Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 24.
Szellemi táplálék Marosszentgyörgy ünnepén
A község napjai alkalmából kettős esemény tartottak csütörtök este a marosszentgyörgyi romai katolikus plébánia tanácstermében.
Telt ház előtt nyitotta meg a könyvbemutatóval egybekötött fotókiállítást az est házigazdája, Baricz Lajos plébános-költő. Sófalvi Szabolcs polgármester kifejtette: a Szent György Napok keretében a legfontosabbak azok a rendezvények amelyek szellemi táplálékot nyújtanak. „Mi szerencsés helyzetben vagyunk mert nem kell messze földről meghívjunk fotósokat, táncosokat, énekeseket, írókat, festőket, hanem csak szét kell nézünk a magunk háza táján, és megtalálni az értékeinket. A polgármester mint egy kertész látja a burjánokat a kertjében, de látja virágokat is. Könnyű dolgunk van, mert sok szép virágunk van, csak össze kell gyűjtenünk őket, és én ezt tartom fontosnak, hogy a helyi értékeinket hozzuk elő” – mondta el a községvezető.
Az est folyamán Fülöp Jenő marosszentgyörgyi, AFIAP-díjazott fényképész munkáiból Akiket fog a figura címmel nyílt tárlat. A fotóművész Kibéden, Alsósófalván, a Székely-mezőségen, Csíkban és Gyergyóban a farsangi rendezvények alkalmával készített fényképeit tárta az érdeklődők elé. „Farsangkor fotózni egyrészt könnyű, mert minden a művész elé van tárva, mint egy színdarabban, mint egy utcaszínházban. De ugyanakkor nehéz is, mert a pillanat elszáll, résen kell lenni, a megfelelő időpontban kell exponálni. Fülöp Jenő festményei olyanok, mint a festmények. Sikerült olyan képeket készítenie, amelyek bármelyik néprajzi albumban beleillenének” – fejtette ki méltatásában Barabás László néprajzkutató.
Az est következő mozzanataként Molnár Éva tanárnő Moldován Irén marosszentgyörgyi kolléganője újabb könyvét mutatta be. „Szerencsés a szerző, mert emlékeket őrzött meg az édesapjáról, de az édesanyjáról is. Bencze Árpád arra kérte lányát, hogy vigyázzon az emlékeire, és ő ezt meg is tette” – mondta a könyvet méltató tanárnő. Moldován Irén Édesapám című könyve Bencze Árpádnak az 1940-es évek elején a magyar királyi testőrség soraiban, Horthy Miklós kormányzó közvetlen közelében szerzett szép élményeit, majd a háború és a hadifogság borzalmait tárja az olvasó elé.
A rendezvényt a marosszentgyörgyi romai katolikus kórus fellépése, valamint Vass Lajos és Orbán Balázs citerajátéka tette színesebbé.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro
A község napjai alkalmából kettős esemény tartottak csütörtök este a marosszentgyörgyi romai katolikus plébánia tanácstermében.
Telt ház előtt nyitotta meg a könyvbemutatóval egybekötött fotókiállítást az est házigazdája, Baricz Lajos plébános-költő. Sófalvi Szabolcs polgármester kifejtette: a Szent György Napok keretében a legfontosabbak azok a rendezvények amelyek szellemi táplálékot nyújtanak. „Mi szerencsés helyzetben vagyunk mert nem kell messze földről meghívjunk fotósokat, táncosokat, énekeseket, írókat, festőket, hanem csak szét kell nézünk a magunk háza táján, és megtalálni az értékeinket. A polgármester mint egy kertész látja a burjánokat a kertjében, de látja virágokat is. Könnyű dolgunk van, mert sok szép virágunk van, csak össze kell gyűjtenünk őket, és én ezt tartom fontosnak, hogy a helyi értékeinket hozzuk elő” – mondta el a községvezető.
Az est folyamán Fülöp Jenő marosszentgyörgyi, AFIAP-díjazott fényképész munkáiból Akiket fog a figura címmel nyílt tárlat. A fotóművész Kibéden, Alsósófalván, a Székely-mezőségen, Csíkban és Gyergyóban a farsangi rendezvények alkalmával készített fényképeit tárta az érdeklődők elé. „Farsangkor fotózni egyrészt könnyű, mert minden a művész elé van tárva, mint egy színdarabban, mint egy utcaszínházban. De ugyanakkor nehéz is, mert a pillanat elszáll, résen kell lenni, a megfelelő időpontban kell exponálni. Fülöp Jenő festményei olyanok, mint a festmények. Sikerült olyan képeket készítenie, amelyek bármelyik néprajzi albumban beleillenének” – fejtette ki méltatásában Barabás László néprajzkutató.
Az est következő mozzanataként Molnár Éva tanárnő Moldován Irén marosszentgyörgyi kolléganője újabb könyvét mutatta be. „Szerencsés a szerző, mert emlékeket őrzött meg az édesapjáról, de az édesanyjáról is. Bencze Árpád arra kérte lányát, hogy vigyázzon az emlékeire, és ő ezt meg is tette” – mondta a könyvet méltató tanárnő. Moldován Irén Édesapám című könyve Bencze Árpádnak az 1940-es évek elején a magyar királyi testőrség soraiban, Horthy Miklós kormányzó közvetlen közelében szerzett szép élményeit, majd a háború és a hadifogság borzalmait tárja az olvasó elé.
A rendezvényt a marosszentgyörgyi romai katolikus kórus fellépése, valamint Vass Lajos és Orbán Balázs citerajátéka tette színesebbé.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro
2015. május 2.
Tordai tűzözön
Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”.
Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében.
Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban.
Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra.
Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.
Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”
A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.
A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?
Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.
Magyar Nemzet
Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”.
Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében.
Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban.
Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra.
Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.
Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”
A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.
A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?
Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.
Magyar Nemzet
2015. május 19.
Kényszerpályás lavírozás (A Horthy-korszakról Sepsiszentgyörgyön)
A magyar történelem talán legvitatottabb, legellentmondásosabb, sokak által kizárólag Horthy Miklós kormányzó személyével azonosított Trianon utáni időszakáról beszélt csütörtökön Ujváry Gábor, a magyarországi Veritas Történetkutató Intézet oktatója. Előadása egy ismert, de némelyek által eltorzított tényre mindenképp rávilágított: a megcsonkított Magyarország vezetői igen szűkös mozgástérben viszonylag sokat értek el, a végkifejletbe pedig nem igazán volt beleszólásuk. Máig élénk érdeklődés és ezzel párhuzamosan vitatott megítélés kíséri elsősorban Horthy Miklós személyét, de a két világháború közötti Magyarország történéseit is, és noha sokan történelmünk igen sötét korszakaként tüntetik fel, nem szabad elfelejteni, hogy az 1944. utáni talán még súlyosabb volt, ráadásul jóval hosszabb időszakról beszélünk – vezette fel mondandóját Ujváry Gábor. A kutató szerint Horthy Miklós megítélése kortársai között sem volt egyértelmű, ennek elsődleges oka a kormányzósága kezdete, illetve tragikus vége közötti ellentmondásoknak tudható be. Az első tíz év ugyanis egy belföldi sikertörténetnek is felfogható, hiszen látszólag kilátástalan helyzetben lévő, nemzetközi szinten már működésképtelennek nyilvánított, újabb felosztásra ítélt országot –Bethlen István miniszterelnöksége alatt –sikerül talpra állítani, nem várt műszaki és társadalmi fejlődést elérni. Olyan körülmények között, hogy 1919-ben a társadalom különböző osztályaihoz tartozók életszínvonala kevesebb, mint egyharmadára esett vissza a háború előtti időhöz képest. Ujváry Gábor szerint az 1927-ig tartó felívelés mások mellett Trianon kevés, de létező pozitív hozadékának is betudható, hiszen a párizsi békekonferencia gyakorlatilag Magyarországból a nemzetállami eszméhez legközelebb álló országot fabrikálta a térségben. A magyarság aránya ugyanis 90 százalék fölé ugrott a megmaradt területeken, így a kisebbségi kérdés gyakorlatilag megszűnt. A területi veszteségek valóban jelentősek voltak, de egyúttal megszabadították a budapesti kormányokat a két legelmaradottabb vidéktől, Kárpátaljától és Székelyföldtől. Emellett az ipar szerepének felértékelődése nyomán a városiasodás fokozódott, amihez hozzájárult a népességnövekedés is – mások mellett az elcsatolt részekről áttelepültek révén, akik száma 1924 végére elérte a 426 ezret –, illetve a kulturális élet megpezsdülése is megfigyelhető. Ez utóbbi Klebelsberg Kunó, majd később Hóman Bálint hatékony szakpolitikái nyomán. Ugyanez az oktatásra is érvényes, az átszervezés révén itt is komoly fejlődés volt megfigyelhető. A talpra állás folyamatában ugyanakkor meghatározó volt, hogy Magyarország több száz év után teljes állami önállóságot tudhatott magáénak.
A korszak nem mentes természetesen negatívumoktól sem, hiszen nyílt választási rendszer, a szociálpolitikai lépések késői megtétele, illetve a rendszer jellegével – királyság, király nélkül – kapcsolatos viták mind ide tartoznak. Utóbbi kapcsán meghatározó, hogy Horthy maga is elhatárolódott az előző uralkodóktól, a budai várban is csak azokat a szobákat foglalta el, amelyeket elődei nem használtak.
Az 1929-ben beköszöntő gazdasági világválságig tartó felemelkedést ugyanakkor beárnyékolja, hogy külpolitikai szempontból az ország eleinte nem létezőként, majd csak puhatolózó, egyensúlyozó államként volt jelen. A német–olasz tengelyhez történő közeledés, illetve a betagozódás mondhatni törvényszerűen követte ezt az időszakot, Teleki Pál óvatos külpolitikája ellenére.
A Horthy-korszak politikai mozgásait ugyanakkor nem lehet megérteni a fő eszmei irányvonalak nélkül. Ezek közül mindvégig meghatározó a revizionista, a Horthy-kultusz, a kereszténység reneszánsza, illetve a Tanácsköztársaság bukása után jelentkező latens antiszemita vonal. Ujváry Gábor szerint fontos tény ebben a kérdésben, hogy a rendszer egészen 1938-ig gyakorlatilag zárt maradt a bal-, valamint a szélsőjobboldallal szemben, noha a faji és a zsidókérdés napirenden volt, főképp 1931 után. A gazdasági válság viszont a mellőzött politikai irányzatok megerősödését is hozta, a szélsőjobboldal viszonylag hosszú ideig nem rendelkezett igazi ideológiával.
A részleges revíziót biztosító bécsi döntések egy egészen új pályára kényszerítették az országot, a világháborúba történő belépés elkerülhetetlenné vált. A Horthy- korszak ellentmondásosságát pontosan ez az időszak szemlélteti a legjobban, hiszen míg a háború első éveiben Magyarország kivárt, amíg lehetett – egyúttal menedékül is szolgál például a lengyelek számára –, majd a Szovjetunió elleni harcba már „önként” lép be, illetve a Kállay-kormány alatt még a „béke szigete”, végül pedig a náci Németország utolsó szövetségeseként végzi. Horthy Miklós pedig 1944-ig a helyén maradt, igaz, egyre kevésbé tudott beleszólni a történésekbe.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar történelem talán legvitatottabb, legellentmondásosabb, sokak által kizárólag Horthy Miklós kormányzó személyével azonosított Trianon utáni időszakáról beszélt csütörtökön Ujváry Gábor, a magyarországi Veritas Történetkutató Intézet oktatója. Előadása egy ismert, de némelyek által eltorzított tényre mindenképp rávilágított: a megcsonkított Magyarország vezetői igen szűkös mozgástérben viszonylag sokat értek el, a végkifejletbe pedig nem igazán volt beleszólásuk. Máig élénk érdeklődés és ezzel párhuzamosan vitatott megítélés kíséri elsősorban Horthy Miklós személyét, de a két világháború közötti Magyarország történéseit is, és noha sokan történelmünk igen sötét korszakaként tüntetik fel, nem szabad elfelejteni, hogy az 1944. utáni talán még súlyosabb volt, ráadásul jóval hosszabb időszakról beszélünk – vezette fel mondandóját Ujváry Gábor. A kutató szerint Horthy Miklós megítélése kortársai között sem volt egyértelmű, ennek elsődleges oka a kormányzósága kezdete, illetve tragikus vége közötti ellentmondásoknak tudható be. Az első tíz év ugyanis egy belföldi sikertörténetnek is felfogható, hiszen látszólag kilátástalan helyzetben lévő, nemzetközi szinten már működésképtelennek nyilvánított, újabb felosztásra ítélt országot –Bethlen István miniszterelnöksége alatt –sikerül talpra állítani, nem várt műszaki és társadalmi fejlődést elérni. Olyan körülmények között, hogy 1919-ben a társadalom különböző osztályaihoz tartozók életszínvonala kevesebb, mint egyharmadára esett vissza a háború előtti időhöz képest. Ujváry Gábor szerint az 1927-ig tartó felívelés mások mellett Trianon kevés, de létező pozitív hozadékának is betudható, hiszen a párizsi békekonferencia gyakorlatilag Magyarországból a nemzetállami eszméhez legközelebb álló országot fabrikálta a térségben. A magyarság aránya ugyanis 90 százalék fölé ugrott a megmaradt területeken, így a kisebbségi kérdés gyakorlatilag megszűnt. A területi veszteségek valóban jelentősek voltak, de egyúttal megszabadították a budapesti kormányokat a két legelmaradottabb vidéktől, Kárpátaljától és Székelyföldtől. Emellett az ipar szerepének felértékelődése nyomán a városiasodás fokozódott, amihez hozzájárult a népességnövekedés is – mások mellett az elcsatolt részekről áttelepültek révén, akik száma 1924 végére elérte a 426 ezret –, illetve a kulturális élet megpezsdülése is megfigyelhető. Ez utóbbi Klebelsberg Kunó, majd később Hóman Bálint hatékony szakpolitikái nyomán. Ugyanez az oktatásra is érvényes, az átszervezés révén itt is komoly fejlődés volt megfigyelhető. A talpra állás folyamatában ugyanakkor meghatározó volt, hogy Magyarország több száz év után teljes állami önállóságot tudhatott magáénak.
A korszak nem mentes természetesen negatívumoktól sem, hiszen nyílt választási rendszer, a szociálpolitikai lépések késői megtétele, illetve a rendszer jellegével – királyság, király nélkül – kapcsolatos viták mind ide tartoznak. Utóbbi kapcsán meghatározó, hogy Horthy maga is elhatárolódott az előző uralkodóktól, a budai várban is csak azokat a szobákat foglalta el, amelyeket elődei nem használtak.
Az 1929-ben beköszöntő gazdasági világválságig tartó felemelkedést ugyanakkor beárnyékolja, hogy külpolitikai szempontból az ország eleinte nem létezőként, majd csak puhatolózó, egyensúlyozó államként volt jelen. A német–olasz tengelyhez történő közeledés, illetve a betagozódás mondhatni törvényszerűen követte ezt az időszakot, Teleki Pál óvatos külpolitikája ellenére.
A Horthy-korszak politikai mozgásait ugyanakkor nem lehet megérteni a fő eszmei irányvonalak nélkül. Ezek közül mindvégig meghatározó a revizionista, a Horthy-kultusz, a kereszténység reneszánsza, illetve a Tanácsköztársaság bukása után jelentkező latens antiszemita vonal. Ujváry Gábor szerint fontos tény ebben a kérdésben, hogy a rendszer egészen 1938-ig gyakorlatilag zárt maradt a bal-, valamint a szélsőjobboldallal szemben, noha a faji és a zsidókérdés napirenden volt, főképp 1931 után. A gazdasági válság viszont a mellőzött politikai irányzatok megerősödését is hozta, a szélsőjobboldal viszonylag hosszú ideig nem rendelkezett igazi ideológiával.
A részleges revíziót biztosító bécsi döntések egy egészen új pályára kényszerítették az országot, a világháborúba történő belépés elkerülhetetlenné vált. A Horthy- korszak ellentmondásosságát pontosan ez az időszak szemlélteti a legjobban, hiszen míg a háború első éveiben Magyarország kivárt, amíg lehetett – egyúttal menedékül is szolgál például a lengyelek számára –, majd a Szovjetunió elleni harcba már „önként” lép be, illetve a Kállay-kormány alatt még a „béke szigete”, végül pedig a náci Németország utolsó szövetségeseként végzi. Horthy Miklós pedig 1944-ig a helyén maradt, igaz, egyre kevésbé tudott beleszólni a történésekbe.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 1.
Csernáton örökbe fogadta
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 3.
Trianon bekövetkeztének okai
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 3.
A szélsőségesség rágalmának rácsozata
Bibó Istvánt máig sokat idézik, de tévedéseire kevesen mutatnak rá. Ez nagymértékben annak köszönhető, hogy 1956-os példás helytállásával bizonyos mértékben hitelesítette az általa írottakat. De attól még igencsak szükség lenne a rendszerváltás idején ikonná nőtt nagyságunk életművében különválasztani a búzát az ocsútól.
Csak egy példa: Bibó külön tanulmányt szentelt a szovjetek 1944–45-ös rémtetteinek mentegetésére és annak bizonygatására, hogy a szovjet hadsereg felszabadító volt, s nem megszálló. De az is abszurd, hogy a szovjet csizma alatt töltött, 1945–1948 közötti látszatdemokrácia három évét többre tartotta a Horthy-korszak tényleges szabadságánál.
Akárhogy is legyen, Bibó máig gyakran idézett szerző, bár legtöbben egy-két gondolatot idéznek csak tőle. Mint például azt, hogy „a demokrata nem fél”, vagy „a politikában nem lehet hazudni”. Akik jobban elmélyedtek életművében, azok már a konszenzusos hazugságok hivatalos ideológiává emelésének következményeit is megemlítik, akárcsak ugyanannak a tanulmánynak lényeges megkülönböztetését, a „túlfeszült lényeglátók” és „hamis realisták” ellentétpárját. Mint tette ezt legutóbb Vona Gábor is kongresszusi beszédében.
Ma is jellemző a túlfeszült lényeglátás, s akiket ezzel vert meg a sors, azok könnyen elveszítik realitásérzéküket, mint ahogy jellemző a hamis realizmus is, ami viszont a realitás tudomásulvételét, adaptív politikát jelent, ami egy politikai erő prostitualizálódásához vezet. Könnyű felismerni az első fantomképben az eddigi rétegpárti Jobbikot, a Vona által is kiemelt MIÉP-en túl; a másikat Vona a Fideszre alkalmazta, ami egy ellenzéki politikustól nem vehető rossz néven.
Abban tökéletesen igaza van a Jobbik elnökének, hogy a realista lényeglátás az optimum, s hogy a politika a lehetséges és a szükséges harmóniája. Mint ahogy az is biztos, hogy a Jobbik akkor és csak akkor nyerhet választást – bár erre aránylag csekély esély mutatkozik ma –, ha néppártosodik, ha kitör a szélsőségesnek bélyegzettség gettójából, ahová a nemzet ellenségei zárták. Hogy milyen erős a rácsozat, és sikerül-e azt szétfeszíteni, az a következő években elválik.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Bibó Istvánt máig sokat idézik, de tévedéseire kevesen mutatnak rá. Ez nagymértékben annak köszönhető, hogy 1956-os példás helytállásával bizonyos mértékben hitelesítette az általa írottakat. De attól még igencsak szükség lenne a rendszerváltás idején ikonná nőtt nagyságunk életművében különválasztani a búzát az ocsútól.
Csak egy példa: Bibó külön tanulmányt szentelt a szovjetek 1944–45-ös rémtetteinek mentegetésére és annak bizonygatására, hogy a szovjet hadsereg felszabadító volt, s nem megszálló. De az is abszurd, hogy a szovjet csizma alatt töltött, 1945–1948 közötti látszatdemokrácia három évét többre tartotta a Horthy-korszak tényleges szabadságánál.
Akárhogy is legyen, Bibó máig gyakran idézett szerző, bár legtöbben egy-két gondolatot idéznek csak tőle. Mint például azt, hogy „a demokrata nem fél”, vagy „a politikában nem lehet hazudni”. Akik jobban elmélyedtek életművében, azok már a konszenzusos hazugságok hivatalos ideológiává emelésének következményeit is megemlítik, akárcsak ugyanannak a tanulmánynak lényeges megkülönböztetését, a „túlfeszült lényeglátók” és „hamis realisták” ellentétpárját. Mint tette ezt legutóbb Vona Gábor is kongresszusi beszédében.
Ma is jellemző a túlfeszült lényeglátás, s akiket ezzel vert meg a sors, azok könnyen elveszítik realitásérzéküket, mint ahogy jellemző a hamis realizmus is, ami viszont a realitás tudomásulvételét, adaptív politikát jelent, ami egy politikai erő prostitualizálódásához vezet. Könnyű felismerni az első fantomképben az eddigi rétegpárti Jobbikot, a Vona által is kiemelt MIÉP-en túl; a másikat Vona a Fideszre alkalmazta, ami egy ellenzéki politikustól nem vehető rossz néven.
Abban tökéletesen igaza van a Jobbik elnökének, hogy a realista lényeglátás az optimum, s hogy a politika a lehetséges és a szükséges harmóniája. Mint ahogy az is biztos, hogy a Jobbik akkor és csak akkor nyerhet választást – bár erre aránylag csekély esély mutatkozik ma –, ha néppártosodik, ha kitör a szélsőségesnek bélyegzettség gettójából, ahová a nemzet ellenségei zárták. Hogy milyen erős a rácsozat, és sikerül-e azt szétfeszíteni, az a következő években elválik.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 3.
Magyar Kisebbség, 2014/2.
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz
2015. június 4.
Rongyos Gárda – más megközelítésben
Balogh Gábor budapesti történésznek, publicistának, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztőjének a Jelen Házban kedden délután megtartott előadása közben nem tudtam elhessegetni a (számomra régóta egyértelmű) gondolatot, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni és értelmezni a történelmet. Amelynek ezúttal egy „kényes” epizódjáról volt szó, amelyet – úgy 30-40 évvel ezelőtt – a hivatalos magyar történetírás részben elhallgatott, de ha nem, teljesen negatívan állított be: a Rongyos Gárda egyértelműen az általa elkövetett kegyetlenkedések megtestesítője volt.
Most, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által a Nemzeti Összetartozás Napja (június 4.) keretében megtartott A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója című előadásban egészen más megvilágításba kerültek az események. Az előadó fél mondatban ugyan utalt arra, hogy a „hírhedt fehér terrornak” kétségtelenül voltak ártatlan áldozatai a „vörös terror” utáni számonkérést követően, alapjában véve azonban azt emelte ki: a Rongyos Gárda érdeme, hogy Sopron és környéke a szégyenletes trianoni diktátum után megmaradt Magyarország kebelében.
Az est házigazdája, Borbély Zsolt Attila politológus színvonalas bevezetőjében arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4. (1920-ban ezen a napon hozták meg a Párizs melletti Trianonban a ma a Kárpát-medence nyolc országában élő magyarság által jól ismert, a nemzettest feldarabolását jelentő döntést) semmiképp sem ünnep, de meg kell emlékezni róla. A Horthy-korszak Magyarországának a szétszakított nemzet integrációja volt a célja, az azt követő kommunista rendszer igyekezett kitörülni a nemzet emlékezetéből a szétszakítást – a rendszerváltást követően Antall József volt az, aki „15 millió magyar miniszterelnökének” vallotta magát. Aztán következtek az ukrán, szlovák és román szerződések, a visszataszító mosoly-politika, majd az Orbán-kormány volt az, amelyik 2010-ben kiterjesztette a magyar állampolgárságot.
Fontos a pozitív példák felmutatása, amelyek egyike a soproni népszavazás – mondta az est házigazdája, átadva a mikrofont az est meghívottjának.
Balogh Gábor elmondta: 1918-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette, de az azt követő csúfos összeomlásra senki nem számított, arra pedig végleg nem, hogy a magyar elit egy része aktívan közreműködik majd az ország elveszejtésében. 1920 elejére végtelen szégyenérzet, tehetetlen düh hatalmasodott el a nemzeten, s a júniuis 4-én aláírt békediktátum szülte meg a Rongyos Gárdát, amelynek magja már a Tanácsköztársaság alatt létrejön. A Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kis Mihály vezette önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Fellépésük vezetett az 1921. december 14–16. közötti soproni népszavazás megtartásához, és ahhoz, hogy ez a terület (a városon kívül nyolc falu) Magyarországé maradjon.
Az előadó – sok, a hallgatóság számára eddig ismeretlen – adatot felvonultatva ismertette az akkori idők történéseit, kiemelve és tényekkel bizonyítva, hogy a magyar kormány, amelynek kezét gúzsba kötötte a trianoni békeszerződés, elnézéssel (és azt titokban támogatva) kezelte a Rongyos Gárda ügyét. A trianoni „béke” (1920. június 4.) szentesítette Magyarország felosztását Románia, Csehszlovákia és Szerbia javára, az illető országok hadsereggel meg is szállták az „őket illető” országrészeket (bár az Erdélyt is megszálló román hadsereget csak Mosonmagyaróvárnál, az ország nyugati határán állították meg a franciák), de egyes magyar területekre az első világháborúban szövetséges (és vesztes!) Ausztria is bejelentette igényét. Ez fájt a magyaroknak a legjobban, ezt kívánta – végül sikerrel – megakadályozni a volt tisztekből, katonákból, gazdálkodókból megalakult (csúcsidőszakában is legfeljebb 1300-1500 fős), gyengén felfegyverzett Rongyos Gárda, amely azonban sikeresen felvette a harcot az Ausztriának ítélt (többségében valóban német anyanyelvű, de helyi, és inkább magyar identitású lakosságú) területekre bevonulni készülő osztrákokkal, kikényszerítve a népszavazást, amely Magyarország javára dőlt el.
Felvetődik ennek kapcsán a – történelmietlennek tűnő – kérdés: mi lett, lehetett volna, ha a Károlyi-kormány, 1919-ben, nem akadályozza meg az ellenállást az antant-hatalmakkal szemben?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Balogh Gábor budapesti történésznek, publicistának, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztőjének a Jelen Házban kedden délután megtartott előadása közben nem tudtam elhessegetni a (számomra régóta egyértelmű) gondolatot, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni és értelmezni a történelmet. Amelynek ezúttal egy „kényes” epizódjáról volt szó, amelyet – úgy 30-40 évvel ezelőtt – a hivatalos magyar történetírás részben elhallgatott, de ha nem, teljesen negatívan állított be: a Rongyos Gárda egyértelműen az általa elkövetett kegyetlenkedések megtestesítője volt.
Most, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által a Nemzeti Összetartozás Napja (június 4.) keretében megtartott A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója című előadásban egészen más megvilágításba kerültek az események. Az előadó fél mondatban ugyan utalt arra, hogy a „hírhedt fehér terrornak” kétségtelenül voltak ártatlan áldozatai a „vörös terror” utáni számonkérést követően, alapjában véve azonban azt emelte ki: a Rongyos Gárda érdeme, hogy Sopron és környéke a szégyenletes trianoni diktátum után megmaradt Magyarország kebelében.
Az est házigazdája, Borbély Zsolt Attila politológus színvonalas bevezetőjében arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4. (1920-ban ezen a napon hozták meg a Párizs melletti Trianonban a ma a Kárpát-medence nyolc országában élő magyarság által jól ismert, a nemzettest feldarabolását jelentő döntést) semmiképp sem ünnep, de meg kell emlékezni róla. A Horthy-korszak Magyarországának a szétszakított nemzet integrációja volt a célja, az azt követő kommunista rendszer igyekezett kitörülni a nemzet emlékezetéből a szétszakítást – a rendszerváltást követően Antall József volt az, aki „15 millió magyar miniszterelnökének” vallotta magát. Aztán következtek az ukrán, szlovák és román szerződések, a visszataszító mosoly-politika, majd az Orbán-kormány volt az, amelyik 2010-ben kiterjesztette a magyar állampolgárságot.
Fontos a pozitív példák felmutatása, amelyek egyike a soproni népszavazás – mondta az est házigazdája, átadva a mikrofont az est meghívottjának.
Balogh Gábor elmondta: 1918-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette, de az azt követő csúfos összeomlásra senki nem számított, arra pedig végleg nem, hogy a magyar elit egy része aktívan közreműködik majd az ország elveszejtésében. 1920 elejére végtelen szégyenérzet, tehetetlen düh hatalmasodott el a nemzeten, s a júniuis 4-én aláírt békediktátum szülte meg a Rongyos Gárdát, amelynek magja már a Tanácsköztársaság alatt létrejön. A Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kis Mihály vezette önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Fellépésük vezetett az 1921. december 14–16. közötti soproni népszavazás megtartásához, és ahhoz, hogy ez a terület (a városon kívül nyolc falu) Magyarországé maradjon.
Az előadó – sok, a hallgatóság számára eddig ismeretlen – adatot felvonultatva ismertette az akkori idők történéseit, kiemelve és tényekkel bizonyítva, hogy a magyar kormány, amelynek kezét gúzsba kötötte a trianoni békeszerződés, elnézéssel (és azt titokban támogatva) kezelte a Rongyos Gárda ügyét. A trianoni „béke” (1920. június 4.) szentesítette Magyarország felosztását Románia, Csehszlovákia és Szerbia javára, az illető országok hadsereggel meg is szállták az „őket illető” országrészeket (bár az Erdélyt is megszálló román hadsereget csak Mosonmagyaróvárnál, az ország nyugati határán állították meg a franciák), de egyes magyar területekre az első világháborúban szövetséges (és vesztes!) Ausztria is bejelentette igényét. Ez fájt a magyaroknak a legjobban, ezt kívánta – végül sikerrel – megakadályozni a volt tisztekből, katonákból, gazdálkodókból megalakult (csúcsidőszakában is legfeljebb 1300-1500 fős), gyengén felfegyverzett Rongyos Gárda, amely azonban sikeresen felvette a harcot az Ausztriának ítélt (többségében valóban német anyanyelvű, de helyi, és inkább magyar identitású lakosságú) területekre bevonulni készülő osztrákokkal, kikényszerítve a népszavazást, amely Magyarország javára dőlt el.
Felvetődik ennek kapcsán a – történelmietlennek tűnő – kérdés: mi lett, lehetett volna, ha a Károlyi-kormány, 1919-ben, nem akadályozza meg az ellenállást az antant-hatalmakkal szemben?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. június 27.
Érvényesülnek-e nyelvi jogaink?
A felmérés
Az RMDSZ ügyvezető elnöksége 2015. június derekán elhatározza, hogy felméri és orvosolja a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságokat, megvizsgálja, milyen mértékben valósulnak meg. A társadalomszervezést irányító ügyvezető alelnök úgy véli, többnyire ott nem ültetik gyakorlatba, ahol nincs magyar polgármester, de nagyszámú magyar többségű település vezetősége sem él a lehetőséggel.
Szerintem sok helyen – még színmagyar településeken is – gyakran azért nem gyakorolják a nyelvi jogokat, mert a román nacionalista hatalom intézményei – a prefektúra, a bíróság, az ügyészség – fenyegetéssel, büntetőperekkel akadályozza. Köztudott, hogy olyan országban élünk, ahol a törvényeket lehet csűrni-csavarni, értelmezni, ez a magyarokkal szemben vígan érvényesül. Épp ezért is tartjuk kitűnő ötletnek az RMDSZ-kezdeményezést, remélve, nem silányul kampányfogássá, nem lesz kérészéletű.
Valóban jó lenne, ha az erdélyi falvakban és városokban, ahol a magyarok számaránya meghaladja a húsz százalékot – mintegy ezer településen –, ellenőriznék a nyelvi jogok gyakorlatba ültetését, fotókkal, videofilmekkel dokumentálva. A helységnév és az intézménytáblák, az önkormányzatok által működtetett honlapok kétnyelvűsége könnyen leltározható. Nehezebb – de nem lehetetlen – pontos képet rajzolni arról, hogy a hivatalokban hogyan érvényesül a magyar nyelvhasználat. Jó gondolat, hogy az észlelt rendellenességekről értesítik a polgármestereket, intézményvezetőket, és ismertetik a megfelelő törvényeket a jogsérelmek orvosolására. Ha erre nem hajlandók, jogi úton lépnek fel. Nem ártana a médiában ismételten – pontos értelmező magyarázattal ellátva mind román, mind magyar nyelven – közzétenni, ismertetni a nyelvtörvényeket, szabályokat. Korlátozott anyanyelvhasználat
A hatósági fenyegetettség visszahúzó erő a magyar nyelv és megnevezések használatában. A Sepsiszentgyörgy melletti Gidófalván, egy magyar közösség lakta településen tilos a Községháza felirat. A feliratháború 2013-ban kezdődött. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a prefektus fellépésére az épület homlokzatára kétnyelvű felirat került. A polgármester háromévi pereskedés után súlyos pénzbüntetés terhe alatt arra kényszerült, hogy a kétnyelvű táblát levegye, mivel az zavarja a prefektust, aki a magyar megnevezés eltávolítását kéri, és a brassói táblabíróság végzése is erre utasítja. Ide kívánkozik egy régi emlék. 1987-ben – a kommunista parancsuralmi rendszer tombolása idején – egy csoport mikós középiskolás diákkal még magyarul olvastuk a gidófalvi tanács épületének falán elhelyezett táblák feliratait. Igaz ugyan, hogy a helyi (román) rendőr – akárcsak nagyajtai társa, amikor a Kriza-emlékház falán álló emléktábla magyar feliratát böngésztük – keményen ránk förmedt. Látszott rajta, rajtuk, hogy zavarja a táblák tanulmányozása. Akkor nem gondoltuk, hogy negyedszázaddal a diktatúra megdöntése után a demokrácia oly magasan fog szárnyalni, hogy egy magyar szó több évi pereskedés tárgya lehet. Az ötvenes-hatvanas, talán még a hetvenes években is, szülőfalumban (Illyefalván) magyarul olvashattam a köz-ségháza megnevezést, csak az 1942-ben elesett Horthy István repülő főhadnagy és kormányzóhelyettes nevét takarta piros festék a közeli hősök emlékművén.
Nemrég Kézdivásárhely tanácsának jegyzője visszautasította a város polgárainak kérvényét, melyet egy helyi civil szervezet terjesztett elő. Az indoklásban olvasható, hogy Romániában a „hivatalosan bejegyzett szervezet és a közhivatalok közötti levelezés az állam hivatalos nyelvén, tehát románul történik. Anyanyelven írt beadvánnyal csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok (tehát nem szervezetek) fordulhatnak a helyi közigazgatási szervekhez.” Abszurd helyzet, egy magyar településen, a magyar jegyző a formai hibák kiküszöbölése mellett kénytelen kérni a beadvány román nyelvű elkészítését – erre kötelezi a törvény –, amikor a tanács is magyar! Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése A marosvásárhelyi bíróság mellett működő ügyészség hosszú vajúdás után június derekán dönt a magyar utcanevek ügyében. A munkaerő ésszerű elosztása címén román többségűvé (55 százalék) tett városban a toleranciát nem ismerő román nacionalistákat sérti a kétnyelvű tábla látványa. A rendőrparancsnok – a bűntény súlyának megfelelően – azonnal intézkedik, és több havi fizetéssel egyenértékű pénzbüntetést helyez kilátásba azoknak, akik házuk falára (a hivatalos táblákhoz hasonló) kétnyelvű táblát szerelnek fel. A bűnben leledző 12 marosvásárhelyi magyar polgár azonban nem érti, hogy a román rendőr a „demokráciát”, az „egyenlőséget” védi, és bűnvádi eljárást kezdeményez. A pártatlan román ügyészség megszünteti az eljárást, igazat a törvény őrének ad. A település-, az intézménynév-használatot Maroshévíz, Hargita megye egyetlen román többségű városának vezetése sem tartja szívügyének. Bár a prefektushoz több írásos kérelem érkezik, azokat válaszra sem méltatja. Teszi ezt akkor, amikor – ha jogsértést észlel – kiáll a megye 13 százalékát alkotó románok érdekében. Feltűnő a kettősség, a részrehajlás, kimeríti a diszkrimináció fogalmát. Érdekes, hogy a nyelvi jogokat szabályozó önkormányzati törvény kiadása idején Hargita megye prefektusa épp a mai védelmi miniszter, Mircea Duşă volt, akit Victor Ponta miniszterelnök a székelymagyar ügyek szakértőjének tart. A székelységet jól ismerő politikust ma sem foglalkoztatja a kétnyelvűség kérdése, annál inkább a román hegemónia székelyföldi bizonygatása. 2015. június 22-én nyilvánosan jelenti be, hogy Csíkszeredában „a román zászló ünnepén Hargita megye legmagasabb zászlórúdjára a megye legnagyobb román lobogóját vonják fel”. Egy óriáslobogót már egy évvel korábban Gyergyótölgyesen is felavattak, hadd lássa a világ – teszem hozzá –, hogy ez „ősi román föld”. Gondolkodjunk azok fejével, akik nem tudják, hogy a Székelyföld megnevezés 5–600 éves dokumentumokban latinul, magyarul és németül is olvasható. Mennyire zavaró lehet számukra, hogy a székelymagyarok szűkebb szülőhazájukat, szülőföldjüket így nevezik. Egyébként semmi bajunk nem volna a román óriástrikolórral, ha nem tiltanák a székely zászlót, egy településnév magyar nyelvű tábláját, miközben tovább perelnek nemzeti himnuszunk énekléséért.
Magyarul beszélni tilos?
Kézdivásárhelyen pénzbeli bírság sújthatja az anyanyelvhasználat jogával élőt. Egy olyan ősi székely településen, ahol 1910-ben a románság számaránya mindössze 0,83 százalék, 2011-ben a román népszámlálás szerint pedig 6,92. Történt az Úr 2015. esztendejében, nyárelőn, Szent Iván havában, a trianoni megemlékezés napján, amelyen mintegy félszáz személy vesz részt, hogy pénzbeli büntetést szabtak ki. A szervezők a megemlékezés megtartására engedélyt kértek és kaptak. Ezért érthetetlen, hogy a hatalom miért vezényel ide brassói csendőröket, miért kéri az egyik brassói csendőr a szervezőt, hogy ismertesse a rendezvény programját. A felszólított fiatalember román nyelven kér tolmácsot. Azt nem kap, de 500 lejes büntetést igen.
Szimbolikus, hogy a büntetés kiszabására a gyászos trianoni diktátum, békeszerződés 95. évfordulóján kerül sor. A tolmácskérés elvileg azért jó, mert könnyen ki lehet forgatni egy székely ember szavait. Azonban, mint az említett példa mutatja, kiválthatja a hatalom megsértésének vádját, és a románul nem beszélő máris büntethető. Kérdés az is, hogy egy magyarlakta városba miért nem küldtek olyan csendőröket, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét? A „kis magyar időben” nagynéném férje magyar rendőrként románok lakta településen csak úgy teljesíthetett szolgálatot, ha román nyelvből vizsgázott. Nem volt apelláta, mert a Horthy Miklós Magyarországa rendőreitől megkövetelte a helyi lakosság nyelvének ismeretét.
A Kézdivásárhelyen történteket akár helyi incidensként is kezelhetnénk, csakhogy épp ekkor vált ismertté, hogy a parlamentben többen szeretnék Trianon napját kötelező ünnepléssel összekötve nemzeti ünnepé emelni. Erről a diktatúra keserű emléke villan elém. Az a korszak, amikor milliós tömegeket, köztük magyarokat is, kirendeltek tapsolni. Nem elég megalázó, hogy – 2009 óta hatósági segédlettel – december elsején fasiszta jelszavakat ordítozó bandák lepik el a székely városokat, most még Trianont is ünnepeltetni szeretnék!
Tanuljunk románul?
Köztudott, hogy Székelyföldön a román nyelvet nem idegen nyelvként, hanem anyanyelvként oktatják, amikor abban a közegben, ahol a gyermek él, a hivatalokon kívül senki nem beszéli azt. „Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?” – kérdi Florina Vaipan, aki empátiával keresi a nyelvoktatás helyes útját. Rámutat, hogy az iskolai kisebbségi oktatás eredménye „a művi és a bemagolt akadémikus nyelvezet. Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie.”
Azzal, hogy kijelentik, a székelyek Romániában élnek, és kutya kötelességük tudni románul, a románnyelv-ismeret nem javul, még hazafias szólamokkal sem! 1980 táján iskolaigazgatóként megdöbbenve szembesültem azzal, hogy a román nyelvszakos tanár kolléga (Ch. B.) így ösztönzi a nyelvtanulást: „A román nyelv tanulása hazafias kötelesség.” Nos, ez messze áll attól, amivel hajdanán az öregek biztatták a nebulókat: „Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy!” A román nyelvszakos kolléga elmondhatta volna, hogy a nyelvismeret miért fontos. Elmondhatta volna, hogy a román nyelvben és a magyarban is több ezer kölcsönszó található, amelyre támaszkodva játékosan, könnyen tanulható a mindennapi életben szükséges szókincs. Mert a láda az ladă, a lakatos lăcătuş, a pálinka palincă stb.
Strasbourgban is küzdeni kell!
A székely önkormányzatok határozatait Székelyföld autonómiájának megteremtéséért – bár szélmalomharcnak tűnik –, minden nemzetközi fórumra el kell juttatni. Némi reményre jogosít fel, hogy a strasbourgi Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa monitoring bizottsága 2015. márciusi ülésén Franciaországba tényfeltárókat küld a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos panaszok kivizsgálására.
Az Európa Tanácsot is rendszeresen tájékoztatni kell, hogy Románia miként teljesíti vállalt kötelezettségeit. Meg kell értetni, hogy Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése. Ha elkészül az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége által tervezett, a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságok feltárása, azt fehér könyv formájában el kell küldeni Strasbourgba és más fórumokra. Rá kell mutatni, hogy Románia az erdélyi magyarságtól nemcsak a kollektív jogokat tagadja meg, de nem biztosítja az elemi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését sem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A felmérés
Az RMDSZ ügyvezető elnöksége 2015. június derekán elhatározza, hogy felméri és orvosolja a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságokat, megvizsgálja, milyen mértékben valósulnak meg. A társadalomszervezést irányító ügyvezető alelnök úgy véli, többnyire ott nem ültetik gyakorlatba, ahol nincs magyar polgármester, de nagyszámú magyar többségű település vezetősége sem él a lehetőséggel.
Szerintem sok helyen – még színmagyar településeken is – gyakran azért nem gyakorolják a nyelvi jogokat, mert a román nacionalista hatalom intézményei – a prefektúra, a bíróság, az ügyészség – fenyegetéssel, büntetőperekkel akadályozza. Köztudott, hogy olyan országban élünk, ahol a törvényeket lehet csűrni-csavarni, értelmezni, ez a magyarokkal szemben vígan érvényesül. Épp ezért is tartjuk kitűnő ötletnek az RMDSZ-kezdeményezést, remélve, nem silányul kampányfogássá, nem lesz kérészéletű.
Valóban jó lenne, ha az erdélyi falvakban és városokban, ahol a magyarok számaránya meghaladja a húsz százalékot – mintegy ezer településen –, ellenőriznék a nyelvi jogok gyakorlatba ültetését, fotókkal, videofilmekkel dokumentálva. A helységnév és az intézménytáblák, az önkormányzatok által működtetett honlapok kétnyelvűsége könnyen leltározható. Nehezebb – de nem lehetetlen – pontos képet rajzolni arról, hogy a hivatalokban hogyan érvényesül a magyar nyelvhasználat. Jó gondolat, hogy az észlelt rendellenességekről értesítik a polgármestereket, intézményvezetőket, és ismertetik a megfelelő törvényeket a jogsérelmek orvosolására. Ha erre nem hajlandók, jogi úton lépnek fel. Nem ártana a médiában ismételten – pontos értelmező magyarázattal ellátva mind román, mind magyar nyelven – közzétenni, ismertetni a nyelvtörvényeket, szabályokat. Korlátozott anyanyelvhasználat
A hatósági fenyegetettség visszahúzó erő a magyar nyelv és megnevezések használatában. A Sepsiszentgyörgy melletti Gidófalván, egy magyar közösség lakta településen tilos a Községháza felirat. A feliratháború 2013-ban kezdődött. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a prefektus fellépésére az épület homlokzatára kétnyelvű felirat került. A polgármester háromévi pereskedés után súlyos pénzbüntetés terhe alatt arra kényszerült, hogy a kétnyelvű táblát levegye, mivel az zavarja a prefektust, aki a magyar megnevezés eltávolítását kéri, és a brassói táblabíróság végzése is erre utasítja. Ide kívánkozik egy régi emlék. 1987-ben – a kommunista parancsuralmi rendszer tombolása idején – egy csoport mikós középiskolás diákkal még magyarul olvastuk a gidófalvi tanács épületének falán elhelyezett táblák feliratait. Igaz ugyan, hogy a helyi (román) rendőr – akárcsak nagyajtai társa, amikor a Kriza-emlékház falán álló emléktábla magyar feliratát böngésztük – keményen ránk förmedt. Látszott rajta, rajtuk, hogy zavarja a táblák tanulmányozása. Akkor nem gondoltuk, hogy negyedszázaddal a diktatúra megdöntése után a demokrácia oly magasan fog szárnyalni, hogy egy magyar szó több évi pereskedés tárgya lehet. Az ötvenes-hatvanas, talán még a hetvenes években is, szülőfalumban (Illyefalván) magyarul olvashattam a köz-ségháza megnevezést, csak az 1942-ben elesett Horthy István repülő főhadnagy és kormányzóhelyettes nevét takarta piros festék a közeli hősök emlékművén.
Nemrég Kézdivásárhely tanácsának jegyzője visszautasította a város polgárainak kérvényét, melyet egy helyi civil szervezet terjesztett elő. Az indoklásban olvasható, hogy Romániában a „hivatalosan bejegyzett szervezet és a közhivatalok közötti levelezés az állam hivatalos nyelvén, tehát románul történik. Anyanyelven írt beadvánnyal csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok (tehát nem szervezetek) fordulhatnak a helyi közigazgatási szervekhez.” Abszurd helyzet, egy magyar településen, a magyar jegyző a formai hibák kiküszöbölése mellett kénytelen kérni a beadvány román nyelvű elkészítését – erre kötelezi a törvény –, amikor a tanács is magyar! Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése A marosvásárhelyi bíróság mellett működő ügyészség hosszú vajúdás után június derekán dönt a magyar utcanevek ügyében. A munkaerő ésszerű elosztása címén román többségűvé (55 százalék) tett városban a toleranciát nem ismerő román nacionalistákat sérti a kétnyelvű tábla látványa. A rendőrparancsnok – a bűntény súlyának megfelelően – azonnal intézkedik, és több havi fizetéssel egyenértékű pénzbüntetést helyez kilátásba azoknak, akik házuk falára (a hivatalos táblákhoz hasonló) kétnyelvű táblát szerelnek fel. A bűnben leledző 12 marosvásárhelyi magyar polgár azonban nem érti, hogy a román rendőr a „demokráciát”, az „egyenlőséget” védi, és bűnvádi eljárást kezdeményez. A pártatlan román ügyészség megszünteti az eljárást, igazat a törvény őrének ad. A település-, az intézménynév-használatot Maroshévíz, Hargita megye egyetlen román többségű városának vezetése sem tartja szívügyének. Bár a prefektushoz több írásos kérelem érkezik, azokat válaszra sem méltatja. Teszi ezt akkor, amikor – ha jogsértést észlel – kiáll a megye 13 százalékát alkotó románok érdekében. Feltűnő a kettősség, a részrehajlás, kimeríti a diszkrimináció fogalmát. Érdekes, hogy a nyelvi jogokat szabályozó önkormányzati törvény kiadása idején Hargita megye prefektusa épp a mai védelmi miniszter, Mircea Duşă volt, akit Victor Ponta miniszterelnök a székelymagyar ügyek szakértőjének tart. A székelységet jól ismerő politikust ma sem foglalkoztatja a kétnyelvűség kérdése, annál inkább a román hegemónia székelyföldi bizonygatása. 2015. június 22-én nyilvánosan jelenti be, hogy Csíkszeredában „a román zászló ünnepén Hargita megye legmagasabb zászlórúdjára a megye legnagyobb román lobogóját vonják fel”. Egy óriáslobogót már egy évvel korábban Gyergyótölgyesen is felavattak, hadd lássa a világ – teszem hozzá –, hogy ez „ősi román föld”. Gondolkodjunk azok fejével, akik nem tudják, hogy a Székelyföld megnevezés 5–600 éves dokumentumokban latinul, magyarul és németül is olvasható. Mennyire zavaró lehet számukra, hogy a székelymagyarok szűkebb szülőhazájukat, szülőföldjüket így nevezik. Egyébként semmi bajunk nem volna a román óriástrikolórral, ha nem tiltanák a székely zászlót, egy településnév magyar nyelvű tábláját, miközben tovább perelnek nemzeti himnuszunk énekléséért.
Magyarul beszélni tilos?
Kézdivásárhelyen pénzbeli bírság sújthatja az anyanyelvhasználat jogával élőt. Egy olyan ősi székely településen, ahol 1910-ben a románság számaránya mindössze 0,83 százalék, 2011-ben a román népszámlálás szerint pedig 6,92. Történt az Úr 2015. esztendejében, nyárelőn, Szent Iván havában, a trianoni megemlékezés napján, amelyen mintegy félszáz személy vesz részt, hogy pénzbeli büntetést szabtak ki. A szervezők a megemlékezés megtartására engedélyt kértek és kaptak. Ezért érthetetlen, hogy a hatalom miért vezényel ide brassói csendőröket, miért kéri az egyik brassói csendőr a szervezőt, hogy ismertesse a rendezvény programját. A felszólított fiatalember román nyelven kér tolmácsot. Azt nem kap, de 500 lejes büntetést igen.
Szimbolikus, hogy a büntetés kiszabására a gyászos trianoni diktátum, békeszerződés 95. évfordulóján kerül sor. A tolmácskérés elvileg azért jó, mert könnyen ki lehet forgatni egy székely ember szavait. Azonban, mint az említett példa mutatja, kiválthatja a hatalom megsértésének vádját, és a románul nem beszélő máris büntethető. Kérdés az is, hogy egy magyarlakta városba miért nem küldtek olyan csendőröket, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét? A „kis magyar időben” nagynéném férje magyar rendőrként románok lakta településen csak úgy teljesíthetett szolgálatot, ha román nyelvből vizsgázott. Nem volt apelláta, mert a Horthy Miklós Magyarországa rendőreitől megkövetelte a helyi lakosság nyelvének ismeretét.
A Kézdivásárhelyen történteket akár helyi incidensként is kezelhetnénk, csakhogy épp ekkor vált ismertté, hogy a parlamentben többen szeretnék Trianon napját kötelező ünnepléssel összekötve nemzeti ünnepé emelni. Erről a diktatúra keserű emléke villan elém. Az a korszak, amikor milliós tömegeket, köztük magyarokat is, kirendeltek tapsolni. Nem elég megalázó, hogy – 2009 óta hatósági segédlettel – december elsején fasiszta jelszavakat ordítozó bandák lepik el a székely városokat, most még Trianont is ünnepeltetni szeretnék!
Tanuljunk románul?
Köztudott, hogy Székelyföldön a román nyelvet nem idegen nyelvként, hanem anyanyelvként oktatják, amikor abban a közegben, ahol a gyermek él, a hivatalokon kívül senki nem beszéli azt. „Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?” – kérdi Florina Vaipan, aki empátiával keresi a nyelvoktatás helyes útját. Rámutat, hogy az iskolai kisebbségi oktatás eredménye „a művi és a bemagolt akadémikus nyelvezet. Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie.”
Azzal, hogy kijelentik, a székelyek Romániában élnek, és kutya kötelességük tudni románul, a románnyelv-ismeret nem javul, még hazafias szólamokkal sem! 1980 táján iskolaigazgatóként megdöbbenve szembesültem azzal, hogy a román nyelvszakos tanár kolléga (Ch. B.) így ösztönzi a nyelvtanulást: „A román nyelv tanulása hazafias kötelesség.” Nos, ez messze áll attól, amivel hajdanán az öregek biztatták a nebulókat: „Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy!” A román nyelvszakos kolléga elmondhatta volna, hogy a nyelvismeret miért fontos. Elmondhatta volna, hogy a román nyelvben és a magyarban is több ezer kölcsönszó található, amelyre támaszkodva játékosan, könnyen tanulható a mindennapi életben szükséges szókincs. Mert a láda az ladă, a lakatos lăcătuş, a pálinka palincă stb.
Strasbourgban is küzdeni kell!
A székely önkormányzatok határozatait Székelyföld autonómiájának megteremtéséért – bár szélmalomharcnak tűnik –, minden nemzetközi fórumra el kell juttatni. Némi reményre jogosít fel, hogy a strasbourgi Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa monitoring bizottsága 2015. márciusi ülésén Franciaországba tényfeltárókat küld a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos panaszok kivizsgálására.
Az Európa Tanácsot is rendszeresen tájékoztatni kell, hogy Románia miként teljesíti vállalt kötelezettségeit. Meg kell értetni, hogy Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése. Ha elkészül az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége által tervezett, a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságok feltárása, azt fehér könyv formájában el kell küldeni Strasbourgba és más fórumokra. Rá kell mutatni, hogy Románia az erdélyi magyarságtól nemcsak a kollektív jogokat tagadja meg, de nem biztosítja az elemi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését sem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 13.
Ez volt a kommunista bűnösök „nürnbergi pere”
Bár a Tanácsköztársaság 133 napja alatt elkövetett vérengzések, fosztogatások, vagyonelkobzások miatti felelősségre vonás elől a főkolomposoknak sikerült elmenekülniük, de a Magyarországon maradt tíz úgynevezett népbiztost még sikerült bíróság elé állítani.
Az 1919. március 21-e és augusztus 1-je közötti időszak a magyar történelem egyik legsötétebb szűk négy hónapja volt, amely nemcsak a későbbi trianoni békediktátum igazságtalanságaihoz járult hozzá azáltal, hogy Magyarországot teljességgel szalonképtelenné tette a vörös forradalmaktól rettegő nyugati hatalmak szemében, hanem közvetlenül is óriási károkat okozott és szenvedést hozott az első világháború által kivéreztetett ország népére.
Forradalmi terror és bukás
A Tanácsköztársaságot – korabeli nevén „Magyar Sovietköztársaságot” – Károlyi Mihály lemondatása után kiáltotta ki Kun Béla és Garbai Sándor, az új, kommunista állam irányítószerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, amelynek miniszteri hatalommal bíró vezetői a népbiztosok lettek. Április 7-én valamiféle választással próbáltak legitimitást szerezni kormányuknak, ám ezen csak a szocdemek és a kommunisták egyesüléséből létrejövő Magyarországi Szocialista Párt jelöltjei indulhattak.
A Tanácskormány története közismert: a proletárdiktatúra velejárója, a fosztogatás és államosítás, gyilkosságsorozatok és az ellenállás véres kezű megtorlása, eközben az ország katonai védelmére való teljes alkalmatlanság után következett az elkerülhetetlen bukás a román csapatok bevonulásával. A románok kivonulása és Horthy Miklós hatalomátvétele alatt a tiszti különítményesek már megkezdték a tisztogatásokat, jórészt a mintegy 600 áldozatot követelő vörösterror végrehajtói, a Vörös Őrség, a rettegett Lenin-fiúk, illetve a vidéki kommunista vezetők falhoz állításával, de a megtorlásoknak antiszemita éle is volt. Bár a népbiztosok nagy része, köztük Kun Béla is elmenekült, a Magyarországon lefülelt tíz kommunista funkcionáriust viszont végül sikerült bíróság elé állítani, bár közülük többen a hatnapos átmeneti, szocdem Peidl-kormány tagjai is voltak.
Bíróság előtt a bűnösök
Az 1949 utáni szocialista történetírás előszeretettel faragott mártírt a tíz népbiztosból, akiket e szerint törvénytelen eljárások keretében, koncepciós perben ítéltek el, visszamenőleges törvénykezéssel olyan bűnökért, amelyek az elkövetésük idején nem számítottak bűnöknek. Ugyanakkor az 1919-es forradalmi terror olyan helyzetet teremtett, amelyre a békebeli magyar törvénykezés egyszerűen nem volt felkészülve. Ahogy Tőkéczki László történész az MNO-nak elmondta: a monarchiabeli liberális-konzervatív berendezkedés számára elképzelhetetlen totalitárius rendszer és elképesztő bűnök sorozata késztette őket unortodox jogi megoldások alkalmazására.
Szocialista mártírok és a jogalap
Sem az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság nem rendelkezett valós választói legitimációval (előbbit is csak addig tekintették legitimnek az emberek, ameddig a párizsi békekonferencián előnyösebb feltételek kiharcolásával kecsegtettek). Itt ütközött a kommunista történetírás mítosza a valósággal, hiszen az 1949 és 1990 közötti történelemszemlélet szerint ezek a kormányok legitim felhatalmazással bírtak, ezért a kormánytagok hatalombitorlókként való megbüntetése például Rév Erika A népbiztosok pere című 1969-es könyvében is koncepciós eljárásként szerepel (megjegyezve, hogy politikai bűnök közül egyedül a király megöléséért járt halálbüntetés). Emellett – bár a bíróság elé állított népbiztosok közül csupán Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztos kezéhez tapadt közvetlenül vér, aki a Jászberényben tüntető éhező parasztok közé géppuskáztatott – a rendszerben a hatalom birtokosaiként a többi népbiztost is terheli a felelősség a legyilkolt több száz emberért. Ugyanakkor fontos adalék ehhez, hogy már maguk Leninék is ódzkodtak a parancsok írásba adásától, az ilyen jellegű ügyekben főleg telefonon adtak utasítást, amelynek nem maradt nyoma. Ez a két elv, a hatalom felelőssége és a visszamenőleges jogalkotás az, amely később, az 1946-os nürnbergi perben is visszaköszön a nemzetiszocialista főbűnösök elítélése kapcsán, amikor a korabeli jogi keretek, illetve a közvetlen érintettség bizonyíthatóságának hiánya szintén nem tették volna lehetővé a példátlan kegyetlenkedések megbüntetését.
Kik is voltak ezek a népbiztosok?
Azt Tőkéczki is fontosnak tartja leszögezni, hogy a későbbi kommunista propaganda-történetírás állításaival ellentétben a népbiztosok javarészt nem a „nép gyermekei” voltak: autóval jártak, luxuskörülmények között éltek az úgynevezett proletárdiktatúra ideje alatt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy csak cinikus haszonlesők voltak: tényleg hittek a kommunizmus eszméjében, amelyet egyfajta pótvallásként éltek meg saját feladott nemzeti, illetve vallási identitásuk helyett. Voltak persze, akik kevésbé voltak elkötelezettek, Haubrich József kereskedelmi és hadügyi népbiztos például csaknem hozzájárult a proletárdiktatúra bukásához.
Tény, hogy a népbiztosok nagyobb része zsidó származású volt – mint például Kalmár (Kohn) Henrik, Kelen (Klein) József, a rettegett Szamuely Tibor vagy maga Kun (Kohn) Béla –, ugyanakkor a vagyonos zsidóság semmi jóra nem számíthatott a proletárdiktatúra alatt: a vörösterror 600 halálos áldozatából 34 „zsidó burzsuj” volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy a zsidóság egy elvallástalanodott része szimpatizált a kommunizmussal – akár mert a népek testvéri együttélésének eljövetelét várta tőle –, ezzel alapvetően megrontva a magyar–zsidó viszonyt, és legitimitást adva a későbbi zsidótörvényeknek. Halál a bűnösökre!
Maga a népbiztosok elleni per Simonyi-Semadam Sándor, illetve Teleki Pál első kormánya alatt zajlott, a közvélemény teljes támogatása mellett.
A vörösterror sokkja után az egész társadalom szorgalmazta a népbiztosok felelősségre vonását, hiszen a mintegy 600 áldozat bő fele még csak nem is arisztokrata vagy nagypolgár, hanem egyszerű parasztember volt, aki kevéske vagyonát védte a fosztogatóktól, ezért ellenforradalmárként kivégezték. Az 1920. július 5-én kezdődő, Kun Béla és társai, majd – miután Kunt nem adta ki a szociáldemokrata kormányzattal rendelkező Ausztria – Vántus Károly és társai elleni perben a vádindítványt Váry Albert főügyész nyújtotta be, a később pontosított vád felségsértés, lázadás, gyilkosságra való felbujtás és pénzhamisítás volt. A gyorsított tárgyalás 97 napig tartott, az ítélethirdetésre december 28-án került sor. Ennek eredményeként a 10-ből négy népbiztost halálra, a többi hatot életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.
Soha végre nem hajtott ítéletek
Bár négy halálos ítéletet is kiszabott a bíróság, már akkor tudta a magyar kormány, hogy ennek végrehajtására nem kerül sor: sok magyar katonatisztet tartottak túszként fogva a sikeres forradalmat letudó szovjet bolsevikok, így végül ebben a kényszerhelyzetben 1921–22-ben belementek abba, hogy kiadják a népbiztosokat a szovjeteknek, cserébe több tucat magyar hadifogolyért, a közvélemény nagyobbik része pedig ebben a döntésben meg is nyugodott.
Nem menekülhettek
Így az elvtársak hamarosan már a Szovjetunióban találkozhattak a bukott diktatúra többi főemberével, magával Kun Bélával is. Megmenekülésük azonban csak arra volt jó, hogy némi haladékot kapjanak, és életüknek legtöbbször épp a csodált szovjet kommunizmus, a sztálini terror vessen véget az 1938-as nagy, párton belüli tisztogatások idején.
Veczán Zoltán
mno.hu
Erdély.ma
Bár a Tanácsköztársaság 133 napja alatt elkövetett vérengzések, fosztogatások, vagyonelkobzások miatti felelősségre vonás elől a főkolomposoknak sikerült elmenekülniük, de a Magyarországon maradt tíz úgynevezett népbiztost még sikerült bíróság elé állítani.
Az 1919. március 21-e és augusztus 1-je közötti időszak a magyar történelem egyik legsötétebb szűk négy hónapja volt, amely nemcsak a későbbi trianoni békediktátum igazságtalanságaihoz járult hozzá azáltal, hogy Magyarországot teljességgel szalonképtelenné tette a vörös forradalmaktól rettegő nyugati hatalmak szemében, hanem közvetlenül is óriási károkat okozott és szenvedést hozott az első világháború által kivéreztetett ország népére.
Forradalmi terror és bukás
A Tanácsköztársaságot – korabeli nevén „Magyar Sovietköztársaságot” – Károlyi Mihály lemondatása után kiáltotta ki Kun Béla és Garbai Sándor, az új, kommunista állam irányítószerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, amelynek miniszteri hatalommal bíró vezetői a népbiztosok lettek. Április 7-én valamiféle választással próbáltak legitimitást szerezni kormányuknak, ám ezen csak a szocdemek és a kommunisták egyesüléséből létrejövő Magyarországi Szocialista Párt jelöltjei indulhattak.
A Tanácskormány története közismert: a proletárdiktatúra velejárója, a fosztogatás és államosítás, gyilkosságsorozatok és az ellenállás véres kezű megtorlása, eközben az ország katonai védelmére való teljes alkalmatlanság után következett az elkerülhetetlen bukás a román csapatok bevonulásával. A románok kivonulása és Horthy Miklós hatalomátvétele alatt a tiszti különítményesek már megkezdték a tisztogatásokat, jórészt a mintegy 600 áldozatot követelő vörösterror végrehajtói, a Vörös Őrség, a rettegett Lenin-fiúk, illetve a vidéki kommunista vezetők falhoz állításával, de a megtorlásoknak antiszemita éle is volt. Bár a népbiztosok nagy része, köztük Kun Béla is elmenekült, a Magyarországon lefülelt tíz kommunista funkcionáriust viszont végül sikerült bíróság elé állítani, bár közülük többen a hatnapos átmeneti, szocdem Peidl-kormány tagjai is voltak.
Bíróság előtt a bűnösök
Az 1949 utáni szocialista történetírás előszeretettel faragott mártírt a tíz népbiztosból, akiket e szerint törvénytelen eljárások keretében, koncepciós perben ítéltek el, visszamenőleges törvénykezéssel olyan bűnökért, amelyek az elkövetésük idején nem számítottak bűnöknek. Ugyanakkor az 1919-es forradalmi terror olyan helyzetet teremtett, amelyre a békebeli magyar törvénykezés egyszerűen nem volt felkészülve. Ahogy Tőkéczki László történész az MNO-nak elmondta: a monarchiabeli liberális-konzervatív berendezkedés számára elképzelhetetlen totalitárius rendszer és elképesztő bűnök sorozata késztette őket unortodox jogi megoldások alkalmazására.
Szocialista mártírok és a jogalap
Sem az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság nem rendelkezett valós választói legitimációval (előbbit is csak addig tekintették legitimnek az emberek, ameddig a párizsi békekonferencián előnyösebb feltételek kiharcolásával kecsegtettek). Itt ütközött a kommunista történetírás mítosza a valósággal, hiszen az 1949 és 1990 közötti történelemszemlélet szerint ezek a kormányok legitim felhatalmazással bírtak, ezért a kormánytagok hatalombitorlókként való megbüntetése például Rév Erika A népbiztosok pere című 1969-es könyvében is koncepciós eljárásként szerepel (megjegyezve, hogy politikai bűnök közül egyedül a király megöléséért járt halálbüntetés). Emellett – bár a bíróság elé állított népbiztosok közül csupán Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztos kezéhez tapadt közvetlenül vér, aki a Jászberényben tüntető éhező parasztok közé géppuskáztatott – a rendszerben a hatalom birtokosaiként a többi népbiztost is terheli a felelősség a legyilkolt több száz emberért. Ugyanakkor fontos adalék ehhez, hogy már maguk Leninék is ódzkodtak a parancsok írásba adásától, az ilyen jellegű ügyekben főleg telefonon adtak utasítást, amelynek nem maradt nyoma. Ez a két elv, a hatalom felelőssége és a visszamenőleges jogalkotás az, amely később, az 1946-os nürnbergi perben is visszaköszön a nemzetiszocialista főbűnösök elítélése kapcsán, amikor a korabeli jogi keretek, illetve a közvetlen érintettség bizonyíthatóságának hiánya szintén nem tették volna lehetővé a példátlan kegyetlenkedések megbüntetését.
Kik is voltak ezek a népbiztosok?
Azt Tőkéczki is fontosnak tartja leszögezni, hogy a későbbi kommunista propaganda-történetírás állításaival ellentétben a népbiztosok javarészt nem a „nép gyermekei” voltak: autóval jártak, luxuskörülmények között éltek az úgynevezett proletárdiktatúra ideje alatt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy csak cinikus haszonlesők voltak: tényleg hittek a kommunizmus eszméjében, amelyet egyfajta pótvallásként éltek meg saját feladott nemzeti, illetve vallási identitásuk helyett. Voltak persze, akik kevésbé voltak elkötelezettek, Haubrich József kereskedelmi és hadügyi népbiztos például csaknem hozzájárult a proletárdiktatúra bukásához.
Tény, hogy a népbiztosok nagyobb része zsidó származású volt – mint például Kalmár (Kohn) Henrik, Kelen (Klein) József, a rettegett Szamuely Tibor vagy maga Kun (Kohn) Béla –, ugyanakkor a vagyonos zsidóság semmi jóra nem számíthatott a proletárdiktatúra alatt: a vörösterror 600 halálos áldozatából 34 „zsidó burzsuj” volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy a zsidóság egy elvallástalanodott része szimpatizált a kommunizmussal – akár mert a népek testvéri együttélésének eljövetelét várta tőle –, ezzel alapvetően megrontva a magyar–zsidó viszonyt, és legitimitást adva a későbbi zsidótörvényeknek. Halál a bűnösökre!
Maga a népbiztosok elleni per Simonyi-Semadam Sándor, illetve Teleki Pál első kormánya alatt zajlott, a közvélemény teljes támogatása mellett.
A vörösterror sokkja után az egész társadalom szorgalmazta a népbiztosok felelősségre vonását, hiszen a mintegy 600 áldozat bő fele még csak nem is arisztokrata vagy nagypolgár, hanem egyszerű parasztember volt, aki kevéske vagyonát védte a fosztogatóktól, ezért ellenforradalmárként kivégezték. Az 1920. július 5-én kezdődő, Kun Béla és társai, majd – miután Kunt nem adta ki a szociáldemokrata kormányzattal rendelkező Ausztria – Vántus Károly és társai elleni perben a vádindítványt Váry Albert főügyész nyújtotta be, a később pontosított vád felségsértés, lázadás, gyilkosságra való felbujtás és pénzhamisítás volt. A gyorsított tárgyalás 97 napig tartott, az ítélethirdetésre december 28-án került sor. Ennek eredményeként a 10-ből négy népbiztost halálra, a többi hatot életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.
Soha végre nem hajtott ítéletek
Bár négy halálos ítéletet is kiszabott a bíróság, már akkor tudta a magyar kormány, hogy ennek végrehajtására nem kerül sor: sok magyar katonatisztet tartottak túszként fogva a sikeres forradalmat letudó szovjet bolsevikok, így végül ebben a kényszerhelyzetben 1921–22-ben belementek abba, hogy kiadják a népbiztosokat a szovjeteknek, cserébe több tucat magyar hadifogolyért, a közvélemény nagyobbik része pedig ebben a döntésben meg is nyugodott.
Nem menekülhettek
Így az elvtársak hamarosan már a Szovjetunióban találkozhattak a bukott diktatúra többi főemberével, magával Kun Bélával is. Megmenekülésük azonban csak arra volt jó, hogy némi haladékot kapjanak, és életüknek legtöbbször épp a csodált szovjet kommunizmus, a sztálini terror vessen véget az 1938-as nagy, párton belüli tisztogatások idején.
Veczán Zoltán
mno.hu
Erdély.ma
2015. július 30.
Magyar- és nemzetellenesség
Az idei tusványosi szabadegyetem legnagyobb érdeklődést kiváltó és egyben legjelentősebb közéleti programja, Orbán Viktor és Tőkés László zárónapi, Németh Zsolt által moderált nagyívű, összefogott és egymásra rímelő előadásai fényesen igazolták: nem sikerült egymásnak ugrasztani az újkori magyar nemzetpolitika két emblematikus személyiségét. Olyannyira nem, hogy Orbán Viktor immár félviccesen utalt a közelmúltbeli esetre, mondván, hogy vigyáznia kell, mit beszél, mert már Tőkés László sem tudja mindenben követni őt.
Toposzokról szókimondóan
A magyar kormányfő tartotta magát ahhoz, hogy ezúttal visszafogja magát retorikailag. Ami nem jelenti azt, hogy a balliberális sajtó ne pécézett volna ki magának szétszedni való részeket. Nem csoda: korunk problémáiról, Európa jövőjéről, a nemzeti identitás veszélyeztetettségéről, az újkori népvándorlásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg e vészjósló jelenség mögötteseit, illetve a problémamegoldás akadályozóit. Pontosabban lehet mímelni a beszédet e kérdésekben a nemzetközi baloldal toposzait zsolozsmázva, csakhogy annak a beszédmódnak több köze van a politikai propagandához, a hallgatóság ideológiai mákonyozásához, mint az értelmes kommunikációhoz, a problémák azonosításához, a valós, célirányos megoldási javaslatok megfogalmazásához. Orbán Viktor pedig, ha nem is mond ki mindent – miniszterelnökként nem is tehetné meg diplomáciai bonyodalmak nélkül –, mindig lényegi kérdésekről futtat eszmét szókimondó stílusban.
Ezúttal finoman, a sorok között bírálta az Egyesült Államok „demokráciaexportját” is, amikor rámutatott: az észak-afrikai országok már nem tudnak tamponszerepet betölteni Közép-Afrika és Európa között, képtelenek feltartóztatni az Európát célba vevő újkori népvándorlást. Hogy miért nem? Az igazából fel sem tett kérdésre nem adta meg a választ a magyar miniszterelnök, hanem a hallgatósággal való együttgondolkodásra apellált. Nyilván az arab tavasznak nevezett, amerikai eredetű felforgatássorozat az, amely konszolidált, akár jólétinek is nevezhető államokból polgárháborús, élhetetlen tűzfészkeket kreált. Egyébként azért megengedte magának Orbán Viktor a Nagy Testvér bírálatát is, amikor rámutatott arra, hogy lám, beigazolódott, napjainkban úgyszólván bármi megtörténhet a világban. Ki gondolta volna ugyanis, hogy kiderül: az Egyesült Államok titkosszolgálata lehallgatja a német politikusokat, s Európa úgy tesz, mintha mi sem történt volna, sőt, szabadkereskedelmi egyezményt készül kötni a megfigyelővel.
Szalonképesség
A miniszterelnöki eszmefuttatás kulcskérdése a bevándorlás problémája volt. Ennek kapcsán esett szó a terrorizmusról, a multikulturalitásról, a munkanélküliség problémájáról, valamint a bevándorlás és a bűnözés problémáinak összefonódottságáról. Ha ezúttal tabudöntögetésre nem is került sor, tudatos tabulazításra azért igen. Orbán Viktor évről évre rámutat a baloldal, s azon belül a magyar baloldal valós természetére. Más, óvatlanabbul fogalmazó, hasonló látásmódú politikusokat és közírókat visszakézből leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, ha rámutatnak: a magát magyarnak tituláló baloldal időről időre ráront saját nemzetére, s kódoltan nemzetellenes. Orbán Viktornak mindeddig sikerült elkerülni e beskatulyázást, s habár nemzetközi szinten, főleg a német sajtóban rendszeresen nacionalistázzák, diktátorozzák, még a fasiszta jelző is előkerül néha, de európai szalonképességét sikerült megőriznie. Ráadásul úgy, hogy nem vette át egyes párttársainak valóságtagadó euroatlanti „újbeszéljét”, aminek napjainkban legkedveltebb fordulata az „Ukrajnával való szolidaritás”, s a „Majdan” címszó alatt jegyzett, egyre dokumentáltabb CIA-puccs forradalomként való bemutatása.
Visszatérve a baloldal természetrajzához Orbán hangsúlyozta: a nemzetközi baloldal, s vele együtt honi társaik gyanakvással tekintenek a nemzeti identitásra, és az újkori népvándorlásban lehetőséget látnak a nemzeti keretek eltüntetésére. Ugyanazok, akik a 2004-es népszavazás alkalmával a határon túli magyarok ellen uszítottak – rémképként festve fel, hogy netán 800 ezer határon túli, elsősorban erdélyi magyar indul majd a jelenlegi magyar határnak –, most keblére ölelne minden idegen, asszimilálhatatlan bevándorlót. S le is vonta a balliberális sajtó képviselői számára annyira kényelmetlen következtetést: ezek a politikusok nem szeretik a magyarokat, s azért nem szeretik őket, mert magyarok.
Szálláscsinálók
Igen, ez ennyire világos és egyszerű, csak kevesen mernek rámutatni attól való félelmükben, hogy rasszistának, antiszemitának, nácinak bélyegzik őket. A következő kérdés ugyanis az: miként lenne lehetséges, hogy „magyar” politikusok ne szeressék a „magyarokat”? Netán azért, mert ők maguk nem magyarok? S ha nem magyarok, akkor milyen szolidaritási kötelékbe tartoznak?
Erre a kérdésre többféle, egymást nem feltétlenül kizáró válasz létezik. Csoóri Sándor a Nappali Hold című, nagy vihart kavart írásában, Csurka István számos esszéjében az SZDSZ, illetve az SZDSZ-es sajtó prominenseinek etnikai-vallási kötődését jelölte meg elsődleges politikai identitásképző erőként. Mivel vékony jégre merészkedtek, az ellenérdekelt erők tettek arról, hogy az be is szakadjon alattuk.
Másik oldalról viszont érdemes belegondolni, hogy a nemzetközi baloldal bevallottan célul tűzte ki egy új embertípus megalkotását, amelynek viszont az orientációját a világban nem saját szerves nemzeti kultúrája határozza meg, hanem az osztályhovatartozása. De ellenségesen tekintett az organikus hagyományokra, a vallási és nemzeti kötődésekre a szocializmus „előideológiája”, szálláscsinálója, a liberalizmus is. (E két eszmerendszer rokonságára, egymásból való következésére Márton Áron is rámutatott egyik markáns írásában.) Nem véletlenül. Közös bennük a kozmopolita, világpolgári alapállás és a masszív egyházellenesség. Ezen eszmerendszerek képviselői egyformán a nagyvárosi gyökértelen tömegekre támaszkodtak és ellenérzéssel, bizalmatlansággal tekintettek a természetüknél fogva konzervatív, hagyománytisztelő vidéki tömegekre.
Nem elképzelhetetlen, hogy e nyíltan nemzetellenes tanokat egyesek nem hitből, hanem számításból hirdetik. Mit szóljunk azonban azokról, akik őszintén úgy gondolják, hogy az egyes európai államoknak és társadalmaknak nemzeti jelleget adó történelmi, kulturális, hitbéli hagyományrendszer meghaladott, feloldandó, megszüntetendő kötődés, amely nem a kulturális fejlődés pótolhatatlan táptalaja, hanem kiiktatandó veszélyforrás? Mennyiben tekinthető magyarnak az, aki a magyar önazonosság kapaszkodóit megszüntetni igyekszik, a magyar történelem büszkeségre okot adó eseményeit félremagyarázza, hőseinket (pl. Horthy Miklós, Teleki Pál, Wass Albert) negatív színben igyekszik feltüntetni, miközben piedesztálra emel Károlyi Mihályhoz hasonló nemzetárulókat?
Nem Orbán Viktor kirekesztő, amikor rámutat: a 2004-es gyalázatos kampány kitalálói, szervezői és hangadói nem szeretik a magyarokat, e kampány főszereplői kizárták magukat a magyar nemzeti közösség szolidaritási kötelékéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az idei tusványosi szabadegyetem legnagyobb érdeklődést kiváltó és egyben legjelentősebb közéleti programja, Orbán Viktor és Tőkés László zárónapi, Németh Zsolt által moderált nagyívű, összefogott és egymásra rímelő előadásai fényesen igazolták: nem sikerült egymásnak ugrasztani az újkori magyar nemzetpolitika két emblematikus személyiségét. Olyannyira nem, hogy Orbán Viktor immár félviccesen utalt a közelmúltbeli esetre, mondván, hogy vigyáznia kell, mit beszél, mert már Tőkés László sem tudja mindenben követni őt.
Toposzokról szókimondóan
A magyar kormányfő tartotta magát ahhoz, hogy ezúttal visszafogja magát retorikailag. Ami nem jelenti azt, hogy a balliberális sajtó ne pécézett volna ki magának szétszedni való részeket. Nem csoda: korunk problémáiról, Európa jövőjéről, a nemzeti identitás veszélyeztetettségéről, az újkori népvándorlásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg e vészjósló jelenség mögötteseit, illetve a problémamegoldás akadályozóit. Pontosabban lehet mímelni a beszédet e kérdésekben a nemzetközi baloldal toposzait zsolozsmázva, csakhogy annak a beszédmódnak több köze van a politikai propagandához, a hallgatóság ideológiai mákonyozásához, mint az értelmes kommunikációhoz, a problémák azonosításához, a valós, célirányos megoldási javaslatok megfogalmazásához. Orbán Viktor pedig, ha nem is mond ki mindent – miniszterelnökként nem is tehetné meg diplomáciai bonyodalmak nélkül –, mindig lényegi kérdésekről futtat eszmét szókimondó stílusban.
Ezúttal finoman, a sorok között bírálta az Egyesült Államok „demokráciaexportját” is, amikor rámutatott: az észak-afrikai országok már nem tudnak tamponszerepet betölteni Közép-Afrika és Európa között, képtelenek feltartóztatni az Európát célba vevő újkori népvándorlást. Hogy miért nem? Az igazából fel sem tett kérdésre nem adta meg a választ a magyar miniszterelnök, hanem a hallgatósággal való együttgondolkodásra apellált. Nyilván az arab tavasznak nevezett, amerikai eredetű felforgatássorozat az, amely konszolidált, akár jólétinek is nevezhető államokból polgárháborús, élhetetlen tűzfészkeket kreált. Egyébként azért megengedte magának Orbán Viktor a Nagy Testvér bírálatát is, amikor rámutatott arra, hogy lám, beigazolódott, napjainkban úgyszólván bármi megtörténhet a világban. Ki gondolta volna ugyanis, hogy kiderül: az Egyesült Államok titkosszolgálata lehallgatja a német politikusokat, s Európa úgy tesz, mintha mi sem történt volna, sőt, szabadkereskedelmi egyezményt készül kötni a megfigyelővel.
Szalonképesség
A miniszterelnöki eszmefuttatás kulcskérdése a bevándorlás problémája volt. Ennek kapcsán esett szó a terrorizmusról, a multikulturalitásról, a munkanélküliség problémájáról, valamint a bevándorlás és a bűnözés problémáinak összefonódottságáról. Ha ezúttal tabudöntögetésre nem is került sor, tudatos tabulazításra azért igen. Orbán Viktor évről évre rámutat a baloldal, s azon belül a magyar baloldal valós természetére. Más, óvatlanabbul fogalmazó, hasonló látásmódú politikusokat és közírókat visszakézből leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, ha rámutatnak: a magát magyarnak tituláló baloldal időről időre ráront saját nemzetére, s kódoltan nemzetellenes. Orbán Viktornak mindeddig sikerült elkerülni e beskatulyázást, s habár nemzetközi szinten, főleg a német sajtóban rendszeresen nacionalistázzák, diktátorozzák, még a fasiszta jelző is előkerül néha, de európai szalonképességét sikerült megőriznie. Ráadásul úgy, hogy nem vette át egyes párttársainak valóságtagadó euroatlanti „újbeszéljét”, aminek napjainkban legkedveltebb fordulata az „Ukrajnával való szolidaritás”, s a „Majdan” címszó alatt jegyzett, egyre dokumentáltabb CIA-puccs forradalomként való bemutatása.
Visszatérve a baloldal természetrajzához Orbán hangsúlyozta: a nemzetközi baloldal, s vele együtt honi társaik gyanakvással tekintenek a nemzeti identitásra, és az újkori népvándorlásban lehetőséget látnak a nemzeti keretek eltüntetésére. Ugyanazok, akik a 2004-es népszavazás alkalmával a határon túli magyarok ellen uszítottak – rémképként festve fel, hogy netán 800 ezer határon túli, elsősorban erdélyi magyar indul majd a jelenlegi magyar határnak –, most keblére ölelne minden idegen, asszimilálhatatlan bevándorlót. S le is vonta a balliberális sajtó képviselői számára annyira kényelmetlen következtetést: ezek a politikusok nem szeretik a magyarokat, s azért nem szeretik őket, mert magyarok.
Szálláscsinálók
Igen, ez ennyire világos és egyszerű, csak kevesen mernek rámutatni attól való félelmükben, hogy rasszistának, antiszemitának, nácinak bélyegzik őket. A következő kérdés ugyanis az: miként lenne lehetséges, hogy „magyar” politikusok ne szeressék a „magyarokat”? Netán azért, mert ők maguk nem magyarok? S ha nem magyarok, akkor milyen szolidaritási kötelékbe tartoznak?
Erre a kérdésre többféle, egymást nem feltétlenül kizáró válasz létezik. Csoóri Sándor a Nappali Hold című, nagy vihart kavart írásában, Csurka István számos esszéjében az SZDSZ, illetve az SZDSZ-es sajtó prominenseinek etnikai-vallási kötődését jelölte meg elsődleges politikai identitásképző erőként. Mivel vékony jégre merészkedtek, az ellenérdekelt erők tettek arról, hogy az be is szakadjon alattuk.
Másik oldalról viszont érdemes belegondolni, hogy a nemzetközi baloldal bevallottan célul tűzte ki egy új embertípus megalkotását, amelynek viszont az orientációját a világban nem saját szerves nemzeti kultúrája határozza meg, hanem az osztályhovatartozása. De ellenségesen tekintett az organikus hagyományokra, a vallási és nemzeti kötődésekre a szocializmus „előideológiája”, szálláscsinálója, a liberalizmus is. (E két eszmerendszer rokonságára, egymásból való következésére Márton Áron is rámutatott egyik markáns írásában.) Nem véletlenül. Közös bennük a kozmopolita, világpolgári alapállás és a masszív egyházellenesség. Ezen eszmerendszerek képviselői egyformán a nagyvárosi gyökértelen tömegekre támaszkodtak és ellenérzéssel, bizalmatlansággal tekintettek a természetüknél fogva konzervatív, hagyománytisztelő vidéki tömegekre.
Nem elképzelhetetlen, hogy e nyíltan nemzetellenes tanokat egyesek nem hitből, hanem számításból hirdetik. Mit szóljunk azonban azokról, akik őszintén úgy gondolják, hogy az egyes európai államoknak és társadalmaknak nemzeti jelleget adó történelmi, kulturális, hitbéli hagyományrendszer meghaladott, feloldandó, megszüntetendő kötődés, amely nem a kulturális fejlődés pótolhatatlan táptalaja, hanem kiiktatandó veszélyforrás? Mennyiben tekinthető magyarnak az, aki a magyar önazonosság kapaszkodóit megszüntetni igyekszik, a magyar történelem büszkeségre okot adó eseményeit félremagyarázza, hőseinket (pl. Horthy Miklós, Teleki Pál, Wass Albert) negatív színben igyekszik feltüntetni, miközben piedesztálra emel Károlyi Mihályhoz hasonló nemzetárulókat?
Nem Orbán Viktor kirekesztő, amikor rámutat: a 2004-es gyalázatos kampány kitalálói, szervezői és hangadói nem szeretik a magyarokat, e kampány főszereplői kizárták magukat a magyar nemzeti közösség szolidaritási kötelékéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. augusztus 7.
A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro
2015. augusztus 17.
Néptánctalálkozó Csernátonban
Tíz erdélyi néptánccsoport több száz táncosa lépett színpadra tegnap az egykori Ika-vári találkozók mintájára harmadik alkalommal megszervezett néptáncseregszemlén a felújított Ika vára alatt, a Malom feredőnél.
Az első Ika-vári találkozót 1972-ben tartották, a rendszerváltásig évente megszervezték, majd hosszú szünet után három esztendővel ezelőtt élesztették fel. A Hargita és Kovászna megyeiek mellett a szervezők a szórványban tevékenykedő néptánccsoportokat is meghívtak a Hunyad megyei Csernakeresztúrról és a Fehér megyei Magyarlapádról azzal a céllal, hogy erősítsék a tömb- és szórványmagyarság közötti kapcsolatot.
Az idei néptánctalálkozó szombat este a felsőcsernátoni Bod Péter Népházban kezdődött, ahol Kádár Elemér néprajzkutató Kis magyar néptánctörténet címmel tartott előadást. Tegnap délben – kedvcsinálóként és toborzóként – a pompás népviseletbe öltözött táncosok felvonultak Alsócsernáton központjában. Az ünnepség 15 órakor kezdődött az Ika-vári szabadtéri színpadon, ahol Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a táncosokat és a nagyszámú közönséget, Ágoston József, a Sylvester Lajos Községi Könyvtár vezetője pedig Jókai Anna Kossuth-díjas író üzenetét olvasta fel. A csernátoni férfi dalcsoport Horthy-nótákat adott elő, majd a helyi Szakajtó és Pántlika, a csernakeresztúri hagyományőrző együttes, a csernátoni Pántlikácska, a magyarlapádi hagyományőrző együttes, a zabolai Gyöngyharmat, a gelencei Zernyealja, a csíkszentmártoni Labdarózsa, a csíkcsicsói Vadvirág és a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes táncosai ropták a táncot. A találkozó közös örömtánccal és a Bod Péter Népházban táncházzal ért véget.
A szemet és lelket gyönyörködtető táncok mellett Kovászna megyei kézművesek, zömében a Barabás Zsombor Háromszéki Népművészek Egyesületének tagjai – Szabó Erzsébet (Bimbi) csuhészobrász, Volloncs Mária üvegfestő, Gábor Mária bőrdíszműves, István Sándor fafaragó és Fazakas Sándor csontfaragó – mutatták be munkáikat, a gyermekeknek pedig a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület és a Csiporkázó Játszóház tagjai tartottak kézműves- és játszóházi foglalkozásokat.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tíz erdélyi néptánccsoport több száz táncosa lépett színpadra tegnap az egykori Ika-vári találkozók mintájára harmadik alkalommal megszervezett néptáncseregszemlén a felújított Ika vára alatt, a Malom feredőnél.
Az első Ika-vári találkozót 1972-ben tartották, a rendszerváltásig évente megszervezték, majd hosszú szünet után három esztendővel ezelőtt élesztették fel. A Hargita és Kovászna megyeiek mellett a szervezők a szórványban tevékenykedő néptánccsoportokat is meghívtak a Hunyad megyei Csernakeresztúrról és a Fehér megyei Magyarlapádról azzal a céllal, hogy erősítsék a tömb- és szórványmagyarság közötti kapcsolatot.
Az idei néptánctalálkozó szombat este a felsőcsernátoni Bod Péter Népházban kezdődött, ahol Kádár Elemér néprajzkutató Kis magyar néptánctörténet címmel tartott előadást. Tegnap délben – kedvcsinálóként és toborzóként – a pompás népviseletbe öltözött táncosok felvonultak Alsócsernáton központjában. Az ünnepség 15 órakor kezdődött az Ika-vári szabadtéri színpadon, ahol Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a táncosokat és a nagyszámú közönséget, Ágoston József, a Sylvester Lajos Községi Könyvtár vezetője pedig Jókai Anna Kossuth-díjas író üzenetét olvasta fel. A csernátoni férfi dalcsoport Horthy-nótákat adott elő, majd a helyi Szakajtó és Pántlika, a csernakeresztúri hagyományőrző együttes, a csernátoni Pántlikácska, a magyarlapádi hagyományőrző együttes, a zabolai Gyöngyharmat, a gelencei Zernyealja, a csíkszentmártoni Labdarózsa, a csíkcsicsói Vadvirág és a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes táncosai ropták a táncot. A találkozó közös örömtánccal és a Bod Péter Népházban táncházzal ért véget.
A szemet és lelket gyönyörködtető táncok mellett Kovászna megyei kézművesek, zömében a Barabás Zsombor Háromszéki Népművészek Egyesületének tagjai – Szabó Erzsébet (Bimbi) csuhészobrász, Volloncs Mária üvegfestő, Gábor Mária bőrdíszműves, István Sándor fafaragó és Fazakas Sándor csontfaragó – mutatták be munkáikat, a gyermekeknek pedig a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület és a Csiporkázó Játszóház tagjai tartottak kézműves- és játszóházi foglalkozásokat.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 19.
Romsics Ignác: A Horthy-kultusz és az ellenkultusz is még sokáig fennmarad
Talán még soha nem kellett befogadnia akkora tömeget az Erdélyi Múzeum Egyesület konferenciatermének, mint szerdán, amikor a Korunk Akadémia „Történelem és emlékezet” sorozatának keretében Romsics Ignác történész tartott előadást Horthy Miklósról. A tömegen még a különleges nyomulási technikával rendelkező televíziós operatőrök sem tudták átvágni magukat, és a lépcsőházban, az ablakon leskelődve is sokan hallgatták az előadást a magyar történelem kétségkívül legmegosztóbb alakjáról.
A nagy érdeklődés előzménye, hogy a román sajtóban – tévesen fordítva le a „Horthy Miklós emlékezete” címet, ahogy a Kolozsvári Magyar Napok programjában is szerepel – az jelent meg, hogy a KMN szervezői az önkormányzat pénzén „megemlékezést” (comemorare) tartanak a román álláspont szerint háborús bűnös kormányzóról. „Erdély elfoglalásáról a kolozsvári városháza pénzén fogunk megemlékezni”, háborgott Bogdan Diaconu parlamenti képviselő, a Ziarul Faclia napilapszerzője pedig abbéli csodálkozásának adott hangot, hogy a hatóságok engedélyt adtak az előadás megtartására, holott Romániában törvény tiltja „a fasiszta ideológia és jelképek terjesztését.” Ezért Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője bevezető beszédében fontosnak tartotta kihangsúlyozni magyar és román nyelven is, hogy a közönség nem megemlékezést, hanem történelmi előadást fog hallani az egykori kormányzóról.
Nos, a szimultán románra is fordított előadás valószínűleg csalódást okozott a szenzációt szimatoló sajtósoknak, Romsics Ignác, a Magyar Tudományos Akadémia tagja ugyanis tudományosan tényszerű prezentációval készült, mellőzve mindenféle politikai vagy erkölcsi állásfoglalást.
Pontokba szedte Horthy életrajzának adatait, kitért azokra a mozzanatokra, amelyek még hajóparancsnokként elindították a személye körül kialakult kultuszt. Beszélt a fehérterrorról, amelynek során Horthy emberei a parancsnok tudtával több mint ezer embert (a Tanácsköztársaság vezetőit, támogatóit, baloldali értelmiségieket stb.) végeztek ki bírósági ítélet nélkül. Ez volt az első olyan eseménysor, amely megosztotta a magyar társadalmat vele kapcsolatban.
„Két Horthy-kép alakult ki a magyar társadalomban: mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, mert például a vagyonukat államosították vagy elvettek tőlük valamit, azok úgy tekintettek Horthyra, mint egy ország-megmentőre. Ők bálokat szerveztek, amikor bevonult egy-egy városba, ünnepelték. Mindazok viszont, akiken a bosszú csattant, a fehérterror elszenvedői vagy csak a két forradalom résztvevői voltak, úgy gondoltak Horthyra, mint gyilkosra. Ez utóbbiak táborához tartozott például Illyés Gyula és Móricz Zsigmond is” – mondta a történész professzor.
Romsics Ignác két verset is felolvasott és korabeli karikatúrákat is bemutatott a két ellentétes tábor álláspontjának illusztrálására: egyikben dicsőítik, másikban pocskondiázzák a Nemzeti Hadsereg parancsnokát, Horthyt – pedig ekkor még csak 1919-et írtak…
A történész beszélt az „ideiglenesnek” szánt kormányzóvá választásáról, királyával, a Svájcba menekült IV. Károllyal való szembefordulásáról, ami ismét megosztotta a magyar társadalmat, hisz sokan nem tudták neki megbocsátani, hogy lövetett saját uralkodójára, aki őt annak idején parancsnokká tette. „Uborkafára felkapaszkodott” alaknak tartotta sok magyar főnemes, a királypártiak csakúgy, mint a baloldal.
Ő viszont egyre tudatosabban és egyre populistább módszerekkel építette saját kultuszát, amelynek biztos társadalompszichológiai alapul szolgáltak a bécsi döntéseket követő terület-visszacsatolások és az eufórikus hangulat a magyar lakosság körében. 1938-ban, 70 éves korában kultusza már tetőfokára hágott, Romsics korabeli Horthy-irkát (a kormányzó portréjával díszített iskolai füzet), Horthy aláírásával ellátott karácsonyi üdvözletet és Aba-Novák Vilmos ez évben készült, szegedi freskóját is bemutatta, ez utóbbinak domináns alakja szintén a kormányzó. Ez sem volt elég: 400 oldalas „történelmi” könyv jelent meg, amely azt bizonyította, hogy valójában az Árpád-ház nem halt ki, leszármazottja maga Horthy Miklós.
A csillogó felszín mögött azonban sötét dolgok történtek. Megjelentek a zsidótörvények, és Horthy kormányzóként mindegyiket aláírta. Közben a család nagy kedvet kapott arra, hogy a kormányzói státust állandósítsa, így Habsburg Ottó hazatérését megakadályozták, 1942-ben pedig Horthy elérte, hogy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé válassza a parlament, így biztosítva az utódlást a dinasztián belül.
Horthy István azonban repülővel lezuhant a keleti fronton, így a család az akkor még csak egyéves fiacskája, ifjabb Horthy István nagykorúsodásáig akarta biztosítani a folytonosságot. Ebben a törekvésükben azonban sem a római katolikus egyház, sem a magyar főnemesség nem volt partnerük. Közben a magyar parlament által hozott, de Horthy által aláírt zsidótörvények mélységes felháborodást váltottak ki nemcsak a zsidó közösségből, hanem a velük szimpatizáló magyar lakosságból is.
A történelem kegyetlen fintora, hogy Horthy nagyváradi bevonulását például egy gazdag váradi zsidó vállalkozó finanszírozta, rövid idővel azelőtt, hogy a kormányzó aláírta a zsidókat diszkrimináló törvényt…
Ezután sorozatosan jöttek a rossz döntések: 1941 júniusában Magyarország a Horthy döntése nyomán lépett be a második világháborúba, anélkül, hogy Németország kifejezetten kérte volna rá – mondta a történész. Jött a Don-kanyari katasztrófa, majd jött a döntés, hogy a német csapatokat barátként fogadja, nem megszállókként. Horthy ezután kinevezte Sztójayt miniszterelnöknek, ő maga pedig visszavonult a Várba és hetekig nem törődött semmivel.
Közben Európa legnagyobb zsidó közösségét, a magyarországit és észak-erdélyit elkezdik nagyon gyorsan deportálni. Nyolcszázezer ember életéről van szó, és Horthy hagyja, hogy a Sztójay kormány eleget tegyen Hitler követelésének. A vidéki zsidóság 70 százaléka és a budapesti 30 százaléka lágerekben volt már, amikor 1944. július elején végül parancsot adott, hogy állítsák le a deportálásokat. „A jóindulatú értelmezések szerint ekkor kapta kézhez az auschwitzi jegyzőkönyveket, és ekkor tudta meg, mi történik a deportáltakkal” – tette hozzá Romsics. Addigra azonban már 445.000 ember vesztette életét a lágerekben.
Szálasinak, a nyilaskeresztesek vezetőjének úgy adta át a hatalmat, hogy a Gestapo elrabolta kisebbik fiát, Miklóst, így kényszerítve Horthyt a lemondásra. Német, majd amerikai fogságba került, majd Bajorországban, s legvégül Portugáliában élt emigrációban.
Anyagilag többek közt a Vatikán segítette, és – itt jön a történelem másik nagy fintora – olyan zsidó családok, akik a Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról 1944 júliusában, és vagyonukat is sikerült kimenekíteniük.
Halála után az új politikai rendszer a történelem legsötétebb figurájának kiáltotta ki, majd a 89-es rendszerváltás óta sokan próbálják újjáéleszteni a kultuszát. 1993-ban, az Antall-kormány idején történt meg újratemetése szülővárosában, Kenderesen. Azóta sokan látogatnak el a sírhoz, mindig van rajta friss koszorú vagy virág – fogalmazott Romsics. Kultuszát főleg menye, István özvegye ápolta 2013-ban bekövetkezett haláláig.
Ahol Horthy-szobrot emelnek, vagy Horthy-utcát neveznek el, ott garantáltan két szembenálló táborra szakad a lakosság, a tüntetőket és ellentüntetőket rendőrkordon választja el egymástól, mindkét oldalon tetőfokra hágnak az indulatok. „Folyik a Horthy-kultusz és a Horthy-ellenkultusz építése is. És nagy a gyanúm, hogy ez legalább a következő egy-két évtizedben nem fog változni” – mondta Romsics Ignác.
maszol.ro
Talán még soha nem kellett befogadnia akkora tömeget az Erdélyi Múzeum Egyesület konferenciatermének, mint szerdán, amikor a Korunk Akadémia „Történelem és emlékezet” sorozatának keretében Romsics Ignác történész tartott előadást Horthy Miklósról. A tömegen még a különleges nyomulási technikával rendelkező televíziós operatőrök sem tudták átvágni magukat, és a lépcsőházban, az ablakon leskelődve is sokan hallgatták az előadást a magyar történelem kétségkívül legmegosztóbb alakjáról.
A nagy érdeklődés előzménye, hogy a román sajtóban – tévesen fordítva le a „Horthy Miklós emlékezete” címet, ahogy a Kolozsvári Magyar Napok programjában is szerepel – az jelent meg, hogy a KMN szervezői az önkormányzat pénzén „megemlékezést” (comemorare) tartanak a román álláspont szerint háborús bűnös kormányzóról. „Erdély elfoglalásáról a kolozsvári városháza pénzén fogunk megemlékezni”, háborgott Bogdan Diaconu parlamenti képviselő, a Ziarul Faclia napilapszerzője pedig abbéli csodálkozásának adott hangot, hogy a hatóságok engedélyt adtak az előadás megtartására, holott Romániában törvény tiltja „a fasiszta ideológia és jelképek terjesztését.” Ezért Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője bevezető beszédében fontosnak tartotta kihangsúlyozni magyar és román nyelven is, hogy a közönség nem megemlékezést, hanem történelmi előadást fog hallani az egykori kormányzóról.
Nos, a szimultán románra is fordított előadás valószínűleg csalódást okozott a szenzációt szimatoló sajtósoknak, Romsics Ignác, a Magyar Tudományos Akadémia tagja ugyanis tudományosan tényszerű prezentációval készült, mellőzve mindenféle politikai vagy erkölcsi állásfoglalást.
Pontokba szedte Horthy életrajzának adatait, kitért azokra a mozzanatokra, amelyek még hajóparancsnokként elindították a személye körül kialakult kultuszt. Beszélt a fehérterrorról, amelynek során Horthy emberei a parancsnok tudtával több mint ezer embert (a Tanácsköztársaság vezetőit, támogatóit, baloldali értelmiségieket stb.) végeztek ki bírósági ítélet nélkül. Ez volt az első olyan eseménysor, amely megosztotta a magyar társadalmat vele kapcsolatban.
„Két Horthy-kép alakult ki a magyar társadalomban: mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, mert például a vagyonukat államosították vagy elvettek tőlük valamit, azok úgy tekintettek Horthyra, mint egy ország-megmentőre. Ők bálokat szerveztek, amikor bevonult egy-egy városba, ünnepelték. Mindazok viszont, akiken a bosszú csattant, a fehérterror elszenvedői vagy csak a két forradalom résztvevői voltak, úgy gondoltak Horthyra, mint gyilkosra. Ez utóbbiak táborához tartozott például Illyés Gyula és Móricz Zsigmond is” – mondta a történész professzor.
Romsics Ignác két verset is felolvasott és korabeli karikatúrákat is bemutatott a két ellentétes tábor álláspontjának illusztrálására: egyikben dicsőítik, másikban pocskondiázzák a Nemzeti Hadsereg parancsnokát, Horthyt – pedig ekkor még csak 1919-et írtak…
A történész beszélt az „ideiglenesnek” szánt kormányzóvá választásáról, királyával, a Svájcba menekült IV. Károllyal való szembefordulásáról, ami ismét megosztotta a magyar társadalmat, hisz sokan nem tudták neki megbocsátani, hogy lövetett saját uralkodójára, aki őt annak idején parancsnokká tette. „Uborkafára felkapaszkodott” alaknak tartotta sok magyar főnemes, a királypártiak csakúgy, mint a baloldal.
Ő viszont egyre tudatosabban és egyre populistább módszerekkel építette saját kultuszát, amelynek biztos társadalompszichológiai alapul szolgáltak a bécsi döntéseket követő terület-visszacsatolások és az eufórikus hangulat a magyar lakosság körében. 1938-ban, 70 éves korában kultusza már tetőfokára hágott, Romsics korabeli Horthy-irkát (a kormányzó portréjával díszített iskolai füzet), Horthy aláírásával ellátott karácsonyi üdvözletet és Aba-Novák Vilmos ez évben készült, szegedi freskóját is bemutatta, ez utóbbinak domináns alakja szintén a kormányzó. Ez sem volt elég: 400 oldalas „történelmi” könyv jelent meg, amely azt bizonyította, hogy valójában az Árpád-ház nem halt ki, leszármazottja maga Horthy Miklós.
A csillogó felszín mögött azonban sötét dolgok történtek. Megjelentek a zsidótörvények, és Horthy kormányzóként mindegyiket aláírta. Közben a család nagy kedvet kapott arra, hogy a kormányzói státust állandósítsa, így Habsburg Ottó hazatérését megakadályozták, 1942-ben pedig Horthy elérte, hogy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé válassza a parlament, így biztosítva az utódlást a dinasztián belül.
Horthy István azonban repülővel lezuhant a keleti fronton, így a család az akkor még csak egyéves fiacskája, ifjabb Horthy István nagykorúsodásáig akarta biztosítani a folytonosságot. Ebben a törekvésükben azonban sem a római katolikus egyház, sem a magyar főnemesség nem volt partnerük. Közben a magyar parlament által hozott, de Horthy által aláírt zsidótörvények mélységes felháborodást váltottak ki nemcsak a zsidó közösségből, hanem a velük szimpatizáló magyar lakosságból is.
A történelem kegyetlen fintora, hogy Horthy nagyváradi bevonulását például egy gazdag váradi zsidó vállalkozó finanszírozta, rövid idővel azelőtt, hogy a kormányzó aláírta a zsidókat diszkrimináló törvényt…
Ezután sorozatosan jöttek a rossz döntések: 1941 júniusában Magyarország a Horthy döntése nyomán lépett be a második világháborúba, anélkül, hogy Németország kifejezetten kérte volna rá – mondta a történész. Jött a Don-kanyari katasztrófa, majd jött a döntés, hogy a német csapatokat barátként fogadja, nem megszállókként. Horthy ezután kinevezte Sztójayt miniszterelnöknek, ő maga pedig visszavonult a Várba és hetekig nem törődött semmivel.
Közben Európa legnagyobb zsidó közösségét, a magyarországit és észak-erdélyit elkezdik nagyon gyorsan deportálni. Nyolcszázezer ember életéről van szó, és Horthy hagyja, hogy a Sztójay kormány eleget tegyen Hitler követelésének. A vidéki zsidóság 70 százaléka és a budapesti 30 százaléka lágerekben volt már, amikor 1944. július elején végül parancsot adott, hogy állítsák le a deportálásokat. „A jóindulatú értelmezések szerint ekkor kapta kézhez az auschwitzi jegyzőkönyveket, és ekkor tudta meg, mi történik a deportáltakkal” – tette hozzá Romsics. Addigra azonban már 445.000 ember vesztette életét a lágerekben.
Szálasinak, a nyilaskeresztesek vezetőjének úgy adta át a hatalmat, hogy a Gestapo elrabolta kisebbik fiát, Miklóst, így kényszerítve Horthyt a lemondásra. Német, majd amerikai fogságba került, majd Bajorországban, s legvégül Portugáliában élt emigrációban.
Anyagilag többek közt a Vatikán segítette, és – itt jön a történelem másik nagy fintora – olyan zsidó családok, akik a Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról 1944 júliusában, és vagyonukat is sikerült kimenekíteniük.
Halála után az új politikai rendszer a történelem legsötétebb figurájának kiáltotta ki, majd a 89-es rendszerváltás óta sokan próbálják újjáéleszteni a kultuszát. 1993-ban, az Antall-kormány idején történt meg újratemetése szülővárosában, Kenderesen. Azóta sokan látogatnak el a sírhoz, mindig van rajta friss koszorú vagy virág – fogalmazott Romsics. Kultuszát főleg menye, István özvegye ápolta 2013-ban bekövetkezett haláláig.
Ahol Horthy-szobrot emelnek, vagy Horthy-utcát neveznek el, ott garantáltan két szembenálló táborra szakad a lakosság, a tüntetőket és ellentüntetőket rendőrkordon választja el egymástól, mindkét oldalon tetőfokra hágnak az indulatok. „Folyik a Horthy-kultusz és a Horthy-ellenkultusz építése is. És nagy a gyanúm, hogy ez legalább a következő egy-két évtizedben nem fog változni” – mondta Romsics Ignác.
maszol.ro
2015. augusztus 22.
Jancsó Benedek: Válogatott írások (Székely Könyvtár)
Valamikor az 1980-as évek közepén a szegedi egyetemi könyvtárban rábukkantam egy addig számomra teljesen ismeretlen szerzőre, bizonyos Jancsó Benedekre. Akkor még semmit nem jelentett számomra ez a név. (A magyarországi marxista történészek „kiradírozták” a történésztársadalomból, a nevét sem írták le.
A legújabb, pár éve megjelent historiográfiai összefoglalóban sem szerepel, még említés szintjén sem a neve, pedig nála sokkal jelentéktelenebb történészekről is szó van…) A szerző ugyan ismeretlen volt, ám könyveinek címe rögtön fölkeltette érdeklődésemet: Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések és a kétkötetes A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Jancsó Benedek könyveiből új világ nyílt ki előttem. Megismerhettem Erdély és a magyar–román kapcsolatok történetének korábban elhallgatott sötét oldalát. (Sajnos, nagyon sok kézirata halála után elkallódott.) De ki is volt Jancsó Benedek? A háromszéki Gelencén született 1854-ben. Erdélyi gimnáziumi tanulmányait követően 1878-ban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Már vidéki, pancsovai, aradi tanári időszakában számos irodalmi, nyelvészeti, nyelvtörténeti és nevelésügyi értekezése jelent meg. 1887-től Budapesten középiskolai tanár. Mivel folyamatosan észlelte, hogy a román irredenta veszélyt senki sem veszi komolyan az országban, cselekvésre szánta el magát. 1892-ben fizetés nélküli szabadságot kért, és fél éven keresztül kutatta Romániában a bukaresti kormányok és a magyarországi román iskolák közötti kapcsolatot. Ennek eredményeként született 1893-ban A Daco Romanizmus és a magyar kulturpolitika című röpirata, amely kötetünk első írása.
E röpiratnak köszönhetően 1895-ben végre a megfelelő helyre került: kinevezték a miniszterelnökségen akkor létrehozott nemzetiségi ügyosztály tisztviselőjévé. Ekkor kezdte el alaposabban (román és nyugati források fölhasználásával) tanulmányozni a román nemzetiségi törekvések múltját, kialakulását, a kútfőket vérbeli szaktörténész kritikai érzékével és igazságszeretetével kezelve. Az 1899-ben megbuktatott Bánffy Dezső utóda, Széll Kálmán miniszterelnök sajnos nem ismerte föl, hogy milyen veszélyt jelent az „integer” Magyarországra egyes román és délszláv soviniszta politikusok aknamunkája, szervezkedése. Ezért Jancsó Benedek ismét kiadott egy röpiratot (Bánffy Dezső nemzetiségi politikája), melyben közvetve ugyan, de bírálta az új miniszterelnököt – erre válaszként megszüntették a nemzetiségi ügyosztályt, Jancsó Benedek pedig ismét visszakerült az oktatásügybe.
1916-ban bekövetkezett, amitől mindig is óvta hazáját: a románok megtámadták Erdélyt. Ekkor a hadvezetőség engedélyével, egy bizottság tagjaként Bukarestben tanulmányozhatta a román orvtámadás előzményeit, és ennek során sikerült az irredenta mozgalom kulcsintézménye, a Liga Culturală megmaradt irattárát megszereznie, így alapvető forrásokhoz juthatott. Ennek köszönhetően készülhetett el az Erdély és a nagyromán aspirációk című füzete, majd monumentális műve, A román irredentista mozgalmak története (ez utóbbi már csak az összeomlás és a trianoni békediktátum aláírása után látott napvilágot).
Az ún. „őszirózsás forradalom” után aktívan bekapcsolódott a budapesti Székely Nemzeti Tanács munkájába, majd a Kun Béla-féle „kommün” bukását követően részt vett a béke-előkészítő bizottság tevékenységében. Élete utolsó évtizede aktív tudományos és publicisztikai munkával telt. 1921-ben közreadta esszéjét a székelyek történetéről (amelyből múlt heti és mai számunkban közlünk részleteket – szerk.), egy évvel később pedig összefoglalta Erdély 1867-ig terjedő történelmét. Amikor 1927-ben elindult a Horthy-korszak egyik legszínvonalasabb és legfontosabb folyóirata, a Magyar Szemle, abban haláláig rendszeresen publikált. Az itt közölt írásai is jól mutatják, hogy érdeklődése mily szerteágazó volt. Nemcsak a román uralom alá került erdélyi magyarság sérelmeivel foglalkozott, hanem román belpolitikai kérdésekkel is (sőt, elsőként figyelt föl a húszas évek második felében megerősödő erdélyi szélsőbaloldali mozgolódásokra). Alapjában véve szinte minden írásán átsüt az erdélyi magyarság jövőjéért érzett aggodalom, féltő szeretet. (...)
A román nemzetiségi kérdés apostolának munkái, bár 1930-ban elhunyt, időtállóaknak bizonyultak. A kommunizmus évtizedei alatt csak titokban lehetett olvasni alapvető műveit (melyek „sértették a szocialista román nép érzékenységét”), de úgy érzem, hogy az elmúlt negyedszázadban sem vált annyira ismertté – ahogy az ő idejében fogalmaztak volna – a „művelt olvasóközönség” körében, mint ahogy azt megérdemelné. Igaz ugyan, hogy a Jancsó Alapítvány 2011-ben kiadta a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötetet, majd 2013-ban egy Jancsó Benedek-breviáriumot, de azt hiszem, még mindig nem olvassák elegen. Itt az ideje, hogy ez megváltozzék!
VINCZE GÁBOR
A kötet megrendelhető vagy megvásárolható a Székelyföld szerkesztőségében (telefon: 0266 311 026) vagy a H–Press lapterjesztőnél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Valamikor az 1980-as évek közepén a szegedi egyetemi könyvtárban rábukkantam egy addig számomra teljesen ismeretlen szerzőre, bizonyos Jancsó Benedekre. Akkor még semmit nem jelentett számomra ez a név. (A magyarországi marxista történészek „kiradírozták” a történésztársadalomból, a nevét sem írták le.
A legújabb, pár éve megjelent historiográfiai összefoglalóban sem szerepel, még említés szintjén sem a neve, pedig nála sokkal jelentéktelenebb történészekről is szó van…) A szerző ugyan ismeretlen volt, ám könyveinek címe rögtön fölkeltette érdeklődésemet: Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések és a kétkötetes A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Jancsó Benedek könyveiből új világ nyílt ki előttem. Megismerhettem Erdély és a magyar–román kapcsolatok történetének korábban elhallgatott sötét oldalát. (Sajnos, nagyon sok kézirata halála után elkallódott.) De ki is volt Jancsó Benedek? A háromszéki Gelencén született 1854-ben. Erdélyi gimnáziumi tanulmányait követően 1878-ban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Már vidéki, pancsovai, aradi tanári időszakában számos irodalmi, nyelvészeti, nyelvtörténeti és nevelésügyi értekezése jelent meg. 1887-től Budapesten középiskolai tanár. Mivel folyamatosan észlelte, hogy a román irredenta veszélyt senki sem veszi komolyan az országban, cselekvésre szánta el magát. 1892-ben fizetés nélküli szabadságot kért, és fél éven keresztül kutatta Romániában a bukaresti kormányok és a magyarországi román iskolák közötti kapcsolatot. Ennek eredményeként született 1893-ban A Daco Romanizmus és a magyar kulturpolitika című röpirata, amely kötetünk első írása.
E röpiratnak köszönhetően 1895-ben végre a megfelelő helyre került: kinevezték a miniszterelnökségen akkor létrehozott nemzetiségi ügyosztály tisztviselőjévé. Ekkor kezdte el alaposabban (román és nyugati források fölhasználásával) tanulmányozni a román nemzetiségi törekvések múltját, kialakulását, a kútfőket vérbeli szaktörténész kritikai érzékével és igazságszeretetével kezelve. Az 1899-ben megbuktatott Bánffy Dezső utóda, Széll Kálmán miniszterelnök sajnos nem ismerte föl, hogy milyen veszélyt jelent az „integer” Magyarországra egyes román és délszláv soviniszta politikusok aknamunkája, szervezkedése. Ezért Jancsó Benedek ismét kiadott egy röpiratot (Bánffy Dezső nemzetiségi politikája), melyben közvetve ugyan, de bírálta az új miniszterelnököt – erre válaszként megszüntették a nemzetiségi ügyosztályt, Jancsó Benedek pedig ismét visszakerült az oktatásügybe.
1916-ban bekövetkezett, amitől mindig is óvta hazáját: a románok megtámadták Erdélyt. Ekkor a hadvezetőség engedélyével, egy bizottság tagjaként Bukarestben tanulmányozhatta a román orvtámadás előzményeit, és ennek során sikerült az irredenta mozgalom kulcsintézménye, a Liga Culturală megmaradt irattárát megszereznie, így alapvető forrásokhoz juthatott. Ennek köszönhetően készülhetett el az Erdély és a nagyromán aspirációk című füzete, majd monumentális műve, A román irredentista mozgalmak története (ez utóbbi már csak az összeomlás és a trianoni békediktátum aláírása után látott napvilágot).
Az ún. „őszirózsás forradalom” után aktívan bekapcsolódott a budapesti Székely Nemzeti Tanács munkájába, majd a Kun Béla-féle „kommün” bukását követően részt vett a béke-előkészítő bizottság tevékenységében. Élete utolsó évtizede aktív tudományos és publicisztikai munkával telt. 1921-ben közreadta esszéjét a székelyek történetéről (amelyből múlt heti és mai számunkban közlünk részleteket – szerk.), egy évvel később pedig összefoglalta Erdély 1867-ig terjedő történelmét. Amikor 1927-ben elindult a Horthy-korszak egyik legszínvonalasabb és legfontosabb folyóirata, a Magyar Szemle, abban haláláig rendszeresen publikált. Az itt közölt írásai is jól mutatják, hogy érdeklődése mily szerteágazó volt. Nemcsak a román uralom alá került erdélyi magyarság sérelmeivel foglalkozott, hanem román belpolitikai kérdésekkel is (sőt, elsőként figyelt föl a húszas évek második felében megerősödő erdélyi szélsőbaloldali mozgolódásokra). Alapjában véve szinte minden írásán átsüt az erdélyi magyarság jövőjéért érzett aggodalom, féltő szeretet. (...)
A román nemzetiségi kérdés apostolának munkái, bár 1930-ban elhunyt, időtállóaknak bizonyultak. A kommunizmus évtizedei alatt csak titokban lehetett olvasni alapvető műveit (melyek „sértették a szocialista román nép érzékenységét”), de úgy érzem, hogy az elmúlt negyedszázadban sem vált annyira ismertté – ahogy az ő idejében fogalmaztak volna – a „művelt olvasóközönség” körében, mint ahogy azt megérdemelné. Igaz ugyan, hogy a Jancsó Alapítvány 2011-ben kiadta a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötetet, majd 2013-ban egy Jancsó Benedek-breviáriumot, de azt hiszem, még mindig nem olvassák elegen. Itt az ideje, hogy ez megváltozzék!
VINCZE GÁBOR
A kötet megrendelhető vagy megvásárolható a Székelyföld szerkesztőségében (telefon: 0266 311 026) vagy a H–Press lapterjesztőnél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 23.
Horthy Miklós emlékezete
Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénytermében, Romsics Ignác „Horthy Miklós emlékezete” címmel tartott előadása rendkívül nagy érdeklődést váltott ki. A zsúfolásig megtelt terem szűknek bizonyult, az előtérben, valamint a körfolyosón állók is hallgatták, a nyitott ablakokon keresztül, az előadást.
Dr. Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője, felvezető beszédében kiemelte, hogy a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet sorozatának keretében tartja meg Romsics Ignác akadémikus „Horthy Miklós emlékezete” címmel az előadását. Nem megemlékezést, hanem történettudományi előadást hallgathattak az érdeklődők.
Romsics Ignác történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, aki a XX. század magyar történelem, a Horthy korszak legszakavatottabb kutatója. Szakmai tevékenységét az évek során számtalan díjjal jutalmazták. A legismertebbeket nevezte meg: Károlyi Mihály- díj (1982), Ránki György- díj (1994), Deák Ferenc- díj (1999), Akadémiai Díj (2000), Széchenyi- díj (2005), Korunk Kulcsa díj (2010). Nemcsak Magyarországon oktatott, hanem külföldi egyetemeken is. 2010 óta a BBTE Doktori iskolájának az oktatója. A KMN keretében megtartott előadását filmezték. A rendkívül nagy érdeklődés miatt a szervezők román nyelvű szinkrontolmácsolást is biztosítottak, így az előadás román nyelven is meghallgatható volt.
Romsics Ignác, figyelemre méltó humorérzékkel, bemutatta a kormányzó életpályájának alakulását, és azt, hogy a különböző történelmi időszakokban a magyar történetírás, a közvélemény, miként értékelte Horthy Miklós személyiségét, szerepét. Az idők folyamán ellentmondásos vélemények alakultak ki a személyére vonatkozólag.
Horthy Miklósról, mint személyről beszélve, érthetővé válnak a vele kapcsolatos viták – mondta Romsics Ignác. Köznemesi, középbirtokos család sarja. Apja a magyar főrendiház tagja, édesanyja otthon a család irányításával foglalkozott, és a gyermekek nevelésével. Beszélt gyermekkoráról, iskolai tanulmányairól, tengerésztiszti képzéséről. 10 évesen a soproni Lahne tanintézetbe íratták be, ahol német nyelven tanult. Majd a fiumei Tengerészeti Akadémián végezte tanulmányait. 612 jelentkezőből 42 fiatal nyert felvételt az Akadémiára. 27-en végeztek. Nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismeretekre is tanították. Több nyelven - angol, német, francia, olasz, horvát - beszélt. Társasági körökben szívesen fogadták. Lovaglás és vívás hozzátartozott a katonatiszti képzéshez. Majd három év gyakorlati év következett, különböző hajókon szolgált. Leteszi a tiszti vizsgát. 1901-ben megismerkedik egy Arad megyei birtokos családjának lányával, Purgly Magdolnával, megkéri a kezét. Házasságuk során 3 gyermekük születik.
Sikeres tiszti karriert fut be. 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje. A tengerésztiszti pálya mellett belekóstol a királyi udvar légkörébe is. 1914-ig a Pólában horgonyzó Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a frissen épült Novara gyors cirkáló kapitánya. Az első világháború alatt több sikeres akciót hajt végre. 1917-ben a Novara hajó találatot kapott. Maga Horthy is megsebesült, fej és lábsérülést szenvedett. Felgyógyulása után a Prinz Eugen csatahajó irányítását vette át. Nagy tekintélyre tesz szert. Ellentengernagyi rangot kapott, megelőzve 11 admirálist. A világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik. Horthy visszatért Kenderesre. 1918-1919-ben Magyarországon forradalom bontakozott ki. Kikiáltják a Tanácsköztársaságot. Horthy az ellenforradalmi oldallal került kapcsolatba. Szegedre megy. Az ott szerveződő fegyveres ellenforradalmi erők parancsnoka lesz. Rangsorban a legidősebb. 1919-ben a Nemzeti Hadsereg fővezére. Felismerte, hogy az ország védelme és a rend helyreállítása érdekében erős hadseregre van szükség. Horthy –kultusz és ellenkultusz
A kultusz egy ember istenítését jelenti. A professzor korabeli Horthyt magasztaló vers bemutatásával érzékeltette, miként indult a kultusz kialakulása. A Nemzeti Hadsereg fegyveres akciót nem hajtott végre. Fehérterror volt, melyet Horthy katonái hajtottak végre. Írásos parancs erre vonatkozólag, hogy tessék gyilkolni, nem volt. Sokak szerint Horthyt terheli a felelősség a fehérterrorért. Több mint 1000 főre becsülik az áldozatok számát.(Biztos adat nincs.) „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy utasítást adott volna a kivégzésre, mind máig nem került elő.” A magyar társadalom megosztottá vált Horthy személyiségének megítélésével kapcsolatban. Horthy 1919. novemberében bevonul a fővárosba, mondva, hogy „kész a baráti kézfogásra”. A fehérterror és a Horthy bevonulása a magyar társadalmat megosztotta, amely következtében kétféle kép alakult ki. Mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, Horthyra, mint ország-megmentőre tekintettek. A fehérterror szenvedői, vagy akik a két forradalom résztvevői voltak, gyilkosnak vélték. Az utóbbihoz tartozott Illyés Gyula és Móricz Zsigmond. Azonban többen voltak azok, akik az ország megmentőjének tekintették. A kétféle szemlélet a korabeli versekben is kifejeződött. Ennek illusztrálására két verset olvasott fel.
1920. március elsején Horthy Miklóst az ország ideiglenes kormányzójává nevezik ki. 1920. III. 1- 1944. X. 16 közötti időszakban a Magyar Királyság kormányzója. A trianoni békeszerződés alapján Magyarországnak olyan államformája lehet, amit akar, az lehet Magyarország uralkodója, akit akar, de Habsburg nem lehet, mert attól féltek, hogy destabilizálná a helyzetet. Az Antant nem akart többé Habsburg-uralmat. Ideiglenes államfőt válasszanak.
Horthyt javasolják, mert ő a fegyveres erők parancsnoka. A magyar parlament döntése alapján több mint 130 képviselő szavazott Horthyra a több mint 140–ből. A parlament döntése törvényes, a magyar elit döntése volt. A kormányzó közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkörrel rendelkezik. Megjelölve jogkörét, például, ha nem tetszik, a törvényjavaslatot visszaküldheti a parlamentnek. A professzor beszélt IV. Károly visszatérési kísérleteiről is. Végül a Kormányzó szembefordult IV. Károllyal, akivel egyesek elhitették azt, hogy az ország várja. 1921-ben katonai erővel jön vissza Magyarországra. Horthy a hadsereg élén. Katonai összecsapás következik, megfosztják trónjától IV. Károlyt. Mindez a Kormányzó helyzetének a megerősödését eredményezte. Horthy Miklós reprezentatív funkciót töltött be. A ’20-as és ’30-as években visszahúzódik a napi politikától. Átengedte a kormányzást Bethlen István miniszterelnöknek (1921-1931). A magyar elit, a katonatisztek szokása szerint vadászattal, teniszezéssel, úszással töltötte idejét. Sokat van együtt a családjával. 1920-ban létrehozta a Vitézi Rendet.
Horthy és a magyar pártok fő törekvése a trianoni békeszerződés revíziója. 1938. augusztusában hivatalos látogatásra hívta Hitler Horthyt és Imrédy Béla miniszterelnököt (1938-1939). Közölte velük a Csehszlovákia megtámadásának időpontját. Horthy elutasította a részvételt, hogy Magyarország támadja meg.
Horthy-kultusz megerősödése
A ’30-as években kialakul és megerősödik a Horthy-kultusz, amely 1938-1941 között csúcspontot ér el. Megjelennek a karácsonyi üdvözletek Horthy aláírásával, a Horthy-irkákat adnak ki, pénzérmét bocsátanak ki. Horthyról szobor készül, hidat neveznek el a nevével. A 70. születésnapjára báró Doblhoff Lily, Horthy Miklós címmel 321 oldalas életrajzi könyvet jelentetett meg, amely a kormányzó első magyar nyelvű életrajza.
A két világháború közötti időszakban a revíziós politika megerősödött. A visszacsatolt területekre fehér lovon bevonuló kormányzóról a honépítő, hongyarapító imázs alakult ki. Közben környezete felvetette a dinasztia-alapítás gondolatát. A Nemzetgyűlés Horthy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé választja, aki 1942-ben repülő szerencsétlenség áldozata lett.
A csillogó felszín alatt problémák vannak – mondta az előadó. Miközben a területek visszacsatolása zajlik. 1938-1942 közötti időszakban a Kormányzó aláírta a zsidótörvényeket. Felróják neki nemcsak a zsidótörvények aláírását, hanem azt is, hogy Magyarország 1941. június 22.-én belépett a II. világháborúba, bár erre kimondottan német kérés nem volt. 1943-ban a második magyar hadseregnek a Don-kanyari vesztessége rendkívül nagy volt, 200.000 emberből egynegyede tért haza. Magyarországnak a háborúból való kiugrási szándéka meghiúsult. 1944. március 19.-én, Magyarországot megszállták a német csapatok. Horthy Sztójay Dömét nevezi ki miniszterelnöknek. A politikából visszavonult.
A Sztójay-kormány eleget tesz Hitler követelésének.
A német megszállást követően megkezdődött a zsidóknak a gettókba gyűjtése, majd deportálása, lágerekbe való szállítása.
A Gestapo elrabolja Horthy kisebbik fiát, Miklóst. Horthyt a németek 1944. október 16-án lemondották. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezetője, vette át a hatalmat. Horthy családjával a bajorországi Hirschberg kastélyba internálták. 1945. május 1-jén az amerikai csapatok elérik a kastélyt, Horthy amerikai fogságba került. Kiszabadulása után Wilheimbe megy a családjához. Majd Portugáliába emigrált. Estorilban visszavonultan élt. A megélhetéséhez szükséges anyagi alapot a Vatikán, a volt amerikai nagykövet és azok a zsidó családok biztosították, akik Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról, jutottak ki Amerikába. Megírta az Emlékirataim című könyvét, melyet sok nyelvre lefordítottak. Jogdíjat kapott. Megosztott társadalmi megítélés
A második világháború után, a nürnbergi perben Horthy Miklós csak tanúként volt beidézve, és hallgatták ki. Továbbra is megosztja a magyar társadalmat Horthy személyiségének megítélése. 1989 után a nemzeti szemléletű csoport nagyra értékeli Horthyt. 1993-ban az Antall kormány jóváhagyta a családnak Horthy Miklós újratemetését Kenderesen, ahol a Horthy menye dicsőítő beszédet tartott. Kiadták az Emlékirataim című könyvét. 2006-ben Koltay Gábor rendezésében készült Horthy, a kormányzó című dokumentumfilm, amely kormányzó életét és Magyarország két világháború közti történéseit mutatja be. Színes, fekete-fehér, magyar dokumentumfilm. Rendező: Koltay Gábor. Zeneszerző: Koltay Gergely, Szűts István. Operatőrök: Franyó Attila, Mertz Loránd, Mezei Attila, Halász Lajos. Horthy Miklóst Szélyes Imre alakítja.
A baloldali szemléletűek elutasítják Horthy-emlékét.
Romsics Ignác kiemelte, hogy továbbra is létezik a Horthy kultusz és ellenkultusz. „Nagy a gyanúm, hogy legalább az eljövendő egy- két évtizedben ez az irányzat nem fog változni.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénytermében, Romsics Ignác „Horthy Miklós emlékezete” címmel tartott előadása rendkívül nagy érdeklődést váltott ki. A zsúfolásig megtelt terem szűknek bizonyult, az előtérben, valamint a körfolyosón állók is hallgatták, a nyitott ablakokon keresztül, az előadást.
Dr. Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője, felvezető beszédében kiemelte, hogy a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet sorozatának keretében tartja meg Romsics Ignác akadémikus „Horthy Miklós emlékezete” címmel az előadását. Nem megemlékezést, hanem történettudományi előadást hallgathattak az érdeklődők.
Romsics Ignác történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, aki a XX. század magyar történelem, a Horthy korszak legszakavatottabb kutatója. Szakmai tevékenységét az évek során számtalan díjjal jutalmazták. A legismertebbeket nevezte meg: Károlyi Mihály- díj (1982), Ránki György- díj (1994), Deák Ferenc- díj (1999), Akadémiai Díj (2000), Széchenyi- díj (2005), Korunk Kulcsa díj (2010). Nemcsak Magyarországon oktatott, hanem külföldi egyetemeken is. 2010 óta a BBTE Doktori iskolájának az oktatója. A KMN keretében megtartott előadását filmezték. A rendkívül nagy érdeklődés miatt a szervezők román nyelvű szinkrontolmácsolást is biztosítottak, így az előadás román nyelven is meghallgatható volt.
Romsics Ignác, figyelemre méltó humorérzékkel, bemutatta a kormányzó életpályájának alakulását, és azt, hogy a különböző történelmi időszakokban a magyar történetírás, a közvélemény, miként értékelte Horthy Miklós személyiségét, szerepét. Az idők folyamán ellentmondásos vélemények alakultak ki a személyére vonatkozólag.
Horthy Miklósról, mint személyről beszélve, érthetővé válnak a vele kapcsolatos viták – mondta Romsics Ignác. Köznemesi, középbirtokos család sarja. Apja a magyar főrendiház tagja, édesanyja otthon a család irányításával foglalkozott, és a gyermekek nevelésével. Beszélt gyermekkoráról, iskolai tanulmányairól, tengerésztiszti képzéséről. 10 évesen a soproni Lahne tanintézetbe íratták be, ahol német nyelven tanult. Majd a fiumei Tengerészeti Akadémián végezte tanulmányait. 612 jelentkezőből 42 fiatal nyert felvételt az Akadémiára. 27-en végeztek. Nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismeretekre is tanították. Több nyelven - angol, német, francia, olasz, horvát - beszélt. Társasági körökben szívesen fogadták. Lovaglás és vívás hozzátartozott a katonatiszti képzéshez. Majd három év gyakorlati év következett, különböző hajókon szolgált. Leteszi a tiszti vizsgát. 1901-ben megismerkedik egy Arad megyei birtokos családjának lányával, Purgly Magdolnával, megkéri a kezét. Házasságuk során 3 gyermekük születik.
Sikeres tiszti karriert fut be. 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje. A tengerésztiszti pálya mellett belekóstol a királyi udvar légkörébe is. 1914-ig a Pólában horgonyzó Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a frissen épült Novara gyors cirkáló kapitánya. Az első világháború alatt több sikeres akciót hajt végre. 1917-ben a Novara hajó találatot kapott. Maga Horthy is megsebesült, fej és lábsérülést szenvedett. Felgyógyulása után a Prinz Eugen csatahajó irányítását vette át. Nagy tekintélyre tesz szert. Ellentengernagyi rangot kapott, megelőzve 11 admirálist. A világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik. Horthy visszatért Kenderesre. 1918-1919-ben Magyarországon forradalom bontakozott ki. Kikiáltják a Tanácsköztársaságot. Horthy az ellenforradalmi oldallal került kapcsolatba. Szegedre megy. Az ott szerveződő fegyveres ellenforradalmi erők parancsnoka lesz. Rangsorban a legidősebb. 1919-ben a Nemzeti Hadsereg fővezére. Felismerte, hogy az ország védelme és a rend helyreállítása érdekében erős hadseregre van szükség. Horthy –kultusz és ellenkultusz
A kultusz egy ember istenítését jelenti. A professzor korabeli Horthyt magasztaló vers bemutatásával érzékeltette, miként indult a kultusz kialakulása. A Nemzeti Hadsereg fegyveres akciót nem hajtott végre. Fehérterror volt, melyet Horthy katonái hajtottak végre. Írásos parancs erre vonatkozólag, hogy tessék gyilkolni, nem volt. Sokak szerint Horthyt terheli a felelősség a fehérterrorért. Több mint 1000 főre becsülik az áldozatok számát.(Biztos adat nincs.) „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy utasítást adott volna a kivégzésre, mind máig nem került elő.” A magyar társadalom megosztottá vált Horthy személyiségének megítélésével kapcsolatban. Horthy 1919. novemberében bevonul a fővárosba, mondva, hogy „kész a baráti kézfogásra”. A fehérterror és a Horthy bevonulása a magyar társadalmat megosztotta, amely következtében kétféle kép alakult ki. Mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, Horthyra, mint ország-megmentőre tekintettek. A fehérterror szenvedői, vagy akik a két forradalom résztvevői voltak, gyilkosnak vélték. Az utóbbihoz tartozott Illyés Gyula és Móricz Zsigmond. Azonban többen voltak azok, akik az ország megmentőjének tekintették. A kétféle szemlélet a korabeli versekben is kifejeződött. Ennek illusztrálására két verset olvasott fel.
1920. március elsején Horthy Miklóst az ország ideiglenes kormányzójává nevezik ki. 1920. III. 1- 1944. X. 16 közötti időszakban a Magyar Királyság kormányzója. A trianoni békeszerződés alapján Magyarországnak olyan államformája lehet, amit akar, az lehet Magyarország uralkodója, akit akar, de Habsburg nem lehet, mert attól féltek, hogy destabilizálná a helyzetet. Az Antant nem akart többé Habsburg-uralmat. Ideiglenes államfőt válasszanak.
Horthyt javasolják, mert ő a fegyveres erők parancsnoka. A magyar parlament döntése alapján több mint 130 képviselő szavazott Horthyra a több mint 140–ből. A parlament döntése törvényes, a magyar elit döntése volt. A kormányzó közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkörrel rendelkezik. Megjelölve jogkörét, például, ha nem tetszik, a törvényjavaslatot visszaküldheti a parlamentnek. A professzor beszélt IV. Károly visszatérési kísérleteiről is. Végül a Kormányzó szembefordult IV. Károllyal, akivel egyesek elhitették azt, hogy az ország várja. 1921-ben katonai erővel jön vissza Magyarországra. Horthy a hadsereg élén. Katonai összecsapás következik, megfosztják trónjától IV. Károlyt. Mindez a Kormányzó helyzetének a megerősödését eredményezte. Horthy Miklós reprezentatív funkciót töltött be. A ’20-as és ’30-as években visszahúzódik a napi politikától. Átengedte a kormányzást Bethlen István miniszterelnöknek (1921-1931). A magyar elit, a katonatisztek szokása szerint vadászattal, teniszezéssel, úszással töltötte idejét. Sokat van együtt a családjával. 1920-ban létrehozta a Vitézi Rendet.
Horthy és a magyar pártok fő törekvése a trianoni békeszerződés revíziója. 1938. augusztusában hivatalos látogatásra hívta Hitler Horthyt és Imrédy Béla miniszterelnököt (1938-1939). Közölte velük a Csehszlovákia megtámadásának időpontját. Horthy elutasította a részvételt, hogy Magyarország támadja meg.
Horthy-kultusz megerősödése
A ’30-as években kialakul és megerősödik a Horthy-kultusz, amely 1938-1941 között csúcspontot ér el. Megjelennek a karácsonyi üdvözletek Horthy aláírásával, a Horthy-irkákat adnak ki, pénzérmét bocsátanak ki. Horthyról szobor készül, hidat neveznek el a nevével. A 70. születésnapjára báró Doblhoff Lily, Horthy Miklós címmel 321 oldalas életrajzi könyvet jelentetett meg, amely a kormányzó első magyar nyelvű életrajza.
A két világháború közötti időszakban a revíziós politika megerősödött. A visszacsatolt területekre fehér lovon bevonuló kormányzóról a honépítő, hongyarapító imázs alakult ki. Közben környezete felvetette a dinasztia-alapítás gondolatát. A Nemzetgyűlés Horthy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé választja, aki 1942-ben repülő szerencsétlenség áldozata lett.
A csillogó felszín alatt problémák vannak – mondta az előadó. Miközben a területek visszacsatolása zajlik. 1938-1942 közötti időszakban a Kormányzó aláírta a zsidótörvényeket. Felróják neki nemcsak a zsidótörvények aláírását, hanem azt is, hogy Magyarország 1941. június 22.-én belépett a II. világháborúba, bár erre kimondottan német kérés nem volt. 1943-ban a második magyar hadseregnek a Don-kanyari vesztessége rendkívül nagy volt, 200.000 emberből egynegyede tért haza. Magyarországnak a háborúból való kiugrási szándéka meghiúsult. 1944. március 19.-én, Magyarországot megszállták a német csapatok. Horthy Sztójay Dömét nevezi ki miniszterelnöknek. A politikából visszavonult.
A Sztójay-kormány eleget tesz Hitler követelésének.
A német megszállást követően megkezdődött a zsidóknak a gettókba gyűjtése, majd deportálása, lágerekbe való szállítása.
A Gestapo elrabolja Horthy kisebbik fiát, Miklóst. Horthyt a németek 1944. október 16-án lemondották. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezetője, vette át a hatalmat. Horthy családjával a bajorországi Hirschberg kastélyba internálták. 1945. május 1-jén az amerikai csapatok elérik a kastélyt, Horthy amerikai fogságba került. Kiszabadulása után Wilheimbe megy a családjához. Majd Portugáliába emigrált. Estorilban visszavonultan élt. A megélhetéséhez szükséges anyagi alapot a Vatikán, a volt amerikai nagykövet és azok a zsidó családok biztosították, akik Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról, jutottak ki Amerikába. Megírta az Emlékirataim című könyvét, melyet sok nyelvre lefordítottak. Jogdíjat kapott. Megosztott társadalmi megítélés
A második világháború után, a nürnbergi perben Horthy Miklós csak tanúként volt beidézve, és hallgatták ki. Továbbra is megosztja a magyar társadalmat Horthy személyiségének megítélése. 1989 után a nemzeti szemléletű csoport nagyra értékeli Horthyt. 1993-ban az Antall kormány jóváhagyta a családnak Horthy Miklós újratemetését Kenderesen, ahol a Horthy menye dicsőítő beszédet tartott. Kiadták az Emlékirataim című könyvét. 2006-ben Koltay Gábor rendezésében készült Horthy, a kormányzó című dokumentumfilm, amely kormányzó életét és Magyarország két világháború közti történéseit mutatja be. Színes, fekete-fehér, magyar dokumentumfilm. Rendező: Koltay Gábor. Zeneszerző: Koltay Gergely, Szűts István. Operatőrök: Franyó Attila, Mertz Loránd, Mezei Attila, Halász Lajos. Horthy Miklóst Szélyes Imre alakítja.
A baloldali szemléletűek elutasítják Horthy-emlékét.
Romsics Ignác kiemelte, hogy továbbra is létezik a Horthy kultusz és ellenkultusz. „Nagy a gyanúm, hogy legalább az eljövendő egy- két évtizedben ez az irányzat nem fog változni.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2015. augusztus 25.
Magyarnapokon túl
Korai még részletes leltárt készíteni a hét végén lezárult 6. Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatról, egy azonban biztos: teljesítette legfontosabb küldetését, azt üzenve a világnak, hogy a kincses városban jó magyarként élni.
Ez derült ki a közel ötszáz eseményből, amellyel minden korosztályhoz, minden társadalmi réteghez, és minden nemzetiséghez kívántak szólni, felmutatva azokat az értékeket és megoldásra váró kérdéseket, amelyek minket érintenek ebben a mai, egyre bonyolultabbá váló, sok irányba elferdülni tetsző világban.
A Farkas utcai forgatag ízelítőt adott mindenkinek sajátos kézművességünk, gasztronómiánk, zenénk, táncunk, „párbeszéd-készségünk” világából. A Főtéren az idén is hozzájuthattunk a megszentelt Magyarok Kenyeréhez, ami Kárpát-medencei kenyérré terebélyesedett. Ritka pillanat látni egy asztalhoz ülni a három romániai magyar párt megyei képviselőit, amint a sokak által szükségesnek ítélt politikai együttműködést latolgatták. A pályakezdő fiatal vállalkozók európai uniós pályázási lehetőségeinek bemutatása, vagy Horthy Miklós történelmi emlékezetének tárgyilagos megismertetése sokak számára hasznos újdonságként hatott.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
Korai még részletes leltárt készíteni a hét végén lezárult 6. Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatról, egy azonban biztos: teljesítette legfontosabb küldetését, azt üzenve a világnak, hogy a kincses városban jó magyarként élni.
Ez derült ki a közel ötszáz eseményből, amellyel minden korosztályhoz, minden társadalmi réteghez, és minden nemzetiséghez kívántak szólni, felmutatva azokat az értékeket és megoldásra váró kérdéseket, amelyek minket érintenek ebben a mai, egyre bonyolultabbá váló, sok irányba elferdülni tetsző világban.
A Farkas utcai forgatag ízelítőt adott mindenkinek sajátos kézművességünk, gasztronómiánk, zenénk, táncunk, „párbeszéd-készségünk” világából. A Főtéren az idén is hozzájuthattunk a megszentelt Magyarok Kenyeréhez, ami Kárpát-medencei kenyérré terebélyesedett. Ritka pillanat látni egy asztalhoz ülni a három romániai magyar párt megyei képviselőit, amint a sokak által szükségesnek ítélt politikai együttműködést latolgatták. A pályakezdő fiatal vállalkozók európai uniós pályázási lehetőségeinek bemutatása, vagy Horthy Miklós történelmi emlékezetének tárgyilagos megismertetése sokak számára hasznos újdonságként hatott.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 27.
Dr. Fugulyán Gergely emlékére
Nagy érdeklődéssel olvastam dr. Fugulyán Katalin visszaemlékezését édesapjáról, mely két részben jelent meg az e- Népújság.ro-n a világhálón.
Kolozsvár szülötte, Marosvásárhely neveltje, orvosi családban felnőtt számára ismerősen cseng a Fugulyán név. Ha a szemészetre fordult a szó, ha nem a második, akkor a harmadik mondatban biztosan említésre került ez a név, általában elismerően.
Számomra azért is érdekes ez a visszaemlékezés, mert iskolás- és egyetemistakoromban szemtanúja voltam amarosvásárhelyi magyar orvosképzés megszületésének, ígéretes fejlődésének, majd visszavágásának, elsorvasztásának, ahol Furulyán Gergely élt és tevékenykedett.
Ennek a visszaemlékezésnek, illetve a szemész Fugulyán Katalinnak, a kolozsváriak Katus nénijének helye lenne a dr. Vincze János professzor által szerkesztett Emlékezünk Orvosainkra című sorozat valamelyik kötetében.
Szíves elnézést kérek a cikk szerzőjétől, de sajnálatos módon félreérthető tévedések kerültek a visszaemlékezésbe, nevezetesen: "1940-ben beiratkozott az orvosi fakultásra. 1944-ig a kolozsvári Ferdinánd Egyetem hallgatója volt". Itt a tévedés, mert Fugulyán Gergely soha nem volt, nem lehetett a román Ferdinánd Egyetem hallgatója, ugyanis ha orvosi tanulmányait 1940-44 között Kolozsvárott végezte, akkor a történelmi változások miatt (II. bécsi döntés) csak a Kolozsvárott újra létrehozott, és 1940 októberében Horthy Miklós kormányzó által felavatott magyar tannyelvű Ferenc József Tudományegyetem orvostanhallgatója volt. Ezt támasztja alá tanulmányainak Hallében (Németország) való folytatása. A román Ferdinánd Egyetem hallgatóit nem telepítették Németországba 1944 decemberében, hiszen már hónapokkal megelőzően megtörtént a román történelmi hagyományok és szokások szerint várható "köpönyeg- forgatás" (1944. aug. 23.).
A háború alatt Halléban letett vizsgákat és megszerzett diplomákat általában sem Magyarországon, sem Romániában nem ismerték el. Ezért kényszerült a szerző édesapja is – számos sorstársához hasonlóan – újból leszigorlatozni, és ezután szerezte meg a hivatalosan is érvényes orvosi diplomáját a Bolyai Tudományegyetemen, és avatták orvosdoktorrá 1947-ben Marosvásárhelyen.
Az 1994-45-ös hallei "tanulmányi kirándulás" szakmailag nem sok babért eredményezett. De ne feledjük azt a tényt, hogy ezek a fiatal emberek nem estek áldozatul a megállíthatatlan szovjet inváziónak, továbbá Halléba az amerikai csapatok vonultak be először, és így a szovjetek által igen kedvelt szokásos "malenkij robot" is elmaradt. Természetesen az ismétlődő angolszász bombázások néhány magyar egyetemi hallgató életébe kerültek, de jóval kevesebbe, mintha a jól ismert szovjet változat történik meg.
Fugulyán Gergely főorvos ígéretes szakmai életpályája párhuzamosan bontakozik ki Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvosi egyetem reményteljes fejlődésével, melyben maga is aktív szerepet vállalt.
1958 két igen sajnálatos eseménnyel köszöntött be, mely hosszú időre meghatározta az önálló magyar nyelvű felsőoktatást Erdélyben. Január elején – gyomorműtét következtében – 73 éves korában meghal dr. Groza Péter román miniszterelnök, majd államelnök, aki létrehozta, életben tartotta és oltalmazta az önálló erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatást. Ezt követte február végén Kádár János és elvtársainak romániai látogatása, mely végleg megpecsételte az erdélyi magyar egyetemek jövőjét. Kádárék, köszönetképpen a román elvtársak Nagy Imrének és társainak nyújtott "önzetlen" porkolábszolgáltatásáért, a romániai magyarság sorsát teljesen a többségi nemzetre bízták azzal a jelszóval, hogy "ne ingereljük a román elvtársakat", elfogadva, hogy a nemzetiségi kérdés román belügy.
Ezt a lehetőséget igen gyorsan kihasználták a türelmetlen román nacionalisták, és hamar elkészült az önálló magyar egyetemek, főiskolák megszüntetésének forgatókönyve. Kolozsvárott 1959 tavaszán beolvasztják a magyar egyetemet a románba, és létrejön a Babes–Bolyai közös universitas, majd 1962- ben bevezetik a román nyelvű orvosi- gyógyszerészeti oktatást Marosvásárhelyen.
Ekkor törik meg, fut vakvágányra Fugulyán főorvos reményteljes egyetemi életpályája, számos magyar sorstársáéhoz hasonlóan. Helyet kellett biztosítani a betelepülő román kollégáknak, mivel a magyar oktatók nem taníthatták a román diákokat.
Sajnálatos módon ebben a romanizációban szerepet vállal néhány "buzgó mócsing", akik önös érdekből segítették elő a magyar egyetem minél előbbi felszámolását. Értelemszerűen a Fugulyán főorvost és számos sorstársát érintő méltánytalanság legtöbbször nem a személyük ellen irányult, hanem azt lehet mondani: "rossz időben voltak rossz helyen".
Ezzel apró "morzsával" szeretnék hozzájárulni a hetvenéves marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés történetéhez.
Debrecen, 2015. augusztus 24.
Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor
Népújság (Marosvásárhely)
Nagy érdeklődéssel olvastam dr. Fugulyán Katalin visszaemlékezését édesapjáról, mely két részben jelent meg az e- Népújság.ro-n a világhálón.
Kolozsvár szülötte, Marosvásárhely neveltje, orvosi családban felnőtt számára ismerősen cseng a Fugulyán név. Ha a szemészetre fordult a szó, ha nem a második, akkor a harmadik mondatban biztosan említésre került ez a név, általában elismerően.
Számomra azért is érdekes ez a visszaemlékezés, mert iskolás- és egyetemistakoromban szemtanúja voltam amarosvásárhelyi magyar orvosképzés megszületésének, ígéretes fejlődésének, majd visszavágásának, elsorvasztásának, ahol Furulyán Gergely élt és tevékenykedett.
Ennek a visszaemlékezésnek, illetve a szemész Fugulyán Katalinnak, a kolozsváriak Katus nénijének helye lenne a dr. Vincze János professzor által szerkesztett Emlékezünk Orvosainkra című sorozat valamelyik kötetében.
Szíves elnézést kérek a cikk szerzőjétől, de sajnálatos módon félreérthető tévedések kerültek a visszaemlékezésbe, nevezetesen: "1940-ben beiratkozott az orvosi fakultásra. 1944-ig a kolozsvári Ferdinánd Egyetem hallgatója volt". Itt a tévedés, mert Fugulyán Gergely soha nem volt, nem lehetett a román Ferdinánd Egyetem hallgatója, ugyanis ha orvosi tanulmányait 1940-44 között Kolozsvárott végezte, akkor a történelmi változások miatt (II. bécsi döntés) csak a Kolozsvárott újra létrehozott, és 1940 októberében Horthy Miklós kormányzó által felavatott magyar tannyelvű Ferenc József Tudományegyetem orvostanhallgatója volt. Ezt támasztja alá tanulmányainak Hallében (Németország) való folytatása. A román Ferdinánd Egyetem hallgatóit nem telepítették Németországba 1944 decemberében, hiszen már hónapokkal megelőzően megtörtént a román történelmi hagyományok és szokások szerint várható "köpönyeg- forgatás" (1944. aug. 23.).
A háború alatt Halléban letett vizsgákat és megszerzett diplomákat általában sem Magyarországon, sem Romániában nem ismerték el. Ezért kényszerült a szerző édesapja is – számos sorstársához hasonlóan – újból leszigorlatozni, és ezután szerezte meg a hivatalosan is érvényes orvosi diplomáját a Bolyai Tudományegyetemen, és avatták orvosdoktorrá 1947-ben Marosvásárhelyen.
Az 1994-45-ös hallei "tanulmányi kirándulás" szakmailag nem sok babért eredményezett. De ne feledjük azt a tényt, hogy ezek a fiatal emberek nem estek áldozatul a megállíthatatlan szovjet inváziónak, továbbá Halléba az amerikai csapatok vonultak be először, és így a szovjetek által igen kedvelt szokásos "malenkij robot" is elmaradt. Természetesen az ismétlődő angolszász bombázások néhány magyar egyetemi hallgató életébe kerültek, de jóval kevesebbe, mintha a jól ismert szovjet változat történik meg.
Fugulyán Gergely főorvos ígéretes szakmai életpályája párhuzamosan bontakozik ki Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvosi egyetem reményteljes fejlődésével, melyben maga is aktív szerepet vállalt.
1958 két igen sajnálatos eseménnyel köszöntött be, mely hosszú időre meghatározta az önálló magyar nyelvű felsőoktatást Erdélyben. Január elején – gyomorműtét következtében – 73 éves korában meghal dr. Groza Péter román miniszterelnök, majd államelnök, aki létrehozta, életben tartotta és oltalmazta az önálló erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatást. Ezt követte február végén Kádár János és elvtársainak romániai látogatása, mely végleg megpecsételte az erdélyi magyar egyetemek jövőjét. Kádárék, köszönetképpen a román elvtársak Nagy Imrének és társainak nyújtott "önzetlen" porkolábszolgáltatásáért, a romániai magyarság sorsát teljesen a többségi nemzetre bízták azzal a jelszóval, hogy "ne ingereljük a román elvtársakat", elfogadva, hogy a nemzetiségi kérdés román belügy.
Ezt a lehetőséget igen gyorsan kihasználták a türelmetlen román nacionalisták, és hamar elkészült az önálló magyar egyetemek, főiskolák megszüntetésének forgatókönyve. Kolozsvárott 1959 tavaszán beolvasztják a magyar egyetemet a románba, és létrejön a Babes–Bolyai közös universitas, majd 1962- ben bevezetik a román nyelvű orvosi- gyógyszerészeti oktatást Marosvásárhelyen.
Ekkor törik meg, fut vakvágányra Fugulyán főorvos reményteljes egyetemi életpályája, számos magyar sorstársáéhoz hasonlóan. Helyet kellett biztosítani a betelepülő román kollégáknak, mivel a magyar oktatók nem taníthatták a román diákokat.
Sajnálatos módon ebben a romanizációban szerepet vállal néhány "buzgó mócsing", akik önös érdekből segítették elő a magyar egyetem minél előbbi felszámolását. Értelemszerűen a Fugulyán főorvost és számos sorstársát érintő méltánytalanság legtöbbször nem a személyük ellen irányult, hanem azt lehet mondani: "rossz időben voltak rossz helyen".
Ezzel apró "morzsával" szeretnék hozzájárulni a hetvenéves marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés történetéhez.
Debrecen, 2015. augusztus 24.
Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 27.
A fel nem adható város
Több mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben.
A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron.
Mesélnek a kövek
Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait.
A bőség zavara
Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta.
A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt.
A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást.
Gyerekekre hangolva
S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt.
Arcot kapott intézmények
Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze.
S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista.
Kolozsvár 700
„Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.”
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Több mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben.
A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron.
Mesélnek a kövek
Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait.
A bőség zavara
Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta.
A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt.
A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást.
Gyerekekre hangolva
S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt.
Arcot kapott intézmények
Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze.
S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista.
Kolozsvár 700
„Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.”
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. augusztus 27.
István, a király
Antall József politikai örökségéről, az SZDSZ–MDF-paktumról, a kommunista rendszer által felhalmozott adósság átvállalásáról, a nemzeti szempontokat félreseprő privatizációról még sok vita folyik, mint ahogy arról is, hogy mindez a kormányfő végtelen naivitásából fakadt, vagy tudatosan, utasításra cselekedett. Utóbbi esetben sosem tudhatjuk meg, mennyire volt szándéka a mozgástér tágítása. Bármi is legyen az igazság, el kell ismerni: Antall József retorikában és szimbolikus kérdésekben igaz magyarként nyilvánult meg. S itt nemcsak emlékezetes kijelentésére gondolok, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát. Bár e kitétel nemzetpolitikai jelentősége aligha túlbecsülhető, sokan megállapították már, hogy ezen egyetlen mondattal töméntelen sérelmet tett jóvá az egykori miniszterelnök. Hanem arra is, hogy ellenállt a másik oldal történelemhamisító kísérleteinek, nem volt partner a „bűnös nép”, a „fasiszta nemzet” kommunista sztereotípiáinak aktualizálásában, Károlyi Mihály piedesztálra emelésében és Horthy Miklós diabolizálásában, sőt, hosszú interjúban méltatta az egykori kormányzót 1993-as újratemetésének idején.
Királydombi fordulat
Az is igen fontos kérdés, hogy Antall és pártja az 1100 éves államiságot szimbolizáló szentkoronás címer mellett tette le a garast 1990-ben, amit sikerült is elfogadtatni az 1918-ban és 1946-ban erősen kompromittált köztársasági hagyományt képviselő „kiscímer” ellenében. Hasonlóan fontos döntés volt az is, hogy a magyar állam hivatalos ünnepe augusztus 20. lett. Nemzeti ünnepünk március 15., valamint október 23., joggal vagyunk büszkék arra, hogy elődeink reménytelen küzdelemben is kiálltak a magyar szabadság, a magyar történelemformáló akarat, a magyar állami önállóság mellett, de méltó állami ünnepünk, különösen fiatal és területeinkből bőven részesedett államok gyűrűjében augusztus 20., amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlétre emlékeztet.
Ez az ünnep az utóbbi harminc évben szorosan összefonódik egy korszakalkotó mű, az István, a király című rockopera történetével. A nemzeti és a kozmopolita publicisztikákban egyaránt hangot adtak már azon vélekedésnek, hogy az emlékezetes királydombi premier idején még magát nyeregben érző, saját közeljövőbeli bukásával aligha számoló kommunista vezetés azért engedélyezte a rockopera bemutatását, mert azt saját legitimációjaként fogta fel: Kádárban Istvánt, Nagy Imrében Koppányt látta megtestesülni. Akár igaz e feltételezés, akár nem, össznépi szinten egészen más hatása volt a darabnak, a rendszer nem erősödött, hanem gyengült az István, a királynak köszönhetően. Számottevően erősödött viszont a nemzeti öntudat, amit a Kádár–Aczél-rendszer kilúgozni igyekezett az agyakból.
A darabnak semmi sem tudott ártani. Parádés szereposztásokban állították színpadra újra és újra a Népstadiontól, Sevillán, a Margitszigeten át Csíksomlyóig, tévés vetélkedőt is építettek rá. Hiába voltak a belemagyarázások, a darab azt is túlélte, hogy két éve Alföldi Róbert nyílt nemzetgyalázásra használta fel. Provokációja mindenkit felháborított, akiben a magyar érzésnek egy szikrája is ragadt, s lényegében ott maradt azon híveivel, akiknek lételemük a magyarság provokálása, akiknek a Szent Korona „svájci sapka”, Jézus „zsidó fattyú”, a Szent Jobb pedig „tetemcafat”.
Jövőtávlatok
Idén ismét színpadra állították a darabot, aminek külön értéke, hogy a legfőbb szerepek nagy részét az egykori ikonikus rocksztárok alakítják – Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró –, akik mindmáig a műfaj élvonalához tartoznak. Az egyetlen kivétel Vikidál Gyula, akit vélhetően a jogos önkritika tartott távol Koppány ismételt megformálásától. Az új bemutató apropót adott Bródy Jánosnak, hogy ismét köztudatba dobjon egy hamis sztereotípiát, ezúttal a Magyar Nemzet című napilapot használva föl téveszméinek terjesztéséhez. Bródy tévedéseiben egy dolgot azért tisztelni lehet: a következetességet. A Ha én rózsa volnék, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Szemétdomb, a Szó veszélyes fegyver rendszerkritikus szerzője, az István, a király szövegírója sokak megdöbbenésére a rendszerváltás idején a legmilitánsabb nemzetellenes, sőt, nemzetgyalázó társasághoz, az SZDSZ-hez csatlakozott, és azóta is kitart mellettük, illetve utódaik mellett. A rockopera csíksomlyói bemutatója idején az erdélyi magyar autonómia kérdését a szőnyeg alá söprő román–magyar látszatmegbékélést éltette, ami, úgymond, lehetővé tette, hogy román nemzeti ünnep alkalmából Budapesten lehessen pezsgőzni, és azt is, hogy Csíksomlyón bemutathassák az István, a királyt. Számára mellékes volt, hogy a Kempinskybeli 2002. december elsejei koccintás a magyarság megalázása volt, míg a nemzetünk szent hegyén bemutatott, szakralizálódott rockopera az optimális helyszín megtalálásáról szólt.
Ugyancsak Bródy nem egészen fél évtizeddel később Istvánban Gyurcsányt látta megtestesülni, míg Koppányban Orbánt fedezte fel. E téveszmét idén is továbbgörgeti, azt állítva, hogy Koppány mai utódai azt mondják, „nem leszünk gyarmat”, míg István hívei „európai Magyarországot akarnak”.
Ehhez képest az utóbbiak épp Európa és Magyarország felszámolásához nyújtanának segítő kezet, a bevándorlók tömegeinek befogadásával, a kontinentális olvasztótégely, a nemzetállami szuverenitást felszámoló föderatív Európa megteremtésével, a multikulturalitás hazug jelszavával. Hazug ez a jelszó, mert az asszimilálhatatlan tömegek beözönlésével az európai kultúra nem sokszínűsödik, hanem megszűnik. Az európai kultúra megteremtője és éltetője a nemzetállami sokszínűség, a nemzeti kultúrára és nyelvre ügyelő állam, még ha térségünkben, a trianoni békediktátum következtében kárát látjuk az utódállamok túlzott nyelvi „őrző-védő” tevékenységének.
Másik oldalról Szent István azért választotta az akkori hatalmi centrumok közül a pápát, azért ajánlotta fel országát a Magyarok Nagyasszonyának, mert önálló magyar államban gondolkodott. Műve, ha megcsonkultan is, de fennmaradt 1100 évig. S ha a Bródy szerint európai Magyarországot teremteni óhajtó, levitézlett, (Márait idézve) az eszmét feladó, csak a zsákmányt féltő kommunisták az 1918–19-es szétzülléshez hasonló kulcspillanatban magukhoz nem ragadják az irányítást, a magyar jövő távlatos Szent István hazájában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Antall József politikai örökségéről, az SZDSZ–MDF-paktumról, a kommunista rendszer által felhalmozott adósság átvállalásáról, a nemzeti szempontokat félreseprő privatizációról még sok vita folyik, mint ahogy arról is, hogy mindez a kormányfő végtelen naivitásából fakadt, vagy tudatosan, utasításra cselekedett. Utóbbi esetben sosem tudhatjuk meg, mennyire volt szándéka a mozgástér tágítása. Bármi is legyen az igazság, el kell ismerni: Antall József retorikában és szimbolikus kérdésekben igaz magyarként nyilvánult meg. S itt nemcsak emlékezetes kijelentésére gondolok, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát. Bár e kitétel nemzetpolitikai jelentősége aligha túlbecsülhető, sokan megállapították már, hogy ezen egyetlen mondattal töméntelen sérelmet tett jóvá az egykori miniszterelnök. Hanem arra is, hogy ellenállt a másik oldal történelemhamisító kísérleteinek, nem volt partner a „bűnös nép”, a „fasiszta nemzet” kommunista sztereotípiáinak aktualizálásában, Károlyi Mihály piedesztálra emelésében és Horthy Miklós diabolizálásában, sőt, hosszú interjúban méltatta az egykori kormányzót 1993-as újratemetésének idején.
Királydombi fordulat
Az is igen fontos kérdés, hogy Antall és pártja az 1100 éves államiságot szimbolizáló szentkoronás címer mellett tette le a garast 1990-ben, amit sikerült is elfogadtatni az 1918-ban és 1946-ban erősen kompromittált köztársasági hagyományt képviselő „kiscímer” ellenében. Hasonlóan fontos döntés volt az is, hogy a magyar állam hivatalos ünnepe augusztus 20. lett. Nemzeti ünnepünk március 15., valamint október 23., joggal vagyunk büszkék arra, hogy elődeink reménytelen küzdelemben is kiálltak a magyar szabadság, a magyar történelemformáló akarat, a magyar állami önállóság mellett, de méltó állami ünnepünk, különösen fiatal és területeinkből bőven részesedett államok gyűrűjében augusztus 20., amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlétre emlékeztet.
Ez az ünnep az utóbbi harminc évben szorosan összefonódik egy korszakalkotó mű, az István, a király című rockopera történetével. A nemzeti és a kozmopolita publicisztikákban egyaránt hangot adtak már azon vélekedésnek, hogy az emlékezetes királydombi premier idején még magát nyeregben érző, saját közeljövőbeli bukásával aligha számoló kommunista vezetés azért engedélyezte a rockopera bemutatását, mert azt saját legitimációjaként fogta fel: Kádárban Istvánt, Nagy Imrében Koppányt látta megtestesülni. Akár igaz e feltételezés, akár nem, össznépi szinten egészen más hatása volt a darabnak, a rendszer nem erősödött, hanem gyengült az István, a királynak köszönhetően. Számottevően erősödött viszont a nemzeti öntudat, amit a Kádár–Aczél-rendszer kilúgozni igyekezett az agyakból.
A darabnak semmi sem tudott ártani. Parádés szereposztásokban állították színpadra újra és újra a Népstadiontól, Sevillán, a Margitszigeten át Csíksomlyóig, tévés vetélkedőt is építettek rá. Hiába voltak a belemagyarázások, a darab azt is túlélte, hogy két éve Alföldi Róbert nyílt nemzetgyalázásra használta fel. Provokációja mindenkit felháborított, akiben a magyar érzésnek egy szikrája is ragadt, s lényegében ott maradt azon híveivel, akiknek lételemük a magyarság provokálása, akiknek a Szent Korona „svájci sapka”, Jézus „zsidó fattyú”, a Szent Jobb pedig „tetemcafat”.
Jövőtávlatok
Idén ismét színpadra állították a darabot, aminek külön értéke, hogy a legfőbb szerepek nagy részét az egykori ikonikus rocksztárok alakítják – Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró –, akik mindmáig a műfaj élvonalához tartoznak. Az egyetlen kivétel Vikidál Gyula, akit vélhetően a jogos önkritika tartott távol Koppány ismételt megformálásától. Az új bemutató apropót adott Bródy Jánosnak, hogy ismét köztudatba dobjon egy hamis sztereotípiát, ezúttal a Magyar Nemzet című napilapot használva föl téveszméinek terjesztéséhez. Bródy tévedéseiben egy dolgot azért tisztelni lehet: a következetességet. A Ha én rózsa volnék, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Szemétdomb, a Szó veszélyes fegyver rendszerkritikus szerzője, az István, a király szövegírója sokak megdöbbenésére a rendszerváltás idején a legmilitánsabb nemzetellenes, sőt, nemzetgyalázó társasághoz, az SZDSZ-hez csatlakozott, és azóta is kitart mellettük, illetve utódaik mellett. A rockopera csíksomlyói bemutatója idején az erdélyi magyar autonómia kérdését a szőnyeg alá söprő román–magyar látszatmegbékélést éltette, ami, úgymond, lehetővé tette, hogy román nemzeti ünnep alkalmából Budapesten lehessen pezsgőzni, és azt is, hogy Csíksomlyón bemutathassák az István, a királyt. Számára mellékes volt, hogy a Kempinskybeli 2002. december elsejei koccintás a magyarság megalázása volt, míg a nemzetünk szent hegyén bemutatott, szakralizálódott rockopera az optimális helyszín megtalálásáról szólt.
Ugyancsak Bródy nem egészen fél évtizeddel később Istvánban Gyurcsányt látta megtestesülni, míg Koppányban Orbánt fedezte fel. E téveszmét idén is továbbgörgeti, azt állítva, hogy Koppány mai utódai azt mondják, „nem leszünk gyarmat”, míg István hívei „európai Magyarországot akarnak”.
Ehhez képest az utóbbiak épp Európa és Magyarország felszámolásához nyújtanának segítő kezet, a bevándorlók tömegeinek befogadásával, a kontinentális olvasztótégely, a nemzetállami szuverenitást felszámoló föderatív Európa megteremtésével, a multikulturalitás hazug jelszavával. Hazug ez a jelszó, mert az asszimilálhatatlan tömegek beözönlésével az európai kultúra nem sokszínűsödik, hanem megszűnik. Az európai kultúra megteremtője és éltetője a nemzetállami sokszínűség, a nemzeti kultúrára és nyelvre ügyelő állam, még ha térségünkben, a trianoni békediktátum következtében kárát látjuk az utódállamok túlzott nyelvi „őrző-védő” tevékenységének.
Másik oldalról Szent István azért választotta az akkori hatalmi centrumok közül a pápát, azért ajánlotta fel országát a Magyarok Nagyasszonyának, mert önálló magyar államban gondolkodott. Műve, ha megcsonkultan is, de fennmaradt 1100 évig. S ha a Bródy szerint európai Magyarországot teremteni óhajtó, levitézlett, (Márait idézve) az eszmét feladó, csak a zsákmányt féltő kommunisták az 1918–19-es szétzülléshez hasonló kulcspillanatban magukhoz nem ragadják az irányítást, a magyar jövő távlatos Szent István hazájában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. szeptember 1.
Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség körében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szeptember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség körében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szeptember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 8.
„… hogy ezt a várost… részben elrománosíthassa”
Mit is jelentett a „horthysta-fasiszta terror” alóli felszabadítás?
Sepsiszentgyörgyön ma katonai csinnadrattával készülnek megemlékezni a város román és orosz csapatok általi „felszabadításának” 71. évfordulójáról. Nehéz megérteni, hogy a többségében magyarok lakta Kovászna megyében mi célja lehet egy ilyen erődemonstrációnak, de hogy a békés együttélést nem segíti elő, arra mérget vehetünk. József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténészt arra kértük, foglalja össze, mit is jelentett a székelységnek a „horthysta–fasiszta terror” alóli felszabadítás, amit most állítólag nekünk is ünnepelnünk kellene.
1944 augusztusában már elkerülhetetlennek látszott a szövetséges államok csapatainak végső győzelme. Észak-Erdély polgári és katonai vezetése a szovjet és vele augusztus 23-án szövetkezett román csapatok közeledésére a visszavonulás és a kiürítés menetét igyekezett megszervezni. Elsőként a köztisztviselők hagyták el szolgálati helyüket, majd az október 26-i Úz-völgyi áttörés hírére a polgári lakosság kezdte meg a menekülést hol szervezett, hol szervezetlen formában.
Szeptember 2-án, amikor Kökös, Illyefalva, Uzon és Előpatak már az ellenség kezén volt, Szentiványi Gábor, Háromszék főispánja felszólítja Sepsiszentgyörgy lakosságát is a város kiürítésére. Augusztus közepétől mintegy 30 ezer háromszéki lakos menekült el, egyesek csupán a közeli, eldugottabb helységekben, mások Magyarországon vagy még tovább kerestek menedéket. Ekkor vagonírozták be a Székely Nemzeti Múzeum számos féltve őrzött tárgyát, amit aztán a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat semmisített meg.
Gyors hatalomátvétel
Sepsiszentgyörgyre szeptember 8-án este vonult be a várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Az érkező csapatokat a baloldali beállítottságú Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő fogadták, és „adták át a várost”. Albertet a városháza óvóhelyén már előzetesen polgármesternek választotta az otthon maradt lakosság, székét azonban nem foglalhatta el, hiszen az érkező román csapatokkal szinte egy időben jelent meg, és vette vissza hatalmát, néhány új személlyel kiegészülve, a második bécsi döntéskor távozni kényszerült román adminisztráció. Az 1945 májusában Sopronból Sepsiszentgyörgyre visszatelepülők névsora. A korábban elmenekülőket nyomor és szegénység várta itthon
Visszatértek régi beosztásukba a négy évvel ezelőtt a Háromszék elhagyására kényszerült román hivatalnokok, rendőrök is. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester. Az előbbi első ténykedései közé tartozott a Kossuth Lajos utca Szeptember 8. névre való átkeresztelésének kérvényezése a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. Újra feltűnt Cerghi Pop Victor gyógyszerész is, akit 19-én prefektusnak neveznek ki, és aki a beiktatási ünnepségen kijelentette, „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja.”
Az oroszoktól jobban féltek
Hogy Sepsiszentgyörgy lakossága miként élte meg az immár győztes csapatok bevonulását, egy-két levéltári dokumentummal érzékeltethető, hiszen a fogyatkozó élő emlékezet egyre kevesebb adatot tud szolgáltatni. 1944. szeptember 30-i iktatással P. G. Vasút utca (akkor már ismét I. G. Brătianu) 90 sz. alatti lakos a polgármester tudomására hozza, hogy lakásának elhagyására kényszerült, mivel az „orosz katonákkal van tele, akik bútoraimat összetörték, majorságomat lelőtték, így életem biztonsága miatt kénytelen voltam onnan eljönni.” J. Á. arra emlékszik, hogy Kossuth Lajos utcai lakásukba néhány napra egy egész teherautónyi orosz katona – férfiak és nők – rendezkedtek be. A családnak bántódása nem esett, sőt, a saját főztjükből kínálták meg őket. Az egyik tiszt a meggyfa árnyékában az édesapjával sakkozott, a nők viszont a kertben levő gyümölcsöt mind megették.
F. R. azt meséli el, hogy Z. E. helybéli ügyvéd felesége és cselédje nem menekült el. Az augusztus 23-i fordulat után leköltöztek a pincébe, és ott várták a helyzet alakulását. A cseléd naponta felmerészkedett, hozta a híreket. Kisebb lövöldözéseket, ágyúszót hallottak. Szeptember 9-én kiment a városba, ahol a román katonák között Nicolae Cambrea tábornokot fedezte fel, aki Z. E. felesége testvérének volt a férje. Állítólag ő vezette az Előpatak felől Szentgyörgyre érkező hegyivadász egységet. Egy szemerjai meséli, hogy a lakosok megtapsolták, mert az oroszoktól inkább féltek (innen az előpataki út negyvenes évekbeli Gen. Cambrea elnevezése).
A pópa szándéka
Alexandru Petruț frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett (jelenleg a szentgyörgyi levéltárban őrzött) levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el.” Sibianu polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe fog kerülni.
Az ismét uralomra jutott román közigazgatás a megfélemlítés eszközével sújtotta a helyi lakosságot, hogy rávegye a szülőföldjéről való „önként” távozásra. Megalakultak a hírhedt Maniu-gárdák, melyeknek garázdálkodásáról (így a szárazajtai és csíkszetdomokosi vérengzésekről) számtalan emlékezés, leírás látott napvilágot. Cerghi Pop Victor gyógyszerész is e gárda aktív tagja, szervezője és támogatója volt. Luka Lászlónak, az 1945.március 6-án hatalomra került, dr. Petru Groza vezette első „demokratikus” kormány miniszterének közbelépésére kellett végleg elhagynia Háromszéket.
Szovjet fennhatóság alatt
Székelyföld lakossága 1944. november 14-én szabadult meg a Maniu-gárdák atrocitásaitól, amikor az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése.” És felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka egy Odinkov nevezetű szovjet tiszt lett. A szovjet katonai fennhatóság 1945. március 13-ig tartott, amikor már véglegessé vált a demokratikus erők választási győzelme.
Még 1944 őszén megkezdődött a háborús károk helyreállítása. A tanács, pénzügyi lehetőségeihez képest, pénz- és építőanyag-támogatásban részesítette a károsult lakóházak tulajdonosait, út- és járdajavításokat végeztek, újjáépítették, illetve helyreállították az állomás felé vezető fa- és vashidat, valamint a szemerjai patakon átvezető hidat. A hazatérő kereskedők újra megnyitották boltjaikat, az áru beszerzése viszont nagy nehézségekbe ütközött.
A Székely Mikó Kollégiumban az 1944–45-ös tanév megnyitóját csak december 10-én tarthatták meg, annak ellenére, hogy az oktatás céljainak megfelelően megkezdték az iskolák osztálytermeinek felújítását. Az elmaradt javítóvizsgákért fizetni kellett, a menekülésből visszatértek magánvizsgát kellett tegyenek 100 pengő tandíj és 25 pengő beiratkozási díj befizetése ellenében. A tanítóképzőt összevonták a Mikóval, vegyes osztályokban folyt a tanítás, hogy ne veszítsen senki évet.
Vélelmezett ellenség
Sokáig mindkét fizetőeszköz, a pengő és a lej is érvényben volt Észak-Erdély területén, mígnem 1944. november 27-én Kerekes Béla, Háromszék megbízott főispánja a megyében el nem rendeli a lej kötelező használatát, és fel nem szólítja a lakosságot a pengőnek az 1 pengő=40 lej paritás alapján való beváltására.
Prefektusi rendelettel értéktelenítették el a pengőt
Tegyünk még említést az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – röviden CASBI) 1945. február 10-i megalakításáról. Ez törvényben fogalmazta meg a „vélelmezett ellenség” fogalmát, mely azokra a magyar és német nemzetiségű román állampolgárokra vonatkozott, akik a közeledő front elől elmenekültek, és 1944. szeptember 12-ig (román-szovjet fegyverszüneti egyezmény) nem tértek vissza. Az ezután hazatérők otthonukat nem foglalhatták vissza, egy részüket a mai katonai lőtéren a magyar katonaság által itt hagyott barakkokban helyezték el, és teljes bizalmatlanság vette körül őket.
A CASBI-törvény és végrehajtásának célja a magyar kisebbség elszegényítése volt. Ily módon az elmenekültek ingóságait és ingatlanjait lefoglalták, raktározták, majd szétosztották többnyire az új adminisztráció helyi és ide helyezett alkalmazottai, valamint a besszarábiai menekültek, kisebb részben a valóban rászorulók között. Már a Groza-kormány beiktatása után a károsultak nagy része pert indított vagyona visszaszerzéséért, ezek érdekes és tanulságos anyaga bárki által hozzáférhető az állami levéltár szentgyörgyi fiókjában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mit is jelentett a „horthysta-fasiszta terror” alóli felszabadítás?
Sepsiszentgyörgyön ma katonai csinnadrattával készülnek megemlékezni a város román és orosz csapatok általi „felszabadításának” 71. évfordulójáról. Nehéz megérteni, hogy a többségében magyarok lakta Kovászna megyében mi célja lehet egy ilyen erődemonstrációnak, de hogy a békés együttélést nem segíti elő, arra mérget vehetünk. József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténészt arra kértük, foglalja össze, mit is jelentett a székelységnek a „horthysta–fasiszta terror” alóli felszabadítás, amit most állítólag nekünk is ünnepelnünk kellene.
1944 augusztusában már elkerülhetetlennek látszott a szövetséges államok csapatainak végső győzelme. Észak-Erdély polgári és katonai vezetése a szovjet és vele augusztus 23-án szövetkezett román csapatok közeledésére a visszavonulás és a kiürítés menetét igyekezett megszervezni. Elsőként a köztisztviselők hagyták el szolgálati helyüket, majd az október 26-i Úz-völgyi áttörés hírére a polgári lakosság kezdte meg a menekülést hol szervezett, hol szervezetlen formában.
Szeptember 2-án, amikor Kökös, Illyefalva, Uzon és Előpatak már az ellenség kezén volt, Szentiványi Gábor, Háromszék főispánja felszólítja Sepsiszentgyörgy lakosságát is a város kiürítésére. Augusztus közepétől mintegy 30 ezer háromszéki lakos menekült el, egyesek csupán a közeli, eldugottabb helységekben, mások Magyarországon vagy még tovább kerestek menedéket. Ekkor vagonírozták be a Székely Nemzeti Múzeum számos féltve őrzött tárgyát, amit aztán a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat semmisített meg.
Gyors hatalomátvétel
Sepsiszentgyörgyre szeptember 8-án este vonult be a várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Az érkező csapatokat a baloldali beállítottságú Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő fogadták, és „adták át a várost”. Albertet a városháza óvóhelyén már előzetesen polgármesternek választotta az otthon maradt lakosság, székét azonban nem foglalhatta el, hiszen az érkező román csapatokkal szinte egy időben jelent meg, és vette vissza hatalmát, néhány új személlyel kiegészülve, a második bécsi döntéskor távozni kényszerült román adminisztráció. Az 1945 májusában Sopronból Sepsiszentgyörgyre visszatelepülők névsora. A korábban elmenekülőket nyomor és szegénység várta itthon
Visszatértek régi beosztásukba a négy évvel ezelőtt a Háromszék elhagyására kényszerült román hivatalnokok, rendőrök is. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester. Az előbbi első ténykedései közé tartozott a Kossuth Lajos utca Szeptember 8. névre való átkeresztelésének kérvényezése a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. Újra feltűnt Cerghi Pop Victor gyógyszerész is, akit 19-én prefektusnak neveznek ki, és aki a beiktatási ünnepségen kijelentette, „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja.”
Az oroszoktól jobban féltek
Hogy Sepsiszentgyörgy lakossága miként élte meg az immár győztes csapatok bevonulását, egy-két levéltári dokumentummal érzékeltethető, hiszen a fogyatkozó élő emlékezet egyre kevesebb adatot tud szolgáltatni. 1944. szeptember 30-i iktatással P. G. Vasút utca (akkor már ismét I. G. Brătianu) 90 sz. alatti lakos a polgármester tudomására hozza, hogy lakásának elhagyására kényszerült, mivel az „orosz katonákkal van tele, akik bútoraimat összetörték, majorságomat lelőtték, így életem biztonsága miatt kénytelen voltam onnan eljönni.” J. Á. arra emlékszik, hogy Kossuth Lajos utcai lakásukba néhány napra egy egész teherautónyi orosz katona – férfiak és nők – rendezkedtek be. A családnak bántódása nem esett, sőt, a saját főztjükből kínálták meg őket. Az egyik tiszt a meggyfa árnyékában az édesapjával sakkozott, a nők viszont a kertben levő gyümölcsöt mind megették.
F. R. azt meséli el, hogy Z. E. helybéli ügyvéd felesége és cselédje nem menekült el. Az augusztus 23-i fordulat után leköltöztek a pincébe, és ott várták a helyzet alakulását. A cseléd naponta felmerészkedett, hozta a híreket. Kisebb lövöldözéseket, ágyúszót hallottak. Szeptember 9-én kiment a városba, ahol a román katonák között Nicolae Cambrea tábornokot fedezte fel, aki Z. E. felesége testvérének volt a férje. Állítólag ő vezette az Előpatak felől Szentgyörgyre érkező hegyivadász egységet. Egy szemerjai meséli, hogy a lakosok megtapsolták, mert az oroszoktól inkább féltek (innen az előpataki út negyvenes évekbeli Gen. Cambrea elnevezése).
A pópa szándéka
Alexandru Petruț frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett (jelenleg a szentgyörgyi levéltárban őrzött) levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el.” Sibianu polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe fog kerülni.
Az ismét uralomra jutott román közigazgatás a megfélemlítés eszközével sújtotta a helyi lakosságot, hogy rávegye a szülőföldjéről való „önként” távozásra. Megalakultak a hírhedt Maniu-gárdák, melyeknek garázdálkodásáról (így a szárazajtai és csíkszetdomokosi vérengzésekről) számtalan emlékezés, leírás látott napvilágot. Cerghi Pop Victor gyógyszerész is e gárda aktív tagja, szervezője és támogatója volt. Luka Lászlónak, az 1945.március 6-án hatalomra került, dr. Petru Groza vezette első „demokratikus” kormány miniszterének közbelépésére kellett végleg elhagynia Háromszéket.
Szovjet fennhatóság alatt
Székelyföld lakossága 1944. november 14-én szabadult meg a Maniu-gárdák atrocitásaitól, amikor az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése.” És felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka egy Odinkov nevezetű szovjet tiszt lett. A szovjet katonai fennhatóság 1945. március 13-ig tartott, amikor már véglegessé vált a demokratikus erők választási győzelme.
Még 1944 őszén megkezdődött a háborús károk helyreállítása. A tanács, pénzügyi lehetőségeihez képest, pénz- és építőanyag-támogatásban részesítette a károsult lakóházak tulajdonosait, út- és járdajavításokat végeztek, újjáépítették, illetve helyreállították az állomás felé vezető fa- és vashidat, valamint a szemerjai patakon átvezető hidat. A hazatérő kereskedők újra megnyitották boltjaikat, az áru beszerzése viszont nagy nehézségekbe ütközött.
A Székely Mikó Kollégiumban az 1944–45-ös tanév megnyitóját csak december 10-én tarthatták meg, annak ellenére, hogy az oktatás céljainak megfelelően megkezdték az iskolák osztálytermeinek felújítását. Az elmaradt javítóvizsgákért fizetni kellett, a menekülésből visszatértek magánvizsgát kellett tegyenek 100 pengő tandíj és 25 pengő beiratkozási díj befizetése ellenében. A tanítóképzőt összevonták a Mikóval, vegyes osztályokban folyt a tanítás, hogy ne veszítsen senki évet.
Vélelmezett ellenség
Sokáig mindkét fizetőeszköz, a pengő és a lej is érvényben volt Észak-Erdély területén, mígnem 1944. november 27-én Kerekes Béla, Háromszék megbízott főispánja a megyében el nem rendeli a lej kötelező használatát, és fel nem szólítja a lakosságot a pengőnek az 1 pengő=40 lej paritás alapján való beváltására.
Prefektusi rendelettel értéktelenítették el a pengőt
Tegyünk még említést az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – röviden CASBI) 1945. február 10-i megalakításáról. Ez törvényben fogalmazta meg a „vélelmezett ellenség” fogalmát, mely azokra a magyar és német nemzetiségű román állampolgárokra vonatkozott, akik a közeledő front elől elmenekültek, és 1944. szeptember 12-ig (román-szovjet fegyverszüneti egyezmény) nem tértek vissza. Az ezután hazatérők otthonukat nem foglalhatták vissza, egy részüket a mai katonai lőtéren a magyar katonaság által itt hagyott barakkokban helyezték el, és teljes bizalmatlanság vette körül őket.
A CASBI-törvény és végrehajtásának célja a magyar kisebbség elszegényítése volt. Ily módon az elmenekültek ingóságait és ingatlanjait lefoglalták, raktározták, majd szétosztották többnyire az új adminisztráció helyi és ide helyezett alkalmazottai, valamint a besszarábiai menekültek, kisebb részben a valóban rászorulók között. Már a Groza-kormány beiktatása után a károsultak nagy része pert indított vagyona visszaszerzéséért, ezek érdekes és tanulságos anyaga bárki által hozzáférhető az állami levéltár szentgyörgyi fiókjában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 8.
Nem Hitler adta vissza Észak-Erdélyt
1940. szeptember 6-án vonult be a Királyi Honvédség Nagyváradra. Erre a napra emlékeztek 2015. szeptember 6-án, vasárnap hat órától a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székházának dísztermében.
A visszaemlékező eseményen Raffay Ernő történész tartott előadást Észak- és Kelet-Erdély visszacsatolása 1940-ben címmel. A szervezők nevében Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi elnöke köszöntötte a PKE dísztermét zsúfolásig megtöltő közönséget, majd Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke szólt az egybegyűltekhez. Kifejtette, hogy 1940-ben az volt az igazságos, „és ma is az jelentené az igazságtételt, ha a törvénytelenül és igazságtalanul elszakított területek visszakerülnének Magyarországhoz. A trianoni békediktátum egy igazságtalan rablóbéke volt, melynek a mai napig isszuk a levét” – fogalmazott Tőkés László, aki azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a határrevíziónak jelen pillanatban nincs esélye. „Mivel a politikai és népességi körülmények figyelembe vételével nem lehet valóságalapja bárminémű területfelülvizsgálatnak, éppen ezért a járható utat kell keresnünk”. Ezt a járható utat a „területért jogokat” formulában foglalta össze Tőkés László, kifejtve, hogy ha Magyarország nem nyerheti vissza a magyar haza elszakított részeit, akkor ezzel szemben legalább teljes körű jogokat nyerjen a külhonban szakadt magyarság. „A korlátozott önrendelkezés, vagyis az autonómia jelenthetné a megoldást, ami megállíthatná azt a leépülési folymatot, amely az elmúlt évszázadban végbement. De nem csupán a politikai rendezésen, hanem a mi erkölcsi alapállásunkon, szellemiségünkön, cselekvőképsségünkön múlik, hogy ki tudjuk-e vívni a bennünket megillető jogokat” – szögezte le Tőkés László, majd így folytatta: „Sajnos a külhoni magyarság és az anyaország sincs abban a helyzetben, hogy ezt a jogérvényesítést ki tudjuk harcolni. Gyökeres változásra van szükség a magyar politikában és a magyarság állapotában ahhoz, hogy erről a célkitűzésről egyáltalán beszélhessünk”. Végezetül a politikus felhívta a figyelmet a magyarság fogyásának negatív folyamatára, ami miatt nagyon meggyengült a magyar közösség.
A revízió alapja
Tőkés László beszéde után tartotta meg előadását Raffay Ernő történész, aki elöljáróban emlékeztetett arra, hogy a trianoni béke megkötésével Magyarország területének 71,3 százalékát, lakosságának pedig két harmadát vették el, a magyar nemzetiségűek egy harmada került idegen uralom alá. „Példátlan méltánytalanság volt ez a magyarsággal szemben” – szögezte le Raffay Ernő, elárulva azt, hogy így gondolták ezt a korabeli magyar politikusok is, hiszen mindenkinek, a baloldali közéleti személyiségeknek is az volt az elvük, hogy amikor lehet, Magyarország szerezzen vissza annyi területet, amennyit csak lehet.
Politikai próbálkozások
Raffay elmondta, hogy a két világháború között Magyarország arra törekedett, hogy az őt gyűrűbe fogó Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia alkotta szövetséget szétbontsa. Először egy lengyel-magyar-román szövetséggel próbálkoztak, ami azért nem valósult meg, mert a románok nem voltak hajlandóak visszadni Magyarországnak a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalat. Majd egy jugoszláv-magyar szövetséget próbáltak kiépíteni a magyar politikusok, ez viszont Olaszország ellenállásán hiúsult meg, mely balkáni hatalmi törekvéseinek gátját látta ebben a szövetkezésben. „A csehszlovákokkal érdemben sosem lehetett tárgyalni” – fűzte hozzá a történész, aki a továbbiakban elmondta, hogy a geopolitikai helyzet akkor változott radikálisan, amikor Németországban Hitler került hatalomra, akinek deklarált törekvése volt az első világháborút lezáró békerendszer felülvizsgálata.
Nem Hitler adta
Ebben a kontextusban szögezte le Raffay Ernő azt, hogy nem igaz az a széltében-hosszában hangoztatott tézis, miszerint Magyarország Hitler tenyeréből kapta vissza Észak-Erdélyt. 1940 július 2-án Csáky István külügyminiszter ugyanis nyilatkozatot tett közzé, melyben háborút helyezett kilátásba Románia ellen, ami kiváltotta Hitler dühét, hiszen ő már készült a Szovjetunió megtámadására, és ehhez szüksége volt a romániai olajra. Hitler ennek nyomán írt levelet a román királynak, amelyben szorgalmazta azt, hogy Románia kezdjen tárgyalásokba Magyarországgal a területi problémákról. Hitler azzal győzte meg Romániát, hogy jogosnak ítélte meg a magyar, illetve a bolgár területi igényeket, és amennyiben Románia nem bocsátkozik tárgyalásokba, akkor magyar és szovjet csapatok fogják megtámadni az országot. Románia tehát nem Németország kényszerítésére, hanem amúgy is szorult helyeztében bocsátkozott tárgyalásokba a határrevízióról.
Alkudozás
Az 1940 augusztusában Magyarországgal folytatott szörényvári (Drobeta -Turnu Severin) tárgyalásokon a román fél eleinte 14 ezer négyzetméternyi területet ajánlott fel Magyarországnak, utóbbi ennek a területnek a többszörösét kérte. A románok végső ajánlata 27 ezer négyzetkilométer volt azzal a feltétellel, hogy a Romániának megmaradó területről áttelepítenék a teljes magyar lakosságot. Ezt a magyar fél nem fogadta el. Ekkor kérte Románia a döntőbíráskodást Németországtól és Olaszországtól. Hitler korábban már bejelentette, hogy Magyarország maximum negyvenezer négyzetkilométert kaphat vissza, de az 1940 augusztus 30-án aláirt második bécsi döntés során végül több mint 43 négyzetkilométert nyert vissza Magyarország. A második bécsi döntés eredményeképpen került vissza Magyarországhoz Nagyvárad is, ahova a magyar katonaság 1940 szeptember 6-án vonult be Horthy Miklós kormányzó vezetésével. Raffay Ernő előadása után Csomortányi Istvántól, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei elnöke átnyújtotta neki a Partium zászlóját, majd levetítették az 1940 szeptember 6-iki bevonulásról és ünnepségekről készült korabeli filmfelvélt. Az esemény utolsó részében felléptek a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus.
Pap István
erdon.ro
1940. szeptember 6-án vonult be a Királyi Honvédség Nagyváradra. Erre a napra emlékeztek 2015. szeptember 6-án, vasárnap hat órától a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székházának dísztermében.
A visszaemlékező eseményen Raffay Ernő történész tartott előadást Észak- és Kelet-Erdély visszacsatolása 1940-ben címmel. A szervezők nevében Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi elnöke köszöntötte a PKE dísztermét zsúfolásig megtöltő közönséget, majd Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke szólt az egybegyűltekhez. Kifejtette, hogy 1940-ben az volt az igazságos, „és ma is az jelentené az igazságtételt, ha a törvénytelenül és igazságtalanul elszakított területek visszakerülnének Magyarországhoz. A trianoni békediktátum egy igazságtalan rablóbéke volt, melynek a mai napig isszuk a levét” – fogalmazott Tőkés László, aki azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a határrevíziónak jelen pillanatban nincs esélye. „Mivel a politikai és népességi körülmények figyelembe vételével nem lehet valóságalapja bárminémű területfelülvizsgálatnak, éppen ezért a járható utat kell keresnünk”. Ezt a járható utat a „területért jogokat” formulában foglalta össze Tőkés László, kifejtve, hogy ha Magyarország nem nyerheti vissza a magyar haza elszakított részeit, akkor ezzel szemben legalább teljes körű jogokat nyerjen a külhonban szakadt magyarság. „A korlátozott önrendelkezés, vagyis az autonómia jelenthetné a megoldást, ami megállíthatná azt a leépülési folymatot, amely az elmúlt évszázadban végbement. De nem csupán a politikai rendezésen, hanem a mi erkölcsi alapállásunkon, szellemiségünkön, cselekvőképsségünkön múlik, hogy ki tudjuk-e vívni a bennünket megillető jogokat” – szögezte le Tőkés László, majd így folytatta: „Sajnos a külhoni magyarság és az anyaország sincs abban a helyzetben, hogy ezt a jogérvényesítést ki tudjuk harcolni. Gyökeres változásra van szükség a magyar politikában és a magyarság állapotában ahhoz, hogy erről a célkitűzésről egyáltalán beszélhessünk”. Végezetül a politikus felhívta a figyelmet a magyarság fogyásának negatív folyamatára, ami miatt nagyon meggyengült a magyar közösség.
A revízió alapja
Tőkés László beszéde után tartotta meg előadását Raffay Ernő történész, aki elöljáróban emlékeztetett arra, hogy a trianoni béke megkötésével Magyarország területének 71,3 százalékát, lakosságának pedig két harmadát vették el, a magyar nemzetiségűek egy harmada került idegen uralom alá. „Példátlan méltánytalanság volt ez a magyarsággal szemben” – szögezte le Raffay Ernő, elárulva azt, hogy így gondolták ezt a korabeli magyar politikusok is, hiszen mindenkinek, a baloldali közéleti személyiségeknek is az volt az elvük, hogy amikor lehet, Magyarország szerezzen vissza annyi területet, amennyit csak lehet.
Politikai próbálkozások
Raffay elmondta, hogy a két világháború között Magyarország arra törekedett, hogy az őt gyűrűbe fogó Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia alkotta szövetséget szétbontsa. Először egy lengyel-magyar-román szövetséggel próbálkoztak, ami azért nem valósult meg, mert a románok nem voltak hajlandóak visszadni Magyarországnak a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalat. Majd egy jugoszláv-magyar szövetséget próbáltak kiépíteni a magyar politikusok, ez viszont Olaszország ellenállásán hiúsult meg, mely balkáni hatalmi törekvéseinek gátját látta ebben a szövetkezésben. „A csehszlovákokkal érdemben sosem lehetett tárgyalni” – fűzte hozzá a történész, aki a továbbiakban elmondta, hogy a geopolitikai helyzet akkor változott radikálisan, amikor Németországban Hitler került hatalomra, akinek deklarált törekvése volt az első világháborút lezáró békerendszer felülvizsgálata.
Nem Hitler adta
Ebben a kontextusban szögezte le Raffay Ernő azt, hogy nem igaz az a széltében-hosszában hangoztatott tézis, miszerint Magyarország Hitler tenyeréből kapta vissza Észak-Erdélyt. 1940 július 2-án Csáky István külügyminiszter ugyanis nyilatkozatot tett közzé, melyben háborút helyezett kilátásba Románia ellen, ami kiváltotta Hitler dühét, hiszen ő már készült a Szovjetunió megtámadására, és ehhez szüksége volt a romániai olajra. Hitler ennek nyomán írt levelet a román királynak, amelyben szorgalmazta azt, hogy Románia kezdjen tárgyalásokba Magyarországgal a területi problémákról. Hitler azzal győzte meg Romániát, hogy jogosnak ítélte meg a magyar, illetve a bolgár területi igényeket, és amennyiben Románia nem bocsátkozik tárgyalásokba, akkor magyar és szovjet csapatok fogják megtámadni az országot. Románia tehát nem Németország kényszerítésére, hanem amúgy is szorult helyeztében bocsátkozott tárgyalásokba a határrevízióról.
Alkudozás
Az 1940 augusztusában Magyarországgal folytatott szörényvári (Drobeta -Turnu Severin) tárgyalásokon a román fél eleinte 14 ezer négyzetméternyi területet ajánlott fel Magyarországnak, utóbbi ennek a területnek a többszörösét kérte. A románok végső ajánlata 27 ezer négyzetkilométer volt azzal a feltétellel, hogy a Romániának megmaradó területről áttelepítenék a teljes magyar lakosságot. Ezt a magyar fél nem fogadta el. Ekkor kérte Románia a döntőbíráskodást Németországtól és Olaszországtól. Hitler korábban már bejelentette, hogy Magyarország maximum negyvenezer négyzetkilométert kaphat vissza, de az 1940 augusztus 30-án aláirt második bécsi döntés során végül több mint 43 négyzetkilométert nyert vissza Magyarország. A második bécsi döntés eredményeképpen került vissza Magyarországhoz Nagyvárad is, ahova a magyar katonaság 1940 szeptember 6-án vonult be Horthy Miklós kormányzó vezetésével. Raffay Ernő előadása után Csomortányi Istvántól, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei elnöke átnyújtotta neki a Partium zászlóját, majd levetítették az 1940 szeptember 6-iki bevonulásról és ünnepségekről készült korabeli filmfelvélt. Az esemény utolsó részében felléptek a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus.
Pap István
erdon.ro
2015. szeptember 8.
Nem került trikolór a szentgyörgyi városházára
Megpróbálták újra kitűzni a román zászlót kedden a sepsiszentgyörgyi városháza tornyára, de a kezdeményezők nem jártak sikerrel.
A háromszéki városban katonai ünnepségen emlékeztek arra, hogy a román hadsereg 1944. szeptember 8-án „felszabadította a várost a horthyista-fasiszta megszállás alól”. Mintegy 30 atléta Brassóból szaladt a trikolórral Sepsiszentgyörgyig, ahol átadták azt egy háborús veteránnak. Ezzel egy tűzoltóautó létjáráról próbáltak feljutni a toronyba, azonban sikertelenül.
Az ünnepségen Sebastian Cucu Kovászna megyei prefektus arra építette beszédét, hogy „az 1940-es megszállás megannyi szenvedést okozott a sepsiszentgyörgyi románoknak”, mivel elmondása szerint a bevonuló magyar hatóságok betiltották a román nyelv használatát és nyolc nap alatt minden román megnevezést magyarra cseréltek.
Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke beszéde végén megállapította, „polgármester nincs, alpolgármester nincs”, majd felszólította a veteránokat, hogy vonuljanak fel és adják át a stafétazászlót az önkormányzat képviselőinek.
A városházán Tischler Ferenc alpolgármester fogadta a küldötteket, mivel Antal Árpád polgármester szabadságon van. Tischler elmondta, tiszteli minden nemzet szimbólumát, átveszi a trikolórt, de a toronyra nem tudják kitűzni, ugyanis a felújítás alatt álló épületet még nem vették át a kivitelezőtől, ráadásul a csúcsdíszen villámhárító van. Tischler elmondta, egy szociáldemokrata tanácsos vállalta, hogy képviseli az önkormányzatot az ünnepségen, végül azonban utolsó percben lemondta.
A háromszéki románoknak azért fontos, hogy a román trikolór ott legyen a városháza tornyában, mivel azt 71 évvel ezelőtt a bevonuló román katonák tűzték ki először, majd 1994-ben, az esemény 50. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi katonai alakulat újra kitette, az épület felújítása során azonban levették onnan.
Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettes egyébként kedd délutáni közleményében elfogadhatatlannak nevezete azt, ami Sepsiszentgyörgyön történt, és felszólította a prefektúrát, hogy bírságolja meg a megyeszékhely polgármesteri hivatalát.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
Megpróbálták újra kitűzni a román zászlót kedden a sepsiszentgyörgyi városháza tornyára, de a kezdeményezők nem jártak sikerrel.
A háromszéki városban katonai ünnepségen emlékeztek arra, hogy a román hadsereg 1944. szeptember 8-án „felszabadította a várost a horthyista-fasiszta megszállás alól”. Mintegy 30 atléta Brassóból szaladt a trikolórral Sepsiszentgyörgyig, ahol átadták azt egy háborús veteránnak. Ezzel egy tűzoltóautó létjáráról próbáltak feljutni a toronyba, azonban sikertelenül.
Az ünnepségen Sebastian Cucu Kovászna megyei prefektus arra építette beszédét, hogy „az 1940-es megszállás megannyi szenvedést okozott a sepsiszentgyörgyi románoknak”, mivel elmondása szerint a bevonuló magyar hatóságok betiltották a román nyelv használatát és nyolc nap alatt minden román megnevezést magyarra cseréltek.
Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke beszéde végén megállapította, „polgármester nincs, alpolgármester nincs”, majd felszólította a veteránokat, hogy vonuljanak fel és adják át a stafétazászlót az önkormányzat képviselőinek.
A városházán Tischler Ferenc alpolgármester fogadta a küldötteket, mivel Antal Árpád polgármester szabadságon van. Tischler elmondta, tiszteli minden nemzet szimbólumát, átveszi a trikolórt, de a toronyra nem tudják kitűzni, ugyanis a felújítás alatt álló épületet még nem vették át a kivitelezőtől, ráadásul a csúcsdíszen villámhárító van. Tischler elmondta, egy szociáldemokrata tanácsos vállalta, hogy képviseli az önkormányzatot az ünnepségen, végül azonban utolsó percben lemondta.
A háromszéki románoknak azért fontos, hogy a román trikolór ott legyen a városháza tornyában, mivel azt 71 évvel ezelőtt a bevonuló román katonák tűzték ki először, majd 1994-ben, az esemény 50. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi katonai alakulat újra kitette, az épület felújítása során azonban levették onnan.
Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettes egyébként kedd délutáni közleményében elfogadhatatlannak nevezete azt, ami Sepsiszentgyörgyön történt, és felszólította a prefektúrát, hogy bírságolja meg a megyeszékhely polgármesteri hivatalát.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. szeptember 9.
Zászlóbotrány sokadszor
Amint az borítékolható volt, nem sikerült incidensmentesre a háborús veteránok által szervezett ünnepség, mellyel Sepsiszentgyörgy a román hadsereg által 71 évvel ezelőtti „felszabadítására” emlékeztek. A veteránok, majd később a román politikusok – köztük Gabriel Oprea kormányfőhelyettes – felháborodását az váltotta ki, hogy a román zászlót nem lehetett a városháza kupolájára kitűzni. Az önkormányzat egyébként már korábban jelezte, hogy erre nincs lehetőség.
Az egykori harcosok katonai parádéval és ortodox istentisztelettel ünnepeltek, illetve a városháza előtt fogadták a Brassóból érkező „veterán váltót”, amelynek 30 tagja – az iraki és afganisztáni veterán katonákból álló az Invictus Romania csapat atlétái – egy zászlót hordoztak az egész távon, majd azt átadták Mircea Crăciun bodzafordulói 93 éves veteránnak. Az ünnep apropója az volt, hogy 1944. szeptember nyolcadikán a román hadsereg a hivatalos történetírás megfogalmazásában „felszabadította a horthysta-fasiszta megszállás alól Észak-Erdély első városát”. A megemlékezés a lobogó átvétele után torzult el, mivel annak ellenére, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat már korábban jelezte – a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Fóruma kérvényére válaszolva –, hogy a városháza épületének kupolájára nem lehet kitűzni a lobogót, mert a csúcsdísz elsősorban villámhárítóként szolgál, és egyébként a törvény sem ír elő ilyen kötelezettséget, az intézmény bejárata fölé pedig visszahelyezik a román lobogót, a veteránok tegnap csak nem mondtak le tervükről. Ragaszkodtak hozzá, hogy a lobogó a „helyére kerüljön”, akárcsak 71 éve, illetve az 50 éves évfordulón, amikor márvány emléktáblát is avattak az épület falán. E célból ráadásul egy tűzoltójárművet is a helyszínre vezényeltek, de így sem sikerült a bravúr. Nem maradt el viszont Antal Árpád polgármester, valamint Sztakics Éva alpolgármester megrovása. Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke tette szóvá a két elöljáró távolmaradását, majd felszólította az ünneplő veteránokat, hogy a zászlót adják át az önkormányzat képviselőjének, és kérjék fel, hogy tűzze ki a kupola tetejére. Tischler Ferenc alpolgármester fogadta a küldöttséget, és ismertette az önkormányzat fentebb már kifejtett álláspontját. Végül a veteránok visszakérték a zászlót.
A városházánál történtek még tegnap több román politikus felháborodását is kiváltották. Mădălin Guruianu helyi liberális pártvezető a sepsiszentgyörgyi román közösség arculcsapásának minősítette azt. Gabriel Oprea kormányfőhelyettes ennél jóval durvább álláspontot fogalmazott meg, felszólítva Sebastian Cucu prefektust, hogy járjon el az önkormányzat ellen, amiért vezetői megtagadták a nemzeti lobogó kitűzését a veteránok szervezetének kérésére. Oprea elfogadhatatlannak minősítette a sepsiszentgyörgyi városházán kialakult helyzetet, „olyan körülmények között, hogy Románia példaértékű módon biztosítja a kisebbségek, főként a magyar nemzetiségűek jogait”. A kormányfőhelyettes szerint egy helyi választott ilyenfajta gesztusa provokáció etnikumtól függetlenül bármely román állampolgárral szemben.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amint az borítékolható volt, nem sikerült incidensmentesre a háborús veteránok által szervezett ünnepség, mellyel Sepsiszentgyörgy a román hadsereg által 71 évvel ezelőtti „felszabadítására” emlékeztek. A veteránok, majd később a román politikusok – köztük Gabriel Oprea kormányfőhelyettes – felháborodását az váltotta ki, hogy a román zászlót nem lehetett a városháza kupolájára kitűzni. Az önkormányzat egyébként már korábban jelezte, hogy erre nincs lehetőség.
Az egykori harcosok katonai parádéval és ortodox istentisztelettel ünnepeltek, illetve a városháza előtt fogadták a Brassóból érkező „veterán váltót”, amelynek 30 tagja – az iraki és afganisztáni veterán katonákból álló az Invictus Romania csapat atlétái – egy zászlót hordoztak az egész távon, majd azt átadták Mircea Crăciun bodzafordulói 93 éves veteránnak. Az ünnep apropója az volt, hogy 1944. szeptember nyolcadikán a román hadsereg a hivatalos történetírás megfogalmazásában „felszabadította a horthysta-fasiszta megszállás alól Észak-Erdély első városát”. A megemlékezés a lobogó átvétele után torzult el, mivel annak ellenére, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat már korábban jelezte – a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Fóruma kérvényére válaszolva –, hogy a városháza épületének kupolájára nem lehet kitűzni a lobogót, mert a csúcsdísz elsősorban villámhárítóként szolgál, és egyébként a törvény sem ír elő ilyen kötelezettséget, az intézmény bejárata fölé pedig visszahelyezik a román lobogót, a veteránok tegnap csak nem mondtak le tervükről. Ragaszkodtak hozzá, hogy a lobogó a „helyére kerüljön”, akárcsak 71 éve, illetve az 50 éves évfordulón, amikor márvány emléktáblát is avattak az épület falán. E célból ráadásul egy tűzoltójárművet is a helyszínre vezényeltek, de így sem sikerült a bravúr. Nem maradt el viszont Antal Árpád polgármester, valamint Sztakics Éva alpolgármester megrovása. Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke tette szóvá a két elöljáró távolmaradását, majd felszólította az ünneplő veteránokat, hogy a zászlót adják át az önkormányzat képviselőjének, és kérjék fel, hogy tűzze ki a kupola tetejére. Tischler Ferenc alpolgármester fogadta a küldöttséget, és ismertette az önkormányzat fentebb már kifejtett álláspontját. Végül a veteránok visszakérték a zászlót.
A városházánál történtek még tegnap több román politikus felháborodását is kiváltották. Mădălin Guruianu helyi liberális pártvezető a sepsiszentgyörgyi román közösség arculcsapásának minősítette azt. Gabriel Oprea kormányfőhelyettes ennél jóval durvább álláspontot fogalmazott meg, felszólítva Sebastian Cucu prefektust, hogy járjon el az önkormányzat ellen, amiért vezetői megtagadták a nemzeti lobogó kitűzését a veteránok szervezetének kérésére. Oprea elfogadhatatlannak minősítette a sepsiszentgyörgyi városházán kialakult helyzetet, „olyan körülmények között, hogy Románia példaértékű módon biztosítja a kisebbségek, főként a magyar nemzetiségűek jogait”. A kormányfőhelyettes szerint egy helyi választott ilyenfajta gesztusa provokáció etnikumtól függetlenül bármely román állampolgárral szemben.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 10.
Fenyegetőzik a prefektus (Zászlóbotrány)
A kilencvenes évek nacionalista hangvételét idéző közleményben tudatta tegnap Kovászna megye prefektusa, Sebastian Cucu, hogy milyen lépéseket tett az általa vezetett intézmény a kedden kirobbant sepsiszentgyörgyi zászlóbotrány rendezéséért. A kormányhivatal bűnvádi eljárást, több törvénymódosítást is kezdeményez, és felszólítja a városháza illetékeseit, hogy gondolják át álláspontjukat, tűzzék ki a lobogót, s pótolják mulasztásukat.
A közleményben a prefektus a teljes román közvélemény felháborodását kiváltó tettként minősíti azt, hogy az önkormányzat képviselőinek ellenállása miatt a háborús veteránoknak nem volt lehetőségük kedden kitűzni a sepsiszentgyörgyi városháza kupolájára a román zászlót. A megállapítást követően tételesen felsorolt kezdeményezések fenyegetésnek is beillenek. A legsúlyosabb talán, hogy a sepsiszentgyörgyi ügyészséghez fordul a kormányhivatal, mivel szerintük a megyeszékhely önkormányzatának vezetői tettükkel a 2002/31-es számú kormányrendelet előírásai értelmében bűncselekményt követtek el.
Az említett jogszabály a fasiszta, legionárius vagy xenofób szervezeteket, szimbólumokat és tetteket, illetve a háborús bűnösök kultuszát tiltja. Sebastian Cucu a lobogót mint a horthysta-fasiszta elnyomás alól való felszabadulás jelképét azonosítja, tehát szerinte a rendelet előírásai erre az esetre is érvényesek, hiszen ennek a szimbólumnak a meggyalázásáról van szó. A továbbiakban a prefektus felsorolja azokat a törvénymódosítási javaslatokat, amelyeket egyrészt az igazságügyi, másrészt a belügyi, valamint a közigazgatási minisztériumnak továbbítanak. Az igazságügyi tárcától azt kérik, vizsgálják felül a nemzeti szimbólumokra vonatkozó előírásokat. A közleményből kiderül, ezzel a prefektúra csak egy korábbi kezdeményezését fogalmazta újra, mellyel még tavaly decemberben azt kérték a minisztériumtól, hogy a büntető törvénykönyvbe kerüljön vissza mint bűncselekmény a nemzeti szimbólumok meggyalázása. A kormányhivatalnál úgy látják, pontosan ezen előírások hiánya vezetett a szeptember 8-i incidenshez, és szerintük az ilyen jellegű tettek száma megnőtt, amióta nem minősülnek bűncselekménynek. Emellett a belügyi és közigazgatási tárcától elsősorban azt kérik, hogy a helyi választottak törvénye a mandátum azonnali elvesztésével sújtsa azokat az elöljárókat, akik megtagadják a román nemzeti lobogó kitűzését, illetve a nemzeti színű szalag viseletét hivatalos eseményeken. Szintén a belügyi tárcától kérik, hogy a nemzeti lobogóra és Románia címerére vonatkozó jogszabályba kerüljön be az előírás, mely kötelezi, hogy a megyeszékhelyek polgármesteri hivatala épületének legmagasabb pontjára kötelező legyen kitűzni egy román – de a mostanitól eltérő, egyedi – lobogót, amely az „egységes román nemzetállam” fenntartásáért harcoló egykori román katonákkal, illetve a veteránokkal szembeni tiszteletadást fejezi ki.
Végül a prefektus felszólítja a sepsiszentgyörgyi elöljárókat: mihamarabb tegyenek meg mindent, hogy a lobogó visszakerüljön a városháza kupolájára.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kilencvenes évek nacionalista hangvételét idéző közleményben tudatta tegnap Kovászna megye prefektusa, Sebastian Cucu, hogy milyen lépéseket tett az általa vezetett intézmény a kedden kirobbant sepsiszentgyörgyi zászlóbotrány rendezéséért. A kormányhivatal bűnvádi eljárást, több törvénymódosítást is kezdeményez, és felszólítja a városháza illetékeseit, hogy gondolják át álláspontjukat, tűzzék ki a lobogót, s pótolják mulasztásukat.
A közleményben a prefektus a teljes román közvélemény felháborodását kiváltó tettként minősíti azt, hogy az önkormányzat képviselőinek ellenállása miatt a háborús veteránoknak nem volt lehetőségük kedden kitűzni a sepsiszentgyörgyi városháza kupolájára a román zászlót. A megállapítást követően tételesen felsorolt kezdeményezések fenyegetésnek is beillenek. A legsúlyosabb talán, hogy a sepsiszentgyörgyi ügyészséghez fordul a kormányhivatal, mivel szerintük a megyeszékhely önkormányzatának vezetői tettükkel a 2002/31-es számú kormányrendelet előírásai értelmében bűncselekményt követtek el.
Az említett jogszabály a fasiszta, legionárius vagy xenofób szervezeteket, szimbólumokat és tetteket, illetve a háborús bűnösök kultuszát tiltja. Sebastian Cucu a lobogót mint a horthysta-fasiszta elnyomás alól való felszabadulás jelképét azonosítja, tehát szerinte a rendelet előírásai erre az esetre is érvényesek, hiszen ennek a szimbólumnak a meggyalázásáról van szó. A továbbiakban a prefektus felsorolja azokat a törvénymódosítási javaslatokat, amelyeket egyrészt az igazságügyi, másrészt a belügyi, valamint a közigazgatási minisztériumnak továbbítanak. Az igazságügyi tárcától azt kérik, vizsgálják felül a nemzeti szimbólumokra vonatkozó előírásokat. A közleményből kiderül, ezzel a prefektúra csak egy korábbi kezdeményezését fogalmazta újra, mellyel még tavaly decemberben azt kérték a minisztériumtól, hogy a büntető törvénykönyvbe kerüljön vissza mint bűncselekmény a nemzeti szimbólumok meggyalázása. A kormányhivatalnál úgy látják, pontosan ezen előírások hiánya vezetett a szeptember 8-i incidenshez, és szerintük az ilyen jellegű tettek száma megnőtt, amióta nem minősülnek bűncselekménynek. Emellett a belügyi és közigazgatási tárcától elsősorban azt kérik, hogy a helyi választottak törvénye a mandátum azonnali elvesztésével sújtsa azokat az elöljárókat, akik megtagadják a román nemzeti lobogó kitűzését, illetve a nemzeti színű szalag viseletét hivatalos eseményeken. Szintén a belügyi tárcától kérik, hogy a nemzeti lobogóra és Románia címerére vonatkozó jogszabályba kerüljön be az előírás, mely kötelezi, hogy a megyeszékhelyek polgármesteri hivatala épületének legmagasabb pontjára kötelező legyen kitűzni egy román – de a mostanitól eltérő, egyedi – lobogót, amely az „egységes román nemzetállam” fenntartásáért harcoló egykori román katonákkal, illetve a veteránokkal szembeni tiszteletadást fejezi ki.
Végül a prefektus felszólítja a sepsiszentgyörgyi elöljárókat: mihamarabb tegyenek meg mindent, hogy a lobogó visszakerüljön a városháza kupolájára.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 10.
Kolozsvár 1940-es visszatérése
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1940. szeptember 11-én, egy szerdai napon vonultak be a magyar honvédség csapatai Kolozsvárra. A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, ezzel együtt pedig a kincses város is visszatért a hazához.
Néhány nappal a második bécsi döntés kihirdetése után, 1940. szeptember 3-án, Horthy Miklós kormányzó hadparancsban útnak indította a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára ítélt területeket. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a IV. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest pedig Máramarossziget előtt várta a határátlépést, amelyet szeptember 5-re időzítettek. Kolozsvárra szeptember 11-re érkeztek meg a magyar csapatok, felszabadítva a kincses várost a román megszállás alól.
Beck Albert királyi ezredes és segédtisztje, verebélyi Marssó István tartalékos hadnagy délelőtt 11 órakor jelentek meg a városházán, hogy a magyar államhatalom számára átvegyék Kolozsvárt. „Amikor átveszem ennek a ragyogó múltú, ősi, magyar városnak a parancsnokságát, első szavam a hála szava a Mindenhatóhoz, hogy ezzel a dicsőséges, boldog nappal megajándékozta a magyar nemzetet. Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodása alatt, és meg tudta őrizni ennek a városnak hagyományos magyar jellegét” – mondta beszédében az ezredes. A katona szavai jogosan fejezték ki azt az örömöt, amit a kolozsváriak éreztek a visszatérés nagy napján. A bő két évtized alatt, míg román hatalom alatt sínylődött a város, több kár érte a magyarságot, mint haszon: intézményeit elvették, szobrait ledöntötték, hivatalaikból elüldözték őket. Beck Albert néhány hónapig a város katonai parancsnoka volt, majd Keledy Tibor jogász lett 1944-ig a polgármester – 1919 óta ő volt az első, napjainkig pedig gyakorlatilag az utolsó magyar polgármestere Kolozsvárnak.
Bevonulnak a honvédek
Délután két órakor vonult be a városba a magyar királyi honvédség, vitéz Jány Gusztáv altábornaggyal az élen. Nagyvárad felől érkeztek, végigvonultak a Monostori, majd az Unió utcán, hogy végül a Főtéren, a Szent Mihály-templom előtt felállított dísztribünön ülők előtt tisztelegjenek. Dr. Vékás Lajos, a Magyar Párt kolozsvári tagozatának elnöke üdvözölte a bevonuló csapatok főparancsnokát, majd az egyházak képviselői fogadták a bevonuló honvédséget.
Kolozsvár lakossága ezúttal is kitett magáért: a templomok tornyain magyar zászlók lengtek, virágeső borította el a bevonuló katonákat. „Mindent vissza! Éljen a magyar hadsereg!” – kiabálta a mámorban úszó sokaság. A Bánffy-palota homlokzatán Horthy Miklós hatalmas portréja díszelgett, az utcákon díszmagyarba vagy népviseletbe öltözött fiatalok integettek a bevonuló magyar csapatok felé. Huszonkét év elteltével ismét felcsendült a Himnusz Kolozsvár szívében. A korabeli tudósítások tanúsága szerint még a délután lezúdult hatalmas zápor sem riasztotta el az embereket, senki sem mozdult, míg véget nem ért a nagy ünnep. Történelmi esemény volt: az elnyomók helyett szabadítókat üdvözölhetett Mátyás király városának népe. „És ahogy Jány Gusztáv ott állott a szakadó esőben az utolsó csapat elvonulásáig, úgy állott ott nem szűnő lelkesedéssel az egész város, Erdély fővárosa” – olvashatjuk Bor Jenő altábornagy visszaemlékezéseiben.
Öröm és lelkesedés
Nagybányai Horthy Miklós gépkocsin érkezett az ünnepi díszszemle helyszínére. A Szent Mihály-templom északi felén kiépített dísztribün előtt a város magyar vezetése üdvözölte vendégeit. Először gróf Teleki Pál miniszterelnök köszöntötte a kormányzót, majd gróf Bethlen György mondott köszöntő beszédet az itt maradottak nevében. „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. Gondolatban ma itt van minden magyar!” – mondta többek között Horthy Miklós az ünneplő tömegnek.
„Az üdvözlő beszédek, vitéz Jány altábornagy zengő szavai minden pillanatban elvesztek a Főteret borító embertenger lelkesedésének kirobbanásaiban. Lelkesen éltették Magyarország kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst, Teleki gróf miniszterelnököt, Csáky gróf külügyminisztert… Egetverő lelkes éljenzés fogadta annak a három–háromtagú német és olasz katonai küldöttségnek tagjait is, akik a fogadtatási ünnepség megkezdése után érkeztek a magyar, német és olasz színekkel ékesített díszemelvényre. Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival” – számolt be az örömmámorról a kolozsvári Keleti Újság 1940. szeptember 12-i száma.
A boldogság azonban nem tartott sokáig: a háborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította Mária országát.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1940. szeptember 11-én, egy szerdai napon vonultak be a magyar honvédség csapatai Kolozsvárra. A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, ezzel együtt pedig a kincses város is visszatért a hazához.
Néhány nappal a második bécsi döntés kihirdetése után, 1940. szeptember 3-án, Horthy Miklós kormányzó hadparancsban útnak indította a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára ítélt területeket. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a IV. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest pedig Máramarossziget előtt várta a határátlépést, amelyet szeptember 5-re időzítettek. Kolozsvárra szeptember 11-re érkeztek meg a magyar csapatok, felszabadítva a kincses várost a román megszállás alól.
Beck Albert királyi ezredes és segédtisztje, verebélyi Marssó István tartalékos hadnagy délelőtt 11 órakor jelentek meg a városházán, hogy a magyar államhatalom számára átvegyék Kolozsvárt. „Amikor átveszem ennek a ragyogó múltú, ősi, magyar városnak a parancsnokságát, első szavam a hála szava a Mindenhatóhoz, hogy ezzel a dicsőséges, boldog nappal megajándékozta a magyar nemzetet. Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodása alatt, és meg tudta őrizni ennek a városnak hagyományos magyar jellegét” – mondta beszédében az ezredes. A katona szavai jogosan fejezték ki azt az örömöt, amit a kolozsváriak éreztek a visszatérés nagy napján. A bő két évtized alatt, míg román hatalom alatt sínylődött a város, több kár érte a magyarságot, mint haszon: intézményeit elvették, szobrait ledöntötték, hivatalaikból elüldözték őket. Beck Albert néhány hónapig a város katonai parancsnoka volt, majd Keledy Tibor jogász lett 1944-ig a polgármester – 1919 óta ő volt az első, napjainkig pedig gyakorlatilag az utolsó magyar polgármestere Kolozsvárnak.
Bevonulnak a honvédek
Délután két órakor vonult be a városba a magyar királyi honvédség, vitéz Jány Gusztáv altábornaggyal az élen. Nagyvárad felől érkeztek, végigvonultak a Monostori, majd az Unió utcán, hogy végül a Főtéren, a Szent Mihály-templom előtt felállított dísztribünön ülők előtt tisztelegjenek. Dr. Vékás Lajos, a Magyar Párt kolozsvári tagozatának elnöke üdvözölte a bevonuló csapatok főparancsnokát, majd az egyházak képviselői fogadták a bevonuló honvédséget.
Kolozsvár lakossága ezúttal is kitett magáért: a templomok tornyain magyar zászlók lengtek, virágeső borította el a bevonuló katonákat. „Mindent vissza! Éljen a magyar hadsereg!” – kiabálta a mámorban úszó sokaság. A Bánffy-palota homlokzatán Horthy Miklós hatalmas portréja díszelgett, az utcákon díszmagyarba vagy népviseletbe öltözött fiatalok integettek a bevonuló magyar csapatok felé. Huszonkét év elteltével ismét felcsendült a Himnusz Kolozsvár szívében. A korabeli tudósítások tanúsága szerint még a délután lezúdult hatalmas zápor sem riasztotta el az embereket, senki sem mozdult, míg véget nem ért a nagy ünnep. Történelmi esemény volt: az elnyomók helyett szabadítókat üdvözölhetett Mátyás király városának népe. „És ahogy Jány Gusztáv ott állott a szakadó esőben az utolsó csapat elvonulásáig, úgy állott ott nem szűnő lelkesedéssel az egész város, Erdély fővárosa” – olvashatjuk Bor Jenő altábornagy visszaemlékezéseiben.
Öröm és lelkesedés
Nagybányai Horthy Miklós gépkocsin érkezett az ünnepi díszszemle helyszínére. A Szent Mihály-templom északi felén kiépített dísztribün előtt a város magyar vezetése üdvözölte vendégeit. Először gróf Teleki Pál miniszterelnök köszöntötte a kormányzót, majd gróf Bethlen György mondott köszöntő beszédet az itt maradottak nevében. „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. Gondolatban ma itt van minden magyar!” – mondta többek között Horthy Miklós az ünneplő tömegnek.
„Az üdvözlő beszédek, vitéz Jány altábornagy zengő szavai minden pillanatban elvesztek a Főteret borító embertenger lelkesedésének kirobbanásaiban. Lelkesen éltették Magyarország kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst, Teleki gróf miniszterelnököt, Csáky gróf külügyminisztert… Egetverő lelkes éljenzés fogadta annak a három–háromtagú német és olasz katonai küldöttségnek tagjait is, akik a fogadtatási ünnepség megkezdése után érkeztek a magyar, német és olasz színekkel ékesített díszemelvényre. Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival” – számolt be az örömmámorról a kolozsvári Keleti Újság 1940. szeptember 12-i száma.
A boldogság azonban nem tartott sokáig: a háborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította Mária országát.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. szeptember 11.
Hetvenöt évvel ezelőtt vonultak be a magyar honvédség csapatai Csíkszeredába
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1940. szeptember 11-én, egy szerdai napon vonultak be a magyar honvédség csapatai Csíkszeredába. A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, ezzel együtt pedig Csíkszereda is visszatért az anyaországhoz.
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt területek egy részét, Észak-Erdélyt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A döntés kihirdetése a bécsi Belvedere palota aranytermében történt meg. Annak értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 négyzetkilométernyi terület közel fele, azaz 43104 négyzetkilométer, az úgynevezett Észak-Erdély. 1940 szeptemberében Észak-Erdélybe bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Öt esztendővel ezelőtt új könyvvel jelentkezett a baróti Tortoma Könyvkiadó. A kordokumentumban a II. bécsi döntést követő erdélyi bevonulást elevenítette fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben. A könyvről megjelenésekor a Háromszék napilap készített recenziót, az alábbiakban abból idézünk.
Horthy Miklós magyar kormányzó 1940. szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget: „A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!”
Csíkszeredába szeptember 11-ére érkeztek meg a magyar csapatok. A csíkszeredaiak, illetve Csík lakossága a vasútállomáson várta Horthy Miklós kormányzót. A korabeli fényképekből és beszámolókból tudjuk, hogy a csíkiak nagy örömmel fogadták a bevonuló magyar honvédeket, „Isten hozott honvédek!” feliratú és ahhoz hasonló táblákat tartva a kezükben. Több fénykép is megörökítette, ahogy a csíkszeredai, illetve a csíki asszonyok és lányok székely népviseletben integettek a városba bevonuló magyar honvédeknek.
A boldogság azonban nem tartott sokáig: a második világháborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította.
Székelyhon.ro
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1940. szeptember 11-én, egy szerdai napon vonultak be a magyar honvédség csapatai Csíkszeredába. A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, ezzel együtt pedig Csíkszereda is visszatért az anyaországhoz.
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt területek egy részét, Észak-Erdélyt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A döntés kihirdetése a bécsi Belvedere palota aranytermében történt meg. Annak értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 négyzetkilométernyi terület közel fele, azaz 43104 négyzetkilométer, az úgynevezett Észak-Erdély. 1940 szeptemberében Észak-Erdélybe bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Öt esztendővel ezelőtt új könyvvel jelentkezett a baróti Tortoma Könyvkiadó. A kordokumentumban a II. bécsi döntést követő erdélyi bevonulást elevenítette fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben. A könyvről megjelenésekor a Háromszék napilap készített recenziót, az alábbiakban abból idézünk.
Horthy Miklós magyar kormányzó 1940. szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget: „A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!”
Csíkszeredába szeptember 11-ére érkeztek meg a magyar csapatok. A csíkszeredaiak, illetve Csík lakossága a vasútállomáson várta Horthy Miklós kormányzót. A korabeli fényképekből és beszámolókból tudjuk, hogy a csíkiak nagy örömmel fogadták a bevonuló magyar honvédeket, „Isten hozott honvédek!” feliratú és ahhoz hasonló táblákat tartva a kezükben. Több fénykép is megörökítette, ahogy a csíkszeredai, illetve a csíki asszonyok és lányok székely népviseletben integettek a városba bevonuló magyar honvédeknek.
A boldogság azonban nem tartott sokáig: a második világháborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította.
Székelyhon.ro
2015. szeptember 12.
Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
Lapunk elkövetkező hétvégi számaiban a kiváló erdélyi író tizenegy esztendővel ezelőtt bekövetkezett halálával félbeszakadt, így kéziratban marad utolsó könyvéből közlünk részleteket a Székelyföld folyóirat nemrégiben megjelent publikációja nyomán. A szépirodalmi igényű emlékirat – mely a tízéves fiú szemével idézi a történelmi eseményeket – címét az író, felcímét a napilapolvasó könnyebb eligazodásáért mi adtuk.
Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
A szülőföld kaszálóhatárának egyik pontján egy augusztus végi napon egyesegyedül voltam, „meddig a szememmel láttam”, kaszálónk tájkörében. Végeztünk ott is szénacsinálással, a pénteki napra már a hétvége következett, s úgy volt, hogy másnap apám ismét fordul otthonról a tehénszekerünkkel vissza Hosszúmezőre, s egy újabb szekér szénával költözünk végleg a Hegyről „bé a Ligaton”, a veszélyes meredeken lejtős úton, ahol helyeként tartani kellett a tengelyvéget egyik vagy másik oldalon, hogy ne dőljön fel a szénásszekér, habár nagy dőlés abból sem lehetett volna, mert az utat olyan mély mederré járták hosszú időn át a szekerek, hogy legtöbb helyen embermagas martjai voltak. A hétvégék a kaszálókon is általában némi „szusszanót” jelentettek a hétköznapok látástól vakulásig tartozó fáradozásai után, mert vasárnapra a sok nép „hazavonult” vasárnapozni – tisztálkodni, férfirenden borotválkozni, templomba menni, kocsmában koccintani, fehérneműt váltani stb. –, hétfőn korán pedig vissza, az „odahátra maradtakhoz”, akik vasárnap nemigen kaszáltak, de a szénák „kerek rendjét” szárasztották s takarták buglyába. Most, az augusztus végi Hosszúmezőn nagyjából az egész szénakaszáló időszak a végét járta, ott is már buglyákban állt a széna a lekaszált mezőkön, s így én is már csak a másnapra várva „őriztem” a holminkat egyszál magamban, alig jó tíz nap híján kerek tízesztendős gyermekfejjel... Valami összeszedni való vékony rend még maradt volt dologként az egyik hosszan-keskeny kaszálópántlikánk végén, ahol a sima erdei út két keréknyomos vonala átszelte a tagunkat, mintha egy határvonallal átszakítottak volna egy darabocskát a mienkből az „Istókék” jóval nagyobb területéhez, s én éppen ott „jártam” a gereblyémmel, estefelé a langyos melegidőben, amikor egy idősebb bácsi mendegélt „felazon” egy tarisznyával s szerszámmal a vállán. Megpillantva engem, mindjárt szólt is hozzám, anélkül, hogy megállt volna: „Hát te mit csinálsz itt egyedül? Otthon akkora öröm van a faluban, hogy viszi el a helyet!” Már szájamon volt a kérdés, hogy mitől a nagy öröm, de arra jött a magyarázat is: „magyarok lettünk, fiam! Eridj te es hamar hazafelé!” Az a szó, hogy „magyarok lettünk” úgy ért ott engemet, hogy valósággal „megütött”, s kis híján elsírtam magam. Ahhoz hasonló örömet soha addig nem éreztem. Tudtam egyből, mitől „lettünk magyarok”, mert egész nyáron abban a nagy várakozásban töltöttük a napokat-heteket, hogy nemsokára „visszaadnak minket, Erdélyt” Magyarországnak. A „felvidéki magyarság visszatérése” óta bennünk is felfokozott reménységgel és várakozással „visszhangzott” az a vágyteli „követelés”, hogy „Mindent vissza!”, s éppen most a hátunk mögött hagyott nyár a kaszálókra is lengette a híreket Besszarábia orosz visszafoglalásáról éppúgy, mint az Erdélyre vonatkozó román–magyar tárgyalásokról. A hírmondó bácsi közben már tovahaladt az úton, több szót nem mondott semmi a „világváltozásról”, de nekem annyi is elég volt ahhoz, hogy még a helyet, Hosszúmezőt is más színben lássam mindjárt, mintha egyszerre valami örömfény ömlött volna szét mindenfelé az alkonyi napsugárban. Azzal együtt „elkapott” nyomban a lázas izgalom is, hogy akármennyire sietek hazafelé – a villát-gereblyét pillanatok alatt elraktam, s szinte futva indultam lefelé az úton –, minden lépéssel „lemaradok” az otthoni „boldogságról”, s kivált, ha magam előtt néztem, hogy milyen végtelenül hosszú az út Hosszúmezőtől a falu legalsó szélén lévő házunkig – alá a völgybe, ki Merkére, el a tetőről a faluig, s végig a falu hosszán, még ha rövidítve is a dimbes-dombos Falumezején át –, akkor már-már bénaságot éreztem a lábaimban, hogy „soha nem érek hazáig!”... Merke útján – erről is, túl is, ki a hágón, s alá a lejtőn – most külön jó volt érezni, hogy az útkanyarokat végig „egyenesítő” gyalogösvények milyen jól „segítik” a haladást, belsőleg pedig az volt a „jó hátszél”, hogy teljes gyermeki valómmal úgy éreztem: ettől a naptól kezdve boldogság lesz az egész életünk, mert vége a gyűlöletes „román világnak”... Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy az új esztendőt az iskolában már magyarul kezdjük, nem kell folyton énekelni a „Tatăl nostru”-t, a román Miatyánkot, s a királyéltető román himnuszt, amit olyan hosszan fújtunk mereven kitartott jobb kézzel „Trăiască regele in pace şi onor!”, hogy olykor a ballal támasztottuk a hónaljunknál tisztelgő kart, amiért számíthattunk egy-egy leckéztető pálcaütésre, de ami legtöbbször a „mi himnuszunkat” juttatta eszembe, az abban lévő kart: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel...” Milyen „más világ” lesz most az iskolában is, ha a mi himnuszunkat énekelhetjük, s ahol vége lesz annak, hogy osztálytársammal, Fülöp Évával, tanítónk leányával ketten mint „román gyermekpár”, piros-sárga-kék szalagos „oláh népviseletben” szerepeljünk a falu színe előtt szavalásainkkal, ahogy tavasszal kellett a legnagyobb román ünnepen, „zecse máj”-kor, május 10-én, mert Tódor papék által románnak térített családok gyermekei között nem találtak román versmondásra alkalmasakat, de ingyen „nemzeti ruhát” azok a gyermektársaink kaptak, és így vehettem kölcsön én is a szavalásomhoz Jáné-patakáról az Isztojka Lajiét, akivel „talált a növésünk”... Egyedül kutyagoltam a hosszú úton hazafelé, úgy, hogy szinte fájt, amint elképzeltem a házunkat, a szomszédságot, hogy ott Sanyi, a szüleim s mindenki mekkora boldogságban lehet „nálam nélkül”, közben azonban én egymagamban is úgy „örvendeztem hazafelé”, hogy szívemben s fejemben egészen átforgott a „nagy változás”, mintha valóságosan gyalogoltam volna a hosszú utammal egyik „világból” a másikba.
A faluba érve, Falumezeje felmagasodó útján – akkor már lámpafényeket gyújtó esteledés volt – kitértem a sűrű házak felszegi s középszegi fő útjáról alszeg felé, de még úgy is feltűnt, hogy a nagy örömnek semmi „hangját” nem hallottam, még inkább mintha nagyobb csend lett volna a szokottnál, valami hallgató „elülés”, mint a tyúkoké ilyentájt a tyúkpajtába. A Homoród hídján át a zsákutcánk fejéhez érve sem láttam az ablakok fényén „túl” más „életjelt”, nálunk pedig az alig háromkapus kis utcánk fenekén még sötét is volt, ami akkor már szinte úgy hatott, mintha a falu, a családunk, a szomszédság mind „elfutott volna” valahova azzal a hihetetlen örömhírrel, hogy „magyarok lettünk”... Benyitva a sűrű sötétbe, végül is ott találtam „házőrzőként” papót, akitől éppen sok „újságot” nem remélhettem, de a legfontosabbat még az ő némasága is tudta „mondani”, mert házunk néma beszédének jeleivel jámbor papónk lelkes buzgósággal mutogatta, hogy „a románok mennek”, „a magyarok jönnek”, a többiek a háztól pedig Daradicséknál vannak. Mindez a „hírmondás” itt úgy „hangzott el”, hogy papónk előbb két kézzel a román katonasapka elöl-hátul csúcsos formáját mutatta a fején – jobbjának feltartott tenyerét homlokához emelve, bal tenyerét meg szembe vele hátul a fejebúbjánál – s egy intéssel mindjárt egy elmenő legyintést tett, aztán külön a baljával (balog lévén) mutatta a homloka fölött a magyar katonasapka elöl-hegyesedését, amit egy jövő-mozdulattal toldott meg, apámékról pedig (akik nyilván ugyanezzel az egyensapkás mutogatással avatták be őt a nagy örömbe) a legpontosabban közölte, hogy Daradicséknál vannak, miután csupros formán tartott bal kezét egy „ivó”-gesztussal a szájához vitte (a Malom-utca elején, a malomárok „vize” mellett lakó Daradics keresztapáméknak a papónk keresztelése szerint ez volt a „nevük”)... Ennek a jó tájolásnak a nyomán már félig futva fordultam vissza a zsákutcánk fenekéről, s tértem be a „célbaérés” megkönnyebbülésével a Farkas Domokos molnárék malomárka által „kanyarított” keskeny utcába, ahol keresztapámék második háza már a falu vége volt az utca mentén majdnem a malomig nyíló kerttel. „Daradicséknitt”, amikor végre benyitottam az ajtón, egyből belecseppentem abba a bódult-mámoros hangulatba, amit Hosszúmezőtől hazáig a hosszú úton magam elé képzeltem. Tele volt a ház felnőttel-gyermekkel, zsivajogtak, mondtak, kacagtak, pálinkáztak, virított az arcokon s csillogott a szemekben az „álom rég várt beteljesülése”, amiről lassan én is mind többet tudtam meg azon a két szón túl, hogy „magyarok lettünk”. Rádió alig volt akkor a faluban, de egy éppen Farkaséknál volt a malomban, apámék is előzőleg ott hallgatták a „bécsi döntés” torokszorító híreit, az „új erdélyi határvonalat”, néhányan a szomszédságból még mindig ott ültek a molnárék rádiója mellett, s később én, az „elkésett” sem nyughattam, míg átszaladva oda valamit nem hallhattam a „saját fülemmel” Budapestről, a „fővárosunkból”, és amikor később éjjel – amikor már énekszóra is fordult a „határtalan” kedv – „oszlottunk hazafelé”, a fejemet is alig bírtam már a Hosszúmezőtől tartó „nagy út” végén, úgy tele volt az úti fáradtság s az örömteli izgalmak „súlyán” felül mindenféle névvel-hírrel: Horthy, Teleki, Hitler, Mussolini, Ribbentropp, „Csiánó”, a kettévágott Erdély, fele Romániának, fele Magyarországnak, „nem adták vissza az egészet szép Magyarországnak”, ahogy halkan magunk között már fújdogáltuk egy idő óta a „Tisza-énekekben” („A kanyargós Tisza partján nem jó, nem jó elaludni”, szólt az egyik, s benne aztán az, hogy „Miért nem adják vissza kincses Erdélyt szép Magyarországnak”, a másikkal meg úgy „intéztük el” a trianoni katasztrófát, hogy „Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje mindörökre csak megmarad magyarnak”, mert „tudtuk”, hogy „a legmagyarabb folyónak” hiába csatolták el a forrásvidékét az egyik országhoz, a torkolatszakaszát a másikhoz, a Tisza úgy magyar „minden cseppjével” továbbra is, ahogy az ezeréves Magyarországon „mindig” az országhatáron belül eredt Máramarosban és torkollott a Dunába „Titelnél”), s most egyszerre az lett a „keserű cseppünk” az „édes mámorunkban”, hogy a tőlünk alig négy faluval „bemondott” határvonallal szülővidékünk két Homoródjának is „lecsonkázták” az egybefolyását, hogy a színtiszta székely két víz vége „Romániában maradjon”...
Szabó Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lapunk elkövetkező hétvégi számaiban a kiváló erdélyi író tizenegy esztendővel ezelőtt bekövetkezett halálával félbeszakadt, így kéziratban marad utolsó könyvéből közlünk részleteket a Székelyföld folyóirat nemrégiben megjelent publikációja nyomán. A szépirodalmi igényű emlékirat – mely a tízéves fiú szemével idézi a történelmi eseményeket – címét az író, felcímét a napilapolvasó könnyebb eligazodásáért mi adtuk.
Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
A szülőföld kaszálóhatárának egyik pontján egy augusztus végi napon egyesegyedül voltam, „meddig a szememmel láttam”, kaszálónk tájkörében. Végeztünk ott is szénacsinálással, a pénteki napra már a hétvége következett, s úgy volt, hogy másnap apám ismét fordul otthonról a tehénszekerünkkel vissza Hosszúmezőre, s egy újabb szekér szénával költözünk végleg a Hegyről „bé a Ligaton”, a veszélyes meredeken lejtős úton, ahol helyeként tartani kellett a tengelyvéget egyik vagy másik oldalon, hogy ne dőljön fel a szénásszekér, habár nagy dőlés abból sem lehetett volna, mert az utat olyan mély mederré járták hosszú időn át a szekerek, hogy legtöbb helyen embermagas martjai voltak. A hétvégék a kaszálókon is általában némi „szusszanót” jelentettek a hétköznapok látástól vakulásig tartozó fáradozásai után, mert vasárnapra a sok nép „hazavonult” vasárnapozni – tisztálkodni, férfirenden borotválkozni, templomba menni, kocsmában koccintani, fehérneműt váltani stb. –, hétfőn korán pedig vissza, az „odahátra maradtakhoz”, akik vasárnap nemigen kaszáltak, de a szénák „kerek rendjét” szárasztották s takarták buglyába. Most, az augusztus végi Hosszúmezőn nagyjából az egész szénakaszáló időszak a végét járta, ott is már buglyákban állt a széna a lekaszált mezőkön, s így én is már csak a másnapra várva „őriztem” a holminkat egyszál magamban, alig jó tíz nap híján kerek tízesztendős gyermekfejjel... Valami összeszedni való vékony rend még maradt volt dologként az egyik hosszan-keskeny kaszálópántlikánk végén, ahol a sima erdei út két keréknyomos vonala átszelte a tagunkat, mintha egy határvonallal átszakítottak volna egy darabocskát a mienkből az „Istókék” jóval nagyobb területéhez, s én éppen ott „jártam” a gereblyémmel, estefelé a langyos melegidőben, amikor egy idősebb bácsi mendegélt „felazon” egy tarisznyával s szerszámmal a vállán. Megpillantva engem, mindjárt szólt is hozzám, anélkül, hogy megállt volna: „Hát te mit csinálsz itt egyedül? Otthon akkora öröm van a faluban, hogy viszi el a helyet!” Már szájamon volt a kérdés, hogy mitől a nagy öröm, de arra jött a magyarázat is: „magyarok lettünk, fiam! Eridj te es hamar hazafelé!” Az a szó, hogy „magyarok lettünk” úgy ért ott engemet, hogy valósággal „megütött”, s kis híján elsírtam magam. Ahhoz hasonló örömet soha addig nem éreztem. Tudtam egyből, mitől „lettünk magyarok”, mert egész nyáron abban a nagy várakozásban töltöttük a napokat-heteket, hogy nemsokára „visszaadnak minket, Erdélyt” Magyarországnak. A „felvidéki magyarság visszatérése” óta bennünk is felfokozott reménységgel és várakozással „visszhangzott” az a vágyteli „követelés”, hogy „Mindent vissza!”, s éppen most a hátunk mögött hagyott nyár a kaszálókra is lengette a híreket Besszarábia orosz visszafoglalásáról éppúgy, mint az Erdélyre vonatkozó román–magyar tárgyalásokról. A hírmondó bácsi közben már tovahaladt az úton, több szót nem mondott semmi a „világváltozásról”, de nekem annyi is elég volt ahhoz, hogy még a helyet, Hosszúmezőt is más színben lássam mindjárt, mintha egyszerre valami örömfény ömlött volna szét mindenfelé az alkonyi napsugárban. Azzal együtt „elkapott” nyomban a lázas izgalom is, hogy akármennyire sietek hazafelé – a villát-gereblyét pillanatok alatt elraktam, s szinte futva indultam lefelé az úton –, minden lépéssel „lemaradok” az otthoni „boldogságról”, s kivált, ha magam előtt néztem, hogy milyen végtelenül hosszú az út Hosszúmezőtől a falu legalsó szélén lévő házunkig – alá a völgybe, ki Merkére, el a tetőről a faluig, s végig a falu hosszán, még ha rövidítve is a dimbes-dombos Falumezején át –, akkor már-már bénaságot éreztem a lábaimban, hogy „soha nem érek hazáig!”... Merke útján – erről is, túl is, ki a hágón, s alá a lejtőn – most külön jó volt érezni, hogy az útkanyarokat végig „egyenesítő” gyalogösvények milyen jól „segítik” a haladást, belsőleg pedig az volt a „jó hátszél”, hogy teljes gyermeki valómmal úgy éreztem: ettől a naptól kezdve boldogság lesz az egész életünk, mert vége a gyűlöletes „román világnak”... Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy az új esztendőt az iskolában már magyarul kezdjük, nem kell folyton énekelni a „Tatăl nostru”-t, a román Miatyánkot, s a királyéltető román himnuszt, amit olyan hosszan fújtunk mereven kitartott jobb kézzel „Trăiască regele in pace şi onor!”, hogy olykor a ballal támasztottuk a hónaljunknál tisztelgő kart, amiért számíthattunk egy-egy leckéztető pálcaütésre, de ami legtöbbször a „mi himnuszunkat” juttatta eszembe, az abban lévő kart: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel...” Milyen „más világ” lesz most az iskolában is, ha a mi himnuszunkat énekelhetjük, s ahol vége lesz annak, hogy osztálytársammal, Fülöp Évával, tanítónk leányával ketten mint „román gyermekpár”, piros-sárga-kék szalagos „oláh népviseletben” szerepeljünk a falu színe előtt szavalásainkkal, ahogy tavasszal kellett a legnagyobb román ünnepen, „zecse máj”-kor, május 10-én, mert Tódor papék által románnak térített családok gyermekei között nem találtak román versmondásra alkalmasakat, de ingyen „nemzeti ruhát” azok a gyermektársaink kaptak, és így vehettem kölcsön én is a szavalásomhoz Jáné-patakáról az Isztojka Lajiét, akivel „talált a növésünk”... Egyedül kutyagoltam a hosszú úton hazafelé, úgy, hogy szinte fájt, amint elképzeltem a házunkat, a szomszédságot, hogy ott Sanyi, a szüleim s mindenki mekkora boldogságban lehet „nálam nélkül”, közben azonban én egymagamban is úgy „örvendeztem hazafelé”, hogy szívemben s fejemben egészen átforgott a „nagy változás”, mintha valóságosan gyalogoltam volna a hosszú utammal egyik „világból” a másikba.
A faluba érve, Falumezeje felmagasodó útján – akkor már lámpafényeket gyújtó esteledés volt – kitértem a sűrű házak felszegi s középszegi fő útjáról alszeg felé, de még úgy is feltűnt, hogy a nagy örömnek semmi „hangját” nem hallottam, még inkább mintha nagyobb csend lett volna a szokottnál, valami hallgató „elülés”, mint a tyúkoké ilyentájt a tyúkpajtába. A Homoród hídján át a zsákutcánk fejéhez érve sem láttam az ablakok fényén „túl” más „életjelt”, nálunk pedig az alig háromkapus kis utcánk fenekén még sötét is volt, ami akkor már szinte úgy hatott, mintha a falu, a családunk, a szomszédság mind „elfutott volna” valahova azzal a hihetetlen örömhírrel, hogy „magyarok lettünk”... Benyitva a sűrű sötétbe, végül is ott találtam „házőrzőként” papót, akitől éppen sok „újságot” nem remélhettem, de a legfontosabbat még az ő némasága is tudta „mondani”, mert házunk néma beszédének jeleivel jámbor papónk lelkes buzgósággal mutogatta, hogy „a románok mennek”, „a magyarok jönnek”, a többiek a háztól pedig Daradicséknál vannak. Mindez a „hírmondás” itt úgy „hangzott el”, hogy papónk előbb két kézzel a román katonasapka elöl-hátul csúcsos formáját mutatta a fején – jobbjának feltartott tenyerét homlokához emelve, bal tenyerét meg szembe vele hátul a fejebúbjánál – s egy intéssel mindjárt egy elmenő legyintést tett, aztán külön a baljával (balog lévén) mutatta a homloka fölött a magyar katonasapka elöl-hegyesedését, amit egy jövő-mozdulattal toldott meg, apámékról pedig (akik nyilván ugyanezzel az egyensapkás mutogatással avatták be őt a nagy örömbe) a legpontosabban közölte, hogy Daradicséknál vannak, miután csupros formán tartott bal kezét egy „ivó”-gesztussal a szájához vitte (a Malom-utca elején, a malomárok „vize” mellett lakó Daradics keresztapáméknak a papónk keresztelése szerint ez volt a „nevük”)... Ennek a jó tájolásnak a nyomán már félig futva fordultam vissza a zsákutcánk fenekéről, s tértem be a „célbaérés” megkönnyebbülésével a Farkas Domokos molnárék malomárka által „kanyarított” keskeny utcába, ahol keresztapámék második háza már a falu vége volt az utca mentén majdnem a malomig nyíló kerttel. „Daradicséknitt”, amikor végre benyitottam az ajtón, egyből belecseppentem abba a bódult-mámoros hangulatba, amit Hosszúmezőtől hazáig a hosszú úton magam elé képzeltem. Tele volt a ház felnőttel-gyermekkel, zsivajogtak, mondtak, kacagtak, pálinkáztak, virított az arcokon s csillogott a szemekben az „álom rég várt beteljesülése”, amiről lassan én is mind többet tudtam meg azon a két szón túl, hogy „magyarok lettünk”. Rádió alig volt akkor a faluban, de egy éppen Farkaséknál volt a malomban, apámék is előzőleg ott hallgatták a „bécsi döntés” torokszorító híreit, az „új erdélyi határvonalat”, néhányan a szomszédságból még mindig ott ültek a molnárék rádiója mellett, s később én, az „elkésett” sem nyughattam, míg átszaladva oda valamit nem hallhattam a „saját fülemmel” Budapestről, a „fővárosunkból”, és amikor később éjjel – amikor már énekszóra is fordult a „határtalan” kedv – „oszlottunk hazafelé”, a fejemet is alig bírtam már a Hosszúmezőtől tartó „nagy út” végén, úgy tele volt az úti fáradtság s az örömteli izgalmak „súlyán” felül mindenféle névvel-hírrel: Horthy, Teleki, Hitler, Mussolini, Ribbentropp, „Csiánó”, a kettévágott Erdély, fele Romániának, fele Magyarországnak, „nem adták vissza az egészet szép Magyarországnak”, ahogy halkan magunk között már fújdogáltuk egy idő óta a „Tisza-énekekben” („A kanyargós Tisza partján nem jó, nem jó elaludni”, szólt az egyik, s benne aztán az, hogy „Miért nem adják vissza kincses Erdélyt szép Magyarországnak”, a másikkal meg úgy „intéztük el” a trianoni katasztrófát, hogy „Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje mindörökre csak megmarad magyarnak”, mert „tudtuk”, hogy „a legmagyarabb folyónak” hiába csatolták el a forrásvidékét az egyik országhoz, a torkolatszakaszát a másikhoz, a Tisza úgy magyar „minden cseppjével” továbbra is, ahogy az ezeréves Magyarországon „mindig” az országhatáron belül eredt Máramarosban és torkollott a Dunába „Titelnél”), s most egyszerre az lett a „keserű cseppünk” az „édes mámorunkban”, hogy a tőlünk alig négy faluval „bemondott” határvonallal szülővidékünk két Homoródjának is „lecsonkázták” az egybefolyását, hogy a színtiszta székely két víz vége „Romániában maradjon”...
Szabó Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 15.
Felszabadításunk évfordulója
A II. bécsi döntés értelmében vitéz Nagybányai Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án Gödöllőn kiadta híres hadiparancsát: „Honvédek! Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Ennek nyomán pedig a Magyar Királyi Honvédség csapatai szeptember 13-án bevonultak Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre is. Ezzel vette kezdetét a székelyek által „kicsi magyar világnak nevezett” magyar közigazgatás, melynek négy éve alatt vasúti pályák, utak, gabonaraktárak és iskolák épültek, közintézmények jöttek létre, újraindították a sóbányákat, fejlesztették a közegészségügyet, és még hosszasan lehetne sorolni a megvalósításokat, pedig Magyarország abban az időszakban háborút viselt.
Ami azonban a legfontosabb: lehulltak a román hatalom lelket és tudatot bénító bilincsei, s ezáltal az emberek visszanyerték önbizalmukat és életkedvüket, ami viszont hatalmas energiát és alkotóerőt szabadított fel bennük. Ugyanakkor a románság ama része, mely elfogadta az új helyzetet, jogai teljes birtokában békésen és háborítatlanul folytathatta mindennapi életét. Olyannyira, hogy az immár újra Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély iskoláiban a román nyelv a magyar gyermekek számára is kötelező, mi több, érettségi tantárgyként szerepelt, a magyar tanító- és óvónőképzőkben diplomavizsgázni is kellett belőle.
Ezzel szemben az 1944. szeptember 8-án az orosz és román csapatokkal Sepsiszentgyörgyre, majd a még túlnyomó részt magyarok lakta Észak-Erdély egészébe visszatérő bukaresti hatalom a civil magyar lakosság legyilkolásába és tömeges deportálásába fogott. Sanyarúságunk pedig azóta is tart, hiszen szellemi és fizikai vagyonunk elkobzásán túl jogainktól is megfosztottak, és az 1989-es változás utáni áldemokrácia 26 esztendeje alatt mindennek csak a töredékét kaptuk vissza. A gyakorlatban ugyanis ennek az országnak megtűrt, jogokkal csak papíron rendelkező, a nacionalista támadásoknak naponta kitett állampolgárai vagyunk, akiket még nemzeti imájuk nyilvános elénekléséért is büntetni lehet.
Éppen ezért, ameddig a helyzetünk nem változik, tőlünk ne várja el senki, hogy ujjongjunk és örvendezzünk a nekünk elnyomást hozó esemény évfordulóján, felszabadulást ugyanis eddig nekünk csak 1940. szeptember 13-a hozott.
Bedő Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
A II. bécsi döntés értelmében vitéz Nagybányai Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án Gödöllőn kiadta híres hadiparancsát: „Honvédek! Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Ennek nyomán pedig a Magyar Királyi Honvédség csapatai szeptember 13-án bevonultak Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre is. Ezzel vette kezdetét a székelyek által „kicsi magyar világnak nevezett” magyar közigazgatás, melynek négy éve alatt vasúti pályák, utak, gabonaraktárak és iskolák épültek, közintézmények jöttek létre, újraindították a sóbányákat, fejlesztették a közegészségügyet, és még hosszasan lehetne sorolni a megvalósításokat, pedig Magyarország abban az időszakban háborút viselt.
Ami azonban a legfontosabb: lehulltak a román hatalom lelket és tudatot bénító bilincsei, s ezáltal az emberek visszanyerték önbizalmukat és életkedvüket, ami viszont hatalmas energiát és alkotóerőt szabadított fel bennük. Ugyanakkor a románság ama része, mely elfogadta az új helyzetet, jogai teljes birtokában békésen és háborítatlanul folytathatta mindennapi életét. Olyannyira, hogy az immár újra Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély iskoláiban a román nyelv a magyar gyermekek számára is kötelező, mi több, érettségi tantárgyként szerepelt, a magyar tanító- és óvónőképzőkben diplomavizsgázni is kellett belőle.
Ezzel szemben az 1944. szeptember 8-án az orosz és román csapatokkal Sepsiszentgyörgyre, majd a még túlnyomó részt magyarok lakta Észak-Erdély egészébe visszatérő bukaresti hatalom a civil magyar lakosság legyilkolásába és tömeges deportálásába fogott. Sanyarúságunk pedig azóta is tart, hiszen szellemi és fizikai vagyonunk elkobzásán túl jogainktól is megfosztottak, és az 1989-es változás utáni áldemokrácia 26 esztendeje alatt mindennek csak a töredékét kaptuk vissza. A gyakorlatban ugyanis ennek az országnak megtűrt, jogokkal csak papíron rendelkező, a nacionalista támadásoknak naponta kitett állampolgárai vagyunk, akiket még nemzeti imájuk nyilvános elénekléséért is büntetni lehet.
Éppen ezért, ameddig a helyzetünk nem változik, tőlünk ne várja el senki, hogy ujjongjunk és örvendezzünk a nekünk elnyomást hozó esemény évfordulóján, felszabadulást ugyanis eddig nekünk csak 1940. szeptember 13-a hozott.
Bedő Zoltán
Krónika (Kolozsvár)