Visszavonták a Trianon megünnepléséről szóló törvénytervezetet
Visszavonták a kezdeményezők a trianoni békeszerződés megünnepléséről szóló törvénytervezetet – közölte honlapján a parlament felsőháza.
A Transindex.ro portál közlése szerint a tervezet visszavonását hétfőn a szenátus plénuma is megszavazta. Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője a portálnak elmondta, jelezték a különböző parlamenti pártoknak, hogy nem értenek egyet a tervezettel. „Elmondtuk, nemcsak, hogy nem értünk egyet a tervezettel, hanem az meg fogja terhelni a parlamenten belül is a viszonyunkat a más pártokkal, illetve a román-magyar viszony tekintetében is negatív hatása lehet” - idézte a portál Markó Bélát.
A tervezetet a szenátorok több mint felének az aláírásával iktatta Titus Corlățean szociáldemokrata szenátor, volt külügyminiszter. A törvénytervezet szerint a kormányzati szerveknek és helyhatóságoknak gondoskodniuk kell június 4-én a nemzeti lobogó kitűzéséről, a román himnusz elénekléséről, a közmédiának pedig be kell majd számolnia a "trianoni békeszerződés jelentőségét tudatosító kulturális, oktató célú rendezvényekről", amelyek megszervezésére költségvetési forrásokat utalhatnak ki a helyi és központi hatóságok.
A törvénytervezet indoklása úgy írja le a trianoni békeszerződést mint a román nép számára kiemelt fontosságú jogi eszközt, amelyre a román-magyar kétoldalú kapcsolat épül. A kezdeményezők leszögezik, hogy a történelem újraírására tett bármiféle kísérlet, a revizionista álláspontok hangoztatása az Európai Unióban manapság már nem elfogadható" - idézte korábban a törvénytervezet indoklását a Transindex.
A tervezetet korábban a kormány és a szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága is kedvezően véleményezte.
maszol.ro

„Nem tudjuk, mi alapján rangsorolták az egyetemeket”
Nem gondolták át, szakmai szinten sem vitatták meg komolyan a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezetet - erősítette meg a szakszervezetek és az RMDSZ fenntartásait a PSD oktatási javaslatcsomagjával szemben a Partiumi Keresztény Egyetem rektora.
János Szabolcs szerint csak akkor lenne működőképes egy tanügyi törvény Romániában, ha végre alapos konzultáció után készülne az el, és amelyhez legalább ideig-óráig nem nyúlna senki.
A jelenleg érvényben lévő, folyamatosan módosított tanügyi törvény az oktatási rendszer átmeneti fázisát erősíti, átmenetekre pedig nem lehet hosszú távú oktatási koncepciót építeni - véli a rektor.
A hatályban lévő jogszabálycsomagról, illetve a közvitára bocsátott tervezetről szóló interjúsorozatunkban most János Szabolccsal beszélgetünk. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesével, Nagy Lászlóval készített interjúnkat itt olvashatják. Milyennek találja a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezetet? Munkaanyagnak értékelem. Olyan javaslatokat tartalmaz, amelyek szerintem sem átgondolva, sem komolyan megvitatva még szakmai szinten sincsenek. A tanügyi törvénynek eddig is voltak különböző módosításai, ezekkel is összhangba kell hozni a tervezetet, illetve nyilván le kell folytatni bizonyos szakmai konzultációkat annak érdekében, hogy az egész működőképes lehessen. A BBTE rektorhelyettese, Nagy László szerint a jelenlegi törvény sem tartja be azt a szerinte nagyon fontos alapelvet, miszerint a minőség, a teljesítmény alapján kellene megoldani a felsőoktatás finanszírozását. Mit gondol erről? Ez a rákfenéje az összes ilyen jellegű törvénynek, amely fejkvóta alapú finanszírozásban gondolkodik. Nyilvánvalóan ez is egy érv, tehát azt sem tartom az ördögtől valónak, hogy a beiskolázott hallgatók létszáma valamilyen módon megjelenjen a finanszírozásban. Tény, hogy a minőségi kritériumok, a minőség alapelvei nagyon háttérbe szorultan jelennek meg a törvénytervezetben. Hivatkozik rá többször is, említi, de ez nem jelenik meg az intézmények hétköznapi életében, finanszírozásában például, és ez hiányosság. Ön szerint mivel magyarázható, hogy egy olyan alapelvet, amely Nagy László szerint hozzásegítette volna a rátermett felsőoktatási intézményeket a fejlődéshez, a jelenlegi törvényből is kilúgozták? Ez többtényezős történet. Jól tudjuk, hogy az érvényben lévő oktatási törvényt még a Funeriu miniszter úr idejében fogadták el, aki jó alapelveket képviselt, jó meglátásokkal indult, viszont ezeket, illetve az egész konstrukciót nem hangolták össze a felsőoktatás valóságával. Úgy nagyon nehéz felsőoktatási törvényt létrehozni, hogy az érdemi konzultáció elmarad.
Tehát a törvény rengeteg jó, előremutató elemet tartalmazott, viszont sok olyant, amely abszolút megvalósíthatatlan. Mondok néhány példát. A módosítások előtti törvény szerint irtózatosan nehéz lenne bármelyik egyetemet akkreditáltatni, olyan elveket fogalmaz meg. Vagy az az előírás, amely alapján hirtelen bevezették a nyugdíjkorhatárt elért professzorok azonnali kényszernyugdíjazását. Ezen módosítani kellett, mert doktori iskolák szűnhettek volna meg. Ezekkel nem számoltak. Miután ugye a politikai háttér megváltozott, igyekeztek visszamenőleges hatállyal módosítani a törvényt, emiatt a mostani már nem az a jogszabály, amit elfogadtak. Ha belegondolunk, hogy a most közvitára bocsátott törvénytervezet a Funeriu-féle törvény egy másik, párhuzamosan kidolgozott változata, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hosszú-hosszú időre lenne szükség ahhoz, hogy érdemben olyan törvényt alkossanak, amelyhez ideig-óráig nem nyúlnak. És akkor nem is említettem, hogy a hatályban lévő törvény sok cikkelyének alkalmazási módszertana nem jelent meg, pedig erre általában fél évet írnak elő. Csak pár példa. A törvény előírja, hogy az egyetemek szenátusi döntés alapján létrehozhatnak dupla szakokat, kétszakos képzéseket. Ennek metodológiája a mai napig hiányzik, így 2011 óta nem tudjuk, hogyan lehet dupla szakokat létrehozni, mit mivel lehet párosítani stb. Vagy ott a doktori fokozattal nem rendelkező egyetemi oktatók helyzetének rendezése. A törvény értelmében 2015. februárjában szerződést kellett volna bontani az érintett tanárokkal, ezt egy rendelettel elhalasztották 2015. szeptember 30-ig. Nem tudjuk, hogy lesz-e újabb rendelkezés ezzel kapcsolatban, hiszen a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezet ezt a kérdést átalakítja: a tanársegédeknél elég lesz a doktoranduszi státusz, az adjunktusoknál kell a doktori fokozat. Mi, intézményvezetők így egyszerűen nem tudjuk, mit tervezzünk, mit lépjünk. Naiv kérdés, de az egyetemek miért tűrik, hogy ilyen helyzetet generáljon a minisztérium, a kormány, a parlament? Jó kérdés. Nézze, itt különbséget kell tenni magán és állami intézmények között, azok között, akiknek mégiscsak a rendszerben kell mozogniuk, hol jól, hol rosszul. A nagy intézmények valószínűleg kevésbé érzik meg az ilyen helyzeteket, de természetesen mindezek csak feltételezések. A jelenlegi törvényben van egy-két olyan alapelv, előírás, amit mindenképp átmentene a most készülőbe? Én abszolút előremutatónak tartom nem is annyira a törvény egyes előírásait, hanem helyenként a szellemét. Például azt, hogy a külföldön szerzett címeket automatikusan el lehet ismertetni idehaza, nem kell végigjárni a hivatali tortúrát és útvesztőt. De az is előremutató, hogy a törvény jellegéből adódóan mégiscsak megtörtént az egyetemek rangsorolása, a megvalósítása viszont annál rosszabb volt, hiszen senki nem ismerte, milyen kritériumok szerint történt a rangsorolás.
Nem kaptunk visszajelzést például arra vonatkozóan, milyen pontszámot kell teljesíteni ahhoz, hogy egyik kategóriából a másikra kerüljön egy egyetem, mit milyen módon fogadtak el, hogyan értékeltek. A Partiumi Keresztény Egyetemen ez úgy zajlott, hogy eljött hozzánk egy bizottság, aztán közölték, hogy x kategóriába kerültünk, de azt nem, hogy miért. Egyes magánintézmények nem hiába perelték be emiatt a minisztériumot. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, a legnagyobb baj az, hogy az elmúlt húsz évben az oktatási rendszerünk folyamatos átmeneti fázisban van. Na most, átmenetekre nem lehet hosszú távú oktatási koncepciót felépíteni. Hogy kétévente változnak a követelmények, rendszerek, minden, csak nem a kiszámíthatóság irányába mutató intézkedés.
Oborocea Mónika
maszol.ro

A magyar beteg
Tökéletesen megértem Cseke Attila felháborodását a magyar kormány által Romániában építendő úgynevezett magyar kórház indoklásával kapcsolatban. A hírt bejelentő magyarországi államtitkár szerint ugyanis Erdélyben már alig vannak magyar orvosok és ápolók, ezért a határon túliak nem tudják megértetni a panaszaikat. Hogy teljesen tiszta legyen a kép: a volt egészségügyi miniszter nem a kórházépítés tényén, hanem a megideologizálásán gurult dühbe – és teljesen igaza van. A kórházépítéssel ugyanis semmi gond. Az adatok meglehetősen széles szórásúak, de úgy tűnik, jelenleg Romániában négyszáz-ötszáz magánkórház, magánlaboratórium és diagnosztikai központ működik, többek között Erdély számos nagyvárosában, és a tulajdonosok között találni olaszokat, görögöket, törököket, németeket stb., sőt magyarokat is. A magánkórházak az egészségügyi szolgáltatások széles skáláját lefödik, beilleszkednek a romániai akkreditációs és biztosítási szabályozásokba, meghívott vendég professzorokkal gyakran a betegek kérésére olyan műtéteket végeztetnek el Romániában, mint Párizsban, Londonban vagy Rómában. Mindezek a kórházak természetesen profit-központúak, és akit érdekel, a világhálón megkeresheti azt a top20-at, amelyet Románia gazdasági napilapjai minden évben nyilvánosságra hoznak ezeknek az egészségügyi intézményeknek a működésével kapcsolatban. Az 1990-es fordulat óta, amikor az egyházfők és más közismert személyiségek alapította Segítő Jobb Alapítvány segítségével a környező országokból többen keresték a gyógyulást Magyarországon (nem csupán magyarok), alaposan megváltozott a helyzet Romániában is. Például számos, akkor csak Magyarországon elérhető diagnosztikai eljárás vagy sebészeti beavatkozás ma már mindennaposnak vagy rutinműtétnek számít. (Fogalmam sincs, évente hány stentet ültetnek be, vagy hány bypass műtétet végeznek a szívbetegeken Marosvásárhelyen, de úgy gondolom, hogy naponta egynél mindenképpen többet, nem beszélve olyan agyműtétekről, amelyekhez képest a Karinthyt műtő Olivecrona beavatkozása is mindössze orvostörténeti és persze irodalmi hagyomány.) Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmáron, Nagybányán nem csupán románt, hanem magyart is gyógyítanak, mint ahogyan a zömmel magyar orvosokkal és ápolókkal működő székelyföldi kórházakban sem nemzetiségük szerint veszik fel és kezelik a betegek. Mint ahogyan sem Romániában, sem Magyarországon, sem a világon sehol nem kérdik meg az azonnali ellátást igénylő betegtől, kicsoda, micsoda és milyen nyelven beszél. A kórházi ellátás ugyanis mindenekelőtt ember- és nem nemzetközpontú. Nyilván el tudok képzelni olyan kórházat Nagyváradon vagy bárhol Erdélyben, amelyet tulajdonosként a magyar kormány, a magyarországi költségvetés működtet valamiféle csatornán keresztül, de nem tudok elképzelni olyan magyar kórházat, amelybe csak magyar betegeket vesznek fel, amelynek intenzív osztályán csak magyar betegeket próbálnak újraéleszteni. Megismétlem: a gyógyítás nem nemzet-, hanem emberfüggő. Jöjjenek csak a kórházak, bármiféle tulajdonban, hiszen egy országban minél több kórház van, annál jobb – írnám le ezt a mondatot, de tudom, hogy az állítás nem teljesen igaz, hiszen minél több a kórház, annál gyatrább a megelőzés és a hozzá szorosan kötődő életminőség. Egyébként éppen a magyarországi és a romániai román, valamint magyar orvosok és egészségügyiek nagymérvű munkavállalása más uniós országokban igazolja ezt a tételt: a dán, a norvég, az angol, az ír, a francia, a német beteg, az illető kórházak vezetőségei a szakértelmet, az emberi tulajdonságokat, az együttérzési képességeket, a munkabírást, esetleg az elvégzett egyetemek jó hírét, minőségét keresik a tőlünk érkezett orvosokban, ápolókban és korántsem a nemzetinek tartott jellemvonásokat. Tehát jöjjön a magyar kormány, csak nem föltétlenül kell mindent megideologizálni. Talán emlékszünk még, úgyszintén, a romániai rendszerváltás utáni évekbeli gazdasági csodavárásra: Székelyföldet az lendíti majd előre, ha lesz egy magyarországi bank előnyös hitelekkel a székely vállalkozók számára. Magyarországi bank lett, keveset beszélünk róla, hogy bizony más pénzintézmények mellett ez is szórta a svájci frank alapú hiteleket székelynek, románnak egyaránt. Azaz úgy viselkedett, mint a magyarországi vagy romániai bankok egyike. A magyar költségvetéssel működtetett kórház sem lehet más, mint a romániai kórházak egyike. Hadd legyen, csak éppen ne tekintsük a romániai magyarság megmentőjének, nemzeti mankónak, hanem egy szereplőnek a romániai egészségügyi piacon. Friss a hír: Ferenc pápa úgy döntött, hogy éjszakai menedékhelyet létesít a Vatikán falai mellett. Nem mondta, hogy csak katolikus, csak olasz, csak dél-amerikai, csak öreg vagy csak fiatal hajléktalanoknak. Hanem elesett, rászoruló embereknek. Az emberség, emberiesség ugyanis egyetemes és nyelvfüggetlen.
Székedi Ferenc
Előzmény: maszol.ro, 2015. jún. 5. - Kórházat építene Erdélyben a magyar kormány
maszol.ro

Sötét erők szövetkeznek
Victor Pontának úgyis vége. Hiába, hogy a parlament titkos szavazáson hatalmas többséggel megmentette bőrét, és emiatt nem indulhat bűnvádi eljárás a korrupcióval gyanúsított Ponta ellen, távozása a kormány éléről csak idő kérdése, hisz Románia miniszterelnöke lehetetlen helyzetbe került: senki nem veszi majd komolyan sem itthon, sem külföldön, elszigetelődik, politikai pályája végéig kíséri majd a korrupció árnyéka.
Csakhogy nem is Victor Ponta itt a legnagyobb probléma. Ennél nagyobb gond például, hogy a hallgatólagos alkuk nyomán a pártok fölötti összefonódások ismét működésbe lendültek, és a törvényhozó testület tagjai újra védőgyűrűt vontak a nyomozók célkeresztjébe került kollégáik védelmében. Arcátlanul semmibe vették választóik akaratát, szégyenteljes módon a törvény fölé helyezték magukat, továbbra is gátlástalanul akadályozzák az igazságszolgáltatási szervek működését, támadják a piszkos ügyeik vizsgálatára vállalkozó ügyészeket, kampányt indítottak a nyomozóhatóságok lejáratására.
Egynémely a napokban elhangzott kijelentés a cinizmus magasiskolájának minősíthető: milyen más módon lehet értelmezni például Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szavait, aki a szövetség álláspontját tolmácsolva azt közölte: a magyar honatyák lelkiismeretük szerint szavaznak majd Ponta mentelmi jogának megvonásáról. De ide sorolhatnánk Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök kijelentését is, aki – tolvaj kiált tolvajt? – egyenesen a demokrácia elleni merényletnek minősítette, hogy a nyomozók engedélyt kértek a kivizsgálásra, ezért bizottságot hozna létre a jogállamiság állapotának felmérésére.
A legsúlyosabb nyilatkozatok azonban a kormány képviselői részéről hangzottak el. Az igazságügyi miniszter például bűnvádi eljárással fenyegeti az ellenzéket, ha utcára vonulnának a kormány ellen, a miniszterelnök pedig már-már polgárháborús képeket vetít elő, mikor azzal replikázik, hogy a szociáldemokraták is tudnak akár százezer embert mozgósítani egy tüntetésre.
Huszonöt évvel a rendszerváltás után, évtizedekkel a pusztító bányászjárásokat követően az állam vezetői hatalmuk megőrzése érdekében korlátoznák a véleménynyilvánítás szabadságát, csorbítanák a tiltakozáshoz való jogot, utcai ellentüntetéssel fenyegetőznek.
Látható mindebből: a korrupcióellenes harc nyomán eddig háttérben maradt sötét erők törtek ismét a felszínre, és szövetkeznek pártállástól függetlenül. A cél nyilvánvaló: hatalmuk megőrzése, az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzés megkaparintása, visszaszerzése. Eszközökben pedig nem válogatnak. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Választásokra készül a sepsiszentgyörgyi Néppárt
Megújult az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének vezetősége, a következő időszakban a megerősödésre összepontosítanak és az önkormányzati választásokon induló jelöltek kiválasztásán, felkészítésén dolgoznak, mert szeretnének választási alternatívát biztosítani a megyeszékhelyen.
Minderről Molnár Attila, az EMNP sepsiszentgyörgyi szervezetének nemrég megválasztott új elnöke számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen jelen volt még Kolcza István alelnök és Czegő Zoltán. Bemutatkozójában a 36 éves Molnár Attila többek között elmondta: Brassóban egy magánvállalatnál ügyintézőként dolgozik, nős, egy gyermek édesapja, egyetemi tanulmányait a George Bariţiu Egyetemen végezte testnevelés szakon, majd a jászvásári Gheorghe Asachi Egyetemen szerzett mesteri oklevelet környezetmérnöki szakon.
Ismertette a városi szervezet vezetőségének összetételét is: munkáját alelnökként Kolcza István és Benő Mária segíti, elnökségi tag Trucki Ibolya, Veres Judit, Molnár Réka, Bíró Ferenc. Hangsúlyozta: a belső viták véget értek, párttagságát mindenki megőrizte, jó kapcsolatot ápolnak a régi tagokkal is. Mint arról lapunkban többször beszámoltunk, a sepsiszentgyörgyi szervezetben lezajlott első tisztújítást – amelyen Bedő Zoltánt választották vezetőjüknek – az országos elnökség érvénytelenítette, az etikai bizottság pedig Molnár Attila és Kolcza István beszámolója szerint úgy döntött, hogy az ügyben az országos elnökség az illetékes.
A következő időszakban a Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének megerősítése a cél, hiszen választási alternatívát szeretnének nyújtani a jövőre esedékes önkormányzati voksoláson – mondta Molnár Attila. Heti találkozók révén lehetőséget teremtenek a tagoknak a kommunikációra, a hatékony munkamegosztás érdekében körzetenként szerveződnek, kidolgozzák a szervezet tevékenységi stratégiáját, jelen kívánnak lenni a társadalmi életben – sorolta a terveket. Változatos eszközökkel kívánják felhívni a figyelmet az autonómia fontosságára, szerinte ugyanis annak eléréséhez előbb belülről kell megerősödni, gazdasági, erkölcsi értelemben egyaránt. Ami a választásokat illeti, nyitottak az együttműködésre a Magyar Polgári Párttal, annak helyi vezetőivel tárgyalnak is, majd később eldöntik, miként indulnak: közösen a polgáriakkal vagy pedig saját jelölttel és saját listával. Az RMDSZ-szel nem kívánnak együttműködni, nem számolnak azzal a forgatókönyvvel, hogy – miként 2012-ben – az RMDSZ polgármesterjelöltjét támogassák.
Ne zárják le a Korzót
A sepsiszentgyörgyi Néppárt nem ért egyet a főtér átrendezésével, álláspontjuk szerint a Korzó lezárása káoszt okoz majd a közlekedésben. Arra kérik az önkormányzatot, hogy próba gyanánt két hétre állítsák le a forgalmat a színház és a Székely Mikó Kollégium előtt, úgy fel tudják majd mérni az intézkedés hatását.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Johannis kihirdette a zászlótörvényt
Klaus Johannis államfő kihirdette tegnap a közigazgatási egységek zászlainak a kitűzését és használatát szabályozó törvényt – közölte honlapján az elnöki hivatal. A parlament május közepén fogadta el – az RMDSZ támogatásával – a zászlótörvényt, amely kizárólag a közigazgatási egységeknek teszi lehetővé a saját zászló használatát. A törvény értelmében az önkormányzatok által javasolt zászlót a kormánynak kell jóváhagynia, és két közigazgatási egységnek nem lehet ugyanaz a zászlaja.
Míg a román nyelvű sajtó a törvény elfogadását az RMDSZ lobbierejének tulajdonította és úgy tekintette, hogy a jogszabály a székely zászló kitűzését rendezi, a székely lobogót nemzeti jelképpé tevő Székely Nemzeti Tanács (SZNT) úgy értékelte, hogy a törvényt a székely zászló ellen hozták, és levélben kérte az elnököt, hogy küldje vissza a jogszabályt a parlamentbe újbóli megfontolásra. A törvény tervezetét a Szociáldemokrata Párt képviselői nyújtották be még abban az időben, amikor az RMDSZ kormányon volt, de azt a közelmúltban módosította a közigazgatási bizottság, a kormány javaslatára bevezetve azt, hogy két vagy több területi-közigazgatási egységnek nem lehet azonos saját zászlójuk. A jogszabály megosztotta az erdélyi magyar politikai szervezeteket, és még az RMDSZ-en belül is eltérő fogadtatásban részesült.
Az SZNT megállapította, a zászlótörvényt nem azzal a céllal fogadták el, hogy a székely zászlónak a román zászlóval egyenlő használatát tegye lehetővé, hanem éppen korlátozni próbálták a székely szimbólum használatát. Az Erdélyi Magyar Néppárt is úgy értelmezte, hogy a zászlótörvény hivatkozási alapot nyújthat a székely zászló elleni hatósági fellépéshez.
A törvény értelmében minden területi-közigazgatási egység kérheti a kormány jóváhagyását saját és egyedi lobogójának elfogadása érdekében az ügyben hozott határozat alapján. A törvény előírja még, hogy a zászlók színe és szimbólumai nem sérthetik a nemzeti szimbólumokat és nem tartalmazhatják más államok szimbólumait. A területi-közigazgatási egységek csak a helyi közigazgatási hatóságok székhelyén és a közérdekű közszolgáltatások intézményeinek épületein tűzhetik ki a saját lobogót, az épületek főbejáratánál és csakis Románia, valamint az Európai Unió lobogójával együtt. Azokban a területi-közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó lakosság meghaladja a húsz százalékot, a területi egység nevét az illető kisebbség nyelvén is fel lehet tüntetni a román nyelvű felirat alatt ugyanolyan nagyságú és jellegű karakterekkel – áll még a törvényben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Gézengúzok – diákszínjátszó-találkozó
Június 4-én a szászrégeni Humana Regun Egyesület és az Eugen Nicoara Művelődési Ház – a Communitas Alapítvány, az RMDSZ, valamint a Szászrégeni Polgármesteri Hivatal támogatásával – ötödik alkalommal szervezte meg a Gézengúzok – Diákszínpad diákszínjátszó-találkozót. A rendezvényen több mint 80 színjátszó és táncos lépett fel. A több mint háromórás rendezvényen a művelődési ház nagytermének színpadán öt csoportnak tapsolhatott a közönség: az Alexandru Ceusianu Gimnázium Gingalló csoportja, a Petru Maior Líceum Rosszcsontjai, az Eugen Nicoara Művelődési Ház Csim-Bumm ifjúsági és gyermek színjátszó csoportja, a szászrégeni Csillagösvény és a kisfülpösi Verőfény csoport.
Az Alexandru Ceusianu Gimnázium II. B osztályának Gingalló csoportja Páncél Laura tanítónő irányításával Marton Lili Tíz gyerek meg egy télifa és Janikovszky Éva Ha én felnőtt lennék című darabot adta elő. A Petru Maior Technológiai Líceum V. osztályos diákjaiból álló Rosszcsontok vezetője, Dénes Magdolna elmondta: A Rosszcsontok az idén Erdőszentgyörgyön és Sepsiszentgyörgyön is fellépett, ahol országos II. helyezést ért el, s mivel első helyezett nem volt, így valójában ők voltak a fesztivál legjobbjai. Antal Szilárd, Bartha Réka, Csorvási Lídia és Sándor Tihamér alakításaikért különdíjakat kaptak. A szászrégeni Diákszínpadon Tóth Zoltán Bolondos királyság, királyi bolondság című mesejátékát adták elő Dénes Magdolna tanárnő rendezésében. A Verőfény csoport A szerelem győzelme című táncszínházi előadással jelentkezett a fesztiválra. Tagjai nagyrészt kisfülpösiek, de szászrégeni iskolákba járnak. Simon Szabolcs, a csoport táncoktatója, koreográfusa elmondta: a Verőfény 2012-ben alakult Nagy Hajnal csoportvezető kezdeményezésére. Jelenleg 16-an vannak, eddig Kisülpösön és a környező településeken mutatták be előadásukat.
A szászrégeni művelődési ház keretében működő Csim-Bumm 1992-ben alakult. 2004-ig bábcsoportként működött, majd fokozatosan átalakult színjátszó csoporttá. A jelenlegi csoport tagjai V.,VII. és VIII. osztályosok – sokan osztálytársak is. A csim-bummosok rendszeres résztvevői a március 15-i és október 6-i megemlékezéseknek, de ott vannak az erdőszentgyörgyi műkedvelő színjátszó találkozókon, a szászrégeni Gézengúzok – Diákszínpad fesztiválon, valamint a Kemény János Műkedvelő Színjátszók Találkozóján. Tavaly Erdőszentgyörgyön a csoport fiúnégyese alakítási díjat kapott. A fiúk a Csim-Bumm mellett az osztály színjátszó csoportjában és az iskola tánccsoportjában is tevékenykednek. A csoport három jelenetet mutatott be: a Tiritarka oskola, az Ezek a felnőttek és A pad című jelenetek a diákokat foglalkoztató gondokról szóltak.
A következő fellépő, a Csillagösvény mozgásszínházi csoport 2012 őszén alakult, és tizenöt elemi, valamint középiskolás diákból áll. A csoport részt vett 2013-ban a szilágycsehi XV. Partiumi Országos Diákszínjátszó Fesztiválon, ahol különdíjat nyert, az erdőszentgyörgyi színjátszó fesztiválon pedig közönségdíjjal jutalmazták. 2014. április 17–19. között az V. Bihar-Bihor Minősítő Diákszínjátszó Fesztiválról (Derecske – Magyarország) öt díjat hoztak: két második helyet, ezüst minősítést. A legjobb női előadói teljesítményért Fülöp Bernadettet, míg a legjobb férfialakításért Kolcsár Istvánt díjazták, ugyanakkor a legjobb koreográfusnak járó díjat is Simon Szabolcs és Rácz Melinda kapta. Idén részt vettek a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszó fesztiválon, ahonnan két díjjal tértek haza: Szabó Róbert Vajk szerepében, Fülöp Bernadett pedig Odett megformálásáért kapott díjat. Szászrégenben az Ördögbál című darabot mutatták be. A darab szerzője Makkai Alpár, koreográfus Simon Szabolcs és Rácz Melinda, rendező Sükösd Levente.
Fábián András
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Király András oktatási államtitkárral
Tanévkezdési kérdőjelek az anyanyelvű oktatásban
Király Andrással, az Oktatási Minisztérium államtitkárával az oktatásban, különösen az anyanyelvű oktatásban várható változásokat próbáljuk számba venni.
– Államtitkár úr, a következő tanévtől milyen változásokra lehet számítani az anyanyelvű oktatásban?
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az anyanyelvű oktatásunk része a romániai oktatásnak, amihez szervesen kapcsolódik. Természetesen, az anyanyelvű oktatásnak megvan a maga különlegessége, ezért a magyar iskolák kérdését mindig különös figyelemmel kísérjük. Változásnak számít, hogy a romániai oktatásban beindult egy nagyon lassú reformfolyamat, aminek az a következménye, hogy a 2015–16-os tanévtől a harmadik osztály új programmal és tantervekkel fog indulni. Számunkra ez azért fontos, mert a mi harmadikos diákjaink a román nyelvet és kommunikációt specifikus tanterv alapján tanulják. Ez attól különleges, hogy a magyar kisebbség számára kiírt tanterv alapján történik. Azon kívül, maga az általános tanterv is számos újdonsággal rendelkezik. A III. osztály oktatásának az átszervezése után a IV. osztály következik, ami ha bekövetkezik, az elemi oktatásban lezárul az a reformfolyamat, amit már nagyon régóta szerettünk volna elérni, vagyis, hogy a román nyelvet és irodalmat specifikus tanterv szerint oktassák. Másik érdemi változás, a szakoktatásnak a továbbfejlesztése lesz. Úgy érzem, hogy tavaly jó döntés született, amikor újraindították a hároméves szakoktatást olyan feltételek mellett, hogy azok az iskolák, intézmények legyenek feljogosítva szakoktatásra, amelyek rendelkeznek a hozzá szükséges feltételekkel. Ha nem az iskolában zajlik, akkor egy vállalattal vagy befektetővel kötött szerződés alapján indulhasson.
– Van-e valós igény iránta?
– Tavaly közel 2000 diákunk iratkozott be a szakoktatásra. A 15 erdélyi megyében zajló magyar nyelvű oktatáshoz viszonyítva, tulajdonképpen csak Temes és Brassó megyékben nem indult szakoktatás, de az idei előrejelzések szerint ezek a megyék is indítanak szakiskolai osztályokat. Arad megyében jelenleg a Csiky Gergely Főgimnáziumban folyik hároméves szakoktatás, ahol meg kell felelni minden, a tanterv által előírt követelménynek. Újdonság e téren, hogy valószínűleg az új tanévtől a IX. osztály, tehát a szakiskola I. évétől elindulhat a duális képzés. Ezen még folynak a viták, mert a Minisztérium a X. osztálytól tervezte a duális képzés beindítását, ezáltal másfél, két év alatt tudnának szakembereket képezni, viszont a törvényhozás döntése alapján a duális szakképzést IX. osztálytól kell bevezetni. A duális szakképzés azt jelentené, hogy egy iskolában zajlik az elméleti oktatás, miközben egy vállalatnál történik a gyakorlati képzés. Ehhez viszont az szükséges, hogy a vállalat érdekelt legyen a szakemberképzésben. Véleményem szerint, ez nyitott kérdés marad, mert azokban a megyékben, ahol meg tudják oldani a duális képzést, ott menni fog, ahol viszont erre nem lesz lehetőség, ott folytatódik a hagyományos, hároméves szakképzés.
Szakoktatási lehetőségek Arad megyében
– Térjünk vissza a régi vesszőparipához, a vidéki szakképzéshez Arad megyében. Szerintem ugyanis, a kisjenői Maschio Gaspardo mezőgazdasági gépgyár érdekelt lehetne a duális szakképzésben. Erről mi a véleménye?
– Ezekre a kérdésekre csakis előtárgyalások után lehet válaszolni. Kisjenőben valóban működik a Maschio Gaspardo, de ugyanúgy létezik egy mezőgazdasági szakiskola is, ezért ennek kellene kapcsolatba lépnie az olasz vállalattal. A duális szakképzés általában úgy zajlik, hogy egy vállalat magának képeztet ki szakember utánpótlást. Jelenleg a szakiskolában mezőgépészeket képeznek, de nem ismerem a végzett szakemberek elhelyezkedési lehetőségeit. Mert nagyon fontos kérdés: aki egy szakmát megtanul, el tud-e helyezkedni a szakterületén? A duális szakoktatásban legalább annyi adott, hogy az együttműködő vállalat tudja, mennyi és milyen szakemberekre van szüksége. Nem csak Kisjenőben, mindenhol érdemes foglalkozni a szakmunkásképzéssel, mert egy olyan ország, ahol csak értelmiségieket képeznek ki, nem tudja teljesíteni az elvárt gazdasági eredményeket.
– Honnan kellene elindulnia az általánosítás folyamatának.
– Elsősorban elvi döntéseket kellene hozni, amelyekben a Munkaügyi Minisztérium, a Gazdasági Minisztérium, illetve a Oktatási Minisztérium megtennék a javaslataikat, amelyek alapján el lehetne dönteni, igazából mit is akarunk elérni ebben az országban? Mert egy fejlett gazdaság, magas fokon képzett szakembereket igényel. Nem lehet az, hogy mindenki jogász, közgazdász vagy menedzser legyen. Meg kell azt az egészséges alapot teremteni, amiben van egy szakmai felkészítés is, illetve a lehetőséget, hogy az illető szakmából az emberek megéljenek, erre épüljön a társadalom. Úgy érzem, a rendszerváltás óta eltelt 25 év alatt elég értelmiségit termeltünk, ezért vissza kell térnünk a gazdaság újraserkentéséhez szükséges szakmai képzéshez is. Magyarország kormánya elindított egy, a szakképzésről szóló programot, amiben a Pedagógus Szövetségnek és az iskoláknak megfelelő partnerekként kellene megnyilvánulniuk. Mert nekünk nincsenek meg a lehetőségeink, hogy minden megyében 2-3 jól működő szakiskolát működtessünk, de ha az anyaország megadja hozzá a megfelelő támogatást, abban kellene gondolkoznunk, ami a stratégiának is a lényege: legalább szakiskolák terén, iskolaközpontokat hozzunk létre. Jelenleg kistérségekben beszélik meg a szakoktatás kérdését. Most a Székelyföldön, utána a Partiumban, végül a közép-erdélyi megyék szakoktatásának a kérdéseit vitatják. Remélem, a szakembereink és a kollégáink meg tudnak állapodni, hol lehet életképes szakiskolai központokat létrehozni. Mert a szakiskolának rendelkeznie kell a megfelelő mobilitással, ugyanis sok éven át nem lehet ugyanabban a szakmában szakembereket képezni, mert telítődik a piac. Manapság, amikor rendelkezünk egy megfelelő oktatási hálózattal, a szakiskolai oktatás a diákjainknak a 20-25%-át vihetné el. A stratégiának az adhatna értelmet, ha meg tudnánk határozni, hány százalék legyen szakiskolákban, technikai, illetve elméleti líceumokban tovább tanuló diákjainknak az aránya. Erre jó példa a Kolozsvári Református Kollégium, amelynek keretein belül működik a szakiskola is, csak az a kérdés: ezt a példát hány iskolánk követhetné? Azokban a megyében, ahol egyetlen líceummal rendelkezünk, ez nehezen menne, a diáklétszám szorítása miatt. Hogy Arad megyei vizekre evezzünk, a Csiky Gergely Főgimnázium nem tud mezőgazdasági osztályt indítani, a pécskai iskola sem tud, mert nincs líceumi szintű oktatása, ugyanúgy Kisjenőben sem, de meg lehet találni a lehetőségeket tagozatok révén, vagy olyat, hogy Arad és Temes megye együttműködésével Arad létrehoz egy fajta szakképzést, miközben Temes egy másfajtát. Ha elmulasztjuk a megfelelő szakiskolai hálózat létrehozásának a lehetőségét, újra hátrányba kerülhetünk. A Magyar kormány támogatásának a lehetőségével mindenképp élni kellene.
– Kinek kellene elsőként lépnie ez ügyben?
– A megyékben működő szakbizottságok feladata lenne a perspektivikus szakoktatási hálózat kiépítésének az eldöntése, kivitelezése.
– Mikortól indulhatna be?
– Jó kérdés, mert a beiskolázási számok már adottak, amikor már minden oktatási intézmény tudja, mire vállalkozott.
– Lassan kopogtat az új tanév, miközben keveset hallani az Arad megyei magyar oktatási stratégiáról. Azt véglegesítették-e?
– Az év elején ott voltam a Szatmárnémetiben megtartott megbeszélésen, ahol minden megye képviselője ismertette az oktatási stratégia kapcsán felmerülő kérdéseit. Erre egy olyan laza döntés született, hogy a megyék készítsék el a saját stratégiáikat.
Kisebbségi tankönyv-gondok
– Új tankönyvek megjelennek-e az új tanévre?
– Ezt a kérdést inkább kihagytam volna, mert az utóbbi hetem azzal telt, hogy végignéztük a tankönyvkiadás licitjeit, amelyek a kisebbségi oktatás számára lehetetlen helyzetet teremtettek. Egyrészt azért, mert a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Mert a 2013-as miniszteri rendelet ellentmond a tanügyi törvény változtatásának. Decemberben a 49-es Sürgősségi Kormányrendelet, kimondta: az iskolák tankönyvrendelésének és -ellátásának egyedüli felelőse az Oktatási Minisztérium. Ehhez képest, a licitet szabályozó rendelet azt mondja: a tankönyvellátás felelőse a kiadó. Ez számunkra azért hátrányos, sőt elszomorító, mert a rendelet első részében, amely az általános előírásokat tartalmazza, benne van mindaz, ami a kisebbségi oktatásban használt anyanyelvű tankönyvkiadás módjait taglalja: lehet románról lefordított, külföldről behozott tankönyv, ha kis példányszámról vagy szaktantárgyról van szó. Ehhez képest írtak a kiadóknak egy olyan technikai útmutatót, ami nem ment át a minisztérium Kisebbségi Főosztályán, sem az Államtitkárságán. Az útmutató szerint lehet a kisebbségek nyelvén tankönyvet kiadni, de csakis teljes fordítás mellett, beleértve a verseket, mondásokat, a hagyományokat és a zenét, ami lehetetlenné teszi a tankönyvkiadást. Azt tehetjük, hogy tiltakozunk, elmondjuk minden fórumon, de amíg így tekintenek a kisebbségi oktatásra, addig tankönyv-kérdésben nagyon nehéz előre lépni. Abban reménykedünk, hogy valaki, egyszer e módszer lehetetlen voltát megérti.
– Milyen a magyar diákok beiskolázási aránya a tavalyihoz viszonyítva?
– Ezt folyamatosan figyelemmel kísérjük, évente hozzávetőleg 10 ezer diákunk van az általános oktatásig. Az előkészítő oktatásban minden megyében teljesítették a beiskolázási tervet. Gondjaink két lépcsőben, az V., illetve a IX. osztályban adódnak, mert nagyon sok vegyes házasságban az elemi oktatási nyelvnek a magyart, később a többségi nyelvet választják. Az is gond lehet, hogy az elemi elvégzése után nincs a közelben iskolánk, míg a IX. osztályban az okozhat gondot, hogy a diákok nem találják meg a megfelelő szakot a továbbtanuláshoz.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Verslevelek a szomszéd szobából
Viszonylag későn, 37 éves korában jelent meg Dimény H. Árpád első verseskötete Apatológia címmel, amely tavaly decemberben elnyerte a Méhes György-debütdíjat. A kézdivásárhelyi születésű, feleségével és három gyermekével jelenleg Csernátonban élő alkotót hétvégi kolozsvári könyvbemutatója után kérdeztük kötete megszületésének körülményeiről, további terveiről.
– Viszonylag későn jelentkezett az első verseskötettel, bár irodalmi lapokban régóta közöl. Mi volt az oka ennek az eltolódásnak?
– Hadd kapaszkodjak bele a viszonylag szóba, kortársaimhoz képest valóban később jelent meg kötetem, de ezzel még nem váltam csodabogárrá, merthogy ez sem új az irodalmi nap alatt. Joseph Heller 38 évesen debütált A 22-es csapdájával, William Golding is 44 évesen vált íróvá, akkor jelent meg A Legyek ura, addig csak verselgetett. A hazai tájakon is akad példa bőven, Petőfihez viszonyítva Arany is későn, 28 évesen indult, Kálnoky László 36 évesen, Nádasdy Ádám 40 évesen, de említhetném Tudor Arghezit is, aki 47 évesen robbant be az irodalmi életbe.
Az okát még mindig fogalmazgatom magamban, főként az újságírás számlájára írnám, a kettő nálam nem működött együtt, nem maradt erőm a versekre, ugyanakkor nem is tettem ez ellen semmit. Talán egy adag sértődöttség is volt bennem, mely a kortárs irodalomra irányult, a költőtársakra, költő és íróbarátokra, úgy gondoltam, nem foglalkoznak velem, hogy nem akarnak maguk közé emelni. Lám, nem kérik a verset, nem akarja kiadni senki a kötetem. Holott alig írtam, a kötetre való anyag sehol sem volt, csak duzzogtam magamban, amikor egyszer csak olyan dolgok történtek az életemben, amelyek kimozdítottak ebből a megrekedt állapotból. Elsősorban azt emelném ki, hogy újságíróból szerkesztővé léptem elő, így több időm maradt a versírásra.
– Meglátása szerint miben változott az erdélyi irodalmi élet azóta, hogy első versei nyomtatásban is megjelenhettek, azaz a ’90-es évek közepe óta?
– Sok minden változott és mégsem. Amikor én tejfölösszájúként becsöppentem a nagyok közé, akkor tombolt a transzközép irodalom forradalma – (főképpen Orbán János Dénes, Sántha Attila és Bréda Ferenc által kidolgozott irodalmi-művészeti irányzat, majd csoportosulás – a szerk.), ma ugyanezt látom a slam poetry esetében. Akkoriban kevesebb lehetőség volt a publikálásra, nem voltak ennyire átjárhatóak az irodalmi határok, egy kezdő költő nem is álmodhatott arról, hogy Magyarországon is számba vegyék, ottani lapokban is közöljék verseit. Ma már sokan ott próbálnak szerencsét. Azóta van Facebook is, amely szintén nagyon sok lehetőséget kínál egy induló költőnek, írónak. – Az apa elvesztésének traumája, illetve ennek a feldolgozása a könyve vezérfonala. Miért volt szükség rá, hogy versekben oldja fel ezt a traumát, és menynyire sikerült? A „terápiás írás” kivitelezhető ön szerint?
– Ha lehet ezt mondani, versben sokkal tárgyilagosabb tudok lenni, szinte kívülről szemlélem a bennem zajló történéseket, viharokat. Az apám haláláról előbb tudtam írni, mint beszélni. És mindenféle érzéssel így vagyok, megharcolom magamban, és ennek a harcnak a része az írás, ezt nevezhetjük terápiának is akár.
– Mennyi idő alatt állt össze a kötet tényleges anyaga? Úgy látom, eleve koncept-kötetben gondolkodott, ami elsőköteteseknél ritka. A továbbiakban is ilyen kötetekre számíthat öntől az olvasó?
– Az életemben erősen sok változást hozó két év versei sorakoznak ebben a könyvben, és érdekes, hogy a korábbi írásaimból mindössze egy verset emeltünk be a szerkesztőmmel, Gáll Attilával. Úgy érzem, akkora változás ment végbe bennem az utóbbi években, hogy az ezt megelőző időben írottak – és itt csak a publikált versekre gondolok –, nem találták volna meg a helyüket a könyvben, sem hangulatukban, sem hangnemükben, sem pedig mondanivalójukban.
Bevallom, nem gondolkodtam koncept-kötetben, a két év történései minden színtéren kapcsolódtak, egyedül a verslevelek (a könyv utolsó ciklusa – a szerk.) írásakor tudtam, hogy ez egy ciklus lesz, merthogy a szüleim szerelmi történetét akartam megörökíteni. Új tervek vannak, és nemcsak tervek, versek, sőt ciklusok is, tehát a következő már inkább lesz konceptkötet. A verslevelezést is tovább gondolom, ezúttal magam leszek feladójuk, a kötet munkacíme, a Levelek a szomszéd szobából is erre játszik rá.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Ceauşescu-korszak a székelykeresztúri éjszakában
A kommunizmus évtizedeit idézik fel a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban pénteken. A Hargita megyei városban negyedik alkalommal szervezik meg a Múzeumok Éjszakáját, az ingyenes, egész napos eseménysorozaton rendszerint majdnem nyolcszázan fordulnak meg az intézményben – ezúttal sem számítanak kevesebb látogatóra.
Míg tavaly a boldog békeidő hangulatát idézték fel a Múzeumok Éjszakáján a századfordulós ruhákat öltött lányok, idén az 1965 utáni korszakot mutatják be.
Sándor Zsigmond Ibolya muzeológustól megtudtuk, dokumentumok és korabeli fényképek segítségével tárják fel az érdeklődőknek a korszak hétköznapjait, különleges eseményeit. Fényképeken elevenednek meg az 1960–70-es évekbeli keresztúri üzletek kirakatai, a néhai Vári József fényképész fotósorozata pedig Nicolae Ceauşescunak és feleségének 1971-es keresztúri látogatását idézi fel.
A múzeum kávézóját pénteken Cofetăria névre keresztelik át: a kihelyezett reklámgrafikaitárlat és a korízlésnek megfelelő sütemények az 1970–80-as évek cukrászdáinak hangulatát idézik majd. A látogatók az állandó régészeti-helytörténeti, természetrajzi és néprajzi kiállításokat is megtekinthetik a rendezvény alatt. Meglátogathatják Czire Alpár Ablak az életre című fotótárlatát és a 120 éves polgári fúvószenekarról szóló emlékkiállítást is.
A rendezvény alkalmából a múzeum gyűjteményének további különlegességeit is kiállítják, például régi siklódi népviseleteket, különböző korszakok papírbankóit, valamint a természetrajzi gyűjtemény kiállításával bogárlesre is meghívják a látogatókat.
Déli tizenkét órától délután hatig kézműves-foglalkozásokra is várják az érdeklődőket, ahol a bútorfestés, nemezelés, gyöngyfűzés és fafaragás titkait leshetik el a látogatók. A kisiskolások ugyanakkor régészekké válhatnak egy rövid időre, ugyanis pénzérmék és apró tárgyak feltárására várják őket. Délután hattól a Polgári Fúvószenekar 1895 szabadtéri koncertet ad a múzeum udvarán, majd este fél kilenckor Lakatos Sándor és Szász Csaba tanárok gitárosainak közreműködésével szabadtéri közös énekléssel zárják a rendezvényt.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Ez a kórház nemzetstratégiai érdek
A magyar állami támogatással építendő Nagyváradi Református Kórház terve nagy visszhangot kapott mind a magyarországi, mind a romániai közéletben. Az Erdélyi Riport az ötletgazdát, CSŰRY ISTVÁN királyhágómelléki református püspököt kérdezte az ügy hátteréről. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Püspök úr, ha jól tudom, a kórház terve már a 2010-es beiktatásakor a prioritások között szerepelt. Miért tartja ennyire fontosnak, hogy megvalósuljon?
Korábban generális direktorként, 2000-től kezdve pedig püspök-helyettesként rendkívül sok egészségüggyel kapcsolatos problémával fordultak hozzám. Sok leukémiás gyermek élete rövidült meg azért, mert nem kaphatott a lakhelyéhez közel megfelelő ellátást, nem tudták elvégezni a csontvelő-átültetéseket. Ez ma már Temesváron részben biztosított, viszont a rendelkezésre álló keret jellemzően februárban elfogy, tehát vagy forrást kell találni vagy át kell vinni a gyereket Magyarországra. Említhetnék még hematológiai és egyéb különleges betegségeket is, számos olyan kór van, amivel kapcsolatban az emberek hozzánk fordulnak segítségért, mert nem találnak egyedül megoldást a bajukra, így feladatunknak érezzük, hogy ennek a segítségnek intézményes keretet biztosítsunk. Keresztény emberként nem küldhetem el a hozzám fordulókat. Többen vádolnak azzal, hogy kampánycélra használtam anno ennek a kórháznak a tervét, miközben pontosan ezt elkerülendő, a beiktatási beszédben említettem először. Ennek szükségességét elsősorban életünk azon realitása adja, hogy sok olyan probléma van, amit 25 kilométerrel nyugatabbra meg tudnak oldani, nálunk pedig nem. Ha van pénze az embernek, akkor ez jelenthet megoldást, hiszen átmegy Berettyóújfaluba vagy Debrecenbe, és kezelteti magát, sőt, tágas a világ, Münchenben és New Yorkban még ezeknél is jobb kórházak vannak. Viszont ezekért az ellátásokért fizetni kell, a román egészségbiztosítás nem fedezi az ottani gyógykezelést. Arról nem is beszéltem, hogy sok helyen a beteg magának kell beszerezze a gyógyszert, a kötszert, sőt a tisztítószert is, utóbbit saját édesapám példájával is igazolhatom.
Gyakorló lelkészként legalább hetente megjárom a kórházakat, ismerem a valóságot. Ettől függetlenül nem támadni szeretném a rendszert, hanem erőnkhöz mérten pótolni bizonyos hiányosságokat. Lehet erre azt mondani, hogy akkor miért nem meglévő kórházakat támogatunk, de a felügyelet teljes körű gyakorlásával látom biztosítottnak, hogy a megálmodott színvonalú és lelkületű ellátást megvalósíthassuk.
Tehát, ha jól értem, ez az intézmény a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kórháza lesz, ami a román egészségbiztosítóval fog szerződést kötni, magyarán, akinek van romániai egészségbiztosítása, az ingyenes ellátásban részesülhet, nem kell érte fizetnie, míg mondjuk Debrecenben igen.
Sőt, vannak ritka betegségek, amiket a román biztosító sem fedez teljes körűen, mi ezeket is ingyenesen szeretnénk nyújtani, keresünk hozzá támogatókat.
Illetve arról a sajnos nem elhanyagolható számú emberről sem feledkeznénk meg, akik nem rendelkeznek egészségbiztosítással, hiszen a munkanélkülinek vagy a hajléktalannak is szüksége van egészségügyi ellátásra, amit pillanatnyilag nem kaphat meg.
Világos, hogy országos mértékű változást nem tudunk elérni, de képességeinkhez mérten igenis tennünk kell valamit.
Biztos abban, hogy az egyház a legalkalmasabb egészségügyi ellátás biztosítására?
Lehet az egyház feladatait annyival letudni, hogy legyen igehirdetés, újítsuk fel a műemlék templomot, építsünk új gyülekezeti termet, de ezt én kevésnek tartom, rengeteg komplex probléma van, amiben hallatni kell a hangunkat. Ilyen az egészségügy is. Nem beleszólni akarunk a működésébe, viszont segíteni akarunk, ahol tudunk. A beiktató beszédem alaptextusa is az a Márk evangéliumának 16. verséből vett idézet volt, melyben Jézus sem arról beszél, hogy nyugtassátok egymást és építsetek bazilikát, hanem aktivitásra, többek között gyógyításra buzdít. Ennek a projektnek is a fides et sanitas, tehát hit és egészség a címe. Mi ezt szeretnénk egységben kezelni. A mai valóságunk az, hogy a nagyváradi kórházba a rendesebb portás beenged, ha beteghez megyek, az akadékosabb pedig az igazgatóhoz irányít. Nálunk a magas fokú, hiánypótló orvosi ellátás és a hit, tehát a lelki gondozás komplementer módon kapcsolódnának egymáshoz. Természetesen nem várjuk azt az orvosoktól, hogy presbiterek legyenek valamelyik gyülekezetben, azt viszont szeretnénk, hogy Istennel valamilyen kapcsolatuk legyen, valamilyen formában lássanak kapcsolatot a hit és a gyógyító munka között. Az ápoló személyzetnél viszont el tudom képzelni, hogy egy már egészségügyi szempontból kiképzett ápoló fél év alatt a Partiumi Keresztény Egyetem diakonissza képzésén elsajátítsa a keresztény lelki gondozáshoz szükséges ismereteket. Mi állandó egyházi jelenlétet szeretnénk ebben a kórházban, ami lehetőséget teremt a teljes körű lelkészi szolgálatra, hogy mondjuk ne csak a betegnek, hanem a hozzátartozóknak – legrosszabb kimenet esetén – a gyászolóknak is vigaszt nyújthassunk, felekezetre való tekintet nélkül.
Mi történik, amikor ebbe a kórházba egy ortodox román ember megy ellátásért?
Soha senkitől nem kérdeztük, milyen felekezetű. Még a munkatársaimról sem tudom, ki hova tartozik, nem mindenki református. Az orvosainktól is elvárás lesz, hogy mind a két nyelvet bírják. Mint tudjuk, ez ma messze nem általános.
Lenne mód például a Romániában igencsak hiányos hospice szolgálat fejlesztésére is?
Pontosan azért ekkora területet vettünk, hogy sok minden kiegészítő tevékenység helyet kaphasson, mint például a hospice, de egy idősgondozó központ is a tervek között szerepel.
Minél teljesebb körű szolgáltatást szeretnénk nyújtani. Gondolkodunk egy saját egyházi biztosító kialakításában is, vizsgáljuk ennek a lehetőségeit.
Jelenleg 294 gyülekezetünk van. Ebből 240-250 gyülekezetben jól felszerelt gépesített az iroda, jellemzően fiatal lelkésszel, és általában munkanélküli lelkipásztor feleségekkel. Tehát az infrastruktúra nagyjából adott, néhol kell csak javítani.
Van erre jogi lehetőség ma Romániában?
Igen, az anyagi része jelent csak szűk keresztmetszetet. Folytattunk már ez ügyben is tárgyalásokat, találtunk nyitott partnereket, de egyelőre nem kötöttünk megállapodást. Egyelőre csak gondolkodunk, tájékozódunk, a román államot sem szeretnénk ellenünk fordítani, ez messze nem célunk. Eddig ugye a kórházról sem beszéltünk, amíg Zombor Gábor nem biztosított a támogatásról, ez persze nem jelenti azt, hogy az elmúlt években ne dolgoztunk volna folyamatosan ezen a projekten. Csak olyan dolgokról szeretnénk beszélni, ami megáll a lábán, ami megvalósítható.
Magyarországon sokan felhördültek, hogy miért fektessen a magyar állam hozzávetőleg 15 millió eurót egy romániai kórházba, vagy miért támogassa ennyivel a romániai református egyházat. Mit tudna mondani nekik?
Tényként kezelendő, hogy rengetegen járnak át romániai magyarok (és románok) Magyarországra gyógyíttatni magukat a legkisebb bajoktól kezdve a legnagyobbakig, ami az ottani rendszer kapacitásainak is többletterhelést jelent. Ha van egy kórház, ami az ottanival azonos szintű ellátást biztosít, a rendszer terhelése csökken, jó esetben csak azok a betegek kerülnek át, akiket Romániában tényleg nem tudnak meggyógyítani. Korábban a Segítő Jobb Alapítvány ennek koordinációjában komoly szerepet vállalt, de a tevékenységüket be kellett szüntessék. Azt gondolom, a Nagyváradi Református Kórház rengeteg feszültséget, súrlódást megelőzhetne a jövőben. Emellett ez a kórház nemzetstratégiai érdek is. Ha azt mondjuk, hogy mi meg akarunk maradni a szülőföldünkön, ha az anyaország azt akarja, hogy mi itt megmaradjunk, akkor ilyen és ehhez hasonló fejlesztésekre szükség van.
A betegség egy speciális helyzet, még szilárd román tudással sem biztos, hogy az ember el tudja mondani az orvosnak, hogy mi baja van, és ezek az emberek nem tudnak hová fordulni. Példának tudom hozni a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumot, ahová a 400 gyermek mellé olyan ápolót helyeztek ki, aki még csak köszönni sem tud magyarul. Amikor odamegy hozzá a másodikos gyermek felhorzsolt térddel, nem tud vele kommunikálni. Ezek tények. Ha komolyan gondoljuk a szülőföldön maradást, a nemzetstratégiai célkitűzéseket, akkor az ilyen általános közérzet romláshoz vezető, elvándorlást előmozdító helyzeteket fel kell oldani. Ehhez több téren is tevékenykedni kell. Az oktatásban már sikerült intézményrendszert építeni a bölcsödétől az egyetemig, így kell eljárni az egészségügyben is.
Rengeteg komplex helyzetre kell megoldást kínálni. Például sok magyar gyermek is itt marad a beteg nagyszülővel, míg a szülők külföldön dolgoznak, azokról nem beszélve, akik családjukat elhagyva haza sem jönnek. Nagyon sok gondot leveszünk ezeknek a szülői helyzetbe kerülő, gyakran beteg emberek válláról, ha legalább az egészségügyi problémáik kezelésében kézenfekvő megoldásokat kínálunk nekik.
A kettős állampolgárság gyönyörű ajándék, de tartalommal egyelőre nem igazán tudtuk megtölteni. Személyesen nekem csodás élmény volt az eskütétel, de aztán azon kívül, hogy kiváltottam a magyar útlevelet, amivel bizonyos országokba könnyebb utaznom, semmi nem történt, még a családomban is vannak olyanok, akik ezt sem élvezhetik, lehetőségek híján. Mi a hozzánk áramló forrásokat fejlesztésre szeretnénk használni, amikből még az is kisülhet, hogy valamilyen formában vissza is tudunk adni valamit abból, amit kaptunk.
Azt is érdemes talán megemlíteni, hogy mindehhez, bár a magyar kormány támogatása elengedhetetlen az infrastruktúra fejlesztéséhez, számítunk az európai, illetve tengerentúli kapcsolatrendszerünkre, barátainkra is. Ha megvan az épület, a felszerelésben már sokat tudnak segíteni.
Készült-e arról statisztika, hogy mennyien járnak át Magyarországra akárcsak a Partiumból orvoshoz?
Mi nagyon szerettünk volna ilyet elkészíteni, de sok intézmény nem hajlandó adatot közölni. Három évvel ezelőtti adataink vannak, annyit tudunk, hogy a régióból kisebb városok kisebb kórházaiba legalább 5 ezer ember ment át éves szinten, hangsúlyozom, a nagy kórházközpontokat leszámítva. Ezeknek a betegeknek egy jelentős részét itt Romániában is lehetett volna kezelni.
Eddig ugye vettek 3,5 hektárnyi területet Nagyvárad mellett az egyház pénzén, illetve készültek tervek egy kétszáz férőhelyes kórházépületre. Mi a menetrend a továbbiakban?
Lenne egy klinikai-diagnosztikai részleg, illetve egy másik épület a kórtermeknek. Ha a magyar kormány tényleg mögénk áll, akkor egy ütemben meg lehet valósítani. A tervezőnk egyébként Töreky Balázs, aki Magyarországon komoly tapasztalatokat szerzett már kórházépítés és felújítás terén, konzultáltunk itteni építészekkel is, de nekik nem volt ilyen referenciájuk, mint neki. Ha kormányhatározat születik a támogatásról, akkor lehet konkrét menetrendet hirdetni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

CSAT: nemzetbiztonsági kérdés az illegális fakivágás
Nemzetbiztonsági kérdésnek nyilvánította keddi ülésén a Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) a törvénytelen erdőkitermelést – közölte az államfő.
Klaus Johannis elmondta, a testület felkérte a kormányt, hogy a döntésnek megfelelően módosítsa a vonatkozó törvényeket. „Átlátható, koherens és szigorú törvényekre van szükségünk, amelyek visszaszorítják ezt a jelenséget” – jelentette ki.
A CSAT arról is döntött, hogy a környezetvédelmi minisztérium térképezze fel az erdősíthető romániai területeket. A tárca emellett az erdőkitermelés ellenőrzésére és a hazai bútoripar támogatására hivatott intézkedéscsomagot dolgoz ki.
maszol.ro

Szigorítaná az ügyészek és a bírák felelősségre vonását az RMDSZ
Az ügyészek és a bírák felelősségre vonásának szigorítását kérte a jogállásukat módosító törvénytervezet parlamenti vitáján Máté András. Felszólalásában az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője emlékeztetett arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei nyomán 2012–2013-ban Romániának több mint 17 millió lej kártérítést kellett kifizetnie a bírói tévedések miatt. „Mindezek után szükségesnek tartjuk, hogy az önhibájukból elkövetett tévedések miatt az ügyészek és a bírák felelősségre vonásán szigorítsunk” – hangoztatta a politikus.
Máté példaként Marian Rarinca esetét taglalta, aki 6 hónapot ült előzetes letartóztatásban, majd jogerősen felmentették a vádak alól. A képviselő elfogadhatatlannak nevezte, hogy a bírói és ügyészi tévedések miatt ártatlan embereket szabadságjoguktól megfosszanak.
„Az ilyen esetek megkérdőjelezik az igazságszolgáltatás hitelét. Úgy gondoljuk, hogy a bírákat és az ügyészeket felelősségre kell vonni ítéletei vagy eljárásaik miatt, hiszen nem lehet pénzzel kárpótolni a szabadságuktól megfosztott ártatlan állampolgárokat” – szögezte le a frakcióvezető.
maszol.ro

Feljelentette a DNA-t Árus Zsolt
A korrupcióellenes ügyészség nem tartja be a törvényeket – vonja le a következtetést Árus Zsolt, azon tapasztalatai alapján, amit a Mezei János ügyében történt kihallgatása során szerzett. Emiatt feljelentést tett, de a bíróságon is bepanaszolta az igazságszolgáltatás különböző szerveit.
Többrendbeli hivatali visszaélést követett el a DNA, és nem tartja tiszteletben a hatályos törvényeket a főügyészség sem – állapítja meg Árus Zsolt, aki sajtótájékoztatón fejtette ki ennek részleteit.
Még március elején kihallgatta őt a marosvásárhelyi DNA, az eljárásról azt szűrte le, hogy ez nem volt teljes mértékben törvényes és szabályos. Ezért az ügyészség vezetőjéhez fordult egy petícióval, melyben felvetette: „Beidézésem törvényessége két szempontból is megkérdőjelezhető. Egyrészt kérdés, hogy törvényes módon szerezte-e meg az ügyész a telefonszámomat, másrészt pedig az, hogy lehet-e valakit telefonon beidézni, hisz elvileg bárki felhívhat telefonon, s mondhatja, hogy ő ügyész, s jelenjek meg ekkor és ekkor itt és itt.”
A 27/2002-es kormányrendelet előírja, hogy bármely közintézmény vezetőjéhez lehet petíciót intézni, amit ő köteles alaposan kivizsgálni és maximum 30 napon belül válaszolni rá. Levél több is érkezett a DNA-tól és a főügyészségtől is, akik szerint az eljárásukkal minden rendben van.
Mivel az eredeti felvetésre, azaz a telefonos beidézés jogosságára nem érkezett érdemi válasz, és azt sem tisztázták, hogy milyen módon szerezték meg a telefonszámát, Árus panaszt tett a főügyészre a Legfelsőbb Bírói Tanácsnál. Ha a Legfelsőbb Bírói Tanács netán elmarasztalja a főügyészt, attól még nem fog kiderülni, hogy mi a helyzet a telefonon idézéssel, és a petícióban jelzett megkérdőjelezhető eljárással – szögezi le Árus. Ennek tisztázását ismét levélben kérte a főügyészségtől, de továbbra is fenntartja, a kihallgatása során több törvényt is megsértett a DNA. Feltételezi, hogy nemcsak az ő esetében van ez így, hanem másokkal szemben is hasonló törvénytelenségeket követnek el a kihallgatási procedúrák során.
Árus Zsolt mindezek mellett a DNA más, szerinte törvénybe ütköző tetteiről szólt. Véleménye szerint azzal, hogy a sajtónak bizonyos információkat kiszivárogtattak, és ahogyan ezt tették, arra utal, hogy mindez politikai céllal történt, a DNA pedig nyilvánvalóan nem politizálhat. „Nem elhanyagolható tény, hogy valaki a sajtónak kiszivárogtatta azt, hogy beidéztek. Ha pedig valaki beírja egy keresőprogramba a nevemet és azt a három betűt, hogy DNA, akkor több tucat találatot kap, amelyek két nagy csoportba sorolhatók. Egyikbe tartoznak azok, ahol a cím úgy kezdődik, hogy a Székely Nemzeti Tanács alelnökét beidézték, a másikba meg azok, ahol meg úgy, hogy Árus Zsoltot, a Székely Nemzeti Tanács alelnökét beidézték. A kihallgatásomnak tehát nem volt semmi relevanciája a vizsgált ügy szempontjából, ellenben kiváló lehetőség volt a Székely Nemzeti Tanács lejáratására. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy az ügyészség azáltal, hogy beidézett és annak hírét kiszivárogtatta, vagy politikai célokat követett, vagy pedig azok eszközévé vált” – fogalmaz Árus, aki emiatt újabb panaszt tett a korrupcióellenes ügyészség alkalmazottai ellen.
„Jogsértések ellen csak politikai eszközökkel nem lehet harcolni. Kell a tiltakozó nyilatkozat, kell a közvélemény, illetve nemzetközi szervezetek, kormányok stb. tájékoztatása, de az nem elég. Aki jogsértést követ el, azt bíróságon kell ezzel szembesíteni, s meg kell adni a lehetőséget az igazságszolgáltatásnak, hogy ezekért elmarasztalja, vagy pedig tanúbizonyságot tegyen arról, hogy elfogult vagy politikai befolyás alatt áll” – vélekedett az SZNT alelnöke.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Ponta-ügy: kemény bírálatok a parlamentnek
Kemény bírálatot fogalmazott meg szerdán Livia Stanciu, a legfelsőbb bíróság elnöke annak kapcsán, hogy kedden a képviselőház megvédte Victor Ponta miniszterelnököt az összeférhetetlenségi ügyben beindítani kívánt bűnvádi eljárástól, elutasítva a DNA erre vonatkozó kérését. „Úgy tűnik, a törvény nem mindenkire vonatkozik egyformán” – mondta a főbíró.
Bírálta a kormányfőt Horaţius Dumbravă, a Legfelsőbb Igazságügyi Tanács (CSM) bírája is, aki Ponta szavaira utalva azt mondta: ha valóban államcsínyről van szó, akkor az igazságszolgáltatással vannak gondok, de ha nem, akkor azokkal, akik ezt állítják.
Mint arról beszámoltunk, Ponta azzal próbálja védeni magát, hogy az igazságszolgáltatás az ellene megfogalmazott vádakkal „államcsínyt” próbál végrehajtani, hogy megbuktassa kormányát.
Közleményt adott ki szerdán a német nagykövetség is, amely közvetlenül ugyan nem kommentálta a Ponta-ügyet, de leszögezte: továbbra is teljes mértékben támogatja a korrupcióellenes küzdelem és az igazságügyi reform eredményeinek megfigyelésére szolgáló együttműködési mechanizmust, amely a jogállamiság európai értékein alapul, és amelynek tiszteletben tartását a román kormány is vállalta.
Új közleményt adott ki az Egyesült Államok nagykövetsége is, amely kedden délelőtt egyszer már figyelmeztetett, hogy a törvényeknek mindenkire egyformán kell vonatkozniuk. Második kommünikéjében a diplomáciai képviselet leszögezte: a parlamenti mentelmi jogot nem szabadna jogi eljárások akadályozására felhasználni.
Mint arról beszámoltunk, a képviselőház kedden 231-120 arányban utasította el az összeférhetetlenségi ügyben indítani kívánt bűnvádi eljárást.
Az ügyben a brit és a holland nagykövetség is neheztelésének adott hangot. Ugyanakkor Ponta és Călin Popescu-Tăriceanu, a szenátus, valamint Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke kedden este egyeztetett az EU, az Egyesült Államok és Kanada nagykövetségével az aktuális problémákról.
A Comisarul.ro portál értesülései szerint az Egyesült Államok a keddi parlamenti szavazás után felfüggesztette Ponta diplomatavízumát, azonban ezt sehonnan sem erősítették meg.
Mindeközben az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által többrendbeli okirat-hamisítással, adócsalásban és pénzmosásban való bűnrészességgel és összeférhetetlenséggel gyanúsított Victor Ponta egy, a Guardian című baloldali brit lapnak adott interjúban azzal próbált védekezni: csak Oroszország számára kedvezne egy politikai válság, amit a lemondása idézne elő.
A kormányfő – akit kedden megvédett a parlament az összeférhetetlenségi ügyben beindítani kívánt bűnvádi eljárástól, elutasítva a DNA erre vonatkozó kérését – azt mondta: az adócsalásról és pénzmosásról szóló vádak ügyében – amelyekben nincs szükség parlamenti jóváhagyásra – a bíróság rendelkezésére áll, hogy bebizonyítsa ártatlanságát.
„Románia Európa legérzékenyebb térségében található. Reméljük, véget tudunk venni ennek a kicsi, de intenzív politikai válságnak, hogy folytathassuk a munkát, mivel Európának stabil és kiszámítható Romániára van szüksége ebben a régióban. Azt hiszem, csak Oroszország nyithat pezsgőt, ha Romániában elhúzódik a politikai válság” – fogalmazott Ponta.
A miniszterelnök szerint Klaus Johannis államfő arra vonatkozó felszólítása, hogy mondjon le a miniszterelnöki tisztségről, politikai alapú, célja pedig az, hogy választói támogatást szerezzen vele a korábban általa vezetett ellenzéki Nemzeti Liberális párt (PNL) számára a jövő évi parlamenti választás előtt. „Az elnöknek minden román elnökének kellene lennie, nem csupán a pártjához tartozókénak” – mondta Ponta.
Az ellene felhozott vádak kapcsán elmondta, továbbra is zajlik ellene a bűnvádi eljárás, és az ügyészek minden kérdésére válaszol azon vádak kapcsán, miszerint nyolc évvel ezelőtt, amikor ügyvédként tevékenykedett, egy másik ügyvéd által elkövetett, tízezer eurós adócsalásban volt bűnrészes. A miniszterelnök leszögezte: amennyiben bűnösnek találják, lemond tisztségéből.
Fölmerült, hogy a vádak miatt Klaus Johannis államfő felfüggesztheti tisztségéből a kormányfőt, de erről Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke szerdán közölte: ez csak olyan kormánytagok esetében lehetséges, akik nem tagjai a parlamentnek.
A DNA pénteken hozta nyilvánosságra, hogy bűnvádi eljárást indított Ponta ellen abban az ügyben, amelyben Dan Şova szociáldemokrata szenátor, Ponta korábbi üzlettársa ellen hivatali visszaélés gyanúja miatt zajlik eljárás.
A miniszterelnököt okirat-hamisítással, valamint folytatólagosan elkövetett adócsalásban és pénzmosásban való bűnrészességgel gyanúsítják – mindezeket a DNA szerint még ügyvédként követte el. A vádhatóság azzal gyanúsítja, hogy 2007–2008-ban ténylegesen el nem végzett ügyvédi szolgálatokért vett fel Şova ügyvédi irodájától havi 2-3000 eurós honoráriumot, majd a felvett összeg igazolásaképpen más ügyvédek tevékenységi beszámolóját lemásolva hamisított beszámolókat. Emellett miniszterelnöki minőségében három rendbeli összeférhetetlenséggel is meggyanúsították.
Az ügyvédként, még 2007-ben, illetve 2008-ban elkövetett cselekedetekért nincs szükség arra, hogy a képviselőház jóváhagyja a bűnvádi eljárást, így az már be is indult.
Az összeférhetetlenségi ügyek miatt azonban már szükséges a képviselőház jóváhagyása, mivel azok a 2012 utáni időszakra vonatkoznak, amikor már miniszterelnök volt. A konkrét gyanú szerint összeférhetetlenségnek számít, hogy korábbi üzlettársát, Şovát három, azóta megalakult kormányában is miniszterré nevezte ki.
Johannis: Ponta a legrosszabb megoldást választotta
Victor Ponta miniszterelnök a legrosszabb megoldást választotta arra, hogy tisztázza a korrupcióellenes ügyészség által ellene megfogalmazott vádakat Klaus Johannis államelnök véleménye szerint.
Az elnök kedden késő délután egy sajtótájékoztatón foglalt állást a kérdésben. Kijelentette, hogy június 9. szomorú nap a román demokrácia történetében, miután a bukaresti képviselőház nem engedélyezte Ponta ellen a bűnvádi eljárás indítását. Johannis leszögezte: Ponta ártatlanságát vagy bűnösségét csak a bíróság állapíthatja meg.
Szerinte a miniszterelnöknek vagy le kellett volna mondania, vagy meg kellett volna győznie a képviselőházat, hogy járuljon hozzá a vizsgálat folytatásához. Ehhez képest a legrosszabb megoldást választotta, és felhasználva a miniszterelnöki tisztségéből fakadó befolyását, meggyőzte a parlamentet, akadályozza az igazságszolgáltatás munkáját – mondta az államfő.
Johannis szerint Ponta ezzel feláldozta az ország érdekét a saját egyéni érdekéért. Úgy vélte, a kormányfő elvesztette azt a lehetőséget, hogy tisztázza az ügyészség gyanúját, és bebizonyítsa, hogy valóban ártatlan.
Kijelentette, amennyiben Ponta meggyőzte volna a képviselőházat, hogy járuljon hozzá az ügyészségi vizsgálat lefolytatásához, nem függesztette volna fel a kormányfői tisztségéből. A román alkotmány ugyanis ebben az esetben feltételes módban fogalmaz, és megadja az elnöknek a mérlegelés lehetőségét.
Ugyanakkor bukaresti elemzők szerint Johannis nem teheti meg ezt a lépést, Pontát ugyanis csak akkor függesztheti fel tisztségéből, ha az ügyészség folytatja a vizsgálatot a kormányfői megbízatása előtti időszakra vonatkozó vádpontok esetében, és az ügy eljut vádemelésig. Egyelőre nem tudni, hogy az ügyészség a keddi képviselőházi szavazás után folytatja-e a vizsgálatot az említett vádpontokban.
Inog Robert Cazanciuc igazságügy-miniszter széke?
Előfordulhat, hogy Victor Ponta miniszterelnök meneszti Robert Cazanciuc igazságügy-minisztert. Ponta kedden este elárulta: jelezte a tárcavezetőnek, hogy elégedetlen a teljesítményével, mivel egy miniszter feladata az, hogy javítsa az igazságügyi rendszer minőségét, az utóbbi időben ugyanakkor hibák és visszaélések is történtek.
Példaként annak a nőnek az esetét hozta fel, akit zsarolás vádjával fél évig tartottak előzetesben, majd jogerősen felmentették, mivel kiderült, hogy csupán egy korábbi adósság megfizetését kérte a legfelsőbb bíróság elnökétől. Korábban a PSD országos vezetésének ülésén is kérték Cazanciuc menesztését annak „gyenge” teljesítménye miatt.
Cazanciuc szerdán azt mondta: a kormányfő nem beszélt vele a problémákról, de sorsa azon múlik, milyen lesz kétéves tevékenységének a mérlege. A Ponta-szavazásról Cazanciuc azt mondta: az az alkotmánnyal összhangban zajlott. Kiszivárgott hírek szerint Cazanciuc tárcáját a Románia Fejlődéséért Országos Szövetség (UNPR) kaphatja meg.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Utolsó útjára kísérték Antal Sándort
A székelyudvarhelyi, magyar nyelvű pedagógusképzés egyik zászlóvivőjét kísérték utolsó földi útjára szerdán délután a helyi belvárosi református temetőben. Antal Sándor egyetemi docenstől, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának tanulmányi igazgatójától családtagok, barátok, iskola- és munkatársak, tanítványok búcsúztak mérhetetlen fájdalommal.
Szelíd, bölcs, megfontolt, őszinte és önzetlen embernek ismerték dr. Antal Sándort, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának tanulmányi igazgatóját, a Benedek Elek Pedagógiai Líceum és a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium korábbi vezetőjét. Ekképpen is búcsúztak tőle szerettei, kollégái és egykori tanítványai szerdán 14 órától a székelyudvarhelyi belvárosi református temetőkertben, ahol elsőként Gede Ildikó református lelkész szólt a jelenlévőkhöz, szívhez szólóan elevenítve fel az elhunytról őrzött emlékeit. Beszédében kiemelte: Antal Sándor szavaira mindig lehetett építeni. Igazi támasza volt feleségének, játszótársa gyerekeinek, lelkesítője ismerőseinek. Jakab apostol leveléből (Jak 3,13–17) idézett: „A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló, és nem képmutató.” Kiemelte: Antal Sándor tanár, egyházközségi főgondnok hiánya számos közösségnek nagy veszteség, de valamelyest vigasztalhat a tény, hogy életének ötvennyolc éve értelmesen telt el.
„Ki tudta árasztani magából mindazt, amit Krisztus küldetésként adott neki. Az ötvennyolc esztendő minden pillanata hivatásban és küldetésben eltelt pillanat volt. Mindent, de mindent kiadott, és mindent megélt azokban a közösségekben, ahova Isten őt állította. Megteremte a felülről való bölcsesség gyümölcseit.”
Ezután sorban búcsúzott a kollégától, baráttól Nagy László, a BBTE rektorhelyettese, Demény Piroska, az egyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának képviselője, Orosz-Pál József zenetanár, Bálint Mihály, a Benedek Elek Pedagógiai Líceum igazgatója, de el-elcsukló hangon, búcsúképpen idézték érettségi találkozós beszédeit egykori osztálytársai is. Mindannyian kiemelték emberszeretetét, áldozatos, küzdelmes munkáját a folyamatos székelyudvarhelyi, magyar nyelvű pedagógusképzésért, illetve a magyar nyelv ápolásáért. Rámutattak: bár életének csillaga most kialudt, fénye tovább él mindazokban a hivatásokban, amelyek kiteljesedését mindig teljes lánggal égve segítette.
Bálint Kinga Katalin

Markó Béla: Egyik ünnepel, másik gyászol
című publikációjában
a trianoni évfordulóról: „Nem összetartozásunk vagy szolidaritásunk szankciója volt az a békediktátum, hanem vitézkötéses felfuvalkodottságunk következménye.”
Markó kifejtette, nem ért egyet azzal, „hogy valaki nemzeti feldarabolásunk dátumát akarja gyermeteg, csakazértis logikával összetartozásunk jelképévé tenni.” Elmondta, szerinte a Kárpát-medencében csak kétféle együttélési stratégia lehetséges, de közülük csak az egyik kecsegtethet sikerrel. Ennek ellenére újabban népszerűbb a másik, az eleve zsákutcába torkolló metódus követése, mert tájainkon, politikai haszonlesésből bármikor könnyen feláldozható a távlatos nemzeti érdek és „hiába jártuk végig a megértés, a párbeszéd útját az utóbbi két és fél évtizedben, mert kezdődik elölről minden.”
„Nem nagyon lelkesedtem, amikor a magyar országgyűlés 2010-ben a trianoni békeszerződés évfordulóját nyilvánította a Nemzeti Összetartozás Napjának. Azzal egyetértek ugyan, hogy 1920. június 4. a magyar történelem egyik legtragikusabb pillanata. Ezt mi Erdélyben, sajnos, igazán jól tudjuk, és éppen ezért, törvénnyel vagy anélkül, valóban tekinthetjük nemzeti emléknapnak, sőt gyásznapnak. Viszont meghökkentett, hogy valaki nemzeti feldarabolásunk dátumát akarja gyermeteg, csakazértis logikával összetartozásunk jelképévé tenni. Huszonöt éve ötletelünk a szavakkal, voltunk már mi is határontúli, újabban meg külhoni magyarok, de ettől még ugyanazok maradtunk, és a helyzetünk is ugyanígy megoldatlan. Lehetne Trianon a Nagyhatalmi Ostobaság Napja, hiszen a győztes nagyhatalmak igazságtalan döntésükkel még jobban egymásnak ugrasztották a Kárpát-medence nemzeteit. De lehetne Eleink Rövidlátásának Napja is. Vagy költőibben: Önsebünk Napja. Ki tagadhatná ugyanis, hogy többek közt a magyar politika mulasztásai idézték elő Trianont? Az összetartozásról sokat kellene beszélni, és még többet cselekedni érte, de éppen június 4-én?”
„Nem összetartozásunk vagy szolidaritásunk szankciója volt az a békediktátum, hanem vitézkötéses felfuvalkodottságunk következménye. Aki nem hiszi, olvasson utána, melegen ajánlom például a Bethlen-kormány első – és eredményes – külügyminiszterének, Bánffy Miklósnak az emlékiratait. Az erdélyi gróf egyébként a francia León Gambetta Elzászra utaló szlogenjét tartotta volna követendőnek: „Y penser toujours, n’en parler jamais” – mindig rágondolni, soha nem beszélni róla. Ebben az egyben ma már talán másképpen vélekedem: igenis, kell róla beszélni. De semmit se segít, ha nemzeti összetartozásnak nevezzük azt, ami száz esztendeje inkább széthúzás volt, és csak utána lett belőle („mi mindig mindenről elkésünk”) közös keserűsége. Ezt a napot az összetartozás szimbólumaként idézve azt sugallja a „törvényhozó”, hogy nekünk, magyaroknak semmi bűnünk nem volt abban, ami akkor történt, mi akkor is összetartók voltunk, most is azok vagyunk. Tényleg? Azt gondolom, hogy itt a Kárpát-medencében, ahol az etnikumokat tűzzel-vassal sem lehet szétválasztani, kétféle együttélési stratégia lehetséges, és erről kellene valóban párbeszédet folytatni egymással és a szomszéd népekkel.”
„Az egyik út: el kell fogadni, hogy történelmet a kelet-közép-európai és balkáni nemzetek sokszor egymás ellenében alakították, és vannak olyan fontos pillanatok, amelyek az egyik nemzetnek ünnepet, a másiknak gyászt jelentenek, de nem ezeket kell előtérbe hoznunk. Vagy ha igen, akkor csak azért, hogy a megoldatlan kérdésekre választ keressünk. Trianon végül is számos ilyen máig megoldatlan kérdést hagyott mindannyiunkra örökül. Nem tudom, mikor jutunk el oda, hogy magyar, román, szlovák, szerb történészek, mi több, politikusok őszintén tárgyaljanak erről. De mindenképpen ezen az úton kellene továbbmenni. A másik út? 1990-ben a román parlament, tiltakozásunkat figyelmen kívül hagyva, 1918. december 1-jét tette az ország nemzeti ünnepévé, amikor a gyulafehérvári román népgyűlés kikiáltotta Erdély „egyesülését” Romániával. Ezáltal a Ceauşescu utáni új hatalom azt is eldöntötte, hogy minden évben lesz legkevesebb egy nap, amikor egymás ellenségeiként viselkedünk: ők ünneplik, hogy elvették Erdélyt, mi gyászoljuk ugyanazt. Aztán jöttünk mi egy némiképpen zavaros ideológiával: Trianon az összetartozásunk napja. „nemes verseny” ez, most éppen a románok vannak soron, és igazság szerint ezt a hírt akartam bevezetni mindazzal, amit eddig elmondtam: néhány hónappal ezelőtt még Európát külügyminiszterként körbemosolygó szenátor, Titus Corlăţean törvénytervezetet nyújtott be a minap ezzel a címmel: Törvény június 4-ének a Trianoni Szerződés napjává nyilvánításáról. Érdemes beleolvasni az indoklásba: „…jelen időszakban számos próbálkozást ismerünk a Trianoni Szerződés jelentésének eltorzítására. Ma az Európai Unióban nem fogadható el semmiféle kísérlet a történelem újraírására…” És így tovább, van szó benne revizionizmusról is, de tulajdonképpen sokkal szárazabban, kevésbé patetikusan, mint ahogyan mi beszélünk a trianoni témáról. (Bizony, könnybe lábadó nemzet vagyunk mostanában.) Amikor megláttam, hogy ezt a törvénykezdeményezést kilencven szenátor írta alá, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt (ennyi szavazat elég a minősített többséghez is a szenátusban, de majd a képviselőházé lesz a döntő szó), úgy éreztem, hogy visszafordult a történelem kereke, és hiába jártuk végig a megértés, a párbeszéd útját az utóbbi két és fél évtizedben, mert kezdődik elölről minden. És közben arra kerestem érveket, hogyan lehetne mégis megakadályozni ennek a törvénynek az elfogadását. Miképpen lépjünk ki ebből a bűvös körből, hogy egyik gyászol, a másik ünnepel? Egyik kitűz egy lobogót, a másik is kitűz egy kétszer akkorát. Egyik is úgy tudja, hogy neki van igaza, a másik is. Közben pedig, ha így folytatjuk, végképp vesztesek leszünk mindannyian. De ahhoz, hogy ezt tisztázzuk, le kellene ülnünk, és meg kellene beszélnünk ezt az egészet. Ha nem, akkor már előre látom: vonulnak a románok győzelmi zászlókkal az egyik utcán, vonulunk mi, magyarok gyászlobogókkal a másik utcán, és még az lesz a jó, ha nem találkozunk.”
/Markó Bála írásából az idézetek: nagy egyetértéssel közli hosszú írásában Bálint-Pataki József: Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 3-9.) – maszol.ro, 2015. jún. 10./
/A hvg.hu 2015. évi cikkeinek túlnyomó része nem olvasható interneten/
Székelyhon.ro

Ismét Csíkszeredában jártak a DNA ügyészei
Újabb vizsgálat céljából jártak az elmúlt hét folyamán Csíkszeredában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) alkalmazottai. Bár az érintettek zöme, beleértve a vádhatóságot is, kitérő válaszokat adott kérdéseinkre, a vizsgálat tényét nem cáfolták.
A DNA ügyészei Csíkszeredában, a Hargita Megyei Közpénzügyi Adminisztrációnál jártak az elmúlt héten, ahol több számítógépet is lefoglaltak és magukkal vittek – értesültünk nem hivatalos forrásokból. Mituleci Katalin, a hivatal megbízott vezetője kérdésünkre nem erősítette meg, de nem is cáfolta értesüléseinket, azt mondta, ő erről nem nyilatkozhat semmit, és forduljunk a DNA-hoz információkért.
Ugyanakkor nem hivatalos információink szerint a DNA ügyészei Kedves Imre volt közpénzügyi igazgató csíkszeredai lakásán is jártak az elmúlt hét folyamán, és házkutatást tartottak nála. Ezzel kapcsolatban telefonon kerestük Kedves Imrét is, aki úgyszintén nem cáfolta, de nem is erősítette meg értesüléseinket, és azt mondta, nem kíván nyilatkozni. Ugyancsak az elmúlt héten Bokor Márton csíkszeredai háziorvost is megkeresték a vádhatóság részéről. Az orvos kérdésünkre azt mondta, azt ellenőrizték, hogyan volt kiállítva egy betegszabadságot igazoló dokumentum.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz elküldött elektronikus levélre, amelyben több kérdést is feltettünk, néhány órával később már válasz érkezett. Kérdéseink arra vonatkoztak, valóban zajlott-e házkutatás az említett helyszíneken és milyen eredménnyel. Azt is megkérdeztük, van-e folyamatban vizsgálat a DNA részéről, és ha igen, milyen természetű ügyben és kik az érintettek. A vádhatóság információs és közönségszolgálati irodájától érkezett válaszlevélben a következőket írták: „Jelen pillanatban nem szolgálhatunk a vizsgálati szakaszra vonatkozó információkkal”. A válaszadó a 2001. évi 544-es, a közérdekű információszolgáltatásra vonatkozó törvény 12. cikke 1. bekezdésének e pontjára hivatkozik, amelynek értelmében nem adhatók ki a bűnügyi vagy fegyelmi vizsgálat során alkalmazott eljárásra vonatkozó információk, ha ezek befolyásolják a vizsgálat eredményét, ha bizalmasan kezelt forrásokra derülhet fény, vagy veszélybe kerülhet a vizsgálat nyomán valamely személy élete, testi épsége vagy egészsége.
Székelyhon.ro

Ünnepi könyvhét erdélyi szemmel
A Romániai Magyar Könyves Céh (RMKC) 21. alkalommal vett részt a Budapesti Ünnepi Könyvhéten, ahol az idén öt sátorban kínálták az erdélyi írott kultúrát. Az eseményt Káli Király István, az RMKC elnöke értékelte szerkesztőségünknek.
Az erdélyi magyar könyvkiadóknak ott kell lenniük a budapesti könyvvásáron, kapcsolatokat kell ápolniuk, folyamatosan képviselniük a romániai magyar kultúrát, még akkor is, ha csak a tudatos vásárlók és kultúrafogyasztók érdeklődnek irántunk – fogalmazta meg Káli Király István annak a lényegét, hogy miért járnak évek óta – egyetlen egy alkalmat sem hagyva ki – a könyvvásárokra, a tavaszi nemzetközire és a júniusi Ünnepi Könyvhétre.
Az idén az egyik sátorban a kolozsvári kiadók termékei voltak kaphatók, egy másikban a marosvásárhelyi és csíkszeredai, a harmadikban az Irodalmi Jelen, a negyedikben a Guttenberg és Pallas Akadémia, valamint a sepsiszentgyörgyi Kulturális Központ és a háromszéki kiadók képviseltették magukat az ötödik sátorban. Általában az ünnepi könyvhéten megérte részt venni, mert 20-30 százalékkal nagyobb szokott lenni a forgalom, mint például az áprilisi Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ezúttal a látogatottsága volt összehasonlíthatatlanul kisebb az Ünnepi Könyvhétnek az előző évekhez képest. „Meglepő volt, hogy például szombaton, amikor más alkalmakkor tele a tér, most éppen csak lézengtek az emberek. A forgalom is fele volt annak, ami 2013-ban és hatvan százaléka annak, ami 2014-ben. Volt olyan két-három óra, ami úgy telt el, hogy egyetlen könyvet sem adtunk el” – vázolta a sajátos helyzetet Káli.
Az erdélyi könyveknek van egy adott célközönsége, egy tábora, amely keresi az erdélyi kiadványokat, érdeklődik az újdonságok iránt, adott témában keresgél. „Akik nem tudatosan jöttek erdélyi könyvet vásárolni, azok felnéztek, látták, hogy erdélyi, és tovább haladtak” – fogalmazott az RMKC elnöke, aki azt tartotta elkeserítőnek, hogy a tényleges vásárlóknak alig a 20 százaléka volt 35 év alatti, tehát inkább a közép- és idősebb korúak érdeklődtek az írott kultúra iránt. Akik az erdélyi könyvekbe lapoztak bele, vagy azokból vásároltak, bár az eladó nem kérdezhet rá, mert nem illik, nagy részük szokta jelezni a kommunikáció valamely eszközével, hogy kötődik Erdélyhez, vagy mert valamelyik őse innen ered, vagy mert van valamilyen kapcsolata, tehát mindenképpen van erdélyi kötődése – tudtuk meg Káli Király Istvántól.
A múlt heti budapesti Ünnepi Könyvhéten a romániai magyar könyvkiadók standjain a legnépszerűbb kiadványnak a Pro Print által napvilágot látott Gergely Éva Erdélyi ízek című szakácskönyve bizonyult, valamint a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent Tófalvi Zoltán: Erdély – pergőtüzben című kötete. Viszonylag jól fogyott Dimény Lóránt Ha elhal című új novellás kötete is, amely a Lector kiadónál jelent meg, illetve Fodor Sándor Fülöpke beszámolói és a Wass Albert által sajtó alá rendezett Erdélyi mondák. A marosvásárhelyiek standjánál Tófalvi Zoltán, Ady András és Dimény Lóránt dedikált. A Mentor Könyvek Kiadó erre az alkalomra három új könyvvel készült: Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg, Tófalvi Zoltán: Erdély – pergőtűzben, Ady András: Pygmalion – léleknapló című kötetekkel.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Két székely – dokumentumfilm
Marossy Géza és Lukács Csaba filmje 2014-ben készült. Két székellyel, Amerikában és Erdélyben
Látszólag homlokegyenest ellenkező irányba indul el a két székely ember (jellemző módon mindketten a „káoszelmélettől”), s teremtenek mindketten egy-egy olyan világot, amelyre érdemes odafigyelni. Egyikük, igazi posztmodern felfedező módjára, a tudomány számára szűz területeket tár fel – az egész emberiség hasznára és épülésére, a másik a hagyományt építi át a múltból a jövőbe –, hogy példát és utat mutasson kiútkereséssel bajlódó szűkebb közössége számára. Mindkettőjükre büszke, mindkettőjüket sikeres embernek tartja az őket kibocsátó székelyföldi közösség. De vajon mindeközben milyen életet élnek, megtalálták-e a boldogságukat? Hiszen a siker nem külső ajándék, hanem belső lelkiállapot kérdése…
2015. június 16-19. között kerül sor Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán és Kolozsváron LUKÁCS CSABA rendező és MAROSSY GÉZA operatőr Két székely című dokumentumfilmjének bemutatójára. A vetítések után a két szerző közönségtalálkozón vesz részt.
A vetítések és közönségtalálkozók időpontjai és helyszínei:
2015. június 16. (kedd) – Csíkszereda, Sapientia EMTE előadóterme, 18 óra;
2015. június 17. (szerda) – Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum Bartók-terme, 20 óra;
2015. június 18. (csütörtök) – Kovászna, Városi Művelődési Ház, 18 óra
2015. június 19. (péntek) – Kolozsvár, Sapientia EMTE előadóterme, 18 óra.
A rendezvény fő szervezője és támogatója: Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja, Sepsiszentgyörgy. Szervezőpartnerek és támogatók: Csíkszeredában – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Sepsiszentgyörgyön – MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület, Székely Nemzeti Múzeum, Kovásznán – Városi Művelődési Ház, Fábián Ernő Népfőiskola, Kolozsváron – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Kincses Kolozsvár Egyesület.
Lakatos Mihály
Székelyhon.ro

Marosvásárhely fekete márciusa – Még mindig fáj
Szűknek bizonyult tegnap este Sepsiszentgyörgyön, ahol a Marosvásárhely fekete márciusa című, immár harmadik kiadásához érkezett könyvet és a Fehér januártól fekete márciusig című filmet mutatták be.
A szerző Kincses Előd mellett Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője beszélt azokról az eseményekről, amelyek máig fájnak és mérgeznek, mert kivizsgálásuk huszonöt év után sem kezdődött el.
Megrázó képsorokat láthattunk már az új világ kezdeteiről is: 1989 decembere, a diktatúra bukása után alig néhány héttel, 1990. január 12-én nyíltan beszélnek arról, hogy a frissen alakult vezető szerkezetekben – Nemzeti Megmentési Frontokban – „túl sok” olyan személy van, aki a régi gárdát képviseli, és önmagát kívánja átmenteni a zavaros időkön. Január 30-án a Bolyai Farkas Líceum magyar diákjai ülősztrájkkal követelik iskolájuk önállóságát, február 9-én a román tagozat diákjai és tanárai tüntetnek azért, hogy vonják vissza a tanügyminiszter rendeletét, és ne költöztessék el őket más épületbe. Ez meg is történt – közben pedig Kincsest (aki megyei alelnökként a tanév végére halasztotta volna az iskolák szétválasztását) a magyarok megalkuvónak, a románok hazugnak nevezik.
Másnap, február 10-én közel százezer magyar vonul fel Marosvásárhelyen némán, gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért; erre azóta sem érkezett válasz. A következő felvételek március 19-éről, majd 20-áról sorjáznak: imádkozó tömeg és nyugalomra intő szónokok a magyar oldalon, üvöltő hordák, vasvillák a másikon.
Középütt feltűnik egy román fiatalember is, aki megbékélést szorgalmaz (később elviselhetetlen nyomás alá kerül és szomorú véget ér). A történteket nagyjából ismeri az erdélyi magyarság, mégis vannak új elemek, hiszen sok minden csak most került napfényre – és még a ködösítés is tart, például Scrieciu tábornok 2010-ben adott interjújában első hallásra az az egyetlen mondat lehet igaz, hogy a köztiszteletben álló Király Károlyt azért nevezték ki Bukarestbe, mert nem akarták, hogy Marosvásárhelyen megakadályozza, amit a sötét erők kiterveltek... Megszólalnak a pogrom sebesültjei és tanúi is, és azt is megtudhatjuk, hogy valaki a Zsil-völgyi bányászokat is vonatra ültette, Székelykocsárdon állították le őket.
Kincses Előd könyve erről és ennél többről szól – immár románul is – az érdeklődőknek. Smaranda Enache szerint a legátfogóbb, legmélyebb és legőszintébb vallomás kerül vele az olvasók kezébe erről az időszakról, amelynek számbavételéhez nem csupán fáradságos munkára, hanem jókora bátorságra is szükség volt, mert amikor a gyűlölet lavinája elindul, nehéz ellenállni. Néhány ember mögéje látott az eseményeknek, próbálta leállítani őket, és próbált maga is lábon maradni, de Marosvásárhely fekete márciusa csak egy része volt egy olyan eseménysorozatnak, amely 1990 januárjában az első bányászjárással kezdődött, és júniusban a bukaresti Egyetem téren tetőzött, de csak 1999-ben, az utolsó bányászjárással ért véget.
Ezeknek a kivizsgálása már elkezdődött, és bár a vásárhelyi összecsapást még egyetlen ügyész sem vizsgálja, kikerülhetetlen lesz. Ha ez nem történik meg, a magyar kártyát mindig elővehetik; Kincses Előd lejáratása huszonöt éve tart, de ő a száműzetést is vállalva kiállt az elvei mellett, és erre ma is szükség van – vélekedett. Végül kijelentette: a múlt tisztázásával létrejöhet az a megbékélés, amelyben mindennek ellenére hittünk a diktatúrában is – miért ne hinnék benne most, amikor szabadabbak vagyunk?
A kialakult élénk beszélgetésben elhangzott: a fekete március előidézésében a volt Securitate és a megélhetési románok voltak a leginkább érdekeltek, de nagyobb játszmák is voltak akkoriban: a Szovjetunió még nem bomlott fel, a Nyugat pedig még nem nyílt meg a kommunizmust lerázó országok előtt.
Kincses Előd meghurcoltatásairól beszélt, szóba került, hogy a szélsőségesen magyarellenes Vatra Românească szervezet más városokban is próbálkozott a feszültségkeltéssel, kisebb-nagyobb kanyarok után az is, hogy azóta húszezer magyar tűnt el Marosvásárhelyről, és ahogy a jelenlegi igazságszolgáltatás kinéz, ma sincs, aki megvédje a magyar közösséget. A két és fél órás találkozó dedikációkkal ért véget.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy sajátos történelmi utazás (Címertani világnap Sepsiszentgyörgyön)
Címertörténeti előadást tartott tegnap este a Székely Nemzeti Múzeumban dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke, a Háromszék munkatársa. A rendezvénnyel a címertan világnapját jelezték Sepsiszentgyörgyön.
Európai heraldikusok kezdeményezésére ünneplik a heraldika világnapját június 10-én, mivel ezt a napot tekintik a címerek születésnapjának, ugyanis 1128-ban Geoffrey Plantagenetet lovaggá ütésekor címeres pajzsocskával is kitüntette I. Henrik angol király. Az előadó középkori címertekercsekből és címerkönyvekből mutatott ízelítőt, beszélt a lovagi tornákról és heroldokról, akik nevéből származik a címertan nemzetközi megnevezése. Ismertette a címerek alkotóelemeit, fejlődését és hanyatlását. Kitért a székely címerre is, hangsúlyozva, 1659-ben az erdélyi országgyűlés törvénybe foglalta, hogy a székelyeket a nap és hold párosa jelképezi, ismételten kiemelve: nap, és nem nyolcágú csillag. Az előadás végén Szekeres Attila István ízelítőt nyújtott a karácsony előtt megjelent, Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című kötetéből, arra összpontosítva, hogy a heraldikus miként rajzolta meg a Magyar Királyság címerét 1915-ben, és tervezte meg Románia címerét 1921-ben. Az előadást színes címerkompozíciók vetítése tette érdekesebbé.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pasztellképek „a fametszés koronázatlan királyától”
Gy. Szabó Béla-kiállítás nyílt a főkonzulátuson
Bár többnyire grafikusként, illetve az „erdélyi fametszés koronázatlan királyaként” ismert tájainkon és a világban, Gy. Szabó Béla pasztellezéssel is foglalkozott, még ha életében csupán egy ilyen jellegű kiállítása is volt. Első pasztellje 1925-ben, húszéves korában készült, Édesanyám címmel, ezt követően aztán szülővárosa, Gyulafehérvár, a környék tájai, majd pedig külföldi utazásai szolgáltak ihletforrásul.
Ezek a munkák láthatók egy csokorban a kolozsvári főkonzulátus rendezvénytermében, a kiállításmegnyitóra kedden délután került sor, ahol Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: Gy. Szabó Béla személyében olyan alkotóval van dolgunk, aki több művészeti ágban is bizonyított. – Akár azt is mondhatjuk, hogy az itt látható művek „hazatértek”, tekintettel arra, hogy ebben a teremben működött mintegy tíz éven át a Gy. Szabó Béla Galéria – jegyezte meg Mile Lajos.
A megnyitón Ferenczy Miklós, a hagyaték gondozója köszönetet mondott a főkonzulátusnak a lehetőségért, hogy a 110 évvel ezelőtt született és 30 éve elhunyt művészre a hajdani, nevét viselő galéria helyszínén szervezhettek tárlatot. Ferenczy ezt követően Gy. Szabó Béláról és munkásságáról tartott előadást, majd felkérte Németh Júlia műkritikust, hogy nyissa meg a kiállítást.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Dömpingellenes kiáltvány
A kincseitől megfosztott város, melyet elkoszlott szőke Szamos szel át, s melynek híres, megdanolt Donát útján megritkultak az orgonák, júniusra újra feltalálta magát: készített magából egy emeletes tortát.
Alapnak ott a TIFF, mint szolid bázis, erre jön a könyvhét feltétként, glazúrnak az egy héttel elhalasztott gyereknap + az unitárius nyílt napok, és – hogy haragvás ne legyen – Harag Napok a színházban (egyetemi évzárók, véndiáktalálkozók, ballagások már csak itt zárójelben, mint bőséges porcukorfelhő). Ezen a tobzódáson dohogok, a szombat délelőtti verőn, miközben sajtós céhtárs vigasztalni próbál, hogy vezetném le a feszültséget úgymond 2 500 jel (leütés, karakter – szöveghossz szaknyelven) erejéig.
Megéri azt a flekknyi félhangos fortyogást, mert elvégre örülni kellene: 1. hogy ennyi esemény van, és a kínálat valóban nagyvárosi kalibernek felel meg és 2. a meteomanók is velünk tartanak, illetve 3. lesz bőven anyag a napi sajtóban hétfőre (4. mivel édesszájú vagyok, a tortát elvből nem kellene biflamálnom). Alapvetően nem is ezzel van gond, hogy időnként tömbösödnek a történések, hasonló nívójú góccal-gubanccal minél több baja legyen a kultúrfogyasztónak, ha már edzeni próbálja magát a majdani európai fővárosi lakos státuszához. Ám ha mégis áttekintem a kalendáriumot, s egy esztendőnyi időtengelyen végigpillantok – még ha sebtében is –, nem tudom letagadni, hogy sivárabb és dúsabb időszakok igencsak rapszódikusan váltogatják egymást.
Rostás-Péter István
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyváradon a reformátusok építenék a „magyar kórházat”
Régi terve Csűry Istvánnak, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének a nagyváradi református kórház létrehozása, erről tárgyalt június 1-jén Zombor Gábor magyar egészségügyi államtitkárral. Az erdon.ro internetes portál szerint a kórház építése mintegy 3 milliárd forintba kerül, felszerelése további másfél milliárd. A célra máris megvásároltak egy 3,5 hektáros telket Nagyvárad határában. Elmondta: tárgyaltak a román egészségügyi biztosítóval, mert, mint fogalmazott: „több forrásból működtetnénk a kórházat, ezért a román egészségbiztosítóval is szerződést szeretnénk kötni.
Szabadság (Kolozsvár)

Rendben
A gyülekezési jogot és a szólás szabadságát sértő intézkedések elleni tüntetésről sokszor hallani, ám az már igencsak ritkaságszámba megy, hogy ez ellentüntetést váltson ki.
Hol máshol történhetne meg mindez, mint Marosvásárhelyen, ahol román civil szervezetek kilátásba helyezték: utcára vonulnak, ha az Erdélyi Magyar Néppártnak – hosszas huzavona után – sikerül megszerveznie tiltakozó megmozdulását.
A történet kulcsfigurája természetesen Valentin Bretfelean, aki a közelmúltban hozott intézkedéseivel, fenyegetőzéseivel alaposan kihozta sodrukból a valós kétnyelvűségért küzdő vásárhelyieket. Az utcanévtáblák ügyében tapasztalt túlkapások, megfélemlítések miatt először csak a helyi rendőrség hírhedt vezetőjének lemondását, az önkormányzat vonatkozó határozatatainak betartását követelték volna Marosvásárhelyen, ám mivel a városháza illetékes bizottsága többször is gáncsot vetett a kezdeményezőknek az engedélyezési folyamat során, immár a gyülekezési jog és a szólásszabadság korlátozása miatt is utcára vonulnának.
Ezen a ponton köszön be a képbe három román szervezet, amelyek „besokalltak” a magyarok követelései hallatán, és közölték, hogy ha tüntetés lesz, akkor ellentüntetést szerveznek „nemzeti hősük” védelmében. Nagy meglepetésre ezúttal nem az e téren rendkívül aktív Új Jobboldal a kezdeményező – az igazat megvallva, ennek most nem nagyon lehet örülni, hiszen az elmúlt időszakban haldokló Vatra Românească, illetve további két, feledésbe merülő nacionalista szervezet életre keltésével kiszélesedik a magyargyűlölő hangadók köre.
Azonban a „tartalékosok” mozgósítása azt is jelzi, hogy bizonyos körökben talán úgy érzik, vesztésre állnak. Az egyre erősödő civil nyomás, a magyar politikai alakulatok tervezett összefogása, kikényszerített síkraszállása lassacskán kikezdi az érdektelenségre, kiábrándultságra épülő, az ahogy esik, úgy puffan elv alapján szerveződő régi „rendet”. Ez pedig nem az Új Jobboldal, a Vatra vagy Bretfelean híveinek és főnökeinek kedvez.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták Borbély Zsolt Attila könyvét
Borbély Zsolt Attila politológus, közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatták be Szatmárnémetiben.
A kötet lépésről lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét. A politológus elmondta, annak ellenére sem esett nehezére elemzőként tekinteni a politikai történésekre, hogy kezdetben az RMDSZ–ben politizált, jelenleg pedig az EMNT országos alelnöke. 1992. október 25–ét fontos fordulópontként említette, amikor az RMDSZ döntéshozó szerve, a Küldöttek Országos Tanácsa elfogadta a kolozsvári nyilatkozatot. A dokumentum először állt ki határozottan az autonómia mellett. Az elvont autonómiakövetelést az 1993–as brassói kongresszus fordította le a program és az alapszabály nyelvére. A kongresszus kétéves határidőt adott azoknak az autonómia–centrikus lépéseknek a megtételére, amelyek nem ütköznek a román törvényi szabályozásba. Ezeket a lépéseket azonban, mint például a nemzeti kataszter összeállítása, az RMDSZ vezetése elmulasztotta megtenni. Az RMDSZ 1996–ban úgy lépett be a kormánykoalícióba, hogy semmiféle előzetes garanciát nem kapott programja részleges megvalósítására sem. Ezzel a szövetség feladta legfontosabb eszközét: a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségét. Borbély az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. 1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással. Bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, távlati hatású, fontos momentumaként 1989. december 25–ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként (RMDSZ) határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a „romániai” helyett az „erdélyi” önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozhatta volna. A szerző előadásában és könyvében az elmúlt huszonöt év erdélyi magyar politikájának tanújaként nyilvánult meg, hiszen aktív közszereplő, 1989 óta a nemzeti érdekek és értékek mentén politizál. Könyve azt is bemutatja, hogy a nemzeti érdekérvényesítés nagy esélyét hogyan szalasztottuk el. A történelmet mindig a győztesek írják, de ez a könyv nem az RMDSZ sikertörténete, hanem az RMDSZ és a polgári–autonomista politikai közszereplők történetét és egymással vívott harcát jeleníti meg.
Elek György
frissujsag.ro

Készülődés az afterpartira
Mindenki néz, mint a moziban: Victor Ponta is a DNA célkeresztjében. Az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartása mellett természetesen mindenki – kívül- és belül álló egyaránt – meg van győződve, hogy a miniszterelnök is bőven ott menetel a sorban, nem ez a megütközés elsődleges oka. Inkább annak dermesztő felismerése, hogy mennyire fogalmunk sincs, miféle erők mozgatják a romániai korrupcióellenes harcot.
A hatalmi ágak különválasztásának fontosságáról persze senki sem nyitna vitát, de a demokrácia működésének megértésére szolgáló agylebenyünk 25 év tanulás után is meglehetősen csökevényes állapotban van. A szürkegalléros bűnözők bekasztlizása még beleillik a nagy megtisztulási folyamatba, de ha egy volt vagy jelenlegi miniszter- vagy államelnök lába alatt kezd égni a talaj, már megint alig értünk valamit. S ha nem értjük, gyártunk hozzá valamilyen magyarázatot, ebben alig különbözünk barlanglakó őseinktől.
Jöjjenek hát a konspirációs elméletek. Például az, amely a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – balkáni destabilizációs tevékenységével függ össze. Albániának több mint egy éve nincs kormánya, Bulgáriában is csak „ügyvezetnek”, Macedónia robbanásveszélyes állapotban van, Bosznia-Hercegovina közel áll az „oszlásnak” induláshoz. Ukrajnáról nem is beszélve. Illetve dehogynem! Hiszen éppen az ukrajnai helyzethez való földrajzi közelsége predesztinálja arra Romániát, hogy a térség középhatalmává váljon – ha a nagyhatalmak is úgy akarják. És úgy tűnik, úgy akarják, a rendet azonban többnyire az őskáosz előzi meg, azaz egy kis destabilizálás, mielőtt diadalt ülnének a demokratikus értékek, és beindulnának azok intézményei.
Ehhez pedig keresni sem lehetne piacképesebb eszközt, mint a korrupcióellenes harc, amellyel tíz romániai polgárból legalább tizenkettő azonnal azonosul. A nyomozóhatóság pedig dübörög, csörögnek a láncok, sorban vonulnak a bűnözők, akik közül mindegyiknek van egy kevés vaj a fején – egy Romániához hasonlóan hagyományosan a korrupcióra épülő országban ez szinte borítékolható. Mert a jelzéseken túli tényleges háttértámogatás nélkül aligha működhetne a bűnüldözés egyirányú forgalma. A kereszteződésben pedig ott áll egy német identitásából fakadóan minden gyanún felül álló úr, akinek a szájából hitelesen hangzanak a korrupcióellenes aposztolikák.
Victor Pontának és csapatának persze mennie kell, ehhez az egységfronthoz ma már csak az nem csatlakozik, akinek rejtegetnivalója akad. Érdemes azonban készülődni az afterpartira is: kik jönnek az egyelőre obskúrus háttérből?
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)