Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 26.
Történelem és fantázia
A Nagykárolyi Kulturális Igazgatóság szervezésében október 27-én, pénteken 18:00 órától a Károlyi-kastély kiállítótermében mutatja be Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényét.
Ennek kapcsán kérdeztük arról, hogy hogyan született meg a könyv, melynek története a Ceaușescu-korszak eseményeit eleveníti fel:
– Érdekes a témaválasztás, miért pont a Ceaușescu-korszak?
– Egy kivételesen érdekes emberkísérlet zajlott akkoriban, aminek én is része, elszenvedője voltam. Arra kereshették a választ, hogy miként lehet kiölni az emberséget, a szabad szellemet, hogy csak engedelmes állampolgárok, bábuk maradjunk. Arra kerestem a választ, hogy milyen mértékben sikerült a tervük.
– Mit jelentett ez a kor az Ön számára?
– A gyermekkoromat és természetesen a belőle lett felnőtt viszonyát a világhoz.
– Vannak-e önéletrajzi elemek a könyvben? Milyen arányban áll a könyvben a fikció és a megtörtént események sora?
– A regényt át-át szövik a gyermekkorom történései, de az alaptörténet a fantázia műve. A megjelenített figurák kitalált személyek, bár nem tagadom, sokan felismerni vélik egyik-másik régi ismerősüket, vagy éppen önmagukat keresik a könyv lapjain. Mindig nyomatékosan aláhúzom, hogy csak kitalált személyek szerepelnek a regényben, de mégis mindenki ott van benne, aki azt a kort itt Erdélyben megélte.
Sok a valós történet, de inkább az érzések hitelesek, mint az események tényszerű tálalása. Rossz a memóriám, ezért írás közben könnyen el tudok vonatkoztatni a valós eseményeitől, de a hozzájuk tartozó érzések élénken élnek bennem.
– Mennyi idegig íródott a könyv?
– Ha a fiókban pihentetés idejét is beleszámolom, akkor közel három évig írtam. A történet váza úgy három hónap alatt összeállt, de könyvé három év alatt ért.
– Ez az első könyve, adódtak-e problémák, nehézségek írás közben?
– Voltak kegyelmi időszakok, amikor a könyv írta önmagát, a teremtett világ élni kezdett, a szereplők akarata, karaktere, sorsa érvényesült. Aztán volt, hogy minden és mindenki elhallgatott, egy árva szót nem tudtam leírni. Olyankor tehetetlennek éreztem magam, és néha kétségbeestem. Olyan volt az egész, mint egy hullámvasút.
– Sokat változott-e az írás során az alapkoncepció, az alaptörténet?
– Az alapötlet nem, de minden más igen. Először egyes szám első személyben írtam meg, majd átírtam harmadik szám első személyben is. Nem volt jó. Újrakezdtem. Több címe is volt. Talán jobbak is, mint a mostani. De a címadás nem az író kiváltsága. A kiadónak is komoly beleszólása van.
– Miért érezte fontosnak megírni ezt a könyvet?
– Nincs rá egyértelmű válaszom. Meg kellett írnom. A történelem kimondta ránk az ítéletet, nekünk nem marad más, mint értelmezni azt. Talán ez az út vezet az önismerethez, így könnyebben megérthetjük azt, akikké lettünk. Meg aztán arra tettem kísérletet, hogy valamiféle vigaszt próbáljak nyújtani azoknak, akik ott voltak, és vigasztalanok maradtak.
– Van-e tervben új könyv, ha igen, milyen témában?
– Igen, dolgozom egy új könyvön. A témájáról még nem tudok nyilatkozni, túl korai lenne. Szándékom szerint ezúttal egy a jelenben játszódó történetet írok meg, ami az élet nagy kérdéseivel kíván foglalkozni, az élet apró trivialitásainak prizmáján keresztül. Nem tudok a konkrét történetről beszélni, mert, ha kibeszélem magamból, megszűnik az a belső feszültség, ami az íráshoz elengedhetetlen.
– Ön már nem Romániában él, lehet arról beszélni, hogy miért hagyta el az országot? Van ennek köze a könyv témájához?
– Nem Ceaușescu üldözött el, de biztosan köze van hozzá. Úgy gondolom, hogy a szelleme itt kísért közöttünk, mi magunk tartjuk életben azzal, ahogyan cselekszünk, ahogy reagálunk a közösségünk dolgaira.
– Mennyiben más az élet Magyarországon?
– Más! Nem jobb és nem rosszabb, hanem más. Azt hiszem, soha nem leszek otthon Budapesten, és már soha nem lehetek itthon Erdélyben. Ez az igazi bozgor-lét. Szóval, ha engem lebozgoroznak, már nem is tiltakozhatok. Bagosi Andrea / szatmar.ro

Ahol más értéke van az emberéletnek
Fogarasi medvejárás
Tüneményes sebességgel megadta a kilövési engedélyt a környezetvédelmi miniszter a fogarasi „medvejárás” ügyében. A háromszéki elöljárók nem értik, mi a különbség aközött, hogy egy székely ember sérül meg egy medvetámadás következtében, vagy egy fogarasi.
Úgy látszik, hogy nem ugyanannyi az emberélet értéke Fogarason, mint nálunk – vélekedik Fodor István. A bodoki polgármester azt mondja: idén éppen 25 kárjelentést tett le, volt közöttük mindenféle termény, juh, kecske, tehén, szamár és méhkaptár is, de még arra sem méltatták, hogy elutasítsák, nemhogy jóváhagyták volna. – Örömmel látom, hogyha Fogarasra megy be a medve, akkor azonnal intézkednek. Ha hozzánk jön be, az nem számít. Vajon nem ugyanolyan emberből vagyunk? Tucatjával vannak olyanok, akiket bántott a medve, akiknek orcáját egész életére elcsúfította, vállát-lábát megsebezte, azok nem számítanak. Tényleg kár a fogarasi kislányért meg azért a férfiemberért is, de ott most volt először, arra azonnal lehet kilövési engedélyt adni? – háborog a polgármester.
Fodor István előtt „nem világos”, hogy miként tartják be az oly sokat emlegetett procedúrákat a fogarasi medve esetében, ha „most hirtelen kilövik”. A kilövési engedélyhez csatolni kellett volna ugyanis, hogy mennyi ideig monitorizálták a medvét, és meggyőződtek róla, hogy a veszélyt okozó egyedről van szó. Fodor szerint „Bodokon a felszeg már köszönőviszonyban van a medvéjével” annyiszor látták, mégsem kaptak engedélyt a kilövésre, ez a fogarasi pedig csak egyszer járt ott, vajon „hogy fogják ezek megtalálni” – teszi fel a kérdést a polgármester. Fodor szerint „a vadászatot arra találták ki”, hogy egyensúlyt tartsanak a természetben, a gyenge egyedeket kilőjék, az erősek pedig fejlesszék a fajt.
– Ezek az anyamedvék, amelyikek a leggyengébbek, s ide a falu határába leköltöztek, s van vagy 3-4 bocsuk, ezek soha nem fognak visszamenni az erdőbe. Nem csak azért nem, mert megszokták a „könnyű életet”, hanem azért sem, mert a domináns hím nem engedi, vagy esetleg elpusztítja a bocsokat, hogy párosodhasson. Emiatt értelmetlen az elköltöztetés is, mert ezek nem fognak sehol az erdőben élni, esetleg nem hozzánk, hanem más faluba ülnek be – véli a polgármester.
Sepsibükszádon két medvére és egy farkasra kértek kilövési engedélyt, de őket sem méltatták válaszra. Bács Márton Csaba arról számolt be, hogy a nyár folyamán 12 medvetámadásról készítettek jegyzőkönyvet, amely különböző nagyságú kárral járt, de „az nem érdekel senkit”. László Béla kilenc medvére kért kilövési engedélyt, ebből hármat megkapott. A Kovászna Megyei Vadásztársaság elnöke ezeket „be is váltotta”. A szakember szerint legalább 25 medvét kellene kilőni a körzetében ahhoz, hogy valamennyire rendbe jöjjenek a dolgok. Információink szerint további három medvére van engedély, ám valahányra hiányzik a minisztérium által kiadandó iktatószám.
Amint megírtuk, hétfőn Fogarason, egy tömbház előtt, egy 14 éves lányra és egy 39 éves férfire támadt egy medve. Az egyedre már kedden kiadták a kilövési engedélyt. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Nem a jegyző ismerősének a dolga”
Fordítóirodákra van szükség
A mai napig nincs egy normális, egységes módszertana a közigazgatási törvénynek, amely megengedi, hogy azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot, használhassák anyanyelvüket a közigazgatásban, hangoztatta Klárik Attila.
A Kovászna megyei tanács külpolitikai bizottságának elnöke egykori törvényszéki fordítóként is azt állítja: nem létezik valós kétnyelvűség. Eszerint ugyanis például a helyi tanácsoknak minden tájékoztató anyagot, tanácsi határozatot le kellene fordítaniuk magyar nyelvre is. Tapasztalata szerint ezt vagy nem teszik meg, vagy ha megteszik, többfele „használhatatlan, gagyi a fordítás”. – Ez nem úgy működik, hogy a jegyző ismerősének a szomszédja beugrik két órára, s lefordít egy rendeletet. Ide profi fordítók kellenek, akik ismerik a terminológiát. Ehhez persze pénz kell, ami nincs, illetve ami van, az kell hídra, útra, járdára, mert az fontosabb – mondja a szakember.
Klárik Attila meglátása szerint akkor lesz valós kétnyelvűség, amikor legalább regionális szinten állami pénzen működő profi fordítóirodák működnek. Úgy látja: ez valóban pénzbe kerülne, viszont spóroláshoz is vezetne, mert a „mindenki úgy értelmezi, ahogy megérti” jelenség miatt óriási mennyiségű per és reklamáció keletkezik, amit szintén állami pénzből kell „elsimítani”. Klárik szerint „minden szinten visszaköszön” az, hogy van egy „nagyon szép kerettörvény”, de hiányzik az alkalmazási módszertan, illetve a hozzárendelt pénzügyi alap. Itt külön fejezetként kezelte az igazságszolgáltatási nyelvhasználatot, amit „katasztrofálisnak” értékelt, nagyjából ugyanezen okok – pénztelenség, szervezetlenség – miatt. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Horváth István szociológus: szalonképessé vált a magyarellenesség
A magyarellenesség és általában a kisebbségellenesség szalonképessé vált a romániai közbeszédben. Azzal, hogy nem köthető egyetlen párthoz, és nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, általános politikai jelenséggé vált, és nagyobb hatással van a közéletre, mint korábban – véli Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, akivel a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés kapcsán beszélgettünk.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy Romániában létezik egy körülbelül 20 százalékos réteg, amely fogékony a radikális diskurzusra. Ez ugyanaz a kategória, amelyik csak turistaként látná szívesen a magyarok az országban?
– Ha különböző mutatókat összekombinálunk, általában 20-25 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek az esetében nem egyszerűen kulturálisan kódolt távolságtartó magatartásról beszélhetünk, hanem a gyűlöletnek egy bizonyos formájáról. Itt valószínűsíthetően ugyanarról a kategóriáról van szó, vagyis egy olyan intoleráns rétegről, amelynél a távolságtartás teljes kitaszítás formájában nyilvánul meg.
– Ezeknek az aránya nőtt tehát 29 százalékra?
– Igen. Van ugyan egy hibaszázaléka is a felmérésnek, és ha több mutatót össze tudnánk hasonlítani, akkor tisztább képet kapnánk, de valószínűsíthető, hogy valamelyes növekedés tapasztalható, igen.
– Milyen okai lehetnek a mutató romlásának?
– Elsősorban az, hogy megváltozott a politikai kontextusa a magyar- és általában az idegenellenes diskurzusnak. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a magyarellenesség radikális formái jól meghatározott politikai pozícióval társultak. A magyarellenesség a nyilvánosságban mindenekelőtt olyan szélsőséges pártokkal vagy politikusokkal volt asszociálható, amelyektől/akiktől a többiek elhatárolódtak a radikalizmusuk és populizmusuk miatt, vagy mert a különböző „ellenességeikben” túlságosan vehemensek voltak. És mivel általában véve nem lehetett velük azonosulni, a magyarellenes diskurzusuknak sem volt akkora hatása. Évek óta már a magyarellenesség nem lokalizálható, politikai értelemben nem kötődik egyetlen csoportosuláshoz sem. Ráadásul ez a magyarellenesség a politikában nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, mint annak idején a kilencvenes évekbeli Nagy-Románia Párt esetében, hanem olyanfajta retorikai köntösben, amelyben a magyarok „zsarolásairól”, „túlzásairól”, mindenfajta elítélendő politikai viselkedéséről van szó. Ezek a negatív diskurzív formák immár nem fenyegetőek, „csupán” rossz fényben tüntetik fel a romániai magyarság politikai törekvéseit, és általában véve a romániai magyarság viszonyulását Romániához. Ez a hangnem minden politikai alakulat esetében megvan, általános politikai jelenséggé vált a magyarok valamiféle fenyegetésként való beállítása. Ez a vélemény – a pártok fölötti konszenzus miatt – nagyobb hatással van a közéletre, jobban befolyásolja azt.
– Szalonképessé vált tehát a magyarellenesség?
– Igen. Erre még rátevődik az, hogy a magyarellenesség nemcsak a politikai diskurzus része, hanem más jellegű szereplők, állami hatóságok is ráerősítenek. Mert egy dolog az, hogy a pártok a parlamentben akár a „magyar kártyát” is kijátszva folytatnak egymással politikai küzdelmet – lásd például a MOGYE ügyét vagy a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását –, de amikor különböző hivatalok nyilatkoznak erről – a Külügyminisztérium vagy a fogyasztóvédelem –, annak nagyobb súlya van. Ezeknek az intézményeknek ugyanis elvileg semmiféle hasznuk nem származik abból, hogy előveszik a „magyar kártyát”. És természetesen van egy harmadik szint is: a különböző ritualizált helyzetek és helyszínek – például futballmérkőzések –, ahol most már teljesen elfogadottá vált a magyarellenesség. A román közvélemény valósággal vadássza azokat a híreket, amelyeken keresztül meg lehet erősíteni a magyarok „illojális magatartását”. Lefilmezték például a sepsiszentgyörgyi focicsapat játékosait, hogy éneklik vagy nem éneklik a himnuszt, és óriási vita kerekedett abból, hogy a játékosok közül ki román, ki magyar. Ez egy eléggé mondvacsinált hírhelyzet, mert biztos vagyok benne, hogy más sportrendezvényeken is számtalan vitatható megnyilvánulást lehetne hasonló módon kipécézni, csak annak kevésbé volna hírértéke. Korábban is voltak olyan esetek, amikor a közbeszédben nem föltétlenül pozitívan jelentek meg a magyarok, de nem volt jellemző, hogy ezt folyamatosan napirenden tartsa a média. Az a benyomásom, hogy már nem esetlegesen megjelenő hírek özönéről van szó, hanem a szerkesztőségek – vagy a szerkesztők önszorgalomból – ráálltak az ilyen hírek gyártására. Mintha kötelező rovattá vált volna, hogy „mit követtek el újabban a magyarok”.
– Mindezek csak úgy történnek, vagy van ennek a jelenségnek egy „ősoka”?
– Nem tudom. Azt látom – a magyarellenesség „lokalizáltságának” megszűnése mellett –, hogy a posztszovjet térség államai általában jobban bántak a kisebbségeikkel az európai uniós integráció előtt, a politikai osztály általában egy befogadóbb diskurzust támogatott. A csatlakozás után átalakult a politikai retorika – sok esetben a közpolitikai intézkedések is, ami Romániában még nem történt meg, tegyük hozzá –, már nem kell annyira jófiúnak lenni a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben, tehát kevesebb az önfegyelem ezen a téren is. Ez az egyik meghatározó eleme a változásnak, amiről beszélünk, bár kétségkívül lehet több is.
– 2018 kapcsán szintén felcsaptak az indulatok.
– 2018 felveti a kérdést, hogy Romániában megoldott-e a kisebbségi kérdés olyan értelemben, hogy a magyar kapcsán tudtak-e egy érzelmi azonosulási felületet nyújtani, vagy éppenséggel a magyarok nem akarnak elfogadni semmilyen lehetőséget, hogy valamifajta identitásként is megéljék, hogy ennek az országnak az állampolgárai.
– Az a diskurzus, ami a téma kapcsán a médiában megnyilvánul, mire enged következtetni? Amúgy külön lehet választani Ön szerint a politikai és a médiadiskurzust?
– A politikai diskurzus visszafogottabb. Ennek oka az lehet, hogy még nem dőlt el, milyen konszenzus épül a centenárium köré, sőt hogy egyáltalán épül-e konszenzus, vagy kisajátítja valamelyik párt vagy politikai központ. Az én értelmezésem szerint a történetnek van két-három vonatkozása. Az egyik az, amire már céloztam, hogy a magyaroktól elvárható-e valamifajta lojalitás, és ha igen, a lojalitásnak milyen formái várhatók el. Ez olyan típusú kérdés, ami újra és újra felvetődik különböző helyzetek kapcsán. Magyar részről megfogalmazódott az elvárás ennek átbeszélésére, viszont a román közvélemény, miközben teljes hangulati azonosulást kevésbé vár el, illojális magatartásként értékeli már a felvetést is, hogy az ünneplés kapcsán nincs valami rendjén. Ez a román közvéleménynek az alapvető meggyőződése, hiszen amint ez a felmérés is mutatja, a legtöbbje úgy gondolja, hogy a magyaroknak – és általában a kisebbségeknek – akár több joguk is van, mint amennyi kellene. Ennélfogva bármiféle problematizálás csakis szimbolikus ellenállás vagy puszta dac lehet.
– Lát esélyt arra, hogy 2018 ne fulladjon fesztivizmusba, hanem helyette elinduljon a kollektív gondolkodás arról, hogy milyen országot szeretnénk?
– Ilyen típusú törekvések léteznek, de nem föltétlenül egy átfogó értelmiségi, hanem inkább szakértelmiségi és politikusi projektként. Azért itt van egy lényeges dolog. Ha 2018. a jövőbetekintés éve lesz is, elkerülhetetlenül beszélni kell a politikai közösség alakjairól. Csak egyéneket integrál Románia, és az egyéneknek biztosít különböző jogokat attól függően, hogy milyen az anyanyelvük, vagy éppenséggel Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, és akkor ezen belül úgymond más csoportok mibenlétét is definiálni kell? Az individualista államfelfogást kérik számon a magyarokon, úgymond az állampatriotizmust, de ugyanakkor a közbeszédben az van benne, hogy Románia nemzetállam. E kettősség kapcsán mégiscsak kell adni egy artikulált választ. Mert ha Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, akkor felvetődik a kérdés, hogy miként kell értelmezni a más csoportokat, amelyek ugyancsak történelmileg kialakult nemzetként vagy nemzetrészként definiálják magukat. Akik megpróbálták újragondolni a nemzetüket, például a németek a második világháború után, azok az alkotmányos patriotizmust helyezték a központba. Eszerint van a nemzetnek történelmi folytonossága, de az állam „birtokosa” nem a történelmi német nemzet, hanem az állampolgárok mindenkori közössége.
– Lehetséges-e egyáltalán ilyenfajta „újratervervezés”, miután az alkotmánybíróság 2014-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította annak statuálását, hogy az kisebbségek államalkotó tényezők?
– Másodlagos kérdés, hogy milyen formában lehetne kodifikálni az alkotmányos patriotizmust, az elsődleges az, hogy a jövőprojektről kapcsán arról beszéljünk, mi a tökéletesíthető törvényes rendszernek az alapja. Az összes állampolgár teljes egyenlősége? Ezt tisztázni kell.
– Tisztázható ez a kérdés a centenárium kapcsán?
– Nem. A kilencvenes években, az 1991-es alkotmányozás és az azt követő időszakban volt valamelyes átfogó vita, amikor – még ha vehemensen is, de alkotó módon – értelmiségi csoportok és politikusok eléggé tartalmas vitát folytattak. Hogy mennyire volt ezeknek kifutása, más tál tészta, de úgy érzem, hogy az a momentum nem létezik. Úgy tűnik, hogy a vita nem-lezártsága valamiképpen a vita lezárását jelenti. Nincs meg az a kontextus, amelyben a nemzet kapcsán felmerülő elvi problémákat tágabban és filozofikusabban akár – nem kötelezően alkotmányos kodifikációban – újraértelmeznénk. Ez egyszerűen nem probléma. Pontosabban nekünk az, a kisebbségek számára az, bizonyos szakértők is be tudják azonosítani ezt a problémát, de a legtöbb közéleti és politikai szereplő számára egyértelmű a helyzet. Minek akkor problematizálni? (Az interjú a Bukaresti Rádió 2017. október 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.) Szőcs Levente / maszol.ro

Helytállás és hitvallás – interjú Tőkés Lászlóval
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu

2017. október 27.
Kilenc év Dózsa trónján (Könyvbemutató Kovásznán)
A Fábián Ernő Népfőiskola meghívására Kovásznán bemutatta legújabb, Egy alkotmánybíró hétköznapjai című kötetét Puskás Bálint nyugalmazott alkotmánybíró. A találkozóra szerda délután a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében került sor, mely megtelt az érdeklődőkkel.
Balogh Zoltán lelkész, a népiskola vezetője köszöntőjében hangsúlyozta: a találkozó rendhagyó, van néhány olyan eleme, mely nem megszokott a népfőiskola előadásain. Többek között arra utalt, hogy a szerző az Egy alkotmánybíró hétköznapjai című kötetének dedikált példányai utáni bevétel teljes összegét a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ számára ajánlotta fel. Az sem volt mindennapi, hogy az otthon zenekara, a SICTon Kolozsi István vezetésével rövid koncerttel kedveskedett a vendégnek, a résztvevőknek.
Puskás Bálint életútjáról, munkásságáról, az általa írt könyvekről Bedő Ferenc beszélt, majd Gyerő József polgármester jogászként, a szakmai oldalt is figyelembe véve ismertette a szerző harmadik kötetét. Sok értékes, közlendő tényt, megvitatandó témát tartalmaz, mindez úgy megfogalmazva, összeállítva, hogy semmiképp ne sértse a bírói titoktartás szabályait. Jogászoknak, szakembereknek is szól, de közben közéleti kérdésekről rántja le a leplet – fogalmazott a polgármester.
Puskás Bálint kijelentette: számára nem újabb bársonyszéket jelentett az alkotmánybíróság (mint ahogy tisztségbe iktatásakor sokan emlegették), Dózsa György trónja volt az ott eltöltött kilenc év. Feszült helyzetekben „székely észjárással” gondolkodott, érvelt, miközben sok volt a nyomás, a vád, kihallgatásokon kellett megjelennie. A feszült helyzetekre hivatkozva Gyerő feltette a kérdést: voltak-e félelmei alkotmánybíróként? Kezdetben nem, egészen addig, míg rá nem jött, hogy létezik egy „háttérintézmény”, amely azt csinál, amit akar – válaszolta Puskás. A fenyegetettséget konkrétumokkal is példázta: a Román Hírszerző Szolgálat hatáskörének csonkítása utáni napon „elvitték” Toni Grebla bírótársát; megnyirbálták a korrupcióellenes ügyészség hatáskörét, másnap az intézmény vezetője nyilvánosan bejelentette, az alkotmánybíróknak is tudnak dossziét készíteni. Gyerő kíváncsi volt Puskásnak a kisebbségek alkotmányos jogai biztosítását illető véleményére is. Románia alkotmánya lehetővé teszi bármilyen kisebbségi jog biztosítását. A román alkotmány nem tiltja az autonómiát sem, az bármilyen formában működhet – mondta el véleményét Puskás Bálint. Hozzátette: a rosszindulat és a félelem az, ami meggátolja a román politikusokat abban, hogy az autonómiáról beszéljenek.
A bemutatót követően Puskás Bálint a könyvét dedikálta, tetszőleges összegű adomány ellenében bárki megkaphatta a kötetet. Az adományok teljes összegét a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ számára ajánlotta fel. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi „lecke” és a valós tények
Vélemény
Makkai János véleményeivel (Népújság, 2017. október 25.) nem szállok vitába, szíve joga, hogy azt állítsa, Gyurcsány Ferenc jobb ötvenhatos beszédet mondott, mint Orbán Viktor.
Az ötvenhatos magyar forradalom valódi értékét, a forradalmárok nagyságát kisebbítő ténybeli tévedései miatt viszont tollat ragadtam. Makkai szerint a szuezi válságot kirobbantó angol-francia-izraeli katonai kalandban „érdekeltek azzal nyerhettek időt aktuális térképújrarajzolgatási foglalatosságukhoz, hogy »elfoglaltságot« teremtettek a Szovjetuniónak Magyarországon”. Csakhogy a forradalom 1956. október 23-án robbant ki, a szuezi intervencióra pedig csak öt nappal később, október 28-án került sor. A szovjet-amerikai viszonyban kispályás angol-francia duett még Makkai téves sorrendje esetén sem lett volna képes kiprovokálni a magyar forradalmat és szabadságharcot!
Az időközben megnyitott irattári anyag egyértelműen bizonyítja azt, hogy az Egyesült Államokat és elnökét, Dwight Eisenhowert abszolút meglepte mind a magyar forradalom kitörése, mind pedig a szuezi kaland, amelyik köztudottan nem a Nyugatnak, hanem a Szovjetuniónak vált hasznára.
Szerintem Nyikita Hruscsov 1956. februári pártkongresszusi beszéde sem járulhatott hozzá a magyar forradalom kitöréséhez. Álláspontomat két esettel támasztom alá: (1) Nagy Imre, a moszkovita múlttal rendelkező miniszterelnök úgy szólította meg a tüntető tömeget, hogy „elvtársak”; (2) a hruscsovi olvadás korlátait, viszonylagosságát pedig a november 4-i szovjet katonai intervenció bizonyítja.
Generációm a legérzékenyebb tinédzserkorban, 15 évesen élte át az ötvenhatos sokkot. Olyan osztálytársunk is volt, Moyses Márton, aki megpróbált átszökni a román–magyar határon, azért, hogy csatlakozzon a szabadságharcosokhoz. Egykori iskolánk, a Bolyai Farkas sajnos nem ápolja emlékét, noha 1972-ben a Brassó megyei pártbizottság székháza előtt szenvedett tűzhalált, így tiltakozva a nacionál-kommunista elnyomás ellen.
Kincses Előd
Előzmény: Népújság (Marosvásárhely), 2017. okt. 25.
Az alkalmi történelemleckékről
Hallgatom az ünnepi megemlékezéseket. A Gyurcsány Ferencé emészthetőbb, mert pragmatikusabb. Alapvetően fordulatosan megkomponált, emlékezésbe szőtt célzatos kampánybeszéd.
Az Orbán Viktoré emelkedettebb, de, ha nem is egyszerű, el lehet vele bajlódni. Azt persze ő sem tudja elhitetni velem, hogy „Mi, magyarok, a szabadság népe, egy különleges szabadságnemzet” lennénk. Sajátos talán, de „különleges” aligha. Valójában a lehetetlennel próbálkozik egy gondolatfonalra fűzni 56’-ot, a rendszerváltást s a mai orbáni „szabadságharcot” Brüsszellel. Bizonytalanok a kapaszkodók. Nem voltak és nincsenek egyszerű helyzetek, így semmit nem lehet kisajátítani, a történelmet meg végképp nem.
Nincs magyar 1956 a joggal emlékezetes, 1956. február 14-én elhangzott hruscsovi beszéd nélkül, amely az erjedés, vagy másként a szabadságeszmény újraéledésének első látható tünete volt a magam történetírásában…
De tovább árnyalva, nem tekinthetünk el ’56 összefüggésében attól sem, hogy a világ éppen akkor felforrósodó régiójában a szuezi válság eseményei kötötték le a világ figyelmét. Az ottani fejleményekben érdekeltek azzal nyerhettek időt aktuális térkép-újrarajzolgatási foglalatosságukhoz, hogy „elfoglaltságot” teremtettek a Szovjetuniónak Magyarországon, miközben eszükbe sem jutott a forradalom segítségére sietni. Cél helyett eszközzé silányítva így a magyar reményt…
Aztán ’56-ot legfeljebb összefércelni lehet a rendszerváltással, hiszen az akkori fordulatot az ugyancsak „elfelejtett” Bush–Gorbacsov 1989. decemberi máltai „hajókirándulása” alapozta meg – lejárt az addigi „jaltai világrend” szavatossága. Ezzel pedig mintegy „közmegegyezéssel” kínálták fel tálcán Kelet-Európa országainak a szabadságot. S ha volt ennek tétje, mindössze az volt, hogy ki hogyan képes élni az önállóság/függetlenség annyi amennyi esélyével. Ennek a siralmas panorámáját láthatjuk napjainkban…
Manapság a legnyomasztóbb a Brüsszellel vívott „szabadságharc”. Ha igaz az, hogy a közelebbről meg nem határozott globalizáció „farvizén felemelkedett pénzügyi birodalmak” megszállták Brüsszelt, kézenfekvő a megoldás: faképnél kell hagyni őket! Ahogy az uniós szövevényből napjainkban kínkeservesen szabadulni próbál Nagy-Britannia. Oszt’ jónapot…
Ami végül azt a szabadságot jelentheti, amire a legszívesebben gondolok, az Heltai Jenő Szabadság című költeményében zseniálisan összefoglalt, sosem volt és talán sosem lesz eszményi állapot. De attól még őrizhetjük a lelkünkben sok-sok egyéb „haszontalanság” mellett. Ajánlom mindenkinek, ha nem egyéb, mindannak mércéjeként, amit nap mint nap megélünk a való világban. Az ünnepi szónokokat kivéve. Az efféle költői eltévelyedés könnyen zavarba ejtő lenne, nem szokott szerepelni a számukra készített „emlékeztetőkben”. Akár szabadon szónokolnak nekünk, akár papírról olvassák fel a maguk alkalmi történelemleckéit… MAKKAI JÁNOS / Népújság (Marosvásárhely)

A történelmi igazság útjai
Harc a nemzet érdekében
Az igazság megközelítésének (ha történelmiről van szó, akkor különösen – magam is már többször leírtam) legalább két, de gyakran több útja-módja lehetséges. Amennyiben, természetesen, a történetet író valóban (szubjektív szándékai szerint) őszintén az igazságot kívánja feltárni, és nem valamilyen (egyéni, nemzeti, csoport- vagy társadalmi stb. preferencia, megrendelés) érdekeinek mentén. Ez utóbbi esetben az utókornak már nehéz objektivitásról beszélnie, a valós tényeket feltárnia.
Nos, szerdán este Aradon, a Tulipán Könyvesboltban Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében c., a Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnyásnyék 2017 kiadásában megjelent könyvének bemutatójára került sor. (A szöveget gondozta és a dokumentumokat válogatta Borbély Zsolt Attila – szerk. megj.: a 2017 januárjának végén elhunyt szerző fia.)
A 260 oldalas kötet két részre osztható: a Borbély Imrével (1948–2017) készült mélyinterjúra (illetve annak első részére), valamint az ehhez kapcsolódó dokumentumokra.
A temesvári Borbély Imrére bizonyosan sokan emlékeznek azok közül, akik az 1989-es fordulat utáni romániai magyar politikai élet alakulását nyomon követték. A kötetből most azt is megtudhatják: 1989 előtt a temesvári vegyészmérnök – katolikus vallásúként – az 1989-es Temesváron kirobbant, végül a diktátor bukásához vezető eseményeket elindító Tőkés László közeli barátja és munkatársa volt, bátyjának jelentős szerepe volt abban, hogy a Mária téren megállították a villamosokat és ellenállásra szólították fel a temesváriakat. A Borbély Zsolt Attila által tartott előadásból számos más igen érdekes részletet is megtudhattunk a kötet keletkezésének körülményeiről, de hangsúlyosan az 1989 után a hazai magyar politikai életbe bekapcsolódott édesapja pályafutásáról, tulajdonképpen az RMDSZ működésének első hat esztendejéről. Amelynek kezdetén Borbély Imre a Szövetség színeiben politizált, aztán fokokozatosan szembekerült – politikai, mindenekelőtt az autonómia kérdésében eltérő nézetek kapcsán – az RMDSZ akkori vezetővel: Borbély Imre a „kis lépések” politikájával szemben egy jóval határozottabb kiállást követelt a magyarság ügye mellett.
Nevéhez köthető, részben legalábbis, mondta el Borbély Zsolt Attila, többek között, 1990. március 13-án az ún. kolozsvári nyilatkozat megszületése (vajon ennek ellenreakciója volt-e a marosvásárhelyi, két nappal későbbi magyarellenes pogrom?), a román parlamentben elhangzott első magyar nyelvű felszólalás, a román parlament (1992–96 között a tagja volt) „talpra állítása” egy október 6. alkalmával. Meg egy sor igen jelentős megszólalás, politikai cikk és tanulmány, amelyekben az RMDSZ hivatalos, szerinte megalkuvó politikájával szállt szembe. Borbély Imre vetette fel, fia szerint, Románia föderalizálása, a háromszintű autonómia, a külhoni állampolgárság gondolatát.
A kötet (amelyet, fia elmondása szerint továbbiak is fognak követni) amolyan más, különböző álláspontnak is tekinthető a romániai magyarság 1989 utáni történetének felvázolásában, számos olyan cikkel, dokumentummal, amelyek alaposan „kiosztják” a Szövetség akkori vezetőit (köztük Domokos Gézát, Markó Bélát), a „Neptun-” és a „Nagy Benedek-ügy” szereplőit (Frunda György, Borbély László, Tokay György stb.) Kétségtelenül érdekes, figyelemre méltó, a történések tisztázását (vita útján) segítő könyv, amely bizonyos RMDSZ-es körökben aligha örvend majd elismerésnek. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Pezsgőcímke, iránytű és 120 éves táncrend az EKE-múzeumban
Virtuális kirándulók az 1902-es Mátyás-házi múzeum utódintézményében
Hatalmas szervezet volt az 1891-ben alakult Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE) még száz évvel ezelőtt is. Aki ebben kételkedne, azt is meggyőzi az országos EKE által a tagszervezetek közös projektjeként létrehozott virtuális múzeum emlékgyűjteménye. 1948-as megszűnéséig az egyesület tömeges kirándulásokon kutatta fel a közeli és távolabbi látnivalókat, tagjai barlangokat fedeztek fel, kerékpártúrákra mentek, de számtalan bált is szervezett – erős közösséget épített. Úgy gondoljuk, hogy napjainkban a kommunikáció, a PR, a reklám sose látott magaslatokban szárnyal, ezzel szemben a múzeum fotóit nézegetve rádöbennünk, hogy bizony 1900-ban is tudták az elődeink, hogy „mitől döglik a légy”; hogy a közönséggel kapcsolatot kell tartani, hogy közösséget kell építeni, az EKE-tagságot vonzóvá, státusszimbólummá tenni. És tették ezt munkával, szervezéssel, de akár gyújtós reklámokkal, jelvényekkel, EKE-pezsgővel.
Gyönyörű virágkorát élte az Erdélyi Kárpát-Egyesület a boldog békeidők utolsó évtizedeiben. Az erdélyi, a kolozsvári társasági életnek már-már kötelező hozadékát jelentette a kirándulóhelyek, természeti szépségek felfedezése. A téma fontosságát pontosan jelzi, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1891-ben létrehozott Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) első elnöke nem kisebb személy volt, mint gróf Bethlen Bálint, „a hazafias eszméknek lelkes, buzgó és kipróbált híve”, akit „a nagy-enyedi választó kerület 1892-ben orsz. képviselővé választott, és e minőségében is minden befolyását egyesületünk érdekében hasznosította. A kormányhoz intézett kéréseinknek ő a szószólója és több ízben küldöttséget is vezetett az egyes szakminiszterekhez. Ennek eredménye, hogy portomentességet élvezünk, hogy a menedékházak építésénél segélyt kapunk és kiadványaink a hatósági könyvtárak részére megrendeltetnek és minden téren érezzük a kormány tagjainak lekötelező támogatását.” Az 1856-ban született gróf Bethlen Bálint „Modora a tagokkal és tisztikarral szemben szíves és megnyerő. Különösen jó hatással van, hogy kirándulások alkalmával a mulatságokban élénk részt vesz. Mint szónok kevés szavú, de gondolatokban tartalmas és kényes helyzetekben is szerencsésen oldja meg a kérdéseket.” Az idézetek az Erdély 1894/5. számából származnak. Az 1892–1948 között megjelent Erdély (amelynek a Szabadság Erdély című melléklete az utóda kíván lenni, de e címre joggal pályázik az 1991 óta kiadott Erdélyi Gyopár is), tehát az EKE turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóiratának teljes digitalizált gyűjteménye egyébként mostantól ismét elérhető megújított tálalásban az erdelyigyopar.ro oldalon.
Létrehozása után tíz év alatt az EKE olyannyira megerősödött, hogy 1902. október 12-én Kolozsváron a Mátyás király szülőházban megnyitotta a néprajzi múzeumát, amely később a történelmi körülmények áldozataként végezte. Idén októberben, 115 évvel a 20. század eleji múzeumalapítás után az Erdélyi Kárpát-Egyesület újra múzeumot alapított: a virtuális térben. Ily módon a muzeális darabokat mindenki számára hozzáférhetővé – de legalábbis megtekinthetővé – teszik. „Nem polcokon porosodnak a relikviák, nem tárlókban találhatóak a dokumentumok, hanem a világháló adta lehetőségek mentén bekerülnek mindannyiunk szobájába. Közkincs mostantól az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ettől elválaszthatatlanul az erdélyi turistaság történelme, sok kiadvánnyal és tárgyi hagyatékkal.” – olvasható az ekemuzeum.ro honlap beköszöntőjében. Mit láthatunk hát a folyamatos bővítésre váró múzeumban?
Igazi kuriózum az EKE 12. báljának táncrendje 1896 februárjából, a Czárán Gyula iránytűjét és barlangász sisakját bemutató fénykép, az aradi Czárán Gyula EKE-osztály zászlója 1932-ből, az EKE-pezsgősüveg címkéje, az EKE-gyújtós, az egyesület által kiadott német nyelvű idegenforgalmi-turista reklámfüzet, báli meghívó 1936-ból, illetve az a fénykép, ahol például Orosz Endre, az EKE főtitkára látható 1930-ban a budapesti turista kongresszus résztvevőivel az Országház lépcsőin. A menüben kiadványok (könyvek, folyóiratok, képeslapok, aprónyomtatványok, oklevelek, igazolványok), relikviák (jelvények, botjelvények, felvarrók, turista személyiségektől származó ereklyék), az EKE-osztályok fotói között lapozhatunk (az utóbbi még az egyes helyi osztályok hozzájárulásával alapos bővítésre vár). Természetesen az anyag mind fényképeken jelenik meg számunkra, az eredeti tárgyak Orosz Endre unokáinak, a Czárán Gyula Alapítványnak, Deák László nagybányai EKE-alelnöknek a birtokát képezik, valamint a Debrecenben élő, de a gyergyói EKE-hez kötődő Nyisztor Miklós magángyűjteményét gazdagítják. A múzeum anyaga a gyűjtők előzetes engedélyével felhasználható, ugyanakkor folyamatos bővítésre vár és számít: ez a múzeum olyan lesz, amilyenné a mai erdélyi utódok tenni tudják. Az 1891–1948 közötti időszak relikviáit továbbra is örömmel fogadják az eke@eke.ma címen.
Feltárulkozik a múzeumlátogató előtt az élénk társasági élet, az a nyüzsgő közösség, amelyet maga köré teremtett az EKE, és amelynek sikerült fennmaradnia a Trianon után drasztikusan megváltozott körülmények közepette is, amelyhez alkalmazkodni kellett. Fényképeket láthatunk az EKE forrásligeti, egyeskői, tordai, Nagy-kőhavasi, radnaborbereki menedékházairól, a Lujza-lakról, azaz az EKE turistavendéglőjéről a révi Zichy-barlangnál, de láthatunk kirándulókat kisvasúton, majálisozókat, a hölgyek kalapban, hosszú szoknyában főznek a szabadban. Fényképek rég elporladt épületekről, emberekről. Az ily módon elénk kínálkozó nagyszerűség pedig kiváló biztatást, kapaszkodót jelenthet a mának és a jövőnek. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Pataréti családokon segítenének
Inkluzív Kolozsvár néven egyesület bejegyzését kezdeményezi Erdély fővárosának önkormányzata – jelentette be tegnapi sajtóértekezletén Oláh Emese. Az alpolgármester közölte: városháza és a helyi tanács mellett a szervezet alapító tagjai között van a Kolozsvár metropoliszövezet helyhatóságait magába foglaló egyesület, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, illetve olyan civil intézmények, amelyek az évek során a Pataréten és a Cantonului utcában élő roma családok megsegítésére siettek, mint például az AltArt Egyesület. Pontosabban arról van szó, hogy szervezeti keretet teremtenek a pataréti szeméttelepen élő romák megsegítésére irányuló erőfeszítéseknek, ezáltal azt remélik, az egységes fellépés előmozdítja helyzetüket.
A sajtótájékoztatón elmondták: a szervezet célja elsősorban a Cantonului utcában leégett barakkokban lakó családok megsegítése. – Személyi sérülés szerencsére nem történt, de több család hajléktalanná vált. Számomra érthetetlen okok miatt az érintettek elutasították, hogy a városháza működtette szociális központokba szállásoljuk el őket. A jogszabályok értelmében hét napig élelmiszert tudunk biztosítani nekik. Igyekszünk mindenkinek új személyazonossági igazolványt kibocsátani, s a tűzoltóság által összeállított jegyzőkönyv alapján kártérítést folyósítani, eddig tíz ilyen kérést iktattunk. Ugyanakkor igyekszünk átmeneti jelleggel öt, egyenként 10-12 négyzetméteres szükséglakást biztosítani az érintett családok számára – mondta Oláh Emese.
Elmondása szerint a jövőben a bejegyeztetésre váró és december végéig integrált stratégiát kidolgozó egyesület az ilyen esetekben is hathatós segítséget nyújt majd, de európai pénzek lehívásával inkább átfogó gondokat orvosol egészségügyi és oktatási területen.
– Elemezzük az évek során különböző entitások által már összeállított stratégiákat. A városházi szervezet célja többek között kolozsvári, de a településen kívüli albérletek biztosítása az ilyen családok számára. December végéig tervezzük bemutatni a stratégiát – mondta a tisztségviselő.
Közölte: jelenleg a városházának körülbelül 300 szociális lakása van, s jelenleg 400 kérés szerepel az iktatóban. – Ehhez képest évente maximum 10 szociális lakás szabadul fel – jegyezte meg.
Arról is beszámolt, hogy az elkövetkező időszakban a szociálisan hátrányos családok számára lakbérfizetési programot indítanak, amely segítségével a kedvezményezettek átmeneti jelleggel 600-1200 lej körüli támogatásban részesülnek. – Nem a különböző kritériumoknak megfelelő, és az elbírálási eljáráson sikeresen teljesítő családoknak, hanem egyenesen az ingatlanok tulajdonosainak juttatjuk a pénzt – pontosította az alpolgármester. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Gyöngyösi Levente zeneszerző legújabb „szerelméről”…
Az alkotó művészek, így a zeneszerzők esetében is gyakran előfordul, hogy egy-egy alkotásuk annyira a szívükhöz nő, hogy arra a legnemesebb szeretettel gondolnak. Így van ezzel Gyöngyösi Levente erdélyi származású zeneszerző is: a Györkös-emlékházban megtartott októberi ZeneSzó alkalmával néhány gyerekkori emlék felderítése mellett csak legutolsó művéről, a Bulgakov-regény nyomán készült A Mester és Margarita című operájáról beszélt, amelynek ősbemutatója idén nyáron volt Magyarországon.
Bevezetőjében Kós Katalin, a Györkös-ház ügyvezetője visszaemlékezett arra, hogy pont húsz évvel ezelőtt, az akkor még ötödéves budapesti zeneakadémiai hallgató Gyöngyösi Levente a Györkös-házban tartott egy szerzői estet. Az eltelt húsz évben a zeneszerző sikeres pályát futott be, munkásságát rangos díjakkal ismerték el.
Gyöngyösi Levente és az est moderátora, Horváth Zoltán zongoraművész egykor osztálytársak voltak a kolozsvári zenelíceumban, így tehát nem volt nehéz feleleveníteni a közös gyerekkori emlékeket. Mindketten megegyeztek abban, hogy az 1980-as évekbeli itteni nehéz körülmények ellenére szép gyerekkoruk volt, sok kellemes emlékkel.
Elhangzott az is, hogy Gyöngyösi Levente zeneszerzői „gyökerei” sokrétűek: a reneszánsztól és a barokktól kezdődően egészen a kortárs magyar zenéig terjednek. Talán ennek is tudható be az, hogy Gyöngyösi zenéjében egyfajta kollektív zenei emlékezet jelenik meg.
A meghívott elmondta: alkotásaiban főleg ahhoz a zenei örökséghez fordult, amelyet a hallgató és a szerző egyformán ért, és nagyon ügyelt arra, hogy ne süthessék rá az utánzás bélyegét.
A beszélgetés során több részletet hallgathattunk meg a Gyöngyösi Levente legújabb, A Mester és Margarita című operájából, amely 24 zárt számból álló alkotás. Műfajilag az opera–rockopera–musical „fura hibridje”, ahol a különböző zenei stílusok folyamatosan keverednek, társulnak.
Gyöngyösi Leventét nem ok nélkül tartják az egyik legjobb kortárs magyar zeneszerzőnek, ezt a következtetést szűrhette le az est végén a közönség a meghallgatott operarészletek és a beszélgetés alapján. Személyisége és alkotói vénája szimbiózisban él egymással: a frappáns megfogalmazások és az elegáns humor mellett alapos felkészültségű, roppant tehetséges művész profilja rajzolódott ki. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

A Székelyföld nem Katalónia – Bukarest szándékosan összemossa az autonómiát és a függetlenséget
A Székelyföld nem Katalónia – Bukarest szándékosan összemossa az autonómia- és a függetlenségi törekvéseket Romániai magyar politikusok szerint nem lehet egy lapon emlegetni a katalánok függetlenségi, valamint az erdélyi, székelyföldi magyarok autonómiatörekvéseit. A katalóniai népszavazás kapcsán számos bukaresti véleményformáló azzal riogat, hogy a Székelyföld autonómiája a függetlenség „előszobája” lenne.
Aki olvasott életében, az tudja, hogy a Székelyföld esetében nem függetlenségről, hanem területi autonómiáról van szó, aminek semmi köze például a határmódosításhoz – szögezte le a Krónikának Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő. A politikust annak apropóján kérdeztük a spanyol tartomány függetlenségi, illetve a Székelyföld autonómiatörekvésének összefüggéseiről, hogy számos román politikus és véleményformáló előszeretettel összemossa a kettőt.
A bukaresti hírtelevíziók beszélgetőműsoraiban rendszeresen szerepeltetett Bogdan Chirieac külpolitikai elemző például a minap a Dcnews.ro portál hasábjain megjelent vezércikkében – párhuzamot vonva a katalán népszavazás és a székely autonómiaigény között nem kevesebbet állít, mint hogy a „Berlin–Budapest–Moszkva-tengely mentén politizáló” Orbán Viktor miniszterelnök befolyása révén 2018-ban népszavazásra kerül majd sor Romániában a Székelyföld autonómiájáról, de az is lehet, hogy a függetlenségéről. Miközben Chirieac szerint „tudományos szempontból” a Székelyföld nem létezik, az általa vizionált referendum időpontját március 15-ére, az összmagyarság ünnepére tűzhetik ki.
Hasonló eszmefuttatás látott napvilágot az Adevărul napilap honlapján Lulea Marius Dorin tollából. Az egyébként építőmérnökként tevékenykedő publicista szerint az autonómia – ahogy azt szerinte éppen Katalónia esete bizonyítja – az első lépést jelenti a függetlenség kinyilvánítása felé.
A katalán helyzet világosan mutatja, hogy Romániában miért nem fogadható el semmilyen autonómiakövetelés, mert az végül alkotmánysértéshez fog vezetni” – vonja le a következtetést az egyébként Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését szorgalmazó aktivistaként ismert Dorin.
Idézve az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglaltakat, Kulcsár-Terza József szerint egyetlen vonatkozásban lehet párhuzamot vonni Katalónia és a Székelyföld között: hogy minden népnek joga van szabadon élni és szabadon dönteni a sorsáról. A Magyar Polgári Párt (MPP) RMDSZ-színekben parlamenti mandátumot szerzett alelnöke valótlanságnak nevezte, hogy a székely önrendelkezés a függetlenség „előszobája” lenne.
„A románok ürügyként állítják ezt a hazugságot, hogy ne is tárgyaljanak az autonómiáról, mivel nem akarják megadni a Székelyföldnek ezt a jogot.
Szeretik megmondani nekünk Bukarestből miként éljünk, mit cselekedjünk, és hogy milyen jó nekünk itthon. Holott hadd döntsünk mi magunk ezekben a kérdésekben!” – nyilatkozta lapunknak a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki küldötteként is tevékenykedő politikus.
A képviselő szerint a székelyeknek a Katalóniában zajló eseményektől függetlenül harcolniuk kell a jogaikért, egyedül azt kell figyelembe venniük, hogy az önrendelkezés jár a tömbmagyar régiónak, és nem szabad hagyniuk, hogy egyesek arról győzködjék őket, miszerint a katalán helyzet miatt „csendben kell maradniuk”. „Nekünk nem szabad visszalépnünk, mennünk kell a saját utunkon: ők függetlenséget, mi autonómiát kérünk” – szögezte le Kulcsár-Terza.
A politikus hozzátette: a magyarok nem kérnek mást, mint az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen elfogadott, többek között az összes együtt élő népnek teljes nemzeti szabadságot ígérő nyilatkozat betartását, ami szerinte a Székelyföld viszonylatában területi autonómiát jelent.
„Román testvéreink a centenárium megünneplése kapcsán gyakran beszélnek a még nagyobb egyesülésről, Románia és a Moldovai Köztársaság uniójáról. Márpedig ha ez megtörténne, akkor a moldovai gagauzok által élvezett önrendelkezés révén precedens teremtődne az új ország területén egy területi autonómiára. Kérdem én: ha szabad a gagauzoknak, akkor nekünk, székelyeknek miért ne lenne az?” – tette fel a kérdést a parlamenti képviselő.
Kulcsár-Terza kérdésünkre elmondta, az MPP választmánya szeptember 9-ei ülésén született döntésnek megfelelően idén be fogják terjeszteni a bukaresti parlamentben az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, a székelyföldi területi autonómiát célzó törvénytervezetet, erről azonban még ezután tárgyalnak a szövetség vezetőivel.
A politikus nyomatékosította, a lépéssel nem szabad megvárni 2018-at, az egyesülés centenáriumának apropóján ugyanis a románok provokációnak tekinthetik a kezdeményezést.
Korodi Attila, az RMDSZ alsóházi frakcióvezetője úgy véli: a katalóniai válság éppen azért árt az erdélyi magyarságnak, mert a román politika és a nacionalista sajtó arra törekszik, hogy az autonómiát összekeverje az elszakadási törekvésekkel.
A politikus a Heti Válasz magyarországi hetilapnak úgy nyilatkozott, Katalónia és a Székelyföld helyzete egyáltalán nem hasonlít, többek között ez az oka annak is, hogy a székelyföldi autonómiatervezet mintája nem a spanyolországi tartomány, hanem Dél-Tirol.
Arra a kérdésre, hogy a Székelyföld nem lehetne-e független, Korodi leszögezte: ez a lehetőség fel se merül, „öngyilkosság lenne Románia kellős közepén”. Izsák Balázs SZNT-elnök ugyanakkor nemrég úgy nyilatkozott: a katalánok és a székelyek között a legszembeötlőbb különbség az, hogy a Székelyföld autonómiát akar, ami épp ellentéte a függetlenségnek.
Őrtüzek a székely autonómiáért
Őrtüzek gyújtásával hívja fel a figyelmet a székely autonómiatörekvésekre október 29-én, vasárnap 18.30-kor az SZNT. Izsák Balázs elnök szerdai közleményében mindenkit arra ösztönöz, hogy „hittel, belső meggyőződéssel” vegyen részt ezeken a rendezvényeken.
„Ne hallgassunk azokra, akik megkérdőjelezik az ima erejét, akik a tűzgyújtást pótcselekvésnek nevezik. Gondolkozzunk el inkább azon, miféle belső láng készteti cselekvésre a katalánokat, hogy együtt és külön-külön kiálljanak népük érdekeiért. A küzdelem, amit ők felvállaltak, sokak szemében tűnhet reménytelennek. A katalánok szemében azonban nem. Nekik van igazuk” – állapította meg Izsák.
Az SZNT-elnök korábban a katalán népszavazás kapcsán közölte, a katalánok szabadsága az európai demokrácia ügye, és arra kérte a székelyeket, lobogjon minél több katalán zászló is az október végi őrtűzgyújtáson. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

A külföldön született magyar gyerekek után is jár majd a babakötvény
A kormány törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek arról, hogy a határon túl született gyerekek is kapjanak életkezdési támogatást és szüleik jegyezhessenek babakötvényt – mondta el Hornung Ágnes pénzügyekért felelős államtitkár az MTI-nek pénteken.
Az államtitkár hangsúlyozta: a kormány kiemelt fontosságúnak tartja az öngondoskodást, ezen belül a gondoskodást a gyerekek jövőjéről, ezért továbbra is támogatni kívánja a fiatalokat és ösztönözni a szülőket, hogy gyermekük jövőjéről már születésüktől fogva gondoskodjanak hosszú távú megtakarítás formájában. „Ezért döntöttünk az életkezdési támogatásra és a babakötvény vásárlására jogosultak körének kibővítéséről a határon túl született magyar gyermekekre” – mondta Hornung Ágnes.
Kiemelte: Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter kedden nyújtotta be az Országgyűlésnek a fiatalok életkezdési támogatásának kiterjesztésével kapcsolatos törvénymódosításokról szóló javaslatot, amely szerint a 2017. június 30. után született, Magyarország területén lakóhellyel nem rendelkező, de magyar állampolgárságú gyermekek után is járni fog az életkezdési támogatás, amelynek összege 42 500 forint (640 lej).
Azon országokban élő magyarok sem maradnak ki a lehetőségből, ahol nem ismerik el a kettős állampolgárságot, így ha a gyereknek van magyar igazolványa, ugyanúgy jogosult az állami támogatásra – fűzte hozzá a pénzügyi államtitkár. Hornung Ágnes emlékeztetett: az életkezdési támogatás a mindenkori infláció mértékével kamatozik, és a fiatal felnőtt 18. születésnapja után tudja felhasználni az összeget.
Ha a szülő a Magyar Államkincstárnál Start-értékpapírszámlát nyit és a támogatásból babakötvényt jegyez, akkor infláció plusz három százalék kamatot kaphat, a szülők és hozzátartozók befizetéseit pedig az állam is támogatja, hiszen a család éves befizetéseinek mértéke után 10 százalékos kiegészítés is jár, maximum évi 6 ezer forint.
Tájékoztatása szerint babakötvényt a 2017. július 1. előtt született határon túli magyar gyerekek számára is vásárolhatnak a szülők, hozzátartozók. A számlanyitásra a Magyar Államkincstár kirendeltségein lesz lehetőség 2018. január elsejétől, az életkezdési támogatást a konzulátusokon is lehet majd igényelni – ismertette az államtitkár.
Orbán Viktor miniszterelnök május 25-én, a Családok budapesti világtalálkozóján jelentette be, hogy a külföldön tartózkodó vagy ott élő magyarok előtt is „óvatosan” megnyitják a családtámogatási rendszert, jövőre már ők is kaphatnak a gyermek születése után anyasági támogatást, és az egész Kárpát-medencében jegyezhetnek babakötvényt is. Krónika (Kolozsvár)

A felszabadító klasszikusoktól a tisztességtelen irodalomig: Balla Zsófia „hazatalált” Kolozsváron
A posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár.
Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává avatták. A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.”
Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti.
Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a gyík farka, ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani.
Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”, és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért klasszikusabb stílusához.
„A költő a fájdalmaiból él, de nem tudok erre pozitívumként tekinteni” – jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege, a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon személyes pozíció”.
A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel, mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla Zsófia.
„A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki, rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy észrevegye, mi a rossz benne.
Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra.
Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről felismerhető legyen.
A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk van”, mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire csodálatos.
A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”, mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal. Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia. – Kifogásolom, hogy irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.” Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Közel 890 millió forint a külhoni magyar családi vállalkozások támogatására
Közel 890 millió forintból 185 projekt megvalósítását támogatja a nemzetpolitikai államtitkárság a külhoni magyar családi vállalkozások éve keretében – közölte Potápi Árpád János október 27-én, pénteken Budapesten.
A nemzetpolitikai államtitkár sajtótájékoztatón ismertette a külhoni magyar családi vállalkozások és fiatal vállalkozók támogatását és együttműködését célzó pályázatok eredményeit. Elmondta: az eredeti keretösszeg 830 millió forint volt, de a pályázatok nagy száma miatt ezt megemelték.
A július végi határidőig 476 kérelem érkezett családi vállalkozásoktól. Ezek közül 124 pályázatot támogatnak, több mint 665 millió forinttal. A nem mezőgazdasági tevékenységet folytatók 4-6 millió forintra, a mezőgazdasági tevékenységet folytatók 4-4,5 millió forintra nyújthattak be kérelmet. A külhoni magyar induló fiatal vállalkozóktól 325 pályázatot regisztráltak, és 42 vállalkozót segítenek mintegy 122 millió forinttal. A vállalkozások 2-3 millió forintra pályázhattak.
Az együttműködést célzó felhívásra 73-an pályáztak, és 19 projekt közel 100 millió forintos kerethez juthat, nem mezőgazdasági tevékenységnél 4-6 millió forintot, mezőgazdaságinál 4-4,5 millió forintot lehetett igényelni – közölte Potápi Árpád János, aki jelezte: összességében minden ötödik pályázatot támogatják. A nyerteseket értesítették, az érintettek a szerződéskötések után még idén hozzájuthatnak a támogatásokhoz.
Kifejtette: érkeztek pályázatok a szolgáltatóipar, az állat- és növénytermesztés, feldolgozóipar, egészségügy, vendéglátás-turizmus, kutatás-fejlesztés, borászat, kereskedelem területéről egyaránt. Az elbíráláskor többek között figyelembe vették a projekt innovatív jellegét, a fejlesztés régiós hiánypótló voltát, a rövid, közép- és hosszú távú célokat, azt, hogy hozzájárulhat-e további munkaerő alkalmazásához, illetve a nemzetpolitikai célok teljesüléséhez.
Az államtitkár elmondta: külhonban összesen 88 ezer családi vállalkozás működik, és 40 ezer a fiatal vállalkozók száma. A pályázatok meghirdetése előtt több mint 2000 családi vállalkozással személyesen is felvették a kapcsolatot.
Kiemelte: a külhoni magyar vállalkozók több mint 90 százalékban magyarokat foglalkoztatnak. A vállalkozások mérete, a foglalkoztatottak száma régiónként eltérő, az átlag 4-5 fő, Vajdaságban ez egy kicsit magasabb. Potápi Árpád János rámutatott: ha őket támogatják, a magyar családok jövőjét is segítik. Hozzátette: a külhoni magyar területeken legkevésbé a vállalkozók gondolkodnak abban, hogy elhagyják szülőföldjüket. Támogatásukkal így a nemzet megtartó ereje is nagyobb lehet egy-egy a régiónak – hangsúlyozta. Jelezte: a pályázati nyerteseknek őszi Kárpát-medencei körúton biztosítanak – szakmai partnerük a Design Terminál segítségével – mentorálást a projektek sikeres megvalósításához.
Felvidéken november 17-én, Vajdaságban november 22-én, Kárpátalján november 30-án, Erdélyben december 6-7-én és december 13-án tartanak találkozókat. MTI; kronika.ro

Vértanú lelkészek az elmúlt században
A XX. század magyar református lelkészvértanúiról szól a Mártírok Százada című könyv, melyet első alkalommal a nagyvárad-újvárosi református templomban mutattak be. Tőkés László püspök, EP-képviselő hirdetett igét.
Sándor Lajos lelkipásztor köszöntötte vasárnap délelőtt az egybegyűlteket, majd Tőkés László hirdetett igét; kitért az 1957 évi szilveszter előestéjére, amikor a budapesti Országházban huszonhárom papi személy ünnepelt, s némelyikük kitüntetést kapott az államelnöktől az „ellenforradalom során tanúsított bátor helytállásért a népi hatalom mellett” – közben pedig, a siralomházban Gulácsy Lajos levéli lelkipásztor számlálta hátralévő óráit.
Akárcsak a Pilátus elé állított Krisztus, akit a főpapok adtak halálra és a világi hatalom sem kegyelmezett neki, vagy a tanítványok, akiket a tanács elé állítanak a mindenkori hatalom kollaboránsai, papok és írástudók. Hasonlóképpen Luther Márton, aki az 1521 évi birodalmi országgyűlésen kell számot adjon tanításáról, s V. Károly pallosa leng a feje fölött, vagy Mózes, amikor a Fáraóval szemben kell fellépjen, Dániel próféta a tüzes kemencében, vagy az oroszlánveremben – a helytállás megannyi példája, akárcsak a papok, akik életükkel és szabadságukkal fizettek azért, mert magyarok és reformátusok: Márton Áron, Ravasz László, Mindszenty József, Sass Kálmán – és még sorolhatnánk.
A legnagyobb kihívás
De az még csak hagyján, hogy szembeszállnak a hatalommal, a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan állnak meg Isten színe előtt és hogyan tudnak megfelelni saját lelkiismeretüknek, hangzott el. Tőkés László arról is szólt: a napjainkban üldözött keresztyének száma meghaladja a Római Birodalomban üldözött őskeresztyénekét, s az európai szekularizáció világában egyre kényelmetlenebb keresztyénnek lenni. Megemlítette a temesvári eseményeket, melyek során ő maga is helytállt a hatalommal szemben, de az ige, miszerint Istennek kell inkább megfelelni, hogy nem az embereknek, feljogosítja a hívő keresztyént, hogy ellen álljon az istentelen hatalomnak.
Dr. Békássy N. Albert emeritus gyermekgyógyász tanár, a Mártírok százada című könyvet megjelentető Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat elnöke a szervezet megalakulásáról szólt. Mint elhangzott, Ravasz László, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke 1944-ben azzal a küldetéssel bízta meg vitéz Nagy Sándort, a Konvent titkárát, hogy szervezze meg a nyugatra menekülő magyar reformátusok lelkigondozását. A szervezet 1957-ben függetlenítette magát a Magyarországi Református Egyháztól – miközben az anyaországban az Állami Egyházügyi Hivatal dicstelen működésének ideje, majd az 1956-os forradalom megtorlása következett.
Amint a későbbiekben elhangzott: azok, akik a Kárpát-medencéből elvándorolnak, nem mindig érkeznek meg magyar református egyházi múltjába tudatosan kapaszkodó közösségeikbe, s az elvándoroltak nagy része aligha tér haza. A NYEMRLSZ feladata: református értékeink megőrzése és továbbvitele. Évente szerveznek hittudományi tanácskozásokat neves előadókkal, s a most megjelentetett kötetben első alkalommal állítják össze a Kárpát-medencei vértanú lelkészek névsorát. A 220 oldalas kötet első alkalommal dokumentálja a vértanúságukat – délvidéki, kárpátaljai, anyaországi mártírokét.
Özv. Lázárné Zahn Dalma-Enikő lelkipásztor, a szervezet lelkész elnöke, nürnbergi református lelkipásztor tevékenységeikről szólt, arról, hogy közreműködésükkel nyolcvan gyülekezetben szól magyarul az ige – a párizsi gyülekezetnek például húsz éve nincs lelkipásztora, de az ige magyarul szól náluk is.
Nincs ára
Orosz Otília kántornő alkalomhoz illó dalokat adott elő, majd vitéz Bereczki András nyugalmazott lelkipásztor, a szolgálat örökös tiszteletbeli tagja, a kötet szerkesztője emlékezett vissza Váradon eltöltött éveire, amikor hosszú éveken át a Királyhágómelléki Református Egyházkerület egyházi sajtójának „kis csavarjaként” dolgozott. Egyúttal hírül adta: Münchenben, Malmőben, Londonban van református gyülekezet. Tőkés László kihangsúlyozta: az elvándorlás nagy gond, s az elvándoroltak egy része okkal ment el és biztos, hogy élő lelkiismerete volt, „az elvándorlók másik része azonban eltűnt a nagy nyugati temetőben”.
Mint megtudtuk, a kötet ezer példányban jelent meg, nincs ára, de jelképes adományokat elfogadnak – az összegyűlt pénzből egy magyar mártír emlékére állítanak majd emlékművet Németországban. Neumann Andrea / erdon.ro

Új irodalmi emlékhely Székelyudvarhelyen
A Szentimre utca 29-es szám alatti ház falára mostantól kissé megilletődöttebben nézhet fel az ember, ha arra jár. Itt élt Magyari Lajos költő családja 1942-ben, míg a közeli Rózsa utcában felépült új otthonuk. Fél éve Balázs Árpád újságíró kezdeményezésére láttak hozzá az adománygyűjtéshez, hogy az író születésének 75. évfordulója napjára elkészülhessen az emléktábla Zavaczky Walter Levente székelyudvarhelyi szobrászművész műhelyében. Tegnap délután délután 4 órakor, a meghirdetett program szerint gyűlt össze a helyszínen a költő jó néhány családtagja és tisztelője. Czegő Zoltán költő barátként és pályatársként idézte Magyari Lajos alakját, hiszen egyetemi hallgatóként és a második Forrás-nemzedék tagjaiként, már a múlt század hatvanas éveinek közepétől ismerték és becsülték egymást, aztán úgy adatott, hogy a Megyei Tükör című lapnál, illetve annak jogutódjánál, a Háromszéknél is együtt dolgozhattak. Simó Márton író a lírikust idézte, Szabó Zsolt közíró, szerkesztő a publicistáról szólt, hiszen munkái iskolapéldái az erdélyi újságírásnak, a felelős közösségi gondolkodásnak. Nehezményezte, hogy az elmúlt évek során soha nem jutott pénz arra, hogy publicisztikáit kötetben is kiadják. A maga részéről a jelenlevők figyelmébe ajánlott egy válogatást, amely egy sorozat első darabja. Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke a költőre emlékezve, nem feledkezett meg arról, hogy elődje volt az országos politizálásban, hiszen egy mandátumon át – 1992–1996 között – az RMDSZ szenátora is volt. A továbbiakban a költő fia, Magyari Zoltán és Péter Eszter szavalatát hallgathatták meg a jelenlevők, majd sor került a plakett leleplezésére. Hargita Népe (Csíkszereda)

Gyarapodás technikában, tudásban, hitben
Fizika-, kémia-biológia-, valamint idegen nyelv szaktantermet építettek a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum főépületéhez és ezeket berendezték. A diákok pedig már használatba is vették, zajlottak a tanórák, „laborok”, amikor október 27-én, délelőtt, a díszteremben, a megvalósítás feletti örömét ünnepelni gyűlt össze az iskolaközösség a támogatókkal, kivitelezőkkel, közigazgatási elöljárókkal.
Schönberger Jenő püspök, első megszólalóként a tanintézmény keresztény szellemiségét emelte ki. Mint mondta, ez betölti az iskolát, köszönhetően a jó tanároknak, a spirituális atyáknak. „Nagyon fontos a tudás, de nevelni is akarunk: szép életre, jóra. A tanárok úgy élnek hogy az életpéldájuk által is nevelnek. A diákok tudását pedig az eredmények bizonyítják. Most három szaklaborral bővül az iskolánk. És remélem, nem csak okos-táblák lesznek ezekben a laborokban, hanem okos diákok is, akik jól használják majd a technikát, maguk gyarapítására. Az eszközökre azért van szükség, hogy általuk többek, jobbak legyenek a diákok, és még inkább a szépet és a jót építsék be az életükbe. Sok áldozatot hozott felénk a Magyar Kormány. Ezt köszönöm, és merem remélni, hogy ez az áldozat a lehető legjobb célt szolgálja majd.”
Ádámkó István igazgató egy régi álom megvalósulását látja a szaktantermek átadásában: „Egy esztendővel ezelőtt, a Reizer Pál püspök úr kezdeményezésére 1991-ben újraindított katolikus iskolák fennállásának huszonötödik évfordulóját, a katolikus iskola újraindításának ezüst jubileumát ünnepelhettük. Végiggondolva honnan indultunk és merre tart katolikus oktatásunk, az első teológiai fiúosztály beindítása óta szembeötlő volt, hogy ezt az elmúlt 25 évet folyamatos építés, építkezés kísérte. (...) Tevékenységeink megfelelő keretét a jó tanulási környezet biztosítja, ezért is olyan kiemelkedő az építkezéseink sorában a mai alkalom: a három, korszerűen kialakított, interaktív táblákkal, kivetítőkkel, interaktív táblagép-készlettel, hangfalakkal, hangosító berendezésekkel felszerelt szaktanterem átadása. Nem túlzás állítani, hogy az iskola vezetőségének, a tantestületnek, a diákoknak és a szülői közösségünknek régi álma válik valóra, amikor a Püspök atya megszenteli és használatba vesszük az új, belső iskolai tereket: a fizika-, a kémia-biológia-, valamint az idegen nyelv szaktantermet.”
Ádámkó István is megköszönte Magyarország kormányának a nyolcvanhat millió forint támogatást, amelyet a három szaktanterem tervezési, engedélyeztetési, építkezési munkálatainak ellenértékeként folyósított; Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának pedig, hogy ötvennyolcezer lejjel támogatta a szaktantermek eszközbeszerzését.
Kereskényi Gábor polgármester szerint a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a jó gazda gondosságával áll az ingatlanokhoz, amelyek a város területén találhatók. „Nem lehet nem észrevenni a munkálatokat, amelyek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy mi, szatmári polgárok büszkébbek lehessünk arra a helyre, ahol élünk, hogy javuljon az életminőségünk. (...) Én megköszönöm a támogatást és a munkát, és azt tudom mondani, hogy a magunk részét is hozzátesszük, hiszen feladatunk, hogy az oktatási intézmények működését zavartalanul biztosítsuk, az ehhez szükséges anyagi feltételetek, a felszerelések előteremtésével. Úgyhogy, számíthatnak ránk.”
Durla Paşca Mihai Călin megyei főtanfelügyelő az ünnepségen kiemelte, a szatmári tanügy abban az áldásos helyzetben van, hogy együttműködése az önkormányzattal és az egyházzal nagyon jónak mondható. Meglátásában mindegyik fél felfedezte, hogy a tanügybe való befektetés a jövőbe való befektetést jelenti. A létrejött szaktantermekkel kapcsolatban elmondta, azok európai standardoknak megfelelő szintű felszereltséggel rendelkeznek. „Most kedves tanárok, kedves gyerekek, a felelősség a vállaitokon, hogy válaszoljatok az előttetek álló kihívásokra. De mindabból, amit eddig tapasztaltam, a ti válaszoltok sem marad el, hiszen a megyében és országos szinten is kiemelkedő teljesítményt mutattok.”
Az iskola diákjainak előadása után Soltész Miklós, Magyarország kormányának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szólt az ünneplőkhöz, arra kérve a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum diákjait, hogy az iskola mottójának megfelelően, Márián keresztül erősödjenek és jussanak el Jézushoz. „Ha a katolikus iskolának a termeit bővítjük, ha kollégiumát hozzuk rendbe, ha egy óvodát felújítunk, akkor azt a törekvést szolgáljuk, hogy a kereszténység megmaradjon és itt, közöttünk éljen. De törekvésünk azt az üzenetet is hordozza, miszerint a kereszténységben összetartozunk. Fontos azt tudni, hogy akár római katolikus, görögkatolikus, ortodoxiában élő vagy protestáns keresztények vagyunk, a cél egy. Sokkal több az, ami minket összetart – magyarokat, románokat, bármilyen nemzethez tartozókat ebben a térségben –, mint ami szétválaszt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert nekünk a felelősségünk óriási: hogy az össz-kereszténységet szolgáló keresztény fiatalokká tudjuk a gyermekeket nevelni. Hogy Románia hűséges és becsületes állampolgárainak, a magyarságban megmaradó felnőtteknek tudjuk a gyermekeket nevelni. Én arra kérek mindenkit, segítse, hogy efelé menjen az iskola tovább!
Az ünnepség végén Schönberger Jenő püspök megáldotta a szaktantermeket – amelyekben amúgy már megkezdődött az oktatás –, majd a vendégek is megtekintették a megvalósítást, fejlesztést. szatmar.ro

Jól fogna egy új Bernády Marosvásárhelynek
Nem mítoszrombolónak szánta könyvét Fodor János történész, mégis úgy gondolja, hogy árnyalni fogja a képet a „városépítő polgármesterről”, vagyis közelebb hozza az olvasókat Bernády György reális személyiségéhez.
Az olvasóink által is Bernády-kutatóként ismert történészt nem csak a Bernády-kultuszról faggattuk, de még arról is, vajon szükség lenne-e egy jelenkori Bernádyra. Bernády-kutatóként sok érdekességre derített fényt Fodor János történész
– A vásárhelyi magyaroknak kétségtelenül idealizált képük van Bernády Györgyről. Változtathat-e a könyv ezen az imázson?
– Úgy gondolom, hogy igen. Valóban többnyire egy pozitív kép él Bernádyról, mint a „városépítő” és a „boldog békeidők tevékeny polgármestere”. A könyv azt gondolom, hogy árnyalni fogja ezt a képet, ugyanakkor közelebb is hozza az olvasókat a személyiséghez, vagyis a realitáshoz. Célom ugyanakkor nem mítoszrombolás, csupán tisztázni azokat a tényeket, amelyeket a történelmi dokumentumok és források is igazolnak. Nem idealizált, hanem remélhetőleg kiegyensúlyozott Bernády-képet fog kapni az olvasó a kötettel, amelyben megismerheti a családot, a jó tanulmányi eredményeket elérő diákot, a kezdő és amatőr, de tudáséhes karrierkezdőt, később a hideg, kimért és olykor furfangos politikust, a csalódott és szerető férjet, a boldog és tragédiákat átélt családapát, egyszóval az embert, annak minden minőségében.
– Nevezhetjük Bernádyt politikusnak?
– Egyértelműen nevezhetjük, sőt megkockáztatom, hogy elsősorban politikus volt, és csak azután gyógyszerész, jogász, polgármester stb. A politika már zsenge fiatalkorában érdekelte. A kolozsvári és budapesti tanulmányai alatt nyitott szemmel figyelte a könyvek és vegyszerek mellett az országban történő politikai eseményeket is. Gyógyszerészként korán megörökölte a családi patikát, azonban ez szinte egy évre sem kötötte le figyelmét úgy, mint az általa izgalmasabbnak vélt politika világa. A patikát végül bérbe adva tagja lett a törvényhatósági bizottságnak, nem sokkal később már országgyűlési képviselő volt, és így tovább. Igazából politikai ambícióinak határait saját maga szabta meg, ha igazán szerette volna, lehetett volna budapesti főfunkcionárius is. Politikai credója a mindenkori hatalommal való jó kapcsolat volt, azonban ennek felismerése is kvalitásai közé tartozott. Legtöbben csak legendákat tudnak a legendás polgármesterről
– Tisztelték-e polgármestersége, közéleti tevékenysége idején a vásárhelyiek?
– A mai idealizált Bernády-képünkhöz képest sokszor teljesen mást gondoltak róla. Először is származásilag nem volt székelyföldi, így elképzelései felvázolásakor sokszor ezt fel is rótták neki. Másodsorban, ahogyan említettem, politikus volt és ahogyan manapság, ez nem mindig jelentett feltétlen megbecsültséget. Mondok egy példát: pályáját a városi függetlenségi (ellenzéki) párti oldalon kezdte, egészen a vezetői tisztségig vitte ezt városi viszonylatban. Azonban következtek az 1896-os országgyűlési választások. Nemes egyszerűséggel átigazolt a kormánypártba, ami akkoriban igencsak hangos botrányt eredményezett. Az ellenzéki párt tehát vezető nélkül maradt. Sokan ezt évekig nem bocsátották meg neki, ekkor romlott meg első ízben a kapcsolata Petry Zsigmond mészárossal is. Végeredményben a város is annyira szerencsétlen helyzetben volt, hogy amikor 1902-ben polgármesterré választották Bernádyt, már ez az „átigazolás” nem számított, később valahogyan feledésbe is merült. Tény, hogy minden korszakban megvoltak azok a városi befolyásos csoportok, amelyek tisztelték és követték, illetve amelyek versengeni kívántak vele. Utóbbiak többnyire nem jártak sikerrel, de összességében politikai ellenfelei is tisztelték tevékenységét.
– Kevés magyar polgármesternek van annyira jó megítélése, „sajtója”, mint Bernádynak. Joggal?
– Nem mindig volt ez így Bernády esetében. Azon korszerű politikusok közé tartozott, akik időben felmérték és bizonyos fokig manipulálták a sajtót. Komoly időt és energiát szentelt annak, hogy jó megítélése legyen, legalább a helyi lapokban, de sokszor ismeretségi körének köszönhetően a fővárosiakban is. Ez egyébként manapság is hasonlóan működik a sajtó világában, vagyis kevés változott azóta. Sajtóbotrányok akkor is voltak, amelyek egészen alpári hangnemben zajló vitákig vezettek. Ugyanakkor olyan alkalomról is tudunk, amikor Bernády neve gyászkeretben szerepel a helyi sajtó főoldalán, de nem a halála miatt. Hanem egyszerűen az adott orgánum így jelezte a szakítását az addigi támogatottjával, vagyis a lap számára Bernády politikailag halott volt. Persze ezek nem tipikus esetek, többnyire azért az őt dicsérő cikkek voltak jellemzően nagyobb számban. Ezzel is mintegy tudatosan készült arra, hogy neki egyfajta kultusza lesz, vagyis nagyon ügyelt a későbbi megítélésére.
– Tudom, a történészek gyűlölik a mi lett volna, ha kezdetű felvetéseket, de azért játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma Vásárhely Bernády György polgármestersége nélkül?
– El tudok képzelni pár dolgot ezzel kapcsolatban, ami viszont nem biztos, hogy így lenne. Mivel ez általános tendencia volt a korszakban, azt hiszem, lenne impozáns városháza Marosvásárhelyen, viszont nem biztos, hogy ez szecessziós stílusban épült volna, illetve az sem, hogy oda, ahol éppen ma áll. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy épült volna hamarabb városi színház is, viszont nem hiszem, hogy lett volna Kultúrpalota, mivel ez utóbbi egy teljesen Bernádyhoz kötődő kivitelezés. Az utcák és az infrastruktúra állapota is sokkal lassabban épült volna ki, ami egy lassúbb dinamikájú városbővüléshez vezetett volna a maihoz képest. Összességében pedig a központi arculata is más lenne, talán a főtér sem a mai helyén állna. Végül is ebből is kirajzolódik, hogy mit „örökölt” a mai város.
A könyvben bemutatja a politikus emberi oldalát is, például megtudjuk, milyen apa volt: – A vásárhelyi magyar fiataloknak mond-e valamit az építő elöljáró neve? Oktatási szinten megjelenik-e valahol Bernády?
– Én csak remélni tudom, hogy a vásárhelyi iskolákban időt szentelnek a honismereti témáknak, ezenbelül pedig Bernádynak is. Jó néhány történelemtanár kollégám mindenképp igyekszik a zsúfolt tananyagba Bernádyt is beépíteni, mindazzal, amit képviselt. Jómagam is néhányszor segítettem ebben, illetve amennyiben igény lesz, a jövőben is fogok. Ugyanakkor ott van minden évben a Bernády Alapítvány által szervezett októberi vetélkedő, amely azért jellemzően megmozgatja a kis- és középiskolás diákok egy részét. A kötet remélhetőleg beépül a következő évek vetélkedőibe, hiszen lesz miből készülniük a diákoknak.
– Milyen a Marosvásárhelyen élő románok viszonyulása Bernádyhoz? Ismerik? Tisztelik? Frusztrálja őket? Esetleg csak a „szokásos” magyar múltba révedezés eszközének tartják?
– Néhány ismerőstől volt szerencsém ezt megérdeklődni őszintén, de azt hiszem, ez nem egy reprezentatív minta, így nem tudom, a többség hogy viszonyulhat. Az ismerőseim mindenképp elismerően nyilatkoztak róla, mivel szerintük sok mindent épített, amelynek közösen lehetünk ma is élvezői. Amit megfigyeltem, hogy többen is valamifajta hasonlatba próbálják helyezni Bernádyt egykori román kortársával, Emil Dandeával. Kétségtelen, hogy a hasonlat nem túl szerencsés, hiszen teljesen más a perspektíva a két személyiség között, viszont a szimbolikus tereken és emlékezetpolitikában is városi versengés figyelhető meg a két közösség között a két jeles személyiségről. Egész alakos szobruk van a városban, amelyet szinte azonos időpontban állítottak, egymás mellett található a Kultúrpalotában mindkettejük emlékszobája, mindkettejükről most már rendelkezésre állnak életrajzi kötetek stb. Az ilyen versengés szerintem fölösleges. Én legalábbis nyitott vagyok, hogy munkámat megismertessem a román közönséggel is, sőt, pár évvel ezelőtt szintén a Bernády-napokra egy kétnyelvű ismeretterjesztő füzetecskét szerkesztettem Bernády polgármesterségéről. Azt gondolom, hogy érdemes lenne megismerni, hogy mit gondol Bernádyról a román közösség, és a mi feladatunk, hogy ismeretanyagokkal hozzájáruljunk, mivel az ő személye nem lehet politikai konfliktus tárgya a városban.
Nagyjából egyszerre lett Bernádynak és Dandeának egész alakos szobra.
– Vásárhely a szintén nagy múltú Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz képest alig változik, ami a városképet, például a főtér arculatát illeti. Elképzelhető, hogy a nagy becsben tartott Bernády-örökség az egyik gátja a bátrabb újításoknak? Vagy minden csak azon múlik, hogy milyen nemzetiségű a kezdeményező?
– Gátja nem lehet, hiszen Szeben és Kolozsvár központjának megújulása és városfejlesztése a kulturális örökség, vagyis a központi impozáns épületek felújításával és az akörül szervezett terek átstrukturálásával kezdődött. Szerintem nem nemzetiségfüggő, ha kezdeményezésről van szó, ugyanis igény van rá, de megfelelő szakemberi hozzáértés is szükséges, amely méltó módon tud hozzányúlni az ilyen fajta átalakításokhoz.
– Lesz, lehet egy új Bernádyja Vásárhelynek?
– Ezt nem tudom, de erősen jól fogna. De nem egy múltbeli minta szerint, hanem ahogyan akkoriban Bernády is vélekedett, a korszerűség és a jövő igényeinek megfelelően, aki például egy smart-city koncepciót véghezvinne.
Fodor János Bernády György – Politikai életrajz című könyvét október 27-én, pénteken 18 órától a Horea utcai Bernády Házban mutatta be Novák Csaba Zoltán történész.
Közreműködött Kilyén László színművész Pataky István / liget.ro

A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége: a tankönyvkiadás centralizációja rossz irány
Az RMPSZ a közvitán lévő törvénytervezet kapcsán fogalmazta meg aggályait.
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tartott sajtótájékoztatót az épp közvitán lévő új oktatási törvény kapcsán. A sajtótájékoztatón részt vett Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke, Dr. Fóris-Ferenczi Rita egyetemi oktató, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója, Dr. Péntek János nyelvész akadémikus és az Erdélyi Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, valamint Dr. Köllő-Zsófia az Erdélyi Tankönyvtanács ügyvezetője.
Első felszólalóként Burus-Siklódi összegezte az RMPSZ tevékenységét annak tekintetében, hogy tavaly ünnepelte a szervezet a huszonötödik évfordulóját. Mint elmondta a szervezet azzal a szándékkal jött létre, hogy ellássa a magyar nyelvű kisebbségi oktatással kapcsolatos vállalásokat és érdekvédelmet, azonban a rendszer működéséből adódó rendszerszintű hibák miatt mindössze több-kevesebb sikerrel tudott megfelelni e célnak. Elmondása szerint a legfontosabb mozzanatnak az számított mindig, hogy megoldják a szervezet területi lefedettségét.
Ennek, és ezen területi lefedettség megerősítése érdekében partiumi, közép-erdélyi és székelyföldi székhelyű különböző oktatási és módszertani központokat hoztak létre. Az első két terület esetében a Gál Kelemen nevét viselő központokról van szó, míg a harmadik esetében a Székelyföldi Oktatási Központ, amely nem csak Háromszék, hanem a csángóvidék és a bukaresti kisebbségek problémáival is foglalkozik. Ezen kívül létezik egy országos kiterjedtségű Teleki Oktatási Központ, amelynek Szovátán található a székhelye.
Felhívta a figyelmet, hogy már a kilencvenes évek elején megfogalmazódott egy igény, egy elvárás és ezek következtében egy elképzelés is a kisebbségi tankönyvkiadás irányába, amelynek következtében létrejött Péntek János és Székely Győző kezdeményezésére az Erdélyi Tankönyvtanács. Ez egy kuratóriumi vezetéssel irányított különálló szervezeti egység, amelynek az RMPSZ elvállalta az intézményi háttér biztosítását. Annál is inkább, mondta, hogy most az új tankönyv- és tanügyi törvény egy olyan korszak után kerül közvitára, amelyet a piaci alapú tankönyvellátás jellemzett. Ivácson András Áron / Transindex.ro

Nagy Zsolt a börtönről: ez nem egy nyugdíjastábor
Politikai tisztséget nem vállal, de tanácsokkal szívesen segít az RMDSZ volt kampányfőnöke és minisztere, aki 982 nap után szabadult.
Rövid – vagy középtávon semmiképpen nem kíván politikai tisztséget vállalni Nagy Zsolt – közölte az októberben szabadlábra helyezett volt RMDSZ-es miniszter egy pénteki, kolozsvári háttérbeszélgetésen. Ennek személyes okai is vannak, de úgy látja, a társadalom jelenlegi állapotában, ebben a közhangulatban nem tenne jót a politikai szervezetnek sem, amelyben aktiválna – tette hozzá.
Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem kíván közélettel, politikával foglalkozni, tanácsokkal, véleményekkel szívesen segít – folytatta, kampányszervezői múltját emelve ki. Emlékeztetett: az Erdély TV-t és Erdély FM-et kiadó Janovics Jenő Alapítványnak mai napig ő névileg az elnöke, és „eljön az a nap, amikor ismét ellátom ezeket a feladatokat, mert szeretem – persze, ha mások is így gondolják”.
Az üzleti szférában szabadúszó tanácsadóként kíván tevékenykedni a volt politikus, akit korábbi partnereinek jelentős része már megkeresett itthonról és külföldről is, és jelezték neki, hogy várják, és vannak projektjeik, amelyekben számítanak rá.
Nagy Zsolt elmondta, bár már szabadlábon van, de továbbra is harcolni fog igazáért. Romániában minden törvényes lehetőséget kihasznált, és a strasbourgi Európai Emberi Jogok Bíróságához is fordult. Első ügyében, az úgynevezett Román Posta ügyben, amelyben négy év felfüggesztett börtönbüntetésére ítélték hatalommal való visszaélés vádjával egy kormányhatározat kezdeményezéséért, a strasbourgi bíróság 2015-ben visszautasította keresetét, azonban a második ügyében (stratégiai privatizációs ügy), amelyben eredetileg hazaárulással vádolták, és végül nemzetközi bűnszövetkezet morális támogatásáért ítélték el, az óvása átment az Emberi Jogi Bíróság szűrőjén. Óvását a méltányos igazságszolgáltatáshoz való jogának sérülése miatt nyújtotta be, hiszen a védelem és ő személyesen sem ismerhette meg az ellene felhozott bizonyítékok egy részét, a bíróság nem hallgatta meg a védelem tanúit, és nem vették figyelembe azt sem, hogy a román fordítások hibásak voltak. Transindex.ro

Nyelvi jogokról az Európai Parlamentben
Az Európai Parlament Hagyományos Kisebbségek, Nemzeti Közösségek és Nyelvek Frakcióközi Munkacsoportja (Kisebbségi Intergroup) mai ülésén a katalóniai és a leóni nyelvi jogok ügye szerepelt a napirenden. A másik két társelnök igazolt távollétében Josep-Maria Terricabras elnökölt a tanácskozáson, aki tiltakozását fejezte ki a hivatalos tolmácsok távolmaradása miatt. (Egy óra késéssel az angol nyelvű tolmács végül is megjelent, és ellátta feladatát.)
A Plataforma per la Llengua elnevezésű katalán nyelvvédő egyesület a legnagyobb nyelvi nem kormányzati szervezet (NGO) Európában – mondotta Oscar Escuder elnök, aki népe nyelvi helyzetéről és jogairól tartott általános beszámolót. Noha a katalán a 14 legtöbbek által beszélt európai nyelv közé tartozik, és 11 uniós tagállam nyelvét beszélik náluk kevesebben, mindazáltal emezekkel szemben a katalánok nem tudták kivívni anyanyelvük hivatalos státuszát – kifogásolta az előadó. Ezt követően arról a „strukturális nyelvi diszkriminációról” szolgált részletekkel, mely nemcsak Spanyolország egészének területén, hanem saját régiójukban, Katalóniában is sújtja őket. „Európai polgárokként nem akarunk másodrendű állampolgárok lenni a saját hazánkban, s ezért kívánjuk a függetlenséget” – mondotta.
Ricardo Chao Prieto, egy León tartománybeli kulturális egyesület képviseletében regionális anyanyelve jogfosztott helyzetéről szólt a Kasztília és León Autonóm Közösség (Spanyolország) keretében.
Hozzászólásában Tőkés László európai képviselő csatlakozott Ivo Vajgl szlovéniai képviselőtársához, akivel együtt határozottan elítélték a spanyol rendőrség által alkalmazott erőszakot az október 1-jei katalóniai népszavazás alkalmával. Kijelentette, hogy a katalán függetlenség kérdésében nem kíván állást foglalni, mivel ez igen kockázatos volna. A romániai – erdélyi – magyarok, illetve a székelyek kizárólag autonóm közösségi jogaik kivívásáért harcolnak, és mégis nap mint nap „szeparatistáknak” bélyegzik őket a többségi nacionalisták – mondotta. Ugyanakkor szolidaritását fejezte ki a katalánok nyelvi és kulturális jogaikért folytatott küzdelme iránt, aminek az elérése a romániai magyaroknak is a legfőbb céljai közé tartozik. tokeslaszlo.eu

2017. október 28.
Átszervezték a csíkszeredai kulturális intézményhálózatot
Hat állást szüntettek meg Csíkszereda három kulturális intézményénél, továbbá 13 állást átszerveztek a polgármesteri hivatalhoz többek között egy kulturális, szervezői munkacsoport létrehozása céljából. A szervezői csapat irodáját a Csíki Moziban alakítják ki, feladatuk lesz többek között összehangolni az intézmények működését és a rendezvényeket. Az intézmények státusjegyzékének módosításáról, az intézmények átszervezéséről pénteki soros ülésén döntött a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület. Az ülésen jelen volt az érintett intézmények több mint 50 munkatársa is.
Telt házzal zajlott a csíkszeredai önkormányzati képviselők pénteki ülése, ugyanis a város kulturális intézményeinek átszervezése is napirenden szerepelt, emiatt a Csíki Székely Múzeum, a Csíki Játékszín, valamint a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes több mint 50 munkatársa is jelen volt a tanácsteremben, hiszen az állásaikról döntöttek.
Felszólaltak az intézményvezetők András Mihály, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatója felszólalásában arra kérte a városvezetést és az önkormányzati képviselőket, hogy ne csökkentsék az együttes bérkeretét és létszámát, amennyiben ez megoldható. Hozzátette, ők is megértették, el kellett fogadniuk, hogy a polgármesteri hivatal azért hozott átszervezési intézkedéseket, hogy költséghatékonyabban működjenek a kulturális intézmények, viszont az igazgató arra kérte még a testületet, hogy ha már a kisebb költségvetés és a kisebb létszám miatt gyengülni fog az intézmény, akkor a későbbiekben tegyék lehetővé a határozatok módosítási lehetőségét. Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója elmondta, sokat egyeztettek a hivatallal.
Aggályosnak tartotta a döntéshozás „sebességét”, mivel gyorsan történt az átszervezés. Nehezményezte, hogy az utasításokat sokszor szóban kapták meg és csak keveset írásban, úgymond „lepapírozva”.
Hozzátette, a tárgyalások eredményeképpen sikerült ésszerű kompromisszumokat kötni. Azzal zárta mondandóját, hogy a múzeum csapata megtesz minden tőle telhetőt, hogy továbbra is jól működjön az intézmény. A Csíki Játékszín részéről, Parászka Miklós színházigazgató egészségügyi okokból nem tudott jelen lenni a tanácsülésen, helyette Kosztándi Zsolt, a színház színésze szólalt fel a társulat nevében. Ez a csendes hallgatás, amivel ma idejöttünk, egy kulturális figyelemfelkeltés, amivel jelezni szeretnénk, hogy a pár évvel ezelőtt 45-re lecsökkentett személylétszám a minimális arra, hogy működni tudjon a színház. Azonban a súgó, a kellékes, a hangosító, a szervező, valamint a pénztáros nélkül ez nehéz lesz – osztotta meg aggodalmukat a színház munkatársa, utalva arra, hogy az átszervezéssel a fentebb sorolt állások többsége megszűnik.
Halasztást kértek
Ezután mások is felszólaltak a kulturális intézmények dolgozói közül. Volt, aki azt nehezményezte, hogy a tanácsülés előtt egy nappal értesült a fejleményekről, és hogy nem tájékoztatták őket megfelelően az átszervezésről. Tőke Ervin, valamint Szabó Soós Klára EMNP-s önkormányzati képviselők azt javasolták, hogy halasszák el a döntést a vonatkozó határozattervezetekről, mivel az érintett intézmények munkatársai tiltakoznak az átszervezés ellen. Veress Dávid RMDSZ-es önkormányzati képviselő azonban amellett szólt, hogy inkább beszéljék meg a félreértéseket, és felkérte a határozattervezetek előterjesztőit és Ráduly Róbert Kálmán polgármestert, hogy tájékoztassák a jelenlévőket, hogy miről is készül dönteni a testület.
Több változtatásra lehet számítani
Ráduly Róbert Kálmán szerint az a tény, hogy a kulturális intézmények dolgozói nem voltak megfelelően tájékoztatva, jól mutatja a menedzserek és a munkatársaik közötti viszonyt. Mint magyarázta, az átszervezéssel a hivatal és a kulturális intézmények közötti együttműködést szeretnék ösztönözni. Ugyanakkor kiemelte, a polgármesteri hivatalnak törvény által szabályozott létszámkerete van, emiatt nem tudtak újabb embereket alkalmazni, holott több szakirodájuk munkaerőhiánnyal küszködik. Ilyen körülmények között hatékonyabbnak ítélték, ha megszüntetik például azokat a tisztségeket, amelyeket amúgy is nyugdíjasok töltöttek be a színháznál, és amelyekre a színháznak lehetősége van bedolgozói vagy szerzői jogdíjas szerződést kötni. Hozzátette: eredetileg 12 állást akartak megszüntetni, végül hat mellett döntöttek. A Csíki Játékszín kapcsán még megemlítette, hogy január közepén lejár Parászka Miklós szerződése a városházával, és nem tudja még, hogy ki lép a helyébe, így a színház jövőjéről majd beszélgetéseket kíván folytatni a társulat színészeivel. Jövőbeli elképzelései között szerepel még, hogy átvegyék a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház ügykezelését és összevonják a csíkszeredai társulattal, hogy ezáltal bővítsék, jobbítsák a színházi szolgáltatások minőségét.
A felszólalásokat követően a kulturális intézmények státusjegyzékének módosításáról szóló határozattervezeteket végül napirenden tartotta és jóváhagyta a testület, a három EMNP-s önkormányzati képviselő nem szavazott, Emil Buşe (PSD) tanácsos pedig tartózkodott. Az intézkedések egy része november 1-től, a többi pedig december 1-től lép érvénybe.
Iroda a Csíki Moziban
Az önkormányzati képviselők döntöttek arról is, hogy a korábban a Csíki Játékszín ügykezelésébe adott Csíki Mozi épületét visszaveszik a városháza adminisztrálásába. Ugyanis oda terveznek létrehozni egy úgynevezett „forrópontot” a hivatal kulturális irodája alatt működő 8-10 fős szervezői munkacsoporttal. Ennek tagjai többnyire a kulturális intézmények átszervezésével kerülnek a hivatalhoz, a munkacsoport létszámát pedig szükség esetén bővíteni fogják.
A Csíki Mozi épületében elképzelt iroda nyújtana többek között tájékoztatást minden turisztikai látványossággal, kulturális programmal kapcsolatosan, emellett kivennék részüket például a rendezvényszervezésben, a jegyeladásban, lehetővé tennék a jegyek online vásárlását, ugyanakkor feladatuk lenne serkenteni a város „mecénás kedvét” is. Az iroda berendezéséhez a bútorzat közbeszerzése már folyamatban van, tudtuk meg.
Az átszervezéssel jár a létszámcsökkenés
Füleki Zoltán alpolgármester a tanácsülés végén elmondta, hogy a kulturális intézmények átszervezésével melyik intézményből hány állás szűnik meg és hányat vesz át a hivatal áthelyezéssel a fentebb említett kulturális munkacsoportjába. Azt fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy utóbbi esetben az alkalmazottak bérei nem változnak. A megszüntetett állásokat pedig bedolgozói szerződéssel vagy szerzői jogdíjas szerződéssel megoldhatják az intézmények.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes esetében három kezdő táncos állást és egy betöltetlen állást megszüntettek, hárman pedig a városházához kerültek: egy személyzetis, egy művészeti tanácsadó, egy irodalmi titkár.
A Csíki Játékszínnél öt állást korábban a mozi működtetésére különítettek el, ezeket visszaveszi a város, ezekből három volt eddig betöltve. Továbbá felszámolják a jegypénztárosi, a kellékes és a súgó állásokat. A hivatalhoz kerül a társulattól még három állás: egy szervező, egy díszletes (marketinget végzett), egy ügyintéző. A Csíki Székely Múzeumtól a városházához kerül egy PR-tevékenységeket ellátó muzeológus, egy másik muzeológust pedig elbocsátanak, továbbá egy be nem töltött restaurátori állást is megszüntetnek. Székelyhon.ro

Elesetteken és gyengéken segítenek (Reformáció 500)
„Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből” – a Jakab apostol 2. leveléből vett gondolatra építette tegnap rövid áhítatát Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a sepsiszentgyörgyi Gyöngyvirág utcai református templomban abból az alkalomból, hogy két új megyeközponti szociális intézmény létrehozásáról tájékoztatták a helyi és környékbeli papságot, valamint önkormányzatok, segítőszervezetek, különböző hivatalok vezetőit. Az egyházkerület idősek számára épít lakóotthont, a Diakónia Keresztyén Alapítvány pedig védett lakásokat és az otthoni beteggondozás megyei székházát magában foglaló központ építését kezdi meg.
A diakónia, a szeretetszolgálat Istentől kapott feladat, enélkül az ötszáz éves reformáció megünneplése sem lenne teljes – hangsúlyozta Kató Béla. Az egyházfő emlékeztetett: régen a családok és a közösség gondoskodott az idősekről, de évszázadokkal ezelőtt ez nem volt olyan magától értetődő. Az egyháznak a középkortól kezdődően nagy szerepe volt az elesettek, gyengék segítésében, és az intézményesített szeretetszolgálatot is az egyház hozta létre, ebbéli szerepe máig sem csökkent – fogalmazott. A Gyöngyvirág utcai új református templom és a korábban épített keresztyén ifjúsági központ szomszédságában, az utcával párhuzamos vonalban épül fel a multifunkcionális szociális központ, amelynek földszintjén a Diakónia otthoni gondozószolgálatának irodáit és egy konferenciatermet rendeznek be, az emeleten pedig fogyatékkal élő fiatalok védett lakásait alakítják ki. Az építkezés megkezdéséhez a Diakónia Keresztyén Alapítvány mindkét ágazata – az otthoni betegápolás és a fogyatékkal élők számára biztosított szolgáltatások – a külföldi partnerektől kapott támogatást – tudtuk meg a két terület vezetőjétől, Tóth Annától és Makkai Pétertől. A helyi önkormányzat által a leendő szociális létesítmények rendelkezésére bocsátott terület Olt felőli részére tervezett idősek lakóótthonának építését a magyar kormány támogatja, a megvalósításhoz az önrészt az Erdélyi Református Egyházkerület biztosítja – tájékoztatta lapunkat Balla Zoltán előadói tanácsos, aki a szóban forgó beruházásért felel az egyházkerület részéről. Ez az épületegyüttes huszonnégy egyszobás és tizenkét kétszobás lakosztályt foglal majd magában, valamint tizenhét szobát egy elkülönített épületszárnyban idős betegek számára. A lakások bérbe vehetőek, illetve megvásárolhatóak, az épületegyüttesben különböző gyógyászati szolgáltatásokat és szórakozási lehetőséget is biztosítanak. A református egyház említett szociális intézményeinek építését levélben üdvözölte Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Sztakics Éva Sepsiszentgyörgy alpolgármestere pedig azt hangsúlyozta: mennyivel jobb lenne, ha az erre az ágazatra fordítható anyagi források elosztásáról helyben dönthetnének. Az eseményen közreműködött az Írisz Ház zenekara, a fogyatékkal élő fiatalokból álló Írisz Band, az együttlét közös imával és énekléssel ért véget. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elítélik a gyűlöletkeltést
Tiltakozását fejezte ki szerkesztőségünkhöz eljuttatott levelében a volt politikai foglyok háromszéki szervezete az 1956-os emlékkopjánál történtek miatt.
Mint arról beszámoltunk, Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban az október 23-ai megemlékezéskor elhelyezett koszorúkról szerdán egy román nemzetiségű hölgy – aki egyébként 38 éve él Sepsiszentgyörgyön – letépte a piros-fehér-zöld szalagokat, majd a szemeteskosárba dobta azokat.
Az eset kapcsán a volt politikai foglyok szervezete azt írta: „nincs annál embertelenebb cselekedet, mint amelyet az ostobaság és a gyűlölet határoz meg”. Szóvá teszik, hogy az elkövetőt nem érdekelte, kikért helyezték el a koszorúkat az emlékjelnél, amelyről az évek során nem olvasta el „a számára ismeretlennek maradt szöveget. Azt sem akarta tudni, hogy van egy nemzet, egy nép, amely bárhol éljen, ezzel a három színnel tudatja a világgal jelenlétét, s amelynek tagjai most gyászolnak. Gyászolják a kommunista önkény ellen harcoló és a szabadságért életüket adó hősöket” – fogalmaznak. A szervezet tiltakozik a halottak emlékének meggyalázása, az együtt élő magyar és román polgártársak közötti gyűlöletkeltés szándéka ellen, „az ostobaság és tudatlanság ellen, amely folyamatosan meggátolja a békés együttélést a két etnikai közösség között”. Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhat Brassóban
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelet Kapuja 2. (Megjelent)
Megjelent a Kelet Kapuja őstörténeti folyóirat október–decemberi, második száma. A baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kún Kocsárd Egyesület kiadásában nyomdafestéket látott folyóirat főszerkesztője Obrusánszky Borbála történész, mongolista, Kelet-kutató, felelős kiadója Demeter László történész, muzeológus, a Tortoma Kiadó vezetője, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke.
A folyóirat évente négy alkalommal jelenik meg, az első számon 2017. július-szeptember keltezés volt olvasható. A tudományos folyóirat a magyarság eredetkérdésével foglalkozik magyar és külföldi szakértők tanulmányai segítségével. Igyekeznek bemutatni saját és rokonnépei nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől napjainkig. Mindehhez figyelembe kívánják venni a különböző tudományágak magyar és nemzetközi kutatásainak eredményeit, köztük a történeti, régészeti, nyelvészeti, néprajzi, embertani, népzenei, genetikai tudományok képviselőinek munkáit. A folyóiratban nemcsak a tudóstársadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődő közönséghez is. A lapszám tartalmából: Neparáczki Endre–Török Tibor: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel; Obrusánszky Borbála: Jugra, Jugria és a magyar őstörténet; Erdélyi István–Benkő Mihály: A xiongnuk régészeti kutatása Mongóliában a legújabb eredmények tükrében; Harangozó Imre: Kelj, Szent István, mer’ megvirradott; M. G. Dzsanasvili: Nimród Könyve; Ajbolat K. Kuskumbajev: A magyar (madjar, madzar) etnonim kérdéséhez közép-ázsiai források alapján; Czeglédi Katalin: Csuvasok és böszörmények; Mubariz C. Helilov: Sabran és a szabírok; Baldzsignjam Bajancagán: A hun–kínai háború felirata; Harangozó Imre: Kalugarény – Az utolsó szó jogán. A 128 oldalas folyóirat kapható a Háromszék kiadója, a H-Press lapterjesztő standjain, a baróti Tortoma könyvüzletben (12,50 lej). Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új előadás a Stúdió Színházban
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara október 27-én mutatta be És akkor én most elengedlek, és felnövök!című előadását Hatházi András rendezésében.
Hatházi András Jászai Mari-díjas, többszörös UNITER-díjas romániai magyar színész, rendező, drámaíró, író, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban felhagyott munkálatai után szabadúszó színészként, rendezőként többször dolgozott már együtt a kolozsvári Váróterem Projekttel. Ezúttal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályával dolgozott egy rendhagyó előadáson.
Hét színészhallgató, néhány téma, számtalan történet, millió mondanivaló. A múltjuk, a jelenük és a jövőjük ötvöződik ebben az előadásban. Kérdések, amelyeket feltehet bárki, problémák, amelyekkel önszántunkból aligha foglalkozunk. De ők most foglalkoznak, ők most megkérdezik, és próbálnak választ találni önmagukban vagy épp társaikban. A produkció érdekessége, hogy a rendező által dramatizált, a szereplők, valamint évfolyamtársaik, Dőry Brigitta, Fekete Róbert, Nagy Norbert és Szabó J. Viktor által írt szövegek, monológok hangzanak el tömör másfél órában.
A „játékban” részt vesznek, a megszólalás sorrendjében: Szilágyi Míra, Jáger Simon, Zsenák Lilla, Erős Brigitta, Mesés Gáspár, Bajkó Edina, Lukács Ivett Andrea végzős színészhallgatók. Díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta másodéves látványtervező szakos hallgató; zene: Fekete Hunor harmadéves zenepedagógia szakos hallgató; produkciós munkatárs: Kelemen Roland másodéves teatrológia szakos hallgató.
Az előadás október 31-én újra látható lesz. A Stúdió Színház műsoráról bővebb információt a www.studioszinhaz.ro onlapon találnak.
A jegyek megvásárolhatók a Stúdió Színház jegypénztárában. Népújság (Marosvásárhely)

23. Nemzetközi Vegyészkonferencia
Biotechnológiák és informatikai alkalmazások a kémiában
Beszélgetés dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya immár 23. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Vegyészkonferenciát, melynek helyszínéül idén Hunyad megyét, illetve Dévát választották. A megyei tanfelügyelőség termeiben október 25–28. között zajló eseményen 160 kutató, vegyészmérnök, előadótanár, doktorandus és egyetemi hallgató vesz részt.
A konferencia első napját a megyével való ismerkedésre szánták a szervezők. Alkalom nyílt megismerni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházat, a brádi Aranymúzeumot, Déva város nevezetességeit, a Szent Ferenc Alapítványt.
A helytörténeti kirándulás alkalmával beszélgettünk a konferencia elnökével, dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével.
– 1995 óta minden esztendőben megszervezzük a Nemzetközi vegyészkonferenciát, mely lefedi a kémia és vegyészmérnöki szakterületeket és magyar nyelvterületen a legjelentősebb ilyen jellegű tudományos rendezvényként tartják számon. Általában 150-160 résztvevővel számolunk. Ez a szám nagyjából fele-fele arányban oszlik meg erdélyi és magyarországi érdeklődők között. Az évek folyamán Kanadából, Hollandiából, Németországból, Szlovákiából is voltak előadóink. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél tágabb körben meghirdessük a rendezvényt és alkalmat kínáljunk az egyetemi oktatóknak, kutatóknak, vegyészmérnököknek, egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, közép- és általános iskolai tanároknak, a találkozásra, a szakmán belüli újdonságok megismerésére, csúcstechnológiák, különböző kutatási irányzatok bemutatására. 23 éves múlttal a hátunk mögött örömmel tapasztalom, hogy már olyan előadóink is vannak, akik évekkel ezelőtt diákként voltak jelen a konferenciákon, most pedig egyetemen dolgozó oktatóként folytatják a kutatómunkát. És az is biztató jel számomra, hogy nagyon sok a visszatérő vendégünk.
– Idén milyen témákra összpontosít a konferencia?
– A megnyitót követően 4-5 plenáris előadás lesz, amely egyfajta kitekintést nyújt új kutatási eredményekre, majd következik a doktorandusz-plénum, ahol az ifjú kutatók mutathatják be 10 percben munkáikat, végül pedig szekcióelőadások lesznek. Idén a plenáris előadások tematikája a polimér kémiához, a kromatográfiás mérési lehetőségekhez, az élelmiszer-kémiához kapcsolódik. Utóbbi témában például a borhamisításról és a hamisítás kimutatásában alkalmazott analitikai módszerekről hallhatunk érdekesnek ígérkező előadást. De szó lesz prebiotikumok előállításáról, vércukorszint-csökkentő gyógynövények hatásának vizsgálatáról, fanedvminták elemanalitikai vizsgálatáról, illetve számos más rendkívül érdekes téma kerül terítékre.
– Romániában, illetve Magyarországon mennyire támogatott jelenleg a vegyi kutatás?
– Itt két síkot különböztethetünk meg. Van az ipart közvetlenül kiszolgáló kutatómunka és van a kifejezetten tudományos célú kutatás. Ez utóbbi hozzátartozik az egyetemek tevékenységi köréhez. Általában minden egyetemen van kutatócsoport, melyben tanárok, diákok, doktoranduszok, de hivatásos kutató vegyészek is részt vesznek. Van néhány kutatóintézet is az országban Bukarestben, Iaşi-ban, sőt Kolozsváron is van egy analitikai kutatóintézet. Az egyetemeken történő kutatómunkát a minisztérium projekteken keresztül támogatja. Ezen kívül vannak bel- és külföldi pályázatok, akár EU-s lehetőségek is. Ezeket meg lehet pályázni. Nem könnyű, de aki kutatni akar, annak van rá lehetősége. Amennyire rálátásom van, hasonló a helyzet Magyarországon is.
– Melyek azok a szakterületek, amelyekre nagyobb az igény pillanatnyilag? Merre tart a vegyi kutatás?
– Sokáig a BBTE kémia- és vegyészmérnöki karának dékánjaként dolgoztam és azt láttam, hogy megnőtt az érdeklődés a vegyészmérnöki képzés iránt. Keresettebbek lettek, jobban el tudnak helyezkedni Európában és a világon mindenütt. Úgy tapasztalom, hogy a biotechnológia és az automatizálás, az informatika alkalmazása a vegyi tudományban – ez az a két terület, ami robbanásszerűen fejlődik, amire óriási igény van. A mindennapi életben a biotechnológia nagyon tág fogalom. A vegyészethez kapcsolódva az élelmiszeriparban, környezetvédelemben, gyógyszeriparban válik jelentőssé. Persze a köztudatban a biotechnológiát gyakran társítják a génsebészettel, és sokaknak rögtön a klónozott juh, Dolly jut eszébe. De ennél sokkal tágabb fogalmat jelent és a biotechnológiai lehetőségek skálája hihetetlen iramban növekszik. Mint említettem, idei konferenciánk előadásainak sorában is gyakori az ehhez kapcsolódó kutatás bemutatása. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a szakmában dolgozók minél szélesebb körben megismerjék ezeket az újdonságokat, a hozzá kapcsolódó szaknyelvet és élő kapcsolat alakuljon ki egyes kutatók és kutatócsoportok között, amely a folytonos tapasztalatcserét biztosítja. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)