23. Nemzetközi Vegyészkonferencia
Biotechnológiák és informatikai alkalmazások a kémiában
Beszélgetés dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya immár 23. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Vegyészkonferenciát, melynek helyszínéül idén Hunyad megyét, illetve Dévát választották. A megyei tanfelügyelőség termeiben október 25–28. között zajló eseményen 160 kutató, vegyészmérnök, előadótanár, doktorandus és egyetemi hallgató vesz részt.
A konferencia első napját a megyével való ismerkedésre szánták a szervezők. Alkalom nyílt megismerni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházat, a brádi Aranymúzeumot, Déva város nevezetességeit, a Szent Ferenc Alapítványt.
A helytörténeti kirándulás alkalmával beszélgettünk a konferencia elnökével, dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével.
– 1995 óta minden esztendőben megszervezzük a Nemzetközi vegyészkonferenciát, mely lefedi a kémia és vegyészmérnöki szakterületeket és magyar nyelvterületen a legjelentősebb ilyen jellegű tudományos rendezvényként tartják számon. Általában 150-160 résztvevővel számolunk. Ez a szám nagyjából fele-fele arányban oszlik meg erdélyi és magyarországi érdeklődők között. Az évek folyamán Kanadából, Hollandiából, Németországból, Szlovákiából is voltak előadóink. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél tágabb körben meghirdessük a rendezvényt és alkalmat kínáljunk az egyetemi oktatóknak, kutatóknak, vegyészmérnököknek, egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, közép- és általános iskolai tanároknak, a találkozásra, a szakmán belüli újdonságok megismerésére, csúcstechnológiák, különböző kutatási irányzatok bemutatására. 23 éves múlttal a hátunk mögött örömmel tapasztalom, hogy már olyan előadóink is vannak, akik évekkel ezelőtt diákként voltak jelen a konferenciákon, most pedig egyetemen dolgozó oktatóként folytatják a kutatómunkát. És az is biztató jel számomra, hogy nagyon sok a visszatérő vendégünk.
– Idén milyen témákra összpontosít a konferencia?
– A megnyitót követően 4-5 plenáris előadás lesz, amely egyfajta kitekintést nyújt új kutatási eredményekre, majd következik a doktorandusz-plénum, ahol az ifjú kutatók mutathatják be 10 percben munkáikat, végül pedig szekcióelőadások lesznek. Idén a plenáris előadások tematikája a polimér kémiához, a kromatográfiás mérési lehetőségekhez, az élelmiszer-kémiához kapcsolódik. Utóbbi témában például a borhamisításról és a hamisítás kimutatásában alkalmazott analitikai módszerekről hallhatunk érdekesnek ígérkező előadást. De szó lesz prebiotikumok előállításáról, vércukorszint-csökkentő gyógynövények hatásának vizsgálatáról, fanedvminták elemanalitikai vizsgálatáról, illetve számos más rendkívül érdekes téma kerül terítékre.
– Romániában, illetve Magyarországon mennyire támogatott jelenleg a vegyi kutatás?
– Itt két síkot különböztethetünk meg. Van az ipart közvetlenül kiszolgáló kutatómunka és van a kifejezetten tudományos célú kutatás. Ez utóbbi hozzátartozik az egyetemek tevékenységi köréhez. Általában minden egyetemen van kutatócsoport, melyben tanárok, diákok, doktoranduszok, de hivatásos kutató vegyészek is részt vesznek. Van néhány kutatóintézet is az országban Bukarestben, Iaşi-ban, sőt Kolozsváron is van egy analitikai kutatóintézet. Az egyetemeken történő kutatómunkát a minisztérium projekteken keresztül támogatja. Ezen kívül vannak bel- és külföldi pályázatok, akár EU-s lehetőségek is. Ezeket meg lehet pályázni. Nem könnyű, de aki kutatni akar, annak van rá lehetősége. Amennyire rálátásom van, hasonló a helyzet Magyarországon is.
– Melyek azok a szakterületek, amelyekre nagyobb az igény pillanatnyilag? Merre tart a vegyi kutatás?
– Sokáig a BBTE kémia- és vegyészmérnöki karának dékánjaként dolgoztam és azt láttam, hogy megnőtt az érdeklődés a vegyészmérnöki képzés iránt. Keresettebbek lettek, jobban el tudnak helyezkedni Európában és a világon mindenütt. Úgy tapasztalom, hogy a biotechnológia és az automatizálás, az informatika alkalmazása a vegyi tudományban – ez az a két terület, ami robbanásszerűen fejlődik, amire óriási igény van. A mindennapi életben a biotechnológia nagyon tág fogalom. A vegyészethez kapcsolódva az élelmiszeriparban, környezetvédelemben, gyógyszeriparban válik jelentőssé. Persze a köztudatban a biotechnológiát gyakran társítják a génsebészettel, és sokaknak rögtön a klónozott juh, Dolly jut eszébe. De ennél sokkal tágabb fogalmat jelent és a biotechnológiai lehetőségek skálája hihetetlen iramban növekszik. Mint említettem, idei konferenciánk előadásainak sorában is gyakori az ehhez kapcsolódó kutatás bemutatása. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a szakmában dolgozók minél szélesebb körben megismerjék ezeket az újdonságokat, a hozzá kapcsolódó szaknyelvet és élő kapcsolat alakuljon ki egyes kutatók és kutatócsoportok között, amely a folytonos tapasztalatcserét biztosítja. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Akiktől van mit tanulni…
Kolozsvári Zenei Ősz
Telt ház, vastaps fogadta a kolozsvári Arcadia vonósnégyest a Zenei Ősz keretében a kolozsvári zeneakadémia stúdiótermében csütörtök este megtartott koncerten.
Több mint tíz évvel ezelőtt négy kolozsvári zeneakadémiai hallgató alapított egy vonósnégyest, amely azóta a világ számos rangos színpadán sikert aratott, több versenyen ért el dobogós helyezést. Kolozsváron is több sikeres hangverseny van a hátuk mögött, fellépésük garancia a sikerre.
A mostani koncert újdonsága az volt, hogy hozzájuk méltó, tehetséges és sikeres hangszeres előadók működtek közre: Sebastian Tegzesiu és Vlad Răceu (hegedű), Marcel Camenită (brácsa) és Diana Ligeti (cselló). Franz Schubert kvintett két csellóval C-dúr D.956 és George Enescu Vonós oktett című művét tolmácsolták tökéletesen. Örvendetes, hogy egy ilyen tökéletes produkció alkalmával megtelt a stúdióterem, még a lépcsőkön is ültek a fiatalok, akik feltehetően zeneakadémiai hallgatók lehettek. Volt kitől tanulniuk, az Arcadia etalon lehet számukra. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Működjünk Együtt! (Nagyszeben)
Működjünk együtt! címmel megtartotta első tanácsadó-segítő módszertani foglalkozását Mátyás Csilla pedagógus. A segítő beszélgetések célja megérteni saját gyermekünket életkori sajátosságai alapján, valamint hasznos tanácsok, módszerek megismertetése a szülőkkel, amelyek gyermekeik nevelését oly módon segítik, hogy az a fejlődő lélekben nem okoz negatív visszacsatolást.
Az est során Csilla egy adott probléma megoldására hozott fel példákat, amelynek mentén mi is megpróbáltuk hasznosítani az elhangzottakat, próbáltuk az általunk berögzült nevelési sémákat korrigálni.
Nem volt unalmas ez a másfél óra, hiszen a hasznos tanácsok mellett játékra is sor került, és feladatokat is kaptunk, amelyeket ott helyben megbeszéltünk.
Természetesen minden gyermek más és más, mint ahogy a szülők is különböznek, és a helyzetek, az életkörülmények, minden változik… A beszélgetések során ne várjuk azt, hogy egy tuti receptet sajátíthatunk el, amelyet alkalmazva minden gyermek bármely időben, és helyzetben azonnal kezesbáránnyá változik.
Varázspálcát nem kapunk, viszont a gyermekek életében előforduló rengeteg problémára, pl. rossz érzés, csalódás… kezelésére kaphatunk megoldásokat. Fontos a gyermekekkel szembeni határok felállítása, úgy hogy a gyermekek szabadsága sértetlen maradjon. Rosszallásunkat hogyan mutassuk ki a gyermekünk felé, anélkül, hogy bántóak legyünk. Ezekre, és még számos – minden családban előforduló – problémákra kaphatunk lehetséges jó válaszokat.
Ha kedvet kaptak, lehet csatlakozni, hiszen a foglalkozás folytatódik november 30-án, csütörtökön 18:00 órától a HÍD Egyesület – Nagyszebeni Magyar Központban. (Sörház utca 2. szám, II.emelet, 550173 – Sibiu, Berăriei, nr. 2) Simon Andrea / Szeben.ro; Erdély.ma

Gátat vetni az uszításnak!
Romániában a tévécsatornákon, rádióállomásokon, nyomtatott és elektronikus sajtóban a fasizmus határát most már nem csak súroló, hanem itt-ott át is lépő magyarellenes uszítás folyik hónapok óta.
Az ellene fellépni hivatott állami hatóságok, szervek pedig szemet hunynak felette, és bűnös hallgatásukkal táplálják az egyre jobban elharapódzó gyűlölet lángját.
De ezen nincs amiért csodálkozni, hiszen az őket jelenleg irányító vagy majd irányítani akaró, levitézlett, hatalmon lévő vagy éppen felfelé törekvő román politikusok egymást túllicitálva szidnak minket. Ideológiai beállítottság, illetve párthoz való hovatartozás nélkül. A magyarok elleni gyűlöletkeltés terén ugyanis egységes a román politikum, és egyazon álláspontot képviseli.
A felsoroltak következtében kialakult helyzetet, érzelmi állapotot és gondolkodásmódot tekintetbe véve viszont már csak idő kérdése volt, hogy a mesterségesen felkorbácsolt indulatok mikor fogják a széles tömegek lelkét is megmérgezni. Így hát megbotránkozhatunk és felháborodhatunk rajta, azonban ne csodálkozzunk azon, hogy napjainkra a magyargyűlölet helyenként már nem csak szóbeli támadássá, hanem tettlegességgé is fajult. És nem csak az úgynevezett szórványban, hanem a magyar többségű Székelyföldön is, amint ezt az elmúlt napok történései is bizonyítják. Gondoljunk csak a román nemzetiségű nő Sepsiszentgyörgy központjában nyíltan elkövetett és büszkén vállalt aljas cselekedetére. A piros-fehér-zöld szalag koszorúról történő letépése, valamint kukába dobása ugyanis a magyar nemzet meggyalázását jelképezi.
A történelem ismétli önmagát, hiszen a fasizmus kibontakozása és térnyerése a két világháború közötti időszakban is a másság elutasításával és a többségtől eltérő nemzetiségűek szidalmazásával vette kezdetét. A jelképeik meggyalázásával és használatuk betiltásával folytatódott, majd fizikai bántalmazásukkal, valamint megsemmisítésükkel fejeződött be Európa-szerte. A vége pedig egy újabb világégés és soha nem látott pusztulás lett.
Éppen ezért szembe kell szállni a gyűlöletkeltőkkel, és gátat vetni az uszításnak, amíg ez különösebb áldozatok nélkül megtehető. Közös erővel ugyanis erre még képesek vagyunk. Bodor Tünde / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Hitvalló nappal zárta a reformáció emlékévét a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye
Bocskai István fejedelem szobrának leleplezésével és faültetéssel avatták fel Felsőboldogfalván a Reformációi emlékparkot, majd az udvarhelyi belvárosi református templomban úrvacsorai istentiszteleten adtak hálát a reformáció emlékévéért a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye hívei és vendégeik.
Sűrű sorokban érkeztek szombaton az egyházmegye kis és nagy gyülekezeteinek képviselői a felsőboldogfalvi református műemlék templom körül kialakított Reformációi emlékparkba. Nyitányként elhangzott a 90. Zsoltár majd Reményik Sándor Csendes csodák című versét szavalta el Lajos Ágnes.
Munka, melléállás
Eddig ha elmentek is az átutazók a műemlék templom mellett, most munkával, melléállással új megvilágításba került, és megállásra késztet – összegezte Moldovan Radu helyi református lelkipásztor.
A közösségi térbe érkezőt a nagy tettekről való elmélkedésre hívják a pannókon összefoglaltak, és végigkísérik a reformáció európai, magyar és erdélyi évszázadain. Ugyanakkor bepillanthatunk általuk a reformátorok és az erdélyi református fejedelmek életútjába. A szövegek létrehozásában közreműködött Bekő Anna, Benedek Tünde, Capcalo Dániel, László László, Fehér János, Sógor Géza, Magyari Hunor és Magyari Tünde – hangzott el az avatón. A munka nem ért véget, a gyepesítés tavasszal folytatódik, és két újabb szobor elhelyezését is tervezik. Az emlékpark feladatot is jelent: továbbvinni a reformációi örökséget.
Reformációi mérföldkövek
Dr. Bekő István Márton székelyudvarhelyi lelkipásztor címszavakba és lelkesítő gondolatokba foglalta mindazt, amire rátekintettek és amiért az 500. jubileumi évben hálát adtak: a világot megváltoztató reformációért. Kiinduló dátuma 1517. október 31-e volt, helyszíne a németországi Wittenberg, személye Luther Márton, irata a 95 tétel.
„A reformációt Isten Lelke továbbvitte.
Ezért aki Luthert mond, Kálvint, Zwinglit és Bullingert is mondania kell. Aki Wittenberget emlegeti, nem feledheti Genfet és Zürichet.
A reformáció megváltoztatta a magyarságot. Történelmet és jövőt formáló tényező lett a bibliás és zsoltáros hit – mondta Bekő István Márton. Történelem, nyelv, hit, kultúra, felemelkedés, jelen és jövendő, mindezek együtt benne vannak a reformációban. Az esemény és annak hatása összetartozik: megújította a 16. századi egyház hitbeli és teológiai életét, és évszázadokra meghatározta azt. Isten igazságosságának gondolata hozzájárult a felszabadulás, a megbocsátás és a kegyelem átéléséhez, amely teljes mértékű hitbeli-lelki változást eredményezett. A reformáció eredményezte az egyén Isten színe előtti személyes felelősségvállalását. Az egyetemes papság elve kihatott a kegyességre, az oktatásra, a politikára, a családra és az egyén életének változására. A Biblia kiemelt helyre került. Már nem pusztán forrása a kegyes életnek, hanem egyben mérőzsinór az egyház és hívő számára, hogy hite és cselekvése megfelel-e küldetésének.”
A bibliafordítások által a reformáció alapvetően hozzájárult a nyelv alakulásához, ezért nyelvesemény is.
Továbbvinni
Teljesen új, bibliai alapú egyházszervezet jött létre. Az iskolák alapítása is elválaszthatatlan a reformációtól. A reformáció mentén államszövetségek alakultak, amelyek egymás segítségére siettek veszedelmek és háborúk esetén. Hathatós politizálást és választ eredményezett az Oszmán Birodalom terjeszkedése idején. A református hit megtartó erőnek bizonyult a megszállások ideje alatt. „Magyarság és erdélyi lét tekintetében bátran állítjuk, hogy a reformáció egyházai mindenkor a nép megmaradásának szolgálatában álltak. Mit kezdünk ezzel az örökséggel ma? Amiképpen az egykoron megreformált keresztyén hit választ adott az emberek kérdésére és bibliai megoldást nyújtott égető problémáikra, azonképpen ma is. (…) Hűek maradunk a Krisztusban megjelent örömhírhez, a bibliai alapokhoz, és folyamatosan meg akarunk maradni és megújulni azon az örökségen, amelyet elődeink nekünk hátrahagytak. Alázatosan kérünk Istentől további kegyelmi időt és jövendőt e népnek. Mert tudjuk, hogy ma is igaz az apostol vallomása, amely Bethlen Gábor hagyatéka s egyházunk jelmondata: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Szoboravatás
A visszaemlékezés után Farkas Balázs szavalt, majd Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke összefoglalta a jubileumi év lelki és hitéleti megvalósításait. Együttléteinkben erő van – nyomatékosította. A múlt és jövő határmezsgyéjén a park- és szoboravató áldásban kérte, tegyünk tanúságot a szüntelenül Istent kereső lelkületről.
Majd az egyházkerület és az egyházmegye főgondnoka leleplezte Bocskai István szobrát, Zavaczki Walter Levente székelyudvarhelyi művész alkotását. Zilinszki Nóra éneklése után köszöntőbeszédek hangzottak el. Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Erdélyi Osztályának vezetője a kilencszáz éves templom udvarának csendjében a reformáció öt tétele alapján az önmagunkra találást emelte ki. Nem a bezárkózás, hanem a jelenlét és a közösség felemelését jelentő cselekedetek teszik múlhatatlanná azt, amit elődeink megteremtettek. Köszöntőbeszédet mondott továbbá Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok, Sándor József polgármester, Verestóy Attila szenátor, Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke, Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja és Borbély István, Felsőboldogfalva község alpolgármestere.
Örömlakoma
A Református Diákotthontól az egyházmegye új zászlaja alatt vonult a sokaság a székelyudvarhelyi belvárosi református templomba. Az úrvacsoraosztásos istentiszteleten közreműködött a Fundamentum zenekar és a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium kórusa. Kató Béla püspök Ámosz prófétától választotta a reformáció alapigéjeként ismert isteni ígéretet: „felemelem Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán”. Eme sátor tartóoszlopa számunkra Krisztus – további építkezéseinknek erős és végleges megoldása. Az igeközpontú templomból kell kiáramolnia a hitvalló életnek a gyülekezetre, a családokra, a fiatalokra és mindenik közösségünkre, munkánkra. Szembe kell néznünk ugyanakkor a repedésekkel, betömnünk azokat, és az omlásokat Isten kőműveseiként kell újraraknunk. Erőt adó, fészekmelegű közösség tudja magához emelni a didergőt. Azért imádkozott, hogy új erőre kapjunk, adjuk át örökségünket, tudjunk közösen cselekedni az 501. évben is.
Úrvacsorai beszédében Pitó Zsolt bögözi lelkipásztor az örömlakomáról mint hálaadási alkalomról szólt. Azért, amit Isten tett ötszáz évvel ezelőtt, és hogy a jubileumon ennyien együtt emlékezhettek rá. Az öröm gyökere pedig, amit Isten mond és mutat az Úrasztalánál. Igaz életet ad. Amit tovább kell adnunk a családban és közösségeinkben, mert ott van a jövő, ahol Krisztus van.
Az istentisztelet után László Judit karnagy bemutatta a jubileumra készült lemezt, amelynek dalanyagát az új énekeskönyv alapján a gyülekezetek dalosainak közreműködésével a nyáron rögzítettek a székelyszenterzsébeti református templomban. A szeretetvendégség előtt mindent részvevőt megajándékoztak az egyházmegye templomait madártávlatból bemutató leporellóval, amely tartalmazza a református lét legfontosabb tudnivalóit is. Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Bensőséges ünnepség a dezsőházi temetőben
Felszentelték az I. világháborús hősök felújított emlékművét
A dezsőházi temetőben álló, az I. világháborúban elesett helybeli hősök tiszteletére emelt emlékművet a Pro Move Arad Egyesület újította fel Kocsis Rudolf aradi szobrászművész, restaurátor szakvéleménye alapján és irányításával. A magyar kormány támogatásával, a Bethlen Gábor Alapnak Az első világháború történelmi emlékeit őrző emlékművek rendbetételének, felújításának, helyreállításának támogatása című pályázat jóvoltából.
Tegnap, vasárnap 10 órától a dezsőházi temető központi keresztjénél, a falu nagy számú hazalátogatott szülöttének a részvételével megtartott mindenszentek-napi liturgián ft. Petar Stojanovics seléndi plébános a hit, az Isten szeretetében megvalósuló egységnek a fontosságáról beszélt, Mert jaj annak a népnek, egyháznak vagy családnak, mondta, amelynek a tagjai nem egységesek. A mindenszentek-napi litániában kérjük arra az Urat, hogy segítsen megtartanunk a hitünket, a nemzetünket és a családunkat egyaránt. A halála előtt mindenki megérzi, hogy van lelke, nélküle nem lett volna érdemes élni e világban. A hit adja nekünk a reményt, hogy Isten velünk van és megfizet minden jóért, amit életünkben tettünk. Manapság ugyanis anyagilag nem vagyunk olyan szegények, mint a két világháború után voltak az elődeink. Manapság anyagiakban gazdagabbak, lelkiekben azonban sokkal szegényebbek vagyunk náluk, hiszen ők segítették egymást, mi viszont azt keressük, hogyan árthatunk egymásnak. Amikor én idekerültem, horvát létemre minden tőlem telhetőt megtettem a szegény magyar híveimért, mert azt vallom: aki magyar, az legyen magyar, aki katolikus, az legyen igaz katolikus. Most éppen azokra emlékezünk, akik életüket áldozták a hitükért és a nemzetükért. Krisztusban meghalt testvéreinknek az Úr adjon örök nyugodalmat!
A dezsőházi asszonyok kórusa vezette a közös éneket, a tagok felolvastak az evangéliumból. Az együtt elmondott könyörgést követően románul is imádkoztak, majd a plébános megszentelte a temetőt és a híveket.
Ezt követően Pataky Lehel Zsolt, az emlékmű felújítását felvállaló Pro Move Arad Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Magyarország Kormánya által meghirdetett, az országhatárokon kívül található I. világháborús emlékművek felújítását célzó pályázatról beszélt. Az Egyesület sikerrel pályázta meg a dezsőházi emlékmű felújítását, amelyet a helybeliek eddig is ápoltak, de Kocsis Rudolf szobrászművész irányításával azt sikerült felújítani. Nem véletlenül írták ki a pályázatot, hiszen az I. világháború centenáriumán tudatosítani kell mindenkiben: a nemzet hatalmas területi veszteségei mellett az óriási emberi áldozatokról sem feledkezhet meg, hiszen nagyon sok hőse idegen földben, talán jeltelen sírban nyugszik, ezért a szülőhelyeiken kell emlékműveket állítani számukra. Azok erősítik az identitástudatot, és jövőbe mutatnak.
A továbbiakban Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ megyei elnök szólt a tömeghez. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy egy ilyen kis létszámú magyar közösségnek, mint a dezsőházinak az elődei ilyen szép emlékművet állítottak a hőseiknek. Ilyenkor, mindenszentek táján a legtöbben kilátogatunk a temetőbe elhunyt szeretteiknek a sírjaihoz, Dezsőházán azonban egy közösség emlékezik a száz évvel ezelőtt Európa-szerte elhunyt hőseire, akik egy olyan harcban haltak meg, ami nem a mi népünknek volt a háborúja. Az ország azonban mégis belekeveredett, és népünk négy év alatt több mint 600 ezer magyar fiatalt veszített. Európa számos frontján haltak meg, talál jeltelen sírokban alusszák örök álmukat. Nemzedékünknek kötelessége emlékezni rájuk. A közös emlékezés megtartó erejében bízva azt kívánta, hogy utódaink a következő 100 évben is emlékezzenek a hazáért elhunyt hőseinkre. Ezen a vidéken is legyenek, akik továbbviszik az ezeréves magyar identitást – zárta beszédét Faragó Péter parlamenti képviselő.
Koszorúzás
Ezt követően Pataky Lehel felolvasta a tetején kereszttel ékesített obeliszk feliratát: „Hőseink emlékére 1914–1918.” Alatta 28 dezsőházi hősi halált halt honvéd nevével, illetve egy 1942-ben az emlékműre szerelt márványtáblán az II. világháborúban elhunyt 6, ugyancsak dezsőházi fiatalember nevével.
Alul, egy újabb kicsiny táblán olvasható a felújító Egyesület, a Magyar Kormány, illetve a Bethlen Gábor Alap neve.
A plébános a hívekkel közösen elmondott ima után megszentelte az emlékművet, majd Pataky Lehel Zsolt a felújító Egyesület, Faragó Péter parlamenti képviselő és Szabó Mihály aradi tanácsos az RMDSZ nevében koszorúzta azt meg, de a jelen lévő dezsőháziak is elhelyezték rá az emlékezés és a kegyelet virágait. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

Az egyén mint tényező
Igen nehéz számunkra elképzelni egy olyan ország-világot, ahol szakadatlan azt éljük és hal(l)juk, hogy ama, eme világnak a haladásához, illetve meg-megroggyanásához semmi közünk, kisebbségieknek. Nem képzelődünk, hanem ilyen világban élünk. Ha az egyén – román vagy tót vagy magyar – megkötöttnek, tehetetlennek tudja magát, semmit ér az élete. Az az ország-világ szintúgy fapénzt sem ér, ahol az egyén(ek)nek nincs beleszólása semmibe. Az elutasításnak és kiutasításnak az élménye a miénk, magyaroké Romániában. Annak hátrányos következményeit azonban megérzi a románság is, noha mi hatványozottan nyögjük, mint Bécs nyögte Mátyás bús hadát (Kölcsey Ferenc Himnusza).
Fölösleges a költői kérdés, hiszen nagyon is tudjuk, miféle elvadult elmék alapoznak erre az elmebozótra. Emlékszünk még arra a pár évvel ezelőtti bukaresti tüntetéssorozatra, ahol kórházakat, nem templomokat, klinikát és iskolát követeltek a román és magyar tüntetők. Akkor is szóba került, hogy Romániában 425 kórházat és 18 ezer templomot építettek 25 év alatt. Lehet, az akkori adatok nem pontosak, ám együtt és egyénenként éljük meg a nyomorúságot. Igaz, mi magyarok leköpve és megalázva mindenütt.
Nem nevezem – elkopott a fogalom már – diktatúrának azt az államhatalmi formát, amelyben kuss az egyénnek, kuss a szubjektumnak, kuss a gyülekezőknek; azt hiszem, a világon csak itt van „törvényes” felvonulási jog (Marosvásárhelyen) – kizárólag a járdán. Ettől még a nyugati, sőt a magyar posztmodern is megriad. Ám minálunk ez is van. Minden, csak beleszólása az egyénnek, az nincs.
Többen tartják a 20. század legnagyobb magyar írójának Hamvas Bélát (1897–1968). Idézem 120 éves „korában” emlékét és gondolatmorzsáját. „Idiótának kell lenni, hogy az ember a tőle független változásban vagy pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs. A jó és az egyre jobb világ nem a személytelen fejlődés eredménye. (…) Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs. A világ javulása az én tevékenységemtől függ. Ezt sehogy sem akarják tudomásul venni. Ezért van terror, technokrácia, hivatal (…) és ezért a katona a saját apját lepuffantja.”
Hogyan várhatja el bármely hatalom, hogy véle hurrázzunk ünnepelve, ha nincs beleszólásunk az építésbe? Az egyén nem henyére, napozásra született, hanem cselekvésre. Az a legfontosabb s legértékesebb emberi jog. Figyelem, hogyan elemzi ki néhány román gondolkodó a mai vezérek tudását, végzettségét és anyagi habarmányait. Félelemkeltő. Nem fontos a könyv, mert nem fontos a tudás. A másik mai történész elképedve beszél az egyetemi oktatás elsilányulásáról.
Ahol a pénz meg az elnyomó hatalom a fontos, és nem az országépítés, ott törvényszerűen előbb-utóbb bevág az istennyila. az is, hogy tudnak erről az elkerülhetetlen, fenyegető anyagi csapásról a kormányok, ám mégis ugyanazt teszik, ugyanúgy. És aki hátul jön, AZ csukja be az ajtót!
A gyermek is megérti a példát. Azért van ez a medvesereglés, veszély benn a lakott területeken, falvakban meg városokban, mert az erdőket a mának élő hatalmasok levágták és eladták. A medvéknek nincs, amit enniük. Hát keresnek idebenn. Ilyen egyszerű ez. Az utóbbi száz évben el máig ez a jelenség ismétlődött. És nem csak a medvék, de az emberek s gyermekek is szűkölködnek, éheznek a pusztítások nyomán. Nagyon kíváncsi vagyok, mikor és hol veri majd szét templomban is egy medve az imádkozó gyülekezetet. Nem játszom a gondolattal, hiszen az is elkövetkezik.
Az ember, az emberek, egyének nélkül soha nem születik jobb ország s világ amolyan vigyorgó politikusok jóslataiból, hazugságaiból. És erre nem alapozni kell, hanem elkerülni ezt! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Félezer kilométeren a lovagkirály emlékének nyomában
Elkísérjük az marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület tagjait és szimpatizánsait erdélyi körútjukra, akik Szent Lászlót ábrázoló freskók nyomába eredtek. De mi készteti az örménymagyarokat arra, hogy a magyar király után kutassanak?
Elsősorban az, hogy az Erdélyben I. Apafi Mihály fejedelem engedélyével, mi több, az ő ösztönzésére megtelepedett örmények a történelem folyamán honfiúsítást nyertek, a „magyar nemzetbe bekebeleztettek”, s az amolyan két felmenővel rendelkező hálás örmény, illetve immár magyarörmény nép ugyanolyan tisztelettel emlékezik a magyar nemzet nagy elődeire, mint a magát tősgyökeresnek tartó magyarság. És mert az idei évet Szent László évnek nyilvánították, természetes, hogy leróják kegyeletüket a történelemalakító nagy király emléke előtt.
Ám van a történetnek egy másik vonzata is. Manapság egyre több magyar és örmény történész, kutató, vallás- és etnikumtörténeti szakember vél felfedezni rokonságot a két nép, a magyar és örmény között. A Kézai és a Thuróczi krónikák szerint honfoglaló eleinkkel is jöttek örmények a Kárpát-medencébe. Aztán II. Endre magyar király keresztes hadjárata során Örményországban járt, s András fiát majdnem meg is házasította II. Levon örmény király Zabel nevű lányával. Elképzelhető, hogy amikor II. Endre hazatért, vele tartott egy kisebb örmény kolónia, akik aztán csatlakozhattak a már itt élő örményekhez. Az ő jelenlétüket helynevek is bizonyítják (pl. a Maros megyei Szászörményes).
Sok egyéb mellett azonban az ugyanazon vagy egymáshoz közeli történelmi szálláshellyel rendelkező két nép harcmodora mutat nagy hasonlóságot. Elég a korabeli krónikák rajzain látható hátrafelé nyilazó harcosok látványának hasonlóságát említeni.
Ennek a keleti eredetű, a kalandozó magyarok harcmodorának a megjelenítése a Szent László-freskókon is fellehető. A mintegy félszáz fős csoportot elkísérte Kálmán Attila arisztokráciakutató marosvásárhelyi történész, aki amolyan idegenvezetői minőségben igen nagy szolgálatot tett az ötszáz kilométeres úton, amikor az útvonal mentén felbukkanó települések történetéről, érdekességeiről, történelmi vonatkozásairól, jelentős szülötteiről tájékoztatta a csoportot.
Világörökségi helyszínen
Az első állomás Gelence. Szaporán szitáló esőben érkezik a busz Székelyföld egyik leghíresebb műemlékéhez, a kis utcában levő, az UNESCO Világörökség részét képező, Szent Imrének szentelt katolikus templomhoz. Némi várakozás után előkerül a harangozó néni, aki látogatók érkezésekor idegenvezetővé avanzsál.
A templom építése a tatárjárás utánra, 1245 körülire tehető. A templomhajó és a diadalív félköríves formája teljes egészében megmaradt ebből az időből. Szentélyét a 15. században elbontották, majd a kövekből újabb, gótikus stílusút építettek. Az egyik szentségfülke őrzi az újjáépítés dátumát: 1503. Javítására – az 1802-es földrengés okozta károsodás után – 1932-ben került sor, ekkor feltárták a gótikus szentély alatt a románkori szentély maradványait. Ekkor találtak meg egy rovásírásos emléket is. A freskók ott rejtőztek a falfestés alatt, az 1966-os felújítás során megtisztították őket, s felújították a kazettás mennyezetet. Tizennyolc évvel ezelőtt a templom külső falán falfestmény-részleteket is feltártak. A 14. századi festményen egy keresztény lovag, Szent Imre, Szent László és Szent István alakjának részletei töredékesen láthatók.
Ami a lovagkirály ábrázolását illeti: a nyugati hosszfalon az 1330-as években keletkezett képsorozat elején Szent László látható, amint elindul Váradról. Ezután mindjárt a kerlési, pontosabban a cserhalmi legenda következik. A király üldözőbe vesz egy kun katonát, aki egy elrabolt magyar lánnyal menekül, majd Szent László és a kun harcos küzdelmét láthatjuk, az előbbi fehér lovon, a kun pedig fekete lovon harcol. A dráma következő pontja, mikor a magyar lány előbb a lábát, majd a fejét vágja le a kun vitéznek a király kardjával.
A Jézus életéből vett jelenetek egy évszázaddal később keletkeztek, a 15. század elején.
Oklándon is kibontják a freskókat
Egy kis miklósvári kitérő és az ottani Kálnoky-kastély meglátogatása után továbbra is kitartó, mokány esőben ér el a csoport Oklándra.
A 13. századi építésű – jelenleg unitárius – oklándi templom a kazettás mennyezetéről híres. Ezek nagy része az 1700-as évek harmadik harmadából valók, ám van néhány 16. századi, amelyeket a papi székbe építettek be. A hajó falképei igen sérültek, ugyanis vakolatot húztak rájuk, emiatt a kibontásuk, restaurálásuk is igen nehezen kivitelezhető. A déli falon Szent Péter és Pál alakját bontották ki, a szalagra írt név könnyen azonosíthatóvá teszi a két alakot. Itt látható, hogy a templom korszerűsítése idején semmi gondot nem fordítottak arra, hogy a vakolat alatt rejtőző képeket megmentsék, vagy legalább ne károsítsák. A villamos vezetéket egyszerűen belevésték a képekbe. Az északi falon Szent László legendájának ábrázolása áll, azonban nagyon sérült állapotban. A sérüléseket itt is a késői vakolás okozta. Jelenleg dolgoznak a freskók megmentésén, ám jól látható a korábbi korok vandál beavatkozása. A Szent László-képek alatt a Feltámadás és az Üdvözültek serege jelenet vehető ki.
A két és fél méter magas kőfallal körülvett építészeti emlékhez késő gótikus torony is tartozik, melyet 1937–38-ban a középkori templom kibővítésével építették a mai formájára. A régi templom faragványai eredeti vagy másodlagos elhelyezésben megtalálhatók a mai építményben. A bővítéses újjáépítésnél a helyi közösség nem akarta megtartani a régi faragványokat, építészeti elemeket, mert elavultnak, fölöslegesnek tartotta azokat. Az akkori lelkész cselhez folyamodott: árveréses eladásra hirdette meg a kidobásra ítélt elemeket, s az árakat igen magasra srófolta. Az első ajánlattevő ő maga volt. Amikor a hívek látták, hogy ilyen árat ajánlott értük, meggondolták magukat. Ha a pap ennyit adnak érték, ha már ilyen értéket képviselnek, akkor nem eladók! Így épültek be ezek a templom új részébe.
A Szent Lászlót ábrázoló freskókon kívül van a templomnak, illetve az egyházközségnek egy másik büszkesége is. A papi lakás bejáratánál található faragott székely kapu 1809-ből való, ez Hargita megye, de talán az egész Székelyföld legrégebbi álló és ma is használt székely kapuja. Mi több, egy harmadik büszkeségük is van az oklándiaknak. Ez a templomban elhelyezett 1848-as eredeti toborzózászló, melyet 1990-ben találtak meg a templom orgonájába rejtve, majd 1997-ben restauráltak a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Unokák, dédunokák adománya
Ablakkal vágták ketté a Szent László-legendát megjelenítő falikép-filmet a homoródkarácsonyfalvi templomban. A jelenleg unitárius templom az 1200-as évek végén épült egy domb tetején. A kőfallal kerített templomnak megmaradt félköríves záródású, negyedgömb kupolával fedett szentélye és nyugati kapuja az első építési periódusból származik. Déli kapujának kialakítására és ablakainak bővítésére a 14. században kerülhetett sor. Robusztus tornyának építése idején készült az Agnus Dei domborművel díszített nyugati kapu a rajta olvasható évszám alapján 1496-ban.
Tizenegy évvel ezelőtt sikerült feltárni a templom freskóit, elsőnek a szószék fölöttit, amely Jézus születésének jeleneteit ábrázolja. Szintén a keleti falon ábrázolták a Szent László-legendát, a kerlési csatát (1068). Az első jelenete a ritkán ábrázolt kihallgatás. A trónon ülő szent király előtt egy féltérdre ereszkedő bajuszos alak látható. Közvetlenül mellette egy Váradot szimbolizáló stilizált épület kapujában áll az áldásra emelt kezű püspök. Maga a csatajelenet két részre oszlik: Szent László a forgatag közepén, amint bárdjával lesújt az egyik lova nyakát átölelő kunra.
És itt szakad meg a legenda filmje. Az 1853-ban készített új ablak kivágásával megsemmisítették az üldözési jelenet egy részét. Az üldözési jelenetről hiányzik maga a király. Az „ablakba került”. Csak a fehér lova látszik, mögötte meg a lovagi sereg lándzsát szegezve. Az ablakon túli jelenetsorban az első kép egy hátrafelé nyilazó harcost ábrázol. A következő képkockán László birkózik a kun vitézzel egy szikla mellett. A birkózási jelenetben Szent László viselete megváltozik. Vértje helyett vörös színű, bő ujjú, hermelin szegélyű vörös ruhát visel, fejéről is hiányzik a sisak, csak korona látható rajta. És ugyanitt van a lefejezés jelenete. Az újabb függőleges osztás után található a pihenési jelenet. Ebből már jelentős rész hiányzik. A freskó színeinek intenzitása alig változott az évszázadok során, ma is eredeti pompájában tárul elénk. Sokkal élénkebbek a színárnyalatok, mint a gelencei freskónál.
A hajóban lévő képek sokat ígérnek.
A szentély falképeinek feltárására még nem került sor, egyelőre csak a falfelület szondázásánál tartanak, a hajóbeli faliképek alapján bízhatunk abban, hogy számos meglepetést tartogat még ez az épületrész. A templom mellett áll egy emlékmű. Erzsébet királynőnek (Sziszinek) állították 1904-ben, születési évének (1837) megjelölésével. Néhai Nagy Sándor (1821–1897) itteni lelkész dédunokái 108 évvel az emlékmű állítása után saját költségükön felújították. Egyébként az első emlékművet is a lelkész és felesége, Gálfy Borbála fiai, Gyula és Lajos állították. És még egy érdekesség – amikor a négyoszlopos, lánccal körülvett emlékmű már majdnem készen állott, az egyik dédunoka elnézést és türelmet kért a karácsonyfalviaktól: még egy kicsit várni kell a Vietnamból megrendelt zöldes árnyalatú hatszögletű márvány sarokoszlopok megérkezésére. És a derék karácsonyfalviak kivártak, így aztán 2012-től a zöld márványtömbök ott állnak az emlékmű négy sarkánál a láncokat tartva.
Biztos, hogy Váradról indult...
Az utolsó állomás Bögöz. Az itteni unitárius templom Udvarhelyszék egyik legszebb középkori emléke. A 13. századi eredetű templomban a Szent László legenda faliképei részletesebben szólnak a legendáról, mint bárhol máshol. A képeket 1898-ban Huszka József fedezte fel.
A falképek ikonográfiai elrendezése, a szuggesztív erővel megjelenített legenda nemcsak a hétszáz évvel ezelőtti festő észak-itáliai igazodású stílusáról, hanem valósághű ábrázolásmódjáról is vall. Különösen a mozgalmas csatajeleneteken érzik az élményszerűség. A szakirodalom a bögözi és gelencei László-legendát mint a téma legkorábbi megörökítését tartja számon, keletkezésüket a 13. század legvégétől a 14. század közepéig terjedő időszakra teszi.
A jelenetsor a nagyváradi vár hiteles ábrázolásával, az innen fehér lovon induló László király képével kezdődik, a váradi püspök adja áldását a távozó királyra. Ez egyik hiteles ábrázolása a váradi várnak a 13. századból. Biztos tehát, hogy László király onnan indult el. Ezek a képek jelenleg a karzat fölött vannak. Antiochiai Szent Margit legendája az északi fal teljes hosszúságában a László-legenda alatti sávot tölti ki. Ez tizenegy jelenetből álló ciklus. Az Utolsó ítélet képsora az alsó harmadik sávban húzódik, az északi fal teljes hosszúságában.
A falképeket egy és fél, illetve két méteres magasságú regiszterekben festették meg, a templomfal felső harmadától kezdődően, néhol takarva egymást.
A templom udvarán mutatnak egy érdekes történetű sírkövet. Felirata: „Anno 1862 fog huzo Barabas Mozes ...”. Nos, a történet szerint Barabás foghúzó mester ugyancsak adhatott magára. Akkoriban ugyanis csak az előkelőségek temetkezhettek a templom udvarára, s a foghúzónak pontosan erre fájt a foga. Megígérte az egyházi elöljáróknak, hogy busás stallumot fog fizetni, ha engedik, hogy a templomkertben várja a feltámadást. A tisztes elöljárók bele is egyeztek, Barabás uram annak rendje és módja szerint el is halálozott, el is parentálták a templomkertben, de utóbb kiderült, hogy a stallumról ugyancsak megfeledkezett a derék fogász. Jog szerint a feleségnek is ugyanott kellett volna nyugodnia, igen ám, de hibádzott a sírmegváltás. Aztán amikor Barabásné is jobblétre szenderült, az egyháztanács nem engedte a templomkertbe való temetését. Így esett meg, hogy a két Barabás, a fog húzó meg a felesége külön-külön várakozik a trombitaszóra.
Szent László-emlék Beszterce-Naszód megyében
Feltevődhet a kérdés: miért mentek ennyire messze a marosvásárhelyi magyarörmények Szent László-legendát látni? Nos, a város környékén vannak középkori templomok, amelyekben vannak régi falfestmények, de furcsa módon egyikben sincs – vagy legalábbis eddig nem találtak – Szent László király életére vonatkozó ikon. A Szászrégentől alig 5 kilométerre levő Marosfelfaluban, a református templom udvarán áll egy Árpád-kori romtemplom. Régi, egyhajós, a 13. század második felében, a Maros árterületén, valószínűleg IV. Béla (1235–1270) betelepített szászai építették. Terméskőből és téglából készült félköríves szentélyét gömbboltozat fedte. Valószínűnek tartható, hogy a 20. század hajnalán még látható falfestményeket a 13. század utolsó negyedében alkották. A napjainkban kivehető kevés foltot ezért a homoródi evangélikus templom régi szentélyében találhatókkal együtt erdélyi freskófestészetünk legkorábbi emlékei között tartják számon. A boltozaton, a keleti szentélyablaktól balra a Keresztről való levétel képe sejthető. Mellette, jobbkézre a Feltámadott Krisztust festették meg dicsfényben. A keleti és déli ablak között az utolsó ítéletet ábrázolták. Van Szent Katalin-ábrázolás is.
Szent László – nincs.
A marosszentannai református templom a 13. század második felében épült. Ebből a korból való félköríves szentélye, diadalíve, a szentély boltozata és a szentségtartó fülke is. A szentélyben és a diadalíven látható falfestmények a 14. századból származnak, feltehetően észak-olasz mesterektől tanult festőmester művei. A szentélyzáródásban Szent Anna jelenete és Szent Péter apostol alakja áll, a szentély déli oldalán Szent Pál apostol és egy beazonosítatlan apostol alakja, a diadalív bélletén ószövetségi próféták medalionjai (Dávid, Illés, stb.), a diadalív déli, szentély felőli oldalán Anjou Szent Lajos alakja, feljebb az okos és balga szüzek lámpást tartó mellképei, a hajó nyugati falán, a felső regiszterben három apostol ülő alakja az utolsó ítéletből, az alsó regiszterben a Leviatán és az elkárhozottak seregének töredékes jelenete látható. A déli hajófal külső oldalán három koronás szent álló alakja látható töredékes állapotban.
Szent László – itt sincs.
Mi több, a nyárádszentlászlói unitárius templomban sincs.
Ám van egy viszonylag közel levő, Szent Lászlót idéző hely. Kerlés település Beszterce megyében, Marosvásárhelytől mindössze 87 kilométerre. Ide érdemes ellátogatni. A határában fekvő Cserhalom-hegyen vívták 1068-ban a cserhalmi csatát, amelyben Salamon magyar király Géza és László (a későbbi Szent László király) hercegekkel legyőzte az Erdélybe betörő Ozul kun seregét. Ehhez a csatához fűződik Szent László gyakran ábrázolt lánymentésének legendája. Cserhalmon 1992-ben, László király szentté avatásának nyolcszázadik évfordulója alkalmából a csíksomlyói ferencesek állítottak emlékkeresztet, majd 1998-ban ugyanott közel tíz méter magas emlékművet avattak. Bakó Zoltán / liget.ro

Vissza kell fordítani az egyháztól való eltávolodást
A reformáció nem ért véget
Mintegy másfél ezren gyűltek össze a Sepsi Református Egyházmegye hívó szavára a Sepsi Arénában, hogy együtt ünnepelhessenek a reformáció 500. évfordulója tiszteletére szervezett megemlékezés-sorozat zárórendezvényén. A közös ima, áhítat és hittétel megtisztulást hozó erejét pedig örömkönnyekben úszó szemek és lelki békét sugárzó arcok bizonyították.
„Térjetek hozzám és én is hozzátok térek” hirdette a reformáció évében egyházmegye-szerte a Malakiás könyvéből vett idézet, mely Incze Zsolt György esperes ünnepi igehirdetésének is alapjául szolgált. Szerinte ugyanis még mindig nem élünk és cselekedünk Isten elvárásai szerint, mert vannak dolgok, melyeket nem jól gondolunk, és nem jól végzünk. Legalábbis ezt jelzik elnéptelenedő félben lévő templomaink és fiataljainknak az egyháztól való eltávolodása. Ezen viszont csak úgy változtathatunk, ha egyházainkon belül újabb reformokat hajtunk végre. Változtatnunk kell például istentiszteleti rendtartásunkon, szokásainkon és hagyományainkon is ahhoz, hogy a templomaink újból benépesedjenek és megteljenek fiatalokkal. Ugyanakkor a bennünk lévő jót erősítenünk kell egymásban, embertársainkban és nemzettársainkban. Ezt pedig leginkább odafigyeléssel, imádsággal és szeretettel lehet megcselekedni.
Ötszáz éve a reformáció megtörtént, elkezdődött, a következő 500 év pedig a mai estével kezdődik. És nekünk kell emberként elkezdenünk, a lelkünkkel, szolgálatunkkal, hitünkkel, szeretetünkkel és Istentől nyert bűnbocsánatunkkal, ha építeni akarjuk Isten országát itt a Földön. Márpedig mi, keresztény emberek, bármelyik felekezethez is tartozzunk, ezt építeni akarjuk – fejezte be bibliai, illetve történelmi példákkal tarkított igehirdetését az esperes.
Az úrvacsorai ágendát végző Zelenák József evangélikus püspökhelyettes, lelkész–esperes arra figyelmeztetett, hogy az egyházi tanítás legfontosabb üzenete az, hogy Jézus ott áll a középen. Ezt fedezte fel újra, értette meg és tette magáévá 500 évvel ezelőtt Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, és ezzel az üzenettel indította útjára a reformációt. Így sikerült széles tömegeket maga mellé állítani, ugyanis a nép ráérzett tanításainak igazára. És ezek szerint kell nekünk ma is cselekednünk, mert lehetnek fontos részek ugyan az egyházi szertartásban, azonban egy pillanatig sem szabad megfeledkezni arról, hogy a középpontban a Megváltó, Jézus Krisztus áll.
Az elhangzottak után az egyházmegyéből jelen lévő több mint negyven lelkész, hívők százainak szolgáltatta ki az úrvacsorát. A szertartás végeztével a város egyesített kórusának (Cantus Firmus, Pro Musica és szemerjai dalárda) lélekmelengető fellépése következett Jakab Árpád és Sipos Zoltán vezényletével, majd Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád András szólt az egybegyűltekhez. Az erdélyi reformátusok a reformáció emlékéve alatt bebizonyították, hogy van pozitív jövőképük, hiszen templomokat, gyülekezeti házakat és esperesi hivatalokat építettek. Harangot szenteltek, egyetemet újítottak fel, bölcsődék és óvodák alapköveit helyezték el és gyerekeket kereszteltek – sorolta megelégedéssel az elöljáró.
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről Percze László konzul köszöntötte az egybegyűlteket és tolmácsolta az intézmény vezetőinek üzenetét. Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor a világtörténelem egyik legnagyobb szemléletváltásának nevezte a reformációt ünnepi beszédében.
A felemelő rendezvény Virág Nimród szavalatával és himnuszaink eléneklésével ért véget. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

II. Szórvány Gyülekezetközi Találkozó Szentleányfalván
Közös emlékünnep
Október utolsó vasárnapján a legtöbb református gyülekezetben kiszolgáltatják az úri szent vacsorát a reformáció emlékünnepe alkalmával. 2017 kivételes év, hiszen minden gyülekezet, kisebb vagy nagyobb egyházi szervezet igyekszik méltó módon megünnepelni a reformáció 500. évfordulóját.
Ennek kapcsán került sor október 29-én, vasárnap 11 órai kezdettel a szentleányfalvi református templomban a II. Gyülekezetközi Találkozóra, amelyen négy szórványgyülekezet, Szentleányfalva, Zimándköz, Lippa és Gyorok közösen ünnepelte a jubileumi évfordulót. A júliusban Gyorokon megtartott első találkozó bebizonyította, hogy e négy gyülekezetben nagy igény van a közös együttlétre, ünneplésre. E mostani alkalommal is közel százan gyűltek össze, hogy együtt ünnepeljenek.
Az istentisztelet keresztelővel kezdődött, amely a jövő iránti reménységgel töltötte be a jelenlévők szívét. Ezt követően az igehirdetés szolgálata következett, amelyet a négy gyülekezetben szolgáló Vékony Zsolt József lelkipásztor végzett. Az alapige, a nagyon jól ismert tékozló fiú történetének legfontosabb mozzanatáról, a hazatérésről szólt (Lk. 15, 20.). Ennek kapcsán az igehirdető két fontos gondolatot emelt ki: az egyik szorosan kapcsolódik az otthonkeresés és otthonra találás gondolatához. Az ember igazi otthonra az Atyánál találhat. Ezért az Úrhoz való visszatérés, avagy megtérés folyamata fontos része a református ember életének. A második gondolat az istenképről szólt. Nem mindegy, milyen kép él bennünk az Istenről. A bűntető, számon kérő, ítélő istenképeinktől fontos lenne eljutnunk a szerető, minket tárt karokkal hazaváró Istenhez. A szerető Atyával ma is elsősorban a Szentírásban találkozhatunk, hiszen a golgotai kereszthalál is erről a végtelen szeretetről szól. Luther Márton is arra a kérdésére, hogy hol találhatok egy kegyelmes Istent, a Szentírást olvasva találta meg a választ.
Az igehirdetést követően Simó Klára, gyoroki gondnok asszony szavalata következett, majd a szentleányfalvi énekkar szolgált két énekkel, Seres Margit szavalattal. Az ünnepi szolgálatok sorát a szentleányfalvi és zimándközi konfirmandusok és vallásórás gyermekek gitárénekei zárták. Ők is bizonyságot tettek az Úrról az egyik közkedvelt keresztyén ének által: „Nincs más Isten, nincsen más…”
Az istentisztelet után a templomkertben sor került a reformáció fájának az elültetésére, amelyet egy kis emléktáblával is elláttak. A fa elültetése kapcsán a lelkipásztor elmondta a Lutherről szóló klasszikus anekdotát, miszerint a nagy reformátortól egy alkalommal megkérdezték: mit tenne, ha tudná, hogy holnap eljön a világ vége? Luther nagyon egyszerűen ennyit felelt: „Elültetnék egy almafát”. Ennek apropóján a négy gyülekezet is almafát ültetett, ezáltal is kifejezve, hogy közös munkálkodás és a Lélek gyümölcseinek a termése ma is fontos része református keresztyén öntudatunknak.
Az ünnepség közös szeretetvendégséggel zárult a helybéli iskolában, ahol a résztvevők elfogyaszthatták a szentleányfalvi és zimándközi asszonyok finomabbnál finomabb házi süteményeit, beszélgethettek és megoszthatták egymással közös élményeiket. A szeretetvendégség alatt a Brittich Erzsébet által a négy gyülekezet templomairól elkészített linómetszeteket is meg lehetett vásárolni.
Az ünnepség után hálás szívvel állapítottuk meg: Szentleányfalva, Zimándköz, Lippa és Gyorok gyülekezetei minden elvárást fölülmúlva, méltóan ünnepelték meg a reformáció 500. évfordulóját.
Az említett református gyülekezetek nevében:
Vékony Zsolt József lelkipásztor Nyugati Jelen (Arad)

Tüntetések országszerte
Az ország több nagyvárosában, illetve több külföldi fővárosban is tüntettek tegnap este az igazságügyi törvényeket módosító tervezetek ellen.
Bukarestben a parlament elé vonultak a résztvevők, mintegy húszezren tiltakoztak a kormánypártok módosító javaslatai ellen. A mozgósítás a Facebook közösségi portálon zajlott.
„A törvénycsomag elfogadása katasztrofális következményekkel járna Romániára és lakosaira nézve. Búcsút mondhatunk a független igazságszolgáltatásnak. Nem vagyunk magunkra az e törvények elleni harcban. A bíráktól és ügyészektől kezdve az Európai Bizottság elnökségéig mindenki a jogszabálytervezetek ellen foglalt állást. Itt az idő, hogy valamennyien tegyünk az ügy érdekében, ne legitimáljuk a korruptaknak az igazságszolgáltatás ellenőrzés alá vonására irányuló kísérletét” – áll a Nem akarunk tolvaj nemzet lenni mottójú felvonulást népszerűsítő Facebook-oldalakon.
Hasonló megmozdulásokat hirdettek vasárnap estére Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Temesvárra, Nagyszebenbe, Brassóba, Craiovára, Galacra, Jászvásárra, Focşani-ba, Suceavára, illetve Párizsba, Berlinbe, Rómába és Zürichbe is.
A Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek meg Romániát Szövetség és Dacian Cioloş volt miniszterelnök Románia 100 nevet viselő platformja bejelentette, hogy csatlakozik a tiltakozásokhoz. Háromszék; Erdély.ma

Feledni nem szabad (A barcaföldvári mártírok emlékezete)
Tizennyolcadik alkalommal gyülekeztek szombaton Barcaföldvár határában az emlékezők kegyeletüket leróni az egykori – a második világháború utolsó hónapjaiban a román hatalom által szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény nyomán létrehozott – haláltábor poklát átélt, illetve ott életükkel fizető magyar és német katonák, honfitársaik emléke előtt. A már hagyományosan az 1956-os nemzeti gyásznapon szervezett megemlékezésre idén is viszonylag szép számban érkeztek elsősorban az idősebb nemzedék képviselői.
A földvári fogolytáborba kerültek azt érezhették, itt most mindennek vége, és egy rövid szempillantásig még Isten is elhagyta őket. Gyakran kérdezhették, van-e még remény, lesz-e e földi életben tovább. Sokak számára Pál apostol rómabeliekhez írott levelének sorai – „az igaz ember hitből él” – az életet jelenthették – fogalmazott felszólalásában Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor Nagy János hidvégi református lelkész, házigazda köszöntőszavait követően.
A barcaföldvári egykori fogolytábor utolsó nyomai már jó pár éve a földdel váltak egyenlővé. Az ott elhunytak, szenvedők emlékének feltámasztója, Ungvári Barna András az előző évektől eltérően nem az elhurcolt miklósváriak visszaemlékezéseiből idézett a szovjet katonák sírkertjében felállított andezit emlékmű árnyékában, hanem rövid történelmi áttekintést követően a feldobolyi Bacsó Lajos szavait hívta segítségül a borzalmak felvillantására. A sajnos most már csak néhai Bacsó Lajosként említhető egykori földvári fogoly részletes vallomásban hagyta hátra az utókornak a maga és hat falustársa által megélteket, a hamis csábító üzenettől, mellyel először a sepsiszentgyörgyi börtönbe csalták el őket a hatóságok, majd a fogolytáborba történő szállításuktól, illetve a szomszédos falubeli kalandjaikon keresztül egészen a kivételes szerencsével, hosszas tervezés után 1945 márciusában megvalósított szökésig, végül hazatérésükig. E sorok is kegyetlen állapotokról, betegségekről, halálról, nyomorról, hányattatásról szólnak. Van Isten, és aki hiszi Istent, annak van istene – idézte néhai Bacsó Lajosnak a Vadas-tető árnyékában a hazatérés útján elhangzott mondatát a lelkipásztor. Ahogy Bacsó Lajos számára, mások számára is ily módon van és lehet szabadulás. „Valahányszor úgy érezzük, az Úristen elfordította fejét tőlünk, lehunyta szemét, jusson eszünkbe a hit fontossága. A Szentírás tanítja, van ilyen időszak, de létezik ugyanakkor a bocsánat és a kegyelem is. Az soha nem történhet meg egy ember életében, hogy az Úristen cserben hagyja őt, mert szeretete és hűsége örökkévaló” – zárta beszédét Ungvári Barna.
„Az emlékezés, a szörnyűségek felidézése, kísérletünk, hogy a szenvedők helyzetét átéljük, elnémít minket. Nehéz bölcsességet mondani, nehéz a miértekre választ találni, és nehéz vigasztalni. Ilyenkor imában keressük a választ, a reményt, amint tették az élet és halál mezsgyéjén küzdők a földvári táborban. Mi, szabadok az emlékezés órájában döbbenünk rá, hogy sokkal felelőssebben kellene gazdálkodnunk Istentől kapott időnkkel, alaposabban kellene különbséget tennünk jó és rossz között” – mondta áldásában Nagy János. A történelmi egyházak képviselőin kívül Ambrus Izabella brassói RMDSZ-es képviselő, valamint Bedő Zoltán újságíró a vitézi rend képviseletében szólt a megemlékezőkhöz. Előbbi szerint a jajszavaktól hangos múlt lehet megerősítő és ösztönző a jelenben. Elődeink a szabadságeszményért vérüket és életüket adták, és e harc máig sem ért véget. „Fontos, hogy értékeljük szabadságunkat, de egyúttal felismerjük a jelen harcait is, nyelvünk, iskoláink, szimbólumaink megtartásáért, a magyar tisztségviselők meghurcolásáért” – fogalmazott. Bedő Zoltán felidézte: történelmünk során nemcsak messziről jött hordák mészárolták a magyarságot, hanem a területszerzési szándékkal betörő szomszéd népek is, annak ellenére, hogy a magyar királyság védőszárnyai alatt cseperedtek nemzetté. Az 1944-ben Barcaföldvárra hurcoltak egyetlen bűne a származásuk volt, de ez eléggé súlyosnak bizonyult, hogy sokuk életét aljasul kioltsák. A kommunizmus sem volt képes a gyilkosságok emlékét elmosni, majd a fordulat után pár ember áldozatos munkája révén eljöhetett a kegyeletteljes emlékőrzés ideje, és 18 éve lehetségessé vált a méltó megemlékezés. „E vérrel megszentelt helynek arra kell emlékeztetnie, hogy bármikor az itt kiszenvedett honfitársaink sorsára juthatunk. Ezt elkerülni éberséggel lehet, bátorságot, erőt és egységet mutatva fel a ránk vicsorgóknak. Szükséges a megbocsátás, de feledni nem szabad” – zárta felszólalását.
A megemlékezést az ürmösi unitárius dalárda tagjainak éneke, Szász Ferenc brassói unitárius lelkész, Ferencz Nagy Zoltán, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, valamint Ungvári Rebeka, a Székely Mikó Kollégium diákjainak szavalata tette ünnepélyesebbé. Az esemény zárásaként a jelenlévők megkoszorúzták az emlékművet, majd a himnuszok hangzottak fel. Ungvári Barna örömét fejezte ki, hogy több mint 150-en idén is eljöttek, és arra kérte a jelenlévőket: igyekezzenek átadni emlékeiket (tárgyiakat is) az utódoknak, hogy a sokat szenvedettek áldozata ne merüljön feledésbe. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiépítenék az erdélyi falvak hálózatát
ATransylvania Myths Europe egy olyan, erdélyi településekből álló hálózat kiépítését célozza, amelyek az örökségvédelmet és a kultúrát tekintik a fenntartható fejlődés legfontosabb eszközének. A hálózat egyedi brand köré épülő kulturális és turisztikai kínálat kidolgozására törekszik a hazai és európai turisták számára.
A projekt kapcsán szervezett konferencia november 16-án 9.30 órakor kezdődik, azon a Román Királyi Ház képviselője mellett a Román Örökségvédelmi Intézet, illetve a Kolozs, Szeben, Fehér, Máramaros, valamint Brassó megyékben futó legjelentősebb örökségvédelmi projektek képviselői is részt vesznek.
„Ez a konferencia tulajdonképpen egy meghívás akar lenni az összes olyan erdélyi falu elöljárója számára, akik az örökségvédelem és a kultúra fejlesztését célzó projekteket kulcsfontosságúnak látják a településeik fenntartható fejlődésének szempontjából” – nyilatkozta Ștefan Teișanu, a Kolozsvári Művelődési Központ igazgatója.
„Velük együttműködve szeretnénk útjára indítani az eddigi talán legambiciózusabb regionális fejlődést célzó projektünket, amellyel a régió turisztikai vonzerejét is jelentősen növelnénk úgy az országbeli, mint az európai turisták körében. Kolozsvár nagymértékben erdélyi identitásának köszönheti növekedését, erdélyisége, erdélyi brandje erős vonzerőt kölcsönzött számára és idevonzott számos tehetséges embert az idők során. ATransylvania Myths Europe projekt Kolozsvár, a régióban elfoglalt vezetői szerepét kívánja megerősíteni, illetve a város törekvését az erdélyi térség fenntartható fejlődése érdekében megvalósított projektek irányába” tette hozzá Teişanu.
„Örömünkre szolgál, hogy otthont adhatunk ennek a konferenciának és támogathatjuk ezt a projektet. Kolozs megye olyan, mint egy miniatűr Erdély, amely – túl a város gazdasági motorjain – a kultúrára és hagyományokra, mint forrásokra támaszkodó gazdasági és társadalmi fejlődés terén jelentős és sokszínű lehetőségeket tartogat. Hiszünk ugyanakkor a megyék és régiók közötti együttműködés erejében, így hát arra invitáljuk az erdélyi megyéket, hogy csatlakozzanak ehhez a projekthez és a november 16-i konferenciához” – nyilatkozta Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke.
A 2018-ban induló hálózatépítési tevékenységek és események egyben a projektben résztvevő települések első közös megvalósításai is lesznek. Ilyenek például Az Örökségvédelem Napja, A Szamosparti Kastélyok rendezvénye, az Erdélyi Bújócska Bajnokság és még sok más rendezvény.
A projekt részeként mindegyik település saját projekttel is indul, amelynek célja a helyi kulturális értékek gazdasági szempontból való értékesítése.
A projekt keretén belül megvalósuló széleskörű tevékenységeket a Kolozsvári Művelődési Központ fogja majd össze, arra bíztatva az erdélyi helyi önkormányzatokat, főként a falvak képviselőit, hogy csatlakozzanak ehhez a hálózathoz. Szabadság (Kolozsvár)

Határokon átívelő minőségi zene: több magyarországi együttes jut el Erdélybe a Cseh Tamás Program révén
Sikerrel zárta a Cseh Tamás Program koncertsorozatát a kolozsvári Atelier kávéház és a székelyudvarhelyi Siculus Ifjúsági Ház. Az elmúlt év tapasztalatairól a szervezők számoltak be a Krónikának.
Az induló zenekarok pályára segítésében, a klubélet felfrissítésében, a könnyűzenei örökség megőrzésében segítő Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás Programja (új nevén Hangfoglaló Program) nyolc romániai könnyűzenei koncerthelyszínnek nyújtott támogatást az elmúlt évben. A nyertes helyszínek egyike a kolozsvári Atelier kávéház volt, amely a Stairway Booking nevű koncertszervező ügynökséggel együttműködésben szervezte meg a koncerteket.
A főként román célközönségű kávézó tíz magyarországi előadóművésznek, zenekarnak nyújtott fellépési lehetőséget: IAMYANK Live Band, Jonas Vera Experiment, Dj Bootsie Trio, Amoeba, Dokkerman, Belau, Loop Doctors, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, Makrohang, Bélaműhely.
„Az Atelier már a pályázat előtt is nagyon sokszor elhozott magyar zenekarokat, főleg jazz műfajból. Mi azért kerestük meg őket a programmal kapcsolatban, mert őket igazából nem érdekli, hogy honnan jön az együttes, lehet akár magyar, akár román, a fontos, hogy minőségi zenét játsszon” – mondta el a Krónika megkeresésére Halmen József, a Stairway Booking menedzsere.
Az ügynökség másik alapító tagja, Nagy Hunor Györk szerint itt tapasztalták a legnyitottabb közönséget arra, hogy eljöjjenek és meghallgassanak egy olyan produkciót, ami nem „folyik” mindenhonnan, mégis színvonalas zenének tekinthető.
„Nagyon sokan azért jönnek az Atelierbe, mert tudják, hogy változatlanul jó minőséget nyújt a lokál. Ha tudjuk tartani ezt a szintet, akkor sikeresek maradhatunk. És nem utolsósorban ezzel a programmal nagyon jól tudjuk népszerűsíteni a magyarországi zenekarokat Romániában, ami a kezdeményezés egyik feladata, célja” – részletezte Nagy Hunor Györk pénzügyi koordinátor.
Nyelvi korlátok áthidalása minőségi zenével
A koncertszervezők arról is beszámoltak lapunknak, hogy a magyarországi zenekarok fellépésekor egyszer sem érezték azt, hogy sokkal több magyar lenne a koncerten. A románokat is nagyon érdekelték a produkciók, mindig nagyjából fele-fele arányban voltak az eseményeken. „Ez talán annak is köszönhető, hogy olyan magyar zenészeket hívtunk meg, akik angolul énekeltek.
„Nem hoztunk olyan együttest, amely magyar nyelven énekel, mert azzal úgy éreztük volna, hogy egy kicsit kizárjuk a román közönséget” – fogalmazott Halmen József menedzser.
Mint a szervezők kifejtették, az Atelierben gyakori a jazz-, funk- és soulzenekarok fellépése, ezért igyekeztek ilyen műfajt képviselő zenekarokat hívni.„A koncerteket általában nagy érdeklődés övezte, a legkevesebb talán 50-60 ember volt egy eseményen, és 150-160 a maximum. Átlagban 80-100 embert sikerült bevonzani, de voltak telt házas koncertek is” – magyarázták a szervezők. Hozzátették, többször is tapasztalták, hogy a hely már kinőtte a kereteit, számos olyan esemény volt, ahová már nem tudtak beengedni több embert, mert nem fértek a helyiségben. A szervezők tapasztalata alapján, aki másodjára vagy harmadjára lép fel az Atelierben, sokkal nagyobb közönséget vonz, mint a bemutatkozó koncert alkalmával. A kávéházi koncerteknek köszönhetően több zenekar kapott fellépési lehetőséget más helyszíneken, fesztiválokon.
Mint Nagy Hunor Györk kifejtette, ebben az iparban az a probléma, hogy a belépők árából befolyó összeg nem elegendő az együttesek fellépési díjára, utazási költségeire, viszont a programnak köszönhetően megvalósíthatók a koncertek. A megpályázható pénzösszeg hárommillió forint volt, a kávézó kétmillió forint támogatást kapott, és ennek száz százalékát a zenekarok költségeire fordította.
Dan Vamanu, az Atelier kávéház PR-felelőse szerint a program fantasztikus lehetőség a magyarországi együttesek számára, mert támogatást kapnak egy külföldi turnéra. Mint kifejtette, sajnálja, hogy nálunk nincs hasonló kezdeményezés, de örül neki, hogy a pályázatnak köszönhetően nagyon jó magyar zenészeket „csalogathattak” a kolozsvári kávézóba. A szervezők elmondták, hogy idén is megnyerték a pályázatot, így ismét tíz együttesnek nyújtanak fellépési lehetőséget. A népszerűsítés érdekében lesznek visszatérő vendégek, de új zenekarok is bemutatkoznak majd az Atelierben.
Határon túli rockhangok a Siculusban
Profi technikai körülmények között, néha kisebb számú, néha nagyobb tömegű közönség előtt koncertezhettek a magyarországi együttesek a székelyudvarhelyi Siculus Ifjúsági Házban. Az Udvarhelyi Fiatal Fórum és a Cseh Tamás Program Peron Music Alapítvány által megvalósított koncertsorozatban az elmúlt évben színpadra lépett a Cseh Tamás Program keretében: a Kávészünet, Volumen, Tárkány Művek, Helló Pisti, Four Bones Quartett, Bohemian Acoustic, Aurevoir, Cilatomband, Junkie Jack Flash és Szatmári Juli.
A programnak konkrét szabályzata van, ami meghatározta, hogy milyen típusú koncerteket kell szervezni, milyen zenekarokat kell meghívni, és ezek csakis magyarországiak lehettek.
Feltörekvő, vagy a környékünkön kevésbé ismert formációkat hívtunk, akiknek a koncertlehetőség tényleg bemutatkozást jelentett” – mondta el lapunknak Vass Orsolya, az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) elnöke, programfelelős, koordinátor. Hozzátette, partnerükkel, a tatabányai Peron Music Alapítvánnyal azt a logikát követték, hogy azok a magyarországi zenekarok, amelyek a tatabányai tehetségkutatón jó helyezést értek el, megkapták a fellépési lehetőséget, és Udvarhelyen mutatkozhattak be. Mint a koordinátor kifejtette, főként rock- és alternatív, mindenképp élő zenét játszó együttesek adtak koncertet.
A program szabályzata alapján minden koncertet belépődíjjal kellett szervezni, de az események meghirdetésekor ezt inkább adománynak nevezték. „Nem biztos, hogy nagyon vonzó lett volna a helyi közönség számára egy ismeretlen zenekar, ha egyből belépősen hirdetjük az eseményt. Volt olyan koncert is, amelyet belépővel reklámoztunk, de főként programtámogatásnak, illetve zenekar-támogatásnak neveztük.
A program igényli, hogy mindenképp legyen egy önrész, amit a közönség részéről, belépőként gyűjt a szervező” – részletezte az UFF elnöke. Hozzátette, hárommillió forint támogatást nyertek, amely nem adott nagy mozgási lehetőséget. Viszont a zenekarok 98 százalékának a koncertlehetőség volt fontos, nem a pénzkeresés, így a fellépési díjak, valamint az útiköltség-térítések nagyon visszafogottak voltak. Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)

Társadalmi kérdések és hajnalig tartó buli vár a kolozsvári néptánctalálkozón
Nem csak Erdély kap kiemelt szerepet a 14. alkalommal megszervezett Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón: itt lesz az egyetlen szlovákiai magyar hivatásos táncegyüttes, a szombati gála pedig kárpátaljai táncokkal kezdődik, tudtuk meg a szervezők szerdai sajtótájékoztatóján. A találkozót nulladik nappal toldották meg: november 23-án, csütörtök este a Tokos zenekar és vendége, ifj. Csoóri Sándor nyitja az eseménysorozatot.
November 24-én és 25-én, pénteken és szombaton hatalmas néptáncos buli helyszíne lesz Kolozsvár. Felvidékről, Erdélyből és Magyarországról is érkeznek táncos közösségek, együttesek, olyanok is, akik nem lépnek fel, de a hangulat kedvéért minden évben eljönnek, mondták a szervezők. Ami a háttérembereket illeti, a keménymag néhány éve ugyanaz, viszont a 80 fős önkéntescsapat mintegy fele frissen Kolozsvárra költözött egyetemista. A találkozó fontos programpontja a pénteki és szombati hajnalig tartó táncház, amely párhuzamosan három teremben, különböző táncrendekkel zajlik majd a Heltai Folkcenterben.
Társadalmi kérdéseket feldolgozó, díjnyertes táncszínház jön Kolozsvárra
A találkozó keretében, Kolozsváron zárul a szlovákiai Ifjú Szivek Táncszínház első erdélyi turnéja. A Közép-Európa tradicionális tánc- és zenekultúráját színházi táncelőadásokban megmutató együttes november 21. és 24. között Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, majd Kolozsváron is fellép a Hontalanítás című előadással.
A Hontalanítás kiindulópontja a második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere, a magyar kisebbség deportálása és kényszeráttelepítése. A történelmi eseményekből kiindulva a másság zsigeri elutasításának ma is aktuális kérdéséhez jut el az előadás. „Mindannyian különböző kultúrák, ideológiák és történetek összjátékának termékei vagyunk, mégis sokakban él valamiféle megmagyarázhatatlan és irracionális igény az elhatárolódásra mindentől, ami „más”. Pedig a tartós elszigetelődés kirekesztettséget eredményez, legyen szó életünk bármely területéről. A kérdés ilyenkor már csak az, kirekesztők vagy kirekesztettek leszünk. A Hontalanítás alapmotívuma a kényszer. A lépéskényszer” – olvasható az együttes honlapján.
Bár a Hontalanítás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, nem hagyományos folklórműsorra, inkább színházhoz közel álló előadásra számíthatunk. Koreográfusa és rendezője az a Hégli Dusan, aki az Ifjú Szivek Táncszínház és az Espace Alya Theatre koprodukcióját, a családon belüli erőszakról szóló Finetuningot is rendezte, amely díjat nyert a rangos Festival OFF d'Avignonon, hívta fel a figyelmet Nyitrai Ágnes, a kolozsvári találkozó főszervezője.
A szlovákiai együttes gyermekeknek szóló műsorral is készül: szombat délelőtt tíz órakor a Kolozsvári Magyar Operában Felföld tánchagyományait mutatják be. 11-től ugyanitt kézműves foglalkozások, gyermektáncház lesz, illetve bemutatják Varga Norbert volt ördögtérgyés táncos Kalimpa című gyermekeknek szóló mozgásfejlesztő könyvét.
A szombati program délután a Diákművelődési Házban folytatódik. Délután négy órakor Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be. Öt órától kezdődik a hagyományossá vált folkruha-bemutató, ahol hagyományos viseletet, illetve népi motívumokat stilizáló ruhákat vonultatnak fel a kifutón. Az idén a székelykeresztúri László Ildikót, a türei Bálint Tibor és a székelyudvarhelyi Erzsó Népies Öltözet mutatkozik be.
Generációváltás a táncmesterek körében
A szombat este hét órakor kezdődő, ingyenes gálaműsor utazásra invitálja a nézőket, fogalmazott Both József, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetője. A kárpátaljai Nagydobronyból származó koreográfiát ad elő a szegedi Délikert Möndörgő tánccsoport, aztán mezőségi összeállítás következik, több tánccsoporttal és meghívott táncmesterekkel, a néptáncos körökben is ismeretlenebb vidékek táncaival, például a dél-mezőségi Magyarfrátáról, vagy a Sajó vidékéről. Lesz nyárádmenti, vajdaszentiványi koreográfia, majd szászcsávási táncokkal zárják a műsort.
Egyre kevesebb a meghívható táncmester, adatközlő, a néptánc-találkozók szervezői ezért a fiatalabb falusi generáció felé is nyitnak, mondta el a Maszol kérdésére Both József. „Az igazi, öreg mestereink már nagyon idősek kezdenek lenni, a 70-80 éves korosztályt értem ezalatt, a hatvanas generációból még vannak, akiket meg lehet mozgatni, most is lesznek, de már gondoltunk arra is, hogy az ifjabb falusi generációt is szólítsuk meg, akik igazából nem úgy tanulták a táncot, ahogy annak idején megszületett, a széki Szalmakalap például már tánccsoportként működik, viszont még ott laknak, ott nőttek fel, még szívtak magukba olyan dolgokat, amit sajnos városi körülmények között nem lehet” – magyarázta. Both József szerint a tánc a széki fiatalok génjeiben van, és ez akkor is látszik a mozdulataikon, ha úgy kerülnek be egy tánccsoportba, hogy életükben nem láttak táncot.
Az Ördögtérgye Néptáncegyüttes egyébként hosszú távon fontosnak tartja, hogy rendezvényeikre ne csak a „kigyúrt néptáncosok” járjanak, ezért november 16-án megszervezik az első tematikus, Márton napi táncházukat, amelyen tánc és énektanítás is lesz, és a „tapasztalatlan” táncolni vágyókat is szeretettel várják, emelte ki Both József.
A 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozóról az Ördögtérgye Néptáncegyüttes Facebook-oldalán érhető el naprakész információ. maszol.ro

Politikamisztika és jelenvalóság
Miközben a kisebbségellenes politikai és médiamegnyilvánulások felmérhetetlen károkat okoznak a magyar–román együttélést rendezni kívánó törekvéseknek, legalább annyira kiismerhetetlen a „hatótávolságuk” azoknak a felvilágosító sugaraknak, amelyek forrása a kölcsönös megértés és tisztelet.
Nyilván utóbbiak nagyon ritkák, és alig-alig észrevehetően pislákolnak a pusztító villámcsapások vakító fényéhez képest, ám valahogy mégis utat törnek maguknak.
Lucian Boia a román történetírás sötét bugyrai fölé emelkedve már régen kivívta magának a szakmában a nemkívánatos különc szerepét, de a „kollégái” hiába küzdenek az általa képviselt új irányvonal ellen: történészberkekben eladási csúcsokat dönt mítoszromboló kiadványaival. Kritikusai többek között azt róják fel neki, hogy anno a Kommunista Párt tagja volt, és morálisan gyanús körülmények között járhatta be a nagyvilágot. És persze támadói azt is hangoztatják, hogy nem jó ortodox, azaz nem jó román, ugyanis olasz származású anyja révén római katolikus nevelésben részesült.
Az immár több tucat kiadványt megjelentető, 73 éves történész legutóbbi könyve Az 1918-as nagy egyesülés körül – Nemzetek, határok, kisebbségek címet kapta, egy interjúban pedig kitér a magyarság érzéseire is. „Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918. december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – fogalmaz Lucian Boia. Aki természetesen számunkra evidens dolgokról beszél, ám a mai, vadnacionalista politikusok és gyűlöletbeszédből élő médiabetyárok által fenntartott ellenséges közhangulatban rendkívül üdítően hat még a nyilvánvaló kimondása is.
Mert hiába a politikai együttműködések és paktumok: semmi jót nem várhatunk egy olyan kormányzó többségtől, amelynek tagjai – hogy csak az elmúlt napokban történteket idézzük fel – még azt is tagadják, hogy léteznek székelyek, vagy még egy jelképes gesztust sem hajlandók tenni azzal, hogy támogatják március 15. hivatalos ünneppé nyilvánítását. Bizton állíthatjuk: ezek az emberek és az őket megválasztók nem olvasnak Lucian Boiát, nem akarnak megérteni és tisztelni minket. Ők azok, akik számára élhetőbb a hazug mítoszok világa, mint a romániai valóság, és bizonyára még sokáig ők lesznek többségben. Mi annyit tudunk tenni, hogy a velük való kilátástalan küzdelem közepette egyre több energiát fordítunk a Boiához hasonló források felkutatására, népszerűsítésére és kiaknázására. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Brazíliából hazakerült a kézzel írt hetvenéves turistanapló
Nuridsány Bálint cipészmester fényképes-rajzos feljegyzései 1945-46-ból
Nuridsány Bálint túranaplója a háború utáni zűrös időkben íródott, amikor az Erdélyi Kárpát-Egyesület az erőszakos feloszlatást elkerülendő, „népiesíteni” volt kénytelen magát és az új, népi demokráciában, jobbára balos turistaszervezetekkel egyesülve, Erdélyi Népi Kárpát Egyesület (ENKE) néven folytatta tevékenységét. Nuridsány Bálint, 30-as évekbeli EKE-tag nevével az ENKE tisztikarának névsorában is találkozunk; dr. Bodoczi Károllyal, dr. Ladányi Lászlóval, Major Ilonával és dr. Szabó T. Attilával együtt a fegyelmi bizottság tagja volt. Egyébként cipészmesterként, az 1943-as kolozsvári név- és címjegyzék szerint a pillangó-telepi Szuomi tér 7. szám alatt volt háza. Az illető terecskét hiába keresnék a kolozsváriak, napjainkban már nincs neve. A Kövespad utcától balra, a kavicsbánya felé vezető utcának (jelenleg prof. A. Bogdan) középen kiszélesedő része volt, az akkori Karjala és Kalevala utcák között. Nuridsány Bálint akár a család hatósági zaklatása közepette is végigkísérte az ENKE-t 1948-as erőszakos megszüntetéséig. 1958-ban hagyta el Kolozsvárt, hogy Brazíliában telepedjen le. Innen juttatta el turistanaplóját az EKE kolozsvári osztályához Fenyvesi Attila Kálmán, Nuridsány Bálint unokája. (A bevezetőt írta: Tóthpál Tamás.)
Aknamezőket vadásztak
Az egyik cikk az Erdélyi Népi Kárpát Egyesület 1945. április 22-i kirándulását mutatja be a Gorbó völgyön át a Cérnaforráshoz, majd a Szent János kúthoz. Azért különleges ez a cikk, mert kitűnik belőle, milyen súlyos feladat hárul az EKE-re közvetlenül a háború után. „A felszabadító Vörös Hadsereg kezdeményezése szerint az EKE hat tagból álló válogatott turistagárdája vállalkozott arra, hogy a Bükkerdő területét bejárja, mert olyan hírek jártak, hogy a környék tele van aknamezőkkel.” A kósza hírek csak részben bizonyosodtak be. Felhívják a természetjárók figyelmét, hogy kerüljék a Mikestető nevezetű magaslatot, „mert itt még számos eltemetetlen állati hulla van lépten-nyomon, és az elesett katonák tetemei is csak ideiglenesen vannak elföldelve. Ugyanez vonatkozik az Árpad-csúcs közvetlen környékére is. Ezért ezek a helyek túrára még nem alkalmasak a katonai hatóságok megfelelő intézkedése előtt.” Györke Márton turistavezető szerint az EKE e csoportja gondos terepszemle után biztonságos útszakaszt ajánl a kirándulni vágyóknak. A terepkutató csapatok utasítása szerint a bükki menedékház környéke, a szelicsei szekérút, valamint a jó állapotban lévő Majláth-kút elég biztonságos helynek tűnt. Itt lehet a piros útjelzésen haladni, „mivel békés és csöndes az erdő”.
Közeleg a tavasz, május elseje, egyre többen vágynak a természetbe. A tavaszi séták kedvelői, turista hölgyek is elindultak a Gorbó-völgyön át a Szent János-kút felé. A látnivalókat ezúttal is dr. Tulogdy János egyetemi tanár ismertette. Felkapaszkodtak Kolozsvár környékének egyik legszebb kilátást nyújtó „gerincvándorló útjára”. Örömmel tapasztalták, hogy az EKE által létesített útjelzések jó állapotban vannak, „nem kell tartani az elmúlt ősz harcaiban szétszóródott robbanóanyagoktól”. Annál inkább pompázott a természet illatos violától, friss fiatal saláta-boglárkáktól. Széles túrások jelezték a vaddisznók jelenlétét, az aránylag ritka törpe egerek fészke lapult bokrok ágai között, valamint mókusok száraz fűből készült kuckói bújtak meg a fákon. Az egyik tisztáson felfedezték a tavaszi napkúráját tartó keresztes viperát is. A ligetben gólyahír várta a kirándulókat. Az ég felé szállott a tábortűz kékes füstszalagja, pörögtek a nyársak, sercegett a szalonna. Néhányak kezében fényképezőgép kattogott. A háború nyomai viszont visszacsöppentették a jelenbe a kirándulókat: a Szent János-kút márványtábláját golyó találta el, repedések csúfítják. A kút melletti vendéglő épülete teljesen leégett. Itt csatlakozott a kirándulókhoz az egyesület másik csoportja, mely a bükki menedékház felől érkezett. A csatlakozó csoportnak is felderítő feladata volt: megállapítani az útjelzések állapotát, valamint azt, hogy nem veszélyezteti-e elszórt lőszer a természetjárók testi épségét. Örömmel állapították meg, hogy a jelzések kivehetőek, mindenki nyugodtan kirándulhat a piros és kék pont mentén.
A két csoporttal Tulogdy János ismertette a kút történetét. „Hajdan római település, majd a középkorban kolostori birtok lehetett itt. Az 1890-es években az egyesület foglalja el a forrást, és több túrát vezetnek ide. Ecsedi Kovács Gyula színművész a forrás táblájára versikét ír. 1942-ben a Gyopár turistaegyesület állítja fel a kutat díszítő Szent János szobrot s a feliratos márványtáblát.” Az egyesületre vár a feladat, hogy a harcok nyomait eltüntetve ismét régi szépségében álljon a forrás, s igaza legyen a kőbe vésett soroknak: „Csönd, árny, lomb, víz, hűvös, tiszta. Önmagadnak ez ad vissza.”
Krumplipucolás fekete-fehérben
A naplót átlapozva arra a következtetésre jutok, hogy a kirándulóhelyek nem változtak Kolozsvár környékén: Csigadomb, Bongár-patak, Cérna-forrás, Szentiványi kút, Bácsi-torok, Árpádcsúcs, Kismagura, Mikestető. Kitűnik a feljegyzésekből, hogy az akkori ember is nagy lelkesedéssel indult útnak rendszerint vasárnap kora reggel, hogy az elbűvölő természetnek hódoljon. Akkor sem hiányzott a természetben a közös étkezés, krumplipucolás, gulyásfőzés, szalonnasütés – mindezt vicces rímekbe szedve jegyzi fel a naplóíró. Öltözetük szerény volt, a nők rendszerint szoknyában, a férfiak háromnegyedes nadrágban, magas szárú zokniban kirándultak. Hátukon vászon hátizsák, kezükben görbe bot. A proletársapka s a posztókabát a gyári munkás öltözetét juttatja eszünkbe. Közvetlenül a háború után vagyunk, azokban a szűk esztendőkben, mikor kevésre tellett. Manapság egyre többen megvásárolhatjuk magunknak a kiránduló felszerelést, vízhatlan bakancsot, túrabotot, s ez a felszerelés évszaknak és időjárásnak megfelelően más és más.
Egy 1946-os tavaszi túra követi az Árpád-csúcs, Magura körül elterülő lövészárkokat, melyek még ma is láthatók. A béke első évében járunk, mikor kegyelettel emlékeznek a résztvevők a nagy világégésre, az emberiség hatalmas harcaiban életüket feláldozókra.
A fotókról látszik, hogy a táj és természet áll a fényképész érdeklődése középpontjában. Bár a képek fehér-feketék, csodálatosan megörökítik a felhős égboltot, az előbukkanó napot. A fény és árnyék játéka, nyomok a hóban igazi fényképész tehetséget rejtenek. A nők nagy csokor margarettával fényképezgették magukat, gyakran esik szó virágszedő kirándulásról. Néhány lepréselt virág is maradt a naplóban az utókor számára, havasigyopár. Ma már „védd a természetet” jelszóval élve nem tépünk virágot.
Néhány eredeti bélyeget is láthatunk a naplóban: a Kolozsvári Gyopár Turista Egyesület háromszög alakú 1941-es bélyegét. Egy- egy rövid túra ismertetését saját kezűleg is aláírták a résztvevők, a névjegyzékben áll például ifj. Xántus János neve is. Egyik képen felfedeztem a naplót is, miközben éppen írtak bele, jegyzeteltek. Tehetséges kezek megkapó rajzokat is készítettek: például a mérai házakat. Manapság már különböző programokat töltünk le mobilunkra, hogy jobbnál jobb fényképeket készíthessünk, majd ezeket barátoknak elküldhessük vagy kitegyük a közösségi oldalakra.
Réges-régi majálisok szegény újságírókkal
Az 1946. május 2-i túra a Bácsi-torokba és Bongár-patak felé vezetett. A résztvevők megfigyelhették a Bácsi-torok mészkővidékére annyira jellemző dolinákat, „töbörőket”, mint mondta az akkori ember. A résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy akár manapság, akkor is rongáltak a gyarló kezek. A Kolping-forrás márványtáblája is megsérült. A Bongár-patak felett rátaláltak Erdély egyik növényritkaságára: a kövi boroszlánra, mely a Riszegtetőn volt honos. Említi a gondos turista, hogy e növények lelőhelyét védett területnek kellene nyilvánítani. Jó alkalom nyílt ott arra, hogy az egyébként rendszeres túravezető, kiránduló dr. Tulogdy János tanár a részvevőket ne csak térbeli, hanem időbeli felfedezésre is kalauzolja. A kirándulásról készült tudósításában elmondja, hogy ott a Sétatérről, Hójáról, régi idők majálisáról is beszélhettek.
Tulogdy szerint a középkor és újkor turistájának egyaránt a Sétatér a kirándulás színhelye. A Hangyásbereknek nevezett Sétatér mocsaras árterület volt, tele bíbicekkel és vadlibákkal, a szélén egy öreg malom állt, vándorlegények tanyája. Később ülteti a gubernium a kanadai nyárfákat. Kegyelettel említi Schütz János és József, valamint Csáki Rozália kolozsvári polgárok nevét, akik sokat szorgoskodtak a parkosításban. Dr. Tulogdy megemlíti a Törökvágáshoz fűződő legendát is, amit ma már mindenki ismer. Akkor még ott büszkélkedett Donát szobra, aki valószínűleg a hajdani szőlőskert védőszentje lehetett, hiszen a középkorban a hójai bor messze a hazában jó hírnévnek örvendett. A Hója név bekerített lólegelőt jelent, s már hajdanán is nagy túrák színhelye volt.
A monostori erdőben tartott majális kapcsán a cikk idézi az Erdélyi Szépirodalmi Heti Közlöny 1846. május. 6-i számát. Tudomást szerezhetünk az akkori újságírók kényelmes természetéről s zsebük üres állapotáról, imígyen: „Mivel lábainknak azon rossz tulajdonsága vagyon, hogy olyan messze csak nagy strapációval tudnának bennünket elhordani, zsebünknek pedig az a kényes helyzete ural, hogy nem-igen enged, hogy fiákerért 6-7 forintot galantírozzon, így hát csak azt a sok szépet említhetjük meg, amit azoktól hallottunk, akik a kedélyes majálison részt vehettek”.
Tíznapos székelyföldi túra
A következő feljegyzés egy 1946. augusztus 3–13. közötti székelyföldi túra beszámolója. Előzetes meghirdetés után augusztus 3-án reggel fél hatkor 18 turista hatalmas hátizsákokkal gyülekezett az állomáson. Az úticél: Balánbánya, Szentdomokos, Felcsík, Alcsík, Tusnádfürdő, Szent Anna-tó, Hargita-fürdő és Csíkszereda. Rendkívüli rendezvényről van szó, hiszen a kirándulók többnapos túrára indulnak az ország másik csücskébe. A naplóban párhuzamosan megtalálható a sajátkezű beszámoló és a Világosság 1946. szeptember 6-i számában megjelent tudósító újságcikk is. Az újságot még Kacsó Sándor szerkeszti. A gondos feljegyző kivágta és naplójába ragasztotta az újságcikket, így értesülhetünk mi is Vámszer Géza riporter-kiránduló gondolatairól.
Az első meglátogatott helyiség Balánbánya, mészköves, terméketlen terület. A helybéliek elfoglaltsága rézbányászat, fakitermelés, fafeldolgozás. A csoport felkeresi a Maros és Olt forrását, Nagyhagymás, Egyeskő vidékét is. Szentdomokosra menet a csoport megáll Pásztorbükkön. Itt kápolna és fakereszt jelzi az egykori gyilkosság helyét: a monda szerint két székely ember 1599-ben megölte Báthory Endre bíborost, Erdély akkori fejedelmét, akit a vajda kerestetett. E gyilkosságért az egyház kiátkozta az egész falut, a hely pedig zarándokhely lett. Szentdomokos azon ritka, irigylésre méltó falvak egyike, melynek villanytelepe, fűrészüzeme, fűrészmalma volt – ez fontos megélhetés a hegyi falvakban. Az esti lámpafény mellett háborús élményeiről mesél egy-egy gazda.
A vonatablakból megszemlélhetők a gyöngyszemekként sorakozó felcsíki községek. Dánfalva és Madaras lakossága fazekassággal foglalkozik: „ez a falu Madaras, ahol a pap is fazakas”. Az utasok megcsodálják Szenttamás gótikus csonka tornyát, ahol a márványbánya törmelékéből rakják ki a szegény vidék országútját. Ezután következik Karcfalva, magas, kör alakú várfalával, festői gótikus temploma akár egy őrtorony. A rákosi erődtemplom magas dombról büszkén hirdeti a székelység dicső múltját. Tornyán ősi zodiákus jelek. A madéfalvi veszedelem vértanúinak emelt turulmadaras emlék a 400 éves osztrák elnyomás keserűségét őrzi. Ezeket az emlékműveket a mai, 21. századi kiránduló is láthatja, nagyrészt frissen felújítva. A csoport Csíkszeredában megtekintette a pityókafelesleget feldolgozó keményítőgyárat, később itt létesül a csíkszeredai sörgyár.
Tusnádfürdőn rengeteg az utas és a várakozó. A fürdővendégeket a friss, vasas borvíz vonzza. Ez a fürdőtelep nem szenvedett nagyobb pusztítást, állandó lakói megvédték a nyaralókat. Békebeli világ hangulatát kelti a vidék. A vendégek igen borsos árat fizetnek a gőzölgő kénfürdők gyógyhatásáért. Így ír a riporter: „A Csukás-tó strandfürdő körül is nagy a drágaság, a turisták habzsolják az életet. Némely vendég egynapos nyaralása többe kerül mint egy hétköznapi tisztviselő egyhavi fizetése.” De ezek a költekező kedvű emberek csak növelik Székelyföld idegenforgalmát. (Manapság éppen kezd újraéledni ez a fürdőváros , amit az utóbbi években nagyon elhanyagoltak.) A Szent Anna-tó partján kellemetlen meglepetés fogadja az EKE tagjait. A turista menedékház gondatlanságból leégett, több fenyőfát tőből csavart ki a szélvihar. Azért nem vesztette el varázsát ez a vulkáni kráterben létrejött szelíd szépségű tengerszem, amelynek keletkezéséhez Orbán Balázs szerint a környező lakosság érdekes legendát szőtt. „Lehet, hogy a tóban lakó vízitündérek haragudtak meg a földön békétlenségben és gyűlölködésben vergődő emberre, és ezzel bosszulták meg magukat. De Szent-Anna kápolnája még áll, majd megengeszteli az alvilági tündérek haragját” – írja Vámszer Géza.
A kirándulók utolsó célpontja Hargita-fürdő. Sajnos ide már csak busszal tudtak elzötyörögni a kirándulók. Jó alkalom arra, hogy az akkori utazási körülményeket bemutassa a riporter. Előre jegyet nem adtak, miután megjelent a busz, rengeteg ember zsúfolódott össze rajta. A busz megtelt ülő és álló emberekkel, majd ezután is akadtak rámenősök. Majd legalább 40 percig tartott, míg mindenkinek jegyet adtak. A riporter szerint „a levegőtlenségtől és a hőségtől fulladozni lehetett”. Döcögve indult el a busz, a 21 km-t több mint egy óra alatt tette meg. A hargitai turistaszálló a Kárpát Egyesület tulajdona, szerencsésen megúszta a háborús időket. Az ide látogató kipróbálhatta a kénes, szénsavas, vasas víz gyógyhatását. Bár azt mondják, igazából a hathetes gyógykezelés hatásos. Az ország legmagasabban fekvő üdülőhelye 1350 méteren van. Rozoga kis épületeit ma már hiába keresnénk. A helység Csíkszeredához tartozik, régen Csíkcsicsó része volt. A települést a mára már megszűnt kaolin kitermelés tette híressé. Borvíz forrásainak és mofettáinak nagy jelentőségük van a szív- és érrendszeri megbetegedések kezelésében.
Ezután a kirándulók hazafelé készülődtek. Még kimásztak a Bagolykőre és a Kossuth-sziklára, ahonnan belátszik az egész Csíki medence. Bejárták Csíksomlyót, a ferences atyák híres kegytemplomát, ami manapság is zarándokhely. Mára már megértük, hogy több zarándokvonat is indul pünkösdkor Magyarországról Csíksomlyóra.
Gazdag élményekkel tértek haza a kirándulók tíz nap után. Együttérzően pillantottak vissza még egyszer a „hadszíntérré” vált észak-erdélyi területre, ahova a lakosság csak egy évvel később telepedhetett vissza meneküléséből, viszont mindenkiben ott élt a remény, hogy az újjáépítés nem késlekedhet.
*
A megújulás igénye ma is érvényes az EKE házatáján. Bár a kirándulók lelkesedése és hajtóereje változatlan, logisztikailag a turistaegyesület igyekszik lépést tartani a korral. A túrákat ma már nemcsak a Szabadságban közölt Erdély című mellékletben közlik minden hónap utolsó péntekén, hanem saját honlapján is (ekekolozsvar.ro) hirdeti a kolozsvári egyesület, közösségi oldala is van (EKE Kolozsvár 1891 néven), és – többek közt például a biciklitúrákkal és teljesítménytúrákkal – igyekszik minél jobban bevonni a fiatalabbakat is a kirándulásokba. Mert a hetven évvel ezelőtti naplót nyitó Manaresi-idézet töretlenül érvényes: „A hegyekben a nemes ember és a hegyilakó egy és ugyanaz: alpinista – és, mint ilyen – nemes ember! (...) a hegyekben az parancsol, aki többet ér, nem aki jobban van öltözve! Ez a hegyi rangsor, a hegy egyszerű testvériessége. Testvériesség, amely nem aláz meg, csak felemel.” Szima Csilla / Szabadság (Kolozsvár)

Orbán a Máérton: magyar érdek az erős Románia
Az elmúlt időszak a nemzetegyesítésről szólt, a következő évek pedig a nemzetépítésről fognak szólni – mondta Orbán Viktor magyar miniszterelnök pénteken a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) XVI. plenáris ülésén, Budapesten, a Várkert Bazárban.
A kormányfő felidézte közelmúltbeli kolozsvári szavait, miszerint „a Kárpát-medencében a jövőt magyar nyelven írják”. Hangsúlyozta, ez egy kormányzati szándékot kifejező mondat, a Kárpát-medencére ugyanis úgy tekintenek, mint a magyar nemzet és kultúra kiteljesedésének tere.
„Nem egyszerűen meg kell védeni a jogainkat és közösségeinket, hanem hozzá kell járulnunk a Kárpát-medence jövőjéről szóló gondolatokhoz, elképzelésekhez, tervekhez a saját magyar logikánk, észjárásunk és érdekeink szerint” – mondta, hozzátéve: meggyőződése, hogy a Kárpát-medence jövőjét a magyar nemzetrészek összekapcsolásával „jelentős mértékben képesek leszünk befolyásolni”. Kijelentette: mindenki láthatja a térségben, hogy aki együttműködik a magyarokkal, az jól jár.
Felszólította Kijevet, hogy fogadja el az alapvető normákat
Ismét kitért az új ukrán oktatási törvényre, amelyről közölte: a magyar kormány nem fog kihátrálni abból az álláspontból, amely szerint a kisebbségi jogokból nem lehet visszalépni. Azt kérik, hogy ezt az ukrán fél is lássa be, ha ugyanis nem fogadja el az alapvető normákat, akkor a Kijev és az EU közötti együttműködésnek más lesz a minősége – jelezte.
Orbán Viktor arról is beszélt, hogy erős anyaország nélkül nem lehetne sikeres külhoni politikát sem folytatni. Az anyaország azonban megerősödött – jelentette ki, példaként említve, hogy így az egész Kárpát-medencét lefedő oktatási hálózatot és „szellemi erőtereket” tudtak kialakítani. Úgy fogalmazott: „összefoltoztuk a nemzet szanaszét hasogatott szövetét”.
Hajszálrepedés keletkezett a konszenzuson
A kormányfő beszédében örömét fejezte ki amiatt, hogy – mint mondta – konszenzus jött létre olyan fontos kérdésekben, mint a külhoni magyarok állampolgársága, szavazati joga és autonómiatörekvései. Megjegyezte ugyanakkor, hogy van egy vita, amelyben helyes, ha a kormány is kifejti véleményét, a külhoni magyarság szavazati jogáról kialakult konszenzuson ugyanis most „hajszálrepedés” keletkezett. Ezzel kapcsolatban a jelenlegi választási rendszert erkölcsileg helyesnek és igazságosnak nevezte.
A magyarországi magyarok szempontjából a mostani elrendezés helyes és igazságos, jól képezi le a valóságot: „egy nemzethez tartozunk, de különböző helyzetben vagyunk” – mondta. Hozzátette: ezért választották azt a megoldást, hogy a magyarországi magyarok két szavazatot adnak le, a határon túliak pedig egyet. Hangsúlyozta: ezen nem kívánnak változtatni, s aki ezt támadja, számíthat arra, hogy visszautasítják.
A miniszterelnök arra biztatta a külhoni magyarságot, hogy minél többen vetessék fel magukat a választói névjegyzékbe és vegyenek részt a szavazáson. Egyúttal azt kérte a külhoni magyarság politikai vezetőitől, biztassák erre közösségüket. Közölte, több mint egymillió új magyar állampolgár van, jelezte ugyanakkor, hogy „valahol a félút környékén járhatunk”, ezért célul tűzte, hogy minden magyar, aki közjogilag is a magyar közösség részévé akar válni, megtalálja ennek lehetőségét.
Teljes mellszélességgel a Minority SafePack mellett
Azt is kérte, támogassák teljes mellszélességgel az RMDSZ közreműködésével indított Minority SafePack kezdeményezést, amelynek lényege, hogy Brüsszel foglalkozzon az őshonos európai kisebbségekkel. Ez nem pártkérdés, ez nemzeti kérdés – rögzítette.
A magyar gazdaság állapotát úgy értékelte: „most kell igazán szerénynek lenni, mert most van mire szerénynek lenni”, az eredményekre mindenki büszke lehet, „Magyarországnak sikerült összeszednie magát”. Egy jegybanki tanulmányra hivatkozva közölte: az elmúlt hét évben 50 olyan reformértékű intézkedést hoztak, amivel sikerült új pályára állítani a magyar gazdaságot.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy három olyan kulcsterületen, amely nélkül a modern gazdaságban nincs szuverenitás, így az energia-, a média- és a bankszektorban 50 százalék fölé növelték a magyar tulajdont, amit különösen értékes sikernek tart.
Megjegyezte továbbá azt is: Magyarország Csehországgal és Németországgal fut versenyt abban, hogy az adott terület nemzeti össztermékében az ipari termelés hol teszi ki a legnagyobb részt. A magyar célkitűzés a 30 százalékos részarány. „Kimondtuk (...), majd megvédtük azt a vezérgondolatot, hogy az EU-ban is a nemzeti érdek az első, ami Magyarországra nézve azt jelenti, hogy a magyar érdek az első” – fogalmazott Orbán Viktor, úgy összegezve: Magyarország ma egy európai középállam pozícióját foglalja el, nemcsak mérete és népessége miatt, hanem azért is, mert az elmúlt hét évben sikerült önálló akaratot és mozgásteret kialakítani.
Azt is mondta, mára a Kárpát-medencében megerősödött és versenyképessé vált az a gondolat, amely szerint a közép-európai népek abban érdekeltek, hogy mindannyian erősek legyenek.
Magyar érdek az erős Románia
A magyar nemzeti érdek az – folytatta a miniszterelnök –, hogy legyen erős Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovákia és Ukrajna, és velük Magyarország szintén erős országként gyümölcsöző kapcsolatot alakítson ki. Szólt arról is, hogy a környező országokban – vérmérséklettől függően – be-, illetve elfogadták a határon átnyúló gazdasági fejlesztési programokat.
A kormányfő kitért arra, hogy nagyon komoly nemzeti teljesítménynek tartja a migrációs hullám megállítását a déli határoknál. Külön köszönetet mondott a délvidéki magyaroknak, mert – mint mondta – ott kellett kerítést építeni, ahol egyáltalán nem akartak. Úgy értékelt: Magyarország ma Európa egyik legbiztonságosabb országa.
A kormányfő a demográfiáról szólva is megismételte: Magyarország növekvő számú magyar gyermekekkel, nem pedig növekvő számú bevándorlóval akarja orvosolni a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat. Emlékeztetett, 2018 a külhonban is a családok éve lesz. MTI; maszol.ro

Hogyan szítsunk románveszélyt Észak-Bukovinában és magyarveszélyt Erdélyben (Ahogy az ukránok bánnak a románokkal Ukrajnában, úgy bánnak a románok a magyarokkal Erdélyben)
Belefáradtam, hogy a többetnikumú régiókban zajló rituális és ostoba nacionalizmusról és egyéb szocio-/etnopata megnyilvánulásokról írjak – de egy friss csarnócai (Cernăuţi/Csernyivci)/észak-bukovinai eset újra lelket öntött belém –, mert részletesen dokumentálja, hogy a román nacionalisták erdélyi magyarokkal szembeni vádjai azonosak azokkal, melyekkel az észak-bukovinai románokat illetik az ukrán nacionalisták. Már a legelején előrevetítem és kiemelem az elkövetkező – déjà vu ízű – nevetséges történet pozitív aspektusát: a romániai románoknak az ukrajnai román nemzettársaik helyzetébe helyezve magukat lehetőségük volna – belülről – megérteni a romániai magyarok helyzetét.
Vegyük sorra: Ukrajnában a kijevi Rada/Parlament 2017. szeptember 5-én elfogadta az oktatási törvény módosítását, melynek 7. cikkelye a jövőben korlátozni fogja a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatást az óvodákban és az elemi oktatásban. A visszalépés óriási és aggasztó – főleg a nemzeti kisebbség 2014 előtti nyelvi helyzetéhez képest, amely akkoriban egyértelműen kedvezőbb volt a romániainál! Kétségtelen, hogy valóságos nacionalista puccsal és a nemzeti kisebbségek jövőjével szembeni merénylettel van dolgunk a szomszédos országban. Ukrajna elnöke, Petro Porosenko – a (nemzeti/nemzetközi) tiltakozások ellenére – 2017. szeptember 5-én kihirdette a törvényt, zavartalanul kijelentve, hogy Ukrajna ezzel az „európai standardokhoz” zárkózik fel, és éppenséggel mintául szolgálhatna a szomszédos országok számára. Nevetséges és nyíltan sértő, nem igaz? Főleg, hogy a törvény nyilvánvalóan ellentétes a kisebbségi és regionális nyelvek chartájával – az ezen a téren jelenleg létező (és sok országban sajnos nem nagyon alkalmazott) európai standarddal. De íme, mennyire torzítva vagy manipuláló/uszító módon számol be egy vállaltan nacionalista ukrán újságíró/politikus egy 2017. október 19-i cikkében a bukovinai románok oktatási törvény elleni tüntetéséről. Ismertetem aszerint, amennyit az eredeti szövegből, valamint Gugel tolmács úr segítségével sikerült megértenem, a Csarnócai Regionális Tanács (Chernivetska Oblasna Rada) előtti, nagyjából 200 fős tüntetésről írottakat: 1. állítólag a moszkvai patriarchátus (román) pópái is részt vettek (mintha ez önmagában gond lenne) 2. állítólag többször is azt skandálták, hogy „Szégyen!” („Ganba!”), amikor a regionális hatóságok egyik képviselője (Okszana Palijcsuk) azt magyarázta a tüntetőknek, hogy szerinte mennyire „kedvező” az oktatási törvény a kisebbségekre nézve, akiknek kötelességük annak az államnak a nyelvét is megtanulni, ahol élnek, nemcsak az anyanyelvüket(!)
3. a románok jelen lévő egyes képviselői (Vaszil Teritzanu = Vasile Tarateanu és Aurica Bojescu) állítólag a Régiók Pártjának voltak a tagjai, mely szervezet 2014-ben állítólag Donbasz régió kiválását váltotta ki
4. több tüntető állítólag letámadta a riportert, hogy „Miért nem beszél románul?”
5. több tüntető állítólag „agresszív” és ismételt módon kijelentette a riporternek, hogy „Itt Románia volt, van és lesz!”
6. több tüntető állítólag közölte, hogy a bukoviniai ukránok „megszállók”
7. a donbaszi háború állítólag ugyanilyen típusú tüntetésekkel, orosz pópák jelenlétével, valamint az anyanyelv használatával kapcsolatos szlogenekkel és (hamis) elégedetlenségekkel kezdődött… 8. az ukrán politikusok ahelyett, hogy a szarvánál fogva megragadták volna a bikát („szembeszállnának” a román tüntetőkkel), gyáván viselkedtek, elmenekülve a felelősség elől
9. a tüntetők állítólag egyáltalán nem fogadták kedvezően azt az Okszana Palicsuk? (eltérő névírás az eredeti szövegben – a szerk.) által ajánlott „jogos” „megoldást”, hogy egyaránt zárják be az ukrajnai román és a romániai ukrán iskolákat is 10. következésképpen a tüntetés „szeparatista” jellegű volt!
U. i.: Egy másik forrásból származó információk szerint, a román tüntetők környékén állítólag néhány buszban egy ukrán szélsőséges szervezet tagjai várakoztak, készen arra, hogy mesterséges konfrontációt és konfliktusos helyzetet „produkáljanak” a románokkal…
A cikk komor perspektívával („Mióta számítanak megszállóknak az ukránok Ukrajnában? Hova jutunk?”) és egy, az elégedetlenkedő románoknak címzett nyílt fenyegetéssel („Meggyűlik a bajotok, ha nem hagyjátok abba az ilyenfajta megnyilvánulásokat!”) zárul. Valójában a tüntetés résztvevői csak elégedetlenségüket fejezték ki békés módon egy egyértelműen diszkriminatív és asszimilációs célú törvénnyel szemben, ukrán(!), román és angol nyelven skandált és írott szlogenekkel, Ukrajna (!) és Románia zászlójának kíséretében. Vagyis minden törvényesen, tisztességesen, demokratikusan, helyesen zajlott – és így is kellett volna bemutatni azt a médiában, az újságíró politikai irányultságától függetlenül. Most pedig térjünk vissza Romániába/Erdélybe, és a fenti szövegben álljon román helyett magyar, ukrán helyett román, Bukovina helyett Erdély, Donbasz helyett Székelyföld, Cernăuţi/Csernyivci helyett Marosvásárhely, Régiók Pártja helyett RMDSZ – az újságíró/politikus esetében pedig Petro Kobevko helyett Bogdan Diaconu, Dan Tanasă, vagy Ionuţ Ţene. Ahaj! TÖKÉLETESEN áthelyezhetjük magunkat a 2017-es Ukrajnából a 2017-es Romániába, az itteni magyarok jogos követeléseire vonatkozó mesterséges, szuperfelfújt „botrány” és az ellenük irányuló szekusjellegű, tettetetten hazafiaskodó manipulálás és uszítás kellős közepébe, melynek már hónapok, évek, évtizedek óta tanúi vagyunk! Azt hiszem, nem kell részletesen bizonyítani, hogy a nagyobb létszámú, szervezett, „potens” kisebbségeket nálunk is „veszélynek” tartják, jogos követeléseiket „szeparatizmusnak”, a média pedig „orosz” szerepvállalást sejtet a „kisebbségi” ügyekben, a nacionalista közvélemény paternalista módon az „államnyelv megtanulását” követeli a kisebbségektől és végső soron azoknak a „kiváltságoknak” a felszámolását, melyekkel az „örökké elégedetlen” kisebbség állítólag máris rendelkezik. Ha pedig az ország területén élő etnoellenségek nem térnek észhez, akkor meg kell őket fegyelmezni, vagy erőszakkal ki kell kergetni őket az országból. Ahogy az észak-bukovinai példa is mutatja, az ukrajnai és romániai (és máshonnani!) etatista nacionalizmus célja – lényegében véve – egy és ugyanaz: a nemzeti kisebbségek legitim jogainak megsértése és zaklatásuk, hogy asszimilálják és/vagy eltávolítsák őket az országból, bizonyos történelmileg többetnikumú/többnyelvű, magukat a többnemzetűségre vonatkozó tények dacára „nemzetinek” nevező, viszonylag fiatal államokhoz (más hatalmak által!) csatolt régiók etnikai-nyelvi megtisztítása/homogenizálása céljából. Bonyolultnak/zavarosnak hangzik, de banálisan egyszerű – és nagyban és nyíltan gyakorolják ezt számos európai, ázsiai, afrikai államban. Nem mondok példákat, nyugodtan választhatnak találomra ilyeneket a széles e világon jelenleg zajló konfliktusokról szóló tévéhírekből. Ha pedig a valamely nemzeti csoport létezését biztosító jogok előre megfontolt megsértése közepette még szeparatista megnyilvánulások/„momentumok” is megjelennek egyes kisebbségiek (általában egyének vagy egy szűk csoport részéről és zömmel csak nyilatkozatok szintjén) részéről, akkor többé ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk ellenségességük és elégedetlenkedéseik VALÓDI okait. Bukovinai románok = erdélyi magyarok. Tanulság: A Bukovina Ukrajna vagy Besszarábia Románia típusú szlogeneket az Ukrajna Románia jelmondattal kellene kiegészíteni! Mert nacionalista-etatista gyakorlataik szinte azonosak – csak enyhe időbeli eltéréssel. Türelmetlenül várom, hogy Romániában a villanyoszlopokon megjelenjenek az első ilyen üzenetet hordozó matricák, vagy a falakon, illetve országutak és autópályák hídjai alatt méteres betűkből álló graffitik! Igen: UKRAJNA ROMÁNIA! Az alábbi fényképről: NEM a zászló színe vagy a hordozóik jelentik a gondot – hanem az ilyenfajta nemzeti jelképekkel közvetíteni kívánt üzenet és cél. (A fényképen helyettesítsék – ízlés szerint – a román zászlót magyarral, székellyel, vagy ukránnal – és elvileg ez NEM lenne ok semmilyen botrányra!) A fénykép akár Csarnócán is készülhetett volna, a bukoviniai románok nyelvi jogok védelmében tartott tüntetésén, de nincs így. A fényképen „bárhonnani” románok menetelése látható, akiket pont Kézdivásárhelyre hoztak – őshonos helyi román lakosság hiányában – felvonulni 2015. december 1-jére. A Román Hírszerző Szolgálat/Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság 2015. december 1-jén ugyanebben a városban „robbantotta” a rendkívül nevetséges „petárdiádát”, mely ugyanolyan lelepleződött magyarellenes diverzió volt, mint az udvarhelyi Kauflandnál a hideg sütőrácson kipukkadt „miccsiádia”. Tehát: a gond az üzenettel van – még akkor is, ha azt „szentségesen szentnek” tartott nemzeti jelképekkel közvetíted, remélve, hogy ezáltal elfojthatod vagy hiteltelenítheted a provokatív üzenettel szembeni bírálatokat. Azok a románok, akik 2017. december 1-jén is folytatni akarják a trikolór többetnikumú vagy zömmel nem román régiókban való tüntető körbehordozásának gyakorlatát, csatlakozhatnak Mihai Tirnoveanu csoportjához – azzal a javaslatommal, hogy a buszaikkal menjenek egyenesen Csarnócára/Cernăuţi-ba/Csernyivcibe. Újabban közvetlen vonatjáratok is vannak Szűcsvásárról (Suceava)! Úgy láttam, hogy az ottani román nemzettársaknak támogatásra van szükségük, és erőszakos asszimiláció fenyegeti őket – nem úgy, mint a román állam által kiváltságosan kezelt székelyföldi románokat. A bukovinai románok pedig elmagyarázhatják majd a romániai turistáknak, hogy ők, bukovinai románok, nagyon hasonló helyzetben vannak, mint az erdélyi/székelyföldi magyarok!
Egyedülálló és páratlan pedagógiai tapasztalat lenne ez a túlságosan sovén érzelmekkel rendelkező személyek számára. Egyfajta „Iskola másként” – amin szeretném, ha részt venne egy Dan Tanasă, Ioan Vasile Ţene és Bogdan Diaconu is. Ha szükséges, akár adományokat is gyűjteni fogunk, hogy kifizethessük az útjukat! Hans Hedrich / Neuerweg.ro; Eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Látogatás a végvidéken: Aldoboly
Más, különlegesebb Aldoboly hangulata, mint a megye felsőbb részén elterülő falvaké. Tiszta történelem históriájának minden szelete, tele kontrasztokkal. Túl voltunk, túl szakadtunk a hozzánk közel húzódó határon – idézik fel az idősek. Dél-Erdély darabkája lettünk, de legalább együtt az utolsó megyésítés előtt Brassó megyéhez leszakasztott Vámoshíd vidékével, amely szintén Aldoboly területéhez tartozott. Több erdőnk, több szántó- és kaszálóterületünk volt, hatalmas érvágást jelentett elcsatolása. Aldoboly, a vegyes lakosságú falu most Illyefalvához tartozik közigazgatásilag. A székelyföldi falvak életét éli, amely csak árnyalataiban különbözik a szomszédos településekétől.
Picinyke múlt
Tanulságképpen tolakodott elénk látogatásunk idején egy picinyke múlt. Csak picinyke, de sokatmondó, mert mesélője, Stanciu János ma is él. De mi lesz azzal a rengeteg Aldobolyhoz kötődő kultúrtörténeti érdekességgel, amit sürgősen össze kellene szedni, meg kellene írni akár egy rövid históriás, de a mát sem elkerülő – mondjuk – falufüzetbe. Sok érdekesség, jeles személyek kapcsolódnak a Hollaki családhoz, több kevésbé ismert negyvennyolcas személyiség nyugszik az aldobolyi temetőben, itt élt a Coșbuc-fordító, tehetséges tollforgató és jogász, Szánthó Vitus, előnévként használja a település nevét a jeles zeneszerző, Aldobolyi Nagy György. Utóbbi Szenes Ivánnal együtt szerezte az Ennyiből ennyi című filmdráma zenéjét, amely lapunk rendszerváltás előtti szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi születésű néhai Csiki László novellájára épül, és idézi a hazai rendszerváltás kezdeti időszakának hangulatát, amely azóta is, jelenleg is kísérti az aldobolyiakat, főleg azokat, akik huszonhét esztendő után is várják vissza föld- vagy erdőjussukat. Mert ami nem kerül nyomdafesték alá, annak maradék nélkül pusztulnia kell, az belevész a feledés mocsarába. „Közvetlenül a romániai forradalom után játszódik a forgatókönyv alapjait adó Csiki László-novella. Egy kicsiny magyarlakta faluról (a Csiki László által jól ismert Aldobolyról – Kgy. Z. megj.) készít látleletet úgyszólván a változás pillanataiban – olvashatjuk a filmdráma recenziójában. – Valami van a levegőben, senki nem tud semmi bizonyosat a faluban, munkálnak a régi beidegződések, de az új lehetőségek sejtelmes ígérete is ott lebeg. Senki sem elég tájékozott, csak annyi világos, hogy itt változások lesznek, hogy megindul a küzdelem az újraosztásért. Ebben a kis faluban a várakozók közt, úgy tűnik, hárman kapnak esélyt. Klára, aki mint az elhanyagolt kastély bárói örököse jelenik meg a színen, az egykori termelőszövetkezet ambiciózus, lendületes, erőt mutató mérnöke és egy helyi vállalkozó, az egykori mozis, aki a változó idők újsütetű terméke. Hármójuk egyszerre tipikus és mégis sajátos küzdelme rajzolódik itt ki. Az asszony magányos, a történet során kiderül róla, hogy valahol Románia túlsó szegletében már férjnél volt, sőt, gyereke is van, akit váratlanul az ajtaja elé tettek. Ezenkívül semmi köze az egykori földbirtokos bárói családhoz. A mérnök helyi potentát, ő a legesélyesebb, de ugyanakkor gyengéjévé válik a »bárónő« mint a falu egyetlen elfogadható nője...”
Jakab István illyefalvi tanácstagot keresve volt alkalmunk megismerni Stanciu Jánost. Lánya, Jakabné Stanciu Irénke mutatta be a 86. életévébe lépő édesapját, aki éppen neki segített az őszi munkálatokban.
– Apám tehenet és három disznót gondoz, és mindenben segítségemre van – mondta a lánya. – A munka nem akadálya az erőnlétnek – így János bátyánk, aki tökéletesen beszéli a magyar nyelvet. – Megpróbáltatásokból volt elegem az életben, munka is volt mindig, a családot fenn kellett tartani. Apám román volt, ortodox és Tohánban dolgozott 1940-ben. Egy nap hazajött, s mert közel volt a román–magyar határ, átszökött Illyefalvára a magyar rokonokhoz. Itt, Dobolyban már uralkodtak a vasgárdisták, akik ezt megtudták, s minket elkísértek a határig és könyörtelenül áttettek. Menjetek, mondták, ha a magyarokhoz kívánkoztatok. Ide ne merjetek visszajönni. Közben lakásunkba máshonnan jövő regátiakat tettek be. Nem is mertünk volna visszamenni. Rokonoknál voltunk. A magyaroknak sem kellettünk. „Miért jöttetek ide, ’sze ti románok vagytok, menjetek haza. Majd mi itt munkára küldünk.” Senkinek sem kellettünk. Csak 1944 végén, amikor ismét változott a helyzet, csak akkor tudtunk visszajönni Dobolyba. Akkor azok, akik a házunkban voltak, mielőtt megérkeztünk volna, elmenekültek. Ez volt a mi keserves kálváriánk.
Vissza a jelenbe
A múlt kontrasztos megidézése után János bátyánk vejével, Jakab Istvánnal visszafordultunk a mába.
– A községi tanács tagjaként kérem, mondja el, hogy még milyen közösségi megvalósításokra volna szükség Aldobolyban, vázoljuk fel a közeljövőt.
– Örömmel mondom, hogy tegnap átvettük a teljesen felújított egykori aldobolyi faluházat, no meg azt a megyei rangú útszakaszt is, amely falunkon halad át Szászhermány irányába. Maradt még tennivaló. Lázárfalva Aldoboly szélső része. Sor kerül, mert kértük, a bekötőutca kavicsozására, ugyanis sártenger az a falurész. Tervben még a dobolyi Gödör utca rendbetétele. Mindkettőre jó lenne aszfaltburkolat a jövőben, mert a többi mellékutcában már mindenütt aszfaltoztak. Dobolynak van ivóvize, természetes, hogy a szennyvízhálózatra is sor kerül. Az illyefalvi önkormányzat már meg is vásárolt Lázárfalva mellett egy területet, ahová meg lehetne építeni az ülepítőt. Még ősszel megkezdik a helyi villanyhálózat fokozatos kicserélését, megszűnnek a viharok idején előforduló áramkiesések, s jövőre az új villanyórákat is kiteszik a kapuk elé. A községvezetés tud róla, hogy rendetlen állapotba került a falu déli kijáratánál levő hősök temetője, ahol román és orosz katonák nyugszanak. Községi tulajdonban a lassan romladozó műemlék Hollaki-kúria, arra is anyagiakat kellene szerezni, menteni. – Szép és teljesen korszerű lett az aldobolyi volt községháza – mondta Fodor Imre illyefalvi polgármester. – Az Országos Vidékfejlesztési Alap támogatásából épült a Pro Sanit tervei alapján. Felszerelték központi fűtéssel, belső bútorzata és a felszerelések is megérkeztek. Most, decemberben megtartjuk avató-szentelőjét is egy faluünnep részeként. Megkezdik a villanyhálózat cseréjét, amely szerepel a villanyszolgáltató vállalat tervében, a hősök temetője szakszerű rendezésének költségeire a Leader-programban szeretnénk pénzalapra pályázni. Évek óta harcot folytat a dobolyi erdő-közbirtokosság a jussaiért. Bár tulajdonjogát illetően utolsó látogatásunk óta különösebb változások nem történtek, a helyzet jelenlegi állásáról Csergő Máriától érdeklődtünk, aki elmondta, hogy perben állnak az illyefalvi önkormányzattal egy 113 hektárnyi, közbirtokossági tulajdonú legelő miatt, amely időközben a község tulajdonába került. A törvényszék szakember általi kivizsgálást kért, de a kivizsgálóra egy esztendeje várnak. Szakember nincs, a törvényszék pedig mindig azt feleli, hogy a visszaszolgáltatás nem járt le, mert határidejét minden év elején meghosszabbítják, a földosztók pedig a per végleges döntésére várnak.
– Nálunk nemcsak a közbirtokosságnak vannak gondjai, hanem több egyénnek is – tájékoztatott Muscalu Ágota. – Nekünk birtokunk volt Vámoshídon. Érdekes módon Brassó megye visszaadta, adott birtoklevelet és telekkönyvet is. Itthoni területeinket még a 18-as törvénnyel kértük, visszamérték, használjuk is, de az illyefalvi hivatal azóta sem állította ki a birtoklevelet.
Búcsú után
Kedves emlékezetű Deák József néhai aldobolyi református lelkipásztor többször nyilatkozta, hogy a bécsi döntés után Dél-Erdélyhez szakadt Aldobolyban soha nem került sor vehemensebb román–magyar ellentétekre, és ezért ő maga is sokat munkálkodott. „A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve (…) – jegyzi a lelkész. Olteanuról az a hír járja, hogy »nagy magyargyűlölő«. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székely-magyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel” – írta Benkő Levente lapunk oldalain 2013. október 19-én. Ez ma is így van, hangoztatták a faluban, s elmondták, ennek egyik magyarázata az, hogy számos vegyes házasságú család él a településen, amely ápolja a békességet.
Búcsú volt a görögkeleti templomban – hírként jelezte számunkra több helybeli. A felújított községháza nagytermében tartották a búcsús Szent Demeter-napi ebédet. Az egyházközségnek új lelkésze van, Iosif Stoia, aki szintén a felekezeti békesség híve. Gondnokuk Iosif Rujoiu.
Szaloniki Szent Demeter vértanú az ortodox keresztény egyház egyik legtiszteltebb szentje. A keresztényüldöző Maximianus keletrómai társcsászár parancsára vértanúhalált halt Szaloniki városában, amelynek védőszentje lett. A hívek védelmezőjének tekintik, és karddal-pajzzsal ábrázolják. A Szent Koronán is szerepel. Az aldobolyi görögkeleti templomot 1895-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején építették, és a következő évben, a magyar millennium idején szentelték fel.
Bekopogtattunk az aldobolyi református parókiára is Vinczi Botondhoz, aki közel háromszáz helybeli lelkipásztora és a környéki szórványok lelkésze: Vámoshídon nyolc, Farkasvágón tizenegy és Prázsmáron húsz magyar református hívét látogatja. A helybeli református templom turisztikai látnivaló. Előbb egy régebbi, gótikus ízlésű épület állt itt, amely a bővítések, alakítások, majd újjáépítés áldozata lett, 1732-ben ugyanis tűzvész, 1802-ben földrengés pusztította. A mai épületegyüttes a második világháború rombolásainak kijavítása nyomán nyerte el formáját. A templombelső több érdekességet rejteget. Márványutánzatú, mellvédes karzatát 1804-ben készítette Cseh Izmael asztalosmester. A padelőkék ornamentikája Nagy Béla sepsikőröspataki népművész munkája (1973). Tavaly kijavították az épület tetőzetét, kicserélték a lécezetet és a cserepeket – mondotta a lelkész –, idén javításokat végeztek a prázsmári imaháznál és a helybeli gyülekezeti háznál. Kapcsolatokat ápolnak svájci testvérgyülekezetükkel, akik tavaly tavasszal látogattak el Aldobolyba, és anyagilag is besegítettek a templomi javításokba. Gondnokuk Bende Sándor, nőszövetségi elnökük Daniela Ardelean. A templomot övező cinteremben emlékműveket láthatunk: egy millecentenáriumi obeliszket és egy kopját, amely a kuruc és a negyvennyolcas szabadságharcra, a romániai rendszerváltás esztendejére és a két világháború áldozataira és borzalmaira emlékeztet (Akácsos Pál Botond munkája, 1996). Itt áll a vidék egyetlen Trianon-emlékműve (2002). Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új kampány kezdete
Az egykor szocialista, mára Demokratikus Koalíció vezérévé vedlett Gyurcsány Ferenc és új pártja méltóképpen szeretné megünnepeltetni a 2004. december 5-ei kettős állampolgárságról szóló népszavazást, ezért a vezér újólag megszólalt. Most már sokkal jobb viszonyban van vélünk, külhoni magyarokkal. Mondhatni pertu barát lett mindenkivel, és így le is tegezett minket.
Én személy szerint nem emlékszem, hogy pertut ittunk volna, nem cseréltem vele lábvizet, és nem őriztünk libát sem együtt. Azt esetleg rám foghatja, hogy mikor lepertusodtunk, megrészegültem a boldogságtól, és azért nem emlékszem az ominózus aktusra. Most már csak baráti alapon könyörög nekünk, mondván: Kérlek, ne szavazzatok! A 2004-es népszavazás az ő és pártja számára rendkívül sikeres, mert érvénytelen volt. A nyolcmillió szavazatra jogosultból (kerekítve) hárommillióan járultak az urnák elé. Kétmillió mellette, egymillióan kettős állampolgárságunk ellen szavaztak. Most a 13. (szerencsétlen szám!) évforduló tiszteletére aláírásgyűjtésbe kezdenek, hogy népszavazást írjanak ki, és megszüntessék a határon túli magyarok szavazati jogát. Gyurcsány arra számít, mindazok, akik anno nem mentek el szavazni vagy ellenünk voksoltak, a jövő évi magyarországi parlamenti választásokon mind-mind őt és pártját fogják választani. Ennek eredményeként több mint 75 százalékos többséget szerezhet a parlamentben, és ismét miniszterelnök lesz. Ha netán eléri célját, és a külhoni magyaroknak megtiltják a szavazást, akkor sajnos mi nem tudunk rá voksolni, pedig bizonyára sokan égnek a vágytól, hogy rá és pártjára pecsételjenek.
Az öszödi hazudozásról tartott gyónását erényként tüntetheti fel. Végül is mondhatja, hogy mikor azt állította, hogy hazudnak, akkor igazat mondott, és a meggyónt, megbánt bűn alól még a Jóisten is feloldozást ad, akkor miért ne bocsátanának meg a magyarországi választópolgárok. Mi is megbocsátottunk azoknak, akik akkor ellenünk vétkeztek és szavaztak, vagy egyszerűen nem mentek el választani. Jó, ha ennyi idő távlatából viccként(!) felidézzük, mivel is kampányoltak külhoni magyar állampolgárságunk ellen a hős szocialisták és társaik, a nagyon liberális szabad demokraták, akik időközben elvéreztek a magyarországi politikai porondon. Kész röhej, amiket plakátjaikra ezelőtt 13 évvel írtak: „Ne fizessünk rá a kettős állampolgárságra! Ne fizessünk havi 20 000 forintot családunk pénzéből! Ne fizessünk mások helyett adót, nyugdíjat! Ne fizessünk állásunkkal az olcsó határon túli munkavállalók miatt. Ne fizessünk álmainkkal, mert nehezedik a lakáshelyzet! SZAVAZZUNK NEMMEL!” Lehet, most ismét előveszi ezeket a régi szólamokat? A főkolompos vezér(szónok) egyelőre még csak olyanokat mond: Aki nem lakik ott, és nem fizet adót, az ne szóljon bele a magyarországiak életébe. Mivel nem sietett nyakukra az általuk emlegetett 23 millió román munkavállaló, és most már ott is nagy a munkaerőhiány, azok pótlására is jó megoldást talált. Ugyan nem szeretné, ha a szomszédos országok magyarjai ott vállalnának munkát, de a távolabbi vidékekről szívesen látna idegeneket: Afrikából, a Közel- s távolabbi Keletről. Néhány bevándorlójelöltnek már meg is mutatta, hogy milyen jó lakhatási körülmények vannak Magyarországon, nála odahaza. Végül is az akkori népszavazástól függetlenül megkaptuk a kettős állampolgárságot, és most ráadásul még azt is, amiről a Gyurcsány Ferencek akkor még csak nem is (rém)álmodtak: a szavazati jogot. Szavazni nagy felelősség, és sokaknak teher, mert félnek, hogy önkezükkel rontják el saját sorsukat, ha rossz helyre ütik a pecsétet. Gyurcsány úr csak jót akar. Szeretne megkímélni attól, hogy olyan stressznek tegyük ki magunkat a nagy dilemmázásban, ami már a népdalban is zaklató: Hát én akkor kit válasszak? Teljesen megszabadulhatunk a választás felelősségétől, ha a román parlament is hoz egy olyan határozatot, amely szerint azon román állampolgárok, akik magyar állampolgársággal is rendelkeznek, ne szavazhassanak. Akkor már nyugodt életünk lehet. Különben is úgy néz ki, hogy idehaza teljesen mindegy, ki milyen pártra szavaz, mert úgysem történik semmi változás. Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A prímástól a Sörgyári capriccio-ig – a Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítása az Ars Hungarica Fesztiválon
Népzenei hagyományainkat és Arany János költészetét mutatja be, de a sörfogyaszás örömeit is hirdeti az a fotókiállítás, amely az Ars Hungarica Fesztivál ötödik napján, csütörtökön nyílt meg nagyszebeni polgármesteri hivatal belső udvarán. A Magyar Fotóművészek Világszövetsége első alkalommal rendez kiállítást Nagyszebenben, a fotók azonban több erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és magyarországi helyszínen is láthatóak lesznek majd.
Nagyszebenből indul, és még tizenhat erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és magyarországi helyszínre jut el az a fotókiállítás, amely az Ars Hungarica Fesztivál ötödik napján nyílt meg a Polgármesteri Hivatal belső udvarán. A Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítási anyaga Budapestről érkezett, és a XVII. Nemzetközi Magyar Fotószalon pályázatának legkiemelkedőbb alkotásaiból áll össze.
A kiállítást Dr. Patrus Sándor, a Magyarművészek Világszövetségének elnöke és Magdó István romániai alelnök nyitották meg, a nagyszebeni városvezetést pedig Bokor Corina alpolgármester asszony képviselte. Az Ars Hungarica Fesztivál részéről Serfőző Levente, a HÍD Egyesület elnöke, a fesztivál főszervezője méltatta a kiállítást, a képek szakmai értékelését pedig a nagyszebeni Image Art iskola igazgatója Daniel Bălțat adta.
– A Magyar Fotóművészek Világszövetsége a határon túli magyarság képviseletét különösen fontosnak tartja – mondta Patrus Sándor – hiszen nemcsak az anyanyelvünk és a kultúránk azonos, de a fotográfia is közös kifejezésmódunk lehet. Úgy gondolom, hogy az itt kiállított képek valódi fotóművészeti alkotásoknak tekinthetők, hiszen ezek mindegyike sokkal többet mond annál, mindhogy egyszerűen „jó képeknek” nevezzük őket.
A Magyar Fotóművészek Világszövetsége különösen fontosnak tartja, hogy az évente meghirdetett pályázatán a hagyományosnak tekinthető színes és monokróm kategóriákon túl a magyar kultúra értékeinek fotóművészeti megjelenítésére is lehetőséget biztosítson. A 2017-es év kiemelt témája a „magyar népzene”, az Arany-emlékév okán pedig „Arany János élete és költészete” voltak – a kiállításon pedig tucatnyi szebbnél szebb, falusi népzenészeket, hagyományőrző muzsikusokat, valamint Arany János balladái és lírai alkotásai által ihletett fotót láthatnak az érdeklődők. A pályázaton az idei évben először egy rendhagyó témával is lehetett jelentkezni, a sörfogyasztás örömeit hirdető, „S’örömre fel” kategória képei között pedig számtalan ötletes és szellemes képet is láthatunk
A Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítása a tervek szerint november végéig tekinthető meg a nagyszebeni Polgármesteri Hivatal belső udvarában. Horváth Dóra / szeben.ro; Erdély.ma

Iskolaalapító csendestársak felelőssége
A „fű alatti” politizálás taktikáját alkalmazta a kormány és az RMDSZ a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügyében: kiderült, hogy a képviselőház szép csendben rábólintott arra a törvénymódosító javaslatra, amely elősegítheti egy új tanintézet létrehozását, jövő héten pedig a szenátus döntő kamaraként elfogadhatja a jogszabály-módosítást.
Mint ismeretes, az érintettek nagyjából egyetértenek abban, hogy a hányattatott sorsú iskola ügyét – a jelenlegi zűrzavaros, felháborító és szomorú helyzet ismeretében – úgy lehet megnyugtató módon rendezni, hogy új intézményt hoznak létre, amely ugyanott működik majd, ugyanazokkal a tanárokkal és diákokkal, csak „tiszta lappal kezd”.
Ezt pedig a jelek szerint a régi, immár jogi személyiséggel nem rendelkező gimnázium körüli botrányokkal, pereskedésekkel, ügyészségi vizsgálatokkal, meghozott és elkaszált tanácsi határozatokkal, egymásra mutogatásokkal, meghurcolásokkal, visszaállamosítási kísérletekkel párhuzamosan, azoktól függetlenül szeretnék véghezvinni.
Mégpedig úgy, hogy először a tanügyi törvény módosításával iskolaalapítási jogot adnak a parlamentnek, második lépésben pedig egy új törvénnyel (amelynek tervezetét szerdán iktatták az alsóházban) létrehozzák az új marosvásárhelyi tanintézetet. A kezdeményező RMDSZ szerint azért kell így eljárni, mert helyi szinten szövevényes, feloldhatatlan patthelyzet alakult ki, és csak „fentről”, politikai döntéssel lehet biztosítani, hogy a jövő tanévtől ismét saját iskolájukba járhassanak az idén ősszel a Bolyai Farkas Elméleti Líceum kötelékébe sorolt osztályok tanulói.
Az érvelés megállja a helyét – sajnos. Hiszen még ha remélhetőleg létre is jön az új marosvásárhelyi római katolikus gimnázium, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy milyen áron. Egyrészt a decentralizáció feltétlen híveiként most központosítunk, mégpedig azért, mert helyi szinten csődöt mondtunk. Másrészt olyan hatalmat adunk a mindenkori parlament kezébe, amellyel könnyen vissza is élhet: például ott hoz létre iskolát, ahol nem indokolt. Az pedig óriási veszélyeket rejthet magában, ha az alapítási joghoz a megszüntetés joga is társul.
Az RMDSZ nem verte nagy dobra a körvonalazódó megoldást, de az első lépést elősegítő képviselőházi szavazás legalább megerősítette, hogy a szövetség „rajta van az ügyön”. No meg az is igazolást nyert, hogy a kormány fő erejét adó Szociáldemokrata Párt egyelőre tartja magát – a Budapest ellentmondást nem tűrő nyomására – tett ígéretéhez, miszerint rendezi a vásárhelyi iskolaügyet.
Az intézkedést övező csenddel nyilván azt szeretnék elkerülni, hogy a törvénymódosítás nacionalista hőbörgés tárgyává váljon, és újfent meghátrálásra kényszerítse a PSD-t egy „magyar ügyben”. A taktika okos politizálásra vall, ám a titkolózás hátulütője, hogy újabb és újabb kérdéseket vet fel – csak remélni tudjuk, hogy a törvénytervezet kidolgozói minden eshetőségre, a veszélyekre is gondoltak. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Veszélyben az erdélyiek szavazati joga?
Mára a fősodorhoz tartozó közéleti szereplők is eljutottak oda, hogy belássák, a felszíni politikai pártcsatározások mögött van egy mélyebben húzódó törésvonal, amely gyakran pártokat is keresztbe metsz: a globális háttérhatalomhoz való viszony. Amikor e kérdést olyan lényeglátó politikai elemzők tematizálták a kilencvenes évek közepén, mint Csurka István, Bogár László, Tellér Gyula, Pokol Béla vagy Borbély Imre, és figyelmeztettek a globalizmus veszélyeire, a politikai színpad szereplői még az EU-csatlakozás vágyának lázában égtek. Vélhetően akadt közöttük olyan, aki naivan úgy vélte: az unió megvédhet bennünket a globalista tendenciákkal szemben és az európai értékrend bástyájává válhat a globalizmus fellegvárával, az Egyesült Államokkal szemben. Arra is sokan felhívták már akkor a figyelmet, hogy a kommunista utódpárt, az MSZP a globalista erők szekértolója koalíciós társával, az SZDSZ-szel együtt.
Orbán Viktor is már a kilencvenes évek második felében figyelmeztetett: a globalisták számára Magyarország csak telephely, míg a nemzeti pártok számára haza. Azt is ki merte mondani, hogy ezen erők zászlóshajója, az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság szellemi és lelki erejének gyengítésére. Az MSZP-n belül még volt egyfajta gyenge ellenállás az idegen beavatkozással szemben, de a párton belüli SZDSZ-esek többnyire erősebbnek bizonyultak.
Álvita a státustörvényről
Miután az SZDSZ elfoglalta méltó helyét a történelem szemétdombján, első számú szellemi örököse a Gyurcsány Ferenc által megalakított Demokratikus Koalíció lett. Emlékezzünk, ez volt az egyetlen párt, amely még a státustörvényt sem szavazta meg. De nem elégedett meg parlamenti elutasításával: értelmiségi holdudvarát felhasználva megpróbálta a jogszabályt minden tekintetben ízekre szedni. Lásd az Élet és Irodalom hasábjain lezajlott álvitát, amelyben a párt erdélyi támogatója, a Kolozsvári Nyilatkozat és a Bolyai Egyetem ellen támadó Magyari Nándor László is tévedésekkel, tendenciózus beállításokkal és rágalmakkal tarkított szöveget közölt. Az sem véletlen, hogy egyik fő ideológusuk, Bauer Tamás – aki fontosnak látja, hogy időről időre kifejtse, miszerint Trianon igazságos volt – idén márciusban büszkén kérkedett azzal, hogy a 2004-es népszavazáson nemmel szavazott, és Gyurcsány mellett talált új politikai otthonra.
Markó Béla nem okoz meglepetést
Gyurcsány Ferenc nemcsak az ország mesterséges eladósítására és a maradék szuverenitás felmorzsolására törekedett, hanem arra vetemedett, hogy a határon kívül élő magyarok ellen uszítson. Ő maga dicsekedett el monográfusának, Debreczeni Józsefnek azzal, hogy Kovács László emlékezetes 23 millió román munkavállaló beözönlésével riogató kampányának ötlete bizony tőle származik. 2004-es népszavazási kampánybeli dicstelen szereplését mindannyian ismerjük, most pedig aláírásokat gyűjt azért, hogy vonják meg a határon túli magyarok szavazati jogát. Megvan annak a pikantériája, hogy mindeközben ő és pártja két erdélyi politikusra hivatkozik más-más értelemben és céllal: két olyan politikusra, akik legalábbis nyílt színen soha nem kerültek egymással szembe. Egyikük Markó Béla, aki tavaly ősszel az eszmeileg hozzá igencsak közel eső Népszavának adott interjúban minden alap nélkül „felelőtlen gyűlöletkeltéssel” vádolta a kormányt migránsügyben, helytelenítette a különutas orbáni politikát. Szerinte ugyanis „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek nem érzi a következményeit a saját bőrén valaki”. A másikuk Tamás Sándor Kovászna megyei RMDSZ-es tanácselnök, akit elrettentő példaként idéznek Gyurcsányék, s aki Markóval szembe menve nyíltan állt ki az Orbán-kormány mellett.
Állásfoglalásával Markó Béla nem okozott meglepetést, hiszen épp ő volt Kárpát-medencei szinten az egyetlen politikai vezető Gyurcsány mellett, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen emelte fel a szavát, s a nagy port kavart figyelemfelkeltő autonomista akció kapcsán az ötvenes évek felvonulásait emlegette. Ugyancsak Markó volt az, aki paradigmatikus és jövőbe mutató elvi állásfoglalásai kapcsán ismételten támadta Orbán Viktort a nemzetellenes sajtó egyik legfontosabb műhelyének, az Élet és Irodalomnak a hasábjain – lásd a magyar nemzetállam, az illiberális demokrácia elleni megszólalásait. Markó még a kerítést is kifogásolta figyelmen kívül hagyva azt, hogy a muszlim invázió elleni hatékony védekezés nélkül egész Európa elvész.
Erdélyi magyar egyetértés
Markónak a szavazati joggal kapcsolatos álláspontjával mindössze két komoly probléma van. Az egyik, az erdélyi magyar igenis érzi, hogy ki van kormányon Budapesten, másrészt, ez az érvelésmód szembe megy az egységes magyar nemzet, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatkörével.
Tamás Sándornak Gyurcsányék által idézett állásfoglalásáról pedig csak annyit mondhatunk: örömteli, hogy vannak kérdések, amiben az erdélyi magyar pártok egyetértenek. Az egyik az, hogy az erdélyi magyarság érdeke, ha Orbán Viktor jövőre újabb mandátumot kap a választóktól. Ebből a szempontból még az is szerencsés, hogy nem az SZDSZ-hez húzó, ideologikus Markó irányítja ma az RMDSZ-t, hanem a pragmatikus, érdekvezérelt Kelemen Hunor.
Gyurcsány egyedül maradt
Gyurcsány egyedül maradt a politikai arénában a maga akciójával. A határon kívül élő magyarok ügyét az utóbbi időben lényesen kevesebbet emlegető és egyik túlzottan szabad szájú politikusa révén a hírekbe került Jobbik sem követi. A MÁÉRT minap lezárult ülése után Vona Gábor leszögezte, pártja nem kívánja megvonni a határon kívül élő magyarok szavazati jogát. (Az utóbbi napokban attól volt hangos a sajtó, hogy a Jobbik portálján a hozzászólók moslékozzák, patkányozzák, románozzák azokat, akik szerint helyénvaló, hogy minden magyar állampolgár szavazhasson akkor is, ha történetesen Csíkszeredában vagy Szabadkán él. Nyilvánvaló, hogy egyetlen párt sem felelős a portálján közzétett írások hangneméért. Azért viszont igen, ha ezek a minősíthetetlen mocskolódások napokig ott díszelegnek az oldalon, és megfogalmazójukat nem tiltják le. Ezt megelőzően a párt szolnoki elnöke azzal örvendeztette meg rajongótáborát, hogy az erdélyi magyarokat „elhülyülésre fokozottan hajlamos társadalmi masszának” nevezte.)
Behegedt sebeket téphet fel, de változást nem hozhat
Gyurcsány Ferencet aligha zavarja, hogy egyedül maradt, sőt, az aláírásgyűjtés felvezető szövegében ki is emeli: pártja az egyetlen politikai erő, amely szeretné megvonni a szavazati jogot a határon kívül élőktől. A szándék világos: minél nagyobb népszerűségre szert tenni, bármi áron, s ha ennek érdekében ismét magyart a magyar ellen kell uszítani, akkor az sem gond. Gyurcsány a maga szempontjából jó lóra tett, az aláírásgyűjtés jól halad, mivel e kérdés eldöntése mögött tulajdonképpen egy értékrendi választás áll.
Mi a fontosabb: az életforma-sovinizmus, a kádári féltékenység, a kormány elleni irracionális gyűlölet vagy a nemzeti egység szimbolikus megjelenítése a választásokon. A fogyasztói társadalom viszonyulási mintái, a globalista médiadömping, a pusztító világerő propagandája mind az előbbi oldalon áll.
Feltehetjük a kérdést: veszélyben van a határon kívüli magyarok szavazati joga? A válasz nemleges. Akkor is nemleges, ha a jogdogmatika hatalma véges, és a politikai elit, ha egységes, akkor átgyalogolhat a saját maga által megfogalmazott alkotmányos elveken. Viszont az anyaországi politikai elit ebben a kérdésben éppenséggel nem Gyurcsány oldalán mutat egységet. Így bármennyi aláírást gyűjt össze Gyurcsány Ferenc, abból nem lesz törvénymódosítás.
Az akció arra jó, hogy hangulatot keltsen elsősorban az erdélyiek ellen, hisz a legtöbb szavazat 2014-ben is innen érkezett. Arra, hogy sokak magyarságképe csorbuljon, hogy feltépjen behegedt sebeket, de arra nem, hogy változást hozzon a közjogi rendszerben. Legfőképpen persze arra jó, hogy egy nemzeti szempontból totálisan gátlástalan kalandor politikus bevigye pártját a törvényhozásba. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Díjat hozott az összefogás (Örökségünk mozgalom)
Első díjat kapott a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző pályamunkája a paksi önkormányzat által meghirdetett Örökségünk mozgalom – Történetek a ládafiából című videófilm-pályázaton.
Az elmúlt öt évben a Bod Péter Tanítóképző diákjai és pedagógusai nagyszabású projektet valósítottak meg: felleltározták és táblával jelölték meg a térség emlékfáit. Idén a paksi önkormányzat által meghirdetett pályázat adott alkalmat, hogy videófilmen mutathassák be a projekt eredményeit, valamint a történelmi jelentőségű emlékfákon és adatközlőkön keresztül ismertessék megyénk három régiójának ezen értékeit. A tevékenység megvalósítása érdekében Kis Emese tanár négy pályázatot írt, amelyből hármat pozitívan bíráltak el, így a projekt költségeinek oroszlánrészét a Háromszéki Közösségi Alapítvány állta, Kovászna Megye Tanácsa jelentős összeggel, míg Kézdivásárhely önkormányzata lehetőségeihez mérten támogatta tevékenységüket.
A forgatás három időszakban zajlott, az iskola diákjaival és a helyi közösséggel sikerült megalkotni azt a háromrészes videóklipet, amelyben egyedi módon jelenítették meg Háromszék értékeit. A világhálónak köszönhetően üzenetük nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a nagyvilágban élő összmagyarsághoz is eljutott. A klip szerkezeti felépítését, valamint alapkoncepcióját mindvégig jól átgondolt, üzenetértékű mellékszálak színesítették, így a helytörténeti kulturális értékek mellett népi gyermekjátékokat, népviseletet, szokásokat is népszerűsítettek. Mindhárom részben visszatérő motívum a meseolvasás, az idős és a jövő nemzedékre való odafigyelés, a velük való törődés – ez iskolájuk profilját is tükrözi –, valamint a faültetés, amelynek tiszte a jövőt szimbolizálni. Életre keltettek néphagyományokból kölcsönzött motívumokat, megörökítették az ajándékozást, a reggeli kútra járást, a hazatérést, a tisztálkodást, a ládafiás örökséget, az útra való tarisznyát, a májusfát, a Rétyi Nyír természetvédelmi terület népszerűsítése érdekében pedig a gyerekek origamitechnikával tavirózsákat készítettek.
A forgatások befejeztével kezdődtek az utómunkálatok, az időigényes előválogatás, montírozás, a vágói, zenei, stabilizáló munka és feliratozás. Így alakult ki a film végleges változata. A forgatás alatt több mint 2000 kis videóklip készült, ezekből valósult meg a pályázatra is elküldött változat, amelyet közel 550 órai munkával sikerült véglegesíteni. Az elkészült film YouTube-ra feltöltött linkjét pedig határidőre továbbították az Örökségünk mozgalom web­oldalára.
Hozzávetőleg 1500 tanuló és óvodás, 500 felnőtt, 24 intézmény kapcsolódott be a munkába. Kis Emese projektfelelős elmondta, a program nagy szimpátiát váltott ki az együttműködő közösségek körében. A települések apraja-nagyja népviseletben, ünneplőbe öltözött lélekkel vett részt a közös éneklésben, filmforgatásban. Hozzáállásuk és vendégszeretetük példaértékű, szívvel-lélekkel, nagy szeretettel és majd minden településen vendégséggel fogadták a csoportot. „Úgy érezzük, lánghordozó programunkkal sikerült Háromszék kulturális és környezeti értékeit népszerűsíteni, a gazdag kulturális közösségi program pedig nagyban hozzájárult a résztvevők identitásának erősítéséhez, hagyományaink és anyanyelvünk iránti elköteleződéséhez, valamint lehetőséget adott a közösségformálásra, csapatépítésre is. Támogatóinknak köszönhetően nagy kincset tudhatunk magunkénak, hiszen mozgalmunk több száz ember és kisgyerek szívébe lopta be magát, amiért hálával és szeretettel gondolunk az adományozókra és a velünk ünneplőkre, akikkel együtt játszhattunk, énekelhettünk. Így ezekkel a kedves felnőttekkel, diákokkal, óvodásokkal együtt mélyítettük el a tudatot, hogy örökölt értékeinkre vigyázni kell, mert csak így tudjuk az utókornak továbbadni. Ez a mi kötelességünk!” – fogalmazott a programfelelős. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyek régi magyar prózája?
Évente két alkalommal – pünkösdre és a novemberi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra – jelennek meg a Hargita Kiadó gondozásában a Székely Könyvtár kissorozatai. A hét végén ismerhetik meg a könyvbarátok a legújabb öt kötetet. A Régi székely írók című kötetet Egyed Emese mutatja be.
Milyenek voltunk? Másképpen szólva: hogy éltek, hogy szóltak az előttünk járók, gondoltak-e ránk? Elképzelték-e szülőföldjük jövendő történetét, lakóit?
Bizonyára álmodtak rólunk.
Álmodtak is, nemcsak harcoltak, megjelentek, gürcöltek, társalogtak. Mertek képzelődni, a tapasztaltakat továbbgondolni. Ezért nehéz megvonni a határt (ezúttal nem is kívánunk ilyen határt vonni) tényirodalom és fantáziapróza között. Értjük-e az előttünk járók szavát? (Szabad-e azt a valaha sűrűn írt, egy tömbbe szorított sokféle mondandót vesszővel, párbeszédjelekkel „lefordítani” a mai olvasónak? Ezennel megpróbáltuk…)
E kötetben csaknem háromszáz év szövegkincséből, a székelyudvarhelyi kódex megírásától (1526) Baróti Szabó Dávid búcsúleveléig (1819) mutatunk fel változatos darabokat, ismerős vagy most felfedezendő olvasmányokat; többnyire részleteket terjedelmesebb művekből.
A próza hosszabb lélegzetű, előre nem sejthető ritmusú mondatok összefüggő sora, a nyelv különleges szerveződése. Idetartozónak véltük a prédikáció és a tanító szándékú szövegek, meg a hagyományosan szépirodalminak számító műfajok – a regény, a novella, az anekdota – mellett a fordulatos levelet, a személyes tapasztalatokat rögzítő vagy a csoport múltját megjelenítő elbeszéléseket is.
Feltárás minden válogatás.
A korszak írástudói környezetükhöz vagy az utókorhoz (a régiek kedvelt latin terminusával szólva a posteritáshoz) fordulva használták a tollat, olvasmányok, események, viselkedésmódok rögzítésére, értelmezésére. Magyarul írtak – csodálkozhatunk az írott nyelv gyakori latin vendégszövegein, de a régiségben ez volt a szokás. Az időben minden nyelv változik, a magyar is; azonos időben is a nyelvhasználatok sokféleségét jelentette és jelenti; maga az írott szöveg csak árnyéka az élő nyelvi kifejezés színeinek, ízeinek…
Rozsnyai Dávid bizarr írása azonban éppen a játékos nyelvkeverés miatt érhetett el a 17. században, és ér el ma is humoros hatást.
Mikes Kelemenből kettőt is ajánl az antológia: a háromszéki főkapitány levelét, a hazáján kívül bujdosótól nemcsak az 1794 óta nyomtatásban is olvasható (törökországi) leveleit, hanem a 20. századig kéziratba „rekedt” fordításai közül is kettőt: Erdélybe hazaküldött misztikus dialógusát (Benoît van Haeften műve alapján) és egy, a korban divatos érzékeny kalandregény magyarítását. Ennek eredetije (Madeleine-Angélique de Gomez Les Journées amusantes, dédiées au roi) 1722-ben jelent meg Párizsban.
Van, ahol a szűkszavú praktikumot az álmélkodás élménye avatja prózává (Kálnoki István kertleírásában), vagy az otthonosság és a kíváncsiság dinamikája (Pekri Polixéna bécsi naplójában) – vagy az események végzetszerűségének gondolata: a történelem mint rémdráma jóvátehetetlensége (Bánffi Dénes megölésének felidézése Cserei Mihály Históriájában).
A prózaszövegeket jellegük szerint csoportosítva egy-egy tömbön belül többnyire időrendben (a szövegek létrejötte rendjében) közöljük; történet-elbeszélést, vallásos szövegeket, értekező prózát, érzékeny históriákat, leveleket, szöveges mókázást.
Ugyanattól a szerzőtől több írást közreadva jelezzük az írói képességek elismerésre méltó sokféleségét. Felismerjük közben, hogy a stílusok divatváltozása (két-három-négyszáz év azért nagy idő) provokációként hat…
Fordításokat is az irodalmi próza körébe vontunk – ezek a munkák a szerzők tudatosságára, a nyelv „munkába vonására”, közvetítő képességeire utalhatnak.
Kedves olvasó! Utalások, jelentések, elhallgatások, sejtetések, felelősség és tréfálkozás jegyében találkoznak itt egymással és olvasójukkal a régi írások. Az írásmódot közelítettük a mai helyesíráshoz, de az egyéni nyelvhasználatot következetesen jelző szövegeken keveset változtattunk (például Kovásznai Sándor szövegén).
Hogy hangoznak e szövegek elmondva? Életre is kelnének a jelentések?
Székelyek voltak-e az itt megszólított szerzők? E papok, katonák, nemesemberek, tollforgató hölgyek, udvari népek… Arra figyeltünk, hol születtek vagy hol éltek huzamosabban szerzőink. Írásos nyelvhasználatuk, esetleges vallomásos szövegeik ritkán szólnak tételesen ilyen identitásról. (Szabó Dávid például Baróton született, Székelyudvarhelyen tanult, s bár élete nagy részét a Székelyföldtől távol élte le, költőtársai székelyként emlegették.)
Erdélyiségről, magyarságról, székelységről – de az emberi élet mindenkori tétjeiről is szólnak ezek az írások: hűségről és pártoskodásról, vallásról, hétköznapokról, pompáról és tragédiákról. A nyelvről magáról is.
Több ilyen antológiát lehetne összeállítani, ez a mostani kedvteremtő kíván lenni történetek ösvényein, az olvasó kíváncsiság idejében… Megfejtésre váró (székely) mondatok, megírandó szerzői életutak, emberi hangok időben-időtlenségben: örömmel ajánlom! Hargita Népe (Csíkszereda)

Benyújtották a bizalmatlansági indítványt
Bizalmatlansági indítványt terjesztett be az ellenzék tegnap a kormánykoalíció ellen, válaszul arra, hogy a kabinet elfogadta az adótörvény átfogó módosítását. A miniszterelnök szerint az indítvány vitája jó alkalom lesz arra, hogy bemutassák a kormány megvalósításait.
A kormány egyebek mellett az alkalmazottakra hárította a társadalombiztosítási járulék fizetésének kötelezettségét, így ahhoz, hogy nettó bérük ne csökkenjen, a munkáltatóknak emelniük kell mintegy 20 százalékkal a dolgozók bruttó bérét, ami a versenyszférában nem biztos, hogy megtörténik. Az ellenzék fő erejét képviselő Nemzeti Liberális Párt (NLP) másik két kisebb ellenzéki párttal, a Mentsétek meg Romániát Szövetséggel (MRSZ) és a Népi Mozgalom Párttal (NMP) együtt terjesztette be az indítványt. Raluca Turcan, az NLP képviselőházi frakcióvezetője tegnap kijelentette: a kormány hazudott a választóknak, nem nőttek a bérek, a vállalkozásokra pedig nagyobb adóterhet róttak. Mint mondta, azért kell leváltani a kormányt, hogy elkerüljék a későbbi drasztikus gazdasági és szociális intézkedéseket. „1989 óta még nem haragított magára a kormány ennyiféle román állampolgárt: hivatalnokokat, állami alkalmazottakat, a versenyszféra alkalmazottjait, nyugdíjasokat, üzletembereket, civil szervezeteket, a civil társadalmat. Volt egy szappanbuborék, amely szétfoszlott, és Románia összes állampolgára az áldozatává vált. A kormányprogram bérnövekedéseket ígért, de sajnos bércsökkenésekhez vezetett, legjobb esetben is nagyon kis mértékű növekedésekhez. A nyugdíjasokat becsapták a nyugdíjtörvény halogatásával. A vállalkozói szférának ígért támogatás átváltozott pluszteherré minden becsületes üzletember számára. A közigazgatási struktúráknak súlyos érvágást jelent a kormány által bevezetett teher, de főleg az, hogy nincs pénz befektetésekre” – mondta Raluca Turcan. A liberálisok képviselőházi frakcióvezetője hozzátette: indítványuk egy inkompetens kormány ellen irányul, a román állampolgárok összes kategóriájának érdekeit képviseli. Az indítványt 148 törvényhozó írta alá, akiknek zöme az ellenzék padsoraiban foglal helyet. Legkevesebb 233 szavazatra lenne szükség a kabinet megbuktatásához. A kormányoldalról egyelőre senki nem jelezte, hogy támogatná az indítványt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök két nappal ezelőtt elmondta: a szövetség és az NLP viszonya feszült amiatt, hogy Ludovic Orban pártelnök az elmúlt időszakban több nacionalista, magyarellenes kijelentést tett. Cristian Seidler, az MRSZ képviselőházi frakcióvezetője azt nyilatkozta tegnap, hogy semmi okát nem látják annak, amiért az RMDSZ-nek támogatnia kellene ezt a kormányt. „Azokban a megyékben, ahol zömmel az RMDSZ-re szavaztak, semmit nem költöttek sem az infrastruktúrára, sem az oktatásra, az átlagfizetés pedig a legalacsonyabbak között van az országban. Semmi okát nem látjuk, amiért az RMDSZ-nek támogatnia kellene ezt a kormányt, leszámítva esetleg az igazságszolgáltatás terén fennállható cinkosságot” – mondta Seidler. Legutóbb júniusban szavazott a parlament bizalmatlansági indítványról, akkor saját pártja, az SZDP buktatta meg Sorin Grindeanu miniszterelnököt.
Mihai Tudose miniszterelnök tegnap azt nyilatkozta a párt végrehajtó bizottságának herkulesfürdői tanácskozása után: a bizalmatlansági indítvány vitája jó alkalom lesz arra, hogy bemutassák a kormány megvalósításait. Romániában az idei első kilenc hónapban 7 százalékkal nőtt a gazdaság, a harmadik negyedévben pedig 8,8 százalékkal a tavalyi azonos időszakhoz képest. Mivel a növekedés fő hajtóereje a fogyasztás, Klaus Iohannis államelnök és elemzők többször aggodalmuknak adtak hangot, hogy hosszú távon nem tartható fenn, és figyelmeztettek, felborulhat a makrogazdasági egyensúly. Az elnök tegnap is bírálta a kormányt, hogy elhanyagolja a közberuházásokat, ugyanis a béremelések és adócsökkentések következtében csak a beruházási költségek lefaragásával tudja tartani a GDP-arányos 3 százalékos államháztartási hiányt. Erdély.ma

Györffi Kálmán: Válogatott novellák
Vajon a tizenévesek miért örülnek jobban azoknak az íróknak-költőknek, akiket „csak úgy”, mintegy mellékesen, a magyarórákat széles ívben elkerülve fedeznek fel maguknak? A választ nem tudom, de középiskolás koromban, az 1980-as évek végén nekem is volt legalább két ilyen olvasmányélményem: Sütő István én, Dániel című verseskötete, illetve Györffi Kálmán Johannes című hosszú novellája a Mézízű napjainkból. Sütő István verseiből tíz év múlva államvizsga-dolgozatot írtam a kolozsvári BBTE bölcsészkarán, Györffi Kálmán novelláiból pedig, íme, egy vékonyka kötetre valót válogattam a Székely Könyvtár sorozatba. A kör bezárult, mondhatnám elégedetten, csakhogy ifjúkorom nagy kedvence, a Johannes most hiányzik a válogatásból. Milyen szempontok szerint válogattam ki tehát mindössze 7 darab novellát a Györffi-írásokból?
Általában lenni szokott valami a levegőben, amit okos emberek, jobb szó híján, „korszellem”-nek neveznek, s amivel meg is magyarázzák, hogy egymástól távol alkotó, egymásról mit sem sejtő írók miért kerülnek egymás mellé egy-egy olvasó fejében. Itt és most mindössze három könyvcímet említek: 1973-ban jelent meg Györffi Kálmán első kötete, a Csendes hétköznapok, 1975-ben Hajnóczy Péter A fűtő című első kötete, illetve 1976-ban az amerikai Raymond Carver első igazi kötete, a Will You Please Be Quiet, Please? Ma már tudjuk, hogy azokban az években főleg a metafikciónak, a szövegirodalomnak volt „konjunktúrája” a világirodalomban, de azt is tudjuk, hogy minden csoda három napig tart, s a „történet”, az „elbeszélés” (legyen bármennyire minimális) előbb-utóbb megtalálja a maga olvasóját.
De a történeten kívül mi a közös ebben a három szerzőben? Nos, mintha ugyanaz az életszagúság, életközelség lenne jellemző mindegyikükre (legalábbis szerintem): csendes (vagy ironikusabban: mézízű) napokról, teljesen hétköznapi emberekről írnak, jóformán ugyanazon az objektív, szenvtelen, tárgyiasan leltározó nyelven. Aztán: nem tudom, miért, de az itt olvasható Györffi-novellákról (a már említett kortársakon kívül) nekem folyton Csehov semmi-történetei, nagy magányosai jutottak eszembe. Mert miről is ír Györffi Kálmán? Megszületünk, gyerekek vagyunk, néha szeretnénk megszökni egy másik, sokkal szebb világba (Integetsz majd a túlsó partról), majd lassan felnövünk, szerelmesek leszünk (Mézízű napjaink), családot alapítunk, aztán vagy szétesik a család (Elrohanásaim), vagy együtt maradunk (Csendes hétköznapok), de ebben sincs semmi köszönet, hiszen így is, úgy is egyedül vagyunk (Játékaim, Nagytakarítás).
„…reggel felkelek, veszem a cipőmet, hogy felhúzzam, kimászik belőle egy marokra való svábbogár, délben hazamegyek, az asztalon nyüzsögnek a svábbogarak, este bemegyek a fürdőszobába, és megengedem a csapot, hogy megfürödjek, hörög a csap, kövér svábbogarakat pottanyt ki magából, nézem, ahogy lassan telik a kád ezekkel a páncélos hátú, fekete bogarakkal, levetkőzöm és elzárom a csapot, benyúlok a kádba, felkavarom őket, és csendesen belefekszem. Hát ez a magány” – olvashatjuk Györffi Kálmán Az otromba férfiak magányossága című hosszú novellájában (amelyre amúgy maga a szerző hívta föl a figyelmemet, s amelyik most jelenik meg kötetben először!).
Vigasztalan világ-e Györffi Kálmán prózájának világa? Szívesen válaszolnám, hogy csak annyira, mint Csehov (vagy Carver, vagy Hajnóczy) világa, de ezzel nem mondanék semmit. Inkább arra kérem a T. Olvasót, hogy – miután elolvasta ezt a Györffi-kötetet – mutasson nekem egy... nem, nem egy igaz embert, hanem egy olyan világot, ahol nem vagyunk menthetetlenül egyedül, „egyedül, akár a sarki fény”… Lövétei Lázár László / Népújság (Marosvásárhely)

Kincses-művek Sopronban
Többes számot használhatunk, a Soproni Petőfi Színház rövid idő alatt Kincses Elemér három művét is színre viszi. A marosvásárhelyi rendező, színpadi szerző, regényíró munkái a soproni teátrum színházi klubjának műsorán szerepelnek, tudhatjuk meg az intézmény közleményéből.
Kincses Macskutyák című darabja Ceauşescu és neje karikírozott képeként kerül színpadra egy olyan abszurd kérdéssel: mi történne, ha a diktátor és felesége még élne és uralkodna?
Az ugrás – amelyet maga a szerző rendez, és jövő év április 4-én tekinthető meg – Dugovics Titusz nándorfehérvári hős képzeletbeli gondolatairól szól. A tervek között szerepel az író Ringlispíl című művének műsorra tűzése is.
Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója elmondta: az igényes soproni nézők nagyon jól fogadták a két esztendeje indult kezdeményezésüket, gyakran nyolcvan-száz nézőt is vonzanak ezek a különleges, kötetlen beszélgetésekkel színesített klubtalálkozások. Annak pedig külön örül, hogy a színház az elmúlt időszakban ezekkel a bemutatókkal a magyar kortárs szerzők egyik otthonává tudott válni.
A Macskutyák premiere már le is zajlott november 15-én Pápai László rendezésében. A Sopronból érkezett tudósításban még a bemutató előtti rendezői gondolatok olvashatók: „Kincses Elemér drámaíróként az abszurd műfaj jeles művelője. Egyfajta görbe tükröt tart az olvasók felé létezésünkről… Szól a mese: „hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken is túl…” A mesebeli üveghegyekről tudjuk, hogy valóságalapjuk a havasok látványa. Amit a mese elbeszél most akkor volt, vagy nem volt? Kincses Elemér drámáját olvasva ilyen lebegést érzünk. Amiről szól, annyira hihetetlen, hogy az csak kitalálás lehet, de azt is gondolhatjuk: annyira hihetetlen, hogy ilyesmit nem lehet kitalálni. „Magánbűnök, közerkölcsök”, hatalom és alávetettség, igazság és hazugság, fájdalom és cinizmus cserépdarabjai kavarognak ebben a virtuális kaleidoszkópban a képtelenség (vagyis az abszurd) képeit (egészen pontosan négyet) komponálva. Ráadásul a történet az üveghegyek országában játszódik” – mondta a készülő előadásról Pápai László.
Az előadás szereplői: Ács Tamás, Szőcs Erika, Savanyu Gergely, Major Zsolt, Horváth Dávid, Papp Attila, Simon Andrea. Népújság (Marosvásárhely)