Bertha Zoltán
"Idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme"
Négy év múltán aztán bekövetkezett az újabb tragédia – a magyarság hatalmas tömegeit ismét tényleges kisebbségbe taszító (átmeneti időintervallum után konkrét politikai értelemben is kisebbségből kisebbségbe sodró) katasztrófa: az 1944–45-ös román és szovjet megszállás végképpen véget vetett a négyesztendős szabadságnak, s megpecsételte a magyar Erdély sorsát. Trianonban könnyű dolguk volt "azoknak a területhabzsoló térképszabdalóknak, akik már-már eszelős ceruzahúzásaikkal Közép-Európa eladdig egyik legszívósabb néptestét szabad – mert hisz senki által nem védett, vagy védeni rosszul próbált – zsákmánynak tekintették"; "Romániának odaadtak minden világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol akármelyik román" (írja Beatrice apródjai /1979/ című művében – Hemingway-t is idézve – Illyés Gyula). S az 1920. június 4. utáni megismételt, második országdaraboló Trianon, az 1947. február 10-én szentesített párizsi békediktátum megint milliós magyar nemzetrészeket szakított el, a még kegyetlenebbül bosszúéhes totalitárius-kommunista diktatúra áldozatául, prédájául vetve azokat. Az eleinte a román szabadcsapatok vérengzésében tomboló, majd évtizedekig a politikai-hatalmi genocídium (Sütő András szavával: hungarocídium) valóságos népirtó terrorjában uralgó magyarpusztítás korszaka még inkább rávilágíthat annak az igazságára, amit Tamási Áron 1941-es tézise így kristályosított ki: "idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme" (A tűz világossága). És egybehangzik ez azzal, amit Makkai Sándor szögezett le még 1937-ben (hogy "a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség"; "legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia"); illetve azzal, amit pedig teoretikus jelleggel, definitív elméleti igénnyel később Bibó István jelentett ki: "A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik"; "a reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg (…) tartósan elviselhetetlen" (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946).
S a jövő? A kiszolgáltatottságot megszüntető összmagyar nemzeti önrendelkezés esélye? – Abban mindenesetre bízhatunk, amit – a Csonka Magyarország című, 1920-as versében szenvedélyesen megfogalmazottakat ("Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! / falak, omoljatok hangjaitól"; "Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: / Igazság!") mintegy értekező nyelven is megerősítve – Babits Mihály is állított (Az írástudók árulása, 1928): Magyarország "az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot"; s "az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van". S abban az eszmei igazságtételben és igazságszolgáltatásban, hogy magyarság és igazság egybefonódása szerint – ahogyan szintén Babits vallotta Áldás a magyarra című, 1938-as költeményében –: "Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság." A transzcendens bizonyosság feltétlen győzelmében kell tehát hinnünk minden evilági hatalmi erőszak ellenében. ("A mi igazságunk: a mi erőnk" – hirdette prófétai méltósággal, Kiáltó szóval már Kós Károly is.) Hihetünk egyrészt Trianon megítélésének tisztaságában, akár a szellemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikatúraszerű bökverse is szól: "Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non" (A liba); vagy Lászlóffy Csaba villódzón asszociatív költeménye: »Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszulatlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam – én, faragatlan – / az Öregistennel haragban. / ’Tartalékaid mind meghagytam’« (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk, ahogyan pedig erre napjainkban Szentmihályi Szabó Péter biztat minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: "Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. // Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon." * "Az igazságot is meg lehet szokni" (Trianon részleges revíziója, Észak-Erdély 1940-es visszatérése az irodalom tükrében – 7., befejező rész)
Népújság (Marosvásárhely)

Megjelent az Erdélyi Gyopár idei harmadik lapszáma
Nincs új a nap alatt! – szokás mondani. Ezt cáfolja meg az Erdélyi Gyopár legfrissebb számának tartalma. A kiadvány nem fukarkodik a szóval, így szóba hozza, hogy új elnök van immár az Erdélyi Kárpát-Egyesület élén Kovács Lehel István személyében. Megválasztásának körülményeit sem titkolja el, részletes beszámolót olvashatunk a tusnádfürdői közgyűlésről.
Szóba kerül az is a lapban, hogy hány helyre jártak túrázni, miket valósítottak meg az EKE-tagok. Az osztályok hírei és beszámolói dokumentumként is szolgálnak majd egyszer a következő generációnak. És követhető lehet az a kezdeményezés is, amely egy gyergyói ekés ötletéből vált valóra: a Böjte Csaba napközi otthonába járó gyerekeknek kirándulást szervezni. Az EKE-Vár erre is alkalmas, közel van hozzá a Székelykő, a Tordai-hasadék, az élmény pedig felnőttkorig is kitarthat.
Szintén szóba öntötték a szervezők az EKE Vándortábor újabb túráit, a legfontosabb tudnivalókat azok számára, akik a magyar turistaság legnagyobb eseményén együtt kívánnak lenni a természetben. De maradt mondandó a védett övezetekről is, ez a sorozat most a Pietrele Doamnei-Rarău Természetvédelmi Terület bemutatásával folytatódik. A múltba is érdemes visszatekinteni – állítják azok, akik az 1892-ben megszületett folyóirat utódját ma szerkesztik. Így olvasható a lapban egy 135 évvel ezelőtti kirándulás a Rozsályra, Heppes Miklós ismertetése, valamint a kártyás és turista között is fellelhetők ősöreg összefüggések.
A Borvizeink, gyógyvizeink sorozatból érdemes elolvasni A tusnádi Nádasfürdő című írást, melyben a szerző, Jánosi Csaba olyan értéket mutat be, amely a Vándortáborban közelről is megtekinthető lesz. Elmélet és gyakorlat találkozik itt, akárcsak a gyógynövényrovatban, amelyben Macalik Ernő tesz javaslatot egészségünk jobbítására. És ha az Erdélyi Gyopár-ajánló elején azt is írtuk, hogy nincs új a nap alatt, reméljük, sikerült ezt megcáfolnunk. Sőt, ennél is továbbmegyünk: aki a friss kiadványt fellapozza, még arról is meggyőződhet, hogy van újdonság a csillagok között. Látnivaló éjjel-nappal – ez a természetszerető ajándéka.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület kéthavonta megjelenő, természetjárás, honismeret, környezetvédelem témaköröket felölelő kiadványát keresse az EKE-osztályoknál vagy az elofizetes@eke.ma e-mail címen.
maszol.ro

Rendfenntartókra futja, oktatásra és egészségügyre nem
Az Eurostat a 2013-as adatok feldolgozása után megállapítja, Románia az európai átlagnál jóval kevesebb pénzt fordít az egészségügyre és az oktatásra: eszerint az ország oktatásra szánt költségvetése 2,2 százalékponttal alulmaradt az európai átlaghoz képest, az egészségügyre pedig a bruttó nemzeti termék alig négy százalékát fordították 2013-ban, míg a többi uniós állam átlaga meghaladja a 7 százalékot.
A rendőrség és a különleges alakulatok tevékenységének támogatása terén azonban élen jár Románia: a bruttó nemzeti termék 2,2 százalékát fordította erre az ország, míg az európai átlag mindössze 1,8 százalék. A hatóságok szerint a 250 ezer rendőr, csendőr, tűzoltó és katona felszereléseire, bérére és élelmezésére költötték ezt a pénzt. (Erdély.ma)
NEM A MAGYAROK ÜNNEPE. Csalódást okoztak a szatmári magyaroknak a hétvégén zajlott városnapok, még annak ellenére is, hogy előre tudták, Dorel Coica polgármester „magyartalanította” az ünnepet: előbb „elfelejtette” listára tenni a magyar sztárénekeseket, mert állítólag nem kapta meg időben a nevüket, majd azt kifogásolta, hogy túl sokat kérnek a magyarországi előadók. Végül egyedül Keresztes Ildikó léphetett vasárnap este a közönség elé. A mintegy negyvenezres helyi magyarság valósággal bojkottálta a kampányrendezvénnyé avanzsált városünnepet, melyen az evés-ivás uralt mindent, a kulturális műsorok száma elenyészően kevés volt. A magyar árusoknak sem ment jól, Istvánffy Géza, az avasi Vámfalu fazekasmestere például szombaton egész nap nem árult annyit, hogy a benzinre elég legyen „Ez nem a mi ünnepünk, nem lett volna szabad ide jönnöm, hisz itt minden a bulizásról szól!” – jegyezte meg. (Maszol)
TUDOMÁNYOS ANALFABÉTÁK ORSZÁGA. Egy Európa-szerte nemrég elvégzett kutatás eredményei szerint Románia utolsó helyen végzett, ami az állampolgárok IQ-szintjét illeti a nemzetközileg legelismertebb és legszigorúbb vizsgálatok egyike, a RAVEN-teszt szerint. Egy négy évvel ezelőtt végzett hasonló kutatás során Románia hátulról a harmadik helyen végzett (94-es IQ-val), Törökország és Szerbia előtt. Akkor Németország foglalta el az első helyet, átlag 107-es IQ-val. Ennél is szomorúbb egy másik kutatás eredménye, amely azt vizsgálta, mennyit tud a román nép a világról, amelyben él, illetve mi a tudományosság és a vallásosság közötti arány. A románok majdnem fele (42 százalék) úgy gondolja, a Nap forog a Föld körül, egyharmada úgy tudja, hogy főzés által a radioaktív tej ihatóvá válik, és 32 százalékuk meg van győződve arról, hogy léteznek olyan emberek, akiket megszállt az ördög. A kutatás eredményei szerint a románok alig egy százaléka rendelkezik komolyabb tudományos ismeretekkel. Összehasonlításképpen: Franciaország és Németország esetében ez az arány 17 százalék körül mozog. (Főtér.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pörgős idők pörgős meséi
Kortárs gyermekkönyvek az olvasás népszerűsítésében
Holnap 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Makkai Kinga főiskolai tanár tart előadást Sepsiszentgyörgyön az olvasóvá nevelés megalapozásáról, lehetőségeiről óvodás és kisiskolás korban.
Az előadás nagyobbrészt gyakorlati meglátások átadásával, a közelmúlt és napjaink magyar gyermekirodalmából vett könyvajánlásokkal kívánja támogatni az óvodai és elemi iskolai pedagógusokat, valamint a szülőket, nagyszülőket abban, hogy a gyermekeknek életkoruknak megfelelő, érdekes, vonzó, információgazdag, egyszóval élményszerű könyveket olvassanak vagy adjanak kezükbe.
Egy interjúban így vall arról, mi a jó mese, mi a jó könyv: „A jó mese ott és úgy fejti ki hatását a gyermeki lélekre, ahogyan éppen szüksége van rá. (…) Eleinte a gyerek olyan történeteket szeret hallani, amelyek róla, az őt körülvevő és az általa felfedezett, általa látott világot idézik, később, 5 éves kor után már képes az elvont gondolkodásra, képes szellemi síkon is világokat rendelni egy-egy narratívához, képes lesz saját lelkében olvasni a hallottak által. (…) Az a legjobb történet, amit az anya szívesen olvas. És ezt a gyerek az anya ölében megérzi. Együtt nevet vagy sír a hallottakon. Mert a gyerekkönyv, az abból való felolvasás a legnagyobb érték, amivel a szülő lélekben megajándékozza a gyermekét. Olyan érték, ami nem vásárolható meg pénzen, olyan pillanatok ezek, amelyeket, ha elmulasztunk, soha nem pótolhatunk. (…)Jó gyerekkönyv az, amellyel a gyerek könnyen azonosul, könnyen befogadja, ami meg tudja szólítani.”
Makkai Kinga gyermekirodalmat tanít a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösi Tanárképző Főiskolai Karának marosvásárhelyi kihelyezett tagozatán, illetve a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum pedagógia szakos tanára. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár gyermekprogramjainak szervezője, programfelelőse, az idén működésének ötödik évfordulójához érkezett Könyvmutatványosok gyermekirodalmi portál tagja, a közönség és szakma által is nagyon jól fogadott, Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológia (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2013) szerkesztője.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bemutatják a kolozsvári könyvhéten a Polis új köteteit
A kolozsvári Polis Könyvkiadó 2015. június 4-én, csütörtökön, délután 6 órakor, a Györkös Mányi Albert Emlékházban a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében bemutatja legújabb kiadványait.
bemutatásra kerülő művek: Manas Teodor Mert gyűlölik egymást című regénye, Pál Emese művészettörténeti albuma az erdélyi örmény katolikus templomok berendezéséről, illetve a Péter Sándor apa és fia két világháborúja. I. Csíksomlyótól Berezovkáig (1914-1918) – Vert hadak útján(1944-1945) című kötetet. A könyveket Jancsik Pál, Kovács Zsolt és Dávid Gyula mutatja be. A művekről részleteket olvashatunk az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület honlapján.
maszol.ro,

Megmaradásunkért talpra kell állnunk
A 95 éves tragédia, a trianoni békeszerződés évfordulóján, június 4-én nem a kesergés, a panasz volt az uralkodó Gyergyószentmiklóson.
A megemlékezés felszólalói ilyen szellemben beszéltek: minden nehézség, tragédia ellenére be kell bizonyítanunk, hogy mi, magyarok továbbra is megmaradunk szülőföldünkön magyarnak, és talpra kell állnunk, jelent, jövőt teremtenünk.
„95 éve temették Magyarországot, majd gyász jött hosszú éveken át. Emlékezünk a gyászra, de ez a nemzeti összetartozás napja is, amiből erőt merítve bizonyítjuk be, hogy államhatárokkal nem lehet szétdarabolni értékeinket, magyarságunkat” – fogalmazott Benedek Csaba történész.
„Nem állhatunk meg a panaszáradatnál, mernünk kell felnézni az égre, felállni és továbblépni. Vállalni kell, hogy teszünk a máért, holnapért, gyermekeinkért, szülőföldünkért, nemzetünkért” – jelentette ki Nagy Zoltán alpolgármester. Kis Portik Irén felvetette: ideje lenne elhatározni, hogy a következő megemlékezés ne az eddigi helyszínen, a temetőben, hanem a főtéren legyen.
Az eseményt a remetei Varga Eszter szavalatai, valamint az Ipartestület Férfikara által előadott, alkalomhoz illő énekek tették ünnepélyesebbé. A történelmi egyházak papjainak áldása után koszorúzással és a himnuszénekléssel zárult a megemlékezés.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
FOLYTATÁS JÚNIUS 4-I SZÁMUNKBÓL
Erdélyről sem állíthatjuk leegyszerűsítő módon, hogy román terület volt. Egyszerre volt román, magyar és német, ahol a románok többségben voltak, de a lakosság felét már nem sokkal haladták meg (53,8% az 1910-es magyar népszámlálás szerint, 57,8% 1930-ban). Közben 1910-ben az itt élők 31,6%-át tekintették magyarnak (valójában ez nem magyar nemzetiséget jelentett, hanem mindenkit, akit magyarul beszélőként regisztráltak), 1930-ban pedig 24,4%-át. A németek 1910-ben 10,8%-nyian, 1930-ban pedig 9,8 %-nyian voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisebbségek éppenséggel nem voltak kicsik. Történelmi és kulturális szerepük pedig kiemelkedő volt, a magyarok Erdély elitjét adták, a németek pedig gazdasági értelemben játszottak nélkülözhetetlen szerepet. Sokatmondó a városi lakosság etnikai összetétele is – már a román uralom időszakában, az 1930. évi népszámlálás idején. A városokban ekkor a kisebbségek abszolút többségben voltak, jóval meghaladva a románok számát. Újabb tévhitekkel, mítoszokkal való leszámolásra vállalkozott Lucian Boia Vesztesek és győztesek című könyvében, ebből idézünk részleteket. Az első világháború és az azt lezáró versailles-I békeszerződés „nemzeti előítéletek nélküli” újraértelmezéséről szóló esszé a budapesti CSER kiadónál jelent meg Tibori Szabó Zoltán fordításában.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A Trianon-pszichózis ellen
Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntjük KOCSIS ISTVÁN dráma- és történetírót.
Erdélyi magyar sérelmeink, életünk drámai helyzetei mind Trianon következményei! Nem beszélnék róla, ha a történelemkönyvek hitelesen megírnák, mi történt! Csak néhány a legkönnyebben felfogható rejtélyek közül: a békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, tehát nem a legaktívabbnak látszók, nem Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Millerand), nem David Lloyd George angol miniszterelnök, nem Orlando olasz miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Nitti).
Voltak ott hatalmasabb személyiségek, de azok a kulisszák mögül diktálták a béke feltételeit. Folytathatnánk a többi könnyen felfogható rejtély felsorolásával, de előbb fel kellene oldanunk egy ellentmondást: a világháború úgy ért véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. De az amerikai hadseregnek nem kellett hatalmas csatákban győzedelmeskednie, hogy ellenfeleit, a központi hatalmakat térdre kényszerítse. Azzal győzött, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdette azt az örök békét, miszerint nem diktátumok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győztesek és legyőzöttek tárgyalnak majd egymással a béketeremtés asztalainál, hanem egyenrangú nemzetek, amelyeket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önrendelkezési joga
Tulajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket neveznek meg győzteseknek és kiket legyőzötteknek. Bizony, akkor még mindenki tudta, hogy Wilson elnök gyönyörű eszméinek, megnyugtató nyilatkozatainak és tervezeteinek volt köszönhető, hogy elmaradtak a mindent eldöntő, legelkeseredettebb, legnagyobb emberáldozatokat követelő végső ütközetek. De ha az első világháború valóban úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba, akkor kik lehettek erősebbek a háború befejezésekor, illetve a békekötés előkészítésekor az amerikai elnöknél? Mert hogy valakik erősebbek voltak Wilson elnöknél, az bizonyos. De kik? A békekonferencia határozatait már a békekonferencia megnyitása előtt eldöntő hatalmasságok – a kulisszák mögött rejtőzködők? Ha igen, akkor minek köszönhetően? És mekkora volt az ő hatalmuk? Hiszen a legdöbbenetesebb tények egyike, hogy Wilsont még arra is rá tudták venni, álljon be azok közé, akik a békekonferencián az ő béketeremtő eszményeit megcsúfolják… Mielőtt e hatalmasságok közül az egyiknek felfedném kilétét, vegyük tekintetbe azt is, hogy a legfelfoghatatlanabb – természetesen – azoknak a hatalma, akiknek hivatalosan semmiféle hatalmuk nincs. Tomaš Garrigue Masaryknak hívták az egyiket; korabeli minősítése: egyetemi tanár. Hivatalosan valóban nem volt hatalma, de a bizonyítékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előretolt bábuk (Wilson, Clemenceau és a többiek) mégis az ő akaratát teljesítették. A kulisszák előtt szereplő „nagy államférfiak” urai közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk még fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmányozható források alapján sem nehéz megállapítanunk, hogy Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyakran rendelte alá saját akaratát az övének. Az ő hatására fordul szembe saját eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. De a következő kérdésekre is meggyőzően kellene válaszolnunk: House kinek az akaratából döntött Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A fináncoligarchiáét? A szabadkőművességét? Másokét? Kik voltak tehát hatalmasabbak, mint a győztes Amerikai Egyesült Államok kongresszusa és kormánya? Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, igen félelmetes következtetéseket vonhatunk le. Többek között azt is, hogy a háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit. (Minthogy e feltételek érvényesülése miatt robbant ki végül a második világháború.) Tulajdonképpen arra a félelmetes ellentmondásra kell itt még felhívnunk a figyelmet, hogy az önrendelkezési jog megcsúfolása mindennapos gyakorlattá vált a békekonferencián, de úgy vált legjobban megcsúfolttá, hogy közben megmaradt a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelvének… Felfogható ez?
Nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a Párizsban ülésező „hatalmasok” – miközben nyilatkozataikban továbbra is hívei mind a népek önrendelkezési jogának, mind a népszavazás intézményének – már a konferencia kezdetén (sőt, előkészítésekor) úgy viselkednek, mintha sosem hallottak volna a népszavazás intézményéről… És mi határozza meg magatartásukat? Annak a feltétel nélküli tudomásulvétele, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek. Miért is hívnák meg őket, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiáltott jog: a népek önrendelkezési joga, s így népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… És a forrásokból bizony még az is kitűnik, hogy a békekonferencia előkészítői elmulasztják ezt méltóképpen megindokolni, mert ha nem mulasztanák el, akkor nyíltan vállalniuk kellene a legcinikusabb magyarázatot: minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcáfolhatnák… És amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői. Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt, meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe…
A trianoni pszichózis a legeslegfelfoghatatlanabb rejtély. A lényege pedig a következő: az igazságtalan békediktátum következményeképpen nem a békekonferencia kárvallottjainak, hanem a kedvezményezettjeinek a gyűlölete bizonyul engesztelhetetlenebbnek… Kialakulnak a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb formái, melyek tulajdonképpen nem is közelíthetőek meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák (akkor még csak csehszlovák) politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép-szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá. Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll. Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.
A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.
Nézzük román vonatkozásban. Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nem csak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65 százalékát teszi ki. Igen, Romániának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós magyarságnak meghagynak. Megismétlem: kétszer akkora területet kap Románia 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Hát ez az oka a trianoni pszichózisuknak! A szlovákokénak is ez az oka: ők is kétszer akkora területet kaptak, mint amekkorára a pánszláv irredenta számított... A világháború előtti titkos terveiket kell ehhez tanulmányozni, és nem a hordószónoklatokat! Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt békediktátumot mindenki – a diktátum kedvezményezettjei is – igazságtalannak tekinti, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege:
Az igazságtalanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait! Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvezményezettjei lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje! És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját! Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be! Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját…
Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút. A békekonferencia megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása. De e félelmetes következtetéseket csak azért mertük levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját… Hiszen a Hazugság és Cinizmus kultuszát csak akkor válthatja fel az Igazság kultusza, ha megszületik Európában a hiteles történelemtudomány… És még valaminek meg kell történnie: érvényesülnie kell az egyenlő esélyek elvének…
A keresztény Európa akkor megmarad, ismét jelentőssé válik. A Kárpát-medencében pedig megszületik a megbékélés… Hiszen mindössze két feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével):
a) Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Miért oly fontos ez? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. b) Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt. (A Kárpát-medencében gondolkodva: Az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül? A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében, illetve az egész Trianon meghatározta közép-európai térségben is csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát.
De ha elfogadják, legyőzhetővé válik a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.)
Kocsis István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ember a mindenségben (A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Bartis Attila A nyugalom című regényéből maga a szerző írt drámát Anyám, Kleopátra címmel, Radu Afrim rendező és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata azonban nem ezt a már dramatizált változatot vitte színre, inkább a regényt próbálta megjeleníteni, hangulatképek által a maga teljességében érzékeltetni a nézőkkel.
Anya és fia a központi figurák, köréjük épül be a történetbe a többi szereplő: a fiú szerelme, akinek titokzatos női betegsége a darab során lelki betegséggé változik, egy kortalan nő, aki a könyvkiadó játékos vezetőjeként könnyedén ujja köré csavarja ügyfeleit, egy életunt prostituált, akit már-már csak a madarak szeretete éltet, egy kocsmárosnő, akinek egyetlen mindent meghatározó élménye volt az életben, és a névtelen tömeg, melyből gyakran szólót játszik valaki, néha többen is. A külföldre emigrált lány, aki évek óta nem ad életjelt magáról, de akinek nevében a fiú leveleket küldözget anyjuknak, nem jelenik meg, de ő a történet egyik motorja.
A nyolcvanas évek közepén járunk, de hiteles korrajznál sokkal mélyebbre szánt, mindenkori emberi kérdésekről szól az előadás. Arról, ahogy vergődünk csapdáinkban, ahogy járjuk vég nélküli köreinket, ahogy mindig többre vágyunk, miközben semmi sem változik a múló évek során. Van, akinek az jutott osztályrészül, hogy gondozza hozzátartozóját, betegét, másnak, hogy gondozott legyen, erről szól a családi élet születésünktől halálunkig. Társas létünk támasz és teher számunkra, igazi érzésekre vágyunk, miközben magunkba zárkózva őrizgetjük titkainkat, tűrünk és szenvedünk azokkal együtt, akik szeretetből vagy kényszerűségből mellettünk állnak. Az előadás másik központi eleme a szerelmi vágy, ahogy szüntelenül keressük, kutatjuk lelkünk, ösztöneink legszebb villanásait, ahogy vágyunk a szerelemre, ölelésre, és ahogy a megtalált kincsek lassan szürkévé fakulnak. Nevetünk rajta, de közben érezzük, mennyire fájdalmas és reménytelen a regénybeli prostituált élete, mennyire végtelenül kilátástalan a közöny, melybe érzelem nélküli kapcsolatai által belesüppedt. A kiadót vezető hölgy saját életkorával való játékai a művészvilágot irányítók hatalmát, szerepjátékait villantják fel, az arcok-álarcok közötti eligazodás nehézségét, a társak és riválisok kiismerését célzó törekvéseinket, mely az érzékeny pontok felfedezése és kihasználása által fennmaradásunk, jobb érvényesülésünk záloga. Zseniális ötlet, miszerint ezt a jelenséget úgy mutatja meg a rendező, hogy a színészek és a közönség kapcsolatába is átemeli: nemcsak láthatjuk, át is élhetjük az átveréseket Afrim meglepő fricskái által. A nők, akik beleőrülnek tehetetlen szerelmükbe, akiket nyomorulttá tehet életük párja egy elszólás miatt; a férfiak, a mindenkori politikai rendszerek irányítói és kiszolgálói, a névtelen tömeg, a néphagyományok gyakorlói, az őrültekháza lakói, a cigarettázók, az olvasók, mi magunk szürke mindennapjainkban… Lehetetlen volna minden oldalról szemügyre venni ezt a furcsa előadást, mely csupa talány és felismerés. Az életet láthatjuk, érezhetjük Afrim színpadán, annak minden jelentőségével, jelentéktelenségével. Átélhetjük a reményt és a reménytelenséget, feloldódhatunk a hitben, és nevethetünk annak banalitásán. Vágyhatunk az érzéki gyönyörökre, és undorodhatunk a szexualitástól. Óceánok, kontinensek, a Föld egy lakásban. A mindenség a benne lakozó életekkel, életek a bennük lakozó világokkal. Lenyűgöző a kezdőkép, a Rubik-kocka, melynek minden oldala fehér, miközben állandóan tekerjük, próbáljuk megtalálni és helyrerakni benne az összefüggéseket. A dolgok relativitása, az egység és megfejthetetlenség. Kopott, penészes, mohától benőtt bútorok, fű a padlócsempe réseiben, vastag pókháló a lámpa körül, szétmálló gondolatok, érzések, igazságok. A színpadon szétázó trutymó és a víz tisztasága.
Nevetve süllyedünk egyre lejjebb a szereplők mindennapjainak gőzölgő mocsarában, míg egyszer csak nyugtalanság vesz erőt rajtunk, és elkezdenek arra vágyni érzékeink, hogy végre lemossák a színpadot és levegőhöz juthassunk. Behálózott bennünket az író, a rendező, a színészek, a díszlettervező, a jelmeztervező… Úgy bontakozott ki előttünk az előadás, akár egy lassan készülő impresszionista festmény, melynek minden meg-megcsillanó eleme éli a maga kis elkent, torz, magányos életét, míg egyszer csak feltűnik a végső forma: az ember a mindenségben. Képtelenség szavakkal körülírni az előadást, de mi más a színház értelme, mint megpróbálni olyan világokba látogatni a szellem, a lélek, az ösztönök, zsigerek birodalmában, ahol az elmesélő, leíró szavak erőtlenekké, fölöslegesekké válnak?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A megismerés folytonossága
Beszélgetés Gáspárik Attilával
Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt.
– Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi.
– Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót.
– Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként?
– Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot.
A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe.
– Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan?
– Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki…
– A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk?
– Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját.
Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi be

Ismét Csíkszeredában jártak a DNA ügyészei
Újabb vizsgálat céljából jártak az elmúlt hét folyamán Csíkszeredában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) alkalmazottai. Bár az érintettek zöme, beleértve a vádhatóságot is, kitérő válaszokat adott kérdéseinkre, a vizsgálat tényét nem cáfolták.
A DNA ügyészei Csíkszeredában, a Hargita Megyei Közpénzügyi Adminisztrációnál jártak az elmúlt héten, ahol több számítógépet is lefoglaltak és magukkal vittek – értesültünk nem hivatalos forrásokból. Mituleci Katalin, a hivatal megbízott vezetője kérdésünkre nem erősítette meg, de nem is cáfolta értesüléseinket, azt mondta, ő erről nem nyilatkozhat semmit, és forduljunk a DNA-hoz információkért.
Ugyanakkor nem hivatalos információink szerint a DNA ügyészei Kedves Imre volt közpénzügyi igazgató csíkszeredai lakásán is jártak az elmúlt hét folyamán, és házkutatást tartottak nála. Ezzel kapcsolatban telefonon kerestük Kedves Imrét is, aki úgyszintén nem cáfolta, de nem is erősítette meg értesüléseinket, és azt mondta, nem kíván nyilatkozni. Ugyancsak az elmúlt héten Bokor Márton csíkszeredai háziorvost is megkeresték a vádhatóság részéről. Az orvos kérdésünkre azt mondta, azt ellenőrizték, hogyan volt kiállítva egy betegszabadságot igazoló dokumentum.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz elküldött elektronikus levélre, amelyben több kérdést is feltettünk, néhány órával később már válasz érkezett. Kérdéseink arra vonatkoztak, valóban zajlott-e házkutatás az említett helyszíneken és milyen eredménnyel. Azt is megkérdeztük, van-e folyamatban vizsgálat a DNA részéről, és ha igen, milyen természetű ügyben és kik az érintettek. A vádhatóság információs és közönségszolgálati irodájától érkezett válaszlevélben a következőket írták: „Jelen pillanatban nem szolgálhatunk a vizsgálati szakaszra vonatkozó információkkal”. A válaszadó a 2001. évi 544-es, a közérdekű információszolgáltatásra vonatkozó törvény 12. cikke 1. bekezdésének e pontjára hivatkozik, amelynek értelmében nem adhatók ki a bűnügyi vagy fegyelmi vizsgálat során alkalmazott eljárásra vonatkozó információk, ha ezek befolyásolják a vizsgálat eredményét, ha bizalmasan kezelt forrásokra derülhet fény, vagy veszélybe kerülhet a vizsgálat nyomán valamely személy élete, testi épsége vagy egészsége.
Székelyhon.ro

A Székely Nemzeti Múzeumban koncertezik a Codex
Június 16-án, kedden 19 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében koncertezik a Codex együttes. A zenei világ az idén ünnepli Johann Sebastian Bach születésének 330. évfordulóját. A fiai közül is többen kiváló zenészek voltak és számos maradandó művet alkottak.
Egy új zenei stílust, az úgynevezett gáláns stílust indították el, amely átmenetet képez a barokk és klasszicizmus között. A hangverseny Johann Sebastian Bach és két fia Christian Bach és Johann Christophe Friedrich Bach fuvola-csembaló műveit tartalmazza. A művek autentikus előadásmódban és korabeli hangszertípusokon szólalnak meg. Fellépők: Filip Ignác - barokk fuvola, Paul Cristian - csembaló.
maszol.ro,

Mostohagyermekként bánik a román nemzetpolitika a vlachokkal. De miért?
Románia mindig is többet foglalkozott a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival.
A vlachok azok a Balkán-félsziget különböző országaiban élő népcsoportok, akik latin eredetű nyelvet beszélnek. A román néppel való rokonságuk nyilvánvaló, ennek ellenére a román politika vonakodva ismeri el őket saját kisebbségnek, így érdemtelenül keveset foglalkozik velük – derült ki a IV. Erdélyi Politikatudományi Konferencia A vlachok és a román nemzetpolitika című panelelőadásából. A Sapientia EMTE oktatója, Bodó Barna által tartott előadás a vlachok kutatásának, jogállásának, a Romániával való kapcsolatuknak és a román nemzetpolitikának a vonatkozásait járta körül.
A vlachok kifejezés ugyan jelen van a román közéletben, ennek ellenére a róluk szóló hivatalos diskurzusról nem lehet beszélni – indított Bodó. A román meghatározások az exonim és endonim definíciók közötti különbséget hangsúlyozzák, és azt hogy a vlachok egy idegenektől származó megnevezést jelent, ez valamilyen módon megmagyarázhatja, hogy miért is nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A modern román állam megalakulása előtti időszakban a románokat más nyelvekben úgy szerepeltek, mint wallachians, Walache, volohi, valaques, míg a modern román állam létrejötte után a Dunától délre élő románsághoz közel álló népek a vlachok, az arománok a cincárok voltak. Innen ered a magyar oláh kifejezés is, ami kezdetben nem volt dehonesztáló.
A szerbek semmibe veszik a vlachokat
A megnevezések körüli szakmai diskurzus még nem jutott el abba a fázisba, hogy a különböző nézeteket vallók meg tudjanak egyezni bizonyos alapvető kérdésekben, ezért több megnevezés - arománok, vlachok, cincárok – van használatban. A vlach történelem kapcsán elhangzott, hogy az valójában nem írható meg, mivel a folyamatokat annyira nagymértékű térbeli és időbeli diszkontinuitás jellemzi, hogy nem lehet egységes történelmet írni, csak külön-külön történeti elemek idézhetők.
Azokban az országokban, ahol az államigazgatás foglalkozott a vlachokkal, ott betagolták a saját közigazgatási rendszerükbe. Például az oszmán-törökök befogadták a vlachokat, meghagyták saját társadalmi-gazdasági, patriarchális és autonóm szervezetüket (knežine), és a népességet a hegyekből az elpusztult síkságokra telepítették át. A Timok-völgyi vlachok a török időkben katonai szolgálatot teljesítettek, cserében különböző privilégiumokat élveztek. Szerbiában ezzel szemben nem nagyon foglalkoztak velük, a szerb államvezetés számára a vlach kérdés nem létezik.
Nem véletlen a csángó helyzettel való hasonlóság
Bodó szerint ennek kapcsán felül kell bírálni a szerb-román nagy történelmi barátság narratíváját, hisz az első világháború végéig, a Bánságra vonatkozó területmegosztási-kísérletig a szerb és a román hatalom között kőkemény harcok dúltak, így nem beszélhetünk történelmi barátságról. A vlachok Moschopolis 1788-as pusztulása után vándoroltak Szerbiába, főleg Belgrádba. Számuk ekkor háromezerre volt tehető. A 19. század elején részt vettek a szerb felszabadító mozgalmakban, akkori nevük pedig cincár volt, ami a mai szerb köztudatban „hajdani gazdag görög kereskedőt” jelentett. A vlach kifejezés pedig a Timok melléki románok neve. Érdekességként hangzott el, hogy cincár származású volt pl. két klasszikus szerb drámaíró: Jovan Sterija-Popović és Branislav Nušić. A belgrádi Cincár-Szerb Egyesület pár száz tagot számlál, akik nagyrészt Macedóniából költöztek oda az utóbbi évtizedekben, az egyesület pedig egy kis lapot is kiad.
Az első szerb bevándorlók 1690 körül érkeznek a Timok-völgyébe, majd a szerb állam 1817-es újjáalakulása és az orosz-török háború után a Timok-völgye és egyéb területek is szerb uralom alá kerülnek. A Milos Obrenovici vezette szerb állam ekkor agresszív asszimilációs politikába kezdett, és a népességcserétől kezdve az iskolák bezárásán át a tanítási nyelv és a templomozási nyelv megváltoztatásáig minden eszközt bevettek. Ez a folyamat évtizedeken át tartott, míg kialakult és állandósult a mai helyzet. 1919-ben egy kisebb terület átkerült Bulgáriához, 1945-ben pedig az általános álláspont az volt, hogy a vlachok nem románok.
Bodó szerint a szerbek a saját szempontjaik szerint kezelik a vlach kérdést, holott a Timok-völgyében a vlachok tekinthetők őslakosoknak, a szerbek később érkeztek, és a terület nem is tartozott mindig Szerbiához, azonban a politika folyamatosan játszott velük. Hozzátette: egyáltalán nem meglepő, ha egy magyarnak a Timok-völgyi vlachok kapcsán a moldvai csángók jutnak eszébe.
Mennyi az annyi?
A nagyon szűk vlach elit elmondása szerint Szerbiában mintegy 150 településen élnek vlachok, akik magukat rumunoknak hívják. A 2011-es népszámlálás szerint 35.330-an vannak, saját bevallásuk szerint 89 ezer főt számlálnak. A nyelvészek ugyanakkor azt állítják, hogy 200 és 400 ezer közé tehető a különböző szinten románul beszélők száma. A legtöbben Kucevo községben élnek, ahol a lakosság 28,3 százalékát teszik ki, Boljevacban 26,7 százalék, míg Negotinban 7,5 százalék. A Timok-völgy lakossága 2011-ben hivatalosan 712 ezer volt, közülük mintegy 35 ezer (6%) vallotta magát vlachnak. Több olyan település is van, ahol a lélekszám szerint lehetne román iskola, de sehol nincs. A vlachok igazi lélekszáma kérdésében eltérő álláspontok vannak. Eugen Simion, a Román Akadémia korábbi elnöke 2007-ben azt mondta, hogy egyesek szerint a timoki románság lélekszáma 500 ezer, mások szerint 300 ezer, annyi bizonyos, hogy jelentős hagyományos román kultúrájú közösséggel kell számolni. Iosif Bena néprajzkutató egy 1995-ös tanulmányában a Timok-völgy románul beszélő népességét 200 és 300 ezer közöttire teszi, míg a vlach vezetők szerint kb. 90-100 ezren lehetnek.
Politikai szempontból a vlach kérdés 2012-ben vált élessé, amikor a vlachok helyzete miatt veszélybe került Szerbia EU-s tagjelöltsége. A szerb lapok arról írtak, hogy Románia megakadályozza, hogy Szerbia EU-tagjelölti státust kapjon, ha Belgrád nem hoz konkrét intézkedéseket a vlach kisebbség helyzetének javítására. Cristian Diaconescu akkori román külügyminiszter úgy pontosított, hogy Románia ugyan nem gördít akadályt Szerbia elé, de elvárja, hogy Szerbiát is ugyanolyan szigorú megfigyelés alá vessék a kisebbségi jogok betartása terén, mint korábban Romániát. A szerb álláspont ugyanakkor az, hogy a vlachok nem románok így asszimilációról sem lehet beszélni, míg Bukarest szerint a vlachok románok. A 2009-es nemzeti tanácsok megalakulásáról szóló törvény értelmében 2010-ben létrejött a vlach nemzeti tanács, addig semmilyen képviseleti struktúra nem létezett.
Különbség van a vlachok és a szerbiai románok között
Bodó Barna több látogatást is tett a Timok-völgyében, ahol teljesen jól boldogult a román nyelvvel. Elmondása szerint a szűk vlach elitet a félelem uralja, nincsenek intézményeik, és úgy gondolják, hogy ebben a vonatkozásban Románia nem áll mellettük. Belgrád évekig nem engedte létrehozni a verseci székhelyű román ortodox püspökséget, és azt sem engedélyezte, hogy a temesvári ortodox metropolita, akinek a fennhatósága alá tartoznak a vajdasági-szerbiai románok, püspököt nevezzen ki. Később sikerült elfogadtatni, hogy a vlachok a verseci román püspökséghez tartozzanak, így kiválhattak a szerb ortodox egyházból, miközben Temesváron végig működik a szerb ortodox vikariátus, azaz a másik oldalon létezett a megfelelő intézmény. Majdnem 200 évnek kellett eltelnie, hogy a szerb egyház keretéből a román ortodoxok kiválhassanak.
A Timok völgyében élő vlachok anyanyelveként 2007 óta ismeri el a románt a szerb állam, viszont itt egy újabb politikai bonyodalom jelentkezik. A vlachok kisebbségként való elismerésével két román nyelvű kisebbség jelenik meg: a románok, akik a történelmi Bánság, mai Vajdaság területén élnek, és a Timok völgyi vlachok. Számarányukat tekintve az utóbbiak vannak többségben, akár kétszer annyian is lehetnek. Míg a vajdasági románoknak vannak anyanyelvű iskoláik és saját templomaik, addig a vlachok nem tanulhattak és még ma sem tanulhatnak anyanyelven, a románt fakultatív tantárgyként sajátíthatják el.
A szerbiai románok és vlachok közötti további jelentős különbség a szerbekhez fűződő viszonyban: a vlachok közül sokan szerb érdekeket képviselnek. A vlach nemzeti tanács elnöke 2014-ben a Magyar Szó riporterének azt mondta, hogy nem éri jogtiprás a vlach nemzeti közösséget Szerbiában, és szerinte Románia nem állíthatja ultimátum elé Szerbiát, ha a vlach kisebbségről van szó. A vlachok nem érzik magukat jogfosztottaknak, teljesen jól érzik magukat nyelv, kultúra és templom nélkül.
Kormányhatározatokban megítélt támogatások Moldovának:
- 20 millió euró iskolai infrastruktúrafejlesztésre (2013. december) - 100 iskolai mikrobusz + 3 autóbusz (2014. szeptember) - 35 db Dacia Duster gépkocsi (2014. szeptember) - 5500 ösztöndíj moldovai diákoknak a 2014/2015-ös tanévre (nincs igény az egészre) - oktatási műszaki segítségnyújtás: 100 millió euró, 4 éves futamidő (2010-2014) - 17 millió euró a Iași-Ungheni gázvezetékre, ebből 5,3 millió Moldovának - Moldovai turizmus népszerűsítésére 300 000 euró - egymillió euró egy gyermekkórháznak (2014. augusztus) Ez utóbbi kapcsán Victor Ponta májusban „mellényzsebből” adott újabb egymillió eurót, a pénzt mindenféle kormányhatározat nélkül ígérte meg nekik
Ami érdekes, hogy a legitim román kisebbség Vajdaság területén él, vagyis a Monarchia egykori területén. Ezen a területen a szerbek elismerik azokat a kisebbségi jogokat, amelyek Európában elvárt kisebbségi helyzetkezelést jelentenek, viszont az egykori Monarchia területét elhagyva ezt a szabályt már nem tartják maguk számára kötelező érvényűnek. 2014-ben volt az legutolsó választás, akkor a vlach nemzeti tanácsban négyen képviselték a proromán opciót, és közülük hárman az első gyűlésen átültek a proszerb csapatba – magyarázta Bodó.
Az ígéret szép szó
A román közvélemény számára a vlachok Szerbia EU-s jelöltségéig nem léteztek.Traian Băsescu 2011-ben jár a Timok-völgyében és támogatást ígért a vlachoknak. Rajta kívül Titus Corlățean volt külügyminiszter és Victor Ponta miniszterelnök is látogatást tett a régióban. A kormányfő látogatása kapcsán Dușan Pârvulovici, az Emberjogi Bizottság (Negotin) vezetője elmondta: azt kérték a miniszterelnöktől, hogy a bukaresti kormány támogassa a román nyelv iskolákban történő bevezetését és a templomépítést. Ponta utólag a sajtóban úgy nyilatkozott, hogy a térségben száz év múlva is beszélni fognak románul, ám azóta semmit sem hallani, hogy történt-e előrelépés az ígéretek megvalósítása terén.
Dușan Pârvulovici arról is beszélt, hogy Traian Băsescu megígérte, pénzügyileg támogatni fogják román nyelvű óvodák és hétvégi iskolák kialakítását, ám egy év elteltével a pénzből még semmit nem kaptak, mert az illetékes minisztériumok útvesztőiben sehogyan sem boldogultak. Bukaresti útjaik sokba kerültek, eredményt pedig nem tudtak elérni.
A homogén nemzetállam mindenekfelett
Bodó hangsúlyozta, hogy mindezek hátterében az állhat, hogy a 20. századi román nemzetpolitikát a homogén nemzetállam megteremtésének az igyekezete jellemzi, és saját belső politikája mindig többet nyomott latban, mint az össznemzetben való gondolkodás. Többet foglalkozott Románia a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival. Így az első világháborút lezáró béketárgyalások során Románia egy szót sem ejtett a Timok-völgyéről, miközben a Bánság elosztását Szerbia és Románia vérre menően kezelte. A román nemzetpolitika területelvű, nem közösségben gondolkodik. Míg Moldáviával folyamatosan foglalkozik, addig a vlachokkal, akik egy 200 ezres közösség, azokkal nem.
Ezt jól mutatja, hogy 2013-ban összesen 35 millió eurót különítettek el a költségvetésből a határon túli románok támogatására, és az összegnek több mint fele Moldáviába ment. Bodó szerint Moldávia gazdasági bekebelezése, míg ezzel párhuzamosan az orosz kapcsolatok befagyasztása folyik, miközben a vlachok egy óvodára sem kaptak pénzt. A szakember hiányolja az ezzel kapcsolatos stratégia, az átláthatóság hiányát, amivel ellenőrizni lehetne, hogy hová folynak el a pénzek. Összehasonlításképpen addig, amíg a magyar állam egy átlátható rendszer keretében mintegy évi 20 milliárd forintot szán a határon túli magyar közösségek számára, addig Románia közel 90 milliárd forintot juttat a határon túli román közösségeknek, jelesül Moldovának.
Zárásként elhangzott, hogy Peter Burkhard, az EBESZ szerbiai missziójának a vezetője pozitívan ítélte meg a 2014-es nemzeti tanácsi választásokat és figyelmeztetett, hogy minden nemzeti kisebbség jogait tiszteletben kell tartani. A vlach kérdéssel külön nem foglalkozott.
S. I.
Transindex.ro

RMDSZ: a bizalmatlansági indítvány kormány-bírálata hiányos
A kormány nem tartotta be a törvényt: nem szervezte meg az időközi önkormányzati és parlamenti választásokat azokban a körzetekben, ahol ez indokolt lett volna – jelentette ki Márton Árpád képviselő június 12-én, pénteken a bizalmatlansági indítvány parlamenti vitáján megfogalmazott felszólalásában. Az RMDSZ háromszéki képviselője azt is hozzátette: a Szövetség az indítvány szövegéből hiányolja a kormány oktatási, illetve az egészségügyi intézkedésekre vonatkozó bírálatát, és úgy véli, hogy a dokumentum fő témájaként taglalt levelezés útján történő szavazásra a parlamentnek kell mihamarább megoldást találnia.
„Sok mindenért lehet bírálni a jelenlegi kormányt, hiszen több nehézséggel is szembesülünk naponta: elsőként az új oktatási törvénytervezetet tenném szóvá, amelynek szerzője ismeretlen, mindemellett csorbítja a kisebbségi oktatásban eddig megszerzett jogokat. Kiemelném a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét is, ahol a mai napig sem ültették gyakorlatba a jelenleg hatályos törvény előírásait. Bírálatként rónám fel ugyanakkor az egészségügyi kártyák bevezetésének folyamatát, amely akadályokat gördített az orvosok és betegek útjába, a kártya bevezetése teljesen lebénította az egészségügyi rendszer működését” – összegezte Márton Árpád azokat a hiányosságokat, amelyeket az ellenzéki bizalmatlansági indítvány tartalmában kifogásolt az RMDSZ.
A háromszéki képviselő felszólalásában arra is kitért: nem hunyhatunk szemet afölött sem, hogy egyes parlamenti választókerületekben a törvény módosítása miatt nem írható ki időközi választás. „Tegyük hozzá: ezt a törvénymódosítást a bizalmatlansági indítvány szerzői megszavazták” – fogalmazott Márton Árpád, aki beszédében továbbá az adóügyi ellenőrzés hiányosságait, valamint az Országos Vidékfejlesztési Program nehézkés működését is bírálatként említette.
„Elfogadhatatlan az arrogancia, amellyel a prefektusok az önkormányzatokhoz viszonyulnak. Több esetben sem vették figyelembe, nem tartották be a kisebbségek törvényben rögzített jogait” – hangsúlyozta a Kovászna megyei törvényhozó, majd hozzátette: az RMDSZ értékelés szerint a bizalmatlansági indítvány csak a felsoroltakkal együtt lenne teljes, és élvezné a Szövetség parlamenti frakcióinak maradéktalan támogatását.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciójának tagjai saját belátásuk szerint döntöttek arról, hogy tartózkodnak vagy támogatják az indítványt. A titkos szavazást követően elbukott az ellenzéki bizalmatlansági indítvány.
Közlemény
Erdély.ma

Elballagtak a MOGYE magyar hallgatói
Megtelt a marosvásárhelyi Vártemplom, a templom melletti kert annak a 318 magyar diáknak a családtagjaival, hozzátartozóival, akik részt vettek a péntek esti ballagási ünnepségen.
Már jóval a meghirdetett esti 7 órai kezdet előtt gyülekeztek az ország különböző részeiből érkezők a Vártemplom bejárata előtt, a várfalon kívül, bent a templomkertben, a kihelyezett óriásképernyő előtti ülőhelyek megteltek, akinek nem jutott szék, az a fűben, a fák árnyékába telepedett le, mások a várfalon, vagy az alatt sétálgattak, álldogáltak, figyelték, hogy mi történik bent a templomban. A közvetlen bejáratnál mozdulni is alig lehetett már, a talárba öltözött végzős diákok is kint várakoztak, hogy a felcsendülő Gaudeamus dallamaira bevonuljanak a templomba és elfoglalják a számukra kijelölt helyeket. A ceremóniát négy kamera vette, interneten lehetett követni élőben, a közvetítés felvétele és a fotók valamennyi résztvevő számára elérhetőek lesznek.
A szószékről Jakabos Barnabás római katolikus-, Papp Noémi evangélikus-, Nagy László unitárius lelkész, valamint Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét és mondott áldást. Hosszú út végén vannak a diákok, a tanárok, a szülők, félelem és bánat is van az öröm mellett, de nem hiányzik a hála sem – hangzott el az ünnepségen. Hála az emberségben való gyarapodásért, az anyagi erőfeszítésért a szülők részéről, hála az egyetemnek és a barátoknak is. „Hisszük, hogy lesz orvos és gyógyszerész, akiknek anyanyelvünkön mondhatjuk el, hogy hol fáj” – fogalmazott Nagy László, aki annak a reményének is hangot adott, hogy a végzettek nem adminisztrátorok lesznek, hanem orvosok, akik lehajolnak a beteghez, igaz szeretettel és jósággal, örömmel végzik a hivatásukat.
Sipos Emese az egyetem nevében búcsúzott a 318 diáktól, rámutatva arra, hogy anyanyelven tanulva olyan szilárd alapot kaptak, amelyet tovább tudnak fejleszteni, az újat mindig befogadni. Kató Béla püspök világi köszöntőjében arról beszélt, hogy a teremtett világnak is van természete, nem bújhatunk ki a bőrünkből, nem zárhatjuk be az ajtót, ha a halál kopog. De lehet fellebbezni, lehet cselekedni. Németh Lászlóval szólva a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan kettősségéről beszélt, arról, hogy a lehet és nem lehet között pontos vonalat nem lehet húzni. Ha eljutnak a lehetőségeik határához, még adott az újrakezdés lehetősége – intézte szavait a végzősökhöz a püspök, aki egy fontos bejelentést is tett a vártemplomban: átalakítják orvosi szakkollégiummá a református egyház Bod Péter Diakóniai Tanulmányi Központját, amely közel száz személy befogadására lesz képes.
Az erdélyi magyar orvosképzés nem csak él, de gyarapodik is – fogalmazott Brendus Réka, a miniszterelnökségi hivatal nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője, aki tavaly is jelen volt a ballagáson, ahogy két hete a MOGYE 70. évfordulójára szervezett ünnepségen is. Gratulált a végzősöknek, és azzal biztatta a jelenlevőket, hogy ahogy 1945-ben a háború után megtalálták a kiutat az egyetem elindítására, most is sikerülni fog megoldást találni a felmerülő nehézségekre. Az egyetem magyar tagozatán, az általános orvosi-, fogorvosi-, gyógyszerészeti karon, az általános orvosi- és szülésznő képzésen tanult legjobb öt végzősének Szilágyi Tibor adta át a Csőgör Lajos-díjat, Vass Levente a Studium-Prospero Alapítvány Miskolczy Dezső emlékplakettet és díjat post mortem Kovács Dezsőnek adományozta, az egyetem néhai oktatójának, a széjsebészeti klinika egykori vezetőjének.
A végzős diákok is elköszöntek az egyetemtől és tanáraiktól, diáktársaiktól, illetve az ötödévesek nevében is elbúcsúztatták a végzősöket. A ballagási ünnepség a Himnusz és a Székely himnusz közös éneklésével ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Könyv és jegyzőkönyv – könyvheti megnyitóbeszéd
Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, ami aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.
A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk, a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.
Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő, nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.
Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, hogy mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.
Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet. Megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis, mit olvasnának. A káderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.
A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.
Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem, és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amiket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.
Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok, és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.
Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon!
A könyvhetet megnyitom.
Dragomán György
Elhangzott június 4-én Győrben, az Ünnepi Könyvhét vidéki megnyitóján. A szöveg a József Attila-díjas író honlapján található.
Népújság (Marosvásárhely)

Visszaépíteni a szakképzést
Egyeztető tanácskozás Szovátán
A sok problémával küzdő romániai magyar szakoktatás is reflektorfénybe került azáltal, hogy 2015-öt a külhoni szakképzés évének nyilvánította a Magyar Állandó Értekezlet. Ezt követően Kárpát-medencei megbeszélések egész sora következett annak a hosszabb távú együttműködésnek a kezdeteként, "amelyet a magyar nyelvű szakképzés terén az anyaország és a külhoni magyar közösségek között" terveznek. Grezsa István, a magyar Miniszterelnökség határon túli beruházásokért felelős miniszteri biztosa Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárral együtt a Szakképzés – gazdaság – társadalom címmel megtartott székelyföldi egyeztető fórumon vettek rész június 10-én a szovátai Teleki Oktatási Központban.
A szakképzés helyzetét feltérképező megbeszélések megszervezésében és lebonyolításában a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) kérték fel szakmai partnernek. A hét erdélyi helyszín közül a szovátai volt az utolsó, ahol a szakképzés intézményi, gazdasági és társadalmi szereplőinek a közreműködésével megvitatták és összegezték a helyzetértékelés során felmerült kérdéseket, megfogalmazták a fejlesztési célokat és területeket. A három székelyföldi helyszínen (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely) tartott kerekasztal- beszélgetéseken elhangzott vagy írásban megfogalmazott 80 vélemény, elemzés, problémafelvetés, jövőre vonatkozó elképzelés azt jelzi, hogy a szakképzés fejlesztését Székelyföldön az egyik legfontosabb kihívásnak tartják. Az egész Erdélyt átfogó országos szintű összegzés szeptemberre várható, amikor az RMPSZ olyan javaslatot készül tenni egy 2020-ig érvényes hosszabb távú stratégia kidolgozására, amelynek irányítását a szövetség vállalná.
A gazdasági fellendüléshez jó szakemberek kellenek
A nemzetpolitika alapját képező eredményes honosítási eljárás után (730.000-en kértek magyar állampolgárságot) arra a következtetésre jutottak, hogy e szimbolikus jelentőségű gesztust követően sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy szülőföldjén tartsák a magyarságot valamennyi határon belüli és túli régióban. Az elvándorlás miatt ugyanis az őshonos magyar lakosság száma csökkenőben van, s az apadás a szórványban a legérezhetőbb. A demográfiai helyzet orvoslásának egyik legfontosabb eszköze a magyarság gazdasági megerősítése, ami lehetővé teszi, hogy a vállalkozások sikeresek legyenek, és minél több személyt tudjanak foglalkoztatni. A gazdasági fellendülésnek fontos feltétele a szakképzés megerősítése – hangsúlyozta Potápi Árpád államtitkár.
A témával kapcsolatosan Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója és Csite András, a Hétfa Kutatóintézet vezetője mutatta be az e területen végzett kutatásaikat az egy főre eső nemzeti össztermék, a GDP megoszlásáról és a viszonylag alacsony GDP következményeiről. A mára kialakult helyzet vesztese a szakképzés, ami leépülőben van, a diákok és szülők elfordulnak ettől az oktatási formától, holott az EU-ban is a jól képzett technikusok iránt a legnagyobb a kereslet.
Összehangolni és vonzóvá tenni a szakképzést
Grezsa István miniszteri biztost a tapasztaltakról kérdeztük:
– A romániai magyar szakképzés az anyaországihoz hasonló problémákkal küszködik: egyrészt, mert a képzési tematikát illetően nem követi a gazdasági igényeket, másrészt igencsak szegényesek a körülmények a tanműhelyekben, a hiányt pedig szakiskolák építésével, új szakok indításával kellene pótolni.
A megbeszélés-sorozat célja egy stratégia elkészítése az RMPSZ és a helyi erők segítségével. Szeretnénk összehangolni a két oktatási rendszerben levő szakképzést, és megnövelni annak tekintélyét, hogy vonzóvá váljon a diákok és a szülők számára is. Fontosnak tartjuk, hogy a szakma oktatása a román tanügyi rendszerben is anyanyelven történjék… A megbeszéléseken fény derült egy sor hiányosságra az alaptantárgyak tankönyveire vonatkozóan, s elsősorban a gyakorlati képzés terén.
Hogy mennyire komoly a magyar kormány szándéka, jól bizonyítja a kolozsvári Szász Domokos szakképző iskola átadása tavaly októberben, amely iránt a második beiskolázási évben is nagy az érdeklődés, és nem csökkentette a magyar középiskolákba jelentkezők számát. Ily módon nemzetpolitikai nyereségként is értelmezhető a beruházás, amely jól működik az erdélyi református egyház gondozásában és tulajdonában. Bízunk abban, hogy hasonló kezdeményezéseket támogathatunk Erdélyben.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a szakképzésnek a román oktatási rendszer keretében kell működnie, ezért kértük meg a pedagógusszövetséget az együttműködésre. A cél egy Kárpát- medencei közös oktatási hálózat kialakítása a szülőföldön maradás érdekében, hisz jól képzett szakmunkásokban ugyanolyan hiány mutatkozik Romániában is, mint Magyarországon – mondta a miniszteri biztos.
Ne csak a leggyengébbek válasszák
– A magyar kormány határozottan kijelentette, hogy meg kívánja fordítani azt az elvet, hogy a szakiskolákba a leggyengébb képességű diákok kerüljenek be. Ezt elkerülendő teljesen átalakítja a magyarországi szakképzést, amely részben a gazdasági minisztériumhoz, részben a földművelődési szaktárcához kerül át. Magyarországon pozitív folyamatok indultak el, hogy a gyakorlati képzés irányába tereljék a diákokat, s ebben a duális szakképzés kiépítése (elméleti oktatás az iskolában, gyakorlati oktatás a cégeknél berendezett műhelyekben) a slágertéma – tette hozzá.
– A diákoknak olyan szakmákat kell oktatni, amelyekben jobban el tudnak helyezkedni, s ebbe a folyamatba be lehet vonni a gazdasági élet szereplőit. Fontos, hogy el tudják érni őket, s együtt határozzák meg, hogy milyen szakmákra van szükség, a vállalkozásokat pedig meggyőzzék arról, hogy anyagilag is támogassák a képzést – mondta Potápi Árpád.
– Azt viszont látni kell, hogy a Székelyföld városai körül nincs olyan erős ipar szerveződve, mint Kolozsváron például, ami a duális képzés problémáját megoldaná. Az RMPSZ-szel közösen kialakítandó tervezetben figyelembe kell venni a tömbmagyarság, a Partium, illetve a szórvány magyar közösségek különböző igényeit – válaszolta érdeklődésünkre Grezsa István.
Az előadásokban elhangzott, hogy az anyanyelvű szakképzés hírnevének az erősítése, az intézmények színvonalas működtetése a közösségépítés szempontjából is fontos.
Összehangolt tevékenység
Kérdésre válaszolva Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke kifejtette, hogy adottak az egyedi célok, amelyek keretében mindenki a maga fejlesztési elképzelései szerint saját intézményének a megtartására, megerősítésére törekedik. De ezeken túl az egyedi pontok halmazát rendszerben kellene összesíteni, olyan képzési központokat létrehozva, ahol a szakoktatás iránt érdeklődők igényeit jobban meg lehet közelíteni. Fontos a közös, belső tájékoztatási rendszer, a közös adatbázis kialakítása és az intézmények közötti tapasztalatcsere. Az egyedi, intézményi szintű megközelítés mellett a közösségi érdeket is figyelembe kell venni, amit nemzetpolitikai vagy akár kisebbségpolitikai, oktatáspolitikai szempontok szerint érdemes kezelni. Elmondta, hogy örömmel vállalták a megbízatást, hiszen korábban is foglalkoztak a témával, s a szakpolitika irányában javaslattal is éltek. A hároméves szakoktatási formára való visszatérés lényegét tekintve jogszabályi-adminisztratív fordulat volt, kismértékű szakmai és anyagi erőforrás-támogatással. Ezért tartja jó alkalomnak a nemzetpolitikai államtitkárság támogatási szándékát, ami a helyi elképzelésekkel találkozik. A pedagógusszövetség elnöke szerint ki kell mozdulni a jelenlegi holtponról, s olyan területeket kell felkarolni, amelyek az adott térségben szükséges fejlesztési lehetőséget kínálnak, s amely területeken kevés az ajánlat; a példák között az agrárképzést is említette.
Fontosnak tartja a szakképzés tekintélyének a visszaállítását. Bár minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke többet érjen el, mint ő, látni kell, hogy nem minden diák alkalmas arra, hogy az elitképzésben vegyen részt, s érettségire álljon, amire a korábbi évek oktatáspolitikája miatt rákényszerítették. A tankönyvek, taneszközök hiányára megoldást jelenthet az OFI (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet). Mivel továbbra sem lehet olyan kiadót találni, amely egy osztály vagy egy képzési terület számára néhány példányban tankönyvet nyomtat ki, az e területtel foglalkozó magyarországi intézmény olyan tárhelyet hoz létre, ahol a különböző képzési területekre vonatkozó szakkönyveket elektronikus formában el lehet helyezni, s onnan le lehet tölteni. Mivel Erdély-szinten is több olyan képzési program van, ahol a pedagógusok segédanyagot dolgoztak ki, az is felkerülhet a kínálatba – nyilatkozta Burus- Siklódi Botond.
A székelyföldi fórumokon elhangzott véleményeket, javaslatokat a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományok Tanszé-kének egyetemi tanárai, dr. Bodó Juliánna és dr. Bíró A. Zoltán összesítették.
Az összefoglalóban megfogalmazták, hogy a romániai magyar szakképzés tartalmi és szervezeti átalakítása érdekében figyelembe kell venni az uniós szakpolitika alapján formálódó romániai keretrendszert. "A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságával kötendő megállapodás várhatóan rögzíteni fogja Magyarország elvi, szakmai és anyagi hozzájárulását a szakképzés rendszerré szerveződéséhez, fejlesztéséhez és Kárpát-medencei integrálódásához."
A már működő egyedi, helyi tervezés és a közösségi tervezés összekapcsolásához, a képzési központok kialakításához pótolni kell az egyes szakképzési intézményeknél jelentkező hiányosságokat, ki kell alakítani a térséget átfogó adatbáziskezelő és tájékoztatási rendszert, létre kell hozni a kölcsönös segítség és együttműködés kereteit a képzés tartalmát illetően (tananyag, oktatók, szakmai rendezvények, versenyek), s a versenyképesség megteremtésével, népszerűsítéssel kell elérni a szakképzés társadalmi elfogadottságát.
Maros megyei sérelmek
A szovátai egyeztető fórumon többek között a megyénket képviselő szakemberek is felszólaltak. Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia EMTE rektora beszámolt arról, hogy a szaktanár- utánpótlás biztosítása érdekében a műszaki szakokon bevezették a pedagógiai modult, s az első szakemberek e téren az egyetem végzősei lesznek.
A rektor adatokat sorolva bosszúsan kifogásolta a Maros megyei magyar nyelvű szakoktatás szerkezetét, amelyben kevés a vonzó műszaki osztály. Amióta az Elektromaros szakközépiskolát átalakították, villamosságtant mindössze egy osztályban oktatnak, s a magyar tannyelvű matematika-informatika és számítástechnikai osztályok számának csökkentésével az egyetem utánpótlását vágták el – tett szemrehányást a rektor, aki szerint nem lenne szabad megengedni, hogy 10-15 év múlva a műszaki értelmiségi réteg megszűnjön.
Kerestély Irma volt Kovászna megyei tanfelügyelő hozzászólásában kioktatta Dávid Lászlót, hogy nem a szovátai fórum tud ezen a gondon segíteni, a megyei tanfelügyelőségen kellett volna közbelépni. Amire a válasz sem késett, hogy sok kérés, közbenjárás történt az osztályok megőrzése érdekében, továbbá, hogy kijátszották, félrevezették a rektort és a közvéleményt.
A megbeszélésen felmerült a mezőgazdasági oktatás visszaépítésének a szükségessége. Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a kulturálismenedzser- képzés bevezetését ajánlotta.
Elhangzott, hogy nagyméretű a gyereklétszám- csökkenés, továbbá, hogy nehéz lesz visszaszerezni a bizalmat a szakoktatás iránt, s a kétely is, hogy sikerül-e a szakképzés központosítása érdekében kompromisszumokat kötni.
Vannak jó példák is
A jelenlevők megismerkedhettek pozitív példákkal is: az újonnan indult kolozsvári szakképzés, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola népszerűsége, a sepsiszentgyörgyi példa a gazdaság és szakoktatás összefonódására. Kovászna megye székhelyén ugyanis a cégek kérésére indítanak az ősztől húsipari szakmunkásképzést.
A résztvevők tájékozódhattak arról, hogy a külhoni szakképzés évében Erdélynek szánt 120 millió forint a kolozsvári Báthory István Líceum, a csíkszeredai Kós Károly szakközépiskola, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a marosvásárhelyi Constantin Brâncusi építészeti szakközépiskola között oszlik meg.
A tapasztalatcsere, a kölcsönös intézménylátogatási programok keretében 18 csoportot várnak a nyár folyamán magyarországi képzési gyakorlatra, meg kívánják erősíteni a már működő kapcsolatokat és újak kialakítására biztatják az iskolákat – nyilatkozta Grezsa István.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Kevés a magyar a romániai gazdasági elitben
A 660 piacvezető romániai cég közül csupán hetet birtokolnak részben vagy teljes egészében erdélyi magyar üzletemberek, négy másik pedig magyarországi tulajdonban van – derül ki a Ziarul Financiar (ZF) gazdasági napilapnak a Gazdaság legnagyobb szereplői című évkönyvéből. Tizedik alkalommal állította össze a Gazdaság legnagyobb szereplői (Cel mai mari jucători din economie 2015) című évkönyvet a Ziarul Financiar (ZF) gazdasági napilap. A kiadványban 660 nagyvállalat szerepel. Ezek közül mindössze 11 magyar érdekeltségű, vagyis olyan gazdasági társulás, melynek kizárólagos- vagy társtulajdonosa magyarországi cég, illetve magyar nemzetiségű magánszemély. Ez azt jelenti, hogy a alulreprezentáltak vagyunk a romániai gazdasági életben, hiszen, míg a népességnek több mint 6 százalékát a magyarság teszi ki, addig a piacvezető vállalatoknak csupán 1,5 százaléka magyar kötődésű.
Daradics, Jakab, Prosszer
Az energetikai ágazatban nem állunk rosszul: az éves forgalom alapján a hetedik legnagyobb kőolajipari vállalat a Mol Románia, melynek nemcsak tulajdonosa, a Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt., hanem a vezetője is magyar, Daradics Kinga. A ZF adatai szerint a 39 legnagyobb építőipari cég között egyetlen egy magyar érdekeltségű sincs, csupán azzal vigasztalódhatunk, hogy a Temesváron működő, amerikai tulajdonban levő Azur festékgyár vezérigazgatója magyar ember, Jakab Zoltán.
Ennél jobb a helyzet a feldolgozó iparban, ahol 170 vállalat közül kettő magyar érdekeltségű. Az elektromos berendezések és felszerelések gyártói között a harmadik a Romcab melynek többségi tulajdonosa és vezérigazgatója Prosszer Zoltán. A marosvásárhelyi székhelyű részvénytársaság tavaly 653 millió lejes forgalmat bonyolított le, s a 2013-as eredménynél egyharmaddal nagyobb, 32,7 millió lejes nyereséget ért el.
Teszári, Bandi, Kurkó, Lőrincz
A gyógyszerforgalmazók mezőnyében a Gedeon Richter Nyrt. romániai leányvállalata, a Pharmafarm szerepel, a nyolcadik helyen. Bár a Kronospan szászsebesi üzeme osztrák tulajdonban van, az igazgató magyar nemzetiségű, Bandi Botond.
A legmasszívabban az általános fogyasztási javak előállítása terén képviseltetjük magunkat. Az ország második legnagyobb üdítőital gyártója, a Romaqua Group két tulajdonosa közül az egyik, Pálfi Miklós, magyar. Ugyanazon kategóriában kilencedik helyen áll, 67,9 millió lejes forgalommal a Perla Harghitei Rt., melynek többségi részvényesei az alkalmazottak, vezérigazgatója pedig Kurkó Árpád, aki maga is részvényes.
Az édesség-, kávé-, chips- és fűszerforgalmazók között a 13-ik helyen áll a Bara Levente tulajdonában levő Supremia Group. A gyulafehérvári székhelyű cégnek 2014-ben 155 millió lejes forgalma volt és 4 millió lej profitot termelt. Az IT forgalmazók kategóriájában kilencedik helyen áll az Agis Computer, melynek tulajdonosa és vezérigazgatója egyránt Lőrincz István.
A romániai telekommunikációs ágazatban szintén van magyar tőke, a nagyváradi Teszári Zoltán cége, az RCS&RDS negyedik a rangsorban, 2,3 milliárd lejes forgalommal.
Wizz Air, The Group, OTP
A szállítási és kereskedelmi ágazatban 63 cég szerepel a ZF összeállításában, köztük egyetlen magyar, a Wizz Air. A magyarországi tulajdonban levő légitársaság romániai járatai tavaly 3,6 millió utast szállítottak, amivel jócskán megelőzi a második helyen álló, állami tulajdonban levő Taromot.
A 160 céget felvonultató szolgáltató szektorban szintén van egy magyar érdekeltségű. A reklámcégek rangsorában az első helyen a The Group áll, melynek vezérigazgatója és társtulajdonosa Szigeti Zoltán. A bankszektorban a 16-ik poziciót az OTP Románia foglalja el 4,6 milliárd lejnyi aktívummal. Diósi László, az OTP bukaresti vezérigazgatója ugyanakkor nem az egyetlen hazai magyar bankár, ugyanis a Citibank romániai leányvállalatát szintén magyar ember, Pándi Tibor irányítja.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Gyűlölet nélkül Székelyföldön
Fiatalabb és kevésbé fiatal barátaimmal évek óta próbálunk minél több kommunikációs csatornát megnyitni a Székelyföldön kisebbségnek számító románok és az itt többségben lévő magyarok között, akár kulturális, sport-, környezetvédő, akár politikai tevékenységekről van szó.
Egyszerűen a normalitást, a jó együttélést és a multikulturalitást hirdetjük Sepsiszentgyörgyön, ahogy azt, szerintem minden épeszű embernek tennie kellene.
Több száz ilyenfajta tevékenységet említhetnék, a téli ünnepek környéki eseményekkel kezdve, a városnapokon, közös kirándulásokon, az angol nyelvű vitákon, a környezetvédő akciókon keresztül egészen a kizárólag magyar tannyelvű és román tannyelvű iskolák diákjai közötti találkozókig, koncertekig, feliratozott színielőadásokig.
Az interneten egyszerű kereséssel számos példát, fényképet és filmecskét találhatunk olyan eseményekről, mint a Povestea din Ajun/Mesés Karácsony, Cortul de Tineret/Ifjúsági Sátor, Saint George, City of Debate, 3M Talks, Shortcut, Saint George Earth Hour, Vox Populi, Let’s do it, Atelier, színházi fórum, Nu puteţi voi urî cât putem noi iubi (Nem tudtok annyira gyűlölni, mint amennyire mi szeretni – a szerk.), multikulturális budapesti és krakkói kirándulásokról – Prága következik –; román és magyar előadásokról és filmbemutatókról, román és/vagy magyar művészek koncertjeiről, például Luiza Zan fellépéséről a Snaps Vocals Banddel vagy Sárik Péterrel, a városi gyermekkórusokból verbuvált Madrigál Kórusról, a katolikus templomban fellépő Gheorghe Zamfirról stb.
Több száz ilyen példa van az utóbbi tíz évből, több ezer résztvevővel, és rendkívül pozitív reakciókkal. Tudják, hány ilyenről számolt be az országos sajtó?
Szórványosan néha, hogy ne mondjam, egyáltalán... Nyilvánvaló, rendezvényeink nem „vonzóak” számukra. Hogyan is írhatnák meg, hogy a román és magyar fiataloknak közös programjaik vannak? Miként írhatnák, hogy jól megértik egymást, közös rendezvényeket szerveznek és azokon együtt vesznek részt? Hogyan tehetnék meg, amikor ők, onnan Bukarestből, Moldvából vagy Olténiából „jobban tudják, mi a helyzet itt”?
Voltaképpen ez a „hagyd csak, én jobban tudom” hozza az ostoba ember legjobb leírását, ahogy azt remekül megfogalmazza az Osonó–Ecou legújabb együttműködésében készült Ismeretlen barátok társasága, avagy Piknik egy japán szőnyegen című előadás egyik szereplője. Hogyan is tudnád jobban, te, a kívülálló?
Minek kérdeznék meg tőlünk, hogyan boldogulunk itt, a „székelyek között”, ha ők amúgy is „jobban tudják”? Hogyan tudnák jobban nálunk, akik itt élünk? Naponta több tucatszor találkozunk magyar szomszédainkkal, munkatársainkkal, barátainkkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, akikkel együtt élünk ezen a vidéken. Természetesen itt is vannak jó és rossz dolgok, mint a világ bármely más térségében. És ők mégis azt hiszik, hogy jobban tudják. Persze ez a „jobban” azt jelenti, hogy szerintük mi biztosan rosszban vagyunk egymással, veszekszünk, talán még verekszünk is, egyáltalán nem tudunk megegyezésre jutni. Sőt, meg vannak győződve erről. Ráadásul senki sem képes meggyőzni őket az ellenkezőjéről, akármennyi példát mondanánk vagy érvet hoznánk fel. Kár.
Persze, az egyszerű tudatlanok mellett sok veszélyes ostoba is van, akiknek érdekük szítani vagy időnként felpiszkálni a konfliktust térségünkben, főleg akkor, amikor a központi hatalom valamilyen disznóságát kell elfedni…
A manipulálás „szakemberei” ők, akik rendszeresen fel kívánják korbácsolni a kedélyeket, legtöbbször politikai, e térségen kívüli szavazatszerzési okokból, mert a „magyar veszély” még mindig képes választókat mozgósítani másfelé. Ha tényleg így lenne, akkor itt lehetne ezzel szavazatokat szerezni, nem?
Akkor Székelyföldön csak a román ultranacionalisták képviselőit szavaznák meg. Ennek ellenére, a mindenféle vergődések dacára, az ultranacionalizmus itt marginális. Persze, néha összejön a másságot elviselni nem képes néhány dinoszaurusz, azok, akik „vadrománnak”, vagy „vadmagyarnak” tartják magukat. Néha tüntetgetnek a magyarok vagy románok ellen, de az általuk csapott zajban is rendkívül kevesen vannak, és nem reprezentatívak. Mindegy, mások hogyan vannak vele, de mi folytatjuk az általunk szabott irányt, melynek célja a románok és magyarok közötti jó kapcsolatok, az együttműködés és összefogás hirdetése. Tudjuk, hogy a kölcsönös bizalomért még rendkívül sokat kell tenni.
A végeredmény most kevésbé releváns és valószínűleg csak a Fennvaló ismeri azt biztosan, de Istenem, nagyon szép ez a magadfajtákkal járt út, akár különböznek tőled, akár hozzád hasonlóak!
Mădălin Guruianu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Töretlenül
Tizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel vagy éppen a humán tudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben cím alá.
Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író, meghalt 2015-ben), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”. Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavaróak, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk lényegét: a pozitívumokat, megvalósításokat és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra. Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot! Százhalombatta, 2015.
ZSIDÓ FERENC
* Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobrok és szőnyegek
Hunyadi László és Mária tárlatáról
Zsúfolásig telt csütörtök délután a Bernády Ház földszinti galériája és előcsarnoka. Sok ismerős arc, Marosvásárhely művészeti, kulturális és tudományos életének számos képviselője látogatott el a Baross Gábor utcai épületbe. Az ok: tíz év eltelte után a Hunyadi házaspár ismét közös tárlattal jelentkezett. Hunyadi László szobrászművész és Hunyadi Mária textilművész alkotásai díszítették a falakat és az azok övezte teret, amelyben, az estnek mintegy nyitányaként, Székely Levente hegedűművész és tanítványai léptek fel.
Játékukat Borbély Lászlónak, a Bernády Alapítvány elnökének a köszöntőbeszéde követte, amelyben elmondta: kinőtték a Bernády Házat, főként ilyen rangos események esetén. – Hunyadi László és Mária munkásságát Erdélyben és Magyarországon egyaránt ismerik. De nemcsak ismerik, hanem szeretik is őket. Alkotásaik olyan remekművek, amelyek elbűvöltek engem, ha életművükre tekintünk, mi is gazdagabbak leszünk. Szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk alkotásaikat, amelyek bizonyítják, hogy két tehetséges ember egy életen keresztül is együtt tud gondolkodni, vigyázni egymásra. Mi köszönjük, hogy vannak és lesznek nekünk – mondta Borbély László, majd a tárlat méltatója, Nagy Miklós Kund szólalt fel.
– E két napon Marosvásárhelyen a textilművészet "ünneplőbe öltözött". Szerdán nyílt meg a tizenkilencedik Ariadné-szalon, ma pedig a Hunyadi házaspár tárlatnyitóján vehetünk részt, amelyen a textilművészet mellett a szobrászat és az ötvösművészet is jelen van. A kiállítás ötletét kerek évforduló adta: egyrészt az utolsó, közös tárlatra tíz évvel ezelőtt került sor, másrészt jövő hónapban születésnapot ünnepelhetünk, de hogy hányadikat, az maradjon titok. Több könyvet írtam művészetükről, így erre most nem térnék ki részletesen, de azt megjegyezném, hogy e kiállításon két, igen gazdag életmű darabjai láthatók, ezen alkotások alapján pedig bárki átfogó képet alkothat munkásságukról. Hunyadi Mária különleges mívességgel, hozzáértéssel készített textiljeit, faliszőnyegeit akár képként vagy domborműként is elfogadnánk, művészete szinte minden időszakot és stílusirányzatot összefog. Hunyadi László szobrainak, kisplasztikáinak segítségével pedig akár az időben is visszaszaladhatunk – mondta személyes történetekben is gazdag beszéde során a méltató, az esemény záróakkordjaként pedig Hunyadi Mária köszönte meg mindenki részvételét a valóban nívós, sokszínű, különleges és igen értékes tárlat nyitóünnepségén.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

EMKE-emlékkiállítás Nagyenyeden
Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulásának 130-ik évfordulója alkalmával. A kiállítás kurátora: Bartha Katalin Ágnes, grafikai arculatát Demeter Vincze András tervezte.
A 2015. június 25-én, csütörtökön du. 5 órakor a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi ház (Nagyenyed, Malom u. 24.) sorra kerülő kiállítás a dualizmus kori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén. Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés és művészetpártoló sorakozik fel az egyesület mögé, illetve azonosul az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának a dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai. Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepébe is beleláthatunk. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi-, egyházi-, egyéni és közgyűjteményekből származnak.
A kiállítás törzsanyaga kolozsvári bemutatója után érkezik a városba, s egyik célja az egyesület jelentőségére újra felhívni a figyelmet Nagyenyeden, az EMKE egykori alsófehérvármegyei választmányának székhelyén, ami a Nagyenyed városi körrel együtt a kolozsvári alakuló közgyűlés után igen hamar, 1886 nyarán jött létre, és fejtett ki kiemelkedő tevékenységet. A kiállítás tárgyi anyagát helyi magángyűjteményből származó dokumentumok egészítik ki.
Köszöntő: Kerekes Hajnal, a Dr. Szász Pál Egyesület alelnöke. A kiállítást megnyitja: dr. Széman Péter, EMKE-elnök és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. Józsa Miklós ny. magyartanár Az EMKE nagyenyedi alapítói címmel tart előadást.
A kiállítás 2015. június 25-től július 8-ig látogatható.
Nyugati Jelen (Arad)

„Szembe kell néznünk a bizalmatlansággal”
Elsősorban a társadalmi párbeszédet hiányolja a Kolozs megyei RMDSZ-ben, és ezen szeretne javítani a szervezet új elnöke. Csoma Botond kifogásolja azt is, hogy gyanakvással kezeltek bizonyos, a civil szférából érkező kezdeményezéseket. Interjú. Miért döntött úgy, hogy megpályázza a Kolozs megyei RMDSZ elnöki tisztségét? Észrevettem egy leépülést a szervezetben az utóbbi időben, úgy éreztem, hogy a Kolozs megyei RMDSZ nincs jelen a közösség életében, ezért indultam. Végül egyetlen jelöltként pályázott a posztra. Hogyan alakult így? A küldöttgyűlésen is elmondtam, hogy egyik potenciális ellenjelöltet sem tettem el láb alól – engem is meglepett június másodikán, amikor bementem a székházba délután kettőkor, két órával a határidő előtt, hogy az egyedüli jelölt vagyok. Nem számítottam erre, és nem is érzem magam kényelmesen ebben a helyzetben, és már csak a társadalmi percepció szerint sem jó: nincs verseny, úgy tűnhet, mintha minden le volna zsírozva. A küldöttgyűlés nem volt feszültségmentes. Egyik küldött kifogásolta, hogy az elmúlt hetekben tömegesen iratkoztak be fiatalok az RMDSZ-be, akik az ülésen MKT-tagnak jelöltették magukat. Tényleg megrohanták az RMDSZ-t a fiatalok? Szerintem ez egy félreértés. Az MKT-tagok jelölésekor le kellett adni egy dossziét, a könyvelőnek pedig ki kellett állítania egy okiratot, miszerint a jelöltnek nincs tartozása a szervezet irányába. A papírokat egyetlen személy intézte több embernek, mert nem volt mindenkinek ideje rá, de azon személyek között is, akik jelentkeztek, nem csak fiatalok voltak, így például beiratkozott Hegedüs Lajos, Somogyi Gyula, és még mások. Lehetséges, hogy voltak személyek, akik nemrég kezdtek el tevékenykedni az RMDSZ-ben, de ebben nem látok problémát, hiszen szükségünk van az idősek tapasztalatára és a fiatalok lendületére is. Luxusszámba megy elvenni a kedvét azoknak, akik tenni szeretnének a közösségért.
Megválasztása után azt nyilatkozta: az utóbbi időben mintha egy kicsit elbizakodtak volna, azt az érzést keltették az emberekben, hogy mindenhez jól értenek. Ezt hogy értette? A társadalmi párbeszéd hiányzott többek között az értelmiséggel, a gazdaság képviselőivel. Egy adott pillanatban az volt az érzésem, hogy nem értünk valós társadalmi folyamatokat, ugyanakkor fenntartásokkal és gyanakvással kezelünk bizonyos, a civil szférából érkező kezdeményezéseket. Tud említeni egy példát? A Musai-Muszáj civil kezdeményező csoporttal szemben hallottam ilyen hangokat. Név nélkül mondom: ért olyan kritika a szervezeten belül, amit a csoport közvitáin való részvételem miatt kaptam. Akkor elmondtam, hogy tíz-tizenöt év alatt sem tudtuk megoldani a többnyelvű tábla kérdését politikai eszközökkel, így nem kellene gyanakodnunk egy civil szervezetre, amely ugyanazt a célt próbálja elérni, mint mi. Egyébként is rossz lett volna a társadalmi megítélés szempontjából, ha az RMDSZ nem vesz részt a közvitákon. Hogyan lehet ezen változtatni? Fel szeretnék állítani egy olyan elnökséget, ügyvezető elnökkel az élen, amely társadalmi párbeszéd folytatására képes, és az RMDSZ társadalomszervezési kapacitását helyreállítja. A múltban létezett ez a képességünk, és újra szükség van rá: ha ugyanis a jövőben azt az érzést keltjük az emberekben, hogy a választásokra való felkészülés egy öncélú cselekvés, hogy egyesek pozícióba jussanak, akkor nem számíthatunk támogatásra. Persze tisztában vagyok az apátiával és a bizalmatlansággal, de ezekkel szembe kell néznünk. Gondolt már konkrét személyre az ügyvezető elnöki tisztségre? Ifj. Deák Ferencre gondoltam, akinek az édesapja RMDSZ-elnök és alpolgármester Kisbácson, és aki régóta dolgozik a szervezetben. A helyi szervezetekért felelős alelnöki tisztséget is létrehozzuk, oda Antal Gézát javaslom, aki a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) elnöke jelen pillanatba. Miért van az, hogy Kolozsváron a mai napig nincs városi szervezet? Kíván-e ezen változtatni? Mindenképpen kell változtatni, a kérdés csak az időpont – korábban már volt szó a létrehozásáról, akkor egy jelölt betegsége miatt halasztódott el a kérdés. Csak feltételezem, hogy az új hatalmi központ kialakulásától való félelem miatt nem létezett ilyen szervezet, azt gondolták, hogy rivalizálás lenne a városi és megyei szervezet között. Látjuk a marosvásárhelyi példát, ahol akkut konfliktusok alakultak ki, de azt gondolom, hogy ha felnőtt emberek politizálnak, és közös a cél, akkor nem lesznek ilyen problémák. Áprilisban lett a Szabadelvű Kör RMDSZ platform elnöke. Hogyan egyezteti össze a két tisztséget? Az elnöki tisztségemről le kellett mondanom, így a közeljövőben új választásokat írnak ki.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Elfogadta a képviselőház a választási törvény módosítását
Megszavazta szerdán a bukaresti képviselőház a parlamenti választásokat szabályozó jogszabály módosítását, amelynek nyomán ismét országos pártlistákra szavazhatunk majd, és amelynek nyomán olyan alternatív küszöböt vezettek be, amely kedvező lehet a regionális pártok számára.
Mivel a szenátus már korábban rábólintott a jogszabályra, az elfogadottnak minősül, és Klaus Johannis államfőhöz kerül kihirdetésre. A módosítást 273 képviselő szavazta meg, ellene 10 voksolt, nyolcan tartózkodtak. A módosítás többek között a pártlistákhoz való visszatérést és a parlament létszámának csökkentését javasolja.
A tervek szerint minden 73 ezer polgárra jut egy képviselő, és minden 168 ezer lakosra egy szenátor. A parlamentben 330 képviselő – köztük 18 kisebbségi és négy, a határon túli románok által bejuttatott honatya ül majd –, valamint 134 szenátor, köztük kettő a határon túli románok képviseletében. A parlamenti küszöb ötszázalékos marad.
A regionális pártok képviselethez jutását az RMDSZ javaslata nyomán ugyanakkor alternatív küszöb is könnyíti. Így a legalább négy megyében húszszázalékos támogatottságot elérő politikai alakulatok akkor is bejutnak a törvényhozásba, ha egyébként országos szinten nem lépik át az ötszázalékos küszöböt.
A két pártból álló választási szövetségek számára a küszöb nyolcszázalékos, a három pártból álló koalícióké kilenc, míg a négy vagy több politikai alakulat összefogásával létrehozott választási szövetségnek az országos szinten leadott voksok tíz százalékát kell megszerezniük.
A külföldön élő választópolgárok a számukra – előzetes regisztráció alapján – megszervezett szavazókörzetekben személyesen adhatják majd le voksukat négy képviselőre és két szenátorra. Ez azt jelenti, hogy 2016-ban nem levélben szavaznak majd a külföldön élő román állampolgárok.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke korábban rámutatott: az, hogy minden megyének lesz legalább két szenátora és négy képviselője, pozitív diszkriminációt jelent az olyan – átlagosnál kisebb lakosságú – megyék esetében, mint Kovászna, Szilágy vagy Tulcea megye.
Mint ismeretes, a 2012-es parlamenti választásokat követően felháborodást keltett, hogy a 2008 előtt elfogadott, az egyéni választókerületes rendszert az arányossal sajátos módon kombináló választási törvény nyomán jelentős mértékben nőtt a parlament létszáma, mivel a választókerületüket megnyerő honatyák mellett minden párt megkapta a rá országosan leadott szavazatok arányának megfelelő képviselői és szenátori mandátumot.
Márton Árpád, az RMDSZ frakcióvezető-helyettese a szavazást követően elmondta: a szövetség megszavazta a módosításokat, mivel sokkal jobbnak tartja, mint az eddigit, bár még vannak hiányosságok. „Vannak problémák és kételyek” – hangoztatta Márton.
Az egyik ilyen probléma, az, hogy az alkotmánybíróság döntése nyomán, amely megkönnyítette a pártbejegyzést, már három személy is bejegyeztethet egy pártot. Így több kis párt is létrejöhet, azonban mivel a parlamenti bejutási küszöb továbbra is magas, a polgárok nagy része – akik ezekre, a magas bejutási küszöb miatt a törvényhozásból kimaradó – pártokra voksolnak, képviselet nélkül maradhat.
Arra is rámutatott, hogy a választás menetének tervezett elektronikus ellenőrzésével is komoly problémák lehetnek. Ha ugyanis akkor is ugyanúgy összeomlik a rendszer, mint ahogy az egészségügyi kártyák bevezetése nyomán, „az tragikus lesz a román demokrácia számára”.
Márton úgy vélte, az új választási törvény sem teszi lehetővé, hogy két magyar párt jusson képviselethez a parlamentben. Szerinte az alternatív küszöb a választási szövetségekre nem alkalmazható, azt pedig kizártnak tartja, hogy két, egymással versengő magyar politikai alakulat is átlépje az alternatív választási küszöböt. Úgy vélte, a parlamenti képviseletet veszélyeztető helyzetet teremt az, ha több magyar párt verseng majd a közösség szavazataiért.
Kifejtette: Hargita és Kovászna megyében akár két párt is teljesítheti a 20 százalékot, de Maros megye már „limiten van”, és nincs még egy olyan megye, ahol a magyarság aránya meghaladja a 40 százalékot. Fennáll viszont a veszélye annak, hogy egyik magyar párt sem éri el a parlamenti küszöböt, vagy a magyar frakciója kisebb lesz a többi (kedvezményesen képviselethez jutó) kisebbség 18 fős frakciójánál – mondta.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Beke György emlékére
A fénykép készítőjét elfeledtem, a hátuljára írtam két mondatot. Készült 1973 februárjában az uzoni író-olvasó találkozó alkalmával a néptanács egyik irodájában, a hivatalos részt követő tereferén. Régecske bizony, negyvenkét esztendeje, hogy Beke György a szülőfalu hívására hazatért Bukarestből, alig fél éve Sepsiszentgyörgyre költözött öntödei fémiparosként ekkor ismertem meg személyesen, bár levelező viszonyban voltam az ünnepelt és közismert íróval, újságíróval.
Barátsággal ajánlotta nekem a Kagylók tengerzúgással című antológiáját és Tolmács nélkül című vaskos interjúkötetét. Több évtizedes barátságunk után a közelmúltban lezajlott uzoni iskolanapok késztettek leltározásra. A 2000-ben lezárt Új Magyar Lexikonból kitűnik: 1959–1999 között harminckilenc kötetét jelentették meg romániai és magyarországi kiadók. Egy újabb irodalmi lexikon tán összegezni fogja Gyuri bátyám életének utóbbi hét évében megjelent könyveit is... E hatalmas életműből magam is összegyűjthettem tizenkilenc munkát, amelyekből csak kettő maradt (figyelmetlenségem miatt) kézírásos ajánlása nélkül. Ritkább találkozásaink, Budapestre való költözése is közrejátszott abban, hogy csak anyaországi lapokban követhettem életét és munkásságát. 1996. október 10-én beszélgettünk utoljára Népstadion környéki lakásán. A Kolozsváron 1994-ben megjelent Hadi utak Erdélyben – Barangolások magyar katonák nyomában című, egyik legszebb, legtanulságosabb ,,történelemkönyvével” és meleg kézszorítással váltunk el. Hosszan utánanéztem: a sietős gyaloglásban, barangolásban edződött kemény testalkatú író a kisgazdapárt soros ülésére igyekezett. Jó évtized után, uzoni temetésén már csak a hamvait tartalmazó urnát láttam viszont. Kopjafája, emléktáblája előtti főhajtásom még várat magára. De ágyam fejénél, kezem ügyében a Vállald önmagad című publicisztikai gyűjteménye 1978-ból. Újraolvasom belőle a Szavak hőfoka fejezetet, hogy életem végéig melegíthessen Beke György bátyám nemzetünk, anyanyelvünk iránti rendkívüli tisztelete, szeretete!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A kimondott szavainkról
Kedves padtársam jutott ma eszembe. A mindig kész, gyöngybetűkkel megírt házi feladataival, a megtanult leckékkel, visszafogottan, feszülten, mindig készenlétben levő lány. Akinek egyetlen egyszer nem volt kész a leckéje. Bele is fehéredett, amikor ráébredt, annyira, hogy észre is vettem.
– Mi történt? – kérdeztem a tanóra alatt, amitől még fehérebb lett, soha nem szerette a feltűnést, a rosszkor feltett kérdéseimet.
– Nincs matekból házim…
Egy percre bennem maradt a szusz a meglepetéstől. Egyből szervezni kezdtem, hogy valaki küldjön elé hozzánk egy füzetet a házival, hogy tudja leírni. Ettől teljesen kétségbeesett. Majd a következő óra első percében jelentkezett és halkan bevallotta a hiányát.
Fogtam a fejemet!
A tanárnő laza egyszerűséggel megkérdezte:
– Hova is szeretnél felvételizni?
– Na, szép! – mormoltam.
A padtársam egyre halkabban mondta a tervét. Akkoriban az volt a szokás, hogy naponta megkérdezték, ki hol folytatja majd a líceumi tanulmányait. Mennyire nem szerettem ezt a kérdést…
Nem is olyan váratlanul megjött a kíméletlen lelki pofon…
– Nem bírod meg…
Abban a percben változott egy élet. Szót fogadott, a gyengébb iskolát választotta. Hiába mondtam folyton, hogy menjen az erősebbe, hisz annyira rendezett, rendszerezett, kitartó. Szófogadó volt, hitt a tanári szó erejében, önmagában pedig kevésbé.
Húszon annyi év elteltével én állok a katedra mellett, előttem egy csángó fiú, szőke hajjal, ragyogó kék szemekkel. Feszültségkeltő kérdésemre, miszerint ki készül magyar iskolába jövőre, igennel válaszol.
– Ha csak lehet… – teszi hozzá.
Olvasási és írási nehézségekkel küzd, mellé meg erőst dolgos, erős gyermek. Lazán kezeli az életet, bízik magában, sejti az erejét.
– Nehez lesz, de beléfoghatunk a készülődésbe! – mondom.
Abban a percben változott egy élet. A kedves padtársam jutott az eszembe.
(2015. június 17.)
Szabadság (Kolozsvár)

Kilóg a ló... név
A román állampolgárság rendkívül értékes. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen – akármilyen kutyaütő kormányok követik egymást – az ország mégiscsak az EU és a NATO tagja, ezen minőségében pedig az ország maga a mennyország a harmadik világból érkező menekültek számára, akiknek egy része itt megtelepedve, a román állampolgárságot megszerezve végre biztonságban érezheti magát.
De nem adják ám olyan könnyen azt a biztonságot. A román bevándorlási hatóságok kemény feltételeket szabnak ahhoz, hogy valaki büszke románnak vallhassa magát. Például az ország…, izé, a román nép történelmével kapcsolatos, kőkemény kérdésekre is választ kell adniuk. Ha pedig hibáznak, ugrott a hőn óhajtott román útlevél.
Mint például annak az afganisztáni nőnek az esetében, aki nyolc éve él Temesváron, de az állampolgársági vizsgán megbukott, mert nem tudta, hogyan hívták a 15. századi moldvai fejedelem, István vajda – románul Ştefan cel Mare – lovát.
Mármost itt jegyezném meg, hogy mindig is kiemelten érdekelt a történelem, sőt egy időben történésznek is készültem, de nem emlékszem arra, hogy akár a román, akár a magyar iskolai tankönyvekben hangsúlyozottan foglalkoztak volna a történelmi szereplők birtokában lévő állatállománnyal.
Ez alól rendszerint két kivétel van: Nagy Sándor, akinek Bukephalosz nevű lova a perzsák elleni győztes hadjáratok nyomán lett híressé, valamint Caligula, az őrült római császár, aki – a korabeli politikai elittel szembeni fricskaként – konzullá akarta kinevezni Incitatus nevű hátasát.
Nos nem óhajtok a tiszteletlenség kegyetlen ekéjével beleszántani a román nemzeti érzület bimbózó kankalinok lepte mezejébe, de azért állapítsuk meg: nemzeti hős ide, vitéz uralkodó oda, István vajda azért nem volt akkora kaliberű világhódító, hogy kedvenc harci ménjeit is történelemalakító tényezőként kellene kezelnünk. Pláne, hogy Caligulával ellentétben még egy nyomorult második alabárdosi kinevezéssel sem akarta megdobni hátasát, nemhogy konzullá nevezze ki.
Mindezek mellett ez az állampolgársági vizsga olyan történet, amelynek nívójával és hasznosságával kapcsolatban valóban felmerülhet a ló. Csak éppen nem a neve, hanem egy igencsak markáns testrésze.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Szeptemberben folytatódik Borbolyék pere
Nem hozott érdembeli előrelépést a Hargita Megyei Önkormányzat elnöke és tizen egy másik személy ellen indult per keddi tárgyalása a Hargita Megyei Törvényszéken.
Az összesen tizenkét vádlott közül többen hiányoztak, így a legtöbbször távol maradt jászvásári Daniel Cristian Mandache is, aki annak ellenére sem jelent meg, hogy korábban a bíró azt közölte, a rendőrséget bízzák meg előállításával. Hiányzott Borboly Csaba is, aki Brüsszelben, a Régiók Bizottságának ülésén vett részt, ugyanakkor további három vádlott sem volt a teremben a tárgyalás kezdetén.
Borboly védőügyvédje, Sergiu Bogdan, aki szintén nem volt jelen a törvényszéken, halasztási kérelmet juttatott el a törvényszékhez, amelyben egészségügyi okok miatt kérte a keddi tárgyalás elhalasztását. Ehhez a kérelemhez csatlakozott a jelen levő többi ügyvéd nagy többsége is. A vádhatóságot képviselő ügyész azt mondta, ilyen esetben hivatalból kijelölt ügyvéd is képviselhetné a vádlottat, de a többi vádlott ügyvédjei ezt kifogásolták, szerintük ezzel sérülhet a vádlottak védelemhez való joga.
A tárgyalást vezető bíró végül közölte, elfogadja a halasztásra vonatkozó kérelmet. Mivel júliustól megkezdődik a törvénykezési nyári szünet, a következő tárgyalási időpontot szeptember közepére jelölték ki. Egyúttal közölte, Mandache előállításáról a rendőrségnek kell gondoskodnia.
Mint ismeretes, a korrupcióellenes vádhatóság azért fogta perbe Borbolyt, mert álláspontja szerint a Hargita Megyei Önkormányzat elnöke indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket egy cégnek. Ezzel állítólag az RMDSZ politikusa és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak az államnak.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Tanácskozás a nevelésről – szeretet, következetesség és nyitottság
Demeter Kármen egyetemi oktató szerint a fentebbi három „varázsszóban” foglalható össze mindaz, amit a szülőnek és a pedagógusnak egyaránt szem előtt kell tartania a mai fiatal generáció nevelése és oktatása terén. Minderről a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) által szervezett beszélgetés során tudhattunk meg érdekességeket péntek délután az Agapé szálloda Baráth Béla termében.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke az oktatás fontosságáról értekezett, majd Geréd Imre városi tanácsos kifejtette: hagyományt szeretnének teremteni fiatal pedagógusok számára, hogy szakmai előadások és megbeszélés útján mélyítsék el tudásukat, tapasztalatukat, és az ott elhangzó következtetések, megoldások a helyi döntéshozók elé is kerülhetnek.
Tanulhatunk a gyerekektől
– Három kulcsszóban tömöríteném a mai gyereknevelés lényegét: szeretet, következetesség és nyitottság – sorolta Demeter Kármen. – A gyerekhez mindig partnerként viszonyuljunk. A gyerekes nyelvezet és magatartás megtartása a gyerek kétéves korán túl megnehezíti a gyerek függetlenedését. Sérülékenyebbé válik, és versengéses helyzetben alulmarad, mivel megszokja, hogy a szülő mindent elhárít, mindentől megvédi. A második kulcsszó a következetesség. Olyan szabályokat szabjunk meg, amelyeket a felnőtt is tiszteletben tart. Ami a harmadik kulcsszót, a nyitottságot illeti, ez nem csak a szülő, hanem főleg a pedagógus nyitottságára vonatkozik. Sokkal könnyebb az oktatás, ha pedagógusként nyitott vagyok az új információkra, arra, amit a diákok mondanak. Szülőként is számtalan lehetőség adódik, hogy tanulj a gyerekedtől, menj el vele olyan eseményekre, helyekre, ahova másképp nem mennél el. Legyünk nyitottak az új élményekre, és a végén a szülő és a pedagógus is ugyanúgy tanul a gyerektől, mint a gyerek a felnőttől – közölte Demeter Kármen.
– A mai generáció számára az információszerzés olyan, mint a gyorséttermi kaja: egy csomagolásban minden megvan. A tapasztalatokat is másként szerzik, mint elődeik. Keveset járnak gyalog, a társas kapcsolataik is átalakultak. Mindez a gondolkodás átalakulásához, azaz a szintetizáló képesség csökkenéséhez vezet, továbbá nehezebben tudják összekapcsolni az információkat. Ezért nem várható el, hogy a mai fiatalok általános műveltsége ugyanaz legyen, mint a nagyszüleiké. Átalakul az érzelmek kinyilvánulása is: nehezen viselik el kudarcot, és ha valaki megsérti őket, azonnal kifejezik nemtetszésüket. A nyolcadikosok vizsgái vagy akár az érettségi után sok fiatal küzdhet depresszióval, mivel érzelmileg nem készültek fel a kudarc, a gyengébb eredmény kezelésére – magyarázta az előadó.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)