Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. július 23.
Csibi Barnán keresztül járatnák le az önrendelkezést
A szélsőséges megnyilvánulásai – többek között az 1848-49-es forradalom idején számos erdélyi magyar civil meggyilkolásáért felelős Avram Iancu jelképes felakasztása – miatt hírhedt egykori csíkszeredai adóellenőr, Csibi Barna személyén keresztül próbálja összemosni a Székelyföld autonómiájáért zajló küzdelmet és a délkelet-ukrajnai eseményeket a Rise Project című, magát tényfeltáró portálként jellemző román orgánum.
A portál szerint Csibi jelenleg zömmel Kárpátalján tartózkodik, ahol az ottani magyar közösség autonómiájáért küzd.
A Rise Project a maláj utasszállító gép lezuhanását követően kereste meg Csibit, aki Skype-interjút adott a portálnak. Csibi ebben arról beszél: egyedül Vlagyimir Putyin orosz elnök támogatja a valós önrendelkezési törekvéseket, erre példaként Donyeck és Luhanszk esetét hozta fel, ahol a szakadárok önálló népköztársaságokat kiáltottak ki, Putyin pedig a Nyugattal ellentétben támogatja őket, mivel fenntartja: ugyanaz a helyzet állt elő, mint Koszovóban.
Az ennek kapcsán feltett kérdésre úgy válaszolt: Oroszország „stratégiai okokból” a Székelyföld önrendelkezését is támogatja, hiszen a székelyek ugyanúgy önrendelkezést akarnak, mint a donyeckiek. Szerinte az orosz média jóvoltából az orosz közvélemény jól tájékozott a székely önrendelkezési törekvések, és az azok ellen irányuló román hatósági akciók tekintetében.
„Oroszország szövetségeseket keres a Székelyföldön” – állította Csibi, aki szerint akár már nagyon rövid időn belül létrejöhet az önálló Székelyföld.
A Rise Project „tájékozottságát” jól mutatja, hogy egy másik, Csibiről szóló anyagban arról írnak: az általa megalakítani kívánt Székely Gárda mintájául szolgáló Magyar Gárda szellemi vezetői között ott van Wass Albert és Horthy Miklós egykori kormányzó is.
Balogh Levente, Székelyhon.ro
A szélsőséges megnyilvánulásai – többek között az 1848-49-es forradalom idején számos erdélyi magyar civil meggyilkolásáért felelős Avram Iancu jelképes felakasztása – miatt hírhedt egykori csíkszeredai adóellenőr, Csibi Barna személyén keresztül próbálja összemosni a Székelyföld autonómiájáért zajló küzdelmet és a délkelet-ukrajnai eseményeket a Rise Project című, magát tényfeltáró portálként jellemző román orgánum.
A portál szerint Csibi jelenleg zömmel Kárpátalján tartózkodik, ahol az ottani magyar közösség autonómiájáért küzd.
A Rise Project a maláj utasszállító gép lezuhanását követően kereste meg Csibit, aki Skype-interjút adott a portálnak. Csibi ebben arról beszél: egyedül Vlagyimir Putyin orosz elnök támogatja a valós önrendelkezési törekvéseket, erre példaként Donyeck és Luhanszk esetét hozta fel, ahol a szakadárok önálló népköztársaságokat kiáltottak ki, Putyin pedig a Nyugattal ellentétben támogatja őket, mivel fenntartja: ugyanaz a helyzet állt elő, mint Koszovóban.
Az ennek kapcsán feltett kérdésre úgy válaszolt: Oroszország „stratégiai okokból” a Székelyföld önrendelkezését is támogatja, hiszen a székelyek ugyanúgy önrendelkezést akarnak, mint a donyeckiek. Szerinte az orosz média jóvoltából az orosz közvélemény jól tájékozott a székely önrendelkezési törekvések, és az azok ellen irányuló román hatósági akciók tekintetében.
„Oroszország szövetségeseket keres a Székelyföldön” – állította Csibi, aki szerint akár már nagyon rövid időn belül létrejöhet az önálló Székelyföld.
A Rise Project „tájékozottságát” jól mutatja, hogy egy másik, Csibiről szóló anyagban arról írnak: az általa megalakítani kívánt Székely Gárda mintájául szolgáló Magyar Gárda szellemi vezetői között ott van Wass Albert és Horthy Miklós egykori kormányzó is.
Balogh Levente, Székelyhon.ro
2014. július 28.
PSD-s politikus: elegünk van Magyarországból!
Valóságos magyarellenes kiáltványt fogalmazott meg az adevarul.ro-n működtetett blogján vasárnap Bogdan Diaconu. A szociáldemokrata képviselőnél valószínűleg Tusványos és az újabb székely zászlók kézdivásárhelyi felvonása miatt gurulhatott el a pirula.
A politikus Elegünk van Magyarországból című írásában tételesen felsorolja Budapestnek azokat a megnyilvánulásait, amelyeket szerinte Bukarestnek nem lenne szabad eltűrnie. A lista egészen hosszúra sikeredett.
Diaconu felrója Magyarországnak, hogy a határon túli magyarokért aggódik, miközben nem oldotta meg a saját nemzeti kisebbségeinek a parlamenti képviseletét. A szerzőnek elege van a magyar történelmi egyházak ingatlan-restitúciós igényeiből, azok után, hogy szerinte a XIX. században nem engedélyezték az erdélyi románoknak a templomépítést.
A politikus szerint budapesti támogatással háborús bűnös magyar írókat népszerűsítenek Erdélyben, szobrot emelnek nekik, „átkozott hamvaikat” becsempészik Erdélybe. „Soha nem hallottam még a magyarok részéről bocsánatkérést a Horthy-rendszer erdélyi bűnei miatt” – írja.
Diaconunak elege van abból a Magyarországból, amelynek politikusai szerinte úton-útfélen a romániai magyarság eltiprására panaszkodnak, miközben a Hargita és Kovászna megyei románok „az új magyar grófok terrorja alatt élnek”.
„Elegünk van Orbán Viktor, Semjén Zsolt, Tőkés László és Vona Gábor Magyarországából, Wass Albert és Nyírő József Magyarországából, a Horty-rendszert visszasíró Magyarországból, és a Tőkés által feltámasztani kívánt halálosztó székely zászlóaljak Magyarországából” – zárul az írás.
Mint ismert, Bogdan Diaconu az RMDSZ koalíciós partnerének, a Szociáldemokrata Pártnak a képviselője. Kelemen Hunorék már többször sérelmezték a koalícióban a politikus magatartását. „Elmondtuk, hogy ezt többé nem tolerálhatjuk. Megígérték, hogy beszélnek Diaconu fejével. Elmagyarázzák neki, hogy egy koalícióban ezt nem lehet művelni” – nyilatkozta korábban a maszol.ro-nak Borbély László politikai alelnök.
maszol/adevarul.ro
Valóságos magyarellenes kiáltványt fogalmazott meg az adevarul.ro-n működtetett blogján vasárnap Bogdan Diaconu. A szociáldemokrata képviselőnél valószínűleg Tusványos és az újabb székely zászlók kézdivásárhelyi felvonása miatt gurulhatott el a pirula.
A politikus Elegünk van Magyarországból című írásában tételesen felsorolja Budapestnek azokat a megnyilvánulásait, amelyeket szerinte Bukarestnek nem lenne szabad eltűrnie. A lista egészen hosszúra sikeredett.
Diaconu felrója Magyarországnak, hogy a határon túli magyarokért aggódik, miközben nem oldotta meg a saját nemzeti kisebbségeinek a parlamenti képviseletét. A szerzőnek elege van a magyar történelmi egyházak ingatlan-restitúciós igényeiből, azok után, hogy szerinte a XIX. században nem engedélyezték az erdélyi románoknak a templomépítést.
A politikus szerint budapesti támogatással háborús bűnös magyar írókat népszerűsítenek Erdélyben, szobrot emelnek nekik, „átkozott hamvaikat” becsempészik Erdélybe. „Soha nem hallottam még a magyarok részéről bocsánatkérést a Horthy-rendszer erdélyi bűnei miatt” – írja.
Diaconunak elege van abból a Magyarországból, amelynek politikusai szerinte úton-útfélen a romániai magyarság eltiprására panaszkodnak, miközben a Hargita és Kovászna megyei románok „az új magyar grófok terrorja alatt élnek”.
„Elegünk van Orbán Viktor, Semjén Zsolt, Tőkés László és Vona Gábor Magyarországából, Wass Albert és Nyírő József Magyarországából, a Horty-rendszert visszasíró Magyarországból, és a Tőkés által feltámasztani kívánt halálosztó székely zászlóaljak Magyarországából” – zárul az írás.
Mint ismert, Bogdan Diaconu az RMDSZ koalíciós partnerének, a Szociáldemokrata Pártnak a képviselője. Kelemen Hunorék már többször sérelmezték a koalícióban a politikus magatartását. „Elmondtuk, hogy ezt többé nem tolerálhatjuk. Megígérték, hogy beszélnek Diaconu fejével. Elmagyarázzák neki, hogy egy koalícióban ezt nem lehet művelni” – nyilatkozta korábban a maszol.ro-nak Borbély László politikai alelnök.
maszol/adevarul.ro
2014. augusztus 16.
Többnyelvűség egykor és most
Ahogy számos más erdélyi városban, ahol a románság többséget alkot, úgy Kolozsváron sem természetes ma a többnyelvű feliratozás. A kérdésre érzékeny szemek szinte mindenhonnan hiányolhatják a magyar nyelvet a 16 százalékos kisebbségi jelenlét ellenére. A város képe sokat változott az elmúlt száz évben, a folyamatot Kustán Magyari Attila összegezte fiatal történészek munkája mentén.
Az Igen, tessék! mozgalom nemrég a város többnyelvűségét szemléltető, évszázados visszatekintésre vállalkozó kiállítást szervezett Kolozsvár főterén, ahol az érdeklődők megtekinthették, a különböző történelmi korokban milyen pozitív példákat találni a békés együttélésre román, magyar, zsidó részről egyaránt. A kiállítás célja a jó példák felsorakoztatása volt, így teljes kép nem rajzolódott ki, ezért arra vállalkoztunk, hogy az anyagot összeállító történészeket felkeresve leírjuk, milyen hangulat, törvénykezés uralta a korszakokat a dualizmustól napjainkig. A témát a kiállítás mellett az Acum-Most anonim szervezet akciója is aktuálissá teszi, miután néhány napig Kolozsvár Torda felőli bejáratánál a román mellé magyar és német helységnévtáblát helyeztek el. A feliratokat két nappal később ismeretlenek eltávolították.
Az elsikkadó többnyelvűség kora
A kiegyezést követően a nyelvhasználat egyike volt az országot érintő legkényesebb kérdéseknek, magyarázza Fazakas László történész. A törvényhatóságokon mindhárom nyelvet használták, a magyar és román mellett a németet is. Az átmeneti időben, a nemzetiségi törvény elfogadása előtt a kormány nagyon óvatos volt, de az „oszthatatlan egységes magyar nemzetet” kimondó törvény változtatott az addig sajátos erdélyi állapotokon, ez pedig vitathatatlanul rontott a románok és szászok nyelvhasználati helyzetén. 1869-ben feloszlatták az erdélyi Főkormányszéket, ami azt jelentette, hogy a törvényhatóságoknak ügyeik rendezésében most már a minisztériumokhoz kellett fordulniuk, ez viszont még nem jelentette az erdélyi nyelvhasználati szokásjog végleges eltűnését, hiszen egyes erdélyi hatóságok ezután is német és román nyelven küldték fel jelentéseiket a királyi biztosnak, továbbá Hunyad, Belső-Szolnok megyék, valamint Naszód és Fogaras vidéke és a szász törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelve a román, illetve a német maradt. A háromnyelvű hivatali nyelvhasználat bizonyos elemei a királyi biztos feloszlatásáig fennmaradtak, de ettől kezdődően a magyar nyelv térhódítása egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
Kolozsvár, Cluj-Kolozsvár, Cluj
1918 karácsonyától Kolozsváron magyar impérium már nem létezett, a hatalmat fokozatosan a román állam kezdte el gyakorolni, Kolozsvár azonban – sok erdélyi városhoz hasonlóan – magyar többségű maradt. Szabó Csongor felvázolja, a város etnikai összetétele miatt is a magyar nyelv meghatározó maradt Kolozsváron, főleg az 1920-as években. A korabeli képeslapokon román és magyar nyelvű feliratok szerepelnek, emellett a héber és a német nyelv használata is számottevő. Érdekes eset a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara helyzete, ahol a jegyzőkönyveket 1926-ig román és magyar nyelven is vezették.
1926-tól Kolozsváron lehet használni a magyar nyelvet a közigazgatásban, azonban nem minden esetben bírálják el az ilyen beadványokat. 1937-től korlátozzák még nagyobb mértékben a kisebbségi nyelvhasználatot, az elnevezéseket, cégtáblákat csak román nyelven lehet használni. Ezek a hivatalos nyelvhasználatra vonatkoznak: sajtóorgánumok ugyan megjelenhettek anyanyelven, a település megnevezésekor azonban a Cluj-Kolozsvár volt használatos, 1937-től pedig csak a Cluj.
Az 1940-44 közti években aztán ismét a magyar állam részét képezte a város, így ekkor újra dominánssá vált a magyar nyelv, a korábbi román utca- és térneveket vissza-, vagy újramagyarosították (például a Mátyás-szoborra visszakerül a MÁTYÁS KIRÁLY felirat, a mai Horea utcát Horthy Miklósra nevezik át, míg a román hatalom alatt Ferdinánd király volt a neve).
A sötét korszak
Az első időszakban még volt ok a bizakodásra Takács Kincső-Eszter szerint, az erdélyi magyarság képviseletére önként vállalkozó Magyar Népi Szövetség és a Román Kommunista Párt között az együttműködés jegyében egy sor hangzatos elvárás és ígéret fogalmazódott meg, mint például a magyar anyanyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben, a magyar nyelvű oktatás biztosítása az elemi iskolától az egyetemig.
Hatalmas fordulópont volt az erdélyi magyarság életében ‘56, utána Gheorghiu-Dej haláláig, 1965-ig több megtorlási hullám is végigsöpört az erdélyi magyarok fölött. A magyar egyenlő lett a szeparatizmussal és a nacionalizmussal, ez volt az az időszak is, amikor megtörtént a máig fájlalt egyetem-összevonás, a Babeşből és a Bolyaiból közös felsőoktatási intézmény lett.
A Ceauşescu éra első hét éve egy nyitottabb korszak volt, létrehozták a Kriterion Kiadót, a Román Televízió nemzetiségi adásait, de ezek nem sokat javítottak az általános kisebbségi helyzeten. Ekkor indultak meg a nagy betelepítési hullámok az iparosítás jegyében, 1972-től aztán már nem is csináltak többet titkot belőle, hogy Románia nemzetállam, ahol a kisebbségek asszimilációja megkövetelt és elkerülhetetlen. Az addigi hézagos többnyelvűség a nyolcvanas évektől aztán szinte teljesen eltűnt, a települések magyar neveit kivonták a forgalomból.
Erőtlen hangok
Ebben a korszakban nyilván voltak elvárásai a magyarságnak, a kérdés inkább az volt, hogy ezeket mennyire tudják publikusan hangoztatni. ‘56-ban sokan voltak, akik lehetőséget láttak a magyarországi eseményekben, de erre nagyon durva megtorlással válaszolt a hatalom. Utána sokáig nem lehetett megszólalni, a hetvenes évektől viszont egyre többen hangot adtak a panaszaiknak. Szamizdat kiadványok láttak napvilágot, a disszidensek is próbáltak elérni valamiféle változást, de fontos említeni Király Károlyt vagy Takács Lajost, a Nemzetiségi Minisztérium egykori államtitkárát (1947-1948), akik a hetvenes évek végén levélben, szóban intéztek felhívást a párthoz, többek között a magyar nyelv használatáért az oktatásban, a közigazgatásban. Ezek az egyéni megnyilvánulások, a szamizdat kiadványok, az értelmiségi vitakörök, levelek konkrét eredménnyel nem jártak, legalábbis nem azzal, amit elérni szándékoztak, de mégis fontos, hogy voltak hangok, akik mertek felszólalni, harcoltak az anyanyelv szabad használatáért, azért, hogy a magyar gyerekek magyarul tanulhassanak, egyáltalán merjenek megszólalni az utcán.
Funarizmus és fellélegzés
A rendszerváltás utáni első évek kapcsán Fodor János arról számolt be, hogy Kolozsváron olyan diskurzus indult be, amelyik közelítette a román és magyar közösséget. Sor került béketüntetésre is, amely a párbeszédet kínálta gyanakvás helyett, tárgyalásokat tartottak a Vatra Românească képviselőivel is, így késleltetve a nacionalista hangulatot.
Amikor viszont Funar lett a polgármester, minden megváltozott, és egészen a bukásáig partizánharc zajlott a magyar érdekekért. Az intézkedések negatívan érintették a magyarságot, a tiltakozások sem hatottak. Megemlítendő viszont, hogy abban az időben az egyetem korábbi rektora, Andrei Marga akadályozta meg a magyar tanszékek elsorvasztását, de több értelmiségi is hangoztatta, hogy nem a nyelvi különbségek, hanem a nemzeteken átívelő szolidaritás a fontos.
Emil Boc jelenlegi polgármester váltotta Funart 2004-ben. Ez egyértelműen a fellélegzés korszakát hozta el, folyamatosan csökkent a trikolórra mázolt padok és kukák száma, ugyanakkor beindult a gazdasági élénkülés, ami általában elfeledteti a nacionalista érzéseket. A korábban szándékosan legyengített szerveződések és magyar hangok mára közismerten felerősödtek, Kolozsvár pedig pozitív példaként említendő az erdélyi városok között a magyar-román együttélés tekintetében. Az elmúlt évszázad története azonban azt mutatja, hogy az együttélés néha jobb, néha konfliktusos, ezért a párbeszédre, az észérvek felsorakoztatásra és a békére így mindig készen kell állni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Ahogy számos más erdélyi városban, ahol a románság többséget alkot, úgy Kolozsváron sem természetes ma a többnyelvű feliratozás. A kérdésre érzékeny szemek szinte mindenhonnan hiányolhatják a magyar nyelvet a 16 százalékos kisebbségi jelenlét ellenére. A város képe sokat változott az elmúlt száz évben, a folyamatot Kustán Magyari Attila összegezte fiatal történészek munkája mentén.
Az Igen, tessék! mozgalom nemrég a város többnyelvűségét szemléltető, évszázados visszatekintésre vállalkozó kiállítást szervezett Kolozsvár főterén, ahol az érdeklődők megtekinthették, a különböző történelmi korokban milyen pozitív példákat találni a békés együttélésre román, magyar, zsidó részről egyaránt. A kiállítás célja a jó példák felsorakoztatása volt, így teljes kép nem rajzolódott ki, ezért arra vállalkoztunk, hogy az anyagot összeállító történészeket felkeresve leírjuk, milyen hangulat, törvénykezés uralta a korszakokat a dualizmustól napjainkig. A témát a kiállítás mellett az Acum-Most anonim szervezet akciója is aktuálissá teszi, miután néhány napig Kolozsvár Torda felőli bejáratánál a román mellé magyar és német helységnévtáblát helyeztek el. A feliratokat két nappal később ismeretlenek eltávolították.
Az elsikkadó többnyelvűség kora
A kiegyezést követően a nyelvhasználat egyike volt az országot érintő legkényesebb kérdéseknek, magyarázza Fazakas László történész. A törvényhatóságokon mindhárom nyelvet használták, a magyar és román mellett a németet is. Az átmeneti időben, a nemzetiségi törvény elfogadása előtt a kormány nagyon óvatos volt, de az „oszthatatlan egységes magyar nemzetet” kimondó törvény változtatott az addig sajátos erdélyi állapotokon, ez pedig vitathatatlanul rontott a románok és szászok nyelvhasználati helyzetén. 1869-ben feloszlatták az erdélyi Főkormányszéket, ami azt jelentette, hogy a törvényhatóságoknak ügyeik rendezésében most már a minisztériumokhoz kellett fordulniuk, ez viszont még nem jelentette az erdélyi nyelvhasználati szokásjog végleges eltűnését, hiszen egyes erdélyi hatóságok ezután is német és román nyelven küldték fel jelentéseiket a királyi biztosnak, továbbá Hunyad, Belső-Szolnok megyék, valamint Naszód és Fogaras vidéke és a szász törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelve a román, illetve a német maradt. A háromnyelvű hivatali nyelvhasználat bizonyos elemei a királyi biztos feloszlatásáig fennmaradtak, de ettől kezdődően a magyar nyelv térhódítása egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
Kolozsvár, Cluj-Kolozsvár, Cluj
1918 karácsonyától Kolozsváron magyar impérium már nem létezett, a hatalmat fokozatosan a román állam kezdte el gyakorolni, Kolozsvár azonban – sok erdélyi városhoz hasonlóan – magyar többségű maradt. Szabó Csongor felvázolja, a város etnikai összetétele miatt is a magyar nyelv meghatározó maradt Kolozsváron, főleg az 1920-as években. A korabeli képeslapokon román és magyar nyelvű feliratok szerepelnek, emellett a héber és a német nyelv használata is számottevő. Érdekes eset a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara helyzete, ahol a jegyzőkönyveket 1926-ig román és magyar nyelven is vezették.
1926-tól Kolozsváron lehet használni a magyar nyelvet a közigazgatásban, azonban nem minden esetben bírálják el az ilyen beadványokat. 1937-től korlátozzák még nagyobb mértékben a kisebbségi nyelvhasználatot, az elnevezéseket, cégtáblákat csak román nyelven lehet használni. Ezek a hivatalos nyelvhasználatra vonatkoznak: sajtóorgánumok ugyan megjelenhettek anyanyelven, a település megnevezésekor azonban a Cluj-Kolozsvár volt használatos, 1937-től pedig csak a Cluj.
Az 1940-44 közti években aztán ismét a magyar állam részét képezte a város, így ekkor újra dominánssá vált a magyar nyelv, a korábbi román utca- és térneveket vissza-, vagy újramagyarosították (például a Mátyás-szoborra visszakerül a MÁTYÁS KIRÁLY felirat, a mai Horea utcát Horthy Miklósra nevezik át, míg a román hatalom alatt Ferdinánd király volt a neve).
A sötét korszak
Az első időszakban még volt ok a bizakodásra Takács Kincső-Eszter szerint, az erdélyi magyarság képviseletére önként vállalkozó Magyar Népi Szövetség és a Román Kommunista Párt között az együttműködés jegyében egy sor hangzatos elvárás és ígéret fogalmazódott meg, mint például a magyar anyanyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben, a magyar nyelvű oktatás biztosítása az elemi iskolától az egyetemig.
Hatalmas fordulópont volt az erdélyi magyarság életében ‘56, utána Gheorghiu-Dej haláláig, 1965-ig több megtorlási hullám is végigsöpört az erdélyi magyarok fölött. A magyar egyenlő lett a szeparatizmussal és a nacionalizmussal, ez volt az az időszak is, amikor megtörtént a máig fájlalt egyetem-összevonás, a Babeşből és a Bolyaiból közös felsőoktatási intézmény lett.
A Ceauşescu éra első hét éve egy nyitottabb korszak volt, létrehozták a Kriterion Kiadót, a Román Televízió nemzetiségi adásait, de ezek nem sokat javítottak az általános kisebbségi helyzeten. Ekkor indultak meg a nagy betelepítési hullámok az iparosítás jegyében, 1972-től aztán már nem is csináltak többet titkot belőle, hogy Románia nemzetállam, ahol a kisebbségek asszimilációja megkövetelt és elkerülhetetlen. Az addigi hézagos többnyelvűség a nyolcvanas évektől aztán szinte teljesen eltűnt, a települések magyar neveit kivonták a forgalomból.
Erőtlen hangok
Ebben a korszakban nyilván voltak elvárásai a magyarságnak, a kérdés inkább az volt, hogy ezeket mennyire tudják publikusan hangoztatni. ‘56-ban sokan voltak, akik lehetőséget láttak a magyarországi eseményekben, de erre nagyon durva megtorlással válaszolt a hatalom. Utána sokáig nem lehetett megszólalni, a hetvenes évektől viszont egyre többen hangot adtak a panaszaiknak. Szamizdat kiadványok láttak napvilágot, a disszidensek is próbáltak elérni valamiféle változást, de fontos említeni Király Károlyt vagy Takács Lajost, a Nemzetiségi Minisztérium egykori államtitkárát (1947-1948), akik a hetvenes évek végén levélben, szóban intéztek felhívást a párthoz, többek között a magyar nyelv használatáért az oktatásban, a közigazgatásban. Ezek az egyéni megnyilvánulások, a szamizdat kiadványok, az értelmiségi vitakörök, levelek konkrét eredménnyel nem jártak, legalábbis nem azzal, amit elérni szándékoztak, de mégis fontos, hogy voltak hangok, akik mertek felszólalni, harcoltak az anyanyelv szabad használatáért, azért, hogy a magyar gyerekek magyarul tanulhassanak, egyáltalán merjenek megszólalni az utcán.
Funarizmus és fellélegzés
A rendszerváltás utáni első évek kapcsán Fodor János arról számolt be, hogy Kolozsváron olyan diskurzus indult be, amelyik közelítette a román és magyar közösséget. Sor került béketüntetésre is, amely a párbeszédet kínálta gyanakvás helyett, tárgyalásokat tartottak a Vatra Românească képviselőivel is, így késleltetve a nacionalista hangulatot.
Amikor viszont Funar lett a polgármester, minden megváltozott, és egészen a bukásáig partizánharc zajlott a magyar érdekekért. Az intézkedések negatívan érintették a magyarságot, a tiltakozások sem hatottak. Megemlítendő viszont, hogy abban az időben az egyetem korábbi rektora, Andrei Marga akadályozta meg a magyar tanszékek elsorvasztását, de több értelmiségi is hangoztatta, hogy nem a nyelvi különbségek, hanem a nemzeteken átívelő szolidaritás a fontos.
Emil Boc jelenlegi polgármester váltotta Funart 2004-ben. Ez egyértelműen a fellélegzés korszakát hozta el, folyamatosan csökkent a trikolórra mázolt padok és kukák száma, ugyanakkor beindult a gazdasági élénkülés, ami általában elfeledteti a nacionalista érzéseket. A korábban szándékosan legyengített szerveződések és magyar hangok mára közismerten felerősödtek, Kolozsvár pedig pozitív példaként említendő az erdélyi városok között a magyar-román együttélés tekintetében. Az elmúlt évszázad története azonban azt mutatja, hogy az együttélés néha jobb, néha konfliktusos, ezért a párbeszédre, az észérvek felsorakoztatásra és a békére így mindig készen kell állni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. augusztus 23.
Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
2014. augusztus 26.
A sikeres kiugrás
Romániában nem nagyon ünnepli senki augusztus 23-át, pedig a hetven éve e napon történtek megérnének egy misét. 1944-ben ezen a napon Mihály király elrendelte Antonescu marsall letartóztatását, és nemes egyszerűséggel átállíttatta a román hadsereget az oroszok oldalára.
Később – bizonyosan hálából – a királyt elűzték az országból. Kezdetben azt tanították, hogy e napon a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította hazánkat. Később azt mondták, hogy fegyveres felkelés volt, majd az antikapitalista, antiimperialista, nemzeti felszabadító forradalom kitörésének napjává változott.
Tény, hogy ügyesen tették. Nem úgy, mint Horthy Miklós, aki később, október 15-én megkísérelte a kiugrást, amiből semmi nem lett. Horthy hadiparancsát az átállásról a vezérkar ki sem küldte a csapatokhoz. Ráadásul a nyilasok jutottak hatalomra Szálasi Ferenc vezetésével. És aztán ők Kitartás! jelszóval a végsőkig ki is tartottak a németek mellett a vesztes háborúban. Rájuk is ragasztották az „utolsó csatlós” címkét. Igazából a magyarok az angolokat és az amerikaiakat várták, de helyettük is az oroszok jöttek. A román átállást nevezték árulásnak is, de milyen jó lett volna, ha a magyarok is egy ilyen árulást el tudnak követni! Ennek a fordulatnak köszönheti Románia Észak-Erdély idecsatolását.
A kommunizmus így is, úgy is bekövetkezett volna, mert az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt, Nagy-Britannia miniszterelnöke, Churchill és a szovjet vezér, Sztálin Jaltán (1945. február 4–11.) már megegyezett a kelet-európai országok sorsáról, amikor állítólag egy szalvétára írták fel, hogy ezeket nagylelkűen a Szovjetunió kezére adják. A papírszalvétát nem fűzték le a történelmi dokumentumok közé, de mégis az történt, amit az oroszok akartak. Aztán a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot is, és ott is maradt egészen a rendszerváltásig. Közben sikeresen leverték a forradalmat 1956-ban.
Romániában kezdetben sokkal jobban ment a kommunizmusra való átállás, mint Magyarországon. Ennek az is lehet oka, hogy itt igen sok magyar kommunista volt, aki vállvetve a román, zsidó és orosz kommunistákkal szorgalmasan küzdött ezért. Csak néhányat említsünk meg azok közül, akik a mostani szemlélet szerint is a legnagyobb szerepet játszották ebben: Fóris István (Ştefan Foriş), akit a Komintern a Romániai Kommunista Párt élére nevezett ki 1940 és 1944 között. Aztán kinyírták. Vagy ott volt Rángetz József (Iosif Rangheţ), Mogyorósi Sándor (Alexandru Moghioroş), Luka László (Vasile Luca) is. Nevüket helyes magyarsággal sorolja a jelenkori román sajtó, míg például Tőkés László vagy Markó Béla és más romániai magyar politikusokét még véletlenül sem. De ne feledjük Ana Paukert (Hanna Rabinsohn) vagy Valter Romant (Ernest Neulander, Petre Roman apja). És említsünk meg bár egy orosz nevűt is: Gheorghe Pintilie (Pantelei Bodnarenko). A sort különben lehetne folytatni.
A végén történészek még kiderítik, hogy Romániában a proletárdiktatúráért nem is a románok a felelősek. Kuti János, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Romániában nem nagyon ünnepli senki augusztus 23-át, pedig a hetven éve e napon történtek megérnének egy misét. 1944-ben ezen a napon Mihály király elrendelte Antonescu marsall letartóztatását, és nemes egyszerűséggel átállíttatta a román hadsereget az oroszok oldalára.
Később – bizonyosan hálából – a királyt elűzték az országból. Kezdetben azt tanították, hogy e napon a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította hazánkat. Később azt mondták, hogy fegyveres felkelés volt, majd az antikapitalista, antiimperialista, nemzeti felszabadító forradalom kitörésének napjává változott.
Tény, hogy ügyesen tették. Nem úgy, mint Horthy Miklós, aki később, október 15-én megkísérelte a kiugrást, amiből semmi nem lett. Horthy hadiparancsát az átállásról a vezérkar ki sem küldte a csapatokhoz. Ráadásul a nyilasok jutottak hatalomra Szálasi Ferenc vezetésével. És aztán ők Kitartás! jelszóval a végsőkig ki is tartottak a németek mellett a vesztes háborúban. Rájuk is ragasztották az „utolsó csatlós” címkét. Igazából a magyarok az angolokat és az amerikaiakat várták, de helyettük is az oroszok jöttek. A román átállást nevezték árulásnak is, de milyen jó lett volna, ha a magyarok is egy ilyen árulást el tudnak követni! Ennek a fordulatnak köszönheti Románia Észak-Erdély idecsatolását.
A kommunizmus így is, úgy is bekövetkezett volna, mert az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt, Nagy-Britannia miniszterelnöke, Churchill és a szovjet vezér, Sztálin Jaltán (1945. február 4–11.) már megegyezett a kelet-európai országok sorsáról, amikor állítólag egy szalvétára írták fel, hogy ezeket nagylelkűen a Szovjetunió kezére adják. A papírszalvétát nem fűzték le a történelmi dokumentumok közé, de mégis az történt, amit az oroszok akartak. Aztán a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot is, és ott is maradt egészen a rendszerváltásig. Közben sikeresen leverték a forradalmat 1956-ban.
Romániában kezdetben sokkal jobban ment a kommunizmusra való átállás, mint Magyarországon. Ennek az is lehet oka, hogy itt igen sok magyar kommunista volt, aki vállvetve a román, zsidó és orosz kommunistákkal szorgalmasan küzdött ezért. Csak néhányat említsünk meg azok közül, akik a mostani szemlélet szerint is a legnagyobb szerepet játszották ebben: Fóris István (Ştefan Foriş), akit a Komintern a Romániai Kommunista Párt élére nevezett ki 1940 és 1944 között. Aztán kinyírták. Vagy ott volt Rángetz József (Iosif Rangheţ), Mogyorósi Sándor (Alexandru Moghioroş), Luka László (Vasile Luca) is. Nevüket helyes magyarsággal sorolja a jelenkori román sajtó, míg például Tőkés László vagy Markó Béla és más romániai magyar politikusokét még véletlenül sem. De ne feledjük Ana Paukert (Hanna Rabinsohn) vagy Valter Romant (Ernest Neulander, Petre Roman apja). És említsünk meg bár egy orosz nevűt is: Gheorghe Pintilie (Pantelei Bodnarenko). A sort különben lehetne folytatni.
A végén történészek még kiderítik, hogy Romániában a proletárdiktatúráért nem is a románok a felelősek. Kuti János, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. augusztus 30.
1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 7.
Emlékezés a kettős évfordulóra Nagyváradon
Az egyik szemük sírt, a másik pedig nevetett mindazoknak, akik szeptember 6-án, szombaton délután elmentek az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által szervezett megemlékező rendezvényre, amelyet Nagyváradhoz kötődő kettős évforduló alkalmából tartottak meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
A második bécsi döntés eredményeképpen a Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 6-án vonult be Nagyváradra Horthy Miklóssal, Magyarország kormányzójával az élen, és ezzel Nagyvárad nemcsak a diplomáciai tárgyalóasztalnál aláírt szerződés alapján, hanem a gyakorlatban is Magyarország részévé vált újra. Az emlékezés szomorúságra okot adó apropóját pedig az 1944. szeptember 6-án a várost ért szőnyegbombázás szolgáltatta. A Lorántffy központ zsúfolásig megtelt múzeumtermében szemtanúk idézték fel mindkét eseménnyel kapcsolatos emlékeiket. Ahogy az egyik tanúságtevő, Kelemen Béla fogalmazott: „életünkben voltak örömök, de igazán boldogok csak azon a napon (1940. szeptember 6-án – szerk. megj.) voltunk”, ami kiváltotta a teremben lévők egyetértő tetszését. A felszólalók közül többen is megemlítették azt, hogy életük legboldogabb időszaka volt az a négy év, amíg Nagyvárad Magyarország része volt.
Szőnyegbombázás
Ezzel szemben azon váradiak számára, akik megélték, életük legborzalmasabb napja volt 1944. szeptember 6-ika, amikor Nagyváradot szőnyegbombázás érte. Többen felidézték, hol voltak, mit csináltak azon a tragikus napon, szüleik, rokonaik hogyan óvták, menekítették őket biztonságos, vagy biztonságosnak vélt óvóhelyekre, és más helyekre. A megemlékezésen elhangzottakból megrázó jelenetek, képsorok, szörnyű szenvedések képe rajzolódott ki. Az eseményen felléptek a Váradi Dalnokok, akik Márkus Zoltán karnagy irányításával Horthy-nótákat adtak elő, az esemény végén pedig levetítették a nagyváradi bevonulásról készült eredeti felvételeket.
Pap István, erdon.ro
Az egyik szemük sírt, a másik pedig nevetett mindazoknak, akik szeptember 6-án, szombaton délután elmentek az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által szervezett megemlékező rendezvényre, amelyet Nagyváradhoz kötődő kettős évforduló alkalmából tartottak meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
A második bécsi döntés eredményeképpen a Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 6-án vonult be Nagyváradra Horthy Miklóssal, Magyarország kormányzójával az élen, és ezzel Nagyvárad nemcsak a diplomáciai tárgyalóasztalnál aláírt szerződés alapján, hanem a gyakorlatban is Magyarország részévé vált újra. Az emlékezés szomorúságra okot adó apropóját pedig az 1944. szeptember 6-án a várost ért szőnyegbombázás szolgáltatta. A Lorántffy központ zsúfolásig megtelt múzeumtermében szemtanúk idézték fel mindkét eseménnyel kapcsolatos emlékeiket. Ahogy az egyik tanúságtevő, Kelemen Béla fogalmazott: „életünkben voltak örömök, de igazán boldogok csak azon a napon (1940. szeptember 6-án – szerk. megj.) voltunk”, ami kiváltotta a teremben lévők egyetértő tetszését. A felszólalók közül többen is megemlítették azt, hogy életük legboldogabb időszaka volt az a négy év, amíg Nagyvárad Magyarország része volt.
Szőnyegbombázás
Ezzel szemben azon váradiak számára, akik megélték, életük legborzalmasabb napja volt 1944. szeptember 6-ika, amikor Nagyváradot szőnyegbombázás érte. Többen felidézték, hol voltak, mit csináltak azon a tragikus napon, szüleik, rokonaik hogyan óvták, menekítették őket biztonságos, vagy biztonságosnak vélt óvóhelyekre, és más helyekre. A megemlékezésen elhangzottakból megrázó jelenetek, képsorok, szörnyű szenvedések képe rajzolódott ki. Az eseményen felléptek a Váradi Dalnokok, akik Márkus Zoltán karnagy irányításával Horthy-nótákat adtak elő, az esemény végén pedig levetítették a nagyváradi bevonulásról készült eredeti felvételeket.
Pap István, erdon.ro
2014. szeptember 9.
Parádé a román bevonulás emlékére
Katonai parádéval ünnepelték hétfőn Sepsiszentgyörgyön, hogy hetven évvel ezelőtt vonultak be a román csapatok a városba. A rendezvényt a sepsiszentgyörgyi katonai helyőrség szervezte a prefektusi hivatal támogatásával annak emlékére, hogy a román csapatok hetven éve „szabadították fel a várost a fasiszta-horthysta uralom alól”.
Sebastian Cucu alprefektus ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy a román hadsereg 1944. szeptember 8-án tűzte ki a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal tornyára a román lobogót. Ezt megelőzően a város környékén heves harcok dúltak, amelyekben a román hadsereg „az oly sokat szenvedett” helyi román lakosság támogatását is élvezte.
Ioachim Grigorescu ezredes, a háborús veteránok egyesületének helyi vezetője kijelentette, az események óta eltelt hét évtized dacára a városban „sokan gondolnak még nosztalgiával a múltra”. A tartalékos ezredes nehezményezte, hogy az RMDSZ helyi vezetői ezúttal sem vettek részt az eseményen.
A rendezvényen egyébként a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Fóruma azt javasolta, hogy a román hadsereg által a városháza tornyára 70 évvel ezelőtt kitűzött román lobogót nyilvánítsák műemlékké.
Sepsiszentgyörgy volt az első észak-erdélyi város, amelyikbe 1944-ben bevonult a román hadsereg. A bevonulás két héttel azután történt, hogy Bukarestben Mihály román király testőrsége letartóztatta Ion Antonescu marsallt, Románia Hitler-barát kormányzóját, és az ország átállt a szövetséges hatalmak oldalára.
Krónika (Kolozsvár)
Katonai parádéval ünnepelték hétfőn Sepsiszentgyörgyön, hogy hetven évvel ezelőtt vonultak be a román csapatok a városba. A rendezvényt a sepsiszentgyörgyi katonai helyőrség szervezte a prefektusi hivatal támogatásával annak emlékére, hogy a román csapatok hetven éve „szabadították fel a várost a fasiszta-horthysta uralom alól”.
Sebastian Cucu alprefektus ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy a román hadsereg 1944. szeptember 8-án tűzte ki a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal tornyára a román lobogót. Ezt megelőzően a város környékén heves harcok dúltak, amelyekben a román hadsereg „az oly sokat szenvedett” helyi román lakosság támogatását is élvezte.
Ioachim Grigorescu ezredes, a háborús veteránok egyesületének helyi vezetője kijelentette, az események óta eltelt hét évtized dacára a városban „sokan gondolnak még nosztalgiával a múltra”. A tartalékos ezredes nehezményezte, hogy az RMDSZ helyi vezetői ezúttal sem vettek részt az eseményen.
A rendezvényen egyébként a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Fóruma azt javasolta, hogy a román hadsereg által a városháza tornyára 70 évvel ezelőtt kitűzött román lobogót nyilvánítsák műemlékké.
Sepsiszentgyörgy volt az első észak-erdélyi város, amelyikbe 1944-ben bevonult a román hadsereg. A bevonulás két héttel azután történt, hogy Bukarestben Mihály román király testőrsége letartóztatta Ion Antonescu marsallt, Románia Hitler-barát kormányzóját, és az ország átállt a szövetséges hatalmak oldalára.
Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 12.
Kozma Miklós, az MTI egykori vezetője
Százharminc éve, 1884. szeptember 5-én született Nagyváradon Kozma Miklós, aki 1920 és 1941 között volt a Magyar Távirati Iroda elnök- vezérigazgatója. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
Apja, vitéz leveldi Kozma Ferenc nyomdokait követve elvégezte a Ludovika Akadémiát, 1904-ben avatták huszárhadnaggyá, emellett jogot is hallgatott. 1919 júliusától részt vett a tisztekből, csendőrökből és önkéntesekből létrejött Nemzeti Hadsereg megszervezésében. Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választása után a Katonai Iroda katonapolitikai referense lett, 1920-ban szolgálaton kívüli őrnaggyá, később ezredessé nevezték ki.
1920 augusztusában Teleki Pál miniszterelnök megbízta a Magyar Távirati Iroda "szellemi és adminisztratív vezetésével". Kozma a kormányzó rábeszélésére vállalta el végül az akkor még kicsiny MTI irányítását. 1921-ben, miután a hírszolgálat kiépítésére vonatkozó javaslatait a kormány elfogadta, nyugállományba helyezték, s végleg átvette a részvénytársasággá alakult MTI vezetését, amelynek az 1935-37 közötti időszakot kivéve haláláig az élén állt.
Kozma a hírügynökséget néhány év alatt több száz főt, köztük külföldi tudósítókat is foglalkoztató, európai színvonalú tájékoztató központtá fejlesztette. Számos vállalkozása (Magyar Hirdető, Magyar Országos Tudósító, Magyar Rádió, Rádióélet című lap, Magyar Film Iroda) révén tőkeerős nagyvállalattá alakította a korábban ráfizetéses MTI-t. Az addig állami felügyelet alá tartozó MTI 1921 elején "magánkézbe", a Kozma által alapított Magyar Nemzeti Gazdasági Bank birtokába került, s a kormány félhivatalos hírügynöksége lett.
Teleki Pál 1941. április 3-i öngyilkossága után, a magyar háborús lépések láttán Kozma ungvári magányában végleg meghasonlott: saját feljegyzése szerint élete "összevisszaság" volt, nem tudott választani hadsereg, üzlet, politika és írás között. Novemberben szívroham érte, s december 7-én, 57 éves korában meghalt a budapesti János Szanatóriumban.
Kozmának jó érzéke volt a művészi értékek felfedezéséhez. Baráti körébe tartozott Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, bár személyesen sosem állt ki mellettük. Rádiós elnöksége idején támogatta Bartók Béla népzenei anyagának rögzítését, síkra szállt a magyar filmipar színvonalának emeléséért, foglalkozott a televíziózás lehetőségével is.
Szenvedélyes naplóíró és kéziratgyűjtő volt, hagyatéka nemcsak életébe, kissé ellentmondásos gondolatvilágába enged betekintést, hanem a két világháború közötti magyar belpolitikai és kulturális élet eseményeibe, kulisszatitkaiba is.
Tibolddarócon, ahol az ő kezdeményezésére épültek házak az addig barlangokban nyomorgó családok számára, 1942-ben állították fel szobrát, 1943-ban a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székházának udvarán Kisfaludy Stróbl Zsigmond Kozma-mellszobrát avatták fel, ezek ma már nincsenek helyükön.
1989-ben a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda képviselői avatták fel síremlékét a baracskai temetőben.
Népújság (Marosvásárhely)
Százharminc éve, 1884. szeptember 5-én született Nagyváradon Kozma Miklós, aki 1920 és 1941 között volt a Magyar Távirati Iroda elnök- vezérigazgatója. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
Apja, vitéz leveldi Kozma Ferenc nyomdokait követve elvégezte a Ludovika Akadémiát, 1904-ben avatták huszárhadnaggyá, emellett jogot is hallgatott. 1919 júliusától részt vett a tisztekből, csendőrökből és önkéntesekből létrejött Nemzeti Hadsereg megszervezésében. Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választása után a Katonai Iroda katonapolitikai referense lett, 1920-ban szolgálaton kívüli őrnaggyá, később ezredessé nevezték ki.
1920 augusztusában Teleki Pál miniszterelnök megbízta a Magyar Távirati Iroda "szellemi és adminisztratív vezetésével". Kozma a kormányzó rábeszélésére vállalta el végül az akkor még kicsiny MTI irányítását. 1921-ben, miután a hírszolgálat kiépítésére vonatkozó javaslatait a kormány elfogadta, nyugállományba helyezték, s végleg átvette a részvénytársasággá alakult MTI vezetését, amelynek az 1935-37 közötti időszakot kivéve haláláig az élén állt.
Kozma a hírügynökséget néhány év alatt több száz főt, köztük külföldi tudósítókat is foglalkoztató, európai színvonalú tájékoztató központtá fejlesztette. Számos vállalkozása (Magyar Hirdető, Magyar Országos Tudósító, Magyar Rádió, Rádióélet című lap, Magyar Film Iroda) révén tőkeerős nagyvállalattá alakította a korábban ráfizetéses MTI-t. Az addig állami felügyelet alá tartozó MTI 1921 elején "magánkézbe", a Kozma által alapított Magyar Nemzeti Gazdasági Bank birtokába került, s a kormány félhivatalos hírügynöksége lett.
Teleki Pál 1941. április 3-i öngyilkossága után, a magyar háborús lépések láttán Kozma ungvári magányában végleg meghasonlott: saját feljegyzése szerint élete "összevisszaság" volt, nem tudott választani hadsereg, üzlet, politika és írás között. Novemberben szívroham érte, s december 7-én, 57 éves korában meghalt a budapesti János Szanatóriumban.
Kozmának jó érzéke volt a művészi értékek felfedezéséhez. Baráti körébe tartozott Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, bár személyesen sosem állt ki mellettük. Rádiós elnöksége idején támogatta Bartók Béla népzenei anyagának rögzítését, síkra szállt a magyar filmipar színvonalának emeléséért, foglalkozott a televíziózás lehetőségével is.
Szenvedélyes naplóíró és kéziratgyűjtő volt, hagyatéka nemcsak életébe, kissé ellentmondásos gondolatvilágába enged betekintést, hanem a két világháború közötti magyar belpolitikai és kulturális élet eseményeibe, kulisszatitkaiba is.
Tibolddarócon, ahol az ő kezdeményezésére épültek házak az addig barlangokban nyomorgó családok számára, 1942-ben állították fel szobrát, 1943-ban a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székházának udvarán Kisfaludy Stróbl Zsigmond Kozma-mellszobrát avatták fel, ezek ma már nincsenek helyükön.
1989-ben a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda képviselői avatták fel síremlékét a baracskai temetőben.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 16.
Emlékezés Horthyra – Hetvennégy éve vonultak be a honvédek
A történteket, valamint azok előidézőjét, s egyben vezéralakját fel- és megidéző előadással, valamint filmvetítéssel emlékezett a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 13-án végrehajtott sepsiszentgyörgyi bevonulására.
A Míves Házban egybegyűlteket a szervezők részéről Vízi Abigél üdvözölte, majd Rab Sándor történelemtanár beszélt Magyarország méltánytalanul feledni hagyott kormányzójáról, Vitéz Nagybányai Horthy Miklósról. Az elmondottakból és látottakból kiderült, hogy az ország újjászervezésében és fejlődésében kulcsszerepet játszó politikus 1868-ban Kenderesen, nemesi család fiaként látja meg a napvilágot. Elemi tanulmányai és a gimnázium elvégzése után az akkor magyar fennhatóság alatt lévő fiumei tengerészeti akadémia hallgatója lesz, majd az osztrák-magyar hadiflotta tengerész-hadapródjává avatják.
Vezetői képességeinek és bátorságának köszönhetően gyorsan halad felfelé a ranglétrán, az I. világháború végét pedig már altengernagyi rangban, a szövetséges hajóhad főparancsnokaként éri meg. Az összeomlást követően kenderesi birtokára visszavonulva gazdálkodik, azonban a kommunista hatalomátvétel miatt újból kénytelen közszereplést vállalni, így 1919-ben a Nemzeti Hadsereg élére áll, 1920 márciusában pedig Magyarország kormányzójává választják.
Minden ellentétes híreszteléssel és rágalommal ellentétben Horthy Miklós irányításának 25 éve alatt a szétdarabolt és kifosztott ország Európa legfejlettebb államai közé kapaszkodott. Így a megfelelő történelmi pillanatban elrabolt területeinek nagy részét is képes volt visszaszerezni, s a lengyel menekültek százezreinek befogadása mellett zsidó állampolgárainak is védelmet tudott nyújtani.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó, Erdély.ma
A történteket, valamint azok előidézőjét, s egyben vezéralakját fel- és megidéző előadással, valamint filmvetítéssel emlékezett a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 13-án végrehajtott sepsiszentgyörgyi bevonulására.
A Míves Házban egybegyűlteket a szervezők részéről Vízi Abigél üdvözölte, majd Rab Sándor történelemtanár beszélt Magyarország méltánytalanul feledni hagyott kormányzójáról, Vitéz Nagybányai Horthy Miklósról. Az elmondottakból és látottakból kiderült, hogy az ország újjászervezésében és fejlődésében kulcsszerepet játszó politikus 1868-ban Kenderesen, nemesi család fiaként látja meg a napvilágot. Elemi tanulmányai és a gimnázium elvégzése után az akkor magyar fennhatóság alatt lévő fiumei tengerészeti akadémia hallgatója lesz, majd az osztrák-magyar hadiflotta tengerész-hadapródjává avatják.
Vezetői képességeinek és bátorságának köszönhetően gyorsan halad felfelé a ranglétrán, az I. világháború végét pedig már altengernagyi rangban, a szövetséges hajóhad főparancsnokaként éri meg. Az összeomlást követően kenderesi birtokára visszavonulva gazdálkodik, azonban a kommunista hatalomátvétel miatt újból kénytelen közszereplést vállalni, így 1919-ben a Nemzeti Hadsereg élére áll, 1920 márciusában pedig Magyarország kormányzójává választják.
Minden ellentétes híreszteléssel és rágalommal ellentétben Horthy Miklós irányításának 25 éve alatt a szétdarabolt és kifosztott ország Európa legfejlettebb államai közé kapaszkodott. Így a megfelelő történelmi pillanatban elrabolt területeinek nagy részét is képes volt visszaszerezni, s a lengyel menekültek százezreinek befogadása mellett zsidó állampolgárainak is védelmet tudott nyújtani.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó, Erdély.ma
2014. szeptember 18.
Németek és magyarok
Érdekes, a németek évtizedek óta, a háborús nemzedék kihalása óta nem azonosulnak a náci korszakkal. Beszélnek róla és elítélik. Szóban, tettekben. Ugyanez nálunk egyáltalán nem így van. Sok-sok évig a hivatalosság hallgatás alá vonta, elítélte, kirekesztette, megvetette a korszakot. Tudták, ez az egyetlen mód, hogy a szocialista táborban (és nem kommunizmusban, ami soha nem volt Romániában és Magyarországon, hogy csak e két államról szóljak; kommunisták voltak, párttagok, akiket sokáig a munkáspártokban mozgattak bábként a még nagyobb komcsizsarnokok és agymosómesterek), a szovjet fegyverek és a Vörös hadsereg csizmái alatt meghatározott árnyékban viszonylag békében mozoghassanak, amit fénynek kellett mondani, Keletről jövőnek természetesen.
Aztán elmúlt a nyomás, a csizma visszahúzódott, és akkor az emberek elkezdtek nosztalgiázni egy olyan korszak iránt, amit a legtöbbjük – én sem – éltek át, ami a szülők és nagyszülők meséjében ideálissá, álomszerűvé növekedett. Bevonulás fehér lovon, virágeső, nagyasszonyi, báli ruhákba öltöztetett szűzlányok köszöntik Őt és a Főrangú asszonyt. Székely kapu, lovon jönnek a hadak vezérei, sokan várják őket húsz év kisebbségi sanyarúság után. Sokan még az 1929–1933-as gazdasági világválságot is a román uralom nyakába varrnák. Holott a másik országban, az Ártándon túli Óperenciában is rettenetes volt a gazdaság összeomlása és a munkanélküliség, a rendőri terror, pedig azt színmagyar emberek csinálták, szín és színes, meg színtelen magyar embereknek. Az persze már nem számít bele az érzésekbe, hogy volt egy értelmetlen hősi tömeghalál a Don-kanyarban és másutt is 1941–1944 között, volt háborús nélkülözés, értelmetlen célok értelmében kérték a lakosságtól az áldozathozatalt és éhezést, pincékbe búvást, a félelmet. Nem, gondolják, hogy rossz lóra tett a nosztalgiákban daliás hőssé nemesült agg, vesebajjal küszködő Kormányzó és a miniszterei. Szövetségese volt egy őrült diktatúrának, amely végül szövetségesét is megszállta, a kormányzót, a daliát elraboltatta. Csak az jut eszébe, hogy négy évig törékeny többségben volt, aminek keservesen megitta az árát az utána következő negyven évben, és ma sem mondhatja magát szabadságjogaiban, szimbólumaiban, nyelvhasználatában teljesen egyenjogúnak. Vagy tán éppen azért hiszi, hogy akkor jobb volt?
Kinek? Néhány ezernek, aki ügyesebben mozgott, hivatalt kapott, akinek voltak kapcsolatai. Aki tudott még szerezni egy kiló liszttel többet, a tilalom ellenére. Akihez a durvalelkű csendőr magyarul szólt, és küldte el az anyjába, vágta pofán a rend kedvéért. Akivel a nagyságos hivatalnok szívélyesen közölte, hogy eloláhosodott a 20 év alatt, a rendőr magyarul szólt és a postás is, mikor kikézbesítette az SAS-behívót. Hadifogság, félárvák, keresztek, fejfák, ismeretlen katonai nyughelyek következtek. És akkor még semmit sem szóltam a lágerekről (a szovjetről vagy németről), arról midőn a boltok előtt nagy volt a sor, amikor abban reménykedtek, hogy ha a zsidókat elviszik, nekik jobb lesz. Nem lesznek majd ügyvédek, akik védték őt a törvényszéken, ui. két nyelven beszéltek, orvosok, akik ingyen is gyógyítottak, kereskedők, akik hitelbe is adtak. Elvitték őket hetven éve, de ebből semmiféle hasznot nem látott a Horthy-nosztalgiázó nagyapja.
Az azonosulás csak azok fejében és keblében ver fészket, akik eleve történelmietlenül tekintenek a történelemre. Akik nem számolnak a realitással. Akik mindig másban keresik saját esettségükért az okozót. "Holott a sírt, hol atyja nyugszik, kellene megbotoznia". Nem én mondtam, hanem József Attila.
A németek számára Hitler és rendszere maga a megtestesült rossz, a végtelen német katonatemetők, a lerombolt német városok és lerombolt európai városok atyamestere, a németek összeurópai negatív megítélése sok-sok éven át, a német nyelv kihullása a világnyelvek sorából. Idehaza mindez aligha nyom a latban a nosztalgikus és félkatonai zűrzavaros handabandázásban. Az internetes gyűlöletbeszélőknél. Itt csak a hősiesség számít és a sértett büszkeség, a valakit megvetni vágyás két elveszett világháború, szétcincált ország és az ismételten megerősített Trianon dacára.
Sebestyén Mihály, Népújság (Marosvásárhely)
Érdekes, a németek évtizedek óta, a háborús nemzedék kihalása óta nem azonosulnak a náci korszakkal. Beszélnek róla és elítélik. Szóban, tettekben. Ugyanez nálunk egyáltalán nem így van. Sok-sok évig a hivatalosság hallgatás alá vonta, elítélte, kirekesztette, megvetette a korszakot. Tudták, ez az egyetlen mód, hogy a szocialista táborban (és nem kommunizmusban, ami soha nem volt Romániában és Magyarországon, hogy csak e két államról szóljak; kommunisták voltak, párttagok, akiket sokáig a munkáspártokban mozgattak bábként a még nagyobb komcsizsarnokok és agymosómesterek), a szovjet fegyverek és a Vörös hadsereg csizmái alatt meghatározott árnyékban viszonylag békében mozoghassanak, amit fénynek kellett mondani, Keletről jövőnek természetesen.
Aztán elmúlt a nyomás, a csizma visszahúzódott, és akkor az emberek elkezdtek nosztalgiázni egy olyan korszak iránt, amit a legtöbbjük – én sem – éltek át, ami a szülők és nagyszülők meséjében ideálissá, álomszerűvé növekedett. Bevonulás fehér lovon, virágeső, nagyasszonyi, báli ruhákba öltöztetett szűzlányok köszöntik Őt és a Főrangú asszonyt. Székely kapu, lovon jönnek a hadak vezérei, sokan várják őket húsz év kisebbségi sanyarúság után. Sokan még az 1929–1933-as gazdasági világválságot is a román uralom nyakába varrnák. Holott a másik országban, az Ártándon túli Óperenciában is rettenetes volt a gazdaság összeomlása és a munkanélküliség, a rendőri terror, pedig azt színmagyar emberek csinálták, szín és színes, meg színtelen magyar embereknek. Az persze már nem számít bele az érzésekbe, hogy volt egy értelmetlen hősi tömeghalál a Don-kanyarban és másutt is 1941–1944 között, volt háborús nélkülözés, értelmetlen célok értelmében kérték a lakosságtól az áldozathozatalt és éhezést, pincékbe búvást, a félelmet. Nem, gondolják, hogy rossz lóra tett a nosztalgiákban daliás hőssé nemesült agg, vesebajjal küszködő Kormányzó és a miniszterei. Szövetségese volt egy őrült diktatúrának, amely végül szövetségesét is megszállta, a kormányzót, a daliát elraboltatta. Csak az jut eszébe, hogy négy évig törékeny többségben volt, aminek keservesen megitta az árát az utána következő negyven évben, és ma sem mondhatja magát szabadságjogaiban, szimbólumaiban, nyelvhasználatában teljesen egyenjogúnak. Vagy tán éppen azért hiszi, hogy akkor jobb volt?
Kinek? Néhány ezernek, aki ügyesebben mozgott, hivatalt kapott, akinek voltak kapcsolatai. Aki tudott még szerezni egy kiló liszttel többet, a tilalom ellenére. Akihez a durvalelkű csendőr magyarul szólt, és küldte el az anyjába, vágta pofán a rend kedvéért. Akivel a nagyságos hivatalnok szívélyesen közölte, hogy eloláhosodott a 20 év alatt, a rendőr magyarul szólt és a postás is, mikor kikézbesítette az SAS-behívót. Hadifogság, félárvák, keresztek, fejfák, ismeretlen katonai nyughelyek következtek. És akkor még semmit sem szóltam a lágerekről (a szovjetről vagy németről), arról midőn a boltok előtt nagy volt a sor, amikor abban reménykedtek, hogy ha a zsidókat elviszik, nekik jobb lesz. Nem lesznek majd ügyvédek, akik védték őt a törvényszéken, ui. két nyelven beszéltek, orvosok, akik ingyen is gyógyítottak, kereskedők, akik hitelbe is adtak. Elvitték őket hetven éve, de ebből semmiféle hasznot nem látott a Horthy-nosztalgiázó nagyapja.
Az azonosulás csak azok fejében és keblében ver fészket, akik eleve történelmietlenül tekintenek a történelemre. Akik nem számolnak a realitással. Akik mindig másban keresik saját esettségükért az okozót. "Holott a sírt, hol atyja nyugszik, kellene megbotoznia". Nem én mondtam, hanem József Attila.
A németek számára Hitler és rendszere maga a megtestesült rossz, a végtelen német katonatemetők, a lerombolt német városok és lerombolt európai városok atyamestere, a németek összeurópai negatív megítélése sok-sok éven át, a német nyelv kihullása a világnyelvek sorából. Idehaza mindez aligha nyom a latban a nosztalgikus és félkatonai zűrzavaros handabandázásban. Az internetes gyűlöletbeszélőknél. Itt csak a hősiesség számít és a sértett büszkeség, a valakit megvetni vágyás két elveszett világháború, szétcincált ország és az ismételten megerősített Trianon dacára.
Sebestyén Mihály, Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 8.
Izsák Balázs megjegyzései az autonómia-tervezet Bukarestben lezajlott vitája kapcsán
A Székely Nemzeti Tanács elnöke szeptember 30.-án kiadott közleményében (A székelyek autonómiatörekvésének továbbra is szüksége van Magyarország támogatására) bírálta az RMDSZ elnökének kijelentéseit, amelyeket Bukarestben, román értelmiségiekkel, az RMDSZ autonómiastatútumáról folytatott beszélgetés során tett.
Az RMDSZ erre közleménnyel válaszolt, amelyben védelmébe vette a Kelemen Hunor által mondottakat, azt állítva, hogy a Székely Nemzeti Tanács elnöke újságcikkek alapján fogalmazta meg a véleményét, ezért a nyilatkozata valótlanságokat tartalmaz.
Figyelmesen végighallgatva az RMDSZ honlapján közzétett, több mint kétórás beszélgetést, megállapítható, hogy a Székely Nemzeti Tanács közleményébe foglaltak maradéktalanul helytállóak. A továbbiakban a két órás beszélgetésből készült, jegyzőkönyvszerű kivonatot teszünk közé, amelyet kommentárokkal láttunk el, és a végén a következtetéseket is levonjuk. Azért vagyunk kénytelenek ebben a szokatlan formában megtenni a megjegyzéseinket, mert az RMDSZ elutasítja a párbeszéd megszokott kereteit.
Kelemen Hunor
11:25 Nem azt határozza meg, mi az autonómia, hanem azt, hogy mit nem jelent. Nem jelent szeparatizmust, enklávét, államiságot. Kommentár: A szeparatizmus, az enkláve, az állam az államban, olyan kifejezések, amelyeket a román nacionalizmus a jogos magyar törekvések elfojtására, sajátos értelemben használ. Szeparatizmusról akkor beszélt, amikor mi magyar iskolát, magyar nyelvű oktatást kértünk. Ezeket a kifejezéseket átvenni nem szabad defenzív módon sem, hanem el kell utasítani a használatukat, és meg kell világítani a használatuk mögött álló szándékot. A helyes értelmezésük nélkül még a hárítás, a defenzíva is hallgatólagos elfogadása ezen kifejezések létjogosultságának! 13:45 Az autonómiát a parlamentben kell elérni, nem az utcán, nem olyan eszközökkel, amelyeknek nincsen köze a demokráciához.
Kommentár: Ezek szerint a Székelyek Nagy Menetelése olyan eszköz volt, amelynek nincs köze a demokráciához? 16:40 A Prut két partján élő emberek, ha együtt akarnak élni, együtt fognak élni előbb-utóbb. A kérdés az, hogyan. Annak is megvan azonban a kockázata, hogy más pályája legyen Moldovának.
Kommentár: A mi szempontunkból az a kérdés, hogy az egyesülés előkészítéseként, Románia tesz-e olyan lépéseket, amely a moldovai oroszokat és gagauzokat meggyőzi arról, hogy Romániában szélesebb jogköröket fognak élvezni, mint most. Mert jelenleg elriasztja őket a román többség viszonya a mi autonómiatörekvésünkhöz. Persze minket is érintene az egyesülés, hiszen a százalékarányunk csökkenne, ebbe többletgaranciák nélkül nekünk nem is szabad belemennünk! Ilyen többletgarancia az autonómia. Hurezeanu, amikor visszatér Moldova kérdésére, Kelemen Hunor másodszor szalasztja el az alkalmat, hogy előadja az általa képviselőt közösség szempontjait. Parvulescu 19:00 Az 1923-as alkotmány eltörölte a gyulafehérvári ígéreteket Hurezeanu 20:49 Méltatja Parvulescu történelmi felvezetését, (1859-ben föderatív államként jött létre Románia, Gyulafehérvári ígéretek) és kiegészíti a Dunai Konföderáció tervével. 22:08 Tabuk mindig lesznek. Tabuk nélkül nem lehet (Kelemen Hunor nevet). Az ön tabuja például ez: vegye ki az utolsó mondatából Moldovát, és tegye helyébe Erdélyt, ha egyesülésről van szó. (Kelemen Hunor közbeszól: „Nu se pune problema!” – azaz: ez fel sem merül.) 22:56 Önök bemutattak egy autonómia-tervezetet, egy feszült helyzetben, veszélyes, szeparatista törekvések korában.
23:33 Orbán Viktor egy olyan politikus, aki megkérdőjelezi az Unió alapértékeit, szövetséget köt Moszkvával, és ez nemcsak gazdasági szövetség, hanem értékközösség is. 24:15 Nem gondolja Kelemen Hunor, hogy egy hullámhosszra került a szeparatistákkal? Világ szeparatistái egyesüljetek! Hogyan fognak boldogulni egy ilyen feszültségekkel terhes világban Donyeck, Edinburgh és Barcelona közt, Budapesten és Moszkván keresztül?
Kelemen Hunor 25:57 Igaza van Hurezeanu úrnak, nehéz örökséget kaptunk. (?) A tervezetnek nincs köze a szeparatizmushoz, Krímhez, Moszkvához. Megismétli: nem akarunk szeparatizmust, nem akarunk enklávét létrehozni.
28:0 Ezt a tervezetet nem beszéltük meg sem budapesti, sem moszkvai politikusokkal. 30:38 Nem akarunk semmit elvenni a románoktól, sem területet sem egyebet.
30:56 Nálunk is vannak szélsőségesek, de nincs közünk hozzájuk. Nincsenek velük közös terveink. 31:40 Volt olyan idő, 89 előtt, amikor a román állam meg akart semmisíteni az ország területén mindent, ami nem román, de most ez már nem így van. 32:08 Románia a németeket és zsidókat eladta, a magyarokat csak azért nem, mert a magyarokra nem volt vevő. Nem akarjuk, hogy a jövőben azt mondják a románok, milyen kár, hogy már nincsenek magyarok (Romániában), ahogy mondják most a németekre, persze, hogy nincsenek, hiszen Önök mintha a németeket eladták volna? Kommentár: Valójában nincs semmi olyan biztos jel, amely arra vallana, hogy Románia lemondott volna az erőszakos asszimiláció politikájáról. Erre nagyon sok példát lehet felhozni, de elég lenne a jelenlegi kormány közigazgatási reformtervét említeni, vagy legalább azokat az érveket, amelyeket Kelemen Hunor helyett Tapalaga úr adott elő (1:05:40)
A szélsőségek dolgában épp a lényeget nem mondja ki: nincs a romániai magyarságnak szélsőséges szervezete, semmilyen szélsőségesnek nyilvánítható politikai erő. Az erdélyi magyarok a magyarországi választásokon a magyarországinál is nagyobb arányban szavaztak a FIDESZ-KDNP-re, amelyről kategorikusan kijelentjük, semmi köze a szélsőséghez. Ezek kimondása nélkül beszélni az erdélyi magyar szélsőségesekről roppant káros és félrevezető. Felmentést is ad a demokrata érzelmű románoknak, akik nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a szélsőséges, idegengyűlölő, magyarellenes szemlélet ne legyen jelen szinte minden román politikai pártban, hogy a „magyar kártya” ne legyen ott, szinte minden román politikus kezében, a nyíltan szélsőséges pártokról nem is beszélve.
Hurezeanu: 32:35 Nem mi adtuk el, hanem a politikai rendszer. 1944 áprilisában a Horthy rezsim nem adta el, hanem haláltáborba küldte a zsidókat. (Kelemen Hunor közbeszól: ez igaz, ebben egyetértek.) Mi megtartottuk őket a háború idején, és csak azt követően adtuk el őket. Mégiscsak jobb volt eladni, mint megsemmisíteni
Kelemen Hunor:
Én voltam az a politikus (mindkét kezével önmagára mutat) aki ebben az évben háromszor is részt vettem Holokauszt megemlékezésen, a jövő héten megint megyek egyre. És minden alkalommal nagyon világos üzeneteket fogalmazok meg éppen azzal kapcsolatban, amiről Ön beszél.
Kommentár: Minden népnek szembe kell néznie a saját történelmével. A románoknak is szembe kell nézni a saját felelősségükkel, amely a jászvásári pogromért, vagy a besszarábiai zsidóság tragédiájáért terheli őket, mert ezt a felelősséget semmivel sem csökkentik az Észak-Erdélyben történtek, ezért nem helyes ezt tagadni, vagy másra mutogatva maszatolni el a felelősséget. A párhuzam sem helyes a Ceausescu rendszerrel, egyik politikai rezsim bűneit nem menti egy másik jogtiprása. A „jobb volt eladni őket, mint megsemmisíteni” egy megfontolatlan, szerencsétlen megfogalmazás, hiszen Emil Hurezeanu, ahogyan őt ismerjük, semmiképpen sem akarhatja a Ceuasecu diktatúra bűneit menteni. Arról nem is beszélve, hogy maga a mérlegelés is elfogadhatatlan: mi jobb, egy emberi közösséget megsemmisíteni, vagy pénzért eladni? Kelemen Hunor mondanivalója erről: „ez igaz, ebben egyetértek”.
Hurezeanu 33:30 Románia számára is dráma volt (a németek kitelepedése), és nem azért mert Önökkel maradtunk (mindketten nevetnek) hiszen itt vannak még a romák is.
Luca Niculescu
Ön egy erős régiók Európáját akarja, egy erős régiók Romániáját akarja, és én azt kérdezem, hogy éri el azt, hogy erős régiók legyenek, anélkül hogy megkérdőjelezné a nemzetállamokat? A skót, a katalán, az észak-olaszországi, a belgiumi törekevések felsorolása után felteszi a kérdést: mi lesz a nemzetállamokkal. El fognak tűnni? Új határok jelennek meg? Az új entitásokat hercegségeknek fogják hívni, vagy fejedelemségeknek? (Bekiáltás: báróságoknak!) Báróságoknak? Hogy lehet a régiósítást együtt ragozni az integrációval? A föderalizmus lenne a megoldás? Ha Belgiumra nézek, akkor a föderalizmus sem megoldás.
Kelemen Hunor
Minden országban más a helyzet, nem lehet másolni, átültetni egyiknek a gyakorlatát a másikba. Nem szabad merevnek lenni, újítónak kell lenni. Ha elfogadjuk, hogy különböző helyzeteket, különböző módon kezeljünk, akkor megfelelő megoldások is találhatók, úgy hogy minden ország, minden régió, minden közösség, minden ember nyerjen ezekből a helyzetekből. Nem fogunk egységes receptet, egységes gyógymódot találni, az Egyesült Királyságtól Görögországig, ahol egészen más a helyzet.
Kommentár: Kelemen Hunor megkerüli a választ a kérdésre: hogyan egyeztethető össze a régiósítás az integrációval? Nem ismeri az Európa Tanácsnak épp az európai régiósításra vonatkozó 2007/1811 számú ajánlását, amely éppen erre a kérdésre ad világos választ, és amely markánsan alátámasztja a székely autonómiatörekvést is.
Ennek az ajánlásnak mind a harmincegy cikkét szinte betéve kellene tudnia miden olyan magyar politikusnak, aki autonómia vagy régiósítás ügyében megszólal. Ez például egy „egységes recept”. Ugyanakkor igaza van Kelemen Hunornak abban, hogy nem szabad lemásolni más modelleket, például, ahogyan az RMDSZ tette a Dél-Tiroli autonómiastatútummal.
Parvulescu 45:00 körül: Többször is használja a stat-natiune kifejezést. Különbséget tesz a nemzeti állam (stat national, ez van Románia alkotmányában) és a nemzetállam között. Szerinte a második túlhaladott, az első értelmetlen. Tovább viszi a gondolatot, és kimondja, hogy a nemzetállam, etnikailag tiszta állam értelemben nonszensz, habár a románok többsége ezt így érti, az alkotmány meg kétértelmű. 49:40 – Horvátország alkotmányában szerepelt a nemzetállam kifejezés, az EU csatlakozás kedvéért módosítaniuk kellett az alkotmányt, hogy ezt az etnikai hivatkozást megváltoztassák benne.
Kelemen Hunor
52:00 Európa számára az egyetlen út a mélyebb integráció, a közeledés egy Európai Egyesült Államok felé.
Kommentár: Parvulescu nagyon fontos dolgokat mondott az alkotmány első cikkének kétértelműségéről. Érdemes lett volna erre reagálnia Kelemen Hunornak, ha már nem ő mondta ki, amit ki kellett volna mondania.
Az Európa Egyesült Államok doktrínája pedig igencsak megkérdőjelezhető. Hurezeanu 54:00 Párhuzamot von a múlt század eleji erdélyi románok s a mostani erdélyi magyarok helyzete között. Az akkori Románia szövetségese volt a Monarchiának, s a román király csitította az erdélyi románokat, most meg Budapest nyíltan barátkozik a szeparatizmust még Erdély viszonylatában is támogató oroszokkal. Az ő erdélyi nagyapját feszélyezte Bukarest. Bátorítja vagy feszélyezi most Budapest Kelemen Hunort?
Kommentár: A felvezetéssel nehéz bármit is kezdeni, a párhuzam logikátlan, nehezen érthető. A végén viszont elhangzik egy világos kérdés Kelemen Hunorhoz. És a válasz?
Kelemen Hunor
54:55: „Nem bátorít.”- Rendszeresen találkoznak a magyar miniszterelnökkel, de nem gyakrabban, mint a korábbiakkal, de a legutolsó találkozón sem kérdezett Orbán Viktor semmit a statútumról. Nem tárgyalnak ilyen témákról. (A Népszabadság újságírója félreértette ezt a részt. KH úgy értette a kérdést, hogy Budapest bíztatására készítették-e el az autonómia statútumot? Ez ellen tiltakozott, hangsúlyozva az RMDSZ függetlenségét.)
56:00 – Nem ért egyet a liberális demokrácia végével, ő a liberális demokráciában hisz. Nem hisz Moszkva jó szándékában és más a véleménye a Moszkvával való viszonyról, mint a budapesti kollégáknak. De ez az ő dolguk, nem a mienk. Nem tartozik magyarázattal senkinek Orbán Viktor helyett. Kommentár: Érthetetlen ez az elhatárolódási igyekezet a magyar kormánytól. Ez nem az erdélyi magyarok álláspontja. Ugyanakkor nyíltan szembemegy az egységes magyar nemzet koncepciójával, élesen elhatárolja a magyarországi magyarokat az erdélyi magyaroktól. Ami az ő dolguk ugyebár az nem a mienk.
Kelemen Hunor
58:30 Az alkotmánymódosításról: a szenátusnak a régió kamarájának kell lennie, s költségvetési, külpolitikai és védelmi téren legyen hatásköre stb. Kommentár: Finoman fogalmazva is különös és tarthatatlan dolgok, amelyeknek amúgy sem az autonómiához, sem a mi jogainkhoz nincs köze. Az első óra végén még egy hang nem volt arról, hogy miképpen is képzelik el az autonóm régiót, hogyan jön létre, miből áll, hogyan működik. S már ott tartanak, hogy adjanak szót a hallgatóságnak.
Tapalaga 1:05:40: Mit keres a kormányban ő személyesen, mert hónapokkal ezelőtt kevesebbért bejelentette a kilépését, és ebben a témában egyáltalán nem élvezi a koalíciós partner támogatását. Victor Ponta választási programja – Tapalaga úr szerint elítélendő módon – egy szót sem tartalmaz a kisebbségekről, és mert a Victor Ponta programjának a címe (a nagy egyesülésre utal) egyenesen provokatív a kisebbségek irányába. Az ígéret be nem tartására utalva: hogyan tudott az RMDSZ ilyen mértékben elrománosodni? (Tréfás bekiáltás a háttérből: mi akartuk ezt, nem?)
Kelemen Hunor
Nem kérte a szociáldemokraták támogatását, tehát nem haragszik rájuk, hogy nem támogatják. Amúgy a többi jelölt programjában sincs szó a magyarokról. Kielemezték a helyzetet, s arra jutottak, hogy ezekkel együtt inkább maradnak.
Egy kérdező:
1:16:45 Az első konkrét kritika, az altalajkincsek kérdése. Szerinte nem megvalósítható, hogy azok a régió tulajdonában legyenek. Másik kritika, hogy nem határolódik el kellőképpen a szélsőséges magyar mozgalmaktól, ideértve a magyar kormányt meg parlamentet.
Kelemen Hunor
Semmi kapcsolatunk a Jobbikkal, amely sajnos egy jelentős párt a magyar parlamentben. A március 10-i marosvásárhelyi események kapcsán is elhatárolódtunk tőlük. Ami az altalaji kincseket illeti, nagyon kevés van, egy kis ásványvíz (nevet), és nem gondoltuk soha, hogy az ottani erőforrásokat ott kell felhasználni, szó se róla! Semmi sem végleges, nem a Szentírás, amit leírtunk, ezen lehet változattani, ezeket a dolgokat tisztázni kell.
Kommentár: Kelemen Hunor nem reagál a magyar kormányt és parlamentet ért vádakra, sajnálkozik a magyarországi parlamenti erőviszonyokon, holott Közép-Európában előzmény nélküli módon szerzett másodjára is kétharmados többséget egy demokráciának elkötelezett, jobbközép párt. A sajnálkozás ennek az alapvető ténynek a mellőzésével próbálja lejáratni Magyarországot, a magyar népet. A marosvásárhelyi, március 10-i rendezvényhez amúgy nem volt a Jobbiknak semmi köze. Ennek meghirdetője és szervezője a Székely Nemzeti Tanács volt. A román média, a román kormányzat hamis propagandájával összhangban azért próbálta felnagyítani, és a Jobbikra kenni a jogkorlátozó intézkedések okozta néhány – nem jelentős – incidenst (a csendőrség erőszakkal próbálta felnyomni a járdára a tömeget, akkor is, amikor az a járdán nem fért el.), hogy ezzel is hiteltelenítse a rendezvényen résztvevő több tízezer magyar embert követelését. Szégyenletes, hogy Kelemen Hunor ebben a kérdésben a magyarellenes, román nacionalisták oldalára áll!
Az altalajkincsek esetében nem áll ki a helyi tulajdon mellett, azt mondja, hogy a tervezet javítható, több mindennel nem ért ő sem egyet. Egyenesen kihangsúlyozza, hogy nem akarják, hogy az altalajkincsek helyben maradjanak. Látszik, hogy nem ismeri részleteiben a tervezetet és nem tudja azt sem, hogy Székelyföld altalajkincsei nem korlátozódnak az ásványvízre, hiszen Románia földgáztartalékának jelentős hányada Székelyföldön van.
Gabriel Andreescu
1:42:55 – Az alkotmánymódosítás kapcsán egyesek azt mondják, hogy a mostani is megengedi a regionalizációt. Többen azt mondják, hogy egy új alkotmány csak rosszabb lehet, nézzük pl. Magyarországot, ahol az Orbán alkotmánya csökkentette a demokratikus jogokat. Szerinte egy alkotmánymódosítás elég, nem kell új alkotmány.
Másik kérdés a kisebbségi törvény és a statútum viszonya. Van olyan vélemény, hogy a kisebbségi törvény előírásai antidemokratikusak. Harmadik a Hunor viszonya Budapesttel. Ott olyan kormány van, amelyről joggal vetik fel, hogy mennyire demokratikus. A MÁÉÉRT tagjaként joggal mondható, hogy Budapest gyámkodása alatt van az RMDSZ. Mennyiben ért egyet azzal, hogy az RMDSZ egy olyan párt, amelyik kiemelten magyar témákkal foglalkozik.
Kelemen Hunor
1:56:15 Soha nem befolyásolt minket Budapest, ezért haragudtak is ránk az ottani kormányok. Ellenünk hozták létre a két másik pártot, amelyek két egymás utáni választáson nem voltak képesek 100.000 szavazatot összegyűjteni.
1:58:40 Tovább szidja a másik két magyar pártot, illetve félremagyarázza azt a vádat, hogy ha elfogadnák a kisebbségi törvényt, az antidemokratikus módon erősítené meg az RMDSZ-t, azon viccelődik, hogy ő nem tehet arról, hogy azoknak nincs szavazóbázisuk, mintha nem értené pontosan, hogy a törvény hatásköröket és anyagiakat biztosítana az RMDSZ-nek, állami eszközökkel erősítené meg az amúgy is nagy versenyelőnyét.
2:00:00 Azt magyarázza, hogy ha elfogadnák a románok az RMDSZ regionalizációs tervét, az nem jelentene semmi változást, hisz most is vannak magyar többségű közigazgatási egységek. Az ő elképzelésükben a plusz csak a nyelvi jogok.
Kommentár: Teljes mértékben elfogadhatatlan ez a viszonyulás Budapesthez. Ha nem így gondolja, csak a bukaresti román értelmiségi körök elvárasainak akart megfelelni, az is súlyos hiba. Egy biztos, a romániai magyarság viszonyulása Budapesthez más. Ezt kellett volna őszintén elmagyarázni a román értelmiségieknek.
Aztán: regionalizációs terv? Nem autonómiastatútum? S ha nem jelentene változást, akkor mi az értelme? Luca Niculescu
2:01.50 Zárszó: a legtöbbet az autonómiatervezetről beszéltek. (A valóságban viszont szinte semmit.) Hurezeanu 2:03.10 Megdicséri Kelemen Hunort, meg az RMDSZ-t, dicséri a nyelvtudásukat, meg hogy milyen fontos szerepet játszottak a romániai társadalomban, milyen megbízhatóak, stb. Ha ebben a kényes pillanatban az RMDSZ visszafogottabb lesz, azért hálás lesz nekik a román nemzet.
Következtetések A filmfelvétel alapján az is megállapítható, hogy Kelemen Hunor a beszélgetés során végig sodródott, és permanens defenzívában volt. Amikor nemzeti, nemzetiségi ügyekről volt szó hiányzott belőle a belső meggyőződés, elmaradt a hiteles, világos érvelés az általa képviselőt közösség mellett. Egyetlen szó, egyetlen hivatkozás nem volt a magyar-román alapszerződésre és egyéb nemzetközi egyezményekre, illetve azokra az Európa tanácsi dokumentumokra, amelyek számunkra komoly hivatkozási alapot jelentenek. A jelenlévő román értelmiségiek elvárásainak akart megfelelni, és abba a helyzetbe került, hogy olykor a magyar közösség érdekeit jobban megfogalmazta Tapalaga, vagy Parvulescu. Kelemen Hunor akkor volt a leginkább meggyőző, amikor általános, és magyar szempontból semleges értékeket kell megvédeni, valószínűleg pont azért, mert ezeket a jelenlevők közül senki nem kérdőjelezte meg. Látszott, hogy fél a konfliktustól, a vitától, a tabukérdések őszinte kezelésétől.
Határozottan kiállt a liberális demokrácia mellett, de ezzel önmagával is ellentmondásba került, amikor az RMDSZ sokszínűségét fejtegette. Úgy tűnik, hogy nem fontolta meg az erről szóló kijelentését sem, nem tudatosodott benne, hogy a kereszténydemokrácia az a liberális demokrácia alternatívája, és mennyire antidemokratikus és sértő a kereszténydemokratákra ennek az alternatívának a tagadása.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata
Erdély.ma
A Székely Nemzeti Tanács elnöke szeptember 30.-án kiadott közleményében (A székelyek autonómiatörekvésének továbbra is szüksége van Magyarország támogatására) bírálta az RMDSZ elnökének kijelentéseit, amelyeket Bukarestben, román értelmiségiekkel, az RMDSZ autonómiastatútumáról folytatott beszélgetés során tett.
Az RMDSZ erre közleménnyel válaszolt, amelyben védelmébe vette a Kelemen Hunor által mondottakat, azt állítva, hogy a Székely Nemzeti Tanács elnöke újságcikkek alapján fogalmazta meg a véleményét, ezért a nyilatkozata valótlanságokat tartalmaz.
Figyelmesen végighallgatva az RMDSZ honlapján közzétett, több mint kétórás beszélgetést, megállapítható, hogy a Székely Nemzeti Tanács közleményébe foglaltak maradéktalanul helytállóak. A továbbiakban a két órás beszélgetésből készült, jegyzőkönyvszerű kivonatot teszünk közé, amelyet kommentárokkal láttunk el, és a végén a következtetéseket is levonjuk. Azért vagyunk kénytelenek ebben a szokatlan formában megtenni a megjegyzéseinket, mert az RMDSZ elutasítja a párbeszéd megszokott kereteit.
Kelemen Hunor
11:25 Nem azt határozza meg, mi az autonómia, hanem azt, hogy mit nem jelent. Nem jelent szeparatizmust, enklávét, államiságot. Kommentár: A szeparatizmus, az enkláve, az állam az államban, olyan kifejezések, amelyeket a román nacionalizmus a jogos magyar törekvések elfojtására, sajátos értelemben használ. Szeparatizmusról akkor beszélt, amikor mi magyar iskolát, magyar nyelvű oktatást kértünk. Ezeket a kifejezéseket átvenni nem szabad defenzív módon sem, hanem el kell utasítani a használatukat, és meg kell világítani a használatuk mögött álló szándékot. A helyes értelmezésük nélkül még a hárítás, a defenzíva is hallgatólagos elfogadása ezen kifejezések létjogosultságának! 13:45 Az autonómiát a parlamentben kell elérni, nem az utcán, nem olyan eszközökkel, amelyeknek nincsen köze a demokráciához.
Kommentár: Ezek szerint a Székelyek Nagy Menetelése olyan eszköz volt, amelynek nincs köze a demokráciához? 16:40 A Prut két partján élő emberek, ha együtt akarnak élni, együtt fognak élni előbb-utóbb. A kérdés az, hogyan. Annak is megvan azonban a kockázata, hogy más pályája legyen Moldovának.
Kommentár: A mi szempontunkból az a kérdés, hogy az egyesülés előkészítéseként, Románia tesz-e olyan lépéseket, amely a moldovai oroszokat és gagauzokat meggyőzi arról, hogy Romániában szélesebb jogköröket fognak élvezni, mint most. Mert jelenleg elriasztja őket a román többség viszonya a mi autonómiatörekvésünkhöz. Persze minket is érintene az egyesülés, hiszen a százalékarányunk csökkenne, ebbe többletgaranciák nélkül nekünk nem is szabad belemennünk! Ilyen többletgarancia az autonómia. Hurezeanu, amikor visszatér Moldova kérdésére, Kelemen Hunor másodszor szalasztja el az alkalmat, hogy előadja az általa képviselőt közösség szempontjait. Parvulescu 19:00 Az 1923-as alkotmány eltörölte a gyulafehérvári ígéreteket Hurezeanu 20:49 Méltatja Parvulescu történelmi felvezetését, (1859-ben föderatív államként jött létre Románia, Gyulafehérvári ígéretek) és kiegészíti a Dunai Konföderáció tervével. 22:08 Tabuk mindig lesznek. Tabuk nélkül nem lehet (Kelemen Hunor nevet). Az ön tabuja például ez: vegye ki az utolsó mondatából Moldovát, és tegye helyébe Erdélyt, ha egyesülésről van szó. (Kelemen Hunor közbeszól: „Nu se pune problema!” – azaz: ez fel sem merül.) 22:56 Önök bemutattak egy autonómia-tervezetet, egy feszült helyzetben, veszélyes, szeparatista törekvések korában.
23:33 Orbán Viktor egy olyan politikus, aki megkérdőjelezi az Unió alapértékeit, szövetséget köt Moszkvával, és ez nemcsak gazdasági szövetség, hanem értékközösség is. 24:15 Nem gondolja Kelemen Hunor, hogy egy hullámhosszra került a szeparatistákkal? Világ szeparatistái egyesüljetek! Hogyan fognak boldogulni egy ilyen feszültségekkel terhes világban Donyeck, Edinburgh és Barcelona közt, Budapesten és Moszkván keresztül?
Kelemen Hunor 25:57 Igaza van Hurezeanu úrnak, nehéz örökséget kaptunk. (?) A tervezetnek nincs köze a szeparatizmushoz, Krímhez, Moszkvához. Megismétli: nem akarunk szeparatizmust, nem akarunk enklávét létrehozni.
28:0 Ezt a tervezetet nem beszéltük meg sem budapesti, sem moszkvai politikusokkal. 30:38 Nem akarunk semmit elvenni a románoktól, sem területet sem egyebet.
30:56 Nálunk is vannak szélsőségesek, de nincs közünk hozzájuk. Nincsenek velük közös terveink. 31:40 Volt olyan idő, 89 előtt, amikor a román állam meg akart semmisíteni az ország területén mindent, ami nem román, de most ez már nem így van. 32:08 Románia a németeket és zsidókat eladta, a magyarokat csak azért nem, mert a magyarokra nem volt vevő. Nem akarjuk, hogy a jövőben azt mondják a románok, milyen kár, hogy már nincsenek magyarok (Romániában), ahogy mondják most a németekre, persze, hogy nincsenek, hiszen Önök mintha a németeket eladták volna? Kommentár: Valójában nincs semmi olyan biztos jel, amely arra vallana, hogy Románia lemondott volna az erőszakos asszimiláció politikájáról. Erre nagyon sok példát lehet felhozni, de elég lenne a jelenlegi kormány közigazgatási reformtervét említeni, vagy legalább azokat az érveket, amelyeket Kelemen Hunor helyett Tapalaga úr adott elő (1:05:40)
A szélsőségek dolgában épp a lényeget nem mondja ki: nincs a romániai magyarságnak szélsőséges szervezete, semmilyen szélsőségesnek nyilvánítható politikai erő. Az erdélyi magyarok a magyarországi választásokon a magyarországinál is nagyobb arányban szavaztak a FIDESZ-KDNP-re, amelyről kategorikusan kijelentjük, semmi köze a szélsőséghez. Ezek kimondása nélkül beszélni az erdélyi magyar szélsőségesekről roppant káros és félrevezető. Felmentést is ad a demokrata érzelmű románoknak, akik nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a szélsőséges, idegengyűlölő, magyarellenes szemlélet ne legyen jelen szinte minden román politikai pártban, hogy a „magyar kártya” ne legyen ott, szinte minden román politikus kezében, a nyíltan szélsőséges pártokról nem is beszélve.
Hurezeanu: 32:35 Nem mi adtuk el, hanem a politikai rendszer. 1944 áprilisában a Horthy rezsim nem adta el, hanem haláltáborba küldte a zsidókat. (Kelemen Hunor közbeszól: ez igaz, ebben egyetértek.) Mi megtartottuk őket a háború idején, és csak azt követően adtuk el őket. Mégiscsak jobb volt eladni, mint megsemmisíteni
Kelemen Hunor:
Én voltam az a politikus (mindkét kezével önmagára mutat) aki ebben az évben háromszor is részt vettem Holokauszt megemlékezésen, a jövő héten megint megyek egyre. És minden alkalommal nagyon világos üzeneteket fogalmazok meg éppen azzal kapcsolatban, amiről Ön beszél.
Kommentár: Minden népnek szembe kell néznie a saját történelmével. A románoknak is szembe kell nézni a saját felelősségükkel, amely a jászvásári pogromért, vagy a besszarábiai zsidóság tragédiájáért terheli őket, mert ezt a felelősséget semmivel sem csökkentik az Észak-Erdélyben történtek, ezért nem helyes ezt tagadni, vagy másra mutogatva maszatolni el a felelősséget. A párhuzam sem helyes a Ceausescu rendszerrel, egyik politikai rezsim bűneit nem menti egy másik jogtiprása. A „jobb volt eladni őket, mint megsemmisíteni” egy megfontolatlan, szerencsétlen megfogalmazás, hiszen Emil Hurezeanu, ahogyan őt ismerjük, semmiképpen sem akarhatja a Ceuasecu diktatúra bűneit menteni. Arról nem is beszélve, hogy maga a mérlegelés is elfogadhatatlan: mi jobb, egy emberi közösséget megsemmisíteni, vagy pénzért eladni? Kelemen Hunor mondanivalója erről: „ez igaz, ebben egyetértek”.
Hurezeanu 33:30 Románia számára is dráma volt (a németek kitelepedése), és nem azért mert Önökkel maradtunk (mindketten nevetnek) hiszen itt vannak még a romák is.
Luca Niculescu
Ön egy erős régiók Európáját akarja, egy erős régiók Romániáját akarja, és én azt kérdezem, hogy éri el azt, hogy erős régiók legyenek, anélkül hogy megkérdőjelezné a nemzetállamokat? A skót, a katalán, az észak-olaszországi, a belgiumi törekevések felsorolása után felteszi a kérdést: mi lesz a nemzetállamokkal. El fognak tűnni? Új határok jelennek meg? Az új entitásokat hercegségeknek fogják hívni, vagy fejedelemségeknek? (Bekiáltás: báróságoknak!) Báróságoknak? Hogy lehet a régiósítást együtt ragozni az integrációval? A föderalizmus lenne a megoldás? Ha Belgiumra nézek, akkor a föderalizmus sem megoldás.
Kelemen Hunor
Minden országban más a helyzet, nem lehet másolni, átültetni egyiknek a gyakorlatát a másikba. Nem szabad merevnek lenni, újítónak kell lenni. Ha elfogadjuk, hogy különböző helyzeteket, különböző módon kezeljünk, akkor megfelelő megoldások is találhatók, úgy hogy minden ország, minden régió, minden közösség, minden ember nyerjen ezekből a helyzetekből. Nem fogunk egységes receptet, egységes gyógymódot találni, az Egyesült Királyságtól Görögországig, ahol egészen más a helyzet.
Kommentár: Kelemen Hunor megkerüli a választ a kérdésre: hogyan egyeztethető össze a régiósítás az integrációval? Nem ismeri az Európa Tanácsnak épp az európai régiósításra vonatkozó 2007/1811 számú ajánlását, amely éppen erre a kérdésre ad világos választ, és amely markánsan alátámasztja a székely autonómiatörekvést is.
Ennek az ajánlásnak mind a harmincegy cikkét szinte betéve kellene tudnia miden olyan magyar politikusnak, aki autonómia vagy régiósítás ügyében megszólal. Ez például egy „egységes recept”. Ugyanakkor igaza van Kelemen Hunornak abban, hogy nem szabad lemásolni más modelleket, például, ahogyan az RMDSZ tette a Dél-Tiroli autonómiastatútummal.
Parvulescu 45:00 körül: Többször is használja a stat-natiune kifejezést. Különbséget tesz a nemzeti állam (stat national, ez van Románia alkotmányában) és a nemzetállam között. Szerinte a második túlhaladott, az első értelmetlen. Tovább viszi a gondolatot, és kimondja, hogy a nemzetállam, etnikailag tiszta állam értelemben nonszensz, habár a románok többsége ezt így érti, az alkotmány meg kétértelmű. 49:40 – Horvátország alkotmányában szerepelt a nemzetállam kifejezés, az EU csatlakozás kedvéért módosítaniuk kellett az alkotmányt, hogy ezt az etnikai hivatkozást megváltoztassák benne.
Kelemen Hunor
52:00 Európa számára az egyetlen út a mélyebb integráció, a közeledés egy Európai Egyesült Államok felé.
Kommentár: Parvulescu nagyon fontos dolgokat mondott az alkotmány első cikkének kétértelműségéről. Érdemes lett volna erre reagálnia Kelemen Hunornak, ha már nem ő mondta ki, amit ki kellett volna mondania.
Az Európa Egyesült Államok doktrínája pedig igencsak megkérdőjelezhető. Hurezeanu 54:00 Párhuzamot von a múlt század eleji erdélyi románok s a mostani erdélyi magyarok helyzete között. Az akkori Románia szövetségese volt a Monarchiának, s a román király csitította az erdélyi románokat, most meg Budapest nyíltan barátkozik a szeparatizmust még Erdély viszonylatában is támogató oroszokkal. Az ő erdélyi nagyapját feszélyezte Bukarest. Bátorítja vagy feszélyezi most Budapest Kelemen Hunort?
Kommentár: A felvezetéssel nehéz bármit is kezdeni, a párhuzam logikátlan, nehezen érthető. A végén viszont elhangzik egy világos kérdés Kelemen Hunorhoz. És a válasz?
Kelemen Hunor
54:55: „Nem bátorít.”- Rendszeresen találkoznak a magyar miniszterelnökkel, de nem gyakrabban, mint a korábbiakkal, de a legutolsó találkozón sem kérdezett Orbán Viktor semmit a statútumról. Nem tárgyalnak ilyen témákról. (A Népszabadság újságírója félreértette ezt a részt. KH úgy értette a kérdést, hogy Budapest bíztatására készítették-e el az autonómia statútumot? Ez ellen tiltakozott, hangsúlyozva az RMDSZ függetlenségét.)
56:00 – Nem ért egyet a liberális demokrácia végével, ő a liberális demokráciában hisz. Nem hisz Moszkva jó szándékában és más a véleménye a Moszkvával való viszonyról, mint a budapesti kollégáknak. De ez az ő dolguk, nem a mienk. Nem tartozik magyarázattal senkinek Orbán Viktor helyett. Kommentár: Érthetetlen ez az elhatárolódási igyekezet a magyar kormánytól. Ez nem az erdélyi magyarok álláspontja. Ugyanakkor nyíltan szembemegy az egységes magyar nemzet koncepciójával, élesen elhatárolja a magyarországi magyarokat az erdélyi magyaroktól. Ami az ő dolguk ugyebár az nem a mienk.
Kelemen Hunor
58:30 Az alkotmánymódosításról: a szenátusnak a régió kamarájának kell lennie, s költségvetési, külpolitikai és védelmi téren legyen hatásköre stb. Kommentár: Finoman fogalmazva is különös és tarthatatlan dolgok, amelyeknek amúgy sem az autonómiához, sem a mi jogainkhoz nincs köze. Az első óra végén még egy hang nem volt arról, hogy miképpen is képzelik el az autonóm régiót, hogyan jön létre, miből áll, hogyan működik. S már ott tartanak, hogy adjanak szót a hallgatóságnak.
Tapalaga 1:05:40: Mit keres a kormányban ő személyesen, mert hónapokkal ezelőtt kevesebbért bejelentette a kilépését, és ebben a témában egyáltalán nem élvezi a koalíciós partner támogatását. Victor Ponta választási programja – Tapalaga úr szerint elítélendő módon – egy szót sem tartalmaz a kisebbségekről, és mert a Victor Ponta programjának a címe (a nagy egyesülésre utal) egyenesen provokatív a kisebbségek irányába. Az ígéret be nem tartására utalva: hogyan tudott az RMDSZ ilyen mértékben elrománosodni? (Tréfás bekiáltás a háttérből: mi akartuk ezt, nem?)
Kelemen Hunor
Nem kérte a szociáldemokraták támogatását, tehát nem haragszik rájuk, hogy nem támogatják. Amúgy a többi jelölt programjában sincs szó a magyarokról. Kielemezték a helyzetet, s arra jutottak, hogy ezekkel együtt inkább maradnak.
Egy kérdező:
1:16:45 Az első konkrét kritika, az altalajkincsek kérdése. Szerinte nem megvalósítható, hogy azok a régió tulajdonában legyenek. Másik kritika, hogy nem határolódik el kellőképpen a szélsőséges magyar mozgalmaktól, ideértve a magyar kormányt meg parlamentet.
Kelemen Hunor
Semmi kapcsolatunk a Jobbikkal, amely sajnos egy jelentős párt a magyar parlamentben. A március 10-i marosvásárhelyi események kapcsán is elhatárolódtunk tőlük. Ami az altalaji kincseket illeti, nagyon kevés van, egy kis ásványvíz (nevet), és nem gondoltuk soha, hogy az ottani erőforrásokat ott kell felhasználni, szó se róla! Semmi sem végleges, nem a Szentírás, amit leírtunk, ezen lehet változattani, ezeket a dolgokat tisztázni kell.
Kommentár: Kelemen Hunor nem reagál a magyar kormányt és parlamentet ért vádakra, sajnálkozik a magyarországi parlamenti erőviszonyokon, holott Közép-Európában előzmény nélküli módon szerzett másodjára is kétharmados többséget egy demokráciának elkötelezett, jobbközép párt. A sajnálkozás ennek az alapvető ténynek a mellőzésével próbálja lejáratni Magyarországot, a magyar népet. A marosvásárhelyi, március 10-i rendezvényhez amúgy nem volt a Jobbiknak semmi köze. Ennek meghirdetője és szervezője a Székely Nemzeti Tanács volt. A román média, a román kormányzat hamis propagandájával összhangban azért próbálta felnagyítani, és a Jobbikra kenni a jogkorlátozó intézkedések okozta néhány – nem jelentős – incidenst (a csendőrség erőszakkal próbálta felnyomni a járdára a tömeget, akkor is, amikor az a járdán nem fért el.), hogy ezzel is hiteltelenítse a rendezvényen résztvevő több tízezer magyar embert követelését. Szégyenletes, hogy Kelemen Hunor ebben a kérdésben a magyarellenes, román nacionalisták oldalára áll!
Az altalajkincsek esetében nem áll ki a helyi tulajdon mellett, azt mondja, hogy a tervezet javítható, több mindennel nem ért ő sem egyet. Egyenesen kihangsúlyozza, hogy nem akarják, hogy az altalajkincsek helyben maradjanak. Látszik, hogy nem ismeri részleteiben a tervezetet és nem tudja azt sem, hogy Székelyföld altalajkincsei nem korlátozódnak az ásványvízre, hiszen Románia földgáztartalékának jelentős hányada Székelyföldön van.
Gabriel Andreescu
1:42:55 – Az alkotmánymódosítás kapcsán egyesek azt mondják, hogy a mostani is megengedi a regionalizációt. Többen azt mondják, hogy egy új alkotmány csak rosszabb lehet, nézzük pl. Magyarországot, ahol az Orbán alkotmánya csökkentette a demokratikus jogokat. Szerinte egy alkotmánymódosítás elég, nem kell új alkotmány.
Másik kérdés a kisebbségi törvény és a statútum viszonya. Van olyan vélemény, hogy a kisebbségi törvény előírásai antidemokratikusak. Harmadik a Hunor viszonya Budapesttel. Ott olyan kormány van, amelyről joggal vetik fel, hogy mennyire demokratikus. A MÁÉÉRT tagjaként joggal mondható, hogy Budapest gyámkodása alatt van az RMDSZ. Mennyiben ért egyet azzal, hogy az RMDSZ egy olyan párt, amelyik kiemelten magyar témákkal foglalkozik.
Kelemen Hunor
1:56:15 Soha nem befolyásolt minket Budapest, ezért haragudtak is ránk az ottani kormányok. Ellenünk hozták létre a két másik pártot, amelyek két egymás utáni választáson nem voltak képesek 100.000 szavazatot összegyűjteni.
1:58:40 Tovább szidja a másik két magyar pártot, illetve félremagyarázza azt a vádat, hogy ha elfogadnák a kisebbségi törvényt, az antidemokratikus módon erősítené meg az RMDSZ-t, azon viccelődik, hogy ő nem tehet arról, hogy azoknak nincs szavazóbázisuk, mintha nem értené pontosan, hogy a törvény hatásköröket és anyagiakat biztosítana az RMDSZ-nek, állami eszközökkel erősítené meg az amúgy is nagy versenyelőnyét.
2:00:00 Azt magyarázza, hogy ha elfogadnák a románok az RMDSZ regionalizációs tervét, az nem jelentene semmi változást, hisz most is vannak magyar többségű közigazgatási egységek. Az ő elképzelésükben a plusz csak a nyelvi jogok.
Kommentár: Teljes mértékben elfogadhatatlan ez a viszonyulás Budapesthez. Ha nem így gondolja, csak a bukaresti román értelmiségi körök elvárasainak akart megfelelni, az is súlyos hiba. Egy biztos, a romániai magyarság viszonyulása Budapesthez más. Ezt kellett volna őszintén elmagyarázni a román értelmiségieknek.
Aztán: regionalizációs terv? Nem autonómiastatútum? S ha nem jelentene változást, akkor mi az értelme? Luca Niculescu
2:01.50 Zárszó: a legtöbbet az autonómiatervezetről beszéltek. (A valóságban viszont szinte semmit.) Hurezeanu 2:03.10 Megdicséri Kelemen Hunort, meg az RMDSZ-t, dicséri a nyelvtudásukat, meg hogy milyen fontos szerepet játszottak a romániai társadalomban, milyen megbízhatóak, stb. Ha ebben a kényes pillanatban az RMDSZ visszafogottabb lesz, azért hálás lesz nekik a román nemzet.
Következtetések A filmfelvétel alapján az is megállapítható, hogy Kelemen Hunor a beszélgetés során végig sodródott, és permanens defenzívában volt. Amikor nemzeti, nemzetiségi ügyekről volt szó hiányzott belőle a belső meggyőződés, elmaradt a hiteles, világos érvelés az általa képviselőt közösség mellett. Egyetlen szó, egyetlen hivatkozás nem volt a magyar-román alapszerződésre és egyéb nemzetközi egyezményekre, illetve azokra az Európa tanácsi dokumentumokra, amelyek számunkra komoly hivatkozási alapot jelentenek. A jelenlévő román értelmiségiek elvárásainak akart megfelelni, és abba a helyzetbe került, hogy olykor a magyar közösség érdekeit jobban megfogalmazta Tapalaga, vagy Parvulescu. Kelemen Hunor akkor volt a leginkább meggyőző, amikor általános, és magyar szempontból semleges értékeket kell megvédeni, valószínűleg pont azért, mert ezeket a jelenlevők közül senki nem kérdőjelezte meg. Látszott, hogy fél a konfliktustól, a vitától, a tabukérdések őszinte kezelésétől.
Határozottan kiállt a liberális demokrácia mellett, de ezzel önmagával is ellentmondásba került, amikor az RMDSZ sokszínűségét fejtegette. Úgy tűnik, hogy nem fontolta meg az erről szóló kijelentését sem, nem tudatosodott benne, hogy a kereszténydemokrácia az a liberális demokrácia alternatívája, és mennyire antidemokratikus és sértő a kereszténydemokratákra ennek az alternatívának a tagadása.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata
Erdély.ma
2014. október 15.
Konferencia a Horthy-korszakról
A trianoni béke revíziójára törő Horthy-kori magyar külpolitika egy idő után önmagát megsemmisítő programmá vált, a népirtáshoz időnként elegendő néhány száz pokolian elszánt ember, a diktatúrák azonban hosszú távon nem életképesek a tömegek részvétele nélkül. Többek között erről beszéltek a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián tegnap Budapesten.
Zeidler Miklós történész, az intézet főmunkatársa szerint a két világháború közti magyar külpolitikát alapvetően a trianoni béke revíziójának szándéka határozta meg. Ebben a magyar közvélemény is a hivatalos politika mögött állt, és ez jó hivatkozási alap volt a kormányzat számára, de kétarcú kommunikációt folytatott: míg idehaza a mindent vissza jelszavát, a történelmi Magyarország integritását hangoztatta, addig külföldön sokkal óvatosabb volt. A harmincas évek közepétől a vezetés már nem rejtette véka alá követeléseit, ám ennek elérése érdekében egyértelműen el kellett köteleznie magát Németország mellett, ami egyre szűkülő mozgástérhez vezetett, és a háború kimenetele egyúttal a revízió sorsát is eldöntötte – fejtette ki. Borhi László történész felidézte, hogy a világháborúban az elfoglalt területeken milliószám végezték ki a fegyvertelen embereket részben a megszállók, de jelentős részben maguk a helyiek. Ez „intim genocídium” volt, ahol szomszédok, munkatársak, iskolatársak végeztek egymással többnyire szegény, elmaradott területeken, évszázados etnikai, vallási, gazdasági konfliktusokat lezárva. Magyarországon ugyanakkor egymilliós világvárost néhány száz mindenre elszánt ember képes volt terrorizálni a német szövetségből sikertelenül kilépni próbáló Horthy-rendszert felváltó nyilas hatalom időszakában. Hozzátette: nem kell sok ember egy népirtáshoz. Borhi László legfrissebb kutatásai alapján elmondta: előfordult, hogy valaki rövid időn belül üldözöttek megmentője, majd áldozat és végül tettes, az üldözöttek gyilkosa lett. Sokan nem megrögzött nyilasként keveredtek a borzalmakba, mintha csak a történelem vihara néhány hétre kiemelte volna őket abból a társadalmi helyzetből, amelyben addig és utána is élték hétköznapi, normális életüket. A tömegek bevonása nélkül nem lettek volna életképesek a fasiszta és kommunista diktatúrák – vélekedett Borhi László.
Stark Tamás kutató felidézte, hogy korábban a zsidóságot a magyarságba integrált, egységes, asszimilált népcsoportként kezelték. Az első világháború vége felé azonban a közbeszédben a zsidóság 19. század végén, 20. század elején érkezett csoportjait elkezdték a kapitalizmus nehézségei, illetve a forradalmak fő felelőseként kezelni. Már a két világháború között számos hatósági intézkedés történt a magyar állampolgársággal nem rendelkezők zsidóknak az összeírására, és egyre határozottabb törekvések voltak a kiutasításukra is, de nem volt hová. Ám amikor 1941 nyarán a katonai helyzet változásával lehetőség nyílt kitoloncolásukra, mintegy 22 ezer hontalanként számon tartott zsidót – köztük nem kevés magyar állampolgárt – deportáltak Kamenyec-Podolszk térségébe, ahol jelentős részüket kivégezték a németek. Keresztes-Fischer Sándor belügyminiszter néhány hét után leállította ugyan a deportálásokat, de a már kitoloncoltakat nem engedték vissza, gyakorlatilag halálra ítélve őket is – idézte fel a kutató. Az előadások után újságírói kérdésekre válaszolva Borhi László azt fejtegette: Magyarország 1944. márciusi német megszállása a nyugati szövetségesek számára is fontos volt, hogy német katonai erőket kössön le a második front megnyitása, az 1944. június 6-i normandiai partraszállás idején. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet pedig kudarcra volt ítélve, hiszen már legalább egy évvel korábban eldőlt, hogy Magyarország nem az angolszász, hanem a szovjet érdekszférába fog tartozni a háború után. A történész megjegyezte: a 800 ezer magyarországi zsidó sorsa a rendelkezésre álló források szerint, úgy tűnik, nem nagyon foglalkoztatta a nyugati hivatalos köröket. Egy korabeli amerikai tisztviselő úgy fogalmazott: „könyékig ér a vér, néhány százezer ember már nem számít”. Paksa Rudolf történész a magyar kiugrási kísérlet esélyei kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1944. augusztusi román kiugrás után már csak a zalai kőolajvidékről szerezhette be a német hadsereg a további harcokhoz nélkülözhetetlen üzemanyagot, ezért Magyarország – Hitler egy megjegyzése szerint – Berlinnél is fontosabb volt. A kutató egy hetvenes években elvégzett amerikai kísérletre emlékeztetett, ahol átlagos, teljesen normális embereket zártak össze fogvatartóként, illetve rabként, de a kísérlet rövid időn belül úgy eldurvult, hogy le kellett állítani. Magyarországon 1944–45-ben mintha ez a kísérlet zajlott volna le nagyban és élesben, és csak a szovjet hadsereg bevonulása állította le. Paksa Rudolf az újkori történelmi témák iránti fokozódó érdeklődés kapcsán megjegyezte: a történész szakma válaszai soha nem elég egyszerűek a közvélemény számára. Katona Csaba, az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kommunikációs referense a rendezvény zárásaként azt hangsúlyozta: nem létezik hivatalos akadémiai vélemény, hiszen ez a kutatás szabadságát sértené.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A trianoni béke revíziójára törő Horthy-kori magyar külpolitika egy idő után önmagát megsemmisítő programmá vált, a népirtáshoz időnként elegendő néhány száz pokolian elszánt ember, a diktatúrák azonban hosszú távon nem életképesek a tömegek részvétele nélkül. Többek között erről beszéltek a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián tegnap Budapesten.
Zeidler Miklós történész, az intézet főmunkatársa szerint a két világháború közti magyar külpolitikát alapvetően a trianoni béke revíziójának szándéka határozta meg. Ebben a magyar közvélemény is a hivatalos politika mögött állt, és ez jó hivatkozási alap volt a kormányzat számára, de kétarcú kommunikációt folytatott: míg idehaza a mindent vissza jelszavát, a történelmi Magyarország integritását hangoztatta, addig külföldön sokkal óvatosabb volt. A harmincas évek közepétől a vezetés már nem rejtette véka alá követeléseit, ám ennek elérése érdekében egyértelműen el kellett köteleznie magát Németország mellett, ami egyre szűkülő mozgástérhez vezetett, és a háború kimenetele egyúttal a revízió sorsát is eldöntötte – fejtette ki. Borhi László történész felidézte, hogy a világháborúban az elfoglalt területeken milliószám végezték ki a fegyvertelen embereket részben a megszállók, de jelentős részben maguk a helyiek. Ez „intim genocídium” volt, ahol szomszédok, munkatársak, iskolatársak végeztek egymással többnyire szegény, elmaradott területeken, évszázados etnikai, vallási, gazdasági konfliktusokat lezárva. Magyarországon ugyanakkor egymilliós világvárost néhány száz mindenre elszánt ember képes volt terrorizálni a német szövetségből sikertelenül kilépni próbáló Horthy-rendszert felváltó nyilas hatalom időszakában. Hozzátette: nem kell sok ember egy népirtáshoz. Borhi László legfrissebb kutatásai alapján elmondta: előfordult, hogy valaki rövid időn belül üldözöttek megmentője, majd áldozat és végül tettes, az üldözöttek gyilkosa lett. Sokan nem megrögzött nyilasként keveredtek a borzalmakba, mintha csak a történelem vihara néhány hétre kiemelte volna őket abból a társadalmi helyzetből, amelyben addig és utána is élték hétköznapi, normális életüket. A tömegek bevonása nélkül nem lettek volna életképesek a fasiszta és kommunista diktatúrák – vélekedett Borhi László.
Stark Tamás kutató felidézte, hogy korábban a zsidóságot a magyarságba integrált, egységes, asszimilált népcsoportként kezelték. Az első világháború vége felé azonban a közbeszédben a zsidóság 19. század végén, 20. század elején érkezett csoportjait elkezdték a kapitalizmus nehézségei, illetve a forradalmak fő felelőseként kezelni. Már a két világháború között számos hatósági intézkedés történt a magyar állampolgársággal nem rendelkezők zsidóknak az összeírására, és egyre határozottabb törekvések voltak a kiutasításukra is, de nem volt hová. Ám amikor 1941 nyarán a katonai helyzet változásával lehetőség nyílt kitoloncolásukra, mintegy 22 ezer hontalanként számon tartott zsidót – köztük nem kevés magyar állampolgárt – deportáltak Kamenyec-Podolszk térségébe, ahol jelentős részüket kivégezték a németek. Keresztes-Fischer Sándor belügyminiszter néhány hét után leállította ugyan a deportálásokat, de a már kitoloncoltakat nem engedték vissza, gyakorlatilag halálra ítélve őket is – idézte fel a kutató. Az előadások után újságírói kérdésekre válaszolva Borhi László azt fejtegette: Magyarország 1944. márciusi német megszállása a nyugati szövetségesek számára is fontos volt, hogy német katonai erőket kössön le a második front megnyitása, az 1944. június 6-i normandiai partraszállás idején. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet pedig kudarcra volt ítélve, hiszen már legalább egy évvel korábban eldőlt, hogy Magyarország nem az angolszász, hanem a szovjet érdekszférába fog tartozni a háború után. A történész megjegyezte: a 800 ezer magyarországi zsidó sorsa a rendelkezésre álló források szerint, úgy tűnik, nem nagyon foglalkoztatta a nyugati hivatalos köröket. Egy korabeli amerikai tisztviselő úgy fogalmazott: „könyékig ér a vér, néhány százezer ember már nem számít”. Paksa Rudolf történész a magyar kiugrási kísérlet esélyei kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1944. augusztusi román kiugrás után már csak a zalai kőolajvidékről szerezhette be a német hadsereg a további harcokhoz nélkülözhetetlen üzemanyagot, ezért Magyarország – Hitler egy megjegyzése szerint – Berlinnél is fontosabb volt. A kutató egy hetvenes években elvégzett amerikai kísérletre emlékeztetett, ahol átlagos, teljesen normális embereket zártak össze fogvatartóként, illetve rabként, de a kísérlet rövid időn belül úgy eldurvult, hogy le kellett állítani. Magyarországon 1944–45-ben mintha ez a kísérlet zajlott volna le nagyban és élesben, és csak a szovjet hadsereg bevonulása állította le. Paksa Rudolf az újkori történelmi témák iránti fokozódó érdeklődés kapcsán megjegyezte: a történész szakma válaszai soha nem elég egyszerűek a közvélemény számára. Katona Csaba, az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kommunikációs referense a rendezvény zárásaként azt hangsúlyozta: nem létezik hivatalos akadémiai vélemény, hiszen ez a kutatás szabadságát sértené.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 23.
Csalódás ‘56 után
Miklós is a kádári amnesztiával szabadult ‘63-ban, mint sokan mások, akik részt vettek az 1956-os eseményeken. Már nem foglalkoztatta a nagypolitika, beletörődött a kommunista restaurációba, rájött, hogy valahol, valakik a világban így döntöttek, mint sokszor tették ezt a történelem folyamán, a magyar nép nem lóghat ki a jaltai egyezményből, túl kicsi ahhoz.
Azon a tizenkét napon azt hitte, hogy már soha magyar magyarnak ellensége nem lehet.
A börtönben számtalanszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem történik meg a szovjet beavatkozás, ha nem jön Kádár, ha marad a Nagy Imre kormány, ha… Vajon ha elmúlik a forradalom mámora, a magyar ember újra a másik magyar torkának esik?
Néhány történelmi esemény jutott az eszébe, mint 1514, amikor Dózsát még a sötét középkornak megfelelő barbár büntetési módszerekhez képest is szinte beteges kínzások közepette végeztette ki Szapolyai Temesváron. A magyar nemesség megtizedelte a parasztságot, de vajon nem jött volna jól 1526-ban Dózsa hadserege?
A magyar hadvezetés az idegenekkel kötött paktumok értelmében halálba küldte ifjait Doberdónál és a Donnál. Miért is? Amikor 1919-ben az összefogás helyett vörösökre és fehérekre színeződött a magyar nép, és ahelyett, hogy megvédjék az ország területi épségét, egymást követte a vörös- és a fehérterror, a magyar a magyarnak szegült, miközben az ország darabokra hullott.
Ezek a gondolatok akkor kezdték foglalkoztatni leginkább, amikor végignézett néhány hajnali akasztást a börtönudvaron. Nem a szovjetek akasztottak, hanem a magyar gyilkolta a magyart, egy eltorzult eszme nevében.
Miklós nem értette a rettentően nagy megtorlást, hisz csak egy szabadabb, jobb világot akartak ők, semmi más nem volt a szándékukban, a vádirat szerint azonban a Horthy-rendszert akarták volna restaurálni. A vérbírók szinte ordítozva, habzó szájjal osztogatták a halálbüntetést és az életfogytiglant az olyan munkáshatalom nevében, amelyhez az igazi, egyszerű munkásnak semmi köze nem volt.
Miklós nem hitte el, hogy valaha eljön a szabadulás napja. Ráeszmélt, hogy bármilyen szépen színezett eszme mögött emberi gyűlölet halmozódhat, és az eszméknek semmi értelmük nincs, ha azok csak azzal igazolják létjogosultságukat, hogy a másik ember ellen irányulnak, miközben hazudnak egy idealizált világot.
Elindult hát haza a szeretteihez, remélve, hogy majd gyermekei egy jobb világban fognak élni, hisz minden rendszer egyszer megszűnik, bármennyire igyekszik megszilárdítani hatalmát mindenféle embertelen eszközzel.
Bármely társadalmi rendszert az emberi értékekre kell építeni, másképp léte értelmetlenné válik.
Luda Gábor,
Temesvár
Nyugati Jelen (Arad)
Miklós is a kádári amnesztiával szabadult ‘63-ban, mint sokan mások, akik részt vettek az 1956-os eseményeken. Már nem foglalkoztatta a nagypolitika, beletörődött a kommunista restaurációba, rájött, hogy valahol, valakik a világban így döntöttek, mint sokszor tették ezt a történelem folyamán, a magyar nép nem lóghat ki a jaltai egyezményből, túl kicsi ahhoz.
Azon a tizenkét napon azt hitte, hogy már soha magyar magyarnak ellensége nem lehet.
A börtönben számtalanszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem történik meg a szovjet beavatkozás, ha nem jön Kádár, ha marad a Nagy Imre kormány, ha… Vajon ha elmúlik a forradalom mámora, a magyar ember újra a másik magyar torkának esik?
Néhány történelmi esemény jutott az eszébe, mint 1514, amikor Dózsát még a sötét középkornak megfelelő barbár büntetési módszerekhez képest is szinte beteges kínzások közepette végeztette ki Szapolyai Temesváron. A magyar nemesség megtizedelte a parasztságot, de vajon nem jött volna jól 1526-ban Dózsa hadserege?
A magyar hadvezetés az idegenekkel kötött paktumok értelmében halálba küldte ifjait Doberdónál és a Donnál. Miért is? Amikor 1919-ben az összefogás helyett vörösökre és fehérekre színeződött a magyar nép, és ahelyett, hogy megvédjék az ország területi épségét, egymást követte a vörös- és a fehérterror, a magyar a magyarnak szegült, miközben az ország darabokra hullott.
Ezek a gondolatok akkor kezdték foglalkoztatni leginkább, amikor végignézett néhány hajnali akasztást a börtönudvaron. Nem a szovjetek akasztottak, hanem a magyar gyilkolta a magyart, egy eltorzult eszme nevében.
Miklós nem értette a rettentően nagy megtorlást, hisz csak egy szabadabb, jobb világot akartak ők, semmi más nem volt a szándékukban, a vádirat szerint azonban a Horthy-rendszert akarták volna restaurálni. A vérbírók szinte ordítozva, habzó szájjal osztogatták a halálbüntetést és az életfogytiglant az olyan munkáshatalom nevében, amelyhez az igazi, egyszerű munkásnak semmi köze nem volt.
Miklós nem hitte el, hogy valaha eljön a szabadulás napja. Ráeszmélt, hogy bármilyen szépen színezett eszme mögött emberi gyűlölet halmozódhat, és az eszméknek semmi értelmük nincs, ha azok csak azzal igazolják létjogosultságukat, hogy a másik ember ellen irányulnak, miközben hazudnak egy idealizált világot.
Elindult hát haza a szeretteihez, remélve, hogy majd gyermekei egy jobb világban fognak élni, hisz minden rendszer egyszer megszűnik, bármennyire igyekszik megszilárdítani hatalmát mindenféle embertelen eszközzel.
Bármely társadalmi rendszert az emberi értékekre kell építeni, másképp léte értelmetlenné válik.
Luda Gábor,
Temesvár
Nyugati Jelen (Arad)
2014. október 24.
Az 1956-os forradalom áldozatai Uzon községből
Az 1956-os forradalom széles visszhangot keltett Romániában. A legnagyobb rokonszenv a Székelyföldet magában foglaló Magyar Autonóm Tartományban kísérte az eseményeket, a Román Kommunista Párt és államvezetés azonban nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, és már a magyar forradalom leverése előtt fellépett a rendszert bírálók, a változást akarók, a magyarországi népmozgalommal szolidaritást vállalók ellen.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-án kezdődött a megtorlás, mely több hullámban mintegy tíz évig tartott, mialatt ezernél is többen –többnyire magyarok – kerültek a Securitate fogdáiba vagy börtönbe. Ekkor jelent meg az alábbi versike: ,,Tiszteljétek az út menti fákat, / Arra akasztják a kommunistákat.”
A magyar forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24-étől minden rádióval rendelkező család naprakészen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Sokan lelkesedtek, és ki is fejezték csatlakozási szándékukat.
Benczel András, Uzon község körzeti orvosa a néptanács előtt jelentette ki: nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget, szerinte az Egyesült Államokhoz kellett volna fordulni. A kuláknak nyilvánított Zoltán Gyula Bikfalván azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni a forradalom, és találkozni fogunk a magyar testvérekkel – írja Pál Antal Sándor Áldozatok, 1956 című könyvében, melyből az alábbi adatok egy része származik. A meghurcoltak különböző foglalkozásúak, s bár az értelmiségiek, munkások, földművesek aránya nagyjából kiegyensúlyozott, az egyházi személyek száma rendkívül magas. Uzon községből mindkét felekezet (a református és a római katolikus) papját meghurcolták.
Nagyobb Péter Fiatfalván született 1902. február 3-án. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 70. szám. Foglalkozása: református pap, letartóztatva 1959. április 19-én. Vád alá helyezve a BTK 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje és utolsó előtti bekezdése értelmében, ,,ellenséges izgatás” miatt.
Államrend elleni intenzív bujtogató propagandát fejtett ki” a lakosság körében. 1949-től pap Uzonban, és már akkor ,,népidemokrácia-ellenes” tevékenységet kezdett folytatni. 1955-ben letartóztatták ,,a kollektív gazdaság elleni nyilvános sovén-nacionalista jellegű izgatásért”. Akkor az 1955. szeptember 24-én közzétett 421. számú rendelet alapján amnesztiában részesült. 1959. március 31-én a helyi néptanácshoz hívatták, hogy az 1959/115. rendelet értelmében az általa meg nem művelt egyházi földeket adja át az államnak. Ekkor több személy jelenlétében ,,gyalázta a népi demokratikus rendszert és dicsérte a polgári-földesúrit, ugyanakkor súlyos rágalmakkal illette az államhatalom helyi vezetőit”. 1959 februárjában ,,egy egyházi esküvő alkalmával arra biztatta a lakosságot, hogy ne lépjen be a kollektívbe”.
Kúthi Irén Szotyorban született 1922. május 5-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 5. szám. Foglalkozása: háztartásbeli. Letartóztatva 1959. július 10-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében ,,társadalmi rend elleni tevékenységért”. 1958–59-ben a demokratikus rendszer ellen munkált. 1958. november 5-én a helyi néptanácsnál ,,antiszemita kijelentéseket” tett, ,,gyalázta és sértegette” az államhatalom helyi szerveit, a ,,kormányzási forma megváltoztatását és a régi rendszer visszaállítását akarva”. 1959 tavaszán a 115. számú rendelet megjelenésekor, amikor felszámolták a kulákságot, és felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamata, ,,uszított, főként volt kulákok körében, a kollektívbe való belépés ellen”.
Kijelentette, hogy ,,inkább elhagyja a falut egy 40 kg-os csomaggal, minthogy belépjen a kollektívbe”. Máskor azt mondta, hogy ,,amíg a volt szolgák vezetik a kollektívet, ő nem lép be abba, mert azok a kollektív vezetésére képtelenek”.
Berde és Berde per, 2 személy. Tagjai: Berde István, Uzonban született 1916. február 6-án. Lakcíme: Uzon, 379. szám. Foglalkozása: napszámos. Berde András, Uzonban született 1908. november 29-én. Lakcíme: Uzon, 57. szám. Foglalkozása: földműves. Letartóztatva mindketten 1958. október 17-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, társadalmi rend elleni tevékenység miatt. Berde István 1958. október 8-án, Berde Andrással együtt, ,,becsmélte” a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a kollektív gazdaságot, annak vezetőit. Már azelőtt is tett hasonló kijelentéseket: 1957 folyamán ittasan ,,szidta a kormányzási formát”. Berde András 1958. október 8-án csúnyán összeszólalkozott Karsai Mózes nevű szomszédjával, és ez alkalommal ,,szidalmazta” a helyi kollektív gazdaságot, annak tagjait. Másnap folytatta a szidalmazást, támadta a kommunistákat, a mezőgazdaság szocialista formáját.
Faragó Ferenc Zabolán született 1911. július 24-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 26. szám. Római katolikus pap. Letartóztatva 1959. október 13-án. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, kapcsolva a 419. cikkely 1. bekezdésének 1. pontjával és a 422. cikkely 1. bekezdésének 2. pontjával, ,,társadalmi rend elleni tevékenység, nemi erőszak és üzérkedés miatt”. Több uzoni személy előtt a fennálló kormányzási forma elleni ,,ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”. ,,Szidalmazta és rágalmazta az állam vezetőit, a párt és az állam intézkedéseit, a Román Népköztársaság törvényeit, sajtóját, rádióadásait és az oktatást, a népi demokratikus rendszer tarthatatlanságát hirdette.” Gyóntató papként ,,megerőszakolta” Szász Margit kiskorút, és ,,egyéb erkölcstelenséget” is elkövetett. ,,Rendszeresen inspirálódott” az imperialista rádióadókból, és egy sor könyvből, pl. Egy napot hazánkért és népünkért, Egy szebb jövő felé, amelyeket a horthysta időszakban ,,hírhedt fasiszták” írtak. A házkutatás során könyveket találtak nála. ,,Hízelgő szavakkal közeledett az emberekhez, és fokozatosan befolyása alá vont többeket, akikben a népi demokratikus rend elleni érzelmeket igyekezett felkelteni.” 1950-ben Barabás Lajos és Salamon Ibolya előtt ,,dicsőítette a fasiszták 2. világháborús gaztetteit”, sajnálkozását fejezte ki, hogy ,,a népirtást nem tudták befejezni”. Ellenséges tettei nyilvánvalóak lettek a ,,magyarországi puccs” idején. Ekkor türelmetlenül végigjárta az emberek házait, ,,magasztalta a felkelő fasiszták bűntetteit”, ,,rágalmazta” a párt- és állami aktivistákat, a mezőgazdaság szocialista átalakításáért tett párt- és állami intézkedéseket. ,,Durva, hazug módon elferdítette a népi demokratikus rendszer megvalósításait.” 1958–59-ben ,,szovjetellenes uszításba” kezdett, ,,kitalált dolgokat” terjesztett a hazai sajtó és az alkotmány objektivitását, a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Azt híresztelte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány ,,csak porhintés a magyar kisebbség szemébe”. 1946-ban ,,meg akarta erőszakolni” Dobai Erzsébet fiatal lányt, Lisznyóban ,,megkörnyékezte” Prázsmári Etelkát, majd annak testvérét, Bagoly Margitot. 1958-ig ,,szentimentális viszonyt folytatott” az uzoni Szebeni Rudolf feleségével. Azzal is vádolták, hogy nyerészkedési célból árusította a püspökségtől kapott misebort.
Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelő meghurcoltak száma. Az ilyen ügyek többsége 1959-re esik, amikor a román pártvezetés elhatározta az 1949-ben megkezdett kollektivizálás befejezését. Ennek az akciónak a során került börtönbe jelentős számú román etnikumú földműves is.
Az első áldozatok a kulákok voltak. 1949-ben felszámolták a földbirtokos osztályt, és a Bărăganba deportálták, vagy kényszerlakhelyekre telepítették őket. Így vitték el Uzonból a Temesváry családot, Nagy Simont és családját kiskorú gyermekeikkel, Lisznyóból Gáll Dancs Albertet, de az itthoniakra is kegyetlen évek vártak. Lakásunkba beköltöztettek egy hattagú családot, egy kisebb házunkba egy háromtagút. A lakás két első szobáját egy mérnöknek adták ki, nagyapám és nagyanyám számára egy konyha maradt, amolyan kényszerlakhelynek saját otthonukban. Kerítésünkre fel volt írva: Itt kulák lakik, ne higgy neki!, ez esős időben halványan most is látszik. Gyermekkori emlékem...
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc rendkívüli hatással volt Románia lakosságára, és különösen az itt élő magyarságra, 56-ban nemcsak az értelmiségiek mozdultak meg, hanem munkások, földművesek, néha még katonák, párttagok is, zömében viszont párton kívüliek. A visszhang kiterjedt egész Erdélyre. A politikai erjedés azonban nem vezetett sem reformmozgalomhoz, sem fegyveres felkeléshez. Nem volt olyan politikai erő, mely összefoghatta volna a szovjet- és kommunistaellenes indulatokat. Vagyis a magyarországi példa a Magyar Autonóm Tartományban, de egész Romániában megrekedt a vágyak és óhajok, a zsenge kezdeményezések szintjén.
Ambrus Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os forradalom széles visszhangot keltett Romániában. A legnagyobb rokonszenv a Székelyföldet magában foglaló Magyar Autonóm Tartományban kísérte az eseményeket, a Román Kommunista Párt és államvezetés azonban nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, és már a magyar forradalom leverése előtt fellépett a rendszert bírálók, a változást akarók, a magyarországi népmozgalommal szolidaritást vállalók ellen.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-án kezdődött a megtorlás, mely több hullámban mintegy tíz évig tartott, mialatt ezernél is többen –többnyire magyarok – kerültek a Securitate fogdáiba vagy börtönbe. Ekkor jelent meg az alábbi versike: ,,Tiszteljétek az út menti fákat, / Arra akasztják a kommunistákat.”
A magyar forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24-étől minden rádióval rendelkező család naprakészen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Sokan lelkesedtek, és ki is fejezték csatlakozási szándékukat.
Benczel András, Uzon község körzeti orvosa a néptanács előtt jelentette ki: nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget, szerinte az Egyesült Államokhoz kellett volna fordulni. A kuláknak nyilvánított Zoltán Gyula Bikfalván azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni a forradalom, és találkozni fogunk a magyar testvérekkel – írja Pál Antal Sándor Áldozatok, 1956 című könyvében, melyből az alábbi adatok egy része származik. A meghurcoltak különböző foglalkozásúak, s bár az értelmiségiek, munkások, földművesek aránya nagyjából kiegyensúlyozott, az egyházi személyek száma rendkívül magas. Uzon községből mindkét felekezet (a református és a római katolikus) papját meghurcolták.
Nagyobb Péter Fiatfalván született 1902. február 3-án. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 70. szám. Foglalkozása: református pap, letartóztatva 1959. április 19-én. Vád alá helyezve a BTK 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje és utolsó előtti bekezdése értelmében, ,,ellenséges izgatás” miatt.
Államrend elleni intenzív bujtogató propagandát fejtett ki” a lakosság körében. 1949-től pap Uzonban, és már akkor ,,népidemokrácia-ellenes” tevékenységet kezdett folytatni. 1955-ben letartóztatták ,,a kollektív gazdaság elleni nyilvános sovén-nacionalista jellegű izgatásért”. Akkor az 1955. szeptember 24-én közzétett 421. számú rendelet alapján amnesztiában részesült. 1959. március 31-én a helyi néptanácshoz hívatták, hogy az 1959/115. rendelet értelmében az általa meg nem művelt egyházi földeket adja át az államnak. Ekkor több személy jelenlétében ,,gyalázta a népi demokratikus rendszert és dicsérte a polgári-földesúrit, ugyanakkor súlyos rágalmakkal illette az államhatalom helyi vezetőit”. 1959 februárjában ,,egy egyházi esküvő alkalmával arra biztatta a lakosságot, hogy ne lépjen be a kollektívbe”.
Kúthi Irén Szotyorban született 1922. május 5-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 5. szám. Foglalkozása: háztartásbeli. Letartóztatva 1959. július 10-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében ,,társadalmi rend elleni tevékenységért”. 1958–59-ben a demokratikus rendszer ellen munkált. 1958. november 5-én a helyi néptanácsnál ,,antiszemita kijelentéseket” tett, ,,gyalázta és sértegette” az államhatalom helyi szerveit, a ,,kormányzási forma megváltoztatását és a régi rendszer visszaállítását akarva”. 1959 tavaszán a 115. számú rendelet megjelenésekor, amikor felszámolták a kulákságot, és felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamata, ,,uszított, főként volt kulákok körében, a kollektívbe való belépés ellen”.
Kijelentette, hogy ,,inkább elhagyja a falut egy 40 kg-os csomaggal, minthogy belépjen a kollektívbe”. Máskor azt mondta, hogy ,,amíg a volt szolgák vezetik a kollektívet, ő nem lép be abba, mert azok a kollektív vezetésére képtelenek”.
Berde és Berde per, 2 személy. Tagjai: Berde István, Uzonban született 1916. február 6-án. Lakcíme: Uzon, 379. szám. Foglalkozása: napszámos. Berde András, Uzonban született 1908. november 29-én. Lakcíme: Uzon, 57. szám. Foglalkozása: földműves. Letartóztatva mindketten 1958. október 17-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, társadalmi rend elleni tevékenység miatt. Berde István 1958. október 8-án, Berde Andrással együtt, ,,becsmélte” a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a kollektív gazdaságot, annak vezetőit. Már azelőtt is tett hasonló kijelentéseket: 1957 folyamán ittasan ,,szidta a kormányzási formát”. Berde András 1958. október 8-án csúnyán összeszólalkozott Karsai Mózes nevű szomszédjával, és ez alkalommal ,,szidalmazta” a helyi kollektív gazdaságot, annak tagjait. Másnap folytatta a szidalmazást, támadta a kommunistákat, a mezőgazdaság szocialista formáját.
Faragó Ferenc Zabolán született 1911. július 24-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 26. szám. Római katolikus pap. Letartóztatva 1959. október 13-án. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, kapcsolva a 419. cikkely 1. bekezdésének 1. pontjával és a 422. cikkely 1. bekezdésének 2. pontjával, ,,társadalmi rend elleni tevékenység, nemi erőszak és üzérkedés miatt”. Több uzoni személy előtt a fennálló kormányzási forma elleni ,,ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”. ,,Szidalmazta és rágalmazta az állam vezetőit, a párt és az állam intézkedéseit, a Román Népköztársaság törvényeit, sajtóját, rádióadásait és az oktatást, a népi demokratikus rendszer tarthatatlanságát hirdette.” Gyóntató papként ,,megerőszakolta” Szász Margit kiskorút, és ,,egyéb erkölcstelenséget” is elkövetett. ,,Rendszeresen inspirálódott” az imperialista rádióadókból, és egy sor könyvből, pl. Egy napot hazánkért és népünkért, Egy szebb jövő felé, amelyeket a horthysta időszakban ,,hírhedt fasiszták” írtak. A házkutatás során könyveket találtak nála. ,,Hízelgő szavakkal közeledett az emberekhez, és fokozatosan befolyása alá vont többeket, akikben a népi demokratikus rend elleni érzelmeket igyekezett felkelteni.” 1950-ben Barabás Lajos és Salamon Ibolya előtt ,,dicsőítette a fasiszták 2. világháborús gaztetteit”, sajnálkozását fejezte ki, hogy ,,a népirtást nem tudták befejezni”. Ellenséges tettei nyilvánvalóak lettek a ,,magyarországi puccs” idején. Ekkor türelmetlenül végigjárta az emberek házait, ,,magasztalta a felkelő fasiszták bűntetteit”, ,,rágalmazta” a párt- és állami aktivistákat, a mezőgazdaság szocialista átalakításáért tett párt- és állami intézkedéseket. ,,Durva, hazug módon elferdítette a népi demokratikus rendszer megvalósításait.” 1958–59-ben ,,szovjetellenes uszításba” kezdett, ,,kitalált dolgokat” terjesztett a hazai sajtó és az alkotmány objektivitását, a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Azt híresztelte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány ,,csak porhintés a magyar kisebbség szemébe”. 1946-ban ,,meg akarta erőszakolni” Dobai Erzsébet fiatal lányt, Lisznyóban ,,megkörnyékezte” Prázsmári Etelkát, majd annak testvérét, Bagoly Margitot. 1958-ig ,,szentimentális viszonyt folytatott” az uzoni Szebeni Rudolf feleségével. Azzal is vádolták, hogy nyerészkedési célból árusította a püspökségtől kapott misebort.
Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelő meghurcoltak száma. Az ilyen ügyek többsége 1959-re esik, amikor a román pártvezetés elhatározta az 1949-ben megkezdett kollektivizálás befejezését. Ennek az akciónak a során került börtönbe jelentős számú román etnikumú földműves is.
Az első áldozatok a kulákok voltak. 1949-ben felszámolták a földbirtokos osztályt, és a Bărăganba deportálták, vagy kényszerlakhelyekre telepítették őket. Így vitték el Uzonból a Temesváry családot, Nagy Simont és családját kiskorú gyermekeikkel, Lisznyóból Gáll Dancs Albertet, de az itthoniakra is kegyetlen évek vártak. Lakásunkba beköltöztettek egy hattagú családot, egy kisebb házunkba egy háromtagút. A lakás két első szobáját egy mérnöknek adták ki, nagyapám és nagyanyám számára egy konyha maradt, amolyan kényszerlakhelynek saját otthonukban. Kerítésünkre fel volt írva: Itt kulák lakik, ne higgy neki!, ez esős időben halványan most is látszik. Gyermekkori emlékem...
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc rendkívüli hatással volt Románia lakosságára, és különösen az itt élő magyarságra, 56-ban nemcsak az értelmiségiek mozdultak meg, hanem munkások, földművesek, néha még katonák, párttagok is, zömében viszont párton kívüliek. A visszhang kiterjedt egész Erdélyre. A politikai erjedés azonban nem vezetett sem reformmozgalomhoz, sem fegyveres felkeléshez. Nem volt olyan politikai erő, mely összefoghatta volna a szovjet- és kommunistaellenes indulatokat. Vagyis a magyarországi példa a Magyar Autonóm Tartományban, de egész Romániában megrekedt a vágyak és óhajok, a zsenge kezdeményezések szintjén.
Ambrus Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 25.
A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 25.
1956 emlékezete
Régiónkban is többfelé megemlékeztek 1956. október 23-ról, a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Aradon a Jelen Ház volt a házigazdája a csütörtök esti, az In memoriam 1956 Egyesület, a megyei RMDSZ, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényének, amelyen Vekov Károly (aradi születésű) történész tartott előadást az eseményről, majd a budapesti SZIRT Együttes lépett fel az események szentelt nagyon színvonalas műsorral.
„Október 23-án emlékezünk, emlékeztetünk, és a fiatalokat meg kell tanítanunk arra, hogy mit is jelent ez a nap. Mert rendkívüli évforduló, nem csupán az 1956-os magyarországi forradalomról szól, hanem a magyar 56-ról: 1956 nemcsak Magyarországon volt, hanem a határon túli magyarság körében is megvolt a hatása, amely Erdély területén különösképpen érvényesült” – mondta bevezetőjében Vekov Károly történész. Részletesen szólt a forradalom kiváltó okairól. A II. világháború után a nagyhatalmi döntések eredményeként Közép- és Kelet-Európa szovjet fennhatóság alá került, szovjet katonai jelenlét mellett a sztálini „népi demokráciának” nevezett államformát vezették be. Ennek egy sor olyan jellegzetessége volt, ami meghatározta a következő évtizedeknek a történéseit, sőt máig érezzük ezeknek a következményeit. Az addigi polgári társadalmat felszámolják, vezetői rétegeivel és intézményeivel együtt, beleértve az embereket is – egy olyan módszerrel, amit terrornak nevezünk. Az egykori politikai rendszer, a különböző társadalmi szervezkedések, politikai pártok intézmények vezetőit sorra letartóztatták, bíróság elé állították vagy anélkül is elszámoltatták, pontosabban felszámolták őket, egész a fizikai felszámolásig elmenően. Ez egyrészt megfosztotta a társadalmat attól a minőségi tapasztalattal rendelkező vezetőrétegtől, ami képes lett volna a társadalmat a korszak igényeinek megfelelően tovább vinni, s a társadalom élére állítottak egy teljesen új vezető garnitúrát, amely csak a káderszempontok alapján lehetett vezető, hozzáértése nagyjából egyenlő volt a nullával, s ennek következménye az, hogy az országok gazdasága mondhatni csődbe ment. Ez és a terror egy olyan társadalmi feszültséget teremtett, amely az ötvenes évek közepén kulminált – elemezte a helyzet a vázoltnál jóval részletesebben az előadó. Vázolta a magyarországi forradalom (majd szabadságharc) október végi, többé-kevésbé ismert eseményeit, a szovjet csapatok beavatkozását és a szabadságharc leverését, majd a romániai vonatkozásokról szólt.
A Román Kommunista Párt a kezdetektől ellenforradalmi, majd horthysta-fasiszta, revizionista megnyilvánulásnak minősíti a Budapesten történteket, és felajánlja a Szovjetuniónak, hogy beavatkozik Magyarországon. Mint ismeretes, Nagy Imrét elfogása után Snagovon tartják fogva perének lezajlása és halálra ítélése előtt.
A romániai magyarság egyértelmű rokonszenvvel fogadta a magyar forradalmat, valamennyi erdélyi megyében, több száz településen voltak szimpátia-megnyilvánulások. A romániai románság is tudomást szerez – magyar közvetítéssel vagy nem – a magyarországi eseményekről, körükben is számos a szimpátia-megnyilvánulás és hasonló reformokat próbálnak követelni. A nagy egyetemi központokban, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Iaşi-ban szimpátia-megmozdulásokra kerül sor. A megtorlások 1956-tól kezdődően 1970-ig tartanak, majd 20 ezer ember meghurcolására kerül sor.
1956 azt bizonyítja, zárta előadását Vekov Károly, hogy a magyarság összenemzeti szinten kiált a magyar forradalom és programja mellett, és 1956 a magyar identitástudatot erősítette meg.
A sok új elemet is tartalmazó ismertetőt követően a budapesti SZIRT Együttes lépett fel két kitűnő énekessel (Cecilia Lloyd szoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője, Andrássy Frigyes „Hűség 1956-hoz” Érdemkeresztes művész – basszus, zeneszerző), akiket zongorán Andrássy Krisztina, a Magyar Állami Operaház korrepetitora, zeneszerző kísért. Műsorukban – amelyet Andrássy Frigyes kiegészítő magyarázatai kísértek – többek között a Sír a téli éjszaka című, 1956 emlékére írt daljátékból hangzottak el részletek (a zenét maga az énekes és felesége szerezte), előadták a Recsk c. láger-dalt, a Honfoglalás c. film híres dalát, s a Székely himnuszt. Körtvélyessy Zsolt Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész néhány nagyszerű verset szavalt el, Vörösmarty Szózatát, József Attila a Dunánál és Márai Sándort: mennyből az angyal c. versét. A művészek számait, kivétel nélkül, vastapssal jutalmazta a közönség, sokan az előadás után melegen gratuláltak valamennyiüknek a kivételes élményért, Bognár Levente alpolgármester a hölgyeknek átadott szép csokrok kíséretében köszönte meg a magas színvonalú előadást, a nagyon szép estét.
–r –a
Nyugati Jelen (Arad)
Régiónkban is többfelé megemlékeztek 1956. október 23-ról, a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Aradon a Jelen Ház volt a házigazdája a csütörtök esti, az In memoriam 1956 Egyesület, a megyei RMDSZ, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényének, amelyen Vekov Károly (aradi születésű) történész tartott előadást az eseményről, majd a budapesti SZIRT Együttes lépett fel az események szentelt nagyon színvonalas műsorral.
„Október 23-án emlékezünk, emlékeztetünk, és a fiatalokat meg kell tanítanunk arra, hogy mit is jelent ez a nap. Mert rendkívüli évforduló, nem csupán az 1956-os magyarországi forradalomról szól, hanem a magyar 56-ról: 1956 nemcsak Magyarországon volt, hanem a határon túli magyarság körében is megvolt a hatása, amely Erdély területén különösképpen érvényesült” – mondta bevezetőjében Vekov Károly történész. Részletesen szólt a forradalom kiváltó okairól. A II. világháború után a nagyhatalmi döntések eredményeként Közép- és Kelet-Európa szovjet fennhatóság alá került, szovjet katonai jelenlét mellett a sztálini „népi demokráciának” nevezett államformát vezették be. Ennek egy sor olyan jellegzetessége volt, ami meghatározta a következő évtizedeknek a történéseit, sőt máig érezzük ezeknek a következményeit. Az addigi polgári társadalmat felszámolják, vezetői rétegeivel és intézményeivel együtt, beleértve az embereket is – egy olyan módszerrel, amit terrornak nevezünk. Az egykori politikai rendszer, a különböző társadalmi szervezkedések, politikai pártok intézmények vezetőit sorra letartóztatták, bíróság elé állították vagy anélkül is elszámoltatták, pontosabban felszámolták őket, egész a fizikai felszámolásig elmenően. Ez egyrészt megfosztotta a társadalmat attól a minőségi tapasztalattal rendelkező vezetőrétegtől, ami képes lett volna a társadalmat a korszak igényeinek megfelelően tovább vinni, s a társadalom élére állítottak egy teljesen új vezető garnitúrát, amely csak a káderszempontok alapján lehetett vezető, hozzáértése nagyjából egyenlő volt a nullával, s ennek következménye az, hogy az országok gazdasága mondhatni csődbe ment. Ez és a terror egy olyan társadalmi feszültséget teremtett, amely az ötvenes évek közepén kulminált – elemezte a helyzet a vázoltnál jóval részletesebben az előadó. Vázolta a magyarországi forradalom (majd szabadságharc) október végi, többé-kevésbé ismert eseményeit, a szovjet csapatok beavatkozását és a szabadságharc leverését, majd a romániai vonatkozásokról szólt.
A Román Kommunista Párt a kezdetektől ellenforradalmi, majd horthysta-fasiszta, revizionista megnyilvánulásnak minősíti a Budapesten történteket, és felajánlja a Szovjetuniónak, hogy beavatkozik Magyarországon. Mint ismeretes, Nagy Imrét elfogása után Snagovon tartják fogva perének lezajlása és halálra ítélése előtt.
A romániai magyarság egyértelmű rokonszenvvel fogadta a magyar forradalmat, valamennyi erdélyi megyében, több száz településen voltak szimpátia-megnyilvánulások. A romániai románság is tudomást szerez – magyar közvetítéssel vagy nem – a magyarországi eseményekről, körükben is számos a szimpátia-megnyilvánulás és hasonló reformokat próbálnak követelni. A nagy egyetemi központokban, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Iaşi-ban szimpátia-megmozdulásokra kerül sor. A megtorlások 1956-tól kezdődően 1970-ig tartanak, majd 20 ezer ember meghurcolására kerül sor.
1956 azt bizonyítja, zárta előadását Vekov Károly, hogy a magyarság összenemzeti szinten kiált a magyar forradalom és programja mellett, és 1956 a magyar identitástudatot erősítette meg.
A sok új elemet is tartalmazó ismertetőt követően a budapesti SZIRT Együttes lépett fel két kitűnő énekessel (Cecilia Lloyd szoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője, Andrássy Frigyes „Hűség 1956-hoz” Érdemkeresztes művész – basszus, zeneszerző), akiket zongorán Andrássy Krisztina, a Magyar Állami Operaház korrepetitora, zeneszerző kísért. Műsorukban – amelyet Andrássy Frigyes kiegészítő magyarázatai kísértek – többek között a Sír a téli éjszaka című, 1956 emlékére írt daljátékból hangzottak el részletek (a zenét maga az énekes és felesége szerezte), előadták a Recsk c. láger-dalt, a Honfoglalás c. film híres dalát, s a Székely himnuszt. Körtvélyessy Zsolt Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész néhány nagyszerű verset szavalt el, Vörösmarty Szózatát, József Attila a Dunánál és Márai Sándort: mennyből az angyal c. versét. A művészek számait, kivétel nélkül, vastapssal jutalmazta a közönség, sokan az előadás után melegen gratuláltak valamennyiüknek a kivételes élményért, Bognár Levente alpolgármester a hölgyeknek átadott szép csokrok kíséretében köszönte meg a magas színvonalú előadást, a nagyon szép estét.
–r –a
Nyugati Jelen (Arad)
2014. november 7.
Megnyíltak a levéltár kapui
Milyen célt szolgál az adatvédelem?
A különféle okmányok hűen rögzítik egy adott korszak gondolkodásmódját, szokásrendjét és történéseit, éppen ezért az utókor számára történő megőrzésüknek kiemelkedő fontossága van. Ebbe a felbecsülhetetlen értékű írott anyagba, valamint konzerválásának és tárolásának mikéntjébe nyerhettek belepillantást mindazok, akik az október 31-én szervezett nyílt napok alkalmából a Kovászna Megyei Állami Levéltárba látogattak.
Az érdeklődőket fogadó Nagy Botond levéltáros az alkalomra létrehozott okmánybélyeg-kiállítás ismertetésével kezdte az intézmény „kincseinek” bemutatását. Az 1850 és 1950 között eltelt 100 év termését felölelő reprezentatív gyűjteményben a kiegyezés utáni Magyarország, valamint az egyesült román vajdaságok, de a Horthy-korszak, a kis magyar világ, valamint a Román Királyság vagy a kommunista Románia által kibocsátott sorozatok darabjai is fellelhetők. Érdekes módon külső megjelenítésük az éppen időszerű nemzeti törekvéseket is tükrözi. A dualizmus korában például az uralkodót egyiken sem ábrázolták, viszont az idő múlásával egyre erőteljesebben kezdtek megjelenni rajtuk a magyarság szent jelképei, köztük a Magyar Birodalom címere, a nemzettestet ábrázoló Hungária, továbbá Szent István és Szent László alakja, de a Szent Korona is. Ezekkel szemben a Moldva és Havasalföld összevonása útján létrejött román állam által kibocsátott bélyegeken, a történelmi román tartományok címere mellett Erdélyé is látható, melynek megjelenítése félreérthetetlenül utal a megszerzésére irányuló román szándékra.
Kísérőnktől a továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy a tárolt iratokat előzetes kérvényezés alapján, egy olvasóteremnek kialakított helységben bocsátják a kutatók rendelkezésére, mivel egyedi példányokról van szó, ezért megkárosításuk vagy eltulajdonításuk büntetőjogi eljárást von maga után. A személyi adatok védelmében bizonyos korlátozásokat is bevezettek, így az egyházi anyakönyvek vagy iskolai naplók például csak a képződésük után 100 évvel kutathatók szabadon. A tilalom alól a származást bizonyítani kívánó egyének kivételt képeznek ugyan, azonban ők is csak kérés alapján, és az ügyfélszolgálaton keresztül juthatnak hozzá a rokonságot igazoló okirathoz. Az ingatlan-visszaszolgáltatások terén létrejöhető visszaélések megakadályozása végett ez a korlátozás a tulajdonjogot igazoló közjegyzői okmányokra, köztük az adásvételi szerződésekre is érvényes.
A közigazgatási vonatkozású iratok a keletkezésük után 30 évvel válnak hozzáférhetővé, ugyanis az érintett intézménytől ekkor kerülnek a levéltárba. Ez alól kivételt az 1989 decemberében megszűnt Román Kommunista Párt okmányai képeznek, melynek állománya jogutód hiányában az állami levéltárakban került elhelyezésre, és a káderek személyi adatait tartalmazó dossziék kivételével a megyei tanácsok engedélyével jelenleg is kutatható.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Milyen célt szolgál az adatvédelem?
A különféle okmányok hűen rögzítik egy adott korszak gondolkodásmódját, szokásrendjét és történéseit, éppen ezért az utókor számára történő megőrzésüknek kiemelkedő fontossága van. Ebbe a felbecsülhetetlen értékű írott anyagba, valamint konzerválásának és tárolásának mikéntjébe nyerhettek belepillantást mindazok, akik az október 31-én szervezett nyílt napok alkalmából a Kovászna Megyei Állami Levéltárba látogattak.
Az érdeklődőket fogadó Nagy Botond levéltáros az alkalomra létrehozott okmánybélyeg-kiállítás ismertetésével kezdte az intézmény „kincseinek” bemutatását. Az 1850 és 1950 között eltelt 100 év termését felölelő reprezentatív gyűjteményben a kiegyezés utáni Magyarország, valamint az egyesült román vajdaságok, de a Horthy-korszak, a kis magyar világ, valamint a Román Királyság vagy a kommunista Románia által kibocsátott sorozatok darabjai is fellelhetők. Érdekes módon külső megjelenítésük az éppen időszerű nemzeti törekvéseket is tükrözi. A dualizmus korában például az uralkodót egyiken sem ábrázolták, viszont az idő múlásával egyre erőteljesebben kezdtek megjelenni rajtuk a magyarság szent jelképei, köztük a Magyar Birodalom címere, a nemzettestet ábrázoló Hungária, továbbá Szent István és Szent László alakja, de a Szent Korona is. Ezekkel szemben a Moldva és Havasalföld összevonása útján létrejött román állam által kibocsátott bélyegeken, a történelmi román tartományok címere mellett Erdélyé is látható, melynek megjelenítése félreérthetetlenül utal a megszerzésére irányuló román szándékra.
Kísérőnktől a továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy a tárolt iratokat előzetes kérvényezés alapján, egy olvasóteremnek kialakított helységben bocsátják a kutatók rendelkezésére, mivel egyedi példányokról van szó, ezért megkárosításuk vagy eltulajdonításuk büntetőjogi eljárást von maga után. A személyi adatok védelmében bizonyos korlátozásokat is bevezettek, így az egyházi anyakönyvek vagy iskolai naplók például csak a képződésük után 100 évvel kutathatók szabadon. A tilalom alól a származást bizonyítani kívánó egyének kivételt képeznek ugyan, azonban ők is csak kérés alapján, és az ügyfélszolgálaton keresztül juthatnak hozzá a rokonságot igazoló okirathoz. Az ingatlan-visszaszolgáltatások terén létrejöhető visszaélések megakadályozása végett ez a korlátozás a tulajdonjogot igazoló közjegyzői okmányokra, köztük az adásvételi szerződésekre is érvényes.
A közigazgatási vonatkozású iratok a keletkezésük után 30 évvel válnak hozzáférhetővé, ugyanis az érintett intézménytől ekkor kerülnek a levéltárba. Ez alól kivételt az 1989 decemberében megszűnt Román Kommunista Párt okmányai képeznek, melynek állománya jogutód hiányában az állami levéltárakban került elhelyezésre, és a káderek személyi adatait tartalmazó dossziék kivételével a megyei tanácsok engedélyével jelenleg is kutatható.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. november 11.
Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
2014. november 16.
Kémkedéssel gyanúsították a román biztost
Komoly politikai pályát tudhat a háta mögött Corina Creţu, aki az új Európai Bizottságban a regionális politikáért felel. Önéletrajza szerint pár év közgazdász és újságírói munka után 1992-ben állt először a politikai porondra, nem is akárhogyan: bekerült Ion Iliescu elnök kabinetjébe, a szóvivői hivatal szakértőjeként. 1996-ban lépett be a Romániai Szociáldemokrata Pártba. 2000-ben már elnöki tanácsadó, szóvivő és kommunikációs vezető. Ugyanebben az évben bejutott a romániai, 2007-ben pedig az Európai Parlamentbe. Otthon és európai szinten is magasra kapaszkodott: hazai pártján belül először 2005-ben, EP képviselőcsoportjában 2012-ben lett alelnök, 2011 óta az Európai Szocialisták Pártjának elnökségi tagja. Idén jelölték az Európai Bizottságba, és ugyan nem volt tökéletesen meggyőző a parlamenti meghallgatásán, átment a vizsgán.
Kikelt Tőkés ellen
Creţu élharcosa volt annak, hogy Tőkés Lászlótól elvegyék a „Románia Csillaga” érdemrendet, mert szerinte „szeparatista, románellenes nyilatkozatokat tesz”, és úgy vélte, Románia államiságát veszélyezteti. Többször kikelt ellene, és kezdeményezte, hogy váltsák le az EP alelnöki posztjáról.
Nem találhatsz ki mindenféle elképesztő autonómiát, amely nem egyéb, mint a magyarok felsőbbrendűségére alapozott etnikai alapú szeparatizmus. Európának éppen elég gondja van a növekvő idegengyűlölettel, a rasszista megnyilvánulásokkal, a kisebbségeket érintő diszkriminációval, nincs szükség egy EP-alelnök hozzájárulására
– jelentette ki. Horthystának, sovinisztának és irredentának bélyegezte a volt református püspököt. Creţu nem felejtett el akkor sem odaszúrni, amikor ő lett alelnök, Tőkés pedig addigra elveszítette a posztot.
Intim levelek az USA külügyminiszterének
Élete legnagyobb botrányát 2013-ban egy hackernek köszönhette, aki feltörte Colin Powell volt külügyminiszter email fiókját. Innen meglehetősen személyes levelek és képek – köztük egy fürdőruhás fotó – kerültek elő a harminc évvel fiatalabb Creţutól. A tört angolsággal írt üzenetekben „élete szerelmének” nevezte Powellt, egy 2005-ös levélváltás pedig arra utal, hogy nem voltak viszonzatlanok az érzelmek.
Az 1962 óta házas Powell elismerte, hogy nagyjából egy évtizede, külügyminisztersége idején ismerte meg az akkor elnöki tanácsadóként dolgozó Creţut, és „időnként ugyanazokon a diplomáciai és nemzetközi találkozókon” vettek részt. A kapcsolat nem szakadt meg Powell 2005-ös lemondásával, gyakran adott tanácsokat neki emailekben, de a levelek „idővel nagyon személyessé váltak”. Állítólag pár évvel a botrány kirobbanása előtt vége lett „az effajta emaileknek”, azóta pedig csak „egyszer vagy kétszer” találkoztak, viszont csak annyit jelentett ki, hogy „akkor [a levelezés megszakításakor] nem volt viszony és most sincs”.
Az oroszok „fecskéje” volt?
Külön csavart adott a sztorinak Ion Mihai Pacepa tábornok, aki 1978-as dezertálásáig a rettegett román titkosrendőrséget, a Securitatét vezette. Szerinte Creţut az orosz titkosszolgálat küldhette Powell nyakára. Cikke egyetlen konkrét bizonyíték nélkül állítja, hogy az affér illik a KGB – és utóda, az FSZB – módszeréhez, amikor egy csinos „fecskével” környékeznek meg egy magas rangú tisztviselőt. Creţu ráadásul abban az időszakban volt elnöki tanácsadó, amikor a román titkosszolgálatok az oroszokkal közösen akartak beszervezni amerikai diplomatákat (amire egyébként volt is sikeres példa). A tábornok ennél is tovább megy a spekulálásban: feldobja, hogy talán ez az ügy volt a csontváz a szekrényben, ami miatt Powell makacsul visszautasította az amerikai elnökjelöltséget.
Jöhet az egyezkedés
Creţu biztosként a regionális politikáért felel majd. Ez az EU egyik legnagyobb pénzeszsákja, de a 2014 és 2020 közötti időszakról uniós szinten már megállapodtak. Most az van hátra, hogy a tagállamok benyújtsák, elfogadtassák és végrehajtsák az operatív programjaikat a források felhasználásáról. Ezek tárgyalását tartja elsődlegesnek Creţu, hangsúlyozva, hogy a jó gyakorlatokat terjeszteni kell az olyan országokban, mint hazája, amely a pénzek felhasználásban az uniós rangsor végén kullog.
Bizottsági forrásból úgy értesültünk, hogy Creţu nem bízza a véletlenre a román operatív programok sikerét. A következő hetekben a regionális fejlesztésért felelős főigazgatóságról külön segítséget küldenek a román kormánynak, hogy lehetőleg még az idén be tudják nyújtani a következő hétéves ciklus fejlesztési programjainak tervezetét.
Politikai nyomásról hallunk híreket, hogy az operatív programok minél gyorsabban megkapják a Bizottság jóváhagyását. Amelyiket ugyanis december végéig nem sikerül átengedni, ahhoz valószínűleg új tárgyalásokkal kell majd hozzáigazítani a többéves költségvetési keretet.
A regionális forrásokat érzékenyen érinti az EU költségvetésének egyre halmozódó bújtatott hiánya is. Részben megoldást jelenthet erre Creţu második célja, az újszerű pénzügyi eszközök (pl. hitelek, garanciák) használata. Emellett kiemelte az egyszerűsítés fontosságát, ami az egész Bizottságnak fontos cél.
Index.hu
Komoly politikai pályát tudhat a háta mögött Corina Creţu, aki az új Európai Bizottságban a regionális politikáért felel. Önéletrajza szerint pár év közgazdász és újságírói munka után 1992-ben állt először a politikai porondra, nem is akárhogyan: bekerült Ion Iliescu elnök kabinetjébe, a szóvivői hivatal szakértőjeként. 1996-ban lépett be a Romániai Szociáldemokrata Pártba. 2000-ben már elnöki tanácsadó, szóvivő és kommunikációs vezető. Ugyanebben az évben bejutott a romániai, 2007-ben pedig az Európai Parlamentbe. Otthon és európai szinten is magasra kapaszkodott: hazai pártján belül először 2005-ben, EP képviselőcsoportjában 2012-ben lett alelnök, 2011 óta az Európai Szocialisták Pártjának elnökségi tagja. Idén jelölték az Európai Bizottságba, és ugyan nem volt tökéletesen meggyőző a parlamenti meghallgatásán, átment a vizsgán.
Kikelt Tőkés ellen
Creţu élharcosa volt annak, hogy Tőkés Lászlótól elvegyék a „Románia Csillaga” érdemrendet, mert szerinte „szeparatista, románellenes nyilatkozatokat tesz”, és úgy vélte, Románia államiságát veszélyezteti. Többször kikelt ellene, és kezdeményezte, hogy váltsák le az EP alelnöki posztjáról.
Nem találhatsz ki mindenféle elképesztő autonómiát, amely nem egyéb, mint a magyarok felsőbbrendűségére alapozott etnikai alapú szeparatizmus. Európának éppen elég gondja van a növekvő idegengyűlölettel, a rasszista megnyilvánulásokkal, a kisebbségeket érintő diszkriminációval, nincs szükség egy EP-alelnök hozzájárulására
– jelentette ki. Horthystának, sovinisztának és irredentának bélyegezte a volt református püspököt. Creţu nem felejtett el akkor sem odaszúrni, amikor ő lett alelnök, Tőkés pedig addigra elveszítette a posztot.
Intim levelek az USA külügyminiszterének
Élete legnagyobb botrányát 2013-ban egy hackernek köszönhette, aki feltörte Colin Powell volt külügyminiszter email fiókját. Innen meglehetősen személyes levelek és képek – köztük egy fürdőruhás fotó – kerültek elő a harminc évvel fiatalabb Creţutól. A tört angolsággal írt üzenetekben „élete szerelmének” nevezte Powellt, egy 2005-ös levélváltás pedig arra utal, hogy nem voltak viszonzatlanok az érzelmek.
Az 1962 óta házas Powell elismerte, hogy nagyjából egy évtizede, külügyminisztersége idején ismerte meg az akkor elnöki tanácsadóként dolgozó Creţut, és „időnként ugyanazokon a diplomáciai és nemzetközi találkozókon” vettek részt. A kapcsolat nem szakadt meg Powell 2005-ös lemondásával, gyakran adott tanácsokat neki emailekben, de a levelek „idővel nagyon személyessé váltak”. Állítólag pár évvel a botrány kirobbanása előtt vége lett „az effajta emaileknek”, azóta pedig csak „egyszer vagy kétszer” találkoztak, viszont csak annyit jelentett ki, hogy „akkor [a levelezés megszakításakor] nem volt viszony és most sincs”.
Az oroszok „fecskéje” volt?
Külön csavart adott a sztorinak Ion Mihai Pacepa tábornok, aki 1978-as dezertálásáig a rettegett román titkosrendőrséget, a Securitatét vezette. Szerinte Creţut az orosz titkosszolgálat küldhette Powell nyakára. Cikke egyetlen konkrét bizonyíték nélkül állítja, hogy az affér illik a KGB – és utóda, az FSZB – módszeréhez, amikor egy csinos „fecskével” környékeznek meg egy magas rangú tisztviselőt. Creţu ráadásul abban az időszakban volt elnöki tanácsadó, amikor a román titkosszolgálatok az oroszokkal közösen akartak beszervezni amerikai diplomatákat (amire egyébként volt is sikeres példa). A tábornok ennél is tovább megy a spekulálásban: feldobja, hogy talán ez az ügy volt a csontváz a szekrényben, ami miatt Powell makacsul visszautasította az amerikai elnökjelöltséget.
Jöhet az egyezkedés
Creţu biztosként a regionális politikáért felel majd. Ez az EU egyik legnagyobb pénzeszsákja, de a 2014 és 2020 közötti időszakról uniós szinten már megállapodtak. Most az van hátra, hogy a tagállamok benyújtsák, elfogadtassák és végrehajtsák az operatív programjaikat a források felhasználásáról. Ezek tárgyalását tartja elsődlegesnek Creţu, hangsúlyozva, hogy a jó gyakorlatokat terjeszteni kell az olyan országokban, mint hazája, amely a pénzek felhasználásban az uniós rangsor végén kullog.
Bizottsági forrásból úgy értesültünk, hogy Creţu nem bízza a véletlenre a román operatív programok sikerét. A következő hetekben a regionális fejlesztésért felelős főigazgatóságról külön segítséget küldenek a román kormánynak, hogy lehetőleg még az idén be tudják nyújtani a következő hétéves ciklus fejlesztési programjainak tervezetét.
Politikai nyomásról hallunk híreket, hogy az operatív programok minél gyorsabban megkapják a Bizottság jóváhagyását. Amelyiket ugyanis december végéig nem sikerül átengedni, ahhoz valószínűleg új tárgyalásokkal kell majd hozzáigazítani a többéves költségvetési keretet.
A regionális forrásokat érzékenyen érinti az EU költségvetésének egyre halmozódó bújtatott hiánya is. Részben megoldást jelenthet erre Creţu második célja, az újszerű pénzügyi eszközök (pl. hitelek, garanciák) használata. Emellett kiemelte az egyszerűsítés fontosságát, ami az egész Bizottságnak fontos cél.
Index.hu
2014. december 8.
A magyar katonai ellenállás vezetőit hetven éve végezték ki
Hetven éve, 1944. december 8-án végezték ki a nyilasok a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetőit.
Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel után a különböző náci- és nyilasellenes politikai csoportok kapcsolatot kerestek egymással, hogy együttműködjenek a nemzeti ellenállás megszervezésében. 1944. november 9-én létrehozták a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát (MNFFB), amelynek elnöke a börtönből október 15-én kiszabaduló és azóta bujdosó Bajcsy-Zsilinszky Endre lett. A bizottságban ott voltak az 1944 májusában alakult Magyar Front pártjainak (Békepárt, SZDP, Kisgazdapárt, Kettős Kereszt Vérszövetség, Nemzeti Parasztpárt) képviselői, továbbá illegális polgári és katonai csoportok, valamint egyes horthysta szervezetek küldöttei is.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)
Hetven éve, 1944. december 8-án végezték ki a nyilasok a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetőit.
Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel után a különböző náci- és nyilasellenes politikai csoportok kapcsolatot kerestek egymással, hogy együttműködjenek a nemzeti ellenállás megszervezésében. 1944. november 9-én létrehozták a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát (MNFFB), amelynek elnöke a börtönből október 15-én kiszabaduló és azóta bujdosó Bajcsy-Zsilinszky Endre lett. A bizottságban ott voltak az 1944 májusában alakult Magyar Front pártjainak (Békepárt, SZDP, Kisgazdapárt, Kettős Kereszt Vérszövetség, Nemzeti Parasztpárt) képviselői, továbbá illegális polgári és katonai csoportok, valamint egyes horthysta szervezetek küldöttei is.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 11.
Tíz évvel december 5-e után
Tíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé.
A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében.
Téveszmék
A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára.
Torzulások
Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben.
A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket.
Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó.
De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak.
Távlatok
Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel.
A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Tíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé.
A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében.
Téveszmék
A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára.
Torzulások
Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben.
A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket.
Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó.
De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak.
Távlatok
Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel.
A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 31.
Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok, már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták, hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok, már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták, hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 13.
Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
2015. január 15.
A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap
2015. január 27.
Történelmünk útjain
Bibarcfalván emlékszoba nyílt az 1940-es bevonulás tiszteletére
A bibarcfalvi vitéz Molnár József portája a legelső ház balkéz felől, ahogy Nagybacon irányából beérünk a faluba. A szeptemberben 76. életévét betöltő gazda már tizenhat éve nyugdíjas, ám időskori éveit olyan elfoglaltságnak szenteli, ami kiemeli őt a mindennapi emberek sorából: régi fotókat gyűjt falujáról, a magyarság fontos eseményeiről, szolgálatot téve ezzel nemcsak a jelennek, de talán majd az utókornak is.
Jóska bácsi Bibarcfalván született, Székelyudvarhelyen végezte a szakiskolát, munkáséveinek javarészét a helyi borvízüzemnél töltötte üzemvezetőként. A magyar történelem, a múlt iránti érdeklődés, a szeretet és tisztelet apai örökség.
– Gyermekkoromban édesapámmal kapálni mentem a mezőre, és ő munka közben sokat mesélt. Ám valójában nem meséket mondott, hanem a magyar történelmet tanította nekem. Azóta foglalkoztat népünk történelme – mondta.
„Tetteiről” lapunkban nemegyszer beszámoltunk már: 2010-ben feleségével, Molnár Arankával együtt trianoni emléktáblát állíttattak a bibarcfalvi templomkertben levő hősi emlékmű oldalára, egy évvel később pedig ugyanoda kopjafát Szent István királyunk tiszteletére. „Hogy legyen a fiatalság is ahol megemlékezzen, ahova legalább egy koszorút elhelyezzen”–fogalmazták meg.
Mindketten a Horthy Miklós által 1920-ban alapított Vitézi Rend tagjai, Jóska bácsi 2009-től, Aranka néni 2010-től. A központi, budapesti törzshöz tartoznak, Jóska bácsit épp a 2011-ben tartott kopjafaavatáskor nevezték ki a rend hadnagyává.
„Isten, nemzet, család”– ez a három szó alkotja a rend hitvallását, ez a hitvallása a Molnár házaspárnak is. „Kell-e ezeknél valami is fontosabb legyen az életben?”– kérdik.
A magyar nemzet történelméből Jóska bácsit leginkább a második világháború időszaka érdekli, az, ami 1940–1945 között történt. Sok eredeti fotót összegyűjtött ebből az időszakból, melyeket saját költségén kinagyíttatott, de más korabeli dokumentumokat is.
A nagyházbeli szobájuk már megtelt a képekkel, ezért elhatározta, hogy az udvara másik felén található kisházban külön emlékszobát rendez be. Az emlékszoba bejáratánál, a magyar motívumokkal díszített táblán ez áll: „Emlékszoba. Az 1940-es bevonulás Erdélybe. Molnár József”. Belépve az előszobában több magyar és székely zászló található, közülük Jóska bácsi büszkén mutatja azt, melyen a fehér sáv tele van aláírásokkal: 2010-ben ellátogattak Trianonba, a kirándulás emlékét megőrzendő, a kirándulótársakkal aláíratták a zászlót, de azon olvasható a következő felirat is: „Párizs, Trianon 1920. 90 év magyar rabság és bánat.” Ugyancsak az előszobában látható Horthy Miklósnak egy felnagyított fotója is, majd belépve a tulajdonképpeni emlékszobába, képekkel tele falak fogadnak.
Az egyik sarok Jóska bácsi nagybátyjának, Bogyor Gyula tengerészeti kormányosnak állít emléket. Bogyor Gyula Jóska bácsi édesapjának, Molnár Sámuelnek volt a legidősebb bátyja, és nyolc évig szolgált együtt tengerészként Horthyval a múlt század elején, olyan csatahajókon, mint az SMS Novara (az Osztrák–Magyar haditengerészet gyorscirkálója) és az SMS Viribus Unitis (nagy tűzerejű, korszerű csatahajó volt, nevének jelentése „egyesült erőkkel”). Bogyor 1954-ben halt meg, Bibarcfalván van eltemetve. Mint érdekességet mesélte el Jóska bácsi, hogy nagybátyja 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, egy vadonatúj tengerészruhát kapott szolgálataiért személyesen Horthytól, abban is temették el. Másik érdekesség, hogy Bogyor halála után jóval később, valaki Bibarcfalván, a Barót-patakában kapott egy Viribus Unitis emlékérmet, melyet aztán Jóska bácsi megszerzett, ma gyűjteményében látható.
Az emlékszobában külön fejezet van szentelve a magyar honvédek 1940-es bevonulásának is. A bevonulás erdővidéki, de más településeken készült pillanatfelvételei mellett keretbe foglalva olvasható az 1940. szeptember 5–13. közötti időszak napirendi krónikája is: „Szeptember 11-én volt a felejthetetlen kolozsvári bevonulás. A lakosság csapatainkat tomboló lelkesedéssel fogadta. A Székelyföldön ezzel egyidejűleg megszálltuk Székelyudvarhelyet, Székelykeresztúrt és Csíkszeredát. Szeptember 12-én bevonultunk Barótra és Nagybaconba, megszálltuk a Csíki-medence déli részét” – olvasható többek között ezen.
A már említettek és továbbá a Horthy-család emlékképei mellett sok más régi vagy kevésbé régi bibarcfalvi képet is őriz a házigazda, megjegyezve, hogy bizony, az 1944-es szárazajtai vérengzés után sokan megsemmisítettek minden dokumentumot félelmükben, egyébként talán sokkal több emlék fennmaradhatott volna a világháború és az azt megelőző évek időszakából.
Az emlékszobában egy negyven évvel ezelőtt történt bibarcfalvi természeti katasztrófa emlékképei is fellelhetőek: az akkori földcsuszamlásról Józsa Ferenc egykori bibarcfalvi tanító fia készített képeket, melyek ma is szívbemarkolóan tanúsítják az akkori események rendhagyó voltát.
A falu egykori tanítójának, Józsa Ferencnek emlékét is fényképgyűjtemény őrzi
Távozás előtt még egy bekeretezett kép megragadja figyelmünket: a Székely Hírmondó egyik 2010-es lapszámának középoldala, melyben a nemzet székely kapujáról olvasható beszámoló, szintén az emlékszoba dokumentumanyagának részét képezi.
Aki kíváncsi a múltra, a magyar múlt olykor szívszorító, máskor szívderítő emlékezetére, annak nyitva vitéz Molnár József portájának kapuja: a házigazdák bárkit szívesen fogadnak, és elkalauzolnak történelmünk útjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Bibarcfalván emlékszoba nyílt az 1940-es bevonulás tiszteletére
A bibarcfalvi vitéz Molnár József portája a legelső ház balkéz felől, ahogy Nagybacon irányából beérünk a faluba. A szeptemberben 76. életévét betöltő gazda már tizenhat éve nyugdíjas, ám időskori éveit olyan elfoglaltságnak szenteli, ami kiemeli őt a mindennapi emberek sorából: régi fotókat gyűjt falujáról, a magyarság fontos eseményeiről, szolgálatot téve ezzel nemcsak a jelennek, de talán majd az utókornak is.
Jóska bácsi Bibarcfalván született, Székelyudvarhelyen végezte a szakiskolát, munkáséveinek javarészét a helyi borvízüzemnél töltötte üzemvezetőként. A magyar történelem, a múlt iránti érdeklődés, a szeretet és tisztelet apai örökség.
– Gyermekkoromban édesapámmal kapálni mentem a mezőre, és ő munka közben sokat mesélt. Ám valójában nem meséket mondott, hanem a magyar történelmet tanította nekem. Azóta foglalkoztat népünk történelme – mondta.
„Tetteiről” lapunkban nemegyszer beszámoltunk már: 2010-ben feleségével, Molnár Arankával együtt trianoni emléktáblát állíttattak a bibarcfalvi templomkertben levő hősi emlékmű oldalára, egy évvel később pedig ugyanoda kopjafát Szent István királyunk tiszteletére. „Hogy legyen a fiatalság is ahol megemlékezzen, ahova legalább egy koszorút elhelyezzen”–fogalmazták meg.
Mindketten a Horthy Miklós által 1920-ban alapított Vitézi Rend tagjai, Jóska bácsi 2009-től, Aranka néni 2010-től. A központi, budapesti törzshöz tartoznak, Jóska bácsit épp a 2011-ben tartott kopjafaavatáskor nevezték ki a rend hadnagyává.
„Isten, nemzet, család”– ez a három szó alkotja a rend hitvallását, ez a hitvallása a Molnár házaspárnak is. „Kell-e ezeknél valami is fontosabb legyen az életben?”– kérdik.
A magyar nemzet történelméből Jóska bácsit leginkább a második világháború időszaka érdekli, az, ami 1940–1945 között történt. Sok eredeti fotót összegyűjtött ebből az időszakból, melyeket saját költségén kinagyíttatott, de más korabeli dokumentumokat is.
A nagyházbeli szobájuk már megtelt a képekkel, ezért elhatározta, hogy az udvara másik felén található kisházban külön emlékszobát rendez be. Az emlékszoba bejáratánál, a magyar motívumokkal díszített táblán ez áll: „Emlékszoba. Az 1940-es bevonulás Erdélybe. Molnár József”. Belépve az előszobában több magyar és székely zászló található, közülük Jóska bácsi büszkén mutatja azt, melyen a fehér sáv tele van aláírásokkal: 2010-ben ellátogattak Trianonba, a kirándulás emlékét megőrzendő, a kirándulótársakkal aláíratták a zászlót, de azon olvasható a következő felirat is: „Párizs, Trianon 1920. 90 év magyar rabság és bánat.” Ugyancsak az előszobában látható Horthy Miklósnak egy felnagyított fotója is, majd belépve a tulajdonképpeni emlékszobába, képekkel tele falak fogadnak.
Az egyik sarok Jóska bácsi nagybátyjának, Bogyor Gyula tengerészeti kormányosnak állít emléket. Bogyor Gyula Jóska bácsi édesapjának, Molnár Sámuelnek volt a legidősebb bátyja, és nyolc évig szolgált együtt tengerészként Horthyval a múlt század elején, olyan csatahajókon, mint az SMS Novara (az Osztrák–Magyar haditengerészet gyorscirkálója) és az SMS Viribus Unitis (nagy tűzerejű, korszerű csatahajó volt, nevének jelentése „egyesült erőkkel”). Bogyor 1954-ben halt meg, Bibarcfalván van eltemetve. Mint érdekességet mesélte el Jóska bácsi, hogy nagybátyja 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, egy vadonatúj tengerészruhát kapott szolgálataiért személyesen Horthytól, abban is temették el. Másik érdekesség, hogy Bogyor halála után jóval később, valaki Bibarcfalván, a Barót-patakában kapott egy Viribus Unitis emlékérmet, melyet aztán Jóska bácsi megszerzett, ma gyűjteményében látható.
Az emlékszobában külön fejezet van szentelve a magyar honvédek 1940-es bevonulásának is. A bevonulás erdővidéki, de más településeken készült pillanatfelvételei mellett keretbe foglalva olvasható az 1940. szeptember 5–13. közötti időszak napirendi krónikája is: „Szeptember 11-én volt a felejthetetlen kolozsvári bevonulás. A lakosság csapatainkat tomboló lelkesedéssel fogadta. A Székelyföldön ezzel egyidejűleg megszálltuk Székelyudvarhelyet, Székelykeresztúrt és Csíkszeredát. Szeptember 12-én bevonultunk Barótra és Nagybaconba, megszálltuk a Csíki-medence déli részét” – olvasható többek között ezen.
A már említettek és továbbá a Horthy-család emlékképei mellett sok más régi vagy kevésbé régi bibarcfalvi képet is őriz a házigazda, megjegyezve, hogy bizony, az 1944-es szárazajtai vérengzés után sokan megsemmisítettek minden dokumentumot félelmükben, egyébként talán sokkal több emlék fennmaradhatott volna a világháború és az azt megelőző évek időszakából.
Az emlékszobában egy negyven évvel ezelőtt történt bibarcfalvi természeti katasztrófa emlékképei is fellelhetőek: az akkori földcsuszamlásról Józsa Ferenc egykori bibarcfalvi tanító fia készített képeket, melyek ma is szívbemarkolóan tanúsítják az akkori események rendhagyó voltát.
A falu egykori tanítójának, Józsa Ferencnek emlékét is fényképgyűjtemény őrzi
Távozás előtt még egy bekeretezett kép megragadja figyelmünket: a Székely Hírmondó egyik 2010-es lapszámának középoldala, melyben a nemzet székely kapujáról olvasható beszámoló, szintén az emlékszoba dokumentumanyagának részét képezi.
Aki kíváncsi a múltra, a magyar múlt olykor szívszorító, máskor szívderítő emlékezetére, annak nyitva vitéz Molnár József portájának kapuja: a házigazdák bárkit szívesen fogadnak, és elkalauzolnak történelmünk útjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 13.
Film egy feledésre ítélt festőművészről
Márton Ferenc csíki festőművész életéről szóló dokumentumfilmet mutattak be csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának Lázár-házi dísztermében. A Feledésre ítélve című film rendezőjét, Becze Zoltánt kérdeztük a témaválasztásról, a művészről, a bemutatott filmről. Becze Zoltán „különös kapcsolata” Márton Ferenccel. Dokumentumfilmet készített a festőművészről
– Több éve kutatja Márton Ferenc /1884-1940/ életét, 1995-ben a Duna Televízióban volt látható róla egy tudósítása, majd 2009-ben Csíkszereda Önkormányzatának megrendelésére egy huszonöt perces dokumentumfilmet is készített a festőművészről.
– Nekem a székelyföldi olimpiai bajnokokkal együtt mindig is témám volt Márton Ferenc. Édesapám a megyei kultúrbizottság elnöke volt 1968-tól 79-ig, és nagyon sokat jártam vele a hetvenes évek elején Csíkszentgyörgyre, ahol akkor még ki lehetett alakítani egy emlékszobát. 1984-ben, amikor elkészült a száz éves emlékkiállítás, rögtön másnap, ahogy felavatták, betiltották és az igazgatót, Szőcs Jánost menesztették az állásából. Édesapám akkor készített diaszonokat (diapozitív sorozatok zenés-, szöveges aláfestéssel) Csíkszeredáról, Csíksomlyóról és Alcsíkról. Ott külön kiemelte Márton Ferenc munkásságát. Akkor láttam először két nagy művét, a Csíki székely gátkötőket és az Erdőirtás Csíkországban címűt. Már akkor tudtam, ha valamikor rendszerváltozás lesz és ha valamikor tévé, vagy mozgókép közelébe kerülök, ezt meg fogom csinálni.
– Mi indokolta a most bemutatott film címadását?
– Mindig is sokat gondolkodtam, hogy nem ismerjük a nagyjainkat. Ha van egy olyan festőnk, aki a két világégés között Magyarországon a legtöbb és legrangosabb díjakat kapta, akkor miért van az, hogy nem tudunk róla. Márton Ferencnek 72 kiállítása volt a két világégés között, 1945 és 2009 között viszont csak kettő. S ez utóbbi kettőn csak azok a művei szerepeltek, amelyek a Tanácsköztársaság alatt készültek. Ő a vörös diktatúra szemében vörös posztó volt, lerajzolta a teljes olasz kormányt, bélyegsorozatot készített Horthyról és első világháborús emlékműveket készített. Nagyon sokat kerestem én is a választ erre a feledésre. A két ismert művén kívül még vannak híres művek, például a Takarodó, vagy a Birkózók. A legtöbb díjat a Birkózók címűért kapta, és azt mondták a Magyar Nemzeti Galériában, mikor ott jártunk, hogy 1945 óta senki se kérte ki ezeket a műveket, sőt a felszabadító orosz katonák sorozatlövése még mindig látható rajtuk. A színek megfakultak, zöldes-sárga-barna lett minden a szép aranyból. Ez az ember a Nemzeti Sírkertben van eltemetve, ahol a legnagyobbak is vannak: Kossuth, Ady, Jókai, Nagy Imre... Márton Ferencnek van a legelhanyagoltabb sírja, egy vaskereszttel csupán, amit a testvére az ötvenes években tett oda. Valami gyűjtést kellene szervezni, a megyei tanács, a város, vagy akár a szülőfaluja is tehetne valamit, hisz július 8-án lesz 75 éve, hogy meghalt, és ha valaki arra jár, akkor nézzen rá, hogy milyen szép kopjafa van ott, vajon kié. Sok szakembertől kérdeztem, hogy miért van az, hogy az aki több díjat kapott, mint Munkácsy, nincs elismerve és nem foglalkoznak vele. Valaki azt mondta, hogy a legkönnyebb volt őt elfelejteni. Nagy Imre írta le a legjobban, hogy ő annak a példája, aki mindennel és mindenkivel mindig harcolt, és ez ráment a művészetére is és talán ezért is halt meg viszonylag fiatalon.
– Tehát annak ellenére, hogy sok díjban részesült, a szakma nem fogadta be?
– Ezt nem lehet mondani, mert például az őszi-tavaszi Nemzeti Galéria tárlatnál egy idő után mindig ő volt az elnök. Tehát a szakma befogadta, de nem tudom, hogy milyen lehetett a viszonya a kollégákkal. Münchenben 3587 festmény közül a Csíki székely gátkötőket találták a legjobbnak. Ezt sportnyelven úgy hívják, hogy nem hivatalos világbajnoki cím. Ilyennel senki nem tud büszkélkedni Magyarországon. De a képeit akkor se nagyon tudta eladni. Egy bizonyos kis klikknek volt a kezében a képzőművészet, akit akartak, futtattak, akit vissza akartak szorítani, arról egyszerűbb volt nem tudomást venni. A temetésén letakarták Munkácsy-lepellel, amit abban az időben egy szobrász, Zala György érdemelt még ki.
– Hogyan strukturálta a filmet?
– Száz éve, hogy elindult a háborús sorozata. Úgy gondoltam, hogy a központban legyen az első világháború. Feledésre van ítélve, de az alcímben az van, hogy a nagy világégés festője. Ezeket a képeket mutatjuk be, ugyanakkor az első világháborús emlékműveiről is beszélünk, ami utána készült. Persze, minden nagyobb művét megemlítjük, mert így normális, ha portréról van szó. A film HD minőségű, olyan mint régebb a széles vásznú filmek. Megcsinálhatta volna más is ezt a filmet, de nekem annyi egyedi dokumentumom van, amit a testvére ajándékozott édesapámnak. Nagyon sok ilyen egyedi felvételem volt, és igenis ez emeli a filmnek a minőségét.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Márton Ferenc csíki festőművész életéről szóló dokumentumfilmet mutattak be csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának Lázár-házi dísztermében. A Feledésre ítélve című film rendezőjét, Becze Zoltánt kérdeztük a témaválasztásról, a művészről, a bemutatott filmről. Becze Zoltán „különös kapcsolata” Márton Ferenccel. Dokumentumfilmet készített a festőművészről
– Több éve kutatja Márton Ferenc /1884-1940/ életét, 1995-ben a Duna Televízióban volt látható róla egy tudósítása, majd 2009-ben Csíkszereda Önkormányzatának megrendelésére egy huszonöt perces dokumentumfilmet is készített a festőművészről.
– Nekem a székelyföldi olimpiai bajnokokkal együtt mindig is témám volt Márton Ferenc. Édesapám a megyei kultúrbizottság elnöke volt 1968-tól 79-ig, és nagyon sokat jártam vele a hetvenes évek elején Csíkszentgyörgyre, ahol akkor még ki lehetett alakítani egy emlékszobát. 1984-ben, amikor elkészült a száz éves emlékkiállítás, rögtön másnap, ahogy felavatták, betiltották és az igazgatót, Szőcs Jánost menesztették az állásából. Édesapám akkor készített diaszonokat (diapozitív sorozatok zenés-, szöveges aláfestéssel) Csíkszeredáról, Csíksomlyóról és Alcsíkról. Ott külön kiemelte Márton Ferenc munkásságát. Akkor láttam először két nagy művét, a Csíki székely gátkötőket és az Erdőirtás Csíkországban címűt. Már akkor tudtam, ha valamikor rendszerváltozás lesz és ha valamikor tévé, vagy mozgókép közelébe kerülök, ezt meg fogom csinálni.
– Mi indokolta a most bemutatott film címadását?
– Mindig is sokat gondolkodtam, hogy nem ismerjük a nagyjainkat. Ha van egy olyan festőnk, aki a két világégés között Magyarországon a legtöbb és legrangosabb díjakat kapta, akkor miért van az, hogy nem tudunk róla. Márton Ferencnek 72 kiállítása volt a két világégés között, 1945 és 2009 között viszont csak kettő. S ez utóbbi kettőn csak azok a művei szerepeltek, amelyek a Tanácsköztársaság alatt készültek. Ő a vörös diktatúra szemében vörös posztó volt, lerajzolta a teljes olasz kormányt, bélyegsorozatot készített Horthyról és első világháborús emlékműveket készített. Nagyon sokat kerestem én is a választ erre a feledésre. A két ismert művén kívül még vannak híres művek, például a Takarodó, vagy a Birkózók. A legtöbb díjat a Birkózók címűért kapta, és azt mondták a Magyar Nemzeti Galériában, mikor ott jártunk, hogy 1945 óta senki se kérte ki ezeket a műveket, sőt a felszabadító orosz katonák sorozatlövése még mindig látható rajtuk. A színek megfakultak, zöldes-sárga-barna lett minden a szép aranyból. Ez az ember a Nemzeti Sírkertben van eltemetve, ahol a legnagyobbak is vannak: Kossuth, Ady, Jókai, Nagy Imre... Márton Ferencnek van a legelhanyagoltabb sírja, egy vaskereszttel csupán, amit a testvére az ötvenes években tett oda. Valami gyűjtést kellene szervezni, a megyei tanács, a város, vagy akár a szülőfaluja is tehetne valamit, hisz július 8-án lesz 75 éve, hogy meghalt, és ha valaki arra jár, akkor nézzen rá, hogy milyen szép kopjafa van ott, vajon kié. Sok szakembertől kérdeztem, hogy miért van az, hogy az aki több díjat kapott, mint Munkácsy, nincs elismerve és nem foglalkoznak vele. Valaki azt mondta, hogy a legkönnyebb volt őt elfelejteni. Nagy Imre írta le a legjobban, hogy ő annak a példája, aki mindennel és mindenkivel mindig harcolt, és ez ráment a művészetére is és talán ezért is halt meg viszonylag fiatalon.
– Tehát annak ellenére, hogy sok díjban részesült, a szakma nem fogadta be?
– Ezt nem lehet mondani, mert például az őszi-tavaszi Nemzeti Galéria tárlatnál egy idő után mindig ő volt az elnök. Tehát a szakma befogadta, de nem tudom, hogy milyen lehetett a viszonya a kollégákkal. Münchenben 3587 festmény közül a Csíki székely gátkötőket találták a legjobbnak. Ezt sportnyelven úgy hívják, hogy nem hivatalos világbajnoki cím. Ilyennel senki nem tud büszkélkedni Magyarországon. De a képeit akkor se nagyon tudta eladni. Egy bizonyos kis klikknek volt a kezében a képzőművészet, akit akartak, futtattak, akit vissza akartak szorítani, arról egyszerűbb volt nem tudomást venni. A temetésén letakarták Munkácsy-lepellel, amit abban az időben egy szobrász, Zala György érdemelt még ki.
– Hogyan strukturálta a filmet?
– Száz éve, hogy elindult a háborús sorozata. Úgy gondoltam, hogy a központban legyen az első világháború. Feledésre van ítélve, de az alcímben az van, hogy a nagy világégés festője. Ezeket a képeket mutatjuk be, ugyanakkor az első világháborús emlékműveiről is beszélünk, ami utána készült. Persze, minden nagyobb művét megemlítjük, mert így normális, ha portréról van szó. A film HD minőségű, olyan mint régebb a széles vásznú filmek. Megcsinálhatta volna más is ezt a filmet, de nekem annyi egyedi dokumentumom van, amit a testvére ajándékozott édesapámnak. Nagyon sok ilyen egyedi felvételem volt, és igenis ez emeli a filmnek a minőségét.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2015. március 8.
Újabb hiánypótló köteteket mutattak be
Néhány nap leforgása alatt immár másodszor tartott könyvbemutatót a szovátai Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat.
Ezúttal Szolláth Hunor helytörténész két újabb munkáját ismerhette meg a fürdővárosi olvasóközönség Józsa András előadásában, ám nem teljesen új művekről, inkább folytatásról beszélhetünk. Szolláth bő egy évvel ezelőtt mutatta be helytörténeti tanulmányai és képeslapgyűjteménye első köteteit, a napokban „piacra dobott” kötetek ezek folytatása. A kiadványokat a helyi Siklódi Zsolt nyomdájában készítették, és kivitelezés szempontjából igazi remekműnek tartja a szerző. A fogadtatás nagyon jó volt, olyan személy is volt a bemutatón, aki húsz példányt vásárolt az egyenként 15 lejes könyvekből.
A Szovátai történetek II. tulajdonképpen az első kötettel megfogalmazott célt követi, azaz a történészek „szakbarbár” szövegei helyett olvasható, élvezhető, „emészthető” olvasmányokat nyújtsanak, közérthető nyelven és a teljesség igénye nélkül. Mivel Szováta monográfiája nem kapható, az érdeklődők nemigazán olvashatnak ilyen jellegű, a fürdőtelepre vonatkozó írásokat, ezért – amint az első kötet példázza – a mű helytörténeti „tankönyvként” foroghat közkézen. A szerző óhaja, hogy lassan minden szovátai lakásba eljussanak ezek a kiadványok, hogy az emberek megismerjék a település múltját.
A most kiadott második kötet 68 oldalon 22 szemelvényt sorakoztat fel, amelyek közt a helyi református és római katolikus egyházak történetéből, a világháborús eseményekről, helyi sajtókrónikából, fürdőtörténetből kapunk ízelítőt. Egy név nélküli szerző 1881-es leírásából megismerhetjük a Veress József által alapított akkori Alsó-Fürdő állapotát és hiányosságait, majd a Sófalvi Illyés Lajos által megteremtett Felső-Fürdő (tulajdonképpen a mai telep elődje) fejlődését, sőt az itteni tavakban megmártózó neves személyiségek is felsorakoznak benne: 1905-től már ismert magyar írók, költők, művészek látogatták a sós tavakat. Míg Ady Endre 1915 nyarán csupán néhány órát töltött a vízben, addig Bernády György 1930–38 között nagyon sok időt töltött Szovátán, de a környező erdőkben megfordult vadászni Horthy Miklós testvére, Jenő is, és az sem merült feledésbe, hogy a vadászatra tartva gróf Teleki Ádám a rossz erdei úton a szekérről leesett. Az első világháború után számos ismert román személyiség is vendége volt a fürdőtelepnek, mint Iuliu Maniu politikus, Miron Cristea ortodox patriárka. 1922-től kezdődően a román királyi család, jelesül Mária királyné is előszeretettel látogatott gyakran Szovátára, itt tartózkodása pillanatait számos korabeli fénykép és képeslap megörökítette.
Az Üdvözlet Szovátáról! című album tavalyelőtt megjelent első kötete az első világháború előtti Szovátát ábrázoló képeslapgyűjtemény kivonata, míg a nemrég napvilágot látott második kötet a két világháborút követő időszakba nyújt visszatekintést. Ebben a korban rendre tűntek el a magyar képeslapkiadók, helyükbe román kiadók jelentek meg, s hatalmas volt a minőségi romlás – mondta el a szerző, aki csaknem három éve foglalkozik szovátai képeslapok gyűjtésével, elemzésével és feldolgozásával. Eddig mintegy kétezer darabot sikerült összegyűjteni és megvásárolni. Kérdésünkre Szolláth elárulta: következő kötetében a „kis magyar világ” korabeli képeslapokkal foglalkozik majd, és néhány év múlva talán számíthatunk egy komolyabb elemző munkára, katalógusra is.
Megjelent a Sóvidék újabb száma
Bár megszületett az ötlet, hogy Szováta monográfiáját át kellene gondolni és ki kellene bővíteni, egyelőre csak a bibliográfia összeállítása történt meg, és keresik a különböző témák szerzőit. Ezért egyelőre abban maradtak a kezdeményezők, hogy az eddigi két helytörténeti konferencia tanulmányait kiadják, és ezeket később majd a monográfiában is felhasználják. Nemrégiben megjelent a Sóvidék kulturális és tudományos folyóirat hatodik évfolyamának második száma. Ebben novellák, versek, félpercesek és haikuk mellett Kuti Dénes szovátai képzőművészt, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagját is megismerhetjük, olvashatunk Márton Zoltán (Dönci) haláláról, de szovátai helynevekkel is ismerkedhetünk. Fekete Árpád diákéveire emlékszik, de olvashatunk forrásközlést arról is, hogy hogyan használták a Sófalvi Illyés Lajostól kapott ingyen fürdési jogot a helyi reformátusok.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Néhány nap leforgása alatt immár másodszor tartott könyvbemutatót a szovátai Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat.
Ezúttal Szolláth Hunor helytörténész két újabb munkáját ismerhette meg a fürdővárosi olvasóközönség Józsa András előadásában, ám nem teljesen új művekről, inkább folytatásról beszélhetünk. Szolláth bő egy évvel ezelőtt mutatta be helytörténeti tanulmányai és képeslapgyűjteménye első köteteit, a napokban „piacra dobott” kötetek ezek folytatása. A kiadványokat a helyi Siklódi Zsolt nyomdájában készítették, és kivitelezés szempontjából igazi remekműnek tartja a szerző. A fogadtatás nagyon jó volt, olyan személy is volt a bemutatón, aki húsz példányt vásárolt az egyenként 15 lejes könyvekből.
A Szovátai történetek II. tulajdonképpen az első kötettel megfogalmazott célt követi, azaz a történészek „szakbarbár” szövegei helyett olvasható, élvezhető, „emészthető” olvasmányokat nyújtsanak, közérthető nyelven és a teljesség igénye nélkül. Mivel Szováta monográfiája nem kapható, az érdeklődők nemigazán olvashatnak ilyen jellegű, a fürdőtelepre vonatkozó írásokat, ezért – amint az első kötet példázza – a mű helytörténeti „tankönyvként” foroghat közkézen. A szerző óhaja, hogy lassan minden szovátai lakásba eljussanak ezek a kiadványok, hogy az emberek megismerjék a település múltját.
A most kiadott második kötet 68 oldalon 22 szemelvényt sorakoztat fel, amelyek közt a helyi református és római katolikus egyházak történetéből, a világháborús eseményekről, helyi sajtókrónikából, fürdőtörténetből kapunk ízelítőt. Egy név nélküli szerző 1881-es leírásából megismerhetjük a Veress József által alapított akkori Alsó-Fürdő állapotát és hiányosságait, majd a Sófalvi Illyés Lajos által megteremtett Felső-Fürdő (tulajdonképpen a mai telep elődje) fejlődését, sőt az itteni tavakban megmártózó neves személyiségek is felsorakoznak benne: 1905-től már ismert magyar írók, költők, művészek látogatták a sós tavakat. Míg Ady Endre 1915 nyarán csupán néhány órát töltött a vízben, addig Bernády György 1930–38 között nagyon sok időt töltött Szovátán, de a környező erdőkben megfordult vadászni Horthy Miklós testvére, Jenő is, és az sem merült feledésbe, hogy a vadászatra tartva gróf Teleki Ádám a rossz erdei úton a szekérről leesett. Az első világháború után számos ismert román személyiség is vendége volt a fürdőtelepnek, mint Iuliu Maniu politikus, Miron Cristea ortodox patriárka. 1922-től kezdődően a román királyi család, jelesül Mária királyné is előszeretettel látogatott gyakran Szovátára, itt tartózkodása pillanatait számos korabeli fénykép és képeslap megörökítette.
Az Üdvözlet Szovátáról! című album tavalyelőtt megjelent első kötete az első világháború előtti Szovátát ábrázoló képeslapgyűjtemény kivonata, míg a nemrég napvilágot látott második kötet a két világháborút követő időszakba nyújt visszatekintést. Ebben a korban rendre tűntek el a magyar képeslapkiadók, helyükbe román kiadók jelentek meg, s hatalmas volt a minőségi romlás – mondta el a szerző, aki csaknem három éve foglalkozik szovátai képeslapok gyűjtésével, elemzésével és feldolgozásával. Eddig mintegy kétezer darabot sikerült összegyűjteni és megvásárolni. Kérdésünkre Szolláth elárulta: következő kötetében a „kis magyar világ” korabeli képeslapokkal foglalkozik majd, és néhány év múlva talán számíthatunk egy komolyabb elemző munkára, katalógusra is.
Megjelent a Sóvidék újabb száma
Bár megszületett az ötlet, hogy Szováta monográfiáját át kellene gondolni és ki kellene bővíteni, egyelőre csak a bibliográfia összeállítása történt meg, és keresik a különböző témák szerzőit. Ezért egyelőre abban maradtak a kezdeményezők, hogy az eddigi két helytörténeti konferencia tanulmányait kiadják, és ezeket később majd a monográfiában is felhasználják. Nemrégiben megjelent a Sóvidék kulturális és tudományos folyóirat hatodik évfolyamának második száma. Ebben novellák, versek, félpercesek és haikuk mellett Kuti Dénes szovátai képzőművészt, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagját is megismerhetjük, olvashatunk Márton Zoltán (Dönci) haláláról, de szovátai helynevekkel is ismerkedhetünk. Fekete Árpád diákéveire emlékszik, de olvashatunk forrásközlést arról is, hogy hogyan használták a Sófalvi Illyés Lajostól kapott ingyen fürdési jogot a helyi reformátusok.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2015. március 16.
A Világ Igazai közé kerülhet Gyárfás Elemér
A két világháború között időszak egyik legjelentősebb erdélyi magyar politikusát zsidómentő tevékenységéért tüntetheti ki a Jad Vasem Intézet.
A második világháború alatt sok ismert és ismeretlen román állampolgár tett tanúbizonyságot az emberi szolidaritásról, hisz életük és szabadságuk kockáztatásával zsidókat, romákat mentettek meg a haláltól. Bátorságuk példával szolgál számunkra. Nagyon szeretném, hogy a következő években az áldozatokra való emlékezéssel párhuzamosan próbáljunk minél több olyan bátor román állampolgárt megismerni, akik ilyen gesztusokat tettek a világháború alatt” – mondta 2015. január 27-én, a nemzetközi holokauszt-emléknapon Klaus Johannis államfő.
Az elnöki óhaj hamar meghallgatásra talált, hisz egy kezdeményezésnek köszönhetően lehetőség nyílt arra, hogy az Izrael által 1953-ban, Jeruzsálemben alapított, a holokauszt kutatásával, oktatásával, forrásainak gyűjtésével és bemutatásával foglalkozó tudományos intézet, a Jad Vasem a Világ Igaza kitüntetést adományozza Gyárfás Elemérnek, aki élete kockáztatásával mentett zsidókat a holokauszt alatt.
Az erdélyi magyar politikus, szenátor, jogász, közgazdász és publicista személyének elismerését Varga Andrea és Gabriel Catalan történészek javasolták az intézetnek, amely pozitívan véleményezte a felterjesztést. A Jad Vasem miután áttanulmányozta a felterjesztők által küldött bizonyítékokat, azt válaszolta, hogy azokból egyértelműen kiderül Gyárfás Elemér zsidómentő tevékenysége, ám a kitüntetés odaítéléséhez szükség van a körülmények részletes feltárására is. A kezdeményezők a sajtónyilvánosságtól remélik, hogy sikerül olyan még élő tanúkra, rokonokra, ismerősökre, felmenőkre, valamint családi visszaemlékezésekre, korabeli beszámolókra találni, amelyek segíthetnek az ügy pozitív végkimenetelében.
Gyárfás Elemér mindeddig ismeretlen tevékenységére úgy derült fény, hogy Varga Andrea Gyárfás unokájának, Gyárfás Mariannának jogi képviselőjeként a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (ACNSAS) kutatott, és a kutatómunka során olyan korabeli nyilatkozatokra bukkant, amelyekből kiderült: a két világháború közti erdélyi magyar politikai élet egyik legfontosabb, ugyanakkor legvitatottabb személyisége zsidókat mentett a kolozsvári gettóból.
Varga és Catalan a Jad Vasemnek címzett levelükben azt írják: dr. Gyárfás Elemér zsidókat segítő tevékenysége a személyiségéből fakadó szerénység és alázat miatt maradt a homályban, valamint amiatt, hogy Romániában és Magyarországon egyaránt rossz szemmel nézték demokratizmusát, és az erdélyi magyarok és románok közötti válaszfalak lebontására irányuló aktivizmusát. A levélírók hangsúlyozzák, hogy míg a magyarok teljesen alaptalanul román szimpatizánsként könyvelték el, addig Romániában irredentaként tekintettek rá, és mindkét fél azzal vádolta, hogy a két szemben álló ország szélsőséges rezsimjeivel működött együtt. Holott Gyárfás Elemér nem tett egyebet, mint a Dél-Erdélyben maradt magyarság hivatalos képviselőjeként úgy próbált tárgyalni a budapesti és bukaresti kormányokkal, hogy minél több kedvezményt biztosíthasson az őt megbízó közösségnek.
A második világháború után a kommunista politikai ellenfelei hazaárulással vádolták és azt állították, hogy együttműködött az Antonescu-rezsimmel és a Sztójay-kormánnyal. Az ellene indított eljárás során elkobozták minden vagyonát és hozzátartozóinak zaklatását halála után sem hagyták abba. Gyárfás Elemér unokája ez ügyben fordult az igazságszolgáltatáshoz, és a levéltári kutatások alatt derült fény a nagyapa zsidómentő tevékenységre, amelyről magának a családnak sem volt tudomása.
Ki volt Gyárfás Elemér?
Gyárfás Elemér a Kis-Küküllő vármegyei Borzáson született 1884. augusztus 27-én. Kolozsváron, Budapesten és a Sorbonne-on végezte jogi tanulmányait, majd Erdélybe hazatérve 1909-ben ügyvédi oklevelet szerzett, és aktív szerepet vállalt a közéletben. 1917-18-ban Kis-Küküllő vármegye főispánja, 1918-ban pedig a helyi Nemzeti Tanács elnöke volt, majd 1921-ben a Magyar Szövetség élére került. 1921 után már az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának tagja, 1926-tól Csík megyét képviselte a bukaresti szenátusban, ahol főleg egyházpolitikai, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott.
Ebbéli tapasztalatainak köszönhetően szerepe volt az erdélyi római katolikus egyház és a román állam között létrejött konkordátum megszövegezésében. Az erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapítója és alelnöke, az Egyházmegyei Tanács tagja, 1933-tól pedig a Katolikus Státus világi elnöke volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, majd az Erdélyi Bankszindikátus elnöki, valamint a Románia Magyar Népközösség elnöki pozícióját is betöltötte 1941 és 1944 között. Publikációit, tanulmányait és cikkeit a Magyar Kisebbség, az Erdélyi Tudósító, a Kis-Küküllő, a Keleti Újság közölték, míg főmunkatársa volt az Erdélyi Lapoknak.
Már 1910-től amellett állt ki írásaiban, hogy az erdélyi magyaroknak meg kell ismerniük a román nyelvet és irodalmat, és le kell bontani a két népet elválasztó falakat. Állást foglalt az anyanyelven oktató felekezeti iskolák védelme érdekében, de a társadalmi kérdéseket kizárólag valláserkölcsi szempontból ítélte meg, nem véve számításba a nép, a munkásság követeléseit. Erdélyi problémák c. publicisztikai munkájának alapgondolata szerint "az erdélyi magyarságnak a [...] világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar nép között", e célt azonban szűk osztályszempontok szerint értelmezte.
Legjelentősebb munkája Bethlen Miklós kancellár küzdelmes életét mutatja be az önálló erdélyi fejedelemség utolsó szakaszában. Cserei Mihály fő műve, a Historia (170912) nyomán jellemzi a politikust, s közli a Diploma Leopoldinumés az Olajágat viselő Noé galambjaszövegét, továbbá Bethlen Miklós Supplicatióját és a bécsi fogságból nejével és fiával folytatott levelezését, valamint sajtó alá rendezte Gyárfás Elek 1844-es úti-naplóját. Az erdélyi katolicizmus történetével foglalkozó tanulmányain kívül figyelemre méltó a Supplex Libellus Valachorumról szóló értekezése, amely ismerteti a román nép egykori követeléseit, s azok elutasítását a társadalmi és történelmi körülményekkel magyarázza. 61 évesen, Bukarestben halt meg 1945. október 4-én.
Sokoldalú személyiség
Gyárfás Elemért a két világháború között a román és a magyar hatóságok egyaránt szélsőségesnek nevezték. A világháború évei alatt filoszemitának tartották, (felesége édesanyja zsidó származású volt), a háború után antiszemitának bélyegezték. Romániában természetesen revizionizmussal és irredentizmussal vádolták, míg Magyarországon voltak hangok, amelyek árulónak és román pártinak nevezték. Sokoldalú tevékenysége miatt folyamatosan a nyilvánosság kereszttűzében volt, kortársai ellentmondásos személyiségnek tartották.
Úgy gondolta, hogy a 20. század eleji Magyarország szociális feszültségeinek oka a keresztény eszmeiség visszaszorulása. A problémakezelést egy autoriter politikus szerepvállalásától várta, ugyanakkor a nemzetiségi kérdésnek is nagy figyelmet szentelt. Ugyan a korabeli magyar nemzeti állameszme keretein belül mozgott mégiserőteljesen bírálta a magyar nemzetiségpolitikát, a nemzetiség asszimilációjára irányuló törekvéseket, és a velük szemben elkövetett erőszakosságokat. A dualizmus liberális nemzetiségpolitikáját elhibázottnak tartotta, mert nem tudott eredményes nemzetiségpolitikát felmutatni.
Politizálásában alapvetően konzervatív beállítottságú volt, kisebbségpolitikusként egy rugalmasabb, nyitottabb politika mellett kötelezte el magát, és többször tett tanúbizonyságot liberális felfogása mellett is. Gyárfás Elemér politikai gondolkodásáról és a róla kialakult képről bővebben itt olvashatnak. Az újonnan napvilágra került dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Gyárfás Elemér személyesen is közbenjárt a zsidó ismerősei, barátai érdekében, és kitűnő hivatalos, személyes kapcsolatai útján sikerült olyan speciális iratokat, engedélyeket szerezni számukra, amelyek révén megmenekültek az internálástól/deportálástól. Jelenleg az alábbi személyek esetében van írásos bizonyíték a zsidómentő tevékenységre.
Korabeli tanúnyilatkozatok
Dr. Lakatos Sándor: a marosvásárhelyi ügyvéd Gyárfás Elemér gyerekkori barátja volt, 1944 júniusában internálta a Sztójay-kormány. Ekkor fordult Gyárfáshoz segítségért, aki a magyar belügyminisztériumi kapcsolatai révén elérte, hogy felmentsék a zsidó törvények hatálya alól. 1944 júliusa végén szabadult a gettóból, egy nappal azelőtt, hogy a fogvatartottakat Auschwitzba szállították. Lakatos Gyárfás közbenjárásának köszönhetően így a biztos haláltól menekült meg. Lakatos Sándor 1946. április 27-én keltezett nyilatkozatában azt állította, hogy Gyárfás további 4 zsidó származású személy esetében is elérte a zsidó törvények hatálya alóli felmentést.
Dr. Farkas Ernő: a kolozsvári ügyvéd esetében szintén Gyárfás Elemér volt az, aki Budapestre utazott és elérte, hogy barátja, a dicsőszentmártoni ügyvéd, Dr. Farkas Béla fiát kiengedjék a gettóból. A közbenjárásról az édesapa 1946. május 8-án, Dicsőszentmártonban írt nyilatkozata tanúskodik. Békési József: a “Distribuţia” Kőolaj Társaság ügyvezetője, akinek Gyárfás Elemér 14 évig, 1934-ig volt a felettese dicsőszentmártoni Közgazdasági Bankban. Békésit és családját szintén Gyárfás mentette meg a deportálástól, aki budapesti kapcsolatait felhasználva elérte, hogy a család ideiglenesen a Horthy Miklós út (ma Horea út) 10. szám alatti lakásban maradhasson, megmenekülve így a deportálástól. Békési József 1946. május 4-én a Népbíróságnak írt vallomásában arról is beszámol, hogy Gyárfás a dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank zsidó származású alkalmazottainak, Löb Ernőnek és Goldstein Erzsébetnek tiszteletben tartotta vallásos meggyőződését, és munkaszüneti napot biztosított számukra, hogy megtarthassák a szombatot. A nyilatkozatból az is kiderül, hogy Gyárfás valamikor 1930 és 1932 között a szenátusban szólalt fel egy zsidó özvegyasszony védelmében, akitől el akarták venni egyik szabadalmát. Békési szerint az ügyet a korabeli sajtó nagy érdeklődéssel követte.
Egy dicsőszentmártoni román parasztember, Petru Trifon 1946. május 8-án kelt vallomása megerősíti azt, hogy Gyárfás Elemér nemcsak a zsidókkal szemben tanúsított tisztességes, jóhiszemű magatartást, hanem a románokkal szemben is, és nem alkalmazott semmiféle diszkriminációt, épp ellenkezőleg, mindig barátságos és segítőkész volt irányukba. A dokumentumokból tehát kiviláglik, hogy Gyárfás Elemér sem antiszemita, sem románellenes, sem irredenta nem volt, hanem minden állampolgárt egyenlőnek tekintett, és több zsidó családot is megmentett a biztos haláltól.
A fenti dokumentumok annak az ügyiratnak a részét képezik, amelyet a kommunista rezsim indított Gyárfás Elemérrel szemben a kolozsvári népbíróságon. Az 1945. évi 77-es számú ügyiratban zajló vizsgálatokat az után is folytatták, hogy a vádlott időközben elhunyt. Az ügyet végül kénytelenek voltak lezárni, mivel semmi bizonyítékot nem találtak arra vonatkozóan, hogy Gyárfás háborús bűnös lett volna, vagy szerepet vállalt volna az ország lerombolásában.
Tanúk, információk kerestetnek
A Világ Igaza kitüntetéshez a felterjesztők tehát olyan tanúvallomásokat, információkat, bizonyítékokat várnak a fenti nyilatkozatok kapcsán, amelyek révén a Jad Vasem Intézet meghozhatja döntését. Varga Andrea ugyanakkor egy, Gyárfás Elemérnek szentelt kiállítást szervezne 2015-ben Románia szenátusában, és egy dokumentumfilmet is szándékában áll készíteni a korabeli romániai magyar közélet jeles személyiségéről. Gyárfás Elemér életének és tevékenységének eddig ismeretlen részletei segíthetnek tovább árnyalni a róla kialakult, némiképp leegyszerűsített képet.
Jad Vasem holokauszt-emlékközpont
A Jad Vasemet 1953-ban a holokauszt dokumentációjának, kutatásának és pedagógiai feldolgozásának világközpontjaként, ill. emlékhelyeként hozták létre. Az intézet az Emlékezés hegyén, Jeruzsálemben található. A kiterjedt terület múzeumnak, kiállításoknak, emlékműveknek, kutatói és oktatási központoknak, archívumoknak és könyvtárnak ad otthont. Az intézet által alapított „Világ Igaza” kitüntetés azon megmentők emlékét őrzi, akik olyan nemzetek tagjai voltak, amelyek a gyilkolást előkészítették, kollaborálták, vagy ellenálltak. Magyar vonatkozása a „Világ Igazai fasor”, amelyben 1956 óta tiszteli meg a Jad Vasem azokat a nem zsidó embereket, köztük magyarokat (id. Antall József, Apor Vilmos, Bay Zoltán, Karig Sára, Keken András, Király Béla, Koren Emil, Márton Áron, Raile Jakab, Schlachta Margit, Sztehlo Gábor), bajorokat, lengyeleket és olaszokat, akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Minden Világ Igaza ültet (vagy számára ültetnek) egy örökzöld fát Jad Vasemben, ami a nevét viseli, ezzel jelképezve, hogy „aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg”. Az intézet 2014. január elsejéig 810 magyar és 60 román állampolgárt tüntetett ki a Világ Igaza elismeréssel.
transindex.ro
A két világháború között időszak egyik legjelentősebb erdélyi magyar politikusát zsidómentő tevékenységéért tüntetheti ki a Jad Vasem Intézet.
A második világháború alatt sok ismert és ismeretlen román állampolgár tett tanúbizonyságot az emberi szolidaritásról, hisz életük és szabadságuk kockáztatásával zsidókat, romákat mentettek meg a haláltól. Bátorságuk példával szolgál számunkra. Nagyon szeretném, hogy a következő években az áldozatokra való emlékezéssel párhuzamosan próbáljunk minél több olyan bátor román állampolgárt megismerni, akik ilyen gesztusokat tettek a világháború alatt” – mondta 2015. január 27-én, a nemzetközi holokauszt-emléknapon Klaus Johannis államfő.
Az elnöki óhaj hamar meghallgatásra talált, hisz egy kezdeményezésnek köszönhetően lehetőség nyílt arra, hogy az Izrael által 1953-ban, Jeruzsálemben alapított, a holokauszt kutatásával, oktatásával, forrásainak gyűjtésével és bemutatásával foglalkozó tudományos intézet, a Jad Vasem a Világ Igaza kitüntetést adományozza Gyárfás Elemérnek, aki élete kockáztatásával mentett zsidókat a holokauszt alatt.
Az erdélyi magyar politikus, szenátor, jogász, közgazdász és publicista személyének elismerését Varga Andrea és Gabriel Catalan történészek javasolták az intézetnek, amely pozitívan véleményezte a felterjesztést. A Jad Vasem miután áttanulmányozta a felterjesztők által küldött bizonyítékokat, azt válaszolta, hogy azokból egyértelműen kiderül Gyárfás Elemér zsidómentő tevékenysége, ám a kitüntetés odaítéléséhez szükség van a körülmények részletes feltárására is. A kezdeményezők a sajtónyilvánosságtól remélik, hogy sikerül olyan még élő tanúkra, rokonokra, ismerősökre, felmenőkre, valamint családi visszaemlékezésekre, korabeli beszámolókra találni, amelyek segíthetnek az ügy pozitív végkimenetelében.
Gyárfás Elemér mindeddig ismeretlen tevékenységére úgy derült fény, hogy Varga Andrea Gyárfás unokájának, Gyárfás Mariannának jogi képviselőjeként a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (ACNSAS) kutatott, és a kutatómunka során olyan korabeli nyilatkozatokra bukkant, amelyekből kiderült: a két világháború közti erdélyi magyar politikai élet egyik legfontosabb, ugyanakkor legvitatottabb személyisége zsidókat mentett a kolozsvári gettóból.
Varga és Catalan a Jad Vasemnek címzett levelükben azt írják: dr. Gyárfás Elemér zsidókat segítő tevékenysége a személyiségéből fakadó szerénység és alázat miatt maradt a homályban, valamint amiatt, hogy Romániában és Magyarországon egyaránt rossz szemmel nézték demokratizmusát, és az erdélyi magyarok és románok közötti válaszfalak lebontására irányuló aktivizmusát. A levélírók hangsúlyozzák, hogy míg a magyarok teljesen alaptalanul román szimpatizánsként könyvelték el, addig Romániában irredentaként tekintettek rá, és mindkét fél azzal vádolta, hogy a két szemben álló ország szélsőséges rezsimjeivel működött együtt. Holott Gyárfás Elemér nem tett egyebet, mint a Dél-Erdélyben maradt magyarság hivatalos képviselőjeként úgy próbált tárgyalni a budapesti és bukaresti kormányokkal, hogy minél több kedvezményt biztosíthasson az őt megbízó közösségnek.
A második világháború után a kommunista politikai ellenfelei hazaárulással vádolták és azt állították, hogy együttműködött az Antonescu-rezsimmel és a Sztójay-kormánnyal. Az ellene indított eljárás során elkobozták minden vagyonát és hozzátartozóinak zaklatását halála után sem hagyták abba. Gyárfás Elemér unokája ez ügyben fordult az igazságszolgáltatáshoz, és a levéltári kutatások alatt derült fény a nagyapa zsidómentő tevékenységre, amelyről magának a családnak sem volt tudomása.
Ki volt Gyárfás Elemér?
Gyárfás Elemér a Kis-Küküllő vármegyei Borzáson született 1884. augusztus 27-én. Kolozsváron, Budapesten és a Sorbonne-on végezte jogi tanulmányait, majd Erdélybe hazatérve 1909-ben ügyvédi oklevelet szerzett, és aktív szerepet vállalt a közéletben. 1917-18-ban Kis-Küküllő vármegye főispánja, 1918-ban pedig a helyi Nemzeti Tanács elnöke volt, majd 1921-ben a Magyar Szövetség élére került. 1921 után már az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának tagja, 1926-tól Csík megyét képviselte a bukaresti szenátusban, ahol főleg egyházpolitikai, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott.
Ebbéli tapasztalatainak köszönhetően szerepe volt az erdélyi római katolikus egyház és a román állam között létrejött konkordátum megszövegezésében. Az erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapítója és alelnöke, az Egyházmegyei Tanács tagja, 1933-tól pedig a Katolikus Státus világi elnöke volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, majd az Erdélyi Bankszindikátus elnöki, valamint a Románia Magyar Népközösség elnöki pozícióját is betöltötte 1941 és 1944 között. Publikációit, tanulmányait és cikkeit a Magyar Kisebbség, az Erdélyi Tudósító, a Kis-Küküllő, a Keleti Újság közölték, míg főmunkatársa volt az Erdélyi Lapoknak.
Már 1910-től amellett állt ki írásaiban, hogy az erdélyi magyaroknak meg kell ismerniük a román nyelvet és irodalmat, és le kell bontani a két népet elválasztó falakat. Állást foglalt az anyanyelven oktató felekezeti iskolák védelme érdekében, de a társadalmi kérdéseket kizárólag valláserkölcsi szempontból ítélte meg, nem véve számításba a nép, a munkásság követeléseit. Erdélyi problémák c. publicisztikai munkájának alapgondolata szerint "az erdélyi magyarságnak a [...] világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar nép között", e célt azonban szűk osztályszempontok szerint értelmezte.
Legjelentősebb munkája Bethlen Miklós kancellár küzdelmes életét mutatja be az önálló erdélyi fejedelemség utolsó szakaszában. Cserei Mihály fő műve, a Historia (170912) nyomán jellemzi a politikust, s közli a Diploma Leopoldinumés az Olajágat viselő Noé galambjaszövegét, továbbá Bethlen Miklós Supplicatióját és a bécsi fogságból nejével és fiával folytatott levelezését, valamint sajtó alá rendezte Gyárfás Elek 1844-es úti-naplóját. Az erdélyi katolicizmus történetével foglalkozó tanulmányain kívül figyelemre méltó a Supplex Libellus Valachorumról szóló értekezése, amely ismerteti a román nép egykori követeléseit, s azok elutasítását a társadalmi és történelmi körülményekkel magyarázza. 61 évesen, Bukarestben halt meg 1945. október 4-én.
Sokoldalú személyiség
Gyárfás Elemért a két világháború között a román és a magyar hatóságok egyaránt szélsőségesnek nevezték. A világháború évei alatt filoszemitának tartották, (felesége édesanyja zsidó származású volt), a háború után antiszemitának bélyegezték. Romániában természetesen revizionizmussal és irredentizmussal vádolták, míg Magyarországon voltak hangok, amelyek árulónak és román pártinak nevezték. Sokoldalú tevékenysége miatt folyamatosan a nyilvánosság kereszttűzében volt, kortársai ellentmondásos személyiségnek tartották.
Úgy gondolta, hogy a 20. század eleji Magyarország szociális feszültségeinek oka a keresztény eszmeiség visszaszorulása. A problémakezelést egy autoriter politikus szerepvállalásától várta, ugyanakkor a nemzetiségi kérdésnek is nagy figyelmet szentelt. Ugyan a korabeli magyar nemzeti állameszme keretein belül mozgott mégiserőteljesen bírálta a magyar nemzetiségpolitikát, a nemzetiség asszimilációjára irányuló törekvéseket, és a velük szemben elkövetett erőszakosságokat. A dualizmus liberális nemzetiségpolitikáját elhibázottnak tartotta, mert nem tudott eredményes nemzetiségpolitikát felmutatni.
Politizálásában alapvetően konzervatív beállítottságú volt, kisebbségpolitikusként egy rugalmasabb, nyitottabb politika mellett kötelezte el magát, és többször tett tanúbizonyságot liberális felfogása mellett is. Gyárfás Elemér politikai gondolkodásáról és a róla kialakult képről bővebben itt olvashatnak. Az újonnan napvilágra került dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Gyárfás Elemér személyesen is közbenjárt a zsidó ismerősei, barátai érdekében, és kitűnő hivatalos, személyes kapcsolatai útján sikerült olyan speciális iratokat, engedélyeket szerezni számukra, amelyek révén megmenekültek az internálástól/deportálástól. Jelenleg az alábbi személyek esetében van írásos bizonyíték a zsidómentő tevékenységre.
Korabeli tanúnyilatkozatok
Dr. Lakatos Sándor: a marosvásárhelyi ügyvéd Gyárfás Elemér gyerekkori barátja volt, 1944 júniusában internálta a Sztójay-kormány. Ekkor fordult Gyárfáshoz segítségért, aki a magyar belügyminisztériumi kapcsolatai révén elérte, hogy felmentsék a zsidó törvények hatálya alól. 1944 júliusa végén szabadult a gettóból, egy nappal azelőtt, hogy a fogvatartottakat Auschwitzba szállították. Lakatos Gyárfás közbenjárásának köszönhetően így a biztos haláltól menekült meg. Lakatos Sándor 1946. április 27-én keltezett nyilatkozatában azt állította, hogy Gyárfás további 4 zsidó származású személy esetében is elérte a zsidó törvények hatálya alóli felmentést.
Dr. Farkas Ernő: a kolozsvári ügyvéd esetében szintén Gyárfás Elemér volt az, aki Budapestre utazott és elérte, hogy barátja, a dicsőszentmártoni ügyvéd, Dr. Farkas Béla fiát kiengedjék a gettóból. A közbenjárásról az édesapa 1946. május 8-án, Dicsőszentmártonban írt nyilatkozata tanúskodik. Békési József: a “Distribuţia” Kőolaj Társaság ügyvezetője, akinek Gyárfás Elemér 14 évig, 1934-ig volt a felettese dicsőszentmártoni Közgazdasági Bankban. Békésit és családját szintén Gyárfás mentette meg a deportálástól, aki budapesti kapcsolatait felhasználva elérte, hogy a család ideiglenesen a Horthy Miklós út (ma Horea út) 10. szám alatti lakásban maradhasson, megmenekülve így a deportálástól. Békési József 1946. május 4-én a Népbíróságnak írt vallomásában arról is beszámol, hogy Gyárfás a dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank zsidó származású alkalmazottainak, Löb Ernőnek és Goldstein Erzsébetnek tiszteletben tartotta vallásos meggyőződését, és munkaszüneti napot biztosított számukra, hogy megtarthassák a szombatot. A nyilatkozatból az is kiderül, hogy Gyárfás valamikor 1930 és 1932 között a szenátusban szólalt fel egy zsidó özvegyasszony védelmében, akitől el akarták venni egyik szabadalmát. Békési szerint az ügyet a korabeli sajtó nagy érdeklődéssel követte.
Egy dicsőszentmártoni román parasztember, Petru Trifon 1946. május 8-án kelt vallomása megerősíti azt, hogy Gyárfás Elemér nemcsak a zsidókkal szemben tanúsított tisztességes, jóhiszemű magatartást, hanem a románokkal szemben is, és nem alkalmazott semmiféle diszkriminációt, épp ellenkezőleg, mindig barátságos és segítőkész volt irányukba. A dokumentumokból tehát kiviláglik, hogy Gyárfás Elemér sem antiszemita, sem románellenes, sem irredenta nem volt, hanem minden állampolgárt egyenlőnek tekintett, és több zsidó családot is megmentett a biztos haláltól.
A fenti dokumentumok annak az ügyiratnak a részét képezik, amelyet a kommunista rezsim indított Gyárfás Elemérrel szemben a kolozsvári népbíróságon. Az 1945. évi 77-es számú ügyiratban zajló vizsgálatokat az után is folytatták, hogy a vádlott időközben elhunyt. Az ügyet végül kénytelenek voltak lezárni, mivel semmi bizonyítékot nem találtak arra vonatkozóan, hogy Gyárfás háborús bűnös lett volna, vagy szerepet vállalt volna az ország lerombolásában.
Tanúk, információk kerestetnek
A Világ Igaza kitüntetéshez a felterjesztők tehát olyan tanúvallomásokat, információkat, bizonyítékokat várnak a fenti nyilatkozatok kapcsán, amelyek révén a Jad Vasem Intézet meghozhatja döntését. Varga Andrea ugyanakkor egy, Gyárfás Elemérnek szentelt kiállítást szervezne 2015-ben Románia szenátusában, és egy dokumentumfilmet is szándékában áll készíteni a korabeli romániai magyar közélet jeles személyiségéről. Gyárfás Elemér életének és tevékenységének eddig ismeretlen részletei segíthetnek tovább árnyalni a róla kialakult, némiképp leegyszerűsített képet.
Jad Vasem holokauszt-emlékközpont
A Jad Vasemet 1953-ban a holokauszt dokumentációjának, kutatásának és pedagógiai feldolgozásának világközpontjaként, ill. emlékhelyeként hozták létre. Az intézet az Emlékezés hegyén, Jeruzsálemben található. A kiterjedt terület múzeumnak, kiállításoknak, emlékműveknek, kutatói és oktatási központoknak, archívumoknak és könyvtárnak ad otthont. Az intézet által alapított „Világ Igaza” kitüntetés azon megmentők emlékét őrzi, akik olyan nemzetek tagjai voltak, amelyek a gyilkolást előkészítették, kollaborálták, vagy ellenálltak. Magyar vonatkozása a „Világ Igazai fasor”, amelyben 1956 óta tiszteli meg a Jad Vasem azokat a nem zsidó embereket, köztük magyarokat (id. Antall József, Apor Vilmos, Bay Zoltán, Karig Sára, Keken András, Király Béla, Koren Emil, Márton Áron, Raile Jakab, Schlachta Margit, Sztehlo Gábor), bajorokat, lengyeleket és olaszokat, akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Minden Világ Igaza ültet (vagy számára ültetnek) egy örökzöld fát Jad Vasemben, ami a nevét viseli, ezzel jelképezve, hogy „aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg”. Az intézet 2014. január elsejéig 810 magyar és 60 román állampolgárt tüntetett ki a Világ Igaza elismeréssel.
transindex.ro
2015. április 1.
Végleges ítélet: örököseihez kerül az árkosi Szentkereszty-kastély
Tizenkét évi pereskedés után örökösei birtokába kerül az árkosi Szentkereszty-kastély, a benne működő kulturális központnak ki kell költöznie, pedig minden lehetőséget megragadott, hogy az ingatlan ne képezhesse visszaszolgáltatás tárgyát, s ne kelljen elhagynia a birtokot: így a korrupcióellenes hatóságnál jelentették fel azokat, akik közreműködtek az örökség odaítélésében.
Báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, gróf Haller Anna 1870 körül kastéllyá bővíttette az egykori árkosi udvarházat. Fiuk, id. báró Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja az 1890-es években újabb átépítéseket végeztetett, amely során a kastély elnyerte mai formáját. Az ingatlan öröklés útján ifj. Szentkereszty Béla birtokába került, aki 1944. július 28-án elhunyt. 1945-ben államosították: árvaház, mezőgépészeti iskola, termelőszövetkezet, utóbb agronómusház működött benne. 1982-ben átvette a Román Kommunista Párt, s protokolláris vadászkastélyt alakítottak ki a diktátorházaspárnak. A rendszerváltás után a művelődési minisztérium alárendeltségébe tartozó, 1990-ben létrehozott Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) kapott helyet benne.
Örökösök A kastély utolsó jogos tulajdonosa, ifj. báró Szentkereszty Béla földbirtokos leszármazott nélkül hunyt el. Három nővére közül a legidősebb, Johanna (Janka) pribéri, vuchini és dunaszekcsői gróf Jankovich-Bésán Endréhez, a középső, Marietta Kuno von Kettenburg báróhoz ment feleségül, Erzsébet hajadon maradt. Janka még öccse előtt, 1933-ban elhunyt, örököse fia, az 1908-ban a magyarországi Gicen született Jankovich-Bésán Elemér. (További négy keresztneve volt. Utódainak is számos keresztneve van. A könnyebb azonosítás érdekében riportunkban az elsőre szorítkozunk.) Utóbbinak Christine Hoenning-O’Carroll bárónővel kötött házasságából öt lánya és három fia született. A család a második világháborút követően a Dél-afrikai Köztársaságba költözött. A fiúk közül a legidősebb, Jankovich-Bésán András még Gicen született 1934-ben. Ő az, aki a 2001/10-es törvény alapján kérte a kastély és a birtok visszaszolgáltatását. András és Maria Adelisa Marques Matos Corte-Real házasságából három gyerek született: Jankovich-Bésán András, Elemér és Krisztina. Apjuk halálát követően ők folytatták a pereskedést.
Tulajdonképpen örökös még lenne, de a 10-es törvény alapján csupán Jankovich-Bésán András kérte az ingatlant. Testvérei, illetve leszármazottaik is jogosultak lettek volna, ahogy Szentkereszty Marietta lányának leszármazottai, a Droste von Vischering von Nesselrode-Reichenstein grófok is.
Per hátán per
A pereket vázlatosan írjuk le, közérthetőségre törekszünk, és kihagyjuk a zavaró elemeket. Így például a bírósági eljárásban az elején részt vett az állam képviselőjeként a Kovászna megyei közpénzügyi hivatal, továbbá Sepsikőröspatak község önkormányzata, ugyanis Árkos akkor még oda tartozott, 2004-ben nyerte el önállóságát.
Jankovich-Bésán András kérvényt nyújtott be a központhoz, melyben kérte az ingatlan visszaszolgáltatását. A központ 2002 márciusában ezt elutasította. Az örökös a Kovászna Megyei Törvényszékhez fordult, megtámadta az elutasító határozatot, és nyert. A 2004 júliusában meghozott ítélet kimondta, természetben vissza kell szolgáltatni a kastélyt, kápolnát, istállót és a hozzájuk tartozó 9 hektár területet. Az ítélet ellen óvást nyújtott be a központ.
Az ügy a brassói táblabíróságra került, ott 2005 márciusában ellentétes ítélet született, ezt megfellebbezte az örökös. 2007 júliusában a Legfelső Ítélőtábla és Semmítőszék helyt adott a fellebbezésnek, és újratárgyalásra visszahelyezte az ügyet Brassóba. Ott a táblabíróság 2009 decemberében elutasította a központ óvását.
Ez újabb ítélet ellen fellebbezett a központ. 2012 novemberében a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék elutasította a fellebbezést, és helyben hagyta a Kovászna Megyei Törvényszék visszaszolgáltatásra vonatkozó ítéletét. A végzés visszavonhatatlan. A központ mégis két rendkívüli jogorvoslati kérelmet nyújtott be ez ellen, az ítélőtábla mindkettőt visszautasította.
Feljelentés
Ekkor már végleges és visszavonhatatlan volt az ítélet a kastély és a birtok visszaszolgáltatásáról. Ám a központ vezetősége Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvéd által büntetőjogi feljelentést tett az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen. Ebben hamisítás, hamis okirat tudatos felhasználása, hamis nyilatkozat és csalás vádjával kérik mindazok felelősségre vonását, akik elősegítették a Jankovich-Bésán család javára való végzést: azaz ügyvédekét, közjegyzőkét, helyi közigazgatásét, telekkönyvi tisztviselőkét.
A nagyon hosszú keresetben, melyben az örökösöket következetesen állítólagos örökösöknek titulálja az ügyvéd, többek között a következők állnak:
A felsoroltak alapos bűnügyi programot építettek fel. Igen komoly kételyek adódnak az örökösi minőség kérdésében. Aztán hosszasan boncolgatja, a visszaigénylő milyen fokú rokonságban áll a volt tulajdonossal. A „nepot” kifejezés románul egyaránt jelent unokát és unokaöcsöt. A feljelentő tévútra viszi a beadvány olvasóját.
Boncolgatja, Jankovics-Bésán Endre hogyan lehet Szentkereszty Béla unokaöccse, amikor az „anya”, Janka 1933. október 13-án elhunyt, a „szegény Endre” meg 1934. augusztus 2-án született, tehát tizenegy hónappal később. Az ügyvéd hozzáteszi, valószínűleg a nemesi címerrel rendelkező családoknál abban az időben hosszabb volt a terhesség ideje, mint a közönséges halandóknál. Ez a rosszindulatú megjegyzés még logikájában sem áll, ugyanis, mint az ügyvéd is megjegyezte, a „fiú” később született. A másik csúsztatás az, hogy Endre nem Janka fia, mint ahogyan azt erőltetve állítja, hanem unokája. A Janka fia 1908-ban született, az ő fia meg 1934-ben nyugodtan megszülethetett nagyanyja halála után tizenegy hónappal.
A feljelentés hosszasan taglalja a Jankovich-Bésán Endrének kiállított közjegyzői örökösi bizonylatok hamisságát. (Az illetékes bíróságok a visszaigénylőre vonatkozó örökösi bizonyítványok törvényességét jogerősen megállapították.) Aztán arra a következtetésre jut, hogy itt egy teljes, visszaszolgáltatási iratokat gyártó hálózatról van szó. A cél az volt, hogy örökösnek adja ki magát azért, hogy a visszaszolgáltatási folyamatot megjátszva csalással megrövidítse a román államot, melynek tulajdonjoga volt – állítja az ügyvéd, hozzátéve, a valódi örökös Szentkereszty Erzsébet, aki viszont a horthysta Magyarország hadseregébe igazolt, s elhagyta az országot. Éppen ezért, mivel az ellenségnél szolgált, jogosan sajátította ki a román állam a birtokot, állítja az ügyvéd. (Nem tudunk arról, hogy az akkori Magyarország hadseregében nők is harcoltak volna.)
Aztán kifogásolják a birtok telekkönyvezését is. Mindazonáltal megállapítják, hogy a román államot tízmillió eurónyi értékkel károsították meg, és kérik a vétkesek felelősségre vonását. Ezt az ügyet a korrupcióellenes ügyészség a brassói táblabíróságra helyezte. A tábla elutasította a vádakat. Aljas húzás
Annak illusztrálására, hogy milyen fondorlathoz folyamodott a központ által megfogadott ügyvéd, Ioan Sabău-Pop, idézünk a beadványából, mellyel 2014-ben a per Kovászna megyéből való áthelyezését kérte. (Különben Ioan Sabău-Pop a Vatra Românească alelnökeként szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben – szerk. megj.) Indoklásában az egykori Har–Kov-jelentéshez hasonló állításokat sorakoztatott fel. Precedensként felhozta, hogy a Kovászna megyei prefektus is áthelyeztette a föld-visszaszolgáltatási pereket. Közli, hogy Kovászna és Hargita megyében közszájon forog: székelyföld (így, kisbetűvel!) nem Románia, s ebből a feltevésből kiindulva ezekben a megyékben a román állam, a román állami hatóságok nem léteznek, így a igazságszolgáltatás sem létezik már. Hozzáteszi, említett térségben puskaporos a hangulat, fennáll a veszély, hogy megismétlődnek a március 20-ai marosvásárhelyi események.
Azt állítja, hogy a megyei törvényszék volt elnökét és más két bírót Tőkés László kivitte Budapestre eligazításra. Ebből érthető, milyen viszonyok uralkodnak ott, egy bíró még ha román, akkor is nehéz helyzetben van. A megyei igazságszolgáltatásban hungarista és nemzetellenes pszichózis uralkodik a sokrétű összefonódások miatt, melyek bumerángként hatnak a visszaszolgáltatási perekben – áll többek között Ioan Sabău-Pop fejtegetésében.
A rágalmazó hallgat arról, hogy a visszaszolgáltatás törvényességét a Bukarestben székelő (nem har–kovi!) Legfelső és Semmítő- és Ítélőszék három döntésében is helybenhagyta.
Az utolsó akadály
Az örökösök bírósági végrehajtóhoz fordultak, a központ ismét az igazságszolgáltatáshoz, megfellebbezte a végrehajtást. A per végéig szóló felfüggesztés után alapfokon a Sepsiszentgyörgyi Bíróság, véglegesen a Kovászna Megyei Törvényszék utasította vissza a keresetet.
Kincses Előd, az örökösök ügyvédje érdeklődésünkre elmondta, a 10-es törvény alapján teljesen törvényesen juttatták vissza a Szentkereszty-kastélyt. (Kincses Előd szintén szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben, akkor is a másik oldalon – szerk. megj.) A Kovászna Megyei Törvényszék 2004-ben hozott ítélete óta mindenféle trükkel húzták az eljárást, amelyet csak 2012. november 23-án sikerült véglegesen megnyerni a legfelső ítélőszéknél. Utána perújítást és semmisségi kérelmet is benyújtottak, mindkettőt elvesztették, mert teljesen megalapozatlanok voltak.
Érdeklődésünkre, hogy időközben a német Dorste grófok hogyan kerültek a képbe, az ügyvéd elmondta, az akadékoskodás közepette kitalálták, hogy megkérdezzék a német grófokat, szeretnének-e örökölni. Pont olyan fokú örökösök, mint Jankovich-Bésánék, de a 10-es törvény jogvesztő határidejéig nem nyújtottak be igénylést, tehát nem is jöhettek szóba. Különben is nyilatkoztak arról, hogy nem tartanak igényt az örökségre.
Addig húzták az ügyet, hogy időközben elhunyt Jankovich-Bésán András, s a visszaszolgáltatás a gyerekek javára történt. De le kellett járatni a hagyatéki tárgyalást, mivel a legelső ítélet még az apa javára szólt. Bejegyeztették a tulajdonjogot. Azt is megtámadta a Központ. Az ügyvéd szerint törvénytelenül, hiszen jogalap nélküli használója az ingatlannak. Azzal védekeztek, hogy operatív kezelési joguk van. „Nagyon édes nekik ez a használat, hiszen egy fityinget sem fizetnek” – jegyezte meg. Most ki sem akarnak kiöltözni.
Az új perrendtartás gyorsított eljárást tesz lehetővé, ha valaki a tulajdonos beleegyezése nélkül használ egy ingatlant. Felszólították a központot, hogy harminc nap alatt ürítsék ki a kastélyt, s fizessék ki három évre a lakbért. Válaszra sem méltatták, teszi hozzá Kincses Előd.
Bizonytalanságban A központ igazgatója, Kopacz Attila, aki 2008-ban került az intézmény élére, érdeklődésünkre elmondta, örökölte az ügyet. A brassói ügyvéd visszalépett, újat kerestek. Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvédet ajánlották Bukarestből, mint olyan szakértőt, aki részt vett a visszaszolgáltatási törvény kidolgozásában. Az ügyvéd végezte a dolgát, a kivizsgálást azért kérte, hogy megbizonyosodjanak, jogos-e a visszaszolgáltatás, mert nagy a felelősség. Az én tisztem a rendezvények szervezése, nem a jogi gondok megoldása – hangsúlyozza Kopacz. Állítja, nem fordult hozzájuk senki bérleti szerződést kötni. Két felszólítást kaptak, hogy ürítsék ki a kastélyt, ellenkező esetben kártérítést számolnak fel.
Egyrészt a végrehajtó kötelezi, hogy hagyják el az ingatlant, de nem teszi fel senki a kérdést: mi lesz az állami vagyonnal? Voltak beruházások, amelyek leltáron szerepelnek, továbbá ott van egy 78 alkotásból álló térplasztika-együttes, amelyet nem lehet elszállítani. Azt sem vették figyelembe, hogy itt művelődési intézmény működik. Hogy mi lesz a jövő, nem tudja Kopacz Attila. Hozzáteszi, a művelődési miniszter asztalán a helyzetjelentés. Ott születik meg a döntés. Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tizenkét évi pereskedés után örökösei birtokába kerül az árkosi Szentkereszty-kastély, a benne működő kulturális központnak ki kell költöznie, pedig minden lehetőséget megragadott, hogy az ingatlan ne képezhesse visszaszolgáltatás tárgyát, s ne kelljen elhagynia a birtokot: így a korrupcióellenes hatóságnál jelentették fel azokat, akik közreműködtek az örökség odaítélésében.
Báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, gróf Haller Anna 1870 körül kastéllyá bővíttette az egykori árkosi udvarházat. Fiuk, id. báró Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja az 1890-es években újabb átépítéseket végeztetett, amely során a kastély elnyerte mai formáját. Az ingatlan öröklés útján ifj. Szentkereszty Béla birtokába került, aki 1944. július 28-án elhunyt. 1945-ben államosították: árvaház, mezőgépészeti iskola, termelőszövetkezet, utóbb agronómusház működött benne. 1982-ben átvette a Román Kommunista Párt, s protokolláris vadászkastélyt alakítottak ki a diktátorházaspárnak. A rendszerváltás után a művelődési minisztérium alárendeltségébe tartozó, 1990-ben létrehozott Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) kapott helyet benne.
Örökösök A kastély utolsó jogos tulajdonosa, ifj. báró Szentkereszty Béla földbirtokos leszármazott nélkül hunyt el. Három nővére közül a legidősebb, Johanna (Janka) pribéri, vuchini és dunaszekcsői gróf Jankovich-Bésán Endréhez, a középső, Marietta Kuno von Kettenburg báróhoz ment feleségül, Erzsébet hajadon maradt. Janka még öccse előtt, 1933-ban elhunyt, örököse fia, az 1908-ban a magyarországi Gicen született Jankovich-Bésán Elemér. (További négy keresztneve volt. Utódainak is számos keresztneve van. A könnyebb azonosítás érdekében riportunkban az elsőre szorítkozunk.) Utóbbinak Christine Hoenning-O’Carroll bárónővel kötött házasságából öt lánya és három fia született. A család a második világháborút követően a Dél-afrikai Köztársaságba költözött. A fiúk közül a legidősebb, Jankovich-Bésán András még Gicen született 1934-ben. Ő az, aki a 2001/10-es törvény alapján kérte a kastély és a birtok visszaszolgáltatását. András és Maria Adelisa Marques Matos Corte-Real házasságából három gyerek született: Jankovich-Bésán András, Elemér és Krisztina. Apjuk halálát követően ők folytatták a pereskedést.
Tulajdonképpen örökös még lenne, de a 10-es törvény alapján csupán Jankovich-Bésán András kérte az ingatlant. Testvérei, illetve leszármazottaik is jogosultak lettek volna, ahogy Szentkereszty Marietta lányának leszármazottai, a Droste von Vischering von Nesselrode-Reichenstein grófok is.
Per hátán per
A pereket vázlatosan írjuk le, közérthetőségre törekszünk, és kihagyjuk a zavaró elemeket. Így például a bírósági eljárásban az elején részt vett az állam képviselőjeként a Kovászna megyei közpénzügyi hivatal, továbbá Sepsikőröspatak község önkormányzata, ugyanis Árkos akkor még oda tartozott, 2004-ben nyerte el önállóságát.
Jankovich-Bésán András kérvényt nyújtott be a központhoz, melyben kérte az ingatlan visszaszolgáltatását. A központ 2002 márciusában ezt elutasította. Az örökös a Kovászna Megyei Törvényszékhez fordult, megtámadta az elutasító határozatot, és nyert. A 2004 júliusában meghozott ítélet kimondta, természetben vissza kell szolgáltatni a kastélyt, kápolnát, istállót és a hozzájuk tartozó 9 hektár területet. Az ítélet ellen óvást nyújtott be a központ.
Az ügy a brassói táblabíróságra került, ott 2005 márciusában ellentétes ítélet született, ezt megfellebbezte az örökös. 2007 júliusában a Legfelső Ítélőtábla és Semmítőszék helyt adott a fellebbezésnek, és újratárgyalásra visszahelyezte az ügyet Brassóba. Ott a táblabíróság 2009 decemberében elutasította a központ óvását.
Ez újabb ítélet ellen fellebbezett a központ. 2012 novemberében a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék elutasította a fellebbezést, és helyben hagyta a Kovászna Megyei Törvényszék visszaszolgáltatásra vonatkozó ítéletét. A végzés visszavonhatatlan. A központ mégis két rendkívüli jogorvoslati kérelmet nyújtott be ez ellen, az ítélőtábla mindkettőt visszautasította.
Feljelentés
Ekkor már végleges és visszavonhatatlan volt az ítélet a kastély és a birtok visszaszolgáltatásáról. Ám a központ vezetősége Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvéd által büntetőjogi feljelentést tett az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen. Ebben hamisítás, hamis okirat tudatos felhasználása, hamis nyilatkozat és csalás vádjával kérik mindazok felelősségre vonását, akik elősegítették a Jankovich-Bésán család javára való végzést: azaz ügyvédekét, közjegyzőkét, helyi közigazgatásét, telekkönyvi tisztviselőkét.
A nagyon hosszú keresetben, melyben az örökösöket következetesen állítólagos örökösöknek titulálja az ügyvéd, többek között a következők állnak:
A felsoroltak alapos bűnügyi programot építettek fel. Igen komoly kételyek adódnak az örökösi minőség kérdésében. Aztán hosszasan boncolgatja, a visszaigénylő milyen fokú rokonságban áll a volt tulajdonossal. A „nepot” kifejezés románul egyaránt jelent unokát és unokaöcsöt. A feljelentő tévútra viszi a beadvány olvasóját.
Boncolgatja, Jankovics-Bésán Endre hogyan lehet Szentkereszty Béla unokaöccse, amikor az „anya”, Janka 1933. október 13-án elhunyt, a „szegény Endre” meg 1934. augusztus 2-án született, tehát tizenegy hónappal később. Az ügyvéd hozzáteszi, valószínűleg a nemesi címerrel rendelkező családoknál abban az időben hosszabb volt a terhesség ideje, mint a közönséges halandóknál. Ez a rosszindulatú megjegyzés még logikájában sem áll, ugyanis, mint az ügyvéd is megjegyezte, a „fiú” később született. A másik csúsztatás az, hogy Endre nem Janka fia, mint ahogyan azt erőltetve állítja, hanem unokája. A Janka fia 1908-ban született, az ő fia meg 1934-ben nyugodtan megszülethetett nagyanyja halála után tizenegy hónappal.
A feljelentés hosszasan taglalja a Jankovich-Bésán Endrének kiállított közjegyzői örökösi bizonylatok hamisságát. (Az illetékes bíróságok a visszaigénylőre vonatkozó örökösi bizonyítványok törvényességét jogerősen megállapították.) Aztán arra a következtetésre jut, hogy itt egy teljes, visszaszolgáltatási iratokat gyártó hálózatról van szó. A cél az volt, hogy örökösnek adja ki magát azért, hogy a visszaszolgáltatási folyamatot megjátszva csalással megrövidítse a román államot, melynek tulajdonjoga volt – állítja az ügyvéd, hozzátéve, a valódi örökös Szentkereszty Erzsébet, aki viszont a horthysta Magyarország hadseregébe igazolt, s elhagyta az országot. Éppen ezért, mivel az ellenségnél szolgált, jogosan sajátította ki a román állam a birtokot, állítja az ügyvéd. (Nem tudunk arról, hogy az akkori Magyarország hadseregében nők is harcoltak volna.)
Aztán kifogásolják a birtok telekkönyvezését is. Mindazonáltal megállapítják, hogy a román államot tízmillió eurónyi értékkel károsították meg, és kérik a vétkesek felelősségre vonását. Ezt az ügyet a korrupcióellenes ügyészség a brassói táblabíróságra helyezte. A tábla elutasította a vádakat. Aljas húzás
Annak illusztrálására, hogy milyen fondorlathoz folyamodott a központ által megfogadott ügyvéd, Ioan Sabău-Pop, idézünk a beadványából, mellyel 2014-ben a per Kovászna megyéből való áthelyezését kérte. (Különben Ioan Sabău-Pop a Vatra Românească alelnökeként szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben – szerk. megj.) Indoklásában az egykori Har–Kov-jelentéshez hasonló állításokat sorakoztatott fel. Precedensként felhozta, hogy a Kovászna megyei prefektus is áthelyeztette a föld-visszaszolgáltatási pereket. Közli, hogy Kovászna és Hargita megyében közszájon forog: székelyföld (így, kisbetűvel!) nem Románia, s ebből a feltevésből kiindulva ezekben a megyékben a román állam, a román állami hatóságok nem léteznek, így a igazságszolgáltatás sem létezik már. Hozzáteszi, említett térségben puskaporos a hangulat, fennáll a veszély, hogy megismétlődnek a március 20-ai marosvásárhelyi események.
Azt állítja, hogy a megyei törvényszék volt elnökét és más két bírót Tőkés László kivitte Budapestre eligazításra. Ebből érthető, milyen viszonyok uralkodnak ott, egy bíró még ha román, akkor is nehéz helyzetben van. A megyei igazságszolgáltatásban hungarista és nemzetellenes pszichózis uralkodik a sokrétű összefonódások miatt, melyek bumerángként hatnak a visszaszolgáltatási perekben – áll többek között Ioan Sabău-Pop fejtegetésében.
A rágalmazó hallgat arról, hogy a visszaszolgáltatás törvényességét a Bukarestben székelő (nem har–kovi!) Legfelső és Semmítő- és Ítélőszék három döntésében is helybenhagyta.
Az utolsó akadály
Az örökösök bírósági végrehajtóhoz fordultak, a központ ismét az igazságszolgáltatáshoz, megfellebbezte a végrehajtást. A per végéig szóló felfüggesztés után alapfokon a Sepsiszentgyörgyi Bíróság, véglegesen a Kovászna Megyei Törvényszék utasította vissza a keresetet.
Kincses Előd, az örökösök ügyvédje érdeklődésünkre elmondta, a 10-es törvény alapján teljesen törvényesen juttatták vissza a Szentkereszty-kastélyt. (Kincses Előd szintén szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben, akkor is a másik oldalon – szerk. megj.) A Kovászna Megyei Törvényszék 2004-ben hozott ítélete óta mindenféle trükkel húzták az eljárást, amelyet csak 2012. november 23-án sikerült véglegesen megnyerni a legfelső ítélőszéknél. Utána perújítást és semmisségi kérelmet is benyújtottak, mindkettőt elvesztették, mert teljesen megalapozatlanok voltak.
Érdeklődésünkre, hogy időközben a német Dorste grófok hogyan kerültek a képbe, az ügyvéd elmondta, az akadékoskodás közepette kitalálták, hogy megkérdezzék a német grófokat, szeretnének-e örökölni. Pont olyan fokú örökösök, mint Jankovich-Bésánék, de a 10-es törvény jogvesztő határidejéig nem nyújtottak be igénylést, tehát nem is jöhettek szóba. Különben is nyilatkoztak arról, hogy nem tartanak igényt az örökségre.
Addig húzták az ügyet, hogy időközben elhunyt Jankovich-Bésán András, s a visszaszolgáltatás a gyerekek javára történt. De le kellett járatni a hagyatéki tárgyalást, mivel a legelső ítélet még az apa javára szólt. Bejegyeztették a tulajdonjogot. Azt is megtámadta a Központ. Az ügyvéd szerint törvénytelenül, hiszen jogalap nélküli használója az ingatlannak. Azzal védekeztek, hogy operatív kezelési joguk van. „Nagyon édes nekik ez a használat, hiszen egy fityinget sem fizetnek” – jegyezte meg. Most ki sem akarnak kiöltözni.
Az új perrendtartás gyorsított eljárást tesz lehetővé, ha valaki a tulajdonos beleegyezése nélkül használ egy ingatlant. Felszólították a központot, hogy harminc nap alatt ürítsék ki a kastélyt, s fizessék ki három évre a lakbért. Válaszra sem méltatták, teszi hozzá Kincses Előd.
Bizonytalanságban A központ igazgatója, Kopacz Attila, aki 2008-ban került az intézmény élére, érdeklődésünkre elmondta, örökölte az ügyet. A brassói ügyvéd visszalépett, újat kerestek. Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvédet ajánlották Bukarestből, mint olyan szakértőt, aki részt vett a visszaszolgáltatási törvény kidolgozásában. Az ügyvéd végezte a dolgát, a kivizsgálást azért kérte, hogy megbizonyosodjanak, jogos-e a visszaszolgáltatás, mert nagy a felelősség. Az én tisztem a rendezvények szervezése, nem a jogi gondok megoldása – hangsúlyozza Kopacz. Állítja, nem fordult hozzájuk senki bérleti szerződést kötni. Két felszólítást kaptak, hogy ürítsék ki a kastélyt, ellenkező esetben kártérítést számolnak fel.
Egyrészt a végrehajtó kötelezi, hogy hagyják el az ingatlant, de nem teszi fel senki a kérdést: mi lesz az állami vagyonnal? Voltak beruházások, amelyek leltáron szerepelnek, továbbá ott van egy 78 alkotásból álló térplasztika-együttes, amelyet nem lehet elszállítani. Azt sem vették figyelembe, hogy itt művelődési intézmény működik. Hogy mi lesz a jövő, nem tudja Kopacz Attila. Hozzáteszi, a művelődési miniszter asztalán a helyzetjelentés. Ott születik meg a döntés. Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)