Ünnepelt Marosszentgyörgy
Ünnep kellős közepébe csöppentünk Marosszentgyörgyön szombaton délután, amikor a központi tér díszbe öltözött, kórusok, ünneplő helybeliek és vendégek lepték el a szobor környékét.
Erdőcsinádról jövet megálltunk, nem hagyhattuk ki a település nevét adó Szent György ünnepének e mozzanatát. Miután végigjártuk a kézművessátrakat, megcsodáltuk a szalma- és háncsmunkákat, megkóstoltuk a homoródalmási kézműves sajtokat, vásároltunk a mézeskalács szívekből, betekintettünk az iskola udvarán felállított színpadon zajló műsorba, a Szent György-szobornál máris felcsendült a Triola együttes zenéje.
– A XXI. Szent György Napokat ünnepeljük, helyiekkel, vendégekkel, magyarországiakkal – jászberényiekkel, zalaszentgyörgyiekkel, kávásiakkal –, azokkal, akik szeretik településünket és lakóit. Mi mindig nagy szeretettel várjuk őket. Öröm számunkra, hogy ilyen sokan jönnek el és tisztelik meg rendezvényeinket, legyen az faültetés, néptánc, népdaléneklés, kórustalálkozó. Nagyon jó polgármesternek lenni egy ilyen faluban, ahol ennyi értékes ember lakik, akik fogékonyak a szépre, a minőségi rendezvényekre – mondta Sófalvi Szabolcs, a település polgármestere. Majd megkezdődött a Szent György-szobor koszorúzási ünnepsége.
Az ötven éve karnagyként tevékenykedő Hajdó Károly vezetésével a Soli deo Gloria kórus énekelte el a Szent György-himnuszt.
Az ünnepi műsorba iktatott kórustalálkozót is a tanár úr tiszteletére szervezték. Felléptek a helyi és a jászberényi kórusok. A részt vevő települések polgármesteri köszöntője után post mortem tiszteletbeli polgár címet adományoztak Csíki Dénes néhai malomtulajdonosnak, molnárnak.
Szombaton és vasárnap este koncerteken és szabadtéri buliban, lampioneregetéssel szórakoztak a szentgyörgyiek.
(mezey)
Népújság (Marosvásárhely)

Jókedv, nevetés Erdőszentgyörgyön
Csütörtökön, április 23-án délután csapot-papot hagyva irodámban (pedig elborít a munka, negyedéves adóbevallási időszak lévén), Erdőszentgyörgyre utaztam. A könyv világnapján, a Szent György-napi rendezvények keretében az esemény szívélyes házigazdája, Kovrig Magdolna tanárnő meghívására gyűltünk össze a helyi művelődési ház klubtermében – humordélutánra. Székely Szabó Zoltán színművész volt a műsorvezető, beszélgetőtársai Kedei Zoltán és Bölöni Domokos. A hallgatóság mindig hálás a kölcsönadott jókedvért. Kedei Zoltán festőművész Füst és sör című írása kapcsán elmélkedhettünk az élet dolgain. Amely pedig rövid, minek töprengeni hát kicsinyes dolgokon! A versírással későn kacérkodó Márton Károly a Kedei Zoltán műtermében című négysorossal váltott ki derűt: "Ecsetnyomok a vásznon./ Kirajzolódnak félkész fejek./ S a mellettem levőről/ magamra ismerek". Ugyanő a Számadás címűben öniróniáját is megcsillantja: "Írtam néhány sort/ egy újság szélére,/ de tűzgyújtó lett/ belőle – év végére".
Székely Szabó Zoltán ízes anekdotáival harsány kacagást váltott ki a közönségből. Bölöni Domokos kortárs tollforgatók vidám sírverseiből és régi síremlékek humoros felirataiból hozott jókora csokornyit. Ha már úgyis meg kell halnunk, legalább a sírversünk legyen vidám. Osztatlan sikert aratott a múltnak ez a fajta szemlélete, amely nem nélkülözi a népi szürrealizmust sem. Például ebben: "Itt nyugoszik Balog Döme,/ Ráesett a malom köve./ Mire észrevette vóna,/ Hóttan mászott ki alóla". Vagy ebben: "Itt nyugszik egy kéményseprő,/ Akit megölt a borseprő,/ Mert berúgott keményen,/ S kiugrott a kéményen". Hát még ebben: "Tegnapelőtt péntek reggel,/Szűcs Józsi arra ébredt fel,/ hogy halva hever az ágyon,/ S nincsen többé a világon!"
A találkozót Pál Imola maturandus tréfás népdalcsokra tette még élvezetesebbé.
Miért fontosak az ilyen jellegű találkozók? Mert ismerősök, barátok társaságában tölthetünk néhány oldott hangulatú órát, egymásra figyelve, és közben szellemi értékekkel is gazdagodunk. Székely Szabó Zoltán vitriolos írásai pedig arról győztek meg, hogy az ember úgy is szeretheti hazáját, ha (akár idegen földről is) szót emel a méltánytalanságok miatt. Aki pedig, mint ő, hazajön, és nem a művelt Nyugat gondtalan életét választja, hanem nyugdíjasan is képes újrakezdeni az életet, és közben sorra jelenteti meg a könyveit, nos, az ilyen írástudó minden tiszteletet megérdemel.
Doszlop Imre Lídia Naómi
A Föld napja kapcsán
A Föld napja alkalom kellene legyen arra, hogy mindenki felfigyeljen a Föld és környezetünk tisztaságának megőrzésére. Ennek érdekében tennie is kellene valamit az utca emberének, akár csak annyit, hogy ne dobja el uzsonnájának csomagolását, söröspalackját és egyéb hulladékát.
Sajnos, nálunk ez évben a természetre való odafigyelés helyett annak fordítottja, a rombolása történt a városi hatóságok "jóvoltából". Gondolok a Hősök parkjában történt "eseményekre". Nemcsak a hősökhöz méltatlan az amúgy is gondozatlan, szemetes park, de a környéken lakó idősek és kisgyermekes szülők kedvenc sétálóhelyének sem a legmegfelelőbb, hiszen már csak két romos pad díszeleg a téren. Kinek vagy minek ártottak a 25-30 évvel ezelőtt ültetett tujacserjék, melyek napjainkra megnőttek, körülvették a park sétányait. Inkább több padot kellene elhelyezni, egy-egy szemétkosár sem ártana, de az ellopott csatornafedők pótlása lenne a legsürgősebb, mielőtt komoly baleset történik. A levágott faágak szanaszét hevernek, nemcsak a látvány rettenetes, az ösvényeken való sétálást is akadályozzák. De már kezdtük megszokni, hogy a városvezetést csak a központ szépítése érdekli, a külső területek elhanyagoltságának megszüntetése érdekében nem sokat tesz, erre nem jut pénz a városlakók adójából.
Felháborodásomnak az adott okot, hogy a minap, délutáni sétánkon a Hősök terén megdöbbenéssel vettük észre, hogy a sétány két oldalát szegélyező tujákat, fenyőket derékban "lefejezték". Kérdem, kinek az utasítására? Azt már mindenki tudja, hogy a város főembere faellenes, ahol csak lehet, kivágatja a díszfákat, ha kell, ha nem. Amint látszik, utasításait nem szakemberekre bízza. Városunkban van a Sapientia egyetemnek kertészeti és tájépítészeti szaka. Ott szakemberek tanítják a hallgatókat környezetünk szépségének biztosítására, megőrzésére. Miért nem fordulnak hozzájuk tanácsért? Forduljanak a szakértőkhöz! Hiszen az ezen a téren tevékenykedő jelenlegi ügyvezető rossz, meggondolatlan, pusztítást okozó tanácsokat ad a városvezetésnek.
Remélve, hogy a városvezetés előbb-utóbb beszünteti favágási akcióit, figyelmükbe ajánlom városunk kevés zöldövezetének megőrzését, ápolását.
Péter Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Tárlattal jubilált a MAGMA kiállítótér
Ötödik születésnapját ünnepli a 2010 áprilisa óta működő sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, ebből az alkalomból nyitották meg kedd este a Give Me Five! című csoportos tárlatot, amelyen 85 kiállító vesz részt munkájával.
A Szent György Napok keretében szervezett rendezvényen Kispál Attila, a MAGMA vezetője elmondta, az elmúlt öt évben sikerült a kortárs képzőművészetnek olyan keresztmetszetét bemutatni a sepsiszentgyörgyi, illetve a más városokból ide látogató közönségnek, amelyen keresztül átfogó és egy reális képet kaphattak a kortárs képzőművészetéből. Azt is kiemelte, hogy a MAGMA kiállításainak nagy többsége a médiaművészetre összpontosított, a kiállítótér nyitása óta mintegy 250 művésszel és elméleti szakemberrel kerültek kapcsolatba.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója úgy fogalmazott, a MAGMA másfajta gondolkodásmódot, mentalitást és attitűdöt jelent,  fiatalos hangulatot és életérzést. „Ez nem mindig kedvező, nem mindig szép, nem mindig hazug, tehát szeret provokálni. Azok, akik most itt mozdulnak, alternatív gondolkodást képviselő emberek, akik valamikor klasszikusok lesznek. Ezért tartottam első perctől támogatandónak a MAGMA-t” – szögezte le Vargha Mihály.
A városnapok keretében gazdag kulturális programok várják a nagyérdeműt a napokban. Többek között egy SZEMÉLYES gyorsszínházat szerveznek, amely improvizatív, interaktív élményt nyújtó játék. A színészek mindig az éppen részt vevő emberre reagálnak, tehát minden „előadás” más lesz – a rendezvényen színész és néző közösen játszik.
A program május 1–3. között zajlik, naponta 15 órától 18 óráig az Erzsébet parkban. A sátorszínház kezdeményezői és szervezői Benedek Ágnes és Derzsi Dezső, a Tamási Áron Színház művészei, a programhoz három sepsiszentgyörgyi társulat színészei csatlakoztak, rendezőként közreműködik Kovács Zsuzsa.
Csütörtökön 19 órától a Háromszéki Mikes Kelemen Egyesület, Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa és a Tein teaház szervezésében ismét jelentkezik a Tein Teátroom, amelynek idei negyedik témája a költészet. A költészet napjára emlékező eseményen fellépnek a Tamási Áron Színház művészei.
Az elhangzó szövegek kiválasztásánál figyelembe vették a Teátroom törzsközönségét is, úgy választották a verseket, hogy azok ne csak megszólaljanak, hanem megszólítsák a hallgatóságot. A tavalyi nagy sikerű felolvasószínház idén színházkísérletté, és/vagy kísérletszínházzá alakult, az alkotók havonta egy-egy nagyobb témakör kibontására tesznek kísérletet.
Péntektől Könczey Elemér grafikus, karikaturista, egyetemi oktató alkotásait láthatja a közönség szintén a Teinben. A teaház arculatához igazított, válogatott karikatúrakiallítás a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa programsorozat támogatásával jött létre. Részletes program a Szentgyörgynapok.ro honlapon olvasható.
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi vásárok: előítéletek és kitörési lehetőségek
A 25 éves évfordulók évében a székelyföldi vásárok egy része is negyedszázados jubileumhoz érkezett. Az új idény kezdete előtt Csipor Attila, az öt székelyföldi rendezvény építője, illetve részszervezője, a csíkszeredai Expo-Har Kft. tulajdonos-ügyvezetője segített felrajzolni az elmúlt évtizedek vásártérképét.
A Szent György Napok keretében április 30-án megnyitandó Szentgyörgy Expóval kezdődik az idei vásárszezon. A háromszéki expó az első erdélyi vásár, amely sokáig a legnagyobb is volt, kiállítói között elsősorban magyar állami támogatással érkező anyaországi cégek szerepeltek. Sokáig ez jellemezte a több helyszín végigjárása után tavalyra a Székely Mikó Kollégiumba visszahúzódó, wellnesskiállításra szűkülő vásárt, amelynek voltak kiemelkedő és sürgős elfelejtésre váró epizódjai is. Idén a „sokadalom” kellős közepén felállítandó, 360 négyzetméter beépített felületű expósátorba várják az érdeklődőket – miközben megmarad a Kovászna megyei Kereskedelmi és Iparkamara wellnesskiállítása is.
A szentgyörgyivel párhuzamosan Csíkszeredában is hamar elkezdődött a vásározás, ott a Szakszervezetek Művelődési Házának folyosóin. „Az első években mindkét helyszínen az élelmiszer alapú és alapvető fogyasztási cikkekre nyilvánult meg hatalmas kereslet. Érthető módon, hiszen a kommunizmus éveinek korlátozásai nyomán az emberekben olyan áruéhség alakult ki, hogy szinte bármit el lehetett adni” – idézi fel a kezdeteket Csipor Attila. Az érdeklődés aztán folyamatosan átalakult, jó néhány trendhullámot lehetett azonosítani az elektronikai cikkektől a nyílászárókig vagy a minőségi építőanyagokig. Az igazgató a vásárlói viszonyulás igen érdekes vonzatait is említi. „Elsősorban a hazai termékek lebecsülése volt megdöbbentő, még akkor is, ha a minőség valóban sokszor hagyott maga után kívánni valót. Minőségtől szinte függetlenül azonban minden jobb volt, ami külföldről érkezett, főleg a magyar termékek – mondja. – Pedig egy idő után a fatermékek tekintetében egészen remek termékeket produkált Székelyföld, a hazai ember azonban nem becsülte a hazai termelőt.”
A Csík-Expo mintegy 15 év után változtatott helyszínt és időpontot. Miután egyre kevesebb kiállítási felület jutott a művelődési házban, a pünkösdi emberözönre alapozó stratégia is változtatásra szorult. „Be kellett látnunk, hogy pünkösdkor egészen másra kíváncsiak az emberek. Viszont azokban az években arra is ráébredhettünk, milyen sok román látogató vagy lakos fordul meg a városban” – indokolja Csipor. A Vákár Lajos-jégcsarnok azonban jó – főleg a létesítmény korszerűsítése után – és stabil választásnak bizonyult. Ott 1200 beépített négyzetméter felületen mutathatják be termékeiket a kiállítók. A vásározók megszűrésére nem nagyon nyílik lehetőség, Csipor Attila ma is beleborzongva idézi fel, amikor egy marosludasi olasz vállalkozó koporsói fogadták a marosvásárhelyi kiállításra érkezőket. A kiállítók legnagyobb részét továbbra is azok a kerekedők képezik, akiknek a termékeit feltétlenül meg kell mutatni. „A legnagyobb tömörülés rendszerint azok előtt a standok előtt alakul ki, ahol termékbemutatás zajlik, a többiek előtt rendre csak elsétálnak az emberek” – mondja a szakember. Csipor azt is nehezményezi, hogy a székelyföldi látogatók többnyire előítéletekkel, kész verdiktummal érkeznek a vásárba, amit menet közben is csak nagyon nehezen tudnak levetkőzni. Pozitív példaként a székelyudvarhelyi vásárt említi, ahol a társszervező Príma Rádió által az expó köré szervezett rendezvények rendre családi programokká avatják a kiállítást.
Az április végi Szentgyörgy-expót május 14–17. között a Csík Expó követi, a Marosvásárhelyi Általános Tavaszi Vásárt pedig május 28-i kezdettel rendezik. Az udvarhelyiek október elsejétől mehetnek vásárba, a székelyföldi vásáridényt pedig a Gyergyó Expó zárja december 4–6. között. „Én soha nem ígérek eladásokat a vásározóknak – mondja Csipor –, annyit szoktam mondani, hogy a termék beszél, mi csak a kereteket biztosítjuk. Azokból viszont jó minőséget, így semmi sem múlik a körülményeken.” Idén nem lesz különösebb slágertémája a vásároknak, az előzetes jelentkezések alapján elsősorban a fogyasztási cikkek viszik majd a prímet. No meg a látogatók, akik Sepsiszentgyörgyön például a városnapok forgatagából és hangulatából egyetlen pillanatra sem kiszakadva nézhetik meg, van-e valami új a nap alatt.
Csinta Samu 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sombori Sándor: Gábor Áron (Megjelent)
A Hármas Alapítvány Kaláka Könyvek sorozatában a napokban jelent meg Sombori Sándor Gábor Áron című regényes krónikájának legújabb kiadása, melyet a Háromszék tavaly, a Gábor Áron Emlékév alkalmából folytatásokban közölt.
A Plugor Sándor rajzaival illusztrált kötet a Szent György Napok ideje alatt megvásárolható a kolozsvári Idea Exit kiadó standjánál a sepsiszentgyörgyi városházával szemben, ára 24 lej. Ugyanott kapható Kuti János Megyek hóhányónak című, ugyancsak a Hármas Alapítvány kiadásában megjelent szatírakötete.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinőtték az iskolát (Országos gyermekszínjátszó-találkozó - Szent György Napok)
Szűknek bizonyult a Váradi József-iskola díszterme az idén már kilencedik alkalommal megszervezett gyermekszínjátszó-találkozón, amely legalább ötszáz kisebb-nagyobb diákot vonzott. A fellépők öt megyéből jöttek, és már ők is 280-an voltak, de a nézőtéren is egymás hegyén-hátán szorongtak, még a földön is ültek a társaikra kíváncsi tanulók; a kinti hűvös időjárás miatt szerencsére elviselhető volt a benti levegő, zavaró az volt, hogy az előcsarnok zajait az ajtó nem tudta kiszűrni.
A túlzsúfoltság elkerüléséért a rendezvényt két napra osztották: szerdán az I–IV., csütörtökön az V–VIII. osztályosok mutatták be darabjaikat – a kisebbek inkább a mesevilágra és a hagyományokra, a nagyobbak meg a mára és az őket foglalkoztató kérdésekre építették fel előadásukat. Az elbírálás szakmai megbeszélés jellegű – természetesen van pontozás, de végül Nagy Kopeczky Kálmán bábszínész zsűrielnöki minőségében értékeli a produkciókat. A fő szempont a szereppel való azonosulás, illetve a hitelesség, ami például a kamaszgondok esetében különösen nehéz ügy. No de amíg a tanárok izzadtak, a gyermekek mulattak: első nap a baróti Kelekótya együttes vidám muzsikája teremtett fergeteges hangulatot, másnap pedig a One Beat táncegyüttes mozgatta meg a tizenéveseket. Az eredmények a következők: az elemisták közül a székelyszáldobosiak Csudavíz című előadása aratott osztatlan tetszést (a szereplők ízes népi beszéde és a falusi embereket felvonultató természetessége miatt), és ugyancsak első díjat nyert a székelyudvarhelyi Lakodalmas. Második helyezettek a torjai kisdiákok a Mátyás király álruhában mesével, a váradisok pedig A kóró és a kismadár történetével, harmadikok a székelyudvarhelyiek Hapci királlyal és a másik váradis osztály A csigacsalád meséjével, dicséretet a két-két brassói, illetve felsőboldogfalva-hodgyai vendégek kaptak. Az V–VIII. osztályosok között idén nem osztottak első díjat, második a szászrégeniek Bolondos királyság, királyi bolondság című produkciója lett, harmadik díjas az oroszhegyiek Este van már... és a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum A nővel című előadása lett. Dicséretben a Mrożek-feldolgozással érkező magyarfenesiek, A kis herceggel utazó kőrispatakiak részesültek, illetve a megyei előválogatáson díjazott illyefalviak a Padokkal. Két különdíjat is osztottak: a versenyen kívül fellépő (középiskolásokat is szerepeltető) szászrégenieknek az Ördögbálért, illetve a kovásznai diákszínpadnak a Szép Domokos Anna színreviteléért.
A kétnapos seregszemle végén Péter Kinga tanítónő, a rendezvény kitalálója és házigazdája elmondta: bár a fesztivál színvonalára igazán büszke lehetne a tanügyminisztérium, nem adott rá pénzt; arra hivatkoztak, hogy egy országos rendezvénynek legalább tíz megyéből kell résztvevői legyenek. Ez a kizárólag lelkes amatőrökből verbuválódó romániai magyar gyermekszínjátszás számára teljesíthetetlen feltétel, ezért évről évre önmagát szüli meg a találkozó a városi és megyei önkormányzat, a Váradi-iskola alapítványa és a szülők, pedagógusok, vállalkozók támogatásával.
Szerző: Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkezdődött a vásári hétvége
A Rétyi Kováts András Fúvószenekarnak az Erzsébet-parkban található pavilonban tartott koncertjével nyitották meg a Szent György Napok vásári hétvégéjét. A rendezvény első napján napsütéses időjárásban szórakozhattak az ide látogatók.
Ezúttal is rendezett városnapok kezdődtek el pénteken Sepsiszentgyörgyön, ahol több színpad programjaival is fogadják az érdeklődőket: a főszínpad, az Ifjúsági Udvar, a Kultúrkert, a Karta Völgy, valamint a Gyuri-muri téren elhelyezett színpad koncertjeivel és fellépőivel. A lacikonyhák összesen négy fontos helyszínen, így a Gyuri-muri téren, a főszínpad közelében, az Ifjúsági Udvarban és a kézműves vásár közelében helyezkednek el. Utóbbi esetében bőrdíszművek, kézzel készített ékszerek, népi ruházat, táskák, lakberendezési tárgyak, valamint megmunkált vaskerítés elemek is várják a városnapozókat.
A színpadok körüli sörsátrak esetében szintén egységes arculatot mutatnak. Az árak sokat nem változtak az elmúlt évhez képest: a miccs 3 lej, egy csapolt sörért pedig a legtöbb árusnál 5 lejt kell fizetni, akárcsak egy cső főtt kukoricáért. Különben a korábbi városnapok tapasztalatai alapján ezek a termékek fogynak leginkább a rendezvény alatt, társulva a kürtőskalács és a lángos fogyasztásával.
A színpadi koncertek, előadások, valamint gyerekprogramok mellett pénteken nyílt meg az Aktív turizmus elnevezésű expó is az Erzsébet park, valamint a Lábas ház közötti úttesten felállított sátorban., ahol több testvérvárosok utcája és a székely termékek vására is, ahol hungaricumok és siculicumok kerülnek bemutatásra, valamint a gasztronómiai ínyencségek és borok kóstolója és a kézművesek, hagyományőrzők termékeinek bemutatása várja a vendégeket.
Ugyancsak a Kultúrkertben kap helyet az Észműves sátor, ahol közgazdaság és vállalkozásfejlesztés tematikájú előadásokat tekinthetnek meg az érdeklődők, valamint a Borudvar, utóbbi a tíz résztvevő borász mellett egy pálinkafőzőt is köreibe fogad a 2015-ös városnapok alkalmával. A még hitelesebb borkóstolás érdekében konkrétan a Szent György-napokra előállított borospoharat is lehet vásárolni. A bóvlikat ezúttal kiszorították a belvárosból a Szent György Napok idejére, ahogyan a vidámparki gépezetek is az Olt-híd közelében fekvő területen helyezkednek el.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Gaál Sándor cserkészvezető kapta post mortem a Pro Urbe díjat
Ünnepélyes keretek között osztották ki a Pro Urbe díjat a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében a Szent György Napok zárónapján. Ebben az évben a nemrégen elhunyt Gaál Sándor cserkészvezetőnek ítélték oda a kitüntetést.
Sepsiszentgyörgy önkormányzata 1997-ben hozta létre a Pro Urbe-díjat, és a kitüntetéssel azoknak a személyiségeknek a munkáját köszönik meg, akik a megyeszékhely, illetve annak lakóit mindenkor a legjobb tudásuk szerint szolgálták önzetlenül, úgymond „pénz és taps” nélkül. Gaál Sándor, a 14-es számú Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat vezetője, a Romániai Magyar Cserkészszövetség egyik alapítója, valamint tiszteletbeli elnöke hatvanhat éves korában 2014 karácsonyán hunyt el. A 2015-ös Szent György Napok keretén megszervezett ünnepségen az ő munkájának adózva kapta a post mortem Pro Urbe-díjat, mindezt pedig a szakmai elkötelezettségéért, a cserkészmozgalomban, illetve az ifjúság nevelésében kifejtett tevékenységéért. Az elismerő oklevelet és az emlékplakettet Gaál Sándor özvegye vette át.
„Elismerő oklevél néhai Gaál Sándor részére, aki megtartva a cserkészek második parancsolatát, híven teljesítette kötelességét, amellyel Istennek, hazájának és embertársainak tartozott. A Romániai Magyar Cserkészmozgalomban kifejtett kitartó és odaadó munkájáért posztumusz Pro Urbe díjat adományozunk, mint olyan polgárnak , aki városunkat és annak lakóit mindenkor önzetlenül szolgálta” – olvasta fel Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az oklevélen szereplő szöveget.
„Gaál Sándor tanár és cserkész parancsnok, aki 1949. április 24-én született, Havadtőn, 1974-ben Marosvásárhelyen végzett a Tanárképző Főiskola fizika-kémia szakán. Élete legnagyobb részét a közösségért végzett munka töltötte ki, amelyet nagy szeretettel, Isten, Haza és embertárs iránti tisztelettel végzett, így téve eleget a II. Cserkésztörvénynek. Szívében mindvégig ott élt az a Krisztusi parancs: „…tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és lelketek nyugalmat talál” (Máté, 11,29). Minden szolgálatában ezt az alázatosságot és szelídséget érvényesítette és követte, úgy vezetőtársaival szemben, mint azokkal a cserkésznövendékkel szemben, akik az irányítása alatt nőttek fel. Bár sokszor lelke zaklatott volt a sok tennivaló miatt, aggodalmának többször is hangot adott, de mégis Isten kegyelmében bízva nyugodott meg a lelke, és árasztotta a nyugalmat szolgatársai között” – méltatta Gaál Sándor munkásságát és életét Székely István, Romániai Magyar Cserkészszövetség megyei elnöke.
Gaál Sándor tanári pályáját Kommandón, rögtön a főiskola végeztével, iskolaépítéssel és számos kör beindításával kezdte, ezzel párhuzamosan pedig a Babes – Bolyai Tudományegyetem ipari kémia szakán folytatta tanulmányait. Részt vett a Pro Natura mozgalom megalapításában, valamint vezetésével 1986-tól megkezdődtek az építkezési munkálatok a Tanulók Klubjánál, ahol kétemeletes központi épületet, valamint Sepsibesenyőn és Kommandón gyermektábort építettek. Segítségével újraindult és bejegyezték a Romániai Magyar Cserkészszövetség mozgalmát 1990-ben, amelynek tizenhét évig volt elnöke, majd 2011-től tiszteletbeli elnökévé válik. Még ebben az évben átvehette a Magyar Kormány részéről az Árpád fejedelem díjat, és az RMCSSZ újraindításakor megalapította, illetve halála napjáig vezette a 14. számú dr. Kovács Sándor cserkészcsapatot is.
A cserkészvetező nem csupán az RMCSSZ életében vállalt oroszlánrészt, hiszen a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának volt egykori alelnöke, valamint néhány évvel ezelőtt megalapította a Vadas Cserkészparkot, majd pedig az első erdélyi Cserkészmúzeumot Sepsiszentgyörgyön. Alelnöke volt a Civilek Háromszékért Szövetségnek, kezdeményezője a közel száz kilométer hosszú Sepsi Zöldút elkészítésének, valamint minden évben felvállalta cserkészcsapatával és a CIVEK tagjaival közösen az első világháborús hősök sírjainak megtakarítását is halottak napja előtt. Hitt abban, hogy a fiatalság csakis a cserkészet révén sajátíthatja el egyszerre mindazt, amely szükséges az egészséges természet, Isten, haza, nemzet és embertárs szeretethez. A Betlehemi Békeláng átvételére éveken keresztül az ő vezetésével utaztak az erdélyi cserkészek Bécsbe, ugyanakkor ezeken az alkalmakon gyakran felkeresték a magyar történelmi emlékeket is.
Mindezen munkáját megköszönve ítélték neki a díjat, amelynek ünnepélyén fellépett a Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola Canticum együttese, illetve jelen voltak a helyi önkormányzati képviselő-testület és a testvérvárosi küldöttségek tagjai, továbbá a korábbi években díjazott sepsiszentgyörgyi személyiségek is.
Bencze Melinda |
Székelyhon.ro

Elhunyt Áros Károly sportújságíró
A 75 éves Áros Károly a Szent György Napok megnyitó ünnepsége előtt veszítette életét. Egy mentőautó gázolta el.
A szervezők közleménye szerint a Veszprém–Sepsiszentgyörgy staféta útjából kitolató, a színpad közelében szolgálatot teljesítő önkéntes egyesület mentőautója gázolta el a staféta fogadására igyekvő, két kamion közül kilépő újságírót. Áros Károly súlyos medencesérülést szenvedett, mentőhelikopterrel szállították Marosvásárhelyre, ahol szombaton reggel belehalt sérüléseibe. A rendőrségi vizsgálat szerint a mentőautó vezetője nem fogyasztott alkoholt.
Áros Károly 1940-ben született Nagymohán, a középiskolát Székelykeresztúron és Brassóban végezte, román-magyar szakos hallgató volt a Babeş-Bolyai Egyetemen. 1966-tól Kézdiszentléleken tanított, 1968-tól a Megyei Tükör újságírója Sepsiszentgyörgyön. Az Előre, Ifjúmunkás, Hargita, Sportul munkatársa. A müncheni olimpiáról a helyszínről tudósított, Gyógyítás tornával című cikkét a TETT közölte. A Labdarúgó tavasz és A sportjátékok című kötetei 1980-ban jelentek meg. A Háromszék napilap aktív sportújságírója, szerkesztőbizottsági tagja volt.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

„Szellősebb”, élvezhetőbb Szent György Napok
Tűzijátékkal zárul vasárnap este Erdély egyik leglátogatottabb városünnepe, az április 24. és május 3. között szervezett háromszéki Szent György Napok. Áttekinthetőbb, szellősebb volt az idei program, ám mégsem maradhatott hiányérzet azokban, akik az április végi szeszélyes időjárás ellenére bevetették magukat a forgatagba: kirakodóvásár, világhírű rockbanda koncertje, gyerekváros, alternatív és ifjúsági sátor, kultúrkert, borudvar és persze lacikonyhák is várták a közönséget. A szervezők elképzelése megvalósult, és jót tett a rendezvénynek, hogy „visszavettek” a fesztiváljellegből, és inkább a városnapokra összpontosítottak.
Üdítően hatott a múlt század elejét idéző vásár
Ezúttal senki nem érezhette úgy, hogy három napig rohangál egyik helyszínről a másikra, és mégis sok mindenről lemarad. Senki nem hiányolta a második nagyszínpadot, hiszen helyette három kisebbet állítottak fel.
A múzeumkerti kisszínpadon dzsessz, világzene, blues csendült fel, itt koncertezett a Borbély Műhely Hungarian Jazz Rhapsody, a Nightlosers és a Magyar Atom. A kARTa Session színpadán koncertek, workshopok, drum and bass-lemezlovasok, valamint különböző zenekarok mutatkoztak be – például a Tamási Áron Színház Tesztoszteron zenekara. Az Ifjúsági Udvarban felállított színpadon koncertezett többek között a Honeybeast, a Kelemen Kabátban, a Bere Gratis.
A bóvlivásár elmaradása is üdítően hatott, hiszen helyette a múlt század eleji hagyományos Szent György-napi kirakodóvásárt elevenítették fel. Szerencsés egybeesés, hogy a Szent György Napok a tavaszi kibontakozás idejére esik, így kihozhatják a szabad térbe: a vásárt, lacikonyhákat és a sok szabadtéri előadást rengetegen látogatják – mondta a megnyitón Czimbalmos-Kozma Csaba városmenedzser.
Mint hangsúlyozta, az évek folyamán a vásár is, az egész rendezvény is folyamatosan alakult az igényeknek, véleményeknek, tapasztalatoknak és az éppen uralkodó divatnak megfelelően. A kirakodóvásárban igényes kézműves termékek, rusztikus ruhák, kerámiák, ékszerek, bőrdíszmű, üveg és persze a hagyományos vásárfiának számító mézeskalács kínálkozott.
Kerámiáit árulta a „viszkis rabló”
Az idei vásár egyik színfoltja Ambrus Attila, a „viszkis rabló” megjelenése volt, aki saját kerámiáit árulta. A csíki származású Ambrus elmondta, a Szent György Napokról tévéműsorokból értesült, és már a börtönben töltött évek során megfogalmazta, hogy „jó lenne egyszer eljönni ide”.
„Szerettem volna felmérni azt, hogy a termékeimet megveszik-e, tetszik-e az a fajta érték, amit én képviselek és az a fajta motívumvilág, amivel én rendelkezem” – mondta Ambrus Attila, aki 13 évet töltött börtönben, és ott tanulta ki a keramikus mesterséget, most már tíz éve ezzel foglalkozik.
A vidámparkos játékgépek is kiszorultak a központból, helyette a Gyuri-Muri gyerekvárost építették meg a Szent György téren – több száz gyerek volt kíváncsi a vásári bábjátékokra, ügyességi játékokon gyűjtögették a sárkánypikkelyeket, amit aztán a különböző műhelyekben válthattak be.
A várost a Sepsiszentgyörgyi Utcazene Fesztivál (SUF) is hangulatossá tette, a hatodik alkalommal megtartott rendezvényen tíz zenekar négy helyszínen mutatkozott be, emberközeli zenei élményt kínálva.
A legnagyobb forgalom természetesen a nagyszínpad előtt volt, ahol a három nap alatt 13 fellépő szórakoztatta a közönséget. Idén arra is odafigyeltek, hogy minden nap helyi művészek kapjanak lehetőséget, így fellépett a Százlábúak és Százlábacskák Gyermek Táncegyüttes, a Mercedes Band Acoustic, a Selfish Murphy és Hevereder. A Szent György Napok nagyszínpadán koncertezett a 3Sud Est, Péter Szabó Szilvia, Tóth Gabi, az Anna and the Barbies, a Budapest Bár és Ștefan Bănică jr.
Tovább dübörög a Uriah Heep
Az idei városnapok húzónevei a brit Uriah Heep zenekar és Zorán volt. A Uriah Heep koncertje kapcsán előkerültek a régi bakelitlemezek, a történetek arról, hogy ki miként szerezte meg ezeket, vagy hallgatta a Szabad Európa Rádióban.
A rocktörténelem egyik legjelentősebb bandájának tagjai a koncert előtti sajtótájékoztatón elmondták, összesen 58 országban fordultak meg, Romániában már koncerteztek, de először lépnek fel Sepsiszentgyörgyön. Az eredeti felállásból csak Mick Box maradt a rockegyüttes élén, ám amint kifejtették, „jó a kémia közöttük”, ezért vannak még mindig a zenei pályán. Egyelőre nem tervezik abbahagyni, hiszen a festő sem teszi le az ecsetet egyik napról a másikra.
A szombat esti koncerten 45 éves zenei munkásságukat sűrítették két órába. Jó energiájú, átható produkciót mutattak be, a közönség is hálás volt, így fergeteges buli kerekedett. A Zorán-koncertet és a tűzijátékot vasárnap este láthatja-hallhatja a közönség.
Székelyhon.ro

Isten éltessen, Sepsiszentgyörgy!
És én hiszek a város zajában – cseng a Zorán-dal a fülemben: a város, Sepsiszentgyörgy zajos volt a hétvégén, névnapját ünnepelte.
Eshet eső, fújhat szél, a Szent György Napok úgyis zajlanak. A szombati eső ugyan bezavart, jóval kevesebben rótták a központ utcáit, vásároltak kézművesportékákat, nézték meg az előadásokat – de estére megtelt a Szabadság tér, a Uriah Heep-koncerten pedig tömeg bulizott. Idén szellősebb volt a belváros, nem lepték el bóvliárusok, s a gyermekek szórakoztatására, a szülők pénzének elnyelésére szolgáló hatalmas szerkezetek sem rondították a képet. Így a kézművesek is jobban kibontakozhattak, az összhatás kedvezőbb volt, mint korábban. Az Erzsébet park virágai színpompáztak, illatoztak, kellemes volt sétálni is a különböző helyszínek és programok között. A kulturális héten zajlott hangversenyek, színházi előadások után a tömegszórakoztatás napjai érkeztek el a hétvégén. Az ifjúság a romudvarban és a könyvtár mögött bulizhatott, a rétegzenét kedvelők a Székely Nemzeti Múzeum kertjében szórakozhattak, ugyanott üzemelt a nagy sikernek örvendő borudvar. Közben belvárosi szórakozóhelyeken is zajlott az élet, estére a főszínpad előtti tér népesült be – ünnepelt a város.
A hét folyamán két szűkebb körű ünnepséget is rendeztek. Előbb az arany- és gyémántlakodalmasokat köszöntötték, tegnap pedig a Pro Urbe díjat adták át. Utóbbin könnyek szökkentek a szemekbe, amikor a nemrég elhunyt Gaál Sándor cserkészvezető posztumusz kitüntetését özvegye vette át.
Egy tragédia beárnyékolta a városünnepet: kollégánkat munkavégzés közben érte halált okozó sérülés. A balesettől elvonatkoztatva igazi ünnep volt a Szent György Napok idei kiadása, helybeliek, háromszékiek és vendégek is ünnepeltek – idézhetjük a Zorán-dalt: „Apám hitte az ünnep örömét (…), és én hiszek, hiszek apámban.”
Az ünnepnapok végén pedig mi mást kívánhatnánk: Isten éltessen továbbra is, Sepsiszentgyörgy!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Áros Károly
Szolgálata teljesítése közben, a Szent György Napok forgatagában történt súlyos baleset következtében tragikus hirtelenséggel elhunyt Áros Károly, lapunk munkatársa.
Pályáját tanárként kezdte, egész munkássága egybeforrt a háromszéki újságírással. Alapítója a Megyei Tükörnek, kezdetektől sportrovatát írja és vezeti, negyedszázadon át pedig a Háromszék sportújságírója. Nevéhez több kötet fűződik, az egyetemes magyar sport egyik legelkötelezettebb és legavatottabb ismerőjeként számtalan elismerésben részesült.
A Háromszék szerkesztősége saját halottjának tekinti.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszta szívvel, szenvedéllyel (Gyermekek néptáncgálája - Szent György Napok)
Zeng az ének, zeng a szó címmel tartotta pénteki műsorát a sepsiszentgyörgyi Százlábúak és Százlábacskák Néptáncegyüttes, amely megérdemli, hogy a Szent György Napok néptáncgálájának nevezzük. Virág Endre és Virág Imola gyermektáncosai a különböző vidékek tánca mellett igazi parádéját mutatták be a sokféle népviseletnek.
Szeretem a táncot, azt a szenvedélyt, tüzet, ami a táncban van – mondta lapunknak két tánc szünetében Demeter Hunor, aki szerint „akkor jó a tánc, amikor szívből járod, és nem kényszerből”. Csenteri Anna Luca a jó közösség miatt is szeret táncolni, „itt kicsik és nagyok együtt vagyunk, tanulunk egymástól, vigyázunk egymásra, és szerintem ez nagyon jó, így ahogy van”. Testvére, Csenteri Gergely a táncot felszabadító élménynek tartja, „ilyenkor kiadhatom magamból azt az energiát, amelyet máshol nem igazán”. Gergely Dorottya szerint „a tánc jó szórakozás, örömet okoz, és nem baj, hogy sokat kell gyakorolni, mert azáltal is kikapcsolódom”. Hogy mennyire őszinte eme néhány gondolat, bizonyította a két együttes a színpadon a moldvai, felcsíki, mezőségi, kalotaszegi Küküllő menti és szászcsávási táncokban. Énekelt Márkosi Lili, Ráduly-Baka Rebeka, Erőss Réka és Gerebenes Ede, muzsikáltak a zágoni Dezső testvérek, Attila és István, valamint a Heveder zenekar.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A jövő Székelyföldjét álmodták meg
Az innováció jelentőségéről beszélgettek vállalkozók a Szent György Napok alatt. Az Észműves sátor vasárnapi meghívottjai azt hangsúlyozták, jövőbe tekintés nélkül nincs haladás, szükség van a folyamatos fejlődésre. Első ízben az intelligens ház elképzelését ismertették. Mint elhangzott, ez egy összefüggő rendszer, amelyben az ébresztőóra össze van kötve a kávéfőzővel, a hűtő a bevásárlókosárral – hogy a kifogyott tejet automatikusan pótolni tudjuk –, az autóban nincs sofőr stb. Pál Tibor vállalkozó elmondta, maga a központi fűtéssel ellátott ház is intelligensnek nevezhető részben, de ez kezdetleges még. Mint kifejtette, mindezt az internet világa fejlesztette tovább, mára megoldható, hogy egy ház fűtése, világítása, biztonsága egységesített vezérlésű legyen. Jelentheti ez azt is például, hogy egy érzékelővel megoldhatjuk: értesítsen minket a rendszer, ha távol vagyunk, és esetleg probléma van, nyitva maradt az ablak stb.
Ugyanakkor nem csak házakról, hanem irodákról, teljes épületekről is szó van – hívta fel a figyelmet Pál. Elmondta, a lakóházak esetén fontos tényező lehet az energiamegtakarítás, fél év, egy év alatt megtérülhetnek a befektetések. A biztonság szintén fontos tényező, és nem elsősorban egy eseteges betörésre kell gondolni, hanem tűzre vagy csőszakadásra. Az elmúlt időszakban olyan technológiák vártak elérhetővé, amelyekkel megvalósítható az intelligens ház – szögezte le a vállalkozó. Bokor Zoltán, a Multi Nr. vállalat alapítója arról beszélt, bár őket Sepsiszengyörgyön nyomdaként ismerik, valójában egy innovatív cég, nagy csapattal. Székelyföldön tipikus, hogy valaki valamit megnéz és lemásol, ez viszont őt mindig zavarta – mondta. „Azt szerettem, ha inkább engem másolnak. Három-négy évente kihozunk valami újat, és ez csodálatos” – fogalmazott. Ötlete mindenkinek van, az azonban egy másik lépés, hogy abból pénzt is csináljanak – ehhez szükséges a háttérbe egy nagy csapat.
Krecht Rudolf, a sepsiszentgyörgyi életmentő robot még iskolás megálmodója és elkészítője elmondta, az első gép, amit készített, tűzoltásra volt tervezve. A LifeBot, azaz a már készen álló életmentő robot ma már viszonylag könnyen elérhető, tíz éve azonban bizonyos anyagok beszerzése is nehézséget okozott volna a számára, a 3D-nyomtatóról pedig nem is hallottak. A LifeBotot olyan alkalmakra tervezte, amikor egy emberi élet megmentése veszélyes volna számunkra, így inkább robotot küldenénk be a terepre. Mint mondta, a kis gép adott esetben adrenalint tud fecskendezni a megmentendő ember karjába, és még gondosan fertőtlenít is. Folyamatosan méri, hogy mi történik körülötte, jelzi az irányítónak, hogyha feldőlt, ha füstöt érzékel. „Nem arra kell gondolni feltétlenül, hogy fognak-e repkedni az autók a jövőben, hanem arra, hogy mi lesz elérhető számunkra, mit ad nekünk nekünk az innováció” – fogalmazott hozzátéve, szerinte öt éven belül a robotika olyan hobbi lesz, mint a foci.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Erdélyben még vágynak a szabadságra
Erdélyben koncertezni más, azt a felfokozott érdeklődést és szeretetet, amit szinte bármelyik erdélyi fellépésen kapunk, nehéz leírni, és a sepsiszentgyörgyi hangulat felülmúlta a várakozásunkat – nyilatkozta a Szent György Napok zárókoncertje után Zorán, aki egyszerűen zenészként határozza meg magát, ha már nem kerülheti el ezt a kérdést.
Első mondatában a meghívást és a rendezvénysorozatban kapott előkelő helyet köszönte meg, és gratulált a már 24. kiadásához érkezett városünnephez: ez már önmagában is csodálatos, ezért is öröm volt itt lenni.
A nagy tudású, elkötelezett zenészekből álló csapat nagyon készült erre a fellépésre, teljes, tízfős létszámában jött el, és a legjobbat igyekezett nyújtani. Nem először vannak itt, és remélhetőleg lesz még folytatás. Az erdélyi közönség más, talán azért, mert nagyon sokáig el volt szigetelve mindentől, és ez a felgyülemlett érdeklődés még tart; a dalok egy zárt rendszerben vigaszt, támaszt, reményt adnak, a zene hatása vagy hatalma is másféle. „Ezt érzékeljük a mai napig Erdélyben: hogy még mindig van vágy a szabadságra. Ez felelősség is” – fejtette ki. Ennek ellenére úgy véli, érezhető az igényesség némi csökkenése, talán mert a fiatalabbak már nem érezték a bőrükön a nyomást: az érzelmi hőfok már nem ugyanaz, de jó, hogy van még. „Semmi bajom a fiatalokkal és a tehetségkutatókkal, mi is így kezdtük – és jelenlegi csapatunkban is vannak fiatalok – , bár ma inkább műsorkészítés folyik, mint tehetségkutatás” – jelentette ki. A sikerhez szerinte nem elég a tehetség és a zenei tudás, észnél is kell lenni (vannak, akik két végénél égetik a gyertyát), főleg egy zenekarvezetőnek; az sem mindegy, hogy ki áll az ember mögé, bár ma az internet sokat segít. Arról is szó esett: a stúdiómunka kell ahhoz, hogy legyen, amit a koncerteken énekelni, de a lemezkiadás halódik, a készülő új dalok már különböző honlapokon jutnak el a hallgatókhoz. „Lehet zeneileg is szocializálódni, a kommersz felé tolódni, de az igényesség számunkra belső kényszer, mi azon nőttünk fel, hogy a legjobbat nyújtsuk, ami tőlünk telik” – fogalmazott az előadóművész.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványbeliek a városünnepen
A Kovászna Megye Tanácsa által támogatott Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében közel nyolcvan személy látogatott a megyeszékhelyre a messzi és a közelebbi szórványból Szent György Napok alkalmából.
4 évestől 79 évesig szinte minden korosztály jelen volt, Vajdahunyadtól Küküllőszögig több településről, de még az egykori európai kulturális fővárosból, Nagyszebenből is idevonzották az érdeklődőket a városnapi rendezvények. Kicsitől idősig mindenki megtalálta a város azon sarkát, ahol a legjobban érezte magát. A kétnapos látogatás során, a városismertető séta után a gyerekek és a pedagógusok inkább gyerekprogramokat felvonultató színpad és a kézművessátor körül töltötték idejüket, az ifjúság és a középkorosztály pedig a felnőtteknek szóló programok, koncertek közül válogatott.
A szórványból ide látogató idős asszonyok elsőként a római katolikus templomba tértek be, ahol azonnal dalra fakadtak, hálát adva, hogy egészségben eljutottak Székelyföldre. Ezt követően a Székely Nemzeti Múzeum kertjében, főleg a gyermekprogramokat kedvelték, majd lassú léptekkel, de örömmel teli szívvel sétáltak végig a kézművesmesterek termékeit kínáló asztalok előtt.
„Nagyon sok élményben volt részünk, csodálatos ilyen pezsgő kulturális közegben létezni. Sok ötlettel, lelkesedéssel térünk haza, nagyon sokat fogunk mesélni, és bízunk benne, hogy egy töredékét mi is meg tudjuk majd valósítani otthon, saját közösségünkben – mondta Miklós Erzsébet bethlenszentmiklósi tanárnő.
A kirándulócsoportok mellett Hunyad és Szeben megyékből az Aktív Turizmus Expón is voltak képviselők, akik közös standon mutatták be a megyéikről szóló kiadványokat.;;;?Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tízezer lépés Sepsiszentgyörgyön
Viktor, a budapesti utcazenész a húrok közé csap, a számítógépes háttérrel dúsított Dire Straits vagy az ír kocsmazene úgy szól, hogy csak le kell csukni a szemet, s szemernyi kétsége sincs az embernek afelől, hogy mellette Mark Knopfler varázsol, a kocsmában pedig vaskos barna takaró alól kívánkozik az ír sör a szomjas torkokba. Sokáig hallgatom, mire kinyitom a szemem, halomnyi egylejes hever a gitártokban, az Erdélyi Művészeti Központ tükrös ablakából pedig saját mosolyom néz szembe velem. Megkezdődött a 24. Szent György Napok rendezvénysorozata.
Illetve már napokkal előtte megkezdődött, a világhírű bukaresti Madrigal kamarakórus jelentette a felütést, Sepsiszentgyörgy szülöttje, Ungureanu Szabó Anna intette be a kezdést, amitől az egész szinte olyan, mintha a város saját együttese adná meg az alaphangot. Erdély legrégibb városünnepének 2015-ös kiadása amúgy is a hazai termést helyezte előtérbe. Például a Mácsafej együttes színházi produkciónak szánt előadását, amelyben Kolcsár József színművész tolmácsolásában különös hangot kapnak Szilágyi Domokos versei, a méltó kései „szellemi rokon”, Fekete Vince költészete pedig Ferencz Csaba remek hangszeresek által életre keltett zenéjébe öltöztetve hat, sokkol, simogat és megbocsát. Bő óra körömfeketényi szabadság reményében, countrys katarzisos feloldozásban.
Hömpölyög a tömeg, holott az időjárás nem túl kegyes, a vadul kergetőző felhők, az esőfelvonások közepette sem szünetel a vásári kavalkád. Pedig idén nincs bóvlivásár, óriáskerekek és kalapácsok sem késztetik állandó csatára a gyerekes szülőket, kígyózik a sor viszont a gyerekváros játéksátrai előtt, vizsgázik a világ, az animátorok, csak a gyerekek nem vizsgáznak, ők remekül elvannak. Könyves standok kínálják portékájukat antikvár kötetektől a legfrissebb termésig, 2015-ben a könyv is becses vásárfiává nemesül, felzárkózva a mézeskalács-figurák, vitaminkészítmények, sokdimenziós krumplihámozók és mindent felszívó csodakendők mögé. A kimeríthetetlen kínálatú kézműves soron sokan fényképezkednek nyíltan vagy titokban egy ismerős arcú fazekassal: úgy tűnik, Ambrus Attilának, a kilencvenes évek magyarországi viszkis bankrablójának még sokáig viselnie kell a hamis rózsasándori bélyeget. Pedig 13 évnyi börtön után szemmel láthatóan szívesebben beszélne a cserepeiről.
Az expósátorban román nyelven érdeklődik egy férfi a székelyzászló-kínálat felől. Képzett a témában, több méretben is gondolkodik, sőt, a hold a és a csillag önmagában is érdekli, mert az otthonára kifüggesztett lobogónak csak az egyik oldalán láthatók a szimbólumok, így a másik irányból érkező nem láthatja azt a maga teljességében. Egy közepes méretű mellett dönt, majd hozzácsap még egy asztali zászlócskát is, hadd legyen vele az irodában is. Kérdem tőle, miért, visszakérdez, miért kérdem, belegondolok, tényleg, miért is?
Kovászna fürdőváros tekintélyes méretű standdal érkezik, mégsem áll meg a kutya sem a szívkórház márkanevére építő, látványelemekben sem szűkölködő üzenet előtt. A néhány napja újra egymagában névadó dr. Benedek Géza minden bizonnyal forog a sírjában, értetlenkedve betűzve a kizárólag román nyelvű felirattengert.
Minden korábbinál jóval népesebb mezőny, több mint hatszáz pár láb készülődik a Gáll Lajos futónap távjainak megtételére, örül a lélek a háromgenerációs családi csapatok láttán. Csak Sepsiszentgyörgy elmúlt ötven évének sportkrónikása, Áros Károly hiányzik – immár visszavonhatatlanul. Előző nap érte utol az észbontóan buta végzet, tolató mentőautó gyűrte maga alá a várpalotai futóváltó ünnepélyes fogadására siető kollégát. Aztán meglódul a futómezőny, továbbdöccen az élet.
A Múzeumkertben kétpólusú a világ, az ízlelőbimbók a bor- és pálinkaudvar felé terelgetnek, a füleket a színpad dzsesszmaratonja hívja. A megoldás: borospoharakba kapaszkodó nagy társaságok keresik a stratégiailag legjobb helyeket, ahonnan a zeneélmény is úgy élvezhető, hogy a borutánpótlás se kerüljön reménytelen távolságra.
A nagyszínpadon dübörög a Uriah Heep, a brit hardrock banda dalai negyven évvel repítenek vissza az időbe. Csak a hangzás minősége nem stimmel, a Szabad Európa vagy a luxemburgi rádió felejthetetlenül recsegő emlékét csúcstechnika, vitalitás, alig kopó énektudás halványítja el. Mellettem a műcigarettát szívó, ásványvizes palackot szorongató ősrocker testrészei meg-megrándulnak, mire azonban az Easy Livin, majd a Gipsyre kerül a sor, már nincs visszaút, önálló életre kelő kezek játsszák a képzeletbeli gitárszólót, hajdanvolt sörény lobog a ritmusra. A rendezvény támogatóinak nevét a falakra festő fénynyalábban sűrű eső permetez, addig észre sem vettem, de azért felteszem a kapucnimat.
A tizedik nap estéjén aztán Zorán is a húrok közé csap, elmeséli az életünket, több tízezer ember igazolja vissza neki, újra vele együtt hisszük a gyűrű aranyát. A tűzijáték fantasztikus alakzatokat rajzol a dermesztően csillagos májusi égre. Mire felébredünk, már készülhetünk is a Szent György Napok 25., jubileumi rendezvénysorozatára.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újabb segítő szervezet
Bővült a civil segítők kínálata Sepsiszentgyörgyön, áprilisban jegyezték be a Salvatore Egyesületet, amelynek legfontosabb célja az elsősegélynyújtás, de az önkéntesség népszerűsítése is tevékenységük között szerepel.
Buna Hunor, a Kovászna Megyei Vöröskereszt önkéntescsoportjának korábbi vezetője azért hozta létre az önálló egyesületet, mert szerinte szükség van az elsősegélynyújtást biztosító szervezeti hálózat bővítésére: „Előfordulhat, hogy egyszerre több településen kellene biztosítani a segítőszolgálatot, például városnapokon, falunapokon, kulturális rendezvényeken, és a jelenleg működő önkéntescsoportok mellett van hely még segítőknek.” Az egyesület alapszabályzatában képzés, oktatás is szerepel, távlatilag e tevékenység akkreditálásán is gondolkodnak, egyelőre azonban az elsősegélynyújtást tartják elsődleges feladatuknak. Egy orvos, két asszisztens és öt önkéntes diák csatlakozott a szervezethez – közölte Buna Hunor, és eddig a Szent György Napokon, valamint a kézdivásárhelyi sportnapokon állítottak sátrat, vasárnap, a család nemzetközi napja alkalmából a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban mutatkoznak be.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazahozták Ugron Gábor és felesége hamvait
Pünkösd másodnapján szertartás keretében az ősi, székelyudvarhelyi kriptában helyezték el ábránfalvi dr. Ugron Gábor politikus (1880–1960) és felesége, kéméndi báró Szalay Lívia (1879–1961) hamvait a népes, kilencvenkét tagú Ugron család, rokonaik és nagyszámú tisztelőik zarándoklatzáró alkalmán.
A „szélesre tárt mennykapu előtt”, az újratemetési szertartás alkalmával, az egykor Erdélyért sokat tevő politikusra emlékezve nyilvánvaló volt: az embert nem lehet legyőzni.
Közel két évtizede pünkösdhétfőnként nem csak az Ugron-kápolna ajtaját tárják szélesre, de a kripta zárókövét is eltávolítják, az emlékfeszületre pedig újabb nevek kerülnek: az oltár jobb oldalán elhelyezett kereszten, kis névtáblákon rögzítik a kripta szarkofágjaiban, koporsóiban és urnáiban nyugvók nevét, földi és égi születésnapjuk dátumát. Hétfőtől Ugron Gáborét és feleségéét is. Értük kondította meg az ünnepet jelző csengőt unokájuk, Ugron Béla. Bár jelképesen, egy-egy marék, bakonybéli sírjukról hozott földdel 1995-ben „haza hozták” a Mál-hegyen levő Székely Kálvária végét is jelző családi kriptába, ezen a napon tényleges hazatérésükért mondott hálát az urnás újratemetés nagyszámú résztvevője, hiszen tevékenységével, életével tevőlegesen is Erdélyt szolgálta.
László Attila, a Szent György egyházközség plébánosa felelevenítette életútjának fontosabb állomásait. Az 1880-ban Marosvásárhelyen született Ugron Gábor a betűvetést már négy évesen megtanulta, első iskoláit Székelyudvarhelyen végezte. Budapesti, lipcsei, genfi, tanulmányai után jogi doktorátussal közigazgatási pályára lépett. Három vármegye főszolgabírája volt egyidőben. 1906. február 19-én feleségül vette kéméndi báró Szalay Lívia Karolina Augusztát. Két lányt és három fiút neveltek fel. Felesége szépsége neves képzőművészeket ihletett meg: Lotz Károly életnagyságú festményt készített róla, és Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész a Kúria, a Legfelsőbb Bíróság előcsarnokában levő carrarai fehér márvány Justitia szobrot róla mintázta.
Az utódok és nép, amelyet Ugron Gábor politikusként szolgált hálával emlékezik, hogy közreműködésével jött létre a védőnői hálózat, sok helyen állítottak a világháborús hősöknek szobrot az ő kezdeményezésére, közte Székelyudvarhelyen a Vasszékelyt. Trianon után, Észak-Erdély visszacsatolásáig nem léphetett ősei földjére. Gazdasági tevékenységével támogatta honfitársait. 1951-től kitelepítették, a következő évben nyugdíját is megvonták. 1953-tól fia, István családjával élt Bakonybélben. Hét év múlva hunyt el, felesége néhány hónappal élte túl.
„Hazatérésükkel számukra a feltámadásra váró csendes várakozás ideje kezdődött” – hangzott el az újratemetésen. Majd a kriptába vezető létrán a család férfi tagjai kézről kézre adták az urnákat, elhelyezték e földi nyughelyen. A kis kápolna és erdő is visszahangozta himnuszunk kérelmét: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk…
A családi liturgikus találkozó ünnepi szentmisével folytatódott az Ugron-zarándokhelyen. A főcelebráns, Botár Gábor plébános „egyháztapasztalatként” élte meg a somlyói zarándoklatot. Biztatva: ki kell lépni a megszokottból, hogy a a Via Sacrara érkezzünk. Erre buzdított Jakabos Barnabás jezsuita is. Zarándokként, az élet nagy kíséréseit: a személyes biztonságot, a büszkeséget és autonómiánkat elveszítjük ugyan, de megélhetjük Istennek a jelenlétét és azt: Rá hagyatkozhatunk. Ki-ki csendben megköszönte az életét, az ajándékokat, amelyekkel Őt szolgálhatjuk. Hálát mondtak az Ugron család és nagyjaink életéért. Végül azért is, hogy Ugron Istvánné Bánffy Mária néni, aki immár negyvennyolc dédunokának örülhet, idén is részt vehetett a történelmi család őrszem-kápolnájának kiemelt ünnepén.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Szociális központ nyílt Erdőszentgyörgyön
Tegnap délben nyitotta meg Erdőszentgyörgyön az első szociális központot a Gyulafehérvári Caritas, amelynek célja visszaszorítani a hátrányos helyzetű gyermekek társadalmi kirekesztettségét és az oktatásból való kimaradásukat. Erdőszentgyörgy után június folyamán Balavásáron, Gyulakután és Makfalván további három központot létesítenek.
Az Esély egy jobb jövőért elnevezésű projekt futamideje 14 hónap, és az Európai Gazdasági Térség pénzalapjából támogatják. A hátrányos helyzetű gyerekeket és családjukat felkaroló központok szükségességét az indokolja, hogy Romániában a kiskorúak nagy részét veszélyezteti a szegénység és az ebből fakadó társadalmi kirekesztettség. Gyakori, hogy az anyagiak hiánya a szülők gondatlanságával társul, és mindezek következtében a gyerekek nem tudnak felzárkózni a tanulásban társaikhoz, rosszabb esetben kimaradnak az iskolából.
Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas ágazati igazgatója lapunknak elmondta, a projekt célcsoportja a 6-14 év közötti gyerekek, és a négy településen 125 haszonélvezője lesz. Például Erdőszentgyörgyön az utóbbi három évben évente 62-74 gyerek maradt ki az iskolából. Előfordul, hogy az elemi osztályokat sem sikerül befejezniük. Az igazgató szerint a szóban forgó négy településen nem súlyosabbak a gondok, mint más térségben, csupán e négy önkormányzatban leltek lelkes partnerre, biztosítják a központok működéséhez szükséges székhelyet, illetve a projekt lejárta után, azaz jövő év áprilisa után hozzájárulnak ezek fenntartásához. Erdőszentgyörgyön a Szent György Iskolaközpontban lesz a székhely, ahol a Caritas szakemberei – pszichológus, gyógypedagógus, szociális munkás – állnak a hozzájuk fordulók rendelkezésére. Lehetőség lesz egyéni tanácsadásra, csoportos foglalkozásokra mind a gyerekekkel, mind pedig a szülőkkel, illetve a pedagógusokkal, akikkel szorosan együttműködve szeretnének eredményeket elérni a Caritas szakemberei. Az állami intézményekben több mint ezer gyerekre jut egy iskolapszichológus, a szociális központokban bármikor bármilyen problémával felkereshetik a szakembert a diákok vagy azok szülei. Ludescher László hangsúlyozta, kollégái ugyanakkor terepmunkát is fognak végezni, például ha a pedagógus jelzi, hogy egy gyerek huzamosabb ideje nem volt iskolában, a szakember felkeresi a családot, és megpróbál segíteni, hogy a gyerek ne maradjon ki az iskolából. Az igazgató hozzátette, ha a 125 gyerekből tízet sikerül úgymond "megmenteni", már megérte a munkájuk.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Szociális központok a Kis-Küküllő mentén
Négy, a Kis-Küküllő mentére a Gyulafehérvári Caritas által tervezett szociális központ közül a hét elején nyitották meg az elsőt, Erdőszentgyörgyön – Balavásár, Gyulakuta és Makfalva következik, még ebben a hónapban.
Azt a tényt felismerve, hogy Romániában még mindig igen sok kisgyereket fenyeget a szegénység, s az ebből fakadó kirekesztettség, a Caritas igyekszik valósággal megmenteni ezeket a gyerekeket. A központok nemcsak a gyerekeket, de családjaikat is támogatják, ugyanis a szegénység az egész családot sújtja.
Az erdőszentgyörgyi megnyitón a Gyulafehérvári Caritas ágazati igazgatója, Ludescher László elmondta, az elemi és felső tagozatos oktatás korcsoportjában lévő, azaz 6 és 14 év közötti gyerekeket akarnak felkarolni. A négy településen mintegy 125 haszonélvezője lesz a programnak.
Erdőszentgyörgyön mintegy 75 gyerek maradt ki az iskolából, ezért is alakult meg az első központ itt, no meg azért is, mert a négy községet felölelő programnak a helyi Szent György Iskolaközpontban lesz a központi székhelye, ahol lelki támogatás nyújtó szakemberek, pszichológusok, gyógypedagógusok, de a konkrét munkával megbízott szociális munkások is dolgoznak majd azon, hogy az érintett családokat tanácsokkal lássák el, s konkrét segítséget is nyújtsanak nekik.
Elsődleges céljuk, hogy segítsenek az alapellátásban való hozzáférésben, és szociális szolgáltatásokban részesítsék a nehéz helyzetben lévő gyerekeket. Szerencsés helyzet, hogy a balavásári, gyulakutai, erdőszentgyörgyi és makfalvi önkormányzat és a pedagógusok felkarolták a kezdeményezést.
Pápay Kamilla, a Caritas szóvivője elmondta, az Európai Gazdasági Térség által biztosított pénzből sikerül ezeket a létesítményeket elkészíteni, az Esély egy jobb jövőért elnevezésű projekt keretében, amelynek futamideje 14 hónap. A tevékenységek helyszíneit a helyi önkormányzatok biztosítják, a központ felszerelésére a projekt támogatási alapja ad lehetőséget. A helyi önkormányzatok a projekt lejárta, jövő év áprilisa után hozzájárulnak ezeknek a központoknak a fenntartásához.
Bakó Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Bornak jó hazája Erdély (Beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval)
(Sz. 1925, Temesvár) költő, színműíró. Temesvári iskolai tanulmányai után a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán végzett, mezőgazdasági középiskolákban tanított, Csombordról ment nyugdíjba, európai hírű borász. 1955-től jelennek meg versei, vígjátékai. A romániai magyar civil társadalom egyik vezető alakja, Nagyenyeden él.
– A bor vagy az irodalom volt először életedben? – Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg. – Hát akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka? – A legjobb borszőlők Erdélyi-Hegyalján, Arad Hegyalján és a Küküllő mente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet. – Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait? – Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párája kedvezően hat a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat. – Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja? Egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül… – A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– És az is igaz, hogy titokcsaló? – A bor beszédessé teszi az embert, és így titkokat is kimondat a borozóval. – Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani? – Hét deci. Persze nem egyszerre! – Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink? – Azok igen gazdagok. A római birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270–282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196-ból eredő oklevelek tanúskodnak. A Küküllő menti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377–1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már „Egy új főzésről való könyv” szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat. – Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat? – Leghíresebb szőlőfajtáink a szürkebarát, fehér leányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek. – Te milyen fajtát kísérleteztél ki? – Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult herkules, és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág illatú nauszikaa. – Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom, hol van a bor útja? – A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. Ez valóban egy vendégfogadó hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén, de nem csak ott. – Gyakran neveznek borköltőnek, kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet? – Valószínűleg a közölt borverseimért kaptam, és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért. – Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola cím alatt. Miről szól a kötet? – Ez a csombordi Kertészeti iskola története. 53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte. Új szakkönyvet írni már nem számítok, amit szükségesnek tartottam, megírtam. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted? – Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére írtam egy négysoros verset: „Ki Szent György napján született / Sárkányölőnek álmodta magát / A költő mindent tud már / Elviselte a glóriára kötött zabolát.” Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. „Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri.” Később írtam időmértékes klasszikus verseket is. – A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába, Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték, ez ’67-ben volt, mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg.
– És ezután?
– Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceauşescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató – kit látok az első sorban? Egy szekusezredest öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né, ki van itt! „Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni.”
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi Pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról. – Székely János ezt írta a könyvbe: „Hasas hordók, bordó borok. / Egyik fanyar, másik édes. / Biz itt elélnék vidáman / Én is, nemcsak Diogenes.” Bajor Andor bejegyzése: „Óh, ha élhetnék Csombordon, / Itt ülnék én a Nagy Hordón, / S szegény boldogtalan elmém / Jó borokkal kiművelném.” Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: „Tudja fene, én is.” Létay Lajos itt is remekelt: „Csombordon, hol annyi bor van, /Farkassal, Bajorral voltam, / Kányádival, Fodor úrral. / Biza tele lettünk borral.”
– Díjak, elismerések, kitüntetések...
– Megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényesség-kényszer? – Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Mivel ajándékozod meg magad és családod 90. születésnapodon? – Megízlelek néhány jó bort családom körében, van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú nauszikaa borospalcakból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem!
Isten éltessen, Gyurka Bátyám!
Székely Ferenc
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeretet és megbocsátás
Születésnapi beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval
– Mi volt hamarabb az életedben: a borászat, a bor vagy az irodalom?
– Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg az Utunkban.
– Akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka?
– Erdélyben a legjobb borok Erdélyi-Hegyalján, Arad-Hegyalján és a Küküllőmente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet.
– Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait?
– Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párái kedvezően hatnak a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat.
– Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja: egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül...
– A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad, és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani?
– Hét deci. Persze nem egyszerre!
– Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink?
– A legrégibb szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink igen gazdagok. A Római Birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270-282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196- ból eredő oklevelek tanúskodnak, V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket. A küküllőmenti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377-1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már "Egy új főzésről való könyv" szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat.
– Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat?
– Erdély leghíresebb szőlőfajtái a szürkebarát, fehérleányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon, és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek.
– Te milyen fajtát kísérleteztél ki?
– Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult Herkules és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág- illatú Nauszikaa.
– Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom – hol van a bor útja?
– A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. A bor útja valójában egy vendégfogadó-hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén van, de nem csak ott.
– Gyakran neveznek borköltőnek: kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet?
– A borköltő címet valószínűleg a közölt borverseimért kaptam és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért.
– Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola címmel. Miről szól a könyv?
– Ez a csombordi kertészeti iskola története. '53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett, aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted?
– Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zsolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére egyik nap írtam egy négysoros verset: "Ki Szent György napján született/ Sárkányölőnek álmodta magát/ A költő mindent tud már/ Elviselte a glóriára kötött zabolát". Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. "Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri." Később írtam időmértékes klasszikus verseket is.
– A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába. Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték (ez '67-ben volt), mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg. Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceausescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató –, az első sorban egy szekusezredest láttam öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né ki van itt! "Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni."
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról.
– Székely János ezt írta a könyvbe: "Hasas hordók, bordó borok./ Egyik fanyar, másik édes./ Biz itt elélnék vidáman/ Én is nemcsak Diogenes". Bajor Andor bejegyzése: "Óh, ha élhetnék Csombordon,/ Itt ülnék én a Nagy Hordón,/ S szegény boldogtalan elmém/ Jó borokkal kiművelném". Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: "Tudja fene, én is". Létay Lajos itt is remekelt: "Csombordon, hol annyi bor van,/Farkassal, Bajorral voltam,/ Kányádival, Fodorúrral./ Biza tele lettünk burral".
– Díjak, elismerések, kitüntetések?
– Megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok a díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényességkényszer?
– Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Június 20-án leszel 90 éves. Mivel ajándékozod meg magad és családod?
– Születésnapomon megízlelek néhány jó bort a családom körében. Van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú Nauszikaa borospalackból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem.
Isten éltessen, Gyurka bátyám!
Székely Ferenc
Szabadság (Kolozsvár),

Egy sikeres életmű folytatása
Szekernyés Péter Márton kiállítása a Szabók bástyájában
Múlt és jelen egymást tápláló, kiegészítő jellegére figyelhetnek fel mindazok, akik betérnek a Szabók bástyájába: a 2004-ben elhunyt Szekernyés Márton nagyméretű bőrképei „szomszédságában” ott láthatók a művész unokája, Szekernyés Péter Márton munkái, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és Szent György-szobor mellett száguldó paripákat, leveleket, állatokat, virágokat és sok egyebet vehet szemügyre közelebbről az érdeklődő. A fiatal alkotó első egyéni kiállítása egyben nagyapja életműve előtti tisztelgés is, akinek sok munkával sikerült művészetté fejlesztenie a bőrrel való mesterséget.
– Lassan ugyan, de elindultam tíz év után ezen az úton, és most már nem állok meg, mert úgy érzem, folytatnom kell. Remélem, hogy lát onnan fentről és büszke rám – nyilatkozta lapunknak Szekernyés Péter Márton a hétfő délutáni megnyitó után. Örült a pozitív visszajelzéseknek s a biztatásoknak, amelyeket az est folyamán a közönségtől kapott, ezek is erőt adnak a folytatáshoz. – Amíg még nagyapám élt, bementem a műhelyébe, nézelődtem jobbra-balra, de nem mondanám, hogy dolgoztam volna igazán. Azt hitte, hogy a családból senki nem viszi tovább a hagyományt. Amikor meghalt, egy darabig nem is nagyon akartam semmit csinálni, azóta csupán egy-egy képet készítettem minden évben. Az utóbbi másfél esztendőben viszont beindult a dolog – részletezte.
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyek a Botond-mondában
Aki bárdjával bevágta Konstantinápoly aranykapuját
A Székely Hírmondóban közölt cikksorozatomban újra és újra bizonyítottam, hogy a 9–12. században a bizánci írók műveiben feltűnő szkíta nép nem a bolgárokat és nem a besenyőket takarja, hanem a mi székely elődeinket. Alább arról fogok szólni, hogy 917-ben a Konstantinápoly elleni közös bolgár–magyar–székely támadást a székely Opour (Apor) vezeti, akinek kedvenc katonája a nagyerejű Botond, „legkisebb a magyarok közül”.
Egy datálás nélküli, feltehetően valamikor a 10. században íródott bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) szól egy Bizánc elleni nagy támadásról, amelyben szkíta csapatok is részt vettek:
„Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, ouggros-ok, skythák, médek és türkök leghevesebb felkelése, úgyhogy szándékukban volt nem csupán az őközelükben levő helyek feldúlása, hanem a mi istenoltalmazta császári városunk elpusztítása is, ha a mindenható Isten emberszeretete és gondoskodása nem hiúsította volna meg szándékaikat. (…)
Összegyűltek minden tartományból és római parancsnokság alá helyezett földről a népek óriási tömegei, és eljutottak az említett vészthozó népek tájaira, egy kedvezőtlen helyre a tenger mellett. Ezeket a gyűlölt fegyveres ellenség tüstént felkelvén meglepte és megsemmisítette, éspedig úgy vélem, hogy a mi törvényszegéseink és jogtalanságaink mérhetetlen tömege miatt, Istennek megfoghatatlan és kinyomozhatatlan ítéletei folytán; egyedül a minket teremtő és kormányzó tudja az okokat, amiért ott a keresztények romlása történt. Egyeseket kard ölt meg, mások a tengerbe fúltak, ismét másokat megfojtottak, lovak tapostak agyon, erőszak áldozatai lettek, és egyik így, másik amúgy, különböző halálnemekkel végezték életüket…”
A bolgár kutatók megállapítják, hogy az események 917-ben történnek, a hadjáratban pedig bolgárok, ouggros-ok (onogur-magyarok), szkíták, médek (arabok Kréta szigetéről) és türkök (magyarok? erdélyiek?) vesznek részt. A szkítákban Moravcsik Gyula besenyőket lát, ám Victor Spinei megjegyzi, 917-ben a besenyők szerepe teljesen tisztázott: semlegesek maradnak a háborúban. Így a szkíták nem lehetnek besenyők.
A magyar krónika pontos adatai
Szerencsére a 917-es eseményekről a magyar krónikás hagyományból is tudunk, sőt ehhez kötődik a magyar hadakozások egyik legszebb története, a Botond-monda. Az 1360 körül készült, Kálti Márk-féle Képes Krónika, valamint a pár évvel későbbi Budai krónika ezt így írja le:
„A magyarok legyőzik a görögöket
Kiszállván (a honfoglalás utáni – S. A. megj.) huszonegyedik esztendőben (azaz 917-ben – S. A.), bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyhoz jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek. Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból, akkora volt, mint egy óriás; azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.
Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet; ez kiállt a görög elébe, és így szólt: »Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.« Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya (eredetiben Opour – S. A. megj.), akit a község akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen, és mutassa meg a kapun erejét a bárddal.
El is ment a kapuhoz, és mondják, akkora csapást mért a kapura, és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-bejárhatott. Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették; csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy azon nyomban kiadta lelkét.
A görög császár a város falán állott nejével; ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat, és visszatértek a palotába; mikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, az adókövetelésre a görög császár csak nevetett; erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre. Mondják, hogy a magyar község kapitányai, vagyis vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér idejéig”.
Petrus Ransanus a mindeddig nem eléggé hasznosított, 1490-ben befejezett, a magyarok történetéről szóló művében nem említi Botondot, viszont igen Opourt. Emellett elmondja, hogy a magyarok húsz évvel a honfoglalás után (916-ban) ezen Opour nevű vezető irányítása alatt törnek be „mindkét Misiába”, Trákiába, és ostromolják meg Konstantinápolyt.
Megjegyzem, hogy a magyar kutatók – ellentétben a bolgárokkal – valami okból nem hiszik el, hogy a magyar krónikák jó évszámokat adnak meg (917-et vagy 916-ot), és elkezdenek spekulálni, hogy Konstantinápoly Apor-féle ostroma mikor is történt. Így például Moravcsik Gyula 959-re datálja az eseményeket, Marczali Henrik, aki amúgy egy nagyszerű tanulmányban dolgozza fel a Botond-mondát, 969-re.
Apor, a választott rabanbán
Nézzük a Botond-monda szövegét, mert az sokat segíthet az események megvilágításában, a szkíták kilétének újabb meghatározásában.
Marczali hívja fel a figyelmet arra, hogy Botond egy egyszerű ember: a „legkisebb magyar”, nincs sem atyja, sem rokonsága, sem tisztsége, sem birtoka, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy „Minő demokratikus már az is, hogy a hős nem fejedelmének, hanem népének (genti mee) akarta adófizetőjévé tenni a császárt.” Mindezt azzal magyarázza, hogy „a krónikák teljes tanúságot tesznek afelől, hogy személyében a nép magának emelt emléket”.
Szerintem létezik annál egyszerűbb és kevésbé költői magyarázat is, hogy a nép egy „népi hőst” csinált belőle: mégpedig az, hogy a magyar hadak székelyekből álltak.
A szöveg szerint Apor kapitányt „a község akarata állította a sereg élére”, ami erősen meglepő a magyarokra vonatkoztatva, sőt mondhatni példátlan, hogy a sereg maga válassza meg a vezetőjét (legalábbis én nem tudok ilyesmiről). Ugyanakkor tudjuk, a székelyek rabanbánját, vezetőjét demokratikusan választották a Csíki székely krónika szerint:
„Azoktól a Pannóniába elébb béjött magyaroktól származván és a havasos földet (Havasalföldet – S. A.) magok fegyverekkel nyervén s azt magok között tribusok, nemek és ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy rabanbán főigazgató vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.”
„Árpád pedig annak emlékezetére, hogy törvényeit a mi székely nemzetünktől vette , a székely nemzetnek a maga tribusából ajánlja rabanbánnak a három fiúval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount, s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván s a törvényeket megújítván béméne Pannon földére.”
Eszerint a magyarok bejöveteléig a székelyek a főrabanbánt választották úgy általában a sok jelentkező közül, 888 után pedig szintén választották, ám most már sokkal szűkebb körből, a három fiú, Uopoulet, Uopour és Uogroun közül, majd ezek nemzetségéből.
A Botond-mondában az áll, hogy Opour – akinek neve egyezik a Csíki székely krónikában Zandrirhám rabanban második fiáéval – egy választott vezető, hadvezér volt.
Anélkül, hogy belemennék a kérdéskör értelmezői véleményeinek, vitáinak ismertetésébe, hadd jegyezzem meg azt, hogy ha valamelyik népre illik a „katonai demokrácia” kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
A Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„(…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
Eszerint Botond szavai szó szerint értendők, mikor azt mondja, hogy „népem adófizetőjévé teszem a görög császárt”, ugyanis a föld – de a hadizsákmány is – a szerzők között (a nép, a had) egyformán osztatik fel.
„A legkisebb magyar”
S ha már itt tartunk, ilyen szövegkörnyezetben más konnotációt nyernek Botond szavai is: „Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között”. Az „igaz magyar” a székelyekre vonatkoztatva – úgy tűnik – mindig is igaz volt, a székelyek mindig azzal büszkélkedtek (kérkedtek), hogy ők magyarabbak a magyaroknál, mi több, „székely szarta a magyart”. A legkisebb a magyarok között pedig nem termetére utal (elvégre nem parittyával harcolt ő, mint Dávid, de bárdot vág a kapuba, amihez nagy erő szükségeltetik), hanem arra, hogy a székelyek (akik szintén magyarok) számbelileg a magyarokhoz (Árpád népéhez) képest kevesebben vannak.
Sajnos a Csíki székely krónika azon része, mely ezzel a korral foglalkozik, az idők folyamán tönkrement, s csak ez az értelmetlen szöveg maradt fenn:
„10. vers: (hosszan olvashatatlan /h.o./) Azután csakhamar a nemzet egyetértéséből a földet fiai között felosztja… (h.o.) Végre általvivén a kelyhét, (h.o.) … mikor azzal áldoznék, maga házánál, Vacsárk földin meghal … (h.o.) és a több vezérektől a nemzet egyetértésével Bucsuj tétetvén fővezérnek” – mindössze ennyi, amit a 10. század elejéről tudunk, sőt az utolsó mondat, amelyben Bucsuj tétetik fővezérnek, már jócskán a 10. század közepén történik.
A magyar krónikás hagyomány alapján tehát kiegészíthetjük a Csíki székely krónikát: a székelyek rabanbánja, vezetője 917-ben Apor, a három fiú közül őt választották meg a székelyek.
Összefoglalva: Botond székely, Opour a székelyek vezetője, a Szent György csodái a szkíta név alatt a székelyeket érti, Opour a szkítiai és a turkiai (havasalföldi és erdélyi) hadak vezetője, innen jön, hogy a népnevek felsorolásban külön szerepelnek a szkíták és a turkok is.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Foghíjas erdélyi emlékművédelem
Az erdélyi és partiumi városok önkormányzatai kizárólag a térfigyelő kamerák kihelyezésével és a helyi rendőrség járőrszolgálata révén próbálják megakadályozni a köztéri szobrok meggyalázását, megrongálását.
Bár a módszerek a legtöbb helyen eddig sem bizonyultak hatékonynak, mint kiderült, arra nincs esély, hogy az önkormányzatok komolyabb védelmi stratégiát dolgozzanak ki.
Ezentúl jobban odafigyelnek
A kolozsvári önkormányzat sem dicsekedhet az emlékművek felügyeletének eredményességével, miután a múlt héten vízben oldódó barna festékkel öntötték le a főtéri Mátyás-szoborcsoport talapzatát. A világhírű alkotást egyébként nem első alkalommal rongálják meg. Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere érdeklődésünkre elmondta, két hónapon belül két új térfigyelő kamera vigyáz majd a Mátyás-szoborcsoportra Kolozsváron. Az önkormányzatnak még csak azt kell eldöntenie, hogy a Főtér melyik épületeire helyezik ki a térfigyelőket. Hozzátette: ma délután vagy legkésőbb holnap reggel elkezdik a festékkel leöntött Fadrusz-alkotás megtisztítását. Kérdésünkre elmondta: a városháza azt tervezi, hogy egy speciális réteggel vonják be a közelmúltban felújított köztéri szobrok felületét. Köztük például a Farkas (Kogălniceanu) utcai Szent György-szobrot is. Az ehhez szükséges forrásokat az önkormányzat várhatóan a szeptemberi költségvetés-kiegészítéskor hagyja jóvá. Iulia Perşă, a városháza szóvivője ugyanakkor megkeresésünkre közölte: Kolozsváron a térfigyelő kamerák felszerelése mellett a helyi rendőrség járőrözésével igyekeznek elejét venni a műemlék- és szoborrongálásoknak. A módszer hatékonyságát firtató kérdésünkre elmondta: a rendőrök rendszeresen járőröznek, de képtelenség minden műemlék mellé állandó őrt állítani. A térfigyelő kamerák egyébként Aradon sem segítettek a Szabadság-szoborcsoportot meggyalázók azonosításában. A felvételek alapján három álarcos ember fényes nappal piros, sárga és kék színű festékszóróval befújta a vértanú tábornokok bronzplakettjeit, valamint magyargyalázó szöveget írt a talapzatra. A tetteseket azóta sem találták meg.
Nincs ellenszer, nincs válasz
A vandálokat Nagyváradon sem sikerült még elijesztenie a városvezetésnek. Idén például Iosif Vulcan és Mária román királynő szobrát rongálták meg, de korábban például Bethlen Gábor, Szacsvay Imre és Petőfi Sándor emlékművét is meggyalázták már. Tették ezt ismeretlen tettesek, mert a környéken elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit nem tudták eredményesen felhasználni. A helyi rendőrségtől lapzártánkig nem kaptunk írásban választ arra, hogy milyen módszerekkel próbálják megfékezni ezt a típusú vandalizmust, de információink szerint többnyire csak járőrözéssel bátortalanítják el a garázdálkodókat. Az is ismert, hogy a nagyváradi köztéri szobrok többségének tulajdonjogi viszonya rendezetlen, így azok karbantartási szabályzatának tisztázása is évek óta várat magára. Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken is a térfigyelő kamerákkal és rendszeres ellenőrzésekkel próbálják elejét venni a különböző rongálásoknak. A megyei rendőrség idei félévi mérlegében is arról számolt be, hogy Kovászna megyében nem jellemző az emlékműrongálás. A legutóbbi eset 2011-ben történt, amikor két román fiatal videofelvételt tett közzé a világhálón arról, amint lehugyozzák a kökösi Gábor Áron-emlékművet. A kamerák kihelyezését és a rendszeres ellenőrzést a különböző magyar feliratok átfestése tette indokolttá. Évekkel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kézdiszászfaluban fújták le többször a kétnyelvű helységtábla magyar feliratát festékpermettel, de hasonló incidensre egy ideje nem volt példa a megyében. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester kezdeményezte korábban a fokozott felügyeletet és az ellenőrzést, abban bízva, hogy ha sikerül azonosítani, kik rongálják a táblákat, a villanyoszlopokat, a köztéri épületeket, akkor sikerül megakadályozni a hasonló jelenségeket.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Tíz éve pusztított a nagy árvíz a Nyikó mentén
2005. augusztus 23-a Udvarhelyszék természetikatasztrófa-történetének leggyászosabb napja. A Nyikó menti árvíz 10. évfordulója alkalmából vasárnap délután hat órakor a farkaslaki polgármesteri hivatal és az érintett egyházközségek részvételével a nyikómalomfalvi-székelyszentléleki útelágazásnál található árvízemlékműnél koszorúzással egybekötött megemlékezést tartanak.
A tíz évvel ezelőtti verőfényes augusztusi nap délutánján felhőszakadást követően a rohamosan áradó Nyikó patak hét településen tizenhat áldozatot követelt. Az emberemlékezet óta nem látott áradás 29 lakóházat semmisített meg, közel 2000 lakó- és gazdasági épületben tett kárt. A mély döbbenetet tettek sora követte: a károk helyreállítása példátlan összefogást eredményezett. A környező falvak népe mellett távolabbi vidékekről is érkeztek a segítők, adományok. Ma is úgy emlékeznek a kárt elszenvedettek, fájdalomenyhítő volt megtapasztalniuk: a veszteségekben nincsenek egyedül. Az árhullám fizikai nyomait gyorsabban sikerült felszámolni, mint azt, ami a lelkekben tovább hullámzott. Fogadalmi, gyásznapként tartják számon augusztus 23-át a Nyikó menti egyházközségek: a szertartásokon évről évre név szerint is megemlékeznek a közösségek azokról, akiket elragadott az ár. Az első árvízévfordulóra elkészült a közös emlékmű Farkaslaka határában, a székelyszentléleki-nyikómalomfalvi útelágazásnál.
Az árvízkárt szenvedett települések templomaiban vasárnap az engesztelő, felajánló és hálaadó szertartásokon személyes a közösségek veszteségeire irányul a figyelem, ugyanakkor hálát mondanak a szükségben kapott segítségért.
A szombatfalvi Szent György-, a székelyszentléleki és farkaslaki plébániatemplomokban a vasárnapi szentmisék keretében emlékeznek meg a közösség gyásznapjáról. A siménfalvi református gyülekezet istentiszteleten idézi fel az egy évtizede történeteket. Farcádban a 11 órától kezdődő istentiszteleten megemlékezést, azt követően koszorúzást tartanak az emlékoszlopnál, majd a legközelebbi szomszéd, id. Bándi Attila portáján szeretetvendégségre várják a részvevőket.
Hodgyában 11 órakor úrvacsoraosztásos istentisztelettel kezdődik az emlékező nap. A tízéves évforduló alkalmából egy héttel előre hozták az Újkenyér ünnepét – tudtuk meg Juhász Zoltán helyi református lelkipásztortól. Az úrvacsora adományait az árvíz helyi áldozatainak, a Csíszér házaspár családtagjainak ajánlották fel. Az istentiszteletet követően a helyi gyermekek mutatják be az alkalomra összeállított műsorukat, majd csendes megemlékezésre kerül sor a temetőben: elhelyezik a kegyelet virágait a tíz éve tragikusan elhunyt falusfeleik sírhantján. A szeretetvendégség a történtek, emlékeik megbeszélésének alkalma lesz.
A farkaslaki polgármesteri hivatal szervezésében vasárnap délután hat órakor a közös ünnepi megemlékezésen az igeliturgiát követően Laczkó Vilmos farkaslaki plébános mondja a homiliát a malomfalvi útelágazásnál található árvízemlékműnél. Közös imával kérnek áldást a térségre és lakóira.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Amíg világ a világ…
Szent István-napi megemlékezés és az új kenyér ünnepe a Színház téren
Amíg világ a világ /Védjétek egymást, magyarok/Mert ez a küldetésetek ! – a Csaba királyfi rockopera záródalának a gondolataival fejezte be ünnepi köszöntőjét tegnap este a Színház téren Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) megyei elnöke.
A marosvásárhelyi magyarok összefogása jegyében szervezte meg a Színház téren az EMNT Maros megyei szervezete a Szent István-napi ünnepséget.
Az EMNT elnöke rendkívüli napnak nevezte augusztus 20-át, István király, a keresztény magyar állam megalapítása, a nemzetmegmaradás, egyben az új kenyér ünnepét.
Arra kérte a megjelenteket, szívleljék meg Szent István intelmeit, és az államalapító szellemében találják meg a közös hangot. "Drága marosvásárhelyi magyar testvéreim: higgyünk magunkban, higgyünk egymásban és higgyünk az összefogás erejében! A nemzet ereje az összefogásban rejlik, az egymásért érzett felelősségben (…) Kívánom, adjon az Isten mindannyiunknak kellő hitet, bölcsességet, erőt és akaratot ahhoz, hogy – Szent István példája szerint – mindannyian megértsük és átérezzük azt a feladatot és küldetést, amelyre szüksége van ma nemzetünknek itthon Marosvásárhelyen, itthon, Erdélyben!" – mondta Cseh Gábor.
Az ünnepi rendezvényen fellépett: Kilyén Ilka színművész, Buta Árpád énekes, zongorán kísért Zeno Apostolache, Simóni Júlia Annamária zalaegerszegi diák, a marosszentgyörgyi Szent Cecília – Kolping család – Jubilate egyesített kórus, vezényelt Simon Kinga, a marosszentgyörgyi Öreg Fenyők tánccsoport.
Az esemény alatt látható volt Hunyadi László kiállított Szent István-szobra, valamint a Szent Korona Szabó Albert amatőr képzőművész által készített másolata.
Az idei rendezvény egyik érdekessége a Szent Korona, illetve a koronázási ékszerek kenyértésztából készült változata volt, Tőkés Tibor világbajnok pékmester alkotása.
Az óriáskenyereket (3 darab 50 kilogrammos és egy 30 kilogrammos kenyér) a magyar történelmi egyházak képviselői szentelték meg, majd szétosztották a jelenlevők között.
A rendezvényen részt vett: Magyarország csíkszeredai konzulátusa dr. Csige Sándor vezető konzul vezetésével, az LMP országos küldöttsége Vida Attila, az elnökség titkára vezetésével, a 15-ös Mátyás huszárok Balogh József kapitány vezetésével, a Szent György lovagrend Nagy Géza marosszéki prior vezetésével, hazai politikai és civil szervezetek képviselői. Beszédet mondott dr. Csige Sándor csíkszeredai konzul, Takács Péter, az LMP nemzetpolitikai titkára, Soós Zoltán RMDSZ-es városi tanácsos, Portik Vilmos, az EMNP megyei elnöke.
A rendezvény fő támogatója az ELDI pékség volt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)