Nemzetközi vizekre eveznek (Országos EKE-vándortábor)
Elcserélném éjszakai babakocsis zergepárkánytúrámat tusnádi wellnessre – olvasható többek között az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) sorrendben 26. országos vándortáborának hirdetőfalán a Rétyi-tónál. A sátorozás nem a legkényelmesebb nyaralási mód, de aki belekóstolt egy ilyen óriástábor életébe, megérthette, hogy a természetjárók miért ragaszkodnak hordozható szállásukhoz. Pezsgés és jókedv uralkodott a héten egész Háromszéken, hiszen a résztvevők a megye minden nevezetességéhez eljutottak, és sokan vissza is fognak térni, de nem ez volt az egyetlen hozadéka a rendezvénynek: az EKE közgyűlésén elhatározták, hogy Kárpát-medencei szintű magyar természetjáró szövetséget hoznak létre, és kérik felvételüket a legnagyobb európai gyalogos turistaszövetségbe, az ERA-ba (European Ramblers’ Association). Bővült is az EKE: a Kárpáti Gyepű Egyesület immár a 16. tagszervezete, amely a székely határjáró mozgalom csatlakozását jelenti Erdély legnagyobb civil szervezetéhez.
Az embernek egyféle rangja van csak, a jelleme – ez a Márai-idézet áll a sátortáborhoz vezető út egyik fatörzsén. Több hasonló gondolatot is kifüggesztettek egymás mellé, de már az alkalmi, elbontható fürdőszobáknál tréfás feliratok fogadják az érkezőt. A tó partjára helyezett színpadról zene szól, előtte még üres a tér szombat délután, a vízből azonban vidám hangok hallatszanak. Aznap nem volt túravezetés, de végre kisütött a nap, és a gyűlésen részt nem vevő táborozók önállóan túráztak a környéken. Sokan már össze is csomagoltak és hazaindultak, a többiek lassan szállingóztak a záróünnepségre. Nem mindenki lakott a kempingben – a környékbeli szálláshelyeket is mind elfoglalták a kirándulók –, de az utolsó estére is több százan összegyűltek. Dukrét Lajos, a házigazda háromszéki szervezet (HEKE) elnöke elsőként a 130 fős szervezői stábot szólította színpadra, majd az idei vándortábor sarokszámait ismertette: 1347 résztvevő regisztrált, közülük 555 EKE-tag. Erdélyből 762-en jöttek, Magyarországról 570-en, Hollandiából hatan, Angliából öten, Németországból ketten, és még Vietnamból is „idetévedt” egy turista. Romániában a legtávolabbról Szatmárról, Nagybányáról és a Bánságból érkeztek, a legnépesebb csoport a csíkiaké volt (94), a legkisebb a négyfalusiaké négy személlyel. Tíz év alatti résztvevő 121 volt, 85 év fölötti 5, 71 fölötti 69. A táborozók átlagéletkora 42 év. A jelenlevők 72 százaléka túrázott: az első napon 992, a másodikon 955, a harmadikon 875 személy. A legsportosabban az ózdi postás utazott: 707 kilométert kerékpározott három és fél nap alatt, hogy itt lehessen.
A szervezőknek és résztvevőknek Kovács Lehel István országos EKE-elnök mondott köszönetet. Értékelése szerint nagyon jó tábor volt a rétyi – túrakínálatban, programban és szakmai szempontból is. Ismertette a közgyűlés döntéseit is: az EKE megérett arra, hogy nemzetközi vizekre evezzen, ezért egy Kárpát-medencei magyar turistaszövetség létrehozását kezdeményezik – első körben éves konferenciákat és tapasztalatcseréket szerveznek, hogy ne legyen átfedés a különböző programokban, de minél szélesebb legyen a kínálat –, és elindítják a csatlakozási eljárást az európai gyalogjárók szövetségéhez, ami majd újabb lehetőségeket és kedvezményeket nyit a tagok számára a határokon kívüli túrázáshoz. Kovács Lehel üdvözölte az EKE újonnan felvett tagszervezetét, a Kárpáti Gyepű Egyesületet is, és ezzel elkezdődött a díjkiosztás. A hagyományokhoz híven nem csupán azokat díjazzák, akik az elmúlt évben a legtöbbet tettek a szervezet működtetéséért, jutalmazzák a leghűségesebb, legidősebb és legfiatalabb táborlakókat is. Idén először 25 éves hűségdíjat is osztottak – annak a marosvásárhelyi házaspárnak, amely csak egyszer, akkor is igazoltan hiányzott az országos vándortáborokról; húsz részvételért egy, 15 jelenlétért 23, tízért pedig 13 személy kapott oklevelet. A legtöbb tavaszt megért táborlakó hölgyet és a legtöbb nyarat megért urat, illetve a legidősebb túravezetőt – Kisgyörgy Zoltánt, lapunk főmunkatársát – is díjazták; a legfiatalabb kislány nyolchetesen, a legfiatalabb kisfiú nyolc hónaposan kapta első diplomáját. Az év embere az EKE-ben a kolozsvári Bránya Róbert lett a teljesítménytúrázók számára létrehozott online rendszerért; 30 személynek kiosztották a Czárán Gyula-, Xántus János-, Merza Gyula- és Tavaszy Sándor-díszokleveleket – utóbbiból egyet posztumuszként a Páreng-hegységben nemrég elhunyt túratársnak, akire egyperces néma felállással emlékeztek –, valamint a Balogh Ernő- és Érdemes természetjáró díjakat. Különdíjat kapott a legnépesebb család – a Mandel család 11 tagja volt táborlakó –, a táncos lábú CSEKE (a csíkszeredaiak néptánccsoportja) és több szervező. Az EKE vándordíját – amelyet az országos szervezetért legtöbbet tett tagszervezet kap meg – egy évre a csíkszéki EKE viheti haza, amit a kitüntetettek nagy üdvrivalgással fogadtak. Egy közös imádság után Deák Botond tiszteletes áldást mondott az útra kelőkre, és a tábori harang szava mellett bevonták a tábori zászlót – ebben a percben mindenki vigyázzban, a zászlóra függesztett szemmel állt –, majd a gyermekek közreműködésével megkezdődött a tombolasorsolás. A záróünnepségen már nem mondták el, de a gyalogos, biciklis, szekeres, buszos túrák mellett délelőttönként gyermekfoglalkozásokat, délutánonként pedig helytörténeti előadásokat tartottak az érdeklődőknek, és zene is jutott majdnem minden napra. A keddi megnyitón a rétyi Kováts András Fúvószenekar és a CSEKE lépett fel, csütörtökön Deák Abigél, Miklós Katalin és Lőfi Gellért hegedű- és zongoradarabokkal színezte a hangulatot, pénteken táncház volt, szombat este pedig a PressTones Független Sajtózenekar teremtett igazi bulis hangulatot; tábortűz is volt, ahogy ez illik a szabadtéri mulatsághoz. Az utolsó hazaindulók vasárnap délelőtt vettek búcsút a rétyi tájtól, a következő, jövő évi vándortábort a brassói EKE szervezi.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk
A nyergestetői csatára emlékeztek
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik utolsó helyszínén, a Nyergestetőn tartottak megemlékezést a csata 168. évfordulóján szombat délután Csíkkozmás község és a Csíki területi RMDSZ szervezésében, Hargita Megye Tanácsa és az Aktív Közélet Egyesület társszervezésében. A helybeli és környékbeli megemlékezők mellett Öttömös, Daruszentmiklós, Lukácsháza és Isaszeg testvértelepülés képviselői is jelen voltak. Díszőrséget négy csíki huszár állt.
A magyar himnusz eléneklését követően házigazdaként Szántó László, Csíkkozmás polgármestere az ősök áldozatvállalását emelte ki köszöntőbeszédében. „Az ősök áldozatvállalásában mindig ott volt a remény fénye egy szebb, jobb és szabadabb jövőképpel. Akik csatába indultak, képesek voltak egy emberként, egy testként felsorakozni a vezetők mögé, és tették, amit kértek tőlük. Ilyen vezető volt Tuzson János őrnagy, aki a tizenkétszeres túlerővel szemben is képes volt az élre állni és tisztességgel védeni a hazát” – mondotta többek között az elöljáró.
A magyar kormány nevében Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár – az itt harcoló bélafalvi születésű őrnagy egyenes ági leszármazottja, a botanikus Tuzson János unokája – osztotta meg gondolatait. Az államtitkár ebben a minőségében második alkalommal volt jelen az ünnepségen, először három évvel ezelőtt. Tuzson az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. Az államtitkár a magyar kormány nevében megígérte: a kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban. Csak egy erős ország képes kiállni polgáraiért, és Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, hogy kik vezessék az elkövetkezőkben Magyarországot. Arra is rámutatott, hogy ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell. „Ma nem olyan időket élünk, amikor véráldozatot kell hozni, de a döntés áldozatát nem kerülhetjük el. Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben, a magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk. Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta beszédét a miniszterelnöki kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a székelységről mint a magyarság élcsapatáról beszélt. Megítélése szerint a kettős állampolgárság intézményével, a nemzetegyesítéssel a magyar állam értünk is felelősséget vállal. „Úgy vállal értünk felelősséget, hogy közben lehetőséget teremt értékeinket megőrizni, bővülni és itthon megtalálni a helyes utat. Ne feledjük el, hogy 1848–49-ben a székelység volt Magyarország egyik élcsapata, élharcosa. Példát tudtunk akkor is mutatni, és példát kell ma is mutatnunk. Itt van az az időszak, hogy tudjunk Kárpát-medence szintjén is élcsapatként jó példát mutatni” – nyomatékosította Borboly Csaba, aki szintén a jövő évi magyarországi választásokon való aktív részvételre buzdította a jelenlevőket. „Székelyföld akkor lesz erős, ha mindannyian tesszük a dolgunkat. Ha a fiatalok itthon terveznek jövőt, akkor volt értelme őseink áldozatvállalásának, mert a forradalom a jövőről szól, nem csak a jelenről. Jövő csak akkor lesz, ha itthon családjaink bővülni tudnak, a fiatalok megtalálják számításaikat” – összegzett a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor azt hangoztatta: Székelyföldön csak magunkra és Magyarországra számíthatunk, másra ritkán, talán soha. „Amikor döntés előtt állunk, úgy kell határoznunk, hogy ne a megalkuvót, ne a meghajlót, hanem a gerincesen állót támogassuk” – mondotta többek között az RMDSZ honatyája. Bilibók Géza tusnádfürdői római katolikus plébános rövid imája után a csíkkozmási Bojzás Néptánccsoport, valamint a csíkkozmási Tuzson János Fúvószenekar lépett közönség elé. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és a kegyelet koszorúinak elhelyezésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díszpolgárokat avattak Nyárádszeredában
A hét végi városnapok nyitómomentumaként ünnepélyes tanácsülés keretében díszpolgári címeket és kitüntetéseket nyújtott át a városvezetés.
A 85 éves dr. Jakab Sámuelt volt diákjai kezdeményezésére tüntette ki az önkormányzat mindazért, amivel munkássága révén meghonosította az egyetemi szellemiséget Nyárádszeredában. Az 1989-es rendszerváltás után halaszthatatlan szükségként jelentkezett a romániai felsőfokú anyanyelvű agrároktatás felélesztése, és az akkori helyzetet mérlegelve Nyárádszeredára esett a választás. Jakab Sámuelnek és társainak köszönhetően siker koronázta a kezdeményezést, és 1993-ban a kisvárosbasn elindulhatott a kertészmérnöki képzés a budapesti Szent István egyetem, később a Corvinus egyetem keretében. Jakab Sámuel az erdélyi oktatás vezetője és dékánja volt 2016-ig, megértően szigorú nevelő és jó irányító. A kertészképzés az első években Szeredának pluszjövedelmet jelentett, hiszen megjelentek a településen az egyetemisták Erdély minden szegletéből. Később a helyiek és környékbeliek is „felébredtek”, beiratkoztak az intézménybe, és sikeresek lettek. Az erdélyi magyarságnak ez a kertészképzés egy lehetőséget jelentett az itthonmaradásra, a megélhetésre. A végzettek csupán 5,2%-a, azaz 461 végzősből 24 hagyta el az országot, a többi itthon maradt, és itt boldogul. De a távozók is megállják a helyüket külföldön, ott is súlya van a Szeredában szerzett diplomának – méltatta Jakab Sámuel érdemeit Tóth Sándor polgármester a díszpolgári cím átnyújtásakor.
A másik kitüntetettet Moga Petre tanácsos mutatta be: Jeleru Teofil Győző 1988–1994 között a rend őre volt Szeredában, és azzal szerezte meg a közösség elismerését, hogy háromféle embert ismert, és ennek megfelelően viselkedett velük. 1990-ben, a márciusi események során fellépett az agresszió ellen, hogy Szeredában ne kerülhessen sor gyújtogatásra, mint a szomszédos Jobbágyfalván. Azokban a napokban Dászkel László későbbi polgármesterrel együtt járták a falvakat, hogy megelőzzék a konfliktushelyzeteket. Odaadásáért, komolyságáért, a közösség érdekében végzett munkájáért kapta meg ő is a díszpolgári címet, amelyet könnyekkel küszködve vett át, és csak annyit tudott mondani: „Köszönöm mindenkinek! Itt maradtok a szívemben!” Jakab Sámuel érdeklődésünkre elmondta: Nyárádszereda nagyon sokat köszönhet a kertészoktatásnak, és ő is Nyárádszeredának. Bár soha nem a kitüntetésekért, díjakért dolgozott, nagyon örül az elismerésnek és az évek során itt megismert embereknek. Ugyanakkor a városvezetés kitüntető oklevelet adott át Dászkel László volt polgármesternek és tanácsosi csapatának is, akik 1997 júliusában immár harmadszorra tették ki a főtérre Bocskai István fejedelemnek a református templomban őrzött mellszobrát. Az első, demokratikusan választott önkormányzat „derék had” volt, amelynek – és a helyi református egyháznak is – köszönhetően ismét a talapzatán áll az egyetlen győztes magyar szabadságharc vezérének szobra. Így Dászkel László mellett kitüntetést kapott Csizmadia György, Bíró László, Szabó László, Nagy Jenő, Miklósi Károly, Kicsi Elemér, Magyari Sándor, Bartók József, Molnár Sándor, Trifan Nicolae, Novák Dezső, Asztalos János, valamint néhai Bereczki Viktor és Aszalós Sándor családja. Köszönő szavaiban Dászkel László rámutatott: a szobor visszaállításának kérdése már az előző polgármester, Incze Barna idejében napirendre került, ő és csapata másfél év alatt tudta megszerezni az engedélyeket és felállítani a szobrot. Kérdésünkre Bartók József, aki 1990-től 2016-ig volt helyi tanácsos, bevallotta: nagyon örül az elismerésnek. Nemcsak az volt nehéz, hogy az engedélyeket megszerezzék, a szobrot pedig kihozzák a templomból és a helyére állítsák, hanem a református egyházat is meg kellett győzni, hiszen az jogosan féltette az addig őrzött bronzalkotást. De akkor az önkormányzat úgy érezte, képes nemcsak kitenni, hanem meg is őrizni a szobrot. Ma is mindig megáll a szobor előtt, ha arra jár, és visszaemlékszik azokra a felemelő pillanatokra.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Újra ünnepségre készülnek Szapáryligeten
Tekintve, hogy a szapáryligetiek nosztalgiával emlékeznek vissza az utoljára kilenc évvel ezelőtt megtartott falunapra, aminek a folytatását szeretnék, Vas Balázs helybeli vállalkozó és baráti köre elhatározta: augusztus utolsó hétvégéjén újra megszervezi a falunapot. Mivel azonban a rendezvényre a meghívottak mellett saját programot is illene összeállítani, Bibe Otília, Faragó Ramóna és Varga Gábor irányításával 20 gyermek hetente 2-3 alkalommal néptáncpróbán vesz részt. A szervezők más műsorszámokon is gondolkodnak, mivel azonban kulturális programszervezésben kevés a tapasztalatuk, szívesen fogadnak bármilyen ötlet vagy tapasztalat megosztását e téren. Eldöntötték, hogy Mohácsi Brigitta lesz a sztárvendégük, de egy román, sőt egy nagylaki szlovák énekes meghívását, valamint motorkerékpár-bemutatót is terveznek. Ha komoly programot sikerül összeállítaniuk, akár kétnaposra is szervezhetik az augusztus végére tervezett falunapot. A siker érdekében megkérik mindazokat, akik ötletekkel vagy bármivel segíteni tudnak, szándékukat jelezzék Vas Balázs üzletében! Nyugati Jelen (Arad)

Kilakoltatási veszély fenyeget közel száz kolozsvári személyt
Patthelyzetbe kerültek a kiköltözést nem vállaló lakók
Közel száz embert fenyeget a kiköltöztetés veszélye a kolozsvári Fagului utca 1. szám alatti lakóházban. A Kolozs Megyei Mezőgazdasági Igazgatóságnak alárendelt, a szomszédságban található Agronómus Háza tulajdonában volt régi ingatlannak a külseje viharvertebb, mint a belseje, hátsó udvarán pedig térdig ér, mondhatni kisebb dzsungellel vetekszik a burján. A mostani tulajdonos felszólítást küldött ki minden lakrész bérlőjének, hagyják el otthonaikat, mert a ház állapota miatt az lakhatatlanná vált, és nem fogja meghosszabbítani a szerződéseket, jóllehet nincsenek tartozásaik. A kiszolgáltatottságukban felháborodott emberek a helyi hatóságokhoz fordultak orvoslásért, de senki hivatalosság nem mutat hajlandóságot az ügy rendezésére. Minden érintett személy fél, hogy valóban utcára kerül, mert nem ajánlanak nekik alternatív megoldást. Oláh Emese kolozsvári alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: tanácstalan az ügyben.
A lakók többsége idős, beteg vagy fogyatékos ember. A hosszú emeleti folyósón egyikük, a hatvannyolc éves Hoka Tibor kalauzol el, miközben sorra elpanaszolja sirámait.
„Negyven lakrész van itt, egyesekben ketten-hárman, gyermekkel laknak. Láthatja, hogy tisztaság uralkodik a lakásokban, aki tudott, meszelt. Sokan termopán ablakokat és ajtókat szereltek be, amit kellett, a saját költségünkre javítottunk. Még a tető cserepeit is kicseréltük. Eddig minden évben meghosszabbították a lakószerződést, most azonban megtagadták. A földgázcsapot elzárták, mindent villanyárammal kell megoldanunk. Vizünk még van” – mondja „idegenvezetőnk”, hozzátéve: hetvenéves feleségével egy hat négyzetméteres szobában húzódik meg hosszú évek óta, havi százötven lejes házbérért. De vannak, akik három-négyszáz lejt fizetnek, a házban egyébként nincsenek elmaradások a lakbérrel – tájékoztatott. Elmondása szerint valamelyik nap a mezőgazdasági igazgatóság emberei bontórúddal estek neki a vakolatnak, hogy a ház még szánalmasabb képet nyújtson.
Egy középkorú nő azon dühöng, hogy ki fogja megtéríteni nekik a házjavításokra költött pénzt.
A polgármesteri hivatalhoz hiába adott be kérvényt, ígértek ugyan más lakást, de aztán nem lett belőle semmi
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

A máramarosszigeti átmeneti fogolytábor
Van egy város a Kárpátok ölelésében, Tisza-parti település, mely nagy szerepet játszott egy szomorú háborús történetben. A második világháború idején és az utána következő időszakban számos magyar katonát és civilt hurcoltak el, gyakran embertelen körülmények között a Kárpát-medencéből a Szovjetunió területére kényszermunkára. Románia területén több átmeneti tábort létesítettek a szovjet hatóságok, melyek közül kiemelkedik Máramarossziget és Focşani.
Máramarosszigetet földrajzi fekvése és jó vasúti összeköttetése miatt szemelték ki arra a feladatra, hogy a ki/és bejövő vasúti forgalomnak legyen egyik központja, illetve a területén fogolytáborok, kórházak létesüljenek. Nem meglepő tehát, hogy Kelet-Európa egyik legnagyobb fogolytáborát Máramarosszigeten alakították ki. A tábort 1944 őszén hozták létre, miután a Vörös Hadsereg október 17-én megszállta a várost. Központja a Mária Terézia korában épült kaszárnya volt, de a nagyszámú fogoly miatt alternatív elhelyezési lehetőségek után kellett nézniük a szovjet hatóságoknak. A városban összesen hét szovjet hadikórház működött, valamint nagyszámú helyőrség kapott helyet.
A gyakran cserélődő szovjet egységek teljesen kiürítették a várost: lefoglaltak minden mozdítható tárgyat állami és egyházi intézményekből, magánházakból. A Román Kommunista Párt (RKP) helyi bizottságának 1945. május 29-i jelentése szerint a városnak kellett kielégítenie a kórházak, a láger és a helyőrség napról napra növekvő igényeit. Ezért a városi lakosságtól rekviráltak több ezres tételekben székeket, asztalokat, ágyakat, szekrényeket, evőeszközöket, tányérokat, poharakat, paplanokat és ágyneműt, párnákat stb. A 36. sz. átmeneti tábor egészségügyi helyzete szinte állandóan kritikus szinten volt.
1945 végén parancsot kaptak a felsőbb hatóságoktól a láger feloszlatására, és annak anyagi javainak átadására vonatkozóan. A 304. sz. repatriációs szervek vették át a tábor helyiségeit, ezért nagy gondot okozott újabbak megszerzése, így végül visszavonták a feloszlatási parancsot, és helyben maradt a 36. sz. tábor. A láger számára csak teljes javítást igénylő barakkok és szétrombolt istállók álltak rendelkezésre. A szovjet vezetők számos nehézséggel néztek szemben: megfelelő szállás-, orvos- és gyógyszerhiány, kisszámú őrség stb. Ezért egyre gyakrabban vették igénybe a román hatóságok anyagi és egyéb segítségét. Egy adott pillanatban román őrséget kapott a tábor.
Az irgalmas samaritánus
Mivel a foglyok között rendkívül sok volt a beteg, a fertőzött személy, a város számos középületét lefoglalták a hadikórházak számára: a piarista gimnázium, a református líceum, a Kultúrpalota stb. így lettek börtön-, illetve hadikórházak. A Tisza árterületén, a mostani román–ukrán határ közvetlen közelében mozgó hadikórházat létesítettek, a fertőzötteket pedig elkülönítették a mai Meteorológia Állomás helyén felállított részlegben. Ezekben az intézményekben helyi, szovjet, valamint hadifogoly magyar orvosok segítettek. Egyiküket dr. Zsarnovitzky Gyulának hívták, akiben emberséges, segítőkész sorstársat ismertek meg az elhurcoltak. Annak ellenére, hogy ő maga is fogoly volt, ott próbált segíteni a betegeknek, ahol csak tudott. Egyikük így emlékezett vissza az orvosra:
„Az egyik folyosón várakoztak, mikor szembetalálkoztak egy magyar hadifogoly-orvossal, a Kővári család kedves losonci barátjával, dr. Zsarnovitzky Gyulával. – Ti hogy kerültetek ide? – kérdezte. – Mennénk haza, ha sikerül, de Sándor nagyon beteg. S a doktor úr? – kérdezték vissza. – Én is mennék, de visszatartottak, mert Csehszlovákia nem fogadja vissza a magyarokat. Nektek ez nem volt probléma?
– Eddig még nem, de nem tudjuk, tovább hogyan alakulnak a dolgok. – Közben persze össze-vissza csókolgatta őket a doktor, nagyon megörült nekik. – Hogy milyen soványak vagytok, egykori kisportolt losonci futballisták! Ne féljetek, gondoskodom Sándorról. Az orosz orvossal jóban vagyok, és addig, míg indultok haza, elhelyezzük a laktanya kórházában. Itt már több és jobb gyógyszer is akad... A jó Zsarnovitzky (fél év múlva ő is hazakerült, mert sikerült megszöknie) segített rajtuk, az oroszok pedig megértőek voltak. Zsarnovitzky doktorral is találkoztak minden nap. Jósága, barátsága szinte meghálálhatatlan volt.”
Filmbe való eset
Az embertelen körülmények között tartott hadifoglyok, kényszermunkára hurcolt civilek megindító történetei „festik le” a máramarosszigeti átmeneti tábor hiteles történetét. Szinte hihetetlen dolgok is előfordultak: „Megérkezve Máramarosszigetre egy nagyon bájos eset történt. Egy régi, még monarchiabeli laktanyába mentünk, a temetőn keresztülhaladt a gyalogút a vasútállomásról. Mikor a vonatunk megállt a vasútállomáson, egy néni kiabált: Józsikám, Józsikám! Itt vagy-e? – Volt köztünk egy Jóska, úgy hívták Solymos József, igazgató-tanító volt a foglalkozása. Az ő nagymamája volt ez a néni. Odament hozzá.
– Hát itt van, nagymama?
– Józsikám, megjöttél, éreztem, hogy te most jönni fogsz.
– Egyébként minden vonathoz kiment. Sírtak szegények, sokáig nem beszélhettek egymással, mert még nem voltunk szabadok. Egy filmbe való eset.”
A máramarosszigeti táborba került magyarokat nem fenyegette annak veszélye, hogy visszaküldjék a Szovjetunióba. A napi kétszeri számlálás, a tetűtlenítés, fürdés, orvosi vizsgálatok „lefoglalták” őket. Pihenésre az éjszakák során lett volna alkalmuk, de a rengeteg hadifogoly miatt a kaszárnya épületei megteltek, így azok többsége kénytelen volt az éjszakákat a szabad ég alatt tölteni. Ez azonban még nyáron sem volt megoldás, hiszen a Máramarosban ezen évszakban is gyakran előforduló hideg éjjelek nem voltak alkalmasak a kintalvásra, megfázni pedig nem akartak, ezért inkább mozogtak és beszélgetéssel töltötték el idejük nagy részét. Eltűnt férj és családapa lezáratlan története
Nem valószínű, hogy sokan ismernék az erdélyi olvasók közül Martonosi Antal nevét. Ő is egyike volt azoknak, akiket elhurcoltak a szovjetek, és akiknek Máramarossziget érintésével kellett volna hazatérniük az elsők között már 1945 őszén. Martonosi Antal szegedi születésű banktisztviselő, a Szegeden működő Szeged-Csongrádi Takarékpénztár aligazgatója, férj és családapa azonban 1945. októberében Máramarosszigeten eltűnt. A korábban vérhasban megbetegedett Antalt előbb a volt honvédkaszárnyába vitték, majd egy tornaterembe különítették el, mivel egy magyar orvos-százados nem engedte továbbmenni, azzal bíztatva a beteget és testvérét, hogy háromnaponként megy vonat Magyarországra, és az egyikkel majd hazatérhet, ha felépült.
A tornateremben látta utoljára Antalt testvére, Martonosi Sándor 1944. október 20-án. A délutáni siralmas, de könnytelen búcsúzás három lépés távolságból zajlott a beteg állapotára való tekintettel. Antal így búcsúzott testvérétől: „Jó neked, Sanyi, te már mész haza.” Soha többé nem látták egymást.
Az aggódó feleség azonban nem adta fel a reményt, hogy szeretett férjével találkozhat, és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy megtalálja eltűnt hites társát. A kétségek között hánykolódó asszony máramarosszigeti ismerőseitől próbált segítséget kérni a kutatásban: „Nagyon kérem Hegedűs urat, akármilyen csekélység az, amit megtud, írja meg nekem. Szörnyű ez a bizonytalanság, ami már 18 hónapja nehezedik rám. Szívemben erős az érzés, hogy él az én uram és viszontlátjuk még egymást, és mégis, néha úgy elcsüggedek, hiszen másfél esztendeje semmi életjelt nem adott magáról. De akkor arra kell gondolnom, ha Máramarosszigeten valami történt volna, amit le se tudok írni, akkor talán engem hivatalosan értesítettek volna, hiszen a kórházban biztosan volt Vöröskereszt szolgálat. Egy ember mégsem tűnhet el ennyire nyomtalanul, mégha egy szerencsétlen magyar hadifogolyról van is szó. Igy váltakozik bennem, remény és kétség, egyetlen bizodalmam és menedékem a Jó Isten, az Ő kegyelme nem fog elhagyni engem és két gyermekemet.”
Sajnos, a későbbi kutatások sem hoztak eredményt, Martonosi Antal nyomtalanul eltűnt a máramarosszigeti hadikórházból. A helyi református egyház halotti anyakönyvében szerepel egy 1945. október 27-i elhalálozás, az ismeretlen deportált azonban mégsem lehet Martonosi Antal, akinek neve és adatai nem voltak ismeretlenek az átmeneti tábor hatóságainak.
Közös fellépés: papság és diákság
A város magyarságának támogatása nem maradt el. A helybeliek és a katolikus plébánia segítségének hála, sikerült sok fogoly számára emberibb körülményeket teremteni: „Szigeten nagy fogolylágert csináltak az oroszok. Hoztak-vittek foglyokat állandóan. Nemcsak katonákat, de civileket is, akiket otthon szedtek össze... Csoportokat szabadon engedtek, behozták a rendházba, az volt a fő hely. Nehéz volt enni adni szegényeknek. Beszerveztük a várost, az úri asszonyokat, akik aztán főztek, amíg elszállítottuk őket. A folyosók, az ebédlő, a kápolna mindig tele volt fogollyal. Az utolsó ennivalónk is elfogyott. Elmentem Hosszúmezőre, Sugatagra kérni segítséget. Adtak is bőven.”
A szigeti magyar diáksága ugyanakkor aktívan részt vett a foglyok kiszabadításában, szöktetésében és Kádár József katolikus pap segítségével útvonalat biztosítottak számukra nyugatra. Olyan aktívak voltak ezek a diákok, hogy a széles vágányú vasúton közlekedő szerelvényeket „nem merték az állomáson tartani, behozni oda, mert a vagonokat megfúrták a diákjaim, és megszöktették az embereket”.
A megszöktetett emberek számára egy improvizált tábort alakítottak ki a havasokban, majd onnan Szatmárra kerültek, ahonnan Csenger érintésével Ausztria és Németország irányába folytatódott az emberek hazaszállítása. Néha ez a tevékenység komoly nehézségekbe ütközött, és a „csempészek” szabadságukat vagy akár életüket kockáztatták. 1947-ben történt egy emlékezetes eset, amikor három, a fogolytáborból szabadult rabot kellett kivinni a városból. Miután a zeneiskola padlásán, majd a katolikus plébánián rejtőzködtek a szökött foglyok, ki kellett őket juttatni a városból. Erre szintén Kádár József katolikus pap vállalkozott. „Másnap rendőrkordon vette körül a várost. Mit lehet csinálni? Elkértem a Balázs Misu fogatát, feltettem a három alakot a kocsira, és a rendőrkordonon keresztül kivittem őket a városból. A kordonnál a szekus tisztnek azt mondtam: a vendégeimet viszem Hosszúmezőre, ahol jó bor van a kocsmában. Bevette a dolgot. Én drukkoltam, az idegeim táncoltak, de sikerült. Hosszúmezőn a szatmári busz felvette a három pasast, meg volt előre beszélve” – írja önéletírásában.
A Szovjetunió lágereiben raboskodó több százezer magyar fogoly – katonák és civilek vegyesen – embertelen körülmények között, a legelemibb szükségleteiktől megfosztva tengette életét kényszermunka és hazavágyakozás között. A Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (UPVI-GUPVI), mely több mint 500 láger felett rendelkezett, elkülönült a kimondottan büntetőtáborokat működtető Gulagtól. A hazaengedett rabok előbb főként Focşani-on keresztül értek haza, majd 1947-től Máramarosziget lett a csomópont. Az ide érkező foglyokat egy hivatalos magyar küldöttség várta, amely elmagyarázta a hazatérőknek azt, hogy mit mondhatnak el otthon, sőt egy nyilatkozatot is aláírattak velük, hogy a Szovjetunióban jól bántak velük a „munkájuk” alatt.
A máramarosszigeti átmeneti tábornak fontossága 1949 után kezdett halványulni, amikor a hazaengedett foglyok kitérő nélkül jutottak el Magyarországra.
ÁKOSI ZSOLT / Szabadság (Kolozsvár)

Elhelyezték az Apáczai líceum új szárnyának alapkövét
Új szárnnyal bővül a valamikori Kolozsvári Református Leánygimnáziumnak, ma az Apáczai Csere János Elméleti Líceumnak helyet adó épület – tájékoztatott az Erdélyi Református Egyházkerület sajtóirodája. Az egyház által visszaigényelt és visszakapott ingatlan bővítését, valamint a régi épület felújítását a közelmúltban kezdték el, az új szárny alapkövét vasárnap délelőtt helyezte el Kató Béla erdélyi református püspök és Vörös Alpár, az iskola igazgatója.
Kató Béla püspök beszédében arra emlékeztetett, száz évvel ezelőtt a Református Egyetemes Konvent felhívást intézett az illetékes egyházkerületekhez, hogy alapítsanak új egyházi intézményeket és iskolákat. Az Erdélyi Református Egyházkerület egy kolozsvári központú felsőbb leánynevelő intézet felállításával készült a reformáció nagy ünnepére, az első világháború kitörése miatt azonban csak 1926-ra készült ez az épület, amelynek alapkőletételére ugyanazon év május 30-án került sor. A püspök szerint a reformáció ötszázadik évfordulóján sem tűzhetünk ki más feladatot, mint intézményeink újbóli birtokbavételét, kijavítását vagy újak építését.
Vörös Alpár igazgató rövid beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy 91 éve ünnepelték utoljára Kolozsváron magyar tanintézmény alapkőletételét, amikor elkezdték a Református Leánygimnázium építését. Ebben az épületben azóta több ezer diák sajátította el a tudomány és az erkölcs alapköveit: az egyház az iskola alapításakor 250 diák számára tervezte az épületet, azóta gyarapodott az intézmény is, de a diákság száma is jelentősen emelkedett, így kinőtték az épületet, ezért éveken keresztül két váltásban folyt az oktatás. A mostani felújítási és bővítési munkálatokkal ezt az áldatlan állapotot szünteti meg az egyház. Vörös Alpár elmondta, az új épületszárny nyolc tantermet, egy tágas dísztermet, könyvtárat, ebédlőt foglal magába, tehát modern oktatási feltételeket biztosít majd az elemi osztályos diákok számára, a régi épület felújításával pedig ugyanezeket a körülményeket teremti meg az összes apáczais diáknak.
Az ünnepségen Kató Béla püspök és Vörös Alpár igazgató elhelyezték azt az időkapszulát, amelybe belekerült a megújult és kibővített épület látványterve, az iskola rövid története, valamint a Kató Béla püspöknek az alapkőletételkor elmondott beszéde. Az alapkőre azt az igét írják fel, amelyet Sámuel próféta felírt, amikor megnyerte életének legnagyobb csatáját a filiszteusok ellen (1 Sám 7:12): Eben-Háézer, ami magyarul azt jelenti: Mindeddig megsegített bennünket az Úr. Szabadság (Kolozsvár)

Tuzson Bence a hős őrnagy leszármazottjaként összefogásra biztatott a Nyergestetőn
A magyarság egésze minden magyar emberért felelős, de minden magyar ember felelős a magyarság egészéért is – hangoztatta Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára szombaton a Nyergestetőn tartott megemlékezésen.
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi csatájának helyszínére a történelmi esemény 168. évfordulója alkalmából a csíkkozmási önkormányzat szervezett zarándoklatot – írja az MTI.
„A magyarság egészét ma Magyarország testesíti meg, hiszen 2010 óta nem egy határok által körbezárt terület, hanem minden magyar közössége, hiszen minden magyar megkaphatja a magyar állampolgárságot. Magyarország immár nemcsak erkölcsileg, hanem jogilag is felelős minden magyar emberért” – jelentette ki az államtitkár.
Ünnepi beszédében Tuzson Bence az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. A magyar kormány nevében megígérte: a magyar kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban.
Hozzátette: csak egy erős ország erős képes kiállni polgáraiért. Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, kik vezetik Magyarországot.
Rámutatott: ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell.
„Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben. A magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk.
Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta ünnepi beszédét a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára. Szántó László, Csíkkozmás polgármestere a többszörös túlerő ellen is kiálló Tuzson János őrnagy és honvédei bátorságát méltatta. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke közéleti szerepvállalásra, a magyarországi és romániai választásokon való részvételre bátorította honfitársait.
A Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára személyesen is kötődik a székely önvédelmi harc egyik legfontosabb jelképévé vált csatájához, ugyanis annak a Tuzson János őrnagynak a leszármazottja, akinek a vezetésével az alig kétszáz fős honvéd seregnek önfeláldozásával 1849. augusztus elsején sikerült feltartóztatnia a mintegy 1200 fős összevont osztrák–orosz csapatok csíkszéki behatolását a Nyergestetőn. Krónika (Kolozsvár)

Nem újítják fel a nagyváradi pénzügyi palotát
Elutasította az egykori nagyváradi pénzügyi palota felújítására vonatkozó tervezetet a Bihar megyei önkormányzat RMDSZ–PSD–ALDE-koalíciója. A megyei vezetés előbb az épület papíron való birtokbavételére törekszik.
Nem újítja fel egyelőre az egykori nagyváradi pénzügyi palota épületét a Bihar megyei önkormányzat, a testület legutóbbi ülésén elutasította a Nemzeti Liberális Párt (PNL) erre vonatkozó határozattervezetét. A PNL-frakció azt követően nyújtott be javaslatot a római katolikus egyháztól elperelt ingatlan javítására, illetve adminisztratív székhellyé való alakítására, hogy Ilie Bolojan nagyváradi polgármester – aki egyben a párt megyei elnöke is – már többször is az impozáns, de leromlott ingatlan rendbetételére szólította fel a megyei vezetést. A Fő utca 35. szám alatti ingatlan a csütörtöki ülésen több határozattervezet témáját is képezte, a Bihoreanul hetilap internetes kiadása szerint a liberálisok említett két javaslatával párhuzamosan a megye vezetése ahhoz kérte az önkormányzati képviselők támogatását, hogy igényelhesse annak telekkönyvi kivonatát.
Mint az ülésen kiderült, elsősorban ennek hiánya akadályozza meg őket abban, hogy bármit is kezdjenek az épülettel. Ahogy az is, hogy az évtizedekig járóbeteg-rendelőként működő ingatlan még mindig az egészségügyi minisztérium nyilvántartásában szerepel, és csak ennek a jóváhagyásával lehet megváltoztatni a rendeltetését. Pásztor Sándor megyei tanácselnök és Ioan Mang PSD-s alelnök ellenben azt ígérte, lobbizni fog a bihari vezetésű szaktárcánál, hogy a megyei önkormányzat hivatalosan is birtokosa lehessen a legfelsőbb bíróság által decemberben nekiítélt épületnek.
Pásztor Sándor korábban a Krónikának úgy nyilatkozott, hogy a júliusi tanácsülésen beterjeszti az épület eladására vonatkozó javaslatát, erre azonban – valószínűleg az említett okok miatt – végül nem került sor.
Az RMDSZ-es politikus szerint a számos nagy projektet futtató megyei tanácsnak nincs pénze a felújításra, és nincs is szüksége ilyen hatalmas ingatlanra.
Éppen ezért a tanácselnök több kisebb épületért cserébe felajánlotta azt a homlokzatfelújítást sürgető Ilie Bolojannak, de a polgármester hallani sem akar a tranzakcióról. A liberális elöljáró elutasító válaszát Pásztor lapunknak úgy értelmezte, hogy Bolojan „látszatmegoldást” akar, valójában nem érdekli a városképet rontó ingatlan sorsának rendezése. Attól tart, a liberálisok nem szavaznák majd meg javaslatát, és elismerte, kicsi az esély, hogy átmenjen a kétharmados többséget igénylő határozattervezet, melyhez a Bihar megyét vezető RMDSZ–PSD–ALDE-koalíció mellett a PNL-sek támogatására is szükség van. A római katolikus egyház számos kedvező bírósági ítélet után decemberben veszítette el az irgalmas rend által épített, az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyminisztériumának bérbe adott palotát. Ezt ugyan 2012-ben visszaszolgáltatták az egyháznak, de a megyei tanács a bérleti szerződésre hivatkozva megtámadta a restitúciós bizottság határozatát, szerintük ez azt bizonyítja, hogy az épület a magyar állam tulajdona volt, és a trianoni döntéssel a román állam csak átvette. Böcskei László nagyváradi megyéspüspök korábban a Krónikának elmondta, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán fellebbezik meg a jogerős bírósági döntést, illetve itthon is új pert indítanak az ügyben.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Zenei stílusokat egyesített a mérai csűrszínpad
Mindenkit megmozgató világzene, fűben mezítláb táncoló fiatalok, családias hangulat fogadta a vasárnap zárult, a Kolozs megyei Mérán második alkalommal szervezett Méra World Music fesztivál résztvevőit.
A mérai Szarka-telek minden látogatója táncra perdült legalább egyszer a vasárnap zárult Méra World Music négynapos világzenei rendezvénysorozaton. A fesztivál szombati résztvevői már a délutáni órákban ellazulhattak a balkáni ritmusokon és karibi dallamokon. A mexikói Guajiro Calentano együttes a son calentano és afro-guerrerense stílust kolumbiai, francia, spanyol, brazil, guadalupe-i elemekkel gazdagította, dalaikat minden korosztály előszeretettel hallgatta, sőt akkora népszerűségre tettek szert, hogy a programon kívül, rögtönzött csűrkertkoncerttel szórakoztatták az éjjeli buszra várakozókat.
Erdély leghíresebb cigány rézfúvós bandája, a Fanfara Transilvania lüktető balkáni ritmusokkal fokozta a közönség hangulatát, mely a hiteles cigányzenét játszó, magyarországi Parno Graszt együttes fellépésére már a tetőpontra ért. A fesztivál legjobban várt koncertjére megtelt a Szarka-telek, a színpad és az előtte levő tér cigányzenétől lett hangos, a zenekar tagjai minden résztvevőt „megmozgattak”.
Világzene tengeren innen és túlról
A rendezvénysorozat első napján az olaszországi Brigan Folk lépett színpadra, akik kelta és mediterrán népzenéből ihletődő dalokat játszottak. Szintén csütörtökön koncertezett a lengyel Beltaine, amely ugyancsak kelta muzsikával szórakoztatta a közönséget, illetve a Rendhagyó prímástalálkozó is fellépett a magyar világzene és népzene legnagyobb sztárjaival: többek között Pál István Szalonnával, Herczku Ágnessel, Both Miklóssal, Doór Róberttel.
A pénteki programban szerepelt a Fölszállott a páva gálaműsora, ahol a tehetségkutatóverseny legemlékezetesebb táncos, énekes, hangszeres és zenekari produkcióit láthatták az érdeklődők. A román népzenét játszó Taraf din Naipu, valamint a Szalonna és bandája szórakozatta a fesztivál pénteki résztvevőit. Vasárnap a Fonogram-díjas Söndörgő, az amerikai The Resonant Rogues és a Muzsikás lép színpadra. A koncertek után minden este bulit szerveztek, amelyen helyi zenészek szórakoztatták a résztvevőket.
Ismét díjazták a tehetséges prímást
A Junior Prima díjas Kiss Balbinat Ádám nyerte az első kalotaszegi prímásversenyt, amelyet a fesztivál keretében hirdetett meg a Hagyományok Háza és a Kalotaszeg NTE Egyesület. A győztesek 7000, 5000, illetve 3000 lej értékű pénzjutalomban részesültek.
Kiss Balbinat Ádám 1987-ben született Sepsiszentgyörgyön. A kolozsvári zeneiskolában kezdett el hegedülni, 13 éves korától pedig már Budapesten folytatta klasszikus zenei tanulmányait. 2007-ben felvételt nyert a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem muzikológia szakára. Ugyanebben az évben megalapította a Góbé zenekart, amelynek azóta is hegedűse, énekese. 2012 óta a Zeneakadémia népi hegedű szakos hallgatója, 2014-ben magyar népművészet és közművelődés kategóriában Junior Prima díjas lett. A verseny második helyezettje Ficzus László lett, a kolozsvári Harmadik zenekar prímása, a harmadik díjat Maruzsenszki Andor budapesti hegedűs nyerte. A Hagyományok Háza különdíját a helyi hagyományok magas szintű ápolásáért László Csongor mérai prímás nyerte. A pénteki megmérettetésen a kilenc jelentkező egy kötelező és egy szabadon választott, maximum ötperces összeállítást mutatott be a négyfős zsűri előtt.
A kötelező versenyszámokban Fodor Sándor „Neti” kalotaszegi prímás játékát idézték meg, míg másik produkciójukban szabadon választhattak a kalotaszegi hegedűsök játékai közül a versenyzők. A magas művészi színvonalon lezajlott versenyen a zsűrizés szempontjai között a dallamválogatás zeneesztétikai értéke, a bemutatott dallamok stílushű előadásmódja, illetve az előadó technikai tudása, valamint egyéni, művészi kisugárzása szerepeltek.
A zsűri tagja volt Fazakas Levente, a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar prímása, Papp István „Gázsa”, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes zenekarának hegedűse, Pál István Szalonna, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője és Major Levente, az Üsztürü zenekar prímása. Az első kalotaszegi prímásversenyre 16 és 35 év közötti, a táncházmozgalomban tevékenykedő, illetve az autentikus erdélyi népzenei hagyományt ápoló hegedűsök jelentkezhettek.
Tartalmas nappali tevékenységek
A fesztivál egyik újdonsága, hogy megnyitották a látogatók előtt a falu bivalymúzeumát, az érdeklődőknek Varga György, a múzeum alapítója mesélt a bivalytartásról. A látogatók dr. Tötszegi Tekla vezetésével nyerhettek betekintést a mérai hagyományokba, valamint megtekinthették a helyi népviseletet.
A csűrstúdióban dokumentumfilmekkel várták azokat, akik többet szerettek volna megtudni a világzenéről, Kalotaszeg népzenei hagyományáról. A vetítések után az érdeklődőknek alkalmuk nyílt beszélgetni a filmek alkotóival. A programpontok között szerepelt Agócs Gergely mesemondó előadása, valamint a közösségi szövés. A szervezők fontosnak tartják a helyi kultúra megőrzésének támogatását és a faluturizmus fellendítését, ennek érdekében elindították a kalotaszegi faragott kapuk felújításának projektjét. A kezdeményezés nemcsak a tárgyi kulturális örökség megmentését, hanem a szakmai tudás átörökítését is kitűzte céljául.
Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)

Illegális bevándorlás – Iraki és szíriai bevándorlók táboroztak le Temesvár határában a mezőn
Mintegy negyven iraki és szíriai bevándorló vert tábort Temesvár határában a mezőn – közölte hétfőn a Mediafax hírügynökség. A csoportban nők és gyermekek is vannak.
Az illegális táborra a Pressalert.ro temesvári hírportál figyelt fel a múlt hét végén. Beszámolója szerint a bevándorlók egy közeli bevásárlóközpontnál kidobott csomagolóanyagokból, kartonokból és fóliákból készítettek rögtönzött sátrakat maguknak. A portál híradása után a rendőrség ellenőrizte a táborozókat. Megállapította: valamennyien menedékjogért folyamodtak Romániában, és a román állam valamely befogadóközpontjában kaptak elhelyezést, de nem maradtak a számukra kijelölt helyen.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint a rendőrség a temesvári befogadóközpontba kísérte őket, de ez a központ megtelt, és nem fogadhat további menekülteket. Arra kérték a bevándorlókat, hogy térjenek vissza azokba a befogadóközpontokba, amelyekben elhelyezték őket. Ezt azonban a csoport tagjai megtagadták. A Mediafax rendőrségi forrásokra hivatkozva hozzátette: a menedékkérők azért nem kívánnak visszatérni a számukra kijelölt befogadóközpontokba, mert a román-magyar határ közelében szeretnének maradni, hogy alkalomadtán megpróbáljanak átszökni a (belső határellenőrzés nélküli) schengeni övezetbe.
MTI; erdon.ro

Az Úr világosságában
Tegyük meg azt, amit Jézus örökségül hagyott nekünk és ne csak várjuk, amit megígért - kérte Ágoston Ferenc krasznabélteki plébános a szeretetszolgálat-csoportok találkozóján, szombaton.
A nemzetek ekevasakká kovácsolják kardjaikat, lándzsáikat pedig szőlőmetsző késekké. Egymás ellen nem emelnek fegyvert és nem tanulnak többé hadviselést, mert az Úr világosságában járnak - látja Izajás próféta az utolsó időkről látomásában (Iz 2,4-5). És ezekkel a gondolatokkal indították július 29-én, szombaton, a szatmárnémeti Szent István teremben találkozójukat a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye plébániai szeretetszolgálat-csoportjai. Ahogy nevük is mutatja, azokat a híveket gyűjtik egybe a különböző plébániákon, akik imádkozni és segíteni akarnak rászoruló társaikon: tapintattal felkeresik a szükséget szenvedőket, ételt, ruhát, egyéb használati cikkeket tartalmazó csomagokat osztanak, látogatják az egyedül maradt, mozgásukban korlátozott, beteg társaikat.
A plébániai szeretetszolgálat-csoportok Krisztus szeretetéből táplálkozva akarnak részt venni a szeretet alkotásaiban is, idejükből és erejükből áldozva a tevékeny segítségnyújtásra. A szombati találkozó lehetőséget adott az egyházmegye különböző pontjain tevékenykedő csoportok képviselőinek a tapasztalatcserére, de a lélekben való gazdagodásra is. A kezdőima és elmélkedés után Ágoston Ferenc krasznabélteki plébános, szeretetszolgálatokért felelős lelkész tartott előadást "Gyertek, járjunk az Úr világosságában" (Iz 2,5) címmel. Ebben Izajás próféta gondolataival a résztvevőket erősítette és kérte tőlük: "Tegyük meg azt, amit Jézus örökségül hagyott nekünk és ne csak várjuk, amit megígért. Oldjuk fel azokat a bilincseket, amelyek megakadályoznak minket az Úr követésében és járjunk az ő világosságában. Krisztus maga a világosság, mindent csak az ő fényében és általa tehetünk. Így a bilincsek feloldásában is kérjük bátran az ő segítségét. Az Úr megnyitja a vakok szemét, legyünk mi is látókká, hiszen ahogy Szent Ágoston is mondja, mienk a hit gyógyító balzsama."
A rendezvényre Szatmárnémetiből, Nagybányáról, Máramarosszigetről, Nagykárolyból, Kálmándról, Mezőfényről, Felsőbányáról, Batizról és Krasznabéltekről, összesen tizenhét csoporttól érkeztek plébániai szeretet-szolgálat képviselők. Ők az előadás után Gáspár Annamária kórházpasztorációs referens moderálásában számoltak be jelen tevékenységükről, de persze megosztották örömeiket, nehézségeiket is, és közös imával zárták az éves találkozót. szatmar.ro

Húsz éves csúcson a romániai foglalkoztatottság
114 ezer munkahely létesült az év első öt hónapjában, a további növekedésnek azonban gátat szabhat a krónikus munkaerőhiány.
4,84 millió munkavállaló volt májusban Romániában, több, mint az elmúlt 20 év során bármikor, derül ki az Országos Statisztikai Hivatal adataiból. Ebben a létszámban nem szerepelnek a hadsereg, a SRI, valamint néhány más fegyveres testület állományához tartozó munkavállalók. Az év első öt hónapjában a hazai vállalatok közel 114 ezer személyt alkalmaztak. Ezek az adatok azt érzékeltetik, hogy pozitív folyamatok zajlanak a gazdaságban, s immár kétség kívül kilábaltunk a gazdasági válságból, a dolgozók száma ugyanis nagyobb, mint a krízis kirobbanásakor. 2008 januárjában 4,7, ugyanazon év szeptemberében pedig 4,835 millió volt a munkavállalók száma 2010 legvégén azonban már csak 4,095 millióan dolgoztak a hivatalos adatok szerint, a mélypontot jelentette a foglalkoztatottság terén.
A gazdasági válság következtében mintegy 740 ezer munkahely szűnt meg. Az azóta eltelt hat és fél év alatt 750 ezerrel nőtt a munkavállalók száma, ami igazán figyelemre méltó eredmény, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az elmúlt évtizedben két milliónál is több munkaképes személy hagyta el az országot. A 4,84 millió aktív állampolgár azonban még mindig roppant kevés, figyelembe véve, hogy a feleakkora lakosságú Magyarországon alig valamivel alacsonyabb a munkavállalók száma, mint nálunk.
„Jelenleg a munkáltatók minden tevékenységi területen keresik az új alkalmazottakat, s a tendencia megmarad az elkövetkező időszakban is. A gond az, hogy nincs aki dolgozzon, s a munkaerőhiány orvoslására két megoldás kínálkozik: vagy megpróbáljuk hazacsábítani azokat, akik jelenleg külföldön dolgoznak, vagy elindítunk egy ellenőrzött migrációs programot, melynek keretében az EU-n kívüli államokból fogadunk szakembereket” – nyilatkozta Florin Godean, a legnagyobb hazai munkerőközvetítő cég, az Adecco vezérigazgatója. Véleménye szerint a minimálbér emelése egy olyan kormányzati intézkedésnek tekinthető, ami hozzájárulhat a külföldön dolgozó alacsonyan képzett román állampolgárok hazacsábításához.
Az EU-n kívülről érkező munkavállalók alkalmazása jelenleg rendkívül bonyolult, hónapokba telik, amíg az adott szakember megszerzi a szükséges engedélyeket. A tulceai hajógyár a közelmúltban jelentette be, hogy 300 vietnámi hegesztőt és lakatost fog alkalmazni, mivel a belföldi munkaerőpiacon nem találnak jelentkezőket, azonban széles körben ez a módszer egyelőre nem jelenthet megoldást a munkaerőhiányra. A szabályozás könnyítésére nincs kilátás egyelőre, szakemberek szerint ugyanis az ellenőrzött gazdasági migrációval szemben a politikai elit és a közvélemény egyaránt elutasító.
Pengő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely); maszol.ro

„Hazahozza” Veress Sándort a Segesvári Akadémia
Augusztus első két hetében 24. alkalommal szervezik meg a Segesvári Akadémia elnevezésű klasszikus zenei fesztivált, ahová 67 országból várnak zene szakos egyetemi hallgatókat. Ők Bázelből, Bécsből, Stuttgartból, Münchenből, Kolozsvárról és Bernből érkező előadóművészektől tanulhatnak.
A rendezvénysorozat ötletgazdája és főszervezője Alexandru Gavrilovici, Svájcban élő, romániai származású hegedűművész a Maros Megyei Néprajzi Múzeumban ismertette a kedden kezdődő programot.
Veress Sándor 1901. február 1-én született Kolozsváron, ahonnan 16 évesen költözött szüleivel Budapestre. Kodály Zoltán tanítványa volt a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés főtanszakán, majd a zongora főtanszakon tanult Hegyi Emánuelnél és Bartók Bélánál. A kommunista rendszerváltást követően 1949-ben Svájcba távozott, ahol kimagasló zenei karriert épített. Az ő művészete, illetve Dinu Lipatti állnak az augusztus 1-én kezdődő kéthetes rendezvénysorozat fókuszában.
Alexandru Gavrilovici a kolozsvári születésű zeneszerzőről elmondta, Romániában gyakorlatilag ismeretlen a neve, holott Nyugat-Európában és Amerikában nagy elismerésnek örvend, rendszeresen játsszák műveit. Most itt az alkalom, hogy az erdélyi közönség is megismerje Veress Sándor nevét és művészetét, amely Kodály Zoltán és Bartók Béla nyomdokait követi – hangsúlyozta Gavrilovici.
A két hetes sorozat keretében 67 diáknak tartanak mesterképzést és workshopokat. A romániai hallgatók mellett Németországból, Kanadából, az Amerikai Egyesült Államokból, Svájcból, Izraelből, Koszovóból várnak résztvevőket. Közösen dolgoznak, ötleteket cserélnek és a zene nyelvén beszélgetnek művészetről, előadásmódról, zenei stílusról, technikáról – mondta a szervező, hozzátéve, hogy mindez csak úgy jöhetett létre éveken át és valósulhat meg most is, hogy összefognak a művészek, együttműködnek, illetve nem utolsósorban támogatást kapnak a segesvári önkormányzattól is.
A rendezvény két hete alatt minden este hangversenyre várják a zenekedvelő közönséget. A belépés valamennyi koncertre ingyenes, a helyszín a legtöbb alkalommal a segesvári városháza díszterme, illetve augusztus 8-án a segesvári zsinagóga.
Antal Erika / maszol.ro

Kulcsár-Terza József ősszel akár egyedül is benyújtja az autonómiatervezetet
Ha más nem is, ő benyújtja szeptemberben az autonómiastatútumot – ígérte az RMDSZ és az MPP választási megállapodásának eredményeként a szövetség jelöltlistáján bejutott MPP-s parlamenti képviselő, Kulcsár-Terza József. Hozzátette, „nem fogják napirendre tűzni, de ország-világ tudja meg, van akaratunk, mert amelyik gyerek nem sír, nem kap enni”.
Kulcsár-Terza József a félévről beszámolva kijelentette, olyan is történt, hogy amikor felvetette, a magyar frakciónak ki kell állnia azokért, akik a nemzeti ügyekben felszólaltak, és akiket emiatt meghurcoltak, akkor egy Hargita megyei szenátor rászólt. Beszélt arról is, hogy szót emelt a székelyföldi jelképüldözés kapcsán egy napirend előtti felszólalásban, és a legfelsőbb ügyészségre adták azért, mert kifejtette, hogy a romániai magyarság nem akar egyebet, mint az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglalt, máig beváltatlan ígéretek teljesítését.
Kulcsár-Terza hiányolja, hogy nincs a háta mögött támogatás, sem az RMDSZ, sem az MPP nem állt ki mellette, pedig szerinte ma igenis szükség lenne rá, amikor bárkit bármikor elvisz a korrupcióellenes hatóság, függetlenül attól, hogy bűnös vagy ártatlan. Ismertette, hogy miként sikerült létrehozni az Emberjogi Bizottság magyar ügyekkel foglalkozó albizottságát, amely egy lehetőség a párbeszédre a többségi társadalommal.
Szólt arról, hogy Sepsiszentgyörgyön sikerült megszervezni a három székely megye önkormányzatainak és az albizottság képviselőinek a találkozóját, Kolozsváron viszont megbuktatták kezdeményezését. Állítja, nem adja fel, lesz ott is találkozó, és Székelyföldet is be fogják mutatni a román parlamentben, mert vannak olyan politikusok, akik nem tudnak róla. Idén kell benyújtani a statútumot Azt is megindokolta, hogy szerinte miért idén kell benyújtani az autonómiastatútumot: jövőben ugyanis a román egyesülés centenáriumának apropóján a többségi társadalom, amellett, hogy az ünnep szervezésével lesz elfoglalva, provokációként értékelheti a kezdeményezést.
A képviselő szerint a dokumentumot már tavasszal elő kellett volna terjeszteni, amikor a Grindeanu-kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány kapcsán kitört a magyarellenes hisztéria. Kulcsár-Terza József közölte, ha nem sikerül megegyezni a frakcióval, ősszel egyedül is benyújtja a tervezetet. Kérdésre válaszolva hozzátette, „mindegy, melyik tervezetet, a Csapó-félét-e vagy az RMDSZ-ét nyújtjuk be, úgysem fogják napirendre tűzni. De legalább tudják meg nyugaton is, van kérésünk.” Úgy véli, a tervezet kapcsán konszenzusra kellene jutni, és egyetlen statútum mögé kellene felsorakoznia az egész erdélyi magyarságnak, mert az „autonómiaigény nem valamelyik párté vagy civil szervezeté, hanem Székelyföldé”. „Az SZNT, a Néppárt, az MPP megy a saját útján, nincs összefogás, pedig elvárom a támogatásukat, összefogva lehetne eredményt elérni” – mondta.
Felvetődött a kérdés, hogy hiba volt-e RMDSZ-frakcióban indulni. „Nem volt téves lépés, hogy az RMDSZ színeiben indultunk, jobb két MPP-s képviselő, mint egy se. Ez volt az egyetlen lehetőségünk.” Hozzátette, „mindenkire szükség van, pártoktól függetlenül, cselekvőképes politikát kell folytatnunk, s ha látják, hogy együtt vagyunk, lesz eredmény”. itthon.ma/erdelyorszag

AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSE
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány

Élni, Petőfi felé fordulva
Nagyon sok városlakó, idősek, fiatalok és velük sok gyerek is részt vett tegnap délután az Erzsébet parkban tartott megemlékezésen, mely során Péterfi Ágnes unitárius lelkipásztor és Czegő Zoltán költő, író szavai nyomán idézhettük fel azt a bizonyos képzeletbeli gyászkeretbe foglalt fehéregyházi csatát, melyben utoljára látták Petőfi Sándort. Az emlékünnepség során katonadalokat és Petőfi-nótákat is hallhatott a közönség a sepsikőröspataki fúvószenekar előadásában, a megemlékezést a közösen elénekelt magyar és székely himnusz foglalta keretbe.
Mintha újra és újra megédesülne a keserű íz a szánkban, amikor felidézzük múltunk gyászos pillanatait, mert ezekben újra és újra megerősödik bennünk az örök élet tudata – mondta Péterfi Ágnes –, mert Petőfi itt van velünk minden március idusán, amikor megszólal a Nemzeti dal, itt van, amikor Pató Pál-urasan elmondjuk, hogy Hej, ráérünk arra még, amikor a szerelmesek egymásra nézve mondják, hogy Minek nevezzelek, amikor az édesanya azt gügyögi gyermekének, hogy Hej, mi a kő, tyúkanyó... Amikor azt érezzük, hogy Feltámadott a tenger, vagy a lehulló levelek azt üzenik, hogy Itt van az ősz, itt van újra... Petőfi ott van a szabadságunkban, és akkor is, amikor talán könnyek között, lehajtott fejjel mondjuk, hogy Európa csendes... A lelkésznő szerint hálát adhatunk azért, hogy ilyen hősökre emlékezhetünk, ezért arra kérte a Gondviselőt, hogy adjon annyi erőt és elkötelezettséget nemzetünk, magyarságunk iránt, hogy ápolni tudjuk a költő emlékét és a költeményeit körülölelő lángot. Czegő Zoltán rövid eszmefuttatásában Gorgiasz szavait idézte, aki szerint az élet legnagyobb élménye a halál. De a halálnak milyen élménye van? – tette fel a kérdést, melyre így válaszolt: ez már másoknak, hozzánk tartozóknak az élménye, mint ahogy Petőfi halála is egy egész nemzet élménye volt. Nem önként rohant a halálba, csak ugyanúgy, mint egész életében, a nemzet javát szolgáló belső parancsot teljesítette. Fehéregyháza felkiáltójel, az igazságtalanság Fekete egyháza – jegyezte meg Czegő Zoltán, majd áttért Petőfi örököseire, az utókorra, feltéve az újabb költői kérdést, hogy vajon velünk megy-e a világ elébb, és megy-e arrafelé a magunk történelme ebben az Európában, amelynek hitéért, kultúrájáért a magunk teljes jelenével aggódhatunk? „Érted halni szent világszabadság, lehet, de érdemesebb élnünk az igazságért, arccal Petőfi felé fordulva” – zárta szavait.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lefaragják a különnyugdíjakat
A kormány módosítani akarja a fegyveres szervek alkalmazottjainak nyugellátását, mivel a jelenlegi rendszer tarthatatlanná vált – erősítette meg Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) elnöke tegnap, a kormánykoalíció vezetőinek ülése után. Dragnea szerint egyetlen, már megállapított nyugdíj sem fog csökkenni, de azok a katonák és rendőrök, akik a jogszabály hatályba lépése után vonulnak nyugállományba, már nem kaphatnak fizetésüknél nagyobb járandóságot, különleges nyugdíjukat pedig utólag már csak az infláció mértékében növelik, nem pedig minden, az illető ágazatot érintő béremelés alkalmával.
Liviu Dragnea hangsúlyozta, a jelenleg érvényben levő törvény lehetővé teszi, hogy a katonák és rendőrök különnyugdíja sok esetben több mint kétszerese legyen a fizetésüknek, illetve hogy az ágazatot érintő béremelések alkalmával tovább nőjön. A pártelnök szerint, amennyiben nem változtatnak ezen, tarthatatlanná válik a rendszer. Jelenleg hozzávetőlegesen hatmilliárd lejt kell a különnyugdíjak kifizetésére fordítani, az egységes bértörvény által előírt bérkorrekciók után ez az összeg akár 15 milliárd lejre nőhet. Hozzátette: amint a kormány elkészül a különnyugdíjakról szóló törvényt módosító rendelettel, a parlament rendkívüli ülésszakra ül össze. A bukaresti sajtó szerint máris komoly „vérveszteséget” okozott a különleges nyugdíjak lefaragásának híre: a jogosult rendőrök, katonák és hírszerzők tömegesen kérik nyugdíjazásukat, amióta kiszivárgott, hogy szeptember közepétől a nyugállományba vonulók már a jelenleginél jóval kisebb nyugdíjat fognak kapni. A rendőrszakszervezetek tudni vélik, hogy a speciális nyugdíjak legalább 15 százalékkal csökkennek. Carmen Dan belügyminiszter tízszázalékos béremelés ígéretével próbálta tegnap a rendőrök elégedetlenségét leszerelni, a tömeges nyugdíjazási kérésekkel súlyosbított létszámhiányt pedig, mint mondta, további négyezer állás meghirdetésével akarja pótolni.
Romániában a bírák és ügyészek, a katonák, a rendőrök, a titkosszolgálati ügynökök, a törvényhozók, pilóták, diplomaták, pénzügyőrök és alkotmánybírák kapnak – az illető ágazat számára hozott törvények értelmében – speciális állami nyugdíjat. Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter szerint százezer kivételezettnek akkora járandóságot fizetnek, mint a társadalombiztosítási rendszerben lévő négymillió nyugdíjasnak, ezt azonban a statisztikai hivatal az adatok hiányára hivatkozva nem erősítette meg. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kóborban találkoztak a reformátusok (Élet a szórványban /1./)
Amikor a háromszéki ember Olthévíznél letér a Brassót Segesvárral összekötő főútról, és a Hortobágy-völgybe vezető dombok között kanyarog, egy kicsit otthon, egy kicsit pedig idegenben érzi magát. Otthonosságot az Olt kölcsönöz, de a parlagon maradt földek, az alsókománai, királyhalmi, szásztyúkosi idegen szó és az elhanyagolt falukép mégsem válik a sajátjává. Csak akkor érezni, hogy azért még Székelyföld déli peremén járunk, amikor a kóbori utcán az első idős ember reánk köszön: Békesség Istentől! A szomszéd megye legkisebb önálló református egyházközségébe a Brassói Református Egyházmegye által szervezett szórványtalálkozó alkalmából látogattunk el július 14-én, ahová a Nagy-Küküllő és az Olt mente, Bákó környéke és a déli Regát, valamint Fogarasföld, Szeben vidéke több mint harminc településéről érkeztek hívek.
Reggel még üresek voltak Kóbor utcái, csak a rendőrök jelenléte jelezte, hogy itt valami készül. A lelkészi hivatal udvarán ellenben nagy volt a sürgés-forgás, közel háromszáz ember fogadására készültek. Miután a régió eddigi legnagyobb szórványtalálkozójának résztvevői összesereglettek, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke imával indította útjára a menetet a református vártemplom felé. Az egykori lutheránus Kőhalomszék egyetlen református falujának temploma pontos keletkezéséről nincsenek adatok, mivel az 1802-es tűzvész alkalmával leégett az istenháza, és a dokumentumok odavesztek. Feljegyzések szerint az 1600-as évek közepén egy korábbi papi széket újíttattak fel, ami azt bizonyítja, hogy a templom jóval korábban épült – erről tudósít Kósa Jolán tanító, a húsz évvel ezelőtt megírt és a szórványtalálkozó alkalmából kiadott kóbori monográfiában. Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit
„Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megpróbáltál. Annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt” – a 90. zsoltár 15. verséből vett idézetre építette igehirdetését Erdély református püspöke, hangsúlyozva: az élethez az öröm és a bánat is hozzátartozik, és mindkettőben velünk van Isten. Kató Béla párhuzamot vont Mózes története és a szórványlét között, azt mondta, a negyvenéves vándorlás alatt Mózes körül kihalt egy egész nemzedék, és amikor számba vette a veszteséget, szíve tele volt fájdalommal. „Kóbor története is ehhez hasonló. Ötszáz évet úgy jártatok itt, hogy sok-sok ember élt ebben a gyülekezetben, közösségben, és most, amikor alig hetvenen vagytok, ott van a szívetekben, szívünkben a fájdalom. De miként a bánat, az öröm is életünk része, és Isten ad nekünk annyi örömet, hogy el tudjuk viselni a bánatot” – mondotta.
Szegedi László kőhalmi lelkész, a Brassói Református Egyházmegye esperese is szólt a hívekhez: „Addig leszünk igazából nagy és erős közösség, amíg egymásra tudunk figyelni, és addig fogunk megmaradni, amíg fáj nekünk az is, ha valahol egy falu végén egy Székelyföldről származó öregasszony még a macskájával is románul kényszerül beszélni.” Brulyát említette, ahol két, Nagybaconból elszármazott, nyolcvan fölötti asszony él a román nyelvtengerben. „Aki nem éli meg a közösséget, aki nem tudja, hogy mit jelent együtt énekelni, imádkozni, megerősödni a hitben, elénekelni népdalainkat és zsoltárainkat, elmondani gyermekeinknek és unokáinknak a meséinket, legendáinkat, történeteinket, annak a szívéből és az emlékezetéből, a lelkéből kihull a drága anyanyelv, és akinek az ajkán elnémul az anyanyelv, annak a szívéből ki fog hullni a hit.”
Az istentiszteletet követően a gyülekezet a református temetőben emlékezett meg az 1906-ban huszonhárom éves korában elhunyt kóbori Csomor Jánosról, az erdélyi IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) alapító elnökéről.
Elkóboroltak, de visszatértek
Kóborban nincs magyar iskola, az egyetlen összevont román elemi osztályt Kósa Jolán tanítja, aki szülőfalujában csak az I–IV. osztályt végezhette anyanyelvén, majd a fogarasi gimnázium után, 1978-ban diplomázott a nagyenyedi tanítóképzőben. Ott húsz évig tanított magyarul, majd a kisegítő iskolában nyolc évig románul, nyolc évvel ezelőtt pedig visszatért Kóborba. „Álmodozva gondolok vissza a régi időkre. Hát szép gyermekkor volt, sok ember, sok barát és minden, ami hozzáillett egy ilyen kis faluhoz, amilyen a miénk volt. Szép házak, szép udvarok, szorgalmas nép.”
Kósa Jolán gyermekkorában hétszáz-nyolcszáz református élt a faluban, jelenleg a 180 lelkes Kóbor református gyülekezete alig 76 főnyi, közülük egy-két hatvanas, hetvenes házaspár, a többség nyolcvan év fölötti özvegy, főként nők. Állatokat tartanak, sok a munka, társasági élet nincs – mondja a tanító. Húsz évvel ezelőtt 1-es fokozati vizsgájára írta meg Kóbor monográfiáját, amelyet a szórványtalálkozóra adtak ki a Brassói Református Egyházmegye támogatásával Ambrus Attila gondozásában. Kósa Jolán ebből az alkalomból állított össze egy gyűjteményre valót régi dokumentumokból, tárgyi emlékekből, viseletből, amelyeket a lelkészi hivatalban állítottak ki. „Össze kell gyűjteni a tárgyi emlékeket, hisz kis falvaink, mint a miénk is, már utóéletüket élik, már alig van tárgyi emlék, és lassan-lassan kipusztulnak az öregek, fiatal pedig nincsen.” Kósa Jolán szerint nehéz az élet Kóboron, „de az ember lelkileg otthon érzi magát”. Egyre több az üres porta, és egyre több idegen költözik a faluba, amely egykor a térség magyar bástyája volt, a jómódú királyföldi szászok is ide küldték gyermekeiket magyar nyelvet tanulni.
Szász József tizenhét éve gondnoka a kóbori református egyháznak. Fiatal korában ő is elment a családjával Fogarasra, hogy gyermekei magyar iskolába járhassanak. Abban az időben tömegesen hagyták el a kóboriak szülőfalujukat. Szász József így emlékszik vissza: „Ennek a falunak az volt a nagy átka, hogy ’56-ban szétverték a tankok az utakat, soha többé senki nem javított majdnem semmit. ’56-ban, a magyarországi forradalomkor itt vonultak keresztül a falun, sokszor egy tank négyszer is keresztülment, csakhogy út ne maradjon. Aztán tömegesen mentek el a családok. Először elment az apa kőműves- vagy ácsmunkára, aztán kapott egy garzont, és vitte a családját. Akkor ürült ki a falu, elmentek a mesteremberek és a fiatalok, csak az idősebbek maradtak.”
Amikor Szász József 1998-ban visszatért a faluba, nemsokára alpolgármesternek választották a szásztyúkosi önkormányzatban, és kezdeményezésére újraindították a magyar elemit. „Az volt a törvény, ha hat gyermek van, lehet indítani. Fele cigány volt, de nem számított, magyarok voltak, és elindult az osztály. Azok a gyermekek megnőttek, ötödiktől elmentek, utánpótlás nincs, így négy év után, 2008-ban megszűnt a magyar osztály.”
A dologból meg lehetett élni
Ötven-hatvan évvel ezelőtt sokan elmentek Kóborból, vitték gyermekeiket magyar iskolába, de a megélhetési lehetőségek is beszűkültek az egykor virágzó faluban. Akik maradtak, jelenleg nyolcvan év fölöttiek, nem bánták meg, hogy nem kóboroltak el, de azt sem állítják, hogy könnyű lett volna az élet Kóborban. Ottjártunkkor idős özvegyasszonyok meséltek kérésünkre életükről. Czika Elza, született Szabó: Itt születtem, itt maradtam a férjemmel együtt. A dologból meg lehetött élni, építöttünk, és a gyermekek iskolába jártak. Amikor fölbomlott a magyar iskola, románul tanultak. Két gyermekem van, a nagyobbik New Yorkban él. Messze repült el a garas, mint a szegény embernek, akinek csak egy garasa vót, és az is elgurult vót. Tavaly láttam utoljára, a férjem májusban maghalt, s akkor itthon vót a fiam. A kicsi fiam Sepsiszentgyörgyre van nősülve. Elég nehéz vót az élet, de fiatal korunkban könnyen vittük a munkát. Kapáltunk, szénáztunk, marhákot tartottunk, gazdaság vót. A kollektívből hetvenöt bánt kaptunk egy munkanapra. A falu összetartott építéskor, temetéskor, esküvőkor, mindig hozott mindenki, amije vót. Segítött ingyön. Most egy vedret nem visznek be a kapuból, hogy ne fizessük meg. De akkor napokot segítöttek. Nagy vót a gyülekezet, nyolcvan fiatal vót, anyámék elmesélték, ha nem igyekeztek, ünnepnapkor a templomban közön kellett állni, olyan sokan vótak. A kehely is az Úr asztalán olyan nagy, hogy sok helyen ilyen nincsen. Jártam New Yorkban a fiamnál, de ott a kehely még a fele sincs, mint a miénk. Amikor jöttek a légátusok s a papok, azt mondták, le lehet olvasni a kehelyről, hogy mennyi gyülekezet vót itt. De most azt sincs, amit mondjunk a papunkról, mert egyik jön, másik megy, olyan keveset ülnek itt. Dull Elza, született Kósa: Itt éltük le az életünköt a férjemmel, amit dolgoztunk, abból meg tudtunk élni. A férjem traktorista vót, kapott fizetést, én a kollektívben dolgoztam. Van két gyermököm, egy fiam s egy lányom, ők a négy osztályt itt kijárták, el kellött menni Fogarasra. Ott járták a többit magyarul. A fiam megnősült, Balázsfalván él, onnat vett leányt, a lányom Fogarason él, egy kóborihoz ment férjhöz.
Czika Ida, született Dull: Nekem elég nehéz vót, a férjem meghalt fiatalon, 38 évesen, felborult a traktorral és meghalt, s én itt maradtam két gyermekkel. De a jóisten segített, felneveltem a gyermekeket, igaz, a szülők segítségével, s osztán 1967-ben elmentem Fogarasra. Ott húsz évig vótam, jártam a gyárba. Amikor nyugdíjba möntem, hazajöttem. Van egy kicsi kert, s úgy. Az egyik gyermekem Fogarason van, a nagyobbik meghalt 42 éves korában. Elég nehéz vót az életem, de a jóisten velem vót.
Szabó Mária, született Marosi: Amíg a férjem élt, addig elég jó sorsom vót. Együtt laktam apósommal, anyósommal, segítségem vót mindig. Most nincsen mellettem senki magyar jóformán, mind románok között lakom, azok pedig velünk nem sokat beszélgetnek. Czika Margit, született Egyed: Huszonkét éves koromban édösanyám meghalt, s itt maradtam legénytestvéremmel és édesapámmal. Majd édesapám is korán halt. Férjhez mentem, lett két gyermekem, és a férjem negyvenéves korában meghalt. Ahol lakom, abban az utcában csak két család van magyar, a többi román.
Hogy történjen valami a közösségért
Igazuk van a kóboriaknak: gyakran váltják itt egymást a lelkészek, a fiataloknak egyfajta ugródeszka kőhalmi segédlelkész korukban. Bedő Judit Boróka csupán másfél évig szolgált kéthetente a kóbori gyülekezetben, most Svájcba készül egyéves tanulmányútra. Gyermekkorában édesapja ebben a faluban szolgált, akkor is hétvégi lelkészként, ezért lelkileg kötődik Kóborhoz. „Önmagában olyan értéket hordoz a szórvány, olyan emberek vannak ezekben a közösségekben, amit már nagyon ritkán találni máshol. Nagyon erős itt a közösségi tudat, és az, hogy egymásért felelősséget vállalnak. Áldott ez a szolgálat, mert örvendenek neki, és nagy igényük van arra, hogy istentiszteletek legyenek, és a közösségért történjen valami.” (folytatjuk)
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

XIII. Maros völgye fesztivál
A hagyományőrzés jegyében
Július 29–30-án a 13. alkalommal tartották meg a Ratosnya melletti Sétatér (La Alei) tisztáson a Maros völgye fesztivált, amelyet eredetileg a környékbeli községek bemutatására szántak. S bár az idén is gazdagon feldíszítették a községek házát, úgy tűnt, hogy egy kicsit megkopott ez a jellege, és nagyobb szerepet kapott a vásár. Az érdeklődők inkább az élelmet és italt kínáló sátrak előtti teret töltötték meg. A szervezőket dicséri, hogy a zsúfoltság elkerüléséért külön parkolóhelyet létesítettek a tisztás egyik részén, és elkülönítették a hagyományőrző kiállítóteret az élelmiszert kínáló standoktól, sátraktól. Gondoskodtak ivóvízről, illemhely is volt bőven, mi több, szelektív hulladékgyűjtésre kukákat is kiállítottak. Mint minden évben, az idén is a következő települések mutatkoztak be: Marosvécs, Magyaró, Felfalu, Felsőrépa, Alsóidecs, Petele, Marosoroszfalu, Déda, Ratosnya, Palotailva, Gödemesterháza és Szászrégen is, első- sorban a Gliga cég termékeivel és a néprajzi múzeum kiállításával. A Maros Megyei Tanács külön standdal jelentkezett, és a megyei múzeum is jelen volt két igen érdekes kiállítással. Az egyiken olyan régi, elsősorban Felső-Maros menti fotókat mutattak be, amelyeket az ott lakók ajánlottak fel a múzeumnak, illetve bocsátottak rendelkezésre. Ezeken a felvételeken régi népviseletek láthatók. De jelen voltak – lapunkban már említettük – az első világháború eseményeit kutató muzeológusok is a Maros mentiek a Nagy Háború lövészárkaiban című kiállítással. Mindkét tárlat célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a tárgyi, szellemi örökség gyűjtésére. Ha még van családok birtokában olyan fotó vagy tárgy, amely egyrészt a régi népviseletet őrzi, másrészt kötődik az első világháborúhoz, ezeket a múzeum szívesen átvenné, vagy akár kölcsönözné, digitálisan archiválná, hogy bővítse adattárát. A fesztivál szombat déli megnyitóján az említett települések polgármesterei mellett jelen volt Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Alexandru Câmpean alelnök, Lucian Goga prefektus, több politikus és más Maros megyei elöljáró is. Péter Ferenc megnyitóbeszédé- ben gratulált a szervezőknek, és felhívta a figyelmet a hagyományőrzés fontosságára, arra, hogy mindezt a vidékfejlesztésre, az idegenforgalom fellendítésére is használhatják. A megnyitót követően a meghívottak meglátogatták a települések hagyományosan berendezett házait és az időszakos kiállításokat. Örömmel tapasztalhattuk, hogy a román népviselet mellett megfért a magyar is, igaz, csak elenyésző számban, hiszen sajnos ez a részvétel is tükrözi a Felső-Maros mente egyre fogyatkozó kisebbségi arányát. Némiképp javít ezen Marosvécs és Magyaró jelenléte a fesztiválon. A fellépők között helyet kaptak a részt vevő községek román, magyar hagyományőrző néptánccsoportjai és előadói is. A könnyűzene-együttesek, előadók között megemlíthetjük a Proconsult és a Coraxot, illetve Paula Selinget, a Titánt és a Wi-Fi együttest. Népújság (Marosvásárhely)

Élménytáborban vettek részt a Bölcs Diákok
Lezárult a Communitas Alapítvány által szervezett 7. Bölcs Diákok országos szintű tábor, ahol az egész éves vetélkedőn legjobban teljesítő tíz csapat vett részt. Az interaktív táborban, amelynek 2017. július 23–29. között a Hargita megyei Borospataka adott otthont, a 70 résztvevő a szórakozás mellett elméleti és gyakorlati tudással gazdagodott.
A szervezők tematikus napokkal, szórakoztató tanulással egybekötött programmal várták idén is a diákokat. „Idén is tematikus programokkal készültünk az előző évhez hasonlóan, a diákok kommunikációs nappal kezdtek, Kádár Magor és Benedek István interaktív előadásán vehettek részt, majd a kémiai kísérletek világába kalauzolta őket Kovács Gábor. Az informatikai napot Simon Károly tartotta, a biológia órával egybekötött túrázásnak Markó Bálint volt a vezetője. Az előző évekhez hasonlóan újabb barátságok köttettek, valamint élményekkel gazdagodtak a diákok, és úgy látjuk, most is nagy sikernek örvendtek szabadidős programjaink is” – értékelt Sólyom Réka, a Communitas Alapítvány munkatársa.
A táborban a vetélkedő győztes csapatai mellett az Örökségünk Őrei vetélkedőn nyert Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának diákjai is részt vettek, valamint a Hajnal Akar Lenni népdaléneklési verseny nyertesei is.
Mint ismeretes, a Bölcs Diákok vetélkedőt 2010-ben indította a Communitas Alapítvány, évről évre több mint 500 diákot mozgat meg, idén 108 csapat, összesen 432 diák vett részt 14 megyéből. A Bölcs Diákok élménytáborának és egész éves versenyének célja, hogy a tanulók évről évre tudással és élménnyel gazdagodjanak, hogy betekintést nyerjenek egyes tudományok szakterületéről származó információk közötti összefüggésekre. (RMDSZ) Nyugati Jelen (Arad)

Emlékezés, hitvallás, hálaadás, kegyelem – az 500 éves reformációról való megemlékezés kulcsszavai
Nagyenyeden tartotta éves találkozóját az Erdélyi Református Egyházkerület presbiteri szövetsége
A református egyház egyik nagy központi rendezvényére került sor szombaton, 2017. július 29-én Nagyenyeden. A vártemplomba mintegy 650 vendég érkezett, a történelmi épület zsúfolásig megtelt, a késve érkezők lábon állva hallgathatták végig Kató Béla püspök szívhez szóló, alapigazságokat kimondó igehirdetését. A jubileumi évben a helyszínválasztás nem véletlen, hiszen ebben az 536 éves templomban, a 778 éve álló torony árnyékában alakult meg 1564-ben az Erdélyi Református Egyház.
„Egy népnek ereje az emlékezetében van”
Kató Béla püspök Mózes 2. könyvének 15. fejezete alapján emelte ki és foglalta össze, mi mindenért kell a közösségnek hálát adnia. Ezek közül központi szerep jut az emlékezésnek, hiszen „Isten az ő népét emlékezni tanítja”. Hasonlóképp lényeges folyamat ez az egyén életében is: „Akinek nincsenek emlékei, az gyökértelenné válik, s mint a kiszáradt fa, kidől” – vallotta. Az emlékezésben őszinte és igaz válaszokat kell adnunk életünk, közösségünk lényeges kérdéseire, ekkor nyilvánvalóvá válik, mi az, amit el kell vinni magunkkal, ugyanakkor egy értékmentő magatartás is körvonalazódik ezáltal. Kató Béla püspök hozzátette, a fiatalok részéről is áldozathozatal szükséges ahhoz, hogy a történelmi és egyházi örökségünket továbbvigyük, és fontos az isteni kegyelemben való bizakodás, „Isten jelenléte más látásmódot ad helyzetünkre”.
Az istentiszteletet követően Pályi József elnök a szövetség nevében köszöntötte az egybegyűlteket és az 500 éves reformáció tiszteletére kiállított emléklapokat adományozott a jelen levő presbitériumok képviselőinek.
A tiszteletbeli meghívottak közül elsőként Judák Endre, a Magyarországi Református Presbiteri Szövetség elnöke mondott köszöntőbeszédet és röviden ismertette a szövetség missziójának három fókuszpontját: református kegyesség, templom és iskola, hitvallásos református élet.
A Királyhágómelléki Református Presbiteri Szövetség nevében Tóth András arra buzdította az egybegyűlteket, hogy „hitben felerösődve adjuk tovább a következő nemzedéknek az 500 éves református örökséget”.
Megható köszöntőt mondott Borsós Melinda, az Erdélyi Református Nőszövetség elnöke, egy idős hölgy érdekes esetével szemléltetve az ima fontosságát és a hit erejét.
Lenyűgöző szabadegyetemi előadások
Buzogány Dezső, a teológia tanára két érdekes, adatokban bővelkedő, színvonalas előadással gyarapította a jelenlevők ismereteit. A reformáció lényege és jelentősége című értekezletében négy tételben fogalmazta meg a felvetett probléma lényegét: a reformáció elsősorban igehirdetést jelent (1), létrejötte döntően hozzájárult a magyar nyelv (2) és a szakszerű népoktatás kialakulásához (3), igazi reformátusnak lenni pedig azt jelenti, hogy a Biblia olvasása mellé odavesszük a hitvallásunkat is (4).
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)

Délvidékiek biciklizik körbe Erdélyt
Már harmadszor választották biciklitúrájuk úti céljául Erdélyt a Tour de Délvidék kerékpártúra bringásai, akik tegnap érkeztek Kolozsvárra. A 2002 óta zajló kerékpáros honismereti tábor résztvevői Székelyföld, a Fogarasi-havasok és a Szászvidék körbejárása után, idén Közép-Erdélyt bringázzák be, tegnap Vincze László, az EMKE munkatársa mutatta be a kincses várost. – Ez a tizenhatodik túránk. Idén Marosvásárhelyről indultunk, majd két napot töltöttünk el a Mezőségen, onnan érkeztünk Kolozsvárra, innen pedig Kalotaszegre tekerünk, ahol szintén két napot időzünk. Ezt követően tekerünk a Bihar-hegységbe, ahol kétnapos gyalogtúra vár ránk. Minden évben valamivel színesítjük a programot, a biciklitúra mellett gyalogtúrát, kenuzást szervezünk, amire éppen lehetőség kínálkozik – mesélt a rendezvényről Zsoldos Ferenc, a Tour de Délvidék főszervezője.
– Azzal a céllal hoztuk létre 2002-ben ezt a rendezvényt, hogy a délvidéki szórványmagyar településeket minél többen, főleg a fiatalok, meglátogassák. A honismereti tábort megelőzte egy ifjúsági fesztivál, a Nyári Ifjúsági Játékok, amelyet 2000-ben szerveztünk meg először. Akkoriban az volt a Délvidék legnagyobb magyar ifjúsági fesztiválja, a túra ennek egy külön rendezvénye volt. A fesztivált nem, a Tour de Délvidéket viszont azóta is megszervezzük. Négy év alatt bejártuk a szórványt, így jött a kérdés: merre tovább? – mondta el a túra főszervezője, Zsoldos Ferenc.
A szórvány újralátogatását nem látta célravezetőnek, így döntöttek amellett, hogy más helyeken is tekernek: 15 év alatt körbejárták a Kárpát-medence összes magyarlakta országát. Ám emellett ellátogattak Olaszországba is, amikor tavaly a Dráva mentén túráztak, vagy követték a Tisza, Duna folyását is. A főszervező elmondta: főleg a magyarság számára fontos kulturális helyszínekhez látogatnak el, illetve a természetet járják.
Továbbra is a fiatalokat célozzák meg, de vannak a csapatban „veteránok” is, akik már tíz éve a Tour de Délvidék bringáscsapat tagjai, hisz a rendezvény egyik íratlan szabálya: ha egyszer valaki részt vesz a túrán, azt visszavárják. Zsoldos Ferenc szerint általában a társaság kétharmada régi túrázó, míg egyharmada új csapattag. – Ám ez nem baj, mindig változik, frissül egy kicsit a társaság – jegyezte meg.
A túrázok nem biciklivel érkeztek Erdélybe Délvidékről, és a majdnem két hétre kellő csomagjukat sem ők cipelik: autóbusszal érkeztek, amely Marosvásárhely óta a csomagokat és az elfáradt túrázókat szállítja. A csapat tagjai sem együtt tekernek az országúton, szimpátia, gyorsaság és a terepviszonyok alapján csoportosulnak: egyesek a hegyeken, dombokon, árkon-bokron keresztül hajtanak, míg mások az aszfaltutat, lassú tempót kedvelik.
– Reggel 10-kor van az indulás és sötétedésig kell az aznapi úti célhoz megérkezni. Ezen kívül nincs kötött program, egyesek naponta 150 km-t bicikliznek, míg mások 60-at, ki ahogy szeretné – mondta el még a főszervező.
A csapatot általában magyar közösségek szállásolják el, így is próbálják megismerni a helyieket, illetve azok életét.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Örömforrások jó és rossz gazdái
Világraszóló sikerektől volt hangos az elmúlt időszakban Magyarország, ahol hétvégén zárult a vizes világbajnokság, az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál, no meg Forma–1-es futamot is rendeztek.
A nemzetközi sporteseménydömpingről szóló helyszíni tudósítások, illetve a versenyekre kilátogató nézők és a képernyők mögött szurkolók élménybeszámolói egyaránt arról tanúskodnak, hogy valami csodálatosnak lehetett részese sok ezer sportoló és sok-sok millió szurkoló. Magyarország ismét bebizonyította, hogy alaposan megéri a sportba fektetni: miközben az érmeket gyűjtő világklasszisok a gyerekek, fiatalok példaképevé válnak, úgy az anyaország a szomszéd államok, Kelet-Közép-Európa számára mutat példát abból, hogyan lehet – rövid és hosszú távon egyaránt – „termelővé” alakítani az emberi és anyagi erőforrásokat.
A prímet természetesen a vizes sportok csúcseseménye vitte – amelyet csak a helyszíneken összesen majdnem félmillió ember követetett –, de a magyar „sportnemzet” jövőképét tekintve fantasztikus eredmények születtek Győrben is, ahol a 14–18 évesek nyári sportfesztiválján (EYOF) a házigazdák nem kevesebb, mint 13 arany-, 14 ezüst- és 14 bronzérmet gyűjtöttek, és ezzel a résztvevő 50 nemzet közül harmadikként zártak az éremtáblázaton az oroszok és az olaszok mögött.
Ez az a generáció, amely majd a 2020-as tokiói nyári olimpián robbanhat be a világelitbe, és teljes erőbedobással a 2024-es ötkarikás játékokon arathatja le a babérokat. Utóbbi megmérettetés esetében az már biztos, hogy nem hazai környezetben, hiszen azok, akik most behúzott függönyökkel, füldugóval lapították végig a világraszoló piros-fehér-zöld diadalokat, korábban sikeresen elgáncsolták a budapesti olimpiai mozgalmat.
Miközben Magyarország immár arra is képes lenne, hogy nyári olimpiát rendezzen, Romániában haldoklik a sport: már a tavalyi riói játékokon is csúfosan kiütközött az egészséges életmódra és versenyszellemre nevelő, egyéni és közösségi sikerekkel elhalmozó sport totális elhanyagolása. És persze ez csak a jéghegy csúcsa: az infrastrukturális beruházások elmaradása, az utánpótlásnevelés elsorvasztása és az élversenyzők magukra hagyása évtizedek óta nem látott válságot idézett elő, amelynek hatása már az alapoknál, a kisgyerekek testvelési óráin is érezteti leépítő hatását. Minden dicséret azoknak a romániai fiataloknak, akik a nehézségek ellenére összesen 5 ezüstöt és 3 bronzot gyűjtöttek a győri EYOF-on, de nagyon kétséges, hogy többségük három vagy hét év múlva a felnőttek legjobbjai között is kamatoztatni tudja tehetségét.
Szomorú példa a téli sportok hazai világa: Románia négy évvel ezelőtt joggal tartotta nagy megvalósításnak, hogy Brassóban és környékén rendezték az EYOF téli „kiadását”, ám azóta messze nem beszélhetünk a hazai szakágak megerősödéséről: a versenyzők legjobbjait továbbra is külföldre, országváltásba taszítják a helyi viszonyok, a jégkorong-válogatotton pedig inkább hét, harminc év feletti légiós „tehetség” honosításával segítenek.
Szintén sokatmondóan elrettentő példa, hogy amikor egy – a lesújtó országos összkép ellenére – virágzó sportélettel büszkélkedő város, Sepsiszentgyörgy önkormányzata saját kezébe venné egy létesítmény felújítását, az állam képviselői minden áron keresztbe tennének, csak mert a „magasztosabb” nemzetállamérdekek azt diktálják.
Miközben a fejlesztésképtelen bukaresti oktatási minisztérium tornatankönyv bevezetésével terhelné a lassan mozgásképtelenné váló diáktársadalmat, Magyarországon tini sportcsillagok születnek: a 17 éves úszó, Milák Kristóf vb-ezüstérme feledhetetlen élmény, és ez még csak a kezdet. A román sport azonban a végét járja, miközben ezzel semmit nem spóroltak meg – a magyarországi sportberuházások, az olimpiai álmok ellenzőinek üzenjük, ettől nincsenek jobb iskolák, kórházak, autópályák, politikai pártok Romániában, pusztán csak a kiapadt örömforrások száma nő.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Etnikai diszkriminációval vádolja a prefektúra a polgármesteri hivatalt
Egy városi tanácsi határozati pontot támadott meg a kormánybiztosi hivatal.
A Szatmárnémeti Városi Tanács 144/2017-es határozatában szerepel egy jogtanácsos alkalmazása, az elvárások sorában pedig ott van a magyar nyelv középszintű ismerete is. Ezt a határozatot támadta meg a Szatmár Megyei Prefektúra július 24-én, ugyanis a fentebb említett kitételt diszkriminálónak tartották, amely sérti az emberi jogokat. Kezdeményezték is a határozat érvénytelenítését.
Kereskényi Gábor polgármester szerint viszont a határozat tiszteletben tartja a hatályos törvényeket.
Mivel a 2011-es népszámlálás adatai alapján a megyeközpont 102411 lakosának 34,60 százaléka magyar nemzetiségű, ezért jogukban áll anyanyelvükön fordulni a helyi közigazgatás szereplőihez – a válaszadónak pedig magyarul is kell tudnia kommunikálni a lakossal. szatmar.ro

Nemzetpolitikai kérdések, történelmünk és rockzene
13. EMI-tábor – Hazánkért rendületlenül!
Szerdán kezdődött Hazánkért rendületlenül! mottóval a rendezvény, vasárnap még egész napos program, este koncertek marasztalták a résztvevőket a Gyergyószentmiklóstól 3 kilométerre fekvő szokásos helyen, hétfőre már csak a táborbontás maradt hátra. Az Erdélyi Magyar Ifjak szervezésében – nehézségektől sem mentesen – tető alá hozott 13. tábor ismét megmutatta, milyen is az, amikor egy ifjúságnak szóló programsorozat nem merül ki a szórakoztatásban, hanem gerince az ismeretátadás.
– Sikeres volt az idei EMI-tábor, hiszen zömmel fiatalok ültek az előadósátrakban, és ez a fontos nekünk, a lényeg, hogy az erdélyi magyar fiatalokat oktassuk – szögezte le Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke, a tábor főszervezője. Nem kevesebb, mint 129 önkéntes dolgozott azon, hogy ez így lehessen, szerdáig minden a helyén álljon, és az öt nap alatt minden rendben, biztonságban álljon a táborozók rendelkezésére.
Több helyszínen – Előadósátor, EMI-sátor, Hagyományőrző tér, Gyereksátor, Szénás, Művészsátor – zajlottak naponta a programok, előadások, kerekasztal-beszélgetések, szabadidős és kreatív foglalkozások közül lehetett választani. Helyszűke miatt nyilván nem sorolhatjuk fel mindezeket, a témakörök széles skálán mozogtak, többek között az autonómia kérdéskörét próbálták körbejárni, nemzetpolitikai és ifjúságpolitikai témákat érintettek, jogaink megismertetése is hangsúlyt kapott, valamint érdekes régészeti, antropológiai előadásokon ismerkedhettünk a magyar őstörténettel. (Az elhangzott előadások némelyikét lapunkban, illetve a Székely Kalendáriumban a későbbiekben olvashatják majd.)
Kétségtelenül a leglátványosabbak a viselet- és fegyverzetbemutatók, harci- és íjászbemutatók voltak, amelyek nap mint nap népes és lelkes közönséget tudhattak magukénak.
Esténként a szokásos két nagyszínpadi koncert mellett a kisszínpad teret adott a kezdő vagy kevésbé ismert bandáknak is a bemutatkozásra – közülük nem is egy szerzett kellemes meglepetést, például a Metalon pénteki produkciója mindenképpen kiemelendő.
A nagyszínpadi koncertek sorát szerdán a gyergyószentmiklósi No Sugar nyitotta, az utánuk következő Alvin és a Mókusok punck-rock banda energikus bulit kerekített. Csütörtökön a Hungarica teremtett hangulatot, majd a felvidéki Nevergreen csapott a húrok közé. Biztosan nem csak a rajongók, a zenekar tagjai is sokáig emlékezni fognak az Omen pénteki koncertjére: a szakadó esőben, a szó szoros értelmében is állta a sarat a közönség – nem mindennapi hangulat alakult ki, innen a Zorall könnyedén vette át a stafétát. A Romantikus Erőszak szombati koncertjén érezni véltük, hogy a bevallottan sportrajongó zenészek nem szeretnék lekésni a vízilabda világbajnokság döntőjét (megbocsátható módon), az Ossian azonban – a közönség hathatós segítségével – „mindent vitt”, egyike azoknak a bandáknak (szerencsére sok ilyen van a magyar rockzenében), amelynek dalait a tizenévesektől a negyvenesekig mindenki együtt énekli. Vasárnapra sem fogytak el a húzónevek: a Dorothy és a Depresszió zúzott a nagyszínpadon, a zenei felhozatalra ebben az évben sem lehetett panasz.
Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy a szokásosnál nehezebben indult be, „telt fel” a tábor, ennek két oka is gyanítható volt: egyik, hogy a jól bejáratott, megszokott időpont változott, emellett az időjárás-előjelzés sem biztatott egyhetes sátorozásra. Nyilván ezek kis szerencsével mind áthidalható akadályok, nem is tántorították el azokat, akik hosszú évek óta rendszeresen visszajárnak, és szerencsére – a rendezvény fő céljának megfelelően – nagyon-nagyon sok fiatal, tizenéves választotta az EMI táborát.
Sorbán Attila kérdéseinkre kifejtette: „a módosult időpont miatt valóban közelebb kerültünk Tusványoshoz, ám ez nem jelent gondot. Hozzánk a magyar rockzenét kedvelő, a nemzeti kérdések, tényleges politikai viták iránt érdeklődő fiatalok jönnek el, akik foglalkozni akarnak a népünk sorsát meghatározó problémákkal. Az időpontváltoztatásra azért volt szükség, mert ragaszkodtunk hozzá, hogy idén a Magyar-Turán Alapítvány, a Kurultaj csapata jelen lehessen. Augusztus 11-13. között pedig Bugacon zajlik a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepe, az Ősök Napja (részletekért lásd Erről tudott? rovatunkat) az ő szervezésükben, ezért mi, a „kisebbek” alkalmazkodtunk. Ugyanakkor a tavalyi esőzések jelentősen megnyirbálták a költségvetésünket (négy napon át viharok voltak, ezért csökkent a résztvevők száma), emiatt későn foghattunk neki a szervezésnek, jelentős hiányt kellett előbb ledolgoznunk az év során. A finanszírozásunk a nyár elejére állt össze – mi mindent megtettünk azért, hogy ebben az évben is legyen EMI-tábor, 4-5 hónap munkáját hoztuk be. Ugyanakkor látni kell: minden olyan rendezvény, amely nem városnapok – Kolozsvári Magyar Napok, Vásárhelyi Forgatag, Szent György Napok –, nehézségekkel küzd, egyszerűen túl sok fesztivál van már Erdélyben.
Véges számú magyar fiatalt a véges anyagi lehetőségekkel bíró szülők „fesztiváloztatnak”, emiatt túl sokfele oszlik a közönség. Ezelőtt jó néhány évvel mindössze Tusványos, Félsziget, a Rockmaraton és az EMI-tábor töltötte ki a nyarat, ma már csupán júliusban van négy kisebb-nagyobb fesztivál. A falunapok irracionálisan versengenek abban is, hogy minél nevesebb fellépőket hozzanak el, emiatt elsikkad a tartalom. A túl sok fesztivál ugyanakkor felnyomja az árakat is: azok a dolgok, kellékek, amik régen kölcsönkérhetőek voltak, ma már csak bérbe vehetők, amik korábban bérbe vehetők voltak, ma már csak megvásárolhatók, amik korábban olcsók voltak, ma drágák.
Ugyanez áll némelyik együttesre is, bár azok a zenekarok, amelyek a táborunkba érkeznek, mindig szívvel-lélekkel jönnek, nagyon keveset kérnek a konkrét költségeiken felül. Nem volt célunk az sem, hogy belefolyjunk a magyarországi politikába, semmiképp nem akartuk, hogy az EMI-tábor kampányállomás legyen.
Mindezeket összegezve tehát: célunk átalakítani az EMI-tábort, ezért is hívtuk meg a Kurultaj csapatát, szeretnénk, hogy megmaradjon annak az értékadó helynek, amelynek ismerjük immár 13 éve, és nem kívánjuk tovább „fesztiválosítani”. Persze továbbra is minden segítséget szívesen fogadunk ahhoz, hogy jövőre ebben a szellemben folytathassuk, és az érdeklődők az előadásainkért jöjjenek el, a koncertek csak a pluszt jelentsék – osztotta meg a főszervező.
Legyen így, tapasztalják meg jövőre is minél többen a nemzeti összetartozás érzését, és értsék meg, hogy megmaradásunk kulcsa Erdélyben és a Kárpát-medencében az összefogás, közös ésszel és odaadással végzett munka nemzetünkért. Amint egy előadáson is elhangzott: kinek-kinek legjobb tudása szerint, saját területén, szakmájában kell helytállnia, nem valami vagy valakik ellenében, de az összmagyarság érdekében.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Választáson való részvételre buzdítanak
Regisztrálni kell
A háromszéki embereknek egyáltalán nem mindegy, hogy Magyarországot milyen kormány vezeti, ezért – ha már megteremtetett ennek lehetősége – el kell menni szavazni, hangoztatta Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a júliusi megyeinfón.
Minden magyar állampolgár szavazhat, de csak akkor, ha regisztrált. Természetesen csak az regisztrálhat, aki korábban megkapta a magyar állampolgárságot – emlékeztetett Tamás Sándor. Látjuk, hogy most olyan nemzeti kormánya van Magyarországnak, amely nem csak politikai nyilatkozatokat tesz, hanem megmaradásunkat, fejlődésünket segítő programokat kezdeményez – tette hozzá.
– Igen, az a célunk, hogy az Orbán Viktor vezette kormány folytathassa a munkát, és ehhez mi, háromszékiek is hozzá akarunk járulni. 2014-ben a mai nemzeti kormány pártja mintegy 65 ezer szavazatot kapott Erdélyből, ami éppen „átbillentette” a kétharmadot – jelentette ki Tamás. Aki augusztus végéig kéri a magyar állampolgárságot, az jó eséllyel december végéig meg is kapja, és marad ideje regisztrálni a választások előtt. Aki már regisztrált, annak nem kell még egyszer megtennie – foglalta össze a megyetanácselnök.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pártpolitika-mentes EMI-tábor
Több anyaországi sajtóorgánum, köztük jelentős látogatottságú világhálós hírportálok, így a 888, a Pesti Srácok, az Origo és a Magyar Idők is foglalkozott azzal az érdekes fejleménnyel, hogy idén nem lépett fel Vona Gábor a „maga Tusványosán”, az EMI-táborban. A kormánypárti orgánumok lényegében Vonának róják fel a gyergyói szereplés elmaradását és azt, hogy a Jobbik Ifjúsági Tagozata idén nem az EMI-tábort választotta saját nyári táborának.
Nem kétséges, hogy Vona gyergyószentmiklósi, minden alkalommal nagy sajtóérdeklődés által kísért fellépésének elmaradása szorosan összefügg a Jobbik politikai irányváltásával, de a legkevesebb, ami állítható, hogy az elválás nem elsősorban Vona akaratából, hanem kölcsönös megegyezéssel történt. Még valószínűbb, hogy a gyergyói szervezők voltak azok, akik az elmúlt egy évben történtek után nem kívánták már látni Vonát a táborban. És jól tették.
A Jobbik vezetőinek világlátását a pártszempontok uralják. A leginkább jóindulatú értelmezés szerint is az új stratégia, az Orbán-fóbiás baloldali szavazók megnyerése keretében az eme manőverrel együtt járó báziscserét és hitelvesztést a párt vezetése kalkulált kárnak tartja a magasabb cél, a kormányzás érdekében. Megeshet, úgy vélik, hogy a kormányrudat megszerezve jóvá lehet majd tenni a nemzetellenes bűnöket. (E gondolatmenet több ponton is sántít, első, hogy a Jobbik 2018 garantáltan nem kap abszolút többséget, a második, hogy kormányról aligha lesz képes a legfőbb problémát, a migráns-válságot jobban kezelni, mint az Orbán-kabinet, a harmadik pedig, hogy a hitelességet sokkal nehezebb visszaépíteni, mint elveszteni.)
Az EMI-tábor szervezői viszont aligha kompromittálhatják magukat azzal a pártvezetővel, aki ismételten Soros György és a nemzetellenes magyar álbaloldal mellé állt az utóbbi időben (CEU-ügy, civil törvény) a globális háttérhatalom vonatkozásában egyre keményebb hangot megütő Orbán Viktorral szemben. Jó döntés volt Vona mellőzése. Kár lett volna feláldozni közel másfél évtized tudatos, elvszerű, nemzetpolitikai építkezését a Jobbik elrontott pártpolitikai taktikázásának oltárán.
Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A város kulcsa sem nyitja a Jézus kápolnát
Nyitvatartás nincs, gondnokság minek, ha a szomszédnak vannak nyulai és önkéntesek viráglocsolás mellett körbevezetik a látogatókat.
Turistaként jártam a székelyudvarhelyi Jézus Szíve kápolnánál a minap délután. Ki akartam próbálni, hogy mit tudna tenni egy odaérkező látogató, aki csak annyit tud, hogy az a kápolna különleges, és meg szeretné nézni.
Nyitott kapu fogadott, aztán az információs táblán ez állt:
Székelyudvarhelynek több évszázados múltja ellenére nincs látványos középkori épített öröksége. Ennek a kornak az egyetlen, szinte eredeti állapotában fennmaradt műemléke a város déli kijáratánál elhelyezkedő Jézus kápolna.
Ó, vagyis ha bármi igazán eredetit akarok látni Székelyudvarhelyből, akkor ez az egyetlen kápolna az, mert a jelek szerint ez a város legrégebbi építészeti műemléke, így ez a felhívás a „nem hagyhatom ki, látnom kell" motivációval bír.
Továbbmegyek, és az ígéret szerint valóban látványos képek fogadnak, szélröptette zsindelyek szanaszét, letört faágak, aminek leglátványosabb darabjait már összetakarította az ott tevékenykedő Dénes bácsi.
Nyitnám az ajtót. Zárva! Mégis azt írja rajta:
Téged is vár a Jézus Szíve kápolna, ölelkezések színhelye...
A felirat alatt felfedezek egy telefonszámot, de épp akkor jön két, láthatóan valódi turista, így gyorsan a háttérbe húzódva figyelem, hogy mit is tesznek ők.
Ugyanazt, mint én: megnézik a feliratokat, megnyitják az ajtót, látják a telefonszámot, hát ők nem tudnak telefonálni, tanakodnak, visszajönnének, de mikorra, meglátják Dénes bácsit érdekelődnek.
Dénes bácsi elmondja, hogy nála volt kulcs, de elvették, mert pályázatot nyertek és azt ígérték, hogy fognak neki felújítani, de még nem fogtak.
A két hölgy próbál összerakni egy képet arról, hogy miért nem látogatható, miért nincs egy napra sem nyitásrend kiírva, kiköbözik, hogy egyáltalán kinek a fennhatósága alá tartozhat a kápolna, a táblán felfedezik a helyi önkormányzatot, de a Dénes bácsitól kapott információkból képbe jön az egyház, a múzeum is.
Ekkor már odamegyek hozzájuk és beszélgetésünkből kiderül, hogy bár ők Magyarországról jöttek, de az egyik hölgy az id. Péter Attila unokája, aki egykori székelyudvarhelyi tanárként számos helytörténeti könyvet írt.
Méhesi-Melis Csilla kamaszkori emlékeiben tisztán él az, amikor a kápolnába érkező turistáknak a nagyapja mesélt annak történelmi, legendai vonatkozásairól és a környező gyógyforrások erejéről, melyek főleg a szemet gyógyítják.
"Amikor már legyengült, akkor már én meséltem ,és hoztam ide a barátaimat, ismerőseimet, mert ez valami mágikus hely, aki belép oda az érzi, valami varázslat van ott. Itt kint zajlik a modern élet, nagy forgalom, munkálatok, zaj és mindemellett itt van egy kis csoda ebben a szegletben" – mondta Csilla, és természetesen meg szerette volna osztani barátnőjével, Zsuzsival is mindezt.
A vicces ebben az, hogy nagyapja utolsó tiszteletdíja Székelyudvarhely önkormányzatától a város kulcsa, de Csilla ezzel sem nyithatta ki a kápolnát, így távoztak.
Aztán felhívtam az ajtón szereplő telefonszámot, és a hölgy elmondta, hogy idén már nem az ő tisztsége a vendégvezetés, mert erre nem szavaztak meg fizetést neki, így most ott nincs gondnok és nyitvatartási idő sem a kápolnánál.
Azonban neki mégis adtak kulcsot, mert ő ültetett virágokat a várfalon belülre és a kápolnába is, így gondozhatja azokat, de önkéntesként tiszta szívesen lemegy és körbevezet, elmeséli a hely történetét, és előzetes egyeztetés alapján ezt bárkivel megteszi, ha épp ráér, mert például holnap nem ér rá.
Aztán Dénes bácsival beszélgettem, és ezalatt érkezett egy hölgy, aki két gyerekének szerette volna megmutatni a kápolnát, de meg kellett elégedniük egy fotóval a kápolna előtt.
Dénes bácsi nagyon nyitottan elmondta, hogy ő itt lakik a szomszédban, s bár református, de amolyan önkéntesként szívesen gondozza a kertet, megkaszálja, mert az mindenkinek jó, de főleg a nyulainak.
Aztán kérve- kéretlenül, ha a szél ledönti a környező fákat, azokat is összetakarítja, sőt még fa illemhelyet is épített a telek végébe, mert „tudja, amikor 1-2 busz népe megérkezik és itt-ott pisilő helyet keres, akkor utána nem olyan kellemes mindenhonnan mocskos WC papírokat szedegetni össze."
Csak úgy belegondoltam, hogy milyen véleményem is alakulhatna ki egy városról, aminek a legrégebbi épített örökségéhez ellátogatva ilyen sztorik fogadnának.
Mindenesetre turistáskodásom alatt nem jutottam be a kápolnába, de előzetes egyeztetéssel holnap vagy holnapután bejuthatok.
KOMSA ANDREA KATALIN / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Bitay Enikő: Debreczeni Márton öröksége
Augusztus 5-én 13 órától a magyargyerőmonostori 8. Madárleány-nap keretében Bitay Enikő Debreczeni Márton örökségéről tart előadást az újonnan megjelent, Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége c. kötete kapcsán. Előadásában kitér a kötet háttértörténetére, azaz arra az Erdélyi Múzeum-Egyesület által indított nagyszabású digitalizálási munkára, melynek keretében sor került Debreczeni Márton kéziratos hagyatékának feldolgozására. Az 1802-ben Magyargyerőmonostoron született Debreczeni Márton, a reformkori Erdély ipartörténetének kimagasló egyénisége. Tevékenysége igencsak sokszínű: mint mérnök, feltaláló, iparszervező, szakíró és szótárszerkesztő egyaránt maradandót alkotott. Bitay Enikő kötete Debreczeni Márton életútját és kéziratos hagyatékát ismerteti, különös tekintettel műszaki újításaira és szótárszerkesztő tevékenységére. eme.ro