„Elvérezhetnek” a Caritas programjai
Jelentős állami támogatástól esett el idén a Gyulafehérvári Caritas, így a szervezet számos preventív tevékenységre fókuszáló programja került veszélybe. A szociális szervezet több más civil szervezettel karöltve nyílt levélben fordult a munkaügyi minisztériumhoz, melyben a szociális programokra kiírt pályázatok elbírálásának módját nehezményezték.
Jelentős állami támogatástól esett el idén a Gyulafehérvári Caritas, így a szervezet számos preventív tevékenységre fókuszáló programja került veszélybe. A szociális szervezet több más civil szervezettel karöltve nyílt levélben fordult a munkaügyi minisztériumhoz, melyben a szociális programokra kiírt pályázatok elbírálásának módját nehezményezték.
Mint mondta, egyelőre egyik programjukat sem függesztik fel, még át kell gondolják lehetőségeiket. „Nem tudjuk még a válaszokat, de az biztos, hogy eddig is elköteleztük magunkat az emberek, a rászorulók, a munkatársaink és a közösség mellett, és ezután is ehhez tartjuk magunkat" – hangsúlyozta Márton András. Péter György ágazati igazgató hozzáfűzte, hogy a tavalyi nehéz időszakban például nagy segítség volt számukra az önkormányzatok pozitív hozzáállása.
Nem prioritás a szociális ellátás
A civil szervezet évek óta pályázik állami támogatásra működési költségeinek részbeni fedezésére, több éven át erre biztos forrásként alapozhattak. Az öt megyében (Maros, Hargita, Kovászna, Fehér és Hunyad) tevékenykedő szervezet az idén kapott 2,2 millió lejt az idősekkel foglalkozó programokra fordíthatja, ám az összeg azt sem fedezi teljes mértékben. A hátrányos helyzetben vagy fogyatékkal élő gyerekekkel, illetve fiatalokkal foglalkozó programokat teljesen mellőzi a támogatás, hangzott el a marosvásárhelyi sajtótájékoztatón.
Ludescher László ágazati igazgató elmondta, veszélybe kerülnek a nappali foglalkoztató központok, a gyermek programok, illetve a fogyatékkal élők foglalkoztatása, és nem utolsósorban a személyzet fenntartása.
„Nagy ütés volt ez a minisztériumi döntés a szervezetünk számára. Nonprofit szervezet vagyunk, szociális profitot szeretnénk elérni, ezért nem tehetjük meg azt, hogy pénzt kérjünk a szolgáltatásainkért. Olyan emberekkel dolgozunk szinte teljes mértékben, akiknek alig jut arra, hogy megéljenek. Indoklásként azt a választ kaptuk a szaktárcától, hogy idén más prioritások vannak. Egy pár éve még a vidéken zajló szociális munka volt a prioritás, mi pedig a munkánk 80 százalékát ott végezzük, de sajnos hamar változik a fontossági sorrend" – fogalmazott Ludescher.
Más forrásokban reménykednek
Többek között a Maros megyei programok sem kapnak támogatást idéntől. A korai nevelő- és fejlesztőközpontban ez nem újdonság, már tavaly is csökkent a támogatásuk. A program vezetője, Mezei Borbála elmondta, 710 családdal foglalkoznak, azonban csak 260 számára kértek támogatást, de ezt sem kapták meg.
„Leányanyákkal, koraszülöttekkel és szociálisan hátrányos helyzetű családokkal foglalkozunk. Helyenként az önkormányzatoktól is kapunk segítséget, és azt látjuk, hogy nagy igény van ezekre a tevékenységekre. Erre jó példa Szováta, ahol a helyiek kérésére indítottuk a foglalkozásokat, és az önkormányzat finanszírozza. Az esetek többségében azonban nem tudjuk mitévők legyünk, igyekszünk minél több pályázati lehetőséget kihasználni és szponzorokat keresni" – mondta a programfelelős.
A családsegítő központ vezetője, Récsei Szilárd elmondta, eddig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy vidéken is kiépítsék a hálózatukat, erre pedig károsan hat a támogatás megvonása. „Isteni gondviselésnek tartjuk, hogy egy tavalyi norvégiai pályázatot nyertesnek ítéltek nemrégiben, azonban ez csak a költségeink felét fedezi" – mondta a programvezető. Ludescher László hangsúlyozta, nem fogják az elmúlt 10–15 év munkáját anynyiban hagyni.
Barabás Hajnal, Becze Dalma
Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Kötő József író, színháztörténész, dramaturg
Életének hetvenhatodik évében elhunyt Kötő József, író, színháztörténész, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja – közölte a teátrum.
Kötő József Kolozsváron született 1939. augusztus 8-án, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte a középiskolát. Magyar szakos tanári oklevelet szerzett 1961-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd 1984-ben ugyanott doktorált. Pályáját Zsobokon, általános iskolai tanárként kezdte (1961–65). Érdeklődése, ahogy többször ő maga is megvallotta, Janovics Jenő a Farkas utcai kőszínházról írt könyvének hatására fordult a színház felé.
Húsz éven át volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1965-től 1985-ig, Senkálszky Endre, majd Bisztrai Mária igazgatása alatt). Úgy tartotta, a kolozsvári színháznak a legkeményebb cenzúra éveiben is az eredeti dráma műhelyének kell lenni és a sajátos erdélyi kultúrát is ápolnia kell.
E törekvés megvalósítása érdekében elmélyülten tanulmányozta az Erdélyben született drámairodalmat, melyről később Fejezetek a románai magyar dráma történetéből címmel könyvet is írt. 1986-1990 között az intézmény igazgatója volt, igazgatása alatt többször rendezett a színházban Harag György és Tompa Gábor.
1990-től tevékenyen részt vállalt az erdélyi magyar kulturális élet szervezésében, A Hét kolozsvári szerkesztője volt, valamint az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, közművelődési alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, majd a szervezet főtanácsosaként működött haláláig.
Az RMDSZ kötelékében az oktatási és kutatási minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője volt. 1991-től színháztörténetet tanított a Babeş-Bolyai Tudományegyetem színházi tanszékén.
Számos színháztörténeti kötetet, valamint több mint száz színházi és drámatörténeti cikket, tanulmányt publikált. Színházelméleti, dramaturgiai cikkeivel a romániai magyar színjátszás megújulásához, a hagyományok korszerű színházelméletben való feloldásához kívánt hozzájárulni.
Munkásságáért 1994-ben Julianus-díjjal, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíjával tüntették ki. 2000-ben megkapta a Román Köztársasági Érdemrend Nagy Tisztikeresztjét, 2001-ben Magyarország Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlassics Gyula-díját. Ezüstfenyő díjas, Magyar Örökség díjas és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja volt.
„Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú” – vallotta a nyugdíjasként is aktív életet élő Kötő József.
Krónika (Kolozsvár)

Érmellék: egy táj elfeledett élete
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Székely és magyar zászló használatáért bírságolt a Maros megyei prefektúra
Ötezer lejes bírságról szóló jegyzőkönyvet állított ki Csibi Attila Zoltán erdőszentgyörgyi polgármester nevére szerdán délelőtt a Maros megyei prefektúra két munkatársa, miután nem volt hajlandó eltávolítani a székely és a magyar zászlót egy helybéli főtéri épületről.
Elena Cormoș és Sipos Krisztián, a kormányhivatal két munkatársa a városházi irodájában kereste fel Csibi Attila Zoltán polgármestert, az erdőszentgyörgyi RMDSZ-szervezet elnökét, és arra kérték, hogy távolítsa el a szervezet Rhédey Claudia téri épületének homlokzatáról a székely és a nemzetiszínű zászlókat. Mivel Csibi ezt megtagadta, a hivatalnokok ötezer lejes bírságról szóló jegyzőkönyvet állítottak ki a nevére. Ebben az áll, hogy „Székelyföld és a magyarok zászlajának kitűzése” miatt Csibi kihágást követett el, amiért a zászlóhasználatot szabályzó 2001. évi 1157. kormányhatározat 24. cikkelye értelmében 2500 és 5000 lej közötti pénzösszeggel bírságolható. Esetében a legmagasabb pénzhatárt alkalmazták a prefektúra kiküldöttei.
Az erdőszentgyörgyi RMDSZ és a prefektúra közötti nézeteltérés nem új keletű. Csibi Attila, a helyi szervezet elnöke 2009-ben helyezte el a főtéri székház homlokzatán a román, magyar, székely, európai és szervezeti zászlókat, amiért Dan Tanasa feljelentése nyomán a prefektúra vizsgálatot indított az ügyben. A polgármester és Corneliu Grosu volt prefektus többször is tárgyalt a kérdésről, de a szentgyörgyiek a többszöri felszólítás után sem voltak hajlandók levenni a magyar zászlót. A nemzeti jelképek használata elleni eljárásra válaszolva Csibi tiltakozásként tavaly júliusban levett minden zászlót, és egy hónapra fekete gyászlobogót tűzött ki, így üzenve a nagyvilágnak az őket ért sérelem kapcsán. Augusztusban a zászlók visszakerültek helyükre, de hogy ne legyen támadható, a piros-fehér-zöld lobogót címeresre cserélték, amely nemzeti jelkép és nem országzászló.
Megkeresésünkre Csibi Attlia elmondta: a jegyzőkönyvben foglaltakat tizenöt napon belül meg fogják támadni a bíróságon. Ha veszítenek, akkor nem lesz más választásuk, kifizetik az összeget, de a zászlók a helyükön maradnak. Az elnök kiemelte: azon is gondolkodnak, hogy a zászlótörvényt is megtámadják, hisz az nem szabályozza egyértelműen az ország- és térségzászlók, valamint helyi jelképek használatát. Ugyanakkor a budapesti Kisebbségi Jogvédő Intézetet is értesítik az esetről.
A Maros megyei RMDSZ elnöke, Brassai Zsombor úgy értékeli, hogy a prefektúra lépése sérti a magyar közösséget és a jelképhasználatot, és lehet hogy az egész kérdést diszkriminációs ügyként kell felfogni és kezelni. A jegyzőkönyvben emlegetett paragrafusok más államok zászlajára vonatkoznak, nem jelképekre, tehát jogilag is sántít a kérdés, amelynek megtámadását mindenképp szükséges lépésnek tartja. Brassai megítélése szerint a magyarság szándékos zaklatásaként is értelmezhető a prefektúra mostani lépése, és nem érti, miért kell kovásznai hangulatot teremteni pontosan Maros megyében, ahol még huszonöt év sem volt elég az 1990. évi márciusi emlékek gyógyulásához, ráadásul ismét ugyanabban az időszakban próbálnak ismét szikrát kirobbantani a magyarság elleni piszkálódással.
Maros Megye Tanácsának alelnöke, Kelemen Márton politikai indíttatásúnak érzi a kérdést, és nem tartja normálisnak azt, hogy a jelképhasználatba politikai oldalról próbálnak beleszólni, ezért mindenképp támogatja Csibi Attila és az erdőszentgyörgyiek szándékát, hogy ezt a lépést megfellebbezzék.
Nagy Zsigmond alprefektus többször is kijelentette, hogy szerinte a székely zászló használata nem törvényellenes. Ezúttal arról kérdeztük a jogász végzettségű kormányhivatalnokot, hogyan minősítené a zászlótörvényt. Nagy Zsigmond elmondta: mivel a parlament még nem fogadta el, nem ismeri a készülő új jogszabályt, a még érvényben levőről viszont ő is úgy látja: nem egyértelmű, ezért szerinte a bíróságra kell bízni a kérdésben való döntést, ha hiszünk az igazságszolgáltatás függetlenségében. A zászlótörvénynek lehet érzelmi és jogi megközelítése is, úgy ahogy számos más törvény is van, amivel nem értünk egyet, ettől függetlenül be kell tartani őket – fűzte hozzá az alprefektus.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Nagyvárad magyar utcanevei
Nagyvárad - Kedd este nagy érdeklődés közepette a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében bemutatták Kordics Imre Nagyvárad fontosabb utcái 1940-1944 című könyvét.
A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében zajlott esemény A Magyar Kultúra Hete ünnepségsorozat részét képezte. Sajnos a példaértékű emberi nagyságáról, szaktudatásáról és szerénységéről ismert szerzőnek már nem adatott meg, hogy jelen legyen a Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar megyei szervezete és Biró Rozália szenátor által támogatott könyvének a bemutatóján, pedig egy olyan kötetet tett le az asztalra- mint ahogy a rendhagyó, szomorkás hangulatú bemutatón többször is elhangzott-, mely ott kellene legyen minden olyan váradinak a polcán, aki lokálpatriótának vallja magát.
A szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevében Kupán Árpád köszöntötte az egybegyűlteket, reményének adva hangot, hogy Kordics Imre más kéziratai is megjelenhetnek egyszer majd nyomtatásban. Mielőtt ismertette volna a kiadványt, Dukrét Géza, a PMBET elnöke tisztelgett Kordics Imre emléke előtt. Többek közt felidézte, hogy 1953-ban született Nagyváradon, itt tanult és élte le egész életét. Az 1980-as években kezdett el érdeklődni a pusztulásra ítélt magyar emlékhelyek, műemlékek iránt, az elsők közt felismerve, hogy az olaszi temető felszámolásával két évszázad magyar vonatkozású emlékei tűnnek el. Fényképeket készített, megörökítve a még meglevő értékeket, mely anyagnak egy része 1998-ban megjelent nyomtatásban. 1997-ben lett a Társaság tagja, Dukrét Gézával és Borbély Gáborral közösen óriási helytörténeti kutatómunkát végzett. Neki köszönhető például, hogy 1998. március 15-én a rogériuszi református templomnál új emlékhellyel gazdagodott az 1848-as forradalom emlékezete. Az utóbbi években a Rulikowszki-temető magyar szempontból értékes síremlékeit térképezte fel, a munka 80 százalékával elkészült. Tevékenységét számos díjjal, oklevéllel ismerték el.
Nincs biztosítva
A Patriumi füzetek sorozatban, gazdag fényképanyaggal megjelent kötet előszavát idézve, Dukrét Géza arra hívta fel a figyelmet: az utcanevek minden esetben az adott település társadalmi és politikai helyzetét tükrözik. Nemcsak a tájékozódás biztosítására szolgálnak, de emlékek felidézői, hagyományt őriznek, és eszmei értékek hordozói. A rendszer- és hatalomváltások esetén a régi utcanevek kicserélődnek, az új vezetés semmibe veszi a kisebbség nemzeti érzéseit. Hagyományos, praktikus utcanevek tűnnek el, az új rendszernek történelmileg és politikailag megfelelőek kerülnek előtérbe. Várad esetében is a 19. század második fele a hivatalos utcanévadás kora volt, amikor a már meglevő hagyományos és praktikus elnevezések mellett a nemzeti érzés került előtérbe. Ekkor az ismert és megbecsült személyiségek és események neveit használták fel. Az utcák egész sorát nevezték el olyan személyiségekről, akik közismertek és tevékenységük révén helytörténetünk megbecsült alakjai voltak. Városunk esetében a román hatalom két esetben szüntette meg a magyar utcaneveket, a trianoni diktátum és a második világháború után. Az 1989-es fordulatot követő 25 év alatt- minden erőfeszítés dacára- Nagyvárad magyar közösségének nem adatott meg az a lehetőség, hogy teljes mértékben éljen a törvény által biztosított jogával, vagyis ma sincs meg a számarányunknak megfelelő magyar utcaelnevezés.
A következő fejezetben a szerző rövid áttekintést nyújt a város történetéről, fejlődéséről, illetve bemutatja a főbb utcákat, régi elnevezésüket és az időközben bekövetkezett változásokat. Ezt követően az 1940-es névcsere utáni- mely visszaadta a magyarok önbecsülését, erősítette nemzeti öntudatukat- 93 jelentősebb utcanevet ismertet, összefoglalta a névadó személyiségek életét, munkásságát is.
Olvashatunk még a lakók és az utca kapcsolatáról, az elorzott utcanevekről, valamint porladó figurális domborművekről is.
Dukrét Géza úgy fogalmazott: míg a néhány évvel ezelőtt Nagy József Barna tollából megjelent Várad lelke- Nagyváradi magyar utcanevek című kötet csupán egy egyszerű statisztikai adathalmaz, felsorolás volt, a Kordics Imre könyve sokkal több ennél, hiszen bővíti helytörténeti tudásunkat, és az emberekről beszél szívhez szólóan.
A rendezvény végén többen megemlékeztek Kordics Imréről, két versajándékkal közreműködött S. Németh Katalin.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Felmentették Johannist korábbi összeférhetetlenségi ügyében
Jogerősen felmentette a legfelső bíróság szerdán Klaus Johannis államfőt egy korábbi összeférhetetlenségi ügyben, amelyet a tisztségviselők vagyonosodását ellenőrző korrupcióellenes hivatal, a Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) indított ellene.
Az ANI egy 2013-as jelentése szerint Iohannis Nagyszeben polgármestereként megsértette az összeférhetetlenségi szabályokat, mert két, önkormányzati tulajdonban lévő vállalat igazgatótanácsának is tagja volt. A polgármester tagadta, hogy a helyi piacokat működtető vállalat vezetésében részt vett volna, a víz- és csatornaszolgáltató vállalat pedig szerinte olyan regionális - több települést kiszolgáló - közmű, amelyre nem vonatkozik az összeférhetetlenségi tiltás.
Az ANI elmarasztaló jelentése ellen Iohannis panaszt emelt a gyulafehérvári táblabíróságon, amely elsőfokon az időközben államfővé választott Iohannis javára döntött. Az ANI fellebbezése nyomán az ügy a legfelső bíróságra került. A jogerős ítélet egy alkotmányértelmezési vitától mentette meg az országot, ugyanis ha összeférhetetlennek bizonyult volna, Johannist három évre eltiltották volna a köztisztségek viselésétől, és nem világos, hogy folytathatta-e volna államfői mandátumát az elnöknek kijáró mentelmi jogra és sérthetetlenségre hivatkozva.
Johannis összeférhetetlenségi ügye nemcsak egy számára kedvezőtlen ítélet esetleges politikai következményei miatt volt fontos: sok más polgármesternek van Johanniséhoz hasonló jogvitája az ANI-val. Az érintett polgármesterek szerint ellentmondás van a jogszabályok között: olyan törvény is van, amely előírja, hogy szerepet vállaljanak az alárendeltségükbe tartozó közművek igazgatótanácsában. Az államfő esetében hozott legfelső szintű ítélet az ő ügyeik elbírálásához is precedenst teremthet.
maszol/MTI

Székelyföldön már van önkéntes polgárőrség
Tudomásunk szerint az országban elsőként, és ha minden igaz, egyedülállóként tevékenykedik a Gyergyószentmiklósi Polgárőrég. Azonban ha Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő javaslatára ráharapnak, akkor a közeljövőben hamarosan több kisebb településen is alakulhatnak hasonló szervezetek, magyarországi mintára.
Nem bokszolók, nem birkózók és még csak nem is verekedősek. Egyetlen fegyverük a jelenlét. Védik a közrendet, javítják a közbiztonságot, és összefogják azokat az embereket, akik tevékenyen részt vennének ezen célok elérésben. Lassan két éve, az önkormányzat és a szervezet közötti együttműködési megállapodásnak köszönhetően működik polgárőrség Gyergyószentmiklóson. A látszatja megvan: ez idő alatt nagy mértékben csökkent a bűnözés az elmúlt évben, ez pedig az önkéntesek jelenlétének is köszönhető.
Kiből lesz a polgárőr?
Terepjárós, terepmotoros, lovas és gyalogos járőrözők teljesítenek önkéntes szolgálatot a polgárőrségnél. Segítenek a közterek felügyeletében, a játszótereknél, iskolák környékén, a mezőőrzésben. Rendszeresen egyeztetnek, együttműködnek a csendőrséggel, a helyi rendőrséggel a hatékonyság érdekében. Számuk egyre gyarapszik, a kezdetben jelentkezőknek (84 személy) immár többszöröse csatlakozott a szervezethez, mivel egyre több embernek fontos, hogy rend és békesség legyen a városban, javuljon a biztonságérzet.
gy évben 1289 munkaóra alatt autóval 5466 kilométert tettek meg. A gyalogos polgárőrök 360 órán át járőröztek, hogy megpróbálják megakadályozni a bűncselekményeket és elriasztani terveiktől a rendbontókat. A polgárőrök az őrség működésének másfél éve alatt jelentős hatékonysággal őrizték a terményt a mezőn, rendre utasították a külterületeken szemétkupacok tucatját lerakó lakókat, felvilágosítást tartottak a lakosságnak, takarítási akciót szerveztek, elutasították a környékünkön illegálisan letelepedett erdei gyümölcsöt gyűjtőket, segítettek biztosítani a rendet számos eseményen, városi rendezvényen.
Jó évet zártak
A jónak és a többnek mindig van helye – mondta Bajkó László, a Gyergyószentmiklósi Polgárőrség alapító tagja, vezetője, a civil szervezet 2014-es évi tevékenységére visszatekintve. Az elmúlt esztendőben a kitűzött célokat nagymértékben sikerült megvalósítaniuk. Több mint ezer munkaórát dolgoztak az önkéntes polgárőrök, közülük 40-en vettek részt aktívan a járőrözésekben, további 11 személy pedig közvetetten támogatta a szervezetet.
„A polgárőrég, mint civil szervezet, jól zárta az évet, amit elterveztünk, sikerült is megtenni. Szabadidejüket nem kímélve önkéntesen jelentkeztek szolgálatra a polgárőrök, áprilistól nagyon sokat voltunk közterületeken, külterületeken. A rendőrég, csendőrség jármű hiányát is próbáltuk ellensúlyozni, hiszen nekik nem áll rendelkezésükre olyan terepjáró, mint amivel mi rendelkezünk. Nagymértében sikerült felszámolni a külterületeken a szeméttelepeket, ezt fizikai munkával tettük. 24 órás telefonszolgálatot tartottunk fenn és egyre nyitottabbak a lakók a bejelentéseket illetően, ami bizalomról tesz bizonyságot”, sorolta a polgárőrség vezetője.
Emellett a szombati piacokon rendfenntartást vállaltak, különböző rendezvényeken is részt vettek, ahol szintén a közbiztonságot felügyelték. Jelen voltak az illegális erdei gyümölcs begyűjtés és kereskedelem visszaszorítását célzó akciókon és figyelemfelkeltő kampányt is folytattak a házalások, betörések és a rablások elkerülése érdekében. A 24 órás telefonszolgálatuk pedig különösképpen eredményesnek bizonyult, hiszen a lakosság olyan észrevételeket, bejelentéseket is tettek, amelyeket bizonyos okoknál fogva az állami szerveknek nem jelentették volna. A gyergyószentmiklósi Polgárőrség jó kapcsolatban van és folyamatosan együttműködik a helyi rendőrséggel és az állami rendőrséggel is.
Elkel még a támogatás
Az anyagi támogatottság kérdésében Bajkó László elmondta, hogy a munkájuk elvégzéséhez szükséges keret a támogatóiknak köszönhetően fedezve van. Legnagyobb anyagi segítséget a közbirtokosságtól kapják, emellett pedig mindig van néhány vállalkozó, aki havi rendszerességgel támogatja a polgárőrséget. Támogatási lehetőség ettől az évtől Hargita Megye Tanácsa részéről is érkezhet.
„Idéntől mi is pályázhatunk támogatásra, ugyanakkor a megyei tanács elnöke arról biztosított, hogy együtt megteremthetnénk az alapjait egész Székelyföldön a polgárőrségnek. Ugyanakkor örömmel vettük tudomásul Szabó Ödön képviselő úr kezdeményezését, remélve, hogy további támogatási lehetőségek is megnyílnak előttünk, mondjuk országos pályázatok formájában, hiszen a hatékony munkához szükség van néhány eszközre, de az önkéntesek fejlesztésére is”, fogalmazott Bajkó László.
Szabó Ödönnek tetszik az elképzelés
Amint az már portálunk hírül adta, Szabó Ödön, Bihar megye parlamenti képviselője törvénytervezetet készít elő, amely a polgárőrök munkáját szabályozza, segíti és utat szab az ilyen jellegű szervezetek működésére. Ezáltal valószínűleg olyan országos finanszírozási és védelmi lehetőségeik is adódnának a polgárőröknek, amelyekben eddig nem volt részük. Ötletének kivitelezéséhez a magyarországi gyakorlatot venné alapul, és a polgárőrség működése többnyire az önkéntes tűzoltókéhoz hasonlítana, azonban nem hagyná figyelmen kívül a gyergyószentmiklósi jól működő mintát sem.
Az országban elsőként Gyergyószentmiklóson létrejött polgárőrség idei célja között a továbbiakban is szerepel rablások és támadások visszaszorítása, a közbiztonság növelése. Az egyesület összefogja a tenni akaró állampolgárokat, igyekszik megteremteni a szervezett és célirányos cselekvés feltételeit és annak társadalmi hátterét a bűnmegelőzés, a bűnözés elleni fellépés, a gyermek- és ifjúságvédelem, a kábítószer-fogyasztás visszaszorítása, a környezetvédelem és a közlekedésbiztonság javítása terén. Tevékenységüket az önkéntesség és a törvényesség jegyében, az emberi jogok tiszteletben tartásával, ellenszolgáltatás nélkül végzik. Bárki lehet polgárőr, Gyergyószentmiklóson a 0755 394 633-as telefonszámon vagy a pazacivila@gmail.com e-mail címen lehet jelentkezni. Amennyiben gyergyói polgárőrök jelenlétére van szüksége, jelezze azt a 0726 123 776-os telefonszámon.
Csibi Márti
maszol.ro

Tankönyvírás közelről
Az új tanterv alapján elkészült két magyar ábécéskönyv egyikének mind a négy szerzője háromszéki, pontosabban kézdivásárhelyi. Olyan eszközt adtak a tanulók és a tanítók kezébe, ami szerethető, könnyen használható és a hétéves gyermek életkori sajátosságaira alapozva azokat a készségeket fejleszti, amelyekre később mindaz építhető, amivel az életben érvényesülhetnek – emelik ki munkájuk lényegét. Kocsis Annamária, a tankönyvíró csapat egyik tagja, 2014 szeptemberétől a Kovászna megyei magyar nyelvű elemi oktatásért felel, tanfelügyelőként is arra törekszik, hogy a kompetenciaalapú oktatást segítse Háromszék iskoláiban. A szakfelügyelővel arról beszélgettünk, milyen változásokat jelent az első osztályosok oktatásában az új magyar és román tanterv, illetve tankönyv.
Gyakran vádolják azzal a tankönyvírókat – és időnként nem alaptalanul –, hogy nincs kellő osztálytermi tapasztalatuk, a tudomány felől közelítik meg a tananyagot, olyan könyvet szerkesztenek, amely nem követi a diákok életkori sajátosságait, nincs összhangban a tanulók addig szerzett ismereteivel, és általában zsúfolt, túl sok és nehéz a feladatokban megfogalmazott követelmény. Az első osztályosok kezébe jókora késéssel, csupán januárban került Betűleső (marosvásárhelyi Kreatív Kiadó) és Betűvár (dévai Corvin Kiadó) szerkesztőiről ez nem mondható el, gyakorlott pedagógusok, akik nyelvészekkel, egyetemi tanárokkal együttműködve és saját tanítói tapasztalatukra alapozva választották ki a módszereket, szövegeket, feladatokat. A Kovászna megyei magyar tanítók közel fele-fele arányban választották a két ábécéskönyvet, a román elsős tankönyvek közül ellenben többen tanítanak a Kreatív Kiadó kiadványából. Ennek összeállításában szintén rész vett Kocsis Annamária (fotó), aki a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított huszonkét esztendőt, gyakorló irányító volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudománegyetem tanítóképzőjének kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatán, majd 2010-ben került Bukarestbe az oktatási minisztériumba, ahol a magyar óvodai és elemi oktatás országos felügyelőjeként dolgozott. Így csöppent a tanterv- és tankönyvírásba.
Kocsis Annamária elmondta, a minisztériumban azért vállalta el a tantervírást, mert látta, új szellemű csapat verődött össze, amely belátta, változtatni kell az I–IV. osztályban. Szerette ezt a munkát, de családi okokból hazajött. Az ingázás nem könnyű, és az ott kapott alacsony fizetésből nem tudta megoldani az utazgatást. Csernátonban iskolát igazgatott egészen addig, amíg felkérték, hogy vállalja el a tanfelügyelői állást. 2014 szeptemberétől végzi ezt a munkát, melyet nagyon szeret, de hiányolja a tanítást. Jár órát látogatni, így sokat van gyermekek és tanítók között, és reméli, még visszatér a tanterembe.
Gyakorlati tudásra van szükség
– Hogyan áll össze a tanterv? Mi alapján döntenek, hogy mi a cél, mi kerül be és mi nem? – Én úgy tartom, a tanítónak nem feltétlenül kell tudnia a tantervet, de ismernie kell. A korábbi tanterv korszerűtlen, már régóta nem használják a pedagógusok. Munkánk kezdetén az oktatási minisztérium oktatástudományi kutatóintézete kisebbségi osztályának csoportja kezünkbe adott egy tantervvázlatot, amelynek összeállításában felhasználták kutatásaik eredményeit. Uniós országok szakemberei közösen kidolgoztak egy alaptantervet, amelyet lefordítottak románra, ezt kaptuk meg, ezt az irányvonalat kellett követnünk. Ez az alaptervezet szabályozza a tantervet, erre építettük rá sajátos anyanyelvi jellegzetességeinket. A legfontosabb, hogy az új tanterv kompetenciaalapú, nemcsak tartalmi vonatkozású leírásokat tartalmaz, hanem a kompetenciák fejlesztésére vonatkozó útmutatókat is.
– Milyen készségek fejlesztését követi az új tanterv?
– Gyakorlati tudásra van szükség, ezért elsősorban olyan készségekről és képességekről van szó, amelyek a funkcionális nyelvhasználatra alapoznak azért, hogy fejlesszük a gyermekekben az önkifejezés képességét, hogy az élet különböző területein tudjanak már korai életkorban boldogulni. Fontos, hogy a gyermek értsen különböző jelrendszerekből, tudjon lépést tartani egy olyan világban, ahol nagyon sok minden függ a kommunikációtól. – Hogyan lehet ezt tanítani? Hogyan segíti ennek megvalósítását a tankönyv?
– Az eddigi tantervek és tankönyvek nem követték azt a négy általános célt, amit most négy alapkompetenciaként nevezünk meg: a szövegértést, a szövegprodukciót – vagyis a beszédet –, a szövegértő olvasást és az írásban történő szövegközlést. Az első lépéseket már az előkészítő osztályban megteszik ebbe az irányba, majd végigkíséri a diákokat egészen tizenkettedik osztályig. Az anyanyelvi oktatás és a kisebbségi gyermekek számára írt román tanterv tekintetében is úgy dolgoztuk ki a tantervet, hogy a ciklusok között ne legyen szakadás, ezért együttműködtünk az óvónőkkel, majd a tanárokkal, mivel már harmadik-negyedik osztályban megkezdődik egy új ciklus, és arra kell építeniük ötödikben.
– Hogyan készül egy tankönyv? Tudjuk, hogy mi a cél, milyen módszerek állnak rendelkezésünkre, de miként érjük el azt, hogy a tankönyv olyan eszköz legyen a gyermekek és a tanítók számára, ami segíti őket?
A módszertant, melyben leszögezik, hogy milyen követelmények, teljesítményleírók alapján kell szerkeszteni a tankönyvet, a minisztérium határozza meg. Az ábécéskönyv esetében megszabták, hogy ne csak a szövegértést és a betűtanítást kövesse, hanem hangsúlyt fektessen a másik két kompetenciára is, amelyek eddig háttérbe kerültek: a szövegértésre és a beszédprodukcióra. Fontos, hogy a kisgyermek beszédben helyesen használja anyanyelvét, ezt gyakoroltatni kell. Négyen voltunk a csapatban: Kisgyörgy Katalin óvónő, aki jelenleg előkészítő osztályos tanító a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, Vollancs Szidónia, a Petőfi Sándor Általános Iskola tanítónője, Kerekes Izabella a Nagy Mózes Elméleti Líceumból és jómagam. Az első témákat együtt dolgoztuk ki, majd felosztottuk a feladatot, ami sokrétű volt, hisz digitális és papíralapú tankönyvet is kellett készíteni. Arra fókuszáltunk, hogy legyen szövegközpontú, minden betű tanításakor egy-egy versből, meséből induljunk ki, melyek hangzó anyagként megjelennek a DVD-mellékletben is, színész által, nagyon szépen előadva. Igyekeztünk az életkori sajátosságoknak megfelelő szövegeket keresni, mondókákat, ritmusokat, a dallam, és nem feltétlenül a tartalom alapján választottunk. Fontos, hogy a gyermek hallja a szöveget, mondja együtt a felolvasóval, dobbantsa, koppintsa ki a ritmust. A szövegek mellé képekkel, jelekkel ellátott feladatokat válogattunk, amelyeket az elsős gyermek meg tud oldani, és segítik őt a szövegértésében. Ahogy gyűltek a hangok betűképei, a betűk, írtunk újabb szövegeket, kezdetben szóoszlopokat, rövid mondatokat, amelyeket a gyermek a már megtanult betűkészlettel és az újonnan tanult betűvel kiegészítve olvashat. Tanácskoztunk nyelvészekkel, fonológusokkal, egyetemi szakemberekkel, akik segítettek. Megvan a tapasztalatunk az osztályteremből, de szükséges a tudományos megközelítés is, például, hogy milyen sorrendben tanítsuk a hangokat és azok betűképét. Ez nagyon fontos, mert figyelembe kell venni a hétéves gyermek életkori sajátosságait a hangképzésben, a hang kitartásában. Tudnunk kell, milyen nyelvi ismeretekkel rendelkezhet egy hat-hét éves gyermek. Meg lehet tanítani mindent időnap előtt – de nem érdemes. Ha megfelelő időben visszük be az adott ismeretet, jól begyakoroljuk a gyermekekkel, maradandóbb tudást érünk el, mintha elsietjük a dolgot. Ezért tartom jónak az előkészítő osztályt, mert ott hangutánzással, hangleválasztással, kommunikációs gyakorlatokkal olyan készletet adnak a gyermek kezébe, amire könnyen rá lehet építeni a betűtanítást. – Változott-e az írástanítás módszertana?
– Előkészítő osztályban betűelemekkel ismerkednek a gyermekek. Ezeket A4-es lapra rajzolják, kirakják magokból, cérnából, drótból, gyakorolják a levegőben a nagy motorikus mozdulatokat, azután szűkítik kisebbre az alakzatokat. Az előkészítő osztály végére három centiméteres sorok közé írják a betűelemeket, elsőben viszont a hagyományos sorközzel szerkesztett füzetekbe kell írniuk. Azért, hogy a betűgyakorlás könnyen menjen, készítettünk egy írásgyakorló munkafüzetet, ebben nagyobb méretben írhatnak a gyermekek.
Román mint idegen nyelv
– A romántanítás tanterve mennyire áll összhangban a magyar tanterv célkiűzéseivel és módszereivel? Egyeztettek-e e téren a román tanterv készítőivel?
- Igen, ugyanígy együttműködtünk, ráadásul én mindkét tantervíró csapatban részt vettem. Magyar tanítók dolgoztunk együtt, de román anyanyelvű tanárral is egyeztettünk, olyannal is, aki magyar tagozaton tanítja a románt. Az új román elsős tankönyvben sok módszertani útmutató segíti a tanítót. Most először készült olyan romántankönyv, amely fejleszti a kommunikációt. Tudjuk, hogy Székelyföldön a gyermekek nem nagyon hallanak román szót, az iskolában kell a nyelvet megtanulniuk. Arra fektettük a hangsúlyt, hogy ne betanult szavakat, mondatokat, képsorokat mondjanak, hanem kerüljenek a szavak szövegkörnyezetbe, a funkcionális nyelvbe. Több mint harminc románórát látogattam meg a megyében az elmúlt két hónapban, és nagyon ügyes megoldásokat láttam. Például van, aki csak románul beszél románórán, ugyanúgy, mint az idegennyelv-tanításánál. Természetesen, az olyan utasításokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi következik, mit fognak tenni, el lehet mondani magyarul, különben meg is riadna a gyermek, mert nem érti. De ha a tanító megmutatja azokat a tárgyakat az osztályban, a folyosón, az udvaron, amelyekről tanulnak, és azt sokszor ismétli, mindig ugyanúgy, könnyebben megjegyzi a gyermek, mintha feladatként kapná, hogy otthon tanulja meg a szavakat. Ha például a tanító azt mondja, hogy „mergem afară” (kimegyünk), akkor a gyakorlatban is kimennek az osztályteremből, majd ugyanígy megnevezik, amikor visszajönnek. Nem szabad fordítani a szavakat, mondatokat, hanem a mutogatások, történések által kell megértetni, hogy mi mit jelent, így lesz része a szó, a kifejezés a gyermek beszédének. Fontos a jelen idejű igehasználat az első osztályban, csak másodikban kell áttérni a múlt időre és harmadikban a jövőre, egyébként a gyermek összezavarodik. Erre korábban nem figyeltek, eddig a tankönyvekben hátul volt egy szöveg, amelyben megvolt, hogy milyen szavakat, mondatokat kell használni, a tankönyvi képek olyan olvasatúak voltak, mintha szövegek lennének, és azt meg kellett tanulni. Otthon a szülő még rádolgozott, nyaggatta a gyermekét, hogy ugyanúgy mondja vissza, így sokan meg is utálták a román nyelvet. Olyan szavakat kellett megtanulni, amelyekkel a gyermek a tankönyvben lévő képen kívül sehol nem találkozott, nem értette, miért szükséges, így nem is maradtak meg az emlékezetében, legfennebb egy napig, amikor bemagolta. Ezt kellene megváltoztatni. A jelenlegi tanterv kidolgozza, hogy miből mennyit szabad, kell tanítani. Fontos az archaizmusok, regionalizmusok kerülése, s hogy csak azokat a szavakat használják, amelyek hozzáférhetőek számukra. Második osztályban – amikor kezdenek olvasni és írni – lényeges, hogy csak olyan szöveggel foglalkozzanak, amely közel áll hozzájuk, amivel az életben is találkoznak.
– Remélhető, hogy a tapasztalaton alapuló nyelvtanulás érdekében ezentúl többet mennek ki a kisgyermekek az osztályból, az iskolából, ismerkednek a környezetükkel, a várossal, a természettel, a különböző létesítményekkel?
– Éppen ez az egyik legjobb módszer: kivinni az osztályteremből és a valóságban megmutatni, körüljárni, megtapasztalni mindazt, amiről tanulnak. Például, ha románórán együtt megy el az osztály szánkózni, és ott románul szól hozzájuk a tanító, minden szónak megvan a gyakorlati szerepe, és a gyermek könnyen megjegyzi. Nem szavakat kell tanítani, hanem olyan módszert használni, hogy a gyermek észre se vegye: minden órán beépül három-négy új szó a szókincsébe. El kell felejteni azt a kifejezést a román nyelv vonatkozásában, hogy második nyelv vagy nem anyanyelv, el kell ismerni, hogy számunkra idegen nyelv a román, és eszerint tanítani. Ezt Gabriela Droc, az elemi oktatásért felelős országos felügyelő is megerősítette, amikor ősszel megyénkbe látogatott.
*
Bár említett tankönyvek sok jót hoztak az első osztályosok oktatásában, kérdés, mikor és milyen lesz a folytatás, hisz a második osztályban magyarból csak egy tankönyv készült el, s amíg nincs még egy változat, a minisztérium nem ír ki licitet, románból pedig még nincs kész a tankönyv. Harmadik és negyedik osztályban jóváhagyták az új tanterveket, jövőre meg kell jelennie a harmadikos könyveknek. Kocsis Annamária arra biztatja a tanítókat, tanulmányozzák a tanterveket a minisztérium honlapján, és minél többen vállalkozzanak tankönyvírásra, -szerkesztésre, mert jó, ha lehet választani. Igaza van, de a választhatóságnál is fontosabb, hogy minél hamarabb jusson el az igazi reformszemlélet az oktatás minden szintjére.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Elbukott az információbiztonsági törvény
Alaptörvénybe ütközik a kihirdetésre váró információbiztonsági törvény – mondta ki tegnap az alkotmánybíróság, egyebek között arra hivatkozva, hogy a tervezetet nem láttamozta a legfelsőbb védelmi tanács; ugyanakkor a jogszabály nem fogalmaz világosan, összefüggően, és nem lehet előrelátni hatásait.
A jogállamiságot is sérti, mert nem tartja tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a magánélethez való jogot, és sérti a levéltitkot. A törvény ellen az NLP nyújtott be óvást, noha szenátorai decemberben még megszavazták a jogszabályt, amelyről több civil szervezet úgy véli: jogalapot teremt a titkosszolgálatoknak, hogy bármilyen számítógép adataihoz bírói engedély nélkül hozzáférjenek. A Román Hírszerző Szolgálat az alkotmánybíróság döntése előtt próbálta megmenteni a törvényt, amelyre „az országnak és szövetségeseinek a számítógépes rendszerek elleni támadások kivédése érdekében van szüksége”. Tavaly két másik, a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó törvény is elbukott az alkotmánybíróságon, ezért a kormány – a párizsi terrorcselekményekre hivatkozva – új megfigyelési törvénycsomag elfogadását sürgeti.
Őrizetben a volt belügyminiszter
Félmillió eurós kenőpénz elfogadásával gyanúsítja Cristian David volt belügyminisztert a korrupcióellenes ügyészség, amely egy 2007 végén és 2008 elején lezajlott ügy miatt bűnvádi eljárást indított ellene. A liberális politikus ártatlannak vallja magát, de tegnap őrizetbe vették. Az ügyészek szerint az akkor hivatalban lévő tárcavezető – irodavezetőjén keresztül – megígérte egy üzletembernek, hogy közbenjár a Buzău megyei prefektusnál egy 15 hektáros telek visszaszolgáltatásáért. A restítúció meg is történt, és David 500 ezer eurót kapott, amelyet a belügyminisztérium épületében vett át. A vádhatóság szerint az irodavezető összesen 1,1 millió kenőpénzt kért, a nagyobbik rész sorsát nem részletezték, de közleményükből kiderül, hogy más személyek ellen is vizsgálódnak. Az akkori prefektus jelenleg a Buzău megyei tanács elnöke, de tisztségéből felfüggesztették, mivel december elején előzetes letartóztatásba helyezték egy másik korrupciós ügy miatt. A volt belügyminiszter ellen is folyamatban egy másik vizsgálat, amely tavaly kezdődött. Ebben azzal gyanúsítják, meghamisította vagyonnyilatkozatát, mert jövedelmével 60 ezer eurót nem tudott igazolni.
Megduplázzák a szakoktatást
A 2015–2016-os tanévben csaknem kétszer annyi szakiskolai osztály indul Kolozs megyében, mint tavaly, mert nagyon nagy a munkaerő-kereslet. Jelenleg 22 ilyen osztály van, szeptemberben 42 lesz, ugyanis 293 cég kért szakembereket. A döntést az üzletemberekkel, a szülők és diákok egyesületeivel egyeztette a tanfelügyelőség, és már szerződéseket is kötöttek a tanulók foglalkoztatására. Kolozs megyében mintegy 5000 nyolcadikos végez idén, és 196 kilencedik osztály indul.
Németország besegít
A német állam 750 ezer euróval járul hozzá a német tannyelvű romániai iskolákban oktató tanárok béréhez – tudatja a Romániai Németek Demokrata Fóruma (FDGR). A személyenként havi 50 és 100 euró közötti támogatást mintegy háromszáz tanítónak és 450 tanárnak a brassói Saxonia Alapítványon keresztül folyósítják; az összeget az oktatók heti óraszáma alapján számolják ki. A támogatás egy kisebb részéből továbbképzéseket szerveznek. A tanerőhiány akuttá vált a német tannyelvű iskolákban, mert a fiatalok jobban fizetett állásokat találnak az üzleti szférában. Ezért nemcsak a német nyelv, hanem a matematika, fizika, kémia német nyelvű tanítását is nehéz biztosítani. Martin Bottesch, a fórum elnöke elmondta: egyre több gyermek iratkozik német nyelvű iskolába, de egyre kevesebb a tanár. A német iskolák tanárhiányára Sorin Cîmpeanu oktatásügyi miniszter is kitért. Romániában 23 ezer diák tanul német nyelven – ezek között kisebbségben vannak a német anyanyelvűek –, és miközben a falvakon és kisvárosokban be kell zárni a német iskolákat, a nagyvárosokban egyre nagyobb az igény ezekre. A 2011-es népszámláláskor 36 ezren vallották németnek magukat Romániában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román–magyar vitafórum indul
Vox populi (A nép hangja) címen román-magyar vitafórum indul jövő hétfőn a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatának épületében. A kezdeményezők, Mădălin Guruianu és Cziprián-Kovács Loránd civil párbeszéd kialakulását remélik, olyan fórumot teremtenének, ahol megbeszélhetőek, megvitathatóak közös vagy éppen egymástól elválasztó dolgaink, a dialógus ugyanis a mellettünk élő nemzet jobb megismeréséhez vezethet, és talán szépen, lassan a gyűlölet is csitulhat – fejtették ki.
Szükség van ilyen fórumra, mert jelenleg az erdélyi, a székelyföldi társadalom politikai kommunikációja egyirányú, az óhajokat a politikai szervezetek képviselői fogalmazzák meg, ezek azonban nem mindig esnek egybe mindazzal, amit az itt élők valóban szeretnének. A politikum tulajdonképpen egyfajta tolmács szerepét tölti be, ám ők azt szeretnék látni, létezik-e más vélemény, más akarat is – fejtette ki Cziprián. Az egyetemi oktató hozzátette, a Vox populi nem a politikai döntések hozóinak, sokkal inkább az „elszenvedőinek” kíván lehetőséget nyújtani. Első körben a két közösség véleményformálói közül hívnak előadókat, kísérletnek is tekintik kezdeményezésüket, hogy kialakulhat-e párbeszéd a polgárok és a politikai alakulatok vezetői között. A vitafórum első találkozóját január 26-án, hétfőn 18 órától tartják, Sánta Imre református lelkész és Daniel Şanta osztja meg húszesztendős tapasztalatait a szokásokról, ünnepekről, hagyományokról, szó lesz március 15-ről és december elsejéről, a magyar, illetve a román kultúra napjairól, a Szent György Napokról, az együtt és külön ünneplés problematikájáról. A szervezők elképzelése szerint mindkét előadónak 15–15 perc áll rendelkezésére, majd a közönség szólhat hozzá, tehet fel kérdéseket legfeljebb egy percben, végül ismét az előadók mondhatják el véleményüket az elhangzottakról. A vita két nyelven zajlik, szinkrontolmácsolást pénz hiányában nem tudnak biztosítani, de a fordításról gondoskodnak, mindenki olyan nyelven szól, ahogyan jólesik – mondották, és kiemelték azt is: a belépés ingyenes, bárki részt vehet az eseményen. Az elképzelés szerint minden hónap utolsó hétfőjén tartják majd a Vox populit, a házigazda a továbbiakban is az egyetem lesz. Guruianu azt is leszögezte, bár mindketten a liberális párt színeiben politizálnak, ezt a fórumot civilként kezdeményezték, nincs köze a Nemzeti Liberális Párthoz. A viták azonban nem lesznek politikamentesek, ilyen jellegű témák, hozzászólások is helyet kapnak. Szándékuk szerint bármilyen téma megvitatható, tabuk nincsenek, csak a civilizált vitaformához ragaszkodnak, és a személyeskedést igyekeznek kizárni. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy magyar kilencedik osztályt veszíthetünk létszámhiány miatt
Elkészült Kolozs megye beiskolázási terve a 2015/2016-os tanévre
Valentin Cuibus Kolozs megyei főtanfelügyelő tegnap sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy elkészült a 2015/2016-os tanévre vonatkozó beiskolázási terv, amelyet jóváhagyás végett jövő héten küldenek el az oktatási minisztériumba.
A főtanfelügyelőtől megtudtuk: tavalyhoz képest 90%-kal nő a hároméves szakosztályok száma. Ami a magyar nyelvű szakképzést illeti, itt nincs semmi változás: megmarad a három szakosztály a Kolozsvári Református Kollégiumban, egy-egy osztály lesz a Szállításügyi Líceumban és Válaszúton (mezőgazdasági szakosztály). Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes elmondta: létszámhiány miatt elképzelhető, hogy nem indul magyar kilencedik osztály Szamosújváron az Ana Ipătescu-líceumban, ahol eddig is nagyon kevés gyermek volt, és az érettségi eredmények is kívánnivalót hagytak maguk után. A magyar elméleti líceumok osztályai megmaradnak.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

„Összevarrnák” a szálakat Hargita és Maros megye között
„Összevarrnák” az idő és a nem kimondottan magyarbarát rendszerek által elszakított infrastrukturális szálakat Maros és Hargita megye elöljárói. A két megyét jelenleg mindössze három aszfaltozott út köti össze, ezek számát szeretnék növelni, ugyanakkor a kövezett vagy földutakat is járhatóvá tennék.
„Az utóbbi évtizedekben annyira elvágták az infrastrukturális szálakat a két megye között, mintha két külön, egymástól határátkelővel elválasztott ország lenne” – utalt a Maros és Hargita megyét összekötő utakra Borboly Csaba.
A Hargita megyei önkormányzat elnöke elkeserítőnek és ugyanakkor természetellenesnek tartja, hogy a két megyét mindössze három aszfaltozott út köti össze: a Marosvásárhely–Csíkszereda 13A számmal jelzett országút Szovátánál és Parajdnál, a Szászrégen–Gyergyószentmiklós DN15-ös út Csobotfalvánál és Maroshévíznél, valamint a Segesvár–Székelyudvarhely 137-es út Héjjasfalvánál és Újszékelynél.
A negyedik, a bözödújfalusi tó partján kígyózó, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr közötti út elkészítése még várat magára. A hargitaiak majdnem a megyehatárig eljutottak a korszerű aszfaltszőnyeggel, a Maros megyei 2012-es „hatalomváltás” azonban zsákutcába terelte a túlsó oldalon startra kész projektet. „Mi mindegyre keressük a megoldásokat, de a szándékunk csak akkor erősödhet, ha van viszonzása is. Én azonban nem érzem Maros megyei kollegám, Ciprian Dobre pozitív hozzáállását” – fejtette ki lapunknak Borboly Csaba.
Bözödújfalu felé – csak apránként
A Hargita megyei tanácselnök ezzel arra célzott, hogy bár néhány éve sikerült közös nevezőre jutnia Lokodi Edit Emőkével, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével az utat illetően, a 2012-es helyhatósági választások után az új elnök, Ciprian Dobre törölte a prioritási listáról a megyeközi út felújítását.
Mindezt annak dacára, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben a Maros Megyei Tanács jóváhagyta a műszaki tanulmányt, majd 2012 áprilisában el is kezdte a közbeszerzési eljárást. Azonban a tanácselnöki szék elfoglalása után Ciprian Dobre egyik első intézkedése a bözödújfalusi tavat megkerülő és a Hargita megyei Körispatakra átvezető út törlése volt.
„Végül sikerült megértetnünk az elnök úrral, hogy ez a térség is fontosnak számít, és 2014 vége felé elkülönítettünk 2,8 millió lejt az út megépítésére” – mondta el lapunknak Kelemen Márton, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke. Számítások szerint az összegből mintegy két kilométernyi aszfaltot lehet teríteni a megye határáig vezető mintegy 13 kilométeres útszakaszra.
Kelemen azt reméli, ha évente egy-egy kisebb szakasszal megtoldják az utat, előbb-utóbb csak sikerül összekötni a két megyét és lerövidíteni a Marosvásárhely és Székelyudvarhely közötti távot. Az útra annál is inkább szükség van, mert nyári idényben lényegesen nő az amúgy is népszerű bözödújfalusi tó idegenforgalmi potenciálja. Az RMDSZ-es politikus annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy amennyiben beindul az aszfaltozás, kormányprojektbe is be lehetne építeni a fennmaradt szakasz elkészítését.
A világörökséget is közelebb hoznák
Mindkét magyar politikus hasonlóan fontosnak tartja a Szederjes–Erked–Székelyderzs 133-as megyei út korszerűsítését is, hiszen ezáltal a Maros vagy Brassó megye felől érkező turisták számára is „megnyílna” a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius erődtemplom. „Akkor pályázhatunk uniós alapokra, ha Maros megye vállalja a partnerséget. Eddig erre semmi biztosítékunk nincs” – fejtette ki Borboly Csaba.
A Marosvásárhely és a Gyergyói-medence közötti távolságot a két térség legszebb útja rövidíthetné le: a Szászrégent Gyergyóremetével a Görgény völgyén összekötő vonal. Valamikor ugyanis nemcsak szekerekkel és traktorokkal lehetett átkelni a hegyen, kisautók is jártak. Kelemen Márton szerint ma már a világ pénze nem lenne elég a modernizálására. Maros megyei oldalról a 153C jelzésű úton csak a királyi vadászkastélyáról híres Laposnyáig lehet aszfalton haladni, míg a gyergyóiak számára Remete jelenti a végállomást.
Az elképzelések szerint jó lenne rendszeresen kövezni és karbantartani a Bözöd és Gagy, Sóvárad és Siklód, Szolokma és Küsmöd, valamint Székelyvécke és Újlak közötti megyei vagy községi útszakaszokat is. Kérdésünkre, hogy a szálak „öszszevarrásában” Maros megye miért kullog a szegényebb Hargita megye mögött, Kelemen Márton úgy vélekedett: a szomszéd térség nemcsak kevesebb pénzből gazdálkodhat, de jóval rövidebb az úthálózat is, amelyről gondoskodnia kell.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Inasokat keresnek – Egy magyar osztály kerül veszélybe Kolozs megyében
Jóval több szakiskolai osztály indul a következő tanévben Kolozs megyében, derült ki a Valentin Cuibuș főtanfelügyelő által szerdán ismertetett beiskolázási tervből.
A főtanfelügyelő elmondta: a vállalatok részéről óriási igény van a szakosztályok indítására, 293 cég jelezte, hogy szakemberekre lenne szüksége, ezért a 2015–16-os tanévben 45 szakosztályt terveznek indítani a korábbi 25 helyett.
Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes szerint a magyar nyelvű szakiskolai osztályok száma nem változik.
Mint részletezte, továbbra is három 9. osztály indul a kolozsvári Református Kollégiumban, és egy-egy a megyeszékhely közlekedési szakközépiskolájában és a válaszúti szórványkollégiumban.
A főtanfelügyelő-helyettes arról is beszámolt, hogy jelen állás szerint egyetlen magyar középiskolai osztály indulása van veszélyben az alacsony gyereklétszám miatt. „Ebben az iskolai évben 24 középiskolai osztályunk működik, a beiskolázási terv a 2015–16-os tanévre 23 kilencedikes osztály indulását hagyta jóvá. Kolozs megyében összesen 623 magyar gyerek nyolcadikos” – mutatott rá a létszámgondokra Török Zoltán.
Elmondta, hosszas mérlegelés után úgy döntöttek, a szamosújvári Ana Ipătescu Gimnáziumban működő magyar osztály nem indulhat el jövőre, ugyanis itt a legkisebb a létszám, és a tanulmányi eredmények is elmaradtak az átlagtól. „Nem könnyű egy ilyen döntést meghozni, de 9. és 10. osztályban is húsz alatt van a diákok létszáma, és sajnos az érettségi eredményeket nem lehet összehasonlítani a kolozsvári iskolák eredményeivel” – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes.
Mint részletezte, Szamosújváron és környékén ugyan 69 gyerek van, de a korábbi évek tapasztalatai azt mutatják: mintegy 15 gyereket Kolozsvárra íratnak be a szülők. Szamosújváron a Petru Maior-iskolában indul magyar nyelvű osztály.
Török Zoltán elmondta: a minisztérium ugyan jóváhagyja a beiskolázási tervet, de ez nem jelenti azt, hogy amennyiben a szórványmegyékből érkező gyerekekkel meglesz a kellő létszám, nem lehet elindítani a hiányzó osztályt. „Küzdeni fogunk érte” – szögezte le Török Zoltán.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

A békességre törekvő ember
Meghalt Kötő József. Hamar ment el, majdhogynem észrevétlenül: gyors lefolyású betegségének adventi híre megülte a Születés ünnepét.
A megváltoztathatatlannal való szembenézés ügyetlenné tesz, hiába nem akarod: naponta Kötő Jóska szenvedésére kellett gondolnod. Az ünnep megoszthatatlan öröme napi teherként nehezedik rád. Meglep és megriaszt, mennyire személyessé tud válni a saját leheleted, amikor a szenvedő másikra gondolsz, akinek váratlanul akadozni kezdett és súlyossá lett minden egyes lélegzetvétele.
Valamikor a nyolcvanas évek utolsó harmadában találkoztam vele először személyesen, amikor a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként kísérletet tett arra, hogy fölvegyen a társulatba. Nem sikerült, de nem rajta múlott, engem viszont már az is lenyűgözött, hogy egyáltalán megpróbálta.
Később, a politikai változásokat követően kollegák lettünk mégis, nagyon rövid időre, őt ugyanis az erdélyi kultúra egésze iránti felelőssége a művelődés-szervezés irányába vitte. Elképesztő energiával és derűvel dolgozott, és azzal a mindig is irigyelhető hittel, hogy a legkülönbözőbb módon gondolkodók között létre lehet hozni a megértés, elfogadás és értelmes beszéd terét, bármilyen szűk és tünékeny legyen is az.
Középre állt, közvetített, indulatokat tompított: a közösség érdekét és boldogulását soha nem látta ellentmondásban levőnek az egyénével. Félek, magával vitte ezt a tudást. Nincs emlékem arról, hogy valaki is haraggal vagy keserűséggel emlegette volna őt előttem.
Ő tudott a legtöbbet az erdélyi színjátszásról. Bármit is tett volna, és nagyon sokat és sokfélét tett, a színháztörténeti kutatómunkát, számomra mindig bámulatos módon, soha nem árulta el.
Felfedezéseiről örömmel és lelkesedéssel számolt be, mint legutóbb is, a Színjátszó személyek Erdélyben megírásakor. Munkáját nemcsak hozzáértéssel, hanem szeretettel is végezte.
Embereket tartott számon, velünk élőket és eltűnteket, mert egymás figyelmes számon tartása tesz bennünket valóságosan emberré. Emlékszem, amikor Senkálszky Bandi bácsi, mint utóbb kiderült, utolsó születésnapján megkeresett és finoman figyelmeztetett kötelességünkre: vele együtt látogattuk meg a nagy öreget, aki szinte csak lélek volt már, olyannyira elfogyott a teste. Ezt a legutolsó, minden részletében megrendítő és valahogyan mégis boldog találkozást is neki köszönhetem.
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy aki a felebarátját abban segíti, miképpen Kötő József tette sokunkkal, hogy a szó legmélyebb értelmében ember legyen, bizony nagy dolgot visz véghez.
Előttem van derűje, finoman lehajtott feje és mosolya, tiszta, olykor majdhogynem gyermeki nevetése.
Az Evangélium a békességre törekvést a boldogság forrásának tartja. Szelíd örökség, a legfontosabbak közül való.
Visky András
Krónika (Kolozsvár)

Csipkeművészeti tárlat Udvarhelyen
Csipkék százai díszítik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum emeleti termeit – a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében nyitották meg az Erdélyi csipkék című tárlatot, amely a csipkeművészet legfontosabb központjait és technikáit tekinti át.
Számos érdeklődő vett részt a Székely Nemzeti Múzeum reprezentatív időszakos vándorkiállításának megnyitóján, amelyet korábban a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi közönség is megtekinthetett.
Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora elmondta, négy gyűjtemény anyagából származnak a kiállított csipkék, emellett a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményének darabjai is kiegészítik a tárlatot, egyebek közt egy vetett ágy, valamint a székelyszentkirályi csipkék. A muzeológus hozzátette, céljuk a kevésbé ismert technikák és csipketípusok ismertetése
A megnyitón két fiatal tehetség élőben mutatta be Székelyföld leghíresebb technikáját, a székelyszentkirályi csipkeverést. A nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában Erdélyben is nívós csipkeművészet élt a 17. századtól kezdődően, melynek összegyűjtésére, áttekintésére nem sok hangsúlyt fektettek eddig a múzeumok.
A mostani tárlat az erdélyi csipke főként 19–20. századi kultúrtörténetét illusztrálja. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett-áttört kézimunkák járultak ahhoz, hogy Erdély lakossága megkedvelje a csipkét.
A kiállítás e korai, Nyugat-Európából importált ritkaságokkal indít, majd áttér Erdély híresebb központjainak ismertetésére: torockói, segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki vert csipkék, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat-erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a 19. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára világít rá, de kitér egy háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek tüllhímzéseinek és terveinek ismertetésére is.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

A negyedszázad krónikája
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro

Megtűrten, magyarul Erdélyben
Tizennégy éve van érvényben az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogait szabályozó 215-ös számú helyhatósági törvény, de Székelyföldön kívüli településeken felszínesen vagy egyáltalán nem alkalmazzák. Az okokról nyelvi diszkrimináció ellen harcoló szakemberrel és kisebbségkutatóval beszélgettünk.
Összességében 324 erdélyi településen szavatolja az anyanyelv használatát a 2001-ben elfogadott, majd a 2013-ban módosított 215-ös számú helyi közigazgatási törvény. Románia 2008-ban ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amelynek vállalásai 2008. május elsején léptek érvénybe. Jogszabályokban tehát nincs hiány. Ha betartatnánk, és mi magunk is betartanánk a törvény előírásait, a magyarok lakta erdélyi települések zömében szabadon használhatnánk anyanyelvünket nemcsak iskoláinkban, hanem a polgármesteri hivatalokban és valamennyi helyi közintézményben. A törvényi szabályozás által biztosított széleskörű anyanyelvhasználat kívánatos állapotától azonban nemcsak a vegyes lakosságú megyékben és településeken, hanem még Székelyföldön is távol állnak. A központilag alárendelt különböző hivatalok és a többségi román önkormányzatok packázásain túl ez az állapot az erdélyi magyarság alulinformáltságával, a magyar politikai elit nemtörődömségével és közömbösségével, illetve az emberek kishitűségével magyarázható.
Büntetés nélkül nem megy
A törvény által védett anyanyelvhasználat akadályoztatásának legfontosabb fokmérője az Országos Diszkriminációellenes Tanács. A székelyföldi nyelvháború nyitányaként Hargita megyei, illetve háromszéki román szervezetek jelentettek fel megyei közgyűléseket és polgármesteri hivatalokat arra hivatkozva, hogy honlapjaikon nem szerepel minden román nyelven. Ez ébresztette rá az erdélyi magyar szervezeteket és magánszemélyeket a tiltakozás lehetőségére. A román médiában felkapott történetek a székelyföldi románok állítólagos diszkriminációjáról támpontot adtak a magyarok számára, hogy ők is jelentkezzenek a diszkriminációellenes tanácsnál a valóságban is megélt hátrányos helyzetük miatt. Az elmúlt években rengeteg beadvány érkezett magánemberek és civil szervezetek részéről – erősíti meg Asztalos Ferenc Csaba, a tanács elnöke is. „A hozzánk érkező panaszlevelek, és az általunk kivizsgált esetek nagy száma egyértelművé tette, hogy azokon a településeken, ahol nincs magyar polgármester, illetve a helyi közgyűlésben magyar többség, nem alkalmazzák a nyelvi jogokat szavatoló jogszabályt. Ez még azokra a Székelyföldön kívüli településekre is érvényes, ahol van ugyan magyar polgármester vagy alpolgármester, de a település szórványként él a többségi román települések között” – magyarázza az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke.
Eddig 64 erdélyi vegyes lakosságú településen indítottak eljárást, és hoztak valamilyen elmarasztaló határozatot. Első lépésként figyelmeztetik és megrovásban részesítik a vétkesnek talált helyi intézményt, illetve három hónapos határidőt adnak az észlelt szabálytalanságok kiküszöbölésére. Ha a megszabott határidőn túl sem változik a helyzet, pénzbírság következik. A büntetés ellen fellebbező helyhatóságot végül bírósági végzéssel kötelezik a nyelvhasználati jogok betartására. Az eljárás nem könnyű folyamat, a tanács azonban nem hátrál meg. Az eddigi eredmények biztatók, mert a megbüntetett polgármesteri hivatalok rendszerint beadják derekukat, másoknak pedig ez intő példa – magyarázza Asztalos Ferenc.
Kecskére a káposztát?
A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának romániai ratifikációja után ismét a kormány és a parlament elé került a 215-ös számú helyhatósági törvény. A jogszabály alkalmazásának felemás tapasztalatait 2013-ban a kabinet új rendelettel próbálta korrigálni, megnevezte a törvény alkalmazásért felelős helyi szerveket: megyei közgyűlés, prefektúra, polgármesteri hivatal. Asztalos Ferenc szerint az a legnagyobb gond, hogy vegyes lakosságú megyékben és településeken eddig is ezek a helyhatósági vagy kormányszervek nem alkalmazták a törvénynek a nyelvi jogokat előíró passzusait. Nem marad más hátra, mint résen lenni, és jelenteni a diszkriminációellenes tanácsnál a visszaéléseket, de a tanács időnként hivatalból is lép.
Persze nem minden esetben nyer, ezt jól szemlélteti annak a két román személynek az esete is, akik azért pereskedtek, mert nem tartották törvényesnek, hogy a magyarok lakta településen a polgármesteri hivatalba történő versenyvizsgán feltételként szerepelt a magyar nyelv ismerete is. A szilágyperecsenyi polgármesteri hivatal jegyzői székére pályázó Florian Mocanu például a legfelsőbb bíróságon nyert a tanáccsal szemben. A bíróság úgy ítélte meg, hogy egy helyi önkormányzat csak abban az esetben kérheti számon versenyvizsgatételként a magyar nyelv ismeretét, ha a jelentkezőt kommunikációs osztályra alkalmazzák. Asztalos ezt bírósági visszaélésnek tekinti, hiszen egyértelmű, hogy falusi önkormányzat nem tarthat fenn kommunikációs osztályt: a falu jegyzője igenis az a személy, aki a helyi polgárokkal tartja a kapcsolatot, következésképpen ismernie kellene a nyelvüket is.
A kutató szemével
A helyhatósági törvény eddigi be nem tartásának története nem újkeletű. A Kisebbségkutató Intézet 2007-ben azzal próbált segíteni a polgármesteri hivatalokon, hogy honlapjára minden olyan űrlap magyar nyelvű változatát feltöltötte, amelyek szabadon felhasználhatók a helyi hivatalokban. A törvény alkalmazásáról azonban átfogó kutatás eddig nem született.
Úttörő vállalkozásnak számít hát a Bálványos Intézet és a Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport tagjainak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) égisze alatt elkészített kutatása Románia és a nyelvi jogok a közigazgatásban – Helyzetfelmérés címmel. A BBTE Politikatudományi Tanszékének és a Sapientia EMTE Európai Tanulmányok és Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének oktatói – politológusok, szociológusok és jogászok – a kutatás keretében arra keresik a választ, hogy Románia milyen formában és mértékben biztosítja a magyarul beszélők nyelvi jogait. A kutatás arra is kitér, hogy az országnak milyen mértékben sikerült végrehajtania az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2012 júniusában a Nyelvi Charta romániai alkalmazása kapcsán megfogalmazott ajánlásait.
A 324 érintett erdélyi polgármesteri hivatal és hat megyei közgyűlés címére levélben, majd elektronikus postán, magyar nyelven, de kérésre románul is kiküldött, öt kérdést tartalmazó hivatalos levél arra keresi a választ, hogy a helyi önkormányzat magyarul is nyilvánosságra hozza-e határozatait és a gyűlés napirendjét? Milyen nyelven zajlanak a tanácsülések? Hány helyi intézményhez lehet írásban és szóban magyar nyelven fordulni? Hány magyarul tudó személy dolgozik az ügyfélfogadáson, ezek hány százaléka magyar?
Nincs pénz fordítóra
A kutatás valamennyi olyan erdélyi polgármesteri hivatalt górcső alá vett, ahol 20 százalék fölötti a magyarság részaránya. Mivel az adatok feldolgozása még zajlik, a kutatásvezető, Toró Tibor egyetemi oktató csupán néhány tapasztalatot tudott megosztani lapunkkal. A levelekre a megszólítottak mintegy 40 százaléka, azaz 131 polgármesteri hivatal válaszolt. A kutató szerint sok polgármesteri hivatalban nincsenek tisztában azzal, hogy egyszerű állampolgársági kérésre is kötelesek válaszolni, hivatalos felkérésre pedig annál inkább. A legtöbb válasz Székelyföldről érkezett, a legkevesebb olyan vegyes lakosságú megyékből, ahol sejthetően a legtöbb gond van a nyelvi jogok biztosítása terén.
Első látásra szembeötlő, hogy a tömbmagyar székelyföldi települések kivételével nem elterjedt a magyar nyelv használata a helyi közgyűlésekben. A törvény kimondja, hogy ha egy helyi tanácsnak legalább egyötöde egy kisebbséghez tartozik, ott a tanácsüléseken szabadon használható a kisebbség nyelve, azaz mindent fordítani kell: nemcsak a felszólalásokat, hanem a határozatok és jegyzőkönyvek szövegét is. Ezzel szemben ritkán alkalmaznak román–magyar tolmácsot, eddigi ismereteik szerint csak Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. Ha erre helyi igény mutatkozik, a legtöbb vegyes településen a közgyűlés valamelyik tagja vagy a polgármester, alpolgármester fordít. Rendszerint azonban az „úgyis mindenki tud románul” szlogen érvényesül.
Ismeretlen fogalom a magyar kérvény
Az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalat, hogy Erdélyben alig találkozni olyan polgármesteri hivatallal, ahol magyar nyelvű űrlapok is az állampolgár rendelkezésére állnak. Toró Tibor szerint a román nyelvű ügyintézés hagyományait még a kommunizmusból örökölte az erdélyi magyarság, és sokan negyed század elteltével sem tudnak megválni a berögződéstől, hogyha nem románul kérvényeznek valamit, sokkal lassabb és nehezebb az ügyintézés. A magyar nyelv térvesztésének tüneteiből is jól látható tehát, hogy az embereket nem bátorítják anyanyelvük hivatalos használatára. Sok polgármesteri hivatalban elkönyvelik, hogy mindenki tud románul, és ebbe a helyi magyar lakosság is belenyugszik. Toró szerint az erdélyi magyar politikum, elsősorban az RMDSZ felelőssége, hogy polgármestereit és alpolgármestereit rávegye a nyelvi törvények alkalmazására. Toró különösen rossz hatásúnak tartja, hogy a Székelyföldön – amelynek elsődleges példát kellene mutatnia – gyakran felületesen kezelik a nyelvi jogok alkalmazását. Innen kezdve a szórványtelepüléseken élőknek sokkal nehezebb a helyzetük.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Magyar Kultúra Napját ünnepelték Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán
Ünnepi műsorral és díjátadóval ünnepeltek csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. A verses-zenés összeállítás és kiállításmegnyitó mellett az esemény fénypontja a Pro Cultura Hungarica-díj átadása volt.
„Amit örökbe kaptunk, csak annyiban ér valamit, ha kihívásokkal teli világunkban is maradandóvá, nemzeti közösségünk felemelkedését elősegítő hajtóerővé tudjuk tenni. A kultúra nem valamilyen képzeletbeli vitrin mögött megbámulandó örökség, sokkal inkább aktivitás, a jelenben végzett tevékenység, állandó tanulás, befogadás és újrateremtés, amelyért sokszor meg kell dolgozni, sőt néha meg kell érte szenvedni, áldozatot kell hozni. A kultúra nemcsak az eddigi értékek csodálata, tisztelet, hanem a mindannyiunkban ott levő késztetés, hogy a dolgokat felemeljük. Csakis annyiban lehet valóságos jelentése, amennyiben részt kérünk belőle és hozzájárulunk ki-ki a maga képessége és tudása szerint” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
A csíkszeredai Lazarus-házban tartott ünnepségen Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő vehette át a Pro Cultura Hungarica kitüntetést. Az elismerést a térség épített és szellemi értékeinek megőrzéséért adományozta számára Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Zsigmond Barna Pál Soós Zoltánt a kultúra igazi felelősének nevezte. Rámutatott, hogy az elismerésben részesülő múzeumigazgató olyan ember, aki a magyar értékek őrzése mellett a román kultúra értékeit is vigyázza, és folyamatosan azt keresi, ami összeköt, nem azt, ami szétválaszt.
A laudációt Szarka Gábor konzul olvasta fel. Soós Zoltán 2002-től alkalmazottja a Maros Megyei Múzeumnak, annak igazgatójaként az intézmény fellendítője – hangzott el. „Rövid idő alatt nemcsak szakmailag tűnt ki, hanem Marosvásárhely román és magyar kulturális életének megpezsdítéséhez is jelentősen hozzájárult. Munkásságával a város, a Maros megyei magyarság, a Székelyföld olyan jól felkészült, következetes és elkötelezett személyiségévé vált, aki bátran kiáll a magyar ügyek mellett. Ezért is joggal élvezi közössége bizalmát. Kiemelt figyelmet fordít Marosvásárhely épített és szellemi értékeinek megőrzésére.”
Soós Zoltán úgy véli, hogy nagy felelősséggel jár ebben a kitüntetésben részesülni, és még nagyobb hittel kell továbbvinni a munkát. „Az ember egy idő után észreveszi, hogy amit csinál, azt figyelemmel is követik, és ebből kifolyólag is nagy felelősség. Az elején a múzeumi tevékenység kevésbé eredményezett konfliktusokat politikai vagy kulturális téren, aztán a Forgatagban megismertem, hogy tényleg milyen a magyar kultúráért harcolni egy olyan városvezetéssel, amely nem értette, hogy ennek mi a lényege, és ellenrendezvénnyel próbáltak megfékezni. Végül is sikerre jutottunk éppen azért, mert az elhivatottság és a munka meghozta eredményét. És sikerült elérni Marosvásárhelyen, hogy senki ne kérdőjelezze meg, hogy van a magyar kultúrának helye és ennek többnapos rendezvényt is tartson. Akkor van esélyünk, ha össze tudunk fogni. Nagyon hálás vagyok ezért a kitüntetésért, és hajrá, magyarok, menjünk tovább előre ezért a kultúráért, és ki ahogy tudja, szolgálja nemzetét!” – köszönte meg a kitüntetést Soós.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Juncker helyettese: oda kell figyelni a kisebbségekre.
Oda kell figyelnünk a kisebbségekre, hiszen ahogyan kezeljük őket, az azt mutatja rólunk, hogy mennyire tartjuk egymást tiszteletben a társadalmunkon belül – vélekedett Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke, aki szerdán részt vett az Európai Parlament Állampolgári jogok, bel-, és igazságügyi bizottság (LIBE) ülésén.
A minőségi jogalkotás, intézményközi kapcsolatok, jogállamiság és Alapjogi Charta témaköreiért felelős EU-biztos Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kérdésére reagálva fogalmazta meg álláspontját az őshonos nemzeti kisebbségeket illetően.
Az erdélyi politikus kérdésfelvetésében hangsúlyozta, hogy az elmúlt öt éves ciklusban az Európai Bizottság nem kezelte az elvárásoknak megfelelően az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét. - Annak ellenére, hogy az Európai Unióról szóló Szerződés és az Alapjogi Charta olyan lépéseket szorgalmaznak, amelyek egyenlő esélyeket teremtenek a többség és kisebbség számára, mégis számos tagállamban az őshonos kisebbségek másodrendű állampolgároknak érzik magukat. Számos akadályba ütköznek az igazságszolgáltatás, az egészségügy vagy az oktatás területén, továbbá olyan alapjogaik sérülnek, mint a magántulajdonhoz való jog – mutatott rá a képviselő.
Sógor Csaba Frans Timmermanstól azt kérdezte: mit gondol, szükséges lenne-e a tagállamokon számon kérni utólag is – ne csupán a csatlakozáskor – a koppenhágai kritériumokat? Az RMDSZ-es politikus szerint egy ilyen ellenőrzési mechanizmus biztosítaná, hogy az EU-ban élő őshonos nemzeti kisebbségek által képviselt sokféleséget tiszteletben tartsák a tagállamok, ahogyan azt az Európai Unióról szóló Szerződés is kéri.
Az EU-biztos válaszában elmondta: az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezeten belül (EBESZ) foglalkozott a kisebbségek kérdésével és úgy véli, ezekre a csoportokra – különösen a romákra és szintikre – az EU-nak is oda kell figyelnie. Timmermans hangsúlyozta: ami a jogállamiságot illeti, minden jelenleg rendelkezésre álló eszközt meg fog ragadni annak érdekében, hogy párbeszédet kezdeményezzenek vagy akár eljárást indítsanak konkrét kérdésekben azokkal a tagállamokkal szemben, ahol erre szükség mutatkozik.
maszol.ro

Hallgassuk meg végre
Hallgassuk meg végre Kötő Józsefet, legalább most, amikor a halál elragadta őt tőlünk. Kötő Józsefnek az volt a nagy gondja, és többször is emlegette ezt: hogy a romániai tanügy alattvalókat nevel még most is – két évtizeddel a híres decemberi fordulat után, amikor elűzték, majd kivégezték a nagy romániai diktátort, akinek csak alattvalókra volt szüksége. Az alattvaló most a román nacionalizmus kiszolgálóját jelenti.
Kötő József azért mondott le önként a tanügyi államtitkári tisztségéről, mert nem tudta elviselni azt, hogy bár szinte mindegyik új tanügyminiszter hivtalba lépése után egy-egy új tanügyi törvény jelenik meg: változtatnak itt-ott valamicskét, úgy szemkizsúrásból, de a rendszer változatlanul ugyanaz marad, ugyanúgy működik, mint a diktatúrák idején. És ami a legfájdalmasabb: sokoldalúan képzett analfabétákat nevel – akik profi munkanélküliek lesznek. Nincs rájuk szükség a mai világban, a piacgazdaságnak csúfolt, intézményesített korrupció körülményei között. Az lenne az ideális, ha az iskolából és az egyetemről olyan végzettek jönnének, akik értenek valamihez, képesek arra, hogy tegyenek is valamit azért, hogy egy más világ legyen itt, hogy másképpen éljünk ebben az országban. Ne pedig az történjen, hogy ha valaki ért valamihez, és cselekedni akar, akkor veheti a sátorfáját, mert külföldön tágasabb. Ez az, ami nagyon fájt Kötő Józsefnek, s amiért önként távozott a tanügy vezetésében betöltött magas tisztségből.
Érthető is, mert Kötő József a diktatúra legsötétebb éveiben is vállalta a cselekvést. Húsz évig volt irodalmi titkára a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és a diktatúra bukását közvetlenül megelőző években – 1885-től kezdve öt éven át - ő volt a Kolozsvári Magyar Színház igazgatója. S a legnagyobb érdeme, hogy ezekben az években, a cenzúra legintenzívebb működése ellenére is megtartotta a közönséget: a kolozsvári magyarok továbbra is bizalommal és szeretettel jártak színházukba, otthon érezték magukat benne - ami nagy szó! Sőt Kötő József még arra is képes volt, hogy pályára helyezzen olyan erőteljes – és nehezen kezelhető - művészi egyéniségeket, mint Tompa Gábor, akinek az első és rendkívül újszerű rendezései, gondoljunk csak a Buszmegállóra pontosan ebben az időszakban kerültek színre.
De Kötő József mintha arra született volna, hogy mindig a nehezebbet válassza, és azt vigye sikerre. Hallgassuk meg végre, és tanuljunk tőle!
Zsehránszky István
maszol.ro

Kosztándi Katalin és Kosztándi Jenő laudációja
Az idei Háromszék Kultúrájáért Díjat a kézdivásárhelyi művész házaspár: Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin veheti át. A szervezők arra a megtisztelő feladatra kértek, hogy én mondjam a díjazottak laudációját. Ami személyi érintettségem okán nem könnyű feladat.
Érintett vagyok, mert Katica néni és Jenő bácsi tanáraim voltak a kézdivásárhelyi rajziskolában. Ők „fertőztek meg” művészettel, az ő irányításuk és példájuk hatására döntöttem a művészeti pálya mellett. Később is irányítóim, mentoraim voltak a kiváló Vetró házaspárral egyetemben. Egykori tanáraimat laudálni nehéz feladat azért is, mert hogyan tudhatnék én pár perc alatt dicsérni két olyan embert, akiknek nemcsak a hivatásomat, de talán a világnézetemet is köszönhetem? Hogyan lehet belesűríteni egy laudációba azt a sok törődést, amit rám pazaroltak, azt a sokszínű tudást, amit nekem átadtak?
Én őket mindenekelőtt pedagógusként látom, mert így jelentek meg az életem képernyőjén akkor, amikor a legfogékonyabb az ember: gyermekkorban.
1972-ben kerültem a frissen alapított kézdivásárhelyi rajziskolába, egy igazi boszorkánykonyhába, ahol a színek, formák, vonalak világa elvarázsolt, és velük egy életre szóló barátságot köthettem. Ennyi év távlatából világosan látom, hogy ennek az életre szóló barátságnak egyetlen fontos komponense van: a tanár. Az a tanár, aki logikusan, következetesen, módszeresen magyaráz, de mondandóját mindig humorral és kreativitással fűszerezi. És az az oktató, aki a tananyagot maga is gyakorolja: mi, kisdiákok az órákon átadott tudást rögtön láttuk testet ölteni a Jenő bácsi vásznain és a Katica néni akvarellpapírjain, szénrajzain. Én, ha a szívemet kibeszélem, sem tudom elmondani, hogy mit jelentett nekünk ez! Mennyire fontos volt, hogy a színek lélektani hatását vagy a kompozíciós erővonalakat, egyszóval az órán tanítottakat rögtön viszontláttuk a múzeum kiállítótermeiben vagy tanáraink műtermében a festőállványon. És mennyire fontos volt számunkra, hogy a technikai tudás mellett módszeresen kaptuk az elméleti felkészülést is esztétikából, művészettörténetből, de pszichológiából is. És mindezt igen magas szinten, nagyon korszerűen átadva. A sors úgy hozta, hogy nekem sikerült képzőművésszé lennem. Ennyi év távlatából is elmondhatom, hogy az egyetemen sem kaptunk különb, jobb képzést, mint akkor, a hetvenes évek elején a kézdivásárhelyi kantai gimnázium harmadik emeletén a rajzteremben! Ma sem tudom megmagyarázni magamnak, honnan volt a Kosztándi házaspárnak annyi energiája, lelkiereje, hogy tudását olyan önzetlenül adja át tanítványainak, és műveikben, alkotásaikban is maradjon elégséges töltet. (A vizuális nyelv a kommunikáció egyik formája: ha elmesélek egy képet, egy rajzot, egy szobrot, nem biztos, hogy meg is tudom alkotni! Ezért nagyon kevés azon jó művészek száma, akik jó pedagógusok is. A nagy művész és a legendásan jó művésztanár nagyon ritka.) Tudtuk, láttuk gyerekszemmel, hogy a művészetből nálunk megélni nem lehet. Muszáj tanárkodni, kirakatot rendezni, önképzőkört vezetni vagy múzeumban dolgozni, és „mellette” lehet alkotni. Sokszor a munkanap, az órák után már alig marad az embernek ereje. Hogy még egy fárasztó nap után alkotni is? Hogyan bírták művésztanáraink ezt a nagy munkát: a maximumot nyújtani órákon is és a műteremben is? Én sok év távlatából kezdem sejteni a választ: volt bennük szeretet! Szeretet diákjaik és az emberek iránt. És volt szeretetből táplálkozó elhivatottság a művész szakma iránt. A mondanivaló kikívánkozott. Az igazi művész a kor pulzusán tartja a kezét. Nemcsak szépet kell modani, hanem az igazat, a valódit is. „Aki alkot, visszafelé nem tud nézni. / S ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / Míg felzárkózik mögé a világ.” (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) Az önképzőkörök, szakórák sokszor este későn végződtek, és nekünk, kisdiákoknak valahogy nem akaródzott hazamenni! Nemegyszer volt olyan, hogy Jenő bácsit, Katica nénit hazakísértük, mert volt erejük, kedvük az utcán menve, bandukolva is tanítani: tőlük tudjuk, hogy miért lehet szép a málladozó vakolat a házfalakon, a ködbe vesző zúzmarás fasor, egy autóbuszra váró ember sziluettje, Giacometti szobrai, Mattis-Teutsch János Lélekvirágai, az udvarterekből kiszűrődő est fényei... Tanáraink ontották a tudást, a jókedvet. A korrektúrákat anekdotákkal, adomákkal fűszerezték, ma is emlékszem a legendás Miklóssy Gáborhoz fűződő történetekre, amelyeket Jenő bácsi nemcsak jól adott elő, hanem szellemesen alkalmazott is rajtunk, tanítványain. És akkor méltatlanul hagyom a végére a Kosztándi házaspár képzőművészeti életművét, amely most kezdi megkapni az őt megillető előkelő helyet az erdélyi képzőművészetben. Most kezdenek szerveződni azok az összegző kiállítások és a kísérő katalógusok, amelyek feltérképezik az elmúlt 70–80 év erdélyi művészetét. És kedves tanáraim ott vannak műveikkel az őket megillető előkelő helyen. A gyermekkori elfogultságomat félretéve, a kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú és emberközpontú! Kovászna Megye Tanácsa nevében nagy tisztelettel és szeretettel átadjuk Kosztándi Katalinnak és Kosztándi Jenőnek a Háromszék Kultúrájáért Díjat! Kívánunk erőt, egészséget, soha ki nem fogyó ihletet és alkotókedvet, hogy még sokszor örvendeztessenek meg bennünket mély emberszeretetből fakadó művészetükkel.
Vargha Mihály,
a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szimbólum vagy reklámzászló?
Szerdán a prefektúra ötezer lejes bírságot rótt ki Erdőszentgyörgy polgármesterére a helyi RMDSZ-székházra kitűzött székely zászló, illetve magyar lobogó miatt. Csibi Attila polgármester azonban a bíróságon szándékszik megtámadni a büntetést, és kijelentette, a zászlók a helyükön maradnak. Kincses Előd ügyvéd jogi szempontból kommentálta a székelyzászló-ügyet.
– A székely zászló használatát két jogcímen próbálják megakadályozni. Az egyik, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 30 ezer lejjel való megbüntetésekor alkalmaztak, az, hogy a székely zászló reklámzászló. Tudniillik Sabau Pop Olimpiu, aki képzett jogász, a feljelentésében, amelyben azt kérte, hogy állítsák helyre a törvényes rendet, meg sem kísérelte azt állítani, hogy a székely zászló használatát a román zászlótörvény szabályozza, mert az kizárólag a román állami zászló és más államok zászlóinak a középületekre való kitűzésére vonatkozik. Ezért jött azzal az elmélettel, hogy reklámzászló.
Ugyanezt az álláspontot képviselte, vagyis reklámzászlónak nevezte a székely zászlót Ilie Bolojan nagyváradi polgármester is, amikor Tőkés Lászlót megbüntette, bár ő csak megrovásban részesítette, tehát korántsem fogott olyan vastagon a ceruzája, mint a marosvásárhelyi illetékeseknek. A reklámzászlót abban az esetben lehet kitűzni, ha azt helybenhagyja a polgármesteri hivatal, és egy bizonyos illetéket fizet az állandó használatért.
Ezt az álláspontot, vagyis hogy reklámzászló, nem cáfolta a Marosvásárhelyi Bíróságnak az a tavalyi határozata, amely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács büntetését 30 ezer lejről megrovásra változtatta. Ez ellen a törvénysértő ítélet ellen holnap nyújtom be a fellebbezést.
Az erdőszentgyörgyi esetben viszont nem reklámzászlónak tekintik a székely zászlót, és a büntetést a 2001. évi 1157-es számú kormányrendelet alapján szabták ki, amely az állami zászlóknak a középületeken és hivatalos alkalmakkor való használatát szabályozza. A vonatkozó 24. szakasz g pontja, amelyre hivatkoznak, azt mondja, hogy a román vagy egy más állam zászlajának a kitűzése, anélkül, hogy betartanák a hivatalos méreteket, kihágásnak minősül, és büntetendő.
Viszont egyértelmű, hogy a székely zászló nem más országnak a zászlaja, tehát ez a törvény nem vonatkozik rá.
– Ugyanúgy nem vonatkozik az Erdőszentgyörgyön kitűzött magyar zászlóra sem, mert az sem a magyar állam hivatalos lobogója.
– Mivel ez a zászló nem azonos a magyar állam zászlajával, azért sem lehet megbüntetni. Ha elfogadjuk, hogy a zászlótörvény alapján minden olyan zászlót, amely nem egy ország hivatalos zászlaja, tilos kitűzni, akkor nem lehet sem az ENSZ- lobogót, sem az Európa Tanácsét, sem a Vöröskeresztét kitűzni.
Egyébként a jogi egyetemen már első éven megtanítják, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad.
Ezeknek a zászlóknak a kitűzését semmilyen törvény nem tiltja
– Ezeknek a zászlóknak a kitűzését semmilyen törvény nem tiltja. A büntetés kiszabóinak figyelmébe ajánlom az Európai Emberjogi Bíróság legfrissebb joggyakorlatát, amely tavaly szeptemberben Magyarországot 4.000 euróra büntette, mert Vajnai Attilára, a posztkommunista Munkáspárt főtitkárára és egyik munkatársára büntetést szabott ki a vörös csillag, illetve a sarló és kalapács, tehát két, a magyar büntető törvénykönyv által tiltott jelkép kitűzése miatt. Az Európai Emberjogi Bíróság, annak ellenére, hogy kifejezetten büntetőjogi tiltást szegtek meg az illetők, 4.000 euró kifizetésére kötelezte Magyarországot, azzal az indokkal, hogy korlátozták a véleménynyilvánítás szabadságát.
Kérdem én, ha Románia a székely zászló használatát, amelyhez nem tapad vér, amelynek nevében nem gyilkoltak meg rengeteg ártatlan embert, és amelynek használatát semmilyen törvény nem tiltja, üldözi és bünteti, mekkora büntetésre számíthat? Annál is inkább, mert az Európa Tanács ECRI (Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság) tavalyi jelentése elmarasztalta Romániát, mert vitatja a Székelyföld létezését és üldözi a székely zászlót. Tehát ez is súlyosbító körülmény lesz Románia elbírálásában. Nem beszélve arról, hogy azok a székely szimbólumok, amelyek a zászlóban fellelhetők, 1603-ban már szerepeltek Székely Mózesnek, az egyetlen székely származású erdélyi fejedelemnek a címerében. Tehát szó sem lehet reklámzászlóról.
Románia miniszterelnöke a székely és összmagyar szimbólumok reklámozója?
– Visszatérve a reklámzászlóra: Victor Ponta miniszterelnök a tavaly nyáron a Nyergestetőn a székelyek és a magyarok zászlaja mellett tartott beszédet…
– Ha ezek reklámzászlók, akkor Románia miniszterelnöke a székely és összmagyar szimbólumoknak a reklámozója. Ez is elég furcsa következménye lenne annak az aberrált álláspontnak, hogy az ötszáz éves szimbólumokat tartalmazó székely zászló tulajdonképpen reklámzászló. Az is érdekes, hogy a miniszterelnököt nem zavarta a székely zászló, szemben az általa kinevezett prefektussal!
Nem beszélve arról, hogy akkor, amikor Hargita megye címerét a Marosvásárhelyi Táblabíróság törölte, megváltoztatva a címer törvényességét elismerő Hargita megyei törvényszéki határozatot, úgy érvelt, hogy az aranyszínű nap és a hold székely szimbólumok, és mivel Hargita megyében nemcsak székelyek élnek, kizárja a más nemzetiségűeket, ezért megsemmisítette a Hargita Megyei Tanácsnak a címerlétrehozásra vonatkozó határozatát. Tehát ebben az esetben székely szimbólumokról van szó. Ha pedig a székely zászló használatát meg kell akadályozni, akkor a román igazságszolgáltatás szerint már nem székely szimbólum, hanem reklámzászló.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Álmatlan könyv
Szilágyi Júlia kötetének bemutatójáról
"Nem őseim vallása jelölte ki helyemet a világban, hanem az őseim története, pontosabban történetei, ahogy Thomas Mann mondatja ki Józseffel azt, amit a kultúrák teljességével azonosít. Más szóval az egyetemességgel. Egyfajta védelemmel, amelyre mi, emberek mindnyájan rászorulunk. Valahányszor nézegetem viharvert családi képeimet, ez az elvontnak tűnő egyetemesség megelevenedik, mint korok, nemzedékek, nők és férfiak, öregek és gyermekek szétszakított közössége. Mint egyénekre bomló sorsunk.
Akarom, hogy halottaim túléljenek" – olvasható Szilágyi Júlia Álmatlan könyv című, szerda este Marosvásárhelyen is bemutatott memoárkötetének fülszövegeként.
A könyvbemutatóra a Látó szépirodalmi folyóirat Irodalmi Játékok című, legutóbbi estjének keretében került sor a G. Café-ban, teljes telt házas közönség előtt – a szerzővel Láng Zsolt, a Látó szerkesztője és Balázs Imre József, a szóban forgó kötet kiadója, szerkesztője, a szerző legkedvesebb tanítványa beszélgetett.
– E kötet esetében nem a saját műfajomban dolgoztam, olyan területre merészkedtem, amely sokkal személyesebb mindannál, mint amit eddig írtam – mondta a szerző a beszélgetőtársak kérdéseire adott válaszaiban. – Köze van az esszéhez és a prózához is, nincs e kettő között olyan nagy távolság, mint azt a rendszerező elme elvárná. Az irodalom a szabadság egyik privilegizált területe. E könyvben a gyerekkorom egyik szakaszáról írok. Egy háború kortársa voltam. Hogy érezte magát a gyerek azokban az időkben? Hiszen a gyerek kíváncsi és érzékeny lény, aki tanulja a világot. Én is tanultam a világot, majd írtam e tanulásról az irodalmi beszédnek abban a módjában, amit esszének nevezünk. Az esszé próbálkozást jelent, e kötet is próbálkozás, kísérlet.
Abba a korba érkeztem, amikor egyes emberek szükségesnek érzik, hogy leltárt készítsenek az életükről. És a kezdést a gyermekkor jelenti: vissza kellett mennem az időben addig a pillanatig, amikor elkezdtem tudatosan szemlélni a világot. Csak itt egy felnőtt próbálja rekonstruálni azt, amit a gyermek élt át. De ezt nem nevezném kutatásnak. Szerencsém volt, hogy olyan családban nevelkedtem, amelyben az emberek sokat beszéltek, vitáztak és emlékeztek. Központi figurája ennek az anyai nagyapám, aki rendkívül erős egyéniség volt. A közeg, a nemzedékek viszonya olyan periódusra esett, amikor a hagyománytisztelő nagyszülői pár gyerekei már teljesen más korban éltek. És ahogy jöttek az emlékek, úgy tolakodott előtérbe a nyelvük is. A nyelv családfüggő, környezetfüggő volt, és helyzetet, jellemet is rekonstruálni próbál. Ugyanakkor nehezen tudom elválasztani azt, amit átéltem attól, amit megértettem.
Noha sok szomorú emlékem is van, ez nem egy nyomasztó könyv. Gyereklélekkel egyszerre tapasztaltam meg a legjobbat és a legrosszabbat abból, ami az emberekben van. Ez életre szóló tanulság volt. De nem vesztettem el a hitemet az emberekben. Reálisan látom a világot, és erre a derűre akkor is szükség van, amikor rettenetes dolgok történnek, és a lélek védekezik. Mert a derű az egyik legjobb mód arra, hogy ne essünk kétségbe – mondta Szilágyi Júlia a felolvasással is gazdagított esten, amelyen számos, további gyerekkori emlékről, a háborús idők okozta traumákról, a kettős identitásról, a diszkriminációról, a második világháború alatt a család zsidó tagjait mentő keresztény családtagokról is szó esett, majd dedikálással és további beszélgetéssel zárult a Látó 53. alkalommal megszervezett irodalmi estje.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

A 25 évvel ezelőtti eseményekről emlékeznek meg Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az RMDSZ egyedi eseménysorozattal készül megemlékezni a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi eseményekről. A szervezők 2015. március 20-án, az érdeklődőket az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítással, a személyes vallomásokat, megéléseket tartalmazó bővített és újonnan kiadott Fehér-könyv bemutatásával, illetve egy átfogó kerekasztal-beszélgetéssel várják, amelyen helyi politikusok, történészek, a '90-es években aktív szerepet vállaló személyiségek szólalnak meg, történeteiket, tapasztalataikat megosztva a jelenlevőkkel is.
„Az emlékezésre, az események felidézésére azért van szükség, hogy az 1990-es márciusi események soha többé ne ismétlődjenek meg, hogy azoknak az erőknek, amelyek a változást, a fejlődést nem tudták elfogadni, és kiprovokálták a '90-es márciusi magyarellenes pogromkísérletet, soha ne legyen ismét lehetőségük ilyen típusú megnyilvánulásokra. A két közösségnek együtt kell a tanulságokat levonni” – hangsúlyozta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

Kettős ünnepség volt Lippán
Szerdán a lippai Hildegardis Ház tárgyaló termében fokozott érdeklődés mellett, mintegy 25 résztvevővel tartotta meg jubileumi ülését a helybeli Degré Alajos Olvasókör. Czernák Ferenc fő szervező üdvözlő szavait követően megemlékezett a Magyar Kultúra Napjáról, vagyis a Himnusz szövegének a befejezéséről. Ennek tiszteletére együtt elénekelték nemzeti imánkat, majd Czernák Ferenc vezetésével el is szavalták a költeményt végig. A továbbiakban visszaemlékezett az Olvasókör megalakulásának a tízéves történetére, számba véve az együtt, ft. Andó Attila volt lippai plébános hathatós támogatásával, itthon és otthon, az anyaországban tett vendégszerepléseikre, más olvasókörökkel – kiemelve a Gyoroki József Attila Olvasókört, aminek Lőrincz Matild szervezővel 4 tagja is részt vett a rendezvényen – ápolt kapcsolataikra. A továbbiakban Jankó András, az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Berecz Gábor titkár méltatták az Olvasókörnek a szórvány-magyarság körében gyakorolt kultúraterjesztő munkáját, amit különféle kiadványok adományozásával is elismertek. Az ünnepi ülés végén Czernák Ferenc mondott köszönetet mindazoknak, akik az elmúlt tíz évben támogatták a kör tevékenységét, kiemelve ft. Andó Attila plébános és Wonerth Loránd neveit, de azoknak a közreműködését is megköszönte, akik rendszeresen részt vettek az olvasóköri tevékenységben. A nótázással, szavalással színesített szeretetvendégség kiváló hangulatban, késő este ért véget azzal a meghagyással, hogy február 17-én, ugyanott, újra találkoznak.
Nyugati Jelen (Arad)

Kürtőskalács-fesztivál lesz
Világhírű székely-magyar sütemény
Egy hagyományos termék nem hagyományos bemutatóját tartjuk – kezdte a tegnap sajtótájékoztatóját Tamás Sándor. A megyei tanács elnöke Madaras Csilla, a Europe Direct Központ vezetője, valamint Albert Zoltán és Gazda Zoltán, a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület tanácsadói jelenlétében ismertette a kürtőskalácsról készült könyvet, szórólapokat, és tervekről is beszélt.
Az a célunk, hogy a Nemzetközi Kürtöskalács Szaktestület védje le a kürtőskalácsot, és vegyék fel ezt a terméket a hungarikumok sorába – fogalmazta meg Tamás Sándor. A kürtőskalács olyan siculikum, amelynek még a nevét sem lehet más nyelven mondani, tette hozzá, és az sem utolsó szempont, hogy a termék előállítóinak gazdasági haszna legyen belőle.
– Úgy kell jövőbe mutató akciót csinálni a múltból, hogy közben lehetőleg minél több munkahelyet teremtsünk – jelentette ki az elnök.
Az ötvenoldalas könyv, amelyet román és angol nyelvre is lefordítanak, nem csak azt szemlélteti, hogyan készül a kürtőskalács, hanem feltárja történelmi fejlődését, és bemutatja hét „unokatestvérét”, amelyek hasonló módon készülnek Szlovákiában, Csehországban, Magyarországon és máshol. A könyv mellé 15 nyelven szórólap készült, az európai nyelvek mellett arabul, héberül vagy éppen kínaiul ismerteti a tudnivalókat.
Az az elképzelés, hogy ezeket a kürtőskalács-készítők között osztják ki, hogy a maguk során azon külföldiek körében terjeszthessék, akik vásárolnak a termékből. A számos támogató közül Tamás Sándor kiemelte a „megszállott” dr. Hantz Pétert, a bázeli egyetem biofizikusát, akinek „állhatatos, jóindulatú” segítsége nélkül „nem mozdult volna ki a holtpontról” a kürtőskalács ügye.
Madaras Csilla elmondta: a Europe Direct információs központnak fontos volt, hogy megismertessék az európai „unokatestvéreket”, hiszen ez is azt mutatja, hogy Európához tartozunk. Bejelentése szerint május 9-én, Európa napján Sepsiszentgyörgy lesz a kürtőskalács fővárosa. Olyan kürtőskalács-fesztivált terveznek, amelyre meghívják a „teljes rokonságot”, és a központban felszerelt sütőkön el is készítik ezeket.
Albert Zoltán, a 14 országot átölelő Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület szaktanácsadója a háromnyelvű honlapot népszerűsítette (www.kurtos.eu), ahol minden információ megtalálható, letölthető és nyomtatható.
– Mi nem márkanevet jegyeztünk be, hanem oltalmat kértünk. Ez azt jelenti, hogy bárki ingyen és szabadon használhatja a recepteket, sütheti a kürtőskalácsot, csak éppen – ha ennek akarja nevezni – be kell tartania bizonyos előírásokat – magyarázta a szakember.
Albert elmondta: kiegészített dokumentációval kérték a kürtőskalács felvételét a hungarikumok közé, a honlapra teljes technológiai fotótárat töltöttek fel, nyolcfajta képeslapot készítettek, és megírták a 15 nyelvű leporellót, amelybe, amiként a könyvbe is, Székelyföldet ismertető részt is „becsempésztek”, mert aki nyitott arra, hogy valami ismeretlen ételt megkóstoljon, az arra is „kapható”, hogy ellátogasson az étel „szülőföldjére”.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),

Dr. Tapodi Zsuzsa és dr. Pieldner Judit: Keresztöltésben
Ezek a könyvek arról tanúskodnak, hogy mennyire problémás az írás és olvasás ideje, mindezek ellenére azt is üzenik, hogy olvasni jó, könyvek társaságában lenni jó – hangzott el szerda délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban megtartott, Keresztöltés című kettős könyvbemutatón.
Dr. Pieldner Judit és dr. Tapodi Zsuzsa sepsiszentgyörgyi irodalomkutatók, mindketten a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának oktatói, akik ez alkalommal egymás frissen megjelenő tanulmánykötetét mutatták be – ahogy a cím is jelezte – „keresztöltésben”. Dr. Pieldner Judit Az értelmezés ideje című könyvében kortárs irodalmi műveket, az irodalom és film viszonyát elemzi. Ahogy dr. Tapodi Zsuzsa fogalmazott recenziójában: a kötete „kapóra jön minden olyan olvasó számára, akit érdekelnek napjaink művészeti megnyilvánulásai”.
Szövegek szövete című kötetében dr. Tapodi Zsuzsa olyan recenziókat, szerkesztett előadásszövegeket, tanulmányokat gyűjtött össze, amelyek más szövegekről szólnak. A szerző magát hivatásos olvasónak nevezi, aki önmagát más nyelveken is értőnek, de elsősorban erdélyi magyarként határozza meg.
Sok területen kapcsolódik a két egyetemi oktató munkája: nemcsak kollégák, a kötetekből az is kiderül, hogy hasonló kérdések foglalkoztatják őket. Az esemény címadásakor sugallni akarták azt a sok-sok apró mozdulatot is, ami a varrásra jellemző, hiszen a szövegben is egymásba öltődnek a szavak, a tanulmányok, de az évek is összeérnek, akárcsak az ízek, és végül kialakul egy kerek egész, lezárul egy korszak.
Mindkét kötetben olyan irodalomtörténeti értekezést, filmelemzést, kritikákat találunk, amelyek magas tudományos szinten írt szövegek, de az irodalom iránt érdeklődő nagyközönség számára is érthetőek és meggyőző erővel bírnak. Így az elemzett művek olvasására, megtekintésére ösztönzik az olvasót.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzet
Kárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját.
Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek.
Százötven csíki diák is szavalt
Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa.
Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt.
Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második.
A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt.
A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre.
A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal.
Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát.
Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről.
Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben.
A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon.
Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott.
Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján.
Olvasással az irodalomért
Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak.
„Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel.
Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel.
„A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki.
„Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke.
Saját műsorral is készültek az iskolák
Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek.
„Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője.
R. Kiss Edit, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)