„Azzal becsüljük meg a hősi halottak emlékét, ha nem térünk le az általuk megjelölt útról”
1989. december 15-én, pénteken délután hatalmas tömeg gyűlt össze a temesvári református templompalota bejárata előtt, magyarok, románok és más nemzetiségűek, reformátusok és a többi temesvári felekezet tagjai, hogy tiltakozzanak Tőkés László lelkész és családja kilakoltatása ellen. Ebből a tiltakozó megmozdulásból terebélyesedett ki a diktatúrát elsöprő temesvári népfelkelés, amelyet december 17–18-án sikertelenül próbált vérbe fojtani a kommunista elnyomó gépezet. Huszonnyolc esztendővel a temesvári forradalmi események kezdete után, az egykori harcostársak és emlékezők egy maroknyi csoportja, a református gyülekezet képviselői gyűltek össze a Mária téri református palota előtt, hogy fejet hajtsanak az 1989. decemberi hősi halottak emléke előtt.
Az egybegyűlteket Fazakas Csaba, a temesvár-belvárosi református gyülekezet lelkipásztora és az egykori temesvári lelkipásztor, Tőkés László EP-képviselő, korábbi püspök üdvözölték. „Köszöntöm az 1989-es Emlékbizottság és a presbitérium tagjait, főgondnok urat, a Temesvár Társaság képviselőit, egykori harcostársaimat – mondta Tőkés László –, egy gondolattal szeretnék adózni a 89-es temesvári népfelkelés hősei, áldozatai emlékének. Azzal becsüljük meg őket, hogyha azért, amiért ők harcoltak és életüket áldozták, azért mi is tovább folytatjuk a küzdelmet. Ha letérünk arról az útról, amelyen ők áldozatukat bemutatták, akkor mi is méltatlanokká válunk irántuk és méltatlanukká válunk régi önmagunkhoz. Ez érvényes a temesvári gyülekezetre, amely 89-ben példát mutatott hitből, kitartásból, lelkesedésből és érvényes mindazokra, akik a régiek közül még itt vannak. Ilyen értelemben cselekvő módon emlékezzünk rájuk és nem siratva csupán, mint Krisztus urunkat a keresztfán, hanem mint akik együtt örvendeznek Krisztusban a feltámadáskor. Ezekkel a gondolatokkal hajtsunk fejet előttük” – mondotta Tőkés László, aki a jelenlevőkkel együtt imádkozott a temesvári mártírokért és megáldotta a megemlékezés résztvevőit.
A református palota falán lévő emléktábláknál elsőként Tőkés László volt királyhágómelléki püspök és Kovács Zoltán volt főgondok koszorúzott, majd a Temesvári Református Egyházmegye, a Belvárosi és az Új Ezredév egyházközség képviselői, az Érmihályfalvi Református Egyházközség,az 1989-es Temesvári Emlékbizottság, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői helyezték el koszorúikat. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

„Mert minden műve mesteri, és dicsőségét hirdeti…”
Amikor vasárnap délután a Romániai Magyar Dalosszövetség által hagyományosan megszervezett kolozsvári iskolások karácsonyt váró énekkari hangversenyén ültem a Báthory-líceum dísztermében, a címbeli verssorokra lettem figyelmes. A gyerekek lelkesen énekeltek, és ha visszagondolok, ez az idézet fejezte ki a legjobban a kórusok teljesítményét.
– A gyerekek mindannyiunkat megörvendeztetnek szép énekléssel az öröm vasárnapján – hangsúlyozta bevezetőjében Tóth-Guttman Emese, a Dalosszövetség elnöke. Timár Ágnes, a házigazda intézmény igazgatója köszönetet mondott Tóth-Guttman Emesének, aki, mint mondta, több éve lelkiismeretesen és időben megszervezi a karácsonyváró koncertet, illetve a szülőknek, akik kóruséneklésre bátorítják gyermekeiket. Veres Stelian plébános arra figyelmeztette a jelenlévőket, hogy a karácsonyi öröm igazi értelme az Istenhez való közeledés.
Öt kolozsvári tanintézmény nyolc kórusa vett részt a hangversenyen: kánonokat, népdalokat, karácsonyi énekeket előadva. Azonkívül, hogy minden kórus jól vagy nagyon jól teljesített, sokkal csodálatosabb érzés volt szembenézni a sok csillogó gyermekszemmel, hallgatni a tiszta éneklést. Tóth-Guttman Emese kiemelte, hogy a hét karnagy közül hat most először vezényel a karácsonyváró hangversenyen, ez pedig azt jelenti, hogy alig pár hónap vagy hét állt az illetők rendelkezésére a műsor betanításához. Az eredménnyel mindenesetre elégedettek lehetünk. A fiatal karnagyoknak azonban azt javasolnám, hogy a kisebbeknek ne adjanak hangi kvalitásaikat (jóval) meghaladó énekeket, hiszen a második oktávbeli magas hangokat egy 8-10 éves gyermek nehezen énekli ki. A repertoár kialakítása, megválasztása természetesen néhány év gyakorlat után nem fog gondot okozni.
A hangversenyen közreműködött a Báthory-líceum 1–4. és 5–6. osztályos tanulók kórusai (karnagy: Márton Szabolcs), a líceumi tanulók vegyeskara (karnagy: Potyó István), a Talentum Református Iskola 0–5. osztálya (karnagy: Szabó-Kostyák Júlia), a Brassai-líceum 1–4. osztályos énekegyüttese (vezényelt: Pócsai Magdolna), az unitárius kollégium 5–8. osztályosainak kórusa (karnagy: Fodor Ilka-Borbála) és a Péterffy Gyula vegyeskar (karnagy: Ördög Ödön), valamint a S. Toduţã Zenei Főgimnázium 9–12. osztályos vegyeskara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Üzenet Johannisnak „a kisebbségektől”
Egészen meglepő és szokatlan, hogy Klaus Johannis államfő vette a fáradságot, és a nemzeti kisebbségek napja alkalmával tegnap üzenetet küldött a Romániában élő, a többségi nemzettől eltérő etnikumú közösségeknek. Mindez nem semmi a részéről, hiszen az amúgy szász gyökerekkel rendelkező államfőnek egyáltalán nem szokása ilyen típusú „üdvözleteket” megfogalmazni: öt ujjunk is sok lenne ahhoz, ha netalán össze akarnánk számolni, milyen gyakorisággal méltatta a hazai nemzetiségeket arra – különösen bennünket, magyarokat, Erdély/Románia legnagyobb számú nemzeti közösségét–, hogy szóljon egy jó szót hozzájuk.
Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, közel három éves elnöki mandátuma alatt Klaus Johannis szinte egyetlen tartalmas, pozitív és őszinte üzenetet sem fogalmazott meg a magyar emberek irányába – legalábbis én nem emlékszem rá –, még nemzeti ünnepeink, például március 15-e kapcsán sem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy egy lépéssel is közeledne felénk. Jaj, igen, egyszer vette a fáradságot, s kisebb körutat tett Székelyföldön, de azt is többnyire politikai fogásként, a közeledő államelnök-választás perspektívájában, nagy valószínűséggel a szavazatszerzés reményében tette. Mintha szándékosan inkább a távolságtartást választotta volna, nehogy a többség véletlenül is számon kérje tőle, úgyszintén kisebbségitől, hogy túl kedves, előzékeny és engedékeny hasonszőrű társaival, s ezt politikai karrierje aztán megsínyledje. Ezért mostani üzenete is inkább formálisnak és protokollárisnak, mintsem őszintének érzékelhető: az államfő csupán egy kötelező feladatának tett eleget: ha már jogszabályt fogadtak el a Romániában élő nemzeti közösségek december 18-án tartandó ünnepnapjáról – amellyel tulajdonképpen az RMDSZ-nek a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító törvénykezdeményezését torpedózták meg, s így próbáltak kitérni annak felvállalása elől –, akkor tennie is kell valamit „a modellértékű” román nemzetiségpolitika látszatának fenntartása érdekében.
Johannis most is hozta a szokásos formáját: mint mindig ezúttal is tömör volt és velős. A nagy általánosságokon túl azonban igazából semmi olyat nem mondott, amit mi már milliószor ne hallottunk volna. Immár sokadszorra kifejezte elismerését a nemzeti kisebbségek iránt, hangsúlyozta az emberi jogok, a másság tiszteletben tartásának fontosságát és arra biztatott, őrizzük és adjuk tovább kultúránkat. Viszont az is egyértelműen lejött a szövegből és a „sorok mögül”, mindemellett ne tévesszük szem elől, hogy elsősorban román állampolgárok vagyunk, a román társadalom szerves részét képezzük. És mert a nemzeti kisebbségek jelentősen hozzájárultak a modern Románia fejlődéséhez, ezért az államfő azt is leszögezte: nem lenne természetes a nemzeti kisebbségek nélkül ünnepelni a román állam száz éves születésnapját.
Sokkal jobban örültem volna annak, ha Klaus Johannis ezen a napon inkább konkrét javaslatokkal áll elő, amelyek rólunk és nekünk szólnak, és ténylegesen lehetőséget teremtenek a román társadalmon belüli önmegvalósulásunknak, múltunk, hagyományaink és kultúránk szabad ápolásához, őrzéséhez, jövőnk szülőföldön való megalapozásának. És amelyek nyomán a romániai magyarság komfortérzete valóban javul, a többségi nemzet számára a szavakon és a leírt malaszton túl is, a gyakorlatban és a közgondolkodásban is elfogadottabbakká s egyenrangúakká válhatnak a Romániában államalkotó tényezőként élő őshonos, nem román nemzeti közösségek. Talán az államfőnek nem ártana időnként kicsit „átugrania” a szomszédba – ahova államelnökké választása óta egyszer sem tette a tiszteletét –, és ellesnie a pozitív példákat. A nemzetiségekért díjak tegnapi budapesti átadásán a magyar kormány képviselőinek beszédéből, többek között kiderült: nemzetiségeik (nem kisebbségeik!) identitása folyamatosan erősödik, számuk nő, intézményhálózatuk bővül, akárcsak az állami támogatások összege. A magyar Országgyűlés pedig néhány napja arról döntött, hogy 10-ről 15 százalékra emeli az iskolákban a nemzetiségi nyelvpótlék összegét, amely mintegy 15 ezer diák nevelését szolgálja...
Valami hasonló nekünk és a mi gyermekeiknek is jól fogna, nem? Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Budapest helyett Bukarest felé vezető autópályát ajánlanak a székelyeknek
Bár a szociálliberális koalíció kormányprogramjában is szerepel, és az idei költségvetésből forrásokat is elkülönítettek a Marosvásárhely–Jászvásár közötti autópálya mielőbbi megépítésére, a legfrissebb nyilatkozatok szerint elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő első sztráda.
Úgy tűnik, a sokévnyi ígérgetés ellenére elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő autópálya, legalábbis az a sztráda, ami Felix Stroe közlekedésügyi miniszter bejelentése szerint elsőként megépül a két régió között. A Ziarul de Iași beszámolója szerint a szaktárca vezetője a parlament költségvetési bizottságának ülésén beszélt a témáról, mondván: a hosszú évek óta csak a tervek szintjén létező Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda helyett sokkal könnyebben és olcsóbban kivitelezhető lenne egy Brassó–Bákó-autópálya.
„A Moldvát Erdéllyel összekötő sztráda prioritás a kormány számára. Ennek kapcsán a következő a stratégiánk: mivel olcsóbb, könnyebben kivitelezhető, és egyszer már meg kell csinálni, mert az ott élő embereknek nagyon nagyok az elvárásaik, megépítjük a Jászvásár–Bákó–Oneşti–Ojtoz völgye–Brassó-autópályát. Sokkal könnyebben kivitelezhető, ráadásul olcsóbb is” – fejtette ki Felix Stroe. Közölte, már előrehaladottak a témában folytatott tárgyalások a Világbankkal és az Európai Újjáépítési és Befektetési Bankkal (EBRD) a finanszírozás biztosításáról. „Mindhárom pénzintézet támogatásáról biztosított. Betartjuk ezeknek az intézményeknek a közbeszerzési szabályait, még egyetlen aspektust kell tisztáznunk a fejlesztési biztos asszonnyal (Corina Creţu – szerk. megj.) annak érdekében, hogy a későbbiekben vissza nem térítendő európai uniós alapokból lehessen fedezni ezeket a beruházásokat. Úgy gondolom, ez jó hír Moldva lakosai számára” – emelte ki a közlekedési tárca vezetője. Nem mondtak le a székely szakaszról, csak késik Kérdésre válaszolva Stroe leszögezte ugyanakkor, hogy a kormány nem mondott le a Jászvásárt a Székelyföldön keresztül Marosvásárhellyel összekötő sztrádáról. De mivel gondok merültek fel a tervezéssel, a megvalósíthatósági tanulmánnyal kapcsolatban, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) is kikért bizonyos iratokat, majd leállt a vizsgálattal, emiatt úgy döntöttek, előbb ezt a tervet valósítják meg. Arra a felvetésre, hogy a moldvaiak nem Brassóba, hanem Nyugat-Európába akarnak menni, ezért előnyösebb lenne Marosvásárhelyre eljutni, mint a Cenk alatti városba, Stroe úgy fogalmazott: „a Jászvásár–Marosvásárhely-sztráda Jászvásár–Bákó–Oneşti–Brassó–Marosvásárhely-autópálya lesz”. Kijelentésével vélhetően arra utalt, hogy a szintén régóta késlekedő észak-erdélyi autópályának lenne egy szakasza, ami Marosvásárhelyt Brassóval kötné össze, de még ez a sztrádarész is csak papíron létezik, nem történtek konkrét lépések a megvalósítása irányában.
Ezt erősíti meg a közlekedésügyi minisztérium hétfői közleménye is különben, hogy nem mondtak le a Székelyföldön is áthaladó sztrádáról. Az Agerpres hírügynökség által idézett kommüniké szerint három közlekedési folyosót is terveznek, amelyek Moldvába vezetnek. Ezek egyike a 4,13 milliárd eurós összköltségvetésű, Marosvásárhely–Németvásár (Târgu Neamţ)–Ungheni közötti 318 kilométeres autópálya, a másik a 160 kilométeres, 1,84 milliárd eurós költségvetésűre becsült Brassó–Bákó-sztráda, a harmadik pedig a 327 kilométeres, 1,35 milliárdos ráfordítást igénylő Bukarest–Buzău–Focşani–Bákó–Roman–Paşcani-folyosó. Ezeket a közlemény szerint a 2014–2020-as költségvetési időszakban rendelkezésre álló, és a 2020 utáni uniós forrásokból tervezi finanszírozni a kormány.
Minden közúti fejlesztésből kimarad a Székelyföld?
Az egyik nagy problémája a jövő esztendei költségvetés-tervezetnek, hogy teljesen kihagyja a Székelyföldet a fejlesztésekből” – ismerte el a Krónika megkeresésére Tánczos Barna, az RMDSZ székelyföldi szenátora. A Hargita megyei politikus egyúttal leszögezte, nem értenek egyet a tervezett moldvai autópálya új nyomvonalával, és abban bíznak, hogy a tervezet parlamenti vitáján sikerül elfogadtatni a módosító javaslataikat, bár az autópályára vonatkozókat a pénzügyi bizottságban már elutasították. „Ebben nem voltunk sikeresek, viszont legalább a repülőterek fejlesztésére vonatkozó javaslatainkat támogatták, így a jövő esztendőben 60 millió lejes finanszírozás várható a marosvásárhelyi, nagyváradi és a szatmárnémeti légikikötők korszerűsítésére.
Ebből a pénzből befejeződhet a marosvásárhelyi reptér felújítása, a másik kettőnél elkezdődhet, illetve folytatódhat a korszerűsítés” – részletezte Tánczos. Hozzátette, a Moldvát Marosvásárhellyel összekötő autópálya körül óriási viták vannak, mert a sztráda Hargita megyében, Gyergyó térségében mintegy 100 kilométeren Natura 2000-es természetvédelmi területen haladna át.
Tánczos Barna szerint különben a közúti infrastruktúra fejlesztésével az a legnagyobb gond, hogy folyamatosan változik a perspektíva, a stratégia, a tervek. Bálint Eszter , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ, a furcsa királycsináló
Furcsa helyzetbe került az RMDSZ, amelyet a jelek szerint akkor is „királycsinálóként” tartanak számon, ha éppen nincs királycsináló pozícióban.
Míg a szövetség az elmúlt másfél évtizedben gyakran számított nélkülözhetetlen tényezőnek Bukarestben a kormányzóképes parlamenti többség kialakításához, a tavalyi választásokat követően ez elvileg nincs így, hiszen a Szociáldemokrata Párt (PSD) túlnyerte magát, és a korábbi liberális pártvezér-miniszterelnök, Călin Popescu-Tăriceanu vezette szatellitpárttal, az ALDE-val közösen a szövetség nélkül is képes kormányozni. Vagyis az RMDSZ helyét látszólag átvette az ALDE.
De csak látszólag, és csak az első vonalban. Hiszen a kormányoldal bebiztosította a stabil többséget azáltal, hogy parlamenti támogatási megállapodást írt alá az RMDSZ-szel. Cserébe pedig a szövetség megtarthatta két államtitkári tisztségét, illetve ígéretet kapott bizonyos, a romániai magyar közösség jogainak szavatolását célzó intézkedésre – többek között a furcsa körülmények között létrehozott, és gyanús körülmények között felszámolt marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ismételt létrehozására. Csakhogy egyelőre kétségesnek tűnik, hogy amit az RMDSZ, illetve az erdélyi magyar közösség a réven nyerhet ezzel a megállapodással, azt nem veszíti-e el a vámon. Az a vehemencia ugyanis, amellyel az RMDSZ a szakma és az ország külföldi partnerei által is vitatott igazságügyi törvénymódosításokat támogatja, nem csupán a szervezetre üthet vissza, hanem az egész magyar közösségre, amelyet annak ellenére azonosítanak a két MPP-s képviselővel is „felturbózott” RMDSZ-szel, hogy korántsem minden magyar szavazott rá az egy évvel ezelőtti választáson.
A jelek szerint a szövetség vezetői egyelőre úgy értékelik: a lehetséges nyereség ellensúlyozza azt a hihetetlen mértékű presztízsveszteséget, amelyet az okoz, hogy az RMDSZ nem csupán támogatja a széles közvélemény és igazságügyi szakma által is az igazságügyi rendszer gyengítését célzó jogszabályokat, hanem aktívan részt vesz a módosítások kidolgozásában is. Bukaresti sajtóspekulációk szerint a PSD cserébe olyan törvények elfogadását ígérte ugyanis meg, amelyek bővíthetik a magyar oktatási jogokat.
Nos, mindez egyelőre biankó csekknek tűnik, hiszen a szövetség az igazságügyi törvények módosításában nyújtott segítség mellett az ellenzék jogköreinek szűkítésére alkalmas házszabály-módosítást is támogatta, azonban – főleg a bukaresti politikai kultúra ismeretében – nem vennénk rá mérget, hogy cserébe megszületnek, és hatályba léphetnek a magyar közösség számára kedvező jogszabályok.
Mert ha a kormánytöbbség állja is a szavát, még mindig ott van az ellenzék, amely az utóbbi időben túlteljesít a magyarellenesség terén, és bármikor megtámadhatja a jogszabályokat az alkotmánybíróságon. Arról nem is beszélve, hogy a parlamenti együttműködés ellenére a közlekedési miniszter által bejelentett autópálya-építési tervekből ismét csak kimaradt a Székelyföld, vagyis a magyar nemzetiségű adófizetők érdekei továbbra sem számítanak fontosnak a kormányoldal számára.
Persze egy kis párt számára a kormány támogatása révén megcsíphető, mégoly bizonytalan előnyök általában még mindig kecsegtetőbbek, mint az ellenzéki szerep, az ellenzékkel való véd- és dacszövetség. Főleg ha azt olyan alakulatok alkotják, mint a sovinizmust az utóbbi hónapokban túlpörgető legfőbb ellenzéki erő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely még az igazságügyi törvények ügyét is magyarellenes hangulatkeltésre használja, amikor az RMDSZ-t ostorozza, amiért megszavazta a módosításokat. (Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az egyszerű román polgárok többségében ez úgy csapódik le: „a magyarok” támogatták a Nyugat által is bírált átalakításokat.)
Persze tudjuk, amennyiben úgy alakulna a helyzet, hogy a PNL-nek az RMDSZ-re is szüksége lenne egy új kormánytöbbség kialakításához, rögtön ajánlatot tenne. Csakhogy a felmérések még mindig azt mutatják: ilyesmitől egyelőre nem kell tartani. Így az RMDSZ számára két lehetőség adódik: vagy háttérbe vonul, vagy továbbra is támogatja a jelenlegi kormányoldalt. A jelek szerint az illetékesek úgy értékelik, hogy továbbra is az utóbbi variáns a kifizetődőbb, még a hihetetlen mértékű arcvesztés ellenére is. Aztán legfeljebb koppannak egyet, mint idén nyáron, amikor a kormányoldal inkább az ígéretszegést választotta a „nemzetáruló” bélyeg helyett. De legalább megszületett néhány olyan jogszabály, amely alkalmas lehet arra, hogy a korrupciós ügyekbe keveredett politikusok vagy baráti erők megússzák a felelősségre vonást. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

– beszélgetés Bartos Zsuzsával, az Alkonyőrzők szerzőjével –
„Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét”
Bartos Zsuzsa 1980-ban született Kovásznán, de szülei Kézdivásárhelyen laktak, a céhes városban nőtt fel. A Bod Péter Tanítóképzőben induló Református Kollégium legelső évfolyamán érettségizett, jelenleg Brassóban lakik a férjével és két lányával. Az Alkonyőrzők két kötete a magyarországi Könyvmolyképző Kiadó Kft. gondozásában jelent meg, ahol Zsuzsa időnként szerkesztőként is bedolgozik. Már a következő kötetét írja, amiben a közösségi média szerepének a jövőjét gondolta tovább.
– Kisdiákként is jobban érdekelte a betűk világa a számokénál, vagy ez nem ennyire egyszerű?
– Ez biztosan nem ennyire egyszerű, mert vannak, akiknek mindkettő megy. Ebben a kérdésben én inkább a sztereotípiát erősítem, és ezt már kisdiákként szélsőségesen tettem. Matematikából mindig bukásra álltam, miközben irodalomból és nyelvtanból kitűntem. Ennek ellenére a számbirodalom egyenleteitől sajnos mai napig nem sikerült megszabadulni, a gyerekeim tankönyveiből visszaintegetnek.
– Hogy emlékszik vissza, már gyerekként is vonzották a könyvek? Sokat olvasott? Ha igen, milyen jellegű köteteket?
– Imádtam olvasni gyerekként, a „napestig Benedek Elek”-korszakomat főleg elvtársazó ifjúsági irodalom követte, hiszen nem volt ekkora kínálat, mint most. A korszakváltással egyszerre rengeteg minden ránk zúdulhatott, de még nem tudtunk válogatni. Így tiniként meglehetett a romantikus ponyva korszakom, majd a dugiban olvasott krimiké, aztán volt sznobulós időszakom is, amikor azt hittem, jobban megértem az életet, ha a fikciót félreteszem, és csak filozófiát vagy csak teológiát olvasok. Sajnos, a fantasztikum valahogy kimaradt, nem volt nálunk akkora hagyománya szerintem, így sokáig azt sem tudtam, van olyan, hogy Tolkien vagy Bradbury. Tizenhat éves koromban kezdtek érdekelni a klasszikusok, és ez nagyon emlékezetes időszak maradt számomra, mert ekkor érkeztem el oda, hogy már nemcsak a történetekért olvastam, hanem magáért az olvasás hangulatáért is.
– Volt-e esetleg olyan tanár vagy más személyiség, aki nagy befolyással volt önre diákkorában, akire felnézett vagy aki netán az irodalom felé irányította?
– Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét. Minden akkor kapható mesekönyvet megvásárolt nekünk, és könyvtárba is rendszeresen mentünk. Később, amikor már egyedül is el tudtam menni, az én feladatom volt, hogy könyvet válogassak neki. Néha persze mellélőttem a választással, de rengeteg kötetet le kellett venni ehhez a polcról, és tájékozódni, miről szól. Köszönettel tartozom a világirodalom-tanárnőmnek is, Németh Teréznek, aki annyira hangulatosan tudott mesélni a világirodalom gyöngyszemeiről, hogy alig vártam, kézbe vegyem órák után ezeket a könyveket is. Megmutatta, hogy a magas irodalomnak mennyire izgalmasak a szereplői.
– Mikor kezdett írással is foglalkozni, mik voltak az első szárnypróbálgatások? Azokat kinek mutatta meg, milyen visszajelzéseket kapott?
– Úgy tizenkét-tizenhárom éves korom körül azzal szembesültem, hogy képes vagyok a naplómban hazudni annak érdekében, hogy izgalmasabb, viccesebb vagy sokkal drámaiabb legyen egy-egy megtörtént esemény. Nemsokára rám tört az a késztetés is, hogy teljesen kitalált dolgokat hazudjak papírra és regényeknek nevezzem őket. Az első ilyen írásomat egy iskolás füzetbe körmöltem egy falusi nyaraláskor, miközben a könyveket messziről kerülő nagymamám nem értette, hogy az addig fára mászkáló lányba mi üthetett, hogy egész nap csak ül a diófa alatt és irkál. Aztán egyre-másra teltek meg a füzetek, mivel épp akkor jött divatba a Romana-sorozat, és úgy éreztem, olyanokat én is tudok írni. Fejembe vettem, hogy „gyártok” is egy saját sorozatot. Néha az osztálytársaim forgattak párat ezekből a füzetekből a pad alatt, csak remélni tudom, nem is emlékeznek arra, hogyan és miket írtam. Az első visszajelzést egy rövidke írásomra kaptam, amikor Miska bácsi a rádióban felolvasta az emberiség jövőjéről írt fogalmazásomat. A következőt már huszonévesen kaptam kiadóvezetőtől, aki egy dél-afrikai történelemmel foglalkozó regényemet e-könyvre ajánlotta be egy ezzel foglalkozó céghez.
– Hogyan születtek meg az Alkonyőrzők-könyvek? Emlékszik, honnan, mikor jött az alapötlet, a karakterek, és azok hogyan forrtak regénnyé?
– Pár évvel ezelőtt írtam egy sci-fi novellát, és velem maradt az érzés, hogy egy klónos történetből annyi mindent ki lehetne hozni. A központi témám eredetileg a negatív érzelmek kiküszöbölése lett volna, mivel a valóságban épp egy olyan társaság foglalkoztatott, amelyikben az emberek minden helyzetben vidámak és közvetlenek próbáltak lenni. Túl mesterkéltnek éreztem az egészet, és szerettem volna megvizsgálni egy történetben, hogy miért van szükség a negatív érzelmek megélésére is, miért fontos az autentikusság, és hogy egyáltalán mit jelent emberinek lenni. Csakhogy ötven oldal után elakadtam, mert szörnyen untam az egészet. Kidobtam a megírt fejezeteket, lefokoztam a főszereplő klónlányt és előléptettem az antagonista oldalán álló drámai múltú mellékszereplőt. Ezzel viszont teljesen új motivációk és témák kúsztak a regénybe, és egy egészen más történet kerekedett. A különböző toposzok és témák közt létrejövő összefüggéseket végig tudatalatti folyamatként éltem meg, csak a végén jöttem rá, hogy a témám tulajdonképpen a mulandóság, és hogy a klónozásnál sokkal jobban érdekel az apa-lánya téma és a gyerekvállalásban rejlő bátorság.
– Melyek azok a lépések, amelyek során egy ötletből kézzel fogható, nyomtatásban megjelent regény lesz?
– Megszámlálhatatlanul sok kis lépés van, és ezeket egyenként kell megtenni, kezdve onnan, hogy minden nap leül a szerző, és valamennyit dolgozik a kéziratán. Ez nem mindig kalandos flow-állapot, van, amikor az ember kemény szellemi munkaként éli meg. Évekig szoktam érlelni az ötleteket, megírás közben is gyakran átírok jeleneteket, különböző nézőpontokat használva, csiszolom a mondatokat, játszom a cselekménypontok mozgatásával, kidobok egész fejezeteket, elakadok, feladom, aztán újrakezdem. Azt mondják, a megjelenő írót nem az különbözteti meg az amatőrtől, hogy tehetségesebb, csupán annyi, hogy rengetegszer átír, sosem gondolja úgy egy kéziratról, hogy kész van, nincs mit javítani rajta. Persze, tudni kell elengedni a kezét is, de ez már megint egy másik alkotói téma. Miután befejeztem az Alkonyőrzőket, elsőre be sem küldtem az Aranymosás pályázatra, bármennyire kísértett, mert éreztem, hogy még maradt benne kibontatlan szál, és megvártam a következő év végét. Ezt követően maga a pályázat is felölelt kerek egy évet, és csak 2015 vége felé tudtam meg a kiadóvezető végső döntését. 2016 januárjában folyt a szerkesztés, ősszel a nyilvános borítópályázat és tördelés, és novemberben jött a megjelenés. Tehát két év telt el a kézirat tényleges befejezése után. Egy könyv hosszú munka eredménye, nemcsak az író fektet bele akár éveket is, de legtöbbször a nagyobb kiadók is, és több ember munkája is benne van. Évente sok száz kézirat keresi a kiadóját, ezekből nagyon-nagyon kevés jut el kiadásig úgy, hogy az írónak fizetnek és a könyve országos terjesztésbe kerül. A kezdő írókat a sok hasztalan próbálkozás könnyen odáig sodorja, hogy elhiszik, a fejlődést meg lehet spórolni. Elhiszik, hogy nekik kell fizetniük egy megjelenésért, a kéziratnak sem kell profi csapat, sem szerkesztés, sem korrektor, sem grafikus, így sokan a magánkiadás útját választják. Szaporodik az írói hiúságra épült cégek száma is, amelyek bármit kiadnak, ha temérdek pénzt fizetünk. Aztán jöhet a villogás. Én úgy gondolom, érdemesebb a nehezebb utat választani, küzdeni, és odáig fejlődni, hogy a hagyományos kiadók foglalkozzanak vele, mert a tehetség nem elég, rengeteget kell írni, olvasni, és tanulni, tanulni. Külföldön például tanítják a zsánerírást szakmaként, és mostanában magyarul is tanfolyamok indulnak, egyre több cikk születik, egyre több írástechnikai könyv elérhető, pályázati lehetőségek is adódnak. Soha nincs egy pont, ahonnan nem kellene tovább fejlődni, a megjelenés után újabb kihívások lesznek, és bármit sugalljon is a mai marketing, írók esetében szerintem a cél még mindig egy minőségi kézirat. A publikálás felelősség.
– Milyen érzés volt kézben tartani az első kiadást?
– A csodákra szeretek rácsodálkozni, és az, hogy egy fejemből kipattant történet felöltözik és útra kel, egy csoda. A budapesti könyvbemutatón fogtam először kézbe a könyvet, tehát egy könyvölelgetés vagy örömsikítás nem lett volna túl elegáns, de utána sokáig levettem a könyvet minden nap a polcról, hogy valóságként megtapogassam.
– Sokféle címkével illetik az Alkonyőrzők két kötetét (disztópia, ifjúsági, kortárs, sci-fi, romantikus, társadalmi sci-fi), ön hogyan jellemezné?
– Én a könyvemet egyszerűen csak sci-fi címkével illetem, élek azzal, hogy tág fogalommá vált a spekulatív fikción belül. A sci-fiben az a jó, hogy bár szabadon szárnyalhat a fantázia, és egy külön világot lehet teremteni, mégis megmarad a lehetségesnek a látszata, hiszen egy jelenből vett tudományos vívmányt vagy társadalmi tendenciát nagyít fel és gondol tovább. Néha egy kor sci-fi regényei sokkal reflektálóbbak a kortársnál, mert a múltunk és a hétköznapjaink helyett arról árulkodnak, hogy épp mitől félünk, mi foglalkoztat. Megíráskor azonban nem igazán bajlódtam azzal, hogy milyen címkékhez illőt írjak, csak hagytam, hogy sodorjanak magukkal az elképzelt világ szereplői, rángatott a mesevágy. Nem szeretem, ha valami túlságosan bedobozoló, persze, jó tudni, hogy a kiadhatóságnál az is szempont, hogy a könyv besorolható legyen, akkor válik eladhatóvá, lesz célközönsége. A könyvpiac eltartóinak a kedvencei nem a kísérletező könyvek, hanem a megszokott sablonokkal építkezők. Esetemben nemcsak hogy a kategorizáláshoz nem volt meg a terep, de még ismeretlen, kezdő író is állt mögötte. A kiadó mégis felkarolta, sőt duplaborítóval jelentette meg, hogy növelje az esélyeit. Lehet, hogy így támogatták bennem az írót, aki még mindig kicsit keresi az utat. Nálunk a sci-fi ugyanis még mindig férfiírók területének számít, és a továbbgondolások is gyakran férfiszemléletűek. Pedig szerintem az egyéni, mikroszintre lehozott kérdések ugyanolyan fontosak, mint a MI vagy a Mars kolonizálása. Ugyanis ezek a kérdéseink nem változnak, csak különböző korok különböző válaszokat adnak rá. Filmek esetén is a körülrajongott látványosokkal szemben a kis költségvetésű, fura hangulatú, indie sci-fiket szeretem, amik világmegmentés helyett pár szereplő dilemmájára fókuszálnak. Szeretek foglalkozni azzal, hogy a továbbgondolt fejlődések hogyan hatnak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi átrendeződésre, és azt hiszem, továbbra is picit ilyen „korcs” könyveket fogok írni, csak talán több tudatossággal.
– Milyen fogadtatásra talált a regény, figyelembe véve, hogy lépten-nyomon azzal riogatnak, a könyv halott, a „mai fiatalok” nem olvasnak? Mennyire tartja igaznak ez utóbbi állításokat?
– Szerintem nem igaz, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, és azt sem tartom kizártnak, hogy általában olyan felnőttek állapítják ezt meg, akik maguk sem olvasnak. Például a Könyvmolyképző Kiadónak is több tízezer fiatal olvasója van, akik várják az új megjelenéseket. Látni őket a könyvtárakban, a moly.hu oldalon, hallom, miket olvasnak a lányaim osztálytársai, és könyvet vásárol minden gyerekes ismerősöm. Mindig, minden generációnak voltak olvasó fiataljai és nem olvasók, ez ma sincs másként. Az igaz, hogy ma már több minden versenyez a fiatalok figyelméért, ugyanakkor sokkal nagyobb, színesebb és csalogatóbb a könyvkínálat is. A papírkönyvet már temették a fonográf, a napilapok, majd a tévé megjelenésével is, ahogyan most az internetes böngészés meg az e-könyvek korában is, mégsem megy ki a divatból. Sőt, minél inkább felgyorsul körülöttünk a zajos világ ingerözöne és a képernyővillogás, annál inkább nőhet annak az igénye, hogy behúzódjunk időnként a sarokba egy időtlenségi állapotot előidéző, hangulatos könyvvel. Egy olvasó elméje ugyanis nyugodt elme, nem pedig nyüzsgő. Kreatív, nem bamba. Gondolkodó, és nem uniformizálható. Jó helyeken az olvasás menő, nem hiába írnak a világ fontos emberei is évi könyvajánlókat. A fiatalok hamar rájönnek arra, hogy a könyvek olyanfajta egyedi élményt nyújtanak, amilyent semmi mástól nem kaphatnak meg. Ehhez néha csak annyi kell, hogy számukra élvezetes történetekkel találkozzanak, megtalálják, mi érdekli őket, és ezekhez hozzáférhessenek.
– Kinek ajánlaná olvasmányul a könyveit?
– A kategorizálás különös dolog, érdekes volt látni, hogy amikor valami nem akar egyértelműen kategorizálva lenni, akkor mennyire mindenki arra tör, hogy ő eldöntse, megállapítsa, hogy hová tartozik és hová nem. Carlos Ruiz Zafón szerint a könyvek tükrök is, mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz. A könyv kezét elengedni pedig azt is jelenti egy szerző számára, hogy a fogadtatásba minden beleférhet. Örülök annak, hogy a fogadtatás annyira sokféle lett, mint amilyenre általában sikerülhet az emberek találkozása is. Életszerűen vegyes. Vannak olvasók, akiknek nagyon tetszett, és vannak, akik mást vártak el tőle. Vékony azoknak az olvasóknak a keresztmetszete, akik egyszerre olvasnak sci-fit és nőies témákat is, így akik sci-fisek inkább, azok több technikai leírást és világábrázolást vártak el, akik viszont a szereplők érzelmi életére fogékonyak, azoknak a sci-fi keret volt túl sok, míg a fiatal olvasóknak a romantikus szál iránt voltak mások az elvárásaik, nekik még nincs benne a mulandóság íze. De volt olyan visszajelzés is, hogy sírt rajta, és olyan is, hogy ezután több sci-fit szeretne olvasni. A visszajelzett áthallások szerezték a legnagyobb örömet, és ezekből jöttem rá, hogy számomra sokkal fontosabb, hogy megértsenek és elgondolkodtassak, mint az, hogy szeressenek. Amiben általában mindenki egyetért, hogy a regény elgondolkodtató, egyedi, és van eléggé fura ahhoz, hogy ha épp el akarod dobni az agyad, akkor ezt kell olvasnod. Azoknak ajánlom tehát, akik valami fura, de elgondolkodtató kalandra vágynak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Százéves a Vasszékely
Balázs Árpád szerkesztő, újságíró és a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezete kezdeményezésére, a székelyudvarhelyi Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárának kórusa részvételével vasárnap emlékeztek meg a Vasszékely szobor avatásának százéves évfordulójáról. Az eredetit Erdélyi István őrmester tervezte, Hermann Ottó szakaszvezető, Rózsa Géza tizedes és Sipos Jenő honvéd faragta, akik mindannyian a 82-es gyalogezredben szolgáltak. A szobor eredetije fából volt, kívülről fémlemezek borították. Ezt az emléket az Ojtozi-szorosnál lezajlott csatákban elesett bajtársaik tiszteletére készítették.
Az 1917. december 8-án tartott avatóünnepségen József Ferenc főherceg, a hadsereg és több vármegye magas rangú küldöttsége is jelen volt. Az impériumváltást követően a román katonák elpusztították (1919). A tér 1941-es átépítésekor a szobor felett álló pagodát is elbontották. Akkor – a háborús ínség miatt – nem volt lehetőség új szobor felállítására. Néhai Ozsvát Pál oktatómester, televíziós operatőr, fotográfus kezdeményezésére a kilencvenes években gyűjtést indítottak az új bronzszoborra, amely 2000. március 15-re készült el Szabó János szobrászművész tervei alapján. Az eltelt több mint másfél évtizedben a Vasszékely ismét a méltó helyen áll, emlékeztet a hősökre, s mélyen beivódott a helyiek és az Udvarhelyre látogatók tudatába. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)

Elkezdődött a Püspöki Palotának a felújítása
A napokban elkezdődtek a nagyváradi Püspöki Palota rehabilitálási és újrahasznosítási munkálatai, melyek 3 éven keresztül fognak zajlani, három szakaszban. Másfél hét alatt 100 darab, 1000-2000 liter űrtartalmú közötti hordót sikerült szétszedniük.
A munkálatokat a pincében kezdték, a több évtizede ott található boroshordóknak a szétbontásával. Ezek ki vannak száradva, az anyagukat pedig újrahasznosítják majd, bútor és parketta fog készülni belőlük. Ugyanakkor a munkások aknákat készítettek, hogy kiderüljön, milyen mély az ingatlan alapzata. Másfél hét alatt körülbelül 100 darab, 1000-2000 liter űrtartalmú közötti hordót sikerült szétszedniük, s a hét végéig még 120 darabbal fogják megtenni ugyanezt. 30-32 darabhoz nem nyúlnak hozzá, meghagyják az utókornak, hogy lássa, milyenek voltak – tájékoztatta az erdon.ro-t Micaci Cristian, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség sajtóreferense.
A beruházás elsődleges célja, hogy a Székesegyház külső restaurálása után a műemlék palota rehabilitációja és újrahasznosítása is megtörténjen, s ismét a város közművelődési, művészeti és közösségi fejlődését szolgálja. „Európában egyedi barokk palotánk felújítási tervét, tudományos-közművelődési hasznosítását műemlékvédelmi szempontokat figyelembe véve határoztuk meg. Multifunkcionális kiállító és a közművelődést szolgáló tereinek kialakításával a zene, a képzőművészet, a múzeumpedagógia, az előadó művészet, a tudományos konferenciák és egyéb rendezvények számára akarunk helyet biztosítani” – fogalmazott Böcskei László megyés püspök a témában tartott korábbi sajtótájékoztatón.
A tendereztetés után kiválasztott győztes kivitelező az Abed Nego Com Kft. lett, a finanszírozást a Magyar Kormány biztosítja a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-n keresztül. A támogatás értéke 6 millió euró, melyből a jövő decemberig tartó első szakaszban 2 millió eurót költenek el, amely magába foglalja az épület statikai megerősítését, a külső építészeti munkálatokat és a külső szereléseket, vagyis a következő 12 hónapban megújul a Püspöki Palota külseje. A murális festmények egy részét is restaurálják, ugyanis az előzetes vizsgálatok szerint vannak olyan alkotások, melyeket az előző rendszerben elrejtettek.
A beruházás célja
A beruházás fő célkitűzése a palota statikai megerősítése és restaurálása, a műemlék épület belső dotálása, múzeumi rész kialakítása műtárgyvédelmi szempontok alapján, az épület látogatóbaráttá tétele, különös tekintettel a fogyatékkal élők igényeire, az ingatlan közösségi, közművelődési és identitásmegtartó szerepének növelése a püspökség tulajdonában lévő kulturális örökség által, intézményközi, gazdasági, társadalmi és nevelési partnerkapcsolatok kialakítási, bővítése, a rezidencia vonzóbbá tétele a legmodernebb innovációs eszközök felhasználásával, a kulturális örökség digitalizálása és kutathatóvá tétele. Ugyanakkor az épületrehabilitáció magába foglalja nemcsak az épület statikai megerősítését, hanem a barokk építészeti elemek, a főhomlokzat, az udvar felőli belső homlokzat, a műemlék előcsarnok és a lépcsőház, illetve a barokk díszterem restaurálását is. A felújítás és kiállítóterek kialakításakor figyelembe vették a műemlék strukturális adottságait, tagolását és biztonságvédelmi adottságait. Megújul az ingatlan teljes infrastruktúrája – fűtés, víz- és csatornahálózat, korszerű világítás –, klíma- és riasztórendszert alakítanak ki.
A Barokk Palota multifunkcionális kiállító, és a közművelődést szolgáló tereinek kialakításakor a zene, a képzőművészet, a múzeumpedagógia, az előadó művészet, tudományos konferenciák és egyéb rendezvények számára akarnak helyet biztosítani az épített örökség megtekintését szolgáló terek és termek (festett termek, freskók, kőből és fából készült építészeti elemek), valamint a püspökségi gyűjteményeket bemutató termek és tárlóhelyiségek (liturgikus ötvöstárgyak, miseruhák, faszobrok, barokk képtár, metszetgyűjtemény és egyéb gyűjtemények befogadása, kiállítása) kialakítása révén. Mozgássérültek, siketek és vakok számára biztosítanak majd speciális látogatási lehetőséget. A palotában elsősorban a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség közgyűjteményei, egyházi múzeuma kap helyet, az állomány felmérése és digitalizálása ezidőtájt is zajlik. A három évig tartó restaurálás alatt az adminisztráció nem költözik el, és kisebb rendezvények is lesznek továbbra is. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Miért is hallgatnék? Markó Attila az igazságügyi törvények módosításairól
„Akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT” – írja az igazságügyi törvények módosításairól Markó Attila. A Mikó-ügyben elítélt volt RMDSZ-es képviselő portálunkhoz eljuttatott álláspontját alcímezve közöljük.
Éles és érzelmektől fűtött vita zajlik immár jó ideje az igazságügyi törvények (igazságügyi szervezetrendszer, Btk. és büntető eljárási törvények) módosítása körül. Sokáig hallgattam. Talán túl sokáig is. Három éve külső szemlélőként figyelem a történéseket, és elszomorít. De nem tudok tovább hallgatni. Vállalom, hogy hozzám fogják majd vágni: érintettek véleménye nem mérvadó.
Milyen igazságszolgáltatást akarunk?
Azt is vállalom, hogy sokan lekorruptoznak, vagy legyintenek, hogy „ha annyira ártatlan, akkor miért nem áll bíróság elé, hogy tisztázza önmagát”. A gond csak az, hogy ennek a cirkusznak épp az a legkárosabb következménye, hogy egyáltalán ilyen megbélyegzések, vélemények megnyilvánulnak. Mert hát az igazságügyi törvények módosításának ilyen stílusú vitája épp azt erősíti meg a közvéleményben, amit valójában ezeknek a módosításoknak megszüntetniük kellene: az általánosítások révén a megalapozatlan és bizonyítatlan vádak elburjánzását, a „mindenki már eleve bűnös” típusú hozzáállást. Vitathatatlan, hogy igen jelentős a korrupció Romániában. De ez messze távol áll attól, hogy mindenki eleve korrupt, és bilincsbe kell verni, akit a környezete – alapvetően a média hathatós hozzájárulásával – annak vél.
Jogász vagyok ugyan, de nem jogászkodni akarok most. Csak egy egyszerű kérdést teszek fel minden vitatkozónak: milyen igazságszolgáltatást akarunk? Ha most egy hatásszünetet tartok, akkor ezalatt temérdek sok válasz születik meg a legtöbb ember fejében. Válaszok, amelyek a tüntetésekkel és mocskolódásokkal teli vita által befolyásoltan mind eltérnek a helyes választól: olyant, amely becsukatja a gonoszokat. Olyant, amely kiirtja a gazembereket. Olyant, amely megtisztítja a parlamentet. Olyant, amely...
Á, dehogy! A helyes válasz egyetlen: olyant, amely igazságos!
A fesztiválbelépőktől a kártérítési ügyekig
Ha körülnézek Horváth Anna, Antal Árpád, Ráduly Róbert, Nagy Zsolt (és hadd ne soroljam) háza táján, akkor mindent látok, csak ezt nem. De mivel nem ismerem annyira ezeket az ügyeket, hogy érdemben és dokumentumokkal alátámasztva kivesézzem őket, így inkább saját ügyeimből mazsolázva fogok az igazságügyi törvények módosításáról véleményt mondani. De addig is: igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely megfoszt valakit a védelemhez való alapvető jogától azáltal, hogy megtagadja egyes bizonyítékokhoz való hozzáférést a vádlott számára (Nagy Zsolt)? NEM.
Igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely nemzetbiztonsági lehallgatást rendel el egy olyan befolyással való üzérkedési ügyben, amelyben semmilyen bizonyíték nem támasztja alá a törvényi tényállás által megkövetelt kapcsolatot egy hivatali cselekmény (engedély) és annak vélt „ára” (50 fesztiválbelépő) között (Horváth Anna – nb: állítás van, bizonyíték nincs)? NEM. Nem folytatom.
Azaz folytatom. Vegyük sorra a velem történteket. Létezik-e a bírónak olyan törvényes lehetősége, hogy egy ügyben olyan cselekményért ítéljen el valakit, amivel soha nem is vádolták (Mikó-ügy jogerős döntése)? NINCS. Figyelem, nem a cselekmény bűntetőjogi besorolásáról beszélek, ez lehetséges a még hatályos jog szerint. Hanem arról, hogy a vádirat szerint azzal követtem el hivatali visszaélést, hogy tévesen állapítottam meg a református egyház tulajdonjogát. Ezzel szemben a jogerős döntés nem vitatja a tulajdonjogot, de szerinte azzal követtem el ugyanazt a hivatali visszaélést, hogy nem kaptam meg egy olyan dokumentumot, amely nota bene kezdettől fogva része a periratnak. Rendben van ez? NINCS. Védekezhettem ezzel szemben? NEM. Vélelmezhető-e számomra láthatatlan helyről érkező szándékos beavatkozás az ítélet ilyen irányú alakításába? IGEN. Felelősségre vonható-e a bíró egy ilyen égbekiáltó ferdítés miatt? NEM.
Aztán a kártérítési ügyek mindezt csak tetőzték és megerősítették. Felelősségre vonható-e az az ügyész, aki kezdeményezi előzetes letartóztatásomat egy olyan ügyben, amelyben épp az általa összeállított nyomozati anyag bizonyítja, hogy nem vettem benne részt? NEM. Felelősségre vonható-e ugyanaz az ügyész, aki – miután szembesül ezzel a ténnyel – ezt követően négy hónapig nem hajlandó ejteni a vádat, mindaddig, amíg új ügyet nem kreál? NEM. És ezek csak a kirívó esetek. Mindezek után egyetlen kérdés marad: lehet-e bízni egy ilyen alapokon nyugvó igazságszolgáltatásban? NEM.
Van bőven, amit korrigálni
És most vissza a jelenbe. Adottak a hatályos igazságügyi törvények, amelyeknek igazságossága bizonyos helyzetekben igencsak megkérdőjelezhető. És nem csak morális értelemben, de jogi értelemben is. Ha csak az Alkotmánybíróságnak arra a nem kis számú döntésére gondolunk, amelyek ezeknek a törvényeknek egyes rendelkezéseit alkotmányellenessé nyilvánítják, máris rájövünk, hogy van bőven, amit korrigálni. Az ártatlanság vélelme, az egyes eljárások jogossága, az egyes bűncselekmények helyes és törvényes értelmezése nem képezheti érzelmi megközelítés tárgyát.
Lehet vitatkozni – és kell is – azon, hogy egy köztéri kamera felvétele használható-e bizonyítékként (szerintem igen). Lehet vitatkozni – és kell is – hogy egy törvényes eljárásban átvizsgált számítógép adatai felhasználhatók-e az eredeti vádon túl is (szerintem igen). De minden kétséget kizáróan kötelező beépíteni a büntető jogszabályokba az Alkotmánybíróság vonatkozó döntéseit! Ahogy tenni kell azért is, hogy a nyomozati eljárástól a jogerős döntésig érvényesüljön maradéktalanul az ártatlanság vélelme, hogy mediatikusan már eleve ne akasszanak fel mindenkit, akiről az ügyészség „pe surse” kiszivárogtatja a nyomozati anyag egyes elemeit – miközben engem írásban megfenyített az ügyészség, amikor nyilvánosságra hoztam az általuk összeállított dossziéból a saját ártatlanságomat minden kétséget kizáróan bizonyító iratokat a Bica-ügyben.
Nyilván azért is tenni kell, hogy ne létezzenek többé titkos protokollumok a nyomozati szervek és a titkosszolgálatok között. Hagyjuk a mítoszt: nem a protokollumok léte a kérdőjeles (esetenként, különösen az államrend vagy emberiesség elleni bűncselekmények, terrorizmus esetén ezek létjogosultsága akár indokolt is lehet), hanem azok titkossága, illetve az, hogy ezek mögé bújva gyakorlatilag egyfajta szekus-ügyészi „szakma” alakulhat ki olyan esetekben is, amikor ez távolról sem indokolt, lásd nemzetbiztonsági lehallgatások még olyan esetekben is, amelyek még ha bűncselekménynek minősülnének is, de semmi közük a nemzetbiztosághoz.
A hatalmi ágak szétválasztása egy másik olyan alapelv, amelynek védelmében fel kell lépni. Tetszik vagy sem egyeseknek, az igazságszolgáltatást a bírói hatalom valósítja meg, ennek pedig nem része az ügyészség! Az ügyészség, mint az állam bűnüldöző szerve a végrehajtó hatalom része, és mint ilyen, az állam büntetőpolitikáját hajtja végre. De nem szolgáltat igazságot, csupán az igazságszolgáltatás eljárásában a vádlottal szemben oppozábilis vádat képviseli. Akkor működik jól, ha az általa képviselt vádat az igazságszolgáltatás, mint tőle (is) független hatalmi ág ítélettel megerősíti.
A hivatali visszaélés a korrupcióellenes ügyészség közkedvelt játékszere, hisz egy pontos értelmezés hiányában szája íze szerint húzhatta rá bármire. Egy idő után épp a legkevésbé defineált tényállási elem, a „mod defectuos” vált közkedveltté, hiszen a „téves” hivatali cselekmények széles és szubjektív értelmezésére adtak lehetőséget. Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság döntése helyre teszi a dolgokat, amikor kimondja, hogy a „téves” cselekedet nem lehet szubjektív megítélés tárgya, az törvényi szintű jogszabályban foglalt kötelezettség megszegését kell hogy feltételezze.
Vegyük ismét a kártérítéses lopások ügyét, amelyben egy többtagú bizottság hagyja jóvá a kártérítéseket. A kártérítési eljárásban törvényi kötelezettsége a felértékelőnek van, akinek szakmai és törvényi kötelessége a kár megállapítása, kiszámítása a zetközi felértékelési standardok szerint. Amennyiben ezt törvényellenesen teszi, azaz szándékosan más összeget állapít meg, akkor ez bűncselekmény. Amennyiben ehhez a szándékos félreszámításhoz csúszópénz is társul, amelyben egy vagy több bizottsági tag is érintett, akkor ez szintén bűncselekmény.
Törvényi kötelessége van továbbá annak a kormányalkalmazottnak, akinek kötelező feladata a felértékelések szakmai ellenőrzése, és aki a bizottság számára ennek alapján jóváhagyó vagy elutasító javaslatot tesz. Amennyiben ez az ellenőr szándékosan elfogadásra javasol egy kártérítést, amiről hivatali kötelességéből fakadóan tudja, hogy az helytelen, akkor ezzel bűncselekményt követ el.
Büntetőjogilag felelős tehát a felértékelő, az ellenőr, és mindazok a bizottsági tagok, akik ebben közrejátszodtak, csúszópénz ellenében vagy anélkül. De nem követ el bűncselekményt az a bizottsági tag, aki ezekről a törvénytelenségekről nem tud, nem tudhat – ez még a hatályos törvények szerint sem bűncselekmény, és ezt az Alkotmánybíróság döntése csak megerősíti.
Megszűnik-e a büntetőjogi felelősségrevonás az ilyen esetekben? IGEN. Helyes-e az az állítás, hogy a DNA-nak a módosítások következtében számos ügyben ejtenie kellene a vádat? IGEN. De jogos-e, természetes-e, helyénvaló-e ez? HÁT PERSZE, HOGY IGEN!
Sokminden lehet aggasztó az igazságügyi törvények módosítása kapcsán, de az Alkotmánybíróság döntéseinek beépítése nem lehet az.
És akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT.
Akár hallgatok, akár nem, az én igazam nyilvánvaló. Az már nem, hogy otthon megszerzem-e valaha.
maszol.ro

Ezért támogatta az RMDSZ a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény módosítását
Az RMDSZ is megszavazta kedden a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvényt módosító tervezetet a szenátusban. Cseke Attila frakcióvezető szerint a törvénymódosítás az ügyészállam felszámolását célozza, és nem veszélyezteti a korrupcióellenes harcot.
A politikus a szavazás után közölte: a parlamentbe beérkező módosító indítványok számottevő részét a szakmai szervezetek kezdeményezték és tartották fenn, és a javaslatok többsége jól működő nyugat-európai modellt, tendenciát követ.
„Ezt a tendenciát bizonyítja az is, hogy sikerült megakadályoznunk, hogy a bírák és az ügyészek ne halmozhassák nyugdíjukat az állami szférából származó fizetéssel. A módosítások nem veszélyeztetik a korrupcióellenes harcot. Ezért az RMDSZ ma megszavazta a törvénymódosítást a végső döntéshozó szenátusban” – idézte a politikust az RMDSZ hírlevele.
Cseke Attila elmondta, az RMDSZ sem a képviselőházban, sem a szenátusban nem támogatta a tervezetnek azt az előírását, amely lehetővé tette volna, hogy egyszerre kapjanak fizetést és nyugdíjat azok a bírák és ügyészek, akiket nyugdíjazásukat követően tovább alkalmaznak. A képviselőházban nem, a végső döntést hozó szenátusban viszont sikerült elfogadtatnia az RMDSZ-nek a halmozás elleni érveit.
A szenátor kifejtette, a jogszabály értelmében még az államelnök sem szólhat bele a bírák és az ügyészek kinevezésének folyamatába: a bírákat és ügyészeket a Legfelsőbb Bírói Tanács nevezi ki. Az államelnök szerepe formális lett, a politikum nem szólhat egyáltalán bele ebbe. „Így a törvénymódosítás nemhogy politikai kontroll alá vonja az igazságszolgáltatást, hanem ellenkezőleg: függetleníti ezt” – magyarázta.
Eltávolítják a titkoszolgálatokat
Az RMDSZ szenátora hozzátette, a módosítások értelmében a titkosszolgálatoktól is függetlenedik az igazságszolgáltatás. Az ügyészi eljárásokat és bírói döntéseket nem sugallhatják vagy befolyásolhatják más intézmények, ezért a törvény ezután szigorúan bünteti, ha titkosszolgálati személyek megkörnyékezik a bírákat, ügyészeket. Emellett a bíráknak és ügyészeknek nyilatkozniuk kell arról, hogy nem dolgoztak és nem dolgoznak együtt a titkosszolgálatokkal.
Cseke Attila kiemelte, a törvénymódosítás bevezeti: bármilyen együttműködési megállapodás, határozat, protokollum, amelyet a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) vagy egy titkosszolgálat ír alá az igazságszolgáltatásért felelős intézményekkel, közérdekű információnak számít, nyilvánosságra kell hozni. Ez azért fontos, hogy ne lehessen ezeket az információkat titkosítani, mint eddig.
„Nem korlátozza a korrupcióellenes harcot”
A politikus szerint a törvénymódosítás nem korlátozza a korrupcióellenes harcot. „Egyértelmű, mindenkire egyformán érvényes szabályozást fogadtunk el, amely a bírák és ügyészek karrierjének valós szétválasztását valósítja meg. Az ügyészek és a bírák egymástól függetlenek kell hogy legyenek, nem szólhatnak bele egymás tevékenységébe. Ez jelen pillanatban nincs így, ezért van szükség az igazságszolgáltatást működtető törvények módosítására” – jelentette ki.
Emlékeztetett, az ügyészek egyetlen jogállamban sem a bírói hatalom részei, Romániában mégis a teljes igazságszolgáltatási procedúra az ellenkezőjét sugallja: mintha az államot képviselő ügyész, a másik fél képviselője az ügyvéd fölött állna, a bíróval egy szinten. „Az ügyészeknek ugyanannyi joguk kell legyen, mint az ügyvédeknek” – hangsúlyozta.
Az elfogadott törvénymódosítás lehetőséget teremt a bírák és ügyészek felelősségre vonására súlyos gondatlanságból vagy rosszhiszeműségből eredő döntéseik miatt. Ha bizonyítottan egy bíró vagy ügyész mulasztásából szenved kárt egy romániai jogalany, az ügyben eljáró ügyészt vagy bírót felelősségre kell vonnia az államnak.
„Eddig az államnak nem volt kötelessége ezt megtenni, ezért nem alkalmazta. A károsult fél anyagi kárpótlásért az államhoz fordulhat, ezt követően az állam a pénzügyminisztériumon keresztül behajtja a jogalany kárát. Mindez bírósági eljáráson keresztül történik” – magyarázta a szenátor.
Fontos lesz a szakmai tapasztalat
Nyugat-európai modellt követ és a jobb szakmai felkészülést célozza, hogy a bírói és ügyészi képzést 2 évről 4 évre emelik, egy év gyakornokság helyett kettő lesz. A négyéves bírói és ügyészi képzés alatt, az egy éves elméleti képzés elvégzése után, félévente más-más jogi szakma területén kell gyakorlatot végezni.
„Az eddigi szabályozás szerint akár 25 éves korban is elérhető volt a bírói pálya. A válókereset tárgyalása például egyszerű pernek tűnhet, azt gondolnánk, ilyen esetben nem szükséges feltétlenül jelentős szakmai tapasztalat. Mégis az érintettek számára komoly következményekkel jár, azért fontos, hogy kellő tapasztalattal és rálátással rendelkező bíró ítélkezzen. A nyugat-európai államok többségében nemcsak a bíróvá válás korhatára jóval magasabb, 30–40 éves kora előtt senki nem léphet a pályára, de sok esetben több éves ügyvédi vagy ügyészségi előtapasztalatot is kérnek. Ez nem véletlen, hiszen az igazságügy szereplői, az ügyvédek, az ügyészek és a bírák közül ez utóbbiak azok, akiknek rangja és felelőssége a legnagyobb, hiszen ők ítélkeznek” – összegezte az RMDSZ szenátora. maszol.ro

A legfőbb ügyész kiáll a tiltakozó bírák és ügyészek mellett
Ez egy európai szintű korrupcióellenes lecke, amelyet a romániai bírák és ügyészek adtak – reagált Augustin Lazăr legfőbb ügyész a bírák és ügyészek igazságügyi törvények módosításai elleni tiltakozására.
„Ez egy európai szintű korrupcióellenes lecke, amelyet a romániai bírák és ügyészek adtak” – nyilatkozta Augustin Lazăr a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) előtt. A legfőbb ügyész kihangsúlyozta, a bírák és ügyészek „nagyon illedelmesen” tiltakoztak, és „nem tettek semmi sértőt”. „Az európai igazságügyi kultúrának megfelelően fejezik ki magukat. Nem tettek semmi sértőt, sőt, kimutatták, hogy nem mindegy számukra az, hogy befolyásolhatják az igazságügy függetlenségét” – mondta Lazăr.
Arra a kérdésre, hogy a bírákat és ügyészeket megbüntethetik-e, Augustin Lazăr a CSM elnökének, Mariana Ghenának a hétfői levelét említette, majd hozzátette, hogy aki bíró vagy ügyész. tudja, hogy „mit kell tennie”. Agerpres; itthon.ma/erdelyorszag

Közép-Európa Kutatásáért Díjjal tüntették ki dr. Murádin János Kristófot
A Kolozsvári Kar főállású oktatója, dr. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, kari kancellár a Közép-Európa Kutatásáért Díj Junior fokozatában (40 év alatti korosztály) részesült. A 20–21. századi közép-európai témákat kutató magyar történészeknek évente odaítélt szakmai díjat 2017. november 24-én a Szegedi Tudományegyetemen adta át dr. Gulyás László professzor ünnepélyes keretek között a VII. Újragondolt negyedszázad. Tudományos konferencia a Horthy-korszakról című rendezvényen. sapientia.ro

Hiába a civilek, bírák és ügyészek tiltakozása – megszavazták a törvénymódosítást
Döntő házként megszavazta kedden a szenátus a bírák és ügyészek jogállásáról szóló, 2004/303-as törvényt módosító tervezetet, az indítványt 80 támogató szavazattal fogadták el.
A voksoláskor csak a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) és az RMDSZ szenátorai voltak az ülésteremben.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) törvényhozói még a szavazás előtt kivonultak a teremből, arra hivatkozva, hogy részt akarnak venni a két ház együttes ülésén, amelynek – a két házbizottság által jóváhagyott program szerint – 14 órakor kellett volna elkezdődnie. A PNL és az USR szenátorai csak az általuk benyújtott és az igazságügyi törvényekkel foglalkozó különbizottságban elutasított módosító javaslatok egy részét olvasták fel. A Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) szenátorainak tiltakozó akciója miatt pedig mintegy tíz percre megszakították a szenátus plenáris ülését, amelyen a bírók és ügyészek jogállásának módosításáról szóló törvénytervezetről vitáznak.
Călin Popescu-Tăriceanu felszólalása közben az USR szenátorai beálltak a házelnök háta mögé „Együtt az igazságszolgáltatásért” feliratú tábláikkal. Tăriceanu ekkor azt mondta, hogy amíg az USR-sek elfoglalják a helyüket, felfüggeszti az ülést, mivel azonban a tiltakozó szenátorok tíz perc után sem ültek le, a házelnök elrendelte a vita folytatását. Később, Şerban Nicolae szociáldemokrata párti szenátor javaslatára, többségi szavazattal a plénum úgy döntött, hogy meghosszabbítják az ülést addig, amíg a 2004/303-as törvényhez benyújtott minden módosító indítványt megvitatnak. A Nemzeti Liberális Párt és a Mentsétek meg Romániát Szövetség tiltakozott a döntés ellen, és bejelentették, hogy távoznak az ülésről, mivel jelen kívánnak lenni a két ház együttes ülésén.
Kivonult a szenátus plénumából a Népi Mozgalom Párt (PMP) is az igazságügyi törvények vitájáról, miután elutasították a párt elnökének, Traian Băsescunak azon javaslatát, hogy vegyék le a napirendi pontok közül az igazságügyi törvényeket. „Nem adtunk le egyetlen módosító javaslatot sem, hogy a Iordache bizottság ne mondhassa azt, hogy „elfogadtuk a módosításaikat”. Ez egy csapda volt, amit az ellenzéki pártoknak állítottak” – nyilatkozta Băsescu.
Amennyiben a parlament 2018 áprilisáig nem dönt az ártatlanság vélelméről szóló európai uniós irányelvnek a hazai törvénykezésbe való átültetéséről, a kormány sürgősségi rendelettel szabályozhatja ezt – nyilatkozta tegnap Tudorel Toader igazságügyi miniszter. Az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozó kormányzati források a miniszter nyilatkozatára reagálva azt állították, a kabinet nem fog sürgősségi rendeletet kiadni erről. Székely Hírmondó; Erdély.ma

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro

Jó évük volt a gazdáknak: pityókából és szőlőből is rekordtermés volt
Rendhagyó módon a mezőgazdasági esztendőről tartott sajtótájékoztatót Török Jenő, a Hargita Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője, illetve kollégája Zsigmond Sándor szerdán. Szó esett rekordtermésekről, De minimis-támogatásokról és képzéseikről is.
Az évértékelő beszámolón először az országos adatokat ismertették. Mint kiderült, nemcsak megyei, hanem országos szinten is jó évet zárhattak a mezőgazdálkodók, két kultúra (pityóka és szőlő) esetében az átlagtermés felülmúlta a sokéves átlagot.
Emellett több kultúra esetében nemcsak az átlag-, hanem a teljes termés is nagyobb lett, mint az előző években.
A gabonafélékből összesen 26,87 millió tonnát arattak le országszerte. A búzából, rozsból és tritikáléból összesen 10,16 millió tonnát gyűjtöttek be, az átlagtermés hektáronként 4,84 tonna volt. Hektáronként országos szinten repcéből 2,84 tonna, borsóból 2,77 tonna, árpából 4,9 tonna, napraforgóból 2,7 tonna, szójából 2,38 tonna, kukoricából 5,8 tonna, pityókából 18,8 tonna, szőlőből 6,5 tonna lett az átlagtermés – részletezték.
Ahhoz, hogy kedvező évet zárhassanak a hazai mezőgazdálkodók, hozzájárult egyebek mellett az is, hogy megfelelően alakult az időjárás, volt kellő csapadék, így szárazság csak kevés térséget érintett. Emellett időben érkeztek a támogatási értékek, így a gazdák meg tudták vásárolni, amire szükségük volt. Az év során pedig a mezőgazdasági intézmények is jobban együttműködtek, mint korábban – sorolta Török Jenő.
Nyomott a pityóka ára
Mint az igazgató rámutatott, a Hargita megyei kultúránkénti terméshozamok közül kiemelkedő volt a pityókáé: idén hektáronként 26,3 tonnás átlagtermést gyűjthettek be a gazdák, ez negyven százalékkal több, mint az országos átlagtermés. Üröm az örömben, hogy az ára még mindig nyomott, mindössze 40-50 banit kínálnak a krumpli kilójáért, emellett pedig kereslet sincs a termésre. Török Jenő megjegyezte, Borzsovában például az elmúlt egy hónapban egyetlen felvásárló sem kereste a pityókát, családi gazdaságukban termett 350 tonna burgonyának még 10 százalékát sem értékesítették. De bíznak benne, hogy az ünnepek alatt a kereslet és az ár is jó irányba mozdul el.
Több rekordtermés is volt
Zsigmond Sándor a Hargita megyében termesztett további főbb kultúrák terméshozamát is ismertette: rekord átlagtermést – hektáronként 4100 kilogrammot – arathattak a búzát vető gazdák, s szintén jónak mondható volt a tavaszárpa hektáronkénti 2510 kilogrammos átlagtermése. A kukoricatermesztők sem panaszkodhattak a 4100 kilogrammos átlagtermésre, ami az előző évekhez viszonyítva jónak mondható. Azt is kifejtették, hogy a cukorrépatermő földek mérete egyre növekszik a 2015-ös mélyponthoz képest, idén a termesztők 78 hektárról rekordmagas, 45 500 kilogrammos átlagtermést gyűjthettek be. A takarmánynövényekkel bevetett területek mérete évről évre növekszik, ami az állattenyésztési ágazat növekedését is jelenti.
A kormánytámogatásokról
Ezt követően az igazgató ismertette az idén elindult országos De minimis-programokat: a gyapjú értékesítését ösztönző juttatást Hargita megyében 641 juhtartó gazda igényelte, amely révén az értékesített gyapjú után kilogrammonként 1 lejes támogatást kapnak a gazdák.
Ennek a juttatásnak a célja, hogy a juhtartók felismerjék a gyapjú értékét, így az feldolgozásra kerüljön az elégetés helyett. A paradicsomtermesztők megsegítésére indított De minimis-támogatással a megyében négy gazda élt, elsősorban Keresztúr és Udvarhely környékén, akik teljesítették a vállaltakat, és már meg is kapták az az után járó idei juttatást. Érdekességként Török Jenő azt is megjegyezte, ezzel a lehetőséggel elsősorban fiatalok éltek: olyan is van közöttük, aki Angliából hazaköltözve fogott paradicsomtermesztéshez.
Újabb, De minimis-támogatás lesz
Az igazgatóság által szervezett képzéseket Zsigmond Sándor ismertette, mint tőle megtudtuk, az agrár-környezetgazdálkodási támogatások megszerzéséhez is szükséges képzéseiken idén 941 érdeklődő vett részt a megyében, a méhészeknek szánt képzésükre pedig 40 méhész jelentkezett 2017-ben. Török Jenő vázolta a várhatóan jövőben elinduló mangalica és báznai sertések tenyésztését ösztönző program már ismert részleteit is. Mint mondta, jelenleg e sertéstenyésztők számának és farmjaik méretének felmérése zajlik az illetékes intézmények szakemberei révén. A tervek szerint, akik felvállalják e hagyományos fajták tenyésztését, erre a célra ingyen kaphatnak malacokat az államtól, továbbá 250 lej támogatást állatonként. Az egyik megkötés, hogy a tenyésztett állatok felét hivatalosan működtetett vágóhídon vagy feldogozónak kell eladni.
Összevonnak több intézményt
Török Jenő újságírói kérdésre arról is tájékoztatott, hogy jövőben valóban a megyei mezőgazdasági igazgatóságok ernyője alá vonják az eddig bukaresti központú, mezőgazdasági vonatkozású intézményeket – kivétel a vidéki beruházásokat finanszírozó ügynökség (AFIR) és mezőgazdasági kifizetési is intervenciós ügynökség (APIA).
Valószínűleg már a jövő év első felétől az igazgatóság adminisztrálása alá fog tartozni a vetőmag felügyelőség, a növényvédelmi hivatal, az állatnemesítő és szaporodásbiológiai hivatal (OARZ), a talajtani és agrokémiai hivatal (OSPA) és az állami földbirtokok ügynöksége (ADS) is. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro

Blokkregényt olvasott már?
Ismerős a korláton csúszkálva közlekedés, a bejáratot elbarikádozó, földön fetrengő részeg szomszéd, az ablakon kiadott lekváros kenyér vagy a nyálgalacsin gyártása, hogy valaki beletenyereljen vagy belelépjen? Van, akinek poén a blokkos élet, hálás érte, és még meg is ihleti. Öt éve tett ígéretét betartva kedden délután bemutatta Székelyudvarhelyen új regényét Zsidó Ferenc.
A székelyudvarhelyi születésű, Székelykeresztúron élő magyartanár legelső könyvének megjelenése után tizenöt évvel ismét a regény műfajához nyúlt, Huszonnégy című művével új típusát hozva létre az elbeszélő irodalomnak, az ún. blokkregényt. Miként a szerző némi iróniával megjegyezte, épp mire a nagy szomszédolások kora lejárt. Bár tény, hogy a blokkban még most is van némi összetartás, működnek azok a bizonyos láthatatlan csápok.
Ő maga mindig is blokklakó volt, a három szoba, összkomfort csábereje rá is ugyanúgy hatott annak idején, mégsem csupán saját sokrétű élményeire hagyatkozott, hanem közel tíz évig embertípusokat és anyagot is gyűjtött másoktól. Majd annak a sokak számára ismerős állapotnak a leírására vállalkozott, amelyen a tömegpszichózis egyik elmélete nyugszik, nevezetesen hogy tömegben csökken az egyén IQ-ja, mivel már nem kell gondolkodnia, hisz senki más sem teszi. A leépülés folyamata a főhősben is végbemegy: a meghasonlott újságíró valami maradandót szeretne alkotni, végül azonban ráébred, hogy meghaladja a vállalkozás, hiszen ilyet bárki tudna írni, aki hasonló miliőben él.
Bár novellafüzérnek tűnik, valójában egy keretes történetről van szó, a főhősön keresztül egy tömbház húsz lakrészét és négy közös terét – a pincét, lépcsőházat, tárolót és padlást – járja körül, mindezt huszonnégy óra alatt.
A regény ötletét egy pincezugban rajtakapott szerelmeskedő párról bevillant régi emlék adta, azontúl pedig „megírni, hogyan élünk – felkelünk, dolgozunk, nyűglődünk –, a kis semmiségek mögött meglelni a mélységet, mindezt egy keretbe helyezve, érdekes stílusban tálalva”. Az életszagú történetek közül egy igazán pozitív töltetű rész emelkedik ki, és egyben ennek az abszurd boldogságnak a megírása bizonyult számára a legnehezebbnek, mert „a feszültségek és problémák könnyebben elmesélhetők, kitapinthatóbbak”.
A feltevést, hogy a harmadik személyben megjelenített, cseppet sem szeretetreméltó főszereplő vagy a külső narrátor mennyire Zsidó Ferenc, elhárította magától: tudatosan nem magát írta bele a regénybe, az életrajzi elemeket is megbuherálta, a lakókat pedig távolról kezelte, épp azért, hogy bárhol érvényesnek hasson. A könyvben kevés a leírás, hogy épp csak képi szinten segítse az olvasót, a gerincet főleg párbeszédek alkotják, ahogyan az emberek társalognak a hétköznapokban, félmondatokban, egymás szavába vágva, kibeszélve magukból, ami felgyülemlett, noha attól még nem oldódik meg semmi, „ellenben ha elolvassuk és hozzátesszük saját élményeinket, már be is végezte a könyv”. Kissé szabadkozott a vulgáris részek miatt, de mint mondta, házi kritikusa, felesége tanácsára sokat faragott rajtuk, csak jelzésszerűen hagyott meg egy-két közönséges kifejezést – és azzal fel is olvasta az egyik durvább részt, amelyet bevallása szerint a keresztúriak előtt nem mert.
Bálint Tamás költő, aki ezúttal moderátorként volt jelen, arról faggatta a szerzőt, hogy mennyire felismerhetők vagy maiak a szereplők, mire jött a válasz: Lavírozni kellett, de végül sehogy sem lehet jól kijönni ebből. Ha valaki magára ismer, az a baj, ha nem, akkor meg az, hogy miért nem írtam bele. Ha megkergetnek, az az irodalmi siker netovábbja lesz.
A kérdésre, hogy ki a kedvenc lakója, azzal vágta ki magát, hogy hozzá a lépcsőház áll legközelebb, mert átmenetet képez a kint és bent között, amíg végigjárja, reggelente számba veszi a napi teendőket, hazaérve pedig ideges tanáremberből ott állítja át magát férj és apa szerepbe.
A Gutenberg Kiadónál megjelent könyv illusztrációját Orosz Annabella készítette, egy gyergyószentmiklósi tömbház fotóját véve alapul. Kosztolányi Kata / Székelyhon.ro

Legyen békesség a szívünkben (Karácsonyváró az Őrkőn)
Rendhagyó momentummal, rövid hegedűjátékkal indult tegnap délután az a karácsonyi műsor, melyet őrkői roma gyermekek tanultak és mutattak be, akik édesanyjuk révén kapcsolódtak be a Nő mint esély programmal párhuzamosan működtetett foglalkozásokba. A Néri Szent Fülöp Általános Iskola szomszédságában lévő tornateremben méretes karácsonyfát díszítettek fel, körülötte szűk körben, mégis családias hangulatban ünnepeltek.
Két őrkői mellett egy karácsonyi dalt is eljátszott tegnap Mihaela és Vanessza, akik Gáspár Csabával tanulnak heti rendszerességgel hegedülni. Ugyan még nem játszanak „magas szinten”, azért bátorítsák, támogassák őket – kérte oktatójuk rövid előadásuk bevezetőjeként. Az Őrkőn élő roma asszonyok nevelését, felzárkóztatását célzó – az önkormányzat és a Máltai Segélyszolgálat által közösen működtetett – program részeként szociális munkások foglalkoznak a 7–12, illetve 12–18 éves lányokkal is.
Jelenleg több mint harmincan járnak kézműves-foglalkozásokra, bekapcsolódtak önismereti és fejlesztő játékokba, közülük a legkitartóbbakkal állította össze Kovács Izabella a tegnap délután bemutatott karácsonyi műsort.
Énekek, versek mellett egy rövid előadással tisztelegtek a közelgő ünnep előtt a gyermekek, akiket édesanyák, testvérek követtek és tapsoltak meg. Az összeállítás végén a nézőket karácsonyi díszekkel lepték meg a fellépők, s ők sem távoztak üres kézzel: a karácsonyfa alatt számukra is ajándékok sorakoztak.
Fésüs Margit két lányát jött el megnézni tegnap, a 15 éves Klementina – a Váradi József-iskola diákja – a rövid előadás mesélője volt, kisebbik gyermeke pedig énekelt. Azt mondta, szeretik, kívánják a gyermektársaságot, ezért szívesen engedi őket a foglalkozásokra, ahová iskola után mennek el, s ő maga is szeret az asszonyokkal találkozni, jólesik beszélgetni a számukra szervezett tevékenységeken. Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elhazudott rendszerváltás
Huszonnyolc évbe telt, amíg a román bűnüldöző hatóságok is kimondták, amit szinte ugyanennyi ideje sejtettünk, és ami miatt az Emberi Jogok Európai Bírósága már sokszor elítélte Romániát, éspedig hogy 1989 decemberében egy politikai-katonai parancsnokság vette át a hatalmat.
Ez a csapat keltett pánikot a Ceauşescu dicsőítésére összehívott december 21-ei népgyűlésen, ez riogatott terrorista veszéllyel 22-e, a diktátor-házaspár megfutamodása után, ez a társaság okolható a közel ezer kioltott életért és 2500 sebesülésért, és azért a rögtönítélő bíróságért is, amely igen gyors, felületes és egyáltalán nem jogszerű tárgyalás után halálra ítélte és azonnal ki is végezte az addig teljhatalmúnak látszó kommunista vezért és feleségét. A sietség oka természetesen az volt, hogy a hatalom új birtokosairól ne derüljön ki semmi olyan, ami esetleg őket is kibillentené az alig elfoglalt bársonyszékekből – egyenesen a vádlottak padjára. Ennek érdekében semmisítettek meg sok fontos bizonyítékot is, és nem is hiába, hiszen nyertek 28 évet, és a játszma még korántsem zárult le.
Neveket ugyanis még nem hozott nyilvánosságra a katonai ügyészség, noha az akkori „forradalmár” vezetők kiléte jól ismert, Ion Iliescu későbbi államfőtől kezdve. De már az is eredmény, hogy idáig eljutottunk, hiszen az ügyet egyszer már lezárták, miután addig húzták-halasztották, hogy az emberölés vádja is elévült. Egy éve azonban emberiesség elleni bűncselekmények miatt indították újra a kivizsgálást, és mivel ez nem évül el, van némi remény arra, hogy elítéljék az országmegváltói mezbe bújt, magukat demokratának hazudó gyilkosokat. Igazi, rendes, alaposan előkészített perek után, amelyek nem hagynak kétséget és nem rejtenek el további bűnöket, cinkosságokat, visszaéléseket. Mert az nem vitás, hogy Ceauşescuék megérdemelték sorsukat, de oda kell melléjük állítani azokat is, akik önös érdekükben, a diverzió kedvéért lövettek meg fegyvertelen polgárokat. Hiszen nekik tulajdonítható, hogy itt a rendszerváltás is félresiklott, jogállam és jólét helyett korrupció és szegénység jellemző Romániára. Úgy látszik azonban, hogy valami mégis megváltozott. Jó lenne tudni, hogy ezt minek köszönhetjük, hogy a szekus örökségből mennyi eleven még, emberben, eszközben és hozzáállásban. Mert csak akkor lehetünk nyugodtak, ha 1989 decembere után Marosvásárhely fekete márciusát, a bányászjárásokat, a privatizációt, a visszaszolgáltatási huzavonákat, a szélsőséges románok támogatói hátterét, a magyarság elnyomását – mit önálló egyetem Kolozsváron, már egy líceum sem lehet Marosvásárhelyen! –, no meg a mindenféle kiváltságra jogosító forradalmárigazolványokat illetően is végre tiszta és világos ítéletek születnek. De hol vagyunk még ettől? A régi rend emberei nem adják olcsón a bőrüket. Kemény harc következik, amelynek tétje nem is néhány ember bebörtönzése, hanem a valódi rendszerváltás. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomában
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)

Betlehemező kisdiákok
Angyalok, pásztorok jöttek…
Advent utolsó hete szerkesztőségünkben is a legszebb időszak. Több kedves vendégcsoport látogat el hozzánk ilyenkor a karácsonyi örömhírrel, és a köszöntők sorából sohasem hiányoznak a marosvásárhelyi Dacia Általános Iskola kisdiákjai. Pár lelkes pedagógus, Vajda Gyöngyi, Szakács Judit, Pál Annamária tanítónők hozzák el hozzánk évről évre a gyermekeket, akik szép, ötletes műsorukkal pillanatok alatt ünnepi hangulatot teremtenek.
Kedden délelőtt elsőként Vajda Gyöngyi elsősei – angyalok és pásztorok – kértek énekszóval bebocsátást. Népi hagyományokat felvillantó játékukat Szakács Judit harmadikos diákjainak modernebb, a szenteste üzenetét 21. századivá tevő betlehemezése követte. „Nyissátok ki házatok, szívetek ajtaját/, Kopogtat a kis Jézus, szállást kér a szent család” – hallhattuk előadásuk elején, majd a mostani, rohanó világ talmi értékei és az igazi, örök értékrend találkoztatásának, utóbbi győzedelmeskedésének lehettünk tanúi. A műsort Pál Annamária másodikosai zárták betlehemi énekekkel, versekkel, jókívánságokkal.
A Dacia iskolában hagyomány a betlehemi körút, a diákcsapatok és pedagógusaik mindig együtt viszik az örömhírt szerte a városban és a városon túl. Idén a helyi rádiók, televíziók mellett a helyi rendőrségnél is tiszteletét tette a csapat, de a marosszentgyörgyi Semtestnél is jártak, este pedig a harasztkeréki református templomban mutatták be műsorukat.
Évről évre megújuló betlehemi játékával hét esztendeje vált a tanintézet a Kárpát-medencei Székely-Kapuk – ZöldKapuk program részesévé, amelynek célja a gyermekek népművészeti hagyományokkal, közösségi kultúrával való megismertetése – tudtuk meg Szakács Judittól. Az advent végi körutakról írott beszámoló, illetve hang- és képanyag is készül, amelyet a pályáztatónak elküldenek. A betlehemező gyermekek jutalma rendszerint egy horvátországi nyaralás. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Magyar Sarok a magyar óvodáknak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) az erdélyi szakmai fejlesztési programsorozat keretében Óvodapedagógusok a gyermekközpontú óvodákban címmel szervezett szakmai konferenciát Nagyváradon december 16-án.
Az eseményen, még a konferenciák elkezdése előtt jelképesen átadták a magyar óvodáknak járó Magyar Sarok nevű fejlesztőcsomagot, amely készségfejlesztő játékokat, mesés- és mondókáskönyveket, Magyar Népmesék CD-t tartalmaz.
Az RMPSZ Arad megyei fiókját Tripon Ildikó óvónő, módszertani felelős képviselte, ő vette át jelképesen a fejlesztőcsomagot, és adta tovább a Kincskereső Óvodának.
A nagyváradi konferencián Arad megye 26 óvodája, valamint a Temes, Krassó-Szörény, Bihar és Szatmár megyei óvodák is megkapták a Magyar Sarok tartozékait.
A Kárpát-medencei óvodafejlesztési programban összesen 1500 magyar sarok kialakítását tette lehetővé a Nemzetpolitikai Államtitkárság. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)

Az igazságügyi törvénycsomagról
Csoma Botond jogász, az RMDSZ parlamenti képviselője pontszerűen válaszolja meg az Eckstein-Kovács Péter véleményanyagában állítottakat. (Szabadság, 2017. december 16., Kérdések, válaszok meg egy kis nyelvészkedés – Véleményszilánkok az igazságügyi törvénycsomagról)
1. Állam-ügyészállam
Az a tény, hogy a Pallas Nagylexikon, az Oxford Dictionary vagy a Google sokunk jóbarátja nem definiálja az ügyészállamot, nem jelenti azt, hogy a politológiában nem létezik ez a fogalom. Az Egyesült Államokban, az akadémiai körökben igen élénk vita folyt a lehetséges ügyészállamról. Ez két esetben is felmerült, Richard Holbrooke volt diplomata és a Lewinsky-ügy kapcsán is megjelentek ilyenszerű vélemények.
Ugyancsak az ügyészállamnál maradva, Eckstein-Kovács Péter arról beszél, hogy a 24 órás fogvatartáson túl minden mást a bíróságnak jóvá kell hagynia. Nemcsak a fogvatartás intézményén keresztül kell megítélni ezt a helyzetet, hanem meg kell vizsgálni más elemeket is. Az ügyészség és a titkosszolgálatok közötti esetleges titkos, demokratikus szempontból átláthatatlan együttműködési megállapodások kapcsán felmerülhet az a kérdés, hogy az előbbi vajon nem jut-e túlzott befolyáshoz, amely ellentmondhat a hatalmi ágak szétválasztásának, és meghaladhatja a jogállamiság kereteit. Nyugati konszolidált demokráciákban, ahol komolyan veszik a hatalmi ágak között létező fékek és ellensúlyok rendszerét, elképzelhetetlen lenne, hogy egy vezető ügyész ne jelenjen meg egy parlamenti kivizsgáló bizottság előtt, és teljesen ignorálja a törvényhozó hatalmat.
Eckstein-Kovács Péter: „az ügyészek munkájának eredményességét/törvényességét a jogerős bírósági ítéletek minősítik: ha a vádlottakat felmentik, az azt jelenti, hogy az ügyészek rosszul végezték dolgukat. A DNA esetében a bíróságok által ítélettel »hitelesített« vádiratok aránya évek óta 90% körül volt. Ez nem tökéletes, de messze a nemzetközi átlag feletti eredmény.”
Bennem kételyek merülnek fel, amikor azt látom, hogy a bíróságok 90 százalékban a DNA-nak adnak igazat, ez az arány Európa nyugati felében 65-70 százalék. Ennyivel felkészültebbek lennének a romániai ügyészek nyugati kollégáikhoz képest? Ebben a tekintetben muszáj megemlíteni a Mikó-ügyet, amely nyilvánvaló justizmord (súlyos bírói tévedés), vagy más pereket, a Nagy Zsolt elleni eljárást például, ahol nagyon is vitatható bírói ítéletek születtek. A jogállamiság megszilárdításának szempontjából kifejezetten jónak tartom azt, hogy a bíróknak és ügyészeknek nyilatkozniuk kell arról, hogy együttműködtek-e 1990 után a titkosszolgálatokkal. Tilos őket ügynökként beszervezni, és az esetleges megállapodások az ügyészségek és a titkosszolgálatok között közérdekű információnak minősülnek.
2. A 2004 évi 303. sz. törvény a bírók és ügyészek jogállásáról
Eckstein-Kovács Péter:„A 3§-ból törölték azt a kitételt, hogy az államelnök által kinevezett bírók függetlenek a törvény által meghatározott kereteken belül. A továbbiakban megfosztották az államelnököt attól a jogától, hogy kinevezze az ügyészség vezetőit. Az ügyészek függetlenségének törlése utat nyit az ügyészek politikai alávetésének az Igazságügyi Minisztériumnak.”
A 3§ az ügyészek és nem a bírók függetlenségéről szól! Az ügyészek a tevékenységüket az Igazságügyi Minisztérium autoritása alatt fejtik ki, ez nem jelent alárendeltségi viszonyt (relaţii de subordonare), a minisztérium nem utasíthatja az ügyészeket, hogy ki ellen emeljenek, vagy ne emeljenek vádat, az autoritás szervezeti kérdésekre terjed ki. Nem mellékes, hogy az autoritás fogalmának bevezetésével nem történt semmi más, mint az, hogy a törvényt összhangba hozták az Alkotmány 132. cikkelyének első bekezdésével, amely így szól: „Procurorii îşi desfăşoară activitatea potrivit principiului legalităţii, al imparţialităţii şi al controlului ierarhic, sub autoritatea ministrului justiţiei.” (Az ügyészek a törvényesség, a részrehajlás mentesség és a hierarchikus ellenőrzés elvei szerint, az igazságügyi miniszter fennhatósága alatt fejtik ki tevékenységüket.) A demokratikus társadalmakban mindenhol különbség van az ügyészek és a bírák függetlenségi mértéke között, hiszen az előbbiek nem képezik a harmadik hatalmi ág, a bírói hatalom részét, és hierarchikus szervezetekben fejtik ki tevékenységüket.
Eckstein-Kovács Péter: „A továbbiakban megfosztották az államelnököt attól a jogától, hogy kinevezze az ügyészség vezetőit.”
A szenátusi vita előtt a speciális bizottság megszavazta, hogy az államfő egyszer visszautasíthat indokolt módon ügyészi kinevezési javaslatot.
Eckstein-Kovács Péter: „A 96§ olyan értelemben módosult, hogy az állam köteles viszontkeresettel fordulni a súlyos tévedésével vagy akaratlagosságával anyagi kárt okozó bírók és ügyészek ellen. Eddig a Legfelső Bírói Tanács (CSM) döntéskörébe tartozott, hogy megállapítsa a rosszhiszeműséget/súlyos tévedést, ami anyagi kárt okozott, vagy indokolt esetben megkeresse a bíróságot, hogy az állam által kifizetett kártérítést a vétkes bíróra hárítsa. Ez volt szerintem a helyes megoldás. A kötelezően beindítandó viszontkereset erősen elbátortalaníthatja az ítélkező bírókat, rendelkező ügyészeket.”
A bírák és ügyészek anyagi felelőssége nagyon szigorú feltételek között valósul meg. Az első feltétel az, hogy egy nemzetközi testület, mint például a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának, kártérítés kifizetésére kell ítélnie a román államot. Másodszor egy bírósági eljárás keretén belül meg kell állapítani, hogy az illető bíró vagy ügyész rosszhiszeműen járt el, vagy súlyos gondatlanságot követett el, és emiatt következett be a kár, amelyet az államnak ki kellett fizetni. A harmadik lépésben az államnak a Pénzügyminisztériumon keresztül pert kell indítania az illető ellen, hogy a kártérítést behajtsa. Tehát, három bírósági eljárásról van szó, ami elég komoly garanciát jelent a jogállamiság szempontjából, és nem állunk azzal szemben, hogy itt tulajdonképpen a bírák vagy az ügyészek megfélemlítése történt. Ami az anyagi felelősséget illeti, azt gondolom, hogy a jogállam szempontjából elfogadható, tekintve, hogy a bírák és ügyészek emberi sorsokról döntenek.
3. A 2004 évi 317. törvény a CSM szervezéséről és működéséről
Eckstein-Kovács Péter: „A 67§ első bekezdése létrehozza az Igazságügyi Felügyelet (Inspecție judiciară) új formáját: megalapít egy, a CSM-től függetlenül működő, bár szervezésileg odasorolt bűnüldözési struktúrát, amelyik a bírók és ügyészek által elkövetett bűncselekmények esetében nyomoznak. Jól mutatja a Iordache-bizottság ordas szándékát az, hogy eredetileg ezt a testületet az Igazságügyi Minisztérium alárendeltségébe kívánta volna létrehozni, ami még rosszabb döntés lett volna. Az elfogadott változat is rossz: ez kivonja a bírókat a DNA hatásköre alól, és egy maréknyi magisztrátusnak adja át a többi kolléga feletti nyomozás jogát.”
Ebben az esetben tárgyi tévedéssel állunk szemben. Az Igazságügy Felügyelet semmilyen bűnüldözési hatáskört nem kap. Az Igazságügy Felügyelet kizárólag szakmai ügyekben ellenőrizheti a bírákat és ügyészeket, és fegyelmi ügyekben járhat el. A bírák és ügyészek által elkövetett korrupciós bűncselekményeket továbbra is a DNA vizsgálja, az igazságszolgáltatással kapcsolatos bűncselekmények vizsgálására létrehoztak egy részleget az Általános Ügyészségen belül, a főügyész közvetlen alárendeltségében. A politikumnak semmilyen befolyása nincs erre a testületre.
Eckstein-Kovács Péter: „Jogállaminak nem minősíthető az a módosítás, ami szerint a vezető ügyészi beosztásokra való pályázás mellőzi az eddig kötelező írásbeli próbát, márpedig a régi rómaiak is tudták, hogy scripta manent.”
Vezető ügyészi beosztásokra csak olyan ügyészek pályázhatnak, akik komoly régiséggel rendelkeznek, nem tegnap léptek be a rendszerbe, az interjúkat nem politikusok tartják, hanem a Legfelső Bírói Tanács.
4. A büntetőjogot és -eljárást módosító javaslatokat
nem elemezném, mert még nincsenek végleges javaslatok a bizottságban sem. Az RMDSZ pedig nem tud egyetérteni minden egyes módosítással.
5. Eckstein-Kovács Péter kérdései
„Elfogadható-e, hogy nem maga a kormány terjeszti be az igazságügyi törvénycsomagot, hanem egy amorf, nehezen felelősségre vonható bizottságra bízza azt? Ad-e okot bizalomra az, hogy a bizottság vezetését nem egy szakemberre, hanem a 13-as kormányrendelet során már megbukott képviselőre bízták (Fl. Iordachera), illetve a bizottságban vezető szerepet kapott egy személyesen érdekelt személy (St. Cătăniciu)? Vajon miért nem kérték ki szavazás előtt a Velencei Bizottság véleményét? Mivel indokolható, hogy az Alkotmánybíróság által megsemmisített előírások mellett a jogállamiságot súlyosan sértő rendelkezések kerültek túlsúlyba a csomagba? Milyen hatást kelt, ha a módosítások közvetlenül befolyásolhatják a kormányzó pártok vezetőinek folyamatban levő büntető pereit? Mi a magyarázata annak, hogy a szakmai szervezetek, köztük a CSM negatívan véleményezte a tervezetet? Mivel magyarázható az, hogy tüntetések gerjedtek országszerte a csomag ellen? Hát az, hogy a nemzetközi intézmények aggódnak azért, hogy csapást szenved a korrupció elleni harc, ha a tervezet szerint fogadják el a csomagot? Mivel magyarázható, hogy fontos nagykövetségek vagy például az amerikai külügy aggódva figyelik, mi történik? Képesnek tartja-e a parlamenti többséget arra, hogy a végszavazásnál minden engedményt visszacsináljon abból, amit az eredeti tervezethez képest tett? Hiszi-e, hogy a PSD–ALDE szövetség a jogállamot erősíteni akarja a csomaggal, és nem gyengíteni azt a számos bajban levő vezetője javára?”
Nem tartom ördögtől valónak, hogy az igazságügyi törvényeket nem a kormány – habár az eredeti tervezetet a kormány dolgozta ki –, hanem egy parlamenti bizottság terjeszti be. Egyetértek, hogy el lehetett volna küldeni a Velencei Bizottságnak véleményezésre, az államfő is megteheti kihirdetés előtt. A képviselőházban eddig megszavazott három törvény nem bontja le a jogállamiságot, nem állít le folyamatban lévő bűnvádi eljárásokat, nem segít sem Dragneának, sem másnak.
Nagyon nehéz tárgyszerűen és higgadtan viszonyulni ehhez a kérdéshez olyan körülmények között, amikor a mindent átható politikai csatározás teljesen háttérbe szorítja a szövegszerű jogi elemzést. Nem segít a helyzeten az sem, hogy a PSD elnökének büntetőjogi gondjai vannak, a speciális bizottság elnöke, Florin Iordache pedig, akinek vezetésével tárgyalják a tervezeteket, a hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendelet kezdeményezője. A PSD hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy ezt a kérdést is teljesen behálózza a politikai antipátia.
Johannis megnyilvánulása az igazságügyi törvények kapcsán teljesen politikai logikát követ, mellőzi a jogi megközelítést, ez részben érthető is, hiszen annak ellenére, hogy de iure államfő, de facto, tulajdonképpen az ellenzék vezéralakja, hálás téma ez a belpolitikai csatározásban. Alkotmányossági szempontból viszont aggályos az, hogy teljesen ellenzéki politikai szereplőként viselkedik ebben a kérdésben. Szabadság (Kolozsvár)

Árvák a rászorulókért: zsoboki ajándék a módosi gyermekeknek
Szívmelengető kezdeményezéssel kapcsolatban – amelyet az Ágoston Sándor Alapítvánnyal karöltve kiviteleznének – kereste meg a Bethesda Gyermekotthont Ottucsák Melinda (egykori zsoboki Petőfi-ösztöndíjas). Arra gondoltak, mi lenne, ha idén a zsoboki gyermekotthon lakói cipősdoboz ajándékokat készítenének a szerbiai Módoson élő rászoruló gyermekeknek.
Szerbiában, a szerb–magyar határhoz közel, Zsoboktól nagyjából ötórányi autóútra található egy Módos nevű vajdasági falu. Mintegy 2400 lakosa közül mindössze 250 ember magyar, a gyermekek száma pedig drasztikusan alacsony. A gyermekek többsége vegyes házasság szülötte, így ők nem tudnak olyan jól magyarul, mint szüleik vagy nagyszüleik. Az Ágoston Sándor Alapítvány nyaranta egyhetes tábort szervez a vajdasági szórványmagyarság részére Módoson, ahol a gyermekek tanulhatják a magyar nyelvet.
A módosi magyar gyermekeknek minden adventben az Ágoston Sándor Alapítvány visz karácsonyi csomagot. Sajnos idén az eddigi támogató nem tudta vállalni a budapesti gyűjtést. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha az idén a zsoboki gyermekek ajándékoznák meg őket. Így felkérték a Bethesda Gyermekotthon lakóit, hogy ők készítsék el a meglepetést. A gyermekek nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá a csomagok összeállításához.
Melindától megkapták a gyermekek nevét, életkorát és nemét, így mindenkinek személyre szabott ajándékot készíthettek. A zsobokiak kiválaszthatták, hogy ki kit szeretne magajándékozni. A csomagba kerültek ruhák, írószerek, tisztálkodási szerek, játékok, édességek és üdvözlőlapok az „angyalkáktól”. Öröm volt látni, hogy milyen lelkesedéssel készítik az otthon lakói a kis ajándék-pakkokat. 19 gyermeknek és egy tanárnőnek csomagoltak, a dobozokba a felsoroltak mellé szeretetet és gondoskodást is sikerült becsempészni.
A csomagokat december 12-én éjjel indították útra, Budapestre 13-án hajnalban érkeztek meg. Az Ágoston Sándor Alapítvány munkatársai pedig december 16-án vitték tovább Módosra. A módosi Anyanyelvápoló Szakkör diákjai karácsonyi műsorral fogadták az alapítvány önkénteseit. Lídia tanárnő, aki a műsort is betanította, már 9 éve dolgozik a délvidéki szórványmagyarság gyermekeivel. A műsort követően a nagyszülők és szülők szeretetvendégséggel fogadták a vendégeket. A finom ételek után közösen adventi énekeket énekeltek, majd bemutatták az idei angyalaikat, a Bethesda Gyermekotthon lakóit és Zsobokot. Az otthon lakói kis videóüzenetet is küldtek a módosiaknak, amelyben nagyon boldog karácsonyt kívántak mindenkinek. A módosi gyermekek számára nagy meglepetés volt, hogy velük egykorúak ajándékozták meg őket. Ezt követően közös játék és beszégetés következett az alapítvány önkénteseivel.
Hihetetlen öröm volt látni, hogy milyen önzetlenül és szeretettel készítették a zsoboki Bethesda Gyermekotthon gyermekei a kis ajándékokat kortársaiknak. Hogy milyen lelkesen ajánlották fel ajándéknak szánt apróságokat azoknak, akik még ebben is szükséget szenvednek. Megható volt látni, hogy olyan gyermekek lepték meg az ünnep alkalmával társaikat, akik maguk is hiányban szenvednek.
Reméljük ez a kezdeményezés egy új kezdet, amelynek mottója „Adni jobb!” Simon Luca Eszter / Szabadság (Kolozsvár)

Bánffy Miklós művészi pályaképéről nyílik tárlat Kézdivásárhelyen
Gróf Bánffy Miklós művészi pályaképét mutatja be az Illúzió és tükröződés című kiállítás, amely csütörtökön nyílik meg 18 órakor a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban.
A tárlatot, amely jövő év március 18-ig látogatható, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja és a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezi. A megnyitón Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja mond köszöntőt, a kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa színháztörténész, látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus. A tárlat időtartama alatt a közönség megtekintheti Oláh Katalin Griff című dokumentumfilmjét. Amint a cím is jelzi, a kiállítás központi gondolata az illúzióra épül, még akkor is, ha valós dokumentumokra és kézzelfogható műalkotásokra támaszkodik– írták közleményükben a szervezők. Rámutatnak, Bánffy Miklós különleges alkotó: egyszerre ír darabot, rendez, intendáns, de a színpadi látványtervezés az a művészeti ág, amelyben európai színvonalon alkot. Illúzió, mert azt a tünékeny művészi világot hivatott visszaadni, amely Bánffy Miklós sajátja, de rég elpusztult.
Azt a világot kulcsregényében, az Erdélyi történetben kíméletlen pontossággal, ugyanakkor ma már romjaiban is szépséges illúzióként ábrázolja. A regény, amely Marius Tabacu remek fordításában hamarosan románul is olvasható lesz és számos világnyelvre is lefordították, rendkívül népszerű.
Bánffy Miklós sokoldalúságát nehéz bemutatni, de a kiállítás megkísérli megvillantani azt a páratlan alkotóerőt, amely az Orosz Balett 1912-es budapesti meghívásával kezdődött, és tervezői, intendánsi tevékenysége révén a modern magyar szcenika-művészet megújulásához vezetett.
A tárlaton Bánffy mára már megsemmisült alkotásai is teret kapnak, a Varázsfuvola, Bartók Kékszakállú vára, vagy az Ostoba Li című színdarab vizuális megformálása. A kiállításon először lesz látható Bánffy Miklós eddig ismeretlen tájképe. A kiállítás meghatározó részét képezik Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei, aki világát üvegbe és tükörbe komponálja. A jelenleg New Yorkban élő képzőművész munkáiban a család képzőművészeti tehetsége és egyedi világlátása „tükröződik".
Nicolette Jelen különféle technikákkal egyedi munkákat hoz létre, pasztelleket, művészi könyveket, olajfestményeket, illetve sokszorosítható metszeteket készít. A kiállítótér két teremében a kiállítás célja egy újabb tünékeny illúzió létrehozatala, amely néhány hónap erejéig visszavarázsolja a családi arcképcsarnok egy részét, valamint a bonchidai kastélykörnyezet egy szűk, de karakterisztikus szeletét. Krónika (Kolozsvár)

Veres Kovács Attila emlékére
Leírni is megrázó, megélni még inkább! 45 esztendeje ismertem meg a Szilágycsehből érkezett fiatalembert, aki nyitott szívvel, lélekkel, nem kevés talentummal és akarással kezdte meg egyházi szolgálatát.
Évfolyamtársaként sokszor tapasztaltam a tudomány és kultúra iránti nyitottságát. Számtalan színházi és zenei közös élményünk volt, ezek meghatározók voltak akkori barátságunkban. Diákéveink döntő pillanata volt a teológiai főiskola irodalmi körébe való bekapcsolódásunk és közös szavalóestünk, aminek annak idején nagy visszhangja volt Kolozsváron.
Nagyvárad-Velencén szolgált segédlelkészként. Együtt előadott Ady-műsorunkért az akkori egyházvezetés több száz kilométerre száműzött bennünket. Attila Szatmár megyében, Patóházán szolgált. Ő onnan visszavergődve Fugyivásárhelyre, én Örvéndre kerültem. Éltük barátainkkal és híveinkkel – különböző módon és lelkülettel – a mindennapokat, míg jött a megváltó ’89-es világosság!
A decemberi felfokozott Adventben azonnal mozdultunk, hogy egyházunk megújításában társai legyünk teológiai elvbarátunknak, Tőkés Lászlónak. A forradalmi idők napjait, azoknak szépségét egyre kevesebben őrizzük. Őt Nagyvárad-Olaszi választotta lelkészének, az Egyházkerületi Közgyűlés pedig főjegyzőnek, mely tisztségében külhoni kapcsolatainkat építette. Egy ideig az ausztráliai, majd az észak-amerikai szórványban szolgált, mindenütt megbecsülést szerezve, de visszatért, hogy honi Anyaszentegyházunk és Nagyvárad kulturális életét szolgálja.
A Magyar Örökség Díj kurátoraként, a lelkészkórus egyik alapítójaként, a Szigligeti Színház támogatójaként, a Kiss Stúdió mecénásaként és még számtalan alapítvány és kör tagjaként szolgált hűséggel és lelkesedéssel. Megszervezett számtalan eseményt, kirándulást a gyülekezetében, éveken át református rádióadásokat és gyülekezeti közlönyt szerkesztett.
Hogyan fogok költözni a decemberi hidegben? – kérdezte tőlem, jövő decemberre, korhatáros nyugdíjazása időpontjára utalva. Az Úr úgy döntött, hogy „költözése” korábbra essen. Ő jobban tudja az időket.
Tőkés László püspök mint lelkipásztortársa, valamint évfolyam- és szolgatársai közösségében ezúton adunk hálát Istennek életéért és szolgálatáért. A jó Isten adjon vigasztalást drága Édesanyjának és Feleségének, valamint nőtestvérének, egész Családjának, nemes váradolaszi és előbbi Gyülekezeteinek s valamennyi gyászolónak!
„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (Jel 14,13) Sándor Lajos lelkipásztor / erdon.ro

Szolgálatban egy életen át
A nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága.
Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem.
A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beszélgetés Zalánpatak helytörténészével
Még egy tájszó is érték
Az unokája, Préda Barna által írt, Az én falum Zalánpatak címmel megjelent helytörténeti könyv második, sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk a Baróti-hegység egyik völgyében meghúzódó falu történetét, környékét és természeti adottságait jelenleg legjobban ismerő, 84 esztendős Farkas Józseffel, akit életútjáról faggattunk.
– Annak idején mivel foglalkoztak az emberek?
– Szülőfalum hegyek között fekszik, ezért itt az állattenyésztéssel kiegészített erdei munka, pontosabban a fakitermelés és szénégetés biztosította a megélhetést. A tűzifát Málnásfürdőn értékesítették, a szenet pedig a sepsiszentgyörgyi villanytelepen, ahol az áramfejlesztőt ezzel működtették. Sajnos, mára kihalt ez a mesterség is, és rajtam kívül már csak öten értenek hozzá az idősebb korosztályból.
– Kérem, meséljen a gyerek- és ifjúkoráról.
– Az első négy osztályt a kicsi magyar világban végeztem. A románok visszajövetele után pedig Bedő László személyében egy olyan tanító bácsit kaptunk, aki úgy belénk oltotta a magyar történelmet, hogy örökre ott maradt. Ezen kívül a könyveket is annyira megszerettette velünk, hogy könyvtár lenne belőle, ha összegyűjteném azt a sok kötetet, amit életem során elolvastam. Az ellenőrzőmet még ma is őrzöm az aláírásával. Még magyar királyi zászlósként a tanító bácsi szervezte meg a falu védelmét 1944 szeptemberében a környéken garázdálkodó és hozzánk is készülődő Maniu-gárdával szemben. Így Zalánpataka neki köszönheti, hogy megmenekült, és itt nem voltak halálos áldozatai a román megtorlásnak, mint például Szárazajtán.
– Hogyan alakult a további élete?
– A 7 osztály kijárása után a görgényszentimrei erdészeti iskolába kerültem, onnan már erdészként Lövéte körzetébe, majd haza.
– Nem csak erdész, hanem vadász is volt. Történt-e említésre méltó esemény a szolgálati évei alatt?
– Több medvekalandot ép bőrrel megúsztam. A vadászatokon különben biztonságban van az ember, de nem csak a nálunk lévő fegyvernek köszönhetően, hanem azért, mert vigyázunk egymásra. Magas tisztséget viselőkkel is vadásztam, azonban ilyenkor nincs rang, mindannyian vadászok vagyunk. Ez csak Ceauşescura nem volt érvényes.
– Mi a véleménye a mai vadgazdálkodásról?
– Arra mindig szükség volt, éppen ezért óriási hiba, hogy szakemberek véleménye ellenére a medvéket hagyták ennyire elszaporodni.
– Voltak rossz élményei is?
– Igen, azonban nem panaszkodom, mert az élet úgy szép, ha zajos. De azért még mindig neheztelek, hogy erdészből munkássá fokoztak le. Igaz, később vissza akartak tenni, de akkor már én nem vállaltam.
– Ez hogyan történt?
– Volt egy román főmérnököm, aki engem Lupescunak szólított. Ezt sohasem vettem jónéven, de csak fejcsóválással tiltakoztam ellene. Egy alkalomkor azonban olyan idegállapotban talált, hogy megmondtam neki, az én becsületes magyar nevem Farkas, tessék azt használni. Ebből lett a baj.
– Az unokája könyvéhez mit szól?
– Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megérhettem, és így abban a tudatban távozhatom ebből a világból, hogy mindaz, amit én a falumról legendák és történetek elmesélésével átadtam neki, az utókor számára is megőrződik, hiszen még egy tájszó is érték. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bukarestben elutasították a Tiltott Csíki Sör márka bejegyzését
Elutasította a román szabadalmi és védjegy hivatal (OSIM) az összes Tiltott Csíki Sör márka bejegyzését. A csíkszentsimoni cég többségi tulajdonosa, Lénárd András azért nem aggódik annyira a döntés miatt, mert az uniós márkahivatalnál sikerült levédetni a termékneveket – mondta el a Maszolnak.
Mint ismert, korábban a székelyföldi vállalkozás Igazi Csíki Sör néven forgalmazta termékeit. A Heinekennel kötött megállapodás részeként azonban lemondott az „Igazi” márkanév használatáról, és helyette elindította a Tiltott Csíki Sör termékcsalád bejegyzését az OSIM-nál és az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalánál (EUIPO).
Az uniós hivatalnál sikerrel járt a csíkszentsimoni cég, az OSIM-nál azonban elutasították a kérésüket. Lénárd András elmondta, a bukaresti hivatal azzal indokolta a döntését, hogy túlságosan leíró jellegű a szóvédjegy. „Például a Bukaresti Sör elnevezést sem lehet levédeni amiatt, hogy leíró jellegű, általánosító” – magyarázta.
A vállalkozó ugyanakkor furcsállja, hogy az OSIM-nek nem voltak ilyen fenntartásai, amikor korábban bejegyezte a Heineken Csíki Premium Sör márkáját. Erről később egyébként lemondott a holland multinacionális cég az Igazi Csíki Sör gyártójával kötött egyezség részeként.
Lénárd kérdésünkre elmondta: mivel az uniós hivatalnál sikerült bejegyezni a védjegyet, az OSIM negatív döntése nem befolyásolja különösebben a székelyföldi cég üzleti tevékenységét. „Ha az európai márkahivatalnál nem jártunk volna sikerrel, akkor lehetett volna jogi következménye a bukaresti elutasításnak, támadható lett volna a terméknév használata” – részletezte.
Az OSIM döntéséről megjegyezte: nem tud elvonatkoztatni attól, hogy más romániai hivatalok is „hintáztatják” a székelyföldi céget, amikor különböző engedélyek beszerzéséhez folyamodik. „Az áfonyás sörünket karácsony előtt szerettük volna piacra dobni, de nem sikerült, az illetékes hivatalok egyértelműen időhúzásra játszanak” – jelentette ki.
A vállalkozó kérdésünkre elmondta, nem élnek a fellebbezés lehetőségével, visszavonják a romániai védjegykérelmet, és nem próbálkoznak többé a hazai bejegyzéssel. maszol.ro

Az EMNP álláspontja Románia 2018-as állami költségvetésével kapcsolatosan
A Néppárt szerint a költségvetés szakmailag megalapozatlan, az pedig, hogy a magyarlakta területeket, különösen pedig a Székelyföldet kihagyja a fejlesztésekből, a párt álláspontja szerint elfogadhatatlan.
1). Teljesen megalapozatlan a 2018-as költségvetés tervezete, a Tudose-kormány pedig minden költségvetés-tervezési szabályt felrúgott. A bevételi oldal tervezése „szakmai” rekordokat ért el, amikor a Pénzügyminisztérium épületétől a Kormány épületéig 15 milliárd lejjel növekedett. A tervezett bevétel bruttó hazai össztermékhez (GDP) viszonyított mértéke soha nem látott magasságokba ugrana, az eddigi tapasztalatok szerint ez a szint nem érhető el, ez pedig kérdésessé teszi a bevállalt költségvetési hiány 3% alatti mértékét a GDP-hez viszonyítva.
2). A valóságtól elrugaszkodott euro/lej árfolyamon készült a költségvetés tervezése. Ez a kitűzött inflációs célok megvalósítását vonja kétségbe, az infláció növekedése pedig a vásárlóerő és az életszínvonal csökkenését fogja eredményezni.
3). Álláspontunk szerint nem tartható a majdnem kizárólag fogyasztásra alapozó gazdasági növekedési mérték. A beruházások csökkenése és a munkaerőhiány komoly gazdasági válságot vetít előre.
4). A nagy társadalmi elosztó rendszerek (egészségügy, nyugdíjak) nem finanszírozhatóak nagyarányú, több mint 8 milliárd euró hitel felvétele nélkül. A kormány a gyerekeink jövőjét tékozolja el az állami adósság felelőtlen növelésével.
5). A jövő évi költségvetés-tervezet egyik legnagyobb problémája, hogy kihagyja a Székelyföldet a szóban forgó fejlesztésekből. Álláspontunk szerint ez teljesen elfogadhatatlan.
6). Az önkormányzatok a jövedelemadó kulcsának csökkentése miatt komoly bevételkieséssel kell szembenézzenek 2018-ban, mely ugyanakkor a helyi adók növekedését is eredményezi majd. Erre megoldást jelentett volna az az indítvány, mely szerint a jövedelemadóból származó bevétel 100%-ban a helyi önkormányzatoknál maradt volna. Az erről szóló módosító javaslatot viszont nem szavazta meg a parlament. A helyi fejlesztési források durva megnyirbálása elfogadhatatlan a Néppárt számára.
7). Hosszan lehetne taglalni a lehetséges források elosztásának diszkriminatív tervezetét. Erdély egyértelműen újra hátrányba kerül, habár élenjáró régiója Romániának a befizetések tekintetében.
Az Erdélyi Magyar Néppárt álláspontja szerint sürgős felülvizsgálatra szorul a költségvetés-tervezet megalkotásának alapja. A megvitatás alatt levő tervezet elfogadhatatlan Erdély és az erdélyi (romániai) magyar közösség számára, ezért javasoljuk annak újratárgyalását és az előirányzott kiadások befizetések szerinti módosítását.” – áll a közleményben. Mátis Jenő, az EMNP Gazdasági és Vidékfejlesztési Kabinet elnöke / itthon.ma/erdelyorszag