OKTÓBER 6-A NAGYVÁRADON: „VÉRTELEN HARCOT FOLYTATUNK A TÚLERŐVEL SZEMBEN”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt közös megemlékezést tartott nemzeti gyásznapunkon, október 6-án Nagyváradon. Idén is Szacsvay Imre, az 1849-ben kivégzett országgyűlési jegyző, bihari követ emlékművénél gyülekezett a sajnos évről évre kevesebb emlékező. „Csak egy tollvonás volt bűne” – áll a mártír jegyző szobrának talapzatán, akinek a császári megtorló gépezet a függetlenségi nyilatkozat megfogalmazását és aláírását rótta fel, a felségsértéssel és a lázadással egyetemben. Szacsvayt 1849. október 24-én akasztották fel Pesten Perényi Zsigmond felsőházi elnökkel és Csernus Menyhért pénzügyminiszteri tanácsossal együtt. Pár nappal korábban, október 6-án végezték ki Aradon a magyar forradalmi hadsereg 13 tábornokát, illetve ugyancsak a fővárosban Battyhány Lajost, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét. E napon szerte a világban megemlékezik a magyarság a szabadságharc vértanúiról.
A Sebes-Körös menti Ezredévi emléktéren Moldován Gellért Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke mondott bevezető szavakat, majd szólásra kérte föl Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét. Európai parlamenti képviselőnk beszédében elmondta: nosztalgiával és csalódottsággal gondol vissza a kommunista diktatúrát követő újrakezdésre, a rendszerváltás hőskorára, amikor szoros közösségbe vonta a váradi és az egész erdélyi magyarságot az ünnep öröme és gyásza, amikor tömegek demonstrálták, hogy megszűnt az ünneplés tilalma, s visszanyerve a szabadságot erőt merítettünk hőseink, mártírjaink példájából, hitéből a cselekvésre, a változásra, a megújulásra. Mostanra viszont ünnepeink megfakultak, elerőtlenedtek, üres szólamokkal házalnak a felkapaszkodottak, politikai korteskedésbe fojtva a legnemesebb alkalmakat is. „A hivatal hordja koszorúit”, minden a szavazatszerzésnek van alárendelve, s politikai tőkét is azok kovácsolnak hőseink vértanúságából, akik valójában az elnyomóink oldalán állnak. Mert azt látnunk kell, hogy – amint Petőfi Sándor írta – csak meg van tágítva, de nincs eltörve még a lánc. Elfeledkeztünk a szabadságról, amire felesküdtünk. Hajlamosak vagyunk a lemondásra, önfeladásra, felejtésre, nem vesszük észre, hogy félúton megrekedtünk, tanácstalanná váltunk, és nem tudjuk, merre menjünk. Meg vagyunk félemlítve. Túlerővel akarnak rávenni minket arra, hogy lemondjunk szabadságunkról, jogainkról, hitünkről, anyanyelvünkről – mondotta a püspök, rámutatva: meg akarnak fosztani azon jogunktól, hogy sorsunkról magunk döntsünk.
Zakariás prófétát idézve – „Verd meg a pásztort, és elszélednek a juhok” (13,7) – a szónok Orbán Viktor átfogalmazásában („vedd meg a pásztort”) mutatott rá, miként változtak meg a módszerek, miközben az eredmény ma is ugyanaz: a hatalom által lekenyerezett vezetőink diktatúra helyett felemás demokráciát kínálnak nekünk, tilalom helyett hazugságot, hátrányos megkülönböztetés helyett múlékony előnyök kecsegtetését. A nemzet ügyének elárulásáért jutalom, kiváltság jár; a megalkuvóknak, behódolóknak, korrupt törvényszegőknek, sehonnai újgazdagoknak áll a világ – fogalmazott a tőle megszokott szókimondással Tőkés László. Beszédét mégis biztatással zárta: „Elesett állapotunkban, csüggedéseinkben, elbizonytalanodásunkban, félelmeinkben, kicsinyhitűségünkben az aradi tizenhárom példája hivatott felrázni és a helyes, igaz útra terelni bennünket. Halálmegvető bátorságuk indítson minket hitre, erőre, elszántságra, cselekedetre, hogy ne hátráljunk meg, ne adjuk fel!”. Vállalnunk és folytatnunk kell békés küzdelmünket a szabadságért, az igazságért, Erdélyért, nemzetünkért, a demokráciáért, Európáért – mondotta az EMNT elnöke, azzal zárva, hogy nem állhatunk meg félúton.
Második szónokként Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke érthetetlennek mondta, hogy a román többségi nemzet vezetői száz évvel Trianon után is félnek a szabadságunktól – attól, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk, hogy a közigazgatásban azt használjuk, hogy magunk döntsünk a dolgainkban – pedig törvénytisztelő adófizető állampolgárok vagyunk, akiknek nem csak kötelességeik, de jogaik is vannak.
A rendezvényen az alkalomhoz illő dalok is elhangzottak a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus jóvoltából. A megemlékezés egy különleges momentuma során elhangzottak az aradi vértanúk nevei, és minden név után a jelenlévők egyike egy mécsest helyezett el az emlékműnél. A koszorúzást követően közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a nemzeti imádságot. A megemlékezés Nagysándor József vértanú honvéd tábornok közeli emléktáblájánál ért véget. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; Erdély.ma

Sokakat hívott táncba, hadba a huszárok toborzója
Vitézek, vöröskeresztesek, huszárlányok, táncosok, hadfik; hetvenegy szekérnyi utazó, százhúsz lovas huszár – az esős napok ellenére vidám, színpompás volt a tizenkettedik őszi hadjárat. Idén az aradi vértanúk és a székely határőrök mellett a százötven éve történt kiegyezésről is megemlékeztek.
Egyre nagyobb érdeklődés övezi a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület és a gyermekfilharmónia közös rendezvényét. A szépszámú fiatal részvétele jelzés: felveszik a harcot a feledés ellen. Pénteken a Szent András-plébániatemplomban tartott szentmise után a Templom téri megemlékezésen Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere az aradi vértanú honvédtisztek haza- és családszeretetéről, lelkületéről szólt. Az 1848–49-es történelmi események eszményeinek megismerése a magyarságtudatot erősíti. Vallja, a történelem most is íródik, gyermekeinknek, unokáinknak jegyezzük.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a szabadságszeretet, a helytállás erényét emelte ki. Az őszi hadjárat által közelebb kerülünk ennek igazságához, és a felcsendülő huszártoborzó Kossuth-nóta mindenkor felhívás: ha még egyszer azt üzeni…
Az 1867 elején született megállapodások, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennállt politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezése, azaz a kiegyezés évfordulójának évében „a haza bölcsére”, Deák Ferencre emlékeztek az őszi hadjárat résztvevői. Mottójául híres mondását választották:
„Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”
A százötven évvel ezelőtt történtek mának szóló üzenete: mindenkori helyzetünkben mindig a legbölcsebb döntést hozzuk meg. A történelmi visszapillantás után Benedek Szilárd kísérte tárogatón a huszárcsapatnak a tizenhárom aradi vértanúról szóló éneklését. A nap másik fénypontja a Szent László-emlékév alkalmából a Gábor Áron Művelődési Házban megnyitott kiállítás, valamint a helyi huszárok és a Fili közös hangversenye volt.
Szombaton a vonuló és érdeklődő sokaság előbb Szentkeresztbányán, majd Kápolnásfaluban pillanthatott bele, milyen lehetett a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében. A lelkesítő toborzóbeszéd sokakat hívott előbb táncba, majd hadba.
A tervezett útvonalba kissé „beleszólt” az eső, de a haditerv megvalósulását, a szekeres-lovas, zenés, nótázós, színpompás vonulást, a bajtársias együttlétet, a bográcsozást, a „hosszan tartó énekórákat” nem tudta elmosni.
Az esti huszárbálon kiértékelték a napot, emléklapot és az aradi vértanúkat ábrázoló emlékérmet kaptak a részvevők – tudtuk meg Mihály József kapitánytól. Vasárnap a kicsi misét követően a művelődési házban egész napos program zajlott, a főzőversenyt a sportpályán tartották meg. Hétfőn vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől. Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

Filmen örökítette meg a marosvécsi találkozókat Kemény János báró
Családi filmet kevesen forgattak a két világháború között Erdélyben, de Kemény János báró közéjük tartozott: a 17. Filmtettfeszt kolozsvári kiadásán az Erdélyi Helikon íróit láthattuk mozgóképen.
Az erdélyi irodalom mecénása, az Erdélyi Helikon megszervezője, Kemény János báró nemcsak szenvedélyes vadász volt, kedvtelései közé tartozott a fényképezés és a filmkészítés is. Mindez akkor derült ki, amikor Czigány Zoltán filmrendező az 1990-es évek elején kalandos módon bukkant rá Párizsban a 9,5 miliméteres tekercsekre és felhasználta azokat a Kemény János báró filmjei című 1992-es dokumentumfilmjében.
Ezt a filmet láthatta hétvégén a kolozsvári közönség, maguk a tekercsek ugyanis jelenleg a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban található Kemény-hagyatékban várják, hogy sor kerüljön a digitalizálásukra, tudtuk meg a filmvetítés utáni beszélgetésen.
Czigány Zoltán filmrendező megkereste azokat az embereket, akik még emlékezhettek a filmtekercseken látható emberekre, levetítette nekik a felvételeket és rögzítette első reakcióikat. Megszólal többek között Kemény Árpád, Marosi Ildikó, Sütő András, Kiss Jenő, Teleki Gemma, de a Kemény-gyermekeket a marosvécsi kastélyban nevelő egykori cselédlány is.
A felvételeken vadászzsákmánnyal pózoló Kemény János bárót, szaladgáló gyermekeit és a marosvécsi kastély számos híres vendégét láthatjuk: például Bánffy Miklóst, Tamási Áront, Nyírő Józsefet vagy a jóízűen nevető Teleki Károly grófot. A felvételek alatt és között hallható kommentárokból képet alkothatunk a marosvécsi találkozók hangulatáról, megtudjuk például, hogy Dsida Jenő, aki mindig a toronyszobában kapott szállást, itt olvasta fel először Psalmus Hungaricust. De a film nem áll meg az aranykornál, a megszólalók az államosítás utáni hányattatásokra is utalnak, és néhány felvillanó, retinánkba égő felvételen feltűnnek a kastélyban 2014-ig működő Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ szomorú körülmények között élő lakói.
Újabb filmfelvételek kerülhetnek elő
A némafilm-felvételek ismétlődéséből látni, hogy a Párizsban előkerült filmanyag nem túl hosszú. „Ez a jéghegy csúcsa” – mondta a Filmtettfeszt keretében szervezett beszélgetésen Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális központ vezetője. Mint mondta, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény-hagyaték teljes átfésülését nyáron kezdték el. „Van olyan boríték, ami nem volt kinyitva, illetve még mindig van a mikrofilmtárban olyan felvétel, leginkább vadászatokról, amelyeknek a feldolgozása mai napig nem történt meg” – magyarázta a kutató, aki azt is hozzátette, hogy vannak olyan filmjelenetek, amelyekhez a Dámvad című, Kemény Jánosról szóló dokumentumfilm készítésekor még nem fértek hozzá, annak ellenére, hogy tudtak a létezéséről.
Nagy Kemény Géza, a báró unokája felidézte, hogy a hagyatékot a bukaresti magyar nagykövetség és a MALÉV-járat segítségével juttatták el a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba, mikor a család úgy döntött, hogy áttelepül Magyarországra. Nem volt egyszerű: a hagyatékot MALÉV feliratú táskákban vitték, hogy ne keltsen feltűnést, hiszen a Securitate figyelte minden lépésüket.
Az örökös elárulta, hogy a hagyaték eddigi feldolgozása során a Czigány Zoltán 1992-es filmjében elhangzottakhoz képest számos új információ derült ki, például az, hogy a mészégető munkásként gürcölő írót Petru Groza parancsára helyezték át jobb munkahelyre. Előkerültek ugyanis Petru Groza akkori román miniszterelnök Kemény Jánoshoz magyar nyelven írt, irodalmi értékű levelei, külön érdekesség, hogy az elsőben még elvtársnak, a másodikban már írónak nevezi, a harmadikban pedig már őszinte barátsággal üdvözli. Kemény János válaszai sajnos egyelőre ismeretlenek.
Új megvilágításba került Kemény János színháztörténeti szerepe
A Kemény család három éve kapta vissza a marosvécsi kastélyt, ahol azóta, a helikoni leszármazottak éves találkozóján több kiállítást nyitottak meg, legutóbb nyáron, éppen Kemény Jánosról. Ez egy „alapkiállítás”, amit témák szerint fejlesztenek tovább, most éppen egy színháztörténeti résszel, mondta el Szebeni Zsuzsa.
Mint utalt rá, elképzelhető, hogy Kemény Jánosnak nagyobb szerepe volt a marosvásárhelyi Székely Színház alapításában, mint eddig gondolták, ugyanis előkerült az intézmény részletes költségvetés-tervezete, műsorpolitika-vázlata az író kéziratai között. „A történelmi körülmények nyilván nem tették lehetővé, hogy exponálja magát” – magyarázta a színháztörténész.
A feldolgozás alatt álló hagyaték több kincset tartalmaz még, hívta fel a figyelmet Szebeni Zsuzsa: egy „nagyon komoly” történelmi családregény vázlatát, Bánffy trilógiájának párhuzamát, személyes hangvételű jellemzéseket irodalmi személyiségekről, illetve a helikoni jegyzőkönyvekben olyan meglátásokat az erdélyi színház, mozi, vagy múzeum helyzetéről, amelyeket ma felmerülő kérdések kapcsán is lehetne hasznosítani.
Amellett, hogy minden más erdélyi arisztokratánál többet költött a kultúra támogatására, például megmentette a kolozsvári színházat egy óriási válságtól, Szebeni Zsuzsa abban látja Kemény János jelentőségét, hogy volt diplomáciai érzéke, a sokféle erdélyi értelmiségit együttműködésre bírni. maszol.ro

Premier és Vastaps díj
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulata a színház nagytermében szombaton országos premierként mutatta be a Dés László, Geszti Péter és Békés Pál által szerzett A dzsungel könyve című musical román nyelvű változatát, Oana Leahu rendezésében.
Rudyard Kipling világhírű regényének adaptációja a Maugli nevű kisfiú kalandjait meséli el, akit a dzsungelbeli farkasok neveltek fel. Barátai: Balu, a medve, Bagira, a párduc és Ka, a piton segítségével Maugli megtanul a dzsungel törvényei szerint élni. Ám fokozatosan felismeri nemcsak az állatok törvényeit, hanem az emberekét is. A történet az életről szól, a túlélésről, a barátságról, a magányról, és egyúttal egy fiú sajátos életútjáról a gyermekkortól a felnőttkorig, egy olyan helyszínen, ahol a dolgok nem a megszokott módon zajlanak – áll a színház közleményében.
Maugli szerepében Claudiu Banciu és Lucian Banciu lépett színpadra, a szereposztás további tagjai: Ciugulitu Csaba, Luchian Pantea, Elena Purea, Costin Gavază, Mihai Crăciun, Rareş Budileanu, Georgiana Ghergu, Ion Vântu, Cristina Holtzli, Alexandru-Andrei Chiran, Cristian Iorga, Sergiu Marocico, Ştefan Mura, Tiberius Vasiniuc, Gabriela Bacali, Loredana Dascălu, Anca Loghin, Laura Mihalache, Delia Martin, Raisa Ané színművészek, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói, továbbá gyerekszereplők.
A hangszerelés Zeno Apostolache-Kiss munkája, a díszlet- és jelmeztervezésért Rodica Arghir felelt, az előadás koreográfusa Cristina Iuşan és Ruszuly Ervin; a művet Sándor László fordította románra, a light design Daniel Klinger munkája, a video designt Lucian Matei jegyzi, a zenei felkészítésért Teodora Sântean felelt. Díszlet- és jelmeztervező-asszisztens: Sikó Dorottya és Huszár Katalin; Video design asszisztens: Adrian Matei, ügyelő: Ilarian Varga, súgó: Laura Moldovan, hang: Jancsó Levente, fények: Kászoni Attila, felvétel és hangkeverés: ifj. Kacsó Tibor. A musicalt a Proscenium Szerzői Ügynökség közvetítésével mutatták be, az előadás magyar nyelvű felirattal követhető.
További, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal kapcsolatos hír, hogy az idei, immár 73. évad első premierje – Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiája (Harsányi Zsolt rendezésében) – alkalmával átadták az előző év színészi teljesítményeit elismerő Vastaps díjakat.
A Vastaps díj többéves hagyományra tekint vissza, a legtöbb előadást játszott, valamint legtöbb próbán részt vett színésznő, illetve színész jogosult rá. Az idén Nagy Dorottya és Csíki Szabolcs vehette át az elismerést – a Tompa Miklós Társulat két színművésze a 2016/2017-es évadban 431, valamint 508 alkalommal lépett színpadra.
A díjak átadásakor Gáspárik Attila kihangsúlyozta: ezt a díjat azok kapják, akik számszerűen a legtöbbet dolgoztak.
– Az évad első bemutatójának ideje alatt a társulat másik fele Újvidéken játssza a Sirály című előadást egy nemzetközi színházi fesztiválon. Azért, hogy ez megtörténhessen, bizony sokat kell dolgozni – mondta a vezérigazgató.
A díjazottak az elismerő oklevél mellett a marosvásárhelyi Bioeel gyógyszer- és kozmetikai gyár, valamint a Kárásztelek Pezsgőpincészet által felajánlott ajándékcsomagokat vehették át. A díjazott Csíki Szabolcs legközelebb október 13-án, pénteken William Shakespeare Macbeth című tragédiájában, míg Nagy Dorottya 17-én, szerdán Radu Afrim Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan című előadásában lép közönség elé. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

A legnagyobb protestáns hálaünnep
Reformáció 500
A református világtalálkozó óta nem volt akkora vallási rendezvény Marosvásárhelyen, mint amire október 14-én számíthatunk a Görgényi, a Küküllői, a Marosi és Maros-Mezőségi Református Egyházmegye szervezésében. A rendezvény 14 órakor a Vártemplomban áhítattal kezdődik, ugyanitt, a templom előtt református személyiségek szobrait avatják fel. Az ünneplők 14.30 órakor a vár udvaráról a sportcsarnokhoz vonulnak, ahol 16 órakor megkezdődik az ünnepi istentisztelet. Igét hirdet Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, ágendát mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Az eseményt megelőzően Jakab Istvánnal, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperesével, a rendezvény ötletgazdájával beszélgettünk.
2-3000 résztvevőre számítanak
– Reményeink szerint az Erdélyi Egyházkerület legnagyobb rendezvénye lesz. Kató Béla püspök úr úgy fogalmazott, hogy a kolozsvári volt a „legfényesebb”, a legünnepélyesebb, de a marosvásárhelyi lesz a legnagyobb, hiszen 2-3000 résztvevőre számítunk. A program ismert, a hívek a Vártemplomban és a várudvaron gyülekeznek, áhítattal kezdünk, majd felavatunk két szobrot, Kálvin János és Károli Gáspár szobrát, Péterfi László és Deák Árpád alkotásait. Innen vonulunk a sportcsarnokba – fogalmazott az esperes.
Az útvonalon – Bernády tér, Kossuth Lajos utca, Arany János utca, Corvin Mátyás tér – forgalomkorlátozás lesz, ahol lehet, a járdán, ahol nem, az úttesten fognak vonulni.
Sátrat állítanak, kivetítőn követhető lesz az istentisztelet
A jegyeket egyházközségenként kiosztották, igyekeztek úgy megtenni, hogy mindenkinek egyenlően jusson. Nehéz feladat volt, hiszen csak a Maros-Mezőségi Egyházmegye 26 ezer tagot számlál. Ha ugyanennyien vannak a másik három egyházmegyében is, akkor százezer hívőről beszélünk. Többen jelezték részvételi szándékukat, mint amennyi jegy van, de bárki részt vehet, hiszen a Liget felől egy nagy sátrat állítanak fel, ahol óriáskivetítőn követhető lesz az istentiszteletet. A sportcsarnok befogadóképessége korlátozott, kétezren férnek be, de aki nem mehet be, az eseménynek éppúgy részese lesz. Be kell tartani az előírásokat, hiszen a Katasztrófavédelmi Felügyelőség nagyon szigorúan intézkedik.
Marosvásárhely tíz református templomában egyszerre szólalnak meg a harangok
Az esperes hangsúlyozta, hogy ez egyházi hálaünnep, s a felvonulás az istentisztelet része. – Sem egyéni, sem közösségi tiltakozásnak nincs helye. Egyházi, nőszövetségi, kóruszászló loboghat, de semmilyen más zászlót nem szeretnénk, hiszen senkit sem kívánunk provokálni. Ez békés, hálaadó istentisztelet, méltósággal vonulunk egyik helyszínről a másikra. Azt szeretnénk, ha Marosvásárhely mind a tíz református templomában egyszerre szólalnának meg a harangok. A rendezvényen részt vesz a többi protestáns felekezet, az evangélikus és az unitárius is. Együtt ünnepelünk, a testvéregyházakat szeretettel várjuk – tájékoztatott Jakab István.
Az úrvacsoraosztás után Rákász Gergely orgonakoncertjét hallgathatja meg a gyülekezet, majd a FIKE-band szolgálata következik. Az eseményen részt vesz Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztériumának minisztere, jelen lesznek megyei és városi elöljárók. A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal jelentős összeggel támogatja a rendezvényt. A szeretetvendégségen az egyházmegyékben működő nőszövetségek házi süteménnyel kedveskednek.
Kiállítások
A szombati nagy rendezvényt megelőzően két vallásos témájú kiállításra is sor kerül, csütörtökön fél 3-tól a Vártemplomban a Soli deo gloria című, amely reformációtörténeti kiállítás, pénteken 18 órakor pedig Reformáció 500 címmel nyílik szintén vallási témájú alkotásokból álló képzőművészeti tárlat a Kultúrpalota földszinti Art Nouveau galériájában. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

Átadták Bencze Mihály iskolaigazgatónak az Európai Polgár Díjat
Átadták szerdán Brüsszelben Bencze Mihály bukaresti iskolaigazgatónak, a Nemzetközi Magyar Matematikaverseny alapítójának az Európai Polgár Díjat, amelyre Tőkés László EP-képviselő terjesztette fel.
Az Európai Parlament olyan személyeknek vagy egyesületeknek adja át minden évben az elismerést, akik/amelyek határokon átnyúló vagy nemzetek közötti kulturális együttműködéssel járó tevékenységeik során kivételes teljesítményeket mutattak fel, nagymértékben hozzájárulva az európai szellemiség megerősítéséhez. Jelölést benyújtani kizárólag a parlament tagjai jogosultak, képviselőként évente egyet-egyet. A díj odaítélésével felhatalmazott testület az Európai Polgári Díj kuratóriuma. A földrajzi és a nemek közötti egyensúly elvének figyelembe vételével a testület legfeljebb ötven jelöltet választ ki a javasoltak közül minden évben. Idén Tőkés László és Bocskor Andrea fideszes képviselők Bencze Mihály négyfalusi (Brassó megye) születésű matematikatanárt, a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatóját jelölték. Tőkés László közleménye szerint a jeles közéleti ember – költő, szakíró, szerkesztő és könyvkiadó –, aki az 1989-es változásokban is aktív szerepet vállalt, huszonöt évvel ezelőtt alapította meg az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt, majd egy évvel később ezt az egész Kárpát-medencére továbbterjesztve létrehozta a Nemzetközi Magyar Matematikaversenyt. Ennek fő célja a matematikában tehetséges diákok felfedezése és képességeiknek fejlesztése.
„Ily módon a verseny egyben a tudásalapú társadalom és a kisebbségi magyarság ügyét is szolgálja; ezen túlmenően a határok fölötti békés nemzetegyesítést is elősegíti. Idén a nemzetközi verseny atyját a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki” – emlékeztet az EP-képviselő. Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén szerdán megtartott díjátadó ünnepségen a Nemzetközi Magyar Matematikaverseny alapítójának kitüntetése mellett Cristian Pantazit, a bukaresti Hotnews hírportál főszerkesztőjét is díjazták, Monica Macovei román konzervatív képviselő felterjesztésére. Az ünnepségen Sylvie Guillaume, a díj kuratóriumának elnöke, az EP tájékoztatási politikájáért és a polgárokkal fenntartott kapcsolatokért felelős alelnöke köszöntötte a díjazottakat. Az előző években Tőkés László kezdeményezésére az Európai Polgári Díjat Smaranda Enache emberjogi harcos (2011), Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke (2012) és Nyisztor Ilona csángó népdalénekes (2013) is megkapták. Krónika (Kolozsvár)

Létezésünk a dokumentumfilmek tükrében – Interjú Kató Csillával az Astra filmfesztivál idei kiadásáról
Hét napon keresztül összesen 100 alkotást, a leginnovatívabb techikákkal készült dokumentumfilmeket, a világ 30 országából érkezett produkciókat tekinthet meg a közönség az október 16. és 22. között tartandó nagyszebeni Astra filmfesztiválon. A szemléről Kató Csilla művészeti igazgató beszélt a Krónikának.
– Huszonnegyedik kiadásához érkezett az elsősorban dokumentumfilmeket felsorakoztató nagyszebeni Astra fesztivál, amelynek idei kiadása október 16. és 22. között várja a nézőket. Hogyan összegezné a tiszteletre méltó kort megért rendezvény majdnem negyed évszázadát? – A fesztivál immár 24 éve nyújt kiváló alkalmat arra, hogy a világgal folytatott párbeszédünket finomítsuk, élesítsük, reflektáljunk mindarra, ami körülvesz bennünket.
Segít megérteni, mit jelent számunkra – az egyén, közösség számára az emberi egzisztencia itt és most. A vetítendő filmek, amelyeknek a szerzői többéves munkával ásnak le egy bennünket is érintő téma mélyére, valamiképpen a létezésünk kérdéseire világítanak rá. Ha arra gondolunk, hogy a fesztivál hét napján száz filmet láthatnak a nézők, akik a vetítések után párbeszédet folytathatnak a filmek alkotóival, a rendezvény rendkívül intenzív élményt nyújt.
A következő tematikus blokkokba csoportosítottuk a vetítésre kerülő produkciókat: Nyomás alatt/Under Pressure, A széllel szemben/Against the Odds, Családi variánsok/Familyscapes, Felnőni/Growing Up, A jövő most van/Future is Now, A dokumentumfilm nagyjai/Voices of Documentary, Elveszett illúziók/The Look of Delusion, Felélesztett rítusok/Rites Revisited, Mások országában/In Someone Else’s Country, Az igazság utáni korszak /Post-Truth, Identitáskérdések/The Question of Identity. – Az Astra idei mottója a valóság és virtuális valóság közti összetett kapcsolatra utal. Miként mutatkozik meg a téma a programban, illetve mire szeretné felhívni ezáltal a figyelmet a rendezvény? – Két dologra hívja fel a figyelmet a mottó. Egyrészt arra, hogy amiként a játékfilm, úgy a dokumentumfilm sem képezi le a valóságot. Bár a dokumentumfilm esetében leginkább a valós életről, valós személyekről készített felvételekkel van dolgunk, mégiscsak a vágószobában megkonstruált termékről van szó, így a nézőnek rendkívül résen kell lennie, amikor filmet néz, hogy mit fogad el igaznak, valóságalapúnak, és mit nem. Amint azt például a Letartóztatott független mokumentumfilm/Mockumentary Under Arrest című, a belga független filmes, Ruben Vermeesch október 21-i előadásából megtudhatjuk, igencsak népszerű a hamis dokumentumfilmek készítése is manapság.
Másrészt a mottó arra hívja a figyelmet, hogy Romániában az Astra az a szemle, ahol a leghaladóbb technológiákkal készített dokumentumfilm-felhozatallal találkozhatnak a nézők. Ezek az alkotások, amelyeket a Jövő most van elnevezésű szekcióban láthat a közönség, virtuális valóság (VR)-technikával készültek, 360 fokos kamerákkal vették fel őket, full dome formátumúak.
– Mit emelne ki a fesztivál gazdag, hazai és külföldi filmújdonságokat, koncerteket, járulékos fesztiválprogramokat kínáló idei felhozatalából?
– Az egyik meglepetés egy rendhagyó filmpremier lesz október 20-án este. Egy 35 évvel ezelőtt készült, a cenzúra által betiltott, csodával határos módon megmenekült filmkópián megmaradt, kiváló román fikciós film, a Szivárványléggömbök hivatalos bemutatójára kerül sor a szerzők jelenlétében. A film szereplőinek nagy része amatőr színész, a dokumentarista megközelítés sok más eszközét is felhasználó alkotás mára kordokumentum is. A film rendezője az Ausztráliában élő Demián József, aki a Román Televízió magyar adásának egykori szerkesztőjeként-bemondójaként ismert Józsa Erika férje.
– Hány alkotást neveztek be a fesztiválra, és milyen szempontok szerint válogatták ki a dokumentumfilmeket, amiket levetítenek a közönségnek? A korábbi tapasztalatok szerint mennyire növekszik vagy stagnál az érdeklődés a műfaj iránt?
– 2000 beküldött filmből 100 került be a végső válogatásba. Az összesen harminc országból érkezett produkciók 50 ország valóságát tárják fel. A kiválogatott filmek fele 5 versenyprogramban 20000 eurós értékű díjakért versenyez. A dokumentumfilm – itt természetesen nem arra a televíziós műfajra gondolok, amit a kereskedelmi adókon láthatunk (Discovery, National Geographic), hanem a szerzői, egész estés dokumentumfilmre, ami a fesztiválunk programjának alapját képezi – egyre nagyobb közönségsikernek örvend. Nemcsak a mi szemlénken, de világszerte is.
– Az Astra a fiatal nézőkre is összpontosít, diákoknak szóló filmek, rendezvények is szerepelnek a programban. Milyenek a korábbi tapasztalatok, mennyire sikerül az ifjúságot bevonni a filmművészet vonzáskörébe ezekkel a programokkal?
– Itt két dologról beszélnék. Egyrészt létezik a diákoknak szóló fesztivál a fesztiválban: 9 éves immár az Astra Film Junior, ami rendkívül népszerű (a tavaly 15000 iskolás vett részt a vetítéseken). Három korkategóriában vetítünk filmeket, a főtéren felállított igluban is lesznek kifezetten a diákközönségnek válogatott, úgynevezett fulldome, azaz „kupolafilmek”.
Másrészt a fesztivál évek óta a világ különböző részein dokumentumfilm-készítést tanuló diákok találkozóhelye. A versenyen kívül az idén három egyetem is bemutatja képzési stratégiáját: a genfi, müncheni és a lengyelországi Lodz egyeteme.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Civil összefogás nélkül bárki elbukhat
A Szatmári Híd Egyesület elnökét, Krakkó Rudolfot az elmúlt években mintegy tízezer eurónyi büntetéssel sújtották a román hatóságok magyar hagyományápoló rendezvények szervezése miatt. A civilszervezet vezetőjével beszélgettünk.
–Milyen körülmények között és hogyan alakult meg a Szatmári Híd Egyesület? –Az egyesületet 2003-ban alakítottuk meg egy szatmárnémeti magyar óvodabotrány után. Az óvoda bezárására tett burkolt hatósági kísérletet néhány szülővel közösen és a Szatmári Friss Újságban megjelent figyelemfelkeltő írásaink segítségével sikerült megakadályoznunk. Ez a folyamat négy éven keresztül zajlott. Hogy mennyire nem volt partner ebben az akkori magyar érdekképviselet, jól jelzi, hogy Szatmár megye parlamenti képviselője –igaz, sikertelenül, de –igyekezett megakadályozni az egyesület bejegyzését. Amikor személyesen elmentem Bukarestbe, hogy a szakminisztériumból kivegyem a hivatalos bejegyzéshez szükséges engedélyt, az ügyintéző csak az üres dossziét találta meg. Mindent elölről kellett kezdeni, de mégis bejegyeztettük az egyesületet.
–Kevés erdélyi magyar civilszervezetet övezett az elmúlt években akkora hatósági „érdeklődés”, mint a tiéteket. Mi ennek a magyarázata?
–Számomra érthetetlen, hogy az RMDSZ helyi vezetői miért viszonyultak hozzánk a kezdetektől fogva ellenségesen. A bejegyzési cirkusz utáni megpróbáltatásaink azzal folytatódtak, amikor egy Wass Albert meséiből készült színházturnét próbáltak megakadályozni. Később egy Árpád-kori hagyományőrző bemutatónak a helyszínét is meg kellett változtatnunk, amit végül egy román iskolában tartottunk meg. Az első és a második Partiumi Híd Fesztivált az RMDSZ akkori megyei vezetője, a Szatmár Megyei Közgyűlés elnöke, Csehi Árpád igyekezett ellehetetleníteni. Furcsamód éppen az RMDSZ-es elöljárók találtak e rendezvényekben kivetnivalót. Eleinte az volt a baj, hogy rendezvényeink MPP-sek, később azt kifogásolták, hogy „Tőkés-pártiak”, egy következő alkalommal Wittner Mária személye zavarta őket, majd az verte ki a biztosítékot, hogy az egyik rendezvényre Vona Gábort, a Jobbik elnökét is meghívtuk.
–Hogyan lett mindebből hatósági zaklatás?
–Erős a gyanúm, hogy az RMDSZ akkori helyi vezetői hívták fel a román politikum és a román hatóságok figyelmét a Szatmár megyében újdonságnak számító magyar rendezvényeinkre. Arra ébredtünk, hogy nemcsak civil ruhás állambiztonságiak, hanem egyenruhás csendőrök is felsorakoztak a II. Híd fesztivál bejárata előtt, olyan címszó alatt, hogy felülvigyázzák a rendet. Erődemonstrációjuk sok helybélit elijesztett. Az ’56-os megemlékezések csúcspontjaként megtartott fáklyás körmenetet a csendőrség nehezítette, sőt az egyik alkalommal komoly pénzbírsággal büntettek a magyar zászló használata miatt. Érdekes módon, amióta új magyar polgármestere van Szatmárnémetinek, és megváltozott a megyei közgyűlés vezetője is, a csendőrségi akciók alábbhagytak.
–Milyen fontosabb rendezvényei voltak az egyesületnek az elmúlt években?
–Minden évben megemlékeztünk az 1956-os forradalom hőseiről, tavaly például egy nyolc napon át tartó eseménysorozattal. Az Ismerős Arcok ünnepi koncertet 2016-ban a Szakszervezetek Művelődési Házában tartottuk meg, az ’56-os kiállítást a Megyei Múzeumban lehetett megtekinteni egy héten keresztül, és az RMDSZ-szel való viszony normalizálódását jelzi, hogy a tárlatot a város új RMDSZ-es polgármestere nyitotta meg. A szatmárnémeti iskolák magyar osztályaiban rendhagyó történelemórákra került sor. Nagyrészt önerőből, de a Lázári Polgármesteri Hivatal támogatását is élvezve felavattuk Partium mindeddig egyedüli, közterületen álló ’56-os emlékművét. Eddig egyedülálló módon sikerült olyan autonómiatanácskozást is szerveznünk, ahova románok is eljöttek. A helyi román sajtó ekkor vette össztűz alá az egyesületet, és olyan aljas rágalomhadjáratot indított ellenünk, amelyet nem hagyhattunk szó nélkül. Per lett belőle, amit meg is nyertünk. Évi rendszerességgel megszervezzük a Szatmári Bevonulás emlékünnepét és a Trianon-emlékműsort is. Hogy mennyire változnak az idők, jelzi az is, hogy míg korábban egy '56-os emlékműsort is teljes elutasítottság fogadott, ma már történelmi vonatkozású rendezvényeink keretében a helyi magyar középiskolákban tartunk emlékműsorokat. De mondhatom a Wass Albert-emlékrendezvényt vagy a Magyar Hősök emlékünnepét is, amelyeket civilszervezetként egyedül vállaltunk fel a megyében.
–Kikből áll a lelkes szervezőcsapat?
–A szervezést általában egy négy-nyolc fős csapat végzi, de nagyobb rendezvény alkalmával összejön egy negyven fős társaság diákokból, lelkészekből, pedagógusokból vagy civil foglalkozású emberekből.
–Az egyik rendezvényen hatalmas büntetéssel sújtották az egyesületet, amely megkérdőjelezheti további működését is. Valójában mi történt?
–Ez régi történet, amelyet ma is magunk előtt görgetünk. 2009-ben, az '56-os emlékrendezvényen a csendőrség a magyar zászló használata miatt hatalmas büntetést rótt ki, miközben azt állította, hogy rendzavarás történt, ami nyílván nem volt igaz. Korábban a Híd Fesztivál helyszínét tucatnyi hatósági ember lepte el, de végül csak egy árust büntettek meg (joggal), mert nem adott kasszanyugtát. A máig kifizetetlen büntetést azonban a környezetvédelmi hatóság embere rótta ki ránk, amikor olyan engedélyt kért, ami a fokozottan védett természetvédelmi területeken megtartott rendezvényekhez szükséges. Ezzel azért nem rendelkeztünk, mert a terület tulajdonosa – a kökényesdi helyi önkormányzat vezetője, Simon Levente polgármester – szerint nem volt szükséges. Az állami hatóság azonban a bíróságon bizonyította be, hogy a jelzett terület kiemelt környezetvédelmi zóna, és a bírságot immár jogerősen helyben hagyták. A dolog pikantériája, hogy a környezetvédelmi hivatal sem addig, sem azóta nem szabott ki senkire 40 ezer lejes – szinte tízezer eurós – büntetést Szatmár megyében.
–Ezt a bírságot azóta is cipeli az egyesület?
–Mivel nem tudtuk kifizetni, a bankszámlánkat zárolták. Egyértelművé vált, hogy el akarják lehetetleníteni tevékenységünket, ami mégsem sikerült. Több nemzeti tábort nem tudtunk ugyan szervezni, de kisebb rendezvényekre folyamatosan sor került. A bírság behajtásának története nemrég újabb fordulatot vett. Amikor a hatóság rájött, hogy az egyesület nem tudja kifizetni, egy adóhatósági döntés nyomán mintegy 45 ezer lejt személyesen tőlem, az egyesület elnökétől akarnak behajtani.
–Hol kapcsolódott az ügybe az ügyészség?
–A bűnvádi eljárás más történet. Egy Wass Albert-rendezvény miatt indítottak ellenem eljárást, de nem értesítettek róla. Később derült ki, hogy 2011–2016 között létezett a nevemre kiállított bűnvádi dosszié, amelyben titokban 16 tanút és egy bűntársat hallgattak ki. Minderről csak akkor értesítettek, amikor tavaly nyáron az ügyészség ejtette az ellenem felhozott vádakat.
–Wass Albert életműve, a magyar honvédség erdélyi bevonulása vagy Trianon kérdése ma is kényes téma a román hatóságok szemében. Hogyan tekintenek rendezvényeitekre a magyar pártok és szervezetek?
–Mi a legtöbb támogatást református lelkészektől kaptuk, de iskolákkal is jó kapcsolatokat építettünk ki. Viszonylag kiegyensúlyozott kapcsolat alakult ki a Magyar Polgári Párttal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Néppárttal, a legutóbbi választások óta pedig az RMDSZ-szel is.
–Hogyan látod az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit?
–Autonómiaküzdelmünk egyhelyben topog, mert nincs egységes politikai és társadalmi akarat ennek véghezviteléhez. Ennek okát abban látom, hogy az erdélyi magyar pártok elsősorban kampánycélból használják fel a témát, de az egymás közötti rivalizálás is komoly akadályokat gördít az előrelépés elé. A másik oldalon ott van a román ellenállás, ami elsősorban a politikum ellenállását jelenti. Ha egységes magyar fellépés lenne, szerintem a román politikusok nem tudnák megakadályozni az autonómiát Erdélyben. Nagyon fontos szerep hárul az anyaországi nemzetpolitikára és külpolitikára egyaránt. Kérdés, hogy a magyar kormány hogyan tudna rajtunk segíteni, ha azt mi nem akarjuk eléggé.
–Kevés civilszervezetnek sikerült eddig magyar és román értelmiségieket egy asztalhoz ültetni, az egyesületnek ez sikerült. Hogyan látod a román–magyar párbeszéd esélyét?
–Mindenekelőtt pártokon felüli közös akarat kell a határon túli magyar nemzetpolitikában. Nem lehet ugyanis tartósan bármiben is megegyezni a románokkal, ha a magyar politika különböző szereplőinek egymástól függetlenül egyéni elképzelései vannak. Ez hiteltelenné tesz bennünket a románok előtt. Ha azonban közös és határozott célokat fogalmazunk meg és azok megvalósítása reményében állunk a román tárgyalófél elé, akkor ezzel egyfajta tiszteletet is kiválthatunk az adott téma iránt, így lényegesen könnyebb lehet a párbeszéd. Ha mindezek fényében Budapest határozottan jelzi, hogy mellettünk áll, komoly ütőkártya van a kezünkben.
–Ha ideális esetben mindez összejönne, akkor is marad a román többség fenntartása, gyanakvása vagy éppenséggel ellenséges magatartása. Erre van recept?
–Keresni kell azokkal a román emberekkel, szervezetekkel a kapcsolatot, akik hajlandóak partnereink lenni az autonómiatörekvésekben. Szerintem nincs értelme autonómiáról álmodozni, ha nem vesszük észre, hogy Székelyföld kivételével mindenhol román többség van. Tudatában kell lennünk annak, hogy a románok jelentős része is ugyanúgy szülőföldjének tartja történelmi városainkat, mint mi magunk, és hasonlóan ragaszkodik hozzá. Egyenlő partnerként kell velük leülni a tárgyalóasztalhoz: sem felsőbbrendűséggel, sem pedig megalázkodva. Hogy az utóbbi negyed században az autonómiatörekvések terén nem történt semmiféle előrelépés, azt jelzi, ez a párbeszéd létre sem jött.
–Erdélyben ahhoz szoktunk hozzá, hogy szinte mindent a politikusok határoznak meg. Miben segíthetne a civil kezdeményezés?
Óriási hiányosságnak tartom a magyar civil szféra gyengeségét. Emiatt semmiféle társadalmi kontroll nincs az érdekvédelmet képviselő politikum fölött.
A civil szféra gyengesége viszont elsősorban közös felelősségünk. Az erdélyi, partiumi magyar társadalom sajnos „sikeresen”megtartott magának egy részt a kommunista diktatúra örökségéből, ami azt jelenti: sokan úgy gondolják, semmi értelme sincs törekednünk, mert úgyis az történik, amit a politikusok akarnak. Ameddig ez a jelenség él, sokkal kevesebb esélyünk van előre jutni. Mindig lesznek olyanok, akik civil keretben szeretnének pártoktól függetlenül cselekedni, ők azonban civil összefogás hiányában éppúgy járhatnak, mint én, azaz teljesen kiszolgáltatottá válnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kényszerű társbérlők: politikum és etikum
Kényszerű társbérlet címet viseli Aniszi Kálmánnak az a kötete, amelyet szerda délután hat órától mutattak be a közönségnek a Kiss Stúdióban. A kötetet a szerző ismertette, részleteket olvasott fel Meleg Vilmos.
A magyarkakucsi születésű Aniszi Kálmán író, újságíró, egyetemi tanár esszékötetében két nagy, sokszor szöges ellentétnek tűnő fogalom jelenik meg: politikum és etikum. Kényszerű társbérlők ők, akiknek együtt kell élniük, ám kapcsolatuk sokszor konfliktusos. A kötet műfajilag színes palettát mutat, kisesszék, esszénovellák alkotják, a szerző bevallása szerint a mű „nem tudóskodva írt könyv”, hanem élményszerűen és életszerűen leírt gondolatok. Így a két fogalom párharca irodalmi színezettel tárul az olvasó elé. Erkölcs és politika szembenállása a könyv borítóján megjelenő illusztráció által is kirajzolódik, a fedőlapot ugyanis Szalai József erdélyi származású, ma Svájcban élő festő- és grafikusművész Szemben című alkotása díszíti. A könyv hátlapján a hányattatott sorsú művész életéről olvashatunk.
Eltérő érdekek
A két fogalom párharca az eltérő érdekekben keresendő, mutatott rá a könyvbemutató során Aniszi Kálmán, és az eltérő érdekeket eltérő módon érik el. A szabad akarattal rendelkező ember nem szabadossággal rendelkezik, szabad akarata addig terjed, amíg nem sérti meg a másik ember szabadságának a körét. Így az erkölcs a politikával szemben, amely diktálva dönt, nem a cél elérésének legrövidebb útját veszi alapul, hanem tekintettel van arra, hogy minél kevesebb szenvedést okozzon. „Az erkölcs mindig tettekben vizsgázik” – mutatott rá a szerző. Nem elég tehát az erkölcsről szónokolni, hanem gyakorolni és gyakoroltatni is kell az erkölcsös életmódot.
A görög filozófusok időtálló eszméi mellett a könyvbemutató során szó volt a hit hegyeket mozgató erejéről, az Én szerepének korszakokon átívelő változó megítéléséről, de arról is, hogy a demokrácia nem importálható, vagyis a szerző elmondása szerint nem lehet kívülről beleszólni egy társadalom fejlődésébe.
A könyvbemutatót Barabás Imre magyarkakucsi református egyház főgondnoka jóvoltából kisebb állófogadás, illetve a helyszínen jelképes áron megvásárolható kötet dedikálása zárta. János Piroska / erdon.ro

Mihai Viteazul, az időutazó
Legalábbis ez derül ki a szászfenesi katolikus templomnál elhelyezett tájékoztató tábláról, amely szerint Szászfenest először 1342-ben említik írott források, II Mihály vajda (Mihai Viteazul) ottjárta kapcsán. A gond ezzel csak annyi, hogy a vajda 216 évvel később 1558-ban született.
A tájékoztató tábla egyébként egy uniós pályázatot hirdet. Az EU előírásai szerint a különböző beruházásokra pályázaton megnyert összegeket tájékoztató pannókon kell a lakosság tudomására hozni, részletezve a befektetés célját, időtartamát és az elköltött pénz forrásait, mennyiségét. Nem volt ez másképpen ebben az esetben sem, annyi lényeges különbséggel, hogy sikerült a tájékoztató pannóra egy kapitális sületlenséget is felírni.
Az ilyen típusú beruházásokról általában többnyelvű weboldal is tájékoztatja az érdeklődőket. Ebben az esetben is így jártak el az illetékesek, ám a többnyelvűség igencsak „viccesre” sikeredett: A település katolikus templomáról például ilyen „magyar” mondatokat olvashatunk a tájékoztató weboldalon: „Építészeti értéket növeli a létezése freskók nyúlik a tizenötödik században. Ma a templom egy tökéletes állapotban megőrzése, hogy zárt a szép kőfal az ellen betörései elmúlt idők. A templom látogatható a napokban, amikor a szolgáltatást tartanak vagy kérik a Római Katolikus Plébánia: Fr. Szöcs Bella.”
Nyilvánvaló, hogy az oldal szerkesztői nem sokat erőlködtek a magyar nyelvű fordítással, hanem a Google-ra bízták azt. A kérdés már csak az, hogy az EU ilyen emeletes ökörségek közzétételére adta-e a pénzt, mint ahogyan az is kérdés, hol vannak a Kolozs megyei magyar érdekvédelem szakemberei, vagy éppen a katolikus egyház illetékesei mikor ilyen szégyenletes, történelemhamisító és zagyva „információk” látnak napvilágot történelmünkről, épített örökségünkről? Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

25 éves a Kolozsvári Nyilatkozat
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervezett politikatörténeti konferenciát, amely a Kolozsvári Nyilatkozat huszonöt éves évfordulója alkalmával került megrendezésre. Az öt évvel ezelőtt – a 20 éves évforduló során – is megtartott eseményre idén október 13-án került sor, a Nyilatkozat 25 évvel ezelőtti elfogadása szempontjából történelmi helyszínen, a kolozsvári Magyar Unitárius Egyház imatermében.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és fejlődésének biztos záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Mivel a Nyilatkozat üzenete ma is érvényes, az EMNT szervezete illendőnek tartotta, hogy megemlékezzen és emlékeztessen a történelmivé vált közéleti eseményre.
Első felszólalóként, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára, kiemelkedő jelentőségű dokumentumnak nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot, és hangsúlyozta: már annak elfogadása idején is érezhető volt Bukarest – majd később Budapest – szándéka arra vonatkozóan, hogy befolyásolják az RMDSZ vezetőit. A politikus emlékeztetett: az autonómia igénye átütő erővel jelentkezett az erdélyi magyar közösségben, s épp ezért a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltak olyan erőteljes imperatívuszként jelentkeztek, melyeket senki nem mert megkérdőjelezni. Beszéde végén Szőcs elmondta: az eltelt évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre és „magánzsebes üzletekre” váltották, és ebben vitathatatlanul nagy felelőssége van az RMDSZ-nek.
Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, felszólalása elején kijelentette: „Az 1989-ben magára talált romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a »bűnbeesés előtti« állapotára, annak kezdeti hőskorára mindnyájan elismeréssel és nosztalgiával gondolhatunk vissza. A Szövetség egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként elsősorban önszerveződésünk és nemzeti elkötelezettségünk akkori tisztaságára emlékezem vissza jó érzéssel, melynek helyébe utóbb a belső megoszlás, a politikai romlás és torzulás léptek.” Az EMNT elnöke hozzátette: a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári tanácsterme politikatörténeti szempontból is jelentős, hiszen a konferenciának ez alkalommal helyet biztosító térben annak idején példás formában nyilvánították ki erdélyi magyar közösségünk – belső – önrendelkezés iránti igényét, s az ügy folytonosságát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt azóta is töretlenül őrzi, örökségét pedig tovább viszi. „Igencsak beszédes körülmény, hogy egy negyed század után az RMDSZ szinte mégcsak említésre méltónak sem találja a Kolozsvári Nyilatkozatot, vele együtt pedig az akkori parlamenti frakciójának a Szent Mihály templomban való felesküvését közösségi önrendelkezésünk hív képviseletére. Márpedig ott és akkor találtunk igazán magunkra, és fogalmaztuk meg példás alakban nem csupán Szövetségünk, hanem egész erdélyi magyarságunk politikai identitását – ami az eskü erejével és jelképisége által mindmáig kötelez bennünket. A Kolozsvári Nyilatkozat vízválasztónak számít, mely a természet rendjének – a vizek folyásának – szükségszerűségével késztet, sőt kényszerít bennünket az akkor elkezdett úton való továbbhaladásra” – mondta Tőkés László.
Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik szövegezője, tudományos pontossággal idézte fel a dokumentum keletkezéstörténetét, mintegy történelmi visszatekintést nyújtva a jelentős politikatörténeti esemény kapcsán, majd felszólalása végén elmondta: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat mind a mai napig zsinórmértékként van jelen az autonómiáról szóló diskurzusban.
Borbély Zsolt Attila politológus, publicista, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke a Kolozsvári Nyilatkozattal szembeni balliberális sajtótámadásokról tartott összefoglaló előadást, mely során elmondta: a sajtóoffenzíva egyik célja volt az autonómia szempontjából is jelentős Nyilatkozat és az azt kezdeményezők lejáratása, s e támadások egyik vezéralakja – az azóta elhunyt – Cs. Gyimesi Éva volt. Borbély reagált azokra a korábbi támadásokra is, melyek szerint a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a román felet, s kijelentette: valótlansággal vádolták az autonomistákat, hiszen azok számoltak a román hatalommal, de nem mint viszonyítási ponttal, hanem mint egy központosított, elnyomó gépezettel. Felszólalása végén az EMNT alelnöke rámutatott: akik a Kolozsvári Nyilatkozatot támadták, azok indítottak offenzívát az önálló magyar egyetem gondolata ellen is.
Kónya-Hamar Sándor közíró, politikus beszédében felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat nem előzmények nélküli, hiszen a Marosvásárhelyi Hitvallásban már megfogalmazásra kerültek azok az alapelvek, melyeket a Kolozsvári Nyilatkozat is magába foglalt. Kónya-Hamar véleménye szerint az erdélyi magyar politikai elit sokszor csak kampányszlogenként használja a többszintű autonómiát, miközben a románság a rendszerváltás óta igyekszik démonizálni az önrendelkezési törekvéseket.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke emlékeztetett: a rendszerváltást követően az erdélyi magyar szervezetek egyöntetűen fogalmazták meg autonómiaigényüket, s ennek egyik alapdokumentuma volt a Kolozsvári Nyilatkozat. „A politika a lehetőségek kihasználásának művészete, a Domokos Géza által vezetett RMDSZ azonban tudatosan ment el a magyar közösség szempontjából lényeges esélyek mellett” – jelentette ki a Néppárt elnöke. Szilágyi hozzátette: „Bukarest mindmáig nem tudott hiteles és megbízható hatalmi központtá válni az erdélyi magyarság számára, a mi feladatunk pedig az, hogy demokratikus és békés úton rendezzük viszonyunkat a románsággal.”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke kijelentette, 25 év elteltével lezártnak tekinthető az ideológiai viták korszaka, majd emlékeztetett: a reformtömörülés létrejötte a Kolozsvári Nyilatkozatnak köszönhető, hiszen – vízválasztóként – ez volt az a dokumentum, melynek szellemében kijelenthették, másféle politikai képviseletet akarnak. „Bukaresthez való viszonyunk mindmáig rendezetlen, s a kérdés adott: a beépülés, vagy a távolról kifejtett nyomásgyakorlás útja a járható? A reformtömörülés tagjaiként végig azt vallottuk, hogy kötelességünk megvédeni a Tőkés László által felhalmozott politikai tőkét, miközben a Kolozsvári Nyilatkozatra is iránymutatóként tekintünk” – mondta a néppárti politikus.
Katona Ádám, az RMDSZ egykori, Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformjának elnöke felidézte a Kolozsvári Nyilatkozat létrejöttének körülményeit, valamint az RMDSZ megalakulásának történetéről is beszélt. Hangot adott azon véleményének, mely szerint a reformtömörülésnek még keményebben kellett volna fellépnie, s az RMDSZ szégyenének nevezte, hogy nem foglalkoznak a 25 évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, s negyed évszázados évfordulóját nem ünneplik meg. „A 25 évvel ezelőtti események reményt keltettek bennünk, s nem feltételeztük a jövő politikai vitáit, valamint azt, hogy érdekvédelmi képviseletünk nem fog harcolni értünk” – mondta Katona Ádám.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: „Meggyőződésem, hogy rendkívül kitartó, szívós diplomáciai munkát kell még elvégeznünk azért, hogy elfogadtassuk itthon és nemzetközi színtéren is autonómiaigényünket, s hogy az időnként fellángoló magyarellenes hangulatot is ellensúlyozzuk. A mi megközelítésünkben Székelyföld autonómiája román állampolgárok igényére épül, akik békés, demokratikus eszközökkel szeretnék megvalósítani jogos önrendelkezésüket.”
A konferencia zárásaként Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: „A Kolozsvári Nyilatkozat a belülről vezéreltség utolsó dokumentuma volt, s ezt a szellemiséget és indíttatást kell az erdélyi magyarságnak is visszanyernie. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy miként sikerül közösségünk érdeklődését újra felrázni az autonómia ügye iránt. Mindezek mellett örömmel kell nyugtázzuk, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács is hűen hordozza a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségét.” EMNT; itthon.ma/erdelyorszag

Közel félezer erdélyi gyermek énekelte örömmel a Kodály-műveket
Kórushangversennyel, tudományos konferenciával, kiállítással emlékeztünk
Kolozsváron tartották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényét. A Györkös-házban szombaton délután nemzetközi tudományos konferenciát szerveztek, ahol három magyarországi és három erdélyi szakember hozta közelebb a népes hallgatóság számára a kodályi életmű egy-egy szeletét. Vasárnap délelőtt Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke nyitotta meg a magyar Külügyminisztérium által létrehozott kiállítást, amely tizenkét pannón mutatta be Kodály Zoltán (1882–1967) magyar zeneszerző életét és munkásságát. Ezt követően pedig hat erdélyi gyermekkórus lépett fel a Kolozsvári Magyar Operában megtartott kórushangversenyen A telt házas rendezvény alatt minden fellépő énekkart hosszas taps kísért. A kétórás hangverseny után a közönség a kodályi eszmék továbbéléséről megbizonyosodva távozhatott.
Tudományos előadásokat, néhány hangszeres produkciót és persze rengeteg Kodály-kórusművet hallgathattunk meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényén, amellyel Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulójára emlékeztek. Szombaton a Györkös Mányi Albert Emlékházban a Szederinda citeracsapat nagykállói népdalokat adott elő, Széman Péter országos EMKE-elnök köszöntője után Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a RMD fő célkitűzése az erdélyi magyar ifjúság zenei nevelése a Kodály Zoltán által kijelölt útvonalat követve.
Zenei miniatúrától a gyűjtőutakig
– A két szólamra írt Bicinia Hungaria miniatúrái életigenlő alkotások, amelyek a szépre, a jóra és az igazra tanítanak – ismertette Angi István esztéta a népszerű Kodály-kompozíciókat, amelyeket a gyermekvilág zenei enciklopédiájának is tarthatunk.
Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke, zenei szakíró és zenepedagógus Kodály népzenei gyűjtőútjairól értekezett. Mint kifejtette, Kodály Zoltán 1905-ben kezdett el népzenét gyűjteni, első erdélyi gyűjtőútjára 1910-ben került sor a Csíki-medencében, majd 1912-ben Kászonaltízon és környékén gyűjtött. 1914 tavaszán Bukovinában, míg 1917-ben Nagyszalontán kutatta a népdalokat. A gyűjtőutak eredményeképpen a zeneszerző által megfogalmazott legfontosabb következtetés a magyar népzene egységes jellegére vonatkozott.
Almási István kolozsvári népzenekutató az erdélyi népzenének Kodály Zoltán életművében való tükröződését mutatta be. Kodály 15 helységből 518 dallamot gyűjtött, amelyek egy részét későbbi kompozícióiban feldolgozta. Figyelembe vette elődjének, Vikár Bélának is a felvételeit, fiatalabb kortársát, Lajtha László (1892–1963) zeneszerzőt pedig szintén erdélyi, pontosabban széki gyűjtőútra buzdította.
Oláh Boglárka zongoraművész kiváló Kodály-interpretációja után Nagy Éva Vera tanár-karnagy, iskolanővér az általa és Czakó Gabriella zenetanárral több mint egy évtizede Szovátán megvalósított zenei misszióról számolt be. – Tizenöt évesen jártam először Erdélyben, ekkor életre szóló élményeket szereztem. 2004-ben jöttem Czakó Gabriella zenetanárral Szovátára, ahol gyerekeknek szerveztünk programokat, és ebből jött létre az énekes missziónk. Kórusunkkal, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarral 2010-től kezdődően nemzetközi kórusversenyeken többször értünk el első helyezést. Tagjaink Nyárád-menti, sóvidéki falvakban élő gyermekek. Délutánonként, az iskolai tanórák után kóruspróbákat szervezünk, és most már a gyermekek szüleiből álló felnőtt vegyeskar is alakul. Mindig a kodályi eszméket tartjuk szem előtt: azaz az énekes alapú zenei tevékenységet, a zenei írás-olvasás élménnyé tételét és a népzenei alapot – tette hozzá Nagy Éva Vera iskolanővér.
Krasznai Gáspár, a budapesti Madách Imre Gimnázium ének-zenetanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának doktorjelöltje a Kodály szellemében megvalósuló ének-zene oktatásról értekezett. – Van épp elég tennivalónk arra nézve, hogy megvalósuljon Kodály álma, miszerint a zenei analfabetizmust felszámolva bárki első látásra leénekeljen egy egyszerűbb zeneművet. A 20. század első felében a magyar társadalom jórészére a zenei tájékozatlanság és a nem megfelelő zenei közízlés volt jellemző. Sajnos, a mai gyermekeknek is sok ponyvazenével kell szembesülniük. Ez ellen pedig csakis a közoktatás és a zenetanárok léphetnek fel eredményesen. Az iskola feladata az, hogy értéket nyújtson, és a gyermeket arra nevelje, hogy képes legyen megkülönböztetni az értéket az értéktelentől. A megfelelő zenei nevelésnek természetesen a gyermek anyanyelvén kell történnie – összegzett az erdélyi származású doktorandus, majd felelevenítette azt a személyes emlékét, amikor harmadik osztályos kolozsvári zenelíceumi tanulóként élmény volt számára Bedő Ágnes zenetanár kórusórája, ahol kánont énekeltek a gyerekek.
Dávid István erdélyi származású orgonaművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének oktatója Kodály Zoltán vallásos műveiről értekezett, amelyre a reformáció 500 éves évfordulója adott kiindulópontot. A szakember kifejtette: Kodály protestáns öröksége szerteágazó, a zsoltárfeldolgozásaitól kezdve a Psalmus Hungaricusig mind Kodály protestantizmusát, istenhitét bizonyítja.
Kiállítás és sikeres kórushangverseny
Vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában Ittzés Mihály népzenekutató ismertette a magyar külügyminisztérium támogatásával megvalósult, tizenkét pannóból álló kiállítást, amely Kodály életét és munkásságát mutatja be. Értesüléseink szerint a kiállítás október folyamán tekinthető meg.
– A Kolozsvári Magyar Opera történetében mindig nagy szerep jutott Kodály Zoltán munkásságának. Az intézmény első előadásán a Háry Jánost adták elő, ezen kívül a Székelyfonó is intézményünk repertoárját képezi. Kezdő zenetanárként Székelyföldön a Kodály-módszer szerint tanítottam, kár, hogy ma már egyre kevesebben használják ezt a módszert Erdélyben – közölte Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója és az EMKE alelnöke a kórushangverseny előtt.
– A zenetanároknak fel kell oldaniuk az énekléssel szembeni ellenállást. Énekléssel értéket közvetítünk, élményt hozunk létre, példát mutatunk – tolmácsolta Závogyán Magdolna magyar kultúráért felelős helyettes államtitkár szavait Simon Edina magyar konzul.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere kifejtette: Kodály Zoltán hozzájárult az erdélyi magyarok identitásának megerősítéséhez, ugyanakkor a 21. századi hétköznapi hitvallásunk is a kodályi eszmékre támaszkodhat.
Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnökének szavait a konferanszié, Vetési Nándor tolmácsolta. Elhangzott: „Kodály Zoltán és Kós Károly más-más művészeti ágban, de egy célt követtek: a művészi alkotásnak az emberről kell szólnia. Értékfelfogásuk ma is érvényes. 2017-ben mi nem hátrálhatunk meg, magyar identitásunk erősítésére, jogaink megőrzésére kell összpontosítanunk”.
Az ünnepi gyermekkari hangversenyen hat kórus lépett fel: a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnázium gyermekkara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde), a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos kórusa (Boros Beáta), Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa (Kovács Dalma), a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa (Szabó András), a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar (Czakó Gabriella, Nagy Éva Vera és Lokodi Anna), továbbá a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara (Lőfi Gellért). A kórusok Kodály-műveket szólaltattak meg, kristálytiszta intonációval, a magyar zene iránti elkötelezettségről téve tanúbizonyságot. A teljesítmény a jó és a kiváló között helyezkedett el, de a minősítésnél fontosabb a kodályi eszme, a magyar kórusművek éltetése. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro

Az Őrkő esélyei (Kerekasztal a Manus fesztiválon)
Sepsiszentgyörgy határában, az Őrkőn él egy majd kétezres közösség, többnyire nyomorban, nemcsak a város, de a társadalom peremén. Helyzetük javításában, rendezésében mindeddig nem sikerült jelentős eredményt elérni, s bár többen, sokféleképpen igyekeztek segíteni, áttörésnek egyelőre nyoma sincs. Néhány lelkes fiatal tavaly fesztivált szervezett az őrkői romáknak, a Manust idén kibővítették egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyen az őrkőiek felzárkóztatásának lehetőségeire keresték a kiutat helyi karitatív szervezetek képviselői és a magyarországi vendégek, akik pozitív tapasztalataikat is megosztották.
Talán a téma kényessége, talán a sokféle, változatos programot kínáló hétvége okán a meghívottak közül többen nem jöttek el, és nem sikerült egységes cselekvési tervet sem kidolgozni a majd négyórás tanácskozás során, de lehetőség nyílt kibeszélni számos problémát és ötleteket meríteni mások eredményeiből. Kiderült az is, bár Magyarország is távol áll attól, hogy megoldottnak nevezhessék a romakérdést, legalább harminc évvel előttünk járnak, így jócskán van, mit tanulni tőlük. Körvonalazódott, hogy az Őrkőn élők a lakhatási gondokon túl két sarkalatos problémával szembesülnek: a tanulással, pontosabban annak hiányával és a munkanélküliséggel.
Óvoda, iskola
Számos civil szervezet – a Vöröskereszt, a Caritas, a Máltai Szeretetszolgálat – hosszú évek óta tevékenykedik az Őrkőn, alkalmazottaik, önkénteseik elsősorban a gyermekekkel foglalkoznak. Elsőként a gyulafehérvári központú Caritas igyekezett segítő kezet nyújtani az őrkőieknek, és mivel legnagyobb gond a hely hiánya volt, a katolikus egyházzal közösen építették fel a Néri Szent Fülöp-iskolát – mondta el Kerezsi Hajnalka, a szervezet roma integrációs programjának koordinátora. Itt kezdték meg tevékenységüket, előbb az iskolában igyekeztek segíteni, majd a hiányosságokra összpontosítottak, azzal szembesültek ugyanis, hogy mivel a gyermekek nem járnak óvodába, eleve hátránnyal kezdik az első osztályt, hiányoznak bizonyos alapkészségeik, amelyeket ott tanulhattak volna meg. Ha nem kapnak segítséget, ez a lemaradás egyre nő. Előbb délutáni, most már egész napos foglalkozást tartanak (a gyermekek két váltásban járnak iskolába, így szükség van a délelőtti tevékenységre is), és az eredmények lassan mutatkoznak. Az azonban már látszik, azok a fiatalok, kik pár éve hozzájuk jártak, immár gyermekeiket is szívesebben viszik, mint egykor őket a szüleik. A következő kilenc-tíz év, egy újabb nemzedék felnövése talán gyarapítja eredményeiket is – bizakodott.
Az iskolát megalapozó óvodai oktatás vonzóvá tételét igyekszik segíteni a Ringató, ahová babáik hároméves koráig járhatnak az anyák. Céljuk, hogy amennyire lehet, megelőzzék a társadalmi kirekesztést a kora gyermekkori fejlesztés révén, de nemcsak a kicsik képességeire figyelnek, a szülőket is igyekeznek napi rendszerességre szoktatni, segítenek, amiben tudnak: ügyintézésben, levélírásban, van lehetőség a tisztálkodásra, mosásra. Szeretnék elérni, hogy elsajátítsák a napi rutint, rendszeresség kerüljön az életükbe, hogy megszokják, a szabályokat be kell tartani – számolt be Veress Réka. Eddig 86 gyermek fordult meg foglalkozásaikon, naponta hat-nyolc apróság vesz részt a programban. Eredményeik egyelőre nem látványosak – tavaly 8 óvodásuk lett volna, egy jár rendszeresen, idén kilencből hatan mentek –, de bíznak benne, a kitartó munka meghozza gyümölcsét, és évről évre növekszik majd a rendszeresen óvodába járók száma. Mondókáznak, énekelnek, rajzolnak, játszanak, kézműveskednek, próbálnak családias légkört teremteni – számolt be Veress Réka. A különböző programok kapcsán több kérdés felmerült. A Magyarországról érkezett vendégek nem értették az esetleges óvoda-, iskolalátogatást, hisz náluk szigorú törvények szabályozzák ezt, nagy büntetésekre számíthatnak azok a szülők, akik nem viszik rendszeresen oktatási intézménybe gyermeküket, sőt, a gyámügy közbeavatkozásával a felügyeleti jogot is elveszíthetik. Törvények nálunk is vannak, ám betartásukat senki nem ellenőrzi – hangzott el. Ugyanakkor az őrkői cigányiskola eredményeit nehéz sikertörténetnek nevezni, hisz alig akad gyermek, aki nyolcadik után továbbtanulna. A Magyarországról érkezettek a szegregált iskola ellen szólaltak fel, mindannyian vegyes osztályokban tanultak, a magyar gyermekek ösztönző hatása segítette őket, hogy vigyék valamire. Ruzsa Pál, az őrkői romákat képviselő Amenkha Egyesület elnöke azonban úgy látja, hogy fontos a saját, közeli iskola, míg nem indult be a Néri Szent Fülöp, alig néhány gyermek ment el a távolabbi iskolákba, most legalább többségük jár, s valamit csak tanulnak – vélekedett.
Csak az jár, amiért megdolgozol
Az őrkőiek legnagyobb gondja talán a mélyszegénység. Az itt élők nagy részének nincs munkahelye, a segélyeken kívül semmilyen jövedelme. Vannak, akik külföldön keresik a boldogulást, néhány hónapra kivonul az egész család, összeszednek annyit, hogy kipofozzák kicsit a házukat, valamelyest jobb körülményeket teremtsenek, ám ez többnyire átmeneti megoldás, hátulütője is akad bőven, hisz ilyenkor a gyermekek kimaradnak az iskolából. Ruzsa Pál állítja, dolgoznának az őrkőiek, ám nincs rá lehetőségük. Hiába írt össze több mint 150 munkát keresőt, és kapta meg a munkaerő-hivataltól a betöltetlen állások listáját, amikor valaki jelentkezik, amint kiderül, hogy cigány, nincs már hely. Gond, hogy több mint kilencven százalékuk analfabéta, és ma már a szakképzetlen munkások esetében is elvárás, hogy tudjanak írni-olvasni – ismeri el Ruzsa Pál.
A beszélgetésnek ezen a pontján váltak érdekessé a magyarországi vendégek, akiknek településeiken sikerült kisebb csodákat megvalósítaniuk. Szakácsi polgármestere, Oláh János mintagazdaságot hozott létre: mindenki dolgozik, van megélhetése, biztosított a napi betevő. „Van a településnek 5,5 hektár földje, azt kezdtük megművelni. Az elején úgy volt, hogy amit megtermelünk, az legyen a falué. Pénzt is kaptak a munkáért, de a termést is szétosztottuk. Azonban megtapasztaltam, hogy ez nem jó irány, azt mondták, ez úgyis az enyém, ha kevesebb lesz, az sem baj. A programot 2015. március elején indítottuk, aztán 2015 őszén a termés betakarításakor szinte villámcsapásként hatott, amikor kitaláltam, mindenki annyit kapjon, amennyit dolgozott. Ez eredményesnek bizonyult: most már több település próbálja alkalmazni, hogy ki amennyit ad, annyit kap, nem egyformán osztjuk el azon az alapon, hogy ez jár” – meséli a polgármester. Az önkormányzati területet nagyon kemény harc árán sikerült megszerezniük, de megérte. Idéntől már maguknak is termelhetnek, de fontos, hogy a közös munkában is részt vegyenek, legyen látszata tevékenységüknek, „hogy szemmel követhető legyen a fejlődés”. „A mezőgazdasági munka egy lehetőség, de kis lehetőség. Én nem akarok ott leragadni. Azóta van sertéstelepünk több mint 60 disznóval, 12–13-at folyamatosan fialtatunk. Az elején odaadtuk ingyen a kismalacot, de volt, aki nem nevelte föl, eladta, ám ha minimális értékért adom oda, szerződést kötünk, hogy legalább 60–70 kilóig fel kell nevelnie, akkor megtanulja, megszokja, hisz ez is egy munkafolyamat” – ismertette tapasztalatait Oláh János. Szerződést kötöttek az erdőhivatallal is, takarítják a területet, s nagyon figyelnek a becsületes munkára, nem lopják a fát. Nem volt könnyű elnyerniük a bizalmat, de sikerült.
Kell egy vezér
Oláh János történetéből kiderült, mennyire fontos, hogy mindenki által elfogadott vezére legyen a romáknak, hiteles ember, aki közülük való, akiben bíznak, akire hallgatnak. Szakácsi polgármesterének hozzáállása sem mindennapi: „Én cigány vezető vagyok, és a magunkfajta tudja, nagyon sok ajtón nem elég kopogtatni, dörömbölni kell. Meg kell ezt tenni a mögöttem lévő emberekért, akikért felelősséget vállaltam. Aki ezt nem tudja megtenni, annak nem kell posztot vállalnia. Csak a koronáért nem kell vezető szerepet vállalni” – szögezte le.  Szakácsi példája egy az egyben nem alkalmazható Őrkőn, nincs megfelelő mezőgazdasági terület, de gondolkodnak gyógynövénytermesztésben és az erdőtakarítás is eszükbe jutott, a tulajdonos kisbirtokosságok azonban egyelőre nem előlegezték meg a bizalmat. A magyarországiak más jó ötletekkel is szolgáltak. Balogh Kályhás Tibor, aki árva roma gyermekként nőtt fel, most a cigányok helyzetével, a szegények (nemcsak romák) életminőségének javításával foglalkozik. Képzéseket tartanak, lehetőséget teremtenek diákoknak a kötelező 50 órás önkéntes munkára. Egyik szervezetük 30 település ügyes-bajos dolgait vállalta fel, és sikertörténetnek tekinthető, hogy elérték: a kisebb bírságok immár kiválthatóak közérdekű munkával (5000 forint 6 órai munkával), és így már több mint száz embert hoztak ki a börtönből. Kiss Béla pedig arról mesélt, miképpen biztosít munkát a romáknak.
Mit tesz a városvezetés?
Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalát Tóth-Birtan Csaba alpolgármester képviselte, aki elismerte: elődje, Tischler Ferenc sokkal nagyobb szociális érzékenységgel közelített az őrkőiek világához, ő elsősorban az infrastrukturális fejlesztések révén került velük kapcsolatba, és elnöke lett annak a munkacsoportnak, amely most kezdte el tevékenységét, feladatuk egy stratégia kidolgozása az őrkőiek helyzetének rendezésére. Párhuzamos világokban élnek az őrkőiek és a város lakói, ő szereti és tiszteli hatalmas szabadságvágyukat, természetszeretetüket, pezsgő közösségi életüket, de a város világával ellentétben állnak. Két kérdést kell körüljárni: miben zavarjuk egymást, illetve miben tudunk egymásnak valami hasznosat nyújtani. Az egymás mellett élést integrációnak kellene felváltania, olyan szabályokat kell kialakítani, amelyek mindkét közösség számára elfogadhatóak, de nem jelentik a cigányok identitásának feladását sem, meg kell találni a közös pontokat – fejtette ki az alpolgármester. A tervekről is beszélt röviden, miképpen próbálják rendezni a házak jogviszonyát, hogy beköthető legyen az áram, gáz, és hogy bíznak benne, a szakemberek által kidolgozott stratégia ad majd választ és megoldást számos, a tanácskozáson is felmerült kérdésre, és megnyitja az önkormányzat számára a pályázási lehetőségeket is.
A Manus kerekasztal-beszélgetése csodát nem hozott, megoldások nem születtek, de újabb, nem is kis lépést tett az efelé vezető úton. A cigányok sorsát szívükön viselő, annak jobbításában tevékenyen részt vállaló embereket ültetett egy asztalhoz, és mindannyian belátták: külön-külön nehéz előrejutni, fontos lenne a konszenzus, meghatározni, mi a nagy terv, és abban kinek mi a feladata. A Manus kezdeményezőinek: Lovas-Fekete Zsoltnak, Csernátoni Lorándnak, Majláth-Szabó Attilának igyekezete nem volt hiábavaló, új ötletek, elképzelések merültek fel, s az is kitetszett, segíteni akarásukban nincsenek magukra. A legfontosabb üzenetet talán Oláh János, Szakácsi polgármestere fogalmazta meg: „Ha mi nem segítünk egymáson, nem jutunk sehova. Nagyon jó példa erre a négerek helyzete, ők rabszolgák voltak, mi szabadon mentünk egyik városból a másikba, minden egyes országban jelen vagyunk. A négerek rabszolgasorból tudták elérni, hogy Obama az egyik legnagyobb ország, Amerika elnöke lehetett, akkor mi hogyne tudnánk javítani sorsunkon.” Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

PNL: bajuk van a színházzal
Kedden a megyeházán rendes havi gyűlését tartotta a Bihar Megyei Tanács. A PNL-frakció ellenszavazata miatt nem ment át egy olyan előterjesztés, mely a Szigligeti Színházra vonatkozott.
Az október 17-én, kedden megtartott e havi rendes közgyűlésen a Nemzeti Liberális Párt egyik tanácsosa elkezdte piszkálni a Szigligeti Színház megalapítását. Ennek érdekében a PNL-sek előszedtek 2010-es papírokat, és nem szavazták meg a Szigligeti Színháznak egy pár olyan típusú, személyzeti struktúra változtatását, melyek nem vonatkoznak új alkalmazottak felvételére, hanem csupán kisebb átalakítások jelentenek. Így ezen előterjesztés például azt tartalmazta, hogy a Szigligeti Társulatnál megszűnik a betöltetlen I-es fokozatú színészi poszt és helyette IA fokozatú üres színészi állás létesül; az adminisztratív-műszaki részlegen megszűnik a betöltetlen portási munkahely; a Lilliput Társulatnál a művészeti vezető besorolása I-es fokozatról II-es fokozatra módosul; vagy a Nagyvárad Táncegyüttesnél az I-es fokozatú balett- és táncmester funkció középfokú tanulmányok helyett felsőfokú végzettséget igényel.
A liberálisok azzal indokolták a határozattervezet elutasítását: nem értik, hogy jöhetett létre a Szigligeti Színház hét évvel ezelőtt.
„Úgy gondolom, mindenképpen illetlen vagy illetéktelen ez a típusú felvetés, miután már lassan nyolc éve annak, hogy Nagyváradon külön működik a magyar nyelvű Szigligeti Színház és a román Mária Királyné Színház, teljesen önálló jogi személyiségként. Ebben a témában tehát minden jogi feltétel rendben van, ezért nem hátrálhatunk meg”- nyilatkozta az ülés után az erdon.ro-nak Pásztor Sándor, a Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

„Nagyon sok ember magára ismert, erre nem voltam felkészülve”
Bemutatták Vida Gábor Egy dadogás története című könyvét
Mi az, amit másként csinált, ha másként csinált bármit, hangzott el Márton Evelin első kérdése Vida Gáborhoz azon a múlt heti eseményen, amelyen a Marosvásárhelyen élő prózaíró legújabb, Egy dadogás története című könyvével ismerkedhettek meg az érdeklődők a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. A Magvető kiadónál megjelent kötetért, amint azt már olvashatták lapunkban, szintén a múlt héten vehette át az író az idei Déry-díjat.
A Vida Gáborral beszélgető Márton Evelin szerint az Egy dadogás története „hirtelen kiütötte a biztosítékot és hatalmas érdeklődésnek örvend”, ezért is hangzott el a kezdőkérdés ebben a formában.
„Nem tudom, mit csináltam másként. A bogaraimról írtam továbbra is”, hangzott Vida válasza, de hozzáfűzte azt is, hogy a kiadó valóban foglalkozott a könyv marketingjével, meg személy szerint ő is „egy kicsit”. Arra sem tudja a választ, hogy miért ismert olyan sok ember magára, de úgy gondolja, hogy miközben nagyon személyesen csak saját magáról írva próbált érvényesülni, kiderült, hogy hasonló történetek bizonyára „mindenkinek a hátterében ott vannak valahol”.
Korábbi beszélgetéseik során szó esett arról, hogy az író „a nagy erdélyi regény” megírására törekedett, ám, mivel ezt nem sikerült megírnia, helyette megszületett ez a könyv. Márton Evelin szerint azonban az Egy dadogás története „pontosan az az Erdély-regény, amit talán nem szándékozott írni, de mégis megszületett”. – Nincs tapasztalatom arról, hogy Kelet-Európa többi részében vagy Nyugat-Európában hogyan oldják meg a családokban a problémás dolgokat, de az biztos, hogy Erdélyben a szőnyegaláseprés nagy hagyományokkal rendelkezik. Úgy érzem, hogy úgymond kiseperted a szőnyeg alól a dolgokat. Hova kellett eljussál önmagadban, hogy ezeket megírhasd – hangzott el Márton Evelin következő kérdése a szerzőhöz.
– Hát, addig jártunk a szőnyegen, míg elkopott, és ott maradt, ami alatta van. Ahogy Molnár Vilmos mondta, a leghűségesebb állatunk a porcica. Szóval, előjöttek a porcicák a szőnyeg alól. Hova kellett eljutni? Volt egy nyűgös korszakom, és akkor elmentem egy pszichológushoz. Én úgy tudtam, hogy hónapok óta nem alszom, de igazából évek óta nem aludtam normálisan. És hát, elmeséltem neki röviden ezeknek a dolgoknak a foglalatát. Ő azt mondta, életében nem találkozott még olyan emberrel, aki ezt ilyen összefüggően el tudja mesélni. Egy baj van ezzel, hogy amit én gondolok arról, hogy ez mit jelent, nem azt jelenti – érkezett az író válasza. Ennek a pszichoterápiának az első szakasza volt tehát a tulajdonképpeni fordulópont a könyv megírásához, „rájöttem ugyanis, hogy mennyi minden van elásva”, mondta Vida Gábor.
Nem véletlen a könyv címe, a szerző külön fejezetben tárgyalja a témát, ehhez kapcsolódott egy következő kérdés. Az erre adott válaszból kiderült, foglalkoztatta, hogy miért és hogyan kezdődött el a gyerekkori dadogás, amint hogy az is, hogyan próbálták „kigyomlálni belőle” ezt a beszédhibát, hogyan „szekálták” minduntalan emiatt.
Azt is megtudhattuk a beszélgetés alatt, hogy a szerző szerint ez a fajta székely családtörténet, amit olvashatunk ebben a könyvben, tulajdonképpen „egy lájtos változat” ahhoz képest, hogy mik történnek egy-egy családban, és „ki tudja, hogy mi mindent hallgatunk el”. – Valami olyasmit akar ez a társadalom, ami nem megy. Most is ez a bajunk. Abból a munkából, azokból az adottságokból, azzal a hozzáállással, ami az itteni emberekben van, valami olyasmit akarunk csinálni, amire nem vagyunk képesek, ami nem megy. Hihetetlen mentális és lelki zárványok vannak – jegyezte meg.
Hozzáfűzte, a könyv megjelenése után sok visszajelzést kapott, és sokan mesélték el saját történetüket, ezért is mondta azt, hogy az övé ezekhez képest „egy lájtos, könnyedebb változat”. – Úgy látszik, elég volt egy kicsit megpiszkálni ezeket a dolgokat. Én nem vagyok ugyan pszichológus, de ki tudja, mi minden van még elrejtve a mentalitásunkban, a hátterünkben. Nagyon sok ember magára ismert, erre nem voltam felkészülve – mondta Vida Gábor. Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

Laczkó Vass Róbert: nem hiába van a pásztornak botja
Jó szívvel jött Gyergyószentmiklósra a gyergyóremetei származású Laczkó Vass Róbert a Belső Iránytű előadássorozat szervezőinek meghívására. Azt mondja: megverné őt az Isten, ha azt mondaná, nincs jól. Mert ő hisz a verés jó hatásában.
Ha azt kérdezzük több embertől, mi jut eszébe Laczkó Vass Róbert nevét hallva, a remetei büszkén mondja: falumbeli, az egykori salamonosok arra emlékeznek, hogy ha kiállt fehér ingben a színpadra, verhetetlen volt az Őszi szavalóversenyeken. Van, aki arra a tanárára gondol, aki az iskolát diákjaival együtt kerülte, és van, aki arra, aki a színpadról adja le a leckéket. De a Paraliturgiában éneklőként, színészként, fotósként és világjáróként is sokan emlegetik.
Nyitott szemmel jár, a Nyitott szemmel előadássorozatot vezeti. Ott ő az, aki kérdez, a Belső iránytű meghívottjaként viszont a válaszadó szerepét osztotta rá Keresztes Zoltán plébános.
Vass ugyan, de nem Albert
Laczkó Róbert néven szerepel a személyazonossági igazolványban, de van számára kiállított Vass Albert elismerő oklevél is. Ez esetben az Albert elírás, a Vass viszont családi hagyaték. A remetei iparos család nevét a negyvenes években egy buzgó hivatalnok „lekoptatva” írta be a regiszterbe, egy s-el. Róbert édesanyjától többször hallotta, trauma az számára, hogy egyszerű fémmé alacsonyodott a csodaszép családnév, így gyermeke az előadói pályán művésznév helyett az anyai örökséget vette vissza, remélve, elégtételül szolgál. Ezt a nevet ebben a formában a családból senki nem viszi tovább.
Visszajelzés a hiábavalóság ellenszere
Tanító volt, ma is tanít, katedra helyett immár a színpadról. A diákjaival együtt iskolát kerülő, didaktikai eszköznek a külvilágot használó egykori pedagógus azt mondja: „A tanítás az alapszakmám, nem tudok mást csinálni, mint foglalkozni ilyen-olyan formában az emberekkel.” „A legnagyobb haszon, ami tanítói, tanári pályámból született, hogy megtanultam tanulni a másik embertől. Hasznot húzni abból, ami meló, ami a napi szecskavágás volt. Sokat olvastam, hogy a fehér foltokat betöltsem.
Ez a mai alapszakmámnak egyik mozgatórugója lett: a fehér foltokat ki kell színezni, hogy az ember közönség elé lépve olyasmit mondjon, és oly módon, hogy az újdonság legyen. Ez visszajelzés nélkül nem működik. Ha a közönség nem érzi azt, amit nyújtani akarok, akkor én teljesen hiábavaló vagyok azon a helyen és abban az időben.
Énekkel csiszolódva
Egyik színes foltja Laczkó Vass Róbertnek az írói vénája. A Felix culpa, a boldog vétek című verseskötet az ő nevével fémjelzett. A színész-énekes adottság hozhatja, hogy Róbert verseit, még mielőtt papírra vetné, saját magának „elénekeli”. „Az énekbeszélgetés miatt valahogy hamarébb van bennem meg a ritmusa annak, amit le szeretnék írni, aztán jönnek hozzá a szavak. A ritmikus szövegmondás motiválja az embert, babakortól hordozzuk magunkban. Van, aki aztán továbbfejlődik, én megrekedtem, bennem ez él. Lehet ez ódivatú, de olyan tartalmakat mozgat meg odabent, ami nagyon ősi. A formát megtölteni egyfajta plusz erőfeszítés, és ettől menekülni nem szabad, mert csiszolja az embert, élményt ad a közlőnek és befogadónak is.
A hit olyan, mint a színház
Bármilyen formát töltsön is meg tartalommal, abban benne van Laczkó Vass Róbert hite. „Hitem abból tevődik össze, amit megtapasztaltam. Remetei, becsületes székely parasztgyermek vagyok, belenőttem egy szertartásosságba. Édesanyám közvetlenül a templom tövében született, a temetőben nőtt fel. Ha gyerekkorunkban lepasszoltak nagyanyámékhoz, mi is ott tanyáztunk a templom tövében. Elmentünk a kicsi misére, utána reggeliztünk igazi tehéntejet, és becsületes székely szilvalekvárt, amit a kondérban főzött nagyanyám a nyárikonyhában. Megtaláltam ezt a szertartásosságban való gondolkodást. Éreztem, hogy ez jó, kötött forma, kezdődik és befejeződik valami. Ez az élet: megszülettünk, meghalunk.
Bár attól a világtól eltávolodott, egy sokkal szabadabb közösség tagja, mégsem tud elszakadni. „Elgondolkodik az ember: a szertartásosságon túl mi az, ami megfog? Nem tudom megfogalmazni, csak azt tudom, hogy azok a formák, amelyeket én megszerettem, azt a valamit, a kisugárzást számomra közvetítik. Ebből adódik az a hitem, amit nem tudok elmagyarázni, de meg tudok fogalmazni egy szerepben, egy énekben, egy versben. A hit énszerintem nincsen önmagában. Az egy adok-kapok játék, mint a színház. A hit árad valahonnan, és éntőlem árad vissza. Kölcsönhatás ez köztem és a Jóisten között.”
Megverné a Jóisten
Laczkó Vass Róbert vallja: Isten mindenben jelen van, a tárgyaktól kezdve a genetika megfejthetetlenségében, benne van a napi rutinban, a reggeli elkészítésének módjában, a kapcsolatokban akkor is, ha azok néha kellemetlenek. Benne van a veszekedésekben, azok tanulságában, a szenvedésben, a kellemetlen igazságokban, melyek ellen lázad az ember, mert rossz szembenézni velük... „Engem megverne a Jóisten, ha azt mondanám, nem vagyok jól. Mindig van a még rosszabbnak is helye, és persze, lehetne az ember jobban is. Az Isten megver megfogalmazásomban sokszor belekötnek. De ez egy olyan formula, amivel az egyszerű, józan paraszti ész megfogta a tanulságadásnak a lényegét: olyasmivel szembesülsz, ami neked kellemetlen, de amiből tanulni fogsz. Az ember a verésből tanul. Ver, mert terelni akar. Más kérdés, hogy mi megyünk-e, vagy tovább kérjük a verést. Miért van a pásztornak botja? És a püspöknek? – tette fel a kérdést, hozzáfűzve, a pásztorbot vagy a tanító mogyorófavesszője egy etalon.
Ahhoz mérjük az életünket, és azt, hogy mit szabad. Mert a szabadságunk nem mehet másnak a rovására, és ezt, állítom, a Jóisten terelgetése, verése nélkül nem lehet megérteni.
Veréstől az ölelésig
A jó hangulatú beszélgetésben az is elhangzott, hogy Isten verése finomítható arra is, hogy tükröt tart. A meghívott szerint abban a tükörben látja meg az ember, mekkora istenverése ő: „Fizikai értelemben a szakmám része, én nagyon szeretek tükörbe nézni. Amikor Isten tart tükröt, az nem egy kellemes élmény. Az ember azt is látja, amit nem szeretne. Megjelennek olyan vonások, amelyek árulkodnak arról, hogy belerokkant vagy meghízott egy történettől, éri az embert olyan trauma, hogy beleőszül, megráncosodik az arca.
A lelki tükörben meglátod a rücskösséget, bogosságot, foltosságot, a hólyagos himlőt, amiről sokszor te tehetsz, mert olyasmibe ártottad magad, ahol rádragadtak a nyavalyák, és van, amiről nem te tehetsz, de befolyásolja az életedet.
Hisz abban: felvértezett a természet, hogy ezeket kisimítsuk. „A Jóisten segít felejteni, és ez ahhoz járul hozzá, hogy az ember tudjon megbocsátani. Lehet a lelken javítani az éleslátás képességével is: ha van merszem a problémát meglátni, és a gyökerénél megragadni, felpiszkálni és megosztani. Nem hiába találták ki a gyónást.”
Keresztes Zoltán beszélgetőtársként rákérdezett arra is, miért nevezte meg egy interjúban a legszebb magyar szóként az ölelést. „Mikor érzi az ember legjobban magát? Amikor oda tud bújni valakihez. Gyermek az anyjához, szerető, a szeretőhöz... amikor azt érzed, hogy a legbensőségesebb pillanatban valaki figyel rád, megvéd, melegséget ad. A párhuzamosan futó életekben az ember érzi, hogy ugyanott menni nem sikk, ő egy kicsit más, elcsángál az erdőben, és kiderül, hogy tévúton jár, és ekkor kell a segítség. Nekem a kedvenc imádságom a Most segíts meg Mária! Fogadj vissza, segíts rajtam, ölelj át.
Mindenkinek megadatik, hogy a bajban valaki segítsen rajta, és minden történetben, én úgy gondolom, ott van az Isten. Mert az ember az ilyen helyzetek többségében bevallja: olyasmit követtem el, amiért nem járna bocsánat, és mégis mindig van ölelés, feltétel nélkül.
Fogódzók az egyensúlyvesztésben
„Számomra a legjobb kapaszkodó az, ha a szülésnek a nyavalyái után megszületik az eredmény. Lehet, hogy nem fiú, hanem leányka lett, de valami csoda jött létre. Elvégezted. Ez a tied. Ez az, amit te le tudtál tenni a közös asztalra, te ezt hoztad a kalákába.
Hiszem azt, hogy az embernek felelőssége és feladata van azzal a közösséggel szemben, amely őt kitermelte. Mert ő egy elég drága produktum, és a közösség elterméketlenedik, ha nem forgat vissza abból, amit elszívott belőle. Ha a visszaforgatás örömét megleled, akkor az egy olyan fogódzó az életben, ami téged a helyes útra visszavezérel – mondja az előadóművész, akit egyre többször láthatunk templomi előadásokban is. Ennek okát is kifejtette az iránytűs közönség kérésére: „Eljön az a pillanat, amikor az alkotó érzi: haza kell menni. Vissza kell menni oda, ahonnan a profánt egykor kitessékelték az utcára. Nekem hamar eljött, és jól esik, hogy visszafogadnak.” Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Nt. Karczagi Sándor diákkori emlékei
Egy órára újraéledt történelem
Az Aradi Magyar Napok programjában szereplő véndiák-találkozóról készült helyszíni tudósításunkban megígértük, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében Az iskola emlékezik neves tanáraira címmel sorra került rendezvényre visszatérünk. Most a nt. Karczagi Sándor nyugalmazott református lelkésszel, az iskola legidősebb diákjával folytatott beszélgetést közüljük.
Az Alma Mater Alapítvány nevében Ilona János tanár által elmondott köszöntőt, illetve felvezetőt követően Karczagi Sándort Ujj János történész, ny. tanár, a Csiky egykori igazgatója faggatta. Amint előrebocsátotta, amikor maga az iskolába került, még élt az egykori Római Katolikus Gimnáziumban oktató generációnak egy része. Tekintve, hogy mindannyiukról csak múlt időben beszélhetünk, a két világháború között élt nemzedék szinte egyetlen élő tanúját kérdezte. Először arról: amikor az impériumváltás után megvonták az iskola nyilvánossági jogát, az intézménynek mintegy 1200 diákja volt. Az 1930-as évekre a diáklétszám alaposan megcsappant – mivel magyarázható, hogy az iskola mégis kitermelte az aradi magyar értelmiséget?
– Kedveseim – kezdete Karczagi Sándor –, Ujj János barátom lelőtte a poént, amivel kiérdemeltem a mostani beszélgetést, az egyetlen dologgal magyarázható: 96 éves vagyok. Természetesen sok mindenre emlékszem. Annak idején a katolikus elemibe jártam, Lázár János volt az iskola igazgatója, Pintér Ilona a IV. osztály tanítója. Innen felvételiztem az I. gimnáziumi osztályba. Akkor még a Katolikus Gimnáziumnak megvolt a nyilvánossági joga, amit másodikos koromban, nyolcévesen vont meg a román állam. A felvételin Fischer Aladár vizsgáztatott, és olyan dolgokat kérdezett: mikor uralkodott Mátyás király? stb. Általában jól válaszoltam a kérdéseire, ezért felvettek az I. gimnáziumi osztályba. Fischer Aladár 1912-ben került Aradra klasszika-filológia tanári beosztásban. Emellett kitűnő görög-latin szakemberként kapásból idézett, illetve olvasott fel mindenfajta latin vagy görög szöveget. A III. és VIII. gimnáziumi osztályok között hetente 4-5 latin óránk volt, egy Albu nevű, román latintanárt küldtek vizsgáztatni, aki a Mócvidékről származott, ezért „ette meg” a magyar gyerekeket. Az érettségin kaptunk egy latin szöveget, amit „prima vista”, vagyis a vizsgabizottság előtt 2-3 percnyi gondolkodás után kapásból kellett fordítanunk. Aki Fischer Aladárnak volt a tanítványa, mint magam is, tudtuk a latint. Fischerről tudni kell: azzal együtt, hogy nagy magyar, aki olyan sokat harcolt a magyarságért, sváb családból származott. Ezzel együtt az egész magatartása, a gondolkodásmódja színmagyar volt. Kiváló szónokként a minden évzárón megtartott tedeumon vagy az évnyitókon kapásból mélyenszántó gondolatokkal megtűzdelt beszédeket tartott. Elbeszéléseit hallva tudtam megérteni igazán, mekkora csapás volt az I. világháborúnak a vége azoknak, akik részt vettek benne. Ő végigharcolta. kitüntetést szerzett és a gondviselés különös kegye, hogy életben maradt, a gyalogságnál tett négyévi kemény szolgálat után hazajöhetett, hogy magyarságtudatban nevelje a diákokat. Akkoriban az érettségin nagyon sok magyar diákot elvágtak, a vizsgáztató romántanárokat közvetlenül a Tanügyi Minisztérium nevezte ki Temesvárról vagy Kolozsvárról. Fischer Aladárnak az volt a módszere, hogy minden latinórán, kivétel nélkül, minden diák felelt. Ez talán azért is volt lehetséges, mert V. osztálytól már csak 10-en maradtunk, hiszen az állam a zsidóságot kitiltotta a Katolikus Gimnáziumból, noha az akkori európai műveltséget csak ott lehetett megszerezni.
Fischer Aladár ugyanakkor lelkes természetjáró volt: minden vasárnap a Zöld Nyíllal kirándulni ment a diákjaival Arad-hegyalja különböző vidékeire, településeire. Eleinte a szülők is elkísértek bennünket, de lassan lemorzsolódtak, mert amikor Fischer Aladár a szikár, atléta testalkatával elindult, a diákjai szinte vágtatva tudtak lépést tartani vele. Mi, 15-17 éves fiatalok bírtuk valahogy, a szegény szülők viszont pihegve követték egy darabig, majd leültek. Ugyanakkor Fischer Aladár kiváló fényképész is volt, ezért a kirándulásokon rengeteg fotót készített – bemutatták az általa készített osztályképet is.
– A katolikus plébánián berámázva látható egy köszönőlevél, amit az 1930-as években Fischer Aladárnak küldtek – egészítette ki Ujj János –, megköszönik neki azt a 30 természetfotót, amit a plébániának adományozott.
– Abban az időben Aradon több fényképész klub működött – emlékezett tovább Karczagi Sándor –, és az amatőr fényképkiállításokra Fischer Aladár mindig elvitte az osztályt. Fischer Aladár már édesapámnak is latintanára volt a Magyar Királyi Főgimnáziumban, ami később a Moise Nicoară nevet kapta. Soha nem tudtam kibogozni a lényegét, de sokszor hallottam gyermekkoromban, hogy a monarchia idején nagy vita folyt azon, hogy az iskolák egyházi vagy állami felügyelet alatt működjenek-e? Nos, az Aradi Állami Katolikus Gimnázium a két felfogást egyeztette, mert mindkettő volt. Akkoriban a Királyi Főgimnázium előtt az Arad megyei Bibics Margit mellszobra állott…
– Az most is megvan – egészítette ki Ujj János – az a Moise Nicoară Líceumnak a tanárijában található. Domján Margit a becsületes neve, és miután a férje meghalt, a vagyonuknak egy részét az Arad megyei oktatás támogatására hagyta. Abból épült a szentannai konviktus, de a felajánlott 330 ezer forintból kezdték el építeni a Főgimnázium épületét is. Ezt kérdőjelezte meg a román állam és az 1930-as években derült ki, hogy nem állami, hanem magántámogatásból épült, ezért 435 ezer lejt kifizettek a magyar iskolaszéknek. A pénzt betették a takarékba, ahol a háború alatti és utáni nagy infláció elvitte az egészet.
– Fischer Aladár jóvoltából az én időmben még Ezopus meséit olvastuk görög nyelven – folytatta visszaemlékezését Karczagi Sándor –, a görög azonban már nem volt érettségi tárgy, de a latin megmaradt.
– Fischer Aladár a román hatóságoknak a szó szoros értelében, szálka volt a szemében – nyitott új támpontot Ujj János –, olyan ajánlatot tettek a minorita rendnek: amennyiben leváltják Fischer Aladárt, és két olyan tanár vezeti a román nyelvvizsgát, akiknek ahhoz nem volt meg a kellő képesítésük, megadják az intézmény nyilvánossági jogát. Nem fogadták el, annyira szerették Fischer Aladárt, aki igen karakán ember volt.
– Óriási elégtétel volt a szüleim számára – folytatta Karczagi Sándor –, hogy az érettségi vizsgákra rendszeresen a Moise Nicoară tanárait hívták, akik közül akkoriban még sokan Budapesten szereztek tanári oklevelet. Ezért olyan jól beszéltek magyarul, mint mi, de a munkájukért nagyon komoly vizsgadíjakat kellett fizetni. Félévben írásbeli, év végén írásbeli és szóbeli román vizsgát kellett tenni minden tantárgyból, még tornából és zenéből-énekből is. A szegény szülők szakadatlanul fizették, csakhogy érettségizhessenek a gyermekeik. II–III. osztályos, 8-9 éves koromban az igazgató úrral Bihar megyében is jártunk kiránduláson, melynek során a csodavárba is eljutottunk, velünk jött a felesége is, aki jól bírta az erőltetett menetet. Mivel az igazgató úr mindig Icukának nevezte, Ilona-napkor beállítottam hozzájuk egy csokor virággal. Az ünnepelt meglepődött, kijelentve: én nem vagyok Ilona, és mondta a rendes nevét, amit elfelejtettem. Az igazgató urat, aki mindig a hátsó kapun távozott, sokszor elkísértem hazáig, a Pöltenberg utcán, ahol több tanár is, köztük Fábián György és Hajós Imre, de Schweitzer József és Szántó György is lakott. Amikor hazaértünk, ironikusan megjegyezte: nem köszöntöttél fel, noha nekem sincs névnapom, mint a feleségnek!
Karizmatikus személyiségek
– Fischer Aladár volt az iskolaigazgató – kérdezett közbe Ujj János –, de a tanári karban számos olyan személy volt, aki doktorátussal rendelkezett. Közülük kit lehetne kiemelni?
– Schweitzer József tanár úrtól nagyon féltünk, mert ha kijött a béketűrésből, ordítozni kezdett: kommunista gazembereknek becézett bennünket – emlékezett nevetve Karczagi Sándor. Róla tudni kell, hogy az első világháborúban orosz fogságba esett, a hatalmas országban keletre szöktek, eljutottak Japánig, ott hajóra szálltak, hogy hazakerüljenek. Talán innen eredt a bolsevista gazemberek beidegződése.
– Talán azért is menekültek keletre, mert a cseh légiótól féltek a magyar tisztek, ezért inkább keletre szöktek – egészítette ki Ujj János.
– Az 1945-ös rendszerváltás után állítólag Schweitzer kedves volt a diákokkal, velünk viszont nem – vette vissza a szót Karczagi Sándor. Schweitzernek doktorátusa volt, mégsem lehetett egyetemi tanár, ezért egész életében középiskolában tanított. Fábián György tanár úr is nagyon jó, magyar érzelmű ember volt, kémiai kísérleteket mutatott be, de nekem a fizika és a kémia iránt semmi hajlandóságom nem volt, ezért nem kerültem vele közeli kapcsolatba. Úgy tudom, még mindig tanít – fordult Ujj Jánoshoz Karczagi Sándor.
– Nem, már 40 éve meghalt – jött a válasz.
– Ja, tényleg. Én mindig fiatalemberként emlékeztem rá, ezért azt hittem, még mindig tanít – nevette el magát az elbeszélő. Sokat csúfolódtunk Ürmösi Jenő tanár úron, akit titokban fókának neveztünk, mert az ajka be volt vágva. Zenetanárként sokat foglalkozott az opera kialakulásával és megszerettetésével, amiért most is hálás vagyok neki; a felesége zongoratanár volt, opera partitúrákat zongorázott nekünk.
– Ürmösi a Filharmóniában hegedült – egészítette ki Ujj János.
– Érdekes ember volt Riesler, a tornatanár, aki komoly tornabemutatókat szervezett, amelyeken idős emberként maga is megmutatta, mire képes. A tanári karban Blénesi Ernő kivételével mindenki német volt. Blénesi székely ember létére új mozgáskultúrát hozott, nagyon megtáncoltatta a diákokat. Ő is nagy kiránduló volt, gyakran a méhész édesapja is részt vett a kirándulásokon, sokat beszélt a méhekről. Blénesinek a magán tornaóráira jártak a gazdag zsidógyerekek. Róth Jutkával közösen működtettek egy kis tornatermet.
– Berthe Nándor is német származású volt – kapcsolódott be Ujj János – Bécsben született, a feleségemnek a zsigmondházi tanítója tanította meg magyarul beszélni. Magyar irodalmat tanított, de német nyelvből volt doktorátusa.
– 1943 és 1949 között ő volt az iskolaigazgató – vette vissza Karczagi Sándor a szót –, nagyon szerettem. Óriási bélyeggyűjteménye volt, szenvedélyesen gyűjtötte, rendszerezte a bélyegeket. Minden magyar és román bélyeget beszerzett.
– Még hozzáfűzök egy érdekességet – kapcsolódik be Ujj János –, nyugdíjas korában írtam róla egy riportot, miközben egy számtankönyv volt mellette, mert hihetetlen mennyiségű matematikapéldát oldott meg, az volt a szenvedélye, noha klasszika-filozófus volt.
– A tanári kar nagyon közvetlen viszonyban volt a szülőkkel – mondta Karczagi Sándor –, akikkel igen bizalmas, családi megbeszéléseket folytattak.
– Lehet-e kérdezni Karczagi Sándorról – kapcsolódott be Réhon József nyugalmazott tanár. Mikor szabadultál a börtönből?
– 1956-ban vittek el, 1959-ben szabadultam – jött a válasz.
– Az első utad az iskolába vezetett, azt mondták, hogy az iskola kiemelkedő diákja voltál, aki olyan bátran beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: valóban úgy érzel-e, vagy provokátornak küldtek? Ficzay Dénes nagyon jó véleményt formált Karczagi Sándorról, akivel utoljára Tenkén találkoztunk. Most viszont köztünk van az élő legenda, aki elmondta mindazt, amit mi könyvből tanulhatunk. Gnandt Jánosnak maradt két kézirata, amelyek közül az egyik az iskola első 24 évével, a másik a Bibics Alapítvánnyal foglalkozik. Végre sort keríthettünk arra, hogy az összegyűlt anyagot nyomdakésszé tegyük. Ugyanakkor egy nagyváradi, Egri Ferenc kapcsolatba került Fischer Aladár családjával, így összeállított Fischer Aladárról egy kimerítő életrajzot, arról, amit mi, Aradon nem tudtunk róla. Nos, az anyagot én összeállítottam, Ujj János leellenőrizte, Tácsi Erika lektorálta, Fritz Mihály a fedőlapját készíti, Ilona János és Siska-Szabó Zoltán fényképeket küldtek hozzá, Nagy István már be is tördelte. Tehát nyomdakész a könyv, de a kéziratok is értékesek, különösen azok a függelékek, amelyekben a Gnandt és a Fischer családok adtak hozzá. Sándor bátyám, felkérlek, hogy egy írással, akár az előszóval is járulj hozzá az Aradi Katolikus Gimnáziumról készülő könyvünkhöz! Ugyanakkor azt is el kell mondani Blénesi Ernőről, Calvasina Károlyról és Fábián Györgyről, hogy 1944 őszén, amikor a magyar csapatok Aradot elfoglalták, a diákjaik közreműködésével néhány nap alatt magyarra cserélték az utca-névtáblákat, ezért, amikor az oroszok bejöttek, az utolsó vonattal Magyarországra távoztak. Amikor 1949-ben Calvasina visszatért, az újságban megjelent egy hír: visszajött a tanár úr. Aradon Blénesi Ernő után jelenleg Vadász Ernő a nagybetűs tornatanár.
– Nagy meglepetés, egyben öröm is nekem, hogy miközben egy nemzedék kiesett, az aradi magyar értelmiségben mennyire elevenen él, ragaszkodik a város múltjához – mondta végszóként Karczagi Sándor.
– Mivel nem volt több kérdés, dr. Muntean Tibor iskolaigazgató egy könyvcsomagot, illetve díszoklevelet adott át Karczagi Sándornak, az iskola legidősebb diákjának, aki nagy örömmel vette tudomásul a Kölcsey Egyesület újraélesztését. Maga mellé kérte Fekete Károly alelnököt, majd elmondta: akkoriban havonta szervezték meg a Kultúrpalotában a Kölcsey-zsúrokat, amelyek igen színvonalas programok voltak. A Kölcsey elnöke Fischer Aladár volt. Fekete Károly röviden ismertette a Kölcsey Egyesület újraindításának a történetét, melynek során jelenleg a 39. könyvük van nyomdában. Ugyanakkor szólt az 1943-ban beindított Havi Szemle újraindításáról is, ami jelenleg háromhavonta jelenik meg, folyamatosan.
– A Karczagi Sándorral folytatott, mintegy órás beszélgetés nagyban gazdagította a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjével és a tanári karával kapcsolatos ismeretanyagot, aminek erős közösségépítő hatása is lehet. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.
Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával.
Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda).
A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.
Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.
Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket.
A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”.
„Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely)

„Szabadságot álmodtak maguk és nemzetük számára”
Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen
Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira.
– Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének.
– Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
– Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke.
A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra.
– A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

A visszaszerzett méltóság ünnepe – 1956-os megemlékezések Erdélyben
A barátságtalan idő ellenére százak tisztelegtek hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére rendezett erdélyi ünnepségeken.
Erdély számos településén tartottak ünnepi, kulturális műsorral egybekötött megemlékezést, ökumenikus istentiszteletet az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a barátságtalan, esős idő ellenére több mint százan vettek részt a sétatéri ’56-os emlékműnél megtartott megemlékezésen a Kolozsvár Társaság és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében. Az ünnepségen felszólaló Oláh Emese alpolgármester úgy fogalmazott, bár az ’56-os forradalmat leverték, ’56 „a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot”.
Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki: elég!” – fogalmazott Kolozsvár alpolgármestere.
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke felidézte, 1956-ban 20 éves egyetemista volt, amikor a rádióban meghallotta a hírt a forradalom kitöréséről.
„Mámoros érzés volt, mi is büszkén vallottuk magunkénak a forradalom sikereit” – mondta Buchwald Péter. A Kolozsvár Társaság elnöke hangsúlyozta, hasonló pillanatot összesen háromszor élt át életében, de utána „egyszer sem váltak valóra a változáshoz fűzött remények”.
Először 1945-ben a világháború végének a híre volt az, amitől mindenki lelkessé vált, de nem gondolták volna, hogy a kommunista diktatúra vár rájuk. 1956 után a következő hasonló élményben 1989 decemberében volt része, azonban a forradalom után elérkező szabadság „nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.
„A Kánaán még nem érkezett el. Bizarr, eszement világban élünk, amelyről nem tudjuk, kinek jó” – fogalmazott Buchwald Péter, aki utópiának nevezte a magyar–román történelmi megbékélést Nagy-Románia születésének centenáriumi évében.
Csoma Botond parlamenti képviselő kiemelte, az 1956-os forradalmat sokan „győzedelmes vereségként” könyvelték el, mert bár hosszú távon, mégis hozzájárult a „kommunistának nevezett rendszer” megbukásához. Emlékeztetett: 1956-nak Erdélyben is komoly következményei voltak, a román hatalom ugyanis ennek ürügyén sikeresen hitette el a szovjet vezetéssel, hogy az erdélyi magyarok mind irredenták, ennek a következménye lett 1959-ben a Bolyai Egyetem megszűnése is. A sétatéri megemlékezést követően ünnepi ökumenikus istentisztelet zajlott az unitárius templomban és a program szerint gálaestet tartottak a magyar operában. A megemlékezés este fáklyás felvonulással ért véget.
„A kommunizmus maradványai még mindig jelen vannak”
Csíkszeredában három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn délelőtt. A csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál, ahol többek közt Korodi Attila parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez.
Kiemelte, 1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. „Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé” – fogalmazott a politikus.
Emlékeztetett, a magyar forradalom véres elfojtását követően a Szekuritáté soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. Csak Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe – mutatott rá az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Korodi szerint „a maradványaiban még mindig élő” kommunizmus elítélése ma sem elégséges. „Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel, de azokat az intézményeket, amelyek az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell” – hangsúlyozta Korodi Attila.
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél kulturális összeállítást tekinthettek meg a résztvevők. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódott a megemlékező rendezvénysorozat.
„A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rövid megemlékezést tartott hétfőn délelőtt Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található ’56-os emléktáblánál.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében szomorú magyar sajátosságnak nevezte, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése.
„Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki az EMNP elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án, csütörtökön folytatódik, amikor előadásokra, könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, Domonkos László író pedig Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Kiss Előd-Gergely, Iszlai Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

Az igazi nagyok
Ó, megint egy évforduló, emlékezés, koszorúzás, nemzeti ünnep...? Megannyi unalmas és fölösleges időpocsékolás, mire jó ez az egész, minek és kinek kell? – hangzik el egyesek részéről a frappáns megállapítás. Mindez a gyakorlatban is egyre inkább megtapasztalható, hiszen egy-egy évfordulós megemlékezésre sokszor alig jönnek el néhányan, többnyire ugyanazok az arcok láthatók – főleg az idősebb nemzedékhez tartozók – szinte mindig (egyéb rendezvényeken is) és mindenütt.
Nagyon szomorú, hogy gyakran a szervezők, az előadók, esetleg a fellépő művészek többen vannak, mint maga a közönség, az érdeklődök, akikért nagyrészt történik az esemény. Hiszen miként is tudna az állandóan pörgő huszonegyedik századi földi halandó egy kis időt a múltra szakítani, amikor szerinte ennél sokkal, de sokkal fontosabb, izgalmasabb és érdekfeszítőbb dologgal töltheti ki jelenét, a mindennapjait? Mindemellett zúdul rá a rengeteg munkahelyi és otthoni feladat, a rengeteg halaszthatatlannak tűnő megbízatás, a megélhetésért, az anyagiakért, a pénzért folyó hajsza. A társadalom tagjainak zöme eszeveszettül rohan, mintha valaki hátulról korbáccsal hajtaná, s az egyén lassan odajut: a nap huszonnégy órája sem elegendő ahhoz, hogy a sok programnak és elvárásnak eleget tegyen. „Annyi a dolgom, hogy nem érem utol magam!” – hallatszik lépten-nyomon a panasz, ha éppenséggel sikerül öt perc erejéig megállni, és néhány szót váltani embertársainkkal. Miközben pedig egyre kevesebb időnk jut magunkra, szűkebb és tágabb környezetünkre, szóval egymásra, gyakran teljesen fölöslegesen órákat pocsékolunk el a közösségi oldalak böngészésével, mígnem egyszer meglepődve arra ébredünk, hogy lassan már nem is a saját, hanem a mások életét éljük egy virtuális világban. Hogyan is lehetne ilyen körülmények közepette egy percre megállni, kissé magunkba szállni, elcsendesedni, s visszapillantani elmúlt időkre, emlékezni elődeinkre és nagyjainkra, akik nélkül hontalanok és gyökértelenek lennénk…?
Merthogy így ősszel minden más mellett ismét ideje van hatványozottan az emlékezésnek, a tiszteletadásnak, a főhajtásnak. Hiszen október havához nem is egy, hanem több olyan történelmi évforduló kötődik, amelyekről a kommunizmus sötét éveiben nem lehetett, sőt tilos volt beszélni. Ott van például október 6. és az aradi tizenhárom, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hősei, akik nemzetiségüktől függetlenül életüket áldozták olyan elvekért és eszmékért, mint például a szabadság. Róluk Március 15-vel összefüggésben az elmúlt években többet hallhatunk, beszélhettünk, jóval kevesebbet viszont 1944 októberéről. Egész Erdély magyar ajkú lakossága ugyanis alaposan megszenvedte azt az őszt, amikor a fogságba esett katonák mellett több tízezer ártatlan civil polgárt hurcoltak el szovjet kényszermunkatáborokba. Közöttük volt az a mintegy ötezer kolozsvári, illetve hétszáz tordai magyar férfi is, akiket október derekán szedtek össze razziaszerűen a román hatóságok hathatós közreműködésével a térségbe bevonuló szovjetek, hogy „csak egy kis munkára” vigyék őket, de valójában deportálásuk mögött az etnikai tisztogatás és a bosszúhadjárat szándéka is állt. Ők az úgynevezett „málenkij robotosok”, akik közül nagyon sokan fiatalon a szovjet kényszermunkatáborokban pusztultak el szörnyű körülmények között. A legkevesebb tehát, amit tehetünk értük, hogy egy percig bár, de megemlékezünk róluk, bármennyire is fontosak és sürgősek a teendőink.
És ugyanígy gondolnunk kell 1956 anyaországi és erdélyi hőseire is, akik alig tizenkét évvel a ’44-es deportálási hullám után bátorkodtak azonosulni a forradalom és szabadságharc eszméivel, s életük kockáztatása árán is mertek harcolni a zsarnokság ellen. Példaértékű és gyönyörű az a szolidaritás, amelyet Erdély – beleértve Kolozsvár is – tanúsított az ’56-os magyarországi forradalom és szabadságharc iránt, ahogyan az „erdélyi srácok” – köztük román nemzetiségű fiatalok, lásd a temesvári egyetemistákat – kiálltak pesti sorstársaik mellett. Az anyaországban sokan szinte egyáltalán nem hallottak, ma sem sokat tudnak arról, hogyan is élte meg Erdély ötvenhatot, és hogy milyen durva megtorlásban részesült mindenki, aki egy kicsit is azonosult a magyarországiak szabadságvágyával. A koholt vádak alapján összefércelt kirakatperek nyomán Romániában tömegesen tartóztatták le kortól, nemtől és végzettségtől függetlenül az embereket több mint húszezret úgy, hogy Magyarországhoz képest itt egyetlen fegyver sem dördült el. Majd jött a valamivel több, mint tízezer ítélet, beleértve kivégzéseket is, a több éves politikai börtön, illetve kényszermunka a sok-sok megaláztatással, kínzással és embertelenséggel, amit szerencsés szabadulás esetén a Securitate folyamatos megfigyelése követett.
Mindannyian egytől-egyig csodálatos emberek voltak egy embertelen világban, amelybe a sors belekényszerítette őket, és amelyben élniük kellett. Következésképpen ne essen nehezünkre egy kis időt rájuk szánni, esetleg egy száll gyertyát meggyújtani az emlékükre. Az 1944-es deportálás és az 1956-os események több túlélőjével alkalmam nyílt elbeszélgetni az egykor történtekről, a szovjet lágerek és kommunista börtönök világáról, mindarról, amit ott láttak, tapasztaltak és átéltek. Amikor sokszor nyürrögünk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, hogy ez se só, az se jó, mindig borzalmasan megszégyellem magam, és felteszem magamnak a kérdést: vajon én mit tettem volna hasonló helyzetben? Ha csak egy kis löttyöt kapok ebédre, ha nincs meleg ruha és cipő, ha nincs puha ágytakaró, ha nincs gyógyszer, ha nincs kedves szó, ha nincs anyai ölelés, de van sok-sok fájdalom, szenvedés, megaláztatás, halál… Nyugodt szívvel mondom: nem idős bácsik holmi rablómeséjéről van szó, hanem magáról a kegyetlen valóságról, és igenis érdemes, kell, sőt muszáj rájuk, az idők tanúira figyelmet fordítani. Hiszen egyrészt ők számolhatnak be a leghitelesebben a történtekről, amelyek nélkül érthetetlen a jelenünk és nehezebben alakítható a jövőnk, másrészt pedig példájukból merítve, megtanulhatjuk, értékelni azt, amink van.
Úgy tűnik azonban, hogy sokszor a figyelem ennél sokkal jelentéktelenebb dolgokra irányul, és kevés érdeklődőt, fiatal arcot, szakmabelit, tanárt látni az ilyesfajta rendezvényeken, bár az is igaz, hogy az utóbbi években számos pozitív kezdeményezés történt ezen a téren. Valahogyan ki kellene használni a lehetőséget, amíg még köztünk vannak, meg kellene hallgatni őket, tanulni kellene tőlük, hiszen amit ők tudnak, az egyetlen történelem (tan)könyvben sem olvasható. Mert azok az emberek az igazi nagyok, a követendő példaképek, akik a legnehebb időkben is képesek voltak megőrizni egyenes gerincüket és tisztességüket, s a legszörnyűbb körülmények között is becsülettel helyt tudtak állni. És meg kellene köszönni nekik a példát. Vajon képesek vagyunk erre? Szabadság (Kolozsvár)

Történészkonferencia Szent László megidézésével
A Szent László emlékév tiszteletére szervezte idén a hagyományos Nemzetközi Történészkonferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi fiókegyesülete és a Gyergyói Népfőiskola. Történészek, művészettörténészek, néprajzkutatók és egyházi író világítottak rá a szent király korára.
„Aki nem tanul az elődök tapasztalatából, az óhatatlanul megismétli ugyanazokat az iránytévesztéseket” – üdvözölte a történészkonferenciát, és méltatta Garda Dezső történész szervezői munkáját Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere. A villongásokkal teli időszakban stabilitást teremtő, az országot függetlenné tevő Szent Lászlóról elmondta: a valláserkölcsi értéket nemcsak a magánéletében tartotta fontosnak, hanem a közigazgatásban, az ország építésében is érvényesítette, tartós békét teremtett egész Közép-Európa számára. A keresztény király ma is példakép, keresztény hite, erkölcsi szilárdsága iránymutatást ad.
Szent László korának és életének felelevenítését szolgálták az előadók: Tringli István, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos főmunkatársa, Csukovits Enikő, az MTA Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos tanácsadója, Jánó Mihály, Kovászna megyei művészettörténész, valamint Garda Dezső történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi docense.
A rendezvényszervező történész nagy örömmel fogadta a középiskolásokat és tanárukat a hallgatóság körében, viszont sajnálatát fejezte ki, hogy a BBTE gyergyószentmiklósi tagozatának egyetemistái nem lehetnek jelen a kulturális turizmusban is jelentős előadásokon.
Érték, erő, kereszténység
Mi az a Szent László-i hagyaték, ami ma is érték a magyarság számára? – tettük fel a kérdést Pál Antal Sándor történésznek, a történészkonferenciák minden évben visszatérő előadójának. „Ez a kérdés elgondolkodtató a szakemberek és a hétköznapi halandók számára is. Ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor Szent László uralkodott, mi történhetett akkor, hogy ilyen legendák maradtak fenn róla. Azt hiszem, hogy nem véletlen, hogy e konferencia az ő nevéhez fűződik.
„Szükséges, hogy ne feledjük, mit köszönhetünk neki, mert nem csak a múltunk, a jövőnk is másképpen alakulna, ha ő nem létezik. Ma is üzen nekünk, akár a Szent László pénze legendával: ha valamiért igaz szívvel küzdünk, harcolunk, az úgynevezett pénzzé, azaz értékké válhat” – fejtette ki a történész.
„A magyar népnek üzen ma is Szent László kultusza: elsősorban azt, hogy erő kell a megmaradáshoz. Nem feledjük el, hogy ő egy katona szent volt – válaszolta a kérdésre Tringli István történész. Az ő kultuszából ugyanakkor lényegesen kiemelkedik a kereszténység megőrzésének fontossága, és amikor a magyar kormány úgy döntött, Szent László emlékév lesz a 2017-es, akkor emögött nagyon komoly politikai szándék volt. Tehát erő és kereszténység, ez a kettő az emlékév üzenete székelynek, magyarnak egyaránt.
Csukovits Enikő e témakör kapcsán egy másik részletre is rávilágított. Előadásában elmondta, a zarándoklat Magyarországon egyidős a kereszténységgel. A szent királyok sírjához is rendszeresen volt zarándoklat az 1000-es évek elején. Szent István és Imre székesfehérvári, Szent Margit margitszigeti, Szent Gellért csanádi sírhelyét viszont korántsem keresték fel annyian, mint ahányan Nagyváradra zarándokoltak. Az új királyoknak illett koronázásuk után Szent László sírjához zarándokolni. Ennek tükrében nekünk sem megengedett, hogy ne hajtsunk fejet a valláserkölcsi értékek fontosságáról máig üzenő király előtt.
A konferencia folytatódik
Csütörtökön további előadásokat hallgathatunk a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ Karancsi Sándor termében. Kutatásait ismerteti Kisné Portik Irén és Balázs Lajos néprajzkutató, Vetési László egyházi író, szórványkutató, Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső történész. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Múlttisztázás és jelenismertetés a történészkonferencián
Folytatódott a Nemzetközi Történész Konferencia csütörtökön Gyergyószentmiklóson. A Kisné Portik Irén néprajzi és a Vetési László egyházi író előadása a figyelmet a múltról a jelenre terelte, az értékőrzés hiányosságait sem takargatva, és szembeállítva az ősök azon törekvéseivel, hogy a falvak fejlődjenek, várossá váljanak
Marosvásárhely, Kolozsvár és Gyergyószentmiklós fejlődését követhettük nyomon három előadó – Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső – jóvoltából a történészkonferencián. Ez jelentette a kétnapos rendezvény zárását. A konferenciaszervező Garda Dezső összegzett: elmondta, már nem tudja számon tartani, hányadik történészkonferencia ért véget csütörtök délután, hiszen ennek sorozatát 1976-ban kezdte a 83-as betiltásig, aztán 1990-ben indította újra, és nem egy olyan év volt, amikor kétszer is összehívta a múltkutató szakembereket.
Nem csak az emlékév miatt tartotta fontosnak, hogy Szent László tiszteletére szervezze az idei történészkonferenciát: „Szent László a székelység számára egy rendkívül meghatározó egyéniség. Hiszem, és hozzá bizonyítékokat is keresünk, hogy Szent Lászlóval kezdődött meg a székelyek Erdély felé indulása, itteni letelepedése. Az egykoron székelyek lakta településeken ma is őrzik a Szent László-emlékeket, és ez nem csak Szászföldön, Erdélyben van így, hanem Magyarországon is, hiszen a székelységnek csak egy része telepedett le Székelyföldön, nagy része Magyarországon beolvadt a magyarságba. Így ez a konferencia Szent Lászlóról, de a székelységnek is szólt.
Az egykori értékek romba dőlése több előadásnak is témáját képezte. Ezek kapcsán említette meg Garda Dezső a szárhegyi Lázár-kastélyt, a múlt következményeit mutatva be a jelen állapottal. „Rendkívül sok emberi tévedésnek, okoskodásnak és önzésnek a termékeivel szembesülhetünk ma. Ezek egyik eredményét tükrözi a bezárt Lázár-kastély, annak ellenére, hogy sokan akartak azzal dicsekedni, hogy ők őrizték meg az utókornak. A partizánakciók futtatták mellékvágányra, ami ma van, az katasztrófa.” Ezeknek a tényeknek is helyük van a múltidézéskor, vallotta be, és nemcsak konferencián hallhatunk a tényekről, hanem kötetben is rögzítik az elhangzott előadások anyagát. Igaz, késéssel, hiszen a tavalyi konferenciakötet még félkész.
Történészeink túlterheltek, egyik rendezvényről a másikra hívják őket, kevés idejük marad, hogy kutatásaikat nyomdakész állapotúra szerkesszék, elküldjék.
Oka az is, hogy Gyergyószentmiklós nem a világ közepe, az itt megjelenő tanulmányköteteknek nincs akkora sajtós visszhangjuk, mint egy nagyvárosban kiadottnak. De nem szeretnék felhagyni a kötetsorozat folytatásával, a tudománynépszerűsítéssel.”
Konferencia lesz jövőre is, ígéri Garda Dezső, akinek az újabb téma felől sincsenek kétségei: „1848 évfordulója következik, és Gyergyószentmiklósnak óriási az adóssága.
Itt követték el a legnagyobb bűnt akkor, amikor Kiss Antal, a szabadságharc egyik legkiválóbb vezetőjének sírját pusztán egy kopjafával jelölték meg, ráadásul más személyt is rátemettek. Az örmény temetőben Görög Joachimnak impozáns emlékhelye van. Ilyen kegyhely és élő tisztelet illetné meg tetteiért Kiss Antalt is. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Pezsgőcímke, iránytű és 120 éves táncrend az EKE-múzeumban
Virtuális kirándulók az 1902-es Mátyás-házi múzeum utódintézményében
Hatalmas szervezet volt az 1891-ben alakult Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE) még száz évvel ezelőtt is. Aki ebben kételkedne, azt is meggyőzi az országos EKE által a tagszervezetek közös projektjeként létrehozott virtuális múzeum emlékgyűjteménye. 1948-as megszűnéséig az egyesület tömeges kirándulásokon kutatta fel a közeli és távolabbi látnivalókat, tagjai barlangokat fedeztek fel, kerékpártúrákra mentek, de számtalan bált is szervezett – erős közösséget épített. Úgy gondoljuk, hogy napjainkban a kommunikáció, a PR, a reklám sose látott magaslatokban szárnyal, ezzel szemben a múzeum fotóit nézegetve rádöbennünk, hogy bizony 1900-ban is tudták az elődeink, hogy „mitől döglik a légy”; hogy a közönséggel kapcsolatot kell tartani, hogy közösséget kell építeni, az EKE-tagságot vonzóvá, státusszimbólummá tenni. És tették ezt munkával, szervezéssel, de akár gyújtós reklámokkal, jelvényekkel, EKE-pezsgővel.
Gyönyörű virágkorát élte az Erdélyi Kárpát-Egyesület a boldog békeidők utolsó évtizedeiben. Az erdélyi, a kolozsvári társasági életnek már-már kötelező hozadékát jelentette a kirándulóhelyek, természeti szépségek felfedezése. A téma fontosságát pontosan jelzi, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1891-ben létrehozott Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) első elnöke nem kisebb személy volt, mint gróf Bethlen Bálint, „a hazafias eszméknek lelkes, buzgó és kipróbált híve”, akit „a nagy-enyedi választó kerület 1892-ben orsz. képviselővé választott, és e minőségében is minden befolyását egyesületünk érdekében hasznosította. A kormányhoz intézett kéréseinknek ő a szószólója és több ízben küldöttséget is vezetett az egyes szakminiszterekhez. Ennek eredménye, hogy portomentességet élvezünk, hogy a menedékházak építésénél segélyt kapunk és kiadványaink a hatósági könyvtárak részére megrendeltetnek és minden téren érezzük a kormány tagjainak lekötelező támogatását.” Az 1856-ban született gróf Bethlen Bálint „Modora a tagokkal és tisztikarral szemben szíves és megnyerő. Különösen jó hatással van, hogy kirándulások alkalmával a mulatságokban élénk részt vesz. Mint szónok kevés szavú, de gondolatokban tartalmas és kényes helyzetekben is szerencsésen oldja meg a kérdéseket.” Az idézetek az Erdély 1894/5. számából származnak. Az 1892–1948 között megjelent Erdély (amelynek a Szabadság Erdély című melléklete az utóda kíván lenni, de e címre joggal pályázik az 1991 óta kiadott Erdélyi Gyopár is), tehát az EKE turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóiratának teljes digitalizált gyűjteménye egyébként mostantól ismét elérhető megújított tálalásban az erdelyigyopar.ro oldalon.
Létrehozása után tíz év alatt az EKE olyannyira megerősödött, hogy 1902. október 12-én Kolozsváron a Mátyás király szülőházban megnyitotta a néprajzi múzeumát, amely később a történelmi körülmények áldozataként végezte. Idén októberben, 115 évvel a 20. század eleji múzeumalapítás után az Erdélyi Kárpát-Egyesület újra múzeumot alapított: a virtuális térben. Ily módon a muzeális darabokat mindenki számára hozzáférhetővé – de legalábbis megtekinthetővé – teszik. „Nem polcokon porosodnak a relikviák, nem tárlókban találhatóak a dokumentumok, hanem a világháló adta lehetőségek mentén bekerülnek mindannyiunk szobájába. Közkincs mostantól az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ettől elválaszthatatlanul az erdélyi turistaság történelme, sok kiadvánnyal és tárgyi hagyatékkal.” – olvasható az ekemuzeum.ro honlap beköszöntőjében. Mit láthatunk hát a folyamatos bővítésre váró múzeumban?
Igazi kuriózum az EKE 12. báljának táncrendje 1896 februárjából, a Czárán Gyula iránytűjét és barlangász sisakját bemutató fénykép, az aradi Czárán Gyula EKE-osztály zászlója 1932-ből, az EKE-pezsgősüveg címkéje, az EKE-gyújtós, az egyesület által kiadott német nyelvű idegenforgalmi-turista reklámfüzet, báli meghívó 1936-ból, illetve az a fénykép, ahol például Orosz Endre, az EKE főtitkára látható 1930-ban a budapesti turista kongresszus résztvevőivel az Országház lépcsőin. A menüben kiadványok (könyvek, folyóiratok, képeslapok, aprónyomtatványok, oklevelek, igazolványok), relikviák (jelvények, botjelvények, felvarrók, turista személyiségektől származó ereklyék), az EKE-osztályok fotói között lapozhatunk (az utóbbi még az egyes helyi osztályok hozzájárulásával alapos bővítésre vár). Természetesen az anyag mind fényképeken jelenik meg számunkra, az eredeti tárgyak Orosz Endre unokáinak, a Czárán Gyula Alapítványnak, Deák László nagybányai EKE-alelnöknek a birtokát képezik, valamint a Debrecenben élő, de a gyergyói EKE-hez kötődő Nyisztor Miklós magángyűjteményét gazdagítják. A múzeum anyaga a gyűjtők előzetes engedélyével felhasználható, ugyanakkor folyamatos bővítésre vár és számít: ez a múzeum olyan lesz, amilyenné a mai erdélyi utódok tenni tudják. Az 1891–1948 közötti időszak relikviáit továbbra is örömmel fogadják az eke@eke.ma címen.
Feltárulkozik a múzeumlátogató előtt az élénk társasági élet, az a nyüzsgő közösség, amelyet maga köré teremtett az EKE, és amelynek sikerült fennmaradnia a Trianon után drasztikusan megváltozott körülmények közepette is, amelyhez alkalmazkodni kellett. Fényképeket láthatunk az EKE forrásligeti, egyeskői, tordai, Nagy-kőhavasi, radnaborbereki menedékházairól, a Lujza-lakról, azaz az EKE turistavendéglőjéről a révi Zichy-barlangnál, de láthatunk kirándulókat kisvasúton, majálisozókat, a hölgyek kalapban, hosszú szoknyában főznek a szabadban. Fényképek rég elporladt épületekről, emberekről. Az ily módon elénk kínálkozó nagyszerűség pedig kiváló biztatást, kapaszkodót jelenthet a mának és a jövőnek. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Miről árulkodnak az erdélyi Szent László-freskók részletei?
Szent László a legenda szerint a kerlési ütközet után kiszabadított egy magyar lányt az ellenség karmai közül. A jelenetet a 14. és 15. században székelyföldi templomokban is előszeretettel ábrázolták. De valóban meg akart-e menekülni az a lány? És miért hasonlít Szent László a korabeli Krisztus-ábrázolásokra? Jánó Mihály művészettörténész többek között ezekre a kérdésekre próbált meg választ adni a kolozsvári Művelődés Estek keretében csütörtökön megszervezett előadásán.
A lánymentő Szent László történetéről a 14. századi Képes Krónika is beszámol: a mai Beszterce-Naszód megyei Kerlés határában történt 1068-ban, hogy Salamon magyar király, Géza és László hercegekkel legyőzte az Erdélybe betörő kun (mai értelmezés szerint inkább besenyő) sereget. László üldözőbe vett egy ellenséges vitézt, aki magyar lányt vitt a lován, majd a lány segítségével megölte.
Szent László politikai támogatottsága
László királyt 1192-ben avatták szentté. A magyar Anjou-ház alapítója, Károly király a 14. század elején nagy hangsúlyt fektetett a lovagkirály legendájának ápolására, mivel az erős központi hatalmat testesítette meg, szentként pedig az egyház támogatását is élvezte.
Így terjedtek el a Szent László ábrázolások a templomok falain is, így szakralizálódott a lánymentés profán témája. Jánó Mihály arra is rámutatott, hogy a lovagkirályt gyakran krisztusi szerepben ábrázolták. A Kovászna megyei Sepsikilyén templomában található freskón egyértelmű, hogy a hasonlóság nem csak a művész fantáziátlanságának következménye, ugyanis az ugyanitt ábrázolt utolsó vacsora jelenetben minden tanítvány egyedi vonásokkal rendelkezik.
A lánymentés legendája Felvidéken és Erdélyben maradt fenn, a Magyar Királyság középső részén a török hódoltság ideje alatt semmisültek meg ezek a freskók. A fennmaradt ábrázolások hasonló struktúrájúak: László kivonulása a várból, üldözés, párviadal a kún/besenyő vitézzel, pihenés, ünneplés a megmentett lánnyal. Az apró eltérések, helyi jellegzetességek vizsgálata viszont meglepő újdonságokkal szolgálhat.
Szent Lászlóval vagy a kun vitézzel tartott a magyar lány?
Jánó Mihály érdekes részletre hívta fel a figyelmet a sepsikilyéni falképen: az üldözés-jelenetben a kun vitéz Szent László felé céloz az íjával, a lován ülő lány pedig mintha támasztaná az íjat, másik kezével pedig a gyeplőt fogja. Kivel tartott valójában a „megmentett” lány? A kérdés nyitott a kutató szerint: miközben úgy tűnhet, hogy a lány segít az ellenséges vitéznek, az is elképzelhető, hogy éppen félrelöki a Szent Lászlót célzó íjat.
Profán képelemek a templomban
Ugyancsak a sepsikilyéni freskón láthatunk újabb szokatlan elemet: az éppen lefejezett kun vitéz nem csak nem hunyja le a szemét, mint más ábrázolásokon, hanem furcsa alakú tárgyat nyújt az őt lefejező lány felé. Jánó Mihály szerint a furcsa tárgy nem más, mint egy szív. A szívét a hölgynek felajánló férfi pedig a lovagi kultúra visszatérő eleme. A művészettörténész szerint jelen esetben a kun megtérését jelezték ezzel a motívummal.
Jánó Mihály szerint a lovagi művészethez a székelyderzsi falkép áll a legközelebb. Itt a legrészletesebb az úgynevezett „fejbenézés” jelenete is. A küzdelem utáni pihenés általában része a legenda ábrázolásának, itt azonban a lány egyértelműen László „fejébe néz”. A honfoglalás előtti hősi epikára is jellemző befejező jelenet konkrét szokásra, a tetvészésre vezethető vissza, és a férfi és a nő közötti bensőséges, szerelmi viszony ábrázolására használták.
Jánó Mihály művészettörténész több kiadványban foglalkozik az erdélyi falfestmények történetével, kolozsvári előadásának szerkesztett változata a Rubicon folyóirat ez évi 9. számában is megjelent. A Szent Lászlóhoz kapcsolódó romániai és magyarországi helyszínekről emellett a Szent László út internetes oldalán is található bővebb információ és képanyag.
Mint kiderült az erdélyi Szent László-freskók kutatás korántsem zárult le: a művészettörténész elárulta, hogy a Szeben megyei Somogyom faluban épp a napokban tárt fel újabb Szent László-freskót Kiss Lóránd restaurátor és csapata. maszol.ro