet nyomán, 1773-ban Világoson is megalakul az első magyar, illetve román nyelvű iskola.
Elődeink hagyatéka kötelez
Sokan úgy tudják, hogy Világos az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végét jelentő, 1849. augusztus 13-án a település közelében bekövetkezett fegyverletétel miatt vonult be a magyar történelembe. A fent közölt történelmi tények bizonyítják a legjobban, hogy az itt meghonosodott katolikus egyházkultúra, illetve adminisztratív központ jóvoltából, Világos már évszázadokkal előbb is a történelmi események egyik fontos központja volt – olvasható a Frayna Edit nyugalmazott tanítónő által, a teljesség igénye nélkül összeállított, Greffner Ottó, Kovách Géza és Teodor Voştinar történészek kutatásaira alapozott gyűjteményében, ami románul megjelent az Actualitatea Şiriană, helyi jellegű lap augusztusi kiadványában is.
A helybeli katolikus templommal kapcsolatban örvendetes dolognak számít, hogy a Temesvári Római Katolikus Püspökség a torony és templom megromlott tetőszerkezetének a felújítására pályázatot nyújtott be a kormányhoz, amely 45 ezer lejjel támogatta, Világos Nagyközség Polgármesteri Hivatala és Tanácsa további 25 ezer lejjel járult hozzá a munkálatok finanszírozásához. A felújítást idén fejezték be, köszönet illeti a kezdeményezőket és szervezőket, a támogatókat és a kivitelezőket egyaránt. Abban reménykedjünk, hogy épített kulturális örökségünk e remekművének a külső és belső felújítására is hamarosan kerül majd kezdeményező és támogató.
Szerk. megj: Világos, tulajdonképpen az 1944. szeptemberi, tragikus események kapcsán került legutóbb a Nyugati Jelen érdeklődésének a középpontjába, amikor is a magyar csapatok visszavonulása nyomán elszabadult féktelen indulatoknak az áldozatává vált 10 magyar polgár, akiknek emléktáblát szerettünk volna állítani a templomban. Mivel a táblaállítás nem volt lehetséges, de azt is megtudtuk, hogy ama szeptemberi napokban egy német polgárt is lelőttek, a háború után a helybeli németeket kényszermunkára hurcolták, továbbá azt a román polgárt is földönfutóvá tették, aki a kritikus napokban a magyarok védelmére kelt, talán ildomosabb lenne Világoson felállítani az erőszak és a kommunizmus áldozatainak az emlékművét. Az nagyban hozzájárulhatna a múlt sérelmeinek a békés elrendezéséhez, az együtt élő nemzetiségeknek az egymásra találásához. E törekvésben bátorítás lehet a kormánynak és a helyi tanácsnak a templomtető felújításához nyújtott támogatása.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak ké­pesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz év­vel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajná­ban is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja  és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelykeve akkumulátorai
Vendégek a Városházán. Magyarok. Messzibbről talán már nem is jöhettek volna, mint Székelykevéről. Ez a falu a magyarság legdélibb települése Európában. És hogy ez a mondat még nemesebben csengjen, hozzá kell tennünk azt is, hogy lenn, Szerbia legdélibb régiójában színmagyar település Székelykeve. És nem elég, hogy megmaradtak magyarnak, hanem befogadtak néhány bolgár családot is, azok is magyarokká váltak, illetve megőrizhették származásukat a magyar nyelv mellett is. A község, Székelykeve őslakói Bukovinából telepedtek át az Al-Duna szabályozása idején, 1882 táján, mikor megindult egy visszatelepítési mozgalom. Ha a kanadai magyarságot nem számítjuk, ők a legmesszibb atyánkfiai, Hertelendyfalváról, Sándoregyházáról, Székelykevéről nézve a világot, de nem felejtve a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori világát.
Ha átgondoljuk, ezt nevezhetjük a megmaradás példájának mind Bukovinában, mind Szerbiában. Mocsaras, nádas vidék volt lenn délen, és mintegy öt esztendő alatt a székelyek virágzó mezőgazdaságot teremtettek. És hogy a történelmi kegyetlenséget is áthidalták, megérkezett az óriási árvíz a Dunáról 1888-ban, és elvitte az addig megépített világot.
Székelykeve megmaradt mindmáig az időben és nemzeti tudatában.
Tavaly Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármesterének nyomain mentünk le Magyarkanizsára meghívottakként négyen, most szintén azon a nyomon jött föl Székelykeve polgármestere, iskolaigazgatója, plébánosa, egy vállalkozója a városháza vendégeként.
Mi siratjuk a románokká vált falvainkat, az úgynevezett szórványmagyarságot. Nos, itt van a megmaradás, a nemzettudat abszolút példája, Székelykeve. Igaz az is, hogy a széthullott Jugoszlávia véres romhalmazán, de élnek odalenn a székelyeink. Óvodájuk, iskolájuk, templomuk van, minden magyar odalenn. Mindenütt mindenki mindenhol magyarul beszél, ez a legtermészetesebb – náluk. Bukovinában is az volt a természetes. Kegyetlenül hangozhat a megállapításom, hogy itt, Székelyföldön az anyanyelvünk is lepusztulva, néha a felismerhetetlenségig, noha magunk vagyunk többségben. Az is igaz – és ez percig se legyen vigasz –, hogy Romániában állami terror pusztítja magyarságunkat minden társadalmi alakulat idején, máig is. Az sem vigasz, hogy Kanadában, Írországban is él a magyar vér, ha a nyelv nem is.
Székelykevéről beszéltünk órákon át, a vendégeink semmi titkot nem árultak el, egyszerűen csak arról beszéltek, hogyan dolgoznak, tanulnak és tanítanak magyarul magyar gyermekeket, nevelnek és temetnek, imáznak és táncolnak magyarul. Egy szóval sem említettük, hogy igen, de Brazíliában is él még Boldogasszonyfalva.
Azt is említette az alpolgármester, hogy nekik energiát adott – így, szó szerint –, hogy lement hozzuk Antal Árpád András polgármester, hogy megnézze őket otthon, a házukban. Náluk semmi akadálya nincs a magyarul történő oktatásnak.
„Működik a Magyar Nemzeti Tanács nálunk, de annak a szervezetnek inkább gyakorlati szerepe van, mint politikai. Ügyeket intéz az életünkben, az a szerepe. Csak akarat kell és mennek a dolgok a magunk javára. Igaz, volt nálunk is pártoskodás, pártocskák is voltak, de a nemzeti akarat és szándék fényében, s erejében mind elhalványultak, el is tűntek, ez is igaz – mondotta.”
Kis szigetnek tartják magukat, ezt a polgármesterük is hangsúlyozta.
„Mi itt feltöltődünk önöknél, még erőt is kapunk. És ha arrafelé járnak magyarok, Székelykevén szeretettel fogadjuk, akár az önök polgármesterét, és akkor is feltöltődünk, ha vendégként fogadhatunk bárkit. Ez a mi akkumulátorunk törvénye.”
Székelykevéről koszorúzni feljárnak Nándorfehérvárra, Belgrádba, emlékezni Hunyadi Jánosra és a rettenetes nagy csatározásokra 1456-ban. A megmaradás példáját hozzák, viszik, most éppen Bukovinába mennek fel a moldvai csángóktól a maradék székelyekhez, odafenn. Ott még élnek az egykori kurucok utódai még 1711-ból. Cserey Zoltán történész, városi tanácsos fölhívta a magunk figyelmét Déva, Beszterce, Marosludas, Vajdahunyad, Magyarnemegye, Babsa, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és annyi meg annyi bukovinai hazatelepedett falura, városra. Figyelnénk rájuk is a nagy idegenségükben, hiszen mind székelyek voltak, és nem tántorogtak ki Amerikába. Töltsük hát föl a magunk és testvéreink akkumulátorait!
Székelykeve bizonyosság a megmaradás lehetőségére, annak módozataira.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Románok és magyarok
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav

Dr. Schmidt Alfréd magánkönyvtárával bővült a Vajdahunyadi Magyar Ház Könyvtára
A vajdahunyadi Magyar Ház​ könyvtárának adományozta Drijman Edit, dr. Schmidt Alfréd (1940–2013) magánkönyvtárát. A könyveket a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács és a vajdahunyadi MADISZ fiataljai vitték át a doktor úr lakásáról a Magyar Házba, Kun Árpád nyugalmazott lelkipásztor és Kofity Zoltán helyi RMDSZ elnök logisztikai segítségével, illetve Doboly Beatrix vajdahunyadi EMKE-elnök közbenjárásával, február 21-én, szombaton.
​Dr. Schmidt Alfréd az RMDSZ vajdahunyadi szervezetének aktív tagja volt, orvosi rendelőt működtetett és ingyenes konzultációkat​ biztosított​ a Vajdahunyadi Magyar Házban,​ illetve ennek virágoskertjét ápolta szabadidejében. A Hunyadi János Humanitárius Társaság alapító tagja és első elnöke volt, és mint ilyen, Dávid Ferenc emlékére a dévai várban állított háromnyelvű táblának fel- és visszaállításában is fontos szerepet vállalt, személyesen méltatva a vallásszabadság atyjának, illetve az unitárius vallás megteremtőjének szerepét, munkásságát és mártírhalálát az emléktábla avatása alkalmával.
​A vajdahunyadi Christiana Posztliceális Egészségügyi Asszisztensképzőben tanított, a 6 évig működő magyar tagozaton, illetve a Color Rádió magyar adásának állandó munkatársaként is szerepet vállalt hosszú évekig.
Köszönjük szépen Schmidt Alfréd doktor úrnak a magyarságért tett munkáját, illetve az adományát a Magyar Ház könyvtárának fejlesztésére!
Kofity Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi kastélyok a legszebbek között
Két erdélyi kastély is szerepel a European Best Destinations szervezet által összeállított legszebb európai várak, kastélyok listáján.
A 15 patinás épületet felsorakoztató összeállításban 11. helyen a vajdahunyadi vár (képünkön), 15. helyen pedig a Brassó megyében található törcsvári kastély szerepel. A European Best Destinations szervezet Európa-szerte együttműködik az utazási irodákkal, így utazási célként ajánlhatja majd a tursiták figyelmébe a legszebb várkastélyok helyszíneit.
A szervezet által összeállított lista első helyén a portugáliai Pena-palota szerepel, amelyet az ország hét csodájának egyikeként tartanak számon. Második helyezett spanyolországi nevezetesség lett: a sevillai királyi palota, az Alcázar, harmadik pedig a németországi Neuschwanstein, a 19 században épült bajorországi várkastély. A rangsorban továbbá ausztriai, franciaországi, belgiumi és nagy-britanniai kastélyok szerepelnek.
A vajdahunyadi vár a 14–15. században épült hatalmas épületegyüttes. 1409-ben Luxemburgi Zsigmond Vajk (Woyk) kenéznek, Hunyadi János apjának adományozta a hunyadi birtokot, amelyről később a család a nevét is vette. A család ezután építette a mai vár elődjét, birtokközpontul. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Az apjától örökölt kicsiny erődöt Hunyadi János ekkor építette ki rangjához méltó lovagvárrá.
A törcsvári kastély főként a Drakula-legenda miatt közkedvelt a turisták körében, tavaly több mint félmillió látogatója volt, ennek 63 százaléka külfölkdről érkezett. A kastély, amelyben múzeum található, főként azért vonzó a külföldi turistáknak, mert kapcsolatba hozzák a Drakula néven elhíresült Vlad Țepeș havasalföldi fejedelemmel. A hírhedten kegyetlen vajda ezen a vidéken élt a 15. században, és a fáma szerint néhány hónapig a kastélyban raboskodott. Az először 1377-ben említett várkastélyt Brassó polgárai építtették a város védelmére.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Új központba költözne a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesülete
Kinőtte székházát a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesülete, ezért a csíkszeredai Hunyadi János utcai területükre tervezik építeni új, teljesen akadálymentesített központjukat.
Fikó Csaba, a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének elnöke elmondta, régóta gondolkoznak azon, hogy új foglalkoztató központot hozzanak létre. „Már rég kinőttük a jelenlegi központot. Sok fogyatékkal élő, aki be szeretne kapcsolódni a tevékenységünkbe, várakozási listán van. Ezért egy új központ építését tervezzük” – árulta el.
A Márton Áron utcai székházat ingyen használhatják a csíkszeredai önkormányzatnak köszönhetően, az alsó szintjén egy foglalkoztató műhely és irodák vannak, az emeletén pedig egy varroda működik.  „Ebben a házban 52-en vagyunk, de az új központban 70-75 fogyatékkal élőnek is adhatnánk elfoglaltságot” – fogalmazott az egyesület elnöke
Eleinte egy Nagyrét utcai telekre tervezték új központjukat, de tekintettel arra, hogy a talaj miatt nagyon költséges lett volna az épület alapozása, inkább más lehetőségek után néztek. Végül a Hunyadi János utcában találtak egy 13 áras területet, amit megvásároltak, csakhogy a beépíthető felület mérete nem felelt meg az elképzeléseiknek. Mint Fikó magyarázta, több szintesre kellett volna tervezni az ingatlant, ők pedig egy „elnyújtott”, teljesen akadálymentesített épületet akartak. Időközben eladó lett a szomszédos terület, amit szintén megvásároltak, így az immáron 25 árasra „növelt” területre készítettnek új terveket a mozgássérültek és más fogyatékkal élők számára kialakítandó központra. „Három év alatt törlesztettük a terület árát, tavaly sikerült kifizetni. Egy részét külföldi adományokból, a többit önerőből fedeztük” – részletezte Fikó.
Folyamatban van a tervek elkészítése, Fikó elmondta, szeretnék, ha lift építése nélkül, egy rámpával tudnák hozzáférhetővé tenni az épület második szintjét. Ez azért lenne megoldható, mert lejtős a terület. Elképzeléseik szerint az új központban több csoportos foglalkoztató műhelyt alakítanának ki, emellett akadálymentesített szociális lakásoknak, illetve vendégszobáknak is szeretnének helyet adni benne. Fikó számításai szerint körülbelül 10 százalékkal kerülhet többe egy akadálymentesített épület kivitelezése, figyelembe kell venni ugyanis a bejáratokat, ajtókat, ugyanakkor az illemhelyiséget is a mozgássérültek igényeinek megfelelően kell felszerelni kapaszkodókkal, speciális szaniterekkel.
Az új központ felépítése mellett otthon dolgozói rendszert is szeretnének bevezetni, hogy minél több fogyatékkal élő tudjon bekapcsolódni a tevékenységükbe, akár otthonról is. Fikótól tudjuk, hogy már százezer lejre vásároltak építkezési anyagot, és további 30 ezer euró áll rendelkezésükre, hogy megkezdhessék az építkezést. „Szervezetünk 25 éves fennállásának évfordulója alkalmából szeptemberben többek között ünnepélyes alapkőletételt szerveznénk, Böjte Csaba atya celebrálná az ünnepi misét. Gazdag múltunk van, szeretnénk méltóképpen megünnepelni a 25. évfordulónkat” – mondta az egyesület elnöke. Terveik szerint az építkezést jövőben szeretnék befejezni.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Károly Róbert-szobrot avattak Temesváron
Károly Róbert magyar király köztéri mellszobrát avatták fel szombaton Temesváron annak emlékére, hogy hétszáz évvel ezelőtt az Anjou-házi uralkodó Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát, és nyolc éven át innen irányította az országot.
A Szakács Béla szobrászművész által készített szobor Temesvár központi parkjába, a város történetét alakító személyiségek sétányára került. A szoborállítást a Temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezte, és a város önkormányzata közpénzből támogatta. Az alkotást Nicolae Robu polgármester és Titu Bojin, a Temes megyei önkormányzat elnöke leplezte le a Bánsági Magyar Napok keretében.
A polgármester nyilatkozatában elmondta, úgy kell tisztelni a történelmet, ahogy volt. Károly Róbert fővárosi rangot adott Temesvárnak, és ezzel fejlődést indított el a városban. Hozzátette, Temesvár olyan város, ahol az emberek az etnikai vagy vallási sajátosságoktól függetlenül harmóniában élnek. Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke történelmi pillanatnak nevezte a szoborállítást. Hozzátette, nem volt példa arra az utóbbi évtizedekben Romániában, hogy egy román többségű város közterén közpénzből egy magyar királynak állítsanak szobrot.
A szoboravatón Raffay Ernő történész felidézte, Károly Róbertet a belső harcok kényszerítették arra, hogy ne Székesfehérváron, Esztergomban vagy Budán rendezze be, hanem egy időre Temesvárra költöztesse királyi udvarát. A történész azt tartja az uralkodó érdemének, hogy az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok után stabilizálni tudta a helyzetet, és erős országot adott át a trónon őt követő Nagy Lajos királynak.
Károly Róbert király szobra a temesvári személyiségek sétányán álló 22 mellszobor egyike. A sétányon áll még Hunyadi János, Bartók Béla, Ormós Zsigmond bánsági magyar politikus, író, valamint a város két korábbi polgármestere, a lóvasutat bevezető Telbisz Károly és az utcai villanyvilágítást Európában elsőként bevezető Török János szobra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoboravató a Sapientián Marosvásárhelyen
Ha csak egy délutánra is, a magyar szabadságharc jelképes alakja, Kossuth Lajos a Sapientia Egyetem magasából tekinthetett le arra a városra, ahonnan száműzték egykori egész alakos szobrát, s törölték a róla elnevezett utca nevét is. A kései jóvátétel gesztusa lett volna, ha mellszobra megingathatatlanul állhatna az egyetem előtt, de a tartásos, szép avatóünnepség után visszakerült az aulába, ahol Bolyai János „társaságában” várja, hogy márvány talapzatára visszakerülhessen egyszer s mindenkorra.
Pünkösd délutánján sokan gyűltek össze az erdélyi magyar műszaki oktatás fellegvárának számító Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának épülete előtt, hogy a szobor leleplezésén részt vegyenek.
Egy volt bolyais diáknak, Simon János Németországban élő mérnöknek jutott eszébe, hogy 2012-ben a megyei múzeum néprajzi részlegének felújítása közben talált gipszmintát, Kiss György neves szobrászművész alkotását meg kell menteni és méltó helyen fel kell állítani. A gondolatot tett követte, s a szobrot a marosvásárhelyi Vártemplom elé szánta. Három évig tartó hiábavaló küzdelem után derült ki, hogy a Sapientia egyetem előtt lesz a legjobb helyen – hangzott el Simon János beszédében. Elmondta, hogy addig utazott kül- és belföldön, amíg székely magyar barátaitól sikerült összegyűjtenie a pénzt, majd a híres budapesti Szabó-öntödében bronzba öntette a szobrot, Dóczy András csíkszeredai kőfaragó mesterrel pedig elkészíttette a márványtalapzatot.
Tette mindezt azért, mert nem tudta elfelejteni, hogy a nemzeti függetlenség, a társadalmi, gazdasági haladás híveként tisztelt államférfit, aki felismerte és tenni is akart a szomszédos népekkel való együttműködésért, a romániai igazságszolgáltatás képviselői tömeggyilkosnak nyilvánították, holott több mint száz szobra áll szerte a világban New Yorktól Torinóig, s 1923 óta helye van a Fehér Házban is.
Az ünnepségen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki köszönetet mondott Simon Jánosnak azért a felajánlásért, hogy a csíkszeredai konzulátus előcsarnokában Kossuth szobra köszönthette a szavazókat, akik 104 év után újra részt vehettek a magyar államfőválasztáson, majd az esküterem előterében sok megható pillanatoknak volt részese. A főkonzul értékelte Simon János elszántságát.
A továbbiakban Kossuth tevékenységét méltatta, aki a nemzeti összetartozás meghatározó jelké-pévé vált, akiről számos városban állítottak szobrot, és alig van olyan magyar település, ahol ne viselné utca a nevét. Így volt ez Marosvásárhelyen is, amit már csak a régi képeslapok őriznek. Miközben a Kossuth által képviselt polgári, nemzeti eszméket minden európai állam a magáévá tette, Marosvásárhelyen nem kívánatos az emléke, holott ma is érvényesek az általa hangoztatott elképzelések, miszerint az általános emberi, polgári szabadságjogok nem válaszhatók el a nemzeti öntudattól, sőt, a nemzet boldogulásának feltételét jelentik. – Nem vállalhatunk európai értékeket úgy, hogy más népek önazonosságát, a nemzeti identitáshoz, az anyanyelvhez való jogát nem tartjuk tiszteletben – hangsúlyozta.
A szoborról, annak alkotójáról Bordi Géza művészettörténet-tanár szólt a jelenlevőkhöz. Kiss György kitűnően képzett és termékeny művész volt, akinek 137 szobra készült el az 1800-as évek végén. Károly Róbert alakja a Millenniumi emlékmű királygalériáján látható, szobrai megtekinthetők az Országházban, a pécsi dómban, az esztergomi bazilika homlokzatán. Ő mintázta meg először Kossuth Lajos arcképének két változatát Barabás Miklós, a Budapesten élő erdélyi festőművész rajza, valamint az erről készült litográfiák és néhány dagerrotípia alapján. Az 1892-ben befejezett portré felnagyított változatának gipszpéldánya bukkant fel Marosvásárhelyen – mondta Bordi Géza, aki Simon János kitartását hangsúlyozta.
A Sapientia Egyetem kettős szerepét jelképezi az előcsarnokában levő két szobor, Bolyai Jánosé a tudomány művelését, a tudás átadását, iskoláink újjáépítését, a Kossuthé a hagyományok ápolását, közösségünk emlékének továbbvitelét és fiatal tanítványaiknak e szellemben történő nevelését – mondta dr. Dávid László professzor, a Sapientia rektora. Jelképeinket be kell építeni hétköznapjainkba és ünnepeinkbe egyaránt.
– Legyen hallgatóink találkozóhelye, fiatalkori titkaik, emlékeik része, de legyen ünnepeink helyszíne is a szobor. Emlékeztessen arra, hogy Kossuth a műipar érdekében már akkor át akarta alakítani politechnikummá a Ludovikát, s hogy a kibékülési terve keretében a budapesti egyetemen külön román kart akart létrehozni – tette hozzá.
A beszédek elhangzása után az evangélikus, az unitárius, a katolikus és a református egyház képviselői mondtak áldást. A szobrot Dávid László rektor és Kelemen András dékán leplezte le, miközben Buta Árpád a Hazám, hazám, te mindenem áriát énekelte Erkel Ferenc Bán bán című operájából. A koszorúzást követően felhangzott a Himnusz, majd az egyetem aulájában ünnepi műsorral folytatódott a Szélyes Ferenc színművész vezette avatóünnepély. Györffy András és Bodolai Balázs színművészek mondtak verset, a Marosvásárhelyi Filharmónia kiváló zenészei, Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka, Csíky Borka Boglárka és Makkai István Bartók-műveket játszottak.
Simon János Hunyadi János Kossuth-plakettjével mondott segítőtársainak köszönetet, köztük Pokorny Attila szobrászművész restaurátornak, aki megtisztította és előkészítette a gipszmintát, majd valamennyi adományozó egy emlékrészvényt vehetett át, köztük Simon János német barátja is, aki lelkes támogatóként jelen volt az ünnepségen, amely a székely himnusszal zárult.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Szász Jenő: nem akarunk iskolákat megszüntetni
Cáfolta Kolozsváron Szász Jenő, az NSKI elnöke, hogy a sajtóban csak gyöngyhalászatként emlegetett szórványoktatás-programjukkal veszélyeztetnék a magyar iskolákat. Elmondta, azoknak a diákoknak segítenek, akiknek csak a román iskola maradt. A csütörtöki kerekasztalnál egyéb meglepetések is voltak. Közel három órás kerekasztal-beszélgetésen vitatták meg csütörtökön Kolozsváron a Nemzetstratégiai Kutatóintézet gyöngyhalászatként emlegetett szórványoktatás-programját (Magyar gyermek magyar iskolába).
A beszélgetésre a Lutheránus Püspökség Argay György Gyülekezeti Termében került sor, a moderátor szerepét Rostás Szabolcs, a Krónika újságírója helyett Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnöke töltötte be. A találkozón Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke is részt vett.
A meghívottak: Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens (NSKI), Bali János igazgatóhelyettes (NSKI), Veres Valér szociológus, egyetemi docens, Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató, a MTA külső tagja, Vetési László szórványkutató, Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész, Szabó Csaba a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnöke, Szilágyi Szabolcs a Kossuth Rádió munkatársa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője, valamint Székely Melinda, a Brassó megyei négyfalusi iskola igazgatónője,.
A kerekasztal apropóját az adta, hogy a hét elején összeült Besztercén a Szórványtengely-mozgalom, és több javaslatot is megfogalmazott az NSKI és Szász Jenő részére. A mozgalom ülésének összehívására Szabó Csaba tájékoztatása szerint azért volt szükség, mert a Beszterce-Naszód megyei iskolákban az NSKI képviselői előnyös ösztöndíjjal „Székelyföldre csábítgatták a gyermekeket”.
A helyzet kényességét az is jelzi, hogy közben a városi tanács megszavazta, így fel is avatták az önálló magyar iskolát Besztercén, amely Hunyadi János névre hallgat, és amelyben ősztől indul az oktatás.
Az NSKI legyen partner
A mozgalom tagjaként Szabó Csaba elmondta, a csütörtök esti kerekasztal-beszélgetést azért szervezték meg, mert nem ellenségként, hanem partnerként szeretnék maguk mellett tudni az NSKI-t.
Éppen ezért felkérik az intézményt és annak vezetőjét, hogy partnerként szálljon be egy olyan alapítvány létrehozásába, ahová minden olyan szórványban élő gyerek pályázhat, aki azért ingázik, hogy a Hunyadi János iskolába járhasson. A cél az, hogy az ingázás költségei ne akadályozzanak egyetlen gyermeket sem abban, hogy magyarul tanulhasson. Az elképzelés szerint az ingázó tanárokat is megilleti a támogatás, azt a román oktatót is, aki csupán egyetlen órát tanít magyar tagozaton.
A másik javaslat ösztöndíjat biztosítana a szórványban tanulóknak, hogy ne "csóróként" járjanak iskolába, ne így éljék meg a diákéveiket. A javaslatokat a mozgalom tagjai - amelyek között a legfontosabb szórványintézmények vezetői is képviseltetik magukat - egy olyan levélben fogalmazták meg, amelyet Orbán Viktor miniszterelnöknek címeztek. A levélhez kimutatást is csatoltak, amelyben pontosan feltüntették, mekkora összegre lenne szükségük a Hunyadi János iskola fenntartásához. „Elküldenénk a levelet a miniszterelnök úrnak, amelyben emberként, civilként felkérjük, hogy legyen a Szórványtengely-mozgalom tiszteletbeli tagja, és ő is adakozzon. Huszonöten írtuk alá. Felkérjük az NSKI-t, hogy adja át a levelet” - mondta Szabó Csaba. Hozzátette, sürgősen lépni kell az ügyben, mert a jelenlegi állás szerint négyszáz lejbe kerül az iskola bentlakásában egy hely, ami túl magas összeg sok magyarul tanulni akaró számára.
Szilágyi Szabolcs, a Kolozsvári Rádió szerkesztője megjegyezte, ha nem a családok zsebéhez mérjük, „nevetségesen” kevés összegbe kerül a szórványban a magyar gyermek iskolába járatása. Azokban a megyékben, ahol a magyarság aránya az utóbbi két népszámláláskor tíz százalék alatt volt, a magyar népesség csökkenése százalékban nagyon magas, és tovább növekedik - mondta Veres Valér szociológus. Például Krassó-Szörény megyében 1992 és 2002 között 25 százalékkal csökkent a magyar népesség száma, ez a szám pedig felére apadt 2002 és 2011 között. Temes megyében 2002 és 2011 között 31 százalékkal, Szeben megyében 29 százalékkal, Hunyad megyében 37 százalékkal csökkent a magyar lakosság száma. Beszterce-Naszód, Arad, Brassó, Fehér megyében ez a szám 20-22 százalékos, a többi magyarlakta megyében pedig tíz százalék körüli. A szociológus azt is elmondta, azokban a megyékben, ahol a magyarok számaránya 7 százalék alatt van, óriási a vegyesházasságok száma. Mielőtt Szász Jenő megkapta a szót, a közönség részéről elhangzott egy ötlet, hogy a Szülőföldön magyarul program számára nyújtott magyar állami támogatást át kellene csoportosítani, és csak azoknak a gyermekeknek kellene kiosztani, akik valóban rászorulnak, akik enélkül nem járhatnának magyar iskolába.
Vetési László szórványkutató itt jegyezte meg, hogy a sok alap, alapítvány után nem biztos, hogy egy sokadik működni fog. „Nehéz lesz létrehozni egy nyolcadik bizonyúristen alapot, amely most aztán igazi lesz” – jegyezte meg.
Szász Jenő: nem tudom átnyújtani a levelet
Szász Jenő azzal kezdte mondandóját, hogy a mintaprogramról most beszél nyilvánosan először. Leszögezte, a program egyelőre kísérleti jelleggel fut. „A mi dolgunk az, hogy javaslatokat tegyünk a kormánynak, amit vagy gyakorlatba ültet a politika, vagy nem” - mondta.
Elmondta, meglátása szerint sem az oktatásban, sem a gazdaságban, és valójában semmilyen területen nem fogalmazott meg az erdélyi magyarság egy konszenzuson alapuló tervet, amit aztán követ is. Hozzátette, bár vannak helyi hősök, kiváló pedagógusok, polgármesterek, de nincs egy közös cselekvési terv, ami mentén egymást kiegészítve, felerősítve együtt tudnának működni.
Méltánytalannak nevezte, hogy az NSKI-t egy kilenc ösztöndíjból álló mintaprogram alapján támadták, holott öt ösztöndíj például megmentette a Brassó megyei négyfalusi iskola kilencedik osztályát, a másik négy pedig olyan diákok számára nyújtott segítséget, akiknek csak a román iskola maradt meg lehetőségként.
Hozzátette, a mintaprogramot idén is folytatják, „ha eddig volt kilenc ösztöndíj, idén lesz húsz”.
„Én azt a levelet nem tudom jó lelkiismerettel elvinni a miniszterelnök úrhoz, amíg például nem ment el egy hasonló kérés a Communitas alapítványhoz, a történelmi egyházainkhoz, az erdélyi magyar mecénásokhoz, hogy hozzunk létre egy erdélyi magyar ösztöndíjalapot. Ha mi magyarok ebbe összeszedtünk x forintot, már kérhetjük a magyar kormánytól, hogy tegyen mellé egy másik x összeget” - utasította el Szabó Csaba felkérését Szász. Az NSKI elnöke egyetértett a szórványösztöndíj-alap ötletével, és biztosította Szabó Csabát, hogy megnézik, mit tehetnek a besztercei iskola ügyében.
Az NSKI nem járt Medgyesen?
Az NSKI elnöke kifejtette, fájdalmasan érintette, amiért páran megkérdőjelezték, hogy ő és intézete őszintén áll a szórványoktatás kérdéséhez. „Nem tudom azt a Medgyesről érkező kritikát komolyan venni, amikor a medgyesi politikai vezető a saját gyermekeit Marosvásárhelyen járatja iskolába. Egyébként nagyon helyesen, mert megoldotta a saját kérdését. A baj az, hogy utána azt mondja, ne is próbáljunk a szórványban kiegészítő javaslatot megfogalmazni. Ha egy felelős vezető a saját gyermekét Vásárhelyre vitte tanulni, azzal tartozik, hogy minden gyermeknek megteremti ezt a lehetőséget” - utalt Szász Jenő a Szeben megyei RMDSZ elnökének, Balázs Bélának a tiltakozó közleményére, Molnár Zsolt Temes megyei képvselő tiltakozására, valamint a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnökhelyettesének, Kádár Petrának, és a medgyesi Madisz elnökének, Balázs Botondnak a „vádjaira”.
Kádár Petra és Balázs Botond május 20-án a sajtónak számolt be arról, hogy az NSKI három munkatársa sorra járja a szórványiskolákat, és arról győzködik a nyolcadikos diákok szüleit, hogy vegyenek részt az ösztöndíjprogramjukban, és írassák gyereküket valamelyik székelyudvarhelyi középiskolába. Kádár Petra elmondta, sérelmezik, hogy Szász Jenő budapesti intézete éppen azokkal nem egyeztetett az erdélyi akcióról, akik ismerik a magyar szórványközösségek problémáit.
A medgyesi Báthory István Iskolában idén valószínűleg az alacsony diáklétszám miatt nem indul magyar kilencedik osztály. Összesen hét nyolcadikos kerül ki az iskolapadból. A kerekasztal-beszélgetés végén Szász Jenő cáfolta, hogy az NSKI képviselői Medgyesen jártak volna, holott korábban a maszol.ro-nak Puskás Attila épp az ellenkezőjéről számolt be. Szász Jenő sajtónak elmondott cáfolata itt hallgatható meg.
Szilágyi N.: Inkább Székelyföldről hozzanak diákot
„Kedves Jenő barátom, zokon vetted, hogy nem mindenki írt szépeket, de rám nem haragudhatsz, mert én semmit nem mondtam. De azért gondoltam valamit, amikor elolvastam a sajtóban megjelent híreket. Valahogy úgy jött át a dolog, hogy a szórványvidékről, ahol nehéz az iskoláztatás, Székelyföldre vinnék a gyerekeket. Arra gondoltam, hogy aki ezt kitalálta, nem élt szórványban. Inkább arra kellett volna gondonia, ha van valahol egy olyan közösség, ahol azért nem indul ősszel osztály, mert hiányzik onnan két gyerek, inkább Székelyföldről kellene pótolni ezt a két diákot” – mondta hozzászólásában Szilágyi N. Sándor nyelvész, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója.
Hozzátette, ez az ötlet a székelyföldi gyerekeken is segítene, hiszen megtanulnának románul, és a szórványban sem szűnnének meg osztályok, iskolák. A professzor szerint a legfőbb oka annak, hogy a szülők román iskolába adják a gyermekeket az az, hogy a magyar iskolában nem tudnak a diákok megtanulni románul.
„1991-től nagyon sokszor elmondtam, ha a magyar oktatást fenn akarjuk tartani, akkor teljes erőbedobással azért kell harcolni, hogy az iskolai román oktatás nyelvtanítás legyen, olyan, amely biztosítja, a gyerek meg fog tanulni románul. Mert különben a magyar oktatás megy tönkre, mert a román nyelv miatt elviszik a gyermekeket” – magyarázta a nyelvész.
A szórványban élőknek is jár a választás
A négyfalusi iskolaigazgató arról számolt be, hogy a kilencedikeseinek nyújtott NSKI-ösztöndíj, amely délutáni foglalkozást is biztosít, nem csak lehetővé tette, hogy beinduljon a kilencedik osztály Négyfaluban, hanem két tanuló máris javított a tanulmányi eredményein. Hozzátette, az öt diák olyan településről jött az iskolába, ahol csak románul folytathatták volna tanulmányaikat.
Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész a másik négy ösztöndíj sorsáról tájékoztatott. Elmondta, a magyarpéterfalvi gyülekezetből négy tanuló tanult az NSKI jóvoltából Székelyudvarhelyen.
„Miért nem lehet megadni a választás lehetőséget a szórványban élő gyermeknek, hogy neki is legyen alternatívája? Hogy olyan szakot választhasson, amit tanulni szeretne saját anyanyelvén? Amíg egy kolozsvári rengeteg középiskola közül választhat, addig egy szórványban élő gyerek predesztinálva van a legközelebbi iskolába. A péterfalviaknak a nagyenyedi iskola adott. Nem akarom az iskolát egyáltalán minősíteni, viszont be kell látni, hogy nem tud minden szakot lefedni. Ha egy kislány művészetet akar tanulni, ezt a nagyenyedi nem tudja biztosítani. A gyulafehérvári iskolában már van ilyen lehetőség, de ott románul folyik az oktatás. Tavaly az egyik kislány így ment a székelyföldi művészeti iskolába magyarul tanulni” - avatott be a részletekbe a lelkész.
Hozzátette, egy másik ösztöndíj egy olyan fiúnak jutott, aki a kilencediket a balázsfalvi román iskolában járta, mert humán szakon akarta folytatni tanulmányait. Egy év román iskola után került Udvarhelyre, ahol magyarul tanulhat. „Nem szabad veszélyeztetni egyetlen jól működő magyar intézmény létét sem, viszont az embert is látni kell” - zárta mondanivalóját.
Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató szerint nagyon fontos téma a kiváló, tehetséges diákok kérdése. Abban az esetben, ha nincs megfelelő profil a közelben, ezeknek a gyerekeknek a speciális képességeiknek megfelelő iskolát kell találni. Hozzátette, szerinte a szórványkérdés mindenekelőtt gazdasági kérdés.
Puskás: a lemorzsolódást szeretnénk enyhíteni
Az NSKI-t képviselő Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens elmondta, ők a szórványiskolákat járva a lelkészt, a tanítót és a szülőt szólították meg. „Az NSKI tevékenysége nem a magyar iskolába készülő gyermekeknek szól, hanem egy olyan társadalmi problémára próbál választ adni, amit lemorzsolódásnak nevezünk, és ami nagyon is aktuális probléma az erdélyi szórványban. Azokban a helységekben, ahol mi eddig megjelentünk, nagyon sokan nem beszélnek arról, hogy vannak elfelejtett számok. Senki sem beszél arról, hogy egy nyolcadik osztályt végzett évfolyamról hányan mennek magyar iskolába, és hányan román iskolába. Csak néhány példa: a medgyesi iskolában ebben az évben hét gyermekből kettő magyar iskolába, négy románba, egy pedi külföldre megy. Vagy a tavaly a bethlenszentmiklósi hét gyermekből kettő magyar és öt román iskolába iratkozott. Ezeket a számokat látva teljesen másképp kell ezt az egész ügyet értékelni, és az NSKI tevékenységét is megítélni, hiszen mi alapvetően azokat a gyermekeket szeretnénk megszólítani, akiknek nincs lehetőségük magyarul továbbtanulni, és román iskolába kényszerülnének” - ecsetelte.
Hozzátette, az NSKI programja nem magyar-magyr versenyt generál, és nem is egy alternatíva akar lenni, hanem csupán kiegészítés.
Miért nem egyeztetett az NSKI?
A közönség soraiból megszólaló válaszúti szórványközpont képviselője elmondta, nem azzal van a baj, hogy van egy konkurencia, hanem az, hogy előzőleg nem egyeztettek a szakmai szervezetekkel, a közösség képviselőivel. Megkérdezte, hogy van-e arra garancia, hogy visszatér Péterfalvára az ösztöndíjjal Székelyudvarhelyen tanuló gyerek?
A kerekasztal-beszélgetés utolsó felszólalója, az NSKI igazgatóhelyettese, Bali János volt: "Sajnos látunk egy olyan érvelést, amely túlságosan is az intézményekre fókuszál. Mintha a szórványban való megmaradás az épületek, iskolák kérdése lenne. Mi tudatosan az emberre fókuszálunk. Nem biztos, hogy görcsösen kell ragaszkodni az iskolák megmentéséhez akkor, amikor nem garantáljuk az oktatás színvonalát”.
Szabó Csaba azzal zárta a beszélgetést, hogy felajánlotta az intézet képviselőinek, ősszel találkozzanak ismét, és egyeztessenek. Szász Jenő nyilvánosan nem erősítette meg, hogy támogatná az ötletet.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Beszterce és a szórványiskolák védelméért
Példás összefogásról, segíteni akarásról tettek tanúbizonyságot mindazok a résztvevők, akik a Fehér Holló Médiaklub Egyesület meghívására a májusban létrejött önálló besztercei magyar iskola indulásához, eredményes működtetéséhez adtak ötleteket, jó tanácsot, erőt és biztatást a tanintézmény vezetőségének és pedagógusközösségének.
Június 24-én a besztercei Magyar Házban tartott megbeszélésre a Fehér Holló Médiaklub Egyesület keretében működő Szórványtengely mozgalom nagyenyedi, dévai, medgyesi, lupényi küldöttségei hozták el ötleteiket, megoldási javaslataikat, eredményeiket és gondjaikat, hogy megosszák az új testvérintézménnyel. A megbeszélés végén a résztvevők a Fehér Holló Médiaklub Egyesület javaslatára levélben fordultak Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz azzal a kéréssel, hogy magánemberként legyen tiszteletbeli munkatársa a Szórványtengely mozgalomnak.
A besztercei csoda, amiért tenni kell
Besztercén mondhatni csodának számít, hogy a rendszerváltás óta eltelt 25 év után ősztől önálló intézményként működhet első osztálytól az érettségiig a magyar tannyelvű oktatás a Hunyadi János iskola keretében. Az örömöt részben beárnyékolta a környező szórványtelepüléseken végzett "gyöngy-halászat", amelynek során a székelyföldi iskolákba toboroztak és nyertek meg diákokat az ingyenes ösztöndíj, étkeztetés és utaztatás ígéretével. Távozásuk felboríthatja a fogyó gyermeklétszám miatti kényes egyensúlyt az új besztercei iskolában.
Az elcsábítás kérdéskörét Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetője a kolozsvári televízió munkatársaként göngyölte fel, bejárva a besztercei iskola körzetébe tartozó falvakat, ahol elbeszélgetett az érintettekkel. A tényfeltáró riport során arra a következtetésre jutott, hogy nem a magyar-székely konkurencia miatt kell keseregni, hanem a gyermekek számára kell az új önálló besztercei magyar iskolában olyan feltételeket teremteni, hogy ne kívánkozzanak máshova, kivéve, ha valóban olyan szakma iránt éreznek vonzódást, amelyet lakhelyükhöz közel nem tudnak elsajátítani.
– A víz meg a halak ott vannak előttünk. Halászni kell megtanulni, nem a kukkerek üvegét csiszolgatni – hangsúlyozta a besztercei tanácskozás ötletgazdája.
A besztercei magyar iskola létrejöttéről Antal Attila, az Andrei Muresanu Főgimnázium magyar tagozatért felelős aligazgatója, a helyi tanács képviselője számolt be.
Az ötlet már a rendszerváltást követően felmerült Besztercén, ahol a magyar oktatás szerepét és tekintélyét a jelenlegi főgimnázium 1912- ben épült patinás épülete igazolja (képünkön). Kezdetben leányiskola, majd 1940–44 között a Hunyadi János fiúiskola működött az épületben, amelyből 1989 után a magyar tanárok nem akartak kivonulni, így az önálló iskoláról szőtt elképzelés 2000-ig szunnyadt, majd újra felmerült, de összefogás hiányában ki is hunyt hamar.
– Májusban a városi tanács 21 tagjából 15-en az önálló magyar iskola mellett szavaztunk – mondta Antal Attila történelem szakos tanár. Úgy gondoltuk, hogy a csökkenő diáklétszámot figyelembe véve, önálló intézményként a magyar oktatás hosszabb ideig fenn tud maradni, mint egy közös iskolában. Ezenkívül olyan szakokat tudunk indítani, amelyek megfelelnek diákjaink képességének, s a 2016–17-es tanévtől bevezetnénk a szakoktatást is. A kérdést megvitattuk a helyi érdekvédelmi szervezetben, a tanári kar kezdettől mellénk állt, sikerült meggyőzni a szülőket is, akiknek bemutattuk, hogy mit tudunk megvalósítani, és azt is, amiről álmodunk, de megígérni még nem merjük. Egyelőre az adminisztráció és az V-VIII. osztályok számára biztosít külön épületet az önkormányzat, a többi osztály a főgimnázium épületében marad, majd egy olyan európai pénzekből feljavított épületbe költözhetünk át, ahol az iskolaközpont minden osztálya elfér.
A trójai faló jót is hozott
A szépen alakuló tervezgetést zavarta meg a székelyudvarhelyi szakiskolaközpont képviselőinek jelenléte a megye községeiben, ahol magyar nyelvű oktatás folyik. Ígéretük ellenére nem csak azokat a gyermekeket szólították meg, akik román nyelven készültek szakmát tanulni, hanem bárkinek, aki érdeklődött, megígérték az ingyenes ellátást.
– Bár trójai falónak éreztem őket, rá kellett jönnöm, hogy minden rosszban van valami jó is. A református egyház keretében működik egy 41 férőhelyes bentlakás Besztercén, de arra, hogy ingyenessé tegyük az étkeztetés és ingázás költségeivel együtt, álmodni sem mertünk. Most azonban rá kellett jönnünk, hogy az ingyenességben gondolkodva kell járjuk a falvakat és ajánlatot tegyünk. A megyében hat általános iskolában, Szentmátén, Bethlenben, Magyar- décsén, Árpástón, Vicén, Magyarnemegyén működik magyar tagozat, ahonnan a középiskolai utánpótlás biztosítható, Felőrön és Tekében sajnos megszűnt a magyar nyelvű oktatás.
Sikeres keresztszülőprogram
A tanácskozás során a közelebbi vagy távolabbi szórványközpontokból érkezett iskolaigazgatók, pedagógusok, szervezők megosztották az évek során szerzett tapasztalataikat, azt, hogy milyen módszerekkel sikerült iskolájukat vonzóvá tenni, megnyerni a diákok, szülők bizalmát, az egyházak és a sajtó támogatását.
– Novemberre befejeződik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium mindhárom épületének a felújítása a regionális operatív program keretében – hangzott el Szőcs Ildikó igazgatónő beszámolójában. Az iskolában közel 700 diák tanul, Aradtól Pusztináig, egész Erdély területéről, és 120 bentlakó van. Vonzerejét a tanítóképző jelenti, szakközépiskolai osztályában turisztikát-közélelmezést oktatnak, szakiskolai szinten pincéreket képeznek.
A bentlakó diákok támogatását pályázati pénzekből és a sikeresen működő keresztszülőprogram révén oldják meg, önkéntesen végezve ezt a munkát. Diákjaik ingázási költségeit is támogatják, holott a tanügyi törvény szerint ezt állami pénzekből kellene fedezni, de az előírás gyakorlati útmutatóját sajnos nem dolgozták ki. A szülőket is sikerült megmozgatni a diákokkal, pedagógusokkal szervezett közös programok révén. Az igazgatónő felajánlotta segítségét mind a pályázatírásban, mind a keresztszülőprogram beindításában az induló besztercei szórványiskolának.
Nem szabad a gyermeket megvásárolni
Egy bentlakó diák havi 270, évi 2545 lejbe kerül – mondta Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Líceum igazgatója, aki szerint Besztercén is ingyenessé kell tenni a bentlakást és az ingázást, amit közadakozásból, alapítványi pénzekből lehet fedezni. Véleménye szerint a teljes ingyenesség nem jó, ezért Déván az államilag biztosított gyermeknevelési támogatás összegét elkérték a szülőktől, mert úgy vették észre, hogy jobban értékelik, amit kapnak, ha ők is hozzájárulnak a gyermekük taníttatásához. Mivel az utazási költségeket egy ideje csak részben fedezi az állam, néhány ingázó diákot elveszítettek, de a költségek 50 százalékos térítésével sikerült őket visszacsalogatni. Bár Hunyad megyében nagy a munkanélküliség, a keresztszülőprogram Déván nem járt sikerrel, mindössze négy esetben találtak olyan keresztszülőket, akik négy éven át vállalták egy-egy gyermek taníttatását. Diákjaik egy része viszont jelentős segítséget kap a Szent Ferenc Alapítványtól.
– Tanulmányi ösztöndíj annak a diáknak jár, aki előmenetele alapján megérdemli. Nem szabad a gyermeket megvásárolni csak azért, mert magyar iskolába jár – hangsúlyozta. A bentlakó, ingázó gyermekeknek az oktatás terén olyan komolyságot, szabad idejükben olyan programokat, tevékenységeket kell biztosítani, ami feledtetni tudja, hogy hátrányos helyzetben vannak. A külföldi testvériskolai kapcsolatok hasznosak, de óvatosan kell felvállalni, mert a nagy távolságok miatt költségessé válhatnak, egyébként lehet partneriskolákat találni Erdélyben is. A saját példájukból kiindulva arra figyelmeztette a beszterceieket, hogy a kezdeti három-négy évben megnyilvánuló lelkesedést követően számítsanak a megtorpanásokra is.
Demográfiai mutatók
Szeben megyében egyre kevesebb a magyar gyermek – figyelmeztetett a demográfiai mutatók fontosságára Orosz Csaba, aki a medgyesi Báthory István Általános Iskolát képviselte a besztercei tanácskozáson. A rendszerváltást követően megalakult iskolának az alapításkor 350 tanulója volt, számuk 2015-re a felére csökkent. Mivel a városban kevés az iskoláskorú gyermek, az egyetlen Szeben megyei önálló magyar iskolába, amelynek épületét 2010-ben újjáépítették, a környező településekről ingáztatnak 30 diákot. Az utazásukat biztosító két kisbusz fenntartása és működtetése óriási erőfeszítést igényel. Ezt az összeget pályázatokból, cégek, magánszemélyek adományából gyűjtik össze, besegít a városi és a megyei helyhatóság, a testvérváros és a testvériskola is. A tanulók egy része vegyes házasságból született, s a magyar iskolának fel kell vennie a versenyt szervezettség és minőség dolgában a német tannyelvű iskolákkal.
A fordított példáról tett említést Benedekfi Dávid, az épülő lupényi szórványközpont ötletgazdája, aki elmondta, hogy a bányavidéken a hajdani párhuzamos osztályok helyett mára már csak összevont osztályok működnek. A vegyes házasságbeli gyermekeket nem adják magyar iskolába, de néha mégis könnyebben meg lehet győzni a szülőket, mint egyes székely családokat, akik a román tagozat mellett döntenek.
A nyárádszeredai származású bányamérnök elmondta, hogy a túlélés megkönnyítését szolgálja a tervezett 1400 négyzetméter alapterületű szórványközpont, ahol egyéb rendezvények mellett táborokat, románnyelv-tanfolyamokat szerveznének a székely gyermekek számára például.
Támogassuk őket!
– Ne egymás ellen hadakozzunk – legyük jobbak, mutassunk példát, népszerűsítsük a tevékenységünket, a sajtó segítségét kérve juttassuk el a híreket minden szórványtelepülésre – hangzott el egymás felé a biztatás. A Magyar Ház termét megtöltő pedagógusok civilként aláírták a helyben megfogalmazott levelet, amelyben megbízták a Fehér Holló Médiaklub Egyesületet, hogy a nagyenyedi, dévai, lupényi, medgyesi és besztercei szórványiskolák túlélési költségvetésének vázlatával együtt adja át a levelet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetőségének, hogy elemezzék és továbbítsák az iratokat a magyar Miniszterelnöki Hivatalnak.
– A Szórványtengely mozgalom újszerűen próbál közelíteni a megoldandó feladathoz, olyan közéleti személyiségeket kérve fel adakozásra, akik önszántukból és saját zsebükből szeretnének feláldozni egy keveset az ősztől induló besztercei magyar szórványiskola túlélési költségvetésébe, és ezen túlmenően a szórványoktatási intézményeknek, hogy az újonnan előállt versenyben helyt tudjanak állni, meg tudják mutatni értékeiket. Más szóval: támogassuk őket, hogy labdába tudjanak rúgni! A meccs végét úgysem befolyásolhatjuk – nyilatkozta Szabó Csaba.
– Jó érezni, hogy ennyire felfigyeltek és mellénk álltak – nyilatkozta a tanácskozás végén lelkesedéssel és örömmel a hangjában Antal Attila, aki a megelőlegezett bizalomért cserébe komoly, felelősségteljes munkát ígér.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)