Évértékelő Sebestyén Csaba RMGE-elnökkel
Bízik a gazdatársadalom életképességében
A legutóbbi Magyar–magyar Gazdatalálkozó alkalmával Sebestyén Csaba RMGE-országos elnökkel, parlamenti képviselővel ismét megejtettük a szokásos mezőgazdasági, gazdálkodási évértékelőt.
– Elnök úr, milyen előnnyel jár, hogy az RMGE-országos elnöke egyben parlamenti képviselő is?
– Ha jól emlékszem, tavaly ott fejeztük be a beszélgetést, hogy azt kérdezte: létezik-e egyezség a gazdaszövetség és az érdekvédelmi szövetség között a gazdák parlamenti képviseletének a biztosítására? Erre azt válaszoltam: most már jó az együttműködés az RMDSZ és közöttünk. Sajnos, nem tudtak biztos bejutó helyet felajánlani, ezért Hargita megye RMDSZ-es listáján az V. helyről indultam. A legoptimistább várakozások sem jósoltak százszázalékos sikert, de úgy látszik, nagyon fontos volt az RMDSZ felismerése, miszerint a gazdatársadalomra szükség van, hiszen az RMDSZ-nek ez a legnagyobb szavazóbázisa. Ennek a fontosságát a gazdák is érezték, ezért a decemberi szavazáson sokkal többen vettek részt, az előző évekhez viszonyítva két képviselővel több jutott be a megyei listánkról. Ezúttal a gazdák úgy érezték, fontos, hogy a képviselőjük bejusson, tehát többen elmentek szavazni. Sokszor hangsúlyoztam, hogy a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete nem politizál, viszont azt sem engedhetjük meg, hogy az egyik legrégebbi gazdaszervezet kimaradjon a mezőgazdaságra vonatkozó döntésekből. Ezt csakis akkor tehetjük sikerrel, ha állandóan a törvényhozásban vannak a képviselőink.
– Az RMDSZ-frakcióban önön kívül van-e még olyan személy, akinek a fő tevékenységi területe a gazdálkodás, annak az érdekvédelme?
– A szatmárnémeti Magyar Lóránt állatorvosi egyetemet végzett, de nem dolgozott a mezőgazdaságban. Mindketten a Mezőgazdasági Szakbizottságban tevékenykedünk. Ő inkább az uniós pályázatokkal foglalkozik, hiszen azelőtt is azon a területen dolgozott. Magam inkább a kisgazdaságok, a termelési problémák területén munkálkodom, ezért jól kiegészítjük egymást. Hogy mit tudunk bevinni a törvényekbe, illetve mit hajtanak belőlük végre, az két dolog, hiszen a magyar gazdák igazi megsegítése az lenne, ha kormányon lennénk. Mert onnan lehet igazán olyan konstrukciókat kiépíteni, amelyek nemcsak a terményeknek az előállítását, hanem az értékesítését is előmozdítanák. A mezőgazdasági törvényekbe is megpróbálunk sok olyan elemet bevinni, ami érinti a gazdákat. Abban a reményben tesszük, hogy a kormány is kidolgozza hozzájuk a megfelelő alkalmazási metodológiát. A szakbizottságban elmondtuk a termőföld adás-vételének, a termény raktározásának, a kártérítéseknek a problematikáját. Mert ugye, azzal érvelnek: a vadállatokat nem lehet az erdőben tartani. Valóban, de az általuk okozott károknak a térítési összegeit le kell utalni a megyei tanácsoknak, amelyek sokkal operatívabban tudják azt eljuttatni a gazdákhoz. Azoknak a termékkiesés pótlása, vagyis a kártérítés összegének a megszerzése a fontos. Ha ugyanis a kormánytól a kárpótlást két hónap késéssel kapják meg, azt talán már fel sem tudják hatékonyan használni, mert lekéstek a jövő évi termés előkészítéséről.
– Az elmúlt évben hogyan alakult a magyar gazdatársadalom?
– Sajnos, elég rossz irányúnak tartom, amiben én is ludasnak érzem magam, hiszen a bukaresti elfoglaltságaim miatt nem tudok a gazdákkal, így a problémáikkal sem folyamatos kapcsolatban lenni. Ezért is örvendek a jelenlegi konferencián való részvételnek, hiszen itt közvetlen kapcsolatba karültem a gazdálkodókkal, testközelből ismerkedhettem a gondjaikkal.
– Az ön távollétében ifj. Zágoni Szabó András ügyvezető elnök tartja a gazdákkal a kapcsolatot?
– Természetesen, igen, csakhogy az nem én vagyok. Ha valakinek a közvetítésével érkeznek az üzenetek, azok valahol sérülhetnek. Az ügyvezető elnök végzi a munkáját, három alkalmazottam van, de jól együttműködünk azzal a falugazdásszal is, akit az RMGE a Magyar Földművelődési Minisztériumtól kapott. Tehát vannak kapcsolattartóink, csak az időhiányom miatt, még azt nem tudom, hogyan szervezzem meg hatékonyabban a gazdákkal való kapcsolattartást. A tény, hogy az RMGE konferenciájára sokan eljönnek, az számomra két dolgot bizonyít: bíznak a Romániai Magyar Gazdák Egyesületében, ezért amikor megszólítjuk, eljönnek a rendezvényeinkre. A másik, hogy a gazdákat érdekli a saját sorsuk. Ha ez így van, azt jelenti, van remény a gazdatársadalom sorsának a jobbra fordulására. Bízom abban, hogy megszűnnek a krízisek, az alacsony felvásárlási árak, hiszen enni mindig kell. Ezt a gazda is tudja, ezért folyamatosan termel, tehát van esély munkájának az elismerésére is. Bizakodó vagyok, mert látom, a gazdálkodóink részt vesznek az uniós támogatásokban, megpróbálják megszerezni a legmagasabb támogatást, mert bővíteni kívánják a termelést. Természetesen, olyan akadályok is adódhatnak, hogy valaki nem tudja eladni a terményét vagy nincs elegendő pénze a gazdaság működtetéséhez, a bővítéséhez. Az ilyen jellegű akadályokat azonban lassan leküzdik, mert egyre több tapasztalatot szereznek a gazdálkodásban, illetve a krízishelyzetekhez való alkalmazkodásban.
Gyarapodó falugazdász csapat
– Erdélyi szinten hány magyar falugazdász tevékenykedik?
– Tudtommal több mint 10, közülük az RMGE 4-et foglalkoztat, egyet Aradon, egyet Temesváron, kettőt a Székelyföldön. A konferencián mondta dr. Torda Márta osztályvezető asszony, hogy a közeljövőben a falugazdászok száma a többszörösére emelkedhet. Én azt javasoltam, hogy a falugazdászok teljesítményét szakmailag is próbáljuk meg maximalizálni, hiszen nem mindegy, hány gazdálkodót szolgál egy-egy falugazdász. Vagyis, 15-20 tagú gazdacsoportot vagy egy százéves hagyománnyal rendelkező szervezetet szolgál-e? A minisztériumnak szűrőszerepet kellene játszania, hogy a kinevezett szakemberek tényleg falugazdászként működjenek, ne hatósági munkát végezzenek, hanem mindenben a gazdálkodókat segítsék. Ha sikerülne a remélt 60 körüli falugazdászt alkalmaznunk, az RMGE 14 megyéjében megyénként 4-5 szakembert jelentene, ami óriási lendületet adhatna a gazdálkodásnak. Ez arra is jó lenne, hogy kellőképpen felkészülhessünk az agrárkamarai választásokra. Most ugyanis ismét napirendre került a gazdák által megválasztott agrárkamara hivatalba lépése. Az RMGE jól tudja mozgósítani a tagjait, ezért megtörténhet, hogy lesznek olyan megyei agrárkamarák, amelyeket az RMGE által küldött emberek fognak irányítani. Akkor ez kiegészíti a megyénként 3-4 embernek a tevékenységét. Én mindig azt mondtam: a szakmai szervezeteknek bírálniuk, nem végezniük kell a szaktanácsadást, csakhogy jobb hiányában magunk is végeztük azt.
– Lát-e olyan tendenciát, miszerint a jelenlegi hatalom a reális agrárkamarákat akarná legalizálni?
– Az eddigi tendenciák, de a kormány is kinyilatkoztatta, hogy centralizálni akarnak. Azzal, hogy hozzácsapták a kamarákat a kormány kihelyezett mezőgazdasági igazgatóságaihoz, úgy érzem, hogy centralizáltak. Létezik ugyan egy kormánystratégia a decentralizációról, ami egy bővített mondatot tartalmaz a mezőgazdaságról: meg kellene vizsgálni a lehetőségét, visszaállítani azt, amit az agrárkamarák ügyében elrontottak ezelőtt két évvel. Tehát már belátták, hogy butaság volt megszüntetni a választott agrárkamarákat, illetve ma Romániában hivatalosan senki nem foglalkozik szaktanácsadással. Azt manapság pályázatíró cégek végzik, de nem a gazdák felvilágosítása, hanem a pályázatok sikerre vitele céljából. Ezt nem kell elítélni, mert ha ők nem tennék, még ennyi sem lenne.
– Van-e reális esélye a választott vezetőséggel működő agrárkamarák visszaállítására?
– Én reménykedem, hiszen oda nem csak a kormány tehet be pénzt, kinyilatkozva, hogy négy évig finanszírozza, illetve olyan jogosultságokat ad át, mint a mezőgazdasági forgalomból kivont területeknek az illetékét ezután a Kamaráknak kell befizetni, ugyanakkor a növényvédő, illetve vetőmagvizsgáló állomásokat is átadná nekik. A bevételekből a Kamarák önmagukat finanszírozhatják, tanfolyamokat tarthatnak. Most változott a törvény, miszerint a helyi önkormányzatok is tehetnek be pénzt, támogathatják. Mindez reményt ad a választott vezetőségű agrárkamarák létrehozásához, működtetéséhez, ahol egy-két polgármester megfizethet egy-egy szakembert.
– Mi a véleménye az idei Magyar–magyar Gazdatalálkozóról?
– Egyik szemem sír, a másik nevet, mert ugye, 18 évet öregedtünk, másrészt viszont a résztvevők nagy száma azt bizonyítja: az emberek bíznak az RMDSZ-ben és az RMGE-ben. Mindenki tapasztalhatta az előrelépést, hiszen színes tájékoztató anyagokat adtak a résztvevőknek, korszerű feltételek között szervezték meg a konferenciát. Ugyanakkor sikerült megtalálni azokat a témákat, amelyek foglalkoztatják, érdeklik a gazdatársadalmat. Tavaly a vízhiányról beszéltünk, idén az innováció volt a központi téma. Ha mindig sikerül olyan témát találni, ami érdekli az embereket, biztosított a siker.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

A miniszter esete a dákokkal
A román sajtóban csak most került közvitára a jelenlegi kulturális miniszter első nyilvános szereplése, amelyet július 5–9. között ejtett meg a Nemzetközi Dákó-Román Konferencián, Buzăuban. Az eset több oknál fogva rendkívül kellemetlen, mi több elfogadhatatlan: egyrészt Lucian Romaşcanu miniszteri tevékenységét egy áltudományos, szélsőjobboldali politikusok által szervezett eseményen kezdte, másrészt mint az egykori Kulturális Minisztérium (ma Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma) hivatalos reprezentánsa kiállt egy, a tudományos tézisek ellen felszólaló, dilettáns mozgalom mellett.
A Nemzetközi Dákó-Román Konferenciák már régi hagyományra tekintenek vissza. A Duna-kanyarban figyelő Decebalus szobor megrendelője, Constantin Drăgan és a kortárs dákómán mozgalom atyja, Napoleon Săvescu által elindított konferenciák – a kortárs amerikai, angliai és közép-kelet-európai dilettáns mozgalmak többségéhez hasonlóan – olyan történelemképet honosítanak meg, amelyek modern mítoszokat alkotnak. Ez a mozgalom nemcsak a jól ismert dákó-román kontinuitást hirdeti, de a dák civilizációt, mint Európa kulturális bölcsőjét, több ezer éves ősi kultúraként ábrázolja. Az összeesküvés-elméletek és modern mítoszalkotások legvadabb mechanizmusait produkáló „kutatók” egy olyan dák világot alkottak a történelmi és régészeti források eltorzításával, amely több ezer évvel a történelmi valóság előttre keltezi a dákok eredetét, azokat minden európai nép – különösen a latinok – ősének tekinti. A legelképesztőbb mítoszváltozatok szerint, maga Jézus is dák volt. Ezt nem más, mint amit Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar állított, aki legújabb, román trikolórral díszített kötetében merészkedett Jézus dák genealógiáját közreadni.
A 2015-ben létrehozott Kárpáti Eredet Egyesület (Origini Carpatice) által szervezett idei konferencián számos „érdekes” előadásra került sor: a résztvevők megtudhatták többek között azt is, hogy az Iliász eseményei valójában Románia területén játszódnak, de az is „kiderült”, hogy a dák nyelv minden európai kultúra alapját képezi, Nicola(e) Tesla dákó-román virtussal rendelkezett és a dákó-géták írása a legrégebbi írásforma a világon. Ezek az áltudományos, minden józan kutató által kinevetett előadások a modern konspiracionista elméletek mintapéldái, amelyeknek kortárs divata jól tükrözi, hogy a Nicolae Densuşeanu és Bogdan P. Haşdeu által elindított dákómán elmélet a legionárius és nacionál-kommunista diskurzusban is talajra lelt és sajnálatos módon túlélte az elmúlt 27 évet is. Mi több, nemcsak túlélte, de sajnos egyre népszerűbb lett. A Napoleon Săvescu utódjaként fellépő Daniel Roxin és társai, illetve a dákológiai konferenciát szervező új egyesület fiatal tagjai már azt az új generációt képviselik, akik modern eszközökkel (Youtube-csatorna, Facebook, kötetek, konferenciák) igyekeznek áltudományos tanaikat hirdetni. A vallásos szektaként, zalmolxiánusokként működő csoportosulások népszerűsége nemcsak azért aggasztó, mert figyelmen kívül hagyja a régészettudomány és történészkutatások legújabb eredményeit, tévhiteket, új, modern mítoszokat alkot és terjeszt a nagyközönség körében, de ezekhez a mítoszokhoz ugyanakkor nagyfokú xenofóbia, antiszemitizmus is társul, amely újfajta fasizmusra emlékeztet.
A felsőbbrendű, mindenki felett álló (exceptionális) dákok posztmodern mítosza az egyik legveszélyesebb kortárs narratíva, amely ma a román köztudatban nagy iramban terjed. Az a tény, hogy az aktuális kulturális miniszter eleget tett a dákómánok meghívásának és részt vett ezen az eseményen, nagyon aggasztó és az 1939–1945 közötti éveket idézi, amikor Románia kulturális miniszterei között olyanokat találunk, akik nyíltan kiálltak a legionáriusok mellett, mi több annak tagjaiból kerültek ki. Lucian Romaşcanu beszédében hangsúlyozni akarta ugyan, hogy jó lenne, ha a dákomán „kutatók” átvennék a kortárs tudományos eredményeket is és azokat felhasználva terjesztenék tanaikat, de aláhúzta ennek a mozgalomnak a szenvedélyes jellegét és fontosságát. Hangsúlyozta: szerinte nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a hivatalos oktatásban a dák kultúrára, és mindent megtesz, hogy erre sor kerüljön majd.
A kulturális minisztérium vezetője tehát nyíltan kiállt egy dilettáns, minden tudományos eredményt megalázó és figyelmen kívül hagyó mozgalom mellett – amely mellesleg nyíltan xenofób és antiszemita is. Teszi ezt annak a minisztériumnak a vezetőjeként, amely – egy ideális országban – a tudományos kutatást és egy adott ország összes nemzetiségének kulturális örökségét védi és képviseli. Ez a minisztérium ma, Romániában veszélyes metamorfózison megy át: nevet változtatott, csak a román nemzeti identitás és kultúra védelmét tűzte ki zászlajára és immár nyíltan kiáll a dilettáns kutatók és összeesküvés-elméletek mellett is. Egy ilyen tettért, egy normális országban azonnal menesztették volna a kulturális minisztert. Sajnos nálunk erre nem került sor, és elnézve a domináns romániai politikai és tudományos narratívát, egyre több ilyen jellegű eseményre fog sor kerülni idén és jövőre még inkább.
A dákopátia aranykorát éli, immár miniszteri jóváhagyással. A mi dolgunk az, hogy mentsük még a menthetőt, és kiálljunk a tudomány szentsége mellett, ha már a miniszter elhagyta ezt a bástyát.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa / Szabadság (Kolozsvár)

Energiadrágulási hullámok uralják ezt az évet Romániában
Az Országos Statisztikai Intézet (INS) friss jelentése tükrözi az év első hét hónapjában jegyzett termelési jövedelmeket az informatika, a kereskedelem, az építőipar és a szolgáltatások terén, az egy évvel korábbi hasonló időszakhoz képest. Mindezeket befolyásolta az energiahordozók árának idei emelkedése. A Capital gazdasági hetilap kielemezte a 2017-ben eddig bekövetkezett és ezután folytatódó fogyasztói drágulásokat a villanyáram, a földgáz és az üzemanyagok esetében: az idén törvényes teret kapott a szabadpiacon a forgalmazó megválasztása, azonban ez a lehetőség inkább a téli hónapokban fog érvényesülni. Az Országos Energiaszabályozó Hatóság (ANRE) elnökének véleménye szerint ebben közrejátszik a lakosság idegenkedése a váltástól, az ismeretlenre történő „átnyergeléstől” – még ha előnyösebbnek is tűnik az új szolgáltató. Ugyanakkor csak a hideg évszak második felében érződik majd meg igazán a háztartási zsebeken a számlák valós „súlya”.
9%-kal több megy el üzemanyagra
Az év elején megvalósított árcsökkentéseket (7 cent/literrel az üzemanyagok luxusadójának törlésével, az áfa 20%-ról 19%-ra való változtatásával) a bukaresti hatalom most „átköltött” formában tálalta. Mihai Tudose miniszterelnök a nemrég bejelentett luxusadó-visszahelyezést azzal indokolta, hogy az üzemanyag-forgalmazók nem engedtek áraikból akkor, amikor törölték a luxusadót. Ami nem igaz, annak idején bárki tapasztalhatta az ellenkezőjét. Szeptember 15-én és október elsején 16-16 bani/liter drágulás lép életbe a benzin és a gázolaj esetében akkor, ha a forgalmazó cégek nem vállalják át legalább részben a „feltámasztott” luxusadót. A fogyasztóknak ily módon körülbelül 9%-kal kell többet fizetniük.
Az év első hónapjaiban Románia az EU-ban a legolcsóbb benzint és a második legolcsóbb gázolajat volt képes biztosítani, a mostani változás hatására azonban a Romániai Szárazföldi Fuvarozók Országos Egyesülete attól tart, hogy a nemzetközi árufuvarozás Magyarországra és Ausztriába fog átköltözni. Nálunk az országban több mint hat millió állampolgárnak van hajtási engedélye, és több mint hét millió jármű van forgalomban.
14%-kal többe kerül az áram
A villanyáram fogyasztási ára az utóbbi három évben jelentős csökkenésen esett át. Ennek magyarázata: sok szél- és napenergiát hasznosító termelőcég indult be a piacon. A 2014-es 230-240 lej/MWh ár 2015-re a szabadpiacon 150-160 lej/MWh lett, ami kb. 25%-os csökkenést jelent. Szabadság (Kolozsvár)

Szakbizottsági igen az anyanyelvhasználati küszöb módosítására
Zöld utat adott a képviselőház munkaügyi bizottsága a helyi közigazgatási törvény RMDSZ által kezdeményezett módosításának, miszerint húszról tíz százalékra csökkentenék az anyanyelvhasználati küszöböt a kisebbségek által is lakott településeken.
Jóváhagyta az alsóház munkaügyi bizottsága a helyi közigazgatási törvény módosítására benyújtott RMDSZ-es javaslatokat, miszerint húszról tíz százalékra csökkentik az anyanyelvhasználati küszöböt a kisebbségek által is lakott településeken.
A Digi24.ro beszámolója szerint a zömében a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőiből álló testület sürgősségi eljárással tárgyalta a jogszabálymódosítást, melynek elfogadásáról korábban hallani sem akart. A hírportál azt írja, hogy a jóváhagyást szerdán iktatták, a munkaügyi szakbizottság tagjainak többsége egyet értett a jogszabály-módosítással, míg négy képviselő tartózkodott. A 21 tagú testületben a PSD-nek 13 képviselője van.
Liviu Dragnea, a nagyobbik kormánypárt elnöke kedden még azt nyilatkozta, „semmilyen formában” nem ért egyet az anyanyelvhasználati küszöb csökkentésével. Újságírói kérdésre, hogy szerinte mi lenne az elfogadható küszöbérték, a PSD-elnök kitérő választ adott, azt ígérve, hogy erről „intézményes keretek között” ismerteti majd véleményét. A RMDSZ májusban nyújtotta be a bukaresti parlamentben a közigazgatási törvényt módosító javaslatát, mellyel az anyanyelvhasználati jogokat kívánja bővíteni. A javasolt törvénymódosítás a jelenlegi húsz százalékról tíz százalékra csökkentené azt a küszöbértéket, amely fölött egy kisebbség tagjait anyanyelvhasználati jog illeti meg a helyi közigazgatásban.
A javaslat egy alternatív küszöböt is bevezetne, hogy a nyelvhasználati jogokat az arányukban kicsi, de létszámuk alapján mégis jelentős kisebbségi közösségek is élvezhessék. A szövetség javaslata az, hogy a 10 ezer lakos alatti településeken a kedvezményes küszöb 300 legyen, a 10−25 ezer közötti lakosú településeken 500, a 25−50 ezer közötti lakosú településeken 1000, az 50−100 ezer közötti lakosú településeken 2000, és a 100 ezer lakos feletti települések esetében pedig 10 ezer legyen a kedvezményes küszöb, amely felett kötelezővé válna az anyanyelv-használat biztosítása.
Az RMDSZ ugyanakkor szankciók törvénybe iktatását is javasolja, melyekkel azokat az önkormányzatokat lehetne sújtani, amelyek nem tartják tiszteletben a nyelvhasználati jogokat.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője pár napja a Krónikának úgy nyilatkozott, a szövetségnek a nyelvhasználati küszöb csökkentése az egyik fő célja a most kezdődött parlamenti ülésszakban.
Arról is beszámolt, hogy a szövetség pozitívnak értékeli, ezért folytatni kívánja az együttműködést a Szociáldemokrata Párttal. Az együttműködés folytatását Liviu Dragnea, a kormány fő erejét adó PSD elnöke jelentette be múlt csütörtökön.
A kormánypártokkal folytatandó parlamenti együttműködés kapcsán Korodi elismerte: erről politikai vita zajlott a frakcióülésen, mivel „voltak nehéz helyzetek” az elmúlt időszakban. A politikus arra a júniusi botrányra utalt, amikor a PSD tárgyalásokat kezdett az RMDSZ-szel a Sorin Grindeanu miniszterelnök vezette kormány elleni bizalmatlansági indítvány támogatásáról, és fölmerült, hogy a támogatásért cserében a magyar jogkövetelések teljesítéséhez hozzájáruló törvényeket tűzzenek napirendre.
A közigazgatási törvényhez megfogalmazott módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoport tagjai korábban a Krónikának úgy nyilatkoztak: az eddigi problémákból, konkrét esetekből kiindulva kerestek reális megoldásokat a kisebbségi anyanyelvhasználatra. Úgy vélték, a 215-ös helyi közigazgatási törvényt módosítani hivatott tervezet fő hozadéka, hogy szankciókat és ellenőrzési mechanizmusokat is tartalmaz. Krónika (Kolozsvár)

Szociológus a szurkolói magyarellenességről: a sport a társadalom tükre
Megerősödni látszik a lelátók magyarellenessége, ami ellen a szervezőknek, sportszervezeteknek, szponzoroknak és szurkolóknak is kötelességük határozottan fellépni – mondta a Krónikának Péter László szociológus.
Péter László sportszociológus szerint a KVSC Kolozs Kupa során történt incidensek nem teljesen függetlenek a kosárlabda-Európa-bajnokság kolozsvári csoportmérkőzésein történt magyarellenes megnyilvánulásoktól (zászlóégetés, folyamatos xenofób rigmusok, ultrák szervezett utaztatása Kolozsvárra, érezhető nacionalista felhangok). A kolozsvári egyetemi tanárnak meggyőződése ugyanis, hogy az U-s ultrák sportcsarnoki „ténykedése” – bár más városok román szurkolóival is összetűzésbe kerültek „ki a nagyobb kakas a szemétdombon” alapon – és az elmaradt szankciók bátorították a huligánokat arra, hogy minősíthetetlen erőszakossággal lépjenek fel a Kolozsvárra látogató magyarországi szurkolókkal szemben. „Az eset annál súlyosabb, hogy a konfliktusra magánterületen került sor egy privát jellegű közösségi kupa kapcsán, és nem a stadionban, ahol a tribünök strukturális kényszere sok esetben szimbolikus és verbális agresszióra sarkall” – fejtette ki az incidens kapcsán a Krónika megkeresésére Péter László.
az elmaradt szankciók bátorították a huligánokat arra, hogy minősíthetetlen erőszakossággal lépjenek fel a Kolozsvárra látogató magyarországi szurkolókkal szemben. „Az eset annál súlyosabb, hogy a konfliktusra magánterületen került sor egy privát jellegű közösségi kupa kapcsán, és nem a stadionban, ahol a tribünök strukturális kényszere sok esetben szimbolikus és verbális agresszióra sarkall” – fejtette ki az incidens kapcsán a Krónika megkeresésére Péter László.
Rámutatott, jelen incidens kapcsán a rendőrség feladata a tettesek előállítása, akik ellen akár a közösség elleni izgatás, garázdaság vagy testi sértés vádakat is fel lehet hozni, a focistadionokban lassan menetrendszerűen elhangzó magyarellenes rigmusok ellen pedig ott van a „Legea lui Mitică” néven elhíresült 2008/4-es törvény, amit egyszerűen csak alkalmazni kellene.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Fasisztoid ukránok és haladó magyar elvtársaik
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Mit ér az ember, ha demokrata?
Szeptember 13-án, szerdán a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban mutatták be a Lengyel László közgazdász-politológus és Markó Béla költő-politikus beszélgetéseit rögzítő könyvet, amely Engedd hazámat értenem címmel jelent meg a Helikon kiadó gondozásában. A „Mit ér az ember, ha demokrata?” jelmondattal meghirdetett kötetbemutatón Szűcs László és Szabó Ödön beszélgetett a két szerzővel a műről, az őszi kulturális idény megnyitójaként..
Mint elhangzott a „beszélgetős könyv” műfaja egyik féltől sem idegen, hiszen több ilyen jellegű kötetük is megjelent már. A szerdán bemutatott, vaskos kiadvány pikantériáját az adta, hogy a beszélgetőtárs nem csak kérdez, hanem válaszol és néhol vitába is száll Markó Bélával, s sok helyen terjedelemben is egyenlő partnere az alanynak. A tematikát részben előre, részben pedig beszélgetés közben határozták meg.
A kötetbemutató bevezetőjeként, a születésnapját alig néhány nappal azelőtt ünneplő Markó Béla tiszteletére Mátyás Zsolt, a Temesvári Állami Magyar Színház művésze, adta elő Markó Béla Bocsáss meg, Ginsberg című költeményét, amely keményen ráolvasva a kortárs nemzedékre, kiváló előszava volt a később kibontakozó, önkritikát sem mellőző beszélgetésnek.
A kötetben, ahogy a bemutatón folyó beszélgetés során is, szó esett többek közt Erdélyről, nacionalizmusról, a magyar és a román rendszerváltásról, a parlamenti demokráciák kiépítéséről, működtetéséről, majd elapadásáról, a disszidált erdélyiek hontalanságáról, az Európai Unió jövőképéről, Románia és Magyarország jelenlegi helyzetéről Európában, valamint olyan aktuális külpolitikai kérdésekről is, mint az ukrán nyelvtörvény.
A cél az volt, hogy egy ugyanahhoz a generációhoz tartozó magyarországi értelmiségi és erdélyi értelmiségi közösen reflektáljanak az elmúlt több mint negyed évszázad politikai érdekképviseleti megvalósításaira és kudarcaira. „’89-ben ez a nemzedék kapta a legnagyobb jogosultságot arra, hogy végrehajtsa a rendszerváltást, hiszen megvolt hozzá a kellő tapasztalata, ugyanakkor a diktatúra még nem morzsolta föl” – hangsúlyozta Markó Béla.
Mint hozzátette, manapság egyre kevesebben hisznek az olyan tágabb értelemben vett liberális értékekben, mint az egyéni jogok, kollektív jogok, magántulajdon, vagy magánélet, s ennek következtében úgy Magyarországon, mint Romániában fellángolt a nemzetállamiság eszméje – ezért is volt indokolt és aktuális átgondolni és átbeszélni az elmúlt több mint negyed évszázad változásait.
Romániában nem elég erős a demokrácia, ezért továbbra is küzdeni kell olyan jogokért, amelyeket már egyszer kiharcolt a magyarság, Magyarországon pedig a liberális értelmiség azt hitte, hogyha eléggé érvényesítik a demokráciát, az feloldja majd a nemzeti frusztrációt – vélekedett a hibákról Markó Béla. Lengyel László ugyanakkor hiányolta, hogy a magyar értelmiségben nincs erdélyi vita és nincs erdélyi dialógus sem. Beszélt ugyanakkor az erősen polarizálódott magyarországi politikai közéletről is, amelyben a felek konfliktushelyzetben, mindennapos szinten kiátkozzák egymást.
A rendezvény végén a szerzők a helyszínen dedikálták a kötetet. A bemutatott könyv mellett megvásárolhatók voltak még ugyanakkor Lengyel László Új magyar bestiárium és Halott ország című kötetei is.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Huszonkét előadás lesz a harmadik FuxFeszten
Október 2–7. között harmadik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a FuxFeszt Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját tizenhét társulat részvételével.
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható Nagyváradon az október 2–7. között zajló FuxFeszten, jelentette be a fesztivál csütörtöki beharangozó sajtótájékoztatóján Botházy-Daróczi Réka, a házigazda és főszervező Lilliput Bábtársulat vezetője. A fesztiválon a tíz órai előadások az ovisoknak szólnak, a tizenkét órától kezdődő darabok a kisiskolásokat, a tizenhét órától kezdődő produkciók pedig a kamaszokat szólítják meg, és lesznek napok, amikor este nyolc órától is lesznek előadások, amelyekre inkább a felnőtteket várják a szervezők. Az előadások mellett szakmai megbeszélések és a Szabó Attila író, dramaturg, rendező által vezetett műhelymunkák is lesznek a fesztiválon. Mint azt Czvikker Katalin, a Lilliput Bábtársulatot magában foglaló Szigligeti Színház főigazgatója elmondta, a FuxFeszt egy versenyfesztivál, amelyből azonban nem akarják kizárni azokat a társulatokat, amelyek be szeretnének mutatkozni Nagyváradon, de versenyezni nem szeretnének, így a fesztiválnak lesz egy verseny-, és egy versenyen kívüli szekciója is. A versenyprogramban szereplő darabokat a Vadas László, Kozsik Ildikó, Maria Mierlut alkotta szakmai zsűri fogja elbírálni. A menedzser hangsúlyozta: az idei fesztivál nagyra és nemzetközire sikeredett, amelynek legnagyobb, morális hozadéka a már meglévő szakmai kapcsolatok megerősödése és az új kapcsolatok kialakulása lesz.
Nemzetközi felsereglés
Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az az idén olyan határon túli bábszínházaknak is bemutatkozási lehetőséget akartak kínálni, amelyeknek sokkal kevesebb lehetőségük van közönség előtt megmutatkozni, ezért is hívták meg a rozsnyói (Szlovákia) Meseszínházat és a szerbiai Vajdasági Magyar Bábszínházat. Ezek mellett természetesen több magyarországi társulat, illetve nyolc erdélyi bábtársulat is fellép a FuxFeszten. Szabó Attila az általa vezetett műhelymunkákról beszélt a sajtótájékoztatón, kifejtve, hogy erre az alapvetően improvizációs játékokon alapüló workshopra a fesztiválon résztvevő társulatok tagjait, munkatársait várja, akikkel esténként egy-két órán át közösen dolgoznak, és az ezekből a műhelymunkákból összeálló végeredményt akár meg is mutathatják majd azoknak, akik a workshopot nézőként szeretnék megtekinteni.
Hagyományok
Hanyecz Debelka Róbert, a Lilliput Társulat leendő társulatvezetője kiemelte azt az immár hagyománynak számító szokást, hogy a társulat a FuxFeszten egy új bemutatóval jelentkezik a versenyprogramon kívül, ami ezúttal a Kispipi és kisréce története lesz, amelynek rendezője és dramaturgja Szabó Attila. Emellett természetesen a versenyben is szerepel a társulat, az idén a Toldi című produkcióval. „Az elmúlt évek tendenciája nálunk az erőteljes nyitás a felnőtt korosztály felé. Anélkül, hogy csorbulna a kínálat, amivel a gyerekekhez szólunk, azt szeretnénk, hogy a felnőtteket és a családokat is meg tudjuk szólítani. A Toldi nagyon jó mérföldköve ennek az útnak” – fogalmazott Hanyecz Debelka Róbert. Lélek Sándor Tibor, aki a társulat művészeti vezetői teendőit veszi át mindaddig, amíg Botházy-Daróczi Réka gyermeknevelési szabadságon lesz, a fesztivál utolsó napjának programjáról beszélt: a nagyszínház nézőterén a díjátadó után a debreceni Vojtina bábszínház mutatja be a A só című, táncos, zenés játékát, majd pedig a pécsi MárkusZinház A repülés története című előadásával zárul a fesztivál. Ugyancsak a zárónapon, de nem a nagyszínházban, hanem a bábszínházban láthatja majd a közönség a váradi román bábtársulatnak Magyar Népmesék című előadását.
Verseny
Kérdésünkre válaszolva Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az erdélyi magyar bábtársulatok egy-egy előadással jelentkeztek a versenyprogramba, tehát a szakmai zsűri fogja elbírálni a marosvásárhelyi Ariel, a kolozsvári Puck, a szatmárnémeti Brighella, a nagyváradi Lilliput Bábtársulatok, a temesvári Csíky Gergely Színház és a sepsiszentgyörgyi Cimorák bábtársulatának az előadásait. Az utóbbi társulat A rest legényről című művel szerepel a versenyben. A művészeti vezető hangsúlyozta, hogy az idei fesztiválon tisztelegnek a két évvel ezelőtt elhunyt Nagy Kopeczky Kálmánra, a Cimborák Bábszínház néhai vezetőjére, aki az erdélyi magyar bábjátszás meghatározó személyisége volt. Ezért a fesztivál nyitónapján, október 2-án lesz látható versenyen kívül a Nagy Kopeczy Kálmán által, a saját társulatával megrendezett Benedek Elek, A só című meséje. Továbbá mivel a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nem hivatásos bábtársulatként működik, ezért ők versenyen kívül mutatkoznak be a FuxFeszten.
Jegy- és bérletárak
A fesztivál előadásaira már a jövő héttől lehet jegyeket vásárolni. Botházy-Daróczy Réka azt ajánlotta, hogy az érdeklődők minél hamarabb vegyék meg jegyeiket, mert sok iskola van, amelyek csoportosan jelentkeznek egy-egy előadásra. Gyerekeknek hét lejbe, felnőtteknek tíz lejbe kerül egy jegy, ez alól kivétel a nagyszínházi program, amelyre felnőttek tizenöt lejért vásárolhatnak jegyet. Ugyanakkor a fesztivál három tetszőlegesen kiválasztott előadására szóló bérletet is lehet váltani húsz lejes áron, és természetesen több bérletet is lehet venni. Czvikker Katalin hangsúlyozta, továbbra is fennáll az a kedvezmény, miszerint, ha bármilyen okból kifolyólag a néző valamelyik előadásra nem tudja érvényesíteni a bérletét, akkor a későbbiekben valamelyik másik nagyváradi fesztivál során felhasználhatja azt. Czvikker Katalin emlékeztetett arra, hogy ebben az évadban lesz Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója, illetve a jövő évi Festum Varadinum keretében is lesznek vendégelőadások, amelyekre szintén fel lehet használni a most kiváltott bérleteket. Jegyek és bérletek vásárolhatók a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14-19 órák között, valamint az előadások előtt egy órával, illetve a www.biletmaster.ro honlapról.
Pap István / erdon.ro

„Nem a vérünk, hanem a kultúránk köt össze”
A magyar kormány által finanszírozott, a Magyar Állami Operaház által szervezett Kárpát-Haza OperaTúra keretében csütörtök és péntek este két nagyszerű előadás helyszínéül szolgál(t) a nagyváradi sportcsarnok. A rendezvény romániai partnerszervezete az RMDSZ.
Két kiemelkedő kulturális élményt nyújtó előadással: Erkel Ferenc Hunyadi László operájával, valamint Ronald Hynd- Lehár Ferenc A víg özvegy című balettjével érkeztek a vendégek, két különböző fajsúlyú, de meghatározó élményt nyújtó produkcióval. Már maga az a tény, hogy 420 művésze és munkatársa a Magyar Állami Operaháznak 11 busszal és 12 kamionnyi díszlettel jött, jelezte az események nagyságát és látványosságát, a művészeti színvonalat pedig az operaház brandje biztosította. Nem mellesleg pedig szívmelengető érzést nyújtott az operaelőadás során a színpad fölé kihelyezett nagy méretű magyar címer…
A rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón Biró Rozália RMDSZ-es parlamenti képviselő, SZKT-elnök nagyszabásúnak és példaértékűnek nevezte ezt, a Kárpát-medencei magyar közösség számára szervezett turnét, hiszen „olyan két gyöngyszemét a kultúránknak” lehet megízlelni, mely valamennyiünk számára maradandó emléket jelent. Hangsúlyozta: a magyar kormány azon döntése, hogy ezt megfinanszírozza, szimbolizálja azt a ráfigyelést és fontosságot, melyet a határon túl élő magyaroknak tulajdonít. Ugyanakkor a Magyar Állami Operaház teljes nyitottsággal fordul azon térség teljes publikuma felé, amelyet megajándékoz ezen két előadással, hiszen a szórólapok két nyelvűek, illetve az operaelőadást románul és magyarul is feliratozták. „Remélem, hogy a román közösség vezetői, képviselői is érzékelik azt a jelzést, hogy egymásra figyelve és egymást elfogadva kellene szervezzük a kulturális eseményeinket is, és nem csak.”- fogalmazott. Hozzátette: meggyőződése, hogy Erdély-szerte, a Partiumban és a Bánságban is ez a lehetőség, mely a két előadás révén garantált számunkra az együttlétre és együtt szórakozásra, egy olyan keretet nyújt, melynek köszönhetően megerősödve, és ha úgy tetszik, a szürkébb és nehezebb hétköznapokra egy kicsit rákészülve tudják folytatni az érdekképviseli munkát, melyet folytatnak. „Hiszem azt, hogy az az együtt gondolkodás, ami a magyar kormány és az RMDSZ között ebben a körútban is megmutatkozik, illetve kivetül arra is, ami egyébként az egyik mozzanata ezeknek az előadásoknak, és ami az őshonos kisebbségek európai jogait célozza meg, vagyis a Minority SafePack néven ismert aláírásgyűjtés, egy újabb lehetőség, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy fel kell emelnünk közösen és sokan a hangunkat, mert így hallhatóbb”- közölte.
Küldetésük
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója azt emelte ki: az intézmény alapító okiratának számos pontjai közt szerepel, hogy az egész nemzetre kötelesek „szórni” az opera és a balett szépségeit. Erre azonban eddig nem volt mód, viszont az operaház mostani korszerűsítése, mely minimum másfél évig biztosan el fog tartani, esélyt kínál erre a felszabadult potenciálnak köszönhetően. Azon meggyőződésének adott hangot: minden ilyen típusú elképzelés sikerének egyik titka a huzamosságban rejlik, hiszen egy-egy fénykép vagy előadás önmagában nem old meg semmit, viszont a rendszeresség elképesztő erejű, mindig kell tehát tenni valamit a kapocs szorosabbá tételéért. Arról is beszélt: a mostani, 8 állomásos, 16 előadásos túrával az volt az egyik céljuk, hogy legalább 1000-1000 embert el tudjanak érni, ami számításaik szerint egyenértékű azzal, mintha odahaza náluk, az operaházban a látó helyeken telt ház volna, és ezt a határt túllépték úgy, hogy Kolozsváron és Temesváron még vannak gazdára váró jegyek. Nagyvárad különben jól teljesített, hiszen a balettelőadásra már egy héttel előtte elfogytak a belépők. Számszakilag is igazolható tehát, hogy ennek a turnénak volt értelme, noha az ára nem térül meg.
Az előadásokon ajándékzsákokat osztottak ki, benne műsorfüzettel, egy CD-vel, ami egy 2012. január 1-jei, az Alaptörvény megünneplésére szervezett operaházi előadásnak a felvételét tartalmazza, melyből kiderül, hogy „nem a vérünk az, hanem a kultúránk ami köt össze bennünket”, egy, 2 magyar animációs filmet rögzítő DVD-vel, és egy gazdagon illusztrált könyvvel, mely az operajátszás és a Magyar Operaház történetéről szól, és egy kitűzővel.
Lelkesítő
Az Erdon.ro arra vonatkozó kérdésére, hogy miért pont ez a két előadás lett kiválasztva, Ókovács Szilveszter azt válaszolta: a Kolozsvári Magyar Állami Opera, mint a világ egyetlen határon túl játszó magyar operatársulata, elég sok művet a repertoárján tart, tehát ha arra mennek rá, hogy mit nem, akkor nem biztos, hogy olyan operát tudtak volna elhozni, amit olyan tömeges érdeklődés övez, mint a Hunyadi Lászlót. Ezért, és abból kiindulva, hogy azért ez a turné „a magyar kultúra talaján álló látogatás”, úgy gondolták: két olyan népszerű, de egymással úgymond ellentétes művet hoznak el, amiből az egyik komolyabb, a másik pedig könnyebb műfajú. Az egyik az első nagy nemzeti romantikus operánk legyen, mely a történelmünkből ihletődött, a másik pedig egy kicsit nemzetközibb ennél, de azért fantasztikus magyar szöveggel, mely egy elképzelt világban játszódik. Az egyik a reformkorból nőjön ki, a másik meg egy másik magyar felívelő korszaknak, a dualizmusnak legyen a terméke, melyek egyaránt a Kárpát-medencében élő összes magyarra lelkesítő hatással vannak.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Több gyermekre számítanak
A miklósvári iskola jövője
Az adminisztratív szempontból Baróthoz tartozó falvak iskolái közül az I–IV. osztályos miklósváriban a legkisebb a gyermeklétszám: az idei tanévben mindössze nyolc diák ül a padokban.
Az iskola jövőjének helyzete korábban többször is téma volt a baróti tanácsban, legutoljára azonban a város polgármestere, Lázár-Kiss Barna a helyiek számára megnyugtató hírt közölt: az iskolát semmiképp sem fogják bezárni. Köszönhetően annak is, hogy a helyi plébános, Fülöp László pozitívan állt az oktatás ügyéhez, az egyébként egyházi tulajdonban levő épületen javításokat végeztetett, javítottak a higiéniai körülményeken is, így várhatóan hamarosan az egészségügyi engedélyt is megkapja a tanintézmény.
Másrészt, átnézték a gyermeklétszám várható alakulását is: az egyelőre még csökkenő tendencia rövidesen megfordul, az elkövetkező években előreláthatólag már húsz diák is tanulhat itt. Továbbá azt is közölte Barót város elöljárója, hogy Miklósváron rövidesen az óvodásokat is az iskolaépületbe költöztetik, megjegyezve, hogy hasonló intézkedés más faluban is gazdaságosnak bizonyult.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)

KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (2.)
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6

1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro

„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro

Gál Kinga: Az ukrán törvény veszélyezteti a nemzeti kisebbségek létezését
A magyar, a román és a bolgár külügy közösen fordul az európai szervezetekhez a jogszabály ügyében
A szeptember 5-én Kijevben elfogadott ukrán oktatási törvény ellentmond Ukrajna saját alkotmányának és számos törvényének, szembemegy a nemzetközi normákkal és egyezményekkel, veszélyezteti a nemzeti és nyelvi kisebbségek puszta létezését – jelentette ki Gál Kinga, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője Strasbourgban, az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának ülésén csütörtökön.
A képviselő elmondta, az anyanyelvhasználat az identitás és kultúra megőrzésének legalapvetőbb feltétele. Ennek korlátozása az érintett közösségek mindennapi létét lehetetleníti el. Minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne léphessen életbe, "hiszen a szerzett jogok elvétele visszafordíthatatlan károkkal jár a kisebbségi közösségek számára" - fogalmazott. A munkacsoport társelnökei Petro Porosenko ukrán elnöknek küldött nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat.
Közös román-magyar-görög-bolgár fellépés a törvény ügyében
A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács (ET) főtitkárához, illetve az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához az új ukrán oktatási törvény ügyében - közölte a bukaresti külügyminisztérium csütörtökön.
Teodor Melescanu, Szijjártó Péter, Nikosz Kociasz és Ekaterina Zaharieva csalódottságának és aggodalmának adott hangot az ukrán parlament által szeptember ötödikén elfogadott, a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó jogszabály miatt. Thorbjorn Jagland ET-főtitkárnak és Lamberto Zannier kisebbségügyi főbiztosnak címzett, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszternek is megküldött levelükben jelezték, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kisebbségi jogok érvényesítésének és felkérték az ukrán hatóságokat, hogy az együttműködés szellemében keressenek megoldást, tegyenek meg mindent a vonatkozó nemzetközi szabványok betartása érdekében.
A négy külügyminiszter szerint az ET-nek és az EBESZ-nek minden rendelkezésére álló eszközét latba kell vetnie annak érdekében, hogy az ukrán oktatási törvénybe beépített korlátozások ne akadályozzák a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét.
A bukaresti külügyminisztérium felidézte: a kétoldalú kapcsolatokban következetesen jelezte Kijevnek, hogy fontosak számára az Ukrajnában élő románok jogai. Ebben a vonatkozásban a román fél alapvető kérdésnek tartja, hogy a román kisebbség anyanyelvű oktatási jogai valamennyi oktatási szinten érvényesüljenek. Románia partnereivel együtt kész támogatni az ukrán törvényhozási, intézményi és gazdasági reformokat - zárul a bukaresti külügyi közlemény.
A Magyarok Kijevi Egyesülete is az új törvény megvétózását kéri
A Magyarok Kijevi Egyesülete írásos beadvánnyal fordult Petro Porosenko ukrán elnökhöz, a múlt héten elfogadott új oktatási törvény megvétózását kérve tőle - közölte Petneházy Gyula, az egyesület elnöke.
Tóth Mihály, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa csütörtökön az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: a Kijevben élő magyarok az eddigi oktatási rendszerben tanultak, Kárpátalján magyar nyelvű oktatásban részesültek az általános- és a középiskolában, s mindez nem jelentetett akadályt számukra abban, hogy elsajátítsák az ukrán nyelvet, valamint képesek voltak felsőoktatási intézményben diplomát szerezni. A kijevi magyaroknak nem okozott gondot az érvényesülés az ukrán társadalomban - hangsúlyozta a szakértő.
Kiemelte: a jövőben az jelentene előrelépést a magyar kisebbség számára Ukrajnában, ha az ukrán nyelvtanítást az igényeikhez igazítanák, továbbá az, ha továbbra is lehetőséget biztosítanának számukra arra, hogy anyanyelvükön felvételizzenek felsőoktatási intézményekbe.
Az ukrán fővárosban mintegy 400 magyar nemzetiségű ukrán állampolgár él, a Magyarok Kijevi egyesületének pedig 150 tagja van.
Szerdán három kárpátaljai magyar szervezet - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) - kérte Porosenkót nyílt levélben arra, hogy alkotmányos felhatalmazásával és politikai befolyásával élve akadályozza meg az új ukrán oktatási törvény hatályba lépését.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára.
A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása - az ukrán mellett - csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint ez sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a kisebbségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen.
Klimkin: "Nem lesz már olyan nyelvi helyzet Ukrajnában, mint korábban"
Nem lesz már ugyanolyan helyzet az államnyelv ismeretének szintjét illetően Ukrajnában, amilyen eddig volt - jelentette ki Pavlo Klimkin külügyminiszter abban az interjúban, amelyet az Ukrinform állami hírügynökségnek adott.
A kijevi diplomácia vezetője kifejtette véleményét, miszerint a szomszédos országokban mindig akadnak olyanok, akik a nyelvi és a történelmi kérdéseket átpolitizálják, hogy ily módon mozgósítsák az embereket saját céljaik elérése érdekében. Ez mindig is így lesz, hiszen része a politikának - fűzte hozzá. "Nekünk viszont őszinte és nyitott, ugyanakkor nagyon következetes párbeszédet kell folytatnunk partnereinkkel, igazolva lépéseink helyességét és igazságosságát" - hangoztatta Klimkin.
Kifejezte meggyőződését, hogy a kijevi parlament által nemrég elfogadott oktatási törvény nem fenyegeti Ukrajna baráti viszonyát szomszédjaival. Elmondta, hogy a jogszabály elfogadása után beszélt a román és a lengyel külügyminiszterrel, akik szerinte tökéletesen értik, mennyire alapvető fontosságú Ukrajnának, hogy valamennyi állampolgára megfelelő szinten beszélje az államnyelvet.
Klimkin az interjúban kitért arra, hogy tavaly látogatást tett a beregszászi magyar konzulátuson. Elmesélte, hogy próbált beszédbe elegyedni a hivatalban az ügyeket intéző ukrán állampolgárokkal. Ám azt tapasztalta, hogy többjük még köszönni sem tudott ukránul.
Közölte: a külügyminisztérium az oktatási tárca képviselőivel együtt konzultációkat fog a folytatni, amelyeken elmagyarázza, hogy a törvény elfogadása nem jelenti azt, hogy Ukrajnában megszűnik az oktatás magyar, román vagy más kisebbségi nyelven. "Minden állampolgárunknak viszont beszélnie kell az államnyelvet, tudnia kell azon megszólalni éppen azért, hogy az ukrán társadalom részének érezhesse magát" - hangsúlyozta Klimkin.
Ukrán sajtóhírek szerint Vadim Prisztajko első külügyminiszter-helyettes a szerdai kormányülés előtt újságírókkal közölte, hogy a tervek szerint pénteken a külügyminisztériumban adnak tájékoztatást európai uniós országok Kijevben akkreditált nagyköveteinek az oktatási törvényről. Magyar Hírlap

ISMÉT MAGYARVESZÉLYT KIÁLT A ROMÁNOK CIVIL FÓRUMA
Nyílt levélben fordult a parlamenthez a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma, illetve több más hazai civil szervezet, hogy ne hagyja jóvá az RMDSZ-nek a közigazgatási törvényt módosító javaslatát, amelynek értelmében 20 százalékról 10 százalékra csökkenne az anyanyelv-használati küszöb.
A parlament mellett az Államelnöki Hivatalhoz, a kormányhoz és az alkotmánybírósághoz is eljuttatott levél szerint az RMDSZ módosító indítványa „példa nélküli merénylet az egységes és szuverén román nemzetállam ellen”. A nyílt levél aláírói úgy vélik, a törvénytervezet gyakorlatilag megszünteti a román nyelv hivatalos államnyelv jellegét, és „a román adminisztrációt (…) magyar államadminisztrációra cseréli”. „Kovászna, Hargita és Maros megyében jelenleg is vannak olyan önkormányzatok, amelyekben felfüggesztették a román nyelv hivatalos jellegét, és a magyar nyelv vette át ezt a szerepet. A tervezet célja az erdélyi román közigazgatás leépítése, ahogyan az a bécsi döntés és a második világháborút követő szovjet adminisztráció idején történt, amikor 1944 novembere és 1945 márciusa között kiűzték a románokat a közigazgatásból, vagy a Magyar Autonóm Tartomány időszakában” – áll az idézett dokumentumban.
A nyílt levél aláírói szerint az RMDSZ által benyújtott törvénytervezet „nemcsak az alkotmány és a román nyelv, hanem az ország román és magyar állampolgárai közötti békés együttélés elleni merényletnek is tekinthető”, ezért arra kérik a parlamentet, utasítsa el e „nemzet- és Európa-ellenes törvénytervezetet”, a kormányt és az államfőt pedig felszólítják, hogy „őrködjenek Románia Alkotmányának és államiságának tiszteletben tartása fölött”.
Antal Árpádtól a zászló kitűzését kérik
Ugyanazok a civil szervezetek – a Háborús Veteránok Országos Szövetségének Kovászna Megyei Szervezete, „Regina Maria” Hősi Kultusz Országos Szövetségének Kovászna Megyei Szervezete, a védelmi minisztériumból, belügyminisztériumból és a román hírszerző szolgálatból Tartalékba Vonult Katonai Káderek Országos Szövetségének Kovászna Megyei Szervezete, az Andrei Şaguna Keresztény Kulturális Liga, a Mihai Viteazul Alapítvány, a Kovászna Megyei Román Pedagógusok Szövetsége, a Román Nép Nemzeti Alapítvány és mások – azzal vádolják Antal Árpád polgármestert, hogy csúfot űz a román zászlóból, és megalázza a románokat azáltal, hogy nem akarja végérvényesen kitűzni a trikolórt a polgármesteri hivatal tornyára. Mint ismert, a szeptember 8-i megemlékezésre egy napra kitűzték a román zászlót a sepsiszentgyörgyi városháza tornyára, majd másnap le is szedték, Antal Árpád szerint a törvény világosan meghatározza, hogy hova és milyen módon kell kitűzni a zászlót a közintézményekre.
Háromszék; Erdély.ma

TANÉVKEZDÉSRE CSABA TESTVÉRTŐL: NÖVEKEDNI KEDVESSÉGBEN ÉS BÖLCSESSÉGBEN
Böjte Csaba ferences testvér, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója és működtetője – az elmúlt 24 év alatt több mint 6000 árva gyermek „lelki apukája” – évente többször is körbejárja az alapítvány házait és otthonait, hogy felügyelje, eligazítsa a gondokat, problémákat, és együtt örvendjen a gyermekekkel, nevelőkkel, pedagógusokkal az elért eredményeknek.
Így, tanév kezdetén fontosnak tartja a buzdítást, hogy a nehézségek ellenére felül tudjunk kerekedni a kihívásokon, gondokon-bajokon. A Fájdalmas Szűzanya ünnepén, péntek délután szentmisét mutatott be az árkosi Irgalmasság Anyja Otthon kápolnájában, ahol szegénysorban élő lányanyákat gondoznak a ferences nővérek. Mielőtt tovább utazott volna a szombati, tanévkezdő zarándoklatra, amelyre 300 gyermekével készült, megkértük, ossza meg tanévkezdő gondolatait a Háromszék olvasóival.
– Azt gondolom, hogy a tanévnek nemcsak az iskolába járó gyermekeknek kell megkezdődnie, hanem mindannyiunknak. Árkoson anyaotthon van, a ferences nővérek működtetik, tehát a Szent Ferenc Alapítvány háza ez is. Ezért eljöttem, hogy imádkozzunk az eredményes tanév megkezdéséért. Ugye, nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem a kedves nővérek is, az anyaotthon lakói is, de minden embernek fontos a tanulás. Az anyaméhben találkozik két sejt, aztán megszületünk, lábra állunk, és az a cél, hogy felnőjünk oda, hogy a jó Istennel majd egy asztalhoz ülhessünk a mennyei lakomán. S biza, ehhez fel kell nőni… Jézus nem azt mondta, hogy maradjatok meg tökéletesnek, hanem legyetek tökéletesek. Azt hiszem, mindannyian a tökéletesedés útján járunk. Van, aki inkább üldögélni szeret, van, aki közben neki is indul… hát ebben kell egymást segítenünk. Sokszor mondtam viccesen is, meg komolyan is: ha a jó Isten az utolsó ítéleten számon kéri a családunkat, akkor én elég nagy bajban leszek, mert elég nagy családom van. Ezért el-eljövögetek a házakhoz.
Háromszéken az árkosi anyaotthonon kívül működik még a kovásznai bennlakó otthon a bajban levő gyermekekért. Bükszádon, Szentléleken, Esztelneken, Almáson, Lemhényben vannak napközis csoportjaink. Az lenne a cél: egyfelől magunk számára bebizonyítsuk, Isten selejtet nem teremt, minden gyermek nagyszerű, ügyes, nevelhető, formálható; másfelől meg azt szeretném megmutatni, hogy a 21. század embere képes szeretetben, békében jót tenni. S azt látom hála Istennek, hogy nagyon sok jó ember van. Ezt a lehetőséget felhasználom, hogy megköszönjem mindazok jóságát, türelmét, akik gyermekeinket akár az iskolában, akár adományokkal, kis szeretettel segítik. Adja a jó Isten, hogy a Szent Ferenc Alapítvány munkája itt, Háromszéken is elmélyüljön, és eredmények szülessenek, gyermekeink növekedjenek kedvességben, bölcsességben, akár a kis Jézus.
Keresztszülőket, hétvégi nagynéniket keresnek…
– Ha valaki segíteni szeretné az alapítványt, milyen formában teheti meg? Milyen segítségre lenne szükség?
– Annak is örvendünk, ha jön a hétvége, és akár innen, Árkosról elvisz valaki egy anyukát kisbabával egy ebédre, de megteheti ezt bármelyik házunknál is… Ha valaki úgy érzi, hogy a napközis csoportból egy gyermeket szívesen felöltöztet, beviszi a városba egy kicsit vásárolgatni, hogy legyen neki is szép ruhája vagy cipője, ennek mind-mind tudunk örvendeni. Ha valaki teheti, hogy meghívja a gyermekeket egy előadásra vagy a kertjében egy grillpartira, nyitottak vagyunk… Dél-Erdélyben van egy kedves nő, aki a Fülöp-szigeteken született. Ő mindegyre meghívja a gyermekeket, s akkor együtt sütnek-főznek finomságokat: a gyermekek roppant érdekesnek tartják, mert tücsköt-bogarat, mindent megesznek. Alig várják, hogy mikor mehetnek… Mi is örvendtünk annak idején, ha elmehettünk a nagyszülőkhöz. Az utóbbi időben nagyon sok olyan új gyermekünk „született”, akinek nincs támogatója, keresztszülője. Ezért szeretettel keresünk olyan keresztszülőket, akik a bentlakó gyermekeket napi egy euróval, napközis gyermekeinket napi fél euróval támogatják. (A keresztszülői hálózatot – keresztszulo@devaigyermekek.hu – Székely Gyöngy vezeti.)
Én biztatom a háromszékieket, hogy legyenek a mi gyermekeink nagybácsijai, nagynénjei, és fogadják szívükbe, szeretetükbe…
Lejegyezte: Józsa Zsuzsanna / Háromszék; Erdély.ma

Indulatokat gerjesztett a román csapatok 73 éve történt bevonulásának a megünneplése Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön ismét indulatokat gerjesztett a román csapatok 73 éve történt bevonulásának múlt hét végi megünneplése.
Kilenc helyi román szervezet közleményben adott hangot pénteken megbotránkozásának amiatt, hogy a múlt pénteken tartott ünnepség másnapján lekerült az ünnepség alkalmából kitűzött román zászló a polgármesteri hivatal tornyáról. „A sepsiszentgyörgyi civil társadalom képviselőiként nem viselhetjük el az efféle nosztalgikus, neorevizionista és románellenes gesztusokat” – áll a közleményben. A civil szervezetek Antal Árpád polgármestert a román zászló meggyalázásával vádolják.
A román hadsereg és a csendőrség alakulatai múlt pénteken Sepsiszentgyörgy központjában díszszemlével ünnepelték a román csapatok 73 éve történt bevonulását a városba. Sebastian Cucu prefektus ünnepi beszédében az eseményt a város „fasiszta-horthysta megszállás alóli felszabadításaként” említette. Az eset kapcsán Antal Árpád elmondta: a törvény nagyon pontosan megjelöli, hogy a középületek homlokzatára – nem a tornyukra – kell kitűzni állandó jelleggel az ország zászlaját, és a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal maradéktalanul teljesíti a törvényi előírásokat.
Emellett a sajátos napokra sajátos gesztusokat is tesznek. Ilyen gesztus, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének látogatásakor az amerikai zászlót is kitűzik az épületre, szeptember 8-án pedig a toronyra is kitűzik a román zászlót. Antal Árpád hozzátette: hivatali visszaélésnek lenne minősíthető, ha más zászlókat is kitűzne az épületre azokon kívül, amelyekről a törvény rendelkezik.
A román szervezetek pénteki közleményükben úgy vélték, hogy „más zászlóktól eltérően” Románia zászlajának a kitűzése nem sérthet semmilyen törvényt. Az utalás arra vonatkozik, hogy korábban a prefektus keresete nyomán a román bíróságok ítéletek tucatjaiban rendelték el a székely zászlók eltávolítását a székelyföldi polgármesteri hivatalokról.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista a román állami hatóságok irredenta megnyilvánulásának nevezte, hogy a román hivatalosságok a „magyar megszállás” alóli „felszabadításnak” tekintik a „román városnak” titulált, de máig magyar többségű Sepsiszentgyörgyre történt bevonulást. Állításának alátámasztására az irredentizmus fogalmának a román nyelvű meghatározását idézte.
Sepsiszentgyörgyön évek óta feszültség forrása a polgármesteri hivatal tornyára kitűzött román zászló. A város korábbi polgármesterére, Albert Álmosra 2002-ben tetemes pénzbírságot rótt ki a prefektus, amikor eltávolíttatta a toronyról a román zászlót, és a bírságot a volt polgármesternek bírósági úton sem sikerült érvénytelenítenie. 2010-ben azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítés fizetésére kötelezte a román államot amiatt, hogy a román bíróságok indoklás nélkül utasították el a volt polgármester zászlóügyben benyújtott fellebbezését.
A két évvel ezelőtt felújított városháza tornyára az eredetinek megfelelő toronydísz került, amely a villámhárító szerepét is betölti, és nem teszi lehetővé a zászló kitűzését. A 2015. szeptember 8-i megemlékezés botrányba fulladt, mert a megemlékezőknek egy létrás tűzoltókocsival sem sikerült kitűzniük az épületre a Bukarestből katonai stafétával hozott zászlót.
Gabriel Oprea akkori miniszterelnök-helyettes a sepsiszentgyörgyi elöljárók felelősségre vonását követelte.
MTI; Székelyhon.ro

Marosvásárhelyi iskolaügy – Státus alapítvány: érvényét veszíti az iskolabérleti szerződés
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kuratóriuma szombati csíksomlyói ülésén megállapította, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal nem tartotta be az iskolaépületek bérlésére vonatkozó, 2014-ben kötött szerződést, ezért a szerződés jogilag érvényét veszíti.
Az egyház vagyonkezelőjének a nyilatkozatát a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség honlapján tették közzé szombat délután. A Státus alapítvány ugyanakkor kijelentette: elvárja, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal 30 napon belül egyeztessen az alapítvánnyal egy új bérleti szerződés megkötéséről.
Álláspontja szerint így lehet elkerülni, hogy a román nyelvű Unirea Főgimnázium diákjai „arra a sorsa jussanak, mint amilyen bizonytalan helyzetbe kerültek a (magyar nyelvű) Katolikus Gimnázium diákjai".
Az alapítvány reményét fejezte ki, hogy az érintett intézmények közösen megoldást találnak mind a Római Katolikus Teológiai Gimnázium, mind pedig az Unirea Főgimnázium diákjai érdekében, és biztosította az érintetteket arról, hogy az alapítvány folyamatosan keresi az ügyben érintett felek számára elfogadható megoldást.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye vagyonkezelője, 2014-ben kötötte a legutóbbi szerződést Marosvásárhely polgármesteri hivatalával – a város iskoláinak a fenntartójával – a katolikus tulajdonban levő iskolaépületek bérbe adásáról. A szerződés rögzíti, hogy az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületein 2014 és 2019 között miként osztozik az Unirea Főgimnázium, mely Marosvásárhely román elitiskolájának számít, és a Római Katolikus Gimnázium.
A szerződés külön cikkelyben rögzíti: „Ha a Római Katolikus Gimnázium nem alakul meg, vagy a bérleti időszakban megszűnik, a szerződés érvényét veszti”.
Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatója korábban az MTI-nek azt mondta: a szerződés érvényben maradhat, ha a felek hallgatólagosan érvényben tartják. Akkor úgy vélte: ha az egyház bejelentené, hogy a szerződést felbontottnak tekinti, a bejelentés azonnali következménye az lenne, hogy a város nem tudná már törvényesen fizetni az iskolák számláit a közüzemi szolgáltatók felé, és az iskolaépületek minden bizonnyal hónapokon belül áram és víz nélkül maradnának.
MTI; Székelyhon.ro

Tamási Áron-évfordulóval indul az új színházi évad
Az új évad első két fontosabb eseménye a sepsiszentgyörgyi színházban Tamási Áron 120 éves születési évfordulójának megünneplése, valamint a Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás bemutatója lesz, melyet Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján a sZempöl zenekarral együttműködésben készít a társulat. „A 120 éve született Tamási Áron művei, szellemisége, szelleme az elmúlt évtizedekben tökéletesen beépültek a társulat működésébe, és utakat nyitottak afelé a korszerű és érvényes színjátszás felé, amit jelenleg képviselünk. Tamási Áron születésnapja kitűnő alkalom arra, hogy a város lakói szembesüljenek az írásaiban rögzített képekkel, sajátos humorával és éles párbeszédeivel” – áll a színház közleményében, mely a szeptember 20-ára időzített egész napos rendezvénysorozatot ajánlja a közönség figyelmébe. Mint írják, az egész várost behálózó események estére a főtérre, majd a színháztermekbe vezetnek: 18 órától a társulat színészei Tamási Áron válogatott novelláiból tartanak felolvasóestet a Kamarateremben, 20 órától pedig a színház Nagytermében a Dresch Kvintett Tamási Áron tiszteletkoncertjét tekinthetik meg az érdeklődők. A Liszt Ferenc-díjas Dresch Mihály sajátos zenei világával a nemzetközi kortárs dzsessz fontos úttörője, aki a magyar népi hangzásvilág és a dzsesszzene egyvelegét szólaltatja meg szaxofonjával. 1997-ben, a Tamási Áron centenáriumon is Dresch Mihály és együttese koronázta meg a rendezvénysorozatot, idén a művész újból vállalta, hogy megtiszteli Sepsiszentgyörgyöt egy ünnepélyes koncerttel az író születésének 120 éves évfordulója alkalmából. A Tamási-évforduló által megnyitott 2017/2018-as évadban más fontos események is várják a nézőket, a színház vezetősége úgy alakította az évadtervet, hogy ígéretes, a társulat és a közönség számára eddig még ismeretlen új hangok, valamint kiforrott, sajátos rendezői formanyelvek is teret nyerjenek az új produkciókban. Az Alice októberi bemutatóját Zakariás Zalán rendezése, Michel de Ghelderode Escorial című darabja követi, majd Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté-ját mutatják be szilveszteri előadásként Sardar Tagirovsky rendezésében. Tavasszal Mezei Kinga újvidéki rendező dolgozik a társulattal az Anna legenda című produkció színpadra állításán, végül pedig a többszörös UNITER-díjas Radu Afrim által jegyzett discOperett munkacímű produkció zárja az évadot. Az öt bemutató mellett továbbra is műsoron maradnak az elmúlt évadok fontos előadásai: Vízkereszt, vagy amire vágytok, Liliom, Évforduló, Norway.today, Pénz az égből, Az ezredik éjszaka, Kaisers TV, Ungarn, és a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet is láthatják még a nézők. Az új évad előadásaira már árulják a bérleteket a Városi Kulturális Szervezőirodában és a www.biletmaster.ro weboldalon. A tavaly vásárolt bérletek – a Mecénás kivételével – az idei évadban is érvényesek. A jegyek és bérletek ára a tavalyi évadhoz képest nem változott, ez alól kivételt képez a diákjegy, amely idén 10 lejbe kerül, az Alice című produkciót pedig 10 lejes felár kifizetésével tekintheti meg a bérletes közönség. Az ősz folyamán több kiszállást is tervez a társulat: a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás előadóestet szeptemberben az udvarhelyi színház által szervezett dráMa Kortárs Színházi Találkozón mutatják be, novemberben pedig Tiszaújvárosban játsszák az előadást a Színház Határok Nélkül rendezvénysorozat részeként. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján többszörösen díjazott, és a Színházkritikusok Díjára felterjesztett Liliom című előadást októberben a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon mutatja be a társulat, az Alexandru Dabija által rendezett Évforduló pedig meghívást kapott a bukaresti Országos Színházi Fesztiválra, melynek idei kiadása október 20–29. között lesz. A korábbi évadok gyakorlatához hűen idén ismét bérletcserét tervez a színház vezetősége a Szatmárnémeti Harag György Társulattal, mely során a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadásért cserében a Tévedések vígjátéka című Shakespeare-darabbal találkozhat a sepsiszentgyörgyi közönség. Az idei évadot a REFLEX 4 Nemzetközi Színházi Fesztivál zárja, amelynek programja egyelőre még nem nyilvános.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gyűlölet ereje
Érthetetlen és példátlan, mire vetemedtek múlt hét végén a kolozsvári futballhuligánok. Mint egyik képviselőjük magyarázta, az Universitatea futballklub rámenős drukkerei már 1998 óta megharagudtak, de nagyon a magyarországi Ferencváros és a Videoton szurkolóira, és azóta minden alkalmat megragadnak, hogy megbosszulják a csaknem két évtizedes állítólagos sérelmeket.
Önmagukhoz hűen el is látogattak a Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa – ahogy annak szervezői vallják, inkább családi piknik, mintsem bajnokság – helyszínére, s rátámadtak ellenfeleikre, azaz a magyar résztvevőkre. És nem csak a klub ellen kiabáltak, hanem magyarellenes jelszavakat is skandáltak. A rendezvényen erdélyiek mellett magyarországi, felvidéki amatőr csapatok, illetve a játékosok családtagjai – azaz gyermekek, nők – vettek részt, s kerültek a szurkolók mellett a bosszúálló ultrák célkeresztjébe. A harcias huligánok pedig botokkal, láncokkal felfegyverkezve érkeztek, rárontottak a békésen focizgatókra, „véres csatajelenetek” következtek gyermekek s anyák előtt, aztán miután valahogy elkergették őket, megérkeztek a csendőrök, s a rendőrök is.
És bármennyire is felháborító a futballhuligánok minősíthetetlen cselekedete, legalább annyira elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy ilyenkor a karhatalom csak a történtek után vergődik ki a helyszínre – sportnyelven: későre rúg labdába –, utána pedig nehezen találják az elkövetőket, s az egészről alig vagy szinte egyáltalán nem beszél a román nyelvű média. Ha ugyanez történne, csak ellenkező előjellel, magyar drukkerek viselkednének ilyen gyalázatos és megengedhetetlen módon, napokig, hetekig harsognák a hírcsatornák. Várjuk tehát a belügyminisztériumi vizsgálódás eredményét, de már az sem túlságosan biztató, hogy a hatóságok ráérősen, csak azután kezdtek foglalkozni az üggyel, miután a magyar sajtó cikkezni kezdett arról. Éppen ezért a történtek szőnyeg alá seprése legalább annyira fájdalmas, mint a huligánok bosszúja. Már csak azért sem kellene következmény nélkül hagyni a Kincses Városban történteket, mert olyan precedenst jelenthet, amelyet még durvább fejlemények követhetnek, miközben azt már sokan belátják, a gyűlölet útján nem érdemes masírozni.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarország kiáll a külhoni magyarok mellett
„Nem hagyjuk magukra az Erdélyben és Kárpátalján élő magyarokat, a végsőkig elmegyünk az őket érintő konfliktusokban” – szögezte le Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tegnap Budapesten. Hangsúlyozta: a magyar külpolitika kötelessége megvédeni a magyar embereket, akárhol is élnek. Megismételte: szégyenletes és gyalázatos, a kisebbségek jogait durván megsérti az ukrán oktatási törvény módosítása, ügyében egyébként a bolgár, a román és a görög külügyminiszterrel közösen lépnek fel. Ez világosan mutatja, hogy nem magyar–ukrán ügyről van szó. Közös levelüket az ukrán külügyminiszterhez, az Európa Tanács főtitkárához és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához is eljuttatták, hiszen minden nemzeti kisebbség jogait durván megsértették. Kezdeményezik továbbá, hogy az uniós külügyminiszterek tanácsának októberi ülésén tűzzék napirendre az esetet. Az ukrán parlament által elfogadott új oktatási törvény 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv, a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása csak az első négy osztályban engedélyezett. Szijjártó kitért a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyére is, mint mondta, egészen kritikus a helyzet. Úgy látja, Romániában ahelyett, hogy a megoldásra törekednének, „elővették újra a nacionalista kártyát”, egy képviselő ugyanis kezdeményezte, hogy az iskolaépület átadásának visszavonását fontolják meg. Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium marosvásárhelyi épületei 2004-es visszaszolgáltatásának felülvizsgálatát Marius Paşcan, a Népi Mozgalom Párt Maros megyei képviselője, volt prefektus kezdeményezte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mihályi Molnár László: Az önfeladás csábítása ellen való orvosság (Felvidéki levelek)
Nagyon messzire pillanthatnánk vissza a történelemben annak igazolására, hogy az államhatalmi szintre emelt szemfényvesztések hogyan kezdődnek, és hogy a szép eszmények jelszavaival visszaélve miként lehet embertömegeket jámbor birkaként félrevezetni. Elegendő már csak azt felidézni, amikor a jeruzsálemi főpapok sok pénzt adtak a római katonáknak, hogy hazudjanak a népnek, miszerint Jézus nem támadt fel, mert a testét a tanítványok lopták ki a sírból… és ez a hazugság még napjainkban is gyakran felbukkan a különböző bomlasztó bulvársajtóban…. úgymond a szólásszabadság és véleményszabadság jegyében. Ám egy közelebbi történet a 18. század végén Beethoven korát idézi meg, amikor a jól hangzó szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavaitól a nagy zeneszerző is ámulatba esett, és még szimfóniát is ajánlott a szabadkőművesek császárának nevezett Napóleonnak. Szerencsére idejében világossá vált előtte, hogy a zengzetes szólamok csupán a világhatalmi törekvések elkendőzését szolgálják. Érdekes egyébként, hogy az államcsőd szélére juttatott Franciaország miként és miből tudott néhány éven belül fél milliós hadsereggel hódító háborúkat indítani. Avagy talán az államcsőd látszatát is azok a körök gerjesztették, amelyek végül a ledöntött trón és legyilkolt nemesség helyébe a maguk vérszomjas „forradalmárait” és egy nekik szolgáló császárt ültettek?! A ledöntött oltárok, feldúlt templomok és a nyaktiló alá hurcolt papság útmutatása helyett pedig a pénz, az üzlet és a kamatok imádatát rendelték. És ezt a csalást és tömeggyilkosságot ünneplik minden évben a franciák, akiktől – mint a „művelt nyugat” példaképétől – nekünk tanulnunk kellene. Vajon milyen képet vágna a világ arra a javaslatra, hogy a japánok tegyék ünnepnappá a hirosimai atomtámadást, a németek Drezda porig bombázását, a lengyelek a katyni vérengzést, a zsidók az auschwitzi tábor megnyitását, és hogy ne menjünk messze az időben, az USA-ban milyen ünnep lenne szeptember 11.?! Van persze ott is morbid emlékezés, mert a hálaadás napján azt éljenzik, hogy leigázták, legyilkolták a földrész őslakosságát, és a terület bitorlóivá tehették magukat. Velünk pedig így ünnepeltették négy évtizeden át felszabadulás néven a kommunista szovjet megszállás kezdetét. (Máris hallom, hogy e szavak hallatán a bolsevizmus haszonélvezőinek csemetéi, szellemi és vagyoni örökösei hogyan osztják a „gyűlölködő”, „szélsőséges”, „náci” és egyéb bemagoltatott címkéket, amivel a kimondott igazság miatti szégyenüket, bugris jellemtelenségüket vagy silány értékrendjüket akarják leplezni. Más esetben talán a megbízóik elvárásainak akarnak megfelelni.) Nem kell ezen csodálkozni, mert a XX. század három legveszedelmesebb ideológiáját (bolsevizmust, fasizmust és liberalizmust) egyazon talajból „nemesítették ki” a pénzvilág „bölcsei”, akik pontosan tudják, hogy az istenhittől elszakított, a megélhetési és anyagi hajszának kiszolgáltatott, tudatlanságban tartott és tévhitekre szoktatott, arcukat vesztett emberek tömegei már bármire manipulálhatók. Ráadásul, ha ezeket a csoportokat egymás gyűlöletére is kondicionálják, akkor látszólag még „értelmet” is kaphat az életük az egymás elleni küzdelem és háborúk által. Milyen tragikomikus az a hollywoodi jelenet, amikor az amerikai kiskatona büszkén áldozza fel az életét a „hazáért” vagy a „demokráciáért” a koreai, vietnami, iraki, afganisztáni, líbiai vagy kupricisztáni harcmezőkön. Persze az USA első és második világháborús európai beavatkozása sem fennköltebb ennél, és a szovjet hadseregnek sem volt kevésbé sötét szerepe 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában vagy 1980-ban Afganisztánban. Közben a „demokrácia” feliratú maszlaggal még az is elérhető, hogy a különböző érdekcsoportokat egymás ellen kijátszva jól sakkban tarthatókká válnak, és a jól manipulált tömegtájékoztatással biztosítható, hogy a valódi célokra, okokra és indítékokra soha ne derülhessen fény. Ám akik mégis kíváncsiskodnak, azokat különböző negatív jelzőkkel megbélyegezve, hiteltelenné téve elhallgattatják. Például Wass Albert, az egyik legkiválóbb magyar író is így lett a hazudozók célpontja, a mai napig is aljas támadásoknak kitéve, mert nem volt hajlandó kiszolgálni azt a silány értékrendet, amelynek kényelmetlen az igazság elmondása és a nemzeti-keresztény hagyományok megerősítése, ezért utasították el regényeit a megzsarolt nyomdák Amerikában, de ez már egyre nyilvánvalóbban csak a gyalázkodókat minősíti, mert az életművet nem lehet megkérdőjelezni. Nem új keletű ez a módszer. A három évezredes görög eposzok és drámák, valamint a Szentírás tanításai is figyelmeztetnek arra, hogy a hatalom érvei időlegesen győzedelmeskedhetnek az érvek hatalma fölött, megalázhatják vagy megölhetik az isteni rendhez és a testvéri szeretethez ragaszkodókat, de a gőgös hatalom, a zsarnok király önmaga vesztét készíti elő önkényes cselekedeteivel, és a báránybőrben settenkedő farkasok lelepleződése sem várat magára sokáig. Bár még mindig megetethetőek a jámbor és jóhiszemű emberek azzal az ősi csellel, hamis biztatással, hogy mindenki és bárki előtt tárjuk szélesre az ajtót és kaput, mert hát ugye irgalmasságot kell gyakorolnunk. Azt persze már nem teszik hozzá, hogy a befogadásnak és elfogadásnak is vannak eredendően természetes feltételei, mivel nem a másságot, hanem a másfajta értékeket illik tisztelni. De amikor csak bármiféle másságról szónokolnak, abba már a bűn és a természetellenes, valamint a beteges hajlam is belefér! Éppen ez a céljuk: hogy az emberi értékrend mértékadó szerepét eltorzítsák. Erre a csúsztatásra építette fel a Soros pénztára által támogatott nemzetközi bűnszövetkezet a NYITOTT TÁRSADALOM címkével ellátott programját, amely az „emberi szabadságjogok”, a „demokrácia védelme”, a „kisebbségek támogatása”, a „hátrányos helyzetűek felemelése”, az „információk szabad áramlása”, az „esélyenelőség”, az „önrendelkezés”, a „népakarat” és a „nyilvánossággal az erőszak ellenében” feliratú báránybőrökben a megcélzott országok és népek leigázásának céljával az önfeladásra szeretnék rászedni az embereket. Mindezt az erkölcsi rend felbomlasztásával és népek ellenálló képességének kiiktatásával (a nemzeti, közösségi, családi és hitbéli értékek megkérdőjelezésével), a gazdaság szétzüllesztésével és csődbe juttatásával, eladósítással, magas kamatú hitelek felvételével, a stratégiai szféra felvásárlásával szeretnék elérni. S ahol ez nem sikerül, ott akár fegyveres konfliktusok kiprovokálásával szereznek ürügyet a „jogos beavatkozásra”, a „demokrácia megvédésére”, a „szabadságjogok helyreállítására”. Ezért foglalkoznak annyit ezekkel a kérdésekkel. Nem sokra megyünk az ellenérvekkel, hogy ez a program segítette azt is, hogy megszabaduljunk a kommunista diktatúrától, mert valójában nem a mi szabadulásunk miatt aggódtak. Gazdaságilag roppantották össze a szocializmus eleve bukásra ítélt rendszerét, hogy aztán még olcsóbban vásárolhassák fel, és a „szabad piac” jelszavával máris kiterjeszthették befektetési területeiket, hogy elhelyezzék felesleges és értéktelen (kamatból származó) pénzeiket. Mi pedig az adósrabszolgaság csapdájába estünk, ahol van ugyan szabad piac, de csak annak, akinek pénze van, van szólásszabadság, de nyilvánosságot megint csak az kaphat, akinek tőkéje van sajtóra, nyomdára, könyvkiadásra vagy propagandára. Vagyont pedig csak az szerezhet, aki velük üzletel, annak viszont sajátosan liberális feltételei vannak. Arról pedig, hogy jótékonykodnak, támogatják a civil szférát, csak annyit lehet megállapítani, hogy ennyit áldoznak a farkasok a báránybőr karbantartására, vagyis a lenyúlt milliárdokból ilyenre is juttatnak néhány milliót a látszat fenntartása érdekében, de egyébként különböző fondorlatos programmal végzik aknamunkájukat a választási kampányok befolyásolásától, a jelöltjeik felkészítésén át a liberális maffiát leleplező újságírók elleni propagandáig vagy jogi eljárásokig. Néhány éve már Sorosnak, mint a szellemi kútmérgezés vezéralakjának a megnevezése is felháborodást keltett az általuk felügyelt sajtóban, ami aztán kellő adagolás mellett a közvéleményt is megfertőzte. Aki bírálni merészelte, azt letiltották a sajtójukban vagy a megjelentető újságok nem kaptak pályázati támogatásokat, a bírálót pedig még az antiszemita jelzővel is illették, ami az ő értékrendjükben a hirosimai tömeggyilkosságnál és a Beneš-dekrétumoknál is nagyobb bűn, pedig a szerző még csak nem is tett célzást ennek a bűnöző spekulánsnak a származására, mintha minden közülük való egyén sikkasztó lenne… De ezzel valójában ők kezdtek el zsidózni, aztán kezdték észrevenni, hogy saját pöcegödrükben dagonyáznak, és maradtak a sivalkodó nácizásnál, ami ráadásul ismét egy pontosan meg nem határozott fogalom (mert jelenthet nacionalistát vagyis nemzetit, nemzeti és családi értékeket tisztelőt is, ami viszont az egyik legpozitívabb emberi alapérték és a liberális terjeszkedés egyik leghatékonyabb ellenszere). Lelkük rajta, csak azt igazolták, hogy nincs semmi érvük állításaik védelmére. Csakhogy amíg lesz pénz mögöttük, addig nem hagyják abba, mert mint megélhetési hazudozókat ezért fizetik őket! Persze ostobaság lenne azt gondolnunk, hogy Sorostól megszabadulva majd minden rendbe jön. Hiszen ő is csak egy megbízott stróman, akinek a Nagykutyák adtak néhány milliót, megsúgták, hogy melyik piacot fogják majd romba dönteni, és a tőzsdén ilyen információval milliárdokat lehet kaszálni, a nyereséget viszont a békés adófizetők rovására kellett kiegyenlíteni. Soros pedig a jótevői és megbízói iránti hálából azok utasításai szerint osztogatja millióit. Nem kell sajnálni, hogy elfogy a pénze, a maradékból is busásan dőzsölhet magának, de közben el kell viselnie, hogy őrá köpködnek, mert a mögötte állók azt hirdettetik magukról a sajtójukban, hogy nincsenek, és az egész csupán valamiféle összeesküvés-elmélet. Ezért soha nem is indult ellenük vizsgálat vagy nyomozás, bár ilyen kísérlet miatt eddig már sokan haltak meg (Kenedy elnök is !), kormányok buktak meg, választott országvezetőket likvidáltak, újságok, könyvkiadók, televíziós társaságok és konkurens vállalatok jutottak csődbe. A XX. század két világháborúja és több tucat helyi háborúja, országok feldarabolása terheli számlájukat, de ott csupán a hadikölcsönök kamataiból és fegyverkereskedelemből származó több ezer milliárdos haszon szerepel, mert minden ilyen „üzletet” sokszoros haszonnal zárnak. Az már csak sátáni rangjuk fokmérője, hogy ezért a jövedelemért csak a XX. században legalább százhúsz millió ártatlan embernek kellett meghalnia. Nos ennek a haszonleső „csínytevésnek” bizony nincs emléknapja! És belátható időn belül nem is lesz. Ez viszont ne keserítsen el bennünket, hiszen jó harminc éve még mi is azt hittük, hogy belátható időn belül nem mennek haza a szovjet katonák, s azóta már a Szovjetunió és a kommunista rendszer is összeomlott, mint eddig minden hazugságra és gyarlóságra épített diktátum, megszállás, rendszer és intézmény a világtörténelemben. Széthullott a versailles-i békeszerződések néhány kierőszakolt kreációja, mint Jugoszlávia és Csehszlovákia is… Az isteni gondviselésben bízók viszont megőrizték emberi arcukat, és immár kétezer éve van okunk a reménységre még ebben a siralomvölgyben is, amit egy kis szeretettel és jóindulattal legalább legközelebbi közösségünk, családunk és nemzetünk részére földi paradicsommá tehetünk, amelyben jó lesz, ha nem keverjük össze a jólétet a jóllakottsággal, az életminőséget az életszínvonallal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Domokos versei vásznon, hangokban (Rendhagyó irodalomórák)
Rendhagyó kiállítás színhelyévé változik vasárnap délutántól a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház. Az In memoriam Szilágyi Domokos című tárlat összművészeti megnyilvánulás során elsősorban a diákokat igyekszik megszólítani, a költészet világába kalauzolni a fiatalokat, az általuk is kedvelt módon, így a zene és a képvilág segítségével. A Kézdivásárhelyi Városi Színház, valamint Sepsiszentgyörgy önkormányzatának társulásával létrejövő rendhagyó eseménysorozattal – kiállítás, zenés színpadi produkció, valamint rendhagyó irodalomórák – elsősorban az volt a célunk, hogy minél több középiskolás számára megteremtsük a lehetőséget, hogy egy összművészeti produkció révén másabb képet kapjanak a költészetről, mint művészeti ágazatról, és ne csak tantárgyként ismerkedjenek meg vele. Az általunk felkínált formában talán változik megítélésük, és többen kedvet is kapnak a költészet műveléséhez vagy a versek olvasásához – fejtette ki Ferencz Csaba ötletgazda-kezdeményező, az előadás zeneszerzője. A diákok megszólításának egyik eszköze a zene: a Mácsafej zenekar és Kolcsár József színművész által bemutatandó, A dolgokról egy földi szellemnek című, korábban már több rendben előadott verskoncert ebből a megfontolásból vált az esemény részévé a kiállítás mellett. Szilágyi Domokos, illetve Fekete Vince kortárs költő versei vélhetően sokkal közelebb állnak a korosztályhoz, a fiatalok könnyebben magukévá tehetik az alkotások üzenetét, gondolatiságát, érzelmi töltetét – magyarázta a kezdeményező. A „versfaragás” világába való utazás itt nem ér véget: rendhagyó irodalomóra követi a vasárnapi verskoncertet, amely során mind a kiállításról, mind az előadásról szó esik majd kötetlen formában. A vasárnapi megnyitót követően a Lábas Ház még kilenc alkalommal ad teret eseménynek október 6-ig, ez az utolsó nap, amikor még Plugor Sándor, Csillag István, Kolumbán Hanna, Ferencz Zoltán, Péter Eszter, Sipos Gaudi Tünde képzőművészek alkotásai megtekinthetők. Ferencz Csaba szerint a teljes produkció úgy is értelmezhető, mint Sepsiszentgyörgy önkormányzatának ajándéka a diákoknak iskolakezdésre, az anyagi fedezetet ugyanis a város biztosítja – a helyi képviselő-testület tegnap hagyta jóvá az erre a célra szánt több mint 36 ezer lejes támogatást.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szuperhősök nélkül
Rendhagyó módon lapbemutatóval nyílott meg tegnap este a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben a Maybe 4 – Újragondolás című csoportos tárlat: a Fantomatika nevű képregény első számát mutatták be alkotóik, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás.
Felvezetőjében Kispál Attila ismertette a 2002-ben a pályakezdő fiatal művészek által útjára indított Maybe-sorozat történetét, majd Fám Erika és Ivácson András Áron kérdéseire válaszolva az első erdélyi magyar képregény születéséről beszéltek alkotóik. „Kriszta történeteket írt, én halmoztam a rajzokat, előbb próbáltunk animációt készíteni, de ez nem kétemberes munka, úgyhogy félretettük az ötletet, a képregény viszont megvalósítható eszköznek tűnt”, mondta Sárosi Mátyás, „és annyira természetes volt, hogy ezt mi kell csináljuk”, fűzte hozzá Szabó Kriszta. A Fantomatika története, figurái tipikusan erdélyiek, de, mint az alkotók ismertették, ez csak az első szám jellegzetessége, „hogy egy kicsit mi is legyünk benne”, a további számokban egy klasszikus sci-fi-történet bontakozik ki, egy fiú felnőtté válását bemutatva, mondta Szabó Kriszta, hozzátéve, főszereplőjük egy „közönséges” figura, nem szuperhős, mert „már nagyon le van fárasztva ez a téma”. A képregény készítése amúgy elég fárasztó, „ha van ihlet, ha nincs, napi egy oldalt meg kell rajzolni”, mondta Sárosi Mátyás, és még így is három hónapba telik egy lapszám elkészítése. „Nem fogjuk bírni ezt az iramot, a lap felét, kétharmadát szívesen átengedjük más alkotóknak”, dobta fel a labdát Szabó Kriszta, egyúttal azt is elmondva, hogy „ha a harmadik szám után nem indul el a lap üzleti része, a történet végét megírjuk nektek e-mailben”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ferenczes István: Ábel negyedik könyve, avagy: Ábel hazatér
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy különleges kiállítás
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Kötet az újrafelfedezett művészről
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Migránsok Déván
Tizenöt migránst szállított le a rendőrség a vonatról csütörtök délután a dévai vasútállomáson. A 15 iraki és iráni állampolgárságú személy a Konstanca–Arad vonaton utaztak, s minden valószínűség szerint Aradról illegálisan Magyarország felé folytatták volna útjukat, a zöldhatár átkelésével.
A migránsokra a vonatkalauz figyelt fel Piskin, és értesítette a rendőrséget, akik 10 kilométerrel arrébb, a dévai állomáson szállították le őket a vonatról. Az iratok átvizsgálása nyomán kiderült, hogy 6-an közülük Romániában adták be menedékkérelmüket és a galaci menekültszállásról indultak el, 9-en pedig ideiglenes iratokkal rendelkeztek és a konstancai menekültszállásról indultak útnak. A rendőrség és a határőrség visszaszállította a 15 migránst a galaci, illetve konstancai menekültszállásokra.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)

Útmutató kézikönyv a magyar és román nyelvű tankönyvekhez
Kezd már abszurddá válni a minden tanévkezdés előtti tankönyvek körüli hercehurca, káosz. Az még mindig rejtély a laikus számára, hogy miért éri váratlanul minden évben az új tanév az oktatási minisztériumot, a tankönyvkiadókat stb., hogy mindig ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeni.
Egy hete hivatalosan is elkezdődött a 2017–2018-as tanév, tankönyvek azonban nincsenek minden tantárgyból, van viszont az ötödikesek hiányzó tankönyveit helyettesítő kézikönyv, amely azokat a tantárgyakat sűríti egybe, amelyekhez még nem készültek el a tankönyvek.
„Kaptunk mi is ebből a kompendiumból, de egyelőre nem tudjuk használni, hiszen minden románul van benne. Most azt hallottuk, hogy talán le fogják fordítani magyarra, de az mikorra készül el? Miből tanítanak addig?” – kérdi Nyári Melinda, a Csiky Gergely Főgimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára, módszertani felelős, akit a magyar tankönyv mellé kapott segédanyagról kérdeztünk, érintve az általános tankönyvhiányt.
A mostani ötödik osztályosok az első előkészítős generáció, akik egy teljesen új módszerrel kezdték az V. osztályt, hogy ne szakadjon meg az előkészítőben elkezdett interdiszciplinaritás.
„Az új tantervhez kétféle tankönyvet készítettek magyar nyelv és irodalomból. Ez a segédlet, amit a kezemben tartok, és ami eddig nem volt, csak az egyikkel használható. Az egyik tankönyv a Corvin Kiadóé, a másik a Kreatívé, mindkettő nagyon jó, összeszedett, ez az útmutató viszont csak az utóbbihoz szükséges.
Nem egy munkafüzet, inkább tanári kalauz, amit nem szabad a diák kezébe adni. Egyébként nagyon megfelelő, van hozzá hanganyag is, ahhoz képest, hogy eddig milyen tankönyvekből tanítottunk, ez nagyon jó” – mondta Nyári Melinda.
A magyar oktatásban román nyelvet tanító tanárok is kézbe kapták a speciális tankönyv mellé szánt „tanítási kalauzt”, erről a Csiky Gergely Főgimnázium két romántanára is egyöntetűen pozitív véleménnyel vall.
„Egyértelműen nagyon hasznos számunkra ez a kiadvány, sokkal jobban és könnyebben tudunk majd boldogulni a tananyag leadásával. Célszerű, praktikus tartalma nagy segítség tanárnak és diáknak egyaránt. Az első része az elméleti, második része a gyakorlati oktatásban van nagy hasznunkra” – mondja Grada Gina Flavia román nyelv és irodalom szakos tanárnő.
„Sajátos módszertana van, sokat segít, hogy boldoguljunk egy magyar anyanyelvű gyerekkel, miközben a román nyelvet idegen nyelvként igyekszünk tanítani nekik” – teszi hozzá Rus Cristiana Maria, szintén román szakos tanárnő.
Ami a hiányzó tankönyveket pótló kézikönyvet illeti, a tanévkezdés után Marius Nistor, a Spiru Haret tanügyi szakszervezet elnöke azt nyilatkozta, hogy fogalma sincs, a minisztérium milyen szakértőkkel konzultált a kiadvány összeállításában, és hogy egyáltalán belegondoltak-e abba, milyen nehéz dolguk lesz a pedagógusoknak, akiknek ebből kell tanítaniuk. Hozzátette: az útmutató távolról sem diákbarát.
Amint arra egyébként a román sajtó rámutatott: az útmutató hemzseg a szerkesztési és a helyesírási hibáktól, illetve olyan szakkifejezéseket is tartalmaz, amelyeket az ötödikesek egyszerűen nem érthetnek.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)