Példaértékű kezdeményezés Pankotán
Üléspénzéből újíttatta fel a honvédsírokat
A pankotai temetőben meghonosodott hagyomány szerint, a híveket nem a nemzetiségük, hanem a vallási hovatartozásuk szerint temetik el.
Éppen ezért, a temetőben mindenféle kerítés vagy válaszfal nélkül, külön helyre temetkeznek a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus, az ortodox, illetve a neo-protestáns hívek. Régen zsidó temetőrész is létezett, csakhogy az első világháború után elköltözött zsidók miatt az gazdátlanná vált, ezért a német katolikusok vették birtokukba. Gulyás László pankotai városi tanácsos, helybeli RMDSZ-elnök példaértékű kezdeményezéssel hívta fel magára a figyelmet. Az utóbbi négy évben az RMDSZ színeiben városi tanácsosi tisztséget töltött be, ezért az ülésekért őt megillető juttatásokat összegyűjtötte, majd felújíttatta belőle a helybeli temető katolikus részében nyugvó tíz, továbbá a református, illetve evangélikus részbe eltemetett egy-egy honvédnak a síremlékét. Az 1944. szeptemberi visszavonuláskor a településen, illetve környékén elesett honvédek közül a katolikus részben nyugvó tíz közül, egyiknek a szülei az 1960-as években feliratozott keresztet állítottak, amit a felújításkor is meghagytak. Ezen túlmenően, a nagyjából hármas sírfelületet betonnal burkolták, a hátulján emelt jókora táblán a következő felirat olvasható: „Emlékük örökké élni fog: Császár Márton zászlós, Érchegyi István őrmester, Szabadka János őrmester, Takács János tizedes, Efencsics Tibor honvéd, Karácsony József honvéd, Kotnyek István honvéd, Simon Béla honvéd, Szabó Lőrinc honvéd és Vitai Gyula honvéd. Mindnyájan 1944. szeptember 15–22. között hunytak el. Az evangélikus-lutheránus temetőrészben lévő, ugyancsak felújított sír feliratán olvasható: „Itt nyugszik Vantara György honvéd, elhunyt 1944. szeptember 22-én. Emléked örökké élni fog.” A református részben nyugvó honvédsír feliratán pedig: „Itt nyugszik Mile Antal honvéd, élt 24 évet.”
A közelmúltban szervezték meg a három honvédsír szentelési szertartását, amikor a helybeli katolikus plébános mondott rájuk áldást, a templomkórus énekelt, az egybegyűlt pankotai magyarok közreműködésével.
Amint Gulyás Lászlótól a helyszínen megtudtuk, a honvédsírok felújítása összesen 8 ezer lejbe került, amiből hozzávetőleg 7 ezret az üléspénzekből maga, míg a többit az ugyancsak Pankotán született, de Amerikában élő rokona, Mogyorósi György fedezett, aki néha hazalátogat.
Ha arra gondolunk, hogy egyes RMDSZ-es tisztségviselőktől milyen nehezen lehet behajtania a betöltött tisztséggel járó jutaléknak az Alapszabályzatban is rögzített 20%-át közösségi célra, nagy megelégedéssel tölti el az embert, ha olyanról is hall, aki az egész üléspénzét magyar közösségi célra fordítja. Éppen ezért, példaértékű Gulyás László tette, amiért elismerés illeti meg.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az intolerancia a történelemhamisítás eredménye
A nyelvi egyenlőtlenség mellett a magyarságot a történelemhamisítás, a kulturális elnemzettelenítés is sújtja. Hasonlóképp a románság több nemzedéke is azt tanulja, hogy a román nép több ezer éve őslakója e földnek, míg az ázsiai hordákhoz tartozó magyarok viszonylag későn érkeztek e tájakra.
Leigázták az erdélyi román államot, rátelepedtek a románokra, bár mindig kevesen voltak, de annál kegyetlenebbül uralkodtak, nyomták el a magasabb kulturális szinten élő dák-római utódokat. Ilyen történelmi agymosás, akarám írni, oktatás eredményeképp a lehető legtermészetesebb, ha a román tömegek mozgósíthatóak, illetve felsorakoztathatóak az intoleráns, szélsőségesen nacionalista politikai vezetőik mellé. Erre utal az a néhány sor, amit a Háromszék napilapban (2012. október 2.) olvashatunk Farkas Réka tollából. Rámutat arra, hogy a „többségi, a hatalmi arrogancia” süt ki Kovászna (Háromszék) megye 75 százalékarányban székely lakta megye prefektusának szavaiból, amikor az autonómiával kapcsolatban kérdezik. Idézem: „Nincs, amit tárgyalni a magyarság autonómiaköveteléséről – újságírói kérdésre olyan határozottan utasította vissza a felvetést Codrin Munteanu prefektus, hogy szinte füstölt. Gúnyos kacaj követte első felháborodását: mutassanak nekem egy olyan román embert, aki leül erről egyeztetni.” Nos, e sorok egyértelműen jelzik, hogy miért fontos a román nacionalista politikát folytató mindenkori hatalomnak a történelem meghamisítása. Miért jó, ha a románság ellenséget lát a magyarokban? Mert a félrevezetett egyszerű román ember úgy érzi, hogy az „elmagyarosított” ősi föld jussa, hogy az ő nyelve legyen domináns. Végül is ezzel csak azt szerzik vissza, amit a magyarok elvettek. Sokan, még azok is, akik egyébként tisztességesen beilleszkednek a magyar közösséggel való együttélésre, nem hajlandóak magyarul beszélni. Tanuljon románul a betolakodó magyar! Ha egy községi tanácsba az újabb kori román betelepedőből tanácstag lesz, a helyiek képesek, még ha románul nem mindenki tudja is kifejezni magát, románul „nyögdösődni”. Erre, sajnos, találunk példát még Sepsiszentgyörgy környékén is. Van úgy, hogy a rendőr, a kihelyezett román ajkú tisztviselő miatt, egy szál emberért az egész közösség kénytelen törni az idegen nyelvet! Az aljas propaganda szerint a román a székely második anyanyelve! Nincs olyan, hogy kölcsönös nyelvismeret! Tehát Romániában van egy hivatalos nyelv, mert a világ „legdemokratikusabb” alkotmánya azt állítja, ez az ország homogén, értsd: tiszta román és egységes nemzetállam. Még Sepsiszentgyörgyön is gyakran hallható e jogi érvelés! A román alkotmány szerint a két és fél megye, a történelmi Székelyföld nem létezik. A kiváltságaikat féltő román nacionalisták közösségi jogokról még beszélni sem akarnak! Gondoljunk arra, ha volna valódi demokrácia, akkor a prefektusnak sem volna mit keresnie egy magyar többségű megye élén! Ha számítana a székelymagyar nép otthonérzete, akkor a központi hatalom, a kormány a helyi lakosság soraiból nevezné ki a kormánytisztviselőt! Ha a Székelyföldet 80 százalékarányban lakó székelymagyarság közösségi jogokat mer kérni, a román médiában a „vadimok” nyugodtan, tele torokból küldözgethetik Ázsiába őket! A székely autonómiakérést „beteg fejek szüleményének” titulálhatják olyan emberek, akik Sepsiszentgyörgyre más tájakról érkeztek. Újabban egyre gyakrabban az is megesik, hogy december elsején autókkal idegenből ideszállítottak „masíroznak” a székely városok központjában, és ordítozva gyalázzák az őshonos székelymagyar népet! Mindezt a 21. századi Európában a világ legtermészetesebb dolgaként teszik. Tehát nincs székely föld, csak román föld! Nincs magyar nyelv, csak román! A székely megye román prefektusa úgy véli: helyes, ha egyetlen román ember sem hajlandó az autonómiáról tárgyalni! Bizonyára ez a demokrácia mércéje, ez a hazafiságé is! Sajnos, nem csak ő gondolkodik így.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Máért – Áder János: a magyarok cselekvő összefogására van szükség
A magyarok cselekvő összefogására van szükség – jelentette ki Áder János köztársasági elnök kedden a Sándor-palotában, ahol a Magyar Állandó Értekezlet, a Máért XI. ülésének résztvevőit fogadta.
Az államfő kijelentette: a Máért rendkívül fontos eszköz a magyarság kezében, a testület “a világ magyarságának tervezőasztala, eszköz, amely képessé tehet minket arra, hogy összetartsunk egy történelmi okokból földrajzilag osztott nemzetet. Olyan eszköz, amely képes megszerkeszteni és megépíteni az egyetértés útját”. Ha nemzetről, magyarságról van szó, az érzelmi kötődés éppúgy szükséges, mint a józan, gyakorlatias hozzáállás – hangsúlyozta a köztársasági elnök. Áder János az egyszerűsített honosítást értékelve elmondta: akik ennek révén már megkapták a magyar állampolgárságot, “immár nemcsak lélekben, hanem a jog által is szentesítve” lettek a magyar nemzeti közösség tagjai. “Ők nem egy papírral lettek gazdagabbak, hanem egy küldetéssel. Esküjükkel vállalták, hogy cselekvő tagjai lesznek a nemzetnek” – tette hozzá. Ennek kapcsán hangsúlyozta: a magyarokat sem mentheti meg önmagában az összetartozásba vetett hit. “Az érzés, hogy számíthatunk egymásra, különleges védőháló. Ahhoz azonban, hogy így is maradjon, cselekvő összefogásra van szükség. Annak felismerése, hogy minden magyar sorsa egyformán fontos, minden magyar közösség egyformán érték, minden teljesítmény elismerésre méltó” – hangsúlyozta Áder János. “A világban ezer törésvonal mentén repedeznek a biztosnak hitt alapok. Ebben a folytonos változásban minden korábbinál nagyobb szükségünk van egymásra” – mondta az államfő, akinek beszédét a Sándor-palotában külhoni magyar politikusok mellett meghallgatta Martonyi János külügyminiszter, Kósa Lajos, Debrecen polgármestere, továbbá államtitkárok, helyettes államtitkárok, parlamenti képviselők és nemzetpolitikai ügyekkel foglalkozó minisztériumi szakemberek is.
erdon.ro

Világnemzet
Új szó és fogalom tűnt fel vezető politikusok beszédeiben, Orbán Viktor miniszterelnök mondotta nemrég a magyart „világnemzetnek”, melynek leszakított és elvándorolt részei, illetve egyénei szerinte új egységbe vonhatók össze.
Némileg továbbgondolva a dolgot, akár hálózati nemzetnek is nevezhetnők a magyart, hiszen amit a nemzetépítés új feladataként megfogalmaznak a kormánypárti vezetők, az tulajdonképpen egy hálózati elveken alapuló kapcsolatfelvétel és annak intézményesítése. A magyarság történelmi tapasztalata a szétszakítottság, ezzel a keserű élményével nincs egyedül, felsorolhatnék az unión belül is legalább tucatnyi hasonlót. De a világ számos kisebb és közepes nemzete szenvedte meg e viszontagságot, s ma valamennyi a globalizáció ellenében és – paradox módon – annak hullámait mintegy meglovagolva kíséreli meg újrafogalmazni önmagát. Az etnikai beolvadás azonban – mely valamikor a történelem hajnalán az erőnek való behódolással együtt járó és ennek folytán elkerülhetetlen, ilyen értelemben „természetesnek” tekintett dolog volt – olyan értékfeladás, melynek okvetlenül elejét kell venni. Az egyén és a közösségek nemzeti identitása többtényezős dolog, és az anyanemzettől való földrajzi és művelődésbeli távolság, a más nemzeti környezetben való beilleszkedés, illetve asszimiláció fokozatai függvényében egy mai nemzet vagy éppen világnemzet olyan részekből is állhat, melyek a nyelvváltáson átestek már, de az anyanemzet iránti vonzalmat megőrizték, és ehhez aktívan kívánnak viszonyulni. A globalizáció korában nem mondhatunk le, és nem is kell lemondanunk e rokonszenvről, hiszen pontosan a nemzetköziesedés teremti meg, mintegy önmaga kifejeződésként, de egyúttal ellensúlyaként is a nemzeti összefogás új eszközeit és, íme, szemléletét is. Nemzeti reneszánszról lehet beszélni, de az már világnemzetek reneszánsza lesz, és semmiképpen sem a régi formákat szüli újjá. A politikai határok felszabdalta nemzetek, bennük a különlétre ítélt csoportok, mint az erdélyi magyarság, persze, az amerikai vagy svéd diaszpóránál jóval többet remélhetnek, és többet is fognak kapni az új stratégiának köszönhetően. Emberségünk kiegyensúlyozott megélésének elengedhetetlen alapfeltétele lett a magyar identitás csorbítatlan érvényesítése, ennek elvárása ma már össznépi igény.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kik ülnek a törzsasztalnál? (Vári Attila és Káli Király István Sepsiszentgyörgyön)
Egyre nehezebb működtetni, fenntartani egy erdélyi magyar kiadót, s noha a kiadványok minőségében látszik a fejlődés, és az évente Marosvásárhelyen megtartott nemzetközi könyvvásárt is megrohamozzák kiadók, kereskedők – a forgalom mindinkább csökken, kevesebben vásárolnak, olvasnak könyvet. De ha ez így is van – márpedig így van, mint azt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője részletesen ecsetelte –, akkor is megéri.
S hogy mennyire megéri, az kiderült ugyanakkor, ugyanott: jóllehet, Sebestyén Mihály végül nem jutott el a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó közönségtalálkozójára, Káli Király István és Vári Attila a város – Marosvásárhely – ürügyén „történelmi visszatekintőt megkörnyékező” könyvbemutatója után alighanem mindenki kicsit (vissza)vágyott az egykori székely főváros – ma már inkább Székelyföld határvárosa – Súrlott grádics nevű kisvendéglőjébe, annak törzsasztalához. Már csak azért is, mert becsordul oda a történelem, mert az ott ülőknek véleménye van a körülöttük, a térségben, a világban zajló kisebb és nagyobb eseményekről, azt elmondják, megvitatják, s azért is, mert átélnek, túlélnek mindent az első világháborútól napjainkig. Vári Attila Súrlott grádics című elbeszélésfüzérében hiteles helyszínen, hiteltelen szereplőkkel (hatuk életkora összesen 800 év) hitelessé váló történeteket ír meg – mutatott rá Káli Király István, hangsúlyozva: hiába járta meg a világot Vári Attila, úgyis csak azért tette, hogy végérvényesen marosvásárhelyi legyen. Egyszer boldognak érezte magát, aztán valami megváltozott – és ez egy regény keletkezéstörténete is lehet, Bíbor, avagy Hórusz szeme című kötete születéséről vallott így Káli. S mindezek csak foszlányok abból, ami elhangzott, mert a törzsasztalnál – ezúttal a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasóterem változott azzá másfél óráig – a törzsvendégek mindig ott vannak, sok mindent átélnek, és mindent túlélnek.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megmaradhat Szász Jenő befolyása az MPP-ben
Megőrizheti a Magyar Polgári Párt (MPP) fölötti befolyását Szász Jenő, aki arra készül, hogy vétójogot biztosítson magának, amivel felülbírálhatja a ma Székelyudvarhelyen megválasztandó új MPP-elnökség döntéseit – legalábbis ez derül ki az Agerpres hírügynökség által közölt információkból, amelyek megerősíteni látszanak a Szász korábbi nyilatkozatai által is sugallt forgatókönyvet.
A román állami hírügynökség Hargita megyei tudósítója szerint az MPP mai Országos Tanácsán – amely várhatóan új elnökséget és elnököt választ – a résztvevők olyan határozatot fogadnak el, amelyben arról döntenek, hogy az MPP őrizze-e meg önállóságát, vagy sem. Ez a határozat tisztázza majd vélhetően azt a kérdést, hogy az MPP olvadjon-e össze más párttal. Szász korábban kijelentette a Transindex hírportálnak: „amennyiben nincs nemzeti válogatott, azaz nem gondolkodhatunk a magyar szervezetek együttműködésében, akkor azt gondolom, hogy a Magyar Polgári Pártnak ragaszkodnia kell szervezeti önállóságához”. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szeretne az MPP-vel összeolvadni a parlamenti választáson való sikeresebb szereplés reményében.
Szabadság (Kolozsvár)

Haszontalan könyv, haszontalan sorozat? (Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét sem a Communitas Alapítvány, sem Kovászna megye nem támogatja)
Előttem egy könyv, világoskék csík szeli át fedőlapját, benne a cím: Kőrösi Csoma Sándor – Kultúrák keresztútján. S felette Gy. Szabó Béla ismert grafikája, a nagy magyar, a nagy utazó arca, profilképe ott fent, valahol a Himalája bércei közé beékelve. Jellegzetes cím, tipikus címlapkép.
Kultúrák keresztútján élünk, Kelet és Nyugat kultúrája keresztútján. Itt, ahol e sorokat írom, néhány tíz méterre tőlem kezdenek felszökni a hegyek, láncolatokban, egymás fölé gyűrűzőn, mind fennebb és fennebb, fel, majdnem az égig. Itt a nyugati kereszténység, a nyugati kultúra határa, s kezdődik – ha ortodoxiában gondolkozunk – Kelet. És ott, ama Himalája magas völgyeiben, ahol Kőrösi Csoma Sándor – a nagy előd – alkotott, ott is keresztút volt, kultúrák keresztútja. Ő volt az első, aki a szanszkrit eredetiben elveszett buddhista szentiratokat nyugati emberként olvasta, olvashatta, s az emberi kultúrának, hitéletnek, erkölcsfilozófiának azokat a rendkívül értékes darabjait a világ számára közkinccsé tette. És közkinccsé Tibet nyelvét, addig ismeretlen kultúráját, filozófiáját, tradicionális ismereteinek halmazát. Ott fent, a világ tetején, ott fent, az idő kapujában. A könyv, melyet magam előtt tartok, egy sorozat 18. kötete. Úristen, mi minden van ama 18 kötet mögött. És mi minden bennük!
Elsősorban ennek a 18 kötetnek köszönhető, hogy máig él a nagy előd, a legnagyobb székely, a nagy nyelvész, és a világon nincs nyelvész – ez nem túlzás, hiszen nem olyan látványos szakterület ez –, aki élőbb lenne őnála. Pár éve, ennek a sorozatnak talán a 15. kötetében cikket közöltünk Marczell Pétertől, minden idők egyik leglelkiismeretesebb, legalázatosabb Csoma-kutatójától – sok más, a Csoma-kutatás szempontjából mérföldkőnek tekinthető írása mellett, melyben hírt ad arról, hogy Londonban az egyik világlapban terjedelmes cikk jelent meg szülöttünkről, amelybe „úgymond” egy sor hiba csúszott, ez, ez és ez…. S helyreigazításuk után felteszi Marczell a kérdést, hogy akkor miért is érdemes róla szólni? Azért, mert nagy elődünkről úgy ír a kortárs angol szerző, mint egy szentről, mint egy csodáról, fent látja valahol a tudomány és az emberi nagyság zenitjén, fent, fent a magasban most, a 2000-es években.
Fent látja hát a világ ma is a mi Sándorunkat, nem feledkezett meg róla. S hogy mi is a magasban  láthatjuk, az említett sorozat sokat tett érte. Huszonhárom éve tartjuk évi rendszerességgel a konferenciákat, melyekre összegyűl a tudományos világ e témakör kutatásában érintett tudós társadalma, előadások százai hangzanak, hangzottak el nemcsak Csomáról, de a tudományos műhelyeinkről, a magyar nyelvről, a Kelet-kutatásról, Kelet rejtelmeiről, az Útról, melyen Stein Aurelek és Barátosi Balogh Benedekek, Szentkatolnai Bálint Gáborok jártak, kutattak és „építettek” a magyar identitástudat és népek identitástudata állapotáról, arról, hogy mint lát bennünket a világ. A már idézett Marczell Péter mondta egy alkalommal, amikor genfi otthonában a Csoma-kutatás jelenlegi helyzetéről beszélgettünk: ha ti nem jelentetnétek meg évi rendszerességgel ezeket a köteteket, melyek biztos hátteret jelentettek, s értelmet adtak a munkámnak, én sem szenteltem volna életem húsz esztendejét arra, hogy őt kutassam, hogy megpróbáljam felfedni élete, tevékenysége fehér foltjait.
És nemcsak Csomát állítják elénk ezek a kötetek. Hadd idézzük csak ama legújabbat, a Kertesztutat. A 420 oldalas vaskos könyv négy tömbbe sorolja az írásokat. Csak a tömbcímek: Kőrösi Csoma Sándor nyomában (hét írás, köztük a Csoma egykori zanglai munkahelyének konzerválásán dolgozók ismertetői), Megszólaló múlt (öt írás, köztük Szergej Botalovnak, a cseljabinszki régészprofesszornak, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, osztályvezető professzorának írása az Urálban kiásott, illetve ásatások tárgyát képező magyar temetőről és annak csodálatos leletkincseiről), Találkozások (tizenkét írás, köztük Bárdi Lászlóé Ujguriáról, Csoma végcéljáról, Aradi Éva, Nagy Mari meg Vidák István az indiai, Kacs-félszigeti hunokról), és a negyedik tömb: A magunk keresése hét írással, melyekben többek között „visszaszállhatunk” a múltba, László Gyula nagy régészünk kutatásai felidézéséhez, a csángók mindmáig legnagyobb költőjéhez, Lakatos Demeterhez. Összesen 32 tudós szerző, régészek, sztyeppekutatók, turkológusok, sinológusok, rovásírás-kutatók, mongolisták, tibetológusok, ősvalláskutatók, néprajzosok írásai… Harminckét, magunkat és találkozásainkat kereső tanulmány a kultúrák keresztútjáról. A sorozatban gondolkozva: jó ötszáz – vagy még annál is több – munka, mely élteti, ébren tartja Kőrösi Csoma Sándor emlékét, s melynek szerzői, ha cserélődnek is, de évi rendszerességgel ide zarándokolnak Kovásznára. Ebben a tizennyolcadik kötetben tibeti zarándok is megszólal Csoegyal Tenzin személyében, az első, aki „viszonozta”, amit nagy elődünk az ő népéért tett. És jöttek az évtizedek során Montrealtól Ulánbátorig, Párizstól Budapestig és Kolozsvárig és Cseljabinszkig mindenfelől. Jöttek többnyire saját költségükön, hogy megoszthassák velünk, a magyar kultúrával tudásukat, kutatásaik eredményét. Ennek a sorozatnak még egyetlen kötetét sem támogatta a Communitas Alapítvány, mely a romániai magyar kultúra legfőbb támogatója, úgymond: éltetője. Feltehetőleg azért, mert haszontalan könyvnek, haszontalan sorozatnak tartja. Nincs szükség rá! És erre, a nagy tudósunk halála 170. évfordulóján megjelenő kötetre a megyei támogatásrendszerből sem jutott pénz. Így ama Keresztút 32 írása úgy jelent meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület mindmáig nem tudta kiegyenlíteni a nyomdával szembeni adósságát, s úgy tűnik, egyetlen módja lesz ennek, ha a konferenciasorozat és a könyvsorozat fenntartó munkásai az adósságot saját összespórolt pénzükből egyenlítik ki. Ha dolgoztak érte, vele, fizessenek is!
És így kell lennie, mert a Kőrösi Csoma-erkölcs kötelez. Még ma is!
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Rajtunk múlik…” – beszélgetés Tőkés Andrással
– Hosszú éveken, évtizeden keresztül emblematikus figurája volt az RMDSZ-szel szembenálló ellenzéki csoportosulásoknak. Egy ideje azonban mintha visszavonult volna... Az MPP-ben nem vállalt, a Néppártban viszont nem osztottak önnek meghatározó szerepet. Jól látom-e, illetve mi az oka a feltűnő passzivitásának?
– Annak, hogy az utóbbi években szinte kivontam magam a politikából – kis túlzással élve: önkéntes száműzetésbe vonultam –, annak számos oka van. Talán a legfontosabb, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt én is, mások is joggal elvártuk volna, ahogyan azoknak normális körülmények között alakulniuk kellett volna. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem követem figyelemmel a történéseket. Amit a jelen erdélyi magyar politikusainak legfőbb hibájaként említenék: bűnös módon elmulasztják nevükön nevezni a dolgokat, ami a közösségüktől való eltávolodásukhoz vezetett. Szigorú szavak, de a megállapítás érvényes mindhárom erdélyi magyar politikai párt esetében! Akik közülük komolyabb döntéshozói pozícióba kerülhettek, azok legtöbb „viselik a tisztséget”. Azt hiszik, a közéleti tisztséghez az Úr megadta nekik a szükséges képességeket is. Nagy tévedés! Felelős politizálást ilyen emberektől nem várhatunk.
– Lát-e esélyt arra, hogy megváltozzék a helyzet?
– Az egyenes beszéd a politikának is elengedhetetlen tartozéka! Vagy annak kellene lennie. Akik politikai ellenfeleinket, ellenségeinket – akik minden adandó alkalmat ki – és felhasználnak arra, hogy létünkre törjenek, hogy engedelmes, sérült nemzeti tudatú, másodrendű állampolgári státusba szorítsanak –, barátainkként emlegetik, végzetes bűnt követnek el. Ilyen politikusokkal nemzeti és egyéb természetű jogainkért kiállni lehetetlen. Az ilyen politikusokat másnak, mint árulóknak nem nevezhetem. Hogy csak egyetlen példát említsek: a magát érdekvédelmi szervezetként emlegető RMDSZ két Maros megyei szenátora simán kioldalgott a szenátusi ülésteremből az autonómiára vonatkozó törvénytervezetet elutasító szavazáskor, miután alig tíz perccel korábban még buzgón szavazott. Lássuk be végre: lógósokkal nem lehet! Mint ahogyan a maroktelefonon feleltető tanárt, az egyetlen angol leckét leadó, s abból egy féléven keresztül feleltető nyelvtanárnőt, úgy a lógós politikusokat sem tűrhetjük meg magunk között. Ha aktívan politizálnék, mindent megtennék azért, hogy a két érintett szenátort lemondassák, kizárják az erdélyi magyar közéletből! Ameddig ez nem történik meg, ameddig nem mutatunk hajlandóságot az önmagunkkal való szembenézésre, addig marad a kiábrándultság, a reménytelenség!
– Hosszas jogi és egyéb huzavona után, másodszori nekifutásra sikerült hivatalosan bejegyeztetni az MPP-t. Aztán, amilyen nehezen alakult, olyan hirtelen gyorsasággal szét is széledt a csapat... Az elégedetlenek – közéjük sorolható ön is – egy újabb párt alapításában látták a megoldást. A jelek szerint a Néppárt sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, hisz a két alakulat külön-külön indulva összességében szinte szám szerint ugyanannyi voksot gyűjtött a nyári helyhatósági választásokon, mint az MPP az előzőn. Ezek szerint nincs igény a választópolgárokban a változásra, vagy nem volt kellőképpen előkészítve a „rendszerváltás”?
– Valahol tényleg kisiklott az erdélyi magyar politikai rendszerváltás kísérlete, valamit nagyon elhibáztunk. Az MPP-ből, amelynek alapítója, sokáig elnökségi tagja voltam, azért léptem ki, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy magunkra vonatkozóan is a kettős mércét alkalmazzuk. Ha elfogadhatatlan volt az RMDSZ vezérkarának a Kempinszkiben történt decemberi 1-jei koccintása, akkor el kell utasítanunk azt a pártelnök, Szász Jenő esetében is. Ez vagy-vagy helyzet. A lelkesedésem akkor lanyhult, amikor azt tapasztaltam, lényeges dolgokban nem volt képes az MPP sem másként tenni, mint az RMDSZ, amelynek leváltására, lecserélésére vállalkoztunk. Sajnos az MPP is rendre elkövette ugyanazokat a hibákat, amelyeket az RMDSZ esetében kifogásoltunk. S ahogyan ezt kívülről látom, ez alól nem volt kivétel a Néppárt sem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem támogattam feltételek nélkül a Néppárt megalakítását sem. Úgy gondoltam, jobb lett volna magunk között tisztázni a nézeteltéréseket, őszintén szembenézni hibáinkkal, és akkor talán sikerült volna kijavítanunk azokat. Odáig nem mennék, hogy a választópolgárokban lássam a valós rendszerváltás elmaradásának okát, szerintem egyértelműen a politikumot terheli a felelősség a bukásért, amiért nem tudta megfelelően megfogalmazni üzenetét, s azt hatásosan célba juttatni. Minden változás, változtatás előfeltétele: magunkkal kezdjük, s ha már mi magunk megváltoztunk, akkor a körülményeinket is sikeresen megváltoztathatjuk. Szerintem ez ilyen egyszerű. 
– Sokan a két, azonos értékeket valló jobboldali tábor, párt egyesítésében látnák a megoldást. Erre azonban, a vezetőik közötti megromlott személyi kapcsolatok miatt, nincs sok esély. Pedig hát most lenne az alkalom a felelős politizálásra, a személyi ellentéteken való felülemelkedésre. Ön szerint van-e megoldás, és mi lenne az?
– Magam is úgy látom, az együttműködés az egyetlen járható út. Most az első lépéseknél tartunk, de meggyőződésem, december 9-ig megteremthetők azok a feltételek, amelyekre támaszkodva tovább lehet majd lépni. Nem az egységes visszalépés, hanem a közös fellépés lehet az egyedüli követendő példa. A személyi ellentéteken pedig a valódi politikusoknak túl kell tudniuk lépni. Ismétlem: meggyőződésem, amit információim is alátámasztanak, hogy december 9-ig megszületnek azok az első, bizalomerősítő lépések, amelyek alapján a későbbiekben tovább lehet lépni, akár a pártfúzió felé.
– Úgy tűnik, igen megcsappant a politikai és közélet iránti érdeklődés, különösen a fiatalok körében. A közömbösség, az apátia hatalmasodott el rajtuk. Elfásult az egész erdélyi, különösen a vásárhelyi magyarság. Hogyan lehetne innen, ebből a helyzetből továbblépni?
– Ez így van, és ezért, amint arról korábban is szóltam, elsősorban a politikacsinálókat terheli a felelősség. Kishitű, önfeladó politikusokból elegünk van. Az olyanokból, akikről kiderült, persze miután az egész erdélyi magyarság felháborodott a történteken, hogy mindössze húsz költségtérítéses helyet kértek a MOGYE-n... Hát az ilyen és ehhez hasonló, árulással felérő esetek miatt nagy a kiábrándultság a fiatalok körében. Bevallom: júniusban magam is, szűkebb családi és baráti környezetem is komoly dilemmában voltunk, kire is voksoljunk. Ez még egyszer nem fordulhat elő. Eljött az ideje az egyenes beszédnek, az önmagunkkal való könyörtelen szembenézésnek. A többi már az aprómunkán múlik.
– A decemberi parlamenti választások előtt nem mondhatni jóknak az előjeleket. Áttörésre, számottevő változásokra, a politikai erőviszonyok átrajzolódására a jelek szerint ezúttal sem számíthatunk. Megítélése szerint mi lenne az, ami eredményként joggal elvárható lenne? – Elsősorban a közéleti cselekvés, a politika, a politikusok hitelét kell visszaszerezni. Véget kell vetni a személyi torzsalkodásoknak, csak ily módon lehet a szélesebb körű együttműködés előfeltételeit megteremteni. Meggyőződésem, hogy a választások eredménye is azt fogja majd bizonyítani, hogy az említett szenátorok által mutatott magatartás vállalhatatlan, sőt folytathatatlan. Rajtunk, szavazatainkon is múlik, hogy ennek érvényt szerezzünk!
Szentgyörgyi László
Erdély.ma

Márton Áronra emlékeztek Rómában
2012. október 11-én délután 6 órára zsúfolásig megtelt a római Accademia di Romania díszterme. A Szentszék dikasztériumainak magas rangú képviselői, Szentszékhez akkreditált nagykövetek, nemzetközi szervezetek munkatársai, római kultúrintézmények képviselői, boldoggá avatási ügyek posztulátorai, Rómában szolgálatot teljesítő és élő papok, szeminaristák, nővérek és érdeklődők Márton Áron előtt tisztelegtek az olasz nyelvű emlékest keretében, melyet közösen szervezett Románia Szentszéki Nagykövetsége és a Kultúra Pápai Tanácsa.
Az egybegyűlteket Mihai Bărbulescu, a Román Akadémia igazgatója köszöntötte, majd mons. Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora, az est moderátora vette át a szót: „Ma délelőtt a Szentatya ünnepi szentmise keretében nyitotta meg a hit évét, és ideálisan kapcsolódik hozza a ma esti megemlékezés, hiszen utolsó körlevelében Márton Áron így fogalmaz: »Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül« (1980. május 15.)”.
Románia szentszéki nagykövete, Bogdan Tătaru-Cazaban Márton Áron kimagasló személyiségét méltatta. Elmondta: erdélyi magyar katolikus püspökként mindenki számára példa volt, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Idézte Márton Áront: „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia minden embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán másak a vágyai és célkitűzései”. A szenvedés hosszú útján Márton Áron nem szűnt meg remélni és mindvégig szilárdan állt. A nagykövet arra buzdított, hogy merítsünk abból a lelki gazdagságból, amelyet azoktól tanulhatunk, akik a gonoszt szemtől szembe megtapasztalták.
Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke elmondta, hogy 1971. október 13-án a püspöki szinóduson hallhatta felszólalni az idős püspököt, ahol ő maga szinódusi munkatársként vett részt. Egy olyan világban, ahol folyamatosan nemcsak találkoznak, hanem ütköznek is a kultúrák, eligazítóak Márton Áron szavai: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján igaz embereknek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”.
Győriványi Gábor, Magyarország szentszéki nagykövete Márton Áron erkölcsi nagyságát kiemelve rámutatott, hogy a nagy püspök minden körülmény között s minden erővel az igazságot kereste és védelmezte. A Márton Áron által 1946-ban megfogalmazott s napjainkra is érvényes szavainak idézésével zárta gondolatait: „A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol”.
Ezután a Cristian Amza által rendezett és olasz felirattal ellátott Márton Áron: püspök a keresztúton című, 30 perces dokumentumfilmet vetítették le. A film nem egyházi felkérésre készült, hanem a román közszolgálati televízió mutatta be ez év júniusában abban a sorozatban, amelyet olyanoknak szenteltek, akik a kommunista diktatúra elnyomásának ellenálltak.
A megemlékezés záró mozzanata, egyben azt szintézisbe foglaló kiemelkedő momentuma Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszéde volt. A közönség nagy érdeklődéssel követte a személyes emlékek felidézésében gazdag tanúságtételt. Márton Áron élő vértanú, aki – bár szabadon bocsátották hatévi börtön után – élete végéig a kereszt hősies, csendes és alázatos hordozója maradt. Soha nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek”, ismételte mindig határozottan. II. János Pál pápa így jellemezte Márton Áront: „Integerrimus Domini famulus nullis parcens laboribus nullisque doloribus” (Az Úr feddhetetlen szolgája, aki nem futamodott meg sem a munkától, sem a szenvedéstől).
Az est végén Kovács Gergely megköszönte mindazok fáradozását, akik lehetővé tették a Márton Áronról való méltó római megemlékezést. Kérésére a jelenlévők közösen imádkoztak a nagy erdélyi magyar püspök boldoggá avatásáért.
Márton Áronról magyar nyelvű szentmisében is megemlékeznek. 2012. október 16-án reggel 8 órától a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában bemutatandó eukarisztikus áldozat főcelebránsa Jakubinyi György gyulafehérvári érsek lesz.
Szabadság (Kolozsvár)

Háromszéki hadifoglyok a krasznojarszki fogolytáborban
Akár megfordított népvándorláshoz is hasonlítható az első világháború kezdetétől az orosz hadifogságba szállított magyar hadifoglyok tömege. Mintegy félmillióra becsüli a szakirodalom a Kijev melletti gyűjtő- és elosztótábortól Szibéria legkeletibb városáig, Vlagyivosztokig hurcolt magyar katonák számát.
A hazaitól lényegesen különböző éghajlati viszonyok, a tábori élet okozta elszigeteltség, a kezdeti tétlenség, a hazatérés teljes bizonytalansága csak néhány azon körülmények közül, melyekkel szembe kellett nézniük a foglyoknak. A nemzetközi egyezmények alapján a tisztek és a legénység ellátottsága és megítélése különbözött egymástól: amíg az előbbiek eleinte akár havi ötven rubelt is kaptak, és nem voltak munkára kötelezhetők, sőt, 1919-ig nem is dolgozhattak, addig a legénység alig kapott pénzbeli segélyt, és gyakran osztották be némi bér ellenében a hadigazdaság igényelte különböző munkálatok (út- és vasútépítés, bányászat, mezőgazdaság) elvégzésére. A tiszti táborok világa az említett közülmények következtében mind zártabbá vált, kapcsolata a külvilággal csak a legszükségesebbekre korlátozódott, a tisztek életmódjukban a hazai szokások megőrzésére törekedtek, melyeknek lényeges eleme a művelődési igények kielégítési volt. A civil élet valóságos kicsinyített mása alakult ki a táborokban: könyvtárak, újságszerkesztők, kaszinótulajdonosok, kávézósok, színészek... el egészen a pénzhamisítókig. A tisztek rendelkezésére álló szabadidő magyarázza azoknak a saját készítésű ládikáknak, sakkfiguráknak, faragott tárgyaknak, hangszereknek a létét, melyekből még ma is gyakran látni kiállításokon, hagyatékokban. A szibériai Jenyiszej folyó melletti Krasznojarszktól északkeletre volt Oroszország legnagyobb fogolytábora, melyet Vojenni Gorodoknak (katonai városka) neveztek el. A tábort 1909-ben kezdték építeni, és tíz év alatt kellett volna befejezni. Eredetileg egy gyalog hadosztály elszállásolására létesítették, de a világháború kitörése rendeltetésének megváltoztatását hozta. 1915 elején már több mint négyezer tiszti állományú foglya volt, melynek fele magyar nemzetiségű. A foglyokat számozott, emeletes téglabarakkokban, ún. pavilonokban, szükség esetén földbarakkokban helyezték el. Gábos Dénes sepsiszentgyörgyi tanító hagyatékából került elő a táborról feltételezhetően titokban készült felvétel (1. kép), ugyanis a fényképeket elkobozták, készítőjüket büntették. A 43-as számú földbarakkot egy Penicek nevezetű fogolytársa örökítette meg hadifoglyok részére nyomtatott levelezőlapon (2. kép). Különösen a tanítók szervezete volt aktív. Lapokat szerkesztettek és sokszorosítottak, színházuk volt, és az önművelés számtalan formáját használták ki. Egyed Csaba bodosi származású mérnök jóvoltából jutottam hozzá évekkel ezelőtt nagyapjának, Egyed Géza tanítónak a krasznojarszki fogolytáborra, különösen Gyóni Géza költőre vonatkozó visszaemlékezéséhez. Egyed 1915-ben esett fogságba és került Krasznojarszkba. Leírja, hogy a barakkokban a rendszeresség betartása és az ellenőrizhetőség miatt ún. priccsszakaszokat létesítettek, később azonban engedélyezték, hogy priccsekből tizenkét helyes, deszkafalú szobákat alakítsanak ki. 1916 tavaszán az 5-ös földbarakkban alakult meg a Hadifogoly Magyar Tanítók Egyesülete, melynek harmadik elnöke Egyed Géza volt. Kidolgozták az egyesület alapszabályzatát, és saját, fába faragott pecsétet készítettek. 1917-ben az egyesület 25 rubeles pályázatot hirdetett A magyar nyelv tanítása és a hazafias nevelés címmel, melyet Egyed nyert el. Elismerésként a Balatonyi József fogolytárs által készített díszes Emléklappal ajándékozták meg (3. kép). Az egyesület otthonról postán kapott és a finn fogolytársak által ajándékozott könyvekből könyvtárat létesített, melyet Gyóni Géza, az oroszországi magyar fogolyirodalom jeles költője is gyakran látogatott, közeli barátságba kerülve így Egyed Gézával is. 1964-ben rögzített visszaemlékezéseiben olvashatunk a Gyónival való találkozásairól, annak betegségéről és haláláról. Megtudjuk, hogy temetésén csak kis számú fogolytárs részvételét engedélyezték, birodalmi német evangélikus lelkész temette, sírjához fejfát állítottak. Egyed Csaba őrzi Gyóni Géza Levelek a Kálváriáról című versciklusa Hegyeken át kezdetű versének Krasznojarszkban készített és sokszorosított, a költő által Egyed Gézának ajándékozott illusztrált példányát (4. kép). József Álmos
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megmaradunk!?
Én is olvasom az okos, precíz kimutatásokat, hogy az elmúlt években itt is, ott is mennyivel fogyott a mi drága népünk, és hogy a statisztikák fényében mire számíthatunk. Természetesen én is ki tudom számolni, hogy ha havonta leesik tíz cserép a házamról, akkor mikor fog elfogyni az összes cserép és rám roskadni a ház.
Az is logikus, és ki is lehet számolni, hogy ha ezer méterről ötvennel nekem jön az autó, akkor hány másodperc múlva fog elütni... csak az nem logikus, hogy akkor miért nem ugrok félre, miért nem igazítom meg a cserepeket az otthonomon, miért várjuk némán, passzívan a sorsunk beteljesedését?
Egy statikusan gondolkodó világban élünk, a legtöbb ember abból indul ki, hogy ilyen a világ, ez van, ezt kell elfogadni. Mostanában újból és újból felcsendül bennem egy régi, Kájoni János által gyűjtött csíksomlyói dal refrénje: „ha nincs kenyér, keresünk!" Igen, mi keresztények a mi Urunktól, Istenünktől azt halljuk: „Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek", „bármit kértek az én nevemben, azt megkapjátok"... Igen, Isten változó, növekvő, kibontakozó világot teremtett, és mi ennek a folyamatosan születő világnak vagyunk a gyermekei. Nem statikus, fáradt gondolkodásnak kellene vezetnie bennünket, hanem egy dinamikus, bátor, cselekvő, keresztény lelkületnek, a mi Urunk, Istenünk szellemének. Isten ránk bízta a teremtő erőt, merem-e azt használni hittel, reménnyel? Szépnek látom Isten adta drága szülőföldemet? Azt, ami érték nekem, örömmel meg merem-e osztani gyermekeimmel?
Egy kedves vállalkozó itt Székelyföldön 15 év alatt egy kis csodát teremtett, van panziója, sípályája és főleg sok-sok vendége. Egy nap szomorúan felhívott, hogy nagyra nőtt fia összepakolt és elment Amerikába... Leültünk beszélgetni, és én őszintén megkérdeztem: „Mit gondolsz, amit itt 15 év alatt megálmodtál, felépítettél, más országban el tudtad volna érni?
Saját szájával mondta ki, hogy nem. Hát akkor miért kell nap mind nap azt mondani, hogy itt Erdélyben nem lehet eredményesen dolgozni, meg nem is érdemes, mert úgyis minden hiába, meg stb., stb. Ha a gyerekeid nap mint nap csak azt hallják, hogy nehéz, hogy nem éri meg, akkor miért ne mennének el a mi „rossz" világunkból?? Barátom némán hallgatott, láttam, hogy érti azt, amiről beszélünk. Végül is a problémák folyamatos felemlegetésével ő űzte el magától, szépen fejlődő vállalkozásától a gyermekét. Így igaz, de gond egy szál sincs – mondtam neki – most neked kell vissza is édesgetned a fiadat!
Ha felhívod, ha írsz neki, mindig mondd el, hogy mennyi vendég volt, hogy ma hányan lovagoltak és hogy mennyi állatot tudtál értékesíteni a saját tehéncsordádból. Nem kell bölcselkedni, valótlan dolgokkal hencegni, csak az igazat mondd ki, de azt újból és újból örömmel mondd el, mert a te örömödnek, bizakodásodnak teremtő ereje van! Használt a gyógymód, a fiatal ember mint szakács hazajött és vezeti apja konyháját.
Igen, folyamatos félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagynunk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást, és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúráznunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében! Miért sírunk? Miért űzzük el gyermekeinket, fiataljainkat falvainkból, városainkból?
A félelem, a szorongás, még ha irreális is, mindenképp kifejti a maga pusztító hatását. Hogy mennyire így van, elmondok egy kísérletet: A tudósok vettek száz egeret, ötvenet beraktak egy kísérleti terembe, a másik ötvenet egy ugyanolyan terembe zárták. Arra voltak kíváncsiak, hogy a félelem, a szorongás, a stressz mit fog eredményezni az egereknél? Éppen ezért az egyik megfigyelés alatt álló terembe beraktak egy ketrecbe zárt macskát.
Így bezárva a macska nem bánthatta az egereket, de a szaga érződött, közben nyávogott, morgott félelmetesen és a kis parányi állatokra ez az irreális félelem is hatással volt. Abban a teremben, hol nem volt cica, az élet szépen ment a maga medrében, sok-sok kis egérke született, a párok gondoskodtak a parányi utódokról, vígan fejlődött az egérpopuláció.
A másik teremben, hol a cica a ketrecben biztosította a stresszt, a félelmet, bár egyetlen egeret sem tudott bántani, az egerek nem hoztak kellő mennyiségű utódot, sőt sokszor a megszületett utódokat is megették, és azok a kis egerek, amelyek életben maradtak, sokkal gyengébben fejlődtek, betegesebbek voltak, sőt mindenféle deviancia gyakrabban fordult elő náluk, pl. több volt itt a saját neme iránt vonzó egyed... Igen, a félelem, a szorongás, még az irreális, alaptalan félelem is öl, pusztít, hogy megfojtsa az áldozatát! Ezt a gonosz lélek is jól tudja, ezért lengi be világunkat ez a hatalmas nyugtalanság, félelem!! A gonosz mindig, de mindig a pánikol a szentírásban, ócsárolja a jó Isten által szeretettel teremtett világot. Jézus Krisztus mindig, de mindig vigasztal, biztat, bátorít! Azt kéri újból és újból, hogy ne féljünk, hanem bízzunk benne!
Végezetül szeretnék elmondani egy jó hírt! Erdélyben tavaly télen a hideg miatt egy héttel meghosszabbították a téli vakációt, és mi szépen csendben pihentünk a nagy hó alatt. Érdekes, a kollégáim családjaiban toronymagasan a szeptemberi hónapban született a legtöbb kisbaba. Igen, a csend, a nyugalom, a béke meghozta a maga gyümölcsét. Szerintem ebben a mai gazdasági, társadalmi hullámverésben is, ha magunkban, környezetünkben békés nyugalmat tudnánk teremteni, akkor Isten áldása kiáradna ránk és megmaradnánk. Ha hitetlenül a gonosz lélekre figyelünk, akkor a félelem, a szorongás, a legtöbbször felesleges pánik, alaptalan stressz összemorzsolja a szívünket is, de a népünket is.
Böjte Csaba t.
Erdély.ma

Szájtépők
Először nem hittem a szememnek: dugig volt az ország legnagyobb stadionja. De nem sportesemény zajlott, még csak nem is valamelyik vallásos szekta kongresszusa. Hanem csak egy sima politikai gyűlés, igaz, kétpárti. Jelöltbemutatónak mondták, de inkább kampányindítónak tűnt, emiatt persze illegálisnak is nevezhetnénk, mert a decemberi parlamenti választásokat megelőző kampány hivatalosan csak november 9-én indul(hat). Ám törvényességről beszélni a balkáni Romániában olyan, mintha világszínvonalú magyar futballról beszélnénk. Tény, hogy egyik napról a másikra félszázezernél is több pártaktivistát, politrukkot, közalkalmazottat, helyezkedő iparost és tizedrangú sztárocskát rendelt fel a két kormányzó párt Bukarestbe, becsődítették őket az új „nemzeti arénába”, ahol hosszan szidták-mocskolták az általuk meneszteni nem tudott államfőt, meg mindenkit, aki eszükbe jutott. A legundorítóbb kiállás azon vezérszónokoké volt, akik úgy méltatták és óhajtották és nyaldosták Európát meg az Uniót, hogy közben folyvást köpködték és fenyegették mindkettőt. Tették ezt annak ürügyén, hogy a legjelentősebb kontinentális politikai család, az Európai Néppárt épp akkor tartotta kétnapos kongresszusát pár kilométerrel arrább. Az USL nevű torzszülött (szocialistákkal cimboráló liberálisok érdekszövetsége) percre pontosan a vezető európai politikusok felszólalásának idősávjára szervezte rá a két román pártkorifeus, Ponta és Antonescu diskurzusát. A demagógiával, populizmussal, handabandázással átszőtt stadionbeli beszédek semmiről sem szóltak, a politikai elemzők nem is tudták érdemben értekelni őket. A nacionalista hörrentések hallatán már csak Vadim Tudort és Gigi Becalit hiányolták a balliberális társaságból, de előbb, mint utóbb összenő, ami összetartozik. „Ezekben a percekben Băsescu elnök két jó barátja, Tőkés László és Orbán Viktor Románia föderalizációjáról beszélnek a parlament épületében” – hazudta Ponta bele a mikrofonba, Antonescu meg azokat dicsérte, akik már rég elhagyták az országot, majd pedig az öklét rázta a nyugat felé. Nos, ezektől, pártjaiktól meg a mögöttük állóktól semmi jóra nem számíthatunk a következőkben, de félnünk nem érdemes, mert láttunk mi már karón varjút.
Dénes László
Székelyhon.ro

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ‘56-os hősökre emlékeztek
Az 1956-os szabadságharc eseményeire emlékeztek tegnap a Nagyvárad-Réti Református Templomban, majd a templomkertben felállított emlékkőnél helyezték el az emlékezés virágait.
Több éves hagyománynak megfelelően október 23-ához közeledve Nagyvárad-Rétenmegemlékeztek az 1956-os forradalom eseményeiről, hőseiről és mártírjairól. Az istentisztelet alkalmával igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő Ézsaiás próféta könyvéből választott ige alapján: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem…” (Ézsaiás 49, 15). Tőkés László prédikációjában elmondta, hogy az 56-os események már gyermekkora óta nagy érzéseket váltottak ki belőle, amelyeket részben édesanyjával folytatott beszélgetésekből tudott meg. „A jelenben sem nyugodhatunk meg, mert még mindig mentességet élveznek azok, akik kezéhez vér tapad, de a kegyelem igéje vigasztal bennünket”-mondta el, majd hozzáfűzte, hogy Trianon után a magyar embert elhagyta az életkedve, de a mai embernek sorsa fölé kell emelkedjen és levetnie a visszahúzó örökség terhét, mely ellen 56-ban is fellázadtak. „Töretlenül kell tovább haladnunk az úton melyet a múlt eseményei is mutatnak, és nemzetünk, gyülekezeteink nagy családjában emlékezzünk és cselekedjünk.”
Megemlékezés
Az igehirdetést követően a Csillagocska zenekar és néptáncegyüttes ifjainak rövid megemlékező zenés-énekes előadására került sor, valamint a Nagyváradi Asszonykórus is énekelt. Pálfi József lelkipásztor köszönetet mondott mindazoknak, akik valamilyen formán hozzájárultak az alkalomhoz. Az ünnepi rendezvény keretében Wittner Mária 56-os halálraítélt osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel. A forradalom és szabadságharc kapcsán elmondta, hogy „az igazság előbb utóbb felszínre kerül, hiszen előkerülnek azon tizenéves krónikások akik gyermeki őszinteséggel írták meg a forradalom történetét. Nekünk túlélőknek akiket életre ítéltek a halálos ítélet után kötelességünk lemosni a mártírokról azt a gyalázatot, amit a társadalomba sulykoltak hosszú éveken át”. Elmondta, hogy a magyar zászlón a lyuk lehet Krisztus sebe és mindazok sebei, akik golyó által haltak meg a forradalomban. „Nem szabad félni, mert a félelem egy borzasztó dolog, ami bármire rá tudja venni az embert”. Végezetül beszédét Gérecz Attila Karácsonyi ének a börtönben című versével zárta.
Az emlékezés virágai
Az ünnepi, megemlékező istentiszteletet követően a templomkertben felállított 56-os emlékkőnél folytatódott a megemlékezés. A hat éve az 56-os események mementójaként felállított sztélének idén méltó környezetet biztosított a réti gyülekezet, emlékparkká alakítva azt. A vasárnapi hálaadó istentiszteletet követően az emlékezők ezen emlékparkban hajtottak fejet. Bába Iván Magyarország Külügyminisztériumának államtitkára beszédében elmondta, hogy „a szabadság egy villanására emlékezünk, amely az elnyomás sötétségében tört fel. Az 1956-os forradalom egy nagy pillanata egy hatalmas villanással ismét megvilágította az egész magyarságot a világ minden pontján, és láthatóvá vált a nemzet egysége, együttes öröme és aggodalma, reménykedése és félelme. A partiumi és erdélyi magyarság is megmozdult, nem tervezetten, nem hosszas előkészületek után”. A boldogság tíz napig tartott, de ez is elegendő volt, hogy megmutassuk, hogy élünk és meghalni is képesek vagyunk a szabadságért -tette hozzá az államtitkár.
Bába Iván végezetül elmondta, hogy „nem akartak hősök lenni, csak szabadok akartak lenni, csak emberhez méltó életet akartak maguknak és mindenkinek, de hősök lettek, az eltiport szabadság hősei. Mi, mai emlékezők egyet tehetünk: őrizzük az eszme tisztaságát és nem engedjük feledésbe hullani azok nevét, akik életüket, sorsukat áldozták érte, ez a mi munkánk!” A beszédet követően a Váradi Dalnokok énekeltek, majd akik elvitték az emlékezés virágait, csendben elhelyezték azokat az emlékkőnél.
Nagy Noémi
erdon.ro

Választási esélylatolgató
Nem kockáztathatunk!
Toró T. Tibor EMNP-elnök a minap kijelentette, miszerint az EMNP és az MPP közösen indulva a december 9-i parlamenti választásokon, az alternatív lehetőséggel 3 szenátori, továbbá 6 képviselői körzetben győzve, az RMDSZ mellett bejuthat a törvényhozásba, két párt is képviselheti az erdélyi magyarságot. 
A rompol.ro legújabb felmérése szerint az RMDSZ 5,4% szavazatot kaphat első körben, de a töredékszavazatok visszaosztása után sem jutna neki több 5,84%-nál. Tehát az RMDSZ éppen csak bejutna a parlamentbe, de ezen kívül hogyan juthatna további 3 szenátori, illetve 6 képviselői hely a másik magyar pártszövetségnek? A fentiek fényében Faragó Péter parlamenti képviselővel próbáljuk latolgatni az esélyeket.
– Képviselő úr, mi a véleménye a magyarság kettős képviseletének a fent vázolt lehetőségéről?
– Nagyon érdekes hozzáállás Toró T. Tibor részéről, csakhogy számolt-e azzal, hogy mi, magyarok a szavazásra jogosult polgároknak hozzávetőleg a 6%-át képezzük? Ha a jelzett létszámot elkezdjük százalékra vagy 3/6 arányokra bontogatni, azzal mindenképp rosszul fog járni minden erdélyi magyar, illetve magyar párt. Egy ilyen esélylatolgatást legalább képzelet szintjén meg lehetne tenni akkor, ha mi legkevesebb 10%-ot tennénk ki az országban. Ebben az esetben, a jó részvételt is beszámítva lehetséges lenne, hogy 2 magyar párt is képviselőket küldhessen a parlamentbe, de amint a szlovákiai példa bizonyította, ez sem működik igazán. A józan számítások viszont azt igazolják, hogy ezt a 6-6,5% magyarságot két szervezetre bontani, a siker hiú ábrándjaival kecsegtetni, óriási tévedés. Ennek csakis mi, erdélyi magyarok ihatjuk meg a levét. Véleményem szerint, Romániában egyedül az RMDSZ képes arra, hogy az 5%-os küszöböt vagy a 3 szenátor és 6 képviselő által jelentett alternatív bejutási lehetőséget megvalósítsa. Úgy gondolom, hogy 2012. december 9-én, aki magyar létére nem az RMDSZ-re szavaz, az tulajdonképpen azt támogatja, hogy a román parlamentben az erdélyi magyarságnak a jelenléte, az ereje csökkenjen. Mivel az RMDSZ-en kívül más magyar szervezet képviselője nem tud bejutni, az ő szavazata elvesz, azzal támogatni fogja a visszaosztásból bejutó román pártokat. Véleményem szerint, a 3/6-ba kapaszkodva felelőtlen kijelentéseket téve, megpróbál kampányolni a maga pártjának, amelyik amúgy sem érvényesülhet. Nem hiszem, hogy a jelzett 5,4% RMDSZ-támogatottság mellett még bármilyen hazai magyar tömörülés még képes lenne 3 szenátori és 6 képviselői körzet megnyerésére. Ez matematikailag is lehetetlen, számomra viszont érthetetlen a számolásuknak a logikája. Ez csakis egy olyan kampányfogás lehet, hogy a hezitáló magyar választópolgárokat megnyerje, csakhogy Toró T. Tibor e kijelentésével arra ösztönzi a bizonytalan magyarokat, hogy az RMDSZ úgyis bejut a parlamentbe, tehát minket támogassatok, mert mi is bejuthatunk. Ez viszont nem igaz, nem szabad ilyen ábrándokban ringatni a magyar választókat, mert ha sokan elhiszik, úgy üthet vissza, hogy egyik sem jut be. Ez viszont óriási érvágás lehet az erdélyi magyarságnak.
– Tegyük fel, hogy az a bizonyos 3/6 alternatív lehetőség jóvoltából mindenképp bejut az RMDSZ.
– Igen, de mi lesz a szórványmagyarsággal? Hazabeszélve, ha az Arad megyei magyarságnak 22 év után nem lesz parlamenti képviselője, az beláthatatlan következményekkel járhat. Mi ugyanis annyira kevesen vagyunk, hogy egyetlen választási körzetben sem tudunk összegyűjteni egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot, csakis a töredék-szavazatok visszaosztásából juthat be valaki. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy az RMDSZ országos szinten is jól szerepeljen, 6% körül teljesítsen. Ha nincs meg a jelzett arány, az olyan szórványmegyék, mint Arad, Brassó vagy Máramaros, a visszaosztáskor nem jutnak mandátumhoz Ha ezt elveszítjük. olyan fokú lemorzsolódás indul be megyékben, hogy már nagyon rövid távon is érezhető következményekkel jár. Mindez azért következhet be, mert más versenypártok indulásával a tömbben élő magyarokat megosztva, gyengébb eredményt gerjesztettek. Meglehet, hogy a negatív hatás a tömbvidéken nem fog azonnal érződni, mert a Székelyföldön 55% vagy 75% megszerzése esetén is mandátumot nyerhet valaki, csakhogy a többlet szavazatok jóvoltából országos szinten fontos pozíciókat veszíthetünk.
– Megyei szinten hogyan tud közvetlenül segíteni egy RMDSZ-es parlamenti képviselő?
– Akik a politikában nincsenek annál az asztalnál, ahol a döntéseket meghozzák, igen alacsony szinten tudják érvényesíteni a maguk érdekeit. Tehát ha a szórványban nincs RMDSZ-es parlamenti képviselő, az országos szervezet sokkal alacsonyabb hatékonysággal tudja a jelzett közösség érdekeit szolgálni. Ha viszont az RMDSZ jól szerepel, kormánytényezővé válhat, a fejlesztések alkalmával olyan területek felé orientálódik, ahol jelen vagyunk az önkormányzatokban. Helyi parlamenti képviselő nélkül viszont a figyelem lankadhat, mert nincs, aki a megfelelő helyen és időben szóljon. Erre sok példát lehetne felhozni a törvényalkotások terén is, hiszen más érdeke van egy aradi, mint egy udvarhelyi magyarnak. Ha nem vagyunk ott, a mi érdekeink sokkal alacsonyabb szinten érvényesülhetnek. Mert mindenképp szükséges, hogy Arad megyei képviselő az RMDSZ frakcióban elmondhassa, mit szeretnénk, illetve követni az igényeknek a megvalósulást. Ugyanakkor követni kell a kisebb helyi érdekeknek az előmozdítását is, amelyek kellő támogatás nélkül semmiképp sem haladnak a megfelelő ütemben. Mert a helyi tisztségviselőink szinte naponta kapcsolatba kerülhetnek az RMDSZ szövetségi elnökével, csakhogy a Bukarestben kialakított személyes kapcsolatok, a döntésekben való részvétel, biztonságot, más megítélést biztosít a megyei magyarság számára. Tehát egy szórványmegye e lehetőségéből nem engedhet, ez nem képezheti alku tárgyát, semmiféle csalóka ígéretért nem szabad kockára tenni. Állítom ezt abban a tudatban, hogy előre nem lehet kiszámolni, hogy a visszaosztás következtében melyik választókörzetben induló juthat a törvényhozásba, te hát nem haza beszélek.
– Köszönöm a véleményét.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Elvettek egy iskolaépületet Nagyváradon
Elvették és a vegyes tannyelvű iskola hatáskörébe utalták a tavaly alakult önálló magyar Szacsvay Általános Iskola egyik épületének ügyvezetését Nagyváradon. Az RMDSZ jogászokkal vizsgáltatja meg, és bíróságon támadná meg a döntést.
A nagyváradi Szacsvay iskola igazgatója azokat az iratokat mutatja, amelyek szerinte azt bizonyítják, hogy az iskolaépület elvétele törvénytelen volt. Az iskola jelenleg három épületben működik. Az egyiket közösen használják a Mihai Eminescu román főgimnáziummal. Ezt most az önkormányzat teljes egészében át is adta a román intézménynek.
- Mi tehát akkor csak azzal a teremszámmal gazdálkodhatunk ami itt a főépületben és a Körös parti épületben áll rendelkezésünkre – mondta Pásztor Gabriella, a Szacsvay Imre Gimnázium igazgatója.
Ez az igazgató szerint nem elég a magyar iskola zavartalan működéséhez, sőt, jövőre az iskolázási tervbe vett további magyar osztályokat sem tudják majd elindítani. Az RMDSZ bíróságon támadja meg a döntést.
- Jelen pillanatban a Szacsvay Iskolában négy olyan osztály van, ahol egy gyerekre 1,1 négyzetméter jut. Ezt úgy értem, hogy a paddal, meg a székkel, meg a gyerekkel együtt, holott a szabványok két négyzetmétert írnak elő minimális felületnek. Ez sem számított semmit a döntés meghozatalakor – mondta Biró Rozália, tanácsos – RMDSZ frakcióvezető, Nagyvárad.
Az önkormányzat szerint a vitatott épületben az Eminescu Gimnáziumnak három, míg a Szacsvay magyar iskolának csak egy osztálya működik, így szerintük jogos, hogy a román intézmény dönthessen az épületről. - Az önkormányzat véleménye szerint az a legmegfelelőbb lépés, hogy a román ügyekben a román iskola vezetősége döntsön, ezért csoportosították át az Eminescu iskolához az említett intézményt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megszüntetik a magyar osztályokat és a magyar osztályok továbbra is a megszokott módon fognak működni – mondta Petri Csilla Nagyvárad Polgármesteri Hivatalának sajtószóvivője.
A városvezetés nemrég az Ady Endre Középiskola bérleti díját nem fizette ki a római katolikus egyháznak. erdely.tv
Erdély.ma

Csak az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt méretkezik meg decemberben
Két magyar pártra – összesen 141 képviselő- és 87 szenátorjelöltre – szavazhatnak az erdélyi magyarok a következő parlamenti választásokon. A „kínálat” az RMDSZ-re és az Erdélyi Magyar Néppárt embereire szorítkozik, miután a Magyar Polgári Párt 2008 után most ismét a távolmaradás mellett döntött, legfeljebb független indulókat támogat.
Erdély 16 megyéjének 101 képviselői és 46 szenátori választói körzetében szavazhatunk a december 9-i országos parlamenti választásokon. Az erdélyi megyék feléből van lehetőségünk magyar képviselőket bejuttatni a román törvényhozásba, magyar szenátori tisztségre pedig öt erdélyi megyében nyílik esély. Többségi magyar képviselői és szenátori szavazókörzet összesen öt megyében van, a három székelyföldi megyén kívül Szatmárban, Biharban, valamint egy képviselői körzet erejéig Szilágyságban.
Négy évvel ezelőtt az RMDSZ 22 képviselőjelöltje és 9 szenátorjelöltje jutott be a bukaresti törvényhozásba. A Magyar Polgári Párt nem indított jelölteket, a zömmel székelyföldi választói körzetekben induló független jelöltek egyike sem érte el a bejutáshoz szükséges szavazatok ötven százalékát plusz egyet. Az utóbbi húsz év statisztikái arról tanúskodnak, hogy a romániai magyarság választókedve is folyamatosan csökken, a mostanival megközelítőleg azonos számú parlamenti mandátum mellett 1992-ben közel 30 százalékkal több képviselőnk és szenátorunk volt. A 2012-es törvényhozási választások új mérföldkövet jelentenek a romániai magyarság életében. A parlamenti választásokon – a rendszerváltás óta először – az RMDSZ jelöltjei mellett megméretteti magát egy új magyar politikai alakulat is, az Erdélyi Magyar Néppárt. Nem állít viszont jelölteket a Magyar Polgári Párt (MPP), a szervezet elnöke, Biró Zsolt a sajtónak jelezte: ha lesznek olyan független jelöltek, akiket a párt is támogat, akkor erről időben tájékoztatják majd a választókat. Azokban a választókerületekben, ahol nem lesz a párt által támogatott független jelölt, a választók bölcsességére bízzák, hogy a magyar jelöltek közül kit támogatnak. Az MPP elnöke nem tart attól, hogy a párttörvény értelmében esetleg felszámolják a parlamenti választásoktól immár sorozatban másodszor távol maradó alakulatot. „Miért épp az MPP lenne az első felszámolt párt, hiszen Romániában több mint harminc politikai alakulat van hasonló helyzetben. Ha mégis megtörténne, vagyunk annyira erősek, hogy újra megszerezzük a bejegyeztetéshez szükséges 25 ezer aláírást” – fogalmazott Biró.
Az EMNP önálló választási indulása sok vitát szült. Az RMDSZ vezetőinek magabiztossága, a párbeszédtől és a választási együttműködéstől való elzárkózása vádaskodásba csapott át. Az RMDSZ vezetői a szórványban lévő képviselői helyek elvesztésével ijesztgetnek, a néppárt közben magabiztosan kampányol a 6 képviselői és 3 szenátori mandátum elnyeréséről szóló alternatív küszöbbel. Az RMDSZ szerint a néppártiak homokvárat építenek, azt hirdetve, hogy egy második magyar párt bejutása képtelenség. A néppárt szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indít, indoklásuk szerint azért, hogy ne veszélyeztessék a magyar képviselői mandátumok esélyét. Az MPP távolmaradása miatt a néppárt elviekben a polgáriak szavazóbázisára is számíthat, noha az ilyetén összegyűjthető hozzávetőleg százezer szavazat sem tűnik elegendőnek az alternatív küszöb eléréséhez. Politológusok szerint a nyári szavazási kedv alapján egy képviselői mandátum megszerzéséhez legalább 30 ezer szavazat szükséges, ami az EMNP esetében a két párt nyári „hozományának” kétszeresét, azaz 200 ezer szavazatot feltételez. A néppárt nekirugaszkodása ennek ellenére eredményes is lehet, hiszen a papírforma szerint a többségében magyarok lakta 15 képviselői és 7 szenátori választói körzetben – az RMDSZ vészjósló jövendölése ellenére – akár mindkét magyar párt sikeres lehet.
A kocka immár el van vetve. Az RMDSZ október 26-án véglegesített listái szerint Erdély 101 képviselői és 48 szenátori körzetében lesznek jelöltjei a szövetségnek, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig 40 képviselő- és 39 szenátorjelöltet indít.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az algyői Móra Ferenc Népszínház
A Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik?
A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság.
Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze."
Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is.
A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is.
csangoradio.ro
Erdély.ma

Frigyre lépni a szülőfölddel – Színjáték a szorítóban
A sepsiszentgyörgyi „eseményekre”, természetesen a bukaresti Magyar Követség is figyelt, s ezeket a követség emberei, sőt az egykori hírhedett Rajnai Sándor személyesen is nyomon követte, ő maga és a követség apparátusában dolgozók is gyakran megjelentek a színházi bemutatóinkon. Természetesen „nem hivatalosan”, hanem színházkedvelőkként, Bukarest és Sepsiszentgyörgy között mindössze 200 km a távolság.
Rajnai Sándor már 1980. május 12-én kézjegyével látta el a Sepsiszentgyörgyi beszélgetések tárgyú, Puja Frigyes külügyminiszter számára küldött feljegyzését. A „Szigorúan titkos!'' jelentést Göndör Péter kultúrattasé készítette.
A feljegyzés korrekt, készítőjének tájokozottságára és a nemzetiségi ügyekben való jártasságára utal.
A titkosítás alól 1996-ban feloldott – visszaminősített – jelentés ma a kutatók rendelkezésére áll, a hozzánk eljuttatott másolati példány Vincze Gábor szegedi történésztől származik, amelyért ezúton mondunk köszönetet.
Az alábbiakban részletet emelek ki a jelentésből. A dűlt betűvel szedett szövegrészek a feljegyzés budapesti olvasójától és értékelőjétől – esetleg Puja Frigyes külügyminisztertől? – származnak.
„A Sepsiszentgyörgyön április végén megrendezett második nemzetiségi színházi fesztivál (kollokvium, S. L.) alkalmat adott számos beszélgetésre, amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze: Az általános nemzetiségi helyzetkép ellentmondásos és a viszonylag eseménytelen felszín alatt bizonyos feszültségek érzékelhetők. A felszínen a kulturális, anyanyelvi harc köntösében jelenhetnek meg nemzetiségi demonstrációk, így a színházi fesztivál is ennek egyik kerete. A színház ma a nemzetiségi körülmények között mint az anyanyelv, a nemzetiségi identitás, hagyományok, közös lelki alkat kifejezésének, a tömegek együvé tartozásának szinte kizárólagos politikai fóruma. Ezzel is magyarázható az áprilisi nemzetiségi színházi kollokvium hatalmas közönségsikere. Maga az akció gyakorlatilag központi anyagi támogatás nélkül zajlik, túlnyomó részben a megyei pártbizottság saját költségvetési keretei biztosítják a rendezvényeket, valamint az ország különböző nemzetiségi színházai. Bizonyos szerep jut az egészséges lokálpatriotizmusnak, a megyei első titkár személyes ambícióinak is.''
Sütő András „elszigetelése”
,Javában folyik Sütő András új drámájának „A szuzai mennyegző''-nek a publikálása és színpadra állítása körüli „egyezkedés'' – írják a követségi jelentésben. A sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválra érkezett központi küldöttek, az SZMNT (Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács = a művelődési minisztérium szerepkörét töltötte be S.L.) színházi főosztályáról szövegmódosításokra igyekeztek rávenni a szerzőt. A Sütő körüli helyzetet egyébként egyfajta elszigetelési törekvések jellemzik. Nem jelölték parlamenti képviselőnek, lapja a marosvásárhelyi Új Élet kapcsán újabban akadékoskodásokat tapasztal, az Igaz Szó nem volt hajlandó közölni említett drámáját, sőt legújabban a főszerkesztő, Hajdu Győző elzárkózott egy, a Sütő irodalmi munkásságát elemző tanulmány közlésétől, arra hivatkozva, hogy „az most nem aktuális.''
A „Sütő körüli helyzet'' alakulásáról, a rendkívüli népszerűségnek örvendő író elszigeteléséről, a műveivel kapcsolatos akadékoskodásokról a kortárs magyarországiak sorolhatnák a követségi megfigyelést kiegészítő történeteket.
Sütő és a sepsiszentgyörgyi színház között a hatvanas évek végétől mély és tartós bizalmi viszony alakult ki. Jószerével a mi színházunk mutatta be – Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Csurka István társaságában! – Sütő mindenik, akkor elérhető színpadi művét. A szerző azokat a munkáit is elküldte hozzánk, amelyeket nem nekünk szánt, sőt a '80-as évek második felében már „műveinek visszautasításáért'' is hozzánk fordult, kérvén bennünket, hogy hivatalos levélben közöljük az elutasítást. Erre azért volt szüksége, hogy ne legyen „törvényszegő'', s a kézirat külföldre juttatását a hazai elutasítással indokolhassa.
Sütővel ekkor már nem csak a pártapparátus ideológiai felügyelői bakalódtak, akadtak mezei tollforgatók is, akik a „drámaelmélet'' bástyáiból lövöldöztek rá. Már ebben az időben egy vékony brosúrára való is tellett arra, hogy esztétikai vétségekért, drámaírói szabályszegésekért utasítsák el színpadi műveit. A hatalom számára Sütő nimbuszának ilyen megalapozású koptatása kedvezőbb volt, mint a nyílt, a brutális politikai támadás és leszámolás, amelyet az író hatalmas olvasótábora és a színházlátogatók seregei lázadozva utasítottak volna vissza.
Sütő András múlt- és jövő időben
2002-ben a 75 éves Sütő Andrást köszöntöttük Pusztakamaráson. Az évforduló évében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó „köszöntő könyvvel” tisztelgett a kortárs írófejedelem előtt, s többek között és többek mellett engem is felkértek egy szusszanásnyi jegyzet megírására.
Halálának lélekbe markoló híre után lapunkban, a Háromszékben kellett búcsúznom tőle. Előbb megírtam Sütő András drámáinak drámája címen a jegyzetet, majd belelapoztam az évfordulós írásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen, a sírkereszthez hasonlatos betű, a „t” szavakhoz illesztésével a köszöntő írás nekrológgá alakul át.
Ilyen és ennyi lenne az élet, egy szó végén billegő jel s utána a pont, amelyhez egy folyamat hozzáloccsan és megfagy, megmerevedik, vagy lehetséges és van a „t” után is folytatás?
Sütő András valahányadik születésnapján – több-kevesebb esztendővel túl az emberélet útjának felén – okos dolog és érzelmes ötlet volt családias hangulatú, de templomian emelkedett ünnepségre a szülőfaluba, Pusztakamarásra szólítani bennünket – írtam akkor. Bizony, András barátunk már, sajnos, egyre kevesebbek öccse, és, szerencsénkre, egyre többünk bátyja, de aki azért még felkapja a fejét, ha bátyám megszólítás keveredik a szavak közé, vajon őt illeti-e a distanciázó szó? Jól érti, sokunknak, a nála idősebbek százezreinek is bátyja a szó másik értelmében, ő a nagyobb, a tehetségesebb, a jártasabb a szóvetésben, tulajdonképpen önmaga megtalálója a pusztakamarási beszéd diribdarabjai között, aki közel háromnegyedszázaddal ezelőtt nagy felfedezést tett: a beszéd forgácsdarab-szavait Arany János-i mívességgel úgy tudta egymás mellé pászítani, együvé simogatni őket, hogy ezek egy hatalmas nyelvépítmény együvé tartozó elemeivé, anyanyelvünk megtartó gerendázatává váljanak.
Ünnepeltünkre mindig is jellemző volt az anyanyelvi építkezés igénye, a megmaradás és itt maradás kötőanyagának kimunkálása. A nyelv bűvöletében él(t), ennek metaforikus kifejezési képességét egybeszedegetve olyan kommunikációs rendszer irodalmi kamarásává vált, amely képessé teszi gondolatainak és érzelmeinek szabad áramlását, képletesen szólva, a puszták, a mezőségek népe és a legrafináltabb nyelvi ínyesmesterek között.
Engem Arany János, Tamási Áron nyelvi mívessége mellett Sütő András nyelvteremtő mágiája babonázott, talán azért is, mert magam is hasonlatos nyelvi környezetből, faluról, azaz vidékről érkeztem. Sütő csak tökéletlenül utánozható népi gyökérzetű nyelvőrző és nyelvteremtő teljesítménye például már élete folyamán hatalmas lelki és szellemi térségekben hódított, mindenhol, ahol magyarok és magyarul beszélők élnek a világon – írtam később, a nekrológban. Mindenhol tankönyveket és iskolaablakokat nyitogatott, levegőhöz és fényhez juttatta az elszennyezetten fuldokló, sápadozó magyar nyelvet.
„Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv.
Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szemeláttára fogják itt leélni életünket. Nem így történt”- vallotta A lőtt lábú madár nyomában című kötetének előszavában.
Sütő András nyelvi hódolata és hódítása talán a legmaradandóbb.
Maradandónak kellene lennie emberi tartásának, mindenkori kiállásának, népéhez-nemzetéhez való hűségének, a nagyvilágot műveivel bejárató egyetemességének drámáiba kivetített énjének belső viaskodása, a civil világban vállalt szerepe, sorsformáló és sorsot vállaló szülőföldközelben maradása is.
A feltételes beszédmód bizonytalanságába menekülő fogalmazásnak oka van. Az alkotó munka és az élet eme pászmáin már nem fogalmazhatunk olyan egyértelműen, mint Sütő András pompás nyelvezetének, stílusának térhódítása kapcsán.
Példát mondok. A mostani idős- és a mai középgenerációhoz tartozók Sütő András színpadi művei, drámái térhódításának lehettek tanúi. A történelmi végzet és a szabad akarat ütközésének katarzist kiváltó drámai alkotásai a diktatúra legsötétebb évtizedeiben lelki és erkölcsi fogódzót jelentettek számunkra, társadalmi küzdelmeinkben eligazításul és támaszul szolgáltak. Vitadrámáinak paraboláit, allegóriáit, mint rovásírást, képírást olvastuk és értettük. A kisebbségi lét poklának bugyraiban mi, magyarok és nem magyarok, demokratikusan gondolkodni próbálkozók egymás értőivé, a jót akarás szándékában egymás barátjává és cinkostársaivá lettünk. A csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző, előbb itthon, Erdélyben, majd miután Sütőt a ’80-as évektől a hatalom kiszorította szülőföldjéről az Advent a Hargitán-nal és egyéb színpadi műveivel együtt Magyarországon vált szellemi útitársunkká és eligazítónkká.
Szinte érthetetlen, hogy a ’90-es évek Kárpát-medencét meghódító változásai, a szabadságot szabadossággal társító, a színpadokat Sütőtől és a közönségtől is elhódító irányzatok és csoportosulások kiszorították a közéletből és a művészetek világából Sütő Andrást és drámáit. Ez a Sütő drámák drámája.
2007 december
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Kikerülni az ördögi körből – beszélgetés dr. Szilágyi Tiborral, a MOGYE új rektorhelyettesével
Szilágyi Tibor szerint nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új rektorhelyettese a Krónikának adott interjúban elmondta, feltétlenül együtt szeretne dolgozni román kollégáival, de soha nem az érzelmi hadakozást kívánja előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vita híve. "Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával." – véli a professzor.
– Mi késztette arra, hogy mindössze 45 évesen elvállalja a rektorhelyettesi tisztséget, főként egy olyan időszakban, amikor az egyetemre az 1990-es, rendkívül feszült hangulat jellemző?
– Meg kell vallanom, hogy nem túl szívesen, sőt valamelyest kényszerből mondtam igent, miután szószólónk, Szabó Béla professzor kollégám kijelentette, nem akar a kerékkötője lenni a megegyezésnek, inkább visszalép. Addig is képben voltam, hisz lényegében mi ketten voltunk azok, akik legmélyebben beleástuk magunkat a magyar tagozat ügyének a rendezésébe. Együtt vettünk részt a minisztériumi meg a helyi tárgyalásokon, és együtt fogunk dolgozni a továbbiakban is.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar tagozat kétfejű lesz, és ön rektorhelyettesként, Szabó Béla pedig tagozatvezetőként együtt dönt az oktatási kérdésekről?
– Ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz úgy, ahogy egy országot elvezethet az államfő meg a kormányfő, a magyar tagozatot is lehet így irányítani. Másrészt én rektorhelyettesként nem vehetek részt a döntéshozó fórumban, Szabó Béla viszont ott lesz a szenátusban és képviselni fogja az ügyünket.
– Azt viszont láttuk, tapasztaltuk, hogy az államfő és a kormányfő jónak indult viszonya az idő elteltével el tud mérgesedni. Ezzel számolnak?
– Remélem, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Egyelőre nagyon jól együttműködünk, és bízom abban, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként.
– Nem jelent bizonyos hátrányt a magyar kollégák előtt az a tény, hogy ön lényegében tartalékmegoldásként került a prorektori székbe?
– Nem hinném, hogy a kollégák úgy tekintenek rám, mint egy tartalékra. Az eddigi választásokon is szinte ugyanannyi szavazatot kaptam, mint Szabó Béla, sőt a tavaszi voksolás alkalmával a kari tanács esetén az eredmény egyenlő volt. Az Orvostudományi Értesítő felelős szerkesztőjeként állandó kommunikációs viszonyban voltam a kollégákkal. Gyakorlatilag szinte mindenki ismer, és tisztában van a szervezői tevékenységemmel.
– Azonban bármikor megvádolhatják azzal, hogy ön az, akit az eddig magyarellenes magatartást mutató román fél elfogadott.
– Ilyen alapon senkinek sem kellene elvállalnia a tisztséget? Remélem, hogy úgy alakul az egyetem helyzete, hogy az efféle vádak távlatilag értelmetlenné váljanak.
– Persze, ha az érem másik oldalát nézzük, akkor akár azt is észrevehetjük, hogy ebből a pozícióból több mindent el lehetne érni a román félnél.
– Ez így van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az intézmény normális működéséhez a vezetőségben bizonyos koherenciának, együttműködésnek kell lennie. Nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni – még a hétköznapi döntések szintjén sem –, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. Ami meg a közös dolgainkat illeti, azokban föltétlenül együtt szeretnék dolgozni a román kollégákkal. Soha nem az érzelmi hadakozást szoktam előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vitának vagyok a híve.
– Gondolja, hogy a MOGYE-n lehet józan érvek felsorakoztatásával is vitázni? Egy olyan helyen ahol az elmúlt hónapokban sem az oktatási törvény betűjének, sem annak szellemének a felemlegetése nem sokat vetett a latba. Eddig azt láttuk, hogy ezen az egyetemen az érvényesítette az igazát, aki kétharmados többséggel rendelkezett. Mitől lenne ez ezentúl másként?
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz helyzetben vagyok, ezért is említettem, hogy a rám ruházott tisztség nem tölt el feltétlen örömmel. A kétharmad–egyharmad aránnyal egyelőre nincs mit kezdenünk; ide jutottunk, mert ennyien vagyunk. De még mindig azt mondom, hogy ha érvekre támaszkodva vitázunk, lehet esélyünk. Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával.
– A szenátusban mennyire számíthatnak a teljes egyharmadra? Hisz köztudott, az év elején néhány behódoló, magát ilyenkor magyarnak valló tanerőt a román kollégák választottak a testületbe.
– Mindenekelőtt két, a köztudatban keringő pontatlanságot szeretnék tisztázni. Egyrészt a nemrég megejtett választásokon mi jelöltük és mi szavaztuk meg a képviselőinket, ami a szeptemberi megegyezés előtt nem így volt. Másrészt nem csupán a fennmaradt három helyet kaptuk meg, hanem mind a kilencet. Ezek látszólag akár elhanyagolható részleteknek is tűnhetnek, ám mégis rendkívül fontosak. A kialakult konfliktus óta először dönthettünk mi magunk a saját dolgainkról.
– Ez az egyharmad–kétharmad, amiből a román fél nem enged, hol szerepel írásban?
– Sehol. Ezt az oktatói arány adja. Ezért lenne előnyösebb, ha a diákok arányát vennénk figyelembe, amelyik negyven százalék körül van jelenleg.
– Miként lehet kikerülni ebből az ördögi körből? Hiszen éppen azért ilyen az arány, mert nincs elég magyar oktató, és azért nincs elég magyar oktató, mert ilyen az arány.
– Ez sajnos így van, és ebből a körből csakis az új magyar oktatók felvételével tudnánk kitörni. Ez a hétpontos egyezség egyik legfontosabb része, úgy is fogalmazhatnék, hogy mérföldköve. Fontos, hogy ennek nemcsak most, egy egyszeri vizsga esetén kell érvényesülni. Az elkövetkező években is beleszólásunk kell majd legyen az állások meghirdetésébe. Ettől függ részben a főtanszékek létrehozása is.
– A közeljövőre beígért alkalmazások esetében létezik egy bizonyos, előre leszögezett létszám?
– Nincs. Ennek szabályozása majd az én feladatom és gondom lesz, mert az egyezség alapján a magyar rektorhelyettesnek beleszólása van az állások meghirdetésébe. Jelenleg folyamatban van egy felmérés, amelyből meg szeretnénk tudni, milyen állásokra, milyen eséllyel rendelkező jelentkezőkre számíthatunk. Az lenne az ideális, ha meghirdethetnénk az összes olyan állást, amelyre potenciális jelentkezők vannak.
– Daniel Funeriu volt oktatási miniszter az év elején még azt javasolta, hogy az egyetemi charta 55. szakaszába foglalják bele azt, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásba lehetséges társult oktatók foglalkoztatása nem történt meg, holott számos magyarországi professzor felajánlotta segítségét.
– Attól függetlenül, hogy nem került be a chartába, bízom abban, hogy megvalósulhat. Derűlátásra ad okot, hogy a magyarországi egyetemekkel való partnerséget a román vezetők sem ellenzik. Ahhoz, hogy alkalmazzunk egy magyarországi oktatót, nincs szükség chartamódosításra; ehhez a törvényes kereteket kell megtalálnunk. Az, hogy külföldről hívjunk meg valamelyik klinikai szakra valakit, nemcsak az egyetemen múlik, hanem az egészségügyi rendszeren is. Gondolok az orvosi kamara álláspontjára, a kórházak álláskínálatára, a román nyelvtudás szükségességére meg sok minden egyébre, ami gyakorlatilag megnehezítheti azt a folyamatot, ami elméletben a lehető legegyszerűbbnek tűnik. Számítunk az anyaországi segítségre, de hosszú távon a saját oktatói gárda kinevelése a fő cél.
– Elődje, Nagy Örs professzor többször is arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghirdetett állásokra sem jelentkeznek a fiatalok, vagy legjobb esetben eljönnek, de mindössze ugródeszkának használják az egyetemet.
– Ez a gyatra javadalmazásnak és kevéssé vonzó munkakörülményeknek betudható jelenség – amely egyébként mindkét tagozatot érinti – sajnos továbbra is fennáll. Csak remélni tudom, hogy amennyiben a MOGYE-n javul a közhangulat, illetve, ha életképes kapcsolatokat alakítunk ki a külföldi egyetemekkel, nagyobb mozgáslehetőség nyílik a fiatal oktatók számára, a motiváció is nőni fog. Mindezt én aktívan szeretném segíteni. Jelen pillanatban ezt tartom a legsürgősebb és legfontosabb feladatomnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Apáról fiúra (XXIV. Népzene- és Néptánctalálkozó)
Utolsó óráit éljük egy kultúrának, az idén huszonnegyedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón még láthatunk idős táncosokat, zenészeket, de tíz év múlva már csak az utódoknak tapsolhatunk, akik másképp járják és másképp húzzák – mondta Ivácson László, a házigazda Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője.
A sokak által várt eseményre november 9–11. között a Tamási Áron Színházban kerül sor, az eddigi szokásokhoz híven egy amatőr erdélyi csoport lép fel elsőként – a jobbak között számon tartott kolozsvári Ördögtérgye egy „népkézláb fantáziát” mutat be a budapesti Gázsa zenekar közreműködésével, a sepsiszentgyörgyi Orza Călin rendezésében. Szombaton a hagyományőrzőké és a hivatásosoké a színpad – a még kiszállásra vállalkozó széki öregek mellett a már Kolozsváron tanult fiatalok is táncolnak. Fellép a magyapéterlaki, a Gázsa és a Heveder zenekar, valamint a Háromszék, az Ördögtérgye és a Százlábú táncegyüttes, utóbbi először szerepel felnőttek között. Vasárnap elsősorban a gyermekeket várják a Szabó Kati Sportcsarnokba, délelőtt kézműves-foglalkozásokra, Mozsikácska-koncertre, délben a gyermekegyüttesek gálájára. Minden előadás után táncház lesz, pénteken és szombaton rendhagyó módon a színház előcsarnokában, vasárnap az ifjúságnak a sportcsarnokban. Ivácson László azt is elmondta: évek óta kérdés, hogy ilyen formában szerveznek-e még népzene- és néptánctalálkozókat, mert az adatközlők már 80 éven felüliek, számuk az elmúlt években helyenként felére apadt, és a többiek közül is kevesen vállalkoznak már ilyen hosszú utakra fél Erdélyen keresztül. Zenei és táncos örökségünk jövője most már azon múlik, hogy az eddig begyűjtött, elmentett anyagot – a Háromszék együttes több száz órányi értékes dokumentummal rendelkezik már – sikerül-e visszajuttatni a falvakba, mégpedig nem egy-egy poros polcra, hanem a fiatalokhoz, akik éltetni tudják és akarják ezt a kultúrát. Erre már vannak jó példák Marosszéken, Gyergyóban és Csíkban is, itt pedig – ezt már Deák Gyula Levente igazgató teszi hozzá – a hogyan továbbra két választ is kínál az Ördögtérgye, illetve a széki hagyományt felkaroló, tanult fiatalok csoportja. Mégpedig igen-igen friss és jókedvű válaszokat...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely zászlóért tüntettek Sepsiszentgyörgyön
A prefektúra, vagyis a kormány képviselőjének otthont adó hivatal előtti akciót Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere hirdette meg.
A szervezők szerint 3-4 ezer résztvevője volt a tüntetésnek, a Mediafax román hírügynökség 2 ezer emberről ír, a prefektúra szerint viszont 800-an voltak ott a megmozduláson. A résztvevők az ellen kívántak tiltakozni, hogy Codrin Munteanu prefektus május óta módszeresen támadja a magyar szimbólumokat, egyebek között a székely zászlót.
A rendezvényen a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) képviselő Tamás Sándor szólalt fel, aki egyebek között üdvözölte, hogy a többi magyar párt is csatlakozott a tüntetéshez. A megyei önkormányzati vezető petíciót adott át a prefektusi hivatalnak, amelyben felszólította Codrin Munteanut, kérjen bocsánatot a székelyektől, ellenkező esetben újabb tüntetések lesznek.
Az RMDSZ, de a Székely Nemzeti Tanács is sérelmezte korábban, hogy a prefektus feljelentette a közigazgatási bíróságon Ráduly Istvánt, Uzon község polgármesterét, amiért a községházára kitűzte a székely zászlót.
A keresetben a prefektus amellett érvelt, hogy Székelyföld nem alkotmányos entitás, így zászlajának kitűzése illegális.
A rendezvény egyetlen felszólalója Tamás Sándor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Háromszéki elnöke volt:
„Aki szelet vet, vihart arat – tartja a népi bölcsesség. A prefektus hergeli a székelyeket, hiszen az elmúlt hetekben, hónapokban úgy szórta a törvényszéki feljelentéseket, mint aki szándékosan vihart akar aratni. El akarja törülni a Kónya Ádám Művelődési Ház nevét. Mindannyian ismertük és tiszteltük a tanár urat. Meg tudja mondani valaki, mi az, ami nem tetszik a prefektusnak? Megtámadta az Incze László Céhtörténeti Múzeum nevét. Mindannyian ismertük és tiszteltük a múzeum-alapítót. Meg tudja mondani valaki, mi az, ami nem tetszik a prefektusnak?
Nézzék meg, ma tettük fel Kovászna Megye Tanácsának épületére – a hivatalos feliratok mellé -, hogy: Megyeháza. Várom, mikor érkezik a törvényszéki idézés...
A prefektus centivel méri, hogy a bodoki sportcsarnokon a magyar vagy a román felírat a nagyobb. Képzeljék el: még az erdei utakat jelző táblákra is kiterjedt árgus figyelme. Újabban azt is vadássza, hogy az Isten hozta köszöntés eltűnjön településeink bejáratairól. Mondják meg nekem, mégis mit kellene felírni egy száz százalék magyar lakosú település bejáratánál?
Megtámadta Háromszék vármegye címeres zászlóját. A címerünkben látható elemek több mint 600 éve a székelyeket jelképezik. Addig, amíg polgármestereink dolgoznak, minket hátulról támad a prefektus. Nézzék meg Sepsiszentgyörgy, vagy Kovászna városa mekkorát fejlődött. Antal Árpád polgármester úrnak és Lőrincz Zsigmond polgármester úrnak köszönhető mindez. Velük szemben itt van a prefektus, aki még egy gyufásdobozt sem hozott ezekbe a városokba, ebbe a megyébe.
Amikor felvonnak egy zászlót, az számunkra két dolgot jelenthet. Vagy azt jelenti, hogy sikerrel ért véget egy küzdelem, vagy azt, hogy éppen most kezdődik el. Ahogy körülnézünk, láthatjuk, hogy mindenki, aki itt van, tudja, de legalábbis a lelke mélyén érzi, azért hoztunk ma ennyi zászlót, mert most egy új küzdelem kezdődik. Az a célunk, hogy megváltozzon ebben az országban a szemlélet.
Az a célunk, hogy a Parlamentben olyan törvényeket hozzanak, amelyek lehetővé teszik, hogy a magyar legyen hivatalos nyelv a Székelyföldön.”
A jelenlévők közt 500 székely zászlót is kiosztottak – ezzel a gesztussal is jelezve, hogy Székelyföld igenis reális. Bár a prefektus nem mutatkozott a rendezvényen, a petíciót, amelyen a következő szöveg áll: „Felkérjük Codrin Munteanu prefektus urat, hogy kérjen bocsánatot a székely néptől” a kormányhivatalnál iktatták.
Tamás Sándor a szimpátiatüntetés végén közölte: „Amennyiben a bocsánatkérés nem történik meg, újabb tiltakozást szervezünk, amelyre elvárunk minden jó szándékú székely-magyar embert. A következő alkalommal mindenki hozzon magával még két embert, és mi a mai 500 zászló mellé, újabb 500-at biztosítunk.”
Erdély.ma

Rendhagyó történelemóra a Lorántffyban
Hagyományőrző rendezvényt szervezett nagyváradon a Szent László Egyesület november 8-án délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákjainak.
A hagyományőrző program két részben zajlott le, mind az előadást, mind a harci bemutatót a nagyváradi Ezüstsólyom Hagyományőrző Csapat tartotta meg. Az elméleti részben a résztvevők a honfoglaló magyarok történetével ismerkedhettek meg: az ősmagyarok útjával, majd magával a honfoglalással, a hun-magyar rokonsággal, a magyarok harci módjával és a kalandozások korával is. A közel egy órás előadás után a tanulók nagy örömére a rendhagyó történelemóra az iskola udvarán folytatódott, ahol az Ezüstsólyom Hagyományőrző Csapat négy tagja harci bemutatót tartott korabeli öltözékekben és fegyverekkel. A gyerekek megtekinthették a korabeli magyar, viking és rusz gyalogsági harci öltözékeket és fegyvereket, ezt követően pedig felpróbálhatták a sisakokat és megnézhették a különböző fegyvereket: kardokat, szablyákat, íjakat, fokosokat, lándzsákat. Az Ezüstsólyom Hagyományőrző Csapat 2010-ben alakult újjá és ekkor vette fel jelenlegi nevét is. Több éves tapasztalattal hátuk mögött az addig kizárólag íjászatra koncentráló csapat kibővítette tevékenységét és a teljes tizedik század megjelenítését tűzte ki célul, a legnagyobb hangsúlyt ezen kor gyalogos harci hagyományának megőrzésre fektetve. A csütörtök délutáni programot a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Nagy Noémi
erdon.ro

Hitélet – Gyulafehérvár magyar múltja, jelene, a jövőjéért
Évtizednyi iskolatörténelem a „kisszeminárium” második évkönyvében
Gyulafehérvár magyar múltja és jelene címmel látott napvilágot nemrég a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum évkönyve. A szó szoros értelmében hiánypótló kiadványról van szó, hiszen szerkesztői és a szerzők nem kevesebb feladatra vállalkoztak, mint az intézmény utóbbi tíz éve (2002–2012) történetének megörökítésére a magyarság és az utókor számára.
Az intézménynek Értesítője jelent meg az 1870-es évektől kezdődően tova az első világháborúig, majd hosszú szünet következett. A kommunizmus bukását követően az a döntés született meg, hogy évtizedenként kiadnak egy összefoglaló kötetet. Eddig egy kötetet adtak ki, a mostani a második.
Köszöntőjében Dr. Gál László igazgató hangsúlyozza; „Számos esetben kellett és kell újraterveznie erdélyi magyar nemzetközösségünknek útirányát az idők folyamán – amennyiben önmaga tehette ezt –, s jelenünkben, nem éppen barátságos viszontagságok közepette azért, hogy megmaradhasson erdélyi – s ezen belül is dél-erdélyi – magyar önazonossági minőségében. Mindez a törekvés hol békésen, hol ádáz küzdelemmel valósult meg – folytonos arányszámbeli apadással, gyengüléssel... (...) Napjainkban sincs ez másként... Az új tanügyi törvény, a szekularizálódó társadalom állandó odafigyelést, állandó »újratervezést« követel azért, hogy óvodától, elemi és gimnáziumi szinteken keresztül, katolikus teológiai líceumi (előszeretettel nevezett kisszemináriumi) tagozatig teljes magyar oktatási palettát képezzen, remélhetőleg a hosszú idejű fennmaradás kezességével... s azért is, hogy ne csak Gyulafehérvár magyar múltja és jelene legyen a témánk, hanem mindenképpen a jövője is!”
A gazdag tartalmú könyvben alaposan dokumentált tanulmányt olvashatunk Máté Pál tollából Gyulafehérvár és környékének történetéről, az erdélyi püspökség megalapításáról, annak intézményeiről, a városnak a fejedelemség központjaként betöltött szerepéről, műemlékeiről és művelődési életéről.
Irodalmi fejezetében – Híres emberek, híres művek – Karácsonyi Benő gyulafehérvári témájú írása, Ferenczy Miklós: Gy. Szabó Béla méltatása (ezt a művész Márton Áron püspökhöz írt levelének fénymásolata egészíti ki); Kovács Mihai az erdélyi irodalom kellőképpen nem ismert és méltatott alakját, Simpf Jánost, a fiatalon elhunyt papköltőt, magyartanárt mutatja be.
Gudor Botond református lelkész, vallás- és történelemtanár értékes tanulmányának témája „Művelődés, társadalom, könyvtár- és akadémiaalapítási törekvések a Gyulafehérvár melletti Hegyalja XVIII. századi történetében.” Sipos Ibolya történelemtanár az írott magyar nyelv kezdeteihez kapcsolódó, a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár kincsei között található Gyulafehérvári Sorok (1310–20) kéziratot elemzi.
Egyház részében a könyv bemutatja a gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyházat (Fülöp Sándor Szabolcs), a városban működő szerzetesrendeket (Chinda Péter), Komáromi Attila jogtanácsos pedig a kommunista hatalom által államosított és jogtalanul elkobzott ingatlanok romániai helyzetét ismerteti.
Kimondottan a rangos iskoláról szóló fejezetben Gál László tanár, igazgató A gyulafehérvári katolikus oktatás a kezdetektől a XVIII. századig címmel közöl értékes tanulmányt; Marton József nagyprépost, egyetemi professzor Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspökre emlékezik; Geréd Vilmos karnagy, tanár a kántorképzésről ír; Bakó Botond diák- és későbbi tanári éveit idézi fel.
A római katolikus kántoriskolából – ez volt a régi hivatalos neve a mai teológiai líceumnak – indultak közül Tamás József segédpüspök, Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök, Szász János kanonok, petrozsényi plébános, s nem utolsósorban Korom Imre-György, az iskola jelenlegi lelki (spirituális) vezetője és hittantanára vall arról, mennyire szívükhöz nőtt és megerősítette őket hivatásukban ez a „kisszeminárium”. Korom Imre-György így fogalmaz: „Köszönöm neked, Gyulafehérvár, valóban Alma Mater – Tápláló Anya voltál és maradsz számomra!”
Nagyon őszinte hangnemű és tanulságos interjú olvasható a kötetben Jakubinyi György érsekkel a főpásztor és a kisszeminárium kapcsolatáról (diákszemmel kérdezett Ilyés Lehel), amelynek sokatmondó címe A bizalom és a szeretet útján a közösség szívébe. Egy másik interjút Tóth Csabával, az érsekség gazdasági vezetőjével Székely Róbert készítette. Tartalmas összeállítással emlékezik meg a kiadvány Gróf Majláth Gusztáv Károlyról, az intézmény névadójáról, a diákok püspökéről. Gazdag képgyűjtemény, képek az iskola életéből, az elöljárók és tanárok s az elmúlt 10 év csoportjainak, osztályainak és végzőseinek névsora emeli a történelmi kordokumentum értékű, visszapillantó évkönyv jelentőségét.
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)

Vigyázz, kész, rajt!
Hivatalosan ma kezdődik a december 9-i romániai parlamenti választások kampánya, ami már hetek, sőt hónapok óta zajlik, és leginkább akkor erősödött fel, amikor kiderült, hogy – többségi vonatkozásban – mégsem akkora a kormányzó balliberális pártszövetség előnye az ellenzékben lévőkkel szemben, mint amekkora a Ponta-Antonescu tandem arca. Nyerő helyzetben lévőnek azért hiszi magát mégis az USL-nek becézett koalíció, mert a versenytársak részben gyengék, részben pedig kormányzásra alkalmatlanok. Elemzők szerint ha nyer is és kormányt is alakít majd az USL, kétséges, hogy jövő tavaszig megmarad a kutya-macska barátság a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok között. Jó balkáni szokás szerint akár a népakarat megcsúfolása is bekövetkezhet újfent a parlamentben dívó átülések és hatalmi viszonyváltozások révén, sőt előrehozott választásokkal is számolni kell majd.
De addig is: eldördült a startpisztoly, következhet a választási kampányban nálunk megszokott adok-kapok, mocskolódás, eget verő hazudozás, lefizetés és hamis ígérgetés. Tiszta és tisztességes népszavazást Romániában még soha nem rendeztek, a legutóbbi referendum alatt és után egyenesen a harmadik világban érezhettük magunkat, nem az Európai Unióban, de a kisebb-nagyobb csalások és átverések ugyanúgy hozzátartoznak a társadalmi-politikai összképhez mifelénk, mint a korrupció, ami nélkül az ország lehet, hogy nem is működne. (Mert valamiképpen csak működik, külső támogatással és belső összjátékkal.)
Ami a kampány kisebbségi vonatkozását illeti, egyszerre számíthatunk normális és abnormális jelenségekre. Normálisnak, európai léptékűnek és mindenképpen demokratikusnak tűnik a legnagyobb romániai nemzetiségi közösségen belüli többpártrendszer, a magyar-magyar versengés, még akkor is, ha a közösség képviseletét és érdekvédelmét két évtizede kisajátító RMDSZ veszélyesnek állítja be a versenytársak megjelenését a politikai porondon, mondván: a magyarok voksainak megoszlása zsugoríthatja a bukaresti törvényhozásban (és esetleg a kormányzásban) a magyar részvétel súlyát (és esélyét). A végül egyedüli versenytársként elinduló Erdélyi Magyar Néppárt épp ellenkezően érvel: az alternatíva megjelenése több szavazót szólíthat az urnákhoz, mint eddig, ugyanis évről évre nő azoknak a száma, akik nem mennek el szavazni vagy nem akarnak a megfonnyadt-színevesztett tulipánra pecsételni. Ideális esetben akár mindkét párt bejuthat a parlamentbe, de egyik mindenképpen be fog, mivel a sokat szidott választási szisztéma biztosítja ezt – amúgy a pártoknak kedvezően és a független jelölteket súlyosan diszkriminálva.
Abnormális jelenségként máris tetten érhető saját házunk táján, hogy miközben mindegyik magyar alakulat a választásokon való részvételre buzdít és csak magyar jelöltek támogatására szólít, az RMDSZ – ígérete és magabiztossága ellenére – agresszív és negatív kampányba fogott, ami az elklikkesedett pártvezetés félelmeiről árulkodik. A (köz)pénz, paripa, fegyver viszont náluk van, kérdés, hogy az EMNP elvszerűsége és visszafogottsága elég lesz-e az üdvösséghez. A választópolgár ugyanis – s ez már többször bebizonyosodott – majd mindig összetéveszti a szerénységet a gyengeséggel.
Dénes László
Székelyhon.ro

„Türelemre, megértésre és alázatra van szükség”
Békében és egységben kívánja kormányozni a Kolozsvári Református Egyházmegyét Bibza Gábor esperes
„A Kolozsvári Református Egyházmegye gyülekezetei – Kolozsvár és a vidék – továbbra is egymásra szorulnak. Az elerőtlenedő vidéki gyülekezeteket fel kell karolnunk; senkiről nem mondhatunk le sem Kolozsváron, sem vidéken, sem gazdasági megfontolásból, sem pedig ideológiai vagy teológiai szempontok miatt, mert minden lélek számít” – olvasható Bibza Gábor esperes programjában, amelyet a Kolozsvári Református Egyházmegyében tartott esperesválasztás előtt fogalmazott meg. Bibza Gábor a teológia elvégzése után előbb Széken és Magyarpalatkán szolgált, majd a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség segédlelkészeként tevékenykedett. 2001 nyarán történelemtanári oklevelet szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, ezután Németországban folytatta tanulmányait, 2009. október 14-én doktorált Münsterben. 2004 őszétől második lelkésze a törökvágási közösségnek, édesapja, Bibza István nyugdíjba vonulása után pedig idéntől az egyházközség vezető lelkipásztora. Erdély legfiatalabb espereseként a vidéki egyházközségek támogatását és az ott szolgáló lelkipásztorok fizetésének biztosítását tartja egyik legfontosabb céljának, emellett az egyházmegye lelki egyesítését és az adminisztráció digitalizálását is meg szeretné oldani.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

„Vagy az RMDSZ jut be a parlamentbe, vagy nem jut be senki!” – beszélgetés Markó Béla szenátorral –
– Mandátum vége, újabb mandátum kezdete, illetve kampány egy újabb mandátumért. Mit mutat a mérleg? Milyen sikerekről, eredményekről, esetleg kudarcokról számolhat be?
– Abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudom különválasztani a parlamenti munkát az RMDSZ elnökeként elvégzett munkámtól, vagy az utóbbi években a különböző kormányokban betöltött szerepemtől. Az elmúlt négy év is úgy alakult, hogy annak egy részében szenátor is és az RMDSZ elnöke is voltam, és elég hosszú ideig a román kormány miniszterelnök-helyettese. Csak így tudom ezt az időszakot szemlélni. Tagadhatatlan, hogy amióta egyéni körzetes választási rendszer van, 2008 óta, kiemelt figyelemmel követtem, mi történik az én választókerületemben. De emellett egész Maros megyét képviselem, és oda kell figyelnem Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Marosludas gondjaira, a Mezőség gondjaira, még akkor is, ha ezek nem tartoznak az én választókerületemhez.
Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy az elmúlt négy esztendőben, amely bár ínségesebb volt költségvetés szempontjából, mint az azelőtti időszak, mégis sikerült infrastrukturális fejlesztésben, az oktatási intézmények, iskolák, óvodák tekintetében vagy akár az egyházak esetében, templomok felújítása kérdésében folyamatosan segíteni. Ezekre próbáltam kiemelten figyelni. Amit a fentebb említett tisztségekben megvalósíthattam, nem egyedül, hanem az RMDSZ-béli kollégáimmal együtt, abból talán a legfontosabbnak az új oktatási törvényt tartom, amely az anyanyelvű oktatás szempontjából jelentős előrelépés. Listázhatnék más eredményeket is, és listázhatnám azt is, hogy mi mindent – ellenünk irányuló szándékot – sikerült megakadályozni.
– Ez is épp annyira fontos, esetenként talán még fontosabb is lehet.
– Egyetlen példát hoznék föl: adott időszakban a saját koalíciós partnereink majdnem átszervezték a romániai közigazgatást, mi akadályoztuk meg, hogy ne hozzanak létre olyan mamutrégiókat, amelyekben a magyarok nem lesznek döntéshelyzetben. Erre az átszervezésre valószínűleg a következő években sor kerül, és éppen azért kell ott lennünk, hogy megakadályozzuk, hogy rosszul és ellenünkre szervezzék át közigazgatást.
– A kampánynyitón mondta, hogy hetedik alkalommal áll jelöltként választási kampányban, és fel is tette a kérdést, hogy ez sok-e vagy kevés. Nos, sok ez vagy kevés?
– Sok. Tudom, hogy 22 esztendő a parlamentben sok. Nem elsősorban az életkorról van szó, mi korán kezdtük a politikát 1989–90-ben. Szinte rögtön a romániai magyar politika élvonalába kerültem én is, és aztán nagyon hamar az RMDSZ elnöke lettem. Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg korán kell átadnunk a helyünket a fiataloknak, mert egyébként – életkor szempontjából persze –, az európai vezető politikusok tulajdonképpen többségükben idősebbek, mint az én generációm. Az Európai Néppárt kongresszusán például Wilfried Martenst 75 évesen választották újra. Tehát mi korán kezdtük, és szerintem a körülmények is olyanok voltak, hogy gyorsabban égtünk, gyorsabban koptunk. Ezért is jutottam arra a következtetésre – bár voltak, akik le akartak erről beszélni –, hogy az RMDSZ elnöki tisztségét át kell adnom nálam fiatalabb kollégának. Be kell vallanom, az újabb jelölésen is sokat dilemmáztam. Lehet, ilyenkor, választási kampányban nem kellene ilyesmiket mondani, hanem erőt és önbizalmat kellene sugározni. Erő és önbizalom van bennem természetesen, de az, hogy ezt az erőt szenátorként kell-e használnom, azon elég sokat gondolkoztam. Lehet, hogy ha a dolgok körülöttünk viszonylag jól mennének, egy viszonylag nyugodt időszak ígérkezne, nem vállaltam volna új mandátumot. De pontosan ez a 22 évnyi tapasztalat mondatja velem azt, hogy megtanultam a parlamenti munkát, megtanultam a törvényhozói munkát.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy ha egy törvénytervezetre ránézek, egy fél mondatból meg tudom állapítani, hogy hol vannak benne a kiskapuk, hol vannak a lehetséges rossz következmények, hogyan kellene úgy átszerkeszteni, hogy ténylegesen garanciákat nyújtson, hogy alkalmazzák. Ezt megtanultam és azt hiszem, hogy erre még a következő négy esztendőben szükség lesz, mert a következő négy évben óhatatlanul sor kerül alkotmánymódosításra. Az új alkotmányt lehet az eddiginél jobbá tenni, de el is lehet rontani, a mi szempontunkból is. Ezt látom az egyik nagy kihívásnak. A másik a közigazgatás átszervezése. Ez hatalmas változás lesz Romániában, ha bekövetkezik, és azt gondolom, hogy ebbe bele kell szólnom nekem is másokkal együtt. A harmadik ilyen problémacsomag az oktatási törvény kérdése. Ahhoz is hozzá fognak nyúlni. Nyilván nem engedhetjük meg, hogy az anyanyelvű oktatásra vonatkozó rendelkezéseket elrontsák. Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy a Sóvidéket, a Küküllő mentét, Nyárádmentét, Maros mentét és a Mezőségnek a mi kerületünkbe eső részét az elkövetkező időszakban kiemelt figyelemmel kell kísérni.
– Arról beszélt nemrég, hogy vannak 22 éve is változatlan, maradandó eszmék, értékek, elvek. Vannak-e olyanok, amelyek elavultak, amin változtatni kell?
– Az alapelvek nem avultak el. Egyrészt a programunkra, a célokra gondolok. Ennek egy része megvalósult, de arról sem lehet mondani, hogy elavult: vannak önálló magyar iskoláink, magyarul ki lehet írni bizonyos százalék fölött a helységneveket, ezek óriási célok voltak akkor, bár ma apróságnak tűnnek sokak számára. Van magyar szakoktatás, mondok most így kapkodva egynéhány dolgot, amelyek akkor rendkívül távolinak tűntek és megvalósultak azóta, magyar nyelvet lehet használni bizonyos hivatalos alkalmakkor, önkormányzati üléseken, van magyar nyelvű egyetemi oktatás, sőt alapítványi egyetem magánegyetem formájában, van magyar egyetem is, tehát ezek mind megvalósultak, de elavultnak nem lehet mondani. Ezek ma is pont olyan fontosak, mint, ezelőtt 22 évvel.
– Vannak célok, amelyek megvalósítása még előttünk áll...
– Lehetnek olyanok, akik kishitűségből vagy azért, mert más irányba látják a világot menni, ezeket a sokak által lejáratott célokat, mint például az autonómia, már értelmetlennek tekintik. Én azt mondom, ez pontosan olyan élő és fontos cél ma is, mint ezelőtt 22 évvel, és meg kell keresni és ki kell alakítani a különböző intézményes közigazgatási formáit. Egy része ezeknek is megvalósult, ma az önkormányzatok sokkal több dologban dönthetnek, mint ezelőtt 22 esztendővel. Tehát haladtunk az autonómia felé, de még persze messze vagyunk attól, amit célul tűztünk ki. Az alapvető célok tehát nem változtak. Az elvek, amelyekről beszéltem, tulajdonképpen az eszközökre vonatkoznak, hogy hogyan kell nekünk politizálnunk. Mi 1989-ben azt mondtuk: nem pártokat kell létrehozni, hanem egy egységes érdekvédelmi szervezetet. Azóta is vitázunk arról, hogy hogyan lehet a politikai sokszínűséget érvényesíteni egységes érdekvédelmi szervezetben. Platformokat hoztunk létre, de kiderült, hogy ezek meglehetősen lagymatagon működnek. Az RMDSZ szövetség jellegét inkább az mutatja, hogy megyei szervezetek szövetsége vagyunk és nem ideológiák szövetsége. Sok ilyen problémánk van, de ennek ellenére nem avult el az az elv, hogy egységes érdekvédelmi szervezetben kell nekünk politizálni, szolidárisnak kell lenni, össze kell fogni. És az sem avult el, hogy ha elmegyünk Bukarestbe a magyar érdekeket képviselni, akkor mi nem mondhatunk többfélét. Azelőtt magunk közt ki-ki elmondhatja a véleményét, veszekedhetünk, de ha kialakul egy többségi álláspont, akkor Bukarestben nem mondhatunk mást, mert gyengítjük magunkat. Nem mondhatunk Brüsszelben sem többfélét, sőt még Budapesten sem. Így tudjuk megőrizni önállóságunkat is. Ezt az önállóságot a több-kevesebb magyarországi támogatással létrejövő RMDSZ-n kívüli csoportosulások, pártok próbálják tagadni, és úgy képzelik a politikai jövőt, hogy itt egyik-másik magyarországi pártnak lesz majd egy-egy fiókszervezete. Azt gondolom, hogy ez nem működik. Mindaddig, amíg két külön országban élünk, bármilyen szoros is legyen köztünk a viszony, nekünk megvannak a saját bajaink, más itt a gazdaság mozgása, másak a szociális körülmények, a nyugdíjak, más az oktatási rendszer, tehát teljesen világos, hogy nekünk alapvető kérdésekben, létkérdésekben is önálló konklúziókra kell jutnunk. Ebben látok szintén olyasmit, ami egyesek szerint nem biztos, hogy ma érvényes. Szerintem ugyanúgy érvényes, mint 22 évvel ezelőtt.
– Ezeket a versenypártoknak is nevezett alakulatokat bontóbrigádoknak nevezte. Viszont léteznek, és ezt tudomásul kell venni. Az ön körzetében is első alkalommal kell szembesülnie egy magyar ellenjelölttel.
– Nem akarok senkit bántani. De valaki elkezdte, hogy Markó Bélával Tőkés Lászlót kellene indítani. Nyilván Tőkés László ilyesmibe nem ugrott bele. Ha nem László, akkor András, ez számomra enyhén szólva nevetséges. Nem beszélve arról, hogy ez az egész RMDSZ-en kívüli mozgalom a megújulás jegyében zajlik. Egyesek szerint Markó is elég régóta politizál, abba kellene hagyja. Szeretném elmondani, hogy amit úgy láttam, hogy abba kell hagyni, azt abbahagytam, és amikor úgy látom, hogy abba kell hagyni a szenátori munkát, azt is abba fogom hagyni. De ha valakik velünk szemben a megújulást, a változást, a fiatalodást hirdetik, akkor miért kapok én a nyakamba jóval idősebb jelölteket?
Számolni kell velük persze, nem kell senkit lenézni. Sohasem gondoltam, hogy a politika vagy a közélet úgy oszlik meg, hogy egyik oldalon vannak a jók, a másikon a rosszak. Azt gondolom, az RMDSZ-ben is vannak kevésbé felkészültek, felkészültebbek, hozzáértők, kevésbé hozzáértők, valószínű, hogy az RMDSZ-en kívüli pártokban is ez a helyzet. Viszont van egy alapvető különbség, és ettől jó az RMDSZ és rosszak ezek a pártok. Az RMDSZ az elmúlt években és most is a helyes irányt választotta: parlamenti politikával eredményt elérni, egyenlő partnerként párbeszédet folytatni a román politikai pártokkal, minél nagyobb befolyásra kell szert tenni Bukarestben és Brüsszelben is, és az önkormányzatokban minél erősebbnek kell lenni. Parlamenten kívüli eszközöket a mai Európában nem látunk használhatónak. Akik az RMDSZ-en kívül vannak, tulajdonképpen nem mutatnak semmiféle utat. Egy dolgot mondanak, hogy az RMDSZ-nek nem kellene bejutni a parlamentbe.
– Egyesek 22 év elhibázott RMDSZ-politikáról beszélnek.
– Természetesen, azt mondják, elhibázott politikája van az RMDSZ-nek, de hogy milyen lett volna az el nem hibázott politika, azt nem mondják meg. Nem mondják meg, hogy mit kellett volna csinálni, csak azt mondják, hogy szerintük az RMDSZ nem jól politizál, miközben az RMDSZ föl tudja mutatni azt, hogy ma a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar oktatás állapota lényegileg egészen más, mint 1989-ben. Ehhez képest ők nem mutatnak egy másik irányt, egy dologgal próbálkoznak bevallva vagy bevallatlanul, hogy hátha meg lehet akadályozni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. Szerintem ez az egyetlen szándék. Mert a román törvényeket és ezen belül a választási törvényt ismerve, nem gondolhatja normális ember azt sem RMDSZ-en belül, sem RMDSZ-en kívül, hogy a jelenlegi körülmények között más, mint az RMDSZ bejuthat a parlamentbe. A jelenlegi törvény szerint vagy az RMDSZ jut be, vagy nem jut be senki. Azzal, hogy jelölteket indítanak az RMDSZ ellen, azzal próbálkoznak, hogy ne jusson be senki. De hogy utána mi lesz, azt nem mondják meg. Arról sem beszélnek, hogy az alternatív küszöb a 6 képviselővel és 3 szenátorral, az 5%-ból van. Tehát szándékos hazugság, amit mondanak, hogy elképzelhető, hogy 6 képviselő és 3 szenátor egyik oldalon, és a másik oldalon 5%. Ilyen nincs. Ha valaki hajlandó lenne számolni, kiszámíthatná, hogy ha összeadjuk a 6-3-at és az 5%-ot, akkor 8-9%-nyi magyar szavazat jön ki. A 6,5%-ból nem tudsz 8 vagy 9 százalékot csinálni, főleg olyan helyzetben, amikor éppen ennek az ellenkezője körvonalazódik, vagyis az a veszély, hogy mivel a románoknál nagy a konfrontáció a két oldal között, feltételezhető, hogy sokan elmennek szavazni. És ha sokan elmennek szavazni, nálunk pedig a magyarok nem mennek el elegen, vagy nem szavaznak az RMDSZ-re, akkor a magas román részvétel lenyomhatja az RMDSZ-t 5% alá. Úgyhogy akárhonnan közelítjük meg, az RMDSZ-en kívüli pártoknak az a céljuk, hogy az RMDSZ-t megakadályozzák, hogy bejusson a parlamentbe. Ezért mondtam, hogy ezek bontóbrigádok.
– Megválasztása esetén melyek az azonnali céljai?
– A céljaimra már utaltam, alkotmánymódosítás, közigazgatási átszervezés. Nagyon nagy hangsúllyal szeretnék a következő időszakban az oktatással foglalkozni. A politikán belül én is rákényszerültem, hogy idézőjelben mindenhez értsek. Sok mindent meg kellett tanulnunk, de amiről úgy gondolom, hogy értek hozzá, az a kultúra, az oktatás, a közigazgatás. Önkormányzati kérdésekkel, művelődési, oktatási kérdésekkel foglalkoznék szívesen az elkövetkezőkben, elsősorban az anyanyelvű oktatás problémáival. A Nyárád mentével, Küküllő mentével, Maros mentével, tehát az én kerületemmel, pedig a feladat egyszerű és ugyanakkor rendkívül bonyolult. Segíteni kell minden értelmes infrastrukturális terv megvalósításában, utak: víz, gáz, iskolák, óvodák. És vannak persze saját problémák. Számos kérdés van, amiben szintén segítenünk kell és – ami a legnehezebb, és itt azt hiszem, hogy kiemelten kell ezzel majd foglalkozni – a munkahelyteremtés, a befektetések kérdése, ami most, a gazdasági válságban olyan, mintha akasztott ember házában kötelet emlegetnék, de ezt akkor is nagy feladatnak tartom.
– Huszonkét év munkájáról beszéltünk az elején. Egy húsz év előtti beszélgetésünk címe az volt, hogy nem születtem politikusnak. Húsz év után hogy érzi, politikussá vált?
– Igen, politikussá váltam, nem volt mit tennem. Ha egy olyan hatalmas és bonyolult szervezetet vezettem, mint az RMDSZ, akkor politikussá kellett válnom, de nem a politika a szakmám, a hivatásom továbbra is az irodalom. Sajnos, olyan társadalomban élünk, ahol egyre kevesebb embert érdekelnek ezek a dolgok, sokkal izgalmasabb a politika. És sajnos az életünket is jobban befolyásolja, mint az írók, költők művészek. Ennek ellenére nekem ez a hivatásom, és jó, ha van az embernek egy olyan háttere, amely segít abban, hogy az igazi célokat lássuk meg, és a politikát ne úgy lássuk, mint egy egzisztenciateremtő pályát vagy karriert. Engem a hivatásom segített abban, hogy a megfelelő pillanatban tudjam abbahagyni az RMDSZ-elnökösködést, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsem, kormánytisztséget többet nem vállalok, és majd segíteni fog a megfelelő pillanatban abban is, hogy a parlamenti szerepemet is lezárjam.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A kőgazdagok listája – Egymilliárdot érnek a leggazdagabb romániai magyarok
Nem okozott különösebb meglepetést, hogy Háromszék nincs rajta a vagyonosok tíz leggazdagabb megyéjének listáján, de a Domo-alapítóknak, a Hegedűs és Szarvadi családoknak köszönhetően ott vagyunk a legizmosabb 300 között a Capital idei gazdag-toplistáján. Bónuszként szép időben odaláthatunk egy gazdag megyébe: a brassói leggazdagabbaknak 705 millió eurójuk van.
A toplistán bőven akad gengszter és szekus is, már a második helyezett Ioan Neculae (1,7 milliárd euró) is valamikor az állambiztonságtól vett fel fizetést. A 8. helyezett Voiculescu-család (600 millió euró) papájának papírja is van a szolgálatokkal való együttműködésről, börtönben ül Sorin Ovidiu Vântu (100 millió euró), és a bíróság megértésén múlt, hogy ma már nem ül Nagyenyeden Ilie Carabulea (150 millió euró), akinek 18 cég ügyvezetői tisztségét kellett ellátnia. De ez nem azt jelenti, hogy csakis alvilági vagy állambiztonsági múlttal lehet valaki milliárdos.
Az első helyezett, és az első a két „igazi” milliárdos közül az ausztrál állampolgárságú Frank Timiş (1,75 milliárddal), aki a bányaiparból tartja el szép feleségét, a második a már említett Ioan Neculae, a harmadik a közismert Ion Ţiriac, 900 millió euróval. A megtört és csődökkel küszködő (?) Dinu Patriciu (850 millió) a negyedik. Az ötödik az Adamescu család (800 millió felett), s a hatodik helyen máris találunk egy magyar nevet. Ő Teszáry Zoltán, a telekomban utazó arcnélküli milliárdos (750–800 millió euró). Cégei Romániában, Magyarországon, Spanyolországban, Olaszországban, Csehországabn, Szlovákiában, Horvátországban és Szerbiában szolgáltatnak.
Verestóy Attila a 90. helyen áll 60–65 millió euróval, újabban vagongyártásban utazik, tavaly vásárolta meg az International Railway Systems 50%-át. A vásárhoz nagy terveket fűzött akkoriban, de alaposan megakasztotta egy autóbaleset, amikor frontálisan ütközött az országúton, s a karambol után egy évig távol kellett maradnia az üzleti élettől. Verestóy a Capitalnak elmondta, elsősorban a régi érdekeltségeire fog összpontosítani, köztük a székelyudvarhelyi üzemére, ahol főrészvényes. A szenátor reméli, hogy ezután fontosabb szerephez jutnak az abroncspiacon, ugyanis a Michelin után a gyár a Pirellinek is kezdett szállítani.
A 109. helyen 50–51 millió euróval Pászkány Árpád következik, aki samponok és sprayek értékesítésével kezdte, de ma ingatlanban, energiaiparban, fociban, építőiparban utazik. A listán ott van még a Mudura család (40–42 millió euróval), a Szász testvérek, (32–33 millió euróval) és Péter Pál (30–31 millió euróval).
A háromszékiek, akiknek köszönhetően ott lehetünk a 300 leggazdagabb listáján, a Domo alapítók, akik már öt éve kiszálltak az üzletláncból, Szarvadi Loránd és Hegedűs Ferenc. Ők a '90-es évek elején nyitották meg az első elektronikai és informatikai szaküzletüket, de mára csak a Szarvadi család maradt az üzletlánc vezetői körében, miközben a piacon kegyetlen harcot folytatnak az Altex, a Flanco, az eMag, a Cel.ro és az EvoMag.ro internetes áruházakkal – a megmaradásért. A tulajdonrészük eladása után mind a két család többféle beruházásba fogott, ennek példái a bálványosi Grand Hotel, vagy a kézdivásárhelyi Atrium hotel. Hegedűs Ferenc több értékes ingatlant is vásárolt, és vallja, hogy az ingatlanban meg a termőföldben és az erdőben áll a legbiztosabban a pénz.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Kultúra Hargita megyében 2020: szemléletváltásra van szükség a kulturális programok terén
A kulltúra az a szegmens, amelyben az önkormányzatok a legnagyobb szabadságot kapják, hogy megvalósíthassák elképzeléseiket, így Hargita megyében is a kulturális stratégia valósítható meg leginkább – jelentette ki Borboly Csaba kedden Csíkszeredában, a Kultúra Hargita megyében 2020 című konferencián. Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a kultúra fontos szerepet tölthet be a térség fejlesztésében, mert kulturális értékeink révén nemcsak az idegenforgalmat növelhetjük, az serkentő hatású lehet a gazdaságban is. Csak együttműködéssel, partnerséggel lehetünk ebben is sikeresek – hangsúlyozta a tanácselnök, aki szerint Székelyföld kulturális értékeire még jobban fel kell hívni a figyelmet, mert jelenleg nem használjuk ki eléggé a lehetőségeinket. „Hargita Megye Tanácsa nyolc kulturális tevékenységet folytató alintézménnyel rendelkezik, és arra törekszik, hogy minél kevesebbet költsön adminisztrációra és minél többet kulturális tevékenységre – tette hozzá Borboly, aki szerint ehhez a helyi döntéshozók nagyobb mértékű bevonása is szükséges. Farkas András, a PONT csoport vezetője előadásában az európai kulturális pályázati programokat vázolta. „A kultúrában óriási potenciál rejlik, ezt kellene kihasználni partnerséggel, nálunk viszont a partnerség kultúrája nagyrészt abban merül ki, hogy a felek együttműködési megállapodást írnak alá, és részt vesznek egymás rendezvényein, de az igazi partnerség az, amikor a felek rendszeresen együtt gondolkodnak, terveznek” - fogalmazott. Kulturális területen pályázni lehet akár ifjúsági rendezvényekkel is, és fontos szerepük lehet a helyi fejlesztési közösségeknek, Leader-csoportoknak – tette hozzá. Biró A. Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánja szerint sürgős szemléletváltásra van szükség a térség fejlesztése, így a kulturális programok terén is. „Hargita Megye Tanácsánál már tapasztalható ez a szemléletváltás, hiszen az utóbbi években számos olyan szerepet vállalt fel, amely nem lenne kötelessége, és ebben az a mentalitás van jelen, hogy ne várjunk központi kezdeményezésre, hanem lépjünk mi magunk, mert ezzel versenyelőnyhöz juthatunk” – magyarázta a dékán. A szakmai tanácskozás további részében a kultúra, menedzsment, közkapcsolatok, település és térségfejlesztés területén jártas szakértők vitatták meg a kultúra szerepét a megye jövőbeli fejlesztésében, melynek célcsoportjai a kulturális szervezetek képviselői, közintézményi vezetők, az iskolák, a civil szféra és a helyi önkormányzatok kulturális képviselői. A konferencia célja rávilágítani a kultúra szerepére a megye regionális fejlesztésében. A rendezvény egy kulturális képzéssorozat része, amelynek végeredménye egy megyei szintű kulturális portfólió és stratégia kidolgozása.
(hírszerk.)
Transindex.ro