Örökségünk őrei a döntőben
Az RMDSZ Fehér megyei szervezete által kezdeményezett Fogadj örökbe egy műemléket vetélkedő döntőjét tartották meg múlt csütörtökön a Bethlen Gábor Kollégium Tornatermében.
A rendezvényt Szőcs Ildikó igazgató nyitotta meg, bemutatva a zsűrit és a vendégeket: Winkler Gyula EP-képviselőt, Hegedüs Csillát, az RMDSZ főtitkár-helyettesét, a Kulturális Főosztály vezetőjét, Lázár Emőke és Fodor Brigitta tanárnőket, Horváth Enikőt, az iskola főkönyvelőjét. Ladányi Árpád megyei RMDSZ elnököt és Kerekes Hajnal ügyvezető elnököt, aki 2012-ben bejelentette a vetélkedő indítását.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Az EU parancsára!
Megáll az ész, és visszanéz. Mindenki mondja a véleményét, anélkül hogy legalább az alkotmányba pillantana. Nem vagyok honatyapárti, sőt, mert tényleg sok közöttük a korrupt. Ítéljék is el őket, mert a mentelmi jogukat illetően azt mondja a legfőbb törvény 72. szakaszának 2. cikkelye: „A képviselők és a szenátorok ellen nyomozás folytatható, és büntetőjogi bíráskodás elé küldhetőek olyan cselekményekért, amelyeknek nincs közük a mandátumuk gyakorlásában leadott szavazataikhoz vagy kifejezett politikai véleményeikhez, de nem vethetőek alá motozásnak, nem vehetők őrizetbe vagy nem tartóztathatók le anélkül, hogy az érintett meghallgatását követően az a ház, amelynek a tagja, jóváhagyását adta volna.” Tehát rábólintás nélkül nem lehet bilincses sétákat tetetni velük a nép tapsa közepette. Ennyi.
Most is fülembe csengenek Frunda Györgynek az alkotmány tárgyalásakor mondott szavai, hogy azért van szükség ilyesféle mentelemre, hogy jogszolgálati túlkapással, mondvacsinált okokból ne lehessen a megválasztott testületet „mesterségesen” lecserélni. És ne fordulhasson elő olyasmi, mint ami legutóbb Toni Greblă volt alkotmánybíróval megesett, hogy megbilincselése, börtönbe vetése, meghurcoltatása és leváltása, karrierjének kerékbetörése után a törvényszék kimondja: semmi sem igaz abból, amit az ügyészek a fejére mondtak. A hágai ítélet után biztosan fizetni fogunk ezért, mint amiképpen le kell majd perkálnunk a pénzt a törvényszék által meghurcolt, de perüket nyert vámosoknak is, akikről kiderült, hogy a Macovei-banda a korrupcióellenes harcot akarta bizonygatni velük az EU nagyjai előtt…
Folyik tehát Romániában a hazugok harca. De hogy ebbe a külföld is belemászik, az nem éppen tisztességes, főleg azért, mert ők sem lapozták át az alkotmányt. Nem értem, hogy a román parlament egy-egy hibás vagy nem hibás lépésére mi jogon horkannak fel szinte azonnal bizonyos nagykövetek. Mint amiképpen legutóbb az egyesült államokbeli, a nagy-britanniai és hollandiai ejnye-bejnyézte le a román szenátus döntését. Bezzeg a székelyek autonómiaigényére nem voltak ilyen érzékenyek. És nem fura, hogy Romániában törvény előtt a Microsoft-ügy… egyetlen microsoftos nélkül?
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Félvállról vett kétnyelvűségi kötelezettségek
Nemcsak a nyelvi jogokat szabályozó hazai törvényekre és nemzetközi egyezményekre, de a prefektusi hivatal felhívására is fittyet hánynak a Maros megyei kormányhivatal alárendeltségébe tartozó intézményvezetők. Utóbbiak többsége még csak válaszra sem méltatta a prefektúráról még 2014 augusztusában kiküldött körlevelet, amelyben a hivatal az anyanyelvhasználatról kért tájékoztatást. 
A prefektúra alárendeltségébe tartozó 34 dekoncentrált intézmény vezetői közül alig tízen méltatták válaszra Nagy Zsigmondot. Az alprefektus az éppen szabadságát töltő felettese, Vasile Liviu Oprea nevében 2014. augusztus 13-án körlevélben szólította fel az intézményvezetőket, hogy kilenc napon belül válaszoljanak öt kérdésre.
Ezek a következőképpen hangzottak: 1. Kihelyezték-e az intézmény homlokzatára a kétnyelvű táblát?, 2. Az ügyfelektől kaptak-e szóban vagy írásban magyar nyelvű kéréseket?, 3. Azokban az ügyosztályokban, amelyek a lakossággal való kapcsolattartással foglalkoznak, használják-e a magyar kisebbség nyelvét?, 4. Abban az esetben, ha az ügyfelek magyar nyelvű beadványokkal fordultak az intézményhez, van-e lehetőség a válaszok magyar nyelven való közlésére?, 5. Van-e lehetőség arra, hogy az intézmény által nyújtott szolgáltatások területén kérésre biztosítsák a magyar nyelv használatát?
A körlevélre reagáló intézményvezetők közül mindössze négyen válaszoltak igennel valamennyi kérdésre, ami azt jelenti, hogy csupán a munkaerő-elhelyezési ügynökség, a művelődési igazgatóság, a vetőmagok és szaporító anyagok minőségét felügyelő ügynökség, valamint a vidéki beruházásokat finanszírozó megyei iroda tartja tiszteletben a nyelvi jogokra vonatkozó törvényes előírásokat. 
A további válaszokból kiderül, hogy a legtöbb hiányosság éppen azokban a közintézményekben mutatkozik, melyeket a legtöbben látogatnak: az egészségügyi igazgatóságon és a kataszteri hivatalban. Előbbiben nincs kétnyelvű tábla és a magyar nyelvű kérésekre sem szoktak magyarul válaszolni.
A kataszteri hivatalban sem került helyére a kétnyelvű felirat, és kérvények benyújtásában kérésre sem biztosítják a magyar nyelv használatát. Az intézmény vezetője viszont megjegyzi, hogy a közönségszolgálaton, az iktatóban és a titkárságon lehet használni az anyanyelvet, de csak szóban.
Kérdésünkre, hogy a felmérés eredményeinek a birtokában lépett-e a prefektúra, Nagy Zsigmond nemmel válaszolt. „Merem remélni, hogy akik nem válaszoltak, azért nem tették meg, mert szabadságon voltak, és nem azért, mert ennyire félvállról vennék a kérdést. A beérkezett válaszok alapján még az ősz elején készítettem egy jelentést Vasile Liviu Oprea prefektusnak, de mire áttanulmányozta volna, már le is váltották. Utódja annyira elfoglalt, hogy még nem volt ideje ezzel foglalkozni. Az is lehet, hogy mire erről beszélnénk, engem váltanak le” – nyilatkozta lapunknak az RMDSZ által javasolt alprefektus.
Kérdésünkre, hogy azok az intézményvezetők, akik semmibe veszik a közigazgatási törvény nyelvhasználatra vonatkozó cikkelyeit és a nemzetközi egyezményeket, számíthatnak-e szankciókra, Nagy Zsigmond szkeptikusnak mutatkozott. „A kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó, a közigazgatásra érvényes kedvező jogszabályok ellenére, a törvények nem tartalmaznak hatékony kényszerítő jogi eszközöket, amelyekkel be is lehetne tartatni ezeket” – mondta az alprefektus.
Ennek ellenére Nagy megismételte, amit korábban is elmondott lapunknak: nem lehet ürügy a kétnyelvű táblák elkészítésének és kihelyezésének a halasztására az, hogy annak költségei nincsenek belefoglalva az éppen aktuális költségvetésbe.
Szucher Ervin 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), 

Nyílt napot tartottak a PKE-n
Idén április 8-án szervezték meg a már hagyományosnak számító nyílt napot a Partiumi Keresztény Egyetemen, amelyen a középiskolát végző diákok és szüleik tudhattak meg többet az egyetemről.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem az előző évek hagyományaihoz híven ismét megszervezte a főként középiskolás diákoknak szóló nyílt napot, amelyen az érdeklődők többet tudhattak meg az egyetemen működő képzésekről, az itt oktató tanárokról és első kézből szerezhettek információkat az egyetemi életről, az itt tanuló egyetemistáktól. Az eseményre idén is az Iskola másként elnevezésű program keretében került sor, április 8-án, és ezúttal is több száz tanuló érkezett, többek között az Érmihályfalváról, Zilahról, Margittáról, Nagyszalontáról, Szatmárnémetiből, valamint több nagyváradi oktatási intézményből, sőt, Magyarországról is. Az egyetem ezen a napon 10-15 óra között interaktív foglalkozásokkal, szakbemutatókkal, ismeretbővítő előadásokkal és játékokkal várta az ide látogató fiatalokat. A különböző programokra a nyílt nap hivatalos megnyitója után került sor.
Megnyitó
A PKE díszterme a nyílt nap megnyitóján zsúfolásig megtelt a diákokkal, akikkel elsőként Tőkés László EP-képviselő, az egyetem alapító elnöke osztotta meg gondolatait. Tőkés László bemutatta röviden az egyetem történetét, valamint beszélt arról a megvalósult célról, hogy hosszú ideig tartó megszakítás után a PKE megalapításával újra lett magyar egyetemi oktatás Partiumban. Elmondta: az alapításkor arra vállalkoztak, hogy biztosítani tudják Partiumban a magyarság számára azt az európai jogot, hogy ki-ki a saját anyanyelvén képezhesse magát az óvodától a felsőoktatásig. „Azt reméljük, hogy ti is abba a seregbe fogtok beletartozni, akire számíthat a nemzet, számíthat az egyház. Két része van ennek az ügynek: az egyik az, hogy ti boldoguljatok egyen egyenként, megtaláljátok életetek útját, a másik fontos vonatkozás pedig az, hogy a magyar egyházi, nemzeti, egyetemi életünk általatok gazdagodjon” – mondta el Tőkés László. Dr. János Szabolcs, az egyetem rektora örömét fejezte ki, hogy a nyílt napon résztvevők köre évről évre szélesedik. Mint elmondta, az egyetem létrehozása egy álommal kezdődött, amelynek az volt a lényege, hogy egy magyar nyelvű egyetemet hozzanak létre az erdélyi, partiumi magyarságnak. A megalakulás óta az intézmény nehezebb és könnyebb időszakokon is átment, de folyamatosan fejlődött. „Ha ide jelentkeztek, egy fiatalos, dinamikus, fejlődő intézmény diákjai lehettek. Az egyetemnek saját magasan képzett tanári testülete van, akik nem csak átadják a tudást, hanem mentori, tutori feladatot is ellátnak, e mellett több külföldi vendégtanár is oktat az egyetemen” – tette hozzá a rektor. Kitért az egyetem új épületére is, valamint a külföldi tanulási lehetőségekre is: „El lehet menni tapasztalatot szerezni külföldre, de vissza kell jönni, és itt kamatoztatni a megszerzett tudást”. A rektor kiemelte, hogy a PKE legfontosabb előnye az, hogy az itt tanuló hallgatók olyan oklevelet kapnak, amely mögött valós tudás van.
Programok
Sipos Emőke PR referens egy képes bemutatón keresztül hozta közelebb Nagyváradot és az egyetemet a jelenlevőkhöz. A prezentációból kiderült, hogy az egyetem előnyeihez tartozik, hogy nem csak az oktatás folyik magyar nyelven, hanem az ügyintézés, a vizsgák és az államvizsga is, e mellett a tandíjak Erdély-szerte a legmegfizethetőbbek, a tandíjmentes helyek aránya pedig 60 százalék. Ezek mellett háromféle (szociális, tanulmányi és érdem) ösztöndíjat biztosítanak a hallgatóknak, az egyetemi oktatás mellett pedig működnek szakkollégiumok, diákszervezet, továbbá lehetőség van Erasmus programban részt venni, valamint számos gyülekezeti alkalmat is szerveznek. A prezentáció második felében az egyetemen működő karokat, szakokat mutatta be Sipos Emőke. Ez utóbbiakról több információt a diákok az egyetem folyosóin felállított szakbemutató standoknál tudhattak meg.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Perre viszik a névügyet
Az EMNP szerdán tudatta: sokadik beadványukat is elutasította a nagyváradi önkormányzat, ezért megindítják a bírósági eljárást a városvezetés ellen, mert az akadályozza a magyar történelmi utcaneveket tartalmazó táblák kihelyezését.
Megint elutasítóan, ráadásul a szokott mellébeszéléssel válaszolt a nagyváradi önkormányzat arra a bedványra, amelyben az Erdélyi Magyar Néppárt kérte, sokadszor, hogy helyezzenek ki a megyeszékhelyen történelmi magyar utcaneveket tartalmazó táblákat is. Csakhogy e legutóbbi beadvány már előzetes közigazgatási panasz volt, ami a közigazgatási per előszobája, így immár maga a per jön. Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke sajtótájékoztatóján közölte, hogy immár a peres eljárást kénytelenek kezdeményezni. Emlékeztetett : az utóbbi években többször is megkeresték Nagyvárad önkormányzatát, és személyesen Ilie Bolojan polgármestert azzal, hogy a kisebbségi nyelvhasználat részeként a város közterületeire tájékoztató, tehát nem hivatalos jelleggel kerüljenek ki a magyar nyelvű, hagyományos közterület-elnevezések is. Az elöljáróság mindannyiszor visszautasította a megkeresést, a helyi közigazgatási törvényre és az azt kiegészítő kormányhatározatra hivatkozva, mely konkrét formában határozza meg, hogy hivatalosan milyen elnevezéseket lehet használni azokon a településeken, ahol húsz százaléknál magasabb egy kisebbség aránya. Csomortányi szerint ez az indoklás azért nem állja meg a helyét, mert csak a helységnévtáblák esnek a törvény hatálya alá, az utcanévtáblák nem. Sőt, nemhogy nem tilos történelmi utcaneveket kiírni, ahnem három jogszabály szorgalmazza is ezt. Két vonatkozó törvény – az 1995/33-as, illetve a 2007/282-es számú – lényegében nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények hazai ratifikáló törvénye, a harmadik pedig maga a román-magyar Alapszerződés. Azaz még jogszabályi keret is van, ám azt sem tartják tiszteletben. Ezért – mondta a politikus – immár csak a per maradt.
„Ajándék”
Kiért a másik hasonló ügyre is, vagyis a Szent László emlékének ápolásával kapcsolatosakra. Úgy fogalmazott, „csodálatos meglepetést kapott épp húsvétra a magyar közösség, ugyanis épp ekkor jelentették be, hogy a névadások engedélyezésével foglalkozó helyi bizottság elutasította azt, hogy a központi híd Szent Lászlóról legyen elnevezve”. Mint már megírtuk, ez az elutasítás csak konzultatív jellegű, vagyis ettől elvben még mindig megszavazhatja a városvezetés a névadást, ám Csomortányi szerint „a döntés így sem járul hozzá a kérdéskörben kialakult feszültségek csökkentéséhez, sőt”. Jelezte: „Az ígéret az, hogy nem kerülhet vissza a városalapító Szent László szobra a felújítandó főtérre, ehelyett esetleg a hidat nevezik el róla, továbbá valamikor, a ködös jövőben esetleg a várban lehet szobra Szent Lászlónak, illetőleg a Körös áruház előtti kis teret Rimanóczyról neveznék el. Íme, ismét bebizonyosodik, hogy az RMDSZ újra hibás stratégiával élt, amikor a városvezetéssel való titkos tárgyalásokon próbálta rendezni az ügyet. A szobor főtéren való felállításához kellett volna ragaszkodni, nem olyasmikre áttérni inkább, amiket senki sem kért. Hiszen sem a magyar közösség, de még a román sem igényelte, hogy kezdjenek ehelyett hidakat átnevezni, és az áruház előtti tér elnevezése jó, köszönjük, de ezt sem kérte most senki. Nem ezek ugyanis a valós gondok ebben a témában, hanem az, hogy a város alapítójának legyen szobra a város főterén, ennyit megérdemelne ő is, az emlékének ápolása, de a város magyar közössége is.” Csomortányi úgy véli, az, hogy ehhez képest még azt sem sikerül zökkenőmentesen keresztülvinni, hogy a hat közúti hídból legalább egy magyar személyiség nevét kapja, mutatja, mennyire elhibázott a valós kérdésektől elterelő, titkos, háttéralkus politizálás. Bejelentette: mivel lényegében a névadásokkal foglalkozó bizottság arra hivatkozva utasította el a hozzájárulás megadását, hogy úgymond a román egység szimbolisztikáját sértené, ha a központban lévő híd magyar uralkodóról lenne elnevezve, az Erdélyi Magyar Néppárt az Országos Diszkrimináció-ellenes Bizottsághoz (CNCD) fordul.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Vidám versmondók versenye, némi szomorúsággal
Negyvenhat diák részvételével tartották meg szerdán Érmihályfalván a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei szakaszát. A továbbjutottak Szatmáron vehetnek részt az országos döntőn.
Borús, esős, mondhatni szomorú időben gyülekeztek a résztvevők a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei döntőjére, melynek immár nyolcadik éve Érmihályfalva ad otthont. Előzőleg több helyszínen zajlottak előzetes versenyek, a házigazdáknál éppen az előző napon. A református egyházközség gyülekezeti házának nagytermében Karászi Éva tanítónő, mint főszervező köszönthette a helyiek mellett a Margittáról, Nagyváradról és Szalontáról érkezett összesen negyvenhat kisebb-nagyobb diákot és kísérőiket.
A verselés ünnep
A verseny felvezetésekként és mintegy a feszültség oldásaként elsőként a Csilinka gyerekkórus adott elő Darabont Aliz zenetanárnő vezetésével az alkalomhoz illő megzenésített Weöres Sándor-verseket, majd a zsűri – Firtos Edit színművésznő, Sz. Sütő Éva újságíró, Boros Emőke tanárnő/szinkronszínész, Szilágyi Ferenc Hubart költő, dr. Pető Csilla szaktanfelügyelő – nevében utóbbi, mint a grémium elnöke bátorította a versenyzőket, megjegyezve, hogy a hasonló versenyek megyei legjobbjai az országos szakaszokon is mindig jól szerepelnek. Házigazdakánt Balázsné Kiss Csilla lelkész is mondott pár szót, egyebek mellett kifejtve: az anyanyelven történő verselés, akárcsak az imádkozás, mindig egy ünnep. Mindezek után kezdődött meg a verseny, amikor a diákok a legkisebbektől indulva a nagyobbak felé, korosztályonként álltak a zsűri és a hallgatóság elé. Amint az utolsó versenyző is elmondta versét, a szervezők ebédhez terítettek, majd a Nyíló Akác néptánccsoport szilágysági és dél-alföldi táncokat mutatott be.
A legkisebbek befejezték
Közben a zsűri meghozta döntését, és az is kiderült – ami nagy elégedetlenséget váltott ki az érintettek körében –, hogy az előkészítő osztályos gyerekeket nem fogadja az országos döntő szervezője, tehát a legkisebbek között is voltak elvileg továbbjutók, de számukra most fejeződött be a verseny… Miért is kellett a gyerekeket fellelkesíteni, majd letörni őket? – tették fel a kérdést szülők, tanítók. Az I–VIII. osztályos továbbjutók április 24. és 26. között vehetnek részt az országos döntőn, amit Szatmáron, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban rendeznek meg.
Továbbjutók
Elsősök – Szűcs Lilla (Margitta); másodikosok – Takó Dorottya (Szalonta); harmadikosok – Dénes Eszter (Nagyvárad, N. Bălcescu iskola), Fehér Jázmin (Margitta); negyedikesek – Guba Áron Máté (Nv., Szacsvay iskola), Molnár Boróka (Érmihályfalva), Lengyel Bernadett (Szalonta); ötödikesek – Somogyi Csilla (Érmihályfalva); hatodikosok – Dóczi Richárd (Nv., Szacsvay iskola), hetedikesek – Papp Zsófia (Nv., Ady líceum); nyolcadikosok – Kovács Csenge (Érmihályfalva).
Rencz Csaba
erdon.ro

Püspök a szívkórházban: nem kívánt keresztelő
Semmibe véve a helyiek tiltakozását, az egészségügyi minisztérium megváltoztatta a kovásznai szívkórház nevét: az alapító orvos, Benedek Géza neve elé az 1918. decemberi gyulafehérvári román nagygyűlés megszervezésében markáns szerepet vállaló Iustinian Teculescu ortodox püspök neve került. 
Az országos érdekeltségű kovásznai Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház, ahol évente 16 ezer beteg fordul meg, eddig az alapító főorvos nevét viselte, szerdán azonban a kórház vezetősége megkapta a miniszteri rendeletet, miszerint az intézmény neve Teculescu–Benedekre változott.
A nemkívánatos „keresztelő” miatt Kovászna város önkormányzata, az alapító Benedek Géza főorvos fia és özvegye, a Kovászna megyei önkormányzat és a kórház orvosai egyaránt írásban kértek magyarázatot a szaktárcától.
Tatár Márta, a kovásznai szívkórház kardiológus főorvosa, a Kovászna megyei önkormányzat tanácsosa a Krónikának elmondta, az intézményben dolgozó orvosokat felháborította a névváltoztatás. Tudomásuk szerint a névcserét a Kovásznán bejegyzett Iustinian Teculescu Kulturális–Keresztyén Egyesület kezdeményezte.
A tiltakozók azonban jelezték, hogy az 1865-ben a Kovásznához tartozó Vajnafalván született ortodox katonai püspöknek semmi köze a szívkórházhoz, egyetlen napot sem töltött ott, hiszen életében az még meg sem volt, így nem indokolt, hogy az intézmény a nevét viselje.
Benedek Géza alapító főorvosnak jelenleg is a kórházban orvosként dolgozó fia, illetve a névadó özvegye, aki jómaga is nyugalmazott orvos, levélben fordult a minisztériumhoz, jelezve: a névpárosítás értelmetlen, ráadásul sérti az alapító emlékét, hogy olyan személyiséggel együtt emlegetik, akinek semmi köze a kórházhoz.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke elmondta, már korábban levélben tájékoztatta a minisztériumot, hogy szabálytalanul járnak el a névváltoztatásban, hisz az ügyben a kórházban dolgozó román és magyar orvosokat, a helyi önkormányzat vezetőit is meg kellene kérdezni.
„Államigazgatási szempontból megtehetik, hiszen a kórház nem az önkormányzat, hanem a minisztérium fennhatósága alá tartozik, ám ha erőltetik a névmódosítást, ez szétfeszíti az évek óta eredményesen fenntartott, békés etnikai együttélést az intézményben” – magyarázta Tamás Sándor, aki még nem kapott választ levelére.
A Kovászna-modell kitalálója
A kovásznai szívkórház egyébként öt éve, 2010-ben vette fel alapítójának nevét. A nagybaconi születésű Benedek Géza kardiológus főorvos tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és a németországi Halle an der Saale egyetemén végezte, 1960-ban alapította meg Kovásznán az ország első szívkórházát, az általa kezdeményezett Kovászna-modell rehabilitációs eljárás világhírnévre tett szert.
A Székelyföld borvíz- és gázforrásainak gyógyászati jelentőségét és hatásmódját kutatta, különös tekintettel a szív- és érrendszeri betegségekre. A neves kardiológus 25 évig vezette a kovásznai szívkórházat. Az egészségügyi intézmény 2010 októberében, alapításának ötvenedik évfordulóján Cseke Attila akkori egészségügyi miniszter rendelete alapján vette fel a nevét.
Az ünnepségen többen is rámutatattak: a kardiológus főorvos munkájának köszönhető, hogy a kovásznai intézmény hivatkozási alap a szívgyógyászatban. A létesítményben ötven év alatt több mint 700 ezer beteg fordult meg. Benedek Géza egyébként két hónappal a névadó ünnepség után, 2010 decemberében, 94 éves korában hunyt el.
Akcióban a „románság védőbástyái”
A névmódosítást szorgalmazó román egyesület a közösségi oldalon úgy mutatkozik be, hogy Iustinian Teculescu emlékének ápolója, mely emellett az ősi román hagyományok őrzését, az ortodox egyházközség támogatását, a román identitás erősítését tekinti fő feladatának „ezekben, a románoknak oly nehéz időkben”.
Hangsúlyozzák: a „románság védőbástyái a térségben, megpróbálják bemutatni a valóságot, miközben a magyar sajtó meghamisítja a románok történelmét, a magyar vezetők kiszorítják a románokat, a magyarok megsértik az együttélés elemi szabályait, hiányzik belőlük a tolerancia, a románok nemzeti ünnepén románellenes megmozdulások vannak, és a nemzeti színű hajpántot viselő kislány emlékeztette az itt lakókat a románságukra”.
Justinian (Ioan) Teculescu 1865-ben született egy vajnafalvi tízgyermekes családban, tanulmányait Brassóban végezte, 1901-ben nevezték ki gyulafehérvári püspöknek, 22 évig töltötte be a tisztséget. A volt püspökről a magyarellenességéről híres Ioan Lăcătuşu írt monográfiát, melyben így fogalmaz: „Teculescu szélsőségesen ellenséges körülmények között lépett be a magyar katolicizmus erődjébe Gyulafehérváron, amikor a magyarok vak harcot vívtak, hogy megsemmisítsék a román iskolát és egyházat”.
Leírja, hogy a magyar hatóságok az első világháború alatt üldözték, ám 1918 decemberében azt a feladatot kapta, hogy készítse elő a román nagygyűlést, és fogadja a résztvevőket. Az 1918-as egyesülés valamennyi dokumentumán szerepel az aláírása. Ezt követően kinevezték katonai püspöknek, majd Besszarábiába küldték. 1932-ben hunyt el, a nekrológban azt írják róla, hogy a román nép büszke katonája volt, aki ellenállt a magyar törekvéseknek, bár el akarták pusztítatni. 
Az egykori ortodox püspök nevét Kovásznán utca viseli, ugyanakkor mellszobrot is állítottak neki a városban. Emellett több próbálkozás is történt arra – tizenkét, majd két évvel ezelőtt –, hogy a helyi Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoport vegye fel az ő nevét is, nevezzék Kőrösi Csoma–Teculescu-iskolának, ám a kísérlet meghiúsult, hisz a középiskola diákjainak többsége magyar.
A Teculescu emlékét ápoló egyesület egyébként egy Avram Iancu-szobor felállítását is szorgalmazza a városban, a múlt hónapban azt kérte az önkormányzattól, hogy a hagyományos tündérvölgyi juhászlakodalomra megítélt támogatást csoportosítsák át, és fordítsák a büszt elkészítésére. Az Avram Iancu Általános Iskola ugyanis 19 ezer lejt nyert az önkormányzat kulturális bizottságától a szoborra, és ezáltal növelni szerették volna az összeget.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro, 

Hat iskola fűzi szorosabbra kapcsolatát
Erdélyi és határon túli testvériskoláit is bevonta a gyergyószentmiklósi Batthyány Ignác Technikai Kollégium azokba az eseményekbe, amelyeket az Iskola másként elnevezésű program keretében szervez.
A megmérettetéseken, tevékenységeken a házigazda, illetve egy marosvásárhelyi iskola csapatai mellett három magyarországi és egy oroszországi testvérintézmény csapatai sorakoznak fel – szerdán a gasztronómia területén, főzőverseny keretében mutatták meg tudásukat. Vidékük hagyományos étkeit készítették el a résztvevők, mindannyian szabad tűzön, a Batthyány udvarán rögtönzött lacikonyhán. A túrós puliszkától a pojéka levesig, a babgulyástól a barátfüléig számos finomság került ki a közel húsz csapatnyi diák keze alól, volt formáció, amelyik kürtős kaláccsal kápráztatta el a zsűrit. 
Szakmai tapasztalatszerzésre is lehetőséget biztosított az alkalom, kiváltképp azoknak a diákoknak, akik közélelmezési szakon tanulnak, ugyanakkor a hobbi szinten szakácskodók is leshettek el praktikákat társaiktól. „Egy nép, egy nemzet vagyunk, de vidékeink ízvilága teljesen eltérő. A főzőverseny célja, hogy a gyerekeknek rálátást biztosítson arra, hogy egy-egy alapanyagból különböző felhasználással, fűszerezéssel mi mindent lehet készíteni” – mondta el Selyem Antónia, a házigazda iskola tanára.
A különbözőséget az ízekben már megtapasztalhatták, az együvé tartozás élményét a szórakoztató programokon élhetik meg a diákok. Az „összerázó” mozzanatok között bulik, kirándulások szerepelnek, illetve a péntek délutáni közös gálaműsor. A kulturális esemény keretében kerülnek bemutatásra és kiértékelésére azok a filmek, amelyeket a hét folyamán készítenek el az egyes iskolák csapatai. Gyergyószentmiklóst mutatják majd be saját „szűrőkön” keresztül. A film elkészítésének folyamán elkerülhetetlen a város, a helyiek megismerése, az ismerkedéstől pedig barátságot feltételez a szervező iskola.
„Ha barátságot építünk, jövőt építünk. Ez nagyon fontos. Amit a közös programokon a gyerekek megtapasztalnak, az maradandó. Mi azért dolgozunk, hogy a népek közötti békét, testvériséget erősítsük. Ismerjük meg, fogadjuk el, tiszteljük más népek kultúráját, hisz ez mindannyiunk hasznára válik” – foglalta össze a partneriskolákkal közösen tartott programok lényegét Farkas Zoltán, a Batthyány Ignác iskola igazgatója.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Cseke Péter 70 éves
A recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein.
A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig
A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak
A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976).
Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot.
Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot.
Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből.
A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál.
A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen
A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott.
A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra.
Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni.
Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben."
Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok
Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa.
Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben.
Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből.
Simó Márton
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Székelyhon.ro

Csoma-napok Kovásznán
Idén 26. alkalommal zajlik Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozat. A három nap a Kőrösi Csoma Sándor – eurázsiai műveltségi rétegződések téma köré épül. Hagyomány szerint a rendezvény védnöke Magyarország tisztségben lévő bukaresti nagykövete – idén Zákonyi Botond, aki viszont nem tud jelen lenni a rendezvényen.
Ma 9 órakor a Héphaisztosz Szálló konferenciatermében nyitják meg a tudományos értekezletet. Régészek, antropológusok, a magyar és a rokon népek kutatói, a szakma elismert képviselői, közel negyven tudós tart előadást. Az esemény kiváló nemzetközi megítélését is jelzi, hogy akad előadó, aki bejelentkezése óta kórházba került, ennek ellenére elküldi dolgozatát, így azt be fogják mutatni.   Érdekes előadásokra lehet számítani, sok újdonságot tudhatnak meg mindazok, akiket foglalkoztat a magyarság eredete, más népekkel való rokonsága, antropológiája – értékelte Gazda József szervező. A hazai előadók mellett Oroszországból, Indiából, Olaszországból, Felvidékről, az anyaországból érkeznek kutatók – mondta el érdeklődésünkre Gazda József, aki épp tegnap töltötte 79. életévét, így ezúton is egészséget, erőt kívánunk neki a Csoma-kultusz további éltetéséhez, gyarapításához, közművelődési, tudományos kutatói munkájához.  A tudományos konferencia mellett könyvbemutatók, képzőművészeti kiállítások, színházi és zenei előadások, megemlékezések fűszerezik a rendezvényt. Átadják a Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmet, a kitüntetést idén Bíró András Zsolt antropológus, a Magyar Turán Szövetség elnöke, a magyarországi Bugacon kétévente sorra kerülő, Kurultáj magyar hagyományőrző rendezvény szervezője veheti át. A tudományos konferenciával egy időben ma kezdődik a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum ünnepe is. Ezt 24. alkalommal szervezik meg, az iskola összes tanulóját (szám szerint 1279-et), pedagógusát megmozgatja – mondta el érdeklődésünkre Becsek Éva igazgatónő. Jelen lesz az iskola testvérintézményének, a debreceni Ady Endre Gimnázium közösségének delegációja is. Mint minden évben, idén is nagy sikerre számítanak a különböző versenyek, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedő, a matematikai diákkerekasztal.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyongó az év szervezete
A sepsiszentgyörgyi Bolyongó Színházi Egyesület – amelyet inkább Osonó színházként ismer a közönség – kapta A 2014-es év civil szervezete díjat a Civilek Háromszékért Szövetségtől. A megye civil szervezeteit tömörítő CIVEK az idén harmadik alkalommal ítéli oda a kitüntetést, amely elsősorban erkölcsi elismerése az elmúlt évi, közösségért végzett tevékenységnek. Először a Háromszéki Közösségért Alapítvány kapta meg a közösségi kártya bevezetéséért, tavaly az Erdélyi Magyar Ifjak kézdivásárhelyi szervezete az anyanyelvhasználatért folytatott széles körű kampányáért.
Idén négy egyesületet neveztek be, ezek közül csak egyik a CIVEK tagja, ami Bereczki Kinga elnök szerint igen örvendetes, a külsők bizalmát jelzi. Az elbírálás egy pártatlan háromtagú bizottságra hárult, és ha oklevelet nem is, de méltatást és buzdítást mindenki kapott: a nem egészen egy éve alakult Parittya Egyesület szerteágazó, tartalmas programjaiért, az Ecou a román és magyar fiatalok közötti párbeszéd fenntartásáért, a kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület az egészséges élet és tiszta környezet iránti elkötelezettségéért. Az Osonót nem kell bemutatni: a csapat, amely egyik krónikása szerint „létezésünk hírnöke a nagyvilágban” jelenleg Marokkóban turnézik, a díjat és az ezerlejes nyomtatási utalványt Erdély András vette át. Megköszönte Szonda Szabolcs megyei könyvtárigazgatónak a jelölést, és elmondta: a zömmel diákokból álló, folyton változó összetételű amatőr társulat külföldön sokkal nagyobb elismerésnek örvend, mint itthon, pedig olyan hallgatóságot szólítanak meg, amelyet mások nem tudnak, és már ezért többet érdemelnének a jelenlegi szűkös támogatásoknál.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zavarná a román nemzeti egységet
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerint diszkriminál és feszültséget gerjeszt a románok és a magyarok között a Bihar megyei névadásokat véleményező bizottság, ezért a párt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál keres jogorvoslatot.
Csomortányi István, a párt Bihar megyei szervezetének elnöke tegnapi sajtótájékoztatóján azt kifogásolta, hogy a prefektusi hivatal keretében működő bizottság kedvezőtlenül véleményezte azt a javaslatot, hogy nevezzék el a városalapító Szent Lászlóról a Nagyvárad belvárosában álló Körös-hidat. A véleményezés ugyan nem kötelező érvényű, ezt a város önkormányzata felülbírálhatja, az EMNP elsősorban az indoklást tartotta elfogadhatatlannak, mely szerint „zavarná a román nemzeti egységet”, ha egy magyar király nevét viselné a híd.
Csomortányi azt is bejelentette, pert indítanak a polgármesteri hivatal ellen a többnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének elmulasztása miatt. Az erre vonatkozó kéréseket ugyanis sorozatosan elutasította a városvezetés.
Nagyváradon azt követően újult ki a román–magyar vita a szimbólumokról, hogy a város magyar közössége kezdeményezte, az átalakított főtéren álljon ismét Szent László szobra. A téren az idők során a király több szobra is állt. A legutóbbit, a 19. század végén felállított egész alakos bronzszobrot 1923-ban távolították el. A római katolikus egyház fogadta be a király kisméretű barokk kőszobrát is, mely korábban a város főterét díszítette. Böcskei László püspök azt a kompromisszumos megoldást javasolta, hogy a kevésbé impozáns kőszobor kerüljön a főtérre, a városvezetés azonban ezt is elutasította.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Országos ökumenikus vallás tantárgyverseny Marosvásárhelyen
Erdély tizenhárom megyéjéből 108 diák érkezett Marosvásárhelyre, hogy a vallás tantárgyversenyen megmérettessenek. A magyar történelmi egyházakat képviselő református, római katolikus és unitárius felekezetű fiatalok vetélkedőjét az Oktatási Minisztérium, a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a Református Kollégium szervezi. A rendezvény megnyitója kedden délután volt a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János- plébánián, tegnap volt a tulajdonképpeni verseny, a dolgozatokat a Református Kollégiumban szerdán írták meg, az eredményhirdetésre ma fél 10 órakor kerül sor, a díjkiosztó ünnepséget szintén ma tartják 16 órától a Vártemplomban.
Nem csak vetélkedő, hanem tartalmas együttlét a diákok számára
Ünnepélyes megnyitóval vette kezdetét az ökumenikus vallás tantárgyverseny a Keresztelő Szent János-plébánián, ahol lelkészek, meghívottak, szervezők, diákok hallgatták az ünnepi buzdító beszédeket.
Oláh Dénes főesperes hirdette az igét, melyben a szolgálat fontosságát emelte ki. Az Emberfia sem azért jött közénk, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Ő az, aki a szolgálatnak egészen más dimenziót adott. Aki nyitott szemmel jár a világban, láthatja a valóságot, hogy az emberek mennyi értelmetlen dolognak szolgálnak, amit különféleképpen magyaráznak. Az Úrnak szolgálni nem értelmetlen dolog, hanem egyetlen, emberhez méltó cselekedet. A vetélkedőn részt vevő fiatalok, akik az elmélyített bibliaismereteik megmérettetésére is jelentkeztek, szolgálatot vállalnak. Hiszen a tudással olyan kincsre tettek szert, amit később meg tudnak osztani másokkal. S amit önzetlenül osztunk meg másokkal, azzal szolgálatot teljesítünk, ami előbb-utóbb az életükben megtérül – mondta a főesperes, aki kívánta, hogy a fiataloknak a vetélkedőn túlmenően tartalmas legyen az együttlétük és köttessenek barátságok.
Éljetek a lehetőséggel!
A tanügyminisztériumi államtitkári kabinet tanácsosaként Borsos László szólt az egybegyűltekhez, köszöntötte a diákokat. Kicsit irigyli a mai generációt – mondta – , a szó jó értelmében, mert abban a korban vannak, amikor a lélek, a ráció és az érzelmek szorosan összefonódva bontakoztatják ki az egyéniséget. Az idősebb generációnak nem adatott meg annak idején, hogy megismerjék az örök érvényű igéket, amelyek az emberi létet formálják. Ne félj, csak higgy! – ez az ige vezéreljen benneteket és éljetek a lehetőséggel – mondta Borsos László.
– Szegényebbeknek valljuk magunkat, akik nem részesültünk az iskolában vallásoktatásban. Ez sajátos életformát kölcsönöz az új generációnak. Olyan életformát, amely által az alázat és a szolgálat teljesedhet be. A fiatal generáció életvitelével kell példát mutasson – mondta Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere.
Te képes vagy iskoládat képviselni!
A diákokat Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, valamint dr. Jitianu Liviu, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Teológiai Karának tanára, a katolikus tantárgyverseny bizottságának elnöke is köszöntötte. Köszöntőjében őszinte vallomás is elhangzott, amelyben gyermekkori emlékek elevenedtek fel. A történet arról szól, hogy egy versenyen kisgyerekként meghúzódva ült egy sarokban, tanára odament, megveregette a vállát, s azt mondta neki: – Liviu, te képes vagy erre! És akkor kihúztam magam, és azt mondtam, hát persze, hogy képes vagyok! Somlyói gyerek vagyok! S úgy mentem az olimpiára, mint az a kisgyerek, aki székely góbéként büszke a falujára, iskolájára. Kedves gyermekek, akik versenyezni jöttetek, legyetek ilyenek! Úgy húzzátok ki magatokat, mint akik iskolátokat képviselitek. A tanárod pedig, amikor hazamész, megveregeti majd a vállad, mondván, tudtam, te képes vagy erre! – mondta dr. Jitianu Liviu.
A megnyitóünnepség Lénárd Laura énekével és a Kővirág együttes fellépésével zárult.
Miközben e sorok íródnak, a diákok már túl vannak a megmérettetésen. Este táncházban vehettek részt. A Vártemplomban ma 16 órakor kezdődő díjkiosztó ünnepségen kiderül, kik bizonyultak a legjobbaknak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Próféta a saját hazájában
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki  Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)

Iohannis üzenete a Romák Nemzetközi Napján
Klaus Iohannis államelnök üzenetben üdvözölte a roma nemzetiségű állampolgárokat a Romák Nemzetközi Napján, kijelentve: „a kultúra és hagyomány diverzitása nemcsak gazdaggá tehet egy társadalmat, hanem toleránsabbá és befogadóbbá is”.
„A társadalom érettségének a mércéje az, hogy felismerjük a nehézségeket, de ennél is fontosabb, hogy közös erőfeszítéssel és dialógussal megoldásokat is találjunk hosszú távra. A hátrányos helyzetű csoportok beillesztése szorosan kapcsolódik a korszerű Románia projektjéhez, egy olyan országéhoz, amely támogatja az oktatást, a kultúrát, a hatékonyságot és a diverzitást az egységben, amely értékel minden egyént, és diszkrimináció nélkül nyújt lehetőségeket” – áll még az államfő üzenetében.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Örmény napok: kiállítás, koncert, könyvbemutatók
„Mivel Románia néhány jelenlegi partnere miatt nem tanácsos a száz évvel ezelőtti örmény genocídiumra emlékezni, ennek ellenére a Kolozsvári Művészeti Múzeum, a Romániai Örmények Szövetségével és a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel közösen kétnapos Örmény Kulturális Napokat szervez.
A genocídium jellegű tragikus eseményeket azért nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mert ez azok megismétlődéséhez vezethet” – mondta a nyitórendezvényen Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató, hozzáfűzve: az örmények nem csak kultúrájukat őrizték meg, mára már anyagi javaik egy részét is sikerült visszaszerezniük. Az igazgató ismertette az elkövetkező két nap programját, majd a hét gyerekből álló Nur együttes hét nyelven, köztük magyarul is köszöntötte a jelenlévőket. Az örmény kulturális rendezvény első napja a könyvbemutatók és kamarazene-est után Jakobovits Miklós-emlékkiállítással zárult, amelyet megtisztelt jelenlétével a festőművész özvegye is.
(N.-H. D.)
Szabadság (Kolozsvár)

Néprajzosok találkozója
Kissé elkésve ugyan, de a 70. életévét betöltő Gazda Klára néprajzkutatót is felköszöntötték a megalakulásának 25. évfordulóját ünneplő Kriza János Néprajzi Társaság 22. évkönyvének, valamint Kinda Istvánnak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum gyűjteményét ismertető kötete bemutatóján. A bensőséges hangulatú eseményre az elmúlt hét folyamán került sor a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
Székelyföld és Kolozsvár közötti kapcsolat fontosságát és létjogosultságát a Kriza János Néprajzi Társaság és intézményünk között több mint 20 éve fennálló szoros együttműködés, valamint az ebből fakadó szakmai fórumok és könyvbemutatók hosszú sora bizonyítja – állapította meg a vendégeket köszöntő beszédében Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A Kinda István könyvét méltató Szőcsné Gazda Enikő rámutatott, a szerző témaválasztása nem véletlenszerű, hiszen a zabolai részleg egykori muzeológusaként szívén viseli az ott tárolt anyag sorsát.
Az előzmények ellenére végig objektivitásra törekedő Kinda tanulmányából többek között megtudhatjuk, hogy a jelenlegi múzeum dr. Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus magánygyűjteményéből nőtte ki magát, és 2003-ban intézményesült. Falai között a csángó használati tárgyakon túl házi szőttesek, ruhadarabok, bútorok, a vallásos élet kellékei és a gorzafalvi kerámia jellegzetes darabjai is fellelhetők. Idelátogatva ugyanakkor a helyi székely és román kultúra termékeivel, szokásaival is megismerkedhetünk, de gazdagon szemlélteti a juhászat tárgyi vetületeit is. A zabolai múzeum tehát egy összetett kultúraértelmezés mentén szerveződött, amit megálmodója, illetve működtetői a látogatókban is próbálnak tudatosítani.
Pozsony Ferenc akadémikus rövid, de tartalmas beszédét dr. Gazda Klára köszöntésével és munkásságának méltatásával indította. Persze nem véletlenül, hiszen mint azt kifejtette, a szerénységéről és szorgalmáról elhíresült kutatónak a Kriza János Néprajzi Társaság megalapításában is elévülhetetlen és meghatározó szerepe volt.
Kiderült továbbá, hogy a társaság alapjait voltaképpen már az 1990 februárjában, Kézdivásárhelyen megejtett tanácskozásuk során sikerült lerakniuk, megalakulására azonban csak márciusban, az unitárius egyház kolozsvári belvárosi parókiájának épületében került sor. 1994-től szakkönyvtárat, archívumot és vendégszobákat is magába foglaló székházzal rendelkeznek, a http://www.kjnt.ro címen pedig a világhálón honlapot működtetnek, ahol romániai magyar néprajzi és moldvai csángó bibliográfiát, balladákat, fotókat és szakkönyvtári katalógust tartalmazó adattár is található.
Pozsony Ferenc elmondása szerint a Keszeg Vilmos néprajzkutató és egyetemi tanár, valamint két doktorandusz diákja, Szász István Szilárd és a sepsiszentgyörgyi Zsigmond Júlia szerkesztésében megjelent idei évkönyvük egyfajta összegzése mindannak, ami tudomány- és kutatástörténeti szempontból a romániai magyar néprajz meghatározójának nevezhető. Megelégedéssel nyugtáztuk, hogy benne több háromszéki vonatkozású írás, például Albert Ernő Néprajz és iskola című tanulmánya is fellelhető.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kiszorítanak
Újabb település került fel az erdélyi frontvárosok térképére: Kovászna. Kitartó, szorgos kezek fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy a többségében magyarok lakta fürdőváros lakossága ne ismerjen nyugalmat, a nemzetiségi összetétel pedig más, az évszázadok óta megszokottal ellentétes irányba billenjen el. 
És mi a leghatékonyabb eszköz eme célok megvalósítására? A provokáció. Két évvel ezelőtt amiatt gerjesztettek feszültséget a kisvárosban román szervezetek a bukaresti média hathatós segítségével, hogy itt úgymond lábbal tiporják a románok jogait. Az elnyomás pedig olyanformán nyilvánult meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoport egyik – nem mellékesen román nemzetiségű pedagógusa – leparancsolta a román nemzeti színű fejpántot annak a diáklánynak a fejéről, aki a szalag viselésére március 15-ét találta a legalkalmasabb időpontnak.
A nemzeti hőssé avanzsált tanuló gesztusa feszültségekhez vezetett az oktatási intézményben, a ferdítésre és uszításra oly fogékony sajtó pedig úgy állította be a történteket, hogy az „úgynevezett Székelyföldön” tilos a román nemzeti színek viselése.
Mivel az akkori botrány elcsitult, ideje volt újabbat gerjeszteni. Miután nem sikerült a Kőrösi-gimnázium nevéhez társítani – elvégre abba sem a magyar pedagógusok, sem a helyi önkormányzat nem egyezett volna bele –, a néhai ortodox püspök emlékét ápoló szervezetnek sikerült rávennie az egészségügyi minisztériumot, hogy az országos hírnévnek örvendő szívkórház viselhesse Iustinian Teculescu nevét.
Mit számít, hogy az egyházi vezetőnek annyi köze volt a gyógyászathoz és a Benedek Géza alapította egészségügyi intézményhez, mint hajdúnak a harangöntéshez? Ez a lépés kiválóan illik a kommunista diktatúra idején csúcsra járatott nemzeti programba, amelynek lényege végképp eltörölni Erdélyben a magyar múltat, ott is felcserélve a mondvacsinált román emlékekkel, ahol azokat hiába keresnénk.
Ennek a nyelvi-etnikai honfoglalásnak az eredménye az is, hogy Nagyváradon köztéri szobrot se emelhetünk, hidat se nevezhetünk el a város alapítójáról, Szent László királyról, mivelhogy zavarná a „román nemzeti egység szimbolikáját”. A saját nemzeti önérzetére valamit is adó nép ilyen esetben szégyellné magát.
Rostás Szabolcs 
Krónika (Kolozsvár)

Szebeni Zsuzsa történetfüzérei
Gróf Bánffy Miklós-díjjal tünteti ki a százharmincadik születésnapját ünneplő Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) a hét végén Szebeni Zsuzsát a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért. A a kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész a tárlatok összeállításáról, kutatómunkájának kulisszatitkairól beszélt a Krónikának.
– Örül a művészetpártoló nagyközönség, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kitünteti önt, hiszen káprázatos, hiánypótló kiállítások születtek munkájának köszönhetően – elég, ha csak a gróf Bánffy Miklós hagyatékát bemutató tárlatra gondolunk. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
– Nem gondoltam arra, hogy ilyen formában ismerik el a munkát, amely kitölti az életemet, de amelynek csak az elején tartok. A legnagyobb elismerés számomra, hogy az általam kiválasztott egyéniségek életműveit megnézik, kezdik megismerni, továbbgondolják, továbbírják vagy népszerűsítik, esetleg vitatkoznak vele. Az EMKE pedig olyan legendás szervezet, amely mindig hitelesen képviselte és megőrizte az erdélyi értékeket. Ugyanakkor egyike azon társintézményeknek, akikkel első pillanattól igen gyümölcsözően együttműködtünk. Ez a díj azt jelenti számomra: úgy kell folytatnom, hogy ne legyek méltatlan az elismeréshez.
– Azon kívül, hogy profi szinten állította, állítja össze ezeket a szépen dokumentált, látványvilágukban is egyedi kiállításokat, látható, hogy óriási lelkesedéssel végzi a hivatását. Mióta foglalkozik színháztörténettel, illetve hogyan kezdődött a kiállításokkal való "együttműködése"?
– Színháztörténettel nem annyira régen, hivatalosan 1997-től. De például Kiss Manyi színésznő pályája kora gyermekkorom óta foglalkoztat, hiszen első élményeim közé tartozik a zágoni lét. Miután hamar rájöttem, hogy Mikes Kelemen körül már mindent kiderítettek, így Kiss Manyi és az őt övező legendárium felé fordultam, körülbelül 7 évesen. A kiállítás mint műfaj jóval később, az Országos Színháztörténeti Múzeumban talált rám: ez az a forma, amely kiváltképpen alkalmas pályaképek bemutatására. Nem a klasszikus kiaggatós kiállítás – akkor már szívesebben olvasok el egy könyvet valakiről. Viszont a tárgyak, vagy az embereket körülvevő enteriőr rengeteget elárul valakinek az egyéniségéről.
Soha nem felejtem el, milyen nagy hatást tett rám Bécsben Antoin Artaud kalapácsa. Rendkívül fontosnak tartom a meghökkentést és a humort – ezek azok az eszközök, amelyek biztosan megfogják a látogatókat. Különben a kiállításaim történeteknek, vagy történetek füzéreinek is tekinthetők – legalábbis így próbálom összefűzni az életpályákról való tudnivalókat, és ezt úgymond "megfejtik" a látogatók".
– Bánffy Miklós, Bánffy múzsája, Szilvássy Carola, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa – többek közt ők azok, akiknek a szellemiségét, emberi és művészi arcát láthatóvá tették a tárlatok, amelyek így Erdély- és Magyarország-szerte nagyon sokak számára emberközelivé tették az erdélyi polihisztor, a színésznő vagy az írónő alakját. Feltételezem, hogy a tárlatokon bemutatott személyiségek a kutatómunka során úgymond "személyes ismerőseivé" válnak. Ha lehet ilyent kérdezni, kinek az alakját, személyiségét érzi magához legközelebb állónak?
– Ez kicsit olyan, mintha az embernek a gyermekei közül kellene választania. Talán az a közös bennük, hogy mindenikük esetében azt szerettem volna, ha jobban megismeri őket a közönség, ha elismerik szerteágazó tevékenységüket, hiszen valamilyen okból mindegyiküket háttérbe szorították vagy elhallgattatták. Mindenik szellemiséget másért szeretem: Bánffyt nyughatatlansága miatt, Szilvássy Carolát nonkonformizmusáért és lelki erejéért, Kiss Manyit bűbájossága miatt és Ignácz Rózsát megkapó ábrázolókészégéért.
– Egy-egy ilyen kiállítás dokumentálása, összeállítása óriási munka lehet. Ha egy kicsit beavatna a kulisszatitkokba: mi a legnehezebb és mi a legszebb a kiállítás megszületésének folyamatában?
– Általában felállítok egy hipotézist, és azt szeretném igazolni valahogyan. Aztán a kutatás gyakran elterel, és egészen más irányba visz. Van mindig egy olyan pillanat, amikor az a gond, hogy nem lesz elegendő anyag, később az ellentettje következik be: adott egy óriási kásahegy, amit formába kell önteni és akkor az lesz a kérdés: mit hagyjunk ki? Ez már nagyon nehéz és felelősségteljes döntés.
Például az első Bánffy-kiállítás esetében kiderült, hogy 45 oldalnyi szöveget állítottunk ki, és még volt 50 könyvillusztráció, ami sehova sem kerülhetett. Az is nehézség, ha kiderül, hogy a teremben olyan nagy a páratartalom, hogy minden kép felpöndörödik, vagy ha van egy csodás mennyezet-rekonstrukció, amit nem lehet kivetíteni az álmennyezetbe szerelt neonok miatt. Egyébként a kutatás leginkább nyomozáshoz és puzzle-kirakáshoz hasonló: a legkreatívabb rész, amikor a látványt és szöveget kell formába önteni. Ezután igazi kalandok következnek, a szerelés, szállítás a helyszínre való alkalmazás és az előre nem látható részletek... Én nagyon szeretem ezt a néha idegpróbáló folyamatot, hiszen a végeredmény a lényeg, és amúgy sem tűröm a monotóniát. Ugyanakkor csapatmunka is a folyamat, hiszen a kiállításaim látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert, de rajta kívül még sokan együttműködnek.
– Kolozsvári születésű, de Magyarországon él. A munkája viszont részben Erdélyhez kötődött az elmúlt években, és kötődik most is. "Kétlakinak" tartja magát?
– Nem. Kolozsvárinak tartom magam, aki pillanatnyilag Budapesten is dolgozik, de mindent megteszek, hogy igazi kolozsvári lehessek. Ebben nagy segítséget jelent, hogy a munkaköröm a határon túli színházakkal való foglalatosság. Ignácz Rózsa mondta, hogy "kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között". Én ezt a magam esetében átmeneti állapotnak tekintem.
– Mik a tervei, milyen új kiállításra számíthat a közönség? Illetve van-e olyan tárlat, amit meg szeretne valósítani?
– Szeretném a Kemény János kiállítást is legalább olyan alapossággal megrendezni, mind a korábbiakat. A nagy álmom a Bánffy Miklós Múzeum és Látogatóközpont létrehozása, amely működő programokkal átszőtt interaktív látogatóhely lenne, és állandó helyet adna a Bánffy vándorkiállításnak.
Kiss Judit 
Krónika (Kolozsvár)

Erdély újranemesítői: itthon, végre itthon
A visszaszolgáltatások nyomán egyre többen jelennek meg, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező, vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot. Róluk, az erdélyi arisztokrácia hat családjáról szól Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve, ebből következik egy részlet.
Nagy napra, grófi esküvőre ébredt 1995. június 24-én Miklósvár. A kis erdővidéki falu hajdani urának leszármazottja, gróf Kálnoky Tibor a marosvásárhelyi Boga Annát vezette az oltárhoz. A grófot már ismerték a faluban, hiszen 1988-tól kezdve egyre sűrűbben látogatott vissza a hajdani fészekbe, járta a vidéket, ismerkedett heggyel-völggyel-madarakkal.
A Baróti-hegység nyugati lábainál meghúzódó falucska – névadója az egyik történelmi háromszéki széknek – hajdan látott szebb napokat is. Trianon előtt még hétszáz körül volt lakosainak száma, ma annak a felét is alig haladja meg. Magyarságát viszont tisztességgel megőrizte, bár hagyományos rendjét előbb az aktív férfilakosságot felszippantó szénbányászat, majd annak megszűnése állította fejtetőre. Legfőbb ékessége a 17. században épült, 1780-ban és 1830-ban klasszicista stílusban átalakított Kálnoky-vadászkastély, ahol a Kálnoky-család több neves tagja is született. Ide járt vissza Kálnoky Tibor, ide hívta rokonait és barátait is az Annával kötendő esküvőre.
„A mi szokásrendünk szerint az esküvőt a menyasszony otthonában rendezik, Erdélyben viszont más a szokás, ezért aztán Miklósvár mellett döntöttünk. 1994-ben azonban még igen kezdetleges körülmények uralkodtak errefelé, a kastély és a falu is olyan volt, amilyen. A szüleim teljes őrültségnek tartották az egészet, senki sem jön el, vizionálták, legfeljebb az Anna szülei, mert Marosvásárhely azért mégsincs annyira messze.”
Macska a kriptában
A fiatalok azért persze megpróbálták, Tibor meghívta a családot és a budapesti társaságot. A meglehetősen hosszú – a kilencvenes évek elejének közlekedési körülményei között még annál is hosszabb – út háromnaposra duzzasztotta az eseményt, amelyen még olyanok is megjelentek a négyszáz lelkes világvége faluban, akiket Kálnokyék elfelejtettek meghívni. Több mint kétszázan érkeztek, gyakorlatilag nem akadt ház a faluban, ahová ne kvártélyoztak volna be vendéget. A buszok 14 órás út végén, hajnali négykor érkeztek meg, a sokáig vendégfogadó vigyázzállásban várakozó miklósváriak úgy fektették le az érkezőket, hogy csak a reggelinél látták igazán, kit is vezérelt hozzájuk a sors. Mosdás lavórban, majd elvonultak a templomba talpig ünneplőben, cilinderben, kesztyűben. A felvonulás az egész környék számára nagy látványosságnak számított, egy sepsiszentgyörgyi fodrásznő például azzal a jól meghatározott céllal utazott Erdővidékre, hogy felmérje az aktuális nyugati frizuradivatot.
Nem kis logisztikai bravúr volt, de a korábban érkező közeli barátok sokat segítettek Kálnokyéknak a szervezésben. Zuhanyzófülkék épültek például, amelyekben a nap által melegített víz felfüggesztett hordókból zúdult a tisztálkodni vágyókra. De a lakodalmas sereg is készült az eseményre, Borza Péter kapacitálására például előzetesen többen táncórákat vettek, hogy tudjanak majd csárdásozni a lagziban. Évekig tartó beszédtéma volt a környéken az esküvő, amely némiképp fel is készítette a falut a későbbi vendégjárásra.
„Az esküvő előtt megszondáztam a helybelieket, hogy az esküvői ajándékokat hogyan lehetne a falu javára fordítani, miután már előzetesen is igyekeztünk tenni egyet s mást a falu érdekében: harangot öntettünk, vetőmagokat hoztunk az embereknek. Az általános vélekedés ezúttal az volt, hogy az 1991-es földrengés által nagyon megrongált családi kriptát, az Anna-kápolnát kellene felújítani. A kápolnában borzalmas állapotok fogadtak, felfeszített, megrongált koporsók, látszott, hogy néhányszor kirabolták már a kriptát. Egyetlen falubeli férfi vállalkozott rá, hogy kihordja velem a koporsókat, a testmaradványokat. Tizenhárom koporsót találtunk, köztük gyerekkoporsókat is, az egyik közülük például olyan nehéz, hogy ketten sem bírtuk megmozdítani. Mások segítségét is igénybe véve valahogy kitoltuk az épületből, a cserefatető alatt ólomkoporsót találtunk, amelynek üvegtetején keresztül láthattunk egy idős hölgyet, kezében egy kereszttel. Ezt az egy koporsót nem bántották korábban, biztosan az átláthatóság, s talán a kereszt látványa miatt. Viszont egy macskát is találtunk bent: mozdulatlanul meredt rám, s csak amikor alaposabban megnéztem, láttam, hogy nincs is szeme. Sőt, szőre sem. De nem szobor volt, valahogy bejuthatott a kriptába, teljesen életszerűen ült egy szellőzőnyíláson behulló szemét, por, egyebek alkotta halmocskán, körülötte a lehullt szőre. Egyszerűen mumifikálódott.”
Némi túlzással az esküvői vendéglátástól eredeztethető a Kálnoky-féle falusi turizmus kezdete. A gyökeresen különböző komfortviszonyokhoz szokott vendégkoszorú remekül érezte magát a szokatlan körülmények között, szemmel láthatóan mindenkibe bevillant a felismerés: milyen fantasztikus ez a hely! „Igen jelentős mértékben a vendégsereg reakciói indították el bennünk a gondolatsort, amikor döntenünk kellett: mi legyen Miklósvárral? Mindenesetre belehúztunk, s 1997 karácsonyára felújítottuk az első házat. A szentestére meg is érkeztünk, viszont sehogy sem tudtuk 15 fok fölé tornázni a benti hőmérsékletet. Kiderült, hogy a felújítást végző vállalkozó a teljes szigetelést kifelejtette a házból. Anna egy ismerősnél húzta meg magát a gyerekekkel, én meg egész éjjel azzal foglalatoskodtam, hogy szigetelő habbal fújjam be a réseket. Állandó fűtés mellett reggelre valahogy 18 fokra emelkedett a hőmérséklet.”
Nagykövet Harley-n
Attól kezdve minden lehetséges időt Miklósváron töltött a Kálnoky-család, a családtagok, rokonok, barátok pedig egyre sűrűbb vendégekké váltak. Tibor egyik ismerősének a társasága 1998-ban Erdélyben túrázott, közben egyetlen éjszakát terveztek Kálnokyéknál tölteni. Köztük egy angol férfi, aki megérkezése után leült a karosszékbe, kivette a zsebéből a szivardobozát, és azt mondta: ez az első hely, ahol rá tudok gyújtani. Az első szivar után pedig a csoportvezetőhöz fordult: nem megy tovább, megtalálta „a” helyet. „Ő volt az egyik első olyan vendég – ugyan még nem fizető –, aki révén rádöbbenhettünk: talán érdemes vendéglátással foglalkozni.”
A további házak vásárlását az egyre sűrűbb vendéglátás kényszerítette ki, hiszen egyszerűen elfogyott a család élettere. A parasztházak ki- és átalakítása ösztönös módon, a házaspár ízlésének megfelelően zajlott: Anna és Tibor is olyan környezetben nőtt fel, ahol a régi tárgyak nem kacatnak számítottak, hanem értéknek. Mindketten nagy házakban, gyönyörű bútorok, kályhák, porcelánok között töltötték ifjúságukat – Marosvásárhelyen és a nagyvilágban.
Az első fizető vendég egy Elisabeth Miller nevű angol hölgy volt az édesapjával, a 86 éves úr korábban húsz éven át vezette az ENSZ genfi meteorológiai intézetét. „Egy angliai barátom akkortájt indított egy egyszemélyes turisztikai vállalkozást, s Romániát promózta. Ő jelentetett meg valamelyik újságban egy picike hirdetést, annak alapján fedezett fel bennünket a hölgy. Bevallom, kissé ideges voltam, arra gondoltam, ki tudja, milyen elvárásokkal érkeznek majd. Meg is kérdeztem őket, miért épp bennünket választottak, mire az volt a válasz, hogy Grúzia, illetve Románia között vacilláltak. Na, erre kicsit megnyugodtam, hogy mégsem luxusra számítottak. Egy hétig maradtak nálunk, személyesen vittem el őket a Vargyasi-szurdokvölgybe, barlangászni, madarászni. Aztán kicsit később járt nálunk egy Allan Ogden nevű angol publicista, ő írt is egy könyvet, amelyben felbukkan a miklósvári tartózkodása.”
Nem volt megállás. Amikor már a felújítások annyira haladtak, Tibor minden hétvégéjét Erdővidéken töltötte, és lassan egyértelművé vált: nem lehet párhuzamosan művelni a két dolgot, pláne, hogy az egyik Bukarestben zajlott. „A végső impulzust az adta meg, hogy a Böhringernél már a Brazíliába küldésemet fontolgatták. Nekem viszont soha nem voltak gyógyszerészeti karriervágyaim, így aztán 2001-ben kiléptem és hazajöttem.”
Miklósvár népe pedig egy idő után már fel sem kapta a fejét, ha Harley-Davidsonján berobogott nejével a faluba a brit nagykövet egy hosszú hétvégére.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nagy Debreczeni Hajnalka-ügy: pártkatonák parkolópályája a közmédia?
Már a DNA is vizsgálódik a Nagy Debreczeni Hajnalka RMDSZ-elnöki sajtótanácsosnak a közszolgálati médiában betöltött tisztségei körül. Debreczeni ugyanis rádiós munkavégzés nélkül jutott évi közel 10 ezer eurónyi jövedelemhez a Kolozsvári Rádiótól.
vi 44 ezer lejt keresett a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként Nagy Debreczeni Hajnalka, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosa, a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsi tagja úgy, hogy soha sem jelentkezett munkavégzésre a kolozsvári rádiós szerkesztőségben. Az alaphírt a Ziarul de Cluj kolozsvári napilap közölte az ügyben az Országos Korrupcióellenes Ügyosztálynál (DNA) feljelentést tevő Vasile Luca kolozsvári rádiós által szolgáltatott adatokra hivatkozva. A lap közli azt a dokumentumot is, amely alapján az Országos Rádiótársaság három hónappal meghosszabbította Nagy Debreczeni Hajnalka áthelyezését a közszolgálati televíziótól a rádió magyar szerkesztőségébe. A román szerkesztőség munkatársa, Vasile Luca kollégái körében érdeklődött, ismeri-e valaki Debreczenit? Ekkor derült ki: úgy szerepelt az intézmény bérlistáján, hogy az elmúlt évben senki nem látta a kolozsvári szerkesztőségben, semmilyen hangzó anyaggal nem járult hozzá a rádió műsorkínálatához. Az ügyben egyelőre senkit sem sikerült megszólaltatni a Kolozsvári Rádióvezetői közül.
Az egyértelműen jogsértő helyzet feloldására április 3-án Nagy Derbreczeni Hajnalka a Facebookközösségi portálon bejelentette: lemond a román közmédiában betöltött állásáról. Úgy fogalmazott, döntésének nincsenek jogi vagy adminisztratív okai, munkájával kapcsolatban semmiféle összeférhetetlenség nem merül fel. „Ennek ellenére azt gondolom, szükséges feloldanom azt a helyzetet, amely fölösleges támadási felületet nyitott az RMDSZ és a szövetségi elnök irányába” – áll a közleményben. A Transindex portálnak Nagy Debreczeni Hajnalka úgy nyilatkozott, a rádiónál a feladata a területi stúdiókkal való kapcsolattartás, stratégiák elkészítése, sajtómonitoring, illetve egyéb kisebbségi csoportokkal való kapcsolattartás volt, aminek folyamatosan eleget is tett. Szerinte esetében semmiféle összeférhetetlenség nem áll fenn, mivel nem RMDSZ-tag, és „egyébként az RMDSZ nem párt”, az 1994/41-es törvényben megfogalmazott korlátozások pedig a tartalomgyártásban részt vevőkre vonatkozik.
Az üggyel foglalkozó Átlátszó Erdély oknyomozó portál szerint viszont az említett jogszabály két paragrafusa alapján Debreczeni törvénytelenséget követett el, másrészt a közszolgálati médiában do lgozó személyek nem lehetnek párttagok. Debreczeni azon érvelése, miszerint ő nem RMDSZ-tag – miközben az RMDSZ első emberének sajtós arca – minimum meglepő. A törvény amúgy kimondja: az alkalmazottaknak tilos részt venni más rádió- vagy televíziótársaságok vezetőségében, sőt, végrehajtó tisztségük sem lehet. Az oknyomozó blog állítása szerint Nagy Debreczeni Hajnalka munkaviszonya nem egyedülálló: a közszolgálati médiában a politikai pártok „parkoltatják” az embereiket, ellenzékben így biztosítanak jól fizető, biztos állást azoknak, akiknek a munkájára igényt tartanak.
Az RMDSZ-elnök tanácsosa azonban nem csak rádiósként jutott átlagbér fölötti jövedelemhez a közszolgálati médiából. A 44 ezer lejes évi rádiós fizetség mellett tavaly 27 ezer lejt keresett a Román Televíziótársaság igazgatótanácsi tagjaként. Ezt a tisztséget férje, Nagy Zoltán Levente államtitkári kinevezése óta látja el, akinek le kellett mondania erről.
A Kolozsvári Rádiónál dolgozó, és a közszolgálati média működését jól ismerő kolozsvári újságíró az Erdélyi Naplónak névtelenül nyilatkozva, úgy fogalmazott: mind a tévé, mind a rádió magyar szerkesztőségei mindig is ki voltak szolgáltatva az RMDSZ-nek. Kelemen Hunor jelenlegi RMDSZ-elnök is a Kolozsvári Rádióban kezdte pályafutását, állását kilencvenes évekbeli távozása után is hosszú évekig fenntartották. Helyébe mindig csak meghatározott időtartamra lehetett új munkatársat alkalmazni. A szerkesztőség magyar vezetői kénytelenek voltak belemenni a párt játékaiba, amiért cserében az RMDSZ kiállt mellettük, és biztosította fenntartásukat. Egyelőre a kolozsvári magyar szerkesztőség vezetői is elzárkóznak a kommunikációtól a magyar sajtóval, az általános vélekedés szerint hozzáállásukkal a közszolgálati média szerepét kérdőjelezik meg.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Könyvbemutató: Akcióművészet Székelyföldön
Április 13-án, hétfőn 18 órától a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (Olt utca, 2. szám) bemutatják Ütő Gusztáv Akcióművészet Székelyföldön című könyvét. A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatja. 
A Sepsiszentgyörgy Kiadó legújabb kötete a hazai akcióművészet hézagos művészettörténeti feldolgozottsága miatt is jelentős, a szerző felvállaltan a hiányosságok pótolása és adalékok kibővítése mellett e művészeti ág jobb ismertségéhez szeretne hozzájárulni. Ütő Gusztáv az elmúlt évtizedekben személyesen is követte a cselekményművészet erdélyi vonatkozásait, alkotóként és szervezőként is fontos részletekkel gazdagította az akcióművészet erdélyi és székelyföldi történetét. Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a képzőművészet tanszék rajz, színtan és térábrázoló rendszerek tanára, tudományos titkára. Doktori disszertációját Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön címmel a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen írta. Erdélyben jelentős akcióművészeti események szervezője és szerzője, több mint félezer cselekményművével nemzetközi szaktekintélynek számít. 
maszo.ro

Levél a miniszterelnökhöz
Írásos kéréssel fordult Victor Ponta miniszterelnökhöz Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke: öt új munkahely jóváhagyását és anyagi támogatást kér azért, hogy az intézmény zökkenőmentesen alkalmazhassa a kétnyelvűséget.
„Az álláskeret megkötései miatt az önkormányzat nem alkalmazhat teljes munkaidős fordítót vagy fordítókat. Mivel alkotmányos jogról van szó, a miniszterelnök segítségét kértük” – fogalmazott Tamás Sándor, hozzátéve, a törvény előírja, hogy azon megyei önkormányzatok esetében, ahol a kisebbség számaránya eléri a legalább húsz százalékot, kötelező az anyagokat két nyelven – azaz románul és ez esetben magyarul – elérhetővé tenni.
„Dél-Tirol igen jó példája annak, hogy mit jelent a kétnyelvűség: többletköltséget, hiszen a nyomtatott anyagok ára szinte duplája az egynyelvűekének. A nyelvhasználati kérdések teljes körű lefedésének érdekében a kormánytól öt munkahely létrehozását kérjük, ugyanakkor további négymillió lejt költségvetés-kiegészítésként, amely a megyében elhelyezendő többnyelvű táblákat, illetve a tanácsülésekkor is használt fordító berendezés költségeit kell lefedje” – fejtette ki Tamás Sándor. Kíváncsi, hogy a miniszterelnök valamilyen kifogás mögé bújik, vagy igazi európai polgárként segíti a Romániában érvényes törvényeket betartani.
Legutóbb a márciusi soros ülésen merült fel a nyelvi jogok használatának kérdése, amikor Bedő Zoltán megyei önkormányzati képviselő jelezte: a határozattervezetek egyike nem érhető el magyar nyelven. A háromszéki önkormányzat elnöke akkor úgy fogalmazott: úgy érzi, senki nem vádolhatja azzal az elmúlt hat és fél évben őt, hogy a törvényes kereteken belül nem szorgalmazta a kétnyelvűséget a Kovászna Megye Tanácsán belüli kommunikációt illetően. A fordítás nem csupán idő, hanem humán erőforrás kérdése is – állapították meg az ülésen, és így merült fel egy, a miniszterelnökhöz szóló levél megfogalmazása. A megyei önkormányzat idén tervezi egy szinkrontolmácsolás lehetőségét megteremtő felszerelés vásárlását is.
Bencze Melinda 
Székelyhon.ro

Ervin atya kálváriája
„Eltelt a nagyhét, az egyház hivatalos kálváriája. A nagypéntek is eltelt, amely után húsvét következik. Az én ügyemben azonban már két éve tart a kálvária, s még mindig csak remény a feltámadás” – így válaszolt Ervin atya, ferences szerzetes arra a kérdésre, miért nincs hír arról a napelemes beruházásról, melyet már tavaly be kellett volna üzemelni. A csíksomlyói ferences kolostorban élő szerzetes elmesélte a beruházás históriáját, hogy „az okosak tanuljanak az én káromon”.
– Honnan kezdődik a történet, egyáltalán egy szerzetes hogyan került kapcsolatba a napenergiás áramfejlesztéssel?
– 2013 tavaszán megjelent egy spanyol cég, felajánlotta a szárhegyi vezetőségnek, hogy a határban száz hektáron hajlandó egy nagy befektetést végezni, fotovoltaikus parkot létrehozni, amennyiben ezzel egyetértenek. Én is felkaptam a fejemet, sokat olvastam a napelemes áramfejlesztésről, és elmentem arra a gyűlésre, amelynek döntenie kellett, elfogadják-e az ajánlatot. A tulajdonosok csak bérbe kellett volna adják földjüket, évente négyszáz eurós bérleti díjért hektáronként. Ez kétszerese az APIA adta területalapú támogatás összegének.
– Akkor a kecsegtetőnek tűnő ajánlat ellenére eléggé megoszlott a községlakók véleménye. Ön melyik táborhoz tartozott?
– Nekem már voltak róla ismereteim a napelemes rendszerekről, egy kolozsvári rokonomnál is érdekelődtem, aki energetikai főmérnök. De voltak információim Németországból is, így amikor a spanyol befektető engem is megkeresett, egyből érdeklődést mutattam a lehetőség iránt. Arra gondoltam, hogy provinciai szinten ki tudjuk fizetni a 100-120 ezer euró értékű befektetést, a létesítmény pedig ott lesz a szárhegyi ferences kolostor kertjében. A tervet tanulmányozásra átadtam a vezetőségemnek, tárgyaltunk róla, ki is mérték a kertünkben a területet, azonban a műemlékvédelem nem egyezett bele, mert igen közel van a műemlék templomhoz. Kútba esett a terv.
– Tulajdonképpen ekkor vette kézbe az ügyet ön, hogy saját vagyonából ruházzon be...
– Jött egy ötletem. Van nekem a káposztáskertben egy megfelelő területem, megcsinálom én magam. Be merem fektetni a családomnak, az őseimnek a teljes vagyonát, és megcsinálom saját nevem alatt. Azt is elárulom, hogy nemcsak a család birtokait fektettem be. Kincses Előd segítségével Kolozsváron megnyertem a Szoboszlay-per megsemmisítését és a kártalanítást. Nem is reméltem, hogy valaha én kártalanítást kapok. Hárman élünk még, ketten tanúskodtunk, és Uram Isten, nem is merem kimondani, százezer euró körül kaptunk. Egyetlen eurót sem tettem félre, befektettem. Úgy gondoltam, az áramfejlesztő jövedelmét a szárhegyi szegény, jó viseletű, szorgalmas gyermekek taníttatására szánom a Kájoni Akadémia Alapítványon keresztül. Úgy számoltam, öt esztendő alatt kihozza a létesítmény a befektetett összeget, utána a rendszer legalább 20-25 évig termelni fog, és minden hónapban legalább 10 ezer lej hasznot hoz, ami 3-4 gyermek taníttatásához elegendő. Meg voltam győződve, hogy ez a beruházás remek. Meg is mondtam a bankigazgatómnak: ő öt százalék kamatot ad a pénzemre, én pedig tizenötöt tudok termelni. Tönkre fogom tenni a bankot. Jól vagyunk az igazgatóval, megkísérelhettem a tréfát.
– Ekkor úgy tűnt, a beruházás sínre került. Ma már tudjuk, hogy csak ezután kezdődött igazán a kálváriája. Mi történt?
– A kolostorral felbontottam a szerződést, én visszafizettem a már befektetett pénzt, és újabb tárgyalásokat kezdtem a céggel. A kolostorral 2013. április 2-án kötöttük a szerződést, én pedig július 6-án. Rögtön meg is indult az építkezés. Időközben a szerződés értelmében a menedzsernek kellett volna intéznie az összes dokumentumot, ugye, én természetesen nem voltam erre képes. Ő vállalta is minden hivatalos akta intézését. Isten tudja, hogy ennek érdekében hányszor voltunk közjegyzőnél, össze sem lehet számolni, hány papírt írtunk alá. Örvendtem, hogy haladunk, mentem mindennap, ahová vittek. A papírokkal együtt intézték az építkezést is. Szépen haladtunk, el is érkeztünk augusztus 3-ig, amikor a szerződés értelmében a bekötésnek meg kellett volna történnie. Éppen azon a napon a kolostort és Szárhegyet el kellett hagynom. Nem is gondoltam akkor arra, hogy ilyen érdekeim is fűződnek Szárhegyhez. Csíksomlyóról közbe-közbe érdeklődtem, mennyit termel a rendszer. Azt válaszolták, hogy kedden be fogják kötni. Aztán hogy a következő kedden, de biztos, mert már a kábelt is kihúzták, tíz centiméter hiányzott az országos áramszolgáltató rendszere és az én létesítményem között. Aztán sok kedd következett, én nem értettem, mi a helyzet. Közben egy másik oldalról is vihar keletkezett.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Egyéves a Nőileg
Tavaly áprilisban Székelyudvarhelyen mutatták be az erdélyi női magazin első lapszámát.
A Nőileg azóta több változáson ment át, a szerkesztőség hitvallása azonban változatlan: itthoni témákat, embereket és kezdeményezéseket, projekteket bemutatni, nem csak nőknek. E hónapban jelent meg a Nőileg tizenkettedik lapszáma, a születésnapi kiadás címlapalanya Dancs Annamária énekesnő, aki életéről és mindennapjairól vall a lapban. A magazinból többször is visszaköszön, ünnep az áprilisi lapszám, hisz egyéves lett a Nőileg. Az évforduló apropóján Sebestyén Kinga felelős lapkiadó elmondta, úgy értékeli, van helye és értelme a Nőilegnek az erdélyi magyar sajtótermékek között.
„Egy év még rövid idő, de idén is azon fogunk dolgozni, hogy minél több területen bemutatkozzunk, minél több erdélyi nőhöz, családhoz eljusson a lap híre és célkitűzései” – fejtette ki. 2015 elején ugyanakkor tartalmában bővült, formájában pedig átalakult a magazin, így adva helyet újabb rovatoknak is. „A megújult Nőileget eddig jól fogadták az olvasók – ezt a felmérésünk alapján is állíthatom. A megkérdezettek többsége a következő jelzőkkel illette: trendibb, praktikusabb, kellemes meglepetés volt az új arculat. Tartalmában pedig az olvasói igényekhez igazodva többet foglalkozunk gyerekneveléssel” – sorolta a lapkiadó.
Székelyhon.ro

A Markó-féle sajtókabaré
Van neki elég baja szegény fejének, nem szeretném csak azért köszörülni rajta a nyelvemet, mert most ez „trendi”. Ha ugyanis csak a fele igaz mindannak, amit Markó Attiláról leírtak, el- és bemondtak a román médiában az elmúlt hetekben-hónapokban, már akkor is nagy slamasztikában vergődik – mert még az sincs kizárva, hogy a román hatóságok a „közvélemény” nyomására nemzetközi elfogatóparancsot adnak ki ellene. 
Köröztetik az Interpollal, kiadatását kérik Magyarországtól, hazacsempészik egy rabomobilban – pontosan nem is tudom, hogy mi az ilyenkor szokásos eljárás, nem vagyok se prókátor, se zsandár. Csak gyanítom, hogy köröztetni mégsem kell, hiszen megvan, ő maga ismerte be, hogy immár életvitelszerűen Magyarországon tartózkodik, és nem is kíván visszatérni Romániába addig, amíg itt el lehet ítélni valakit azért, mert teljesíti a kötelességét. Markó ugyanis – akit a román sajtó nagy része, de a magyar közvélemény jelentős hányada is Markó Béla rokonának tart, pedig nincs köztük vérségi kötelék – azért kapott több évnyi felfüggesztett börtönbüntetést, mert jogszerűen és a jó erkölcsnek megfelelően „illetékes elvtársként” egyetértett a Székely Mikó Református Kollégium restitúciójával.
Tehát csak a kötelességét teljesítette, „csak egy tollvonás volt a bűne” – mint  a 48-as mártír Szacsvay Imrének, aki jegyzőként csupán  kötelességszerűen ellenjegyezte a forradalmi magyar országgyűlés trónfosztó határozatát. Szacsvaynak ez a fejébe került, a párhuzam azért sem tűnik erőltetettnek, mert a román hatalom – miként annak idején a Habsburg – „ellenforradalmi megtorlásként” sújtott le Markó Attilára, amiért az visszaadatta a magyar református egyháznak azt az ingatlant, amit a román állam attól elvett.
Egyre kevesebb kétségünk lehet afelől, hogy justizmord történt. Amit a román igazságszolgáltatás nem akar és nem fog soha beismerni, sőt, éppen azon van, hogy még jobban elmaszatolja: újabb törvénytelenséggel leplezze az előzőt. Mégpedig úgy, hogy bebizonyítani próbálja: Markó egy sokkal nagyobb bűnöző, mint amiért elsőre elítélték, valójában könnyen megúszta a feltételessel. Ezért aztán távollétében vádat emeltek ellene is – azokkal együtt, akikkel a restitúciós és kártérítési hatóságnál intézték a jogtalanul államosított vagyonok ügyét –, mondván: nagy kárt okoztak az államnak azáltal, hogy túl magas kártérítéseket ítéltek meg a kommunizmus idején elbitorolt ingatlanokért. Ha másodszor is sikerülne elítéltetni, az első büntetést is le kéne ülnie, nem úszhatja meg a dutyit.
A címbeli sajtókabaré abból adódik, hogy a nyilvános térben annyi butaság jelent meg írásban, szóban, képben azokról az ügyekről, amibe Markó Attilát belekeverték, no meg magáról a személyről és eddigi pályafutásáról, hogy ezeken ő maga is igen sokat hüledezik. Miközben folyton hangoztatja: hazugságok tömkelegéről van szó. De nehogy azt higgyük, csak a román sajtó „tájékozatlan”! A minap egyik megyei napilapunk adta hírül: letartóztathatják M. A.-t. Hogy kiderüljön: csak valami parlamenti szakbizottság véleményezett egyet, ami az RMDSZ-képviselő mentelmi jogát nem érintette. Aztán megírták, hogy a képviselőház „ma plénumban meg fogja szavazni a letartóztatását”. Nem úgy lett. Nem volt hozzá kvórum. És különben is: a parlament csak a letartóztathatóságáról dönthet (azaz mentelmi jogának visszavonásáról), előállítása és lefogása már ügyészi-bírói-rendőri intézkedést követel, megvan ennek a rendje-sora. Mert lehetne ez egyszerűbb, ugyanis a politikus már lemondott a mandátumáról s az ezzel járó mentelmi jogról, de még ez sem érvényes egyelőre, hiszen nem személyesen tette. Nem is fogja, hiszen megmondta: ő Romániába önszántából nem jön, mert nem érzi biztonságban magát. Egyelőre patthelyzet van.
Aminek nyomán újabb hisztériakeltés indult meg a bukaresti bulvártévékben: Markó már fél éve „szökésben van”, mégis felveszi a képviselői gázsit, vagyis a román állam finanszírozza a magyarországi dekkolását! Ha ugyanis nem fogadták el a lemondását, akkor tovább kell fizetni őt, mint parlamenti képviselőt. Nem is beszélve a korábbi üléspénzekről, amiket a restitúciós bizottságban kapott, no meg a feltételezhető csúszópénzekről, jutalékokról, jattokról – inszinuálnak sokan és egyre többen és egyre vehemensebben. Miközben ő folyton állítja: soha egyetlen fityinget sem tett zsebre törvénytelenül.
Nincs okunk kételkedni a szavaiban még akkor sem, ha tudván tudjuk, hogy a világhíres romániai korrupció csúcsán jórészt politikusok sütkéreznek. Már-már sajnálkozva mondjuk: a közszereplőnek nem elég becsületesnek lennie, annak is kell látszania. Feltéve, ha egyáltalán ad a látszatra.
R. Balogh Mihály
itthon.ma

Kopjafa Árva Bethlen Kata emlékére (Étfalván őrzik a hagyományt)
Addig kell az embernek maradandót alkotnia, amíg él – hangsúlyozta Lemhényi Katalin, az étfalvi Árva Bethlen Kata Elemi Iskola vezetője tegnap a névadó emlékére állított kopjafa avatóján. Az iskola udvarán összegyűlt ünneplők körében Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója azt mondta: nem a jövőt kell búsulni, hanem a jelenben tenni – utalva arra, hogy egyesek megkérdőjelezték, amikor a kilenc gyermekkel működő helyi iskola a végnapjait éli, ideje van-e kopjafaállításnak.
Az étfalvi iskola tavaly ilyenkor indította útjára a Falvaink nevezetességei programot, a tegnapi Árva Bethlen Kata-nap ennek folytatása. Szóhagyomány szerint a XVIII. századi erdélyi nagyasszony a jelenlegi iskola épületében rendezte be nyári kastélyát, ennek emlékét őrzik a helyiek. A harmadik osztályos kisdiákok röviden ismertették Árva Bethlen Kata életútját, majd verssel és énekkel zárták műsorukat. Zsigmond Zoltán, a kopjafa faragója kiemelte: fontos, hogy hagyjunk magunk után maradandó jelt, és gitárkísérettel előadta a baróti Transylmania zenekar Apám, mondd el a hegyek nevét kezdetű dalát. Az énekek sorát gidófalvi diákok folytatták Oláh-Badi András tanító vezetésével. Árva Bethlen Kata az őt ért sok csapás ellenére megőrizte hitét, és azt is fontosnak tartotta, hogy a gyülekezeteket hitben megerősítse, tanította a gyermekeket, tevékenykedett a nőszövetségekben – emelte ki Barabás Béla étfalvi református lelkipásztor, aki János apostol Jelenéseinek Könyve 3. része  8. versét idézve figyelmeztetett, meg kell tartanunk az Úr beszédét, mert az emlékezés, a hagyományőrzés önmagában nem tartja meg közösségeinket.
A kopjafát Máthé Irén nyugalmazott tanítónő és Szakács Benjamin köztiszteletnek örvendő helyi lakos leplezte le, áldás után az ünneplők koszorúztak, majd az iskola épületében Zsigmond Emese, a málnási Tőkés József Általános Iskola történelem–földrajz szakos tanára bemutatta Társadalmi életrítusok a XVII. századi Erdélyben című előadását.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első őshonos csemeték
Csernáton, Feldoboly és Csomakőrös mellett Kőröspatakon, Kálnokon, illetve Bardoc-Miklósvárszék öt településén és a Bodza-vidéken is ültetnek azokból az őshonos gyümölcsfacsemetékből, melyeket a Háromszéki Közösségi Alapítvány ajánlott fel legújabb kezdeményezésével.
Az Egy fa a jövő nemzedékének programban befutott pályázatok alapján idén 1400 csemetét juttatnak el díjmentesen Háromszék öt régiójába. Az első gyümölcsfákat ma délelőtt vehetik át a kőröspataki igénylők – a Háromszéki Közösségi Alapítvány tegnapi tájékoztatása szerint a település önkormányzata hozzájárul egy csemetekert létrehozásához is. Évente 1500 csemete szétosztását tervezik, céljuk, hogy tíz év leforgása alatt minden háromszéki településen ültethessenek, majd élvezhessék az őshonos gyümölcsfák termését. (dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csőlátás. Politikum és közszolgálat
Egy fiktív funkcióért fizetését évekig felvevő televíziós szerkesztő körül nemrég kirobbant botrány (Debreczeni Hajnal, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtóirodájának vezetőjéről van szó – szerk. megj.) egy sokkal mélyebb problémára hívja fel a figyelmet. A közszolgálati rádió és televízió igazgatótanácsának tagjait többek között a parlamenti pártok jelölik. A pártok leggyakrabban egy-egy velük szimpatizáló médiaszakembert választanak, akinek a hivatali eskü letétele után már a törvény szerint nem a pártot, hanem az intézményt kell szolgálnia.
Az igazgatótanács tagjai nem szólhatnak bele a műsorokba, személyzeti kérdésekbe, a két médiaintézmény általános, strukturális folyamatait, a szerkezetet, a rendszer egészét illető döntéseket hoznak. Ugyanakkor a pénzügyi folyamatokat, az évenkénti beszámolókat is felülvizsgálják, majd a parlament illető bizottsága elé terjesztik.
És mégis. A politikai pártok reflexei és a tévé, rádió működését irányító vezetők kiválasztásában játszott strukturális szerepük miatt az igazgatótanácsi tagok személyes befolyása nem elhanyagolható. Nem mindegy az, ha valamelyik részleg igazgatójának van támogatója az igazgatótanácsban. Így aztán működik a hoci-nesze.
És a magyarok? A kilencvenes években, a médiatörvények első időszakában (addig ilyen nem létezett) az RMDSZ is ismert médiaszakembereket, sajtósokat bízott meg ezzel a feladattal, akiktől remélni lehetett, hogy a köztévé, közrádió magyar szerkesztőségeinek  sorsát a szívükön viselik, az anyagi gondokat, ha kell, akár a tanács elé viszik, a magyar nyelvű műsorok adásidejét érintő intézkedéseket próbálják pozitív irányba terelni stb. No, és az egyéb műsorokban nem- egyszer előbukkanó magyarellenes hangokra van, ki felhívja a figyelmet, ha kell, tiltakozás és beadványok formájában.  Aztán változtak az idők. Ahogy az erdélyi magyar politikai közélet rétegződött, a szövetségen kívül más opciók, vélemények, civil szervezetek és pártok jelentek meg, e folyamattal egy időben a közszolgálati elektronikus sajtóba küldött személyek esetében egyre fontosabb lett a szakmai kiválóság helyett a politikai megbízhatóság. Ez odáig fajult, hogy az RMDSZ olyan igazgatótanácsi tagokat is jelölt ezekre a felelős, nagy fizetéssel és aránylag kevés munkával járó feladatokra, akiknek a világon semmi közük nem volt a média világához. Nem célom a személyeskedés, de ilyen eset volt az épp most címlapsztori hősévé vált Debreczeni Hajnal jelenlegi férje, a biológus Nagy Zoltán jelölése a közszolgálati televízió igazgatótanácsába. A kinevezett magyar tanácstag elismert szakembere a denevérek életvitelének, és a verebekből írta a doktori dolgozatát, bizonyára kiváló biológus, de mi köze a denevéreknek a televízióhoz? Aztán kinevezték egy inkább hozzáillő helyre, a környezet-minisztériumba államtitkárnak. Az eltávozott tag helyét az igazgatótanácsban ilyenkor az eredeti jelöléskor is megnevezett helyettes veszi át, aki ki más lehetett, mint a feleség, aki egyben az RMDSZ elnökségi sajtótanácsosaként működött és ugyanakkor papíron a kolozsvári rádió szerkesztője volt. Nota bene: amúgy a közmédia szerkesztő státusa nem fér össze azzal, hogy valaki részt vesz egy politikai alakulat tevékenységében. Tetszik? A nagy felelősséget és szakértelmet feltételező állások osztogatásából elképesztő kiscsoportos családi játékszer lett. Az igazgatótanács egyik tagja mesélte, hogy az új, számára rokonszenves magyar hölgytag eddigi leglelkesebb tevékenysége egy erdélyi kereskedelmi televízióval kötendő, annak előnyös szerződés nyélbeütése volt. Eszembe jutott, hogy közben milyen kevés pénzből készítenek igényes műsorokat köztévés kollégáim, és közülük sokan milyen megalázóan kis fizetést kapnak. Kedves Kelemen Hunor, rádióriporter múltadra, tehetséges irodalmi kísérleteidre, a jól hangzó, de általad is elismerten blöff „transzközép” elvi alapú csoportosulás rokonszenves filozofálgatására emlékezve azt reméltem, hogy előrelépésed a szövetség élére valamilyen változást hoz az egyre inkább egypárti reflexeket felvevő parlamenti képviseletünk korábbi szűk látókörű kapcsolatrendszerén, jelölési, pályáztatási, díjosztogatási alapelvein, amelyekben a „mi emberünk”, „megbízható”, „engedelmes” stb. tulajdonságok legtöbbször felülírták a „jó, elismert szakember”, „ért a mesterséghez” stb. elvárásokat. A közmédia vonatkozásában nagyon súlyos, az erdélyi magyarság összetételét semmibe vevő magatartás az, ha egyoldalú pártérdekek érvényesülnek, hisz a közszolgálati rádió, televízió mindenkihez szól, nem lehet valamelyik párt egyoldalú szócsöve, zsebtévéje, zsebrádiója! 
Kedves Kelemen Hunor, volt rádiós, volt szabadgondolkodó, hová lett a nyitottság, a más vélemény, másként látás igénye, ami azt a fiatal író- és irodalmár-nemzedéket jellemezte a kilencvenes évek elején, amelynek Te is tagja voltál? Miért klónozol a pártban néhány korábbi vezetőtől örökölt, megjegecesedett kapcsolatmodelleket, miért zárkózol el az erdélyi értelmiség egy részétől csak azért, mert fontosnak tartják a véleményszabadságot, és nem pártérdekek, hanem a még itthon maradt magyarok érdekeinek a szemszögéből nézik a „központi”, bukaresti politikai mozgásokat?  Egy beszélgetésben elmondtam: a politikum és a média viszonyának változását a fiatal politikus nemzedéktől remélhetjük. A Te eddigi működésedre gondolva már nem vagyok ebben elég biztos. Bár ki tudja? Hátha kerülnek olyan magyarok is a politika élvonalába, akik szeretnek vitatkozni, avagy ha Téged újraválasztanak, esetleg elgondolkozol azon, hogy ideje volna lazítanod a korábbi vezető réteg stílusának rád csavarodott köldökzsinórján. Csak az zárkózik el a más vélemények meghallgatásától, aki nem bízik saját igazában. A közszolgálati média lényegénél fogva és a törvények szerint is a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a sokoldalúság és az értékorientált műsorsugárzás letéteményese. Ennek a szellemnek az ismerete és tiszteletben tartása kellene érvényesüljön magyar politikusaink közmédiával kapcsolatos mozgásterében is. Az utóbbi időben ennek alig volt nyoma, és emiatt jöhetett létre a kiscsoportos családi homokozóra szorítkozó kinevezési játékok és az adófizetők pénzével való játszadozások sorozata.
BOROS ZOLTÁN

Horváth László (1924–2015)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)