Iskolaépületeket vásárolt meg a katolikus egyháztól Temesvár városa
Temesvár városa megvásárolja a temesvári római katolikus püspökségtől a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rendje iskolaépületeit - jelentette be egy keddi sajtótájékoztatón Nicolae Robu polgármester. Amint az Agerpres hírügynökség felidézte, a város 4,6 millió eurós vételárban egyezett meg az egyház képviselőivel. Az összegért Temesvár Józsefváros nevű városrészében egy 1,3 hektáros telket, és rajta álló hat épületet vesz át, amelyek együttes hasznos területe több mint 13 ezer négyzetméter. Nicolae Robu szerint az adásvétel a városi tanács jövő héten meghozandó határozatával válik törvényessé. A megállapodás szerint a város a vételárat három év alatt fizeti ki, negyedévenkénti részletekben. A polgármester megjegyezte: a tárgyalások kezdetekor az egyház nyolcmillió eurós árat szabott meg, erről jutottak el végül a 4,6 milliós vételárra.
Az épületegyüttesben jelenleg a Temesvár egyik legrangosabb iskolájának számító Colegiul Banatean (Bánsági Főgimnázium) és a szerb nyelvű Dositej Obradovic gimnázium működik. Az épületek bérléséért havi 22 ezer eurót fizetett az egyháznak a város. Szekernyés János temesvári helytörténész az MTI-nek elmondta, a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rend 1858-ban telepedett meg Temesváron, és rövid idő alatt egész iskolarendszert épített ki a városban. A temesvári központú rendnek Erdélyben és Magyarországon is vannak intézményei. (mti)
Kovács Zsolt
Transindex.ro

Tőkés: a román titkosszolgálatok emberei történelmet hamisítanak
Tőkés László közleményben reagált a volt szekus tisztek történelemhamisító rágalmaira. Az erdélyi EP-képviselő nyilatkozata alább olvasható.
November 19-én este a Realitatea nevű bukaresti kereskedelmi televízióban Octavian Hoandră vezényletével valóságos Securitate–SRI (Serviciul Român de Informaţii – Román Hírszerző Szolgálat) kerekasztalnak lehettünk tanúi, többek mellett Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes vezetőjének, valamint Costin Georgescunak, a SRI volt vezérigazgatójának részvételével. Összeállt, ami összetartozik – mondhatni annak kapcsán, hogy az előbbi az 1980-as években Temesváron az ún. Tőkés-ügy főrangú felelőse volt, az utóbbi pedig annak a becsületbíróságnak a jelenlegi elnöke, melynek javaslata alapján Klaus Iohannis államelnök ez év márciusában visszavonta tőlem a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrendet, amivel forradalmi érdemeimért tüntettek ki. A nacionálkommunista időket idéző kerekasztal – egyebek mellett – fizetett titkos ügynöknek nyilvánította szerény személyemet, aki „nem Ceauşescunak, hanem Romániának voltam – és vagyok – az esküdt ellensége”. Ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő kellő időben nem tartóztattak le.
Mindezt akár személyi szintre korlátozódó, becsületbeli sérelemnek foghatnánk fel, hogyha egyúttal az 1989-es temesvári népfelkelés történelmet hamisító átértelmezésére is nem történt volna kísérlet. A „szenzációs leleplezések” szándékával megszólaló titokszolgák és beszélgetőpartnereik ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem amazok mesterkedése, egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása – ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával.
Ezzel együtt a régi-új román titkosszolgálat a példamutató temesvári román–magyar összefogást is hitelteleníteni próbálja, irredenta románellenes „összeesküvésnek” igyekezvén beállítani az ott történteket. A magyarellenes Securitate-propaganda attól sem riad vissza, hogy a soknemzetiségű Temesvártól elvitatva, a moldvai Iaşi városának tulajdonítsa a népfelkelés kirobbantásának elsőbbségét.
Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban.
Temesvár szellemében tiltakozom ugyanakkor a forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen, ami nem más, mint a csausizmus és a szekurizmus posztkommunista megnyilvánulása.
Tiltakozásomnak a mai napon az Európai Parlament nyilvánossága előtt is hangot adtam. Az elmondottak vonatkozásában óvatos bizakodásra adnak okot azok a fejlemények, hogy idén júniusban – az események után közel harminc esztendővel (!) – a legfelsőbb bíróság elrendelte az 1989-es forradalom aktáinak az újranyitását, legutóbb pedig a katonai ügyészség emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot a forradalom ügyében. Az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom” helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Strasbourg, 2016. november 21.
Tőkés László
volt temesvári lelkipásztor
EP-képviselő
itthon.ma//erdelyorszag

Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
November 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórvány-mozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Bányai Csaba rettegi lelkész, a Dési Egyházmegye esperese bevallotta, hogy Kolozsvárt felnőtt fiatalként elképzelhetetlen volt számára a szórványlét. A dési egyházmegyében, ahol korábban soha nem tapasztalt szeretettel fogadták, jött rá, hogy mennyi sok a szórványtelepülés, és esperesként igyekezett megoldani a Földes Károly által kifogásolt beosztást, lehetővé téve, hogy a lelkipásztorok a lehető legközelebb legyenek azokhoz a településekhez, ahol leányegyházaik vannak. – Mennyire fontos lenne központilag megszervezni a teendőket, hogy a szórványok ne elfelejtett helyek legyenek, és kitartó, becsületes, önfeláldozó embereket megnyerni a szolgálatra, akik képesek a jövőnek dolgozni – hangzott el Jenei Tamás szórványügyi előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnökének hozzászólásában.
Zöld György református lelkész, aki 1977-87 között szolgált Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, számadatokkal bizonyított elkeserítő képet rajzolt a mezőségi szórványok lakosságának fogyásáról. A mezőújlaki leányegyházat 18 lélekkel vette át, és megható, felejthetetlen emlékeket őriz a gyülekezetről. Köbölkútról Mezőújlakra tartva a hegyen át három kilométert kellett gyalogolnia, de az útra néha két-három presbiter is elkísérte. Amikor megjelent a hegytetőn, a nagyszívű Ajtai Károly abban a pillanatban meghúzta a harangot, és ez így ment éveken át. A templomból szinte senki sem hiányzott, és időnként vele tartottak a köbölkúti gyülekezet tagjai is, hogy babusgassák az idős újlakiakat. Bár eljött onnan, a szíve mindig a mezőségi szórványgyülekezetekben maradt, ahol híveinek nyíltsága, szeretete, áldozatkészsége olyan élményt jelentett, amit nem lehet elfelejteni. Ahogy Mezőújlak idős lakóinak ragaszkodását sem. Meghallgattuk a lelkész citerajátékát, majd a Köbölkútról érkezett egykori híveivel előadott énekeket. A lelkes köbölkúti csapat tagjai között némelyek már felnőttként, mások gyermekként kísérték a lelkészt, hogy verset mondjanak Újlakon és a többi szórványban, Komlódon és Oroszfáján is. Jó szívvel vettek részt az újlaki templom megmentéséért szervezett papi kalákában. A megemlékezésen finom falatokkal járultak hozzá a batyusnak hirdetett ebédhez, ahogy a marosvécsi Tóthpál Gizella is tette. A beszélgetés során Lakatos István, Reményke Nagy Mihály és Hajnal, Lakatos Mihály és Ilona, Deák Ferenc, Deák Dánielné Rigó Reményke és Kiss Albert szavaiból kiderült, hogy a Mezőség „gyertyatartójaként” ismert Köbölkúton megszűnt az elemi oktatás, mivel csak két iskolás gyermek van. – Annyi szeretetet kaptam Mezőújlakon, amennyit később sehol soha – emlékezik gyermekkora színhelyére a Marosvécsen élő Tóthpál Gizella, akit az újlaki templomban kereszteltek, és szüleivel nyolc évet laktak anyai nagyszülei falujában, a szabadság és a gyermekkori örömök színhelyén. Ifj. Ajtai Károly, az egyházát 50 évig harangozóként szolgáló néhai Ajtai Károly fia Magyarrégenben él, testvérei a környező városokban.
– Amikor alkalom van, hazajövök, nem felejtettem el, honnét indultam. Vannak még iskolatársak, barátok, megvan a szülői ház is, de omlik össze. Kicsi ház, de a szüleimnek nagy szíve volt benne – emlékezik. Pascu Eszter az utolsó református Mezőújlakon:
– Szegény, árva gyermek voltam, nem volt anyám, nem volt senkim. Mezőújlakra jöttem férjhez, s hogy fedél legyen a fejünk fölött, a köbölkúti tiszteletes megengedte, hogy az üres paplakba költözzünk. Később eladták, és le is bontották. A fiaim itt jártak román iskolába, az egyik Besztercén él, a másik Magyarországon. A faluban az „unguroaica” voltam, de nem hagytam magam, sokat vitatkoztam, hogy a bőröm színe is olyan, mint a többieké. Most nagyon nehéz, mert nincsenek szomszédok, nincsen akivel beszélgessek – panaszolja. Hazafelé menet megállunk abban a négyszögben, ahol a nyolcvanas évek végéig a mezújlaki magyarok éltek, leszegényedett kisnemesi család leszármazottai. Zöld György annak a kedves, ragaszkodó közösségnek az emlékét idézi, amely a szegényes kicsi házakat élettel töltötte meg. A pusztulás látványa elszomorító, Ajtai Károly egykori rendezett portáján a nyitott nagykapun át látszik a megroggyant kicsi ház a leszakadt tornáccal, végében a beomló kúttal. Az út túloldalán a tapasztott falú, bádogtetejű, megrongálódott házikóban Ajtai Kálmán és Mariska hét gyermeket nevelt fel szeretetben és egyetértésben, és öregségükre Ilona lányuk gondozta őket. Zöld György sorolja a neveket, hiszen azon kevesek közül való, aki látta, ismerte a település utolsó lakóit, és most nosztalgiával veszi számba őket.
A hazaúton Eszti néni sokszoros magányára gondolok, ahogy a távozó gépkocsik utasainak integetve ott áll a sárban, büszkén, hogy ennyi vendége volt, aztán elindul hazafelé, s bár nem mondja, de tudom, hogy iszonyúan nehéz utolsónak lenni. Ahogy azt is, hogy egy nagy feladat még várat magára: Földes Károly életének pontos, alapos számbavétele, s jajkiáltásával, börtönnaplójával együtt a megjelentetése, közzététele. Tanúságképpen és felkiáltójelként, hogy a ma virágzónak tűnő falvainkban, ahol annyira kevés az iskolás gyermek, hogy ha nem történik valami változás, ami megkönnyíti a megélhetést, nincsen messze az idő, amikor le kell oltani a villanyt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Modern parkok Barótnak
Barót tanácsának hétfő délután tartott rendkívüli ülésén a buszállomás mellett állami alapokból épült (ANL) tömbháznál, illetve a millenniumi emlékműnél található övezet parkosítására vonatkozó tervezetet fogadtak el.
A hetvenáras területet érintő beruházás összértéke 8,5 millió lej, de a város tehervállalása ennél jóval kisebb, hiszen az önrész alig két százalékra rúg. Az is meglehet, még jóval kevesebb lesz, mivel valószínűleg a tavaly vásárolt tizenhat áras területrész értéke is elszámolható lesz. A Központi Regionális Fejlesztési Ügynökséghez leadásra kerülő iratcsomó több, megyeszinten is újdonságnak mondható fejlesztést tartalmaz. Lázár-Kiss Barna András polgármester és László Sándor főépítész elmondása szerint mindkét helyszínen játszótereket alakítanak ki, számos padot helyeznek el, az oda vezető utakat felújítják, az emlékmű mellett a sepsiszentgyörgyihez hasonlító, megvilágított szökőkutat alakítanak ki, a tömör kőből készített közvécé az autópályák mellett találhatókkal egyezik meg – nehezen rongálható és öntisztító lesz –, így igencsak hosszú jótállási idővel rendelkezik. A villanylámpák a szép és hangulatos megvilágítást biztosítják, térfigyelő kamerákat helyeznek el, a város és a régió történelmével többnyelvű interaktív információs tábla segítségével ismerkedhetnek az arra járók, a zöldövezeteket pedig önműködő öntözőrendszer tartja majd karban, emberi munka csak a kaszáláshoz és a lombkoronák nyírásához kell. A beruházást mindegyik tanácstag támogatta szavazatával.
Hecser László
Az emlékmű felirata: Millenium 2000, Bodó Levente alkotása.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párbeszédet a románsággal
Nem lehet elégszer hangsúlyozni a magyar–román párbeszéd fontosságát, ezért kiemelt jelentőséggel bír minden olyan kezdeményezés, amely egymás megismeréséről, az előítéletek lebontásáról, közös törekvéseinkről, az értelmes dialógusról szól.
Az elmúlt hétvégén Kolozsváron szervezett román–magyar konferenciát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Reconstructio Egyesület, s bár az kétségkívül örvendetes, hogy a rendezvény immár hagyományosnak számít, hiszen Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Brassó után immár negyedszerre szervezik meg, azt mégiscsak sajnálattal kell megállapítanunk, hogy évente csak egyszer adódik lehetőség közös dolgaink megbeszélésére. Az EMNT kezdeményezéséről csak elismerően szólhatunk, de valljuk be: kevés ez, nagyon kevés, ha le akarjuk bontani az előítéletek falát, ha le akarjuk fegyverezni azokat a hivatásos gyűlöletkeltőket, akik önös érdekekből szítanak viszályt a román és a magyar közösség tagjai között. Nem elég, ha csak ők cselekednek, nem elég évente csak egyszer számba venni közös dolgainkat nyitott elméjű politikusokkal, újságírókkal, akadémikusokkal, civil szférából érkező értelmiségiekkel, nem járhatunk sikerrel, ha csak ennyi időt, energiát, pénzt, odafigyelést áldozunk erre a célra. Mert ismételhetjük untig, hogy a többségi nemzet képviselőinek kellene kezdeményezniük a párbeszédet, hangsúlyozhatjuk állandóan, hogy mi nyitottak vagyunk, siránkozhatunk naphosszat, hogy hangunkra nem figyelnek – ha mi magunk nem változtatunk a helyzeten, másra hiába várunk. Nekünk kell kezdeményeznünk a dialógust, a közeledést, ha azt akarjuk, hogy törekvéseinkről ne a hivatásos gyűlöletszítók hazugságai alapján tájékozódjanak azok a románok, akik amúgy semlegesen vagy éppen jóindulattal viseltetnének irántunk. Nekünk kell megkeresnünk azokat a véleményformálókat, értelmiségieket, politikusokat, akik nyitott szívvel és elmével, megértéssel viseltetnek gondjaink-követeléseink iránt. Olyan ügy ez, amelyben érvényesülhetne a munkamegosztás a magyar pártok és szervezetek között, hisz mindenki megtalálhatná a maga partnereit a civil szférában, az önkormányzatokban, a kulturális vagy akár a politikai életben, és olyan közös érdek ez, amelyre megérné az eddiginél sokkal több figyelmet, időt, szakértelmet, energiát és anyagi forrást is áldozni. A ráfordítás minden bizonnyal megtérülne.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványkonferencia a dévai Dávid Ferenc központban
Jó unitáriusnak lenni a szórványban!
Szatmárnémetitől Nagyszebenig és Nagyváradtól Brassóig Erdély minden csücskéből, sőt Bukarestből is képviseltették magukat a helyi unitárius közösségek a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontban megtartott egyházszintű szórványkonferencián.
A Magyar Unitárius Egyházban a szórványkérdést illetően jelentős szemléletváltás történt az utóbbi időben. Az egyházi vezetőség felismerte: a szórványok megfelelő gondozása, a végvárak megerősítése kulcskérdése a megmaradásnak. A dévai konferencián elhangzó megállapítás, miszerint „egy felér a százzal” – azaz az elszórtan élő egy-két unitárius hívőre is éppúgy oda kell figyelni, mint a százlelkes gyülekezetekre – tulajdonképpen vezérfonala lett az egyházon belül kiépülő szórványstratégiának.
– A Magyar Unitárius Egyházban három vidékre: a délnyugat-erdélyi, az észak-erdélyi és a dél-erdélyi szórványegyházközségünkre szűkítettük hosszú időkig a szórvány fogalmát. Szolgálataink során azonban szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a szórványban lévő, amúgy anyaegyházközségnek minősülő közösségek (pl. Lupény, Petrozsény, stb.) is hasonló gondokkal küzdenek: nyelvi, nemzeti identitásvesztés, jelentős fizikai távolságok stb. Ezért fontosnak tartottam, tartottuk a szórványgyülekezet fogalmának az átértékelését és egy olyan stratégia kidolgozását, mely valamennyi ilyen helyzetben lévő közösségnek, az itt szolgáló lelkipásztoroknak reális támaszt nyújt az embertől emberig történő kapcsolatrendszer kialakításában. A népszámlálási adatok és az egyházi nyilvántartás adatainak találkozása arra enged következtetni, hogy egyházunk nagyon pontos és naprakész adattárral rendelkezik, pontosan tudjuk, hol hány unitárius lélek él. Ez azt jelzi, hogy a szolgálat létezik, működik, de az egyháznak ezt meg kell erősítenie olyan infrastrukturális és anyagi háttérrel, ami lehetővé teszi a tényleges lelkipásztori szolgálatot. Gondolok itt kommunikációs eszközök és autók biztosítására, illetve akár szállásbiztosításra is, hogy a szórványban tevékenykedő lelkészeknek ne csak a havi egy-két igehirdetésre legyen lehetőségük egy-egy távolabb eső közösségben, hanem a beteg- és családlátogatás is beleférjen a kiszállásba – fogalmazott a konferenciát megnyitó előadásában Bálint Róbert Zoltán, a Magyar Unitárius Egyház szórványért felelős előadó-tanácsosa. Vitaindító felszólalásában konkrét adatokkal illusztrálta az egyházközségek kialakulásának történelmi, társadalmi vonatkozásait, azokat a folyamatokat, melyek ezt befolyásolták, illetve melyek ma is alakítják az egyházközségek életét, jövőjét. Ezek tükrében került sor a konferencia másnapján a körvonalazódó szórványstratégia konkrétumainak megvitatására.
A szórványbeli szolgálat sajátos problémáira világított rá előadásában Koppándi-Benczédi Zoltán, a délnyugat-erdélyi szórványegyházközség lelkésze, aki immár 16 esztendeje szolgál e térségben. Egyéni tapasztalatait megosztva mondta: sajnos, a szórványba érkező lelkészeket senki nem készíti fel előzetesen legalább a jellegzetes problémákra, illetve ezek kezelésére. – Egyénileg kell kitaposnunk az ösvényt, sokszor magunkra maradva, olyan körülmények között, hogy a szomszéd (egyházközségi vonatkozásban) száz kilométerekkel odébb van. E helyzetből adódóan elsősorban a jókora fizikai távolságokkal szembesülünk, ami az emberközti kapcsolatok megteremtéséhez szinte állandó úton levést feltételez. Jelentős probléma továbbá a nyelvi, nemzeti dilemma. Hiszen mi a Magyar Unitárius Egyház szolgálatában végezzük a mindennapi lelkipásztori feladatainkat. De mi a teendő a vegyes házasságok, illetve a különböző szertartások esetén, amikor a jelenlévőknek csak kis százaléka érti a magyar nyelvet?! Ragaszkodjunk egyházunk, nemzetünk nyelvéhez, süket fülekre találva, vagy váltsunk nyelvet, feladva ezáltal identitásunknak egy vetületét?! Ezek olyan kérdések, mellyel minden szórványban tevékenykedő lelkipásztor szembesül, és melyekre közösen kell megtaláljuk a megoldást – fogalmazott Koppándi Benczédi Zoltán lelkipásztor, aki a rendezvény házigazdájaként örömmel nyugtázta, hogy az éves rendszerességgel megtartott Dávid Ferenc emlékzarándoklat mellett a dévai zarándok- és szórványközpont immár országos szintű konferenciának is méltó helyet tudott biztosítani.
A szórványegyházközségek, illetve az ezekben szolgáló lelkipásztorok helyzetének általános bemutatását követően a konferencián sor került valamennyi jelen lévő egyházközség bemutatkozására. A technika modern eszközeit felhasználva alakult ki a körkép: Brassó, Kőhalom, Fogaras, Nagyszeben, Nagybánya, Zilah, Szatmárnémeti, Temesvár, Déva, Lupény, Petrozsény és Bukarest helyzetéről. – Bár Brassó és Fogaras jelentős lélekszámú anyaegyházközségnek számít, a szórványra jellemző gondok itt is fellelhetők. A konferenciára való meghívásukban pedig az is közrejátszott, hogy szeretnénk felhívni az erős anyaegyházak figyelmét arra, hogy felkarolják a környékükön lévő apró gyülekezeteket – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán.
A konkrét helyzetek számbavételét követően a már kidolgozás és részben megvalósítás alatt álló szórványstratégia újabb elemeit vitatták meg a jelenlévők. – Egyházi szinten szeretnénk támogatni a szórványegyházközségek megerősödését szolgáló rendezvényeket. Éves vonatkozásban négy ilyen rendezvényre gondolunk, melyek kulturális és identitáserősítési céllal kerülnének megvalósításra. Kettő helyi szintű kezdeményezésként, egy a tömb–szórvány találkozására biztosítana alkalmat, egy pedig akár konferencia jelleget öltve a teljes szórványt érintő kérdések megvitatására nyújt majd lehetőséget – fogalmazott Bálint Róbert egyháztanácsos.
A helyi kezdeményezésű programok szintjén sok nagyszerű példa és ötlet hangzott el. – Mi itt, a délnyugat-erdélyi szórványban két ilyen rendezvényt ajánlottunk társaink figyelmébe. Az egyik az idén immár harmadízben megrendezésre kerülő ökumenikus jellegű Adventi Találkozások, melyen a helyi magyarság egy kulturális eseményen, illetve az azt követő, kézműves foglalkozással egybekapcsolt kötetlen együttléten vehet részt az adventi időszakban hétről hétre. A másik kezdeményezés a tavaly Temesváron megtartott Unitárius Nap, melyre meghívtuk a város elöljáróit, közéleti személyiségeket, testvérfelekezeteket és természetesen unitárius híveinket, illetve a velünk szimpatizálókat. Idén december harmadikán szeretnénk újra megrendezni a tavaly nagy sikernek örvendő Temesvári Unitárius Napot. Ezeket a rendezvényeket ajánlottuk a jelenlévők figyelmébe és a magunk során mi is sokféle nagyszerű ötlettel gazdagodtunk – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán lelkipásztor, hangsúlyozva, hogy mindannak, amit a Magyar Unitárius Egyház szórványstratégiájába foglal, be kell illeszkednie a helyi, régiós, erdélyi és össznemzeti megmaradást célzó stratégiába.
A rendezvénynek lélekemelő momentuma volt a konferencia első napját záró zenés istentisztelet, melyre a résztvevők mellett hivatalos volt a dévai magyar közösség is. Molnár Imola 26 esztendős nagyváradi lelkész megindító őszinteséggel beszélt a más nyelvű és vallású közösségek tengerében élő parányi unitárius gyülekezetben megélt tapasztalatáról. És ebből fakadóan meggyőződéssel állította: jó unitáriusnak lenni a szórványban! Jó egy olyan közösséghez tartozni, melyben az ember otthon érezheti magát, önmaga lehet, segítségre számíthat és számítanak rá. Sajátos megvilágításba helyezve a magvető példázatát, úgy fogalmazott: a szórványban, nyelvi, vallási elszigeteltségben élő emberek hasonlatosak az útszélre, kövek közé, tövisek közé esett búzamagokhoz. Ezek közül a könyörtelen környezet sokat elpusztít. De amelyek megmaradnak, szárba szökkennek, kalászt növesztenek, azoknak megerősödő gyökereik áttörik a felszínt, és az Isten igéje által táplált anyaföldbe kapaszkodva részévé lesznek a nagy búzatáblának. Elszórják magvaikat, ezek szárba szökkenve új kalászt növesztenek, és ha gyökereikkel elég mélyen kapaszkodnak a tápláló földbe, életet jelentő kis búzatáblákká lehetnek a kietlen vidéken. És zöldellő kalászaikkal hangos kiáltásként jelzik: itt vagyunk, élünk és élni akarunk! A szívhez szóló prédikáció üzenetét a kolozsvári Lángol ifjúsági csoport tagjai egyházi énekekkel és közismert, találó szövegű slágerekkel erősítették meg. Az különleges istentisztelet végén, a lelkésznő arra kérte a jelenlévőket, hogy az asztalra kihelyezett tiszta vizű tálba dobják be a lelküket éppen marcangoló fájdalmat, gondot, bajt jelképező apró kavicsokat, és helyezzék mellé az Isten felé irányuló hála szimbólumaként kikészített rózsaszirmokat, a különböző formában megtapasztalt gondviselésért. Emlékeztetőül pedig mindenki magával vihetett egy marék búzát, hogy gyermekeivel, unokáival elültesse és erőt merítsen az apró mag élniakarásából.
A lelket mélyen megmozgató istentisztelet nagymértékben hozzájárult a konferencia pozitív hangulatához, végkicsengéséhez: jó szórványban unitáriusnak lenni! Szükségünk van egymásra és közös erővel akarunk itt tovább élni, a mélyen gyökerező, zöldellő búzatábla részként!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Hova tovább, romániai műemlékvédelem?
A romániai műemlékvédelem jelenleg mélybeható változásokon, mondhatni paradigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező Nemzeti Régészeti Bizottság valamint a számos megyében megújhodó, ám problémáktól nem mentes Műemlékvédelmi Bizottságok kedvező reményekkel kecsegtetik Románia történelmi emlékei iránt figyelmet tanúsító szakmai és nagyközönséget. A változások nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak el, de nyomokban már Hegedűs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.
Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és befektetések, valamint a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász templomok összeomlása valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai mű- emlékvédelem megújhodását.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szövetsége) kiadott egy jelentős kötetet, amely a múzeumok szerepét taglalja a globalizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában. Megjelent ugyanakkor Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész szerkesztésében a régészeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat felvonultató kézikönyv. A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvédelmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival. Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem rekonstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a 19. század végén vagy az ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor létrehozott mű- emlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy Xanten római erődjéhez hasonlóan újra-épített régészeti Disneylandek és szórakozóparkok: az új trend szerint a földből előkerült és múltunk szerves részeként értelmezett történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni és sokkal inkább a hiteles és interaktív, megkapó tájékoztatásra kell tenni a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de szorgalmazta az innovatív technológiák (3D modellezések, hologram-vetítések, internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológiája ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, de hosszú távon sokkal látványosabb és vonzóbb a turisták számára, fenntartása is kevesebb költséget igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, hanem a land art, azaz tájművészet eszközeivel a gabonamező módosításával adják vissza az egykori épület formáit. Interaktív térképek, 3D rekonstrukciók és az ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják az eredeti emlékművet.
Az épített örökség iránt tanúsított új szemlélet azonban nem mindenhol indult el ilyen irányban. A Transsylvania Nostra Alapítvány által nemrég Kolozsváron tartott Tusnád-műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet Európa többi országa is most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitásformáló erőként megjelenni a köztudatban és a második világháború okozta rombolások során elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újra- épülnek, mint ahogy ez Németországban történt a század közepén. Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alelnöke is hangsúlyozta, hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban befolyásolja mind az aktuálpolitika, mind múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk vagy épp, büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlékvédelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600, összeomlás széle előtt álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is. Hasonlóan károsnak nevezhető a rendkívül szoros határidőkkel dolgozó, nemegyszer az építészek, műemlékvédelmi-szakemberek és történészek összehangolt munkáját ellehetetlenítő EU-projektek és pályázatok is. További problémaként említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda, a középkori régészek és a magyar–német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, valamint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.
A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő az olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai vár, a nemzetközi botránnyá lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyulafehérvári Custozza parkban csak részlegesen feltárt légi- ós római tábor székhelye. A sor persze jóval hosszabb: ide sorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körülbástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) és Marospartosban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló történelmi emlékművek – nem egy közülük európai szinten is unikumnak számít – végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat és a fogyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek a hibák vezettek oda, hogy a kulturális minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek igyekszenek a történészek, régészek és műemléki szakértők szavát és befolyását növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.
A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszínt térképezett fel a római határ daciai szakaszán, amelyet 2018-ra, mint világörökségi helyszínt szeretnék az UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény nagyon lehangoló jelenleg: a helyszínek döntő többsége láthatatlan, burjánzó növényzettel fedett vagy hibás módszerrel és technikával rekonstruált. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyorsan, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat. A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz és a 3D világához szokott ifjú generációt ilyennel nem lehet megfogni. Ugyancsak ez igaz a középkori várainkra, a Magyar Királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira, magánházaira is, amelyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakember-gárda tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új műemlékvédelmi törvény (codul patrimo niului) biztosítani. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restauráció- hoz és műemlékvédelmi bemutatáshoz sok, nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a kulturális minisztérium szoros együttműködése a gazdasági minisztériummal és az uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el és jelenleg jogi kiskapuk és a bürokratikus káosz akadályozza épített örökségünk védelmét. A számos negatív példa mellett akad néhány biztató eset is. A sebesvári római és középkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai római erőd új komplexuma vagy az enyedszentkirályi Bánffy-kastély jó példák az új, európai trend hazai alkalmazására is.
Ahhoz, hogy épített örökségünket megmentsük, és szakértői módon megóvjuk mind az enyészettől, mind a fogyasztói társadalom és tömegturizmus veszélyeitől, élővé téve a halott múltat csak úgy lehet, hogy megfelelő teret, jogot és pénzt biztosítunk annak a szakértői gárdának, aki nélkül ez nem lehetséges. Fontos lenne, hogy a nemzetközi trendet követve, végre lehetne ún. public archeology-ről, azaz közrégészetről beszélni Romániában is, magasfokú és interaktív tudomány-népszerűsítésről és modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van és idő- szaki kiállításokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudománynépszerűsítő, kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja történelem-képünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is.
Palmyra és a Közel–Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meggondolatlanság által intő példája és damoklészi kardja kell legyen számunkra is arról, hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a 21. században most dől el és ez csakis rajtunk múlik.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

A Magyar Tudomány Napja Erdélyben
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel, olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. „Hagyománnyá vált azóta, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg”, áll a közleményben.Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 rendezvényével járul hozzá az Egyesület központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódik a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához.A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, tükrözve a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, s lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait is. Ugyanakkor a kapcsolatteremtésekre és kutatási közreműködések kialakítására, megtartására is hatékony fórumként szolgál. Idén A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia nyitóünnepségét és plenáris előadásait november 25-én tartják Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az utóbbi években a fórum témájának megválasztásában is az MTA ajánlását követték a szervezők, így az idei, 15. rendezvény témája Oknyomozó tudomány.
Szabadság (Kolozsvár)

Orbán a választásokról is tárgyalt Kelemennel
A Magyar Állandó Értekezlet jövő heti ülésének előkészítése jegyében tárgyalt egymással Orbán Viktor miniszterelnök és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kedden az Országházban - tájékoztatta Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke az MTI-t.
A romániai parlamenti választások is aktualitást adtak a megbeszélésnek. Az MTI tájékoztatása szerint ennek kapcsán a tárgyaló felek „elégedetten állapították meg, hogy a jelöltállítás és a választási felkészülés terén megvalósult a magyar összefogás".
„Orbán Viktor és Kelemen Hunor fontosnak nevezte, hogy a román törvényhozásban erős magyar képviselet legyen" – mondta Havasi Bertalan. A keddi tárgyaláson áttekintették a magyar állam támogatásával megvalósuló, a romániai magyarság érdekeit szolgáló fejlesztések állását, végül Kelemen Hunor szatmárnémeti látogatásra hívta meg a magyar kormányfőt. A Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár közölte, erre a programra várhatóan még ebben az évben sor.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Bágyoni Balogh Csaba könyvének bemutatója Déván
Kiszállni a hiábavalóság szekeréből!
A dévai Melite református gyülekezeti házban került bemutatásra Bágyoni Balogh Csaba életműkötete, mely a dévai Ortoepia Kiadó gondozásában jelent meg idén októberben. A szép kivitelű könyv grafikai arculata Holczer Noémi Mária munkája, a kötetben szereplő grafikákat Brittich Erzsébet képzőművész-költőtárs alkotta. Neki köszönhető amúgy a 2010-ben elhunyt szerző fennmaradt kéziratainak gondozása is és az, hogy valamennyi írást Szabó Péter költő „kezére adott”, akinek egy igazán tartalmas és mozgalmas, kimondottan olvasmányos kötetet sikerült szerkeszteni belőlük.
Az alapjában véve verseskötetnek mondható könyv szokatlan módon néhány újságcikkel indul, olyan írásokkal, melyek Bágyoni Balogh Csabának a tollából láttak napvilágot a 89-es eseményeket követő eufóriában 40 hétig megjelenő Hunyad Megyei Hírlapban. A kötet további részében is elő-elő bukkan egy-egy hajdani tudósítás, riport, sőt egy interjú is, mely Adrian Păunescu 1990-es dévai látogatása alkalmával készült. Az írások, a sokszor sziporkázó nyelvezet, emberi tartásra intő üzenet mellett értékes kordokumentumok is, hiszen a máig (és még ki tudja meddig?!) elhúzódó hazai változás első jelenségeire világítanak rá: a magyar közösségekben jelentkező civil kezdeményezésekre, az ipari leépülésre, a román és magyar lakosság fel-felszított ütközéseire stb.
A kötetnek alapját azonban a versek képezik. Sok szép, néhol különleges költői képet felvillantó, kötetlen formában, szonettként megírt vagy épp négysorosba tömörített szerelmes vers, mely a múzsákhoz és a költő életkorához igazodva fedik fel a lángoló majd elhalványuló, az ifjúkori, érett férfiúi és az idős kor bölcsességével megélt szerelem szépségeit. Érdekes jelensége a kötetnek, hogy némely szerelmes vers román nyelven íródott (valószínűleg így kívánta a múzsa), és csak utólag fordította magyarra a költő. Olyan vers is szerepel a kötetben, melyet csupán a szerkesztés idején ültetett át magyarra Brittich Erzsébet. Az ily módon megjelenő kétnyelvűség igazi gazdagsága a kötetnek, hiszen az erdélyi irodalomban is kevés az az alkotó, aki egyforma könnyedséggel önti lírai formába gondolatait.
A versek közt fellelhető néhány játékos, már-már gúnyversnek is minősíthető alkotás. S mint a bemutató alkalmával kiderült, ez a hangvétel meglehetősen jellemző volt a szerző mindennapi életére is. Ezt a „rongyos és bolondos” életet nem volt egyszerű végigélnie. Bágyoni Balogh Csaba ugyan soha nem tartozott a hangosan lázadók közé, de a társadalmi konvenciókat gyakran vette semmibe, ha azok ütközésbe kerültek saját értékrendjével. Egyedi úton járt, nem a kitaposott széles ösvényen. Néha kétségbeesetten igyekezett „kiszállni a hiábavalóság szekeréből”. És a könnyed, játékos, itt-ott iróniát súroló humor sokféle élethelyzetben jelentett menedéket a költő – újságíró – fotográfus számára.
Bágyoni Balogh Csaba Marosújváron látta meg a napvilágot 1941. december 11-én. Szülővárosához 14 és fél éves korában írt meglepően érett és szülőföldéért aggódó verset, mely később a Havi Szemlében került kiadásra. Tanulmányait Déván és a vajdahunyadi vegyésztechnikumban végezte. Utóbbi intézményben szerzett tudását bőven kamatoztatta fotográfusként. Életművéhez tartozik a kiadott írások mellett több tucatnyi nagyszerű fénykép, melyek talán a közeljövőben szintén bemutatásra kerülnek. Bágyoni Balogh Csaba eddig egyetlen fotókiállítás főszereplője volt. 2010 októberében a gyulai városházán nyílt meg az édesapja, ifj. Bágyoni Balogh Géza fotóiból készült tárlat. Az alkotó a második világháború idején történő visszavonulást, a Karinthia tartományban, angol fennhatóság alatt eltöltött hadifogság momentumait kapta lencsevégre. A fennmaradt 4/6-os fotókat és diakockákat nagyította és dolgozta fel fia, Bágyoni Balogh Csaba, aki kisgyermekként szintén szemtanúja volt az édesapja által megörökített pillanatoknak. Az A3-as méretűre kinagyított fotográfiák nagy érdeklődésnek örvendtek a 2010-es gyulai kiállításon.
Bágyoni Balogh Csaba élete utolsó évtizedében a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében is dolgozott. Helyismerettel és médiás múlttal a háta mögött katonásan jelentkezett Ljudmilla névre hallgató öreg Ladájával a meghirdetett terjesztői állásra, és legjobb tudása szerint igyekezett azon, hogy a magyar szó minél több Hunyad megyei családhoz eljusson.
Élete utolsó évében fordította magyarra Ovidiu Vasilescu Idei verticale című verseskötetének egy részét, és súlyos betegsége tudatában a már túlvilágon lévő barátjához írt levél formájában vetette papírra gondolatait:Megöregedtem. Hirtelen jött, mint egy szívroham, váratlanul. Pedig jó előre tudhattam volna, hiszen ez az élet természetes rendje. Csak úgy rám tört, minden előzetes bejelentés nélkül. Nem sokkal előtte még halhatatlannak hittem magam. Mire mindent megadott a Teremtőm, hogy könnyebb és kényelmesebb életem legyen, az erőm fogyni kezdett, ráadásul meg is betegedtem. Hogyan is fogalmaztam egyik versemben a hozzám randevúra jövő lányról?: Jött, maradt, s elszaladt, mint az élet….. Igen, ezt teszi ez az ilyen-olyan, a sokszor rongyos, hál’Istennek még többször bolondos, megfejthetetlen isteni ajándék. Te erről már sokkal többet tudsz, mint én, túl vagy a mindenkitől rettegett halálon. Őszintén szólva, kissé irigyellek is érte. Sokszor járattam a szám, meggondolatlanul, hogy én így-úgy nem félek. Nem a fenét! Nem maga a kiszenvedés pillanat aggaszt, hanem az odáig vezető, előttem álló út. Sokan rebesgetik, hogy nem is olyan szörnyű, nem is létezik tulajdonképpen a halál, mindössze annyi: egy másik állapotba, egy másik dimenzióba kerülünk. Megtudom majd, amikor az én időm is eljön, nagyon remélem, hogy ott túl is gyakran együtt leszünk, mint itt, a fényalagút innenső oldalán.
Bágyoni Balogh Csaba 2010 októberében jutott át a fényalagút túlsó végére. De nem ment el nyomtalanul. A jelen kötetbe foglalt versei, publicisztikai és prózai alkotásai egy sajátos világba engednek betekintést, amelyben itt-ott megtalálhatunk egy ismerős érzést, hangot, kiáltást vagy simogatást.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Operett-esttel nyitottak
Erdővidéki Közművelődési Napok
Hétfő este a baróti művelődési házban operett-előadással kezdődtek el, immár huszonnegyedik alkalommal az Erdővidéki Közművelődési Napok.
A rendezvényt a szervező Gaál Mózes Közművelődési Egyesület vezetője, Demeter László nyitotta meg azzal az idézettel, mely egyesületük névadójától származik, s egyben a rendezvény mottója is: „A nemes és önképző munkában egymáshoz szokott baráti frigyben felserdült ifjúság az a fundamentum, melyre egy-egy nemzet jövendőjét fel lehet építeni.”
Mint azonban Demeter hangsúlyozta, amikor a közművelődési napok műsorát összeállították, nemcsak az ifjúság igényeire figyeltek, hanem arra is, hogy minden korosztály találjon abban igénye szerint kedvére való programpontot. Így esett a választásuk a nyitónapon a kolozsvári Operettisimo együttesre. Ez remek választásnak bizonyult, hiszen Kolcsár Katalin, Plesa Róbert, Rigmányi István, Kolcsár Péter, Gyenge Zoltán Balázs, Deák Albert és Székely Zsejke hangulatos estével varázsolta el a kultúrotthont csaknem megtöltő népes közönséget, a magyar operett halhatatlan gyöngyszemeiből bemutatott válogatásukat mindenki vastapssal jutalmazta.
(böjte)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mennyi adót fizet és mennyit kap vissza Székelyföld?
MTI - A befizetett adó és a költségvetésből visszakapott összegek aránya alapján a középmezőnybe tartoznak a magyar többségű megyék - derült ki abból az összeállításból, amelyet a Transindex portál tett közzé kedden a 2016-os év első kilenc hónapjának a pénzügyi adatai alapján.
A portál közérdekű adatigényléssel kapta meg a pénzügyminisztériumtól a társasági adó, jövedelemadó, áfa, illetve jövedéki adó formájában befizetett összegek megyei bontását, és a megyéknek visszautalt összegek statisztikáját.
Ezek szerint az államháztartásnak a megyékből és a fővárosból származó bevételei az első kilenc hónapban elérték a 89,9 milliárd lejt, ebből visszaosztás vagy minisztériumi utalások formájában összesen 33,3 milliárd lej, azaz az összeg 37 százaléka jutott vissza helyi szintre.
Az adatok szerint az egész országban beszedett adó több mint kétharmadát Bukarestben összesítették. Ez annak tulajdonítható, hogy a törvények szerint a nagyvállalatok a fővárosban adóznak. Bukarest az általa begyűjtött adónak csupán a 13 százalékát kapta vissza, de ez is öt és félszer több, mint a székelyföldi Kovászna, Hargita és Maros megyének visszaosztott összegek együttvéve.
A megyei bontás azt mutatja, hogy Románia negyvenegy megyéje közül csak 11 fizetett be többet, mint amennyit visszakapott, harminc megyének viszont több jutott, mint amennyit befizetett. A befizető megyék rangsorát Konstanca vezeti (a befizetések 26 százalékát kapta vissza), utána a Bukarestet körülvevő Ilfov (33), Brassó (34), Kolozs (44), Prahova (52), Temes (53) valamint Dolj (73), Iași (78), Szeben (80) és Argeș (97) megyék.
Nagy mértékben különbözik az eltartott megyék eltartottsági foka. A legeltartottabb megye, a dél-romániai Teleorman csaknem háromszor annyit kapott vissza a költségvetésből, mint amennyit befizetett (292 százalék), további nyolc megye pedig a befizetései több mint kétszeresét kapta vissza. Ezek a bánsági Krassó-Szörényt leszámítva Kárpátokon túli megyék.
A jelentős magyar lakossággal rendelkező erdélyi megyék közül Bihar a befizetett adók 101 százalékát, Maros 104, Arad 108, Szatmár 130, Kovászna 138, Hargita 144, Szilágy pedig 159 százalékát kapta vissza.
maszol.ro

Öt adományzászló a kitiltott székely helyett
Ezúttal öt zászlót adományozott Kovászna Megye Tanácsának Kulcsár-Terza József. Az MPP háromszéki elnöke, megyei tanácstag a szerdai rendes havi tanácsülés előtti felszólalásában emlékeztetett, hogy a bíróság alapfokon a prefektusnak adott igazat, törvénytelennek minősítve az általa adományozott székely zászlót, és elrendelte annak eltávolítását a díszteremből.
A politikus szerdán arról tájékoztatta a testületet, hogy megfellebbezte a döntést, majd válaszként öt zászlóval vonult be, és a már előkészített tartókba betűzte az amerikai, a német, az izraeli, a magyar és a székely zászlót. Elmondta – illetve adománylevelében is megfogalmazta –, hogy az etnikai sokszínűség olyan érték, amit óvni és tisztelni kell. Rámutatott, hogy 1918-ban mintegy nyolcszázezer fős német közösség élt Romániában, napjainkban kevesebb mint harmincezren vannak. Hasonlóképpen a kommunista hatóságok közel 150 ezer romániai zsidót távolítottak el az országból. A német és zsidó közösségek sorsának alakulása bizonyítja, hogy mégsem annyira „modellértékű” a romániai kisebbségpolitika, mondta Kulcsár-Terza, hozzátéve, bízik benne, hogy a romániai magyarság és székelység nem jut erre a sorsra.
Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke felkérte a testület jogászát, hogy a következű ülésre fogalmazza meg az adományt elfogadó határozattervezetet, és megígérte, hogy leltárba veszik a zászlókat. A liberális párti Ion Deaconu tanácstag felvetette, hogy a zászlók kitűzése törvényes-e, válaszában Tamás Sándor a kettős mércéről beszélt, hogy más tájegységek megnevezését, zászlóját lehet használni, ez csak a két székely megyében tilos. Végül megegyeztek, hogy párbeszédre és kölcsönös tiszteletre van szükség.
A polgári párti frakció tartózkodásával szavazta meg Kovászna Megye Tanácsa, hogy 25 ezer lejjel támogatja a december elsejei rendezvényeket. Kulcsár-Terza József MPP-s tanácsos felvetette, hogy évek óta a román nemzeti ünnep hivatalos rendezvényein megjelennek más megyéből érkező fiatalok, akik sértegetik az itt élő magyarságot. „Nem tudjuk, lesz-e újból ilyen felvonulás. Nem tudjuk, mi a célja ennek a rendezvénynek” – fogalmazta meg fenntartásaikat a polgári párti politikus. Hozzátette, a román nemzeti ünnepre a központi költségvetésből is kaphatnak támogatást a szervezők, és felvetette, hogy a március 15-i ünnepségeket nem finanszírozza a megyei önkormányzat.
Tamás Sándor tanácselnök válaszában kifejtette, valóban évről évre több pénzt kér a rendezvényre a prefektúra, de az ország nemzeti ünnepét támogatni kell. Florentina Teacă szociáldemokrata tanácsos meghívta a tanácselnököt a rendezvényre. „Évek óta mondom, csak akkor megyek el, ha fel is szólalhatok. És csak az 1918-ban a kisebbségeknek tett ígéretekre tudok emlékeztetni, és a jelenlegi követeléseinket tudom megfogalmazni” – mondta Tamás Sándor. Ion Deaconu Kulcsár-Terza Józsefet hívta meg, aki azt válaszolta, bármikor szívesen találkozik a tanácstaggal, de számára december 1-je gyásznap.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Csíkszereda vendége volt Budapest főpolgármestere
Budapest városvezetése nyitott arra, hogy kapcsolatokat teremtsen a székelyföldi vállalkozókkal – egyebek mellett ez volt a témája annak a megbeszélésnek, amelyet Tarlós István, Budapest főpolgármesterének a jelenlétében tartottak szerdán a csíkszeredai városházán.
A sajtó számára nem nyilvános beszélgetés után a főpolgármester Székelyföldet és Magyarországot érintő témákról is beszélt a sajtó képviselői előtt. A sajtóesemény kezdetén Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere felelevenítette: Csíkszereda és Tarlós István kapcsolata még 1993-ra nyúlik vissza, hiszen a megyeszékhely akkor lépett testvérvárosi kapcsolatba Budapest III. kerületének városrészével, Óbudával, amelynek 1990 és 2006 között Tarlós István volt a polgármestere.
Tarlós István is visszaemlékezett a testvérvárosi kapcsolat megteremtésének időszakára, majd kiemelte, Óbudán a 2004-es – a nem magyar állampolgárok honosításával kapcsolatos – népszavazás érvényes és eredményes volt. „Ha mindenütt az történt volna akkor, mint nálunk, Székelyföld lakói már 2004-óta kettős állampolgárok lehetnének” – hangsúlyozta Budapest főpolgármestere.
A főpolgármester a városházán megtartott, helyi vállalkozókkal folytatott fórumról is beszélt. „Elmondtam, hogy Csíkszeredára és Székelyföldre vonatkozóan Budapest városvezetése azt tudja ajánlani, hogy kapcsolatokat teremtsünk. Az én elvem, hogy üzleteket nem kötünk, de ki tudunk nyitni olyan kapukat, amelyeken eddig nem lehetett átmenni. Nagyon szívesen állunk rendelkezésre és nyújtunk segítséget” – húzta alá a főpolgármester. Ennek kapcsán lapunk kérdésére, hogy miben is nyilvánulnának meg ezek a kapcsolatok, Tarlós a következőképpen fogalmazott: „Ennek az a lényege, hogy ha egy csíkszeredai vállalkozó kapcsolatot keres Magyarországon, de eddig zárt ajtókra talált, akkor mi a siker reményében nagyban közre tudunk működni. Kapcsolatba tudunk lépni a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarával, akik szakmai segítséget és sokrétű lehetőségeket tudnak nyújtani a székelyföldi vállalkozók számára. Ez megkönnyítheti akár egy székelyföldi cég és egy magyarországi vállalkozás közötti kapcsolat létrejöttét is”.
„Budapest városházának homlokzatán leng a székely zászló, és ott is marad, ahogy az én szobámban is. Azok az emberek lehetnek egy ország jó állampolgárai, akik a lelkületükben őrzik nyelvüket és identitásukat. Az Európai Unió alapelveinek is ez felel meg, más kérdés, hogy az EU jelenlegi vezetése mennyire veszi ezt komolyan” – vetette fel a kérdést Tarlós. Megjegyezte, szubjektív megítélése szerint Székelyföld nincs „elkényeztetve” a román kormánytól kapott pénzforrások tekintetében. „Ennek személy szerint nem örülök, de hangsúlyozom, hogy belügynek tekintem a dolgot” – szögezte le, hozzátéve, hogy a magyar főváros és magyar települések Székelyfölddel való kapcsolatának erősítését nagymértékben támogatja a magyar kormány és Budapest városvezetése is.
Aki nem szavaz, az utólag ne panaszkodjon
„Nálunk sem élünk túl könnyű időszakot, népszavazások voltak, vannak, belpolitikai feszültségek zajlanak, választások közelednek. Én egy dolgot szoktam mindig hangsúlyozni. Menjenek el az emberek szavazni. Áldozzanak rá időt, mert nagyon sok múlik azon, hogy vesszük-e magunknak a fáradtságot. Aki meg nem veszi, az utólag ne panaszkodjon” – emelte ki, utalva a december 11-ei románia parlamenti választásokra. Beszéde végeztével kifejezte Csíkszereda polgármesterével való személyes és a magyar főváros szolidaritását egyaránt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

A trianoni diktátum évfordulójára az erdélyi magyaroknak erős háttértámogatásra lesz szükségük
Budapesten ülésezett a Magyar Állandó Értekezlet Külügyi és jogi szakbizottsága. A tanácskozáson jelen volt Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, a Stratégiai Bizottság elnöke is.
A szakbizottsági ülés résztvevőit Mikola István biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkár köszöntette, aki tájékoztatta a megjelenteket az aktuális külpolitikai kérdésekről, majd Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár adott tájékoztatást a kiemelt nemzetpolitikai programokról. Szilágyi kitért az erdélyi magyar polgármesterek ellen indult hatósági vizsgálatokra, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyére, valamint az Erdély-szerte tapasztalható magyar feliratok és valós kétnyelvűség hiányára. Külhoni magyar érdekérvényesítés európai keretben címmel Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke tartott tájékoztatást, a szerbiai Kisebbségi Akciótervet pedig Nyilas Mihály, a Vajdasági Autonóm Tartomány Kormányának alelnöke ismertette.
Toró T. Tibor szorgalmazta a könnyített honosítási eljárás során szerzett állampolgárság tartalommal való feltöltését, mely véleménye szerint nagyban hozzájárulhat az otthonmaradás ösztönzéséhez. A néppárti politikus ugyanakkor azt is elmondta: a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsra, mint civil-szakmai testületre, a magyar nemzetpolitika meghatározó szereplőjeként kell tekinteni.
Sándor Krisztina felszólalásában elmondta: az EMNT az európai nyelvi charta romániai alkalmazásáról szóló árnyékjelentést készített, valamint aktív tagja az Európai Nyelvi Egyenlőségért Hálózatnak (az ELEN-nek) is, mely a kisebbségi nyelvek európai védelmét tűzte ki céljául. Az EMNT ügyvezető elnöke beszámolt a Kisebbségi Jogvédő Intézettel folytatott együttműködésekről is, s elmondta: több, az EMNT által működtetett Demokrácia-központban nyújtanak ingyenes jogsegélyszolgálatot. Felszólalása végén Sándor Krisztina hozzátette: közeledve az 1918-as román egyesülés és az 1920-as trianoni békediktátum 100 éves évfordulójához, az erdélyi magyar közösségnek erős háttértámogatásra lesz szüksége az anyaország részéről.
[közlemény]
itthon.ma//karpatmedence

Emléktáblát állítanak egy emlékkonferencia keretében Jakó Zsigmondnak
A Partiumi Keresztény Egyetem által szervezett Jakó Zsigmond-emlékkonferenciára a neves professzor születésének 100. évfordulója alkalmából kerül sor november 24-én Nagyváradon.
A Széchenyi-díjas romániai magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál a Berettyó menti Biharfélegyházán született 1916. szeptember 2-án, Kolozsváron hunyt 2008. október 26-án. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és ‑közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
A Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében kezdődik 14 órakor a csütörtöki emlékkonferencia, amelynek keretében sor kerül a Jakó Zsigmond-emléktábla leleplezésére (Deák Árpád alkotása) az egyetemi székház belső udvarában.
Íme a részletes program:
14.00 A Jakó Zsigmond-terem felavatása (földszint, E15-ös terem)
Köszöntő: Pálfi József rektor
14.15 Jakó Zsigmond életrajza – Sipos Gábor történész
14.30 Megemlékezés Jakó Zsigmondról – Kupán Árpád helytörténész
14.45 Andrejszki Judit énekel
15.00 A partiumi Jakó-emléktáblákról – Dukrét Géza helytörténész
15.10 Gyulai Sándor hajdúböszörményi iskolaigazgató köszöntő levelét Hermán M. János ismerteti
15.20 Jakó Zsigmond és Micske – Gavallér Lajos lelkipásztor
15.30 Jakó Zsigmond és Hegyközkovácsi – Forró László lelkipásztor
15.40 Jakó Zsigmond és Biharfélegyháza – Szabó Zsolt lelkipásztor és Tiponuț Mónika iskolaigazgató
16.15 A Jakó Zsigmond emléktábla bemutatása és leleplezése
16.30 Meleg Vilmos szavalata
16.50 A Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére (Kolozsvár, 2016) című emlékkötet bemutatója – Sipos Gábor
17.00 Filmbemutató: Invokáció – Gulyás László és Árva László Jakó Zsigmond életéről készített filmje
itthon.ma

Visszautasították a román nemzeti ünnepre szóló meghívást a magyar elöljárók Kovászna megyében
December elseje gyász- és nem ünnepnap a magyarok számára – érveltek az RMDSZ és az MPP Kovászna megyei vezetői.
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei vezetői elutasították a román nemzeti ünnep alkalmából tartandó rendezvényeken való részvételt. A meghívás a Kovászna Megyei Tanács szerdai rendkívüli ülése keretében érkezett helyi román tanácsosok részéről.
Az RMDSZ Kovászna megyei szervezete és a Kovászna Megyei Tanács elnöke, Tamás Sándor azt mondta, nem tud úgy részt venni az ünnepségeken, hogy ne beszéljen arról, mit jelent 1918. december 1-je a romániai magyarság számára, illetve hogy ne emlegesse fel a gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéreteket.
„Máskor is kaptam ilyen meghívást, de ha elmegyek, beszélek, ha pedig beszélek, olyan dolgokat is mondhatok, amelyeket sokan talán nem szeretnének hallani. (...) Mi tiszteletben tartjuk a román nemzeti ünnepet (...), de a többségi nemzet részéről is elvárjuk, hogy értse meg, december 1-je számunkra nem ok az ünneplésre. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem tiszteljük önöket, de önök is próbálják megérteni ezt az érzékenységünket” – nyilatkozta Tamás Sándor Florentina Teacă szociáldemokrata párti tanácsos meghívására válaszolva.
A Nemzeti Liberális Párt tanácsosa, Ion Deaconu a Mesagerul de Covasna helyi napilap által kezdeményezett, Hívd meg egy magyar barátodat a román nemzeti ünnepre elnevezésű kampány keretében személyesen hívta meg az december 1-jei ünnepségekre az MPP megyei elnökét, Kulcsár Terza Józsefet, utóbbi azonban elutasította a meghívást.
„Számomra ez a nap gyásznap, nem fogadhatom el a meghívást (...), de bármikor máskor találkozhatunk egy kávé vagy egy pohár pezsgő mellett” – válaszolt a meghívásra Kulcsár Terza József.
A Kovászna Megyei Tanács 25.000 lejt hagyott jóvá szerdai rendkívüli ülésén a román nemzeti ünnep alkalmából tartandó rendezvények megszervezésére. Az MPP tanácsosai tartózkodtak a szavazáskor. Mint mondták, sérelmezik, hogy a tavalyi rendezvényeken többen magyarellenes rigmusokat skandáltak.
foter.ro/cikk

Bálint Mózes dicsérete
Az egykor Székelyudvarhely legnagyobb üzemének számító gyár prototípus-műhelyét vezette Bálint Mózes, ahol tudvalevőleg fontos kutatómunka és kísérletezés is zajlott, hiszen el kellett készíteni a gyártásba kerülő alkatrészeket és berendezéseket, olyan technológiai, műszaki leírást mellékelve, hogy a termékek a megfelelő szabványosítás után teljesítsék az elvárásokat. Városszerte legendás volt Bálint Mózes hozzáállása a civil és közösségi ügyekhez is. Nem volt a megyei jogú város életének olyan szegmense – a sporttól, a kultúrától az egyházakig – amelyben, hol nyilvánosan, hol rangrejtetten ne vállalt volna valamilyen szerepet. Személyiségének hatása, egyéniségének varázsa ma is elevenen él a székelyudvarhelyiekben. (Lőrincz Csaba felvétele.)
Amint arról korábban beszámoltunk, november 22-én, kedden tartottuk a Székelyföld novemberi lapszámának bemutatóját, amellyel egyazon időben kisebb ünnepséget is tartottunk Bálint Mózes nyugalmazott művezető tiszteletére.
Az egykor Székelyudvarhely legnagyobb üzemének számító gyár prototípus-műhelyét vezette Bálint Mózes, ahol tudvalevőleg fontos kutatómunka és kísérletezés is zajlott, hiszen el kellett készíteni a gyártásba kerülő alkatrészeket és berendezéseket, olyan technológiai, műszaki leírást mellékelve, hogy a termékek a megfelelő szabványosítás után teljesítsék az elvárásokat.
Városszerte legendás volt Bálint Mózes hozzáállása a civil és közösségi ügyekhez is. Nem volt a megyei jogú város életének olyan szegmense - a sporttól, a kultúrától az egyházakig - amelyben, hol nyilvánosan, hol rangrejtetten ne vállalt volna valamilyen szerepet. Személyiségének hatása, egyéniségének varázsa ma is elevenen él a székelyudvarhelyiekben.
Lövétei Lázár László röviden ismertette a Székelyföld folyóirat vállalt szerepét, illetve az 50. kötetéhez érkezett Székely Könyvtár című sorozatot, amelyet Hargita Megyet Tanácsa támogatásával hoztak létre. Ezt követően levetítettük azt a fotódokumentum-sorozatot, amelyet Bálint Mózes életútjáról állítottunk össze. Olyan gazdag volt ez a nyolc évtized, hogy ötven képkocka csak sejtelmesen illusztrálhatta az odüsszeát.
A Szabó Károllyal közösen készített kisfilm - a rendező-operatőr betegsége miatt - nem készülhetett el, de igyekszünk a közeljövőben olyan állapotba hozni a felvételeket, hogy a legközelebbi alkalomkor bemutathassuk. Az Élő Székelyföld Munkacsoport és a Bibliofil Alapítvány tevékenységében számos lehetőség adódhat majd, igyekszünk erre a részletre is odafigyelni.
A következőkben Péter Péter mérnök-vállalkozó idézte fel Báint Mózeshez fűződő gyári és civil emberi élményeit. Mózsi bácsival beszélgetve, képzeletben bejárták a hetvenes-nyolcvanas évek különböző színtereit, a sikereket, s azt a néhány áthidalt kudarcot is, amelyeket együtt éltek meg a Nagy-Küküllő jobb partján elhelyezkedő üzemben. A hallgatóság tagjai közül többen is együtt dolgozhattak annak idején Mózsi bácsival.
Többen - köztük Ferenczy Ferenc nyugalmazott állatorvos, Székelyudvarhely korábbi polgármestere - a segítőkész embert dicsérték. Ferenczy úr elmesélte, hogy Mózsi bácsi segítségével a nyolcvanas évek elején a "matricások" működőképessé tették a kadicsfalvi tyúkfarm részére vásárolt - gyári állapotában - hibás önitatóit; ez egy nagyvolumenű munka volt, amelyért nem számláztak ki semmit. Péter Zoltán nyugalmazott mérnök a Cérnagyárban dolgozott három évtizeden keresztül. "Két tűz között voltunk - mondotta a szakember -, teljesen más iparágban, de mindig bízhattunk a Gábor Áron és a Matricagyár segítségében, Mózsiban személyesen is, ha valamilyen műszaki megoldásra, baráti gesztusra volt szükségünk."
Az est befejező része a meglepetéseké volt. Gálfi Árpád polgármester emléklapot és jelképes ajándékot nyújtott át. Elekes Gyula képzőművész, a Művelődési Ház igazgatója is - aki a nyolcvanas években a gyár grafikusaként dolgozott - személyes élményeket idézett, elmondta, hogy amikor a művészeti egyetemre való sikertelen felvételizés után állást keresett, Mózsi bácsi és a Matricagyár igazgatója, az immár néhai Fábián István egy hónap leforgása alatt közösen kitalálták, hogy a képzőművész hajlamú fiatalembert hogyan és miként lehet "integrálni" a munkaközösségbe. Elekes egy saját tűzzománc-képét ajándékozta Bálint Mózesnek.
Péter Péter mérnök a családi vállalkozásaként működő, 98 főt foglalkoztató Matplast Kft. részéről adott át jelképes csomagot. Az Élő Székelyföld Munkacsoport (ÉSZM), Páll Ágoston korondi UNESCO-díjas fazekasmesterrel együtt - aki korábban a Matricagyárhoz tartozó kerámiaüzem vezetője, tehát kollégája volt az ünnepeltnek - emléklapot és egy kerámia-plakettet adományozott. Az ÉSZM egyébként elhatározta, hogy ezzel a díjjal hagyományt teremt, s a következő években ilyen formában kívánja majd elismerni azon személyiségek munkáját, akik kimagaslóan sokat tesznek a Székelyföld anyagi és szellemi értékeinek életbentartásáért.
Ezúton köszönjük a közreműködők segítségét. Reméljük, hogy sikeres kezdeményezést indítottunk el ezzel az ötlettel, s az ÉSZM még számos alkalommal lehet majd része örömteli és szép eseményeknek.
Élő Székelyföld Munkacsoport
Emlékeztető: 2007-ben jelent meg Bálint Mózes Testvérmentő. Krónikás napló a csángó sorsról 1990-2007 /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2007/ című könyve. A székelyudvarhelyi Bálint Mózes fáradhatatlanul dolgozott, ő a Testvérmentő, a csángók testvérmentője. Munkásságának és a csángók sorsának krónikája ez a könyv. Sokszor említi munkájában az önzetlen budapesti Atzél Endrét, aki váratlanul bekövetkezett haláláig, 2005. december 7-ig állandóan járta a csángó falvakat. Vitt, amit csak tudott, segített a csángókon, ahogyan csak tudott. Atzél Endrét Ingajáratnak nevezte Bálint Mózes könyvében. /Honismeret (Budapest), 2008/5. sz.
eszm.ro

Erdővidék-díj Kisgyörgy Zoltánnak
A XXIV. Erdővidéki Közművelődési Napok keretében kedden adták át az Erdővidék Kultúrájáért Díjat, valamint a Mecénásdíjat. A baróti művelődési ház színültig megtelt termében a Háromszék főmunkatársának, Kisgyörgy Zoltánnak számos barátja volt jelen – nem csoda: a kitüntetett a hatvanas-hetvenes években tizennégy évig élt és dolgozott a tájegység bányáiban.
Este hatkor már koromsötét volt, ám a római katolikus temetőben mégis maréknyi ember állt körbe egy régi sírt: a 120 éve született, múzeumalapítónak tekinthető Kászoni Gáspár (1896–1989) emlékére gyújtottak gyertyákat, s felidéztek vele megesett, róla szóló történeteket. Az emlékezés tovább folytatódott a művelődési házban, ahol Kisgyörgy Zoltán szólt az értékmentő munkát végző órásmesterről. Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke a 2005-ben létrehozott díjról és az elmúlt években kitüntetettekről – Bodosi Dániel festőművész, a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család, Varga Béla fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, Egyed Ákos történész, akadémikus, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint metszőművész, Deák Vilma volt vargyasi polgármester és értékmentő, Kubánda Gizella középajtai tanítónő, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és a kiemelkedő művelődési szervezői munkásságért és pártolói tevékenységéért elismert Demeter János – szólt, majd Kisgyörgy Zoltán érdemeit sorolta. Mint mondotta, mindenki Zoli bácsija Erdővidéket szolgálta akkor is, amikor bányamérnökként ősleleteket mentett meg, akkor is, amikor hely- és családtörténeti adalékokat gyűjtött, vagy amikor turistakalauzt írt, illetve borvizeinket tanulmányozta, helye van tehát, hogy Erdővidék – a baróti díszpolgárság odaítélését követően – ismét kimutassa háláját. Lázár-Kiss Barna András polgármester úgy fogalmazott, remek helyre került a díj, hiszen olyan ember munkáját jutalmazzák, aki fáradhatatlanul dolgozik, s tudása megosztásával szolgálja közösségét. Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa laudálta a barátot, a kollégát és elismert szakembert. A kötelezőnek mondható, Zoli bácsi életpályáját érintő adatok bár szerepeltek a méltatásban, de csak finoman, a háttérben, hogy a fontosabb részek, a hús-vér ember portréja, a tájegység iránt elkötelezett ember alakja minél jobban élőtérbe kerülve kirajzolódjon. „Kisgyörgy Zoltán erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányász énekkarának, részese a mindenkori bányásznapok műsorának, a szakszervezet kultúrfelelőse volt. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölt Erdővidékről az országos és a helyi lapok majdnem mindenikében. Ismeretterjesztő előadásokat tartott Erdővidék minden falujában. Többedmagával barlangászkört alakított, bejárták a Vargyas epigenetikus völgyének legtöbb barlangját, számos turistaösvényt jelöltek meg egész Erdővidék területén. Kultúrtörténeti és tudományos ismereteit értékesítette az 1973-ben megjelent Erdővidék című kétnyelvű művelődéstörténeti kalauzban, amely évtizedekig a helytörténeti vetélkedők szakirodalmát képezte” – mondotta Szekeres Attila.
Az ünnepelt köszönte, hogy a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület érdemesnek tartotta a díjra, majd úgy fogalmazott, örvend, hogy olyanokkal került egy sorba, akiket igencsak tisztel. Az est komoly része itt véget is ért, mert a „zolibácsis” történetek sora következett, amelyekben a bányaváros számtalan érdekes figuráját idézték fel. Szóba kerültek mindenható igazgatók és párttitkárok, a jó emberek, akik jó időben jó helyen voltak, kiderült, miként, milyen feltételek mellett jelenhetett meg Erdővidék című könyve, és hogyan lett a magyar vadgalambból román kakukk, miért kereste a Securitate, és ki nevezte őt „dzsolognak”.
A díj átvevésekor a barótiak tapssal és virággal köszöntötték Kisgyörgy Zoltánt, a következetes támogatás elismeréseként adományozott Mecénásdíjat a Hermann patika kapta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld településtörténete
A Székely Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségében új kutatásokon alapuló előadás-sorozat zajlik Sepsiszentgyörgyön. Elsőként Háromszék településtörténetéről értekezett Fehér János művészettörténész, múlt csütörtökön Botár István régész Csíkszéket mutatta be, ma László Keve régész Marosszékről tart előadást, majd Gyergyószék következik.
Botár István elmondta, Székelyföld rákfenéje, hogy hiányoznak a középkori írott források, emiatt a régészeti kutatások jelentik az egyik legfontosabb forrást. Előadásában körüljárta annak kérdéskörét, mikortól beszélhetünk Csíkszékről, ugyanis a korábbi szakirodalom szerint a 13. és 14. század fordulóján telepedtek be oda a székelyek. Mellőzik Kniezsa István 1941-ben megjelent megállapítását, miszerint „Csík és Kászon a 12. század közepe előtt még nem székely, hanem más magyarság területe”. Székelyföld kutatásának első írott forrása az 1332–1337 közötti pápai tizedjegyzék. Ebben Csíkszéken tizenöt templomos falut említenek. Az előadó hangsúlyozta, nem ennyi település volt Csíkszéken, ez a templomos falvak száma, hiszen sok esetben 2–3 falu épített közös templomot. Egy 1324-ből származó oklevél adatai árnyalják a korabeli székely örökségről tanultakat, miszerint itt nem érvényesült a királyi jog. Tehát akkor még volt itt magánbirtok. Csíkszék közvetlen közelében az Aporoknak és a Mikóknak volt birtoka.
Minden kutatott templom esetében van a gótikánál korábbi elem, minimum 13–14. századiak. Csobotfalván a csíksomlyói Szent Péter- és Pál-templom tövében feltárt gyereksír alatt még két sírt találtak. Minimum két korabeli emberöltőnek kellett eltelnie azok között, mert szándékosan nem ástak egy meglévő sírba. Tehát a kőtemplomnak a 13. században állnia kellett. Az ásatások során talált cserépedények formája, mintázata, valamint ékszerek összehasonlításával megállapította, hogy Csíkszék a 12. században lakott volt. Cserépbogrács majd mindenhol előkerült, ezek alapján a magyarokat e korai megtelepülési rétegből kizárni nem lehet. Sarkantyú, zabla, kardmarkolat, keresztvas került elő, arra utalnak, hogy a lakosság egy bizonyos része katona, mégpedig nehézfegyverzetű, a korabeli vármegyei szervezet határvédői. A katonaság is, a várak is nemesek jelenlétére utalnak. A 14. században Csíkszéken még lehettek olyan vármegyei enklávék, mint amilyenek Háromszéken későig fennmaradtak, Csíkban ezek korán eltűntek, a csíkiak nem tűrték meg maguk között a velük nem azonos státusban lévőket, ezért nincs a várakban 14. századinál későbbi lelet. Összegzésként elmondható, hogy a 12. században legalább részben magyar határőrök éltek Csík térségében, amely a 13. században településhálózattal rendelkezett. A tatárjárás utánra tehető a székelyek betelepedése. A helynevek alapján a 13. századnál korábbi székely betelepülést Csíkszék és Háromszék esetében nem tartja valószínűnek a régész. A késő középkorban alakult ki a máig fennmaradt településhálózat.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Napirenden a magyar nyelvhasználat
Bár történtek előrelépések, de még van tennivaló a magyar nyelvhasználat területén a Kárpát-medence szomszédos államaiban – mondta a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma szakpolitikai munkacsoport ülése után Vitányi István fideszes társelnök. Az ülésen felvidéki és erdélyi előadók számoltak be az ottani gyakorlatról és tapasztalatokról.
Az erdélyi Igen, tessék! mottójú civil mozgalommal kapcsolatban kutatást is végeztek a nyelvhasználat és a forgalom között, hogy melyik boltba mennek szívesen, ahol magyarul is beszélnek, vagy ahol csak románul. Az eredmények azt mutatták, sokan keresték fel azokat az üzleteket, ahol magyarul is beszélnek. Ugyanakkor probléma, hogy sok helyen nincs magyar nyelvű termékmegnevezés és ismertető. Felvidéken nehezebb a helyzet, az alaptörvény rögzíti, hivatalos nyelv a szlovák, és ez „előz mindent” – de ilyen jellegű negatív példák Erdélyben is vannak. Vitányi István szerint van előrelépés a magyar nyelv használatának előtérbe helyezése érdekében, de még sok a tennivaló. Ez nem csupán az anyaország feladata, hanem az ott élőké is. Minél több önkéntes, civil kezdeményezésre, alulról jövő nyomásra van szükség, ezzel nagyobb eredményt lehet elérni – vélte. Ikotity István (LMP) másik társelnök arról számolt be, hogy levélben fordultak az OTP-hez, a CBA-hoz, és a Mol-hoz, amelyben azt firtatták, hogyan segítik a magyar nyelv használatát a külhoni területeken üzleteikben, illetve a magyar nyelvű alkalmazottakat tudják-e pozitív diszkriminációban részesíteni. Mint elmondta, a válaszok nem maradéktalanul kielégítőek, bár történtek lépések.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukarestben mutatkozik be a csíkszeredai Új Kriterion Galéria
Két kiállítással mutatkozik be Bukarestben a csíkszeredai Új Kriterion Galéria, amely fennállásának ötödik évfordulóját ünnepli. Részegh Botond grafikus, a galéria kurátora elmondta, hogy a két tárlat keresztmetszetet nyújt a galéria tevékenységéről, ugyanis mintegy harminc olyan művész munkái láthatók, akiknek Csíkszeredában volt kiállításuk.
A Hajdu Áron által vezetett Új Kriterion Alapítvány égisze alatt működő galéria fennállása alatt főleg romániai és magyarországi művészek munkáit tárta a közönség elé. Céljuk, hogy megismertessék a közönséggel román és a magyar képzőművészek munkáit, és találkozási lehetőséget teremtsenek számukra. A kurátor hangsúlyozta, hogy az elmúlt öt évben olyan fontos román művészek állítottak ki a székelyföldi városban, mint Ion Grigorescu festő – akinek a munkái egyebek mellett a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMA) láthatók –, valamint Mircia Dumitrescu, Alexandru Rădvan és Aurel Vlad. A magyarországi művészek közül Gaál Józsefet, Vásárhelyi Antalt, Korniss Pétert, Tóth Györgyöt emelte ki, akiknek a munkáit most megtekintheti a bukaresti közönség. Ebből az alkalomból egy 240 oldalas román, angol és magyar nyelvű katalógust is kiadtak. A kiállított munkák egy része a bukaresti képzőművészeti egyetem galériájában, egy másik pedig a Balassi Intézet bukaresti intézményében tekinthetők meg december 16-ig.
Szabadság (Kolozsvár)

„Fejetlenség” az iskolákban
Továbbra is fejetlenség jellemzi az iskolaigazgatói versenyvizsgát. Miközben szerdán kezdődött az óvások elbírálása, az oktatási minisztérium máris lehetséges visszaélésekről számolt be: úgy tűnik, a vizsgabizottságok nem egységesen értékelték az önéletrajzokat. Az óvásokat egyébként más megyében bírálják el, az interjúról készült felvételeket a tanfelügyelőségeknek kell elküldeniük. Bartolf Hedvig Hargita megyei tanfelügyelő eközben lapunknak elmondta: továbbra sem tudni, mi történik a vezető nélkül maradó iskolákkal.
Továbbra is fejetlenség jellemzi a decemberben véget érő iskolaigazgatói versenyvizsgát: miközben csak szerdán kezdődött a pályázók által benyújtott óvások elbírálása, az oktatási minisztérium máris lehetséges visszaélésekről számolt be. Úgy tűnik, a helyi illetékesekből és egy minisztériumi képviselőből összeállt vizsgabizottságok nem egységes kritériumok alapján értékelték az igazgatói és aligazgatói tisztségre jelentkezők önéletrajzát.
A CV értékelése a végső jegyet kiadó három kizáró jellegű megmérettetés egyike volt, azaz ha a pályázó önéletrajza nem érte el a megadott minimális pontszámot, megbukott a versenyvizsgán. Az oktatási tárca közleménye szerint több mint 150 panasz érkezett arról, hogy a CV-ket – a vizsgaszabályzattal ellentétben – eltérő módon értékelték. A tárca ellenőrző testülete ezért megbízást kapott, hogy egyenként vizsgálja meg ezeket az eseteket. „Két héten belül tisztázzuk az ügyet, és értesítjük az illetékes intézményeket, ha kiderül, hogy valamelyik vizsgabizottság törvényt sértett" – idézi a közlemény Mircea Dumitru tanügyminisztert, aki leszögezte: ígéretéhez híven mindent megtesz a tisztességes versenyvizsgáért. A tárcavezető azt is elmondta: a pályázók, illetve a megyei tanfelügyelőségek jelzése nyomán már jelenleg is több bűnvádi vizsgálat van folyamatban az esetleges visszaélések feltárása érdekében.
A minisztérium arról is döntött, hogy „a tisztességes értékelés" érdekében az óvásokat más megyében bírálják el. A megyei szinten összeállított bizottságnak nem lehetnek tagjai azok, akik részt vettek az igazgatói és aligazgatói tisztségre pályázókat vizsgáztató testületben. Részt vehet ugyanakkor az elbírálásban az adott megye bármely településének helyi önkormányzati képviselője, illetve bármely iskola munkatársa azzal a feltétellel, hogy felsőfokú végzettséggel rendelkezik. A szabályok értelmében az osztályzatukkal elégedetlen pályázók a három próba, vagyis az írásbeli vizsga, az önéletrajz-értékelés és a személyes interjú közül csak a legutóbbi esetében nyújthattak be óvást. Az írásbelin ugyanis rácstesztet kellett kitölteniük, így egyértelmű volt, hogy a megadott válasz helyes vagy hibás – a felmérőt közvetlenül a megmérettetés után ki is értékelték. A CV elemzése – elvileg – ugyancsak meghatározott kritériumok alapján történt, az önéletrajzban feltüntetett szakmai eredményeket megadott szempontok alapján pontozták.
Bartolf Hedvig Hargita megyei tanfelügyelő a Krónikának azzal érvelt: csak az interjún merülhetett fel bizonyos fokú szubjektivizmus. A szakember azt is kifejtette: mivel mindegyik szóbeli vizsgáról kép- és hangfelvétel készült, az óvások elbírálása nem ütközik akadályba. A megyei tanfelügyelőség feladata a felvételekből kivágni azt a részt, amelyen a fellebbezést benyújtó pályázó szerepel, ezt – néhány irattal együtt – el kell küldeniük a minisztérium által megnevezett megyébe, a vizsgázónak pedig nem kell személyesen megjelennie. Bartolf Hedvig szerda délutáni telefonbeszélgetésünkkor még nem tudta, hogy melyik megyébe kell eljuttatniuk, illetve melyiktől kapják az átnézendő anyagot, ezt a szaktárcának kell közölnie a tanfelügyelőségekkel. A minisztériumnak ugyanakkor figyelembe kell vennie, hogy az interjú – a jelentkező kérésére – magyarul is folyhatott.
Bartolf Hedvig ugyanakkor lapunknak arról is beszámolt: még nem lehet tudni, hogy mi történik azokkal az iskolákkal, ahol senki nem jelentkezett a vezetői tisztség betöltésére, illetve ahol egyetlen pályázó sem ment át a vizsgán. A hatályban lévő módszertan alapján két dolog biztos: nem lehet kinevezni azt, akinek nem sikerült a vizsgája, illetve azt, aki eddig igazgatóként vagy aligazgatóként tevékenykedett az adott tanintézetben, de nem jelentkezett a versenyvizsgára, holott minden feltételnek megfelel. A tanfelügyelő azt is elmondta: egyelőre azt sem lehet tudni, hogy az új vezetőket mikortól kell kinevezni – noha több forrás is a második félév kezdetét jelölte meg, erről írásos határozat még nem született.
Az óvások elbírálása december 9-éig zajlik, a versenyvizsga adminisztratív részét pedig december 16-án zárják le, azaz a megyei tanfelügyelőségek akkor véglegesítik, és küldik el a szaktárcának az eredményeket, amely öt munkanapon belül hivatalosítja a kinevezéseket.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés és díjátadás
Erdővidéki Közművelődési Napok
A hétfői operettest után kedd este megemlékezéssel, majd az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadásával folytatódtak az Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
A 120 éve Baróton született Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő emlékét Kisgyörgy Zoltán újságíró, a Háromszék napilap munkatársa idézte fel, miután a baróti római katolikus temetőben található sírját is megkoszorúzták.
Zoli bácsi elmondta, hogy Kászoni Gáspárral jó viszonyt ápolt, sok közös témájuk volt, legemlékezetesebbek viszont az együtt tett kirándulások maradtak, a természetet ugyanis Gáspár bácsi is szerette. Felidézte a Hagymás-tetőn található Kustaly vára romjaihoz tett egyik közös kirándulásuk élményeit, amikor a vargyasi neves történész, Borbáth Károly kalauzolta őket. Szólt Gáspár bácsi gyűjtőszenvedélyéről is, arról, hogy sokszor jómaga elégítette ki, úgy, hogy a bányánál talált régi eszközöket, felszereléseket átadta neki. Ezeknek egy része ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban lelhető fel.
Kisgyörgy Zoltán kapta az Erdővidék Kultúrájáért-díjat
A megemlékezés után Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke vette át a szót, ismertetve az Erdővidék Kultúrájáért-díj történetét. Mint mondta, létrehozásakor szándékuk az volt, hogy elismerésben részesítsék azokat, akik próféták tudtak lenni saját hazájukban, Erdővidéken, tettek annak hírnevéért, előrehaladásáért. A 2005-ben alapított díjjal elsőként Bodosi Dániel képzőművészt tüntették ki, majd azt rendre a vargyasi bútorfestő Sütő család, Varga Béla baróti fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, a bodosi születésű Egyed Ákos professzor, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, Deák Vilma baróti könyvtáros, Kubánda Gizella középajtai pedagógus, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és dr. Demeter János, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagja vehette át.
A díj kuratóriumának döntése alapján idén Kisgyörgy Zoltán lett a kitüntetett. Mint azt Demeter László hangsúlyozta, Zoli bácsi tizennégy éves baróti tartózkodása alatt mindenben benne volt, ami köthető volt az erdővidéki kultúrához, közösségszervezéshez, mi több, ő írt először turistakalauzt Erdővidékről, amit 1973-ban adtak ki. Újabb ilyen jellegű munka csak negyven év elteltével jelenhetett meg ismét.
Szép szavak a kitüntetettről
A kitüntetettet munkatársa, dr. Szekeres Attila heraldikus, újságíró méltatta, elmondva többek között, hogy Kisgyörgy Zoltán 1936-ban Árkoson született, szülőfalujában és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, a Székely Mikó Kollégiumban szerezve érettségi oklevelet 1953-ban. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz szakán végezte érdemoklevéllel. Három évig Ozsdolán, majd Apácán tanított, majd a Köpeci Bányavállalat geológus- és hidrogeológus mérnöke lett. 1974–1983 között a Kovászna Megyei Turisztikai Hivatal alkalmazottja volt. 1990-től a Háromszék napilap belső munkatársa.
Erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányászénekkarának, részese volt a mindenkori bányásznapok műsorának, szakszervezeti kultúrfelelősként is tevékenykedett. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölve Erdővidékről majd mindenik országos és helyi lapban. Számos ismeretterjesztő előadást tartott Erdővidék falvaiban, barlangászkört is alapított.
Homo universalis
1972-ben a Köpecbánya 1872–1972 című ipartörténeti monográfia összeállításáért Munkaérdemrenddel tüntették ki, 2001-ben Barót város díszpolgárává avatták. Tiszteletbeli tagja az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 2007-ben Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben és 2016-ban is megkapta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, 2013-ban az RMDSZ Ezüstfenyő-díjban részesítette. 2014-ben Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.
Végül, de nem utolsósorban Zoli bácsi „saját hazájában” is próféta lett: 2016-ban szülőfaluja, Árkos díszpolgárává avatták – jegyezte meg a méltató.
„Kisgyörgy Zoltán a legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a várak és kastélyok, a szülőföld, Háromszék tájain” – idézte végül a laudátor Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének szavait.
A díjat a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület részéről Demeter László elnök és Demeter Zoltán titkár adták át, akik ugyanakkor Mecénás-díjjal tüntették ki a baróti Hermann gyógyszertárat is, megköszönve így az egyesületnek évről évre nyújtott anyagi támogatást. A díjat Egyed Ildikó gyógyszerész vette át.
Az ünnepségen közreműködtek a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Iskola tanárai: Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Imreh Claudia.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tamási Áron: Szülőföldem
A múlt hét végén a Marosvásárhelyen tartott nemzetközi könyvvásáron mutatták be a Székely Könyvtár legújabb ötös minisorozatát – ezzel a százkötetesre tervezett sorozat feléhez érkezett. Tamási Áron Szülőföldem című művét Molnár Vilmos ismerteti.
Tamási Áron írásművészetének több méltatója is „csúcsértéket képviselő” műnek tartja a Szülőföldem című, először 1939-ben megjelent könyvét. Hogy könyvsikerről volt szó, az is jelzi, hogy a második világháború végéig többször is kiadták. Annál szomorúbb sorsa lett a műnek a szocializmus évtizedeiben, mind Magyarországon, mind Romániában. A Kárpát-medencei magyar nyelvterületen 1990-ig csak egy nagyon cenzúrázott 1976-os bukaresti kiadásról tudunk, amelyik más írások mellett a Bölcső és környéke című kötetben jelent meg a Kriterion Kiadónál. Érdekes módon a műnek az Erdélyi Szépmíves Céh általi 1939-es kiadását az akkori román cenzúra nem csonkította meg, a 70-es évek Romániájának nacionalista irányba már erősen elhajló szocialista apparátusa viszont igen. A Székelyföld folyóirat 2016. januári számában Kémenes Árpád aprólékosan górcső alá veszi, mely részeket vágta ki a szocialista román cenzúra (többek között az első fejezetet teljesen). Az Irodalmi Magazin 2016-os Tamási-számában Dávid Gyula, az 1976-os kiadás szerkesztője is beszámol a mű megcsonkításának körülményeiről.
A folytonos beolvasztási kísérletek, asszimilációs törekvések tanújaként, a népe jelenéért és jövőjéért aggódó Tamási Áron a Szülőföldemben olyan evidenciákat fogalmaz meg (a románságra nézve nem sértő módon, ellenben szókimondóan és fájdalmasan), amelyek kiváltották a nacionalista-szocialista román hatalom dühét. Lehet csodálkozni a fura logikán: hogyhogy az elnyomó jön dühbe és nem az elnyomott? És lehet ámulni a Kádár-rendszer bizarr tapintatosságán is: nem adták ki ők sem, nehogy sérteni találják a Ceauşescu-rezsim érzékenységét.
Az irodalomtörténészek és kritikusok már a könyv műfaji besorolásánál gondban vannak. „Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülőföldem mindez − együttvéve”. (Nagy Pál) „A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.” (Sipos Lajos) „…új műfajt teremt új mondanivalói számára. […] Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mélyrétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete.” (Jancsó Béla) De lássuk, hogyan nyilatkozik maga a szerző megírandó könyve célkitűzéséről: „…egy székelyföldi leírást szeretnék csinálni a Székelyek mai életéről és az új Székelyföldről általában… Persze, ebbe a munkába bele szeretnék sűríteni mindent, amit ezenkívül is tudok a székelyekről magamon keresztül is. Úgy akarom beállítani az egészet, mintha egy angol jönne oda. Kívülről nézni, emberről, földről, tájról jelentést készíteni, elsősorban a magyarság számára, de tovább menve, a világ számára is.” Lehet korrajz is, szociográfia is a Szülőföldem, de leginkább talán a székely falu lelkületének megragadása és felmutatása úgy, ahogy csak a székely falu legnagyobb szülötte és legértőbb krónikása, Tamási Áron volt erre képes. Akinek már első kötete is a Lélekindulás címet viselte. Akinél a lélek sosem volt üres szó. Hogy megint Tamásit idézzem: „De ha már bajlódni kell ebben az életben valamivel, akkor legyen az valóban méltó az emberhez, aki mégis több, mint értelmes majom.” A Székely Könyvtár sorozat Olvasói most a Szülőföldem cenzúrázatlan változatát vehetik kézbe.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Székelyföldi elöljárók: jövőre részt veszünk a román nemzeti ünnepen, ha felszólalhatunk
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök is kijelentette: jövőre részt vennének a román nemzeti ünnep megyeszékhelyen szervezett rendezvényein, ha fel is szólalhatnak. Arról beszélnének, hogy közel száz év telt el az egyesüléstől, és még mindig nem teljesültek a modern Románia alapító okiratának tekinthető gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéretekből.
„Érik az a pillanat, amikor a háromszéki magyar elöljárók részt vesznek Románia nemzeti ünnepén, december 1-én, és ott elmondják véleményüket” – jelentette ki Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: gondolkodtak azon, hogy már idén részt kellene venniük a december 1-i rendezvényen, de figyelembe véve, hogy jelenleg választási kampány van, úgy döntöttek, idén nem lesznek jelen a sepsiszentgyörgyi rendezvényen.
Antal Árpád emlékeztetett, hogy még három alkalom van addig, míg Románia megünnepli az 1918. december elsejei egyesülés száz éves centenáriumát, így minden valószínűség szerint a jövő évi ünnepségen már részt vesznek a magyar elöljárók is, de kizárólag abban az esetben, ha lehetőséget kapnak a felszólalásra.
„El szeretnénk mondani, hogy közel száz év telt el az egyesüléstől és még mindig nem teljesültek a modern Románia alapító okiratának tekinthető gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéretekből, amit a magyar közösségnek, a nemzeti kisebbségeknek tettek” – mondta a sepsiszentgyörgyi polgármester.
A Maszol érdeklődésére Antal Árpád kifejtette: az egyesülés száz éves centenáriuma egy olyan pillanat a román állam és politikai osztály számára, amikor szembe kell néznie a valósággal. Szerinte jelenleg két irányzat létezik: egyik úgy gondolja, hogy a száz éves évfordulóra a magyar közösségnek gesztusokat kell tenni, másik szerint száz év után a magyar községnek ideje lenne beállnia sorba, azaz asszimilálódnia kellene vagy elmennie, ahogyan azt a szászok és zsidók tették.
„A magyarok számára nem ünnep”
A december 1-i ünnepségről hasonlóan vélekedik Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök is, aki a szerdai megyeinfón a Maszol kérdésére kifejtette: évek óta a háromszéki és sepsiszentgyörgyi önkormányzatok finanszírozzák a prefektúra által szervezett rendezvényt.
„Románia nemzeti ünnepének finanszírozása nem vita tárgya. Vagyunk annyira toleránsak, hogy tiszteljük az ország nemzeti ünnepét, nemzettársaink nemzeti érzéseit, de meg kell érteniük, hogy december 1-e a magyarok számára nem ünnep”, nyilatkozta az RMDSZ-es tanácselnök, aki hangsúlyozta, csak akkor vesz részt az ünnepségen, ha fel is szólalhat. Hozzátette: felszólalása esetén az 1918-ban a kisebbségeknek tett ígéretekre emlékeztetne és a jelenlegi követeléseket fogalmazná meg.
Antal Árpád polgármester érdeklődésünkre kifejtette: bízik benne, hogy az idei sepsiszentgyörgyi ünnepségen csend lesz és békesség, a helyi román közösség méltóságteljesen fog ünnepelni, és rendezvényt nem fogják megzavarni más megyéből érkezők. „Az itt élő románoknak és magyaroknak is jobb, ha nem jönnek „idegen elemek”, mivel azok felszítják a kedélyeket, majd elmennek, de mi továbbra is együtt kell éljünk” – fogalmazott az elöljáró.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Huszonöt évvel ezelőtt ezen a napon esett el Szentlászló
Huszonöt évvel ezelőtt pontosan ezen a napon, e lapszámunk megjelenésének a napján esett el Szentlászló, a bátor harcosok összesen 152 napon át tudták tartani a falut.
A Szentlászló elleni támadás 1991. június 26-án kezdődött, a környező (szerb) falvak lakosaiból rekrutálódott katonák – az ún. Jugoszláv Néphadsereg támogatásával – rárontottak a falura. Azokat az embereket támadták meg, akikkel korábban még együtt tervezték a vidék jövőjét. De kellett nekik a szentlászlóiak vagyona, földje, háza, munkagépe.
Annak ellenére, hogy az ellenség létszámban és fegyverben sokkal erősebb volt, a bátor katonák és önkéntesek 152 napon át védték a falut és tartották Eszék déli frontvonalát. Az Árpád-kori településre több ezer lövedék hullott. Mint ahogy Vukovár az egész Horvátország harcának szimbólumává vált, Szentlászló Eszékhez kapcsolódik: amíg Szentlászló tartotta a déli frontvonalat, Eszék védőinek sikerült megszervezniük a város hathatós védelmét.
Augusztus végén először az idősebbek, a kiskorúak és a nők hagyták el a falut. Amikor pedig az ellenállás már lehetetlenné vált, a védőknek az egyedüli megoldást a gyűrű áttörése jelentette. November 23-án, 17 órakor kezdődött az akció. A félnapos, derékig érő vízben, sáros kukoricaföldeken zajlott erőltetett menet után másnap virradóra sikerült a falu védőinek szabad területre jutniuk, a néhány kilométerre fekvő Ivanovac helységbe. Emberfeletti megpróbáltatásoknak voltak kitéve, így a manőver sikeres megvalósítása áldozatokat követelt: 48 katona vesztette életét, 18-an pedig eltűntek.
A sikeres kitörés után a harcedzett katonák csatlakoztak Eszéken a város védőihez, vagyis a továbbiakban a lövészárkokban harcoltak az országért és szülőföldjükért.
A földig rombolt falu újjáépítése 1998-ban kezdődött, 2000 végére pedig már a lakosok nagyobb része is visszatért. Mára itt is győzött a megmaradás, az élni akarás ösztöne, a halál szemébe néző dacos akarat. Újjáépültek a házak, az iskola, a kultúrotthon, újjáépült a közösség is.
A sebek is lassan begyógyultak, ilyenkor, novemberben aztán egy időre újra felszakadnak, amikor a 25 évvel ezelőtti tragikus események emlékei újra feltörnek, amikor még jobban hiányoznak azok, akik életüket adták a szabadságért.
„Éltek, élni akartak és élni fognak emlékezetünkben örökké” – ez a felirat olvasható a szentlászlói emlékmű két oldalán, egyik felén magyarul, a másikon pedig horvátul, ahol a hozzátartozók, a különböző egyesületek képviselői, a járási és megyei tisztségviselők minden évben koszorúkat helyeznek el és mécsest gyújtanak.
kepesujsag.com

A tanácsosok elé álltak a szülők a katolikus iskola ügye miatt
A Római Katolikus Teológiai Gimnázium sorsának rendezését kérték a csütörtöki marosvásárhelyi tanácsülésen megjelenő szülők Peti András volt alpolgármestertől és Horatiu Lobonțtól, a városháza iskolákért felelős igazgatójától. A soros tanácsülésen nemcsak ez a kérdés szült sok hozzászólást, hanem a költségvetés-kiegészítés megszavazása is, amelyet másfél órás, személyeskedésbe torkolló veszekedés előzött meg.
A katolikus gimnázium diákjainak szüleit többek között György Anna képviselte, aki arról beszélt, őket sokként érte a hír, hogy az iskola vezetőjét hatósági felügyelet alá helyezték, és hogy a gyermekek két éven keresztül egy nem létező iskolának voltak a diákjai. „Számunkra az intézmény által képviselt szellemiség és értékrend fontos, s az az egyedüli elfogadható alternatíva, hogy a gyermekeink továbbra is itt folytassák tanulmányaikat. Kérjük a városi tanácsot, hogy az iskola sorsát sürgősen rendezzék” – mondta az édesanya.
Peti András aggodalmát fejezte ki, hogy a város fele jogászként viselkedik és véleményt mond a katolikus iskolában kialakult helyzetről, és amiatt is aggódik, hogy a szülők egy nem létező iskoláról beszélnek. „Nem a megfelelő megközelítés a felelősöket keresni egy folyamatban lévő ügyben. Jelenleg az ügy megoldása nem a mi kezünkben van, szerintünk a Római Katolikus Teológiai Gimnázium létezik, mi ebben a hitben és reményben dolgozunk továbbra is” – hangoztatta Peti András.
A város polgármestere, Dorin Florea arról beszélt, hogy szerinte a szülők nyugodtak lehetnek, nem kell aggódniuk az iskola jövője, gyermekeik tanulmányai miatt. „Nincs semmi gond az iskola létrehozásával, ha mégis tévedés történt, akkor azt ki fogjuk javítani, nem kell emiatt aggódni. Marosvásárhelyen semmi nem veszélyezteti a magyar nyelvű oktatást” – mondta Florea, kiemelve, hogy őt is vizsgálja a DNA a helyi tanácsosok döntése miatt, de ő ettől nyugodtan alszik.
Ha pénz, akkor vita
A költségvetés kiegészítése kapcsán több mint egy órát vitáztak a tanácsosok, vagyis pontosabban mondva a Szabad Emberek Pártja (POL) egyik oldalon, illetve az RMDSZ, PSD és PNL a másikon. A POL tanácsosai azt szerették volna, hogy a kiegészítést tételenként szavazzák meg, mert fontosnak tartották, hogy például az iskoláknak, szociális szakosztálynak adjanak plusz pénzt, de nemmel akartak szavazni a hivatásos sportcsapatoknak és a középiskolák sportvetélkedőjére szánt összegek esetében. Csakhogy Sergiu Papuc ülésvezető, arra hivatkozva, hogy a szakbizottságokon már mindenki elmondta a véleményét, javaslatát, a határozat egészét akarta megszavaztatni. Személyeskedésig fajult a veszekedés, Cristian Bratanovici PSD-s tanácsosos el is hagyta a termet. Végül a többség egészében szavazta meg a költségvetés-kiegészítést, amely többek között azt is tartalmazza, hogy a sportklubok megkapják a korábban, a 2016–2017-es idényre megszavazott összegeket (a kosárlabdaklubnak idén újabb 800 ezer lejt utalnak ki, az ASA fociklubnak 1,28 milliót, a röplabdacsapatnak 205 ezer lejt, a teremlabdarúgó csapatnak 300 ezer lejt).
Az ülésen nem került napirendre a Bakos Levente által benyújtott, a belső szabályzat módosítására vonatkozó tervezet, amelyet kezdeményezője vont vissza, hogy minden tanácsosnak legyen ideje átrágni magát rajta.
A helyi adók és illetékek 2017-ben is az ideihez hasonlóak maradnak, erről is a csütörtöki ülésen döntöttek a marosvásárhelyi önkormányzati képviselők.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Párbeszéd a csendes többségért
Sok ember számára fából vaskarika lett a román–magyar párbeszéd. A próbálkozásnak mindkét oldalon megvannak a buktatói: az előítéletek, a bizalmatlanság, a történelem hátrahagyott relikviái. Kevés ember gondolja komolyan, hogy napjainkra magyar és román közéleti ember úgy tudna leülni egy asztal mellé, hogy annak bármiféle konkrét foganatja volna. Benne van ebben a többségi román és a kisebbségi magyar politizálás elmúlt huszonhat esztendejének a csődje: az őszinte párbeszéd igényét felváltotta a politikusi zsákmányszerzés. Nem a közösségi szükségleteken volt a hangsúly, nem azért születtek politikusi együttműködések, hogy a két nép közötti valós közeledés kerüljön terítékre, inkább az volt a kérdés, hogy melyik politikus mit tud szakítani a közös zsákmányból. A román és az erdélyi magyar politikai elit között így alig van különbség, legfeljebb annyi, hogy a magyar soha nem tudott annyit lenyúlni a közösből, mint a román, mert erre egyszerűen nem volt lehetősége. Ennek a fajta mentalitásnak az a legnagyobb hátránya, hogy még azok a román közéleti személyiségek is elzárkóznak az erdélyi magyar közéletet megjelenítő politikusi gárdától, akikkel érdemi párbeszédet lehetne folytatni. A többségi románság szemében a romániai magyarságról az a kép alakult ki, hogy képviselői minden áron és mindenkivel kormányozni akarnak, a közös konc reményében összeállnak bárkivel. Egy ilyen névjegykártya nem ígér sok jót, nem előlegez meg bizalmat. Akik politikusainkat beveszik a kormányzásba, kizárólag rövidtávú pártérdekeik miatt teszi. Aki hosszabb távú országstratégiában gondolkodik, az „könnyűvérűségünk” miatt ejt minket. A közösséget annak politikai elitjével azonosítják, kevés kivételtől eltekintve pedig ez az elitünk nem áll a helyzet magaslatán.
Román–magyar párbeszédre mégis szükség van, hiszen közösségek, népek életét nem határozhatják meg tartósan a zsákmányszerzésben érdekelt percemberkék. Jó irányba mutat, ha a feladat nem csúcspolitikusokat, hanem felkészült szakembereket, civileket ültet közös asztalhoz, hogy kibeszéljék közös dolgainkat. Első látszatra ez ugyan áttörést nem hoz, de a lassú víz partot mos elve alapján a kezdeményezéseknek előbb-utóbb gyakorlati haszna is lesz.
Nehéz behozni mindazt, amit politikusaink negyedszázad alatt elrontottak. Nehéz, de nem lehetetlen. Mind a román, mind a magyar közösségekben él az egymásrautaltság igénye függetlenül attól, hogy a hangadók ezt folyamatosan tagadják. E párbeszédnek éppen az a motivációja, hogy üzenetei eljussanak a csendes többséghez.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)