Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. december 21.
Ki volt Tatrangi Dávid?
Jókai Mór A jövő század regénye című művét 1872–74-ben írta, miután többször is meglátogatta Erdélyt. A történet 1952-ben kezdődik, és 2000-ben ér véget, főhőse a székely Tatrangi Dávid, aki a regény végén légjáróival menti meg a Kárpát-medence népét.
A kommunista magyar kultúrpolitika meggátolta, hogy Jókainak ezt a regényét a magyar olvasók új kiadásban olvashassák. Mindez szándékosan történt, hiszen e regényben Jókai minden társadalmi utópiája ellenére megjósolta a huszadik századnak azokat a borzalmait is, melyeket az ateista-kommunista Oroszország idézett elő Magyarország megtámadásával, saját népének kiirtásával.
Itt említhető akár Boszniának Szerbia által történt bekebelezése vagy a szerb–magyar háború is. Magyarország talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.
Magyarok a legszélső határszélen
Jókai a következőket írja: „Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely. Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép. Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen.
És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenekfelett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.
Földjét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet… Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él.
És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei.
A 19. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem. És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél.”
Ha ma megkérdezem székely barátaimat, elmondják, hogy Erdély az elmúlt 90 évben elbalkanizálódott, a székely falvakban megjelentek az idegen kocsmák, és bizony egyre több a kevert vérű ember. De még mindig elegendő ősi erő, becsület, önérzet van, hogy megálljt parancsoljon a további süllyedésnek. Még sok kis Tatrangi Dávid van a ma már az egész Földön szétszórtságban élő székelység között, hogy elkezdje az ősi múltra és hitre épülő jövőt építeni. Elindítsa az egész magyarságot azon az úton, hogy küzdjön, munkálkodjék, tanuljon, és hátrányaiból is előnyt kovácsolva az igazságosság, kölcsönösség, méltányosság jegyében legyen a Kárpát-medence a tudásból eredő megértés, a megértésből fakadó szeretet hazája.
A nemzettudat szintje
Kiről is mintázta Jókai Tatrangi Dávidot? A Tatrangi családnévként is ismert volt a Barcaságon. Az uzoni nép emlékezetében élénken él a Tömösi-szorost élete árán védelmező lelkészük, Sükösd Sámuel hősi emléke, Tatrangi György „gyalogkatona” fia (született 1797. október 3.), az 1848–49-es szabadságharc résztvevője. Tatrangi Sándor és neje, Benke Juliánna 1857-ben végrendeletileg vagyonukat iskolaépítésre adományozták.
Ennek az iskolának a mai utódja a Tatrangi Sándor Általános Iskola Uzonban. Tatrangi Pál András (Tatrang, 1886. szeptember 25. – Brassó, 1971. december 21.) költő, novellista családneve felvett családnév, akár csak a Zajzoni Rab Istváné. Tatrangi János 1731–1759 között Szemerja-Sepsiszentgyörgy református lelkésze volt, Tatrangi József pedig 1760– 1767 között Gidófalván református lelkész. Torján is ismert a Tatrangi családnév. Neves írónk, Jókai Mór Martin Lajos (Buda, 1827. augusztus 30. – Kolozsvár, 1897. március 4.) matematikusról, feltalálóról, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról (képünkön) mintázta a jövő magyarságmintaképét.
A Ferenc József Tudományegyetem tanáraként Magyarországon ő volt az első, aki a repülőgép, illetve a kormányozható léghajó elméletével foglalkozott. Elsőként javasolta a csűrőfelületek használatát a repülőgép kormányzásánál. Konstruált egy helikopterszerű, kerékpármeghajtással működő szerkezetet, amely hat méter magasra emelkedett. A modell ma a kolozsvári történeti múzeumban található. Külföldről több ajánlatot kapott szabadalmának megvásárlására, de magyar hazafiként nem volt hajlandó találmányát idegen országnak eladni. A jelképes hat méter felemelkedés a magyarság tudati szintjének a megemelését jelenti. Ez a tudatosodási folyamat tényleg megmentheti a Kárpát-medencét.
Egy másik kérdés az, hogy Jókai honnan vette, és miért pont a Tatrangi nevet adta főhősének? Jókai 1853-ban meglátogatta Belső-Erdélyt és a Székelyföldet, és 1884-ben Országgyűlési képviselőként Sepsiszentgyörgyre és környékére utazott, mindkét alkalommal a Barcaságot is érintve. Jókai Brassót először 1853. május 25-én, majd 1884. április 22-én látogatta meg, nyilván Hétfalut se hagyta ki. 1853-ban Zajzoni Rab István – a Honterus-gimnázium érettségi előtt álló diákjaként – a Csukás-hegységben bujdosott a brassói szász terror elől. Költőnk Jókait a következő verssel köszöntötte: „Téged, kit halhatatlanság / Fennhordoz szárnyain, / Üdvözölünk, honfiú, ezerszer körünkben! / Kit kísérnek az istenek / Babéros útjain, / Helyt adunk buzgóan elvérző keblünkben! / Rabok vagyunk és fia én / A rabság népének, / De boldog ily napon, újul az életünk, / S a kínos lánc tágulni kezd, / Egy honfi fényének / Ha kevés ideig üdvében élhetünk. /Oh, mit szabad, mit adhatunk / Ha tőlünk távozol, / Hogy eszedből soha ne múljon emlékünk? / Te szív! Egy könnyet s szent fohászt, / Mit mélyen hordozol, / Áldozz a honfinak, ez egy szabad nékünk.”
Zajzoni életében megjelent három könyvében nem szerepel ez a vers. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy Zajzoni diákként találkozott Jókaival. Diákkorában két kéziratos kötetnyi verset írt, ebből szavalt iskolástársainak és a körútjain. Mindkét kötet elveszett. Az egyik kötet Olosz Katalin segítségével került elő 1996-ban a kolozsvári egyetemi könyvtárból, és ebben található a még nem publikált fenti vers. Zajzoni másik kéziratos kötete még nem került elő. Az 1848–49-es forradalom után Zajzoni írásaiban mindig tiltakozott az ellen, hogy az osztrák terror hatására a magyar társadalom külföldi, számunkra semmitmondó írók műveit olvastassa, ahelyett, hogy a hazai írók munkáit részesítse előnyben, többek közt a Jókai könyveit. Arany János mellet Jókai is szerette és tisztelte Zajzoni verseit és személyét.
Elkallódott levelek
Jókai beavatott, az ősi magyar táltosok tudásával megáldott író volt. Barcaságon jártakor megismerkedett a hétfalusi csángóság történetével, írásaiban ő említi először a női boricát, ami azóta kihalt, csak a férfiváltozata maradt meg. A hétfalusi csángóságot a székelység egyik legősibb ágának tekintette, és főhősének pont innen választotta a Tatrangi nevet, mert Jókai tudta e név ősi eredetét. Útleírásában így vall: „Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bodzai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye.
Körös-körül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tűnik elő a Kapri-előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótól; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátanak föl a zöld fák közül; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, amíg a hegyek közül kijut zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból, a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalu, messze elnyúlt utcájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, ahogy a nap rásüt, Tatráng, éppen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, s meszsze, igen messze belátszanak nagy sötéten, ködösen Brassó falai, s akkor még jó karban lévő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola.
A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, nyugat felé eső bástyája meredek sziklára van épülve, honnan éppen a házak tetejére eshetik le az ember egypár száz ölnyi magasból.” Dávid Gyula kutatásaiból megtudjuk, hogy a családi hagyomány szerint Tatrangon és Zajzonban is megfordult Jókai. Erről állítólag ő maga is mesélt Istók János csángó szobrászművészünknek, aki a szobrát készítette. Úgy tudjuk, hogy Jókai-levelek is voltak a hétfalusi csángó ismerősöknél, ezek a történelmünk viharában elkallódtak. Érdekelne, hogy kik voltak Jókai ezen csángó ismerősei. Sajnos erre még nem tudunk válaszolni, de hátha a jövőben előkerülnek ezek a hiányzó adatok is.
Tatrang mint bölcső
Több írásomban foglalkoztam már a Tatrang név eredetével, lássunk egy kis ízelítőt belőle. A barcasági csángók őstörténetének megértésében a legfontosabb a Tatrang név értelmezése. A barcasági Tatrang egyben falu, folyó és völgy szent névazonossága, egy nép ideális élettere, bölcsője. Tatrang és Tatrangi családnévként is ismert. Üzbegisztánban szintén található egy Targan (Tatrang), ami egy egész hegyoldal és településrész. Tatrangol alakban található folyó Afganisztánban. A negyedik Tatrang Ujgurhonban található, a mai Kína területén. Ha a magyar ősnyelv szerint vizsgáljuk a Tatrang (Thatrang, Tathranl) nevet, akkor azonnal szembetűnik a Tatra + ng szóösszetétel.
Az utolsó szórész -ng = nagy jelentéséből: Tátra-nagy jelentést adhatunk neki mai hangalakkal. Most már csak az a kérdés, hogy mit jelent a Tatra fogalomrész. Mivel nem tűnik ki, hogy a nagy szórész mire vonatkozik, vagyis az alanya, fel kell tételeznünk, hogy az első szórészben van elrejtve. Ha tovább etimologizáljuk, akkor a Tat-rang felbontáshoz jutunk. Ismét a második szórész ismerős, mégpedig ra-ng formában, amiből egyértelmű, hogy a Rá Napisten és a nagy szavak összetételéből képződött, így a Rá-nagy = Nagy-Napisten szolgálata az, ami rangot jelent az életben.
Már csak a Tat szórészt kell megfejtenünk az eredményhez. Mégis melyik ősi szavunkkal vethető össze ez a szórész: Tátos, Táltos, vagyis egy ősi papi fogalommal. Ebből kiindulva csakis vallási eredetű fogalommal állhatunk szembe. De ha ómagyarul gondolunk e fogalmunkra, azonnal a tát = kitátja a száját, vagyis a papi igehirdetésére. De átvitt értelemben a kitát megfelel a magas helyeken és hegycsúcsokon az égiekhez, közvetlen a napistenhez imádkozó ókori pap szájához, amit kitát annak érdekében (tátott szájú), hogy a Nap fénye beleszálljon az ő lelkébe, és amit majd közvetít az igehirdetéskor a hívőivel.
Nos innen érthetjük meg a Tártra-hegység fogalomképződését. De hasonló eredetűek a kitárul, kinyit, tárt kapuval vár stb. fogalomtársításaink. Ide kapcsolódik a tata, azt a kort megért nagyapa, aki élettapasztalata által bölccsé vált. Erdélyben még ismert a tanor fogalma, a kerek templom kitárt (nyitott) kapujával, mint ahogy az ilyen templomokban tanított a tanár (táltos). A Tátra-hegység a napistenhez kitát, kitáruló vagyis nyitó fogalomértelmezésből eredt ősi szóképzésünk. Hiszen az ősi templomok mindig magas helyekre épültek. Valahogy a napistenhez tartozás terméke a folyó vagy völgy, de akár mint helységnévként a Tatrang fogalma (Tátrához tartozó). Lehet, hogy a Tátra-hegység lakói is ugyanazon népek lettek volna? Még létezne az égi nő értelme is.
Még a That vagy a Tath forma mutat azonosságot az egyiptomi Tót = Thóth mint tudós pap szóképzéssel. Összefoglalva Tatrang jelentése: Nagy napistenhez-tátó (nyitó) hely. A négy ismert Tatrang (több is lehetett) a Tatrang főtáltosok, beavatott magyar papi kaszt megnevezése és szálláshelye, mágusközpontja volt, melyekre jellemző volt a folyó, a völgy, és a szakrális épület, ami köré kialakult a település és a jövő. Tatraing rovó táltos volt: „Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra.
Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték, és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.” (5. Arvisura, Tatraing rovása Kr. e. 3965–3947.) Tatrang főtáltos volt Ujguriában (Turfán, és Karaul vidék) i.e. 146-ban (más források szerint i.e. 216-ban), és az ő testvére volt Karaul kán, akinek szintén táltosi szerepe volt. Tatrang a már említett Vu-Ti császártól egy szakrális köntöst kapott, amit az év négy időszakában a sorra kerülő ünnepeken, szertartásokon használt. A köntösön látható az oltalmazó égi sátor, amely átöleli a napot és a holdat.
A köntös maradványát és másolatát ma is őrzi Karaul (Horváth János, meghalt 2009. december 18-án) magyarországi megőrző tokmak táltos, az aranykopjások fővezére, aki a fenti állításokat 2009. augusztus 24-én Buzsák-Tatárváron a cikk írójának személyesen megerősítette. Karaul kán a Loknor (Turfán, Ujguria) vidék őrvonalai mentén Tatrang (Tátrang) főtáltossal őrtornyokat, őrvártákat építettek, melyek a híradáson kívül a környék éjszakai ügyeletét is biztosította. A brassói Warte-hegy (Honvéd), szintén egy ilyen őrvár, őrvárta, szemben a Cenk mágusközponttal.
Tatrang és Karaul családjából származik a tüskehajú Dzserep, a leghűségesebb aranykopjás. Tatrang főtáltos őrvonala és mágusközpontja a Tátra-hegységben is megtalálható, a Tátra ezek szerint a Tatrang névből ered, hatalmasat, főt, fontosat jelent. A Tátra, a Barcaság és a Kárpát-medence több helységében található Hétforrás, ami különleges energiaközpont, gyógyítóhely. Tatrang főtáltos szerepköréhez a gyógyítás is hozzátartozott. Tatrang főtáltos a regös, a gyógyító, a révülő, a csatabűvölő (garabonciás), a baksa (tanuló, segítő) sámánok, valamint a rimalányok (táltoslányok) képzésével is foglalkozott.
Mindezek ismeretében most már érthető, hogy miért adta Jókai főhősének a Tatrangi családnevet. Hétfalusi csángóként köszönjük Jókainak, hogy ennyire szeretett minket, és bízott bennünk. Az utókor hálájának az lenne a legszebb jele, ha minden csángó és székely család megvásárolná, és el is olvasná Jókai összes könyvét.
Bencze Mihály
Krónika (Kolozsvár)
Jókai Mór A jövő század regénye című művét 1872–74-ben írta, miután többször is meglátogatta Erdélyt. A történet 1952-ben kezdődik, és 2000-ben ér véget, főhőse a székely Tatrangi Dávid, aki a regény végén légjáróival menti meg a Kárpát-medence népét.
A kommunista magyar kultúrpolitika meggátolta, hogy Jókainak ezt a regényét a magyar olvasók új kiadásban olvashassák. Mindez szándékosan történt, hiszen e regényben Jókai minden társadalmi utópiája ellenére megjósolta a huszadik századnak azokat a borzalmait is, melyeket az ateista-kommunista Oroszország idézett elő Magyarország megtámadásával, saját népének kiirtásával.
Itt említhető akár Boszniának Szerbia által történt bekebelezése vagy a szerb–magyar háború is. Magyarország talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.
Magyarok a legszélső határszélen
Jókai a következőket írja: „Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely. Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép. Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen.
És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenekfelett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.
Földjét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet… Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él.
És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei.
A 19. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem. És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél.”
Ha ma megkérdezem székely barátaimat, elmondják, hogy Erdély az elmúlt 90 évben elbalkanizálódott, a székely falvakban megjelentek az idegen kocsmák, és bizony egyre több a kevert vérű ember. De még mindig elegendő ősi erő, becsület, önérzet van, hogy megálljt parancsoljon a további süllyedésnek. Még sok kis Tatrangi Dávid van a ma már az egész Földön szétszórtságban élő székelység között, hogy elkezdje az ősi múltra és hitre épülő jövőt építeni. Elindítsa az egész magyarságot azon az úton, hogy küzdjön, munkálkodjék, tanuljon, és hátrányaiból is előnyt kovácsolva az igazságosság, kölcsönösség, méltányosság jegyében legyen a Kárpát-medence a tudásból eredő megértés, a megértésből fakadó szeretet hazája.
A nemzettudat szintje
Kiről is mintázta Jókai Tatrangi Dávidot? A Tatrangi családnévként is ismert volt a Barcaságon. Az uzoni nép emlékezetében élénken él a Tömösi-szorost élete árán védelmező lelkészük, Sükösd Sámuel hősi emléke, Tatrangi György „gyalogkatona” fia (született 1797. október 3.), az 1848–49-es szabadságharc résztvevője. Tatrangi Sándor és neje, Benke Juliánna 1857-ben végrendeletileg vagyonukat iskolaépítésre adományozták.
Ennek az iskolának a mai utódja a Tatrangi Sándor Általános Iskola Uzonban. Tatrangi Pál András (Tatrang, 1886. szeptember 25. – Brassó, 1971. december 21.) költő, novellista családneve felvett családnév, akár csak a Zajzoni Rab Istváné. Tatrangi János 1731–1759 között Szemerja-Sepsiszentgyörgy református lelkésze volt, Tatrangi József pedig 1760– 1767 között Gidófalván református lelkész. Torján is ismert a Tatrangi családnév. Neves írónk, Jókai Mór Martin Lajos (Buda, 1827. augusztus 30. – Kolozsvár, 1897. március 4.) matematikusról, feltalálóról, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról (képünkön) mintázta a jövő magyarságmintaképét.
A Ferenc József Tudományegyetem tanáraként Magyarországon ő volt az első, aki a repülőgép, illetve a kormányozható léghajó elméletével foglalkozott. Elsőként javasolta a csűrőfelületek használatát a repülőgép kormányzásánál. Konstruált egy helikopterszerű, kerékpármeghajtással működő szerkezetet, amely hat méter magasra emelkedett. A modell ma a kolozsvári történeti múzeumban található. Külföldről több ajánlatot kapott szabadalmának megvásárlására, de magyar hazafiként nem volt hajlandó találmányát idegen országnak eladni. A jelképes hat méter felemelkedés a magyarság tudati szintjének a megemelését jelenti. Ez a tudatosodási folyamat tényleg megmentheti a Kárpát-medencét.
Egy másik kérdés az, hogy Jókai honnan vette, és miért pont a Tatrangi nevet adta főhősének? Jókai 1853-ban meglátogatta Belső-Erdélyt és a Székelyföldet, és 1884-ben Országgyűlési képviselőként Sepsiszentgyörgyre és környékére utazott, mindkét alkalommal a Barcaságot is érintve. Jókai Brassót először 1853. május 25-én, majd 1884. április 22-én látogatta meg, nyilván Hétfalut se hagyta ki. 1853-ban Zajzoni Rab István – a Honterus-gimnázium érettségi előtt álló diákjaként – a Csukás-hegységben bujdosott a brassói szász terror elől. Költőnk Jókait a következő verssel köszöntötte: „Téged, kit halhatatlanság / Fennhordoz szárnyain, / Üdvözölünk, honfiú, ezerszer körünkben! / Kit kísérnek az istenek / Babéros útjain, / Helyt adunk buzgóan elvérző keblünkben! / Rabok vagyunk és fia én / A rabság népének, / De boldog ily napon, újul az életünk, / S a kínos lánc tágulni kezd, / Egy honfi fényének / Ha kevés ideig üdvében élhetünk. /Oh, mit szabad, mit adhatunk / Ha tőlünk távozol, / Hogy eszedből soha ne múljon emlékünk? / Te szív! Egy könnyet s szent fohászt, / Mit mélyen hordozol, / Áldozz a honfinak, ez egy szabad nékünk.”
Zajzoni életében megjelent három könyvében nem szerepel ez a vers. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy Zajzoni diákként találkozott Jókaival. Diákkorában két kéziratos kötetnyi verset írt, ebből szavalt iskolástársainak és a körútjain. Mindkét kötet elveszett. Az egyik kötet Olosz Katalin segítségével került elő 1996-ban a kolozsvári egyetemi könyvtárból, és ebben található a még nem publikált fenti vers. Zajzoni másik kéziratos kötete még nem került elő. Az 1848–49-es forradalom után Zajzoni írásaiban mindig tiltakozott az ellen, hogy az osztrák terror hatására a magyar társadalom külföldi, számunkra semmitmondó írók műveit olvastassa, ahelyett, hogy a hazai írók munkáit részesítse előnyben, többek közt a Jókai könyveit. Arany János mellet Jókai is szerette és tisztelte Zajzoni verseit és személyét.
Elkallódott levelek
Jókai beavatott, az ősi magyar táltosok tudásával megáldott író volt. Barcaságon jártakor megismerkedett a hétfalusi csángóság történetével, írásaiban ő említi először a női boricát, ami azóta kihalt, csak a férfiváltozata maradt meg. A hétfalusi csángóságot a székelység egyik legősibb ágának tekintette, és főhősének pont innen választotta a Tatrangi nevet, mert Jókai tudta e név ősi eredetét. Útleírásában így vall: „Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bodzai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye.
Körös-körül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tűnik elő a Kapri-előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótól; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátanak föl a zöld fák közül; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, amíg a hegyek közül kijut zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból, a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalu, messze elnyúlt utcájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, ahogy a nap rásüt, Tatráng, éppen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, s meszsze, igen messze belátszanak nagy sötéten, ködösen Brassó falai, s akkor még jó karban lévő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola.
A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, nyugat felé eső bástyája meredek sziklára van épülve, honnan éppen a házak tetejére eshetik le az ember egypár száz ölnyi magasból.” Dávid Gyula kutatásaiból megtudjuk, hogy a családi hagyomány szerint Tatrangon és Zajzonban is megfordult Jókai. Erről állítólag ő maga is mesélt Istók János csángó szobrászművészünknek, aki a szobrát készítette. Úgy tudjuk, hogy Jókai-levelek is voltak a hétfalusi csángó ismerősöknél, ezek a történelmünk viharában elkallódtak. Érdekelne, hogy kik voltak Jókai ezen csángó ismerősei. Sajnos erre még nem tudunk válaszolni, de hátha a jövőben előkerülnek ezek a hiányzó adatok is.
Tatrang mint bölcső
Több írásomban foglalkoztam már a Tatrang név eredetével, lássunk egy kis ízelítőt belőle. A barcasági csángók őstörténetének megértésében a legfontosabb a Tatrang név értelmezése. A barcasági Tatrang egyben falu, folyó és völgy szent névazonossága, egy nép ideális élettere, bölcsője. Tatrang és Tatrangi családnévként is ismert. Üzbegisztánban szintén található egy Targan (Tatrang), ami egy egész hegyoldal és településrész. Tatrangol alakban található folyó Afganisztánban. A negyedik Tatrang Ujgurhonban található, a mai Kína területén. Ha a magyar ősnyelv szerint vizsgáljuk a Tatrang (Thatrang, Tathranl) nevet, akkor azonnal szembetűnik a Tatra + ng szóösszetétel.
Az utolsó szórész -ng = nagy jelentéséből: Tátra-nagy jelentést adhatunk neki mai hangalakkal. Most már csak az a kérdés, hogy mit jelent a Tatra fogalomrész. Mivel nem tűnik ki, hogy a nagy szórész mire vonatkozik, vagyis az alanya, fel kell tételeznünk, hogy az első szórészben van elrejtve. Ha tovább etimologizáljuk, akkor a Tat-rang felbontáshoz jutunk. Ismét a második szórész ismerős, mégpedig ra-ng formában, amiből egyértelmű, hogy a Rá Napisten és a nagy szavak összetételéből képződött, így a Rá-nagy = Nagy-Napisten szolgálata az, ami rangot jelent az életben.
Már csak a Tat szórészt kell megfejtenünk az eredményhez. Mégis melyik ősi szavunkkal vethető össze ez a szórész: Tátos, Táltos, vagyis egy ősi papi fogalommal. Ebből kiindulva csakis vallási eredetű fogalommal állhatunk szembe. De ha ómagyarul gondolunk e fogalmunkra, azonnal a tát = kitátja a száját, vagyis a papi igehirdetésére. De átvitt értelemben a kitát megfelel a magas helyeken és hegycsúcsokon az égiekhez, közvetlen a napistenhez imádkozó ókori pap szájához, amit kitát annak érdekében (tátott szájú), hogy a Nap fénye beleszálljon az ő lelkébe, és amit majd közvetít az igehirdetéskor a hívőivel.
Nos innen érthetjük meg a Tártra-hegység fogalomképződését. De hasonló eredetűek a kitárul, kinyit, tárt kapuval vár stb. fogalomtársításaink. Ide kapcsolódik a tata, azt a kort megért nagyapa, aki élettapasztalata által bölccsé vált. Erdélyben még ismert a tanor fogalma, a kerek templom kitárt (nyitott) kapujával, mint ahogy az ilyen templomokban tanított a tanár (táltos). A Tátra-hegység a napistenhez kitát, kitáruló vagyis nyitó fogalomértelmezésből eredt ősi szóképzésünk. Hiszen az ősi templomok mindig magas helyekre épültek. Valahogy a napistenhez tartozás terméke a folyó vagy völgy, de akár mint helységnévként a Tatrang fogalma (Tátrához tartozó). Lehet, hogy a Tátra-hegység lakói is ugyanazon népek lettek volna? Még létezne az égi nő értelme is.
Még a That vagy a Tath forma mutat azonosságot az egyiptomi Tót = Thóth mint tudós pap szóképzéssel. Összefoglalva Tatrang jelentése: Nagy napistenhez-tátó (nyitó) hely. A négy ismert Tatrang (több is lehetett) a Tatrang főtáltosok, beavatott magyar papi kaszt megnevezése és szálláshelye, mágusközpontja volt, melyekre jellemző volt a folyó, a völgy, és a szakrális épület, ami köré kialakult a település és a jövő. Tatraing rovó táltos volt: „Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra.
Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték, és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.” (5. Arvisura, Tatraing rovása Kr. e. 3965–3947.) Tatrang főtáltos volt Ujguriában (Turfán, és Karaul vidék) i.e. 146-ban (más források szerint i.e. 216-ban), és az ő testvére volt Karaul kán, akinek szintén táltosi szerepe volt. Tatrang a már említett Vu-Ti császártól egy szakrális köntöst kapott, amit az év négy időszakában a sorra kerülő ünnepeken, szertartásokon használt. A köntösön látható az oltalmazó égi sátor, amely átöleli a napot és a holdat.
A köntös maradványát és másolatát ma is őrzi Karaul (Horváth János, meghalt 2009. december 18-án) magyarországi megőrző tokmak táltos, az aranykopjások fővezére, aki a fenti állításokat 2009. augusztus 24-én Buzsák-Tatárváron a cikk írójának személyesen megerősítette. Karaul kán a Loknor (Turfán, Ujguria) vidék őrvonalai mentén Tatrang (Tátrang) főtáltossal őrtornyokat, őrvártákat építettek, melyek a híradáson kívül a környék éjszakai ügyeletét is biztosította. A brassói Warte-hegy (Honvéd), szintén egy ilyen őrvár, őrvárta, szemben a Cenk mágusközponttal.
Tatrang és Karaul családjából származik a tüskehajú Dzserep, a leghűségesebb aranykopjás. Tatrang főtáltos őrvonala és mágusközpontja a Tátra-hegységben is megtalálható, a Tátra ezek szerint a Tatrang névből ered, hatalmasat, főt, fontosat jelent. A Tátra, a Barcaság és a Kárpát-medence több helységében található Hétforrás, ami különleges energiaközpont, gyógyítóhely. Tatrang főtáltos szerepköréhez a gyógyítás is hozzátartozott. Tatrang főtáltos a regös, a gyógyító, a révülő, a csatabűvölő (garabonciás), a baksa (tanuló, segítő) sámánok, valamint a rimalányok (táltoslányok) képzésével is foglalkozott.
Mindezek ismeretében most már érthető, hogy miért adta Jókai főhősének a Tatrangi családnevet. Hétfalusi csángóként köszönjük Jókainak, hogy ennyire szeretett minket, és bízott bennünk. Az utókor hálájának az lenne a legszebb jele, ha minden csángó és székely család megvásárolná, és el is olvasná Jókai összes könyvét.
Bencze Mihály
Krónika (Kolozsvár)
2012. december 21.
Szabó Lajos újrafelfedezése1
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.
Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását.
1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
SZABÓ LAJOS: Viharlámpás
(részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából)
Kenderes, Pista, Berta
PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé!
BERTA: Nem ismerem a járást.
PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs!
KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten.
PISTA: Most szél volna a legjobb.
KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg!
PISTA: Elérkezik holnap is.
BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr!
KENDERES: (megfordul, tájékozatlan)
PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján.
BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket.
KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak.
BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük.
KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét?
PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak.
KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled.
PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig.
KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk.
BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből.
KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg.
BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?…
PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú!
BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi!
KENDERES: Köszönöm, elhagytam.
PISTA: Én füstölök.
BERTA: (megkínálja)
PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany!
BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom.
KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről.
PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa!
BERTA: (Kendereshez) Elítél…
KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet.
BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket?
KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson.
BERTA: Mi lehet a maga bűne?
PISTA: Az, hogy jó ember.
KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján.
A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943
Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak.
Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.)
A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre:
„KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet)
A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”)
Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban.
Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés.
A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” .
*
A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10.
A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak.
A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg.
Lázok János
1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54.,
2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért.
Szabadság (Kolozsvár)
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.
Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását.
1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
SZABÓ LAJOS: Viharlámpás
(részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából)
Kenderes, Pista, Berta
PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé!
BERTA: Nem ismerem a járást.
PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs!
KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten.
PISTA: Most szél volna a legjobb.
KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg!
PISTA: Elérkezik holnap is.
BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr!
KENDERES: (megfordul, tájékozatlan)
PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján.
BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket.
KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak.
BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük.
KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét?
PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak.
KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled.
PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig.
KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk.
BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből.
KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg.
BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?…
PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú!
BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi!
KENDERES: Köszönöm, elhagytam.
PISTA: Én füstölök.
BERTA: (megkínálja)
PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany!
BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom.
KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről.
PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa!
BERTA: (Kendereshez) Elítél…
KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet.
BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket?
KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson.
BERTA: Mi lehet a maga bűne?
PISTA: Az, hogy jó ember.
KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján.
A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943
Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak.
Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.)
A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre:
„KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet)
A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”)
Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban.
Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés.
A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” .
*
A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10.
A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak.
A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg.
Lázok János
1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54.,
2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. december 24.
Alpolgármester és szociológus: egymás létrafokai vagyunk -
adventről, karácsonyról, nagycsaládról beszélgettünk Horváthékkal
Az ember azt gondolná: olyan családban, ahol az apa intézményvezető, az anya pedig magas rangú köztisztségviselő, a gyermekekre csak alig-alig juthat minőségi idő, együtt pedig csak igazán ritka alkalmakkor tudnak lenni. Ehhez képest a Horváth családban ez messze nincs így: a két kiegyensúlyozott gyermek a legékesebb bizonyítéka annak, hogy elfoglalt, túlterhelt emberek is képesek kis odafigyeléssel és sok szeretettel olyan környezetet teremteni, amelyben szülő és gyermek is jól érzi magát. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor advent idején meglátogattuk otthonában Kolozsvár magyar alpolgármesterét, Horváth Annát, férjét, Horváth István szociológust, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatóját, valamint két gyermeküket, az ötödik osztályos Marcit és a másodikos Krisztinát. A jócskán zúzmarás téli este hamar felmelegedett a beszélgetés, a felelevenített emlékek, no meg a frissen sült mákos guba hatására.
A barátságos konyhában, az asztalon ott díszeleg az adventi koszorú. Amint leülünk, a szemközti falon feltűnik egy kinagyított, bekeretezett családi fotó, erről később kérésünkre Marci sorolja el a családtagokat: nagyszüleit, keresztszüleit, unokatestvéreit. A sütőből pedig mákos guba illata száll felénk: ezzel várta az alpogármesterasszony az otthonába bekíváncsiskodó újságírót és fotóst. A gyerekek már alig várják, hogy elkészüljön, ott sertepertélnek mindketten anyjuk körül. Igaz, utána bevonulnak játszani, de a későbbiekben is meg-megjelennek. Marci például időnként kiszalad, végigsimít édesapja arcán, elropogtat egy kesudiót, és fut is vissza, Krisztina pedig néha a konyhaküszöb felől fülel csillogó szemekkel, de beszélgetni is szívesen közelebb merészkedik. – Titeket ismerve az emberben felmerül a kérdés: többszörösen értelmiségi, felsővezető családban jut-e idő adventi készülődésre, várakozásra, lecsendesedésre?
Horváth István: A sok külső kötelezettségtől alig-alig jut. Iskolai ünnepségektől elkezdve a mindenféle munkahelyi-vállalati rendezvényekig folyamatos a rohanás. Azt hiszem, ilyenkor mindannyian ugyanabban a betegségben szenvedünk: annyit ünnepelünk már karácsony előtt, hogy mire igazán eljön a szenteste, alig jut erőnk már egymásra figyelni, elcsendesedni. Persze, ez azért túlzás. Hiszen itt van az asztalon az adventi koszorú, és ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor este, vacsorakor megpróbálunk annyi időt kikanyarítani, hogy meggyújtsuk azt az egy-két-három gyertyát, akkor érezzük, hogy ez egy kicsit mégis más időszak. Van ebben egyfajta kettősség is, hiszen az advent egy picit figyelmeztetés, visszahúzás a folyamatos rohanásból, másrészt pedig ott van az a fajta, részben kereskedelmi, részben más szempontok alapján társadalmilag kikényszerített ünneplési forma, amely próbál kivonni az advent lecsendesítő hatása alól. Ebben a kettősségben telik ez az időszakunk.
– Te érzed ilyenkor a gyertyák figyelmeztetését?
– Igen. Az advent más kellene hogy legyen. Minden üzlet és a média is tele van karácsonyi reklámokkal és dalokkal, mindenki külső kényszerként éli meg, hogy ünnepeljen, valami történjen. A karácsony azonban meghittebb, bensőségesebb ünnep, picit a befelé fordulásról, a család felé fordulásról szól, és nem feltétlenül a külvilág elvárásainak való megfelelésről.
Horváth Anna: Én is adventben és karácsony előtt érzem a legkeservesebben azt, ami egyébként végigkíséri az egész évet, és rányomja a bélyegét a mindennapjainkra: a túlhajszoltságot. Ez a valóban kifelé fordulásra kényszerítő világ azokról a rendezvényekről szól, amelyeket legtöbbször lehetetlen kikerülni, lemondani. Érzem annak a hiányát, amitől mindezek elvonnak minket. Hiszen adventben kellene talán legerősebben megnyilvánulnia az egymásra figyelésnek. Igazából esténként, hétvégi pillanatokban világít csak ez a magunknak, magunk számára figyelmeztetésként is meggyújtott gyertya, amellyel próbálunk lecsendesedni. Igyekszünk eljutni templomba is, még hangsúlyosabban és rendszeresebben, mint az év többi részében, hiszen ez az a hely, ahol egy kicsit meg tudunk nyugodni, el tudunk szakadni a külső zajtól, rohanástól, kavalkádtól, ami az évnek különösen ezt az időszakát jellemzi.
Kiegyensúlyozott a munkamegosztás
– Nem akármilyen év áll mögöttetek, hiszen nemrég kerültél nagyon magas beosztásba. Ez mennyire befolyásolja az ünnepet?
Anna: Én valószínűleg személyiségileg is hozom azt, hogy minden évben éreztem a majdnem ilyen szintű pörgést, kötelezettségeket, a felgyorsult világot magam körül, ezért most nem érzékelek nagyon nagy változást az elmúlt évekhez viszonyítva. István viszont már novemberben szokta mondogatni, hogy ő ezt a négy hetet kihagyná, „elmenekülne” velünk valahová, csendbe, fel a hegyre. Esetemben csak a helyszínek változtak, mert mindig is sok volt az, ami ilyenkor külső kötelezettségként begyűrűzött. Tizennégy éve dolgozom állami közigazgatásban, erre a területre is jellemző, hogy a két utolsó hónap nagyon sűrű, megterhelő, különféle, év közben magunk előtt görgetett dolgok lezárását jelenti.
István: Én azért érzek változást, ha visszagondolok, főként ahhoz az időszakhoz viszonyítva, amikor Anna itthon volt, gyermeknevelési szabadságon. Akkor jutott idő apróságokra, a gyermekek számára fokozatosan előkészíteni a hangulatot, nem utolsó percben, nem bevásárlással, hanem apró gesztusokkal: hol egy hangulatosabb abrosz, hol egy kis dísz felhelyezése az ajtóra.
– Nagy törés volt visszamenni dolgozni a gyereknevelési szabadságok után?
Anna: Nagyon nagy. Öt évig voltam itthon. Talán kicsit hosszú is volt. Bár messzemenően szerettem minden pillanatát annak az időszaknak, de a végefelé már éreztem, hogy rengeteg energia gyűlt fel bennem, és ezzel valamit kezdenem kell. Elég hirtelen váltással történt, hiszen akkor kezdődött a kétéves államtitkári megbízatásom Bukarestben, és ezt az egész család elég nehezen élte meg.
– Tud-e ilyenkor egy apa kettő helyett is helytállni, átvenni némileg az anyaszerepet is, fokozottan odafigyelni?
Anna: István alapvetően mindig, még az alatt az öt év alatt is, amíg itthon voltam gyereknevelési szabadságon, nagymértékben részt vállalt az itthoni dolgokból, a gyereknevelésből, a háztartás apró-cseprő vagy nagyobb dolgaiból. Közöttünk első perctől eléggé kiegyensúlyozott viszonyrendszerben alakult ki a munkamegosztás. Mindenképpen rengeteg felelősség hárult rá, amikor én a hétből négy napot Bukarestben töltöttem. Ez nem is tudott volna működni másként, mint hogy ő, amikor kellett, anyjuk helyett is anyjuk tudott lenni a gyerekeknek. Persze, volt segítségünk is, egy nálunk családtagnak számító, nagyon kedves ismerős néni, pótnagymama, de alapvetően István vállalása nélkül komolyan megsínylette volna a család ezt az időszakot.
Nehéz, de nem lehetetlen
– István, te ezt hogyan élted meg?
– Természetesen borzasztóan nehéz volt. A kérdés azonban bennem úgy tevődött fel: hagyod-e a feleségedet, hogy szárnyaljon, elégedett legyen és haladjon szakmailag, és esetleg később érzed ennek a többlethozadékát, vagy kötöd az ebet a karóhoz, és azt mondod, hogy a család stabilitása fontosabb. A válasz egyértelmű volt, de ettől még nem lett könnyebb, hiszen alapvetően nem erre készültünk fel, nem így működött az élet, senkit nem neveltek ilyesmire.
– Honnan hozod magaddal ezt a viszonyulást?
– Én vagyok a legnagyobb négy testvér közül. A szüleim három váltásban dolgoztak, és előfordult, hogy el kellett látnom nálam 16 évvel kisebb testvéremet is, meg kellett oldani különböző problémákat. Tehát nem volt ez akkora újdonság számomra, hogy azt mondjam: ez egy nemlétezik helyzet, hogy rám hárul akkor három, most meg két gyermeknek a valamilyenfajta ellátása. Másrészt a háziasság is könnyen ment, mert a katonaságnál is szakács voltam. Három-négy embernek főzni: az szinte semmi ahhoz képest, hogy a katonaságnál huszonötnek kellett főzni, akik elég határozottan nyilvánítottak véleményt arról, hogy milyen a szakácsművészetem... Nem mondom, hogy könnyű volt, de el kell fogadni azt, hogy egy családon belül a férfi és a nő szárnyalási időszakai és formái váltogatják egymást.
– Ez most úgy hangzott, mintha a szociológus szólalt volna meg belőled...
– Nem is könnyű azt levetkőzni. Ha nem volnék szociológus, és megmaradtam volna a hagyományos, klasszikus szerepeknél, talán nem így gondolnám át az életemet. Nyilvánvaló, hogy az ember szakmai fejlődése és értelmiségi profilja is alakítja a mindennapi gondolkodását. Persze, másfajta tapasztalatok is közrejátszanak, de alapvetően tényleg úgy éltem meg, és úgy írtam felül mindenféle nehézséget, hogy meg kell oldani. Vagy legyen olyan felesége az embernek, aki házias, és azért vette el, mert megfelel a klasszikus női szerepnek, vagy olyan, akit partnerként kezel, akivel egymás létrafokaiként tud együtt élni.
– Az most már világos, hogy nem ijedtél meg a feladattól. Annát sem féltetted, hogy mi lesz vele a nagypolitikában?
– Dehogynem. Igazából attól tartottam, hogy ráérez az ízére egy olyan életformának, amit én nem tudtam volna vállalni. Természetesen támogattam a karrierjét, de azt, hogy hosszú távon Bukarestben legyen, egy radikális életformaváltást, átköltözést, nem tudtam volna vállalni. Abban egyeztünk meg, hogy megpróbálja újra kitalálni magát, s ez nehéz dolog, mert jöhet az életben egyszer adódó lehetőség, amit úgy kell megoldani, hogy ez ne termelje ki újra azokat az élethelyzeteket, amelyek a család szempontjából nehezek.
Az apró rítusok a legfontosabbak
– A gyerekekre mennyire volt hatással ez az életforma?
István: Első lépésként azt találtuk ki, hogy Csíkban legyenek a nagyszülőknél, és hétvégenként mindannyian ott találkozunk. De így a gyerekek kétszeresen nehéz helyzetbe kerültek, mert egyrészt kikerültek az itthoni rutinból, környezetből, másrészt szülők nélkül kellett lenniük. Ez nem is működött így, ezért visszahoztuk őket, és úgy szerveztük meg a dolgainkat, hogy mindennapjaink minél kisebb mértékben alakuljanak át. A Waldorf-óvodában alaposan elsajátítottuk azt a szemléletmódot, miszerint az apró rutinoknak sokkal nagyobb szerepük van, mint bármilyen nagyhatású dolognak. A gyereknek ezeket az apró kapaszkodókat kell biztosítani, a nyugalmat, a dolgok ismétlődését, hiszen a gyerek sok mindent kibír, ha érzi, hogy van stabilitás. Ha tudja azt, hogy anya nincs minden reggel itthon, de hét napból hármat biztosan itthon van, és este ő olvassa a mesét. Amikor ebbe belejöttek, már nem volt semmi gond. Az óvoda is sokat segített, mert ott is nagy éves ciklusok szerint haladt az élet.
Anna: Ott megvolt mindennek a maga ritmusa, adventben a karácsonyi vásár, majd a gyertyagyújtás ünnepe, a betlehemes játékok, ősszel a termésünnep, a Márton-napi lámpagyújtás: meghitt, bensőséges ceremóniák, rítusok, ami hozzátartozott az élethez. A gyerekek mintegy négy évet jártak óvodába, úgyhogy az életünkből elég nagy részt ölelt fel a Waldorf-pedagógia.
– Meséljetek kicsit a gyermekekről. Milyenek ők?
Anna: Két külön világ. Krisztina nagyon pedáns, szorgalmas, a külvilágnak megfelelni akaró. Ennek meg is van a hátulütője, mert itthon már nem akar annyira megfelelni, kijön belőle az, ami egyébként szerintem természetes velejárója a gyermeki létnek: hogy néha rakoncátlan vagy szófogadatlan, megmakacsolja magát. Emellett, néha engem is meglep, hogy az iskolában – most második osztályos a zenelíceumban – mennyire a tökéletességre törekszik, minden kis hibáért újraír mindent, öröm látni kiszínezett, kidíszített füzeteit. Marci egészen más. Ő sokszor keresi a „rövidítőket”, és abból próbál megélni, hogy gyorsan vált az esze, könnyen szocializálódik, barátságot köt felnőttel-gyerekkel, próbálja levenni a lábukról az embereket. Nála inkább azt igyekszem egyensúlyba hozni, hogy ne szokjon ahhoz, hogy ezáltal előnyökhöz juthat, és elnézik az apró mulasztásait. Ebben nagy segítségünkre volt a tanító nénije, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni, és most az osztályfőnökével is így van. Azt gondolom, nagyon fontos a szülő és a pedagógus közötti összhang, együttműködés, mert ez a gyermeknek is biztonságot ad.
– Hogyan működnek együtt a gyerekek testvérként?
Anna: Jó testvérek, érzem, hogy szeretik egymást, de kétségtelen hogy sokszor van köztük versengés, villongás is. De talán ez teszi számukra könnyebbé az osztályban, a külvilágban a barátokkal való együttlétet, az emberi viszonyok alakítását. Akkor fogalmazódott meg bennem először, milyen jó, hogy ketten vannak, amikor csapatként kezdtek működni, és időnként – akár velünk szemben is – egy húron tudtak pendülni. Három év van közöttük, ez ideális korkülönbség.
Huszonöt éves hagyomány
– Ti milyen gyerekkori karácsonyi emlékeket őriztek?
István: Talán az volt a legérdekesebb karácsonyom, amikor először tanultunk pásztorjátékot. A kommunizmusban ez nem volt épp olyan szokványos, de mi akkor megtanultuk, és előadtuk a környékbeli templomokban. Ez akkor, 16 évesen óriási élmény volt. Ha most visszagondolok: nagyon naiv, néhol talán nevetségesen egyszerű gesztusokkal adtuk elő, szűk kis templomokban, de az emberek örvendtek annak, hogy valaki közvetít nekik valamit. Azokkal a barátaimmal azóta is minden karácsonykor, 25-én este együtt vagyunk. A csikorgó csíki télben napokig jártuk a falvakat, a miséket, mindenki örvendett nekünk, mi is örvendtünk mindenkinek. Ez a fajta erős közösségi élmény jelentette akkoriban az igazi karácsonyt: az ember úgy tudott örvendeni a kicsi dolgoknak is! A karácsony összekovácsolta, közelebb hozta egymáshoz az embereket...
Anna: És a mai napig is összehozza, pedig azóta már jól szétszóródtatok...
– Ezen a 25-i alkalmon neked is helyed van, Anna?
– Persze. Akinek közben családja lett, az családostól jön. Belenőttünk ebbe. Csíkdelnén találkozunk minden évben, és annyira így megy, hogy soha eszünkbe nem jut felhívni előtte a házigazdát, mert teljesen természetes, hogy 25-én este, valamikor 7 és 9 óra között megérkezünk. Ennek már 25 éves hagyománya van. Nekem egyébként a gyerekkori karácsonyok és úgy általában a gyerekkor kapcsán is főként hangulatok és illatok térnek vissza emlékként: a nagy izgalom a megelőző napokból. Volt, amikor csak a szüleinken éreztük az izgalmat, mert mi csak az angyalt vártuk, később pedig már a saját gyerekeinket kellett a mínusz 20 fokban sétáltatni, elterelni figyelmüket, hogy közben a karácsonyfát feldíszíthessük. Ezt a hangulatot próbáltam mindig átadni a gyermekeimnek. Egyetlen évben, amikor Marci született – júniusi születésű lévén, decemberben még elég pici volt, mi pedig még elég óvatosak – nem mentünk haza a nagyszülőkkel tölteni a karácsonyt, de egyébként mindig megyünk. Szerencsés a helyzet, hogy mind a négy nagyszülő Csíkban lakik. Minden évben megtesszük ezt az utat, még akkor is, ha ez 260 km-t jelent, de hallgatólagosan így egyeztünk meg, hogy amíg mindannyian együtt lehetünk karácsonykor, addig éljünk ezzel a lehetőséggel. Ez vált természetessé a gyerekeknek is. Épp nemrég kérdeztem meg Marcitól, hogy neki mi a legjobb a karácsonyban, és azt válaszolta: az, hogy olyankor együtt lehetünk nagyiékkal. Tudjuk, hogy bármi van évközben, bármilyen keveset tudunk találkozni, ez a néhány nap a miénk, együtt a testvéreinkkel, szüleinkkel.
– Ilyenkor kicsit meg is tudtok pihenni?
Anna: Mindenképpen. Annak ellenére, hogy ott van benne a pörgés, az izgalom, a készülődés, de a felengedés is. Ez alatt a néhány nap alatt nem csak anya vagyok és feleség, hanem gyerek is lehetek. Persze, én is kiveszem a részemet az előkészületekből, de azért így a felelősség megoszlik. Nekem ez a hangulat, az együttlétünk a legszebb, legfontosabb ajándék karácsonykor.
Korhelyleves, citromszelet és képviselőfánk
– Van hagyományos karácsonyi menütök?
István: Igen, két vacsorán is. Ugyanis ilyenkor az Anna szüleinél és az én szüleimnél is összegyűl a család, úgyhogy a karácsonyi menü igencsak máj- és gyomorpróbáló. Töltött káposzta és disznótoros fogások mindig készülnek: a hagyományos téli „koleszterinpótló” menük elől nincs menekvés, hiszen a szüleink még mindig úgy szeretnek minket, hogy „egyél, fiam!”. Akkor nyugodtak, ha látják, hogy eszünk. De igazából nekem a karácsony másodnapi korhelyleves a kedvencem.
– És melyek a kedvenc süteményeitek?
Anna: Istvánnak a citromszelet a kedvence, azt mindig igyekszünk elkészíteni, nekem az apró képviselőfánk (közben bejön a konyhába Krisztina, és betelepszik az édesanyja ölébe), Krisztinának pedig a zserbó.
Krisztina: Nem. Nekem is képviselőfánk, és azt szoktuk együtt is sütni nagymamával.
Anna: No, igen, az én tudományom épp a képviselőfánkig nem terjed, de azért szoktunk együtt muffint sütni.
Krisztina: Csokis-dióst vagy csokis meggyest.
Anna: Meg mákos gubát, amivel most vártunk is titeket. Ez karácsonyi étel is, és létezik egy háromszéki változata, azt édesanyám mákos lőnyének hívja, és kalácsból készül. Általában szeretjük a mákos ételeket.
– Hogyan jön nálatok az angyal, Krisztina?
– Először elmegyünk Annus nagyiékhoz, oda szokott jönni, aztán sétálunk egyet, visszamegyünk, bemegyünk a gyerekszobába, és amikor csenget az angyal a csengettyűjével, akkor bemehetünk. De akkor már nincs ott az angyal, csak a nyitott ablakról tudjuk, hogy ott hussant ki. Aztán énekelünk.
– Lesz majd olyan, hogy zongorán kíséred az éneklést?
– Igen, ha lesz majd nagyiéknál zongora.
Anna: A karácsony este ceremóniája egyébként mindig nagy kihívás, mert mindenkinek, legfőképp édesapámnak megvannak a maga nagyon határozott elképzelései arról, hogy minek mi a rendje, és ez meg is adja az ünnep keretét. Mikor kell csengetni, mikor jöjjenek az unokák, aztán elénekeljük a karácsonyi dalokat, elmondjuk az imákat, miközben persze a gyermekek szeme már izgatottan kutatja a fa alatt a sok csomagot, a kisebbeknek nem csak a szeme…
– Nehéz ilyenkor kivárni az ajándékokat, Krisztina?
– Nem, mert addig elolvasom a címkéket a csomagokon...
– Milyen szempontok szerint szokott ajándékozni az angyal? A gyermekek legtitkosabb vágyait kémleli ki, vagy a hasznosság elve alapján?
Anna: Nem hoz el mindent, amit kérnek. Ez mikuláskor is így van. Krisztina, hozd csak ki a Mikulás levelét. Megírják persze a kívánságaikat, s aztán az angyal válogat belőle. Nem szoktak nagy dolgokat kérni, nincsenek hosszú listáik. Időnként előfordul az is, hogy épp kinőnek valamit vagy kellene már egy új kesztyű, az is bekerül az ajándékok közé. Könyv is mindig van. És képzeljétek el, hogy nekünk a Mikulás mindig itt hagy egy válaszlevelet.
Mikuláslevél és gazdasági krízis
(Krisztina közben visszatér a konyhába, kezében egy szolid, szép üdvözlőkártya, benne szálkás betűkkel írott, szívmelengető üzenet, amelyet kérésünkre fel is olvas:) Drága, szeretett gyermekeim! Ismét almás sütivel vártatok. Nagyon kedves tőletek. Egy kicsit elülgödéltem az ágyatok szélén. Olyan nagyot nőttetek a tavaly óta! Jó híretek járja. Krisztina szorgalmas, sokat és szépen dolgozik. Megnéztem a füzeteit én is. Marci szófogadó, okos, törekszik a jóra. Mindketten jószívűek vagytok. Segítetek a gyengébbeken, a bajban lévőkön. Szép, szerény levelet írtatok nekem. Örömmel jöttem ma hozzátok. Szeressétek egymást nagyon, szüleiteket, embertársaitokat és a jó Istent. Én is nagyon szeretlek. A Mikulás (Miklós püspök).
– Hűha! Hát, ez gyönyörű....
Anna: Egyik évben, gyanúba keveredtem, hogy én írtam a levelet (...). Pedig hát nézzétek, milyen szép írása van a Mikulás bácsinak, s látszik, hogy már öreg, reszketett a keze (…) (Krisztina közben beviszi a levelet). Ezt a gyerekek is elismerték, ebben megegyeztünk. Persze, nálunk is téma volt, hogy akkor ki is hozza az ajándékot. Egyik évben Marci azzal jött haza szomorúan az iskolából, hogy neki azt mondták, nincs se Mikulás, se angyal... Akkor vettem egy nagy lélegzetet, s azt mondtam: tudod, Marci, a Mikulás és az angyal ahhoz jön, aki hisz benne. Amikortól elkezd a gyermek nem hinni benne, attól kezdve valóban a szülők veszik meg az ajándékot, mert aki nem hiszi, ahhoz nem jön. De most gazdasági krízís van, tehát nehogy pont most elkezdjetek nem hinni, mert akkor majd mi kell nektek ajándékot vegyünk (...) Nevettek rajta, hitték is meg nem is, amit mondtam, főleg, hogy akkoriban a csapból is a gazdasági krízis folyt. Ezzel a történetet le is zártuk.
– Krisztina, elárulod nekem, hogy idén mit szeretnél az angyaltól?
– Icike-picike barátokat (apró állatfigurák – szerk. megj.) Meg színes ceruzát és egy dióban kisbabát, de lehet kókuszdió is, benne nemezből a kis Jézus, Mária és József. És szeretnék az angyaltól is levelet kapni.
– És te, Marci?
– Van egy közös szenvedélyünk az osztálytársaimmal: a videójátékos játszás, és a kedvencünknek megjelent a legújabb része... Azt nagyon szeretném megkapni. Azonkívül egy új telefont, lehetőleg érintőképernyős legyen.
– Általában az osztálytársaid is ilyesmikre vágynak?
– Igen, a lányokat kivéve. Levelet is szoktam írni, kiteszem az ablakba, hogy az angyal megtalálja. Múlt évben Csíkszentkirályon írtuk meg a levelet.
– Hol jobb lenni, Marci: itt, Kolozsváron vagy Csíkban?
– Attól függ. Mind a két helyen szeretek lenni, mert mindenhol megvan minden, amit szeretek, lehet hógolyózni, van biciklipálya.
Anna: Amikor otthon vannak, télen és nyáron, sokkal szabadabban mozognak. Csendesebb, biztonságosabb a város vagy a falu, és ahogy annak idején mi is időnként a kulccsal a nyakunkban a magunk kis dolgait szerveztük, úgy ők is. Ezt azonban Kolozsváron nagyon nehéz megvalósítani, mindent meg kell szervezni, a gyerekeket hozni-vinni kell. Még Marci esetében is, pedig elég közel van az iskolája, az Apáczai-líceum, de sok idő telt el, amíg egyedül is elengedtük.
– Így a vége felé kicsit oda kanyarodnék vissza, ahonnan elkezdtük a beszélgetést: van-e olyan érték, amire értelmiségiként nevelitek a gyerekeket, amivel feltarisznyálnátok őket az életre?
István: Alapvetően azt a fajta élettapasztalatot szeretném nekik átadni, ami nekem megvolt, és szakmailag is sokat számított. Nagyon sokféle helyzetet éltem meg, voltam egyszerű gyári munkás, munkás-szülők gyereke, és ezek a helyzetek egyáltalán nem a státusról szóltak, és nem örvendtek intézményes megbecsülésnek. Azt próbálom a gyermekeim felé közvetíteni: soha semmi nem magától értetődő, adott, mindenért meg kell küzdeni, és az az értékes, amiért megküzdünk, nem az, ami az ölünkbe pottyan. Az életnek nem arról kell szólnia, hogy megszereztél, elértél valamit, és rohansz tovább. Tanulja meg értékelni, felismerni, hogy van, aki másfajta helyzetből indul ki, és annak milyen nehéz elérnie azt, amit ő magától értetődőnek tart. Ezek a felismerések a legfontosabbak.
Anna: Azt szeretném átadni nekik, és arra szeretném megtanítani őket, ami számomra bizonyos élethelyzetekben a legnehezebb volt: megtalálni a belső harmóniát és egyensúlyt. Azt hiszem, ezt pillanatokra lehet megtalálni, és egyik ilyen pillanattól a másikig kapaszkodunk az életünkbe, illetve két ilyen pillanat között ott van a törekvés erre az egyensúlyra, és ez visz előre. Egyszerűbben ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tanulják meg jól érezni magukat a bőrükben, bármi is történjen, . Tanuljanak meg örvendeni a kis dolgoknak, elfogadni a nehézségeket. Belső derűt szeretnék átadni nekik, és lehet, hogy ez a legnehezebb, mert ebben a túlhajszolt világban talán ez tűnik el belőlünk leghamarabb. Én azonban ezt szeretném magamban leginkább megőrizni, megteremteni, visszanyerni, hogy ezáltal maradjon meg bennük is: a harmónia, a belső egyensúly és a derű.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)
adventről, karácsonyról, nagycsaládról beszélgettünk Horváthékkal
Az ember azt gondolná: olyan családban, ahol az apa intézményvezető, az anya pedig magas rangú köztisztségviselő, a gyermekekre csak alig-alig juthat minőségi idő, együtt pedig csak igazán ritka alkalmakkor tudnak lenni. Ehhez képest a Horváth családban ez messze nincs így: a két kiegyensúlyozott gyermek a legékesebb bizonyítéka annak, hogy elfoglalt, túlterhelt emberek is képesek kis odafigyeléssel és sok szeretettel olyan környezetet teremteni, amelyben szülő és gyermek is jól érzi magát. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor advent idején meglátogattuk otthonában Kolozsvár magyar alpolgármesterét, Horváth Annát, férjét, Horváth István szociológust, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatóját, valamint két gyermeküket, az ötödik osztályos Marcit és a másodikos Krisztinát. A jócskán zúzmarás téli este hamar felmelegedett a beszélgetés, a felelevenített emlékek, no meg a frissen sült mákos guba hatására.
A barátságos konyhában, az asztalon ott díszeleg az adventi koszorú. Amint leülünk, a szemközti falon feltűnik egy kinagyított, bekeretezett családi fotó, erről később kérésünkre Marci sorolja el a családtagokat: nagyszüleit, keresztszüleit, unokatestvéreit. A sütőből pedig mákos guba illata száll felénk: ezzel várta az alpogármesterasszony az otthonába bekíváncsiskodó újságírót és fotóst. A gyerekek már alig várják, hogy elkészüljön, ott sertepertélnek mindketten anyjuk körül. Igaz, utána bevonulnak játszani, de a későbbiekben is meg-megjelennek. Marci például időnként kiszalad, végigsimít édesapja arcán, elropogtat egy kesudiót, és fut is vissza, Krisztina pedig néha a konyhaküszöb felől fülel csillogó szemekkel, de beszélgetni is szívesen közelebb merészkedik. – Titeket ismerve az emberben felmerül a kérdés: többszörösen értelmiségi, felsővezető családban jut-e idő adventi készülődésre, várakozásra, lecsendesedésre?
Horváth István: A sok külső kötelezettségtől alig-alig jut. Iskolai ünnepségektől elkezdve a mindenféle munkahelyi-vállalati rendezvényekig folyamatos a rohanás. Azt hiszem, ilyenkor mindannyian ugyanabban a betegségben szenvedünk: annyit ünnepelünk már karácsony előtt, hogy mire igazán eljön a szenteste, alig jut erőnk már egymásra figyelni, elcsendesedni. Persze, ez azért túlzás. Hiszen itt van az asztalon az adventi koszorú, és ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor este, vacsorakor megpróbálunk annyi időt kikanyarítani, hogy meggyújtsuk azt az egy-két-három gyertyát, akkor érezzük, hogy ez egy kicsit mégis más időszak. Van ebben egyfajta kettősség is, hiszen az advent egy picit figyelmeztetés, visszahúzás a folyamatos rohanásból, másrészt pedig ott van az a fajta, részben kereskedelmi, részben más szempontok alapján társadalmilag kikényszerített ünneplési forma, amely próbál kivonni az advent lecsendesítő hatása alól. Ebben a kettősségben telik ez az időszakunk.
– Te érzed ilyenkor a gyertyák figyelmeztetését?
– Igen. Az advent más kellene hogy legyen. Minden üzlet és a média is tele van karácsonyi reklámokkal és dalokkal, mindenki külső kényszerként éli meg, hogy ünnepeljen, valami történjen. A karácsony azonban meghittebb, bensőségesebb ünnep, picit a befelé fordulásról, a család felé fordulásról szól, és nem feltétlenül a külvilág elvárásainak való megfelelésről.
Horváth Anna: Én is adventben és karácsony előtt érzem a legkeservesebben azt, ami egyébként végigkíséri az egész évet, és rányomja a bélyegét a mindennapjainkra: a túlhajszoltságot. Ez a valóban kifelé fordulásra kényszerítő világ azokról a rendezvényekről szól, amelyeket legtöbbször lehetetlen kikerülni, lemondani. Érzem annak a hiányát, amitől mindezek elvonnak minket. Hiszen adventben kellene talán legerősebben megnyilvánulnia az egymásra figyelésnek. Igazából esténként, hétvégi pillanatokban világít csak ez a magunknak, magunk számára figyelmeztetésként is meggyújtott gyertya, amellyel próbálunk lecsendesedni. Igyekszünk eljutni templomba is, még hangsúlyosabban és rendszeresebben, mint az év többi részében, hiszen ez az a hely, ahol egy kicsit meg tudunk nyugodni, el tudunk szakadni a külső zajtól, rohanástól, kavalkádtól, ami az évnek különösen ezt az időszakát jellemzi.
Kiegyensúlyozott a munkamegosztás
– Nem akármilyen év áll mögöttetek, hiszen nemrég kerültél nagyon magas beosztásba. Ez mennyire befolyásolja az ünnepet?
Anna: Én valószínűleg személyiségileg is hozom azt, hogy minden évben éreztem a majdnem ilyen szintű pörgést, kötelezettségeket, a felgyorsult világot magam körül, ezért most nem érzékelek nagyon nagy változást az elmúlt évekhez viszonyítva. István viszont már novemberben szokta mondogatni, hogy ő ezt a négy hetet kihagyná, „elmenekülne” velünk valahová, csendbe, fel a hegyre. Esetemben csak a helyszínek változtak, mert mindig is sok volt az, ami ilyenkor külső kötelezettségként begyűrűzött. Tizennégy éve dolgozom állami közigazgatásban, erre a területre is jellemző, hogy a két utolsó hónap nagyon sűrű, megterhelő, különféle, év közben magunk előtt görgetett dolgok lezárását jelenti.
István: Én azért érzek változást, ha visszagondolok, főként ahhoz az időszakhoz viszonyítva, amikor Anna itthon volt, gyermeknevelési szabadságon. Akkor jutott idő apróságokra, a gyermekek számára fokozatosan előkészíteni a hangulatot, nem utolsó percben, nem bevásárlással, hanem apró gesztusokkal: hol egy hangulatosabb abrosz, hol egy kis dísz felhelyezése az ajtóra.
– Nagy törés volt visszamenni dolgozni a gyereknevelési szabadságok után?
Anna: Nagyon nagy. Öt évig voltam itthon. Talán kicsit hosszú is volt. Bár messzemenően szerettem minden pillanatát annak az időszaknak, de a végefelé már éreztem, hogy rengeteg energia gyűlt fel bennem, és ezzel valamit kezdenem kell. Elég hirtelen váltással történt, hiszen akkor kezdődött a kétéves államtitkári megbízatásom Bukarestben, és ezt az egész család elég nehezen élte meg.
– Tud-e ilyenkor egy apa kettő helyett is helytállni, átvenni némileg az anyaszerepet is, fokozottan odafigyelni?
Anna: István alapvetően mindig, még az alatt az öt év alatt is, amíg itthon voltam gyereknevelési szabadságon, nagymértékben részt vállalt az itthoni dolgokból, a gyereknevelésből, a háztartás apró-cseprő vagy nagyobb dolgaiból. Közöttünk első perctől eléggé kiegyensúlyozott viszonyrendszerben alakult ki a munkamegosztás. Mindenképpen rengeteg felelősség hárult rá, amikor én a hétből négy napot Bukarestben töltöttem. Ez nem is tudott volna működni másként, mint hogy ő, amikor kellett, anyjuk helyett is anyjuk tudott lenni a gyerekeknek. Persze, volt segítségünk is, egy nálunk családtagnak számító, nagyon kedves ismerős néni, pótnagymama, de alapvetően István vállalása nélkül komolyan megsínylette volna a család ezt az időszakot.
Nehéz, de nem lehetetlen
– István, te ezt hogyan élted meg?
– Természetesen borzasztóan nehéz volt. A kérdés azonban bennem úgy tevődött fel: hagyod-e a feleségedet, hogy szárnyaljon, elégedett legyen és haladjon szakmailag, és esetleg később érzed ennek a többlethozadékát, vagy kötöd az ebet a karóhoz, és azt mondod, hogy a család stabilitása fontosabb. A válasz egyértelmű volt, de ettől még nem lett könnyebb, hiszen alapvetően nem erre készültünk fel, nem így működött az élet, senkit nem neveltek ilyesmire.
– Honnan hozod magaddal ezt a viszonyulást?
– Én vagyok a legnagyobb négy testvér közül. A szüleim három váltásban dolgoztak, és előfordult, hogy el kellett látnom nálam 16 évvel kisebb testvéremet is, meg kellett oldani különböző problémákat. Tehát nem volt ez akkora újdonság számomra, hogy azt mondjam: ez egy nemlétezik helyzet, hogy rám hárul akkor három, most meg két gyermeknek a valamilyenfajta ellátása. Másrészt a háziasság is könnyen ment, mert a katonaságnál is szakács voltam. Három-négy embernek főzni: az szinte semmi ahhoz képest, hogy a katonaságnál huszonötnek kellett főzni, akik elég határozottan nyilvánítottak véleményt arról, hogy milyen a szakácsművészetem... Nem mondom, hogy könnyű volt, de el kell fogadni azt, hogy egy családon belül a férfi és a nő szárnyalási időszakai és formái váltogatják egymást.
– Ez most úgy hangzott, mintha a szociológus szólalt volna meg belőled...
– Nem is könnyű azt levetkőzni. Ha nem volnék szociológus, és megmaradtam volna a hagyományos, klasszikus szerepeknél, talán nem így gondolnám át az életemet. Nyilvánvaló, hogy az ember szakmai fejlődése és értelmiségi profilja is alakítja a mindennapi gondolkodását. Persze, másfajta tapasztalatok is közrejátszanak, de alapvetően tényleg úgy éltem meg, és úgy írtam felül mindenféle nehézséget, hogy meg kell oldani. Vagy legyen olyan felesége az embernek, aki házias, és azért vette el, mert megfelel a klasszikus női szerepnek, vagy olyan, akit partnerként kezel, akivel egymás létrafokaiként tud együtt élni.
– Az most már világos, hogy nem ijedtél meg a feladattól. Annát sem féltetted, hogy mi lesz vele a nagypolitikában?
– Dehogynem. Igazából attól tartottam, hogy ráérez az ízére egy olyan életformának, amit én nem tudtam volna vállalni. Természetesen támogattam a karrierjét, de azt, hogy hosszú távon Bukarestben legyen, egy radikális életformaváltást, átköltözést, nem tudtam volna vállalni. Abban egyeztünk meg, hogy megpróbálja újra kitalálni magát, s ez nehéz dolog, mert jöhet az életben egyszer adódó lehetőség, amit úgy kell megoldani, hogy ez ne termelje ki újra azokat az élethelyzeteket, amelyek a család szempontjából nehezek.
Az apró rítusok a legfontosabbak
– A gyerekekre mennyire volt hatással ez az életforma?
István: Első lépésként azt találtuk ki, hogy Csíkban legyenek a nagyszülőknél, és hétvégenként mindannyian ott találkozunk. De így a gyerekek kétszeresen nehéz helyzetbe kerültek, mert egyrészt kikerültek az itthoni rutinból, környezetből, másrészt szülők nélkül kellett lenniük. Ez nem is működött így, ezért visszahoztuk őket, és úgy szerveztük meg a dolgainkat, hogy mindennapjaink minél kisebb mértékben alakuljanak át. A Waldorf-óvodában alaposan elsajátítottuk azt a szemléletmódot, miszerint az apró rutinoknak sokkal nagyobb szerepük van, mint bármilyen nagyhatású dolognak. A gyereknek ezeket az apró kapaszkodókat kell biztosítani, a nyugalmat, a dolgok ismétlődését, hiszen a gyerek sok mindent kibír, ha érzi, hogy van stabilitás. Ha tudja azt, hogy anya nincs minden reggel itthon, de hét napból hármat biztosan itthon van, és este ő olvassa a mesét. Amikor ebbe belejöttek, már nem volt semmi gond. Az óvoda is sokat segített, mert ott is nagy éves ciklusok szerint haladt az élet.
Anna: Ott megvolt mindennek a maga ritmusa, adventben a karácsonyi vásár, majd a gyertyagyújtás ünnepe, a betlehemes játékok, ősszel a termésünnep, a Márton-napi lámpagyújtás: meghitt, bensőséges ceremóniák, rítusok, ami hozzátartozott az élethez. A gyerekek mintegy négy évet jártak óvodába, úgyhogy az életünkből elég nagy részt ölelt fel a Waldorf-pedagógia.
– Meséljetek kicsit a gyermekekről. Milyenek ők?
Anna: Két külön világ. Krisztina nagyon pedáns, szorgalmas, a külvilágnak megfelelni akaró. Ennek meg is van a hátulütője, mert itthon már nem akar annyira megfelelni, kijön belőle az, ami egyébként szerintem természetes velejárója a gyermeki létnek: hogy néha rakoncátlan vagy szófogadatlan, megmakacsolja magát. Emellett, néha engem is meglep, hogy az iskolában – most második osztályos a zenelíceumban – mennyire a tökéletességre törekszik, minden kis hibáért újraír mindent, öröm látni kiszínezett, kidíszített füzeteit. Marci egészen más. Ő sokszor keresi a „rövidítőket”, és abból próbál megélni, hogy gyorsan vált az esze, könnyen szocializálódik, barátságot köt felnőttel-gyerekkel, próbálja levenni a lábukról az embereket. Nála inkább azt igyekszem egyensúlyba hozni, hogy ne szokjon ahhoz, hogy ezáltal előnyökhöz juthat, és elnézik az apró mulasztásait. Ebben nagy segítségünkre volt a tanító nénije, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni, és most az osztályfőnökével is így van. Azt gondolom, nagyon fontos a szülő és a pedagógus közötti összhang, együttműködés, mert ez a gyermeknek is biztonságot ad.
– Hogyan működnek együtt a gyerekek testvérként?
Anna: Jó testvérek, érzem, hogy szeretik egymást, de kétségtelen hogy sokszor van köztük versengés, villongás is. De talán ez teszi számukra könnyebbé az osztályban, a külvilágban a barátokkal való együttlétet, az emberi viszonyok alakítását. Akkor fogalmazódott meg bennem először, milyen jó, hogy ketten vannak, amikor csapatként kezdtek működni, és időnként – akár velünk szemben is – egy húron tudtak pendülni. Három év van közöttük, ez ideális korkülönbség.
Huszonöt éves hagyomány
– Ti milyen gyerekkori karácsonyi emlékeket őriztek?
István: Talán az volt a legérdekesebb karácsonyom, amikor először tanultunk pásztorjátékot. A kommunizmusban ez nem volt épp olyan szokványos, de mi akkor megtanultuk, és előadtuk a környékbeli templomokban. Ez akkor, 16 évesen óriási élmény volt. Ha most visszagondolok: nagyon naiv, néhol talán nevetségesen egyszerű gesztusokkal adtuk elő, szűk kis templomokban, de az emberek örvendtek annak, hogy valaki közvetít nekik valamit. Azokkal a barátaimmal azóta is minden karácsonykor, 25-én este együtt vagyunk. A csikorgó csíki télben napokig jártuk a falvakat, a miséket, mindenki örvendett nekünk, mi is örvendtünk mindenkinek. Ez a fajta erős közösségi élmény jelentette akkoriban az igazi karácsonyt: az ember úgy tudott örvendeni a kicsi dolgoknak is! A karácsony összekovácsolta, közelebb hozta egymáshoz az embereket...
Anna: És a mai napig is összehozza, pedig azóta már jól szétszóródtatok...
– Ezen a 25-i alkalmon neked is helyed van, Anna?
– Persze. Akinek közben családja lett, az családostól jön. Belenőttünk ebbe. Csíkdelnén találkozunk minden évben, és annyira így megy, hogy soha eszünkbe nem jut felhívni előtte a házigazdát, mert teljesen természetes, hogy 25-én este, valamikor 7 és 9 óra között megérkezünk. Ennek már 25 éves hagyománya van. Nekem egyébként a gyerekkori karácsonyok és úgy általában a gyerekkor kapcsán is főként hangulatok és illatok térnek vissza emlékként: a nagy izgalom a megelőző napokból. Volt, amikor csak a szüleinken éreztük az izgalmat, mert mi csak az angyalt vártuk, később pedig már a saját gyerekeinket kellett a mínusz 20 fokban sétáltatni, elterelni figyelmüket, hogy közben a karácsonyfát feldíszíthessük. Ezt a hangulatot próbáltam mindig átadni a gyermekeimnek. Egyetlen évben, amikor Marci született – júniusi születésű lévén, decemberben még elég pici volt, mi pedig még elég óvatosak – nem mentünk haza a nagyszülőkkel tölteni a karácsonyt, de egyébként mindig megyünk. Szerencsés a helyzet, hogy mind a négy nagyszülő Csíkban lakik. Minden évben megtesszük ezt az utat, még akkor is, ha ez 260 km-t jelent, de hallgatólagosan így egyeztünk meg, hogy amíg mindannyian együtt lehetünk karácsonykor, addig éljünk ezzel a lehetőséggel. Ez vált természetessé a gyerekeknek is. Épp nemrég kérdeztem meg Marcitól, hogy neki mi a legjobb a karácsonyban, és azt válaszolta: az, hogy olyankor együtt lehetünk nagyiékkal. Tudjuk, hogy bármi van évközben, bármilyen keveset tudunk találkozni, ez a néhány nap a miénk, együtt a testvéreinkkel, szüleinkkel.
– Ilyenkor kicsit meg is tudtok pihenni?
Anna: Mindenképpen. Annak ellenére, hogy ott van benne a pörgés, az izgalom, a készülődés, de a felengedés is. Ez alatt a néhány nap alatt nem csak anya vagyok és feleség, hanem gyerek is lehetek. Persze, én is kiveszem a részemet az előkészületekből, de azért így a felelősség megoszlik. Nekem ez a hangulat, az együttlétünk a legszebb, legfontosabb ajándék karácsonykor.
Korhelyleves, citromszelet és képviselőfánk
– Van hagyományos karácsonyi menütök?
István: Igen, két vacsorán is. Ugyanis ilyenkor az Anna szüleinél és az én szüleimnél is összegyűl a család, úgyhogy a karácsonyi menü igencsak máj- és gyomorpróbáló. Töltött káposzta és disznótoros fogások mindig készülnek: a hagyományos téli „koleszterinpótló” menük elől nincs menekvés, hiszen a szüleink még mindig úgy szeretnek minket, hogy „egyél, fiam!”. Akkor nyugodtak, ha látják, hogy eszünk. De igazából nekem a karácsony másodnapi korhelyleves a kedvencem.
– És melyek a kedvenc süteményeitek?
Anna: Istvánnak a citromszelet a kedvence, azt mindig igyekszünk elkészíteni, nekem az apró képviselőfánk (közben bejön a konyhába Krisztina, és betelepszik az édesanyja ölébe), Krisztinának pedig a zserbó.
Krisztina: Nem. Nekem is képviselőfánk, és azt szoktuk együtt is sütni nagymamával.
Anna: No, igen, az én tudományom épp a képviselőfánkig nem terjed, de azért szoktunk együtt muffint sütni.
Krisztina: Csokis-dióst vagy csokis meggyest.
Anna: Meg mákos gubát, amivel most vártunk is titeket. Ez karácsonyi étel is, és létezik egy háromszéki változata, azt édesanyám mákos lőnyének hívja, és kalácsból készül. Általában szeretjük a mákos ételeket.
– Hogyan jön nálatok az angyal, Krisztina?
– Először elmegyünk Annus nagyiékhoz, oda szokott jönni, aztán sétálunk egyet, visszamegyünk, bemegyünk a gyerekszobába, és amikor csenget az angyal a csengettyűjével, akkor bemehetünk. De akkor már nincs ott az angyal, csak a nyitott ablakról tudjuk, hogy ott hussant ki. Aztán énekelünk.
– Lesz majd olyan, hogy zongorán kíséred az éneklést?
– Igen, ha lesz majd nagyiéknál zongora.
Anna: A karácsony este ceremóniája egyébként mindig nagy kihívás, mert mindenkinek, legfőképp édesapámnak megvannak a maga nagyon határozott elképzelései arról, hogy minek mi a rendje, és ez meg is adja az ünnep keretét. Mikor kell csengetni, mikor jöjjenek az unokák, aztán elénekeljük a karácsonyi dalokat, elmondjuk az imákat, miközben persze a gyermekek szeme már izgatottan kutatja a fa alatt a sok csomagot, a kisebbeknek nem csak a szeme…
– Nehéz ilyenkor kivárni az ajándékokat, Krisztina?
– Nem, mert addig elolvasom a címkéket a csomagokon...
– Milyen szempontok szerint szokott ajándékozni az angyal? A gyermekek legtitkosabb vágyait kémleli ki, vagy a hasznosság elve alapján?
Anna: Nem hoz el mindent, amit kérnek. Ez mikuláskor is így van. Krisztina, hozd csak ki a Mikulás levelét. Megírják persze a kívánságaikat, s aztán az angyal válogat belőle. Nem szoktak nagy dolgokat kérni, nincsenek hosszú listáik. Időnként előfordul az is, hogy épp kinőnek valamit vagy kellene már egy új kesztyű, az is bekerül az ajándékok közé. Könyv is mindig van. És képzeljétek el, hogy nekünk a Mikulás mindig itt hagy egy válaszlevelet.
Mikuláslevél és gazdasági krízis
(Krisztina közben visszatér a konyhába, kezében egy szolid, szép üdvözlőkártya, benne szálkás betűkkel írott, szívmelengető üzenet, amelyet kérésünkre fel is olvas:) Drága, szeretett gyermekeim! Ismét almás sütivel vártatok. Nagyon kedves tőletek. Egy kicsit elülgödéltem az ágyatok szélén. Olyan nagyot nőttetek a tavaly óta! Jó híretek járja. Krisztina szorgalmas, sokat és szépen dolgozik. Megnéztem a füzeteit én is. Marci szófogadó, okos, törekszik a jóra. Mindketten jószívűek vagytok. Segítetek a gyengébbeken, a bajban lévőkön. Szép, szerény levelet írtatok nekem. Örömmel jöttem ma hozzátok. Szeressétek egymást nagyon, szüleiteket, embertársaitokat és a jó Istent. Én is nagyon szeretlek. A Mikulás (Miklós püspök).
– Hűha! Hát, ez gyönyörű....
Anna: Egyik évben, gyanúba keveredtem, hogy én írtam a levelet (...). Pedig hát nézzétek, milyen szép írása van a Mikulás bácsinak, s látszik, hogy már öreg, reszketett a keze (…) (Krisztina közben beviszi a levelet). Ezt a gyerekek is elismerték, ebben megegyeztünk. Persze, nálunk is téma volt, hogy akkor ki is hozza az ajándékot. Egyik évben Marci azzal jött haza szomorúan az iskolából, hogy neki azt mondták, nincs se Mikulás, se angyal... Akkor vettem egy nagy lélegzetet, s azt mondtam: tudod, Marci, a Mikulás és az angyal ahhoz jön, aki hisz benne. Amikortól elkezd a gyermek nem hinni benne, attól kezdve valóban a szülők veszik meg az ajándékot, mert aki nem hiszi, ahhoz nem jön. De most gazdasági krízís van, tehát nehogy pont most elkezdjetek nem hinni, mert akkor majd mi kell nektek ajándékot vegyünk (...) Nevettek rajta, hitték is meg nem is, amit mondtam, főleg, hogy akkoriban a csapból is a gazdasági krízis folyt. Ezzel a történetet le is zártuk.
– Krisztina, elárulod nekem, hogy idén mit szeretnél az angyaltól?
– Icike-picike barátokat (apró állatfigurák – szerk. megj.) Meg színes ceruzát és egy dióban kisbabát, de lehet kókuszdió is, benne nemezből a kis Jézus, Mária és József. És szeretnék az angyaltól is levelet kapni.
– És te, Marci?
– Van egy közös szenvedélyünk az osztálytársaimmal: a videójátékos játszás, és a kedvencünknek megjelent a legújabb része... Azt nagyon szeretném megkapni. Azonkívül egy új telefont, lehetőleg érintőképernyős legyen.
– Általában az osztálytársaid is ilyesmikre vágynak?
– Igen, a lányokat kivéve. Levelet is szoktam írni, kiteszem az ablakba, hogy az angyal megtalálja. Múlt évben Csíkszentkirályon írtuk meg a levelet.
– Hol jobb lenni, Marci: itt, Kolozsváron vagy Csíkban?
– Attól függ. Mind a két helyen szeretek lenni, mert mindenhol megvan minden, amit szeretek, lehet hógolyózni, van biciklipálya.
Anna: Amikor otthon vannak, télen és nyáron, sokkal szabadabban mozognak. Csendesebb, biztonságosabb a város vagy a falu, és ahogy annak idején mi is időnként a kulccsal a nyakunkban a magunk kis dolgait szerveztük, úgy ők is. Ezt azonban Kolozsváron nagyon nehéz megvalósítani, mindent meg kell szervezni, a gyerekeket hozni-vinni kell. Még Marci esetében is, pedig elég közel van az iskolája, az Apáczai-líceum, de sok idő telt el, amíg egyedül is elengedtük.
– Így a vége felé kicsit oda kanyarodnék vissza, ahonnan elkezdtük a beszélgetést: van-e olyan érték, amire értelmiségiként nevelitek a gyerekeket, amivel feltarisznyálnátok őket az életre?
István: Alapvetően azt a fajta élettapasztalatot szeretném nekik átadni, ami nekem megvolt, és szakmailag is sokat számított. Nagyon sokféle helyzetet éltem meg, voltam egyszerű gyári munkás, munkás-szülők gyereke, és ezek a helyzetek egyáltalán nem a státusról szóltak, és nem örvendtek intézményes megbecsülésnek. Azt próbálom a gyermekeim felé közvetíteni: soha semmi nem magától értetődő, adott, mindenért meg kell küzdeni, és az az értékes, amiért megküzdünk, nem az, ami az ölünkbe pottyan. Az életnek nem arról kell szólnia, hogy megszereztél, elértél valamit, és rohansz tovább. Tanulja meg értékelni, felismerni, hogy van, aki másfajta helyzetből indul ki, és annak milyen nehéz elérnie azt, amit ő magától értetődőnek tart. Ezek a felismerések a legfontosabbak.
Anna: Azt szeretném átadni nekik, és arra szeretném megtanítani őket, ami számomra bizonyos élethelyzetekben a legnehezebb volt: megtalálni a belső harmóniát és egyensúlyt. Azt hiszem, ezt pillanatokra lehet megtalálni, és egyik ilyen pillanattól a másikig kapaszkodunk az életünkbe, illetve két ilyen pillanat között ott van a törekvés erre az egyensúlyra, és ez visz előre. Egyszerűbben ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tanulják meg jól érezni magukat a bőrükben, bármi is történjen, . Tanuljanak meg örvendeni a kis dolgoknak, elfogadni a nehézségeket. Belső derűt szeretnék átadni nekik, és lehet, hogy ez a legnehezebb, mert ebben a túlhajszolt világban talán ez tűnik el belőlünk leghamarabb. Én azonban ezt szeretném magamban leginkább megőrizni, megteremteni, visszanyerni, hogy ezáltal maradjon meg bennük is: a harmónia, a belső egyensúly és a derű.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)
2012. december 28.
Könyvbemutatóval zárult a Bálint Tibor-emlékév
Jeles prózaírónk, Bálint Tibor születésének 80. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Más térben című kötet, a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press közös kiadványa, amelyet karácsony előtt, múlt pénteken mutattak be a Belvárosi Unitárius Egyházközség kiállítótermében. Az ünnepre való ráhangolódásról Potyó István kántor-karnagy és barátai gondoskodtak, akik szép énekükkel nyitották meg a rendezvényt.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke elsőként Egyed Emese szerkesztőnek, Bálintné Kovács Júliának és Dávid Gyulának mondott köszönetet áldozatos munkájukért, valamint mindazoknak, akik írásaikkal, képzőművészeti alkotásaikkal hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez, szebbé és igényesebbé tételéhez. Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöke kiemelte: különleges évet tudhatunk magunk mögött, amelyben kiállításokkal, felolvasásokkal és prózaíró gálával tisztelegtek a 80 évvel ezelőtt született Bálint Tibor munkássága előtt. Tevékenységük egyfajta megkoronázásaként adták ki a Más térben című könyvet, amely az új kutatások eredményeként született anyagok révén árnyalja a Bálint Tiborról alkotott képet. Mint kiderült, többek között szépirodalmi művek (Kányádi Sándor egyik verse, Balázs Imre József és Láng Orsolya egy-egy költeménye), tanulmányok (Kántor Lajos), a Sánta angyalok utcája című színpadi műhöz kapcsolódó írások (Dávid Gyula, Kötő József), életrajzi mozzanatok, anekdoták, újságcikkek és nekrológok kaptak helyet a kötetben, emellett további kutatásokra nyújtanak lehetőséget az adattárban közölt információk.
Szabadság (Kolozsvár)
Jeles prózaírónk, Bálint Tibor születésének 80. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Más térben című kötet, a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press közös kiadványa, amelyet karácsony előtt, múlt pénteken mutattak be a Belvárosi Unitárius Egyházközség kiállítótermében. Az ünnepre való ráhangolódásról Potyó István kántor-karnagy és barátai gondoskodtak, akik szép énekükkel nyitották meg a rendezvényt.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke elsőként Egyed Emese szerkesztőnek, Bálintné Kovács Júliának és Dávid Gyulának mondott köszönetet áldozatos munkájukért, valamint mindazoknak, akik írásaikkal, képzőművészeti alkotásaikkal hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez, szebbé és igényesebbé tételéhez. Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöke kiemelte: különleges évet tudhatunk magunk mögött, amelyben kiállításokkal, felolvasásokkal és prózaíró gálával tisztelegtek a 80 évvel ezelőtt született Bálint Tibor munkássága előtt. Tevékenységük egyfajta megkoronázásaként adták ki a Más térben című könyvet, amely az új kutatások eredményeként született anyagok révén árnyalja a Bálint Tiborról alkotott képet. Mint kiderült, többek között szépirodalmi művek (Kányádi Sándor egyik verse, Balázs Imre József és Láng Orsolya egy-egy költeménye), tanulmányok (Kántor Lajos), a Sánta angyalok utcája című színpadi műhöz kapcsolódó írások (Dávid Gyula, Kötő József), életrajzi mozzanatok, anekdoták, újságcikkek és nekrológok kaptak helyet a kötetben, emellett további kutatásokra nyújtanak lehetőséget az adattárban közölt információk.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. január 2.
Egy szerkesztő énjeiről és az irodalom jövőjéről
Balázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött.
– Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak.
– Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria…
– Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk.
– Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót?
– Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban.
– Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában?
– Általában nyolc-tíz könyvünk van.
– Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz?
– Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok.
– Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor?
– A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta.
– Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni?
– Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor.
– Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást?
– Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem…
– A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad?
– Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár.
– Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő?
– Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál.
– A lap jövője biztosítva van?
– Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit.
– Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra?
– Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit.
Balázs Imre József
József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012).
Simó Márton
Székelyhon.ro,
Balázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött.
– Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak.
– Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria…
– Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk.
– Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót?
– Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban.
– Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában?
– Általában nyolc-tíz könyvünk van.
– Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz?
– Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok.
– Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor?
– A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta.
– Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni?
– Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor.
– Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást?
– Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem…
– A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad?
– Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár.
– Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő?
– Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál.
– A lap jövője biztosítva van?
– Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit.
– Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra?
– Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit.
Balázs Imre József
József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012).
Simó Márton
Székelyhon.ro,
2013. január 2.
Száz évét ünnepelte a Magyar Cserkészszövetség
A Magyar Cserkészszövetség megalakulásának századik évfordulóját ünnepelték december 28-án Budapesten, az Országgyűlés felsőházi termében. Az emlékülésen a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) részéről 17 vezető vett részt.
Közel négyszáz cserkész gyűlt össze ünnepelni, emlékezni és hálát adni az elmúlt száz évért, ugyanakkor reménnyel és hittel elindulni a következő száz év útján – tájékoztattak az RMCSSZ részéről az emlékülésen jelen levők. A Romániai Magyar Cserkészszövetségen kívül a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának többi tagszervezete is képviseltette magát: a Magyar Cserkészlányszövetség, a Horvátországi Magyarok Zrínyi Miklós Cserkészcsapata, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség és a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, tehát a világ minden táján létező és működő magyar cserkészcsapat.
„Az ülésen Buday Barnabás, a Magyar Cserkészszövetség és a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának elnöke arról beszélt, hogy milyen is kellene legyen az elkövetkező száz év, és milyen értékeket képvisel maga a cserkészet. Előtte szólalt fel Lendvai Lintner Imre, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elnöke, ő arról beszélt, hogy milyen is volt az elmúlt száz év, és milyen nevezetességek, személyiségek fémjelezték ezt az időszakot. Kiemelte, hogy tőlük tanulhatunk, és hogy milyen hagyományokat, értékeket kell nekünk továbbvinni” – számolt be portálunknak Györgyjakab Tímea Rita, a Romániai Magyar Cserkészszövetség külügyi vezetője. Elmondta, nagy meglepetés volt számukra, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának Arany Országgyűlési Emlékérmet, míg több határon túli cserkészszövetségnek Ezüst Országgyűlési Emlékérmet adományozott, mintegy elismerve azt a munkát, amelyet a cserkészszövetségek végeznek. A külügyi vezető így összegzett: „Mindnyájunknak nagyon megható volt részt venni ezen az ünnepségen. Ezek az alkalmak visszajelzések arra, hogy a munkának, amit végzünk, értéke és értelme van, hogy ezt a munkát folytatni kell, és hogy az ifjúság nevelésének az elmúlt száz évben és a következő száz évben is megvan a helye.”
Az RMCSSZ tagjai hazafelé jövet megtekintették a gödöllői múzeum cserkészkiállítását, és tiszteletüket tették Teleki Pál főcserkész sírjánál.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
A Magyar Cserkészszövetség megalakulásának századik évfordulóját ünnepelték december 28-án Budapesten, az Országgyűlés felsőházi termében. Az emlékülésen a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) részéről 17 vezető vett részt.
Közel négyszáz cserkész gyűlt össze ünnepelni, emlékezni és hálát adni az elmúlt száz évért, ugyanakkor reménnyel és hittel elindulni a következő száz év útján – tájékoztattak az RMCSSZ részéről az emlékülésen jelen levők. A Romániai Magyar Cserkészszövetségen kívül a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának többi tagszervezete is képviseltette magát: a Magyar Cserkészlányszövetség, a Horvátországi Magyarok Zrínyi Miklós Cserkészcsapata, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség és a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, tehát a világ minden táján létező és működő magyar cserkészcsapat.
„Az ülésen Buday Barnabás, a Magyar Cserkészszövetség és a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának elnöke arról beszélt, hogy milyen is kellene legyen az elkövetkező száz év, és milyen értékeket képvisel maga a cserkészet. Előtte szólalt fel Lendvai Lintner Imre, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elnöke, ő arról beszélt, hogy milyen is volt az elmúlt száz év, és milyen nevezetességek, személyiségek fémjelezték ezt az időszakot. Kiemelte, hogy tőlük tanulhatunk, és hogy milyen hagyományokat, értékeket kell nekünk továbbvinni” – számolt be portálunknak Györgyjakab Tímea Rita, a Romániai Magyar Cserkészszövetség külügyi vezetője. Elmondta, nagy meglepetés volt számukra, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának Arany Országgyűlési Emlékérmet, míg több határon túli cserkészszövetségnek Ezüst Országgyűlési Emlékérmet adományozott, mintegy elismerve azt a munkát, amelyet a cserkészszövetségek végeznek. A külügyi vezető így összegzett: „Mindnyájunknak nagyon megható volt részt venni ezen az ünnepségen. Ezek az alkalmak visszajelzések arra, hogy a munkának, amit végzünk, értéke és értelme van, hogy ezt a munkát folytatni kell, és hogy az ifjúság nevelésének az elmúlt száz évben és a következő száz évben is megvan a helye.”
Az RMCSSZ tagjai hazafelé jövet megtekintették a gödöllői múzeum cserkészkiállítását, és tiszteletüket tették Teleki Pál főcserkész sírjánál.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
2013. január 4.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
K Ö Z L E M É N Y
"Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – (…) nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk." – fogalmaz Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2013. január 4-én kiadott Újévi Nyilatkozatában.
A Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt néppárti alelnök társaságában tartott sajtótájékoztatón – melynek keretében a mellékelt Újévi Nyilatkozatot közrebocsátotta – Tőkés László az ez évi célkitűzések közül kiemelte a „kommunizmus perének” folytatását, a plurális egység megteremtését, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum működésének beindítását és kiszélesítését a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében, valamint a huszonhárom évvel ezelőtt már kezdeményezett Román–Magyar Kerekasztal létrehozását. Ez utóbbi megítélése szerint nem lehet „pártpolitikai paktumok” és „háttéralkuk” tárgya – utalt Tőkés László az RMDSZ és a Szociálliberális Unió (USL) még októberben kötetett titkos paktumára, amelyet Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéhez, valamint a „neptuni áruláshoz” hasonlított. A paktumot megkötő RMDSZ-csúcsvezetők legsúlyosabb bűne Tőkés László szerint az, hogy semmilyen felhatalmazásuk nem volt annak megkötésére sem az erdélyi magyar közösség, sem pártjuk tagjai részéről. A Néppárt védnöke rámutatott arra is, hogy az USL-vel kötött titkos egyezség még az Európai Néppárt bukaresti kongresszusa előtt született, amelyet – mint ismeretes – az RMDSZ és Demokrata Liberális Párt (PDL) közösen szervezett. „Véget kell vetni a hazugságnak és a hamis nemzeti legitimációnak” – hangsúlyozta Tőkés László az ezzel szembeni egységes kiállásra bíztatva.
Az EMNT-elnök ugyanakkor nemcsak a magyar–magyar, illetve magyar–román párbeszéd és összefogás fontosságát hangsúlyozta, hanem a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogását is.
Végezetül bejelentette: nemzeti közösségünk számára az új év, Az Autonómia Éve, amely a Kárpát-medencei önrendelkezés és a föderalizmus gondolatát hivatott népszerűsíteni erdélyi és európai szinteken.
Nagyvárad, 2013. január 4.
ÚJÉVI NYILATKOZAT
– 2013 –
Karácsony után és az új esztendő kezdetén évértékelőt tartani már-már ünneprontásnak számít. Amennyire felemelő és reményteljes volt ünnepet ülni 1989 sorsfordító karácsonyán, és új évet nyitni a Ceauşescu-diktatúra bukása nyomán – közel negyed évszázad elteltével épp oly kiábrándító lett megérnünk az egykori szegénységet és reménytelenséget idéző nacionálkommunista restaurációt a decemberi választások alkalmával. Az erdélyi magyarok jobb híján legfeljebb az RMDSZ 5%-os választási küszöböt éppenhogy súroló eredményének örvendhetnek...
Akaratlanul is Krisztus Urunk tanítványainak „rangvitája” juthat eszükbe affelől, hogy: „ki a nagyobb közöttük” (Lk. 9,46). Jakab és János versengése, hogy a Mester jobb és bal keze felől ülhessenek, az Ő országában. Márpedig „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mt. 20,21.28).
Miközben országunk népe egyre mélyülő nyomorban kénytelen élni, erdélyi magyar közöségünk pedig mindenkori történelmének egyik legnagyobb válságát éli át – az időközben kisiklott demokratikus rendszerváltozás politikusai zömének legfőbb gondját a hatalom, a pénz és a bársonyszékek megkaparintása képezi – netalán Victor Ponta és Crin Antonescu „jobb- és baloldalán”...
Elég volt a kommunista típusú „őszödi” hazugságpolitikából! Minekutána minden esetben azt hangoztatták, hogy a választások végeztéig semelyik párttal, semmiféle megegyezést nem kötnek, sőt még azután is, hogy napnál világosabban bebizonyosodott: a mindvégig tagadott alku már közel két hónapja megköttetett – íme, az RMDSZ elnöke még mindig azt szajkózza, hogy a szociálliberális szövetséggel semmiféle titkos paktum nem létezett... Netalán ez az újabb neptuni egyezség volt az ára az 5%-os szavazatarány „elvtársi” biztosításának?
A – nemzeti hovatartozástól független („fără deosebire de naţionalitate”) – korrupciónak is véget kell vetnünk már, hogyha (mellesleg) Románia be akarna jutni Schengenbe. Nem egy politikus vonatkozásában ugyanis találóan állapíthatjuk meg, hogy mindösszesen két lehetőségük volt: vagy a parlamentbe, vagy börtönbe jutni…
Bihari magyar jelöltjeink közül kettő a 320 millió forintos (cca. 1,3 millió euró) vonzatú Ady-központ korrupciós botrányában híresült el. „Ha tolvaj is, magyar” – idézhetjük erdélyi költőnket nagy együttérzéssel annak láttán, hogy egy esetleges elszámoltatás elől ők egyenesen egy bukaresti szenátori és egy képviselői bársonyszékbe avanzsáltak. Mondhatni: igazán jó helyre, hiszen az újan megalakult alsóház egyik első határozatával az Országos Korrupció-Ellenes Ügyészség (DNA) által meggyanúsított Ion Stan szociáldemokrata (PSD) honatya mentelmi jogának a felfüggesztését éppen a minap szavazta le… Ezt nevezik: cinkos szolidaritásnak!
A hamis nemzeti legitimációnak sem lehet többé helye sem a demokráciában, még kevésbé pedig a többszörösen nyomorúságos magyar kisebbségi társadalomban. Nemzeti nagyjaink – Ady Endre, A Holnaposok és Rimanóczy Kálmán – nevével senkinek sincs joga magyar közösségünk kárára visszaélnie! A magyar szabadság mártírja, Szacsvay Imre és Erdély apostola, Kós Károly is forog a sírjában, hogyha a nevükről elkeresztelt „akadémiákat” egy nemzetidegen és korrupt politika szolgálatára használják.
Apropo: Dsida Jenő. Azt is ő írta, hogy: „Krisztusnak és Pilátusnak / egyformán szolgálni nem lehet”. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” – hívja fel a figyelmünket Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 6,24). Az „egyenlő távolság elvének” markói doktrínája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vonatkozásában sem állja meg a helyét. Annak is véget kell vetni már tehát, hogy az RMDSZ történelmi egyházainkkal próbálja igazolni = legitimálni önmagát.
Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – a versengő és dicsvágyó tanítványok módjára nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” – valljuk és vállaljuk Kós Károly szavával.
Isten segítségével folytatnunk kell az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztatás erőnk fölötti munkáját. Ehhez viszont emberi és közösségi, társadalmi és erkölcsi megújulásra van szükség.
Közeledik a kommunizmus bukásának a 25. évfordulója. 2014-ig szabadulnunk kell az isten- és embertelen diktatúra, valamint a titkosszolgálati múlt visszahúzó örökségétől. „Piszkos az a víz, amelyben kéz kezet mos” – tartja egy mondás. A politikai osztálynak, a közéletnek meg kell tisztulnia.
Ebben a folyamatban a szeretetnek és a megbocsátásnak is helye van – olyanképpen, amiként XVI. Benedek pápa kegyelmet adott tolvaj komornyikjának, vagy II. János Pál pápa is megbocsátott bűnbánó merénylőjének. „A múltat azonban be kell vallani…”
Mindenki által áhított összefogásunk sem mehet végbe megtisztulás és -újulás nélkül. A múlttal szembe kell nézni, a „kommunizmus perét” le kell folytatni.
Magyarok és magyarok, románok és magyarok, a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogására van szükség – Európa közösségében.
Ebben az évben „kampánycsend” lesz, nem lesznek választások. Ezt a „békeidőt” használjuk fel a – plurális – új egység megteremtésére.
Szélesítsük ki és hozzuk működésbe az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot.
Építsük tovább a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.
Két évtized után – közös ügyeink rendezésére – kezdeményezzük újból a Román–Magyar Kerekasztal létrehozását.
Nem utolsósorban pedig nemzeti közösségünk számára legyen ez az esztendő Az Autonómia Éve (2013) – Romániában és az egész Kárpát-medencében.
Nagyvárad, 2013. január 4.
Tőkés László
EP-képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke
K Ö Z L E M É N Y
"Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – (…) nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk." – fogalmaz Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2013. január 4-én kiadott Újévi Nyilatkozatában.
A Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt néppárti alelnök társaságában tartott sajtótájékoztatón – melynek keretében a mellékelt Újévi Nyilatkozatot közrebocsátotta – Tőkés László az ez évi célkitűzések közül kiemelte a „kommunizmus perének” folytatását, a plurális egység megteremtését, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum működésének beindítását és kiszélesítését a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében, valamint a huszonhárom évvel ezelőtt már kezdeményezett Román–Magyar Kerekasztal létrehozását. Ez utóbbi megítélése szerint nem lehet „pártpolitikai paktumok” és „háttéralkuk” tárgya – utalt Tőkés László az RMDSZ és a Szociálliberális Unió (USL) még októberben kötetett titkos paktumára, amelyet Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéhez, valamint a „neptuni áruláshoz” hasonlított. A paktumot megkötő RMDSZ-csúcsvezetők legsúlyosabb bűne Tőkés László szerint az, hogy semmilyen felhatalmazásuk nem volt annak megkötésére sem az erdélyi magyar közösség, sem pártjuk tagjai részéről. A Néppárt védnöke rámutatott arra is, hogy az USL-vel kötött titkos egyezség még az Európai Néppárt bukaresti kongresszusa előtt született, amelyet – mint ismeretes – az RMDSZ és Demokrata Liberális Párt (PDL) közösen szervezett. „Véget kell vetni a hazugságnak és a hamis nemzeti legitimációnak” – hangsúlyozta Tőkés László az ezzel szembeni egységes kiállásra bíztatva.
Az EMNT-elnök ugyanakkor nemcsak a magyar–magyar, illetve magyar–román párbeszéd és összefogás fontosságát hangsúlyozta, hanem a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogását is.
Végezetül bejelentette: nemzeti közösségünk számára az új év, Az Autonómia Éve, amely a Kárpát-medencei önrendelkezés és a föderalizmus gondolatát hivatott népszerűsíteni erdélyi és európai szinteken.
Nagyvárad, 2013. január 4.
ÚJÉVI NYILATKOZAT
– 2013 –
Karácsony után és az új esztendő kezdetén évértékelőt tartani már-már ünneprontásnak számít. Amennyire felemelő és reményteljes volt ünnepet ülni 1989 sorsfordító karácsonyán, és új évet nyitni a Ceauşescu-diktatúra bukása nyomán – közel negyed évszázad elteltével épp oly kiábrándító lett megérnünk az egykori szegénységet és reménytelenséget idéző nacionálkommunista restaurációt a decemberi választások alkalmával. Az erdélyi magyarok jobb híján legfeljebb az RMDSZ 5%-os választási küszöböt éppenhogy súroló eredményének örvendhetnek...
Akaratlanul is Krisztus Urunk tanítványainak „rangvitája” juthat eszükbe affelől, hogy: „ki a nagyobb közöttük” (Lk. 9,46). Jakab és János versengése, hogy a Mester jobb és bal keze felől ülhessenek, az Ő országában. Márpedig „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mt. 20,21.28).
Miközben országunk népe egyre mélyülő nyomorban kénytelen élni, erdélyi magyar közöségünk pedig mindenkori történelmének egyik legnagyobb válságát éli át – az időközben kisiklott demokratikus rendszerváltozás politikusai zömének legfőbb gondját a hatalom, a pénz és a bársonyszékek megkaparintása képezi – netalán Victor Ponta és Crin Antonescu „jobb- és baloldalán”...
Elég volt a kommunista típusú „őszödi” hazugságpolitikából! Minekutána minden esetben azt hangoztatták, hogy a választások végeztéig semelyik párttal, semmiféle megegyezést nem kötnek, sőt még azután is, hogy napnál világosabban bebizonyosodott: a mindvégig tagadott alku már közel két hónapja megköttetett – íme, az RMDSZ elnöke még mindig azt szajkózza, hogy a szociálliberális szövetséggel semmiféle titkos paktum nem létezett... Netalán ez az újabb neptuni egyezség volt az ára az 5%-os szavazatarány „elvtársi” biztosításának?
A – nemzeti hovatartozástól független („fără deosebire de naţionalitate”) – korrupciónak is véget kell vetnünk már, hogyha (mellesleg) Románia be akarna jutni Schengenbe. Nem egy politikus vonatkozásában ugyanis találóan állapíthatjuk meg, hogy mindösszesen két lehetőségük volt: vagy a parlamentbe, vagy börtönbe jutni…
Bihari magyar jelöltjeink közül kettő a 320 millió forintos (cca. 1,3 millió euró) vonzatú Ady-központ korrupciós botrányában híresült el. „Ha tolvaj is, magyar” – idézhetjük erdélyi költőnket nagy együttérzéssel annak láttán, hogy egy esetleges elszámoltatás elől ők egyenesen egy bukaresti szenátori és egy képviselői bársonyszékbe avanzsáltak. Mondhatni: igazán jó helyre, hiszen az újan megalakult alsóház egyik első határozatával az Országos Korrupció-Ellenes Ügyészség (DNA) által meggyanúsított Ion Stan szociáldemokrata (PSD) honatya mentelmi jogának a felfüggesztését éppen a minap szavazta le… Ezt nevezik: cinkos szolidaritásnak!
A hamis nemzeti legitimációnak sem lehet többé helye sem a demokráciában, még kevésbé pedig a többszörösen nyomorúságos magyar kisebbségi társadalomban. Nemzeti nagyjaink – Ady Endre, A Holnaposok és Rimanóczy Kálmán – nevével senkinek sincs joga magyar közösségünk kárára visszaélnie! A magyar szabadság mártírja, Szacsvay Imre és Erdély apostola, Kós Károly is forog a sírjában, hogyha a nevükről elkeresztelt „akadémiákat” egy nemzetidegen és korrupt politika szolgálatára használják.
Apropo: Dsida Jenő. Azt is ő írta, hogy: „Krisztusnak és Pilátusnak / egyformán szolgálni nem lehet”. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” – hívja fel a figyelmünket Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 6,24). Az „egyenlő távolság elvének” markói doktrínája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vonatkozásában sem állja meg a helyét. Annak is véget kell vetni már tehát, hogy az RMDSZ történelmi egyházainkkal próbálja igazolni = legitimálni önmagát.
Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – a versengő és dicsvágyó tanítványok módjára nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” – valljuk és vállaljuk Kós Károly szavával.
Isten segítségével folytatnunk kell az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztatás erőnk fölötti munkáját. Ehhez viszont emberi és közösségi, társadalmi és erkölcsi megújulásra van szükség.
Közeledik a kommunizmus bukásának a 25. évfordulója. 2014-ig szabadulnunk kell az isten- és embertelen diktatúra, valamint a titkosszolgálati múlt visszahúzó örökségétől. „Piszkos az a víz, amelyben kéz kezet mos” – tartja egy mondás. A politikai osztálynak, a közéletnek meg kell tisztulnia.
Ebben a folyamatban a szeretetnek és a megbocsátásnak is helye van – olyanképpen, amiként XVI. Benedek pápa kegyelmet adott tolvaj komornyikjának, vagy II. János Pál pápa is megbocsátott bűnbánó merénylőjének. „A múltat azonban be kell vallani…”
Mindenki által áhított összefogásunk sem mehet végbe megtisztulás és -újulás nélkül. A múlttal szembe kell nézni, a „kommunizmus perét” le kell folytatni.
Magyarok és magyarok, románok és magyarok, a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogására van szükség – Európa közösségében.
Ebben az évben „kampánycsend” lesz, nem lesznek választások. Ezt a „békeidőt” használjuk fel a – plurális – új egység megteremtésére.
Szélesítsük ki és hozzuk működésbe az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot.
Építsük tovább a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.
Két évtized után – közös ügyeink rendezésére – kezdeményezzük újból a Román–Magyar Kerekasztal létrehozását.
Nem utolsósorban pedig nemzeti közösségünk számára legyen ez az esztendő Az Autonómia Éve (2013) – Romániában és az egész Kárpát-medencében.
Nagyvárad, 2013. január 4.
Tőkés László
EP-képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke
2013. január 7.
Kiszolgáltatottan és üldözötten – A Moldvában élő csángó gyerekek oktatásáról
Bár egyre többet hallhatunk, láthatunk és olvashatunk a Moldvában élő csángó-magyar testvéreinkről, furcsa módon mégsem rendelkezünk elegendő, megfelelő ismeretekkel róluk és környezetükről. Nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között tengetik mindennapjaikat, ők minek tartják magukat, és van-e lehetőségük valamilyen szinten megélni és kifejezni a még mindig jól érzékelhető másságukat?
Minderre jómagam is csak néhány napja döbbentem rá, mikor Fazakas Ildikó pszichológusnő meghívásának eleget téve, elkísértem Kakas Zoltán néprajzkutatót és a sepsiszentgyörgyi Ady Endre Általános Iskola magyar tagozatának néhány tanulóját Moldvába.
Erdély.ma,
Bár egyre többet hallhatunk, láthatunk és olvashatunk a Moldvában élő csángó-magyar testvéreinkről, furcsa módon mégsem rendelkezünk elegendő, megfelelő ismeretekkel róluk és környezetükről. Nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között tengetik mindennapjaikat, ők minek tartják magukat, és van-e lehetőségük valamilyen szinten megélni és kifejezni a még mindig jól érzékelhető másságukat?
Minderre jómagam is csak néhány napja döbbentem rá, mikor Fazakas Ildikó pszichológusnő meghívásának eleget téve, elkísértem Kakas Zoltán néprajzkutatót és a sepsiszentgyörgyi Ady Endre Általános Iskola magyar tagozatának néhány tanulóját Moldvába.
Erdély.ma,
2013. január 8.
Székely Ervin: Gyászbeszéd helyett
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,
2013. január 9.
Bemutatóra készülnek a Levél utcában
Idén lesz felvételi a bábszínész szakra
Két óriásbábu és nyolc tehetséges fiatal egymásra találásának lehet szem- és fültanúja az elkövetkezőkben a Levél utcai bábstúdió publikuma. A Ha én felnőtt volnék… című előadást várhatóan februárban mutatja be a Művészeti Egyetem hat magiszteri és két alapképzésben részt vevő báb szakos diákja. Erről, illetve a marosvásárhelyi bábszínészképzésről – melyre idén újra hirdetnek felvételit – Kozsik Ildikó osztályvezető tanárral, a soron következő produkció rendezőjével beszélgettünk.
– Mi az előadás koncepciója?
– A Ha én felnőtt volnék… a másodéves magiszteri hallgatók vizsgaanyagából készült. A szakmai feladat egy óriásbábu elkészítése és mozgatása volt megadott szövegrészekre, melyeket Janikovszky Éva alkotásaiból, illetve svéd versekből válogattam össze. Nagyon látványosnak találtuk a produkciót, emellett tudatában vagyunk annak, hogy ez a típusú élmény eléggé hiányzik a színházi palettából, ezért döntöttünk úgy, hogy nyilvános előadást készítünk belőle. A magiszteri képzés minden diákja – Gáll Ágnes, Gnadig Kornélia, Hanyecz Róbert, Lukács Szilárd, Szabó Dániel, Szőke Kavinszki András – játszik benne, és az alapképzésről is "köl-csönkértünk" két diákot, Albert Zsuzsát és Szilvai Balázst.
– Milyen korosztályhoz szól a produkció?
– Bármilyen életkorú gyereket megszólít, hiszen az előadás szövege arról szól, hogy mit gondolnak a gyermekek a felnőttek világáról, illetve mit tennének, ha ők maguk nagyok lennének. De a középiskolás és a felnőtt közönség is megtalálhat benne egy saját olvasatot.
– Milyen további előadásokkal várják a közönséget a Levél utcába?
– A tavalyi évadban bemutatott Szerelem, születés, halál nonverbális előadás ebben az évadban is műsoron marad. A Minden egér szereti a sajtot című gyerekelőadást pedig már ebben a hónapban újrajátsszák a magiszteri képzés diákjai.
– Nyáron újra lehet jelentkezni a bábszínész szakra, alapképzésre. Amikor utoljára hirdettek felvételit, még nem készült el a bábstúdió. A modern, jól felszerelt épület egyértelműen vonzóbbá teszi ezt a képzést a pályaválasztók számára.
– Ez így van. A bábstúdió saját előadóteremmel, műhelyekkel, osztálytermekkel rendelkezik, nagyon jó körülményeket biztosít a szakma elsajátítására, illetve a megmutatkozásra. Mindenképpen azt szeretnénk, hogy olyan fiatalok kerüljenek ide, akik magiszteri, illetve akár doktori szinten is el tudják sajátítani ezt a művészeti ágazatot. Ezúttal is hét ingyenes és öt költségtérítéses helyet hirdetünk meg. Ami a felvételi vizsga követelményrendszerét illeti, a színész szakon kért vers-, próza-, monológimprovizáció mellett egy bábimprovizációs próba is lesz. Áprilisban ingyenes felkészítőket indítunk az érdeklődők számára, ezeken az alkalmakon már odafigyelünk arra, hogyan képes a jelentkező anyagban, tárgyban gondolkozni.
– Mit tudhatunk a legutóbb végzett évfolyamról?
– A volt osztályom 2011-ben ballagott, közülük az egyik diák Temesváron játszik, egy másik Sepsiszentgyörgyre szerződött. Volt egy hallgató, aki a nyáron Unima-ösztöndíjjal Charleville-ben gazdagíthatta szakmai tapasztalatait. Hazatérése után megosztotta velem élményeit. Akkor mondta el, hogy míg diákként mindig úgy érezte, ez a művészeti ág kevésbé megbecsült nálunk, mint a színművészet, a híres bábképzési központban megdöbbenten látta, hogy az itt kapott ismeretek világszinten érvényesek, egyetlen anyag kivételével mindennel találkozott már az egyetemen. Ez számunkra is fontos tanulság. Fontos, hogy a diákok ne érezzék azt, hogy a bábszínészet kevesebb a színészetnél, csak azért, mert kevésbé van jelen a köztudatban. Ha mindannyian hiszünk ennek a művészeti ágnak a létjogosultságában, akkor ez előbb-utóbb megmutatkozik. Mindenesetre még sok a tennivaló annak érdekében, hogy a bábművészet méltó helyére kerüljön.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely),
Idén lesz felvételi a bábszínész szakra
Két óriásbábu és nyolc tehetséges fiatal egymásra találásának lehet szem- és fültanúja az elkövetkezőkben a Levél utcai bábstúdió publikuma. A Ha én felnőtt volnék… című előadást várhatóan februárban mutatja be a Művészeti Egyetem hat magiszteri és két alapképzésben részt vevő báb szakos diákja. Erről, illetve a marosvásárhelyi bábszínészképzésről – melyre idén újra hirdetnek felvételit – Kozsik Ildikó osztályvezető tanárral, a soron következő produkció rendezőjével beszélgettünk.
– Mi az előadás koncepciója?
– A Ha én felnőtt volnék… a másodéves magiszteri hallgatók vizsgaanyagából készült. A szakmai feladat egy óriásbábu elkészítése és mozgatása volt megadott szövegrészekre, melyeket Janikovszky Éva alkotásaiból, illetve svéd versekből válogattam össze. Nagyon látványosnak találtuk a produkciót, emellett tudatában vagyunk annak, hogy ez a típusú élmény eléggé hiányzik a színházi palettából, ezért döntöttünk úgy, hogy nyilvános előadást készítünk belőle. A magiszteri képzés minden diákja – Gáll Ágnes, Gnadig Kornélia, Hanyecz Róbert, Lukács Szilárd, Szabó Dániel, Szőke Kavinszki András – játszik benne, és az alapképzésről is "köl-csönkértünk" két diákot, Albert Zsuzsát és Szilvai Balázst.
– Milyen korosztályhoz szól a produkció?
– Bármilyen életkorú gyereket megszólít, hiszen az előadás szövege arról szól, hogy mit gondolnak a gyermekek a felnőttek világáról, illetve mit tennének, ha ők maguk nagyok lennének. De a középiskolás és a felnőtt közönség is megtalálhat benne egy saját olvasatot.
– Milyen további előadásokkal várják a közönséget a Levél utcába?
– A tavalyi évadban bemutatott Szerelem, születés, halál nonverbális előadás ebben az évadban is műsoron marad. A Minden egér szereti a sajtot című gyerekelőadást pedig már ebben a hónapban újrajátsszák a magiszteri képzés diákjai.
– Nyáron újra lehet jelentkezni a bábszínész szakra, alapképzésre. Amikor utoljára hirdettek felvételit, még nem készült el a bábstúdió. A modern, jól felszerelt épület egyértelműen vonzóbbá teszi ezt a képzést a pályaválasztók számára.
– Ez így van. A bábstúdió saját előadóteremmel, műhelyekkel, osztálytermekkel rendelkezik, nagyon jó körülményeket biztosít a szakma elsajátítására, illetve a megmutatkozásra. Mindenképpen azt szeretnénk, hogy olyan fiatalok kerüljenek ide, akik magiszteri, illetve akár doktori szinten is el tudják sajátítani ezt a művészeti ágazatot. Ezúttal is hét ingyenes és öt költségtérítéses helyet hirdetünk meg. Ami a felvételi vizsga követelményrendszerét illeti, a színész szakon kért vers-, próza-, monológimprovizáció mellett egy bábimprovizációs próba is lesz. Áprilisban ingyenes felkészítőket indítunk az érdeklődők számára, ezeken az alkalmakon már odafigyelünk arra, hogyan képes a jelentkező anyagban, tárgyban gondolkozni.
– Mit tudhatunk a legutóbb végzett évfolyamról?
– A volt osztályom 2011-ben ballagott, közülük az egyik diák Temesváron játszik, egy másik Sepsiszentgyörgyre szerződött. Volt egy hallgató, aki a nyáron Unima-ösztöndíjjal Charleville-ben gazdagíthatta szakmai tapasztalatait. Hazatérése után megosztotta velem élményeit. Akkor mondta el, hogy míg diákként mindig úgy érezte, ez a művészeti ág kevésbé megbecsült nálunk, mint a színművészet, a híres bábképzési központban megdöbbenten látta, hogy az itt kapott ismeretek világszinten érvényesek, egyetlen anyag kivételével mindennel találkozott már az egyetemen. Ez számunkra is fontos tanulság. Fontos, hogy a diákok ne érezzék azt, hogy a bábszínészet kevesebb a színészetnél, csak azért, mert kevésbé van jelen a köztudatban. Ha mindannyian hiszünk ennek a művészeti ágnak a létjogosultságában, akkor ez előbb-utóbb megmutatkozik. Mindenesetre még sok a tennivaló annak érdekében, hogy a bábművészet méltó helyére kerüljön.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely),
2013. január 9.
35 éves függések a MAMŰ módszerével
Péntek délután 17.00 órától a Bernády Házban, majd a Kultúrpalota UAP Galériájában nyitják meg a MAMŰ (Maszülető Művek, egykor Marosvásárhelyi Műhely) nevet viselő művészeti csoportosulás 35 éves évfordulójának kiállítását. A február elejéig látható tárlat egy három állomást felölelő vándorkiállítás első állomása, a későbbiekben Sepsiszentgyörgyön és Veszprémben is láthatják az alkotásokat a művészetkedvelők. A lázas készülődés közben a kiállítás kurátorát, Fándly Edit művészettörténészt kérdeztük a MAMŰ céljairól, a kiállítandó művekről és nem utolsó sorban a kiállítás címéről is.
– Mit érdemes tudni a MAMŰ-ről?
– A MAMŰ ’78-tól ’83/84-ig Marosvásárhelyi Műhely néven működött ebben a városban, művészeti csoportosulásként. Szándékosan nem használom a „csoport” kifejezést, hiszen nem feltétlenül egy koherens művészeti csoport volt, manifesztumot nem, inkább keretprogramokat dolgoztak ki a tevékenységükre vonatkozóan. A kiállításon sokan részt vesznek, azok közül, akik ott voltak a történet kezdeténél, például Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Diénes Attila, Borgó, Garda Aladár, Bodor Anikó, Szabó Zoltán (Júdóka), Kuti Dénes, Szigeti Pálma, Gyarmathy János, Kacsó István, Varga-Welther Júlia. A 80-as években Magyarországra emigrálók, 91-ben kulturális egyesületként jegyezték be a MAMŰ-t (MAMŰ Társaság Kulturális Egyesület). Fontos, hogy az újraalapításkor sok magyarországi képzőművész is csatlakozott a társasághoz. Egyébként ez a nyitott, befogadó attitűd jellemzi ma is a MAMŰ-t. Magyarországi, Erdélyből áttelepült, vagy ma is itt élő művészek, sőt akár Nyugat Európában élő magyar vagy más nemzetiségű tagjai vannak. Tehát egy összetételében rendkívül szerteágazó Társaságról van szó.
– Milyen képzőművészeti tevékenységek köthetőek manapság a MAMŰ nevéhez?
– Nagyon sokféle, hiszen inkább egyfajta szellemi közegről beszélhetünk a MAMŰ esetében. Persze a Társaságon belül voltak és vannak együttműködések, együtt dolgozó művészek, csoportok. Ilyen volt például a Pantenon vagy jelenleg a Block Csoport. Ugyanakkor elég differenciált, hogy milyen művészeti ágakban, milyen művészeti praxisokban alkotnak a MAMŰ tagjai. Az is lényeges, hogy nem csak képzőművészek, hanem például művészettörténészek, tehát elméleti szakemberek, kritikusok is tagjai a társaságnak. Tiszteletbeli tagjai is vannak, illetve úgynevezett zenei szekciója is van az Egyesületnek. Tehát valóban eléggé szerteágazó, hagyományos képzőművészeti műfajokban és az új média területén alkotók is egyaránt jelen vannak.
– A MAMŰ jelenleg 178 taggal rendelkezik, és ha jól tudom, nemrégiben volt felvétel a Társaságba. Milyen korosztályról beszélhetünk? Mennyire igyekszik bővülni a MAMŰ?
– Igen, jól tudod, 2012 novemberében volt tagfelvétel. Az idősebb korosztálytól az egészen fiatal művészekig, minden korosztály képviselve van. Ha jól tudom, a legfiatalabb tag például 22 éves. A tagfelvétel amúgy nem egy expanziós tevékenység, a MAMŰ nem feltétlenül akar bővülni. Inkább az a célja, hogy megmaradjon a befogadó jellege, valamint a különböző párbeszédekre épülő szellemisége, ahol ugyanolyan fontos a kapcsolat a társművészetekkel, mint a határon túli területeken élő képzőművészekkel, illetve a nemzetközi művészeti párbeszédek kialakítása.
– Meg lehet határozni ezt az igyekezetet a MAMŰ konkrét céljaként?
– Többek között igen. Támogatni akarja a művészeti praxisok sokszínűségét, amely igyekszik a társművészetek felé is nyitott platform lenni. Például legutóbb kortárs táncosokkal dolgozott együtt a MAMŰ.
– A mostani kiállítást az egykori Marosvásárhelyi Műhely megalakulásának 35. évfordulójára szervezitek. Mire számíthatunk, mit láthatunk, ha ellátogatunk a tárlatra?
– A kiállításon 69 képzőművész munkáit láthatják az érdeklődők, így változatos anyaggal találkozhatnak. Egy olyan reprezentatív keresztmetszet lesz látható, amely nem fedi le ugyan teljesen a MAMŰ tagjainak művészeti tevékenységét, de jól érzékelteti a különböző alkotói attitűdöket. A festmények, grafikák, plasztikák mellett, video-munkák, intermediális alkotások és installációk is láthatóak lesznek. Az érdeklődők találkozhatnak marosvásárhelyi művészek munkáival is. Többek között Mana Bucur installációjával, illetve ott lesz Nagy Dalma egyedi technikával készített papír munkája. Rajtuk kívül például Szabó Zoltán (Judóka), valamint a Szovátán élő Kuti Dénes és Gyarmathy János munkáival is találkozhatnak az odalátogatók.
– A kiállítás az Idő-függések címet viseli, gondolom a 35 éves jubileum okán. Mégis, miért épp ez a cím?
– A cím maga is az elmúlt 35 évből táplálkozik. Az évforduló kapcsán történő emlékezést, a jelent is elemző és a jövőbe is előretekintő karakterre utal. Ez a hármasság hozza létre az idő-függéseket, elgondolkodtat, hogyan is épülnek egymásra, hogyan függ egymástól a múlt, a jelen és a jövő, illetve, hogy mi hogyan függünk az időtől. Érdekes a kiállítás anyagának felépítésében, hogy vannak olyan alkotások, amelyek csak az időfonal mentén bonthatóak fel, de vannak olyanok is, amelyek csak a függés és ennek szinonimáival – a kapcsolatok, a párhuzamosságok, az össze fonodások és egymásra épülések – felől közelítődnek meg, erre reflektálnak.
Máthé Kincső
vasarhely.ro,
Péntek délután 17.00 órától a Bernády Házban, majd a Kultúrpalota UAP Galériájában nyitják meg a MAMŰ (Maszülető Művek, egykor Marosvásárhelyi Műhely) nevet viselő művészeti csoportosulás 35 éves évfordulójának kiállítását. A február elejéig látható tárlat egy három állomást felölelő vándorkiállítás első állomása, a későbbiekben Sepsiszentgyörgyön és Veszprémben is láthatják az alkotásokat a művészetkedvelők. A lázas készülődés közben a kiállítás kurátorát, Fándly Edit művészettörténészt kérdeztük a MAMŰ céljairól, a kiállítandó művekről és nem utolsó sorban a kiállítás címéről is.
– Mit érdemes tudni a MAMŰ-ről?
– A MAMŰ ’78-tól ’83/84-ig Marosvásárhelyi Műhely néven működött ebben a városban, művészeti csoportosulásként. Szándékosan nem használom a „csoport” kifejezést, hiszen nem feltétlenül egy koherens művészeti csoport volt, manifesztumot nem, inkább keretprogramokat dolgoztak ki a tevékenységükre vonatkozóan. A kiállításon sokan részt vesznek, azok közül, akik ott voltak a történet kezdeténél, például Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Diénes Attila, Borgó, Garda Aladár, Bodor Anikó, Szabó Zoltán (Júdóka), Kuti Dénes, Szigeti Pálma, Gyarmathy János, Kacsó István, Varga-Welther Júlia. A 80-as években Magyarországra emigrálók, 91-ben kulturális egyesületként jegyezték be a MAMŰ-t (MAMŰ Társaság Kulturális Egyesület). Fontos, hogy az újraalapításkor sok magyarországi képzőművész is csatlakozott a társasághoz. Egyébként ez a nyitott, befogadó attitűd jellemzi ma is a MAMŰ-t. Magyarországi, Erdélyből áttelepült, vagy ma is itt élő művészek, sőt akár Nyugat Európában élő magyar vagy más nemzetiségű tagjai vannak. Tehát egy összetételében rendkívül szerteágazó Társaságról van szó.
– Milyen képzőművészeti tevékenységek köthetőek manapság a MAMŰ nevéhez?
– Nagyon sokféle, hiszen inkább egyfajta szellemi közegről beszélhetünk a MAMŰ esetében. Persze a Társaságon belül voltak és vannak együttműködések, együtt dolgozó művészek, csoportok. Ilyen volt például a Pantenon vagy jelenleg a Block Csoport. Ugyanakkor elég differenciált, hogy milyen művészeti ágakban, milyen művészeti praxisokban alkotnak a MAMŰ tagjai. Az is lényeges, hogy nem csak képzőművészek, hanem például művészettörténészek, tehát elméleti szakemberek, kritikusok is tagjai a társaságnak. Tiszteletbeli tagjai is vannak, illetve úgynevezett zenei szekciója is van az Egyesületnek. Tehát valóban eléggé szerteágazó, hagyományos képzőművészeti műfajokban és az új média területén alkotók is egyaránt jelen vannak.
– A MAMŰ jelenleg 178 taggal rendelkezik, és ha jól tudom, nemrégiben volt felvétel a Társaságba. Milyen korosztályról beszélhetünk? Mennyire igyekszik bővülni a MAMŰ?
– Igen, jól tudod, 2012 novemberében volt tagfelvétel. Az idősebb korosztálytól az egészen fiatal művészekig, minden korosztály képviselve van. Ha jól tudom, a legfiatalabb tag például 22 éves. A tagfelvétel amúgy nem egy expanziós tevékenység, a MAMŰ nem feltétlenül akar bővülni. Inkább az a célja, hogy megmaradjon a befogadó jellege, valamint a különböző párbeszédekre épülő szellemisége, ahol ugyanolyan fontos a kapcsolat a társművészetekkel, mint a határon túli területeken élő képzőművészekkel, illetve a nemzetközi művészeti párbeszédek kialakítása.
– Meg lehet határozni ezt az igyekezetet a MAMŰ konkrét céljaként?
– Többek között igen. Támogatni akarja a művészeti praxisok sokszínűségét, amely igyekszik a társművészetek felé is nyitott platform lenni. Például legutóbb kortárs táncosokkal dolgozott együtt a MAMŰ.
– A mostani kiállítást az egykori Marosvásárhelyi Műhely megalakulásának 35. évfordulójára szervezitek. Mire számíthatunk, mit láthatunk, ha ellátogatunk a tárlatra?
– A kiállításon 69 képzőművész munkáit láthatják az érdeklődők, így változatos anyaggal találkozhatnak. Egy olyan reprezentatív keresztmetszet lesz látható, amely nem fedi le ugyan teljesen a MAMŰ tagjainak művészeti tevékenységét, de jól érzékelteti a különböző alkotói attitűdöket. A festmények, grafikák, plasztikák mellett, video-munkák, intermediális alkotások és installációk is láthatóak lesznek. Az érdeklődők találkozhatnak marosvásárhelyi művészek munkáival is. Többek között Mana Bucur installációjával, illetve ott lesz Nagy Dalma egyedi technikával készített papír munkája. Rajtuk kívül például Szabó Zoltán (Judóka), valamint a Szovátán élő Kuti Dénes és Gyarmathy János munkáival is találkozhatnak az odalátogatók.
– A kiállítás az Idő-függések címet viseli, gondolom a 35 éves jubileum okán. Mégis, miért épp ez a cím?
– A cím maga is az elmúlt 35 évből táplálkozik. Az évforduló kapcsán történő emlékezést, a jelent is elemző és a jövőbe is előretekintő karakterre utal. Ez a hármasság hozza létre az idő-függéseket, elgondolkodtat, hogyan is épülnek egymásra, hogyan függ egymástól a múlt, a jelen és a jövő, illetve, hogy mi hogyan függünk az időtől. Érdekes a kiállítás anyagának felépítésében, hogy vannak olyan alkotások, amelyek csak az időfonal mentén bonthatóak fel, de vannak olyanok is, amelyek csak a függés és ennek szinonimáival – a kapcsolatok, a párhuzamosságok, az össze fonodások és egymásra épülések – felől közelítődnek meg, erre reflektálnak.
Máthé Kincső
vasarhely.ro,
2013. január 10.
Horváth István
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Besúgásról és besúgókról
Ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira.
A fel nem dolgozott múlt mindig kínos jelen marad. Ezt egyértelműen bizonyítja Stefano Bottoninak a Szőcs István besúgói múltjához fűzött megjegyzéseit követő vélemény-nyilvánítási özön. Főleg ezek kapcsán szeretnék (csak pár paragrafus erejéig) reflektálni.
A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a kommunizmus atrocitásainak a feldolgozása egy picit nehezteltem arra, hogy a Lucia Hossu Longin féle Memorialul durerii-s narratívák dominálták a kommunizmusról szóló közbeszédet. Hogy mit kifogásoltam? Ez a narratíva arra az alapsémára épült, hogy volt egy gonosz hatalmi elit, amely (politikai gyíkosságtól sem visszariadó) fizikai erőszakkal törte be, tartotta ellenőrzése alatt a társadalmat. Voltak a hóhérok és voltak az ártatlanok, a vallatok és a kínozottak, a smasszerek és a terrorizáltjaik.
Én akkoriban olvastam Hannah Arendt-nek az Eichmann-perről írt riportkönyvét és ennek margóján kezdtem úgy látni, hogy nem minden szempontból veszélytelen kizárólag ebben a kézenfekvően kényelmes dichotómia rendszerében feldolgozni a kommunizmust. Úgy véltem, ha dominánsan egy ilyen démonizáló megközelítésből nézzük a múltat, a leglényegesebb dologról: a gonosz banalitásáról feledkezünk meg. Hisz ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira. Azokra, amelyeket nem megszállott pribékek, hanem hozzánk hasonló személyek műveltek, és amelyek talán
ugyanolyan mértékben tartották fent a kommunizmust, mint az intézményesült fizikai terror.
Félreértés ne essék! – a börtönök és a verőlegények a létező szocializmus kiépülésének és konszolidációjának egy lényeges és megkerülhetetlen része, amelyről tudnunk, amellyel szembesülnünk kell. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a rendszer huzamos fennmaradása nem föltétlenül a bikacsök drámaiságú hatalomgyakorlásra épült. Hanem arra, hogy (ha még átmenetileg és felszínesen is, de) a hatalom a társadalom bizonyos szegmenseit (inkább meghasonult, mind elkötelezett) cinkosként a hatalomfenntartás szolgálatába sikerült állítania. Előszeretettel az értelmiségieket, és közöttük eléggé sok romániai magyart is! És, tegyük hozzá fenntartások nélkül, sok olyan személyt is, akik zsigerből utálták azt a rendszert. Ám félelemből, vagy önző érdeket követve (esetleg a kettő valamiféle nehezen szétbontható elegyének a jegyében) ügynöki mivoltuk által, ezek a személyek a mi (és saját) fogdánk rácsozatát tartották karban, sőt erősítgették.
Éppen ezért tartom fontosnak az ügynöki múltról (köz-)beszélni. Hisz az ügynök már nem a börtönökben fékezetlenül tomboló démon, hanem sokunk kollégája, vagy éppenséggel barátja volt (még akkor is ha mostanra már sokan átértékelik ezeket a viszonyokat). Olyan ember aki, ha nem is föltétlenül erkölcsi tartásában, de életszemléletének és élethelyzetének sok más vonatkozásában nagyon is hasonlított hozzánk. Így az erkölcsi ítélőképességünk számára sokkal nagyobb (és vitán felül tanulságosabb) próbatétel
mérlegelni ezen személyek ambivalens és sok vonatkozásban perverz helyzetét.
Sajnos (és ez vett rá, arra, hogy beleszóljak a beszélgetésbe), sok írásban és hozzászólásban látom annak a veszélyét, hogy az egyes ügynökesetek politikai vagy személyes jellegű leszámolásként csapódnak le. Evidensnek látom annak a csábítását, hogy az egyes ügynök esetek mérlegelése a hóhér-áldozat, fekete-fehér dichotómiájában történjen.
Kétségtelen: egyetlen besúgói ügy esetében sem kerülhető meg a morális vonatkozások taglalása. De meggyőződésem, hogy nem szorítkozhatunk csak erre, és főleg nem a fentebb vázolt leegyszerűsítő dichotómizálás formájában. Hisz, ha ezt tesszük, ismételten fennáll annak a veszélye, hogy túl kényelmesen oldjuk meg a helyzetet és ennek a történelmi epizódnak a tanulságai elsenyvedhetnek. Mégpedig a közelmúlt ezen történéseinek a reflektált átgondolása segíthet megérteni azt „hogy a gonoszság nem valamilyen rendkívüli morális vagy pszichológiai jelenség, hanem a legnormálisabb emberi magatartásban is jelen lehet: lényege, hogy nem különböztetjük meg a jót a rossztól – mi több, valamiért el is veszítjük az erre való ítélőképességünket” (Szilágyi Gáll Mihály parafrazálja Arendet in Beszélő 2008/9).
A szerző a BBTE Szociológia Tanszékének a docense
Transindex.ro,
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Besúgásról és besúgókról
Ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira.
A fel nem dolgozott múlt mindig kínos jelen marad. Ezt egyértelműen bizonyítja Stefano Bottoninak a Szőcs István besúgói múltjához fűzött megjegyzéseit követő vélemény-nyilvánítási özön. Főleg ezek kapcsán szeretnék (csak pár paragrafus erejéig) reflektálni.
A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a kommunizmus atrocitásainak a feldolgozása egy picit nehezteltem arra, hogy a Lucia Hossu Longin féle Memorialul durerii-s narratívák dominálták a kommunizmusról szóló közbeszédet. Hogy mit kifogásoltam? Ez a narratíva arra az alapsémára épült, hogy volt egy gonosz hatalmi elit, amely (politikai gyíkosságtól sem visszariadó) fizikai erőszakkal törte be, tartotta ellenőrzése alatt a társadalmat. Voltak a hóhérok és voltak az ártatlanok, a vallatok és a kínozottak, a smasszerek és a terrorizáltjaik.
Én akkoriban olvastam Hannah Arendt-nek az Eichmann-perről írt riportkönyvét és ennek margóján kezdtem úgy látni, hogy nem minden szempontból veszélytelen kizárólag ebben a kézenfekvően kényelmes dichotómia rendszerében feldolgozni a kommunizmust. Úgy véltem, ha dominánsan egy ilyen démonizáló megközelítésből nézzük a múltat, a leglényegesebb dologról: a gonosz banalitásáról feledkezünk meg. Hisz ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira. Azokra, amelyeket nem megszállott pribékek, hanem hozzánk hasonló személyek műveltek, és amelyek talán
ugyanolyan mértékben tartották fent a kommunizmust, mint az intézményesült fizikai terror.
Félreértés ne essék! – a börtönök és a verőlegények a létező szocializmus kiépülésének és konszolidációjának egy lényeges és megkerülhetetlen része, amelyről tudnunk, amellyel szembesülnünk kell. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a rendszer huzamos fennmaradása nem föltétlenül a bikacsök drámaiságú hatalomgyakorlásra épült. Hanem arra, hogy (ha még átmenetileg és felszínesen is, de) a hatalom a társadalom bizonyos szegmenseit (inkább meghasonult, mind elkötelezett) cinkosként a hatalomfenntartás szolgálatába sikerült állítania. Előszeretettel az értelmiségieket, és közöttük eléggé sok romániai magyart is! És, tegyük hozzá fenntartások nélkül, sok olyan személyt is, akik zsigerből utálták azt a rendszert. Ám félelemből, vagy önző érdeket követve (esetleg a kettő valamiféle nehezen szétbontható elegyének a jegyében) ügynöki mivoltuk által, ezek a személyek a mi (és saját) fogdánk rácsozatát tartották karban, sőt erősítgették.
Éppen ezért tartom fontosnak az ügynöki múltról (köz-)beszélni. Hisz az ügynök már nem a börtönökben fékezetlenül tomboló démon, hanem sokunk kollégája, vagy éppenséggel barátja volt (még akkor is ha mostanra már sokan átértékelik ezeket a viszonyokat). Olyan ember aki, ha nem is föltétlenül erkölcsi tartásában, de életszemléletének és élethelyzetének sok más vonatkozásában nagyon is hasonlított hozzánk. Így az erkölcsi ítélőképességünk számára sokkal nagyobb (és vitán felül tanulságosabb) próbatétel
mérlegelni ezen személyek ambivalens és sok vonatkozásban perverz helyzetét.
Sajnos (és ez vett rá, arra, hogy beleszóljak a beszélgetésbe), sok írásban és hozzászólásban látom annak a veszélyét, hogy az egyes ügynökesetek politikai vagy személyes jellegű leszámolásként csapódnak le. Evidensnek látom annak a csábítását, hogy az egyes ügynök esetek mérlegelése a hóhér-áldozat, fekete-fehér dichotómiájában történjen.
Kétségtelen: egyetlen besúgói ügy esetében sem kerülhető meg a morális vonatkozások taglalása. De meggyőződésem, hogy nem szorítkozhatunk csak erre, és főleg nem a fentebb vázolt leegyszerűsítő dichotómizálás formájában. Hisz, ha ezt tesszük, ismételten fennáll annak a veszélye, hogy túl kényelmesen oldjuk meg a helyzetet és ennek a történelmi epizódnak a tanulságai elsenyvedhetnek. Mégpedig a közelmúlt ezen történéseinek a reflektált átgondolása segíthet megérteni azt „hogy a gonoszság nem valamilyen rendkívüli morális vagy pszichológiai jelenség, hanem a legnormálisabb emberi magatartásban is jelen lehet: lényege, hogy nem különböztetjük meg a jót a rossztól – mi több, valamiért el is veszítjük az erre való ítélőképességünket” (Szilágyi Gáll Mihály parafrazálja Arendet in Beszélő 2008/9).
A szerző a BBTE Szociológia Tanszékének a docense
Transindex.ro,
2013. január 14.
Szövétnek jubileumi emlékülés
A múlt akkor fontos igazán, ha van folytatása a jelenben, amit majd követ a jövő. Megjelent az Alma Mater Alapítvány által kiadott Szövétnek aradu kulturális szemle jubileumi száma, a 91. Mögötte 15 év. Előtte mennyi? Néhány? Legalább 15? Vagy még több?
Szép, bátor, de nem könnyű dolog bárhol is tervezni a magyar jövőt. Aradon a valamikori „sok” mára már majdnem „kevés” lett. Ezért fogadjuk örömmel a mások által megfogalmazott, az aradi kulturális szemlére kiosztott nagyon megtisztelő véleményt:
– A Szövétnek? Egy kis aradi csoda.
Jubileumi ünnepségünket január 16-án, szerdán 17 órai kezdettel tartjuk a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében.
Vendégünk lesz prof. dr. Ormos Pál biofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpont főigazgatója, valamint dr. Krizbai István orvos, a Szegedi Biológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Szerdán délelőtt mindketten a Csiky Gergely Főgimnázium diákjaival is találkoznak.
Vendégeink jól ismerik a Szövétneket, rangos közléseikkel emelték az aradi kulturális szemle színvonalát. Dr. Krizbai István egykori aradi diák, több alkalommal is volt már az Alma Mater Alapítvány vendége. Bőven volt tehát okunk, hogy a jubileumi ünnepségünkön való részvételre éppen őket kérjük fel.
Egy akármilyen szerény kiadványhoz kellenek a támogatók, a szerkesztők és az olvasók. Január 16-án délután találkozhatunk valamennyien, s együtt hallgathatjuk meg jeles vendégeink előadását, illetve Ujj János, a Szövétnek főszerkesztője beszámolóját az eltelt 15 évről.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt!
Az Alma Mater Alapítvány Kuratóriuma,
A Szövétnek szerkesztői
Nyugati Jelen (Arad),
A múlt akkor fontos igazán, ha van folytatása a jelenben, amit majd követ a jövő. Megjelent az Alma Mater Alapítvány által kiadott Szövétnek aradu kulturális szemle jubileumi száma, a 91. Mögötte 15 év. Előtte mennyi? Néhány? Legalább 15? Vagy még több?
Szép, bátor, de nem könnyű dolog bárhol is tervezni a magyar jövőt. Aradon a valamikori „sok” mára már majdnem „kevés” lett. Ezért fogadjuk örömmel a mások által megfogalmazott, az aradi kulturális szemlére kiosztott nagyon megtisztelő véleményt:
– A Szövétnek? Egy kis aradi csoda.
Jubileumi ünnepségünket január 16-án, szerdán 17 órai kezdettel tartjuk a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében.
Vendégünk lesz prof. dr. Ormos Pál biofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpont főigazgatója, valamint dr. Krizbai István orvos, a Szegedi Biológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Szerdán délelőtt mindketten a Csiky Gergely Főgimnázium diákjaival is találkoznak.
Vendégeink jól ismerik a Szövétneket, rangos közléseikkel emelték az aradi kulturális szemle színvonalát. Dr. Krizbai István egykori aradi diák, több alkalommal is volt már az Alma Mater Alapítvány vendége. Bőven volt tehát okunk, hogy a jubileumi ünnepségünkön való részvételre éppen őket kérjük fel.
Egy akármilyen szerény kiadványhoz kellenek a támogatók, a szerkesztők és az olvasók. Január 16-án délután találkozhatunk valamennyien, s együtt hallgathatjuk meg jeles vendégeink előadását, illetve Ujj János, a Szövétnek főszerkesztője beszámolóját az eltelt 15 évről.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt!
Az Alma Mater Alapítvány Kuratóriuma,
A Szövétnek szerkesztői
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 14.
Évértékelő beszélgetés Juhász Bélával, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójával
Segítséggel lehet a negatívumból pozitívum
Bár még tanévet nem zárt, de egy új évet kezdett a Csiky Gergely Főgimnázium is, ennek apropóján arra kértük Juhász Béla igazgatót, hogy értékelje a 2012-es évet.
Az iskola életében is – mint minden másban – voltak pozitívumok, negatívumok, melyekről az ember nem szívesen beszél, viszont ügyességgel, talpraesettséggel és segítséggel lehet pozitívum a negatívumból is.
– A 2012-es évre visszatekintve mi az, amiről szívesen beszél és mi az, ami negatívumként maradt meg Önben?
– Szívesen beszélek arról, hogy a 2012-es év is komolyabb gondoktól mentes volt. Arról, hogy a Csikyt az elmúlt évben is „tenyerén hordta” Király András oktatási államtitkár barátunk és Bognár Levente, Arad alpolgármestere, az RMDSZ megyei elnöke. Jól emlékszem arra a telefonhívásra, amely a minisztériumból értesített: indulhat Bukarestbe egy gépkocsivezető, hogy elhozza a vadonatúj 16+1 személyes iskolabuszt. És meglett hozzá az anyagi háttér is: üzemanyag, járulékos költségek térítése, és nem utolsó sorban egy sofőri állás. Az év második felében sikerült a városi tanács költségvetés-kiegészítése során jelentős összeget kapnunk arra, hogy diákjaink biztonsága érdekében szerződést kössünk egy őrző-védő céggel.
Igen jelentős sikernek könyvelhetjük el az államtitkár közbenjárását a minisztériumban, aminek nyomán – országos premierként – engedélyezték kettéosztani a kilencedik reál osztályt matematika–informatika, illetve természettudományok szakra.
A Kincskereső Óvodáról se feledkezzünk meg! A tavalyelőtt beindult napközis csoport igen sikeresnek bizonyult: negyedével nőtt a gyereklétszám. Ősztől kaptunk egy fél dadusállást, amelyre régóta vártunk. A nyár folyamán a szomszédos katasztrófavédelmi felügyelőség átadott az óvodának egy 35 négyzetméteres helységet, amelyből csinos kis ebédlőt varázsolt a városi tanács munkacsoportja. Egyúttal más javításokat is elvégeztek, például, kicserélték a repedezett padlócsempét. S – gondolom – nem árulok el titkot, hogy az év vége felé elkészült az óvoda új épületszárnyának látványterve (tornaterem, a tetőtérben könyvtár). Alpolgármesterünk szerint számíthatunk rá, hogy nyárára megkezdik az építkezést.
Arról is beszélnék szívesen, hogy az iskola régi épületének földszintjén beindult a 25-ös létszámú előkészítő osztály frissen kimeszelt két teremben, vadonatúj bútorzattal és felszereléssel, remekül felkészült, igen hozzáértő tanító irányításával.
Amit negatívumként említhetnék, arról nem szívesen beszélek. Talán csak annyit, hogy elszomorító volt tapasztalni a gyerekek karácsonyi műsorsorozata előtt, hogy a lezúduló hó súlya alatt, egyik hajnalon beszakadt a díszterem előterének műanyag mennyezete. Egy telefonhívás az alpolgármesternek, fél órán belül a helyszínen a szakértői bizottság, majd a javító brigád, és három napon belül megtörtént a helyreállítás. Lám, így lesz a negatívumból pozitív eredmény!
– Ön már csaknem három éve tölti be a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói posztját. Mi az, amit szem előtt tartott és tart a mai napig is a diákság érdekében?
– A Csiky Arad megye egyetlen iskolája, ahol hároméves kortól az érettségiig anyanyelven, magyarul tanulhatnak a gyermekek. Ebből adódóan igen sokszínű a gyerekanyagunk. Céljaink is sokrétűek. Nagyon szeretnénk, hogy diákjaink jól érezzék magukat itt, e régi-új falak között, szívesen töltsék itt fiatalságuk jelentős részét, miközben olyan tudásanyagot sajátítanak el, amellyel bátran elindulhatnak az életben, egészséges magyarságtudatuk alakuljon ki, tanuljanak meg anyanyelvükön gondolkodni, álmodni.
– Az iskola épülete, felszereltsége, a tanítási körülmények, az oktatás minősége... Meg van ezekkel elégedve?
– Épületeink felszereltsége, a tanítási körülmények – szerintem – kielégítőek. Állítom ezt, figyelembe véve, hogy nemrég kaptuk meg az új épületszárnyat hat kényelmes osztályteremmel, tágas könyvtárral és a Tóth Árpád nevét viselő közösségi teremmel, amely egyre inkább diákjaink és általában az aradi magyarok kedvelt találkozóhelye lett, ahol könyvbemutatót és megemlékezést, tudománynépszerűsítő előadást, mesemondó-versenyt, diákszínjátszó-találkozót, néptáncbemutatót vagy országos általános műveltségi vetélkedőt rendeznek.
Száz férőhelyes bentlakásunk a város egyik legjobb internátusa. Bentlakó diákjaink nagy része ösztöndíjat kap.
Az oktatás, a körülményekhez képest, figyelembe véve a szórványoktatás buktatóit – szerintem –, megfelelő. Tanári karunk igen jó képesítésű, többen első fokozatú képzettséggel, vagy doktori címmel rendelkeznek.
Álmaink között szerepel az iskola meg a bentlakás udvarának rendezése, sportpályák létrehozása. A látványtervek elkészültek, az anyagi háttér egyelőre nem biztosított.
Reméljük, hogy idén folytatódik a régi iskolaépület meg a bentlakás hőszigetelése, végre kijavítják az elavult lefolyórendszert és tavasszal új tetőszerkezetet kap a díszterem.
– A szülőket mennyire vonják be a tanintézmény munkájába? Vannak-e visszajelzések részükről, pl. a diákok eredményeit illetően?
– Az iskola kapuja, a tanári bejárata, illetve az igazgatói iroda három (!) ajtaja állandóan nyitva áll a szülők előtt. Megbeszéljük a gondokat, teendőket, és ha kell, segítséget kérünk. És általában kapunk. Példaként említeném a tanév eleji takarítás, csinosítás, meszelés, mázolás pillanatait. Mindenképpen meg szeretném említeni, és főleg megköszönni azt az önzetlen anyagi segítséget, amelyet elsősorban egykori diákjaink nyújtanak cégeiken keresztül vagy magánszemélyként, alkalomadtán célirányosan.
– Juhász Béla is volt diák. Ha összehasonlítja az akkori oktatást, diákéletet a mostanival, mit lát?
– Amikor a jelenlegi Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjében, az Aradi 3-as számú Középiskolába jártam, mindössze 16 osztálya volt az iskola nappali tagozatának: évfolyamonként két párhuzamos osztály a magyar tagozaton és kettő a román tagozaton, a kettőből egy reál és egy humán szakos. Általában a városban sokkal kevesebb volt a középiskolai osztály. Ezért a középiskolába jobban megrostált, válogatott „csapatok” kerültek.
A diákélet sokban hasonlított a mostanihoz. Bár erről rengeteget lehetne mondani. Annyit mindenképpen meg kell hagynunk, hogy a mai diákok nyíltabbak, merészebbek, s talán őszintébbek, mint mi annak idején.
– Hogy érzi magát a megye egyetlen magyar nyelvű tanintézménye igazgatójaként?
– Rendkívüli megtiszteltetésnek tartom, hogy elfoglalhatom ezt a tisztséget. Éppen ezért igyekszem eleget tenni minden elvárásnak, szolgálni az aradi magyar nyelvű oktatást, amíg erőm megengedi.
Juhász Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),
Segítséggel lehet a negatívumból pozitívum
Bár még tanévet nem zárt, de egy új évet kezdett a Csiky Gergely Főgimnázium is, ennek apropóján arra kértük Juhász Béla igazgatót, hogy értékelje a 2012-es évet.
Az iskola életében is – mint minden másban – voltak pozitívumok, negatívumok, melyekről az ember nem szívesen beszél, viszont ügyességgel, talpraesettséggel és segítséggel lehet pozitívum a negatívumból is.
– A 2012-es évre visszatekintve mi az, amiről szívesen beszél és mi az, ami negatívumként maradt meg Önben?
– Szívesen beszélek arról, hogy a 2012-es év is komolyabb gondoktól mentes volt. Arról, hogy a Csikyt az elmúlt évben is „tenyerén hordta” Király András oktatási államtitkár barátunk és Bognár Levente, Arad alpolgármestere, az RMDSZ megyei elnöke. Jól emlékszem arra a telefonhívásra, amely a minisztériumból értesített: indulhat Bukarestbe egy gépkocsivezető, hogy elhozza a vadonatúj 16+1 személyes iskolabuszt. És meglett hozzá az anyagi háttér is: üzemanyag, járulékos költségek térítése, és nem utolsó sorban egy sofőri állás. Az év második felében sikerült a városi tanács költségvetés-kiegészítése során jelentős összeget kapnunk arra, hogy diákjaink biztonsága érdekében szerződést kössünk egy őrző-védő céggel.
Igen jelentős sikernek könyvelhetjük el az államtitkár közbenjárását a minisztériumban, aminek nyomán – országos premierként – engedélyezték kettéosztani a kilencedik reál osztályt matematika–informatika, illetve természettudományok szakra.
A Kincskereső Óvodáról se feledkezzünk meg! A tavalyelőtt beindult napközis csoport igen sikeresnek bizonyult: negyedével nőtt a gyereklétszám. Ősztől kaptunk egy fél dadusállást, amelyre régóta vártunk. A nyár folyamán a szomszédos katasztrófavédelmi felügyelőség átadott az óvodának egy 35 négyzetméteres helységet, amelyből csinos kis ebédlőt varázsolt a városi tanács munkacsoportja. Egyúttal más javításokat is elvégeztek, például, kicserélték a repedezett padlócsempét. S – gondolom – nem árulok el titkot, hogy az év vége felé elkészült az óvoda új épületszárnyának látványterve (tornaterem, a tetőtérben könyvtár). Alpolgármesterünk szerint számíthatunk rá, hogy nyárára megkezdik az építkezést.
Arról is beszélnék szívesen, hogy az iskola régi épületének földszintjén beindult a 25-ös létszámú előkészítő osztály frissen kimeszelt két teremben, vadonatúj bútorzattal és felszereléssel, remekül felkészült, igen hozzáértő tanító irányításával.
Amit negatívumként említhetnék, arról nem szívesen beszélek. Talán csak annyit, hogy elszomorító volt tapasztalni a gyerekek karácsonyi műsorsorozata előtt, hogy a lezúduló hó súlya alatt, egyik hajnalon beszakadt a díszterem előterének műanyag mennyezete. Egy telefonhívás az alpolgármesternek, fél órán belül a helyszínen a szakértői bizottság, majd a javító brigád, és három napon belül megtörtént a helyreállítás. Lám, így lesz a negatívumból pozitív eredmény!
– Ön már csaknem három éve tölti be a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói posztját. Mi az, amit szem előtt tartott és tart a mai napig is a diákság érdekében?
– A Csiky Arad megye egyetlen iskolája, ahol hároméves kortól az érettségiig anyanyelven, magyarul tanulhatnak a gyermekek. Ebből adódóan igen sokszínű a gyerekanyagunk. Céljaink is sokrétűek. Nagyon szeretnénk, hogy diákjaink jól érezzék magukat itt, e régi-új falak között, szívesen töltsék itt fiatalságuk jelentős részét, miközben olyan tudásanyagot sajátítanak el, amellyel bátran elindulhatnak az életben, egészséges magyarságtudatuk alakuljon ki, tanuljanak meg anyanyelvükön gondolkodni, álmodni.
– Az iskola épülete, felszereltsége, a tanítási körülmények, az oktatás minősége... Meg van ezekkel elégedve?
– Épületeink felszereltsége, a tanítási körülmények – szerintem – kielégítőek. Állítom ezt, figyelembe véve, hogy nemrég kaptuk meg az új épületszárnyat hat kényelmes osztályteremmel, tágas könyvtárral és a Tóth Árpád nevét viselő közösségi teremmel, amely egyre inkább diákjaink és általában az aradi magyarok kedvelt találkozóhelye lett, ahol könyvbemutatót és megemlékezést, tudománynépszerűsítő előadást, mesemondó-versenyt, diákszínjátszó-találkozót, néptáncbemutatót vagy országos általános műveltségi vetélkedőt rendeznek.
Száz férőhelyes bentlakásunk a város egyik legjobb internátusa. Bentlakó diákjaink nagy része ösztöndíjat kap.
Az oktatás, a körülményekhez képest, figyelembe véve a szórványoktatás buktatóit – szerintem –, megfelelő. Tanári karunk igen jó képesítésű, többen első fokozatú képzettséggel, vagy doktori címmel rendelkeznek.
Álmaink között szerepel az iskola meg a bentlakás udvarának rendezése, sportpályák létrehozása. A látványtervek elkészültek, az anyagi háttér egyelőre nem biztosított.
Reméljük, hogy idén folytatódik a régi iskolaépület meg a bentlakás hőszigetelése, végre kijavítják az elavult lefolyórendszert és tavasszal új tetőszerkezetet kap a díszterem.
– A szülőket mennyire vonják be a tanintézmény munkájába? Vannak-e visszajelzések részükről, pl. a diákok eredményeit illetően?
– Az iskola kapuja, a tanári bejárata, illetve az igazgatói iroda három (!) ajtaja állandóan nyitva áll a szülők előtt. Megbeszéljük a gondokat, teendőket, és ha kell, segítséget kérünk. És általában kapunk. Példaként említeném a tanév eleji takarítás, csinosítás, meszelés, mázolás pillanatait. Mindenképpen meg szeretném említeni, és főleg megköszönni azt az önzetlen anyagi segítséget, amelyet elsősorban egykori diákjaink nyújtanak cégeiken keresztül vagy magánszemélyként, alkalomadtán célirányosan.
– Juhász Béla is volt diák. Ha összehasonlítja az akkori oktatást, diákéletet a mostanival, mit lát?
– Amikor a jelenlegi Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjében, az Aradi 3-as számú Középiskolába jártam, mindössze 16 osztálya volt az iskola nappali tagozatának: évfolyamonként két párhuzamos osztály a magyar tagozaton és kettő a román tagozaton, a kettőből egy reál és egy humán szakos. Általában a városban sokkal kevesebb volt a középiskolai osztály. Ezért a középiskolába jobban megrostált, válogatott „csapatok” kerültek.
A diákélet sokban hasonlított a mostanihoz. Bár erről rengeteget lehetne mondani. Annyit mindenképpen meg kell hagynunk, hogy a mai diákok nyíltabbak, merészebbek, s talán őszintébbek, mint mi annak idején.
– Hogy érzi magát a megye egyetlen magyar nyelvű tanintézménye igazgatójaként?
– Rendkívüli megtiszteltetésnek tartom, hogy elfoglalhatom ezt a tisztséget. Éppen ezért igyekszem eleget tenni minden elvárásnak, szolgálni az aradi magyar nyelvű oktatást, amíg erőm megengedi.
Juhász Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 15.
Betartották-e az egyezséget a MOGYE-n?
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetősége és a magyar oktatók képviselői között megkötött szeptemberi egyezség értelmében a magyar rektorhelyettes által kért állásokat meghirdetik (3. pont), hogy az utóbbi időben egyre foghíjasabb magyar oktatói kar létszámát növeljék. Mivel a román nyelven tartott gyakorlati órák miatt a tanársegédi állások betöltésére az elmúlt évek során jobbára csak román nemzetiségű személyeket alkalmaztak, később alig volt, aki a magyar vonalon előlépjen. Ezt kiküszöbölendő az egyezségben leszögezték, hogy a magyar rektorhelyettes által kért tanársegédi állások esetén feltüntetik a magyar nyelv ismeretének a szükségességét (6. pont).
Nos, az egyetem honlapján ezekben a napokban megjelentek a versenyvizsgára kiírt állások. Míg a meghatározatlan időre alkalmazandó előadótanárok, adjunktusok és tanársegédek esetében feltüntették az oktatás nyelvét, a meghirdetett tanársegédi állásoknál ez a pontosítás az egyezség ellenére sem történt meg. Mielőtt dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes véleményét kérném, emlékeztessük olvasóinkat arra, hogy az Általános Orvosi Karon körülbelül 227-91 a román és magyar oktatók aránya, a fogorvosi karon 37-13, a gyógyszerészeten pedig 22-14, miközben az idei felvételi vizsgáig fele-fele arányban vettek fel román és magyar hallgatókat.
– Professzor úr, először is azt kérdezem, hogy mit jelent a végleges, azaz meghatározatlan időre szóló és a meghatározott időre szóló alkalmazás?
– A végleges alkalmazást jelentő klasszikus tanársegédi állás betöltésére csak azok pályázhatnak, akiknek – a törvény szerint – tudományos doktori címük van. Sajnos, ebben a csoportban alig néhány új személyre számíthatunk. A legtöbb állás ezen a listán előlépést jelent elsősorban az adjunktusi fokozatra, s ezekben az esetekben feltüntették az előadás nyelvét is. Ebben a csoportban 15-en vannak, többségük megvédett doktorátusi címmel tanársegédként dolgozik. Ez a meghirdetett állások 42 százaléka. Többen fogják a jövő évben elvégezni a doktori iskolát, ezért, ha nem változnak a versenyvizsga feltételei, lassan, de bővíteni lehet a keretet.
– Ez a szám messze áll attól, amennyi magyar oktatóra szükség lenne. A professzor úr szerint a másik fél betartotta-e az egyezséget? Elsősorban arra gondolok, hogy vannak olyan diszciplínák, ahol eddig sem vettek fel és továbbra sem akarnak magyar tanársegédeket alkalmazni.
– Összességében azt kell mondanom, hogy az egyezség nincs betartva, bár az egyetem igazgatótanácsa próbálta minimalizálni a magyar tagozat sérelmeit. Kőkemény viták után sikerült elérni, hogy egy sebészeti állás kivételével a kért állásokat meghirdessék. A probléma abból adódik, hogy a román fél elvi síkon továbbra is fenntartja, hogy a tanszékvezető joga eldönteni, szükséges-e vagy sem egy állás meghirdetése. Az egyezségben viszont az áll, hogy a magyar tagozat szükségletei szerint kötelező módon vizsgát kell szervezni a kért állásokra. Bár pillanatnyilag majdnem teljesültek a kéréseink, aggasztónak tartjuk, hogy nincs garancia a jövőre nézve, ha továbbra is fenntartják, hogy egy tőlünk független tényezőnek vétójoga van a mi kéréseinkkel szemben.
– A törvény hogyan szabályozza ezt a kérdést?
– A departamentális, azaz a főtanszéki tanács hatáskörébe utalja, s mindaddig, amíg nem jönnek létre az önálló magyar főtanszékek, a román fél jóakaratára vagyunk bízva. Most többé-kevésbé helyt adtak a kéréseinknek, mi azonban elvi garanciákat szeretnénk elérni.
– A kívülálló számára úgy tűnik, hogy a nagyobb gond a meghatározott időre szóló tanársegédi állások esetében van, valójában mennyi ez a meghatározott idő?
– Csak egy félévet jelent és a második szemesztertől lép érvénybe. A másik csoportban levő állások, mivel a minisztérium nagyon későn hirdette meg, csak a jövő egyetemi évtől lesznek érvényesek. Az ideiglenesen alkalmazható tanársegédek számára kért állásokat is csak hosszas vita után sikerült meghirdetni. A félévre szóló alkalmazást viszont nagyon rövidnek tartjuk. Elvileg meghosszabbítható ugyan a munkaszerződés, de csak a tanszékvezető ajánlásával vagy újabb versenyvizsga nyomán. Ez azt jelenti, hogy amit most kiharcoltunk, egy félév múlva esetleg újra kell kezdeni. Az ilyen feltételek között alkalmazott személyek számára az lett volna egy kiszámítható fejlődési út, ha a doktorátusi tanulmányaik végéig kötnénk velük szerződést, amit a törvény megenged.
– Az egyetem honlapján olvasható táblázatok szerint az ideiglenesen alkalmazandó tanársegédi állásoknál továbbra sem tüntették fel, hogy szükséges lenne a magyar nyelv ismerete, ami az egyezség 6. pontja ellen szól.
– Az egyetem vezetősége a törvényi alap hiányára hivatkozva nem jelölte meg, hogy melyik állás tartozik a román és melyik a magyar tagozathoz. Ha kérésünkre meg is hirdettek egy állást, nem lehetünk biztosak abban, hogy azt egy magyar nyelvismerettel rendelkező személy fogja elfoglalni. Ezekkel a problémákkal kapcsolatosan december közepén iktattunk egy beadványt az oktatási minisztériumban, az akkor még hivatalban levő Ecaterina Andronescu miniszter segítségét kérve, hiszen egyike volt a három miniszternek, aki aláírta az egyezményt. A 30 napos válaszadási határidő hamarosan lejár.
– Mi történik, ha továbbra sem érkezik válasz, s a vizsgán jobbára csak a román tanársegédeknek terem babér, amivel elúszik az utolsó lehetőség is az alulról szükséges építkezéshez?
– Ha szükséges, következő lépésként az államtitkári tisztségét megtartó Király András segítségét fogjuk kérni. Ha nem jár sikerrel, kénytelenek leszünk Victor Ponta miniszterelnökhöz fordulni, akinek a közbeavatkozására jött létre az egyezség. Habár a tanügyminiszter változott, Victor Ponta továbbra is tisztségben van, s reméljük, hogy az adott szó betartása fontos számára.
– Mi lesz, ha ő sem lép közbe?
– Ha az egyezmény elvi be nem tartásának gyakorlati következményei is lesznek, ezek megerősítik az igényt, hogy csakis az önálló struktúrákban biztosított a magyar oktatás jövője.
– Hány jelentkezőre számítanak?
– A meghirdetett 50 tanársegédi állásból 17-re, azaz a 34 százalékra.
– Ezek szerint továbbra is érezhető marad az aránytalanság.
– Így van, de összességében a teljes álláskeret 70 százaléka sem lesz betöltve. Bár nem olyan tömegesen, ahogy reméltük, mégis több személy felvételében bízunk, mint ahányan az egyetemen uralkodó "hidegháború" idején bekerültek. Tavaly szeptemberben 43 helyből 3 volt magyar előadó számára meghirdetve. Én hinni szeretném, hogy a tanszékvezetők, akik esetenként vehemens tiltakozás után fogadták el az állás meghirdetését, most már nem próbálnak újabb akadályokat gördíteni elénk.
A meg nem hirdetett sebészeti állás kapcsán Copotoiu professzor, aki kifejezte, hogy nem óhajtja a javasolt személyt, arra hivatkozott, hogy az ő megkérdezése nélkül próbáltuk kihozni az állást. Mi idejében elkezdtük a jelentkezők toborzását, de azzal a tanszékvezetővel, aki abban az időszakban nem tartózkodott itthon, nem tudtunk személyesen egyeztetni, hanem a főtanszéki gyűlésen terjesztettük be a javaslatunkat.
– Megalakultak-e a vizsgabizottságok?
– A csütörtöki szenátusi ülés jóváhagyta ezeket, s általában tükrözik a mi igényeinket is. A legderűlátóbb becslések szerint most ott tartunk, ahol a tanügyi törvény megjelenése előtt voltunk, a negatívból sikerült a nulla szintre érni. Ahhoz, hogy tovább fejlődjünk, a szeptemberi egyezmény betartása és a magyar tagozat saját departamentumainak, főtanszékeinek létrehozása szükséges.
– Ez az egyezség szerint az egyetem akkreditációját követően valósulhat meg. A magyar oktatási vonal akkreditálására elegendő lesz-e, ha a jelentkezőknek sikerül a vizsgájuk?
– Akik most bejutnak, sajnos nem segítik az akkreditációt. Aki nem végleges alkalmazott, azt nem veszik számításba.
– Azokat sem, akik fokozatban lépnek előre?
– Más kategóriába kerülnek, így egy hajszálnyit többet nyomnak a latban, de még ez a kevés is csak ősztől lesz érvényes.
– Ezek után milyen esélye lesz az intézményi akkreditációnak?
– Ezt pillanatnyilag még nem tudom. Ha a román és a magyar tagozatot egyben számoljuk, akkor is hiányzik pár százalék. Ahogy decemberben változtak az előlépési feltételek, ugyanúgy az akkreditáció feltételein is enyhíthetnek. Ezt figyelembe véve, még találgatásokba sem bocsátkozhatom.
– Köszönöm a tájékoztatást.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetősége és a magyar oktatók képviselői között megkötött szeptemberi egyezség értelmében a magyar rektorhelyettes által kért állásokat meghirdetik (3. pont), hogy az utóbbi időben egyre foghíjasabb magyar oktatói kar létszámát növeljék. Mivel a román nyelven tartott gyakorlati órák miatt a tanársegédi állások betöltésére az elmúlt évek során jobbára csak román nemzetiségű személyeket alkalmaztak, később alig volt, aki a magyar vonalon előlépjen. Ezt kiküszöbölendő az egyezségben leszögezték, hogy a magyar rektorhelyettes által kért tanársegédi állások esetén feltüntetik a magyar nyelv ismeretének a szükségességét (6. pont).
Nos, az egyetem honlapján ezekben a napokban megjelentek a versenyvizsgára kiírt állások. Míg a meghatározatlan időre alkalmazandó előadótanárok, adjunktusok és tanársegédek esetében feltüntették az oktatás nyelvét, a meghirdetett tanársegédi állásoknál ez a pontosítás az egyezség ellenére sem történt meg. Mielőtt dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes véleményét kérném, emlékeztessük olvasóinkat arra, hogy az Általános Orvosi Karon körülbelül 227-91 a román és magyar oktatók aránya, a fogorvosi karon 37-13, a gyógyszerészeten pedig 22-14, miközben az idei felvételi vizsgáig fele-fele arányban vettek fel román és magyar hallgatókat.
– Professzor úr, először is azt kérdezem, hogy mit jelent a végleges, azaz meghatározatlan időre szóló és a meghatározott időre szóló alkalmazás?
– A végleges alkalmazást jelentő klasszikus tanársegédi állás betöltésére csak azok pályázhatnak, akiknek – a törvény szerint – tudományos doktori címük van. Sajnos, ebben a csoportban alig néhány új személyre számíthatunk. A legtöbb állás ezen a listán előlépést jelent elsősorban az adjunktusi fokozatra, s ezekben az esetekben feltüntették az előadás nyelvét is. Ebben a csoportban 15-en vannak, többségük megvédett doktorátusi címmel tanársegédként dolgozik. Ez a meghirdetett állások 42 százaléka. Többen fogják a jövő évben elvégezni a doktori iskolát, ezért, ha nem változnak a versenyvizsga feltételei, lassan, de bővíteni lehet a keretet.
– Ez a szám messze áll attól, amennyi magyar oktatóra szükség lenne. A professzor úr szerint a másik fél betartotta-e az egyezséget? Elsősorban arra gondolok, hogy vannak olyan diszciplínák, ahol eddig sem vettek fel és továbbra sem akarnak magyar tanársegédeket alkalmazni.
– Összességében azt kell mondanom, hogy az egyezség nincs betartva, bár az egyetem igazgatótanácsa próbálta minimalizálni a magyar tagozat sérelmeit. Kőkemény viták után sikerült elérni, hogy egy sebészeti állás kivételével a kért állásokat meghirdessék. A probléma abból adódik, hogy a román fél elvi síkon továbbra is fenntartja, hogy a tanszékvezető joga eldönteni, szükséges-e vagy sem egy állás meghirdetése. Az egyezségben viszont az áll, hogy a magyar tagozat szükségletei szerint kötelező módon vizsgát kell szervezni a kért állásokra. Bár pillanatnyilag majdnem teljesültek a kéréseink, aggasztónak tartjuk, hogy nincs garancia a jövőre nézve, ha továbbra is fenntartják, hogy egy tőlünk független tényezőnek vétójoga van a mi kéréseinkkel szemben.
– A törvény hogyan szabályozza ezt a kérdést?
– A departamentális, azaz a főtanszéki tanács hatáskörébe utalja, s mindaddig, amíg nem jönnek létre az önálló magyar főtanszékek, a román fél jóakaratára vagyunk bízva. Most többé-kevésbé helyt adtak a kéréseinknek, mi azonban elvi garanciákat szeretnénk elérni.
– A kívülálló számára úgy tűnik, hogy a nagyobb gond a meghatározott időre szóló tanársegédi állások esetében van, valójában mennyi ez a meghatározott idő?
– Csak egy félévet jelent és a második szemesztertől lép érvénybe. A másik csoportban levő állások, mivel a minisztérium nagyon későn hirdette meg, csak a jövő egyetemi évtől lesznek érvényesek. Az ideiglenesen alkalmazható tanársegédek számára kért állásokat is csak hosszas vita után sikerült meghirdetni. A félévre szóló alkalmazást viszont nagyon rövidnek tartjuk. Elvileg meghosszabbítható ugyan a munkaszerződés, de csak a tanszékvezető ajánlásával vagy újabb versenyvizsga nyomán. Ez azt jelenti, hogy amit most kiharcoltunk, egy félév múlva esetleg újra kell kezdeni. Az ilyen feltételek között alkalmazott személyek számára az lett volna egy kiszámítható fejlődési út, ha a doktorátusi tanulmányaik végéig kötnénk velük szerződést, amit a törvény megenged.
– Az egyetem honlapján olvasható táblázatok szerint az ideiglenesen alkalmazandó tanársegédi állásoknál továbbra sem tüntették fel, hogy szükséges lenne a magyar nyelv ismerete, ami az egyezség 6. pontja ellen szól.
– Az egyetem vezetősége a törvényi alap hiányára hivatkozva nem jelölte meg, hogy melyik állás tartozik a román és melyik a magyar tagozathoz. Ha kérésünkre meg is hirdettek egy állást, nem lehetünk biztosak abban, hogy azt egy magyar nyelvismerettel rendelkező személy fogja elfoglalni. Ezekkel a problémákkal kapcsolatosan december közepén iktattunk egy beadványt az oktatási minisztériumban, az akkor még hivatalban levő Ecaterina Andronescu miniszter segítségét kérve, hiszen egyike volt a három miniszternek, aki aláírta az egyezményt. A 30 napos válaszadási határidő hamarosan lejár.
– Mi történik, ha továbbra sem érkezik válasz, s a vizsgán jobbára csak a román tanársegédeknek terem babér, amivel elúszik az utolsó lehetőség is az alulról szükséges építkezéshez?
– Ha szükséges, következő lépésként az államtitkári tisztségét megtartó Király András segítségét fogjuk kérni. Ha nem jár sikerrel, kénytelenek leszünk Victor Ponta miniszterelnökhöz fordulni, akinek a közbeavatkozására jött létre az egyezség. Habár a tanügyminiszter változott, Victor Ponta továbbra is tisztségben van, s reméljük, hogy az adott szó betartása fontos számára.
– Mi lesz, ha ő sem lép közbe?
– Ha az egyezmény elvi be nem tartásának gyakorlati következményei is lesznek, ezek megerősítik az igényt, hogy csakis az önálló struktúrákban biztosított a magyar oktatás jövője.
– Hány jelentkezőre számítanak?
– A meghirdetett 50 tanársegédi állásból 17-re, azaz a 34 százalékra.
– Ezek szerint továbbra is érezhető marad az aránytalanság.
– Így van, de összességében a teljes álláskeret 70 százaléka sem lesz betöltve. Bár nem olyan tömegesen, ahogy reméltük, mégis több személy felvételében bízunk, mint ahányan az egyetemen uralkodó "hidegháború" idején bekerültek. Tavaly szeptemberben 43 helyből 3 volt magyar előadó számára meghirdetve. Én hinni szeretném, hogy a tanszékvezetők, akik esetenként vehemens tiltakozás után fogadták el az állás meghirdetését, most már nem próbálnak újabb akadályokat gördíteni elénk.
A meg nem hirdetett sebészeti állás kapcsán Copotoiu professzor, aki kifejezte, hogy nem óhajtja a javasolt személyt, arra hivatkozott, hogy az ő megkérdezése nélkül próbáltuk kihozni az állást. Mi idejében elkezdtük a jelentkezők toborzását, de azzal a tanszékvezetővel, aki abban az időszakban nem tartózkodott itthon, nem tudtunk személyesen egyeztetni, hanem a főtanszéki gyűlésen terjesztettük be a javaslatunkat.
– Megalakultak-e a vizsgabizottságok?
– A csütörtöki szenátusi ülés jóváhagyta ezeket, s általában tükrözik a mi igényeinket is. A legderűlátóbb becslések szerint most ott tartunk, ahol a tanügyi törvény megjelenése előtt voltunk, a negatívból sikerült a nulla szintre érni. Ahhoz, hogy tovább fejlődjünk, a szeptemberi egyezmény betartása és a magyar tagozat saját departamentumainak, főtanszékeinek létrehozása szükséges.
– Ez az egyezség szerint az egyetem akkreditációját követően valósulhat meg. A magyar oktatási vonal akkreditálására elegendő lesz-e, ha a jelentkezőknek sikerül a vizsgájuk?
– Akik most bejutnak, sajnos nem segítik az akkreditációt. Aki nem végleges alkalmazott, azt nem veszik számításba.
– Azokat sem, akik fokozatban lépnek előre?
– Más kategóriába kerülnek, így egy hajszálnyit többet nyomnak a latban, de még ez a kevés is csak ősztől lesz érvényes.
– Ezek után milyen esélye lesz az intézményi akkreditációnak?
– Ezt pillanatnyilag még nem tudom. Ha a román és a magyar tagozatot egyben számoljuk, akkor is hiányzik pár százalék. Ahogy decemberben változtak az előlépési feltételek, ugyanúgy az akkreditáció feltételein is enyhíthetnek. Ezt figyelembe véve, még találgatásokba sem bocsátkozhatom.
– Köszönöm a tájékoztatást.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),
2013. január 15.
Négyévkönyv!
2012. december 14-én, a tavalyi Csiky-napon jelent meg a Csiky Gergely Főgimnázium évkönyvének legújabb kiadása. Tekintve, hogy az azelőtti évkönyv 2009 tavaszán jelent meg, most négy tanév eseményeit, történéseit kellett egyetlen kötetbe sűríteni. (Innen ennek az írásnak a címe: négy tanév évkönyve, tehát „négyévkönyv”!)
Ilona János informatika tanárt kértük fel, hogy mutassa be részletesebben e legutóbbi kiadványt. Alábbiakban az ő szavait idézzük.
Mit tartalmaz az évkönyv?
Eseménynaptárt, sok-sok fotóval, mind a négy elmúlt évről (2008–2009, 2009–2010, 2010–2011, 2012–2012); rövid beszámolókat a legérdekesebb eseményekről, rendezvényekről, persze, fotókkal illusztrálva; az iskolai alkalmazottak és az osztályok bemutatását; a végzős osztályok (igen, mind a négy év mindegyik végzős tizenkettedik osztálya!) egyéni fényképpel, névsorral, a 2011–2012-es tanév nem végzős osztályait pedig csoportképpel, illetve rövid jellemzéssel; a kollégiumi diákok és a kollégiumi élet bemutatását.
Az évkönyvnek van egy Akikre büszkék vagyunk című fejezete. Sok mindenre vagyunk büszkék: tantárgy- és sportversenyek díjazottjaira, angol nyelvvizsgát, illetve nemzetközi számítógépkezelői-vizsgát letevő diákokra, a Csiky-Csuky diáklap szerkesztőire, a diákszínjátszókra, Csiky-díjasokra, év végi díjazottakra, egyetemre bejutottakra.
Az igazgatói bevezető után olvashatunk még hangulatos írást Szilvágyi Zsolttól (ő is egykori csikys diák), Király András oktatási államtitkártól az Arad megyei magyar nyelvű oktatás nehézségeiről, azon kívül megemlékezést Szakács Ferencről, iskolánk volt igazgatójáról, az RMPSZ és az aradi magyar főgimnázium kapcsolatáról, diákok által írott fényképes beszámolókat táborokról, kirándulásokról, és gyönyörködhetünk az iskolai élet színes fotóiban is, hiszen az évkönyvet egy 24 oldalas színes melléklet teszi még vonzóbbá. (Mindehhez a Carmel Print & Design nyomda is jelentősen hozzájárult, hiszen rendkívül rövid idő alatt is komoly, minőségi munkát végzett.)
Megkérdezheti valaki: szükség van-e még manapság nyomtatott, „papír-típusú” iskolai évkönyvre? Nem elég a weblap, ahol minden szükséges információt gyorsan megtalál az érdeklődő? Nos, a szerkesztők válasza: igen, szükség van rá! Kézbe vehető, könnyebben áttekinthető, mint egy sok száz oldalból álló weblap, sok száz különböző információval. Ráadásul szép ajándék is a végzős generációknak, életük egy fontos részének tömör lenyomata. No, és minden rendes iskola készít évkönyvet, most, az internet korában is, tehát nem illik lemaradni, ilyen tekintetben sem.
Összesen 238 oldal tömör Csiky-kivonat tehát a 2008–2012 közötti időszakról, ami minden tanár, diák és szülő asztalára, könyvespolcára oda kívánkozik.
Az évkönyv ára 10 lej, az iskolában Milka Zsuzsa könyvtárosnőnél lehet igényelni.
Nyugati Jelen (Arad),
2012. december 14-én, a tavalyi Csiky-napon jelent meg a Csiky Gergely Főgimnázium évkönyvének legújabb kiadása. Tekintve, hogy az azelőtti évkönyv 2009 tavaszán jelent meg, most négy tanév eseményeit, történéseit kellett egyetlen kötetbe sűríteni. (Innen ennek az írásnak a címe: négy tanév évkönyve, tehát „négyévkönyv”!)
Ilona János informatika tanárt kértük fel, hogy mutassa be részletesebben e legutóbbi kiadványt. Alábbiakban az ő szavait idézzük.
Mit tartalmaz az évkönyv?
Eseménynaptárt, sok-sok fotóval, mind a négy elmúlt évről (2008–2009, 2009–2010, 2010–2011, 2012–2012); rövid beszámolókat a legérdekesebb eseményekről, rendezvényekről, persze, fotókkal illusztrálva; az iskolai alkalmazottak és az osztályok bemutatását; a végzős osztályok (igen, mind a négy év mindegyik végzős tizenkettedik osztálya!) egyéni fényképpel, névsorral, a 2011–2012-es tanév nem végzős osztályait pedig csoportképpel, illetve rövid jellemzéssel; a kollégiumi diákok és a kollégiumi élet bemutatását.
Az évkönyvnek van egy Akikre büszkék vagyunk című fejezete. Sok mindenre vagyunk büszkék: tantárgy- és sportversenyek díjazottjaira, angol nyelvvizsgát, illetve nemzetközi számítógépkezelői-vizsgát letevő diákokra, a Csiky-Csuky diáklap szerkesztőire, a diákszínjátszókra, Csiky-díjasokra, év végi díjazottakra, egyetemre bejutottakra.
Az igazgatói bevezető után olvashatunk még hangulatos írást Szilvágyi Zsolttól (ő is egykori csikys diák), Király András oktatási államtitkártól az Arad megyei magyar nyelvű oktatás nehézségeiről, azon kívül megemlékezést Szakács Ferencről, iskolánk volt igazgatójáról, az RMPSZ és az aradi magyar főgimnázium kapcsolatáról, diákok által írott fényképes beszámolókat táborokról, kirándulásokról, és gyönyörködhetünk az iskolai élet színes fotóiban is, hiszen az évkönyvet egy 24 oldalas színes melléklet teszi még vonzóbbá. (Mindehhez a Carmel Print & Design nyomda is jelentősen hozzájárult, hiszen rendkívül rövid idő alatt is komoly, minőségi munkát végzett.)
Megkérdezheti valaki: szükség van-e még manapság nyomtatott, „papír-típusú” iskolai évkönyvre? Nem elég a weblap, ahol minden szükséges információt gyorsan megtalál az érdeklődő? Nos, a szerkesztők válasza: igen, szükség van rá! Kézbe vehető, könnyebben áttekinthető, mint egy sok száz oldalból álló weblap, sok száz különböző információval. Ráadásul szép ajándék is a végzős generációknak, életük egy fontos részének tömör lenyomata. No, és minden rendes iskola készít évkönyvet, most, az internet korában is, tehát nem illik lemaradni, ilyen tekintetben sem.
Összesen 238 oldal tömör Csiky-kivonat tehát a 2008–2012 közötti időszakról, ami minden tanár, diák és szülő asztalára, könyvespolcára oda kívánkozik.
Az évkönyv ára 10 lej, az iskolában Milka Zsuzsa könyvtárosnőnél lehet igényelni.
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 15.
Merjük egymást értékesnek látni!
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjével, BÖJTE CSABA ferences szerzetessel az értékeket a középpontba állító műsorában beszélgetett Stanik István. Az alábbiakban a román közrádió magyar adásában elhangzottak szerkesztett változatát adjuk közre.
Beszélgessünk az értékekről! Az ön könyveinek a központjában az értékek állnak. Miért tartja fontosnak erről írni a 21. század elején?
Nagyon sok ember kopogtat be, segítséget kér, élelmet, ruhát, tanszert, van, aki hozza a gyerekét, hogy fogadjuk be, mert nem tudja nevelni. Amikor leülök velük beszélgetni, legtöbbször kiderül, hogy nem árvíz vagy földrengés pusztította el a családjukat, hanem más jellegű gondok, bajok vannak. Ha egy államban sok a baleset, logikus, hogy baleseti kórházakat kell építeni, az orvosok összerakják a szerencsétlenül járt embereket. De ha még több baleset történik, az állam vezetői rosszul teszik, ha még több kórházat építenek, azt kellene csinálják, hogy elővegyék a közlekedési szabályokat, az utakat, ellenőrizzenek, és akkor logikus, hogy kevesebb baleset történne, kevesebb kórház kellene.
Az elmúlt húsz évben újabb és újabb gyermekotthonokat indítottam, mindegyik betelik pillanatok alatt. Azon gondolkoztam, jó ez így, hogy létrehozzak egy újabb intézményt, amely az összetört csontokat, családokat próbálja összerakni? Nem lenne jobb, ha elővennénk azokat az értékeket, amik meghatároznák az életünket, a tízparancsolatot, a szeretet parancsát, és ezekről leverni a port, és egy kicsit átelmélkedni, átgondolni? Ugye, ha valaki repülőt akar építeni, nem rossz, ha előtte átnézi az aerodinamika törvényeit, mert úgy eredményesebben tud repülőt tervezni. Társadalmunknak is vannak olyan alapvető értékei, amik századok alatt kikristályosodtak. Miért nincs egy lelkiismereti ombudsman, aki azt mondaná egy új törvényről, hogy lám-lám, ezek összevágnak-e vagy nem vágnak össze a mindannyiunk által valamilyen szinten elfogadott isteni parancsokkal?
Ön azt írta, hogy a gazdasági válság nem hat igazából az emberekre, mert az emberi élet teljességét nem határozzák meg azok a tényezők, amelyek a gazdasági válságra hatnak. Kifejtené ezt a gondolatot?
Biztos, hogy nagy krízis van. Mikor kérdezték, hogy mi erről a véleményem, egy viccet mondtam. A nyuszi a teknősbékával elindul kirándulni. Mennek, mennek. Persze, a béka mindegyre lemarad, s a nyuszi noszogatja kedves társát, hogy szedd már azokat a reumás lábaidat! A teknősbéka mindegyre azt mondja, hadd el nyuszi, jó, ha mi ilyen lassan megyünk. Végül a nyuszi megkérdezi: miért jó, ha mi lassan megyünk? Azt feleli, mert nem jó irányba megyünk! Úgy gondolom, az emberiség nagyon felgyorsult az anyagi javak halmozásával. Amikor házat szentelni megyek, tényleg olyan lakások vannak, mint egy-egy múzeum, már nem ötven négyzetméter, hanem száz, száz fölötti négyzetmétereken, több autó is, ennek ellenére az emberekben nem az örömérzetet látom, inkább a verejtékes izzadságszagot érzem. Ilyenkor az a régi emlék jut eszembe, amikor kedves édesanyám, amikor gyerekkorom első kirándulásaira mentem, lelkesen megpakolta a hátizsákomat anyai szeretettel. Abban volt aztán minden. Azokra az első kirándulásokra úgy emlékszem vissza, hogy folyik a víz rólam, azt se tudom, hol járok, csak cipelek. Aztán rájöttem idővel, hogyha anyámat nem engedem közel a hátizsákhoz, azt én magam pakolom be úgy férfias egyszerűséggel, akkor csodálatos szép tud lenni a természet, élmény kirándulni. Az utóbbi húsz évben, ki kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság túlpakolta a hátizsákját, túl sok mindent felvállaltunk, hordoznunk kell, s biza nem olyan élmény verejtékesen cipekedni.
Igenis a legnagyobb értékek azok, hogy leülök a kedves férjemmel, feleségemmel, gyerekeimmel beszélgetni, játszani, egy römipartira, kirándulni. Azt a paprikás pityókát elkészítem, nekiülünk elolvasni egy jó könyvet vagy megnézünk együtt egy jó filmet.
Olyan kép alakult ki bennem Önről, ami különbözik azoktól a sztereotípiáktól, amikor az ember egy papra gondol vagy egy szerzetesre gondol. Úgy érzem, Ön közelebb van a mai hétköznapi emberhez: magatartásában, beszédstílusában, abban, ahogy fogalmaz, és a gondolataiban is. Mi okozza ezt a különbséget?
Nagyon sok nagyszerű ember van, csak legtöbben félünk megszólalni, vagy sokszor van egy irány, s azt felvesszük és lihegünk egymás sarkában. Nehéz megállni, nehéz azt mondani, hogy ez nem igaz, ez a siránkozó, nyafogó hangnem, amit, mint egy nagy adag ketchupot ráöntöttek az erdélyi magyarságra, s úgy folyik rajtunk. Én hiszem azt, hogy ha felráznánk magunkat, ha biztatnánk egymást és önmagunkat, akkor szebb lenne a világ. Mire gondolok?! Szentgyörgyről jövök hazafelé, Csíksomlyó felé. Leint egy atyafi, felveszem, kérdezem tőle, hova megyen. Azt mondja, megyen haza a büdös… és mondott egy csúfot a feleségéről. Az út szélére húztam az autót, és mondom, szálljon le. „Hát miért?” Mondom, én katolikus pap vagyok, és aki így beszél a feleségéről, azt én egy tapodtat se viszem. Kint esett az eső, sötétedett, láttam, nagy leszállhatnékja nincs ennek az ötven fölötti bácsinak. Kértem, mondjon valami jót a feleségéről és elviszem. Azt mondja, hát ilyen hirtelen… Mondom, akkor várjunk, ne kapkodjuk el ezt az asszonydicséretet. Azt mondja: finom palacsintát süt. Na, mondom, csukja be az ajtót, mert akkor megyünk. El is indultunk, kezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy az a palacsinta, atya, hát töltelékes… az igen… olyat maga nem evett, álljon meg, itt a telefonszámom, jöjjön el, azt meg kell kóstolja. Aztán kiderült, hogy van három szép gyerekük, még unoka is van, malacot nevel, van veteményeskert. Egész Alcsíkon nem erőst van olyan szép kert, mint az övék. S végül, mire Bükszádig értünk, az asszonykát szinte szentté avattuk. Olyan szépeket mondott a kedves feleségéről, s miután leszállt, akkor gondolkoztam el, hogy ez hogy van, egy ezer idegennek elkezdi szidni a feleségét. Valószínűleg társadalmi elvárás, hogy a rosszat mondjuk egymásról, s ne a jót lássuk meg. S amikor azt mondom neki, hogy én erre nem vagyok vevő, akkor mindjárt előkerül valami mélyebb, tisztább, valami emberibb arc, amiről jól el tudtunk kilométereken hosszan beszélgetni. Most az a sikk, ha szidom a főnökömet, a beosztottamat, a tanárt, az orvost, a papot, a politikust, mindenkit, mert én tudom a tutit, s mindenkiről megmondom tíz perc alatt, mit csinál rosszul. Ez a gonosz léleknek a stílusa, mert ha a jó Isten stílusát nézem a Szentírásban, azt látom, hogy Jézus mindenkit bátorít, „itt vagyok, ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt”. Találkozik az öreg Nikodémussal, s nem lehordja, hanem azt mondja, igaz, hogy nem jól sikerült, amit csináltál, de itt vagyok, segítek, fog ez menni. Vagy a házasságtörő asszonyt, vagy Zakeust, sorolhatnánk, Jézus az összes találkozásában bátorít. Akivel Ő szóba áll, az emmauszi tanítványok, vagy akárki, többek lesznek, bátrabbak, hitüket visszanyerik önmagukban, neki mernek állni feladataikat szépen elvégezni. A gonosz lélek az, aki kihúzza Ádám s Éva alól a szőnyeget, ő az, aki mindent ócsárol, leszól. Én, amikor rosszat mondok a társaimról, környezetemről, nagy a gyanúm, hogy a gonosz lélek szócsöve vagyok.
Van egy kifejezés a magyar nyelvben, amit gyakran használunk a médiában, azt mondjuk: modellértékű, valamire, amiről úgy gondoljuk, hogy követendő példa. Ha az erdélyi magyarság fogalomkörében valami modellértékű, akkor Csaba atya mint személyiség modellértékű. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen érték a példamutatás.
Nem hiszek abban, hogy ilyen karizma, meg olyan adottság, én azt gondolom, van egy jó receptje a piskótának, és aki aszerint csinálja, annak finom süteménye lesz. Tehát ez nem adottság kérdése, a mi Urunk Jézus Krisztus egy nagyon jó receptet adott az élethez, és én azt gondolom, van bennünk annyi alázat, hogy azt a receptes könyvet elévesszük és megnézzük, hogy a mi Urunk hogy csinálta. A szomorú emmauszi tanítványokat Húsvét hajnalán nem leszidta, nem a földbe döngölte, hanem olyan szépen tudott velük beszélni, hogy lángolt a szívük, s ezek az emberek maguktól visszamennek Jeruzsálembe, s lelkesítik a többieket is. Ez egy recept. Ha jön egy gyerek hozzánk, egy utcagyerek, aki kiábrándult mindenből és mindenkiből, s én azt mondom, milyen csajbatag vagy, milyen mocskos vagy, akkor még mélyebbre kerül, nem? De ha ölbe veszem, és azt mondom, Isten selejtet nem teremtett, te Isten csodaszép alkotása vagy, gyere, megfürdetlek, szép ruhát adok neked, nézd meg, milyen szép vagy és örülj, akkor az a gyerek elindul, és próbál viselkedésében és mindenben jobb lenni, szebben viselkedni. Ebbe az irányba kell elindulni, de ez nem adottság kérdése, hanem az, hogy olvassuk el a mi Urunk Jézus Krisztus életét, az Evangéliumot és próbáljuk meg azt valóra váltani.
Nagyváradon beszélgetünk, ahol nemrég megnyílt egy újabb nevelőotthon. Most éppen hol tart Csaba atya az otthonok építésével, bővítésével, hány gyerek tanul most? Beszéljen egy kicsit erről a lélekbirodalomról, ahogy valaki nevezte mindazt, amit Ön felépített.
Le kell szögezni azt, nekem nem az a célom, hogy nem tudom, hány házat létrehozzak, mert meg vagyok győződve, hogy se az állam, se az egyház, se senki a szociális kérdést nem tudja megoldani. Én azt szeretném megmutatni az embereknek, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog jót tenni! Hogy igen, ez a típusú gyerek is ugyanúgy nevelhető, formálható, mint bármelyik más. Az lenne a cél, hogy vágyat ébresszek az emberekben ahhoz, hogy mindenki a maga utcájában, falujában, tömbházában lehajoljon a bajban lévő emberhez és szolidárisak legyünk. Ez a fő célom nekem. S amikor kérdezik, hogy mit akarok kétezer-tizenkettőben vagy -tizenháromban, akkor mindig azt mondom, hogy konkurenciát. Minden faluban, minden városban kellene legyen egy ilyen kis otthonocska. Hatvannyolc ilyen házunk van, ezek egy része napközi otthon, s vannak a bennlakó otthonok. A Gyergyói-medencében szinte minden faluban van napközi otthon. Háromszéken, Csíkban, Udvarhely környékén, Parajd környékén is sokfelé vannak ilyen napközi otthonok. Egy faluban van kétszáz, ötszáz gyerek, s a legtöbb halad. Aki nem halad, mellé a tehetősebb szülő alkalmaz pedagógust vagy küldik délutáni „afterschoolba”. Egy szegény gyerek, ha hazamegy az iskolából, s nincs, aki leültesse, hogy tanuljon, akkor könnyen elmegy focizni. Másnap az iskolában nincs házi feladat, még a füzetet is otthon hagyta, talán el is késett. Ilyenkor a tanító mit tud mondani: miért nem tanultál? Leszidja a gyereket, ez kudarcélmény. S ahol engem kudarc ér, oda nem megyek szívesen. A gyerek is akkor kezd lógni. Akkor nem elég, hogy nem tanulsz, még lógsz is, az apád laskáját. Behívják ilyenkor az egyedül élő anyukát vagy nagymamát, az sírva hazáig pofozza a gyereket, ami egy újabb, mélyebb kudarcélmény. A gyerek mély spirálba kerülhet, ezért sok gyerek abbahagyja az iskolába járást. Beder Tibor, Hargita megyei tanfelügyelő mondta, hogy fő-tanfelügyelői tevékenysége alatt több mint hatezer iskolaelhagyás történt. Igazából az államnak nincs erre eszköze, hogy egy ilyen leszakadó gyermeket hogyan tudjon visszapergetni. Mi az ilyen gyerekek számára létrehozzuk a napközit, ami azt jelenti, hogy neki van még valamilyen családi háttere, van, ahol aludjon, de nálunk ruhát, tanszert kap, tanulunk, foglalkozunk vele, esténként pedig hazamegy. Mintegy ezer gyerek van ebben a rendszerben. Ha ez már nem elég, amikor már nincs hova hazamenjen, ha testi, lelki, fizikai integritása, épsége veszélyben van, akkor a törvény szerint is ki kell emelni őt a családból, tehát befogadjuk valamelyik bentlakó otthonunkba. Most több mint ezerháromszáz bentlakó gyerekünk van Erdély területén. Csak addig kellene bent legyen, amíg a családi háttér normalizálódik, mert az a jó, ha nem szakad el a vér szerinti rokonaitól, hanem velük együtt él és növekszik. A fogorvos se azzal kezdi, hogy kiráncigálja a szánkból a fogakat, hanem töm, fúr, gyökért kezel. A szociális munkás is így kellene a gyerekekhez hozzáálljon. Sokszor elmondtam az állami hatóságoknak, hogy a rendszer kevesebb pénzbe kerülne, és hatékonyabb lenne, ha a gyerek úgy éli meg, hogy én társ vagyok, egy mentőcsónak. Ezért van az, hogy egyetlen házunkban sincs kapus, meg lakat. A gyerekek kijárnak a városi iskolába, visszajönnek, magukénak érzik. Én szeretnék egy „fertőző betegség” lenni, hogy megfertőzzem az embereket azzal, amivel engem is a mi Urunk Jézus Krisztus vagy Szent Ferenc atyánk megfertőzött. Oly sokszor elmondtam, hogy ha elengednének Somlyón a Szék útján befelé két malacot, mindjárt kirohanna valaki, hogy megfogja és hazavigye. De egy ember ennél sokkal értékesebb. Merjük egymást értékesnek látni, merjük egymást megszólítani, befogadni. Olyan sok üres házban jártam, ahol, mint egy múmia, él valaki egyedül, szörnyű az ő élete. A gyereknek is, ha egyedül van, az unalmas. Én a mi gyerekeinkben azt látom, milyen jó, hogy együtt vannak. Biztatnám a kedves testvéreinket, hogy merjenek jók lenni, a cselekvő szeretet útjára lépni, merjenek befogadni egy-egy gyereket, öreg nénit. Én nemcsak gyerekeket fogadtam be, hanem régi, eldobott épületeket is, Bethlen Gábor szülőházát, de idős bácsikat, néniket is. Vagy sokszor hajléktalan embert. Persze, kell vele egy kicsit bíbelődni, de most már jó munkatársam, aki veti a vállát a vállamhoz, együtt húzzuk a szekeret. Ez kellene, hogy meglássuk egymásban az értéket, a társat, a barátot, azt, akivel akár álmainkat valóra válthatjuk, akivel együtt dolgozhatunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjével, BÖJTE CSABA ferences szerzetessel az értékeket a középpontba állító műsorában beszélgetett Stanik István. Az alábbiakban a román közrádió magyar adásában elhangzottak szerkesztett változatát adjuk közre.
Beszélgessünk az értékekről! Az ön könyveinek a központjában az értékek állnak. Miért tartja fontosnak erről írni a 21. század elején?
Nagyon sok ember kopogtat be, segítséget kér, élelmet, ruhát, tanszert, van, aki hozza a gyerekét, hogy fogadjuk be, mert nem tudja nevelni. Amikor leülök velük beszélgetni, legtöbbször kiderül, hogy nem árvíz vagy földrengés pusztította el a családjukat, hanem más jellegű gondok, bajok vannak. Ha egy államban sok a baleset, logikus, hogy baleseti kórházakat kell építeni, az orvosok összerakják a szerencsétlenül járt embereket. De ha még több baleset történik, az állam vezetői rosszul teszik, ha még több kórházat építenek, azt kellene csinálják, hogy elővegyék a közlekedési szabályokat, az utakat, ellenőrizzenek, és akkor logikus, hogy kevesebb baleset történne, kevesebb kórház kellene.
Az elmúlt húsz évben újabb és újabb gyermekotthonokat indítottam, mindegyik betelik pillanatok alatt. Azon gondolkoztam, jó ez így, hogy létrehozzak egy újabb intézményt, amely az összetört csontokat, családokat próbálja összerakni? Nem lenne jobb, ha elővennénk azokat az értékeket, amik meghatároznák az életünket, a tízparancsolatot, a szeretet parancsát, és ezekről leverni a port, és egy kicsit átelmélkedni, átgondolni? Ugye, ha valaki repülőt akar építeni, nem rossz, ha előtte átnézi az aerodinamika törvényeit, mert úgy eredményesebben tud repülőt tervezni. Társadalmunknak is vannak olyan alapvető értékei, amik századok alatt kikristályosodtak. Miért nincs egy lelkiismereti ombudsman, aki azt mondaná egy új törvényről, hogy lám-lám, ezek összevágnak-e vagy nem vágnak össze a mindannyiunk által valamilyen szinten elfogadott isteni parancsokkal?
Ön azt írta, hogy a gazdasági válság nem hat igazából az emberekre, mert az emberi élet teljességét nem határozzák meg azok a tényezők, amelyek a gazdasági válságra hatnak. Kifejtené ezt a gondolatot?
Biztos, hogy nagy krízis van. Mikor kérdezték, hogy mi erről a véleményem, egy viccet mondtam. A nyuszi a teknősbékával elindul kirándulni. Mennek, mennek. Persze, a béka mindegyre lemarad, s a nyuszi noszogatja kedves társát, hogy szedd már azokat a reumás lábaidat! A teknősbéka mindegyre azt mondja, hadd el nyuszi, jó, ha mi ilyen lassan megyünk. Végül a nyuszi megkérdezi: miért jó, ha mi lassan megyünk? Azt feleli, mert nem jó irányba megyünk! Úgy gondolom, az emberiség nagyon felgyorsult az anyagi javak halmozásával. Amikor házat szentelni megyek, tényleg olyan lakások vannak, mint egy-egy múzeum, már nem ötven négyzetméter, hanem száz, száz fölötti négyzetmétereken, több autó is, ennek ellenére az emberekben nem az örömérzetet látom, inkább a verejtékes izzadságszagot érzem. Ilyenkor az a régi emlék jut eszembe, amikor kedves édesanyám, amikor gyerekkorom első kirándulásaira mentem, lelkesen megpakolta a hátizsákomat anyai szeretettel. Abban volt aztán minden. Azokra az első kirándulásokra úgy emlékszem vissza, hogy folyik a víz rólam, azt se tudom, hol járok, csak cipelek. Aztán rájöttem idővel, hogyha anyámat nem engedem közel a hátizsákhoz, azt én magam pakolom be úgy férfias egyszerűséggel, akkor csodálatos szép tud lenni a természet, élmény kirándulni. Az utóbbi húsz évben, ki kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság túlpakolta a hátizsákját, túl sok mindent felvállaltunk, hordoznunk kell, s biza nem olyan élmény verejtékesen cipekedni.
Igenis a legnagyobb értékek azok, hogy leülök a kedves férjemmel, feleségemmel, gyerekeimmel beszélgetni, játszani, egy römipartira, kirándulni. Azt a paprikás pityókát elkészítem, nekiülünk elolvasni egy jó könyvet vagy megnézünk együtt egy jó filmet.
Olyan kép alakult ki bennem Önről, ami különbözik azoktól a sztereotípiáktól, amikor az ember egy papra gondol vagy egy szerzetesre gondol. Úgy érzem, Ön közelebb van a mai hétköznapi emberhez: magatartásában, beszédstílusában, abban, ahogy fogalmaz, és a gondolataiban is. Mi okozza ezt a különbséget?
Nagyon sok nagyszerű ember van, csak legtöbben félünk megszólalni, vagy sokszor van egy irány, s azt felvesszük és lihegünk egymás sarkában. Nehéz megállni, nehéz azt mondani, hogy ez nem igaz, ez a siránkozó, nyafogó hangnem, amit, mint egy nagy adag ketchupot ráöntöttek az erdélyi magyarságra, s úgy folyik rajtunk. Én hiszem azt, hogy ha felráznánk magunkat, ha biztatnánk egymást és önmagunkat, akkor szebb lenne a világ. Mire gondolok?! Szentgyörgyről jövök hazafelé, Csíksomlyó felé. Leint egy atyafi, felveszem, kérdezem tőle, hova megyen. Azt mondja, megyen haza a büdös… és mondott egy csúfot a feleségéről. Az út szélére húztam az autót, és mondom, szálljon le. „Hát miért?” Mondom, én katolikus pap vagyok, és aki így beszél a feleségéről, azt én egy tapodtat se viszem. Kint esett az eső, sötétedett, láttam, nagy leszállhatnékja nincs ennek az ötven fölötti bácsinak. Kértem, mondjon valami jót a feleségéről és elviszem. Azt mondja, hát ilyen hirtelen… Mondom, akkor várjunk, ne kapkodjuk el ezt az asszonydicséretet. Azt mondja: finom palacsintát süt. Na, mondom, csukja be az ajtót, mert akkor megyünk. El is indultunk, kezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy az a palacsinta, atya, hát töltelékes… az igen… olyat maga nem evett, álljon meg, itt a telefonszámom, jöjjön el, azt meg kell kóstolja. Aztán kiderült, hogy van három szép gyerekük, még unoka is van, malacot nevel, van veteményeskert. Egész Alcsíkon nem erőst van olyan szép kert, mint az övék. S végül, mire Bükszádig értünk, az asszonykát szinte szentté avattuk. Olyan szépeket mondott a kedves feleségéről, s miután leszállt, akkor gondolkoztam el, hogy ez hogy van, egy ezer idegennek elkezdi szidni a feleségét. Valószínűleg társadalmi elvárás, hogy a rosszat mondjuk egymásról, s ne a jót lássuk meg. S amikor azt mondom neki, hogy én erre nem vagyok vevő, akkor mindjárt előkerül valami mélyebb, tisztább, valami emberibb arc, amiről jól el tudtunk kilométereken hosszan beszélgetni. Most az a sikk, ha szidom a főnökömet, a beosztottamat, a tanárt, az orvost, a papot, a politikust, mindenkit, mert én tudom a tutit, s mindenkiről megmondom tíz perc alatt, mit csinál rosszul. Ez a gonosz léleknek a stílusa, mert ha a jó Isten stílusát nézem a Szentírásban, azt látom, hogy Jézus mindenkit bátorít, „itt vagyok, ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt”. Találkozik az öreg Nikodémussal, s nem lehordja, hanem azt mondja, igaz, hogy nem jól sikerült, amit csináltál, de itt vagyok, segítek, fog ez menni. Vagy a házasságtörő asszonyt, vagy Zakeust, sorolhatnánk, Jézus az összes találkozásában bátorít. Akivel Ő szóba áll, az emmauszi tanítványok, vagy akárki, többek lesznek, bátrabbak, hitüket visszanyerik önmagukban, neki mernek állni feladataikat szépen elvégezni. A gonosz lélek az, aki kihúzza Ádám s Éva alól a szőnyeget, ő az, aki mindent ócsárol, leszól. Én, amikor rosszat mondok a társaimról, környezetemről, nagy a gyanúm, hogy a gonosz lélek szócsöve vagyok.
Van egy kifejezés a magyar nyelvben, amit gyakran használunk a médiában, azt mondjuk: modellértékű, valamire, amiről úgy gondoljuk, hogy követendő példa. Ha az erdélyi magyarság fogalomkörében valami modellértékű, akkor Csaba atya mint személyiség modellértékű. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen érték a példamutatás.
Nem hiszek abban, hogy ilyen karizma, meg olyan adottság, én azt gondolom, van egy jó receptje a piskótának, és aki aszerint csinálja, annak finom süteménye lesz. Tehát ez nem adottság kérdése, a mi Urunk Jézus Krisztus egy nagyon jó receptet adott az élethez, és én azt gondolom, van bennünk annyi alázat, hogy azt a receptes könyvet elévesszük és megnézzük, hogy a mi Urunk hogy csinálta. A szomorú emmauszi tanítványokat Húsvét hajnalán nem leszidta, nem a földbe döngölte, hanem olyan szépen tudott velük beszélni, hogy lángolt a szívük, s ezek az emberek maguktól visszamennek Jeruzsálembe, s lelkesítik a többieket is. Ez egy recept. Ha jön egy gyerek hozzánk, egy utcagyerek, aki kiábrándult mindenből és mindenkiből, s én azt mondom, milyen csajbatag vagy, milyen mocskos vagy, akkor még mélyebbre kerül, nem? De ha ölbe veszem, és azt mondom, Isten selejtet nem teremtett, te Isten csodaszép alkotása vagy, gyere, megfürdetlek, szép ruhát adok neked, nézd meg, milyen szép vagy és örülj, akkor az a gyerek elindul, és próbál viselkedésében és mindenben jobb lenni, szebben viselkedni. Ebbe az irányba kell elindulni, de ez nem adottság kérdése, hanem az, hogy olvassuk el a mi Urunk Jézus Krisztus életét, az Evangéliumot és próbáljuk meg azt valóra váltani.
Nagyváradon beszélgetünk, ahol nemrég megnyílt egy újabb nevelőotthon. Most éppen hol tart Csaba atya az otthonok építésével, bővítésével, hány gyerek tanul most? Beszéljen egy kicsit erről a lélekbirodalomról, ahogy valaki nevezte mindazt, amit Ön felépített.
Le kell szögezni azt, nekem nem az a célom, hogy nem tudom, hány házat létrehozzak, mert meg vagyok győződve, hogy se az állam, se az egyház, se senki a szociális kérdést nem tudja megoldani. Én azt szeretném megmutatni az embereknek, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog jót tenni! Hogy igen, ez a típusú gyerek is ugyanúgy nevelhető, formálható, mint bármelyik más. Az lenne a cél, hogy vágyat ébresszek az emberekben ahhoz, hogy mindenki a maga utcájában, falujában, tömbházában lehajoljon a bajban lévő emberhez és szolidárisak legyünk. Ez a fő célom nekem. S amikor kérdezik, hogy mit akarok kétezer-tizenkettőben vagy -tizenháromban, akkor mindig azt mondom, hogy konkurenciát. Minden faluban, minden városban kellene legyen egy ilyen kis otthonocska. Hatvannyolc ilyen házunk van, ezek egy része napközi otthon, s vannak a bennlakó otthonok. A Gyergyói-medencében szinte minden faluban van napközi otthon. Háromszéken, Csíkban, Udvarhely környékén, Parajd környékén is sokfelé vannak ilyen napközi otthonok. Egy faluban van kétszáz, ötszáz gyerek, s a legtöbb halad. Aki nem halad, mellé a tehetősebb szülő alkalmaz pedagógust vagy küldik délutáni „afterschoolba”. Egy szegény gyerek, ha hazamegy az iskolából, s nincs, aki leültesse, hogy tanuljon, akkor könnyen elmegy focizni. Másnap az iskolában nincs házi feladat, még a füzetet is otthon hagyta, talán el is késett. Ilyenkor a tanító mit tud mondani: miért nem tanultál? Leszidja a gyereket, ez kudarcélmény. S ahol engem kudarc ér, oda nem megyek szívesen. A gyerek is akkor kezd lógni. Akkor nem elég, hogy nem tanulsz, még lógsz is, az apád laskáját. Behívják ilyenkor az egyedül élő anyukát vagy nagymamát, az sírva hazáig pofozza a gyereket, ami egy újabb, mélyebb kudarcélmény. A gyerek mély spirálba kerülhet, ezért sok gyerek abbahagyja az iskolába járást. Beder Tibor, Hargita megyei tanfelügyelő mondta, hogy fő-tanfelügyelői tevékenysége alatt több mint hatezer iskolaelhagyás történt. Igazából az államnak nincs erre eszköze, hogy egy ilyen leszakadó gyermeket hogyan tudjon visszapergetni. Mi az ilyen gyerekek számára létrehozzuk a napközit, ami azt jelenti, hogy neki van még valamilyen családi háttere, van, ahol aludjon, de nálunk ruhát, tanszert kap, tanulunk, foglalkozunk vele, esténként pedig hazamegy. Mintegy ezer gyerek van ebben a rendszerben. Ha ez már nem elég, amikor már nincs hova hazamenjen, ha testi, lelki, fizikai integritása, épsége veszélyben van, akkor a törvény szerint is ki kell emelni őt a családból, tehát befogadjuk valamelyik bentlakó otthonunkba. Most több mint ezerháromszáz bentlakó gyerekünk van Erdély területén. Csak addig kellene bent legyen, amíg a családi háttér normalizálódik, mert az a jó, ha nem szakad el a vér szerinti rokonaitól, hanem velük együtt él és növekszik. A fogorvos se azzal kezdi, hogy kiráncigálja a szánkból a fogakat, hanem töm, fúr, gyökért kezel. A szociális munkás is így kellene a gyerekekhez hozzáálljon. Sokszor elmondtam az állami hatóságoknak, hogy a rendszer kevesebb pénzbe kerülne, és hatékonyabb lenne, ha a gyerek úgy éli meg, hogy én társ vagyok, egy mentőcsónak. Ezért van az, hogy egyetlen házunkban sincs kapus, meg lakat. A gyerekek kijárnak a városi iskolába, visszajönnek, magukénak érzik. Én szeretnék egy „fertőző betegség” lenni, hogy megfertőzzem az embereket azzal, amivel engem is a mi Urunk Jézus Krisztus vagy Szent Ferenc atyánk megfertőzött. Oly sokszor elmondtam, hogy ha elengednének Somlyón a Szék útján befelé két malacot, mindjárt kirohanna valaki, hogy megfogja és hazavigye. De egy ember ennél sokkal értékesebb. Merjük egymást értékesnek látni, merjük egymást megszólítani, befogadni. Olyan sok üres házban jártam, ahol, mint egy múmia, él valaki egyedül, szörnyű az ő élete. A gyereknek is, ha egyedül van, az unalmas. Én a mi gyerekeinkben azt látom, milyen jó, hogy együtt vannak. Biztatnám a kedves testvéreinket, hogy merjenek jók lenni, a cselekvő szeretet útjára lépni, merjenek befogadni egy-egy gyereket, öreg nénit. Én nemcsak gyerekeket fogadtam be, hanem régi, eldobott épületeket is, Bethlen Gábor szülőházát, de idős bácsikat, néniket is. Vagy sokszor hajléktalan embert. Persze, kell vele egy kicsit bíbelődni, de most már jó munkatársam, aki veti a vállát a vállamhoz, együtt húzzuk a szekeret. Ez kellene, hogy meglássuk egymásban az értéket, a társat, a barátot, azt, akivel akár álmainkat valóra válthatjuk, akivel együtt dolgozhatunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2013. január 17.
Egységgé gyúrni a nemzetiségi sokszínűséget
Kovács Imrével, Nagypereg község polgármesterével visszatekintünk az elmúlt évre, ami számára a község élén a tavaly nyári helyhatósági választások utáni hivatalba lépésével indult. Ugyanakkor számba vesszük az idei terveket is.
– A községi adminisztráció élén hogyan indult Ön számára a 2012. év?
– Két nappal a beiktatásom után tört a községre a tornádó, amelyik Nagyperegen igen sok háztetőt megrongált, ami felértékelte a lakóházakra kötött biztosításokat. Szerencsére, a legtöbb házat biztosították, ezért a tulajdonosok kártérítést is kaptak. A prefektúra akkori vezetősége is támogatást ígért, ami azonban még nem érkezett meg. A tavalyi eset azonban figyelmeztető: mindenképp biztosítást kell kötni a lakóházakra.
– Mi történt a nem biztosított házakkal?
– Azokat a tulajdonosoknak a saját költségükön kellett megjavítaniuk. Nagyperegen olyan esetről is tudok, hogy a tulajdonosnak el kellett adnia a tehenét, hogy az árán cserepet vásárolhasson. Nagyon sok, károsult emberen tudtunk segíteni a kisperegi református egyháznál tárolt, használt cserépből, aminek a rászorulók közötti szétosztásához hozzájárult az akkori lelkész, nt. Váradi Károly Sándor is. Onnan 3-4 ezer cserép került át Nagyperegre, amit telibe talált az orkán.
– Ezek szerint, azonnal a „mélyvízbe” került.
– Valóban, mert nem csak a lakosságot ért kárt kellett számba venni, nyomon követni a javítási munkálatokat, hanem a községháza tetejét ért viharkárt is ki kellett javítani. Szerencsére, volt mihez nyúlni, ugyanis az elődöm, Nagy Sándor megalapozott gazdasági feltételek között adta át a hivatalt. Amint a község túltette magát a vihar okozta kár kijavításán, hozzáfogtunk a települések csinosításához. Nagyperegen építettünk egy korszerű autóbusz-várót, mindkét település utcáin szemetes kosarakat helyeztünk el. Még tavaly nyáron, egy erre szakosodott vállalat közreműködésével átmostuk az egész vízvezetéket. A nagylaki székhelyű román–német vegyesvállalat magas nyomással kimosta a vízhálózatot. A lakossággal történt előzetes egyeztetés alapján, a mosás időpontjában mindenki kinyitotta a vízcsapot, hogy a mosóvíz szabadon távozhasson. Az alkalmat megragadva, sikerült további két szivattyús kutat is kitakarítani, amelyek közül egyik, immár 35 éve nem működött. Kisperegen tanévkezdéstől az óvodásokat átvittük az iskola épületébe, amelyik nagy részben fel van újítva, működnek a belső mosdók. Belülről már csak az ajtók cseréje, a központi fűtés felszerelése van hátra, illetve az épület külső részének a rendbe tétele. Az iskolaépület felújításának a befejezéséhez már csak 800 ezer lejre lenne szükség. Az óvoda épületét átadták a Magyar Ifjúsági Szervezetnek, amelyiknek a tagjai kitakarították, vigyáznak az épületre. Ezzel párhuzamosan, a helybeli iskolában szeptembertől beindítottuk a délutáni foglalkozást, étkezéssel. Mivel a szülőkkel a munkahelyükről 16 órakor érkezik meg az autóbusz, az egymást váltó felügyelő pedagógusok addig maradnak a gyermekekkel. A felkészítőn részt vevő gyermekeknek egy pécskai vállalat katering formában szállítja az ebédet, egyenként 8 lejért, amiből 3 lejnek a törlesztését a község átvállalja. Ezzel talán sikerül megállítani, hogy a helybeli gyermekeket más települések iskoláiba írassák. Ugyancsak tavaly sikerült egy igen jó állapotban lévő, használt multifunkcionális erőgépet vásárolnunk, amivel szinte minden közmunkálatot el tudunk végezni. A 2010-ben általam alapított, az egész községből toborzott futballcsapat tagjaival a két falu közötti átjáró út mindkét oldalán kitakarítottuk az árkokat, lekaszáltuk a burjánt. Ugyanott a veszélyessé vált, majd kivágott nyárfák helyére tölgyfacsemetéket ültetünk egy helybeli polgár közreműködésével, akinek tűzifát adunk a kertjében nevelt tölgyfacsemetékért, de egy évig felel is értük. Tavasszal elindulunk a Pécska és Kispereg közötti bekötőút két oldalán eldobált, leöntött, nagy mennyiségű szemétnek az összegyűjtésére. Az útmenti szemét kérdését meg akarom beszélni Antal Péter pécskai polgármesterrel is, mert szerintem az odavalósi, és nem a kisperegi polgárok öntik oda rendszeresen. Szerintem, közösen kellene takarítanunk, de a közrendet is óvnunk a szemetelőkkel szemben. Ugyancsak tavaly, folytattuk a községházának a felújítást, melynek során kicseréltük a villanyhálózatot, az épületen végzett munkából már csak a hátulsó részen lévő archívum, illetve konyharész felújítása van hátra, amihez további támogatást kérünk a megyei tanácstól. Közben Nagyperegen megalakult a különálló futballcsapat, míg Kisperegen decemberben bejegyezték a Magyar Ifjúsági Szervezetet, amelyiknek a vezetőségével az idei eseménynaptáron dolgozunk.
– Ezzel el is jutottunk az idei terveikhez. Beszélne bővebben róluk?
– Előbb elmondom, hogy a kultúrotthonban 90 személy részvételével remek óévbúcsúztató, újévköszöntő mulatságot szerveztünk vacsorával. A helybeli Nagy Zsolt élőzenéjével két napig tartott a vígasság. Ami az infrastruktúrát illeti, 1,8 millió RON költségvetéssel elkészítettük a kisperegi kultúrotthon teljes felújításának a tervét, amihez most kívánunk pénzt igényelni. 340 ezer lejes költségvetéssel elkészítettük a nagyperegi ravatalozó megépítésének a pályázatát. A településen nagy szükség van a jelzett létesítményre. Ezzel párhuzamosan, mindkét település központi parkjában építjük a szabadtéri, fedett színpadot, amit falunapok, más események alkalmával kívánunk használni. Ami egyben azt is jelenti, rendszeresen meg akarjuk szervezni a két település napját, amit Kisperegen már három alkalommal meg is szerveztek, Nagyperegen viszont még soha nem volt. Emiatt a tanácsban nézeteltérések ütötték fel a fejüket, hogy a községközpontban miért nem lehet falunapot szervezni. Ezután megpróbáljuk, noha tudom, ehhez nem elég a lelkesedés, oda rengeteg szervezőmunkára, pénzre, támogatóra van szükség. Kisperegen van kire támaszkodni, hogy a községközpontban lesz-e, elválik. A nagy lelkesedés itt is bizalomkeltő.
– Mikor lesznek a falunapok?
– A kisperegit július 27-re tervezzük, a nagyperegihez most keressük a kedvező időpontot, aminek talán szeptember első vasárnapja tűnik a legalkalmasabbnak. Mielőtt döntenénk az időpont mellett, a programzsúfolódás elkerülése végett előbb szétnézünk a környékbeli településeken. A Kisperegen most alakuló néptánccsoportot úgy szervezzük, hogy a községben élő 7 nemzetiségnek a hagyományait ápolhassa. A műsor színesebbé tétele végett minden nemzetiség táncait betanulják, előadják. A tánccsoport betanításához táncoktatót keresünk, februártól szeretnénk beindítani a próbákat a 6-7 pár fiatal számára. Azzal a tudattal tesszük, hogy az együttes számára ruhákat kell varratni, illetve biztosítanunk kell számukra a más települések falunapjain való fellépésekhez a szállítóeszközt. A tánccsoport megszervezését, működtetését a 45 tagot számláló Kisperegi Magyar Ifjúsági Szervezet fogja felvállalni.
– Nagyobb beruházási terveik vannak-e?
– Az utcák aszfaltozását célzó két tervünk közül egyik megbukott a tavaly nyári hatalomváltással. Ha nem bukott volna meg az akkori kormány, 4,3 kilométer utcát már aszfaltburkolat borítana a PNDI (Plan National de Dezvoltare a Infrastructurii) projekt jóvoltából, ami jelenleg áll. Decemberben készítettünk egy másik pályázatot, amit személyesen vittem Bukarestbe, 4,2 kilométer utcának a két településen arányosan elosztva történő leaszfaltozása céljából. Ha sikerül pénzt kapnunk hozzá, már csak a szélső utcák maradnak aszfaltburkolat nélkül. Ugyanakkor folytatnánk, a községbeli ivóvíz-hálózatnak a bővítési munkálatait. A közel 22 kilométeresre tervezett hálózatnak a nagyperegi, 8,13 kilométeréből 2,25 kilométer elkészült, míg a kisperegi 13,7 kilométerből eddig 5 kilométer van készen. A bővítéshez összesen szükséges 2,93 millió lej kiutalásában reménykedünk.
– Milyen arányban tudták behajtani a községi adókat?
– Más évekhez viszonyítva, jól állunk, hiszen 87%-ban sikerült a helyi adókat behajtanunk. Legnagyobb adósok a községben ingatlannal rendelkező, de más lakcímen tartózkodó polgárok, akiknek a be nem hajtott adóit évről-évre görgetjük magunk előtt. Noha rendszeresen kézbesítjük számukra a kifizetési felszólítást, nem fizetnek. Éppen ezért, sürgősen keresünk egy adóbehajtásra szakosodott vállalatot, amelyik a behajtott adóhátralék egy bizonyos százalékáért elvégzi a munkát.
– Működőképes-e a községi tanács?
– A tanács 100%-os részvétellel, nagyon jól dolgozik, a 11 tagú testületben 6 RMDSZ-es, de a többiek is velünk vannak. Komoly nézeteltérések eddig nem voltak közöttük, remélem, a továbbiakban sem lesznek. Mára eltűnt a rivalizálás a két település között, a tanácsosok és a lakosság minél szorosabb összetartásán dolgozom, meg akarom értetni velük, hogy a nemzetiségi sokszínűség dacára, egy összeforrt, összetartó közösség vagyunk. A közösségi tudat megerősödéséhez nagyban hozzájárul az a 400 személy, aki a községből, autóbusszal együtt ingázik az aradi ipari övezetben lévő munkahelyére. Éppen miattuk Nagypereg községben soha nem működött még olyan tökéletesen az autóbuszjárat, mint manapság. Aki nálunk dolgozni akar, az megteheti itthon, a mezőgazdaságban vagy valamelyik gyárban. Megműveletlen földterület nincs a községben, ahol a tavalyi szárazság miatt kisebb volt ugyan a gabonatermés, de a jelenlegi jó felvásárlási árak kárpótolják a mennyiségi kiesést. Mindent összevetve, egy összeforrt, dolgos közösség támogatásával, bizakodva tekintek az újév elé.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta Károly
Nyugati Jelen (Arad),
Kovács Imrével, Nagypereg község polgármesterével visszatekintünk az elmúlt évre, ami számára a község élén a tavaly nyári helyhatósági választások utáni hivatalba lépésével indult. Ugyanakkor számba vesszük az idei terveket is.
– A községi adminisztráció élén hogyan indult Ön számára a 2012. év?
– Két nappal a beiktatásom után tört a községre a tornádó, amelyik Nagyperegen igen sok háztetőt megrongált, ami felértékelte a lakóházakra kötött biztosításokat. Szerencsére, a legtöbb házat biztosították, ezért a tulajdonosok kártérítést is kaptak. A prefektúra akkori vezetősége is támogatást ígért, ami azonban még nem érkezett meg. A tavalyi eset azonban figyelmeztető: mindenképp biztosítást kell kötni a lakóházakra.
– Mi történt a nem biztosított házakkal?
– Azokat a tulajdonosoknak a saját költségükön kellett megjavítaniuk. Nagyperegen olyan esetről is tudok, hogy a tulajdonosnak el kellett adnia a tehenét, hogy az árán cserepet vásárolhasson. Nagyon sok, károsult emberen tudtunk segíteni a kisperegi református egyháznál tárolt, használt cserépből, aminek a rászorulók közötti szétosztásához hozzájárult az akkori lelkész, nt. Váradi Károly Sándor is. Onnan 3-4 ezer cserép került át Nagyperegre, amit telibe talált az orkán.
– Ezek szerint, azonnal a „mélyvízbe” került.
– Valóban, mert nem csak a lakosságot ért kárt kellett számba venni, nyomon követni a javítási munkálatokat, hanem a községháza tetejét ért viharkárt is ki kellett javítani. Szerencsére, volt mihez nyúlni, ugyanis az elődöm, Nagy Sándor megalapozott gazdasági feltételek között adta át a hivatalt. Amint a község túltette magát a vihar okozta kár kijavításán, hozzáfogtunk a települések csinosításához. Nagyperegen építettünk egy korszerű autóbusz-várót, mindkét település utcáin szemetes kosarakat helyeztünk el. Még tavaly nyáron, egy erre szakosodott vállalat közreműködésével átmostuk az egész vízvezetéket. A nagylaki székhelyű román–német vegyesvállalat magas nyomással kimosta a vízhálózatot. A lakossággal történt előzetes egyeztetés alapján, a mosás időpontjában mindenki kinyitotta a vízcsapot, hogy a mosóvíz szabadon távozhasson. Az alkalmat megragadva, sikerült további két szivattyús kutat is kitakarítani, amelyek közül egyik, immár 35 éve nem működött. Kisperegen tanévkezdéstől az óvodásokat átvittük az iskola épületébe, amelyik nagy részben fel van újítva, működnek a belső mosdók. Belülről már csak az ajtók cseréje, a központi fűtés felszerelése van hátra, illetve az épület külső részének a rendbe tétele. Az iskolaépület felújításának a befejezéséhez már csak 800 ezer lejre lenne szükség. Az óvoda épületét átadták a Magyar Ifjúsági Szervezetnek, amelyiknek a tagjai kitakarították, vigyáznak az épületre. Ezzel párhuzamosan, a helybeli iskolában szeptembertől beindítottuk a délutáni foglalkozást, étkezéssel. Mivel a szülőkkel a munkahelyükről 16 órakor érkezik meg az autóbusz, az egymást váltó felügyelő pedagógusok addig maradnak a gyermekekkel. A felkészítőn részt vevő gyermekeknek egy pécskai vállalat katering formában szállítja az ebédet, egyenként 8 lejért, amiből 3 lejnek a törlesztését a község átvállalja. Ezzel talán sikerül megállítani, hogy a helybeli gyermekeket más települések iskoláiba írassák. Ugyancsak tavaly sikerült egy igen jó állapotban lévő, használt multifunkcionális erőgépet vásárolnunk, amivel szinte minden közmunkálatot el tudunk végezni. A 2010-ben általam alapított, az egész községből toborzott futballcsapat tagjaival a két falu közötti átjáró út mindkét oldalán kitakarítottuk az árkokat, lekaszáltuk a burjánt. Ugyanott a veszélyessé vált, majd kivágott nyárfák helyére tölgyfacsemetéket ültetünk egy helybeli polgár közreműködésével, akinek tűzifát adunk a kertjében nevelt tölgyfacsemetékért, de egy évig felel is értük. Tavasszal elindulunk a Pécska és Kispereg közötti bekötőút két oldalán eldobált, leöntött, nagy mennyiségű szemétnek az összegyűjtésére. Az útmenti szemét kérdését meg akarom beszélni Antal Péter pécskai polgármesterrel is, mert szerintem az odavalósi, és nem a kisperegi polgárok öntik oda rendszeresen. Szerintem, közösen kellene takarítanunk, de a közrendet is óvnunk a szemetelőkkel szemben. Ugyancsak tavaly, folytattuk a községházának a felújítást, melynek során kicseréltük a villanyhálózatot, az épületen végzett munkából már csak a hátulsó részen lévő archívum, illetve konyharész felújítása van hátra, amihez további támogatást kérünk a megyei tanácstól. Közben Nagyperegen megalakult a különálló futballcsapat, míg Kisperegen decemberben bejegyezték a Magyar Ifjúsági Szervezetet, amelyiknek a vezetőségével az idei eseménynaptáron dolgozunk.
– Ezzel el is jutottunk az idei terveikhez. Beszélne bővebben róluk?
– Előbb elmondom, hogy a kultúrotthonban 90 személy részvételével remek óévbúcsúztató, újévköszöntő mulatságot szerveztünk vacsorával. A helybeli Nagy Zsolt élőzenéjével két napig tartott a vígasság. Ami az infrastruktúrát illeti, 1,8 millió RON költségvetéssel elkészítettük a kisperegi kultúrotthon teljes felújításának a tervét, amihez most kívánunk pénzt igényelni. 340 ezer lejes költségvetéssel elkészítettük a nagyperegi ravatalozó megépítésének a pályázatát. A településen nagy szükség van a jelzett létesítményre. Ezzel párhuzamosan, mindkét település központi parkjában építjük a szabadtéri, fedett színpadot, amit falunapok, más események alkalmával kívánunk használni. Ami egyben azt is jelenti, rendszeresen meg akarjuk szervezni a két település napját, amit Kisperegen már három alkalommal meg is szerveztek, Nagyperegen viszont még soha nem volt. Emiatt a tanácsban nézeteltérések ütötték fel a fejüket, hogy a községközpontban miért nem lehet falunapot szervezni. Ezután megpróbáljuk, noha tudom, ehhez nem elég a lelkesedés, oda rengeteg szervezőmunkára, pénzre, támogatóra van szükség. Kisperegen van kire támaszkodni, hogy a községközpontban lesz-e, elválik. A nagy lelkesedés itt is bizalomkeltő.
– Mikor lesznek a falunapok?
– A kisperegit július 27-re tervezzük, a nagyperegihez most keressük a kedvező időpontot, aminek talán szeptember első vasárnapja tűnik a legalkalmasabbnak. Mielőtt döntenénk az időpont mellett, a programzsúfolódás elkerülése végett előbb szétnézünk a környékbeli településeken. A Kisperegen most alakuló néptánccsoportot úgy szervezzük, hogy a községben élő 7 nemzetiségnek a hagyományait ápolhassa. A műsor színesebbé tétele végett minden nemzetiség táncait betanulják, előadják. A tánccsoport betanításához táncoktatót keresünk, februártól szeretnénk beindítani a próbákat a 6-7 pár fiatal számára. Azzal a tudattal tesszük, hogy az együttes számára ruhákat kell varratni, illetve biztosítanunk kell számukra a más települések falunapjain való fellépésekhez a szállítóeszközt. A tánccsoport megszervezését, működtetését a 45 tagot számláló Kisperegi Magyar Ifjúsági Szervezet fogja felvállalni.
– Nagyobb beruházási terveik vannak-e?
– Az utcák aszfaltozását célzó két tervünk közül egyik megbukott a tavaly nyári hatalomváltással. Ha nem bukott volna meg az akkori kormány, 4,3 kilométer utcát már aszfaltburkolat borítana a PNDI (Plan National de Dezvoltare a Infrastructurii) projekt jóvoltából, ami jelenleg áll. Decemberben készítettünk egy másik pályázatot, amit személyesen vittem Bukarestbe, 4,2 kilométer utcának a két településen arányosan elosztva történő leaszfaltozása céljából. Ha sikerül pénzt kapnunk hozzá, már csak a szélső utcák maradnak aszfaltburkolat nélkül. Ugyanakkor folytatnánk, a községbeli ivóvíz-hálózatnak a bővítési munkálatait. A közel 22 kilométeresre tervezett hálózatnak a nagyperegi, 8,13 kilométeréből 2,25 kilométer elkészült, míg a kisperegi 13,7 kilométerből eddig 5 kilométer van készen. A bővítéshez összesen szükséges 2,93 millió lej kiutalásában reménykedünk.
– Milyen arányban tudták behajtani a községi adókat?
– Más évekhez viszonyítva, jól állunk, hiszen 87%-ban sikerült a helyi adókat behajtanunk. Legnagyobb adósok a községben ingatlannal rendelkező, de más lakcímen tartózkodó polgárok, akiknek a be nem hajtott adóit évről-évre görgetjük magunk előtt. Noha rendszeresen kézbesítjük számukra a kifizetési felszólítást, nem fizetnek. Éppen ezért, sürgősen keresünk egy adóbehajtásra szakosodott vállalatot, amelyik a behajtott adóhátralék egy bizonyos százalékáért elvégzi a munkát.
– Működőképes-e a községi tanács?
– A tanács 100%-os részvétellel, nagyon jól dolgozik, a 11 tagú testületben 6 RMDSZ-es, de a többiek is velünk vannak. Komoly nézeteltérések eddig nem voltak közöttük, remélem, a továbbiakban sem lesznek. Mára eltűnt a rivalizálás a két település között, a tanácsosok és a lakosság minél szorosabb összetartásán dolgozom, meg akarom értetni velük, hogy a nemzetiségi sokszínűség dacára, egy összeforrt, összetartó közösség vagyunk. A közösségi tudat megerősödéséhez nagyban hozzájárul az a 400 személy, aki a községből, autóbusszal együtt ingázik az aradi ipari övezetben lévő munkahelyére. Éppen miattuk Nagypereg községben soha nem működött még olyan tökéletesen az autóbuszjárat, mint manapság. Aki nálunk dolgozni akar, az megteheti itthon, a mezőgazdaságban vagy valamelyik gyárban. Megműveletlen földterület nincs a községben, ahol a tavalyi szárazság miatt kisebb volt ugyan a gabonatermés, de a jelenlegi jó felvásárlási árak kárpótolják a mennyiségi kiesést. Mindent összevetve, egy összeforrt, dolgos közösség támogatásával, bizakodva tekintek az újév elé.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta Károly
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 17.
Erősítve a magyarság egységét
Bevinni a köztudatba az autonómia eszméjét
Dr. Burián Sándorral, az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei elnökével az elmúlt évi tevékenységet elemezzük, illetve vázoljuk az idei terveket, elképzeléseket.
– Milyennek tűnik a 2012. év a Néppárt Arad megyei szervezetének a szemszögéből?
– Számunkra a kezdet, vagyis az első igazi politikai évünk volt a mögöttünk lévő. Mivel minden kezdet nehéz, főként a szórványban, ahol a meglévő mellett egy másik pártot is beindítani különösen nehéz, úgy értékelem, hogy a lehetőségeinkhez képest bizonyos szinten helyt álltunk, de még bőven akad javítani való. A helyhatósági választások alkalmával Szintye, illetve Varsánd községekben megszerzett egy-egy tanácsosi tisztség biztató kezdetnek tűnik, ami további eredmények elérésére sarkall. Éppen ezét, 2013-ban még több szervezetet kívánunk létrehozni a megyében. Az önrendelkezés és a föderalizmus témakörét a magyarokkal szeretnénk még jobban megismertetni.
– Szerintem a magyarságnak a többsége hajlamos lenne rá, elfogadná a föderalizmust, míg a románoknak a meggyőzése komoly gondot okozhat. Hogyan képzelik el az önrendelkezés eszméjének a minél hatékonyabb népszerűsítését?
– Nem egészen értek egyet a feltételezéssel, ugyanis az a benyomásom, hogy a partiumi magyarság nem igazán érzi át az autonómia lényegét, szükségszerűségét. Nekem már korábban is, illetve a választási kampány során is az volt a tapasztalatom, hogy az Arad megyei, a bánsági magyarok úgy gondolják: az autonómia inkább a székelyek problémája, nem az ő gondjuk. Természetesen, az erdélyi magyarságra egységes egészként kell tekintenünk, mert ahogy a székely autonómia is közös érdekünk, ugyanúgy kell majd kiállnunk a partiumi, a szórványmagyarság kulturális autonómiájáért is. Éppen ezért, a civilszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal karöltve, nem csak Aradon, hanem a nagyobb magyarlakta településeken is népszerűsíteni kívánjuk az önrendelkezés szükségességét. A kampány során ugyanis rájöttem, hogy az emberek nem ismerték sem a 6:3-as alternatív bejutási lehetőséget, de az autonómia előnyeit sem. Ennél fogva azt sem tudják, hogy más európai országokban, nálunk jóval kisebb létszámú népcsoportoknak is milyen megalapozott jogaik vannak, miközben a kulturális autonómia előnyeit egyáltalán nem ismerik. Azzal együtt, hogy nekünk, az Arad megyei, de a bánsági magyarságnak is ez lenne a legmegfelelőbb megmaradási forma.
– Az ilyen jellegű tájékoztatásra van-e kidolgozott programjuk?
– Az kidolgozás alatt áll, első lépésként megtörténnek a tisztújítások a meglévő aradi, szapáryligeti, kisjenői és varsándi szervezeteinkben. Rajtuk kívül, Pécskán, Zimándújfalun és Pankotán szervezetet kívánunk létrehozni, mivel ezeken a településeken van egy-egy olyan mag, amire támaszkodhatunk. Névleges szervezeteket sehol nem, hanem valódi, működőket kívánunk létrehozni. Ezeknek a szervezeteknek oda kell felnőniük, hogy az illető településeken terebélyesedve, minél nagyobb tömegeket bevonva, az önrendelkezés eszméinek minél több embert nyernek meg.
– Mindez viszont sok pénzt igényel, azt honnan kívánják beszerezni?
– Mint már említettem, a civilszervezetünkkel, az EMNT-vel közösen pályáznánk azokra a pénzalapokra, amelyekből gyermek és ifjúsági programokat kívánunk szervezni. Ugyancsak gyermekek körében meghirdetjük a Magyarnak lenni jó című rajzpályázatot. Ugyanakkor a Körösök völgyében túrákat kívánunk szervezni, de a Czárán Gyula seprősi szülőházán is szeretnénk emléktámlát elhelyezni. Mivel a seprősi polgármesterrel még nem beszéltem, nem tudom, okos dolog-e meghirdetni…
– Tudtommal a Czárán Gyula szülőháza, jelenleg községháza Seprősön.
– Én viszont úgy tudom, nem az. A mellette lévő ház biztosan orvosi rendelő, ami tulajdonképpen a községházával együtt, a család tulajdonát képezték. Szerintem legokosabb, ha az emléktúrát megszervezzük, esetleg a házat is megtekintjük, aztán majd eldől, hogyan sikerül a helybeli adminisztrációval szót érteni egy emléktábla elhelyezése kapcsán. A tavaszi terveink közé tartozik, a március-10-én Marosvásárhelyen tervezett autonómiatüntetés, ahol valószínűleg részt fogunk venni, de a március 15-i megemlékezésen is aktív részt akarunk vállalni. A további terveink kidolgozása folyamatban van, de legfontosabb: az önrendelkezés eszméit véglegesen be kívánjuk vinni a szórványmagyarság tudatába is, miközben aktívan részt akarunk venni a megye, a régió magyar közéletében. Ott viszont, a programjainkat a magyar civilszervezetekkel, a történelmi egyházakkal és az RMDSZ-el közösen kívánjuk szervezni, tehát a magyarság egységét kívánjuk erősíteni.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta Károly
Nyugati Jelen (Arad),
Bevinni a köztudatba az autonómia eszméjét
Dr. Burián Sándorral, az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei elnökével az elmúlt évi tevékenységet elemezzük, illetve vázoljuk az idei terveket, elképzeléseket.
– Milyennek tűnik a 2012. év a Néppárt Arad megyei szervezetének a szemszögéből?
– Számunkra a kezdet, vagyis az első igazi politikai évünk volt a mögöttünk lévő. Mivel minden kezdet nehéz, főként a szórványban, ahol a meglévő mellett egy másik pártot is beindítani különösen nehéz, úgy értékelem, hogy a lehetőségeinkhez képest bizonyos szinten helyt álltunk, de még bőven akad javítani való. A helyhatósági választások alkalmával Szintye, illetve Varsánd községekben megszerzett egy-egy tanácsosi tisztség biztató kezdetnek tűnik, ami további eredmények elérésére sarkall. Éppen ezét, 2013-ban még több szervezetet kívánunk létrehozni a megyében. Az önrendelkezés és a föderalizmus témakörét a magyarokkal szeretnénk még jobban megismertetni.
– Szerintem a magyarságnak a többsége hajlamos lenne rá, elfogadná a föderalizmust, míg a románoknak a meggyőzése komoly gondot okozhat. Hogyan képzelik el az önrendelkezés eszméjének a minél hatékonyabb népszerűsítését?
– Nem egészen értek egyet a feltételezéssel, ugyanis az a benyomásom, hogy a partiumi magyarság nem igazán érzi át az autonómia lényegét, szükségszerűségét. Nekem már korábban is, illetve a választási kampány során is az volt a tapasztalatom, hogy az Arad megyei, a bánsági magyarok úgy gondolják: az autonómia inkább a székelyek problémája, nem az ő gondjuk. Természetesen, az erdélyi magyarságra egységes egészként kell tekintenünk, mert ahogy a székely autonómia is közös érdekünk, ugyanúgy kell majd kiállnunk a partiumi, a szórványmagyarság kulturális autonómiájáért is. Éppen ezért, a civilszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal karöltve, nem csak Aradon, hanem a nagyobb magyarlakta településeken is népszerűsíteni kívánjuk az önrendelkezés szükségességét. A kampány során ugyanis rájöttem, hogy az emberek nem ismerték sem a 6:3-as alternatív bejutási lehetőséget, de az autonómia előnyeit sem. Ennél fogva azt sem tudják, hogy más európai országokban, nálunk jóval kisebb létszámú népcsoportoknak is milyen megalapozott jogaik vannak, miközben a kulturális autonómia előnyeit egyáltalán nem ismerik. Azzal együtt, hogy nekünk, az Arad megyei, de a bánsági magyarságnak is ez lenne a legmegfelelőbb megmaradási forma.
– Az ilyen jellegű tájékoztatásra van-e kidolgozott programjuk?
– Az kidolgozás alatt áll, első lépésként megtörténnek a tisztújítások a meglévő aradi, szapáryligeti, kisjenői és varsándi szervezeteinkben. Rajtuk kívül, Pécskán, Zimándújfalun és Pankotán szervezetet kívánunk létrehozni, mivel ezeken a településeken van egy-egy olyan mag, amire támaszkodhatunk. Névleges szervezeteket sehol nem, hanem valódi, működőket kívánunk létrehozni. Ezeknek a szervezeteknek oda kell felnőniük, hogy az illető településeken terebélyesedve, minél nagyobb tömegeket bevonva, az önrendelkezés eszméinek minél több embert nyernek meg.
– Mindez viszont sok pénzt igényel, azt honnan kívánják beszerezni?
– Mint már említettem, a civilszervezetünkkel, az EMNT-vel közösen pályáznánk azokra a pénzalapokra, amelyekből gyermek és ifjúsági programokat kívánunk szervezni. Ugyancsak gyermekek körében meghirdetjük a Magyarnak lenni jó című rajzpályázatot. Ugyanakkor a Körösök völgyében túrákat kívánunk szervezni, de a Czárán Gyula seprősi szülőházán is szeretnénk emléktámlát elhelyezni. Mivel a seprősi polgármesterrel még nem beszéltem, nem tudom, okos dolog-e meghirdetni…
– Tudtommal a Czárán Gyula szülőháza, jelenleg községháza Seprősön.
– Én viszont úgy tudom, nem az. A mellette lévő ház biztosan orvosi rendelő, ami tulajdonképpen a községházával együtt, a család tulajdonát képezték. Szerintem legokosabb, ha az emléktúrát megszervezzük, esetleg a házat is megtekintjük, aztán majd eldől, hogyan sikerül a helybeli adminisztrációval szót érteni egy emléktábla elhelyezése kapcsán. A tavaszi terveink közé tartozik, a március-10-én Marosvásárhelyen tervezett autonómiatüntetés, ahol valószínűleg részt fogunk venni, de a március 15-i megemlékezésen is aktív részt akarunk vállalni. A további terveink kidolgozása folyamatban van, de legfontosabb: az önrendelkezés eszméit véglegesen be kívánjuk vinni a szórványmagyarság tudatába is, miközben aktívan részt akarunk venni a megye, a régió magyar közéletében. Ott viszont, a programjainkat a magyar civilszervezetekkel, a történelmi egyházakkal és az RMDSZ-el közösen kívánjuk szervezni, tehát a magyarság egységét kívánjuk erősíteni.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta Károly
Nyugati Jelen (Arad),
2013. január 18.
Mire hajt az MSZP?
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke bocsánatot kért, amiért a párt a kettős állampolgárság ellen kampányolt a 2004. december 5-i népszavazás előtt. Akár azt is mondhatnánk, hogy végül is jobb későn, mint soha, ahogy a kommunista MSZMP utódja a (vad)kapitalizmus egyik leghűbb hívévé vált, úgy a nemzeti kérdésekben eddig érzéketlen párt arra is rájöhetett, hogy egységes, 13–14 milliós magyar nemzetben gondolkodni nem feltétlenül egyenértékű a revizionista fasizmussal.
Egy baj van ezzel a bocsánatkéréssel: kései, és nem is igazán tűnik hitelesnek. Nem most kellett volna megkövetnie Mesterházynak a határon túli magyarokat a „23 millió románozásért”, amikor már mi is szavazhatunk a magyarországi választásokon, hanem legkésőbb akkor, amikor a párt élére került.
Nem tette meg, így egyértelmű, hogy a bocsánatkérősdivel immár a jövő évi magyarországi választásokra spekulálnak. A hirtelen jött nemzeti felbuzdulás oka az lehet, hogy az MSZP-nek a saját oldalán is kihívói vannak, így jól jöhetnek a korábban tehertételnek tekintett határon túliak voksai is. Ami ennél is érdekesebb Mesterházy erdélyi látogatásában, az, hogy az MSZP az RMDSZ-szel írt alá partneri megállapodást. A kérdés most az, hogy az RMDSZ csak ráijeszteni akar-e a Fideszre, hogy az lássa, van alternatívája, ha már inkább az RMDSZ itteni ellenzékét tekinti partnernek.
Emellett úgy gondolkodik: nem árt jóban lenni az MSZP-vel, hiszen jövő tavasszal akár még kormányra is kerülhet. (Meg persze az anyagi támogatás sem jön rosszul, most, hogy nincs benne a bukaresti kormányban, és Budapestről sem az RMDSZ feneketlen zsákjába ömlik a támogatás – olybá tűnik, mintha az MSZP éppen kilóra venné meg a szövetséget.)
A másik lehetőség az, hogy a partnerséget hosszú távúra tervezi, hogy így álljon bosszút a Fideszen, és ha nem is buzdítja szavazótáborát az MSZP-re történő voksolásra– ennyire azért talán nem rugaszkodtak el a valóságtól a szövetség vezetői – de arra igen, hogy inkább ne vegyen részt a magyar választásokon, ami szintén nem jó az itt népszerű magyar kormánypártnak. Azért kíváncsiak vagyunk, mit szólnak a köpönyegét megfordító baloldallal való összebútorozáshoz az RMDSZ még meglevő szavazói.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke bocsánatot kért, amiért a párt a kettős állampolgárság ellen kampányolt a 2004. december 5-i népszavazás előtt. Akár azt is mondhatnánk, hogy végül is jobb későn, mint soha, ahogy a kommunista MSZMP utódja a (vad)kapitalizmus egyik leghűbb hívévé vált, úgy a nemzeti kérdésekben eddig érzéketlen párt arra is rájöhetett, hogy egységes, 13–14 milliós magyar nemzetben gondolkodni nem feltétlenül egyenértékű a revizionista fasizmussal.
Egy baj van ezzel a bocsánatkéréssel: kései, és nem is igazán tűnik hitelesnek. Nem most kellett volna megkövetnie Mesterházynak a határon túli magyarokat a „23 millió románozásért”, amikor már mi is szavazhatunk a magyarországi választásokon, hanem legkésőbb akkor, amikor a párt élére került.
Nem tette meg, így egyértelmű, hogy a bocsánatkérősdivel immár a jövő évi magyarországi választásokra spekulálnak. A hirtelen jött nemzeti felbuzdulás oka az lehet, hogy az MSZP-nek a saját oldalán is kihívói vannak, így jól jöhetnek a korábban tehertételnek tekintett határon túliak voksai is. Ami ennél is érdekesebb Mesterházy erdélyi látogatásában, az, hogy az MSZP az RMDSZ-szel írt alá partneri megállapodást. A kérdés most az, hogy az RMDSZ csak ráijeszteni akar-e a Fideszre, hogy az lássa, van alternatívája, ha már inkább az RMDSZ itteni ellenzékét tekinti partnernek.
Emellett úgy gondolkodik: nem árt jóban lenni az MSZP-vel, hiszen jövő tavasszal akár még kormányra is kerülhet. (Meg persze az anyagi támogatás sem jön rosszul, most, hogy nincs benne a bukaresti kormányban, és Budapestről sem az RMDSZ feneketlen zsákjába ömlik a támogatás – olybá tűnik, mintha az MSZP éppen kilóra venné meg a szövetséget.)
A másik lehetőség az, hogy a partnerséget hosszú távúra tervezi, hogy így álljon bosszút a Fideszen, és ha nem is buzdítja szavazótáborát az MSZP-re történő voksolásra– ennyire azért talán nem rugaszkodtak el a valóságtól a szövetség vezetői – de arra igen, hogy inkább ne vegyen részt a magyar választásokon, ami szintén nem jó az itt népszerű magyar kormánypártnak. Azért kíváncsiak vagyunk, mit szólnak a köpönyegét megfordító baloldallal való összebútorozáshoz az RMDSZ még meglevő szavazói.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 18.
Üdvözlet Kézdiszékről
Ma 17 órakor mutatják be a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban Beke Ernő legújabb könyvét, az Üdvözlet Kézdiszékről című albumot a szerző, Kisgyörgy Zoltán, lapunk munkatársa és Kopacz Attila, a könyv kiadója jelenlétében.
A kézdivásárhelyi képeslapgyűjtő a céhes városról, Bálványosfürdőről és a felső-háromszéki falvakról készült képes levelezőlapjait gyűjtötte egybe. A sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet mintegy 450 képes levelezőlapot tartalmaz. Ezek mellett részleteket olvashatunk olyan alapmunkákból, mint Takács Zoltán Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, Orbán Balázs A Székelyföld leírása, illetve a Potsa József által szerkesztett Háromszék vármegye című emlékkönyvből. A szerző képaláírásait Kisgyörgy Zoltán Kézdiszék településeiről szóló írása egészíti ki. Beke Ernő – aki 55 000 képes levelezőlappal rendelkezik – azt sajnálja legjobban, hogy Kézdiszék településeiről nagyon kevés képeslap került elő, bár biztosan tudja, hogy 1940 után több ilyen készült – igaz, kis példányszámban, ezért elkallódtak. Elmondása szerint két év múlva kerülhet nyomdába a nagyszabású, kétkötetes, díszkötésű Üdvözlet Háromszékről című kiadvány, amely magába foglalná az eddig megjelent és az ezután előkerülő képeslapokat. Az Üdvözlet Kézdiszékről albumot Beke Ernőtől lehet beszerezni önköltségi áron a Gyűjtemények Házában, a kereskedelemben nem kapható.
(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Ma 17 órakor mutatják be a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban Beke Ernő legújabb könyvét, az Üdvözlet Kézdiszékről című albumot a szerző, Kisgyörgy Zoltán, lapunk munkatársa és Kopacz Attila, a könyv kiadója jelenlétében.
A kézdivásárhelyi képeslapgyűjtő a céhes városról, Bálványosfürdőről és a felső-háromszéki falvakról készült képes levelezőlapjait gyűjtötte egybe. A sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet mintegy 450 képes levelezőlapot tartalmaz. Ezek mellett részleteket olvashatunk olyan alapmunkákból, mint Takács Zoltán Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, Orbán Balázs A Székelyföld leírása, illetve a Potsa József által szerkesztett Háromszék vármegye című emlékkönyvből. A szerző képaláírásait Kisgyörgy Zoltán Kézdiszék településeiről szóló írása egészíti ki. Beke Ernő – aki 55 000 képes levelezőlappal rendelkezik – azt sajnálja legjobban, hogy Kézdiszék településeiről nagyon kevés képeslap került elő, bár biztosan tudja, hogy 1940 után több ilyen készült – igaz, kis példányszámban, ezért elkallódtak. Elmondása szerint két év múlva kerülhet nyomdába a nagyszabású, kétkötetes, díszkötésű Üdvözlet Háromszékről című kiadvány, amely magába foglalná az eddig megjelent és az ezután előkerülő képeslapokat. Az Üdvözlet Kézdiszékről albumot Beke Ernőtől lehet beszerezni önköltségi áron a Gyűjtemények Házában, a kereskedelemben nem kapható.
(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 21.
Gyermekeink Szent Piroska oltalmában – Böjte Csaba új napközi otthona Sepsibükszádon
Árpádházi Szent László királyunk lányát, Szent Piroskát választották védőszentjéül a szombaton Sepsibükszádon felavatott és megáldott napközi otthonnak, ahol a dévai Szent Ferenc Alapítvány kezdeményezésére közel negyven nehéz sorsú gyermekről gondoskodnak az iskola utáni foglalkozásokon. Orbán Szabolcs, a ferences rendtartomány elöljárója az eseményt megelőző hálaadó szentmisén hangsúlyozta: a már életében a keresztény hit védelmezőjeként ismert, Bizánc talán legfontosabb kolostora, illetve a hozzá tartozó menhely és kórház alapítója, Szent Piroska tudta, Isten segítsége s a lélek gyógyítása nélkül más jellegű gondozásnak nem sok értelme van. Amennyiben a neveléshez, oktatáshoz Isten jelenlétéből indulunk ki – jegyezte meg –, akkor hihetjük, remélhetjük, hogy áldása kíséri a további tevékenységeket, s hogy ami már elkészült, szellemiekben, lelkiekben fejlődik az egész közösség, s ezzel nemzetünk javára is.
Fontos, hogy fiataljaink olyan nevelésben részesüljenek, amit majd később kamatoztatni tudnak, hogy hirdetői legyen annak a kultúrának, melyből meríthetnek, melynek segítségével mások számára is maradandót alkothatnak – hangzott el a zsúfolásig telt kis katolikus templomban. Erdély legidősebb papja, Antal atya a jó választásért gratulált a sepsibükszádiaknak, mert – mint fogalmazott – „szemeteket nem Párizsra, nem Brüsszelre, Böjte Csabára vettétek, s legyen dicsőségtek, hogy országunkban a hetvenedik alapítvány ti vagytok, s a gazdasági válság idejében a legnagyobb csoda, hogy gyermekei nem érzik ezt”. Mert Csaba testvér ma már közel 2400 gyermeknek biztosít kenyeret, meleget, szeretetet, iskoláztatást, orvosi ellátást.
Sepsibükszád katolikus templomának szomszédságában tavaly szeptember végére készült el a gyergyói Szabó Tamás munkáját dicsérő, Böjte Csaba alapítványának legújabb otthona, ahol két csoportban gondoskodnak szegény sorsú, I–VIII. osztályos gyermekekről. Együtt tanulunk, játszunk, közösen készítünk ebédet, s ugyanígy végezzük a ház körüli teendőket, s tavasszal már a kertünkben is dolgozhatunk – sorolta érdeklődésünkre Neagu Mária házvezető, akit munkájában Fehér Klára segít. Úgy tapasztalja, a gyermekek örömmel térnek be az otthonba, sokat fejlődtek, s lassan ugyan, de a tanulással is haladnak, dolgozni pedig mindannyian tudnak és szeretnek. Előadásukat követően ezt maguk a kicsik is megerősítik, miközben forró kávéval, friss borvízzel, fánkkal kínálnak, mesélik: van köztük, aki takarításban jeles, a fiúk a nehezebb teendőkben, fahordásban veszik ki részüket, s leginkább a játéknak örülnek mindannyian.
Olyan épületet álmodtunk, amire minden falu és város mellett szükség lenne, ahová a bajban lévő gyermekek bármikor bekopogtathatnak. Cél az, hogy itt se, de máshol se legyen olyan gyerek, aki éhesen fekszik le, akinek nincs elég szép ruhája, hogy jól érezze magát az iskolában, s ne legyen olyan gyermek, aki szeretne tanulni, kibontakozni, de nem adott ehhez a körülmény – fogalmazott ápoltjai körében Böjte Csaba. Mindezt összefogással, adományokból kívánják megvalósítani, fenntartani, hogy az itt felnövő gyermekek által fennmaradhasson a falu. „Hiszem azt, hogy Isten selejtet nem teremt, s hogy minden egyes gyerek, nem csak itt, Bükszádon, de egész Erdélyben Isten remekműve... S ahogy Szent Piroska a távoli Bizáncban hitt abban, hogy a szeretet erejével jobbá lehet tenni a világot, mi itt ugyanabban hiszünk: szeretettel, jósággal, mosollyal, jókedvvel szebb lehet ez a világ” – fűzte hozzá. Lapunk érdeklődésére elmondta: tulajdonképpen nem az iskola, a szülők funkcióját kívánják átvállalni.
A bükszádi otthon története pedig attól szép, hogy nem kormánypénzekből, hanem magánemberek adományából, összefogásukkal jött létre, s mindezt a lehető legésszerűbben próbálták kamatoztatni olyan gyermekek számára, akik erre a leginkább rászorulnak. Háromszéken Esztelneken, Szentléleken, Kovásznán, Árkoson is jelen van az alapítvány, de általában oda mennek, ahová a településvezetők, pedagógusok, plébánosok hívják, kérik segítségüket. Én azt szoktam mondani, Isten nevében azt végezzük el, amit más pénzért sem végez el – fűzte hozzá Csaba testvér. Úgy vélekedett, a legfontosabb az, hogy megnyugtassuk önmagunkat, bízzunk egymásban, Istenben, s kisebb-nagyobb otthonainkat, gyermekeinket merjük felvállalni.
Egyre több olyan helyzet adódik, ami széthúzza az embereket, s azokat az összetartó erőket szakítják, teszik próbára, melyek amúgy megtartóerőt jelentettek – vázolta lapunknak Orbán Szabolcs ferences szerzetes. Ezeknek az otthonoknak az erősségét abban látja, hogy a jelen lévő gyermekek számára olyan közösséget teremtenek, mely az ingadozó, gyengülő családot tudja pótolni. Másrészt közösséget teremtenek mindazoknak, akik az otthonok létrejötténél bábáskodnak, a faluközösségben pedig felelősségét tudatosítják, miközben az eredményt, az előrelépést láttatják.
Demeter Virág Katalin
Háromszék
Erdély.ma,
Árpádházi Szent László királyunk lányát, Szent Piroskát választották védőszentjéül a szombaton Sepsibükszádon felavatott és megáldott napközi otthonnak, ahol a dévai Szent Ferenc Alapítvány kezdeményezésére közel negyven nehéz sorsú gyermekről gondoskodnak az iskola utáni foglalkozásokon. Orbán Szabolcs, a ferences rendtartomány elöljárója az eseményt megelőző hálaadó szentmisén hangsúlyozta: a már életében a keresztény hit védelmezőjeként ismert, Bizánc talán legfontosabb kolostora, illetve a hozzá tartozó menhely és kórház alapítója, Szent Piroska tudta, Isten segítsége s a lélek gyógyítása nélkül más jellegű gondozásnak nem sok értelme van. Amennyiben a neveléshez, oktatáshoz Isten jelenlétéből indulunk ki – jegyezte meg –, akkor hihetjük, remélhetjük, hogy áldása kíséri a további tevékenységeket, s hogy ami már elkészült, szellemiekben, lelkiekben fejlődik az egész közösség, s ezzel nemzetünk javára is.
Fontos, hogy fiataljaink olyan nevelésben részesüljenek, amit majd később kamatoztatni tudnak, hogy hirdetői legyen annak a kultúrának, melyből meríthetnek, melynek segítségével mások számára is maradandót alkothatnak – hangzott el a zsúfolásig telt kis katolikus templomban. Erdély legidősebb papja, Antal atya a jó választásért gratulált a sepsibükszádiaknak, mert – mint fogalmazott – „szemeteket nem Párizsra, nem Brüsszelre, Böjte Csabára vettétek, s legyen dicsőségtek, hogy országunkban a hetvenedik alapítvány ti vagytok, s a gazdasági válság idejében a legnagyobb csoda, hogy gyermekei nem érzik ezt”. Mert Csaba testvér ma már közel 2400 gyermeknek biztosít kenyeret, meleget, szeretetet, iskoláztatást, orvosi ellátást.
Sepsibükszád katolikus templomának szomszédságában tavaly szeptember végére készült el a gyergyói Szabó Tamás munkáját dicsérő, Böjte Csaba alapítványának legújabb otthona, ahol két csoportban gondoskodnak szegény sorsú, I–VIII. osztályos gyermekekről. Együtt tanulunk, játszunk, közösen készítünk ebédet, s ugyanígy végezzük a ház körüli teendőket, s tavasszal már a kertünkben is dolgozhatunk – sorolta érdeklődésünkre Neagu Mária házvezető, akit munkájában Fehér Klára segít. Úgy tapasztalja, a gyermekek örömmel térnek be az otthonba, sokat fejlődtek, s lassan ugyan, de a tanulással is haladnak, dolgozni pedig mindannyian tudnak és szeretnek. Előadásukat követően ezt maguk a kicsik is megerősítik, miközben forró kávéval, friss borvízzel, fánkkal kínálnak, mesélik: van köztük, aki takarításban jeles, a fiúk a nehezebb teendőkben, fahordásban veszik ki részüket, s leginkább a játéknak örülnek mindannyian.
Olyan épületet álmodtunk, amire minden falu és város mellett szükség lenne, ahová a bajban lévő gyermekek bármikor bekopogtathatnak. Cél az, hogy itt se, de máshol se legyen olyan gyerek, aki éhesen fekszik le, akinek nincs elég szép ruhája, hogy jól érezze magát az iskolában, s ne legyen olyan gyermek, aki szeretne tanulni, kibontakozni, de nem adott ehhez a körülmény – fogalmazott ápoltjai körében Böjte Csaba. Mindezt összefogással, adományokból kívánják megvalósítani, fenntartani, hogy az itt felnövő gyermekek által fennmaradhasson a falu. „Hiszem azt, hogy Isten selejtet nem teremt, s hogy minden egyes gyerek, nem csak itt, Bükszádon, de egész Erdélyben Isten remekműve... S ahogy Szent Piroska a távoli Bizáncban hitt abban, hogy a szeretet erejével jobbá lehet tenni a világot, mi itt ugyanabban hiszünk: szeretettel, jósággal, mosollyal, jókedvvel szebb lehet ez a világ” – fűzte hozzá. Lapunk érdeklődésére elmondta: tulajdonképpen nem az iskola, a szülők funkcióját kívánják átvállalni.
A bükszádi otthon története pedig attól szép, hogy nem kormánypénzekből, hanem magánemberek adományából, összefogásukkal jött létre, s mindezt a lehető legésszerűbben próbálták kamatoztatni olyan gyermekek számára, akik erre a leginkább rászorulnak. Háromszéken Esztelneken, Szentléleken, Kovásznán, Árkoson is jelen van az alapítvány, de általában oda mennek, ahová a településvezetők, pedagógusok, plébánosok hívják, kérik segítségüket. Én azt szoktam mondani, Isten nevében azt végezzük el, amit más pénzért sem végez el – fűzte hozzá Csaba testvér. Úgy vélekedett, a legfontosabb az, hogy megnyugtassuk önmagunkat, bízzunk egymásban, Istenben, s kisebb-nagyobb otthonainkat, gyermekeinket merjük felvállalni.
Egyre több olyan helyzet adódik, ami széthúzza az embereket, s azokat az összetartó erőket szakítják, teszik próbára, melyek amúgy megtartóerőt jelentettek – vázolta lapunknak Orbán Szabolcs ferences szerzetes. Ezeknek az otthonoknak az erősségét abban látja, hogy a jelen lévő gyermekek számára olyan közösséget teremtenek, mely az ingadozó, gyengülő családot tudja pótolni. Másrészt közösséget teremtenek mindazoknak, akik az otthonok létrejötténél bábáskodnak, a faluközösségben pedig felelősségét tudatosítják, miközben az eredményt, az előrelépést láttatják.
Demeter Virág Katalin
Háromszék
Erdély.ma,
2013. január 21.
Versbe öntött gyűlölet
Érkezésének hírére az utóbbi hetekben többször is elolvastam Spiró György Jönnek című versét, és minden külső befolyást kizárva, csupán a magam megérzéseire és józan paraszti eszére hagyatkozva próbáltam értelmezni. Előítélet, elfogultság és rosszindulat nélkül, a tisztánlátás és -láttatás érdekében. Éppen ezért megállapításaim alapján kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakja mélységes gyűlölettel ír arról a népről, melynek nyelvén maradandót alkotott és világhírnevet szerzett magának.
Ennek bebizonyításához pedig, sajnos, már a mű szóhasználatának futólagos elemzése is elegendő. „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, /fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból.” Az alaphangot már az első rigmusokban leüti, melyeket olvasva, számomra egyértelművé válik, hogy a költő mire gondol. A magyar nyelv egyik sajátossága ugyanis éppen abban rejlik, hogy az általa elmondottakat vagy leírtakat nem lehet félremagyarázni, segítségével finoman, árnyaltan, hajszálpontosan fogalmazhatunk. Így a jövetelünk helyét illetően az említetten kívül még legfeljebb kakára vagy ürülékre gondolhatunk.
Továbbá, a mélymagyar kifejezésnek utánanézve kiderül, hogy Németh László nevezte így a valódi nemzeti értéket teremtő alkotókat Kisebbségben címet viselő, 1939-es tanulmányában. Mindezek ismeretében pedig napnál világosabb, hogy versében a szerző nem az antiszemita jelszavakat lobogtató focihuligánokat ostorozza, mint ahogy azt Sepsiszentgyörgyön is állította, hanem az ország lakosságának magyar érzelmű rétegét. De ha valakinek mégis kétségei támadnának e megállapításommal kapcsolatban, olvassa el az alábbi sorokat: „Ó, ha gyilkolni szabadna újra, csámcsogva, hersegve szívnák a vért – miért is? ki tudja. Trianonért?”
A megyei könyvtár Gábor Áron Termében múlt héten lezajlott közönségtalálkozón különben az is bebizonyosodott, hogy Spiró érzelemvilágában az elmúlt 30 év alatt semmi sem változott, hiszen Weöres Sándor 1989-ben írt drámájáról így nyilatkozott: „A Kétfejű fenevadnál pontosabban a magyarságot nem írta meg senki. Speciális magyarkodás van benne, amely Buda visszafoglalása óta (1686) érvényes a magyarságra. Ez az ingázás a vallások között, a mindenkori hatalom kiszolgálása, a mindenkori álcák fölvétele a túlélés érdekében.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
Érkezésének hírére az utóbbi hetekben többször is elolvastam Spiró György Jönnek című versét, és minden külső befolyást kizárva, csupán a magam megérzéseire és józan paraszti eszére hagyatkozva próbáltam értelmezni. Előítélet, elfogultság és rosszindulat nélkül, a tisztánlátás és -láttatás érdekében. Éppen ezért megállapításaim alapján kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakja mélységes gyűlölettel ír arról a népről, melynek nyelvén maradandót alkotott és világhírnevet szerzett magának.
Ennek bebizonyításához pedig, sajnos, már a mű szóhasználatának futólagos elemzése is elegendő. „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, /fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból.” Az alaphangot már az első rigmusokban leüti, melyeket olvasva, számomra egyértelművé válik, hogy a költő mire gondol. A magyar nyelv egyik sajátossága ugyanis éppen abban rejlik, hogy az általa elmondottakat vagy leírtakat nem lehet félremagyarázni, segítségével finoman, árnyaltan, hajszálpontosan fogalmazhatunk. Így a jövetelünk helyét illetően az említetten kívül még legfeljebb kakára vagy ürülékre gondolhatunk.
Továbbá, a mélymagyar kifejezésnek utánanézve kiderül, hogy Németh László nevezte így a valódi nemzeti értéket teremtő alkotókat Kisebbségben címet viselő, 1939-es tanulmányában. Mindezek ismeretében pedig napnál világosabb, hogy versében a szerző nem az antiszemita jelszavakat lobogtató focihuligánokat ostorozza, mint ahogy azt Sepsiszentgyörgyön is állította, hanem az ország lakosságának magyar érzelmű rétegét. De ha valakinek mégis kétségei támadnának e megállapításommal kapcsolatban, olvassa el az alábbi sorokat: „Ó, ha gyilkolni szabadna újra, csámcsogva, hersegve szívnák a vért – miért is? ki tudja. Trianonért?”
A megyei könyvtár Gábor Áron Termében múlt héten lezajlott közönségtalálkozón különben az is bebizonyosodott, hogy Spiró érzelemvilágában az elmúlt 30 év alatt semmi sem változott, hiszen Weöres Sándor 1989-ben írt drámájáról így nyilatkozott: „A Kétfejű fenevadnál pontosabban a magyarságot nem írta meg senki. Speciális magyarkodás van benne, amely Buda visszafoglalása óta (1686) érvényes a magyarságra. Ez az ingázás a vallások között, a mindenkori hatalom kiszolgálása, a mindenkori álcák fölvétele a túlélés érdekében.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2013. január 21.
Új köntösben a csípős rádió
Mintegy nyolcszáz hallgatójával együtt ünnepelte 6. születésnapját a Paprika Rádió a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A város egyetlen, a nap minden órájában aktív magyar kereskedelmi rádiója nemcsak hangulatos gálaműsorral készült az évfordulóra, hanem új műsorráccsal is. A változásokról Ambrus Ádám, a Paprika Rádió igazgatótanácsának elnöke válaszolt Kustán Magyari Attila kérdéseire.
A kolozsvári Paprika Rádió nevét ma már ismerik városszerte, ehhez azonban hat év rendszeres építkezésre volt szükség. Kezdjük az alapításnál: kik, miért hozták létre a rádiót?
Az ötlet egy baráti társaság egyik vacsoráján született, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen jó is lenne belevágni ebbe. Tulajdonképpen a Kolozsvári Magyar Vállalkozószövetség tagjairól beszélek, és elsősorban Eckstein-Kovács Péter ötletgazdáról, aki aztán Irsay Miklós barátunkkal és kollégánkkal közösen tervezett és kivitelezett, többek között Gáspárik Attila és Sebesi Karen Attila segítségével. Lelkes társaságról van szó, akik persze megéltek hullámvölgyeket és hullámhegyeket, de az elmondható, hogy most éppen egy pozitív trendet figyelhetünk meg, hiszen nyár óta dolgoztunk a műsorrács átalakításán.
Hogyan verbuválták össze az induláshoz szükséges csapatot?
Nem volt könnyű feladat ez, a kolozsvári magyar közösségnek ugyanis nem volt túlságosan gazdag rádiós múltja. Az elején főként olyan székelyföldi kollégák csatlakoztak, akik már Kolozsváron éltek, de korábban volt némi tapasztalatuk a szakmában, a következő hullám partiumi, elsősorban nagyváradi, szatmári emberekből adódott össze. Sokan közülük a mai napig a Paprika Rádiót erősítik, de az nem titok, hogy lassanként egyre inkább a helyi erőforrásokra szeretnénk koncentrálni, még akkor is, hogyha időbe telik a betanításuk, és csak későre kerülhetnek mikrofon elé.
Miért tartják fontosnak azt, hogy kolozsváriak szólaljanak meg a rádióban?
Több tényezőről van szó: egyrészt érződik a hangsúlyon az, hogy ha valaki más régióból érkezett, mi viszont kifejezetten kolozsvári rádiónak valljuk magunkat, így jól néz ki, hogyha az itt született emberek beszélnek az itteniekhez. Másrészt fontos szempont a helyismeret, hogyha például reggel hétkor betelefonál valaki, hogy dugó van a Szent János-kútnál, akkor egy máshonnan érkezett esetleg nem érti, hogy milyen helyszínről is van szó.
Beszéljünk a rádió hallgatottságáról. Milyen célt fogalmaztak meg az induláskor, hol tartanak most?
Azt terveztük, hogy a kolozsvári magyarság számára egy olyan szórakozási alternatívát létesítünk, ami a román közösségnek már megvolt. A magyar nyelvű közszolgálati rádió persze működött, de csak néhány órát sugároz naponta, mi pedig minden órában szólunk. Ma körülbelül harmincezer napi hallgatónk van, tudjuk azt is, hogy mikor tekernek ránk többen: reggel az autóban, a munkahely felé, vagy már az irodában, esetleg a délutáni főzőcskélés mellett, az idősebbek az esti órákban. Minden korosztály számára van kínálatunk, igyekszünk úgy kivitelezni a műsorokat, hogy ha egy adott korcsoporthoz szól is, mások számára is élvezhető legyen, és arra is odafigyelünk folyamatosan, hogy minőségi szolgáltatást nyújtsunk, így például a kollégák sokáig leckéket vettek egyetemi tanároktól, hogy helyesen beszéljenek magyarul.
A Kolozsvári Magyar Napokon a rádió fogta a sátorfáját, és kiköltözött a Farkas utcába, ahol aztán bárki láthatta, hogyan zajlik egy élő adás. Hasonló interaktív megmozdulásokat terveznek? Milyen a kapcsolatuk a közönséggel?
Sajnos, korábban nem fordítottunk gondot erre, de ettől az évtől kezdve gyakrabban szervezünk találkozókat. A rádió mára beépült a köztudatba, és egyebek mellett ilyen rendezvényeknek köszönhetően is, de ezek többnyire zártkörű rendezvények voltak. A nagyközönség előtt kell megjelennünk, a műsorvezetőink pedig nem szeretnek elbújni, természetesen viselkednek ezekben a helyzetekben is, ezért aztán láthatóbbá tesszük a rádiót, több kiszállást tervezünk.
Milyen változásokat iktattak be kínálatukba december közepétől?
Elöljáróban hadd mondjam el, hogy szerintünk kár elfoglalni az étert, ha csak lemezlovasok vagyunk. Korábban gyakorlatilag nem működött az az információátadás, ami mostantól életbe lép: a jövőben több helyi közéleti témáról beszélünk, interjúk készülnek. Beindul a kolozsváriasodás is, hiszen az eddigi működés alapján a rádió székhelye tulajdonképpen akárhol lehetett volna, nem kapcsolódott a városhoz eléggé. Azzal is foglalkoznunk kell, hogy ne csak kocsmákhoz-kávézókhoz kötődjön a nevünk, hanem adjunk teret a helyi kulturális életnek. A helyi magyar intézményekkel meg kell erősítenünk a kapcsolatainkat – nem véletlenül szerveztük a születésnapi ünnepségünket éppen a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. Soha nem harangozunk be színházi előadásokat például, pedig rengeteg fiatal él a városban, akik, hogyha reggel az autóban elcsípik egy előadás hírét, esetleg élnek a lehetőséggel.
Rádiós műsorok készítőinek rendszeresen felteszem a kérdést: mit tudnak eltanulni a másik féltől, ez esetben a közszolgálati médiától?
Azt gondolom, hogy sokat tanulhatunk tőlük. Éveken át egy magyarországi programigazgató dolgozott velünk, aki nyugatias légkört és vagányságot hozott be, de ettől elveszítettük a kolozsváriasságunkat. Most tanuljuk meg, hogy az embereknek alapvetően szükségük van az információkra, ezt pedig, beismerhetjük, a kolozsvári közszolgálati rádió jobban művelte, mint mi. Természetesen nem tekintjük őket konkurenciának: nem az az elsődleges szempont, hogy a kolozsvári magyarok minket hallgatnak, vagy őket, hanem az, hogy magyar rádióra tekerjenek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
Mintegy nyolcszáz hallgatójával együtt ünnepelte 6. születésnapját a Paprika Rádió a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A város egyetlen, a nap minden órájában aktív magyar kereskedelmi rádiója nemcsak hangulatos gálaműsorral készült az évfordulóra, hanem új műsorráccsal is. A változásokról Ambrus Ádám, a Paprika Rádió igazgatótanácsának elnöke válaszolt Kustán Magyari Attila kérdéseire.
A kolozsvári Paprika Rádió nevét ma már ismerik városszerte, ehhez azonban hat év rendszeres építkezésre volt szükség. Kezdjük az alapításnál: kik, miért hozták létre a rádiót?
Az ötlet egy baráti társaság egyik vacsoráján született, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen jó is lenne belevágni ebbe. Tulajdonképpen a Kolozsvári Magyar Vállalkozószövetség tagjairól beszélek, és elsősorban Eckstein-Kovács Péter ötletgazdáról, aki aztán Irsay Miklós barátunkkal és kollégánkkal közösen tervezett és kivitelezett, többek között Gáspárik Attila és Sebesi Karen Attila segítségével. Lelkes társaságról van szó, akik persze megéltek hullámvölgyeket és hullámhegyeket, de az elmondható, hogy most éppen egy pozitív trendet figyelhetünk meg, hiszen nyár óta dolgoztunk a műsorrács átalakításán.
Hogyan verbuválták össze az induláshoz szükséges csapatot?
Nem volt könnyű feladat ez, a kolozsvári magyar közösségnek ugyanis nem volt túlságosan gazdag rádiós múltja. Az elején főként olyan székelyföldi kollégák csatlakoztak, akik már Kolozsváron éltek, de korábban volt némi tapasztalatuk a szakmában, a következő hullám partiumi, elsősorban nagyváradi, szatmári emberekből adódott össze. Sokan közülük a mai napig a Paprika Rádiót erősítik, de az nem titok, hogy lassanként egyre inkább a helyi erőforrásokra szeretnénk koncentrálni, még akkor is, hogyha időbe telik a betanításuk, és csak későre kerülhetnek mikrofon elé.
Miért tartják fontosnak azt, hogy kolozsváriak szólaljanak meg a rádióban?
Több tényezőről van szó: egyrészt érződik a hangsúlyon az, hogy ha valaki más régióból érkezett, mi viszont kifejezetten kolozsvári rádiónak valljuk magunkat, így jól néz ki, hogyha az itt született emberek beszélnek az itteniekhez. Másrészt fontos szempont a helyismeret, hogyha például reggel hétkor betelefonál valaki, hogy dugó van a Szent János-kútnál, akkor egy máshonnan érkezett esetleg nem érti, hogy milyen helyszínről is van szó.
Beszéljünk a rádió hallgatottságáról. Milyen célt fogalmaztak meg az induláskor, hol tartanak most?
Azt terveztük, hogy a kolozsvári magyarság számára egy olyan szórakozási alternatívát létesítünk, ami a román közösségnek már megvolt. A magyar nyelvű közszolgálati rádió persze működött, de csak néhány órát sugároz naponta, mi pedig minden órában szólunk. Ma körülbelül harmincezer napi hallgatónk van, tudjuk azt is, hogy mikor tekernek ránk többen: reggel az autóban, a munkahely felé, vagy már az irodában, esetleg a délutáni főzőcskélés mellett, az idősebbek az esti órákban. Minden korosztály számára van kínálatunk, igyekszünk úgy kivitelezni a műsorokat, hogy ha egy adott korcsoporthoz szól is, mások számára is élvezhető legyen, és arra is odafigyelünk folyamatosan, hogy minőségi szolgáltatást nyújtsunk, így például a kollégák sokáig leckéket vettek egyetemi tanároktól, hogy helyesen beszéljenek magyarul.
A Kolozsvári Magyar Napokon a rádió fogta a sátorfáját, és kiköltözött a Farkas utcába, ahol aztán bárki láthatta, hogyan zajlik egy élő adás. Hasonló interaktív megmozdulásokat terveznek? Milyen a kapcsolatuk a közönséggel?
Sajnos, korábban nem fordítottunk gondot erre, de ettől az évtől kezdve gyakrabban szervezünk találkozókat. A rádió mára beépült a köztudatba, és egyebek mellett ilyen rendezvényeknek köszönhetően is, de ezek többnyire zártkörű rendezvények voltak. A nagyközönség előtt kell megjelennünk, a műsorvezetőink pedig nem szeretnek elbújni, természetesen viselkednek ezekben a helyzetekben is, ezért aztán láthatóbbá tesszük a rádiót, több kiszállást tervezünk.
Milyen változásokat iktattak be kínálatukba december közepétől?
Elöljáróban hadd mondjam el, hogy szerintünk kár elfoglalni az étert, ha csak lemezlovasok vagyunk. Korábban gyakorlatilag nem működött az az információátadás, ami mostantól életbe lép: a jövőben több helyi közéleti témáról beszélünk, interjúk készülnek. Beindul a kolozsváriasodás is, hiszen az eddigi működés alapján a rádió székhelye tulajdonképpen akárhol lehetett volna, nem kapcsolódott a városhoz eléggé. Azzal is foglalkoznunk kell, hogy ne csak kocsmákhoz-kávézókhoz kötődjön a nevünk, hanem adjunk teret a helyi kulturális életnek. A helyi magyar intézményekkel meg kell erősítenünk a kapcsolatainkat – nem véletlenül szerveztük a születésnapi ünnepségünket éppen a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. Soha nem harangozunk be színházi előadásokat például, pedig rengeteg fiatal él a városban, akik, hogyha reggel az autóban elcsípik egy előadás hírét, esetleg élnek a lehetőséggel.
Rádiós műsorok készítőinek rendszeresen felteszem a kérdést: mit tudnak eltanulni a másik féltől, ez esetben a közszolgálati médiától?
Azt gondolom, hogy sokat tanulhatunk tőlük. Éveken át egy magyarországi programigazgató dolgozott velünk, aki nyugatias légkört és vagányságot hozott be, de ettől elveszítettük a kolozsváriasságunkat. Most tanuljuk meg, hogy az embereknek alapvetően szükségük van az információkra, ezt pedig, beismerhetjük, a kolozsvári közszolgálati rádió jobban művelte, mint mi. Természetesen nem tekintjük őket konkurenciának: nem az az elsődleges szempont, hogy a kolozsvári magyarok minket hallgatnak, vagy őket, hanem az, hogy magyar rádióra tekerjenek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2013. január 22.
Kinek a Fidesz, kinek a semlegesség
Megoszlanak a vélemények az MSZP-vel való viszonyról az RMDSZ-en belül. A Krónika arra volt kíváncsi, hogyan látják a területi vezetők a múlt héten történteket, mi a véleményük arról, hogy az országos vezetés szorosabbra fűzte a kapcsolatot az erdélyi magyarság köreiben nem túl nagy népszerűségnek örvendő szocialistákkal. Miközben Antal Árpád arról beszélt, hogy a székelyföldi RMDSZ számára a Fidesz a szimpatikusabb, Borboly Csaba szerint ebben a kérdésben nem kell pártfegyelem. Szabó Ödön sem kampányolna az MSZP-nek, inkább elindítaná az RMDSZ-t.
Antal Árpád: inkább a Fidesz
„Sepsiszentgyörgyről semmiképpen nem tudom a Magyar Szocialista Párt (MSZP) nemzetpolitikáját pozitívan értékelni” – szögezte le a Krónika megkeresésére Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy polgármestere, a városi RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a szövetség politikusainak véleményét ismerve úgy véli, a székelyföldi szervezetek, de az RMDSZ globálisan sem fog szerepet vállalni abban, hogy az MSZP tisztára mossa magát Erdélyben, szerinte a szövetség nem vesz részt a magyarországi pártok kampányában.
„Az RMDSZ sokszínű, a szövetségen belül vannak olyan politikusok, akiknek az MSZP szimpatikus, és vagyunk, akik a Fidesszel ápolunk szorosabb kapcsolatot” – fejtette ki Antal Árpád, aki szerint amióta Kelemen Hunor a szövetség elnöke, szemmel látható a közeledés a magyar kormánypárt felé. Ugyanakkor – tette hozzá – az RMDSZ-en belül elfogadott, hogy a magyarországi demokratikus szervezetekkel folyamatosan egyeztetni kell, az MSZP pedig demokratikus szervezet, a Magyar Országgyűlés tagja.
„El tudom fogadni, hogy az RMDSZ kommunikál az MSZP-vel még akkor is, ha hozzám a Fidesz áll közelebb” – fogalmazott Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi politikus leszögezte, egyértelműen ellene van, hogy az RMDSZ bármelyik magyarországi pártnak az „utánfutója” legyen, „bár erre eddig nem is volt példa”. „Az RMDSZ-en belül sokfélék vagyunk: a Bihar megyeieknek lehet, hogy az MSZP szimpatikus, a székelyföldieknek a Fidesz, de biztos olyanok is vannak a szövetségben, akikhez az SZDSZ vagy a Jobbik áll közelebb” – öszszegzett Antal Árpád.
Borboly Csaba: nem kell pártfegyelem
Nem állt ki eközben egyik alakulat mellett vagy ellen Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke. Mint kérdésünkre fogalmazott, a választásokig még hátravan több mint egy év, és addig még sok víz lefolyik majd az Olton meg a Maroson. „A magyarországi parlamenti választásokkal ráérünk még foglalkozni, ha egyáltalán kell azzal foglalkoznunk. Én azt gondolom, hogy e vonatkozásban a „virágozzék ezer virág” elvét kell követni, tehát itt nincs helye pártfegyelemről beszélni. Én azt ajánlom mindenkinek, döntsön szíve szerint, ahogy jónak látja” – fejtette ki a székelyföldi politikus. Mint mondta, ő személy szerint azt fogja ajánlani, hogy ne fogják vissza magukat.
„Ha úgy gondolják, hogy egy párthoz tartozó magyarországi polgármester korrekt, segítőkész partner volt, akkor nem maradhatunk adósok. Tehát ha azzal jönnek a magyarországi kollégák hozzánk, hogy segítsünk, szóljunk egy jó szót, akkor azt tegyük meg” – szögezte le Borboly, aki ugyanakkor abban bízik, hogy a határon túli kampányolás ügyében a magyarországi pártok képesek lesznek egy etikai kódexben, egy mindenkire kötelező magatartásszabályban megállapodni, ugyanis „nem nézne az jól ki, ha a románság nagy derültségére ütnék-vágnák egymást nálunk”. „Mert mocskolódni, azt tudnak, volt alkalmunk ezt megtapasztalni” – tette hozzá. Borboly ugyanakkor arra is kitért, azt tervezi, hogy október–novemberben valamennyi releváns magyarországi part vezetőjét meghívja Csíkszeredába, hogy ismertethessék elképzeléseiket, programjukat. „Hogy mi lesz utána, majd meglátjuk” – fogalmazott. Az MSZP múlt heti bocsánatkérése kapcsán volt általános iskolai tanárának mondását – miszerint a jó kifogás soha sem rossz – parafrazálva megjegyezte: „egy őszinte bocsánatkérés sosem árt, sosem rossz”. Annak kapcsán pedig, hogy a szövetségen belül ki kihez közeledik, nem kívánt állást foglalni.
Szabó elindítaná az RMDSZ-t
Semelyik magyar pártnak nem fog kampányolni az RMDSZ a közelgő magyarországi választásokon – vallja az MSZP-pártiként számon tartott Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke, Szabó Ödön, aki személy szerint azt tartaná jónak, ha a szövetség képviseltetné magát valamilyen formában az anyaországi voksoláson. A politikus ugyanakkor teljesen természetesnek tarja, hogy az RMDSZ vezetősége találkozott az MSZP elnökségével, hiszen – mint fogalmazott – a szövetség mindenkit fogad, aki Erdélybe látogat.
„Én azt vártam volna, hogy megdicsérik az RMDSZ-t amiatt, hogy egy olyan magyarországi pártnak, amelynek eddig nem volt nemzetstratégiája, most van” – jelentette ki a politikus. Kérdésünkre, hogy mennyire lehet hiteles a szocialista párt pálfordulása, azt a példát említette, hogy 1990-ben a Fidesz szerinte „csuhásoknak” nevezte a klérus tagjait, a Szent Koronát pedig „micisapkának”, az ő pálfordulásuk hitelességét pedig senki nem kérdőjelezte meg néhány évvel később. Szabó Ödön egyébként bibliai párhuzamokkal illusztrálta az RMDSZ–MSZP-kapcsolatok létjogosultságát: szerinte aki ezt bírálja, annak tudnia kellene, hogy a megbocsátásról nem beszélni kell, hanem cselekedni, másfelől a jó pásztor is megkeresi elkóborolt nyáját. A bihari politikus ugyanakkor arra a kérdésünkre, hogy milyen szerepet vállal majd a szövetség a közelgő magyarországi választási kampányban, amelyen minden bizonnyal már számos kettős állampolgár is szavaz Erdélyből, így felelt: „ ha semmilyen formában nem tudjuk elkerülni, hogy a magyarországi kampány Erdélyre is átterjedjen, az RMDSZ-nek saját arculatot kell kialakítania és azt képviselnie. Az RMDSZ nem fogja felvállalni, hogy a bukaresti függőséget egy esetleges budapestire cserélje”. Kérdésünkre, hogy ez azt jelenti-e, hogy a szövetség valamilyen formában elindulna a magyarországi választáson, igennel felelt, Nyírő József erdélyi pártját említve példaként.
Sose volt Eckstein szíve csücske az MSZP
„Alapvetően helyesnek tartom, hogy az RMDSZ kapcsolatot tart fenn a magyarországi demokratikus politikai pártokkal, azzal együtt, hogy nekem az MSZP sosem volt a szívem csücske” – jelentette ki eközben kérdésünkre Eckstein-Kovács Péter, az RMDSZ Szabadelvű Kör elnevezésű platformjának alapítója. Mint fogalmazott, a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, megszervezésének körülményeit nem kívánja kommentálni, mivel őt nem vonták be a szervezésbe, nem rendelkezik információkkal. Kérdésünkre, miszerint előfordulhat-e, hogy az RMDSZ beszáll az MSZP „tisztára mosását” célzó kommunikációba, Eckstein-Kovács Péter leszögezte: nem gondolja, hogy a szövetség segítene kampányolni az MSZP-nek a 2014-es választásokon.
Újabb néppárti bírálat
Az Erdélyi Magyar Néppárt egyébként tegnap újfent bírálta a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, mondván: az RMDSZ végre felvállalta hovatartozását. „Olyanokkal bratyiznak, akik nemzetellenesek” – szögezte le Zatykó Gyula. A partiumi régióelnöknek nincs tudomása arról, hogy az RMDSZ felső vezetésének mandátuma lett volna az MSZP-vel való találkozásra, és „bár jogukban áll bárkivel együttműködni, az MSZP miatt a saját tagságuk és szavazóik előtt kell majd felelniük”. Zatykó emlékeztetett: a Táncsics-alapítványnak, amellyel az RMDSZ Kós Károly Alapítványa együttműködési megállapodást kötött, nemrég még Gyurcsány Ferenc volt az elnöke, Szanyi Tibor, az MSZP elnökségi tagja pedig még 2010-ben is nemmel szavazott a Magyar Országgyűlésben a kettős állampolgárság elfogadásakor.
(Semjén az RMDSZ-szel való kapcsolatról
Ha az MSZP lelkiismereti alapon tette volna meg a bocsánatkérést, már bőven lett volna ideje – jelentette ki a Duna Tv Heti Hírmondó műsorában Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, aki szerint a jelenlegi helyzetben az MSZP nem is tehet mást, mint megpróbál jó pontokat gyűjteni a határon túli magyaroknál. Hozzátette: az MSZP-nek sokat kell dolgoznia, hogy ott szavazatot találjon. Arra a kérdésre, hogy a kormány elkezd-e szövetségeseket keresni vagy együttműködést ajánlani az RMDSZ felé, azt mondta: a kormánynak egyformán fontos minden magyar, függetlenül pártszimpátiájától. „A Fidesz–KDNP szövetség azonban az Európai Néppárt tagja, következésképpen azok a pártok a testvérpárjaik, akik a jobbközéphez tartozva az Európai Néppárt tagjai” – mutatott rá, kiemelve, hogy az MSZP eközben a szocialista internacionáléban van. Az MSZP ugyanakkor – tette hozzá – mindig tagadta, amit a Magyar Állandó Értekezlet fundamentumként fogalmazott meg, miszerint azok a szövetségeseik, akik etnikai értelemben vett magyar pártként határozzák meg magukat. „Így az RMDSZ-nek sokkal közelebb kell állnia a Fidesz–KDNP-hez, mint a szocialistákhoz” – húzta alá. Mint kiemelte, Kelemen Hunorral a szövetségnek kiegyensúlyozott kapcsolata van, Markó Béla ugyanakkor egy irányzatot képvisel az RMDSZ-en belül. „A székelyföldi RMDSZ egészen más, mint például a bihari, utóbbi például mindig is szocialista beállítottságú volt. Az RMDSZ szavazóinak a nagy része a keresztény-konzervatív nemzeti kultúrkörhöz tartozik” – hangsúlyozta.)
Krónika (Kolozsvár),
Megoszlanak a vélemények az MSZP-vel való viszonyról az RMDSZ-en belül. A Krónika arra volt kíváncsi, hogyan látják a területi vezetők a múlt héten történteket, mi a véleményük arról, hogy az országos vezetés szorosabbra fűzte a kapcsolatot az erdélyi magyarság köreiben nem túl nagy népszerűségnek örvendő szocialistákkal. Miközben Antal Árpád arról beszélt, hogy a székelyföldi RMDSZ számára a Fidesz a szimpatikusabb, Borboly Csaba szerint ebben a kérdésben nem kell pártfegyelem. Szabó Ödön sem kampányolna az MSZP-nek, inkább elindítaná az RMDSZ-t.
Antal Árpád: inkább a Fidesz
„Sepsiszentgyörgyről semmiképpen nem tudom a Magyar Szocialista Párt (MSZP) nemzetpolitikáját pozitívan értékelni” – szögezte le a Krónika megkeresésére Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy polgármestere, a városi RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a szövetség politikusainak véleményét ismerve úgy véli, a székelyföldi szervezetek, de az RMDSZ globálisan sem fog szerepet vállalni abban, hogy az MSZP tisztára mossa magát Erdélyben, szerinte a szövetség nem vesz részt a magyarországi pártok kampányában.
„Az RMDSZ sokszínű, a szövetségen belül vannak olyan politikusok, akiknek az MSZP szimpatikus, és vagyunk, akik a Fidesszel ápolunk szorosabb kapcsolatot” – fejtette ki Antal Árpád, aki szerint amióta Kelemen Hunor a szövetség elnöke, szemmel látható a közeledés a magyar kormánypárt felé. Ugyanakkor – tette hozzá – az RMDSZ-en belül elfogadott, hogy a magyarországi demokratikus szervezetekkel folyamatosan egyeztetni kell, az MSZP pedig demokratikus szervezet, a Magyar Országgyűlés tagja.
„El tudom fogadni, hogy az RMDSZ kommunikál az MSZP-vel még akkor is, ha hozzám a Fidesz áll közelebb” – fogalmazott Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi politikus leszögezte, egyértelműen ellene van, hogy az RMDSZ bármelyik magyarországi pártnak az „utánfutója” legyen, „bár erre eddig nem is volt példa”. „Az RMDSZ-en belül sokfélék vagyunk: a Bihar megyeieknek lehet, hogy az MSZP szimpatikus, a székelyföldieknek a Fidesz, de biztos olyanok is vannak a szövetségben, akikhez az SZDSZ vagy a Jobbik áll közelebb” – öszszegzett Antal Árpád.
Borboly Csaba: nem kell pártfegyelem
Nem állt ki eközben egyik alakulat mellett vagy ellen Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke. Mint kérdésünkre fogalmazott, a választásokig még hátravan több mint egy év, és addig még sok víz lefolyik majd az Olton meg a Maroson. „A magyarországi parlamenti választásokkal ráérünk még foglalkozni, ha egyáltalán kell azzal foglalkoznunk. Én azt gondolom, hogy e vonatkozásban a „virágozzék ezer virág” elvét kell követni, tehát itt nincs helye pártfegyelemről beszélni. Én azt ajánlom mindenkinek, döntsön szíve szerint, ahogy jónak látja” – fejtette ki a székelyföldi politikus. Mint mondta, ő személy szerint azt fogja ajánlani, hogy ne fogják vissza magukat.
„Ha úgy gondolják, hogy egy párthoz tartozó magyarországi polgármester korrekt, segítőkész partner volt, akkor nem maradhatunk adósok. Tehát ha azzal jönnek a magyarországi kollégák hozzánk, hogy segítsünk, szóljunk egy jó szót, akkor azt tegyük meg” – szögezte le Borboly, aki ugyanakkor abban bízik, hogy a határon túli kampányolás ügyében a magyarországi pártok képesek lesznek egy etikai kódexben, egy mindenkire kötelező magatartásszabályban megállapodni, ugyanis „nem nézne az jól ki, ha a románság nagy derültségére ütnék-vágnák egymást nálunk”. „Mert mocskolódni, azt tudnak, volt alkalmunk ezt megtapasztalni” – tette hozzá. Borboly ugyanakkor arra is kitért, azt tervezi, hogy október–novemberben valamennyi releváns magyarországi part vezetőjét meghívja Csíkszeredába, hogy ismertethessék elképzeléseiket, programjukat. „Hogy mi lesz utána, majd meglátjuk” – fogalmazott. Az MSZP múlt heti bocsánatkérése kapcsán volt általános iskolai tanárának mondását – miszerint a jó kifogás soha sem rossz – parafrazálva megjegyezte: „egy őszinte bocsánatkérés sosem árt, sosem rossz”. Annak kapcsán pedig, hogy a szövetségen belül ki kihez közeledik, nem kívánt állást foglalni.
Szabó elindítaná az RMDSZ-t
Semelyik magyar pártnak nem fog kampányolni az RMDSZ a közelgő magyarországi választásokon – vallja az MSZP-pártiként számon tartott Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke, Szabó Ödön, aki személy szerint azt tartaná jónak, ha a szövetség képviseltetné magát valamilyen formában az anyaországi voksoláson. A politikus ugyanakkor teljesen természetesnek tarja, hogy az RMDSZ vezetősége találkozott az MSZP elnökségével, hiszen – mint fogalmazott – a szövetség mindenkit fogad, aki Erdélybe látogat.
„Én azt vártam volna, hogy megdicsérik az RMDSZ-t amiatt, hogy egy olyan magyarországi pártnak, amelynek eddig nem volt nemzetstratégiája, most van” – jelentette ki a politikus. Kérdésünkre, hogy mennyire lehet hiteles a szocialista párt pálfordulása, azt a példát említette, hogy 1990-ben a Fidesz szerinte „csuhásoknak” nevezte a klérus tagjait, a Szent Koronát pedig „micisapkának”, az ő pálfordulásuk hitelességét pedig senki nem kérdőjelezte meg néhány évvel később. Szabó Ödön egyébként bibliai párhuzamokkal illusztrálta az RMDSZ–MSZP-kapcsolatok létjogosultságát: szerinte aki ezt bírálja, annak tudnia kellene, hogy a megbocsátásról nem beszélni kell, hanem cselekedni, másfelől a jó pásztor is megkeresi elkóborolt nyáját. A bihari politikus ugyanakkor arra a kérdésünkre, hogy milyen szerepet vállal majd a szövetség a közelgő magyarországi választási kampányban, amelyen minden bizonnyal már számos kettős állampolgár is szavaz Erdélyből, így felelt: „ ha semmilyen formában nem tudjuk elkerülni, hogy a magyarországi kampány Erdélyre is átterjedjen, az RMDSZ-nek saját arculatot kell kialakítania és azt képviselnie. Az RMDSZ nem fogja felvállalni, hogy a bukaresti függőséget egy esetleges budapestire cserélje”. Kérdésünkre, hogy ez azt jelenti-e, hogy a szövetség valamilyen formában elindulna a magyarországi választáson, igennel felelt, Nyírő József erdélyi pártját említve példaként.
Sose volt Eckstein szíve csücske az MSZP
„Alapvetően helyesnek tartom, hogy az RMDSZ kapcsolatot tart fenn a magyarországi demokratikus politikai pártokkal, azzal együtt, hogy nekem az MSZP sosem volt a szívem csücske” – jelentette ki eközben kérdésünkre Eckstein-Kovács Péter, az RMDSZ Szabadelvű Kör elnevezésű platformjának alapítója. Mint fogalmazott, a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, megszervezésének körülményeit nem kívánja kommentálni, mivel őt nem vonták be a szervezésbe, nem rendelkezik információkkal. Kérdésünkre, miszerint előfordulhat-e, hogy az RMDSZ beszáll az MSZP „tisztára mosását” célzó kommunikációba, Eckstein-Kovács Péter leszögezte: nem gondolja, hogy a szövetség segítene kampányolni az MSZP-nek a 2014-es választásokon.
Újabb néppárti bírálat
Az Erdélyi Magyar Néppárt egyébként tegnap újfent bírálta a kolozsvári RMDSZ–MSZP-találkozót, mondván: az RMDSZ végre felvállalta hovatartozását. „Olyanokkal bratyiznak, akik nemzetellenesek” – szögezte le Zatykó Gyula. A partiumi régióelnöknek nincs tudomása arról, hogy az RMDSZ felső vezetésének mandátuma lett volna az MSZP-vel való találkozásra, és „bár jogukban áll bárkivel együttműködni, az MSZP miatt a saját tagságuk és szavazóik előtt kell majd felelniük”. Zatykó emlékeztetett: a Táncsics-alapítványnak, amellyel az RMDSZ Kós Károly Alapítványa együttműködési megállapodást kötött, nemrég még Gyurcsány Ferenc volt az elnöke, Szanyi Tibor, az MSZP elnökségi tagja pedig még 2010-ben is nemmel szavazott a Magyar Országgyűlésben a kettős állampolgárság elfogadásakor.
(Semjén az RMDSZ-szel való kapcsolatról
Ha az MSZP lelkiismereti alapon tette volna meg a bocsánatkérést, már bőven lett volna ideje – jelentette ki a Duna Tv Heti Hírmondó műsorában Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, aki szerint a jelenlegi helyzetben az MSZP nem is tehet mást, mint megpróbál jó pontokat gyűjteni a határon túli magyaroknál. Hozzátette: az MSZP-nek sokat kell dolgoznia, hogy ott szavazatot találjon. Arra a kérdésre, hogy a kormány elkezd-e szövetségeseket keresni vagy együttműködést ajánlani az RMDSZ felé, azt mondta: a kormánynak egyformán fontos minden magyar, függetlenül pártszimpátiájától. „A Fidesz–KDNP szövetség azonban az Európai Néppárt tagja, következésképpen azok a pártok a testvérpárjaik, akik a jobbközéphez tartozva az Európai Néppárt tagjai” – mutatott rá, kiemelve, hogy az MSZP eközben a szocialista internacionáléban van. Az MSZP ugyanakkor – tette hozzá – mindig tagadta, amit a Magyar Állandó Értekezlet fundamentumként fogalmazott meg, miszerint azok a szövetségeseik, akik etnikai értelemben vett magyar pártként határozzák meg magukat. „Így az RMDSZ-nek sokkal közelebb kell állnia a Fidesz–KDNP-hez, mint a szocialistákhoz” – húzta alá. Mint kiemelte, Kelemen Hunorral a szövetségnek kiegyensúlyozott kapcsolata van, Markó Béla ugyanakkor egy irányzatot képvisel az RMDSZ-en belül. „A székelyföldi RMDSZ egészen más, mint például a bihari, utóbbi például mindig is szocialista beállítottságú volt. Az RMDSZ szavazóinak a nagy része a keresztény-konzervatív nemzeti kultúrkörhöz tartozik” – hangsúlyozta.)
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 23.
Nem lett magyar az ombudsman
Nagyüzem volt tegnap a rendkívüli parlamenti ülésszak kezdetén, hiszen a parlament elfogadta a törvényhozók jogállásáról szóló törvényt, illetve megválasztotta az új ombudsmant és jóváhagyta az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) új elnökét.
Nagy többséggel fogadta el a parlament a törvényhozók jogállásáról szóló törvényt, amely erősíti a törvényhozók mentelmi jogát. A törvény módosított és kedden elfogadott változatába bekerült, hogy a képviselők és szenátorok csak akkor veszíthetik el mandátumukat tisztségbeli vagy érdekbeli összeférhetetlenség miatt, ha az ennek megállapítására hivatott szerv (ANI) mellett a bíróság is megerősíti ezt jogerős ítéletben. A jogszabályt 309 képviselő támogatta 56 ellenében, ketten tartózkodtak.
A törvény módosítását Valeriu Zgonea, a képviselőház szociáldemokrata párti elnöke kezdeményezte, és annak elfogadását támogatta a kétharmados többséggel kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL). A jogszabály ellen voksolt a Demokrata Liberális Párt (PDL), amelynek nevében Ioan Oltean képviselő kijelentette: a jogszabály kibővíti a törvényhozók mentelmi jogát, és bátorítja őket arra, hogy ne óvakodjanak az érdekbeli összeférhetetlenségi helyzetektől. A jogszabály továbbra is úgy rendelkezik, hogy törvényhozókat csak akkor lehet őrizetbe venni, letartóztatni, illetve házkutatási parancsot végrehajtani ellenük, ha a parlament jóváhagyja ezt. Az ügyészségnek viszont „megalapozott bizonyítékokat” kell felmutatnia a parlament illetékes bizottságának. Oltean szerint az új törvény bírósági hatáskörökkel ruházza fel a parlamentet, ugyanakkor a jogszabály kezdeményezői szerint ez a vád megalapozatlan, mert az ügyészségnek eddig is bizonyítékokat kellett felmutatniuk hasonló kérés esetén.
Nem lett magyar nemzetiségű a nép ügyvédje (ombudsman), miután a parlament a szociáldemokraták által javasolt Crişu Anastasiu ügyvédet választotta ebbe a tisztségbe. A posztra pályázott a civil szervezetek és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által támogatott Eckstein-Kovács Péter jogász is, aki visszalépett a megmérettetésből, miután a szakbizottságban csak 5 támogató szavazatot kapott a kormányoldal jelöltje által begyűjtött húsz vokshoz képest.
A poszt tavaly júliusban üresedett meg, amikor a frissen hatalomra került USL leváltotta az ombudsmant és a román parlament két házelnökét, amit élesen bírált az Európai Unió.
Cristian Rădulescu, a PDL szenátusi frakcióvezetője szerint a nyár óta nem volt egyeztetés a pártok között az ombudsman személyéről, a kormányoldal pedig most elhamarkodottan tűzte napirendre a kérdést. A parlament megerősítette Laura Georgescu kinevezését a CNA élére.
Szabadság (Kolozsvár),
Nagyüzem volt tegnap a rendkívüli parlamenti ülésszak kezdetén, hiszen a parlament elfogadta a törvényhozók jogállásáról szóló törvényt, illetve megválasztotta az új ombudsmant és jóváhagyta az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) új elnökét.
Nagy többséggel fogadta el a parlament a törvényhozók jogállásáról szóló törvényt, amely erősíti a törvényhozók mentelmi jogát. A törvény módosított és kedden elfogadott változatába bekerült, hogy a képviselők és szenátorok csak akkor veszíthetik el mandátumukat tisztségbeli vagy érdekbeli összeférhetetlenség miatt, ha az ennek megállapítására hivatott szerv (ANI) mellett a bíróság is megerősíti ezt jogerős ítéletben. A jogszabályt 309 képviselő támogatta 56 ellenében, ketten tartózkodtak.
A törvény módosítását Valeriu Zgonea, a képviselőház szociáldemokrata párti elnöke kezdeményezte, és annak elfogadását támogatta a kétharmados többséggel kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL). A jogszabály ellen voksolt a Demokrata Liberális Párt (PDL), amelynek nevében Ioan Oltean képviselő kijelentette: a jogszabály kibővíti a törvényhozók mentelmi jogát, és bátorítja őket arra, hogy ne óvakodjanak az érdekbeli összeférhetetlenségi helyzetektől. A jogszabály továbbra is úgy rendelkezik, hogy törvényhozókat csak akkor lehet őrizetbe venni, letartóztatni, illetve házkutatási parancsot végrehajtani ellenük, ha a parlament jóváhagyja ezt. Az ügyészségnek viszont „megalapozott bizonyítékokat” kell felmutatnia a parlament illetékes bizottságának. Oltean szerint az új törvény bírósági hatáskörökkel ruházza fel a parlamentet, ugyanakkor a jogszabály kezdeményezői szerint ez a vád megalapozatlan, mert az ügyészségnek eddig is bizonyítékokat kellett felmutatniuk hasonló kérés esetén.
Nem lett magyar nemzetiségű a nép ügyvédje (ombudsman), miután a parlament a szociáldemokraták által javasolt Crişu Anastasiu ügyvédet választotta ebbe a tisztségbe. A posztra pályázott a civil szervezetek és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által támogatott Eckstein-Kovács Péter jogász is, aki visszalépett a megmérettetésből, miután a szakbizottságban csak 5 támogató szavazatot kapott a kormányoldal jelöltje által begyűjtött húsz vokshoz képest.
A poszt tavaly júliusban üresedett meg, amikor a frissen hatalomra került USL leváltotta az ombudsmant és a román parlament két házelnökét, amit élesen bírált az Európai Unió.
Cristian Rădulescu, a PDL szenátusi frakcióvezetője szerint a nyár óta nem volt egyeztetés a pártok között az ombudsman személyéről, a kormányoldal pedig most elhamarkodottan tűzte napirendre a kérdést. A parlament megerősítette Laura Georgescu kinevezését a CNA élére.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 23.
Kitüntették Kallós Zoltán néprajzkutatót
A legjelentősebb hazai népművészeket tömörítő romániai népművészeti akadémia (Academia Artelor Tradiţionale din România) tagjává vált Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő; a tagságot szentesítő oklevelet kedden délután, az Octavian Goga Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutató keretében vette át a Kossuth-díjas néprajzkutató. Corneliu Bucur, az 1993-ban alakult szervezet elnöke, a nagyszebeni székhelyű Astra Néprajzi Múzeum korábbi igazgatója méltatásában kifejtette: Kallós Zoltán a legnagyobb szakemberek egyike, pályája során nagy mértékben hozzájárult közösségünk fejlődéséhez és megmaradásához. – Saját erejéből hozta létre a válaszúti népművészeti központot, ahol megszámlálhatatlan értéket ment meg a pusztulástól. Teszi mindezt szenvedéllyel, tanúbizonyságot adva nagylelkűségéről és elszántságáról – hangsúlyozta Corneliu Bucur.
A kitüntetett megjegyezte: három nyelven beszél, románul, magyarul és cigányul. – A gyűjtéseim java részét Válaszúton és a környékbeli falvakban végeztem, 26 településen filmeztem a románok, a magyarok és a cigányok táncait, nemzetiségre való tekintet nélkül – magyarázta Kallós Zoltán. Hozzáfűzte: idén nyáron huszonkettedik alkalommal szervezik meg a Mezőségi Népzene- és Néptánctábort, ahova a világ minden tájáról – így például Thaiföldről is – jönnek résztvevők, évente körülbelül 300-400 fő. – Ott mindenki megtanulhatja a román, a magyar és a cigány táncokat egyaránt – mondta a néprajzkutató.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke szerint a Válaszúton 2010 májusában megnyitott Kallós Zoltán Múzeumban és Népművészeti Központban a múlt révén teremtődik meg a jövő. Megtisztelőnek nevezte, hogy ismerheti Kallós Zoltánt, akitől mindannyian sokat tanulhatunk a folytatás, a továbblépés érdekében. – Egy személy, egy nemzet a fához hasonlatos: ha valaki el akarja pusztítani a fát, kivágja a gyökereit, gyökértelenül pedig a globalizáció veszélye fenyegeti, és a lelkét is elveszíti – állapította meg Vákár István.
A Kolozs Megyei Népi Alkotások Háza szervezésében négy kötetet mutattak be a rendezvényen, a Tradiţii clujene és az Altip kiadó újdonságait.
Szabadság (Kolozsvár),
A legjelentősebb hazai népművészeket tömörítő romániai népművészeti akadémia (Academia Artelor Tradiţionale din România) tagjává vált Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő; a tagságot szentesítő oklevelet kedden délután, az Octavian Goga Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutató keretében vette át a Kossuth-díjas néprajzkutató. Corneliu Bucur, az 1993-ban alakult szervezet elnöke, a nagyszebeni székhelyű Astra Néprajzi Múzeum korábbi igazgatója méltatásában kifejtette: Kallós Zoltán a legnagyobb szakemberek egyike, pályája során nagy mértékben hozzájárult közösségünk fejlődéséhez és megmaradásához. – Saját erejéből hozta létre a válaszúti népművészeti központot, ahol megszámlálhatatlan értéket ment meg a pusztulástól. Teszi mindezt szenvedéllyel, tanúbizonyságot adva nagylelkűségéről és elszántságáról – hangsúlyozta Corneliu Bucur.
A kitüntetett megjegyezte: három nyelven beszél, románul, magyarul és cigányul. – A gyűjtéseim java részét Válaszúton és a környékbeli falvakban végeztem, 26 településen filmeztem a románok, a magyarok és a cigányok táncait, nemzetiségre való tekintet nélkül – magyarázta Kallós Zoltán. Hozzáfűzte: idén nyáron huszonkettedik alkalommal szervezik meg a Mezőségi Népzene- és Néptánctábort, ahova a világ minden tájáról – így például Thaiföldről is – jönnek résztvevők, évente körülbelül 300-400 fő. – Ott mindenki megtanulhatja a román, a magyar és a cigány táncokat egyaránt – mondta a néprajzkutató.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke szerint a Válaszúton 2010 májusában megnyitott Kallós Zoltán Múzeumban és Népművészeti Központban a múlt révén teremtődik meg a jövő. Megtisztelőnek nevezte, hogy ismerheti Kallós Zoltánt, akitől mindannyian sokat tanulhatunk a folytatás, a továbblépés érdekében. – Egy személy, egy nemzet a fához hasonlatos: ha valaki el akarja pusztítani a fát, kivágja a gyökereit, gyökértelenül pedig a globalizáció veszélye fenyegeti, és a lelkét is elveszíti – állapította meg Vákár István.
A Kolozs Megyei Népi Alkotások Háza szervezésében négy kötetet mutattak be a rendezvényen, a Tradiţii clujene és az Altip kiadó újdonságait.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 23.
Potozky, a kölyökkor, a démonok és az írás
2009. január 8. óta foglalkozik írással. Első kötete megjelenésekor már három díjat tudhatott magáénak: 2010-ben a Szabó Gyula Emlékdíjat, 2011-ben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának debütdíjait vehette át, tavaly a Bálint Tibor-díjat is megkapta. Karcolatai, novellái szinte az összes magyar nyelvű folyóiratban megjelennek. Kikről és kikért érdemes írni? És hogy jönnek képbe a démonok? Potozky Lászlóval beszélgettünk.
– Megfordult-e a fejedben gyermekkorban, hogy irodalommal foglalkozz? Volt-e gyermekkori álmod? És egyáltalán, milyen gyermek volt a kis Potozky?
– Dehogy fordult, hisz olvasni sem szerettem. Szánom-bánom, de a gyermekkorban oly kötelező Verne–Jókai–Rejtő hármasnak csak a töredékét olvastam. Viszont voltak kedvenc olvasmányaim, például a Kincskereső kisködmön meg a Légy jó mindhalálig. Utóbbit talán tízszer is olvastam. Gyerekkoromban sok minden járt a fejemben, mi is lehetnék, ha nagy leszek, de leginkább talán katona szerettem volna lenni. Ez persze sehogy sem egyezett félős, szorongó természetemmel. Hogy milyen kiskölyök voltam? Hát anyás, meg nagydumás. Szerettem mindenféle fantasztikus históriát kitalálni, amelyek velem történtek meg. Ennek az eleven fantáziának volt azonban egy hátulütője is: miután anyámék esténként leoltották a kisszobában a villanyt, mindenféle, a mai napig egészen rémisztőnek tetsző marhasággal tömtem tele a sötétséget. Nem csoda, hogy elég sokáig képtelen voltam anyám nélkül elaludni, és gyakran ébredtem éjszakánként arra, hogy nem merek a paplan alól kilesni, annyira be vagyok tojva.
– Volt valaki a családodban, aki biztatott, nagy hatással volt rád? A szüleid hogyan viszonyultak később a pályaválasztásodhoz?
–A szüleim szörnyen büszkék rám, de leginkább talán annak örülnek, hogy önmagamra találtam. Amiben csak tudnak, segítenek. Értem ez alatt nemcsak az anyagi támogatást, de néha még ötleteket is kapok később megírandó történeteimhez. Az első könyvemben is van néhány szöveg, amelyeket a szüleim inspiráltak: a Drót a pofánnak anyum adta meg az alapötletét, a Hulló lapok közt az ember és a Szomszédok című szövegnek pedig apám. Továbbá több sztori alapját a nagyszüleim elbeszéléseiből kölcsönöztem. Nagyon jó mesélőkéjük van, a mai napig megunhatatlan.
– Végzettségedet tekintve újságíró vagy. Nehezebbek vagy könnyebbek voltak számodra a sajtóműfajok? Mikor és miért érezted úgy, hogy stílust kell váltanod?
– Leginkább tudósításokkal foglalkoztam a sajtóműfajokon belül, publicisztikát keveset írtam. Inkább humoros kis cuccok voltak, talán nem is olyan rosszak. Alig kezdtem el az újságírás szakot, és máris éreztem, hogy többet akarok. Én akarom kitalálni a sztorit, nem csak megírni. Sokkal nemesebbnek éreztem a szépprózát, mint az újságírást. Visszatekintve azonban talán kissé elrugaszkodott állítás ez. Egy novellával nem biztos, hogy ki lehetett volna robbantani a Watergate-ügyet. De akkor ott van ellenpéldaként a Tamás bátya kunyhója...
– Raymond Radigue 21 esztendőt sem élt, de ezalatt két olyan regényt is írt, számos vers mellett, amivel elfoglalta a helyét a világirodalom klasszikusai között. Te mit gondolsz erről, mennyire határozza meg egy író életkora azt, amit alkot?
– Semennyire. Volt neki két jó sztorija, és megírta. Kész szerző volt, miért kellett volna várakoznia? Szerencsés volt, hogy már ilyen fiatalon nyomot sikerült hagynia maga mögött, mert azért ha megfigyeljük, a legnagyobb írók is úgy negyvenéves korukra teljesednek ki igazán. Persze mindig vannak kivételek.
– Kolozsvári éveidhez hozzátartozik, hogy 2009–2011 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöke voltál. Hogyan élted meg, mit jelentett ez számodra?
– Jó volt, akkoriban tűntem fel a palettán, élveztem elnöknek lenni. Szerettem volna minél több embernek segíteni az indulásban, volt, aki élt vele, volt, aki nem. Volt egy hangulata azoknak a pincében eltöltött estéknek. Aztán egyszer csak nem éreztem többé a sajátomnak. Mostanában nosztalgiával gondolok vissza a Bretterre, és talán picit sajnálom is, hogy olyan hamar lemondtam róla.
– Mit neveznél fordulópontnak az eddigi pályádon? Tulajdonképpen az érdekel, mióta tekinted írónak magad? Wikipediád mindenesetre már van!
– Írónak igazából akkor fogom magam tekinteni, amikor úgy fogok írni, ahogy akarok, és nem csak úgy, ahogy tudok. Addig pedig igyekszem fejlődni, noha nem kizárt, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Az Áradás elég sokat jelentett, pályafutásom eddigi csúcspontjának azt tartom, amikor megkeresett Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója, hogy a második kötetem a kiadónál jelenjen meg. Nagy álmom volt ez, nem hittem volna, hogy az elkövetkező tíz-tizenöt évben valóra válik.
– Az Áradás című novelláskötetedről több tucat kritikát írtak – legutóbbit a januári Látó közölte. Nem mindennapos ez egy elsőkötetes erdélyi szerző esetében. Számítottál-e rá, hogy az első kötetednek ekkora visszhangja lesz?
– A kötetről körülbelül tizenöt írás jelent meg, a fene sem gondolta volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Leginkább talán annak örültem, hogy több más kortárs szerző művével egyetemben a Balassi Intézet közölt róla egy rövid, angol nyelvű ismertetőt egy füzetecskében, amelyet a Frankfurti Könyvvásáron mutogattak.
– Milyen érzés az Állomás, éjszaka című antológiában szerepelni?
– Megtisztelő. Amikor bekerültem az antológiába, még nem tudtam a teljes névsort. De a legjobb az volt, hogy elolvashattam, ők hogyan oldották meg a feladatot. És megvallom, egyesekre irigykedtem is. Voltak ott sokkal kreatívabb megoldások is, mint az enyém.
– Novelláidban gyakoriak a megalázottak és a megszomorítottak. Azt is olvastam, hogy „halálnovellákat írsz”. Bogdán László meg egyenesen azt írja egy kritikában, hogy „szürkét ábrázolsz, szürkével”. Honnan jön ez neked? Kiírod magadból a kudarcot, a fájdalmat? Transzformálsz?
– Részben. A szürkeség egy része belülről jön, a másik része meg belém férkőzik azáltal, amit látok minden nap az utcán. Azokról és azokért érdemes írni, akik annyira láthatatlanok, hogy elvesznek a hajnali ködben, mialatt az ingajáratot várják a buszmegállóban, ami majd a gyárba viszi őket. A három cigányfiúért érdemes írni Tar Sándor Csóka című novellájából. Pistuért meg Lajosért a Gézagyerekből. Róluk és értük.
– Nehezen írsz? Vannak módszereid? Tudnál minden nap írni?
– Az elején nagyon könnyen írtam, csak ontottam magamból a szöveget. Rengeteg volt az utómunka azokkal az írásokkal. De mostanság sem sokkal kevesebb, amikor nagyon megfontoltan és lassan írok. Mert, ahogy egyre többet olvas és ír az ember, egyre gyakrabban eszmél rá, hogy ezt már látta valahol, netán már leírta. És olyankor újra kell fogalmazni. Méghozzá úgy, hogy ne tűnjön izzadtságszagúnak. Nem hinném, hogy minden nap tudnék írni. Nincsen hozzá elég sztorim. Régebb minden szemetet megírtam, mostanság már szelektálok.
– Történeteidnek alapeleme a drámaiság, sokszor erős filmes hatás érezhető az írásaidon. Nem vonz a film, a dráma? Miben látod a jövődet: film vagy regény? Ha jól tudom, mostanában drámaírást tanulsz.
– Regény. Nagyon szeretnék regényt írni. Kihívás lesz számomra, de hátha összejön. És ami még nehezebb: drámával is kísérletezem. Még nem írtam igazán komoly dolgot, de van három ötletem, azokon fogok bütykölni, amint szabadidőm lesz. Olyant akarok, mint a Gézagyerek. Az valami csoda. Amúgy igen, drámaíró suliba is járok, úgyhogy van, akinek megmutassam a dolgaimat. Rohadtul nehéz műfaj. A próza ehhez képest sétagalopp. Vért kell izzadni, míg megszólal a szereplő. Mintha mind némán születnének, vagy egy rosszul szinkronizált filmben...
– Mit szeretnél megvalósítani az új évben? Milyen terveid, elképzeléseid vannak? Nemsokára megjelenik a legújabb köteted, a Magvető gondozásában. Miben lesz más az eddigiekhez képest?
– Az új évben szeretnék elmélyülni a drámaírásban, és dokumentálódni az első regényemhez. A magvetős könyvem szintén novelláskötet lesz. Az előzőhöz képest terjedelmesebb, jobban kidolgozott sztorik, de néhány egészen elszállt, abszurd szöveg is helyet kap benne. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész könyv az átalakulásról szól, ahogy a munkacíme is utal rá: Nappá lett lámpafény.
– Író az az ember, aki nem azt írja meg, amit meg akar írni, hanem azt, amit a démonai meg akarnak íratni vele – vallja Llosa. Tudnál mesélni ennek az élményéről?
– Nem emlékszem már, hol találtam ezt az idézetet. De hát bármit is mondjon a Mester, én rábólintok, hisz ő írta a Város és a kutyákat. Egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Szeretnék én is rátalálni arra az őszinte hangra, ami ahhoz kell, hogy felébredhessenek bennem a démonok. Hogy a szöveg ne az agyból jusson el a papírra, hanem egyenesen az ujjbegyből. Hogy ne én írjak, hanem a démonok, akik valójában belőlem jöttek létre. A gondolataim és a személyiségem különböző szegmenseiből.
– Egyetértenél azzal, hogy a világon minden azért történik, és azért van, hogy egyszer majd könyv legyen belőle?
– Nem. Minden nem irodalmi nyersanyag. Vannak dolgok, amiket jobb, ha távol tartunk a papírtól. Mert ha mindent odaadunk az irodalomnak és a nyilvánosságnak, akkor mi marad meg nekünk? Ha mindent kiírnánk magunkból, összerogynánk, mint egy kabát. Ha mindenből prózát faragunk, mi marad az életnek? Egyáltalán: marad élet, vagy csak a keményborító mögött lesz létezés?
RUSU PÉTER
Szabadság (Kolozsvár),
2009. január 8. óta foglalkozik írással. Első kötete megjelenésekor már három díjat tudhatott magáénak: 2010-ben a Szabó Gyula Emlékdíjat, 2011-ben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának debütdíjait vehette át, tavaly a Bálint Tibor-díjat is megkapta. Karcolatai, novellái szinte az összes magyar nyelvű folyóiratban megjelennek. Kikről és kikért érdemes írni? És hogy jönnek képbe a démonok? Potozky Lászlóval beszélgettünk.
– Megfordult-e a fejedben gyermekkorban, hogy irodalommal foglalkozz? Volt-e gyermekkori álmod? És egyáltalán, milyen gyermek volt a kis Potozky?
– Dehogy fordult, hisz olvasni sem szerettem. Szánom-bánom, de a gyermekkorban oly kötelező Verne–Jókai–Rejtő hármasnak csak a töredékét olvastam. Viszont voltak kedvenc olvasmányaim, például a Kincskereső kisködmön meg a Légy jó mindhalálig. Utóbbit talán tízszer is olvastam. Gyerekkoromban sok minden járt a fejemben, mi is lehetnék, ha nagy leszek, de leginkább talán katona szerettem volna lenni. Ez persze sehogy sem egyezett félős, szorongó természetemmel. Hogy milyen kiskölyök voltam? Hát anyás, meg nagydumás. Szerettem mindenféle fantasztikus históriát kitalálni, amelyek velem történtek meg. Ennek az eleven fantáziának volt azonban egy hátulütője is: miután anyámék esténként leoltották a kisszobában a villanyt, mindenféle, a mai napig egészen rémisztőnek tetsző marhasággal tömtem tele a sötétséget. Nem csoda, hogy elég sokáig képtelen voltam anyám nélkül elaludni, és gyakran ébredtem éjszakánként arra, hogy nem merek a paplan alól kilesni, annyira be vagyok tojva.
– Volt valaki a családodban, aki biztatott, nagy hatással volt rád? A szüleid hogyan viszonyultak később a pályaválasztásodhoz?
–A szüleim szörnyen büszkék rám, de leginkább talán annak örülnek, hogy önmagamra találtam. Amiben csak tudnak, segítenek. Értem ez alatt nemcsak az anyagi támogatást, de néha még ötleteket is kapok később megírandó történeteimhez. Az első könyvemben is van néhány szöveg, amelyeket a szüleim inspiráltak: a Drót a pofánnak anyum adta meg az alapötletét, a Hulló lapok közt az ember és a Szomszédok című szövegnek pedig apám. Továbbá több sztori alapját a nagyszüleim elbeszéléseiből kölcsönöztem. Nagyon jó mesélőkéjük van, a mai napig megunhatatlan.
– Végzettségedet tekintve újságíró vagy. Nehezebbek vagy könnyebbek voltak számodra a sajtóműfajok? Mikor és miért érezted úgy, hogy stílust kell váltanod?
– Leginkább tudósításokkal foglalkoztam a sajtóműfajokon belül, publicisztikát keveset írtam. Inkább humoros kis cuccok voltak, talán nem is olyan rosszak. Alig kezdtem el az újságírás szakot, és máris éreztem, hogy többet akarok. Én akarom kitalálni a sztorit, nem csak megírni. Sokkal nemesebbnek éreztem a szépprózát, mint az újságírást. Visszatekintve azonban talán kissé elrugaszkodott állítás ez. Egy novellával nem biztos, hogy ki lehetett volna robbantani a Watergate-ügyet. De akkor ott van ellenpéldaként a Tamás bátya kunyhója...
– Raymond Radigue 21 esztendőt sem élt, de ezalatt két olyan regényt is írt, számos vers mellett, amivel elfoglalta a helyét a világirodalom klasszikusai között. Te mit gondolsz erről, mennyire határozza meg egy író életkora azt, amit alkot?
– Semennyire. Volt neki két jó sztorija, és megírta. Kész szerző volt, miért kellett volna várakoznia? Szerencsés volt, hogy már ilyen fiatalon nyomot sikerült hagynia maga mögött, mert azért ha megfigyeljük, a legnagyobb írók is úgy negyvenéves korukra teljesednek ki igazán. Persze mindig vannak kivételek.
– Kolozsvári éveidhez hozzátartozik, hogy 2009–2011 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöke voltál. Hogyan élted meg, mit jelentett ez számodra?
– Jó volt, akkoriban tűntem fel a palettán, élveztem elnöknek lenni. Szerettem volna minél több embernek segíteni az indulásban, volt, aki élt vele, volt, aki nem. Volt egy hangulata azoknak a pincében eltöltött estéknek. Aztán egyszer csak nem éreztem többé a sajátomnak. Mostanában nosztalgiával gondolok vissza a Bretterre, és talán picit sajnálom is, hogy olyan hamar lemondtam róla.
– Mit neveznél fordulópontnak az eddigi pályádon? Tulajdonképpen az érdekel, mióta tekinted írónak magad? Wikipediád mindenesetre már van!
– Írónak igazából akkor fogom magam tekinteni, amikor úgy fogok írni, ahogy akarok, és nem csak úgy, ahogy tudok. Addig pedig igyekszem fejlődni, noha nem kizárt, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Az Áradás elég sokat jelentett, pályafutásom eddigi csúcspontjának azt tartom, amikor megkeresett Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója, hogy a második kötetem a kiadónál jelenjen meg. Nagy álmom volt ez, nem hittem volna, hogy az elkövetkező tíz-tizenöt évben valóra válik.
– Az Áradás című novelláskötetedről több tucat kritikát írtak – legutóbbit a januári Látó közölte. Nem mindennapos ez egy elsőkötetes erdélyi szerző esetében. Számítottál-e rá, hogy az első kötetednek ekkora visszhangja lesz?
– A kötetről körülbelül tizenöt írás jelent meg, a fene sem gondolta volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Leginkább talán annak örültem, hogy több más kortárs szerző művével egyetemben a Balassi Intézet közölt róla egy rövid, angol nyelvű ismertetőt egy füzetecskében, amelyet a Frankfurti Könyvvásáron mutogattak.
– Milyen érzés az Állomás, éjszaka című antológiában szerepelni?
– Megtisztelő. Amikor bekerültem az antológiába, még nem tudtam a teljes névsort. De a legjobb az volt, hogy elolvashattam, ők hogyan oldották meg a feladatot. És megvallom, egyesekre irigykedtem is. Voltak ott sokkal kreatívabb megoldások is, mint az enyém.
– Novelláidban gyakoriak a megalázottak és a megszomorítottak. Azt is olvastam, hogy „halálnovellákat írsz”. Bogdán László meg egyenesen azt írja egy kritikában, hogy „szürkét ábrázolsz, szürkével”. Honnan jön ez neked? Kiírod magadból a kudarcot, a fájdalmat? Transzformálsz?
– Részben. A szürkeség egy része belülről jön, a másik része meg belém férkőzik azáltal, amit látok minden nap az utcán. Azokról és azokért érdemes írni, akik annyira láthatatlanok, hogy elvesznek a hajnali ködben, mialatt az ingajáratot várják a buszmegállóban, ami majd a gyárba viszi őket. A három cigányfiúért érdemes írni Tar Sándor Csóka című novellájából. Pistuért meg Lajosért a Gézagyerekből. Róluk és értük.
– Nehezen írsz? Vannak módszereid? Tudnál minden nap írni?
– Az elején nagyon könnyen írtam, csak ontottam magamból a szöveget. Rengeteg volt az utómunka azokkal az írásokkal. De mostanság sem sokkal kevesebb, amikor nagyon megfontoltan és lassan írok. Mert, ahogy egyre többet olvas és ír az ember, egyre gyakrabban eszmél rá, hogy ezt már látta valahol, netán már leírta. És olyankor újra kell fogalmazni. Méghozzá úgy, hogy ne tűnjön izzadtságszagúnak. Nem hinném, hogy minden nap tudnék írni. Nincsen hozzá elég sztorim. Régebb minden szemetet megírtam, mostanság már szelektálok.
– Történeteidnek alapeleme a drámaiság, sokszor erős filmes hatás érezhető az írásaidon. Nem vonz a film, a dráma? Miben látod a jövődet: film vagy regény? Ha jól tudom, mostanában drámaírást tanulsz.
– Regény. Nagyon szeretnék regényt írni. Kihívás lesz számomra, de hátha összejön. És ami még nehezebb: drámával is kísérletezem. Még nem írtam igazán komoly dolgot, de van három ötletem, azokon fogok bütykölni, amint szabadidőm lesz. Olyant akarok, mint a Gézagyerek. Az valami csoda. Amúgy igen, drámaíró suliba is járok, úgyhogy van, akinek megmutassam a dolgaimat. Rohadtul nehéz műfaj. A próza ehhez képest sétagalopp. Vért kell izzadni, míg megszólal a szereplő. Mintha mind némán születnének, vagy egy rosszul szinkronizált filmben...
– Mit szeretnél megvalósítani az új évben? Milyen terveid, elképzeléseid vannak? Nemsokára megjelenik a legújabb köteted, a Magvető gondozásában. Miben lesz más az eddigiekhez képest?
– Az új évben szeretnék elmélyülni a drámaírásban, és dokumentálódni az első regényemhez. A magvetős könyvem szintén novelláskötet lesz. Az előzőhöz képest terjedelmesebb, jobban kidolgozott sztorik, de néhány egészen elszállt, abszurd szöveg is helyet kap benne. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész könyv az átalakulásról szól, ahogy a munkacíme is utal rá: Nappá lett lámpafény.
– Író az az ember, aki nem azt írja meg, amit meg akar írni, hanem azt, amit a démonai meg akarnak íratni vele – vallja Llosa. Tudnál mesélni ennek az élményéről?
– Nem emlékszem már, hol találtam ezt az idézetet. De hát bármit is mondjon a Mester, én rábólintok, hisz ő írta a Város és a kutyákat. Egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Szeretnék én is rátalálni arra az őszinte hangra, ami ahhoz kell, hogy felébredhessenek bennem a démonok. Hogy a szöveg ne az agyból jusson el a papírra, hanem egyenesen az ujjbegyből. Hogy ne én írjak, hanem a démonok, akik valójában belőlem jöttek létre. A gondolataim és a személyiségem különböző szegmenseiből.
– Egyetértenél azzal, hogy a világon minden azért történik, és azért van, hogy egyszer majd könyv legyen belőle?
– Nem. Minden nem irodalmi nyersanyag. Vannak dolgok, amiket jobb, ha távol tartunk a papírtól. Mert ha mindent odaadunk az irodalomnak és a nyilvánosságnak, akkor mi marad meg nekünk? Ha mindent kiírnánk magunkból, összerogynánk, mint egy kabát. Ha mindenből prózát faragunk, mi marad az életnek? Egyáltalán: marad élet, vagy csak a keményborító mögött lesz létezés?
RUSU PÉTER
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 29.
Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra Napján
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 29.
Egy ifjú regényíró
A közelmúltban került sor – január 25-én, péntek este – a 80. évében járó, helytörténeti és önéletrajzi jellegű írásairól ismert szerző regényírói bemutatkozására. A találkozót a székelyudvarhelyi Örmény Klubban tartották, ahol Szálasy úr egy 488 oldalas könyvvel lepte meg az érdeklődőket. /Szálasy Ferenc: Anikó – szerelmi dráma, United p.c. kiadó/
Az igen népes, a szebb és jobb polgári időkre emlékeztető közönség – örmény származású magyarok és szimpatizánsok – a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola dísztermében vett részt egy színvonalas műsoron, majd megtudhatta, hogy ez a „szerelmi dráma” a jelennek és a jövőnek, a változó társadalomnak szól. Lőrincz György és Balázs Árpád szellemesen és könnyedén beszéltette a szerzőt, aki alig árult el valamit a könyv cselekményéről, de megígérte, hogy egy regényt és legalább egy helytörténeti jellegű könyvet mindenképp megjelentet a közeljövőben, s a számítógépében, a jegyzetfüzetében és a lelkében még lappanganak más megírandó történetek is.
Ez a rendezvény nem csatlakozott hivatalosan a Magyar Kultúra Napjához, de jellegében, tartalmában méltó volt Kölcsey szellemiségéhez, és értékőrző, értéket teremtő kezdeményezésnek bizonyult. Ritkán történik meg az emberrel, hogy olyan „irodalmi életművet” találjon, amely nem ifjúkorban kezd kibontakozni, hanem a nyugdíjas években.
Szálasy Ferenc esetében ez a “dolog” teljesen szabálytalan és majdhogynem megmagyarázhatatlan is lehetne, ha nem tapasztalhattuk volna a korábbi könyveiben a töretlen mesélőkedvet, a haza- és szülőföldszeretetet. Rövid történeteiben ott rejtőzött az a lendület, amely a nagypróza felé viszi az alkotót. Írt korábban tanulmányt a sóvidéki örmény családokról, megírta gyermek- és ifjúkori emlékeit, amelyek az annyira kedvelt szülőfaluhoz, Korondhoz kötik (Hadi árvából kulákfióka. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2009. Második kiadás 2011.), a későbbiekben pedig sikaszói emlékeit osztotta meg az olvasóival (Tőről metszett székely világ. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2010). Legutóbb azonban regénnyel jelentkezett. Ez a 2012-es év legvégén történt. A januári kötetbemutatón Szálasy töredelmesen bevallotta, hogy helytörténeti és önéletrajzi írásai még vannak a tarsolyban bőven, de egy második regény is készül.
Nem nagy művészet megírni egy könyvet – szokták mondani az okosak –, sőt két könyv mindenkiben „benne van”, hiszen ott az életpálya, amelyre mindenki visszatekinthet, és ezen túl az élet maga az a nyersanyag, amely „kész” regény, ha „megíródik”.
Szálasy Ferenc regényéről nem akarunk e helyen túl sokat beszélni. Igaza van a szerzőnek: jövőnek írott üzenetet tartalmaz, amelyet csak az olvasás során bonthatunk ki belőle. Van a műnek néhány olyan vonatkozása, amelyeket a szövegen és tartalmon túl ugyancsak a szerző erőltetett rá, tördelési és tipográfiai elképzelései is voltak: szellős tördelésű, hogy az idősebbek is olvashassák, s azok a fiatalok is, akik mindenféle képernyőkhöz szoktak, amelyeken kinagyítható a szöveg. Így lett 488 oldalas ez a mű. Kis sorközzel és 9 pontos betűvel csak 244 lenne, de akkor megcsappannának az olvasók.
Az „ifjú regényíró” bevallotta, hogy még a neveken is spórolt, hiszen a főszereplők hosszú kereszt- és vezetékneve akár több oldallal is bővíthette volna. Mint még ma is aktív üzletember a prózában is odafigyel, ott takarékoskodik, ahol lehet. Amit elveszített a tördeléssel – hiszen egy másik szándéka volt, amellyel felülírta a bevett tipográfiai gyakorlatot – azt próbálta visszanyerni a nevekkel.
Székelyhon.ro,
A közelmúltban került sor – január 25-én, péntek este – a 80. évében járó, helytörténeti és önéletrajzi jellegű írásairól ismert szerző regényírói bemutatkozására. A találkozót a székelyudvarhelyi Örmény Klubban tartották, ahol Szálasy úr egy 488 oldalas könyvvel lepte meg az érdeklődőket. /Szálasy Ferenc: Anikó – szerelmi dráma, United p.c. kiadó/
Az igen népes, a szebb és jobb polgári időkre emlékeztető közönség – örmény származású magyarok és szimpatizánsok – a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola dísztermében vett részt egy színvonalas műsoron, majd megtudhatta, hogy ez a „szerelmi dráma” a jelennek és a jövőnek, a változó társadalomnak szól. Lőrincz György és Balázs Árpád szellemesen és könnyedén beszéltette a szerzőt, aki alig árult el valamit a könyv cselekményéről, de megígérte, hogy egy regényt és legalább egy helytörténeti jellegű könyvet mindenképp megjelentet a közeljövőben, s a számítógépében, a jegyzetfüzetében és a lelkében még lappanganak más megírandó történetek is.
Ez a rendezvény nem csatlakozott hivatalosan a Magyar Kultúra Napjához, de jellegében, tartalmában méltó volt Kölcsey szellemiségéhez, és értékőrző, értéket teremtő kezdeményezésnek bizonyult. Ritkán történik meg az emberrel, hogy olyan „irodalmi életművet” találjon, amely nem ifjúkorban kezd kibontakozni, hanem a nyugdíjas években.
Szálasy Ferenc esetében ez a “dolog” teljesen szabálytalan és majdhogynem megmagyarázhatatlan is lehetne, ha nem tapasztalhattuk volna a korábbi könyveiben a töretlen mesélőkedvet, a haza- és szülőföldszeretetet. Rövid történeteiben ott rejtőzött az a lendület, amely a nagypróza felé viszi az alkotót. Írt korábban tanulmányt a sóvidéki örmény családokról, megírta gyermek- és ifjúkori emlékeit, amelyek az annyira kedvelt szülőfaluhoz, Korondhoz kötik (Hadi árvából kulákfióka. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2009. Második kiadás 2011.), a későbbiekben pedig sikaszói emlékeit osztotta meg az olvasóival (Tőről metszett székely világ. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2010). Legutóbb azonban regénnyel jelentkezett. Ez a 2012-es év legvégén történt. A januári kötetbemutatón Szálasy töredelmesen bevallotta, hogy helytörténeti és önéletrajzi írásai még vannak a tarsolyban bőven, de egy második regény is készül.
Nem nagy művészet megírni egy könyvet – szokták mondani az okosak –, sőt két könyv mindenkiben „benne van”, hiszen ott az életpálya, amelyre mindenki visszatekinthet, és ezen túl az élet maga az a nyersanyag, amely „kész” regény, ha „megíródik”.
Szálasy Ferenc regényéről nem akarunk e helyen túl sokat beszélni. Igaza van a szerzőnek: jövőnek írott üzenetet tartalmaz, amelyet csak az olvasás során bonthatunk ki belőle. Van a műnek néhány olyan vonatkozása, amelyeket a szövegen és tartalmon túl ugyancsak a szerző erőltetett rá, tördelési és tipográfiai elképzelései is voltak: szellős tördelésű, hogy az idősebbek is olvashassák, s azok a fiatalok is, akik mindenféle képernyőkhöz szoktak, amelyeken kinagyítható a szöveg. Így lett 488 oldalas ez a mű. Kis sorközzel és 9 pontos betűvel csak 244 lenne, de akkor megcsappannának az olvasók.
Az „ifjú regényíró” bevallotta, hogy még a neveken is spórolt, hiszen a főszereplők hosszú kereszt- és vezetékneve akár több oldallal is bővíthette volna. Mint még ma is aktív üzletember a prózában is odafigyel, ott takarékoskodik, ahol lehet. Amit elveszített a tördeléssel – hiszen egy másik szándéka volt, amellyel felülírta a bevett tipográfiai gyakorlatot – azt próbálta visszanyerni a nevekkel.
Székelyhon.ro,