A minden porcikájában élő rendszer
Az Erdélyben működő Gyulafehérvári Caritas igazgatójával, dr. Márton Andrással a világ 164 országában jelen levő és a rászorultakon segítő szervezetről beszélgettünk. A Caritas a katolikus egyház mellett püspöki joghatóságon belül egyházmegyei intézményként működik.
– Orvosként mi vonzotta erre a területre?
– A nyolcvanas évek végén ismertem meg Böjte Csabát, aki lelki vezetőnk és barátunk lett. A titkos noviciátusi időszaka alatt egyetemistákként köréje gyűltünk, s ő olyan helyekre vitt el, ahol még sose jártunk. Beutaztunk vele sok vidéket, kijártunk vele a nyomortelepekre, olyan helyzetekbe kerültünk, amelyek mélyen megérintettek minket. Azt hiszem, az ő hatására mozdultam el ebbe az irányba. 1993-ban, amikor a Caritas egészségügyi ellátórendszer kiépítését tervezte, megkerestem Szász János igazgató atyát, akiben rugalmas, nyitott, elkötelezett embert ismertem meg. Ő kínálta fel nekem az otthoni beteggondozó szolgálat alapítását az Erdélyi Főegyházmegyében.
– Úgy tűnik, mintha nagyobb súlya lenne ennek a szerveződésnek Erdélyben, mint más kelet-európai országban.
– Elég erős szervezet alakult ki, nagyon nagy a szükség rá, és sajátos a helyzete. A hetvenes évektől kezdve a szociális szférában nálunk egyáltalán nem volt képzés, szakemberek nem léteztek, a szociális gondoskodásnak sem hagyománya, sem társadalmi-kulturális alapja nem volt.
– A kezdetek idején bizonyára kellett a lelkesedés is.
– Az elején nagyon nagy lelkesedés volt, sok elköteleződéssel. Az egyházat évtizedekig visszaszorították a sekrestyébe, aztán az erő hirtelen felbuggyant. Újra kellett tanulni azt, hogyan kell a közéletben jelen lenni és a világiakkal együttműködni, a sok év alatt ugyanakkor a bizalom is megingott az emberekben egymás iránt. A kommunizmus évei alatt nem volt konkordátum, a katolikus egyház nem egyezett meg az államhatalommal, így az egyháznak nagy tekintélye volt az emberek előtt. Felnéztek rá a változások után is.
– Állami feladatokat fed le a szervezet, részben átvállalja az állam munkáját. Ez mennyire romániai jellegzetesség?
– Amit mi végzünk, valóban közfeladat. Az úgynevezett szociális piacgazdaságban – holland és német nyelvterületen – az állam felelősnek érzi magát a feladatokért, de azokat nem ő végzi el. Például Németországban az állam a különböző szociális feladatokat csak akkor látja el, ha a civil társadalomban más azokkal nem foglalkozik. A munka ez által a közösség ügyévé válik. Az állam viszont felelősnek érzi magát, és biztosítja a keretfeltételeket, a támogatási, törvénykezési hátteret. Intézményes építkezésünkben nagyon sok olyan partnerintézménnyel van kapcsolatunk, amely ilyen elvek alapján működik. Számos osztrák és svájci szervezettel, modellel találkoztunk, amiből tanulunk.
– Milyen intézményekkel tudtak jó kapcsolatokat kiépíteni?
– Amit mi végzünk, az sokkal jobban működik, mintha az állami intézmények foglalkoznának azzal. A helyi önkormányzatok örülnek nekünk. Ahol az állami gondoskodásnak emberi arca lehet, ahol egy kis településen vagy városkában személyes a kapcsolat a vezetőséggel, ott egészen másképp viszonyulnak ehhez a témához. A beteggondozó szolgáltatást építve első pillanattól fogva az önkormányzatokhoz fordultunk, csak később kértük az országos betegbiztosító támogatását.
– A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Mit tart a legfontosabbnak egy ekkora szervezet életében?
– A Caritas minden apró részletében él. Volt olyan hat esztendő, amikor évente megduplázódott a munkatársak száma. Egy ilyen struktúrában nem csak az a fontos, hogy a támogatáshoz szükséges forrást előteremtsük. Mielőtt igazgató lettem, tíz évig a Caritas legdinamikusabban növekvő területének, az otthoni beteggondozásnak voltam a felelőse. Amikor sok lett az otthon ápolt beteg, és a szervezés már nem működött családi és baráti egyeztetéssel, létrehoztunk egy koordinációs bizottságot. Azt kértem, mindenki válassza ki azt a munkaterületet, amit a legjobban szeret. Ha a különböző vezetési szemléleteket nézzük, akkor azt látjuk, ez nem új elv. Az ember akkor a leghatékonyabb, amikor azt végzi, amit szeret. Ez bevált, a munkatársak ezután a tanulmányaikban is a választott irányokba haladtak.
– Van valamilyen hierarchia a Caritasban?
– Van egy szervezeti struktúra, de az együttműködésnek nem lehet hierarchiája. Különben az már nem együttműködés – egy továbbképzésen ezt tanította nekünk egyik tanárunk. A felelősségnek viszont lehet hierarchiája. Valakinek valamikor ki kell mondania a végszót, és ezért vállalnia kell a felelősséget is.
– Sok önkéntessel dolgoznak, tehát vonzó a munka. Mi az a plusz, amiért az emberek ezt szeretettel végzik?
– Ezt a tevékenységet nem lehet magánvállalkozásként végezni, nem összehasonlítható egy cég munkájával. Túlmutat azokon az embereken, akik a munkát végzik és azokon is, akikért dolgozunk. Aki ide jön, annak olyan erős a küldetéstudata és az azonosulási igénye, hogy az messze felülírja a szervezeti struktúrákat. Viktor Frankl, a logoterápia megalapozója egy olyan iskolát alapított egykor, ahol neurotikus depressziós betegeknek segített az életük értelmét megtalálni. A bécsi pszichiáter azt vallotta: az élet, a dolgok értelme mindig öntranszcendens, vagyis túlmutat önmagán. Egy nagyon plasztikus példát mondott: ez a dolog olyan, mint az ember szeme, ami ha önmagát látja, akkor beteg. Ki kell látnia önmagából, s azt kell észrevennie, ami értelmet ad az életnek. Azt hiszem, nálunk ez a szemlélet a munkatársak nagy részénél és intézményi szinten is megvan. Ez hordoz minket, ez alakítja a kapcsolatokat is.
– Mitől működik jól a szervezet? Milyen módszere van az igazgatónak arra, hogy ezt a szerteágazó szociális hálót fenn tudja tartani?
– A szervezet igazgatójaként az alapfeltevésem az, hogy a rendszert nem tudja egy ember működtetni. Akkor él egy szervezet, ha minden részének megvan a saját erőforrása és saját lehetősége. A mi szervezetünk több kisebb részből áll. Amikor átvettem az igazgatást, akkor érett meg a helyzet arra, hogy átalakítsuk a struktúrát. Ez funkcionális egységekből áll. Azok az emberek működnek együtt, döntik el a folyamatok irányát, alakítják a tempót és a formát, akik a legközelebb állnak az adott területhez. Minden működési egységnek saját autonómiája van, a feladat hordozza a struktúrát.
– Ha cégként működtetnék, mi lenne az eredmény?
– Akkor mesterséges élet jönne létre. Ma már túlhaladott az a felépítés, miszerint van, aki gondolkodik és van, aki végrehajt. Életidegen elvárás és magatartás ez. Ennek legrosszabb következménye az, hogy egy idő után a munkát végző személy a szakirodalom szerint „belső felmondásba megy”. Vagyis kreativitás és személyi elköteleződés nélkül dolgozik.
–Miként épültek ki a külföldi kapcsolataik?
– Először jöttek a teherautók, hozták a segítséget, és amit kaptunk, szétosztottuk. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy az osztogatás hosszú távon zsákutca. Ahogyan mi mondjuk, ezzel csak a koldusperspektívát erősítjük. Aztán az elkötelezett nyugati egyházi karitatív szervezetek munkatársai autóba ültek, és jöttek segíteni. Amint lehetett, utánunk nyúltak és egymás között leosztották a feladatokat. Eldöntötték például, hogy ki kinek lesz a „keresztszülője”. Módszeres építkezés következett.
– A negyedszázados évfordulón milyen célokat fogalmazna meg?
– A segítség, az elköteleződés a másik ember felé nem intézményes feladat. Az mindannyiunk feladata, a keresztény ember küldetése. Ez nem elidegeníthető, nem delegálható. Nekünk szervezetként az a célunk, hogy egy olyan intézményt tartsunk fenn és működtessünk, amit én egy jó szerszámhoz szoktam hasonlítani. Szeretném, hogy ne heverjünk egy polcon, hanem minél több közösség használjon bennünket.
Pacsika Emília | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Provokátor a hegyen túlról? (December elsejei sértés a magyaroknak)
Futótűzként járta be az internetet, és kellő felháborodást, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, véleményt generált az a videofelvétel, mely Sepsiszentgyörgyön december elsejei ünnepségen készült, és amelyen egy ortodox pópa a „függöny mögül leselkedő”, fogcsikorgató magyaroknak fogalmazza meg „testvéri üzenetét”. Az egyházi képviselő, akinek kilétét a szervezők sem tudták még tegnap, egyebek mellett sárga bőrű, mandulavágású szemű mongoloknak nevezte a magyarokat.
A hivatalos meghívottak, felszólalók lajstromában nem szereplő idősebb pópa az ünnepség részét képező kulturális programot (melyet Vasile Tămaş előpataki pópa idegenellenes és a nemi kisebbségeknek szóló beszólásai tarkítottak) követően lépett a mikrofonhoz, egy festett ikont tartva maga elé. Az őszes pap az alábbi szöveggel lepte meg a közönséget (itt megjegyeznénk, a kimondottan pocsékra sikeredett hangosítás miatt a beszédet teljességében legfeljebb a közvetlen közelében, illetve a katonai sorfal mögött állók hallhatták): „Azoknak a testvéreinknek üzenem, akik most a függöny mögött vannak, és elképzelhető, hogy csikorgatják a fogukat. A testvériség üzenetét hozom. Nem üres beszéd, amit mondok. Testvéreink, akik magatokat székelynek és magyarnak képzelitek, nézzetek tükörbe, nézzetek egymásra, és lássátok: vajon sárga a bőrötök és mandulavágású a szemetek, fekete, egyenesszálú a hajatok? Ha igen, akkor mongolok vagytok, és őseitek is mongolok. De nézzétek meg, hogy inkább ránk hasonlítotok. Valahányszor tükörbe néztek, és észreveszitek, hogy nincsenek mongol vonásaitok, ébredjetek rá arra, hogy közösek az őseitek a mieinkkel, ők a régmúlt idők legigazságosabb, legvitézebb, legvallásosabb népe. Nem mi mondjuk, hanem a történészek.” – hangoztatta a pópa. 
Az idegenből érkezett pap így folytatta: ,,Azt mondjátok, hogy jogaitok vannak ezen a földön. Persze, hogy vannak jogaitok, akárcsak nekünk, mert közösek az őseink. Nem azért léteznek ezek a jogaitok, mert székelyek vagy magyarok vagytok, hanem azért, mert közösek az őseink. Üzenetemet a testvériség jegyében fogalmaztam meg. Észre kell vennünk, hogy testvérek vagyunk és közös a jövőnk. Ámen”. A pópa ezek után ugyanolyan gyorsan, ahogy feltűnt el is tűnt a háttérbe. Szavait csak gyér taps kísérte, a téren álldogálók jelentős része oda sem figyelt tulajdonképpen. A felháborodási hullám annak nyomán indult el, hogy a Facebook közösségi portálon megjelent a Mesagerul de Covasna napilap által a teljes beszédet tartalmazó videofelvétel (sem a másik helyi román lap, sem a hírügynökségek nem közölték az elhangzottakat, mivel egy jelentéktelen felszólalásnak tűnt abban a pillanatban, így kevésbé követték). Lapunk több forrásból is igyekezett kideríteni, ki volt a szónok, illetve milyen minőségben mondhatta el a fent idézett szöveget. Az ortodox egyház képviselői közvetve csak annyit közöltek, nem a megyében szolgáló pópáról van szó, illetve tudomásuk szerint valahonnan délről, a Kárpátokon túlról érkezett. Az egyház közlését több ortodox vallású sepsiszentgyörgyi román lakos is osztja, éspedig, hogy biztos nem Háromszéken szolgál. Egyik forrásunk azt is megerősítette, hogy a meghívottak között sem szerepelt az illető, így képtelenek felderíteni a személyazonosságát, mivel azt egyelőre nem ismerik.
Mint arról beszámoltunk az ünnepséget idén a két pópa megnyilvánulásait leszámítva mérsékelt üzenetek jellemezték, sőt a kormánybiztos kifejezetten semleges mondandóval állt elő, majd az egész ünnepség csendben, incidensek nélkül zárult.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alternatív történelem a könyvtárban (Raffay Ernő Sepsiszentgyörgyön)
Négy, de akár több olyan lehetőséget is elszalasztottak az 1947 utáni mindenkori magyar kormányok, amelyek esélyt adtak volna a trianoni döntés részleges orvoslására, területi restitúcióra – egyebek mellett erről beszélt Raffay Ernő történész, egykori hadügyi államtitkár, egyetemi tanár Sepsiszentgyörgyön mintegy másfél héttel ezelőtt. A töményen adatolt, kitekintésekkel jócskán tarkított előadás fő üzenete ugyanakkor egyértelmű volt: jelen pillanatban is árgus szemekkel kell figyelni, hogy vagy diplomáciai, vagy más úton érvényt lehessen szerezni ezeknek az érdekeknek.
Raffay Ernő egy demográfiai helyzetképpel indította mondandóját, rámutatva: amennyiben a trianoni „békeparancs” hozta területcsonkítást sikerült volna elkerülni, a magyar királyság lélekszáma mára elérhette volna a negyvenmilliót, amiből mintegy 36 magyar lett volna. Ezzel szemben most tíz országban van szétszórva  magyarság, kettő közülük a legnacionalistább Európában: Románia és Szlovákia. A kedvezőtlen helyzet ellenére a történész úgy vélte, az elmúlt 26 esztendőben a térség biztonságpolitikai eseményei kitermeltek olyan helyzeteket, amelyekből Magyarország nyertesen kerülhetett volna ki, sőt, jelenleg is adódnak ilyen lehetőségek. Meggyőződése szerint Magyarország szétdaraboltsága csak időleges, aki ennek az ellenkezőjét állítja „vagy bolsevik, vagy liberális történész, vagy ostoba ember”.
Felvezetőjét követően Raffay Ernő az általa elszalasztottnak tekintett lehetőségeket vette sorra, nem feltétlenül időrendben. Indításként azért megemlítette, hogy 1938. és 1941. között (a négy restitúció időszakában) még léteztek magyar kormányok, amelyek árgus szemekkel figyelték, hogy a nagyhatalmi játszmák közepette mikor adódik alkalom akár a diplomácia, akár fegyverek útján érvényesíteni az érdekeinket, amit meg is tettek előbb Felvidéken, majd Kárpátalján, Észak-Erdélyben, végül a Vajdaságban és Bácskában. A második világháborút lezáró békeszerződés után beköszöntő kommunista érában (Romániában főképp az 1965-ös évet követően) a magyar érdekérvényesítés esélyei Raffay Ernő szerint „egy lakatlan szigeten kitörő tömegverekedésével” voltak egyenlőek, olyan körülmények között, hogy a kelet-közép-európai baráti szocialista országok meghirdették a magyar nacionalizmus elleni küzdelmet is (ehhez a kádári vezetés is csatlakozik a polgári nacionalizmus visszaszorítására elindított harcával 1956 őszét követően). Egészen 1989-ig, a kommunizmus bukásáig ez a helyzet nem változik, majd beköszönt a rendszerváltozás, a legtöbb volt szocialista országban békés átmenettel (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, a Német Demokratikus Köztársaság és maga a Szovjetunió is), kivétel Románia.  A kommunizmus bukása ugyanakkor egy másik történelmi eseményt is magában hordozott, Raffay Ernő szerint ugyanis elindított egy revíziós folyamatot is a trianoni államkonstrukciók életében. Románia volt az egyetlen, mely 1990 után is megőrizte határait, Csehszlovákia 1991 végén összeomlott, illetve Jugoszlávia egy véres, hatéves polgárháborúban – több ezer halálos áldozattal és máig kiható erős szerb-horvát gyűlöletet maga után hagyva – széthull. Raffay Ernő – aki akkor a hadügyi államtitkári tisztséget töltötte be az Antall József vezette kormányban – meglátásában Magyarország számára mindkét esemény lehetőséget teremtett, amelyet viszont nem sikerült kihasználni. A történész úgy véli: Szlovákia államiságának elismerését feltételekhez kellett volna kötni (a déli magyarlakta területek átadásához), és ennek akár katonailag is érvényt lehetett volna szerezni, hiszen ekkor a csehszlovák hadsereg, amelynek szétosztásáról döntött Prága és Pozsony, gyakorlatilag nem volt ütőképes, míg a magyar abszolút erőfölényben volt. Szintén 1991-ben indul el Jugoszlávia szétesésének folyamata a szlovén, majd a horvát függetlenség kinyilatkoztatásával. A délszláv háborúként ismert konfliktus, amely ezután kirobbant, a délvidéki és a horvátországi magyarokat egyaránt súlyosan érintette (egyebek mellett belesodródtak a konfliktusba, illetve a Horvátország területéről elűzött szerbeket Bácskában és Újvidéken telepítette le erőszakkal a belgrádi kormány). Raffay Ernő szerint ez a helyzet feljogosította volna a magyar kormányt, hogy az alkotmányba foglaltak értelmében közbelépjen, de ezt nem tette meg (kivételt képezett a horvátoknak biztosított, később nagy botrányt kiváltó fegyverszállítmány, amely a Kalasnyikov-ügy néven híresült el), noha a délvidéki magyarok helyzetéről (kényszerbesorolások például) a katonai hírszerzés napi rendszerességgel tájékoztatott. A történész itt egy merész megállapítást is tett: horvát–magyar szövetségben Délvidék visszacsatolására is lehetőség nyílt volna. 
A további két, szintén elszalasztott lehetőség Raffay Ernő meglátásában egyrészt Ukrajna létrejötte időszakára tehető, amikor Leonyid Kucsma ukrán államfő informális csatornákon azt közölte az Antall-kormánnyal, hogy akár hajlandóak lennének lemondani is Kárpátaljáról. Ez később hivatalos megerősítést már nem kapott. A második lehetőség a koszovói válság idején adódott volna, amikor a NATO Szerbia elleni büntetőhadjárat mellett döntött, amelynek szárazföldi beavatkozási része is lett volna (Szeged irányából indultak volna a csapatok). Raffay Ernő szerint a magyar hadsereg kezdetben békefenntartóként, az ottani magyarságot védendő bevonulhatott volna a NATO-ernyő alatt, az egyesült államok hadseregét követve, majd helyben maradhattak volna. A lehetőséget nem használták ki, mivel a hivatalos álláspont szerint magyar katonák is életüket vesztették volna a konfliktusban. Ami a jelen helyzetet illeti, a történész többször hangsúlyozta az ütőképes hadsereg meglétének fontosságát, hozzátéve: most elindult egy folyamat Magyarországon, amely ezt a célt szolgálja. Raffay Ernő továbbá megemlítette: Donald Trump győzelme új helyzetet teremthet Románia számára is, pontosabban, amennyiben az AEÁ–Oroszország viszony megváltozik, az ország komoly biztonságpolitikai kihívás elé néz, ami a magyar érdekek szempontjából újabb lehetőséget teremthet, amennyiben esetleg a befolyási övezetek újraosztása is szóba kerül ezeken a tárgyalásokon. Zárásként, kérdésre válaszolva Raffay Ernő elmondta: a marosvásárhelyi véres március kapcsán a Németh Miklós vezette magyar kormány a teljes passzivitás mellett döntött, noha tudomása szerint az ellenzék (a Magyar Demokrata Fórum) soraiból többen az azonnali katonai beavatkozást is felvetették.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymásra talált Kőrösi és Széchenyi
Széchenyi István-domborművet adományozott a kovásznai városházának a Magyarországon élő Halasi-Nagy Endre keletkutató, irodalmár. Az adományt e heti ülésén fogadta a helyi tanács. Az emlékplakett a kézdivásárhelyi Vetró András alkotása, költségeit teljes egészében Halasi vállalta fel.
A gyűlésen Gyerő József polgármester ismertette: az adományozó óhaja, hogy az emlékplakett a helyi líceum udvarán található Kőrösi Csoma Sándor-mellszobor mellé kerüljön. Kérését azzal indokolta, hogy épp Széchenyi volt az, aki elsőként ismerte el a csomakőrösi orientalista tudományos munkásságát, népszerűsítette érdemeit, ugyanakkor ő fogalmazta meg Kőrösi ma is érvényesnek tekintett karakterét. A polgármester nyilvánosan mondott köszönetet Halasi-Nagy Endrének, a felajánlott adományt egyhangúan fogadta el a tanács. Gyerő Széchenyi méltatásaként elmondta, ő tette hajózhatóvá a Dunán a mai Románia területén található Kazán-szorost. Ugyanazon az ülésen döntött a tanács arról is, hogy elfogadja a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület adományát, az iskolaudvaron található Kőrösi-mellszobrot. Az alkotás a város közvagyonába kerül, miután közjegyző előtt is hitelesítik az adománylevelet. A mellszobrot 2014-ben, az akkor 230 éve született Kőrösi Csoma Sándor emlékének tiszteletére állították a kovásznai líceum udvarán, Éltes Barna szobrászművész alkotása. A kivitelezés anyagi részét a Csoma-egyesület a Kovászna Megye Tanácsánál megnyert pályázatából biztosította.
 Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok a székelyek előtt
A Magyar Királyság vármegyei rendszere magában foglalta Székelyföldet is, még a székelyek betelepedése előtt magyar népesség (is) élt e tájon – összegezhető a Székelyföld településtörténete előadás-sorozat első három rendezvénye. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségével létrejött előadás-sorozat során Háromszék településtörténetéről Fehér János művészettörténész értekezett, Csíkszéket Botár István régész mutatta be, legutóbb, csütörtökön László Keve régész Marosszékről tartott előadást, december 15-én Gyergyószék településtörténete következik Demény Andrea gyergyószentmiklósi régész előadásában.
László Keve, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a Felső-Maros vidékét kutatta, abból írta doktori dolgozatát, az előadásra abból szemlézte a kimondottan Marosszékre vonatkozó elemeket. Főként a Csittfalván, Marosszentgyörgyön és Nyárádszentlászlón végzett ásatások, kutatások eredményeit dolgozta fel. Csittfalván volt az egyetlen kora Árpád-kori marosszéki vár, Nyárádszentlászlón az egyetlen  Árpád-kori bazilikális templom, azaz a főhajón kívül két oldalhajóval ellátott épület. Ez kakukktojásnak számít Székelyföldön, ugyanis az általános templomforma a hajó és szentély, amely az Árpád-korban egyenes vagy köríves végződésű. Az előadó bemutatta a feltárt cserépedény-darabokat és hajtűket, valamint a radiokarbonos kormeghatározási eredményeket, amelyek a 12. század második felére tehető marosszéki székely betelepedés előtti időkre keltezik a leleteket. (Csíkszék és Háromszék esetében a 13. századra tehető a székelyek betelepedése – jegyezte meg korábban Botár István.)
László Keve említette, hogy a szocialista korban nem lehetett Árpád-korra vonatkozó kutatásokat végezni, csak a római kort tanulmányozni. Azt, hogy mennyivel többet tudunk most, mint harminc évvel ezelőtt, illusztrálja, hogy Lukács Antal egy 1984-ben írt tanulmányában még csak két bográcslelőhelyet jelölt meg a Felső-Maros vidékén, de most már 38-at ismerünk. A három előadás összegzéseként az est házigazdája, Sztáncsuj Sándor József régész, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa elmondta, még mindig nagy a hiátus Székelyföld területén, de most már nyilvánvaló, ez annak tudható be, hogy nem folytak itt kutatások. Még sok a tennivaló, de már látszanak eredmények. Egyértelmű következtetésként vonható le, a székelyek előtt számolni kell a magyar népelemmel itt, Székelyföldön, majd a két népelem együttélésével is.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interferenciák – drámakötet, előadás, színház és börtön
Börtönként tekint a színházra Visky András dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, értelmezése szerint olyan hely ez, ahova szabad akaratukból bezárkóznak a nézők a színészekkel – bezárulnak az ajtók, de mindaz, ami ott bent történik, kiszabadítja őket. A fekete doboz az üres sírt idézi, ahova betérnek az emberek, eljátszani halál és feltámadás játékát – merthogy nem szabad a sírban maradni, reflektálni kell mindarra, ami velünk történik. A szerző erről csütörtökön délben beszélt a TIFF Házban, a hét drámát tartalmazó Ki innen című kötetének bemutatóján. A Koinóniánál megjelent kiadvány ismertetése előtt a kolozsvári társulat A mélyben című előadásának alkotóival találkozhatott az Interferenciák közönsége.
Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója a könyvbemutatón kifejtette: tizennyolc színházi vonatkozású kötet jelent meg eddig a Koinóniánál, az albumokkal együtt pedig már húsz fölött van ez a szám; magyar, román és angol nyelvű kiadványok egyaránt napvilágot láttak, hosszú ideig Visky András szerkesztette őket. A szerző három drámáját gyűjtötte egybe A szökés 2006-ban, a mostani, Ki innen című pedig a 2009 óta írt hét színpadi szövegét – ahogyan ő nevezi, hét újabb színpadi kísérletét – tartalmazza.Témájuk tekintetében széles skálán mozognak a művek, többségüket (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték.Az írásokat a Láng Zsolt prózaíró, szerkesztő és Visky András beszélgetése követi, amelyben színházi radikalizmusról, színházi üzemszerűségről és a kísérletezés lehetőségeiről is szó esik, jegyezte meg Tompa Gábor igazgató, majd a címválasztásra kérdezett rá: hol vagyunk, honnan kell kimenekülnünk, ha ezt a feszültséggel teli felszólítást megfogadjuk?Visky András elárulta, hogy sokára született meg a cím; nem akarta valamelyik darab elnevezését kiemelni, mert akkor eleve elmozdította volna egy bizonyos irányba az értelmezést, törekedett viszont arra, hogy problematikus címet találjon, amely saját esztétikai, teológiai, filozófiai kereséseit is tükrözi. Mint mondta, nem biztos, hogy drámaíró lenne, ha nem Tompa Gáborhoz fűzi az első színházi barátsága, ugyanakkor egyebek mellett arra is kitért, hogy az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatja a nyitott dramaturgia – olyan dramaturgiát szeret létrehozni, amely aztán a próbafolyamat során nyeri el végső formáját. Jó az, ha a munka során úgyszólván eltűnik a szerző, mert végül az előadás fogja visszahozni, felmutatni mindenki számára.Láng Zsolt az Úrral való állandó párbeszédet emelte ki a drámaíró műveinek egyik sajátosságaként, és a sikerhez való hozzáállására is reflektált: a szerző voltaképpen a siker ellen megy, ironikusan kezeli azt – már azáltal is, hogy monodrámákat ír, és például a Tanítványokban hosszasan értekeznek a szereplők olyan dolgokról, amelyekről a nézőnek nem biztos, hogy van fogalma. A szövegek azonban kétségkívül erősek, a művek felvetik azt a kérdést is, hogy mennyire lehet szöveg nélkül színházat „csinálni” – és tulajdonképpen meg is válaszolják: nem lehet, hiszen minden megnyilvánulásunk a nyelven alapszik.                                                                                           *Korlátozottabb művészeti tevékenységnek tartja Radnai Annamária, ha olyan rendezővel együttdolgozva fordít egy készülő előadáshoz, akinek az anyanyelve megegyezik az adott mű nyelvével – egyszerűbb az, amikor mindkettejüknek idegen az illető nyelv. Makszim Gorkij világhírű színműve, az Éjjeli menedékhely (Na dnye) esetében az is ott lebegett a szeme előtt, hogy az oroszok közül nagyon sokan ismerik a realista darabokat. Korábban, egy Csehov-fordítás alkalmával Radnai Annamária édesanyja, Szerotina Szvetlana adott pillanatban meg is jegyezte: „Csehov nem ilyen”. – Gorkijjal is pontosan így vannak, tudják, hogy ő ilyen vagy nem ilyen – magyarázta a műfordító, dramaturg, egyetemi oktató csütörtökön délelőtt a TIFF Házban, a Kolozsvári Állami Magyar SzínházA mélyben című előadásának (rendező: Jurij Kordonszkij) közönségtalálkozóján.Nem nagyon szeret szlenget fordítani, egyrészt, mert az sokban kötődik a helyhez, meg aztán könnyen elavul, idővel érvénytelenné válik. Ezért kérte a produkcióban részt vevő színészeket, hogy észrevételeikkel segítsék a munkáját. Szükség is volt erre: amellett, hogy a rendező főként azokra a kérdésekre fókuszált, amelyek gyakorlatilag soha nem veszítenek fontosságukból – kik vagyunk, miért élünk, mi a dolgunk ezen a bolygón, mit jelent felelősséget vállalni a tetteinkért vagy éppen meghalni –, ragaszkodott ahhoz is, hogy a 19. századi szleng helyett egy nagyon is mai nyelven szólaljanak meg a társadalom perifériájára szorult szereplők.Visky András, az előadás dramaturgja a közös munka legizgalmasabb jellemzőjének nevezte, hogy Jurij Kordonszkij elképesztő részletességgel építette fel a cselekvések logikáját, hogy a színészek fokozatosan tudjanak eljutni A pontból B pontba. – Olyan határt kellett átlépniük a személyiségükben és a művészi tudásukban egyaránt, amilyet eddig nem nagyon kellett – hangsúlyozta.Aprólékosan, milliméterről milliméterre dolgozták ki a különböző mozzanatokat a rendezővel – mondta Laczó Júlia (Anna), Bogdán Zsolt (Luka) pedig azt emelte ki, hogy minden bizonnyal ezután is érik még az előadás, szerdán például feszesebbnek, összefogottabbnak érezte a ritmusát a korábbiakhoz képest. Viola Gábor (Vászka Pepel) szerint egyenként mindannyiuknak segített a munka abban, hogy feltérképezzék a saját határaikat – ez persze egy életen át tart, viszont meghatározó volt a mostani alkalom: az elmúlt hat évben, amióta tagja a kolozsvári színház társulatának, egyetlen próbafolyamat során sem érzett ehhez fogható kohéziós erőt.Kézdi Imola (Vaszilisza Karpovna) ritka pillanatnak nevezte, hogy az út fontosabb legyen a végeredménynél, márpedig most előbbi kerekedett felül. Hozzáfűzte: 13-an száz felől közelítettek a munkához és egyúttal a mélybe, kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni a folyamatról – színészvezetéstől kezdve a kávézásokig minden összehozta a csapatot. Pethő Anikó (Násztya) kitért arra, hogy a munka már az olvasópróbákon jócskán elkezdődött: a rendező sokat mesélt az orosz börtönkultúráról, és mindenkinek beindította a fantáziáját, arra kérte a színészeket, hogy a színpadon kívül is gondolkodjanak a különböző megvalósításokon. Dimény Áron (Színész) számára leginkább attól volt különleges ez a találkozás, mert olyan előadást szült, amelynek minden pillanatában szabad lehet, és közben folyamatosan pontosnak is kell lennie.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Akiknek a családfáját Kós Károly készítette
Erdővidéki barangolásaink egyik állomása a híres vargyasi bútorfestő Sütő család portája, ahol a hatalmas székelykapun belépve azonnal szemünkbe ötlik a bejárati ajtón a „fényképezni tilos” felirat.
– Akkor egyezzünk ki olyanformán, hogy az egész szobáról készíthetnek képet, de nem a külön darabokról… – ajánlja fel Sütő István, amikor megtudja, hogy nem csak turisták vagyunk, hanem egyben újságírók is, és nem csak nézelődni jöttünk, hanem cikket is írnánk, amit illusztrálni kellene. – Meggyűlt a bajunk sajnos a hamisítókkal – magyarázza, miért is nem szabad fényképezni. – Mondanám, hogy az jó, mert akkor igazán híres valaki, ha már hamisítják a munkáit…
S hogy miért vált híressé a család? „1568-ig nyúlik vissza a család története – kezdi mesélni – Sütő János és József, két mesterlegény, egyik ács, másik asztalos, akkor került Vargyasra. A Daniel kastélynál végeztek ács- és asztalosmunkákat, annak végeztével a faluban megtelepedtek, és utána 15 nemzedéken keresztül apáról fiúra sikerült a mesterséget folytatni – a fiaim és az unokatestvérei már a 16. nemzedékhez tartoznak.” Mint megtudjuk, a család történetének Kós Károly is „utánanézett”, aki a családfát is elkészítette illetve megrajzolta A vargyasi festett bútor című könyvében.
– Legrégebbi eszközünk, szerszámunk ez a festéktörő kő, itt van hozzá két kicsi őrlőkő, ezekkel őrölték, porlították elődeink a mindenféle színes ásványokat, így nyerték a festékeket. A mai napig a hagyományos családi receptet használjuk a festékeink elkészítésére. Különlegessége a kőnek az 1680-as évszám, innen már biztosan tudjuk, hogy festéssel is foglalkozott a család. A festés szabadkézi, ami a kicsi darabokon nem nagy dolog, de a bútorokon is – ahol közvetlen az alapszínre jön a mintázás – csak a betéteknek a kereteit szoktam megrajzolni előre, maga a mintázás, virágozás, mindig szabadkézi. Így minden darab egyedi, még ha ugyanabból a tükörkeretből 15 darabot is készítek egyszerre. Ez a különlegessége a mi művészetünknek, népművészetünknek: hiába kötött, mégis nagy teret enged a kreativitásnak.
Mit is mond a mondószék?
A Sütő család által festett bútorok a hagyományos székely háztartás elemei, elsősorban kisebb-nagyobb ládák – ezek sorában a legnagyobb a kelengyés vagy hozományos láda. A lány hozományához tartozott a vetett ágy is, ami a tisztaszobának az éke volt: alvásra nem használták, hanem a családnak az anyagi helyzetét, státuszát mutatta – minél magasabb volt, annál gazdagabb volt a család.
– A saroktékákat elsősorban italtárolásra használták, ugye, unitárius a falu; katolikus vidéken inkább bibliát tartottak benne – viccelődik –, ha több volt az ital vagy a biblia, a saroktéka méretesebb is lehetett. Állítólag az őse a falitéka, az egy mélyedést takart kőházakban a falban, ami amolyan hűtőszekrényként működött. Mindig az északi falon helyezték el, polcokkal volt ellátva, s ahogy viccesen szoktuk mondani, a kőház jó, mert nyáron hideg s télen is hideg, úgyhogy elállt benne az élelmiszer sokáig. Ez itt a vendégváró pad, ez az állótálas tányéroknak, fazekaknak – folytatja a szoba leltárját. – A legérdekesebb hagyományos darabok a kontyos vagy mondószékek. A székelyek nem zárták ugye a kaput, még éjszaka sem. De hát régen is összeveszett a férj meg a feleség, s akkor erről a székek „beszéltek”: a székeket cserélték meg vagy külön csak a háttámlákat, kirakták a székeket a tornácra, s ebben a helyzetben már azt mondták a vendégnek, hogy nem a legjobb pillanatban jött. S akkor az érkező fordult is meg… Ez pedig a jellegzetes székely asztal, ez egy mély kenyeres fiókkal volt ellátva, ez pedig benne a titoktartó, egy ilyen csúszó lappal ellátott titkos rekesz. Általában egy ajtócska van az ilyen típusú asztalon, furfangos látogatók mondják is, mi ebben a titkos, ha mind így készült. De nem mindegyik így készült... A régi mesterek mindig építettek be titkos rekeszeket, főleg a ládákba és a saroktékákba, az iratokat s a pénzt ebben tartották. Az itt látható bútorok az 1800-as évekből valók, ennél újabb a bölcső, amit a nagyapám készített, és a hintaló. Nagyapám megfestette ezt a ruhásszekrényt is, hogy találjon ide: nem hagyományos darab, de mégiscsak könnyebb tartani benne a ruhát, mint a ládákban.
Mutasd a tulipánt, megmondom, ki vagy
A messze földön híres bútorfestő és fafaragó családból nem csak beszélgetőpartnerünk, Sütő István aktív, hanem nagybátyja, édesapja, és két öccse is – a szoba asztalán külön fotóalbumokban csodálhatjuk meg munkáikat, amelyek egyébként szinte mind rendelésre készültek. Persze hozzá nem értőként rögtön felmerül bennünk: mitől lesz valami vargyasi, pontosabban Sütő? Hogyan lehet felismerni?
– A virágminták nagyon hasonlóak minden vidéken, a tulipán viszont tényleg a miénk, ahogy szoktam bosszantani ezzel a holland turistákat. Nehéz szavakba öntve megválaszolni ezt a kérdést… Szép, kötött, szimmetrikus, szabályos vonalvezetés, a virágok nagyjából arányosak a levelekkel, de maga a virághasználat is sajátos. Szegfűk, rózsák, de a legtöbb a tulipán… Arról, ahogy az illető használja a színeket, felossza a területet, ahogy festi a tulipánt nem csak a család munkáját lehet megkülönböztetni, hanem a családtagokat is… Né, hányféle tulipán van, más bútorfestőnél nemigen láttam ennyit – mutatja-magyarázza, aztán a színvilág rejtelmeibe is bevezet. – A bordó – a meggypirosnak nevezett barna, így szoktam én viccesen nevezni – azért a legjellemzőbb, mert ez nagy mennyiségben fellelhető ezen a környéken. Persze használták a jobbágykéket is, s ritkán a zöldet. A zöldet leginkább a szászok használták, pedig azt gondoltuk volna, hogy ez a magyar ízlésnek a megfelelő.
Míg a világ s még két nap…
De hogyan is készül egy ilyen hozományos láda? S mit milyen sorrendben festenek?
– Akinek jó szeme van, az megfigyelheti, hogy fecskefarkas sarokillesztésekkel van összetéve, ez az egyik titka, hogy a mai napig ennyi láda fennmaradt. Ez egy nagyon erős szerkezet, ezeket ma is ugyanúgy kézi fűrésszel vágom be, s kézzel vésegetem össze. Tehát a szerkezet is hagyományos. S a vasalatok is, a zárszerkezetek. Van egy ügyes fiatal kovácsom itt Vargyason, addig nézegettük a 200 éves zárszerkezetet, amíg ugyanúgy elkészítette.
Akkor kanyarodjunk rá a festésre. Először a szegélyek színeit húzom meg, utána jön az alapozás. Ha betétek kerülnek, ahogy már említettem, a betétek körvonalait megrajzolom előre. Ennyi csalás-ámítás van rajta. Utána megfestem az alapszínét a betétnek, s a külső részeknek is, aztán meghúzom szépen a szegővonalat, s akkor következik a kiinduló minta – kancsó, csokor, szív, vagy egy margaréta… Ebből jön ki az úgynevezett erezés, a szárak és a levelek. Ezután jön a virágozás, majd a virágoknak az árnyékolása – ugye minden virág két színből áll, ez szépen kiemeli őket. Akkor jön az árnyékolása a leveknek és a száraknak, utána pedig a viaszozás vagy gyantázás az egész felületre.
– Mennyi ideig marad meg ez a festés?
– Ha jó körülmények között van tartva, akkor míg a világ s még két nap. A fának az ellensége a nedvesség s a rovarok – a kettő össze is függ, a nedves fát a rovar hamarabb megtámadja… Itt vannak szinte 200 éves darabok, s nagyon jó állapotban, még csak restaurálnom sem kellett őket.
– De azért a széken csak kopottabb a festék…
– Nem a színek tompulnak, hanem a bútorra patinaréteg rakodik. Nem változik meg a festéknek a színe. Mi a patinaréteg? Kosz… Régen a nőknek mániája volt, hogy lenolajjal törölgették a bútort, az hirtelen fényt ad, „megdobja”, de aztán reárakodik s beleragad a por. A restaurálás új irányelve azt mondja, hogy ez már hozzátartozik a darabhoz, ami megkönnyíti a dolgunkat: nem is kell megtisztítani. De ha megtisztítanánk, ugyanolyan élénkek lesznek a színek, mint az új darabokon.
– S aki most rendel egy festett bútort, s karban akarja tartani, mivel tisztítsa?
– Egy finom kefével. Ha vegyszeres rongyokkal nekiállnak mosni, persze, hogy a viaszréteg lejön. Hosszúszőrű kefével kell tisztítani a portól, az szép fényt is ad neki.
A 16. generáció
Egy ilyen nagy láda elkészítése nagyjából három heti munka – tudjuk meg –, majd a családi recept titkáról elárulja: a festék vízalapú, s a hozzá kellő ásványok fellelése nem túl nehéz. Például nemrég kiszélesítették az utat a Vargyas szoros felé, s a munkálatok során sok ásvány kifordult a földből – még áskálni sem kell. Aztán bevallja: fogtak már azért az ősök is a kezükben olajfestéket, de közben sohasem mondtak le a sajátról.
– Egy megrendelésem volt, hogy olajfestékkel kellett mindenképp, mert már olajfesték volt a darabon. Dehát az kínszenvedés volt, buta is lennék, ha azt használnám, mert nem olyan jó, mint a miénk, a hagyományos… Nehezebb vele dolgozni – jelenti ki kategorikusan Sütő István, akinek két alapelve van, ha dolgozik: legyen minőségi és 100%-ban hagyományos. Pedig, ha az anyagiakat néznénk, megengedhetné, hogy lazábbra vegye. 400 éves múlttal a háta mögött, ha lábbal festene, akkor is érték lenne, akkor is Sütő lenne…
A Sütő család nem csak festeni, faragni is tud: a lánc egyetlen fából készült, a láncszemek nincsenek megszakítva, vágva (a képen Sütő István)
– Van, aki azt mondja, hogy a több mint 400 év alatt már a génjeikben van a bútorfestés. Ennek van alapja, mert a legkisebbik fiam, alig egy éves, úgy örvend, ha ide bejön… – mondja, miközben kintről percek óta erősődő gyermeksírás hallattszik. – Hamar elkapja az ecsetet, s a darabokon húzogatja. Vagy ha beengedem a műhelybe, a forgácsba beléfekszik. Mikor kicsi baba volt, s behoztam ide karban, rögtön elhallgatott, ha sírt. Megnyugodott. Látszik, hogy hatással van reá. A nagyobb fiaim, 4 és 5 évesek, ők már ügyesen rajzolnak, festegetnek. Adok nekik egy szöget, egy kalapácsot s egy harapófogót, s azzal elvannak egy darabig. Béüti az egyik a szeget, a másik kihúzza, aztán cserélnek…
Ezeridegenek meg a székely bácsi
Nem zárhatjuk a beszélgetést anélkül, hogy rá ne kérdeznénk: mégis, mennyibe kerül egy ilyen festett bútor?
– A legolcsóbbak a piacon ezek a forgácslap bútorok – hát nem tudom, nevezzük bútoroknak –, ahhoz képest már a tömörfa bútor szinte kétszer annyiba kerül. Ha mégegyszer egy annyi időt én ráfordítok, miután készen van a tömörfa darab, akkor természetes, hogy ez még kétszer annyiba kerül.
Mint mondja, székelyföldi a legtöbb megrendelő, de Észak-Amerikától Indonéziáig, Japánig az egész világon vannak bútoraik… És nem innen elszármazottak vitték.
– Ez mutatja, hogy ez egy komoly érték, s most nem magamat fényezem, hanem a székely-magyar népművészetet. Ha egy ezeridegen értékeli, az már tényleg nagy érték, az már azért valamit jelent – mondja, majd a falon mutatja a fotót: Károly herceg is meglátogatta őket. Aztán, értékeknél maradva, folytatja: – Ami még megmenthető, azt meg kell menteni. Hogy is fogalmazzak, hogy a nyomdafestéket is tűrje, mert engem nagyon mérgesít… Jön be ide a székely bácsika s nénike, s mondják egymásnak: „emlékszel-e, nekünk es volt ilyen, de eltüzeltük. Milyen jó kenyeret süttünk rajta. Lehet mégse kellett volna?” Hát ettől feláll a szőr a hátamon!
Balázs Bence Szabadság (Kolozsvár)

Fülön csípésből jeles: tízéves a kolozsvári Paprika rádió
Otthon, barátok, család – általában ezeket a fogalmakat nem a munkahelyéhez köti az ember. A tízéves Paprika rádió csapattagjaival beszélgetve viszont visszatérő motívumként fogalmazódtak meg a rádiózás velejárójaként. És bár a kezdeti csapat „családjából” már csak ketten dolgoznak a rádiónál, a hangulat változatlanul családias, a műsorok frissek, lendületesek és valóban fülön csípnek. Ennek titkáról faggattuk összeállításunk alanyait, akiknek ezúton is még sok tízéves szülinapot kívánunk!
Antal Karola 6 és fél éve műsorvezető a rádiónál és a Paprikát a második otthonának tekinti.
– A kollégák összetartanak, segítik egymást, ennél többet nem is kívánhatnék. Minden jó műsor sikerélménynek számít. A hallgatók visszajelzései, a beszélgetéseinkhez való hozzászólásaik, a kedves szavak mindig megerősítik bennem az érzést: nagyon szeretem a munkám! Kicsit rosszul is esik munkának nevezni, hiszen számomra annál sokkal több. Ugyanakkor a kollégáim is inkább barátaim, akikkel mindig szívesen találkozom, és akikkel bármikor jókat tudunk beszélgetni, nevetni. A legnagyobb sikerélményem talán az, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek, itt formálódhattam emberileg és szakmailag az elmúlt hat évben – mesélt a rádióhoz fűződő kapcsolatáról.
– Nagyon sok kedves rádiós élményem van, amiket a kollégáimnak és a hallgatóknak köszönhetek. Születésnapi köszöntések, a Kolozsvári Magyar Napok alatt kihelyezett stúdiózások, találkozások a hallgatókkal, a munkatársaimmal eltöltött mindennapok – sorolta a műsorvezető. És hogy mit kíván a tízéves rádiónak? Jó hangulatot, sok mosolyt, mert ha ezek megvannak, a többi jön magától.
Bogáti-Bokor Ákost hét éve bírja meg a rádió a fedélzetén, jóban-rosszban, örömben-bánatban.
– Dumából, poénokból soha nem szenvedtem hiányt... Ezer éve mondogatták, hogy rádiónál kéne dolgoznom... hát, ez össze is jött. Zenészként meg különösen jó, kicsit értek is hozzá, szeretni viszont nagyon tudom. Ha ehhez még a kollégákat is hozzáadjuk, máris valami ideális dolog körvonalazódik. A kapcsolat pedig mindig megújul, mert a rádiós lét csupa új kihívás. Minden reggel harcba kell indulni a rosszkedv ellen... és nem csak a másoké ellen, a sajátunkat is le kell küzdenünk, hogy délben, amikor átadjuk a mikrofont, már más emberekként távozzunk. A Paprika számomra baráti kör, de már annál is több, második család, ahol szerencsére a hölgyek vannak többségben, így érzelmeiben, gondolatiságában finomabb és még kedvesebb a környezet. De nem csak ezekért vagyok hálás ... a kihívások mellett ott van a sok érdekes ember, történet. Mindig érdekeltek a rendhagyó dolgok, szerencsére ezekből itt bőséggel kijut, így a beszélgetések során néha képtelenség leállítani – fogalmazott a műsorvezető.
– A siker ismérve a sok irigy, akik itt-ott közösségi oldalakon próbálnak erényt kovácsolni maguknak abból, hogy bennünket szidnak. Azt is sikerként élem meg, hogy vannak, akik konkurenciának érzik a Paprikát (egyébként nem véletlenül). Ma Kolozsváron bizonyos elit körökben „illik” szidni a kereskedelmi médiát, kicsit irigylik a fiatalos lendületet, és a kötetlen szabadságot, ami a Paprikából árad. A kritika is jó, innen tudjuk, hogy minden tábor bennünket hallgat, miközben a hibáinkat lesi! Ezeken jókat derülünk, mert Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy minden visszajusson a fülünkbe. A Paprika élő műsort sugároz, ezért vannak bakik, de ettől van tétje igazán ennek a munkának. A legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor egy-egy viccem „betalál”... azonnal jönnek az sms-ek, szeretem, amikor a „fárasztó” poénokra felszisszennek. Nem vagyok nagy közösségi médiás, így az arcomat szerencsére sokan nem is ismerik (mondjuk ezen a Magyar Napok nagyon sokat változtatott). Sok esetben kapok kedves mosolyokat, ha valamit kérek a boltban, vigyáznom kell, miket és hogyan mondok „civilben”, mert pont a hangom árul el – beszélt  sikerélményeiről a rádiós.
– A legjobb történetek az alig ismert csodabogaraktól jönnek. A teljesség igénye nélkül pl. ott volt Jocó, aki ultramegamarathont futott Franciaországban, és aki másnap lazításként felszaladt a Mont Blanc-ra, vagy a kutyapszichológus Gerő, aki az állatok lelkébe lát, a madárleső webkamerás ornitológusunk, az ‚56-ot kutató újságíró lélekember, a pokemonokat kergető sétások, a gyermek-fociklubos edző, a tánc-harcművész leányka, a rákos gyerekekért harcoló szőke tündér, hétköznapi útinfós hőseink, akiket már név szerint ismerünk, Attila, aki meglepetésből csokitortát hozott egyik hajnalban nekünk, a gyerekek, akik évente legalább kétszer átveszik nálunk az irányítást és megtöltik sztorikkal a stúdiót. Külön személyes kedvencem Dr. Flóra-Orosz Katalin, aki sorra hozza el az úszóvilág szenior világbajnoki aranyérmeit és közben a legkedvesebb jelenség! Estig sorolhatnám, milyen jó volt pl. Laár Andrással, Vuity Tvrtkoval, Nyári Krisztiánnal beszélgetni, mindegyik külön világ, külön történet, külön csoda – mesélt címszavakban kedvenceiről a műsorvezető, aki sok-sok csodabogarat, kedves történeteket, poénokat, játékokat, még több jó hírt, szép színes őszt kíván a tizedik Paprika Rádiós szülinapra.
– Titkon azért remélem, hogy egyszer sokkal nagyobb térerejű antennát kapunk szülinapra, hogy messzebbre is eljusson a hangulatunk – árulta el.
Veres Zsolt zenei-kreatív vezető, produkciós munkatárs a kezdetektől a rádiós stáb tagja.
– Az aktuális csapatból ketten vagyunk Paprikásak az indulástól. Márkus Évi még mindig híradózik, én meg azóta is a zenei kínálatért felelek, az arculati elemeket készítem, és a kreatív feladatokat igyekszem hatékonyan kivitelezni. Célközönségünk már a kezdetektől igen széleskörű, most is minden magyar ajkú kolozsvárihoz szólunk, ezért a szerethető zenei változatosság megteremtése mellett a paprikás csomagolást sem könnyű évente újraszabni. A zenék közt elhangzó szignálokkal, hanganyagokkal erre törekszem, reményeim szerint sajátos, markánsan pozitív benyomást keltve a hallgatókban – mesélt a munkájáról a rádiós.
– Legtöbben a zenéért választják a rádiót, de a dalok közt elhangzó apró kis dolgok határozzák meg a viszonyunkat, a cél pedig az, hogy mikor jó társaság reményében bekapcsolják a rádiót, akkor időponttól függetlenül nálunk megtalálják ezt – jegyezte meg.
– Emberileg és szakmailag is hihetetlenül jó kollégákkal dolgozhatok ezen, bármennyire is közhelyes, hatalmas mázlista vagyok, hogy a Paprikánál szabad kézzel csinálhatom azt, amit imádok. Nem is kell ennél több, de ha kívánhatok, akkor jöhet még tíz hasonlóan jó év – fogalmazott a rádió zenefelelőse.
Gnandt Márkus Éva a másik régi motoros a rádiónál.
– Hogy milyen a rádióhoz fűződő kapcsolatom, az éppen pár nappal ezelőtt szintén egy újságíró kérdésére fogalmazódott meg bennem. Azt mondtam, és állítom most is, hogy olyanok vagyunk, mint egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó házaspár. 10 éve vagyunk jelen egymás életének legjelentősebb pillanataiban, sőt a kevésbé jelentős pillanatokban is – fogalmazott.
– A rádióhoz sosem úgy jöttem be, mint egy munkahelyre, hiszen mindig barátok közt voltam, és a munkámat is imádtam, persze a szabadidőmet sem sajnáltam, ha éppen szükség volt rám. Talán ennek tudható be ez a hosszú kapcsolat – tette hozzá.
Tíz évvel ezelőtt mély vízbe dobták őket, de ahelyett, hogy belefulladtak volna, megtanultak úszni. 2006-ban a kereskedelmi rádiózás keveseknek volt ismert műfaj, ezért nekik is bele kellett tanulniuk a szakmába.
 – Én hoztam egy kis híradós tapasztalatot Szatmárnémetiből, a City Rádióból, de Kolozsvár és az igények is másak voltak. A hallgatók olyannyira magukénak érezték a rádiót, hogy lépten-nyomon üzenetekkel bombáztak, egyesek lelkesítően, mások kevésbé, de utólag mindegyikért hálásak lehetünk, hiszen ezek formáltak minket és nem utolsósorban a rádiót – értékelte az elmúlt tíz évet Márkus Éva.
– Nehéz lenne bármit is kiemelni az elmúlt tíz év emlékeiből, mert szinte minden napra jutott legalább egy kiemelkedően jó sztori, de talán a legfrissebbet mesélném el. A 78 éves Albi bácsi a rádió születésnapján, november 23-án toppant be hozzánk egy szobanövénnyel, ugyanígy tett 9 évvel ezelőtt, az első születésnapunkon is. Akkor is és most is arra kért, hogy ápoljuk, gondozzuk, hogy nőjön szépen, mint a Paprika. Kevés, ennél kedvesebb történet van egy rádiós életében. Ezekért érdemes dolgozni – mesélte a rádiós, aki sok ilyen hűséges hallgatót kíván a Paprikának, akiknek mindennapjaiba vidámságot és kedvességet lophat.
Krippán Kinga műsorvezető a „legfrissebb” csapattag, de ő is ugyanilyen szeretettel mesél a munkahelyéről.
 – Nagy álmom volt a rádiózás, sokáig KMDSZ-eztem, ezért rendszeresen járunk interjúkra, és nagyon megszerettem a társaságot. Kommunikáció szakon végeztem, és mindig is érdekelt a sajtós munka rádiós oldala, aztán kínálkozott a lehetőség, és nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy megrpóbáljam – beszélt arról, hogyan lett műsorvezető.
A rádió szülinapját elsősorban játékokkal ünneplik, nemrég zárult a kincskeresés, amelynek okostelefon volt a nyereménye. Aki pedig eltalálta, hány paprikát tartalmaz az utazóbőrönd, az a hallgató ciprusi utat nyert.
 – Sok szülinapi üzenetet, paprikás képet, paprikát kaptunk már ajándékba. Már nyáron elkezdtük az ünneplést a rádió arculatváltásával, és azóta is folyamatosan szervezünk valamit az évforduló aporpójám – mesélte a rádiós, amikor a szülinapi eseményekről faggattam. – Legkedvesebb emlékként a legélénkebben az él bennem, hogy a kollégák mennyire segítőkészek voltak a betanulási időszakomban. Akadt olyan, aki munkaidőn kívül is bevállalta, hogy itt marad velem, más a keverőhasználat megtanításából vette ki a részét, de olyan is volt, aki a műsoraimat hallgatta és ellátott jótanácsokkal – mesélt a segítőkész munkatársakról a rádiós. 
Székely Zsuzsa a rádió igazgatótanácsának tagjaként elmondta: helyi üzletemberekként megfogalmazódott bennük, hogy Kolozsváron kereskedelmi rádiót tartsanak fenn, ami 24 órában magyar nyelven sugároz, és olyan reklámfelületet biztosít, amely célzottan a helyi hallgatóknak kínál szolgáltatásokat.
 – Egy kereskedelmi rádió elsősorban üzlet a mai gazdasági világban, ha makrogazdasági szempontból nézzük. Annak idején fontosnak éreztük a rádió beindítását Kolozsvár élete, a mindennapi hallgató, a fogyasztó szempontjából – fogalmazott a tulajdonos. – Ha egyenleget kell készítenem az első tíz évről, akkor elkülöníthető egy kezdeti szakasz, amikor nagyon boldogak voltunk, mert szólt a rádió, ellenben a közösségépítés kevésbé volt jellemző, mert nem volt még kialakult kolozsvári arculat. Utána következett az átalakulás, amit nagyon pozitívan tudok jellemezni, amikor a lelkes csapat felismerte, hogy úgy kell megszerveznie önmagát és a rádió műsorait, hogy ezek a kulturális, közéleti, sport, gazdasági, kereskedelmi híranyagok Kolozsvárhoz kötődjenek – beszélt fejlődésről.
– Az elmúlt 5-6 évben megtörtént az, amit mindannyian, akik ezt a rádiót megalapítottuk és működtetjük, szerettünk volna: hogy a Paprika kolozsvári legyen és a kolozsváriaknak szóljon – tette hozzá. – Nagyon büszke vagyok a csapatra és azt kívánom, hogy a rádió még sokáig szóljon a kolozsváriak otthonában – köszöntötte a tízéves Paprikát.
Dézsi Ildkó Szabadság (Kolozsvár),

Folytatódik a kolozsvári táblaper
December 6-án lesz az első tárgyalása a kolozsvári táblaper új kiírásának. A fellebbviteli bíróság idén szeptemberben megsemmisítette a törvényszék korábbi döntését, ami szerint a Minority Rights Egyesület keresete indokolatlan és visszarendelte az ügyet első fokra, a törvényszékre.
Tavaly tavasszal több száz kolozsvári polgár csatlakozott a perhez, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy a kolozsváriak igénylik a valós kétnyelvűséget és hajlandóak kiállni a többnyelvű helységnévtáblákért. Az elmúlt hetekben a törvényszék idézéseket küldött a felperesi csatlakozóknak.
A Musai-Muszáj Mozgalom felhívja azoknak a figyelmét, akik kaptak idézést, hogy senkinek nem kötelező részt venni a tárgyaláson, a kézhez kapott dokumentum csak informatív jellegű. A tárgyaláson való részvétel jog és nem kötelesség. Bármilyen döntés születik, az a felperesekre nézve nem járhat anyagi vagy más teherrel. Az ügyben a főfelperes, a Minority Rights Egyesület képviselői járnak el. További információk a tárgyalással kapcsolatban ezen a linken érhetők el. 
Mint ismeretes, a törvényszék korábbi ítéletében megállapította, hogy a Minority Rights Egyesületnek van felperesi minősége, illetve a polgármester feladata kihelyezni a többnyelvű helységnévtáblákat, viszont a kereset megalapozatlan. maszol.ro

Feladták magukat a rendőrségen Pui Béláék
Feladta magát idősebb és ifjabb Pui Béla. A székelyudvarhelyi alvilág két ismert alakja jelenleg előzetes letartóztatásban van a csíkszeredai fogdában – tudtuk meg a Hargita megyei rendőrség szóvivőjétől.
A körözés alatt álló két férfi péntek délben jelentkezett a Hargita megyei rendőrség csíkszeredai székházában, ahonnan a fogdába szállították őket – tájékoztatott Gheorghe Filip. Kérdésünkre elmondta, a törvény önmagában nem bünteti, hogy a gyanúsítottak nem tettek időben eleget a letartóztatási parancsnak, de vizsgálati fogáguk esetleges meghosszabbításának tárgyalásakor súlyosbító körülménynek számíthat.
Mint ismet, id. és ifj Pui Béla előzetes letartóztatását hétfő délután rendelte el a Hargita Megyei Törvényszék. A rendőrségen nem jelentkeztek, ezért elfogatóparancsot adtak ki ellenük. Négy napig voltak szökésben, Magyarországon bujkálhattak, és máreurópai elfogatóparancsot készült kiadni ellenük a rendőrség, amikor feladták magukat.
A két férfit egy helyi vállalkozó késvillantással kísért megfenyegetése miatt vették 24 órára őrizetbe. Egy éjszakát töltöttek a csíkszeredai fogdában. Az ügyészek másnap az előzetes letartóztatásukat kérték, ám a bíróság szabadlábra helyezte a gyanúsítottakat. A vádhatóság azonnal fellebbezett, és a Hargita Megyei Törvényszék elfogadta az óvásukat.
 Cs. P. T. maszol.ro

Brassói szurkolók a szentgyörgyieknek: „Kifelé a magyarokkal az országból!”
Incidensek követték a Brassói FC és Sepsi OSK közötti szombati másodosztályú mérkőzést. Elhangzott a „Kifelé a magyarokkal az országból!” skandálás is.
A pályán kívül folytatódott szombat délután a Brassói FC és Sepsi OSK közötti,döntetlennel végződött mérkőzés lefújása után a két szurkolótábor „összecsapása”. A csendőrök beavatkozására volt szükség ahhoz, hogy a mintegy 500 fős sepsiszentgyörgyi galeri tagjainak ne essen bántódása.
Az OSK egyik szurkolója a Maszolnak elmesélte, a mérkőzés után a stadionhoz közeli parkolóba, az autóbuszaikhoz igyekeztek, és a brassóiak utánuk mentek. „Néhányan közülünk befutottak közénk, hogy sálat lopjanak vagy megüssék valamelyikünket. A csendőrök egy brassóit elvezettek, majd el is engedtek” – idézte fel a történteket.
A sepsiszentgyörgyi szurkoló elmondta, a brassóiaknak végül sikerült szerezniük egy „trófeát”, egy kommandói mozgássérült drukkernek lopták el az OSK-sálját. „Benyúltak a mozgássérült számára átalakított gépkocsi ablakán, és leszedték a nyakáról a sálat” – mesélte a férfi.
Mint megtudtuk a mérkőzés alatt a brassóiak kibontottak egy óriási trikolórt a lelátókon, a szünetben pedig hógolyókkal dobálták a szentgyörgyieket. Nem hiányoztak a „Kifelé a magyarokkal az országból!” skandálások sem. A háromszékiek ezekre tapssal és „bravó!” kiáltássokkal reagáltak. A parkoló fele menet több száz torokból elhangzott a „Ria, ria, Hungária!” skandálás is.
Cs. P. T. maszol.ro

A szellemi fiúöltöző
„Az lenne a normális, ha te is elnéznéd a trikolórt, és ők is a lobogót március 15-én” – mondtam valakinek, akit elragadott a sztereotipikus „magyarság”: hogy utálja a trikolórt december elsején. „Én elnézem” – visszakozott rögtön.
Tekintve, hogy egy kamaszról van szó, talán még van remény, hogy ne abban a félreértett magyarságban szocializálódjon, mely a félreértett románsággal vívja reménytelen csatáit. Illetve természetesen abban is szocializálódik, de tán meggondolja, amit mondtam neki, és mélyebben, mintsem hogy másnapra elfeledje – jól ismerem, van neki mivel.
Minden tréfán és személyes vonatkozáson túl azonban tényleg ez lenne a cél. Gyakran eltöprengek fölötte, hányan és hányszor idézik József Attilát, hányan hallgatják-mondják A Dunánált könnyes szemmel: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” És: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Jóval több ez, mint a tankönyv unalma, üres szédelgés egy „nagy költő” előtt, jóval több, mint anyakönyvi kivonat: lélekkönyvi kivonat ez, egy valóban nagy költő, egy nagy érzékenység formába szorított, tehát annál igazabb igazsága. Annál is igazabb, mert érződik az eljutás: a folyamat, ahogyan a beszélő eljutott ehhez a felismeréshez, ahogyan megpróbálta kibékíteni magában a sokféleséget, és ahogy a versben sikerült, tehát nem próbálta becsapni magát.
A romániai magyarság már a szellemi higiénia érdekében is megpróbálhatná végre elfogadni a múltat, és tovább lépni, s nem úgy élni, mintha egy átmeneti állapotban élne, mielőtt ismét „visszakapjuk” Kassát és Kolozsvárt. Így csak túlélni lehet, élni a szó teljes értelmében semmiképpen sem.
Mint ahogy a félreértett románság is kigyógyulhatna végre önmagából. A politikusok, közéleti szereplők és más fontos emberek minden december elsején hangzatos mondatokat eregetnek az egyesülésről, lehetőleg úgy, hogy megmaradjanak önnön görcsös, merev, gumicellás identitásukban, mely csak a „törzskönyvezett románokat” fogadja el.
November 30-án írt román cikkem alatt olyan gyűlöletáradat folyik, hogy alig merek felé nézni, nehogy beleszédüljek, holott semmi olyasmit nem írtam, amit egy normális közegben ne vállalhatnék nyugodtan. Csakhogy nem a szellemi normalitásban élünk, hanem a szellemi fiúöltözőben.
Fűzzük be már a cipőnket, menjünk ki, és vágjuk be az ajtót.
Demény Péter maszol.ro

Az elhurcoltakra emlékeztek
A Gulág emléknapja alkalmából a volt munkaszolgálatosok emlékművénél tartottak koszorúzással egybekötött megemlékezést szombaton Csíkszeredában, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében.
Emlékezni kell, és jó dolog, hogy emlékezetünkbe tartsuk azokat a mozgalmas eseményeket, amelyek a második világháborút követték. Mint ismeretes, az akkori Magyarország területéről körülbelül nyolcszázezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba – mutatott rá Szilágyi Árpád, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita megyei szervezetének elnöke. 
Csige Sándor Zoltán vezető konzul átadta Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét az emlékezőknek, majd elmondta, sokat beszélhetünk a Gulágról, és minden, amit elmondunk, fontos, mert segít abban, hogy ez a borzalom ne merülhessen a feledés homályába. Ezt követen a Gulág Emlékbizottság üzenetét tolmácsolta. „...hogy ne legyen hallgatás, és ne merüljön feledésbe mindaz, ami a magyarsággal 1944-ben és az azt követő néhány esztendőben történt, Magyarország Kormánya a 2015. évet Gulág Emlékévvé nyilvánította, tudván azt, hogy ez az a szó, amely a határainkon kívül is az embertelenség, a félelemterhes kommunista terror, a sztálini önkény szinonimájaként ismert (…) Legyen tehát ez az emlékév – amely 2017. február 25-éig tart – mementó és erőt, hitet adó valamennyiünk számára, akik tudjuk: múltunk hiteles ismerete nélkül nem építhető a jövő, a múlt áldozatai emlékének megőrzése nélkül elveszítjük nemzeti múltunk egy darabját” – állt az emlékbizottság üzenetében.
A vezető konzul beszéde után Adorján Sándor egykori hadifogoly Milyen is az a Szibéria? című emlékirataiból olvasott fel egy részletet Szekeres Adorján. A megemlékezés végén Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége és az1956-os Magyar Nemzetőrség részéről koszorúkat helyeztek el a szobornál.
Péter Beáta | Székelyhon.ro

Akinek elege van Romániából – beszélgetés Sabin Ghermannal románokról, magyarokról, Erdélyről
Csak közös román–magyar párt létrehozásában lenne partner, de abban nagyon. A román közvélemény szemében fekete báránynak számító Sabin Gherman kolozsvári újságíróval román ünnepekről és Erdély autonómiájáról is beszélgetett Csinta Samu újságíró.
 Van kedvenc román történelmi alakja?
– Nincs. Inkább olyan példákat tudnék felhozni, amelyek nagyon zavarnak. Baba Novac kolozsvári emlékművén például az áll, hogy magyarok által megölt román hős. Márpedig ha ugyanazt művelném, mint Baba Novac, hasonló bánásmód járna nekem is. Mert mit érdemel egy kém? Ő ugyanis szerb betyárként az ortodox pappal szövetkezve pénzért szolgáltatott információkat a temesvári pasának, hogy mikor kellene megtámadni Lugost és Karánsebest.
– Az 1918. december elsejei nagy egyesüléssel azért csak jobb a viszonya...
– Nem feltétlenül. Az én diákkoromban a nagy egyesülés korántsem volt még akkora esemény, gyakorlatilag mindent augusztus 23-ában élt ki a Ceaușescu-rezsim. A gyulafehérvári események nem sokat mondtak nekem, jelentőségük csak jóval később kezdett tudatosodni bennem. És az is, hogy december elseje nem más, mint egy győzelemre, illetve veszteségre való emlékezés apropója, amelyben mindkét érdekelt fél, a román és a magyar is abban hibázik óriásit, hogy aránytalanul felnagyítja a pillanat súlyát. Márpedig a történelmet nem lehet újrajátszani.
– A gyulafehérvári kiáltványban foglalt vállalásokat sem? Például amelyik teljes nemzeti szabadságot ígér valamennyi együtt élő nép számára.
– És amely vállalásokat a mai napig elmulasztottuk életbe léptetni. A Kárpátokon túl a magyarokat ma is hazátlanoknak, bozgoroknak nevezik, bennünket, románokat pedig magyar keverékeknek, boanghenoknak. Ha te lebozgorozod a magyart – szoktam ilyenkor válaszolni –, akkor én is az vagyok, mert azzal vagyok szolidáris, aki mellettem él Erdélyben. Persze tudom, hogy ez édeskevés.
– A magyar és román történetírás pedig továbbra is párhuzamos pályákon fut. December elseje tekintetében is.
– Ami a történelemkönyvekben ma zajlik, egyszerre szomorú és abszurd. A magyar szemlélet Erdély elvesztésének folyamatos siratásában merül ki. A román nacionalizmus ugyanakkor furcsa kettősségben fuldoklik: miközben állandóan a román felsőbbrendűséget hangsúlyozza, nem bízik saját történelmében. Minden győzelem mögött ott érzékelhető az örökös frusztráció, hogy bennünket, románokat mindig nyomorult jobbágyokként kezeltek. A német és francia diákok viszont ma saját térségük összefésült történelmét tanulják. Pedig közöttük több száz éves háborúskodás húzódik, míg mi, magyarok és románok ezer év alatt talán kétszer-háromszor estünk egymásnak háborúban, akkor sem feltétlenül nemzeti okokból. A német–francia példa alapján kellene nekünk is megírnunk közös történelmünket, előtte viszont olyan környezetet kellene kialakítanunk, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből semmiféle hátránya nem származhat.
– Közel húsz éve jelent meg a nagy vihart kavart, Elegem van Romániából című vitairata. Másként fogalmazna, ha ma írná?
– Részben biztosan, időközben ugyanis változott a befogadó közeg. A román állampolgárok negyedének van már elege ebből a Romániából, derül ki egy nem régi felmérésből. Én mindenekelőtt gazdasági érvekkel próbálom meggyőzni az embereket. Miért kell 41 megye, amikor hét régió sokkal hatékonyabban működhetne? Mindenkinek szüksége van gazdaságilag érvényesíthető régiós identitásra, Erdélynél ismertebb régió pedig kevés van a világon. A hivatalos kurzus azonban Erdélyt ma is csak az időjárás-jelentésben nevezi a nevén. Holott Erdély több száz éve létezett, amikor Romániának még nyoma sem volt. Amikor Havasalföld és Moldva még valahol a ködben bolyongott, Erdély már a vesztfáliai béke aláírói között szerepelt. Az egyik jelentős román szociológus – nevét saját védelmében hallgassuk el – máig nem merészeli nyilvánosságra hozni annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyben arra kérdeztek rá, hogy hányan szorgalmaznák Erdély adminisztratív-pénzügyi autonómiáját. Nos, 62 százalékról van szó.
– Mi akadályozza leginkább az erdélyi autonomista mozgalom – amelynek érdekében megalapította az Erdély–Bánság Ligát – sikerét? A magyarok jelenléte?
– Ellenkezőleg. Ez a mozgalom csak akkor teljesedhet ki, amikor a magyarok, a románok és a szászok egyformán akarják. Sokan megkeresnek, hogy csináljunk külön pártot. Én viszont kizárólag egy alku tárgyát soha nem képező elv- és alapvetésrendszer mentén, váltott elnökséggel működő erdélyi párt létrehozását támogatom. És ezt a magyar pártok vezetői felé is többször egyértelműsítettem már.
– Ebben a műfajban viszont elég riasztó a felvidéki Most–Híd párt példája...
– Valóban, az a modell legalább tíz évvel késleltette a mi törekvéseinket. Azóta az aludttejet is tízszer megfújja mindenki ebben a témában. A Most–Híd esetében az volt az alapvető hiba, hogy nem fektették le azokat a soha alku tárgyát nem képező alapelveket, amelyek megszabják a párt működését. Ilyen az anyanyelv használata, egy másik kulturális-nyelvi közösségben való lét jogosságát és jogegyenlőségét szabályozó megállapodás. Mindig elképeszt, amikor a magyarok kisebbségként határozzák meg magukat. Hagyjátok ezt a Ceaușescutól hallott kifejezést, mondom nekik, ti nemzeti közösség vagytok, amely az én identitásomat is alakította. Érdemes lenne a nemzeti közösségek szintjén is érvényesíteni a felvinciek és alvinciek példáját. A két Fehér megyei település lakói annak idején megegyeztek, hogy soha nem emlegetik fel az elődök által egymás ellen elkövetett sérelmeket. Sőt, a gyerekeiknek sem mondják el, hogy ne mérgezzék a tudatukat.
– A történelem elhallgatható? Mi több: elhallgatandó?
– Nem ebben az értelemben. Ha egy csepp tintát öntünk egy pohár vízbe, máris oda a tisztaság. Egyetlen csepp gyűlölettel egész nemzedékeket mérgezhetünk meg. A történelmet úgy kell ismernünk és értékelnünk, ahogy megtörtént, a teljes körülményeikkel együtt. Ki kell mondani, milyen őrült dolgokat voltunk képesek művelni egymással. Hogy mi sem voltunk okosabbak a korabeli világnál. Erdély velünk, mindannyiunkkal az igazi, ezért nem vagyok hajlandó más pártban gondolkodni, csakis vegyes pártban.
– Akkor az RMDSZ elbukásáért szurkol a december 11-i parlamenti választáson?
– Nem feltétlenül, ha ugyanis az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és csak alternatív útvonalon, mondhatni a hátsó bejáraton jut be a parlamentbe, sebzett farkassá válik, amelyet az ép farkasok – akikkel korábban kormányon volt – kíméletlenül széttépnek. Azonnal a többi jelentéktelen magyar párt közé sorolják, feladat kipipálva, ellenség hatástalanítva, mondják majd a nagy román pártok. Nem kívánom az RMDSZ vesztét, bár nem kedvelem túlságosan. Azt szerettem volna ugyanis, hogy engem, az erdélyi románt is képviseljen a parlamentben. Ezt nem nagyon érzem, de lévén az egyetlen erdélyi identitású regionális párt, szurkolok neki. Ugyanakkor számomra az egyetlen erkölcsileg elfogadható párt. Egyetlen adalék: a dák állam központját, Sarmisegetuza maradványait Kelemen Hunor kulturális miniszter mentette meg a leaszfaltozástól.
– Mit gondol, Erdély autonómiája esetén Románia milyen tekintetben veszítené a legtöbbet?
– Semmiféle veszteséget nem szenvedne el Erdély saját lábra állásával. Nyereségről annál inkább beszélhetünk. Mindenekelőtt hatástalanítani lehetne a nacionalizmust, eltűnne az a kép, miszerint a románok magyart reggeliznek, és fordítva. Egy jóléti Erdély ugyanakkor több szomszédos régiót is képes lenne maga után húzni. Persze nem az 1927-es szinten, amikor Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság biztosította. Ma Bukarestben adóznak az ország legnagyobb cégei, az a 2500 vállalat, amelynek éves üzleti forgalma meghaladja az 50 millió eurót. Csak így érdemes értelmezni, hogy Bukarest adja a hazai össztermék 25 százalékát. Az ország bármelyik Mol-kútjánál vásárolsz benzint, annak adóvonzatai a bukaresti kasszát gazdagítják. Arról nem is beszélve, hogy míg országszerte 600 ezer köztisztviselő dolgozik, Bukarestben 430 ezerre rúg a számuk.
– Hol tápláltak a fejébe ennyi „hazaáruló” gondolatot?
– Így alakult. A Marosvásárhelytől 35 kilométerre fekvő Mezőzáhon születtem, Vásárhelyen éltünk, s ma is sajnálom, hogy nem tanultam meg tisztességesen magyarul. Magyar barátaink szülei ugyanis mindig arra kérték anyámat, beszéljünk románul, hogy az ő gyerekeik is megtanulhassák a nyelvet. Az egyik első dilemmám is Záhról fakad: az iskolai tankönyvekből a népnyúzó magyar nemesekről tanultunk, az öregektől viszont azt lehetett hallani, hogy a falu földesura, Ugron István egyáltalán nem a hétfejű sárkány megtestesítője volt, hanem visszahúzódó, diszkrét ember, aki sokat segített az embereken. És ott volt a gyönyörű kastély, amely mindig is meghatározta a falu identitását. 1989-ig nem is volt magyar- vagy románkérdés: együtt húsvétoztunk, szilveszterkor román és magyar éjfélkor egyaránt koccintottunk, normálisan éltünk. A disznóság a forradalmat követően tört ki, amikor hirtelen sok embernek lett fontos a nemzetiségi kérdés.
SABIN GHERMAN
Újságíró, publicista, Erdély adminisztratív autonómiája ügyének animátora. A Maros megyei Mezőzáhon született 1968. november 22-én, a craiovai egyetem román–francia szakán diplomázott, 1992 és 1999 között szerkesztőként dolgozott a köztelevízió kolozsvári stúdiójában. Ma a kolozsvári székhelyű Transilvania Look tévé népszerű műsorvezetője. A Monitorul de Cluj napilapban 1998-ban közölte a nagy vitát gerjesztő, Elegem van Romániából című vitairatát, amelyet a ProTransilvania Alapítvány saját kiáltványává nyilvánított. 2000 májusában megalapította az Erdély–Bánság Ligát, amelynek elnöke is volt. Az Európai Szabad Szövetség romániai jelentéstevője.
[Háromszék] itthon.ma/erdelyorszag

Segítség lépésről lépésre: interjú Semjén Zsolttal
Egészen biztos, hogy a Kárpát-medencében, de nem Magyarországon élő magyar közösségek helyzetéről, a nekik nyújtható és nyújtandó segítség mértékéről és állapotáról más képe van egy magas posztot betöltő kormányzati tisztviselőnek, mint az érintetteknek. A MÁÉRT idei plenáris ülését követően Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest kérdeztük.
Ön szerint milyen helyzetben van ma a felvidéki Magyar Közösség Pártja?
A Magyar Közösség Pártja stabilizálta a helyét, ami egy rendkívül komoly teljesítmény. Nagyon erős és elkötelezett szavazóbázisa van, ami magas szlovákiai szavazói részvétel esetén viszont nem elég a pozsonyi parlamentbe szükséges 5 %-hoz, hanem annál ugyan nem sokkal, de alacsonyabb. Szerény szlovákiai választói aktivitás esetén viszont elég! Ugyanakkor akár bent vannak a pozsonyi parlamentben, akár nem, vitathatatlan, hogy a magyarlakta országrészekben regionális pártként ők a meghatározó erő. A Magyar Kormány számára nem elengedhetetlenül szükséges, hogy partnere parlamenti párt legyen az adott országban. Természetesen mi örülünk annak, ha ez mégis így van, és többnyire minden támogatást meg is adunk ehhez, de azt is nagyon nagy értéknek tekintjük, ha a magyar közösség egy stabil, regionális párttal rendelkezik. És az MKP ilyen!
A szavazóbázisa biztos, megújuló, és erős pártstruktúrával is rendelkezik. Ráadásul, miután a felvidéki magyarok a szlovák-magyar határ mentén élnek, ezért az ottani települések szoros együttműködést alakítottak ki a szomszédos magyarországi megyékkel. Ennek is szerepe van abban, hogy az MKP hosszú távon kiszámítható, komoly erő, amiből az is következik, hogy akár a következőkben is átlendülhet a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbön, és akkor immár parlamenti párt lehet!
Mi a véleménye a vegyes pártot illetőleg?
A Most-Híd kérdését sem kívánom megkerülni, hiszen ők is Szlovákia politikai életének a formálói. Szerencsétlen és tragikus, hogy a magyarság abba a helyzetbe került, hogy egy tisztán etnikai és egy vegyes párt közül kellett választania! Ráadásul sokan arra a következtetésre jutottak, ha a helyzet ilyen, akkor inkább egyáltalán nem vesznek részt a választásokon, vagyis a magyar szavazóbázis széthullott!
Ha a Felvidéken többen lennénk, akkor megkerülhetetlenek lennénk. Akkor Szlovákiában nem lenne ilyen nyelvtörvény, és az állampolgársági törvény is más lenne, a V4-ek együttműködése pedig gyorsabb, és sikeresebb lenne, hiszen olajozottabban működne. A fő problémánk a Híddal a Kárpát-medencében főként az, hogy megalapozza a félelmünket. Ugyanis ha létrejön egy vegyes párt, utána könnyen bekövetkezhet, hogy ebben a vegyes szlovák pártban előbb lesz egy magyar tagozat, majd a magyar tagozat esetleges felbomlása esetén néhány magyar képviselő marad.
Ezért a MÁÉRT a statútumában ki is mondta, hogy a MÁÉRT tagszervezeteinek kizárólag az etnikai magyar pártokat tekinti. De abban például mi nem foglalunk állást, ha az MKP a Híddal tárgyal. Ha az ottani legitim magyar civil szervezetek: a Csemadoktól, a pedagógusok szövetségén át a Via Nováig ezt fontosnak látják, és ebben megegyezésre is tudnak jutni, nem fogjuk őket ebben akadályozni.
Mi a helyzet ugyanebben a kérdésben Erdélyben? Ott december 11-én parlamenti választások lesznek.
Erdélyi vonatkozásban tisztában kell lenni azzal, és itt a személyes pártszimpátiáknak nem szabad szerepet játszaniuk, hogy ha az RMDSZ megroppan és – ne adj Isten! – nem, vagy csak nagyon megroggyant állapotában jut be a bukaresti parlamentbe, mondjuk 5% alatti eredménnyel, akkor ennek nem az lesz a következménye, hogy egy másik magyar párt jut oda be, hanem nem lesz ott a magyarok közül senki. Veszélyes, hogy a magyar értelmiség ideológiailag a román pártstruktúrába kezd el integrálódni, hogy a székelyföldi polgármesterek esetleg elkezdenek kliensrendszeri alapon helyezkedni, hogy valamiképpen mégiscsak juthassanak forrásokhoz, mert ez az erdélyi magyar érdekképviselet végét jelentené!
Ezért van minden összefogásra és szavazatra szükség, és ezért kulcsfontosságú, hogy december 11-én legyen meg az 5 százalék, már csak azért is, mert Romániában az úgynevezett regionalizáció réme is fenyeget bennünket, melynek során Maros, Hargita és Kovászna megye tömbmagyarságát különböző régiókba sorolnák be. Ha a három megyével ezt megteszik, és egyiküket Brassóhoz, másikukat a kolozsvári régióhoz csatolják, ahol e jelentős iparterületek óriási román többséggel rendelkeznek, akkor ott a magyarság nyomasztó kisebbségbe szorul, ami a magyar érdekérvényesítés megroppanását jelentené. Mindezt csak úgy tudjuk megakadályozni, hogy az RMDSZ kellő súllyal jelen van a bukaresti parlamentben.
A MÁÉRT és a Magyar Kormány is felszólította a román állampolgársággal is rendelkező magyarokat, hogy vegyenek részt a választásokon. Ez végül is nem személyes szimpátia kérdése, mert Kövér László házelnök úrról például tudható, hogy volt konfliktusa az RMDSZ-szel. De az adott helyzetben a kérdés nem az, hogy valaki nekem szimpatikus-e, vagy volt-e vele vitám, hanem létfontosságú, hogy a magyar párt, a Magyar Összefogás bent legyen a bukaresti parlamentben!
Az utóbbi hónapokban a Vajdaság, majd utána Kárpátalja kapott jelentős gazdasági támogatást. A felvidéki politikusok között van, aki sérelmezi, hogy különösen a Felvidék keleti része: az Ipolyságtól a Királyhelmecig húzódó területsáv mostohagyermeke a szlovák államnak. Úgy látják, hogy a helyzet itt rosszabb, mint bárhol másutt. Erre persze a magyar politikusok mondhatják, hogy az aggteleki térség, vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megye Szlovákia határával érintkező járásai szintén Magyarország mostohagyermekeinek számítanak. Voltak-e, vannak-e az említett régió felemelésével kapcsolatos elképzeléseik, vagy a helyzet az, hogy bár voltak ilyenek, de egyszerűen nem jut rá anyagi erő?
Most jutottunk el először oda, hogy Magyarországon stabil állapotok vannak. A bővülő gazdaság gyümölcsét mindenki élvezheti: fizetés- és nyugdíjemelésről is szó van. Nagy összegű gazdasági támogatást tudunk ezért nyújtani – elsősorban a Vajdaságnak, majd Kárpátaljának is. Miért pont nekik? Azért, mert ők vannak az unión kívül. Vagyis uniós pénzekhez ők ilyen formában nem tudnak hozzájutni. Gazdasági értelemben Szlovákia nem szegényebb, mint Magyarország, Románia pedig szintén az Európai Unió része. Tehát nekünk az első segítséget oda kellett juttatni, ahol az ínség a legnagyobb és egy nem uniós ország nyilvánvalóan nehezebb helyzetben van, például azért is, mert nincs módja uniós pályázatokhoz hozzájutni. Ráadásul Kárpátalján kvázi háborús helyzet van…
Aminek következtében bármikor menekülésbe kezdhetnek az emberek…
Behívhatják őket katonának, vagyis a katonai behívó, de a nyomor és a kilátástalanság elől is útra kelhetnek. Kétségtelen, hogy a Felvidék keleti részén nehéz a helyzet. Persze az is igaz, hogy Miskolc és Kassa között a helyzet szintén hasonló, sőt, ettől keletre a magyar oldalon sem Kánaán például Borsod északi része. De azért mégsem hasonlítható össze azokkal az állapotokkal, amelyekkel Kárpátalján találkozik az ember.
Mindemellett nem teszünk le arról, hogy lépésről lépésre a Délvidék és Kárpátalja mellett az erdélyi és felvidéki vállalkozóknak is nyújtsunk segítséget.
Gecse Géza Felvidék.ma

Kolozsvári táblaper: beidézték a magánszemélyeket is
Kedden tárgyalják újra első fokon a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére vonatkozó pert a Kolozs megyei törvényszéken.
A tárgyalásra ezúttal beidézték valamennyi felperest – mint ismeretes, időközben a Musai–Muszáj civil akciócsoport felhívására több mint 400 magánszemély is csatlakozott a Minority Rights Egyesület által kezdeményezett perhez. Bethlendi András, a Musai–Muszáj képviselője a Krónikának elmondta: először fordul elő, hogy a perhez csatlakozó magánszemélyeket is beidézte a bíróság.
Hozzáfűzte, a dolog váratlansága miatt többen megijedtek, ezért a mozgalom közleményt adott ki, amelyben igyekeznek megnyugtatni mindenkit, aki idézést kapott, hogy senkinek sem kötelező részt venni a tárgyaláson. A kézhez kapott dokumentum csupán informatív jellegű, a tárgyaláson való részvétel jog és nem kötelesség. Hangsúlyozta: bármilyen döntés születik, az a felperesekre nézve nem járhat anyagi vagy más teherrel. A mozgalom tagjai arra kérik a kolozsváriakat, osszák meg ezt az információt azokkal, akikről tudják, kaptak idézést a törvényszéktől.
Kérdésünkre elmondta: természetesen, ha az emberek úgy döntenek, hogy elmennek a tárgyalásra, annak örülnek, ugyanis a tömeg jól mutat majd a teremben, hiszen „a kereset hitelességét nyomatékosítaná". Hozzátette: ami a tárgyalás kimenetelét illeti, bármi megtörténhet, a bíróság azonnal dönthet, de akár el is halaszthatja a tárgyalást.
Mint ismeretes, a kolozsvári polgármesteri hivatalt eredetileg a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány perelte be, hogy helyezze ki a többnyelvű helységnévtáblákat a város bejárataihoz. Első fokon a bíróság helyt adott a keresetnek, kötelezve a városvezetést, hogy a település öt bejáratánál lévő helységnévtáblákon magyar nyelven is tüntesse fel a város nevét. Később a táblabíróság helyt adott a hivatal kifogásának, miszerint egy külföldi szervezetnek nincs perbeli minősége, ezért a civilek újabb pert indítottak, immár a hazai bejegyzésű Minority Rights Egyesület nevében. A lassan kétéves pereskedés legutóbbi tárgyalásán a kincses város többnyelvű helységnévtábláinak dossziéját a kolozsvári táblabíróság újratárgyalásra visszaküldte az első fokon eljáró Kolozs megyei törvényszéknek. „Elfogadták a fellebbezést, ami nagyon jó, de visszaküldték első fokra, azaz nagyjából ott tartunk, mint másfél évvel ezelőtt" – értékelt akkor a Krónikának Szőcs Izabella, a felperes Minority Rights Egyesület képviselője.
Kiss Előd-Gergely
kronika.ro Erdély.ma

Politológusok a választásokról
A romániai magyar választók többsége üdvözli az RMDSZ és az MPP összefogását a december 11-ei parlamenti választásokon – hangoztatták az M1 aktuális csatorna Szemtől szembe című műsorában tegnap nyilatkozó politológusok.
* Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója elmondta, a két párt közös listaállítását bár a többség üdvözli, azért vannak olyanok, akik elégedetlenek az adott összefogás jellegével. Hozzátette, nem szabad elfelejteni, hogy egy másfél milliós közösségről van szó, amelyben különböző politikai nézetek vannak. A kulcskérdés az, hogy januártól milyen módon folytatódik – a parlamenti felhatalmazás alapján – a közösségépítés. * Illyés Gergely szerint az egységnek és az összefogásnak a gondolata még mindig népszerű Erdélyben. „Azt mutatják a közvélemény-kutatások, hogy az erdélyi magyarok igenis, igénylik ezt a fajta összefogást” – mondta. Kérdésre elmondta azt is, a globális trendnek megfelelően a helyi fiatalok inaktívabbak a választási hajlandóság tekintetében, mint az idősek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos ülésszak Maros megye történetéről - Korok, emberek, történések
Egy hosszú és érdekes napot töltöttünk helybeli és vendég történészek társaságában november 26-án a Kultúrpalota kistermében. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulója tiszteletére az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezett emlékkonferenciát. A rendezvényt Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára és László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke ajánlotta a nézők figyelmébe és mondott köszönetet a támogatóknak. A konferencia zárszavaként Pál Antal Sándor akadémikus foglalta össze a nap tanulságait. Mint elmondta, a címben megfogalmazott témáról – Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulójára – egy mondat sem hangzott el, de nem véletlenül, hiszen április 29-én ugyanabban a teremben az idei kerek évforduló témáját már feldolgozták a vásárhelyi történészek. Az előzményeket figyelembe véve terveztek a tudomány napjára egy olyan vegyes hely- és régiótörténeti tematikájú ülésszakot, ami magába foglalja a Bethlen Gábor kiváltságlevele utáni 400 évet, sőt a korábbi korokat is. A cél az volt, hogy a múlt kutatásával foglalkozó szakemberek összegyűljenek, és egymással, valamint a történelem iránt érdeklődő közönséggel az utóbbi időben végzett kutatásaik eredményét ismertessék. Pál-Antal Sándor szerint a szervezőkben volt egy hátsó gondolat is: lehetőleg olyan előadások kerüljenek bemutatásra, amelyeknek az írott változata idővel kiadvány formájában napvilágot láthat. Az emlékkonferencián a középkortól a 20. századig terjedő idő- szakról 14 előadást hallottunk, amelyek közül kilenc Marosvásárhely város történetére vonatkozott, három Maros megyére és kettő általános témát dolgozott fel. Tartalmukat tekintve három tanulmány 20. századi köztörténetről, négy személyiségtörténetről szólt. – Ez utóbbiakat hallgatva arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt kiadtunk egy marosvásárhelyi személyiségekről szóló tanulmánykötetet. A könyv sikere kapcsán készítettem egy lajstromot, amelyen 200 körüli név szerepel. Téma tehát volna, csak legyen, aki ezeket a tanulmányokat megírja – jegyezte meg Pál-Antal Sándor. A konferencián három előadó címertörténetről, pecséttörténetről beszélt, egy szerző egyháztörténeti, egy pedig nemzetiségtörténeti témát dolgozott fel. – A 14 előadóból hatan marosvásárhelyiek, nyolcan pedig meghívottak voltak, ami bizonyos szempontból rossz aránynak tekinthető, mert a vásárhelyi történészek egy része politikai útra tér, és kezdi a szakmát elhanyagolni – tette hozzá Pál-Antal Sándor. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik elfogadták a meghívást, és még inkább a kutatóknak, akik hosszú utazás után Budapestről és távoli erdélyi településekről érkeztek Marosvásárhelyre, hogy húszperces előadásukat megtartsák. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, aki az egyedüli hiteles és országosan elismert magyar heraldikus Romániában, színesen és érdekesen beszélt és mutatott be képeket a marosvécsi református templomban látható címeres táblákról és azok feliratáról, amit az átlagember már nem vagy csak nehezen tudna kibetűzni, s talán a jelentésükkel és a háttérinformációkkal sincsen tisztában. A Gyergyószentmiklósról érkezett Garda Dezső az 1916. augusztus 27-i Gyergyó elleni román katonai támadásról és annak következményeiről, a menekülésről számolt be. Tegyük hozzá, hogy az évforduló kapcsán ezt a témát taglalta Pál-Antal Sándor is, aki az 1916-os menekülőket fogadó és továbbító Marosvásárhely helyzetét mutatta be. Simon Zsolt a marosszéki pecsétekről szóló, újonnan előkerült adatokat magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára, aki a kolozsvári helyett a marosvásárhelyi tanácskozást választotta, Borsos Tamás lányának, Balogh Lászlóné Borsos Annának a végrendeletéről írt érdekes tanulmányt. A végrendeletet a mezőbándi Kovács család családi levelei között találta meg. Mihály János székelyudvarhelyi (lövétei) történész, aki Pál-Antal Sándorral évek óta együtt dolgozik a régi székely szimbólumok kutatásán, azt a folyamatot követte nyomon, ahogy az ősi székely címer a karról, amely szívet és medvefejet szúr át, és ami sok székelyföldi templom bolthajtásán megtalálható, hogyan vált Marosvásárhely szabad királyi város címerévé. Boér Máté (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) fiatal kutató Kovásznai Sándornak, a marosvásárhelyi Református Kollégium professzorának két fordításkötetét elemezte, amelyekből az 1871-es Erdély-szintű oktatási tervezetet támadó és védő álláspontoktól eltérő felfogás olvasható ki. Minden történészkonferenciára tanulságos, új témával érkezik a nagyernyei Nemes Gyula – hangzott el az értékelőben. Ezúttal Dillmont (Széphegyi) Gyula (1872-1921) búzaházi hangszerkészítő asztalosmesterről tartott elő- adást, aki az európai nyomdatörténetben páratlan fabetűs nyomdát hozott létre Búzaházán, és működtetéséhez saját kezűleg készítette el a felszerelést. – László Lóránt történészt mi ragadta meg szakemberként? – tettem fel a kérdést a konferencia egyik szervezőjének. – Vásárhely története szempontjából érdekes újdonságot hozott Rüsz-Fogarasi Enikő előadása, aki nagyon jó rálátást nyújtott arra nézve, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a Borsos család. Örvendetesnek tartom, hogy három heraldikai előadás hangzott el. Nagyon alapos kutatáson alapult a két életrajz két olyan személyről, akinek az élete jelentősen kötődik Marosvásárhelyhez. Süli Attila (budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum) Jeney József, Marosszék honvéd őrnagyának életét mutatta be, akit túlkapásaiért Bem altárbornagy hadbíróság elé állított. Somogyi Gréta a kiváló marosvásárhelyi jogtudor és politikus Dósa Elek pályaképét rajzolta meg. Dósa Elek a Református Kollégium tanára, majd az 1948-49-es forradalom és szabadságharc idején Brassó kerület kormánybiztosa, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, az 1867-es kiegyezés jogi előkészítésében pedig Deák Ferenc fő segítőtársa volt. Külön színes foltja volt a konferenciának Petelei Klára előadása a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltó Egyesületről, amely 1901-ben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Erre az alkalomra szecessziós stílusban kézzel illusztrált album készült, amely sok érdekes adatot tartalmaz a szervezet működéséről. Tamási Zsolt alapos levéltári kutatáson alapuló visszatekintése az 1913-as zsinatnak az erdélyi katolikus egyházmegyében betöltött szerepéről és a marosi esperesi kerület előkészítő koronaüléséről szólt. Nagyon keveset beszélünk Marosvásárhely zsidó lakosságának a II. világháború utáni történetéről, az újrakezdés nagyon kényes témájáról, amelyről alaposan dokumentált előadásában Spielmann Mihály beszélt. Lázok Klárának a Teleki Téka és a Bolyai-könyvtár 1950-es évekbeli történetéről tartott előadása az ismert adatok mellett sok érdekes újdonságot is tartalmazott. Összefoglalójában Pál-Antal Sándor arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy a marosvásárhelyi EME-fiók a tudomány napjának megünneplését hamarabb elkezdte, mint a kolozsvári központ. Az első ülésszakot ugyanis húsz évvel ezelőtt, 1997-ben tartották, 1999-től az Orvosi Szakosztállyal közösen, majd 2005-től újra önállóan. – Az utóbbi időben, érezve, hogy az erőnk lankad, sikerült hasznosan együttműködni a Borsos Tamás Egyesülettel, amelynek László Lóránt személyében kiválóan szervezni tudó elnöke van. Ami a jövőt illeti, Pál-Antal Sándor a korábbi példákra alapozva azt reméli, hogy a szerzőknek ezúttal is sikerül az előadásokból nyomtatásban kiadható tanulmányokat szerkeszteni, és lesz olyan kiadó, amely könyv formában megjelenteti a gyűjteményt. A történészek ülésszakának megtartását a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Teleki Téka, a megyei múzeum támogatása tette lehetővé.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Hol vagytok, temesvári magyarok?
Hatalmas érdeklődést váltott ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) legújabb riportkötetének temesvári bemutatója, amely Hol vagytok, temesvári magyarok? címmel jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadónál. A közel kéttucatnyi hazai és vajdasági újságíró riportjaiból összeállt több mint 450 oldalas kötetet Rácz Éva MÚRE-elnök és Szűcs László, a kötet szerkesztője mutatta be a temesvári közönségnek az Új Ezredév Központban, a beszélgetést Bartha Csaba rádiós szerkesztő moderálta.
A szombat esti könyvbemutató résztvevőit Gazda István házigazda lelkipásztor köszöntötte, majd Rácz Éva beszélt a MÚRE legújabb riportkötet sorozatáról, amely 2014-ben indult az Időutazás Farnastól Zsobokig című, kalotaszegi témájú kötettel. 2015-ben jelent meg a besztercei szórványról szóló Nem magyarul magyarok című kötet és idén született meg a harmadik, eddig legterjedelmesebb Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet, amely a MÚRE újságíróknak a nagyvárosi szórványban szerzett tapasztalatait foglalja kötetbe. A terjedelmes könyv a 2016. július 8–10. között megszervezett temesvári MÚRE-riporttábor hozadéka, az ötletgazda nem más, mint a színházi bemutatókról, fesztiválokról elmaradhatatlan Simon Judit nagyváradi újságíró, aki a nagyvárosi környezetben van igazán elemében, akkor is, ha egy szórványközösségről kell írni.
Mi van a kötetben? Erről Szűcs László szerkesztő számolt be az olvasóknak, aki szerint a Brassóból, Nagyváradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, a Székelyföldről és a Vajdaságból érkezett újságíróknak az volt az első temesvári benyomása, hogy külföldön járnak. Az írott és az elektronikus sajtó jeles képviselői felosztották egymás közt a „vadászterületeket”: a város múltja, történelme, egyházak, kultúra, művészetek, oktatás, helyi személyiségek, intézményemberek vagy a hétköznapok hősei (pincér, nyugdíjas, szállodai dolgozó, önkéntes stb.). Az újságírók nyomába eredtek a multikulturalizmus, a bánsági soknyelvűség mítoszának és mai valóságának, felkutatták a székely gyökerekkel rendelkező temesváriakat, de szó esik a kötetben a művészeti élet sajátos helyi fejlődéséről, az anyanyelv oktatásának és színháznak, a kulturális intézményeknek a kulcsszerepéről a szórványban. A temesvári magyarságról szóló különleges kötet szerzői: Ambrus Attila és Ambrus Melinda (Brassói Lapok), Antal Erika (maszol.ro), Bakó Zoltán (Vásárhelyi Hírlap), Bodolai Gyöngyi (Népújság), Bögözi Attila (Erdélyi Riport), Deák Gyöngyi (Kolozsvári Rádió), Farkas-Ráduly Melánia (Nőileg Magazin), Gáspár Sándor (Marosvásárhelyi Rádió), Kemenes Henriette nagyváradi költő, kulturális újságíró, Kovács Péter és Prózsa Lilla-Zsuzsanna egyetemi hallgatók (BBTE), Maksay Magdolna (Kolozsvári Rádió), Martinek Imre (Hét Nap, Vajdaság), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió), Sarány István (Hargita Népe), Simon Judit (Erdélyi Riport), Szekeres Attila (Háromszék), Szucher Ervin (Krónika) és Tóth Lívia (Hét Nap, Vajdaság).
A riportkötet címét provokálónak, figyelemfelkeltőnek szánta a kötet szerkesztője, de ugyanakkor azt a realitást is tükrözi, hogy a temesvári utcán csak elvétve hall magyar szót az ember, és csak előzetes tájékozódás, hosszas előkészítés nyomán találtak riportalanyaikra a messzi földről érkezett újságírók. „A teljesség igénye nélkül, de a hitelesség igényével igyekszik ez a könyv megmutatni legalább néhány vonását e város arcának, Temesvár sokarcúságának” – mondja a kötet előszavában Szűcs László. A kötetbe becsúszott néhány apró pontatlanság, ami nem meglepő, viszont megbocsátható, hiszen a riporttábor résztvevői közül sokan először jártak életükben Temesváron. A színes és fekete fehér fotókkal illusztrált Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet 25 lejbe kerül, és bárkinek ajánlom, akit érdekel a temesvári magyar közösség múltja és jelene, épített öröksége, intézményei, örömei és bánatai, mindennapos küzdelmei.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Vásárhelyi iskolaügy: se igazgató, se pénz
Csak akkor neveznek ki új igazgatót a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium élére a hatvan napos hatósági felügyelet alá helyezett Tamási Zsolt helyébe, amikor a tanfelügyelőség tisztázza a tanintézet jogi helyzetét – szögezte le kérdésünkre Nadia Raţă főtanfelügyelő, a harmincnapos házi őrizetbe helyezett Ştefan Someşan utódja. 
Az iskola tanárainak csalódniuk kellett: hiába javasolták Székely Szilárdot az ügyvivői tisztségre, a két hete kinevezett főtanfelügyelő nem sieti el a dolgokat. „Nem épp olyan egyszerű feladat” – jelentette ki a Krónikának Nadia Raţă. A főtanfelügyelő elmondta, egy sor kérdéssel fordult a minisztériumhoz és a városi önkormányzathoz, írásbeli választ azonban senkitől nem kapott, pedig Bukarestben személyesen is tárgyalt az oktatási tárca illetékeseivel. 
Kettős beszéd iskolaügyben 
Míg egy korábbi találkozón Raţă azzal nyugtatta a felekezeti iskola tanárait, hogy prioritásként kezeli az iskola ügyét, néhány nappal korábban, a román sajtónak nyilatkozva a főtanfelügyelő úgy fogalmazott, számára a katolikus tanintézet problémája mindössze egy a listáján tornyosuló gondok közül. Kérdésünkre, hogy az idén lesz-e új igazgatója a magyar tannyelvű középiskolának, Nadia Raţă nem tudott választ adni.
„Bármilyen újdonság van, a sajtót fogom először értesíteni” – zárta rövidre a korábban tévés bemondónőként is dolgozó fiatal főtanfelügyelő. Amint arról beszámoltunk, közben a szülők is kérdésekkel fordultak a tanfelügyelőséghez, a polgármesteri hivatalhoz és a minisztériumhoz. Képviselőjük, György Annamária elmondta, beadványaik célja az, hogy állásfoglalásra bírja az illetékes intézmények vezetőit.   Király András: az iskolának léteznie kell 
Nadia Raţă minisztériumi látogatásával kapcsolatosan Király András államtitkár lapunknak annyit mondott, nem tud arról, hogy az új főtanfelügyelő szóba hozta-e a vásárhelyi helyzetet Bukarestben, egy dolgot viszont biztosnak tart: az oktatási tárcának semmiféle beleszólása nincs az igazgatók kinevezésébe. „Legyen tiszta: az igazgatót a főtanfelügyelőnek kell kineveznie. A mi megkérdezésünk nélkül. Mivel felekezeti iskoláról van szó, mindössze az egyháznak kell beleegyeznie” – szögezte le a szakpolitikus. Király hozzátette, a minisztérium és a tárcavezető számára teljesen egyértelmű, hogy a DNA vizsgálatától függetlenül az iskolának léteznie kell.
Közben a DNA által vizsgált iskola tanárai – aláírási joggal rendelkező igazgató hiányában – nem kaphatják meg a fizetésüket. A pszichológusi oklevéllel rendelkező új főtanfelügyelő mindmáig nem magyarázta el a katolikus iskola tanárainak, miként készülhetnek boldogan és üres zsebbel a közelgő szent ünnepekre. 
Vass Levente, az RMDSZ Maros megyei képviselőjelöltje egyébként az Antena 1 televízió marosvásárhelyi vitaműsorában elfogadhatatlannak nevezte, hogy a katolikus gimnázium tanárainak bérezése még mindig nincs megoldva. „Arra kérem az illetékes hatóságokat, hogy oldják meg a gimnázium oktatóinak és kisegítő személyzetének kifizetését, hiszen minden nap bejártak, és ezután is be fognak járni dolgozni azért, hogy biztosítsák az iskola problémamentes működését. Nem mellékes az sem, hogy karácsony előtt állunk, és hideg hónapok elé nézünk mindannyian. Az RMDSZ korábban az oktatási minisztériumot és az újonnan kinevezett Maros megyei főtanfelügyelőt is megkereste ez ügyben, de semmilyen előrelépés nem történt” – mondta szombaton Vass Levente. Mint ismeretes, a korrupcióellenes ügyészség a vásárhelyi felekezeti iskola létrehozásának körülményei miatt indított vizsgálatot egy hónappal ezelőtt.
Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár)

Sógor: visszavehetik a megszerzett jogainkat
Már nem az a kérdés, hogy a romániai magyarság bővítheti-e a megszerzett jogait, hanem az, hogy visszaveszik-e azokat a közösségünktől – jelentette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által szervezett szombati kolozsvári fórumon. 
A politikus szerint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a magyar közösséget érő újabb és újabb támadások uniós szinten is figyelmet kapjanak, hiszen a nyomásgyakorlás kitűnő eszköze lehet a brüsszeli fellépés. Hozzátette: Románia a csatlakozáskor vállalta a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, ennek ellenére az utóbbi években visszafejlődés tapasztalható ezen a téren.
Csoma Botond képviselőjelölt, kolozsvári városi tanácsos véleménye szerint a nyelvhasználat és a kisebbségi jogok az utóbbi időben többször felmerültek témaként európai intézményekben. Meglátása szerint az Európai Unió keretében is szükség lenne egy kisebbségi és nyelvhasználati keretszabályozásra. A jelölt elképzelése szerint Romániában a nyelvhasználati küszöböt a jelenlegi 20 százalékról 10 százalékra kellene csökkenteni, valamint egy számszerűsített, ötezer fős alternatív küszöböt is be kellene vezetni a magyar nyelvű ügyintézés és a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése érdekében.
Hegedüs Csilla képviselőjelölt az erdélyi magyar iskolákat ért támadásokat vetette fel. A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának eltiltása hivatalának gyakorlásától, akárcsak a kolozsvári Apáczai-gimnázium képzőművészeti osztályának esete is a kisebbségi oktatás ellen elkövetett támadásként értelmezhető. Éppen ezért Csoma Botonddal közösen célul tűzték ki, hogy képviselői mandátumuk alatt megvédik a magyar iskolákat, és azon dolgoznak majd Bukarestben, hogy minden magyar gyermek anyanyelvén tanulhasson.
László Attila szenátorjelölt arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Unió huszonnyolc tagállamából mindössze kettőben, Romániában és Franciaországban van rezidensvizsga, más országokban személyes interjú alapján alkalmazzák a kórházak a fiatal orvosokat. „Nálunk is el kellene törölni a rezidensvizsgát ebben a formájában, és lehetővé kellene tenni, hogy a rezidensek ne csak egyetemi központokban végezhessék gyakorlatukat, hanem akár megyei vagy városi kórházakban is” – mondta.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár) 

Folytatják a háromszékiek a szórvánnyal való együttműködést
Szorosabbra fűzik jövő évtől az együttműködést Kovászna és Hunyad megye között, a közös programokról, illetve a tervekről két helyszínen, Déván és Lupényban egyeztettek a háromszéki önkormányzat illetékesei, valamint a Hunyad megyei RMDSZ-es politikusok – számolt be közleményében a szövetség. 
A megbeszéléseken ugyanakkor civil és szakmai szervezetek, a történelmi egyházak, nyugdíjas klubok, a nőszervezet képviselői, valamint pedagógusok is részt vettek, akik az elmúlt években aktívan részesei voltak a székely–szórvány partnerségnek, vagy ezután szeretnének bekapcsolódni.
Széll Lőrincz, az RMDSZ Hunyad megyei képviselőjelöltje kifejtette: több pillérre szeretnék helyezni a partnerséget, a céljuk az, hogy a székely–szórvány programban résztvevő iskolák, egyházak és civil szervezetek közvetlen kapcsolatban legyenek egymással, és közösen pályázzanak. A hétéves múltra visszatekintő együttműködés keretében a továbbiakban is olyan projekteket valósítanának meg, amelyek mind a háromszéki, mint a Hunyad megyei magyar közösség javára válik.
Grüman Róbert, a Kovászna megyei önkormányzat alelnöke úgy fogalmazott: fontos, hogy a két közösség megismerje egymás értékeit, ezért javasolták, hogy mindkét helyszínen szervezzenek bemutató rendezvényeket. Hozzátette: továbbra is kiemelten támogatják a Hunyad Megyei Magyar Napokat és a Zsil-völgyi Magyar Napokat. Széll Lőrincz egyébként a parlamenti választásokon is számít a háromszékiek segítségére, mint rámutatott: többéves kihagyás után lehetőség nyílik arra, hogy Hunyad megyének ismét legyen parlamenti képviselője, ehhez pedig a visszaosztott szavazatok is nagyban hozzájárulhatnak. Krónika (Kolozsvár)

Ők koccintanának augusztus 30-án?
Bár tudvalevő, hogy választási kampányban fokozott érzékenységről tesznek tanúbizonyságot a politikusok és az állami intézmények egyaránt, enyhén szólva is túlzás, amit Bukarest leművel a magyar külügyminiszter december elsejével kapcsolatos rendelete miatt. 
Egészen pontosan arról van szó, hogy Szijjártó Péter megtiltotta a magyar diplomatáknak a részvételt a román nemzeti ünnepen való megemlékezéseken. Sőt a tárcavezető meg is indokolta a lépést: a magyaroknak nincs mit ünnepelniük december 1-jén, amikor 98 évvel ezelőtt, 1918-ban kimondták Erdély egyesülését a Román Királysággal. Nem tudjuk, hogy a magyar külgazdasági és külügyminiszter idei gesztusa összefüggésben áll-e a közelgő romániai parlamenti megmérettetéssel, az viszont egyértelmű, hogy a magyar államnak már jóval korábban egyértelművé kellett volna tennie, miként is viszonyul ehhez a naphoz. Mint ahogy az is hasznos lett volna, ha az RMDSZ nem csak most, kampány idején eszmél rá, miszerint december 1. csak gyásznap és veszteség Magyarország, valamint az elcsatolt területeken élő magyar közösségek szempontjából.
És itt nem is arról van szó, hogy bárki elvitatná Románia, a románok ahhoz fűződő jogát, hogy megünnepeljék december elsejét Bukarestben, Csíkszeredában, Kolozsváron vagy az ország budapesti nagykövetségén. Ahhoz viszont nagyfokú intoleranciára van szükség bárki részéről, hogy elvárja, miszerint ezen a napon a magyarok jó nagyokat mosolyogva eldiskuráljanak román testvéreikkel a történelem tanulságairól, a jószomszédi kapcsolatokról és egyebekről. Ugyan elmenne-e koccintani valamelyik román politikus vagy diplomata a bukaresti magyar nagykövetségre vagy a kolozsvári főkonzulátusra, ha ott éppen a második bécsi döntés évfordulójának tiszteletére rendeznek fogadást augusztus 30-án? A válasz egyértelműen – és magától értetődően! – nemleges.
Aki ezen kifogást keres, az nem akarja megérteni mások történelmi érzékenységét, és rossz úton keresi a román–magyar megbékélés módozatait. Aki azt állítja, hogy az effajta gesztusokkal és koccintásokkal a magyar érdekeket igyekezett képviselni – mint például Kelemen Atilla és Verestóy Attila 2002-ben a budapesti Kempinski Hotelben Medgyessy Péter és Adrian Năstase oldalán vagy Szász Jenő hét évvel később a Cotroceni-palotában –, az egyszerűen félrebeszél, és hülyének nézi az embereket. Akárcsak a román külügyminisztérium, amely most úgy beszél egy ország értékei és a nemzeti jelképek iránti tiszteletről, mintha ezeket az értékeket és jelképeket éppenséggel nem a román hatóságok taposnák sárba, amikor a magyar közösségről van szó.
Rostás Szabolcs | Krónika (Kolozsvár)

Akinek leverték a veséjét, az nem az informátor személyiségére kíváncsi
„... Te vagy az az ember...”
(Sámuel próféta II. könyve 12,7)
Érdeklődéssel olvastam a Krónika november 23-ai és 25–27-ei számában megjelent két tudósítást(Az EP-ben tiltakozott Tőkés, illetve Az nem fontos, ki volt informátor). Mindkettő „kényes”, de sajnos mára „átszabott” témát boncolgat.
Tőkés László a rá jellemző pragmatizmussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) elvi szinten kezeli az informátori kérdéskört. Előbbi saját tapasztalatból két szekuritátés kulcsfigurát nevesít, mintegy jelezve, hogy a hálózat működtetői nem lettek elszámoltatva. Sőt egy negyedszázad múltán újra reflektorfénybe kerülnek. Utóbbi szociológiai, lélektani oldalról közelít a témához. Lőrincz József álláspontja sajátosan hangsúlyos e vonatkozásban. Megállapítása szerintem meredek: „...nem az a fontos, hogy eldöntsük, ki volt informátor, és ki nem, hogy morálisan ez a tevékenység mennyire igazolható vagy igazolhatatlan, hanem hogy az eseteket a maguk komplexitásában vizsgáljuk...”
Véleményem szerint akinek leverték a veséjét, aki éveket töltött el Szamosújváron, a Duna-deltában, akinek jövője derékba tört, az nem arra kíváncsi, milyen volt a „tégla” személyisége, hanem hogy kinek köszönheti tönkrement életét. Könczei Csilla is nem véletlenül szeretett volna választ kapni személyhez kötötten édesapja halálának körülményeire. Nyilván ezek a legtragikusabb esetek, amikor az informátor létében tett tönkre életet, életeket. Ilyenkor tizedrangú kérdés, hogy „az informátorok tevékenységének volt-e hatása a mindennapi életükre, beleivódott-e az életmódjukba”.
Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László püspök kezdeményezésére elsőként indította el az átvilágítást, a cél a múlt tárgyilagos feltárása volt személyhez kötötten. Az érdemi munka a törvényi szabályozás után – megkésve – kezdődhetett el. A létrejött átvilágító bizottság munkája, illetve dr. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumgyűjteménye személyre szabottan elemezte 45 lelkipásztor múltját (köztük az enyémet is). Néhányan magunk kértük ki s adtuk át dossziéinkat az átvilágító bizottságnak. Sajnos volt néhány olyan eset is, amikor az illetékes hatóság valószínűleg szándékosan tarthatott vissza terhelő iratokat, egész dossziékat azok védelmében, akik megbízható ügynökeik voltak, sőt részükre felmentő igazolást is adtak. Külön kategóriát képeznek azok, akik érintettekként „idejében” külföldre, elsősorban Magyarországra távoztak. Ezért illúzió az L. J. által ajánlott összehasonlítási módszer, nem beszélve arról, hogy Magyarországon csak nyomokban történt, történik átvilágítás.
Nos, ha a társadalom egészére próbáljuk kivetíteni az ügynökkérdést, úgy gondolom, ez lehetetlen próbálkozás főleg amiatt, mert eltelt egy bő negyedszázad. Legfennebb reménykedhetünk abban, hogy az egyre fogyó „koronatanúk” megszívlelik Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének intelmét: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.”
P. S. A téma egyházi vonatkozása iránt érdeklődőknek szíves figyelmébe ajánlom dr. Molnár János lelkipásztor, történész tudományos igényességgel írott dokumentumgyűjteményét.
Varga Károly
A szerző nyugalmazott lelkipásztor, a nagybányai református egyházmegye volt esperese Krónika (Kolozsvár)

Volt egyszer egy Communitas kör
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán 
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)

Caritas: istáp a rászorulóknak
Sokszínű Caritas címmel jelent meg a Gyulafehérvári Caritas 2016-os évi beszámolója – a vaskos kiadványban szerteágazó tevékenységéről számol be a szervezet. 
Alig akad olyan település a Székelyföldön, ahol napi, heti rendszerességgel ne fordulna meg a Gyulafehérvári Caritas autója. Ápolók kopogtatnak az idős, beteg, sokszor magukra hagyott emberek ajtaján. Bekötözik sebeiket, megfürdetik, ha kell, megvásárolják gyógyszereiket, mindenkinek jut egy jó szó, és ha éppen a ház körüli teendőkre képtelen a személy, helyette elvégzik a takarítást. Ebédet is visznek számos helyre, és a szennyest frissen mosottra váltják pár nap alatt.
Ők a Caritas otthoni beteggondozói, akik 108 településen 8511 személynek viselik gondját. Köztük olyan is akad, aki szó szerint senkire sem számíthat, itt minden tevékenységet a mosástól az élelmezésig, a mosogatáson át a tűzrakásig a Caritas munkatársai végeznek. Átlagban 25 személy jut egy gondozóra, bár tág annak a köre, hogy ki milyen ellátásra szorul. Van, akinek napi jelenlétre van szüksége, beleeértve a hétvégét is. Vannak ugyanakkor olyan személyek, akik állandó felügyeletet igényelnek, bizonyos betegségek utáni rehabilitációban szükséges számukra szaksegítség.
A „tornáztató" ápolók
Mozgáskompetencia-fejlesztés, egy bonyolult kifejezés, aminek lényegét azok értik, akik részt kértek belőle. A Caritas keretében erre képzett ápolók segítenek, hogy a betegség folytán korlátozott mozgáskészséget részben vagy egészen visszanyerhesse a lábadozó. Olyan személyekhez járnak, akik agyvérzést szenvedtek, akiket baleset ért, vagy más okból mozgásukban korlátozottak. Ide tartoznak a fejlődésben visszamaradt gyerekek is. Van, akinél nagy eredmény, ha fel tud ülni az ágyban, más pedig képes zongorázni is újratanulni. Sikerélmény itt a motiváció, hiszen az ember saját magán tapasztalhatja meg a módszer hasznosságát.
Ahol a „kicsi polgármesterre" lehet számítani
Különböző oka van annak, hogy hol miért alakult ki a falugondoki szolgálat hajdanán, és miért szeretné még ma is egy-egy település, hogy hasonló szolgáltatás legyen elérhető. Tény, hogy a falugondnok az a személy, aki ha kell, orvoshoz viszi a rászorulót, ha kell, a napi ételéről gondoskodik, gyógyszert írat számára, és hivatalos ügyeit is elintézi. Nem is szólva arról, hogy esetenként ő az egyetlen, aki rendszeresen megnyitja a magára maradt személy ajtaját. Segít, amiben tud, hogy kicsit könnyebb legyen az élet. Ezért is nevezték el egykor a borzontiak kicsi polgármesternek a falugondnokjukat. Az első, Caritas által működtetett falugondnoki szolgálat egyébként még 2004-ben indult Hargita megyében, jelenleg hét kis településen öt falugondnok tevékenykedik.
Betegközvetítés, a kevésbé ismert szolgálat
Bár a fentiekben több hátrányos helyzetű csoportot is felsoroltunk, akadnak, akik egyikhez sem tartoznak, mégis segítségre szorulnak. Ők azok, akik betegségükkel nem tudják, milyen orvost kereshetnének fel, nincs lehetőségük az utazásra, esetenként állapotuk nem is engedi ezt meg, ráadásul pénzük sincs drágább kivizsgálásokra, beavatkozásokra, kezelésekre. Ebben segítség a Betegközvetítő Szolgálat, melynek koordinátora szakorvosokkal, egészségügyi alkalmazottakkal alakított ki partneri kapcsolatot, így operatívan és ingyenesen tudnak segíteni sok esetben az állapot jóra fordulásában.
Az ember nem szívesen tudatja mással a nyomorát, így sok esetben közvetett módon sikerült tudomást szerezniük a rászorulóról. Egyik legnagyobb segítség, amit nyújtottak, egy fiatal férfi mellkas-helyreállító műtétsorozatának megszervezése volt, közreműködésükkel el tudott jutni mellkassebész szakorvoshoz, és betegségét sikerült a lehető legjobban korrigálni. Az utóbbi időben a szemüvegek iránt nőtt meg az érdeklődés, partneroptikákkal próbálnak segíteni.
Iskola a hozzátartozóknak
Ugyanakkor számos képzésre nyílt idén lehetőség, amelyek során az egészségügyben, tanügyben dolgozók nyerhettek szakképesítést, illetve családtagok sajátíthatták el a betegápoláshoz feltétlenül szükséges tudnivalókat. A térségben szervezett oktatásban több, mint százan vettek részt.
Balázs Katalin Krónika (Kolozsvár)

Megtalálni az utat egymás felé
„Irgalmasok mint az Atya”. Ezt az irgalmasságot gyakorolva szervezte meg a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség idén is a Jótékonysági Adventi Vásárt szombaton a Székesegyház előtti téren.
A Betlehem felé vezető úton megállunk egy pillanatra, hogy az egymáshoz vezető utat is megtaláljuk, hiszen az egymással való találkozás is az ajándékozás egy formája- nyomatékosította rövid köszöntő beszédében Exc. Böcskei László megyés püspök, egyúttal örömének adva hangot, hogy a jelenlevők „rátaláltak” arra a lelkesedésre, mely tulajdonképpen ezt a napot előkészítette, és amely a várakozásról szól, illetve nem utolsósorban a megosztásról, és kifejeződik általa mindaz, amit ilyenkor, advent idején próbálunk komolyabban venni, átélni.
Bár igazi téli hideg volt, a szív- és lélekmelengető programoknak és látványnak, valamint a kedves fogadtatásnak köszönhetően mintha még az eddigieknél is többen látogattak volna ki a Székesegyház előtti térre, ahol újabb tagokkal bővülve családoknak, gyermekeknek, szülőknek, nagyszülőknek kínáltak a szervezők sokszínű, érdekes vásári termékeket, finom, házi készítésű karácsonyi süteményeket, ötletes díszeket, lélekemelő adventi és karácsonyi muzsikát, kézműves foglalkozásokat. Egy tucatnyi csoport képviselte magát ötletes, saját kezűleg készített ajándéktárgyakkal: a Caritas Catolica, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum, a Vár-Lak Ifjúsági Központ, Az Élet Autizmussal Egyesület, a családosok, a püspökség alkalmazottjai, a könyvkiadók, a szerzetesrendek, a Partiumi HÁLÓ Egyesület, a Neokatekumenális út, valamint a várad-olaszi Szent Rita és a várad-velencei Lisieux-i Kis Szent Teréz katolikus nőszövetségek.
Program
Az alkalomhoz illő adventi gondolatok hangzottak el, kézműves-foglalkozásokba lehetett bekapcsolódni, és a Mikulásra várva csodálatosan szép énekeket hallgatni a Családosok kórusa, a Székesegyház gyermekkórusa, a Szent Cecília-kórus (karnagy Oláh Gabriella), illetve a Neokatekumenek kórusa jóvoltából.
Megjegyzendő, hogy a rendezvény egész ideje alatt meleg teát kínáltak a Caritas Catolica munkatársai, az eladásból, felajánlásokból befolyt összeggel pedig egy kilenc éves beteg kisfiú, és egy nagy család lesz megsegítve. A hangulatos, lélekemelő összejövetel a második adventi gyertya meggyújtásával zárult.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro