Nézz, uram, sebeinkre!
Nem akarom magam örökbe vétetni a magyar kormánnyal. Mégis teszek (néha) ajánlatot. De hogy belső légköri nyomásom megmaradna, idézek két sort a (romániai) kommunista diktatúra egyik magyar költőjétől – név az illetékes irodalomtörténészeknél, pl. Kántor Lajosnál: „Most mint elvtárs, megkérdem tőled, / éber vagy-e? jó vagy-e őrnek?” Merthogy az a kommunista rendszer igyekezett mindenkit örökbe fogadni, éberré tenni.
Abból a rohadék rendszer(telenség)ből semmit nem vett át, hála Istennek, az Orbán-kormány. Szlovákiába invitálom magam mellé most, meg sem állunk a dunaszerdahelyi könyvüzletig, ahol találhatók azok a mostani könyvek, melyekben nemcsak a maguk múltját írják újra azok a történészek, melyeket nem üldöz a világon egyetlen akadémia sem tagságuk ügyében. A könyvekben írva van, hogy „a magyar honfoglalás tulajdonképpen nem honfoglalás volt, Árpádék bekérezkedtek a Kárpát-medencébe, ahol Szvatopluk morva–szlovák vezér helyet adott a söpredék szolganépnek, letelepedési jogot… Tulajdonképpen mi, szlovákok hálásaknak kell lennünk e kóbor népnek, mert ők kényszerítettek bennünket összefogásra. A szlovák nép olyan nagyságokat adott a magyarságnak a saját soraiból, mint Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor és sok más szlovák...”
Azt az újraírók elfelejtik, hogy ilyen megnevezés, hogy szlovák, Magyarország 1920-as kiosztásáig nem is létezett, fővárosuk sem, az osztozkodáskor Bratislava sem, csak úgy mondották a tótok, hogy Poson stb. Kilenc ilyen tudománytalan, fantáziával dúsított munka recenzióját kaptam kézhez a világhálón, Németországon át. És hát megkérdezem most tisztelettel a Magyar Tudományos Akadémiát, illetve a mai magyar kormányt, van-e válaszuk ezekre a könyvekre, melyeket állami pénzen, potom áron terjesztenek, és ezekből tanítják a maguk s a magunk történelmét iskolákban.
Most mint magyar szavazó s nemzetpártoló, megkérdem tőled, kormányom, van-e a tarsolyodban válasz? És miért fordult vissza Sólyom László államelnökünk a Duna-hídról, amikor a szlovák elvtársak nem engedték be, itt, né, vagy nyolc évvel ezelőtt? Ne vegyenek ölbe s örökbe bennünket, de viselkedniük kellene ám érettünk, számkivetettekért, otthon és másutt, mert hát szavaznunk kell, s bizony önmagunkra is gondot kell fordítanunk, Pozsonytól Bukarestig, le Belgrádig s tova Marosvásárhelyig.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A halogatás mesterei
Számon tartani sem lehet immár, hányadik határidőt jelölték meg az RMDSZ autonómiastatútumának közvitára bocsátására, parlament elé terjesztésére. Mindig hátravan még néhány egyeztetés, és ama nagy pillanat valahogy soha nem érkezik el. Most újabb időpontot dobtak be, Kovács Péter, a szövetség főtitkára ígérete szerint „július 11. után” felkerül honlapjukra Székelyföld autonómiájának törvénytervezete.
Hétfőn egyeztetett az RMDSZ szövetségesével, a Magyar Polgári Párttal, az ezt követő nyilatkozatokból, közleményekből nehéz kiköbözni, miben értettek egyet, melyek a vitás kérdések, mennyi az esélye a közös álláspont kialakításának. Úgy tűnik, a polgáriak ezúttal kiterjesztették javaslatukat a Székelyföldön kívül élő magyarságra is, egy általános, a romániai magyarság jogait összefoglaló sarkalatos törvény összeállítását javasolták. Elképzelésük szerint ebben helyet kapna az SZNT autonómiastatútuma alapján kidolgozott rész és a kulturális autonómia szabályozása egyaránt. Azt is leszögezik, hogy az esetleg módosítandó, új alkotmányban az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatnak hivatkozási alapként kell bekerülnie, el kell érni, hogy ez legyen a „Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja”. Az MPP vezetői úgy látják, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzetben ez lenne a kedvező „csapásirány”, és ezt a törekvést az anyaország is támogatni tudná. Ismét egy új irány, új elképzelés tehát, melyről egyelőre az RMDSZ véleménye nem ismert. Valóban fontos lenne egy általános kerettörvény, mely nemcsak a székelyföldi magyarság számára jelentene megoldást, de a szórványban és Erdély más részein élőknek is biztosítaná a kulturális autonómiát. Erre lett volna hivatott a kisebbségi törvény, mely hosszú évek óta halódik a parlamentben, sem kormányon, sem ellenzékben nem sikerült elfogadtatni. Most azonban, mikor még arról sem sikerül kiegyezni, mekkora legyen az autonóm Székelyföld területe, milyen hatáskörök átruházást kell követelni a központi hatalomtól, egy ilyen léptékű probléma felvetése csak a megoldás elodázását szolgálja. Nem egyéb, csak egy újabb csomag, melyen lehet hónapokig, évekig dolgozni, egyeztetni. Időhúzás. Jobb lett volna hát újabb és újabb ötletek bedobása helyett szépen végigvinni, véglegesíteni bár az elsőt, s utána nekiindulni a következő lépésnek. Egyelőre azonban csak egy helyben toporgunk, homályos célokkal, ígéretekkel tele már a padlás. Sokat elárul Kelemen Hunor RMDSZ-elnök minapi elszólása: tulajdonképpen nincs jelentősége, mikor terjesztik parlament elé az autonómiastatútumot. Jelzi hozzáállásukat és azt is, mennyire veszik komolyan az ügyet.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
KOLOZSVÁR KÉRI A MÁTYÁS-HÁZAT. Átvenné Mátyás király szülőházát a képzőművészeti egyetemtől a kolozsvári önkormányzat, az épülettel az idegenforgalmi kínálatot bővítené a 2021-es Európa kulturális fővárosa címre pályázó városvezetés. Mátyás király szülőháza Kolozsvár legrégebbi emeletes háza, az 1440-es években Méhffi Jakab jómódú szőlősgazda tulajdonában állt, rendszerint nála szállt meg Szilágyi Erzsébet. 1443. február 23-án – az emléktábla felirata szerint március 27-én – itt született Hunyadi Mátyás.
BÖRTÖNBE SZÁLLÍTOTTÁK CSIBI ISTVÁNT. Büntetése végrehajtása érdekében előállította és a csíkszeredai börtönbe szállította hétfőn a rendőrség a jogerősen szabadságvesztésre ítélt Csibi István üzletembert. A több mint egy évtizeddel ezelőtt a hargitai megyeszékhelyt és környékét rettegésben tartó vállalkozót június 26-án kihirdetett végleges ítéletében hat év tíz hónap szabadságvesztéssel sújtotta a bákói táblabíróság erőszakos fogva tartás miatt. (ÚMSZ) KISEMBEREK KIS PÉNZE SEGÍTI AZ ORSZÁGOT. Romániában a legjelentősebb befektetők nem a nagyvállalatok vagy nemzetközi pénzcsoportok, hanem a külföldön dolgozó egyszerű munkások. Ezek tavaly 3,5 milliárd eurót küldtek haza, míg jelentős nemzetközi befektetők mindössze 2,7 milliárd eurót szántak a román gazdaságra. Igaz, ez utóbbi összeg is 27 százalékkal magasabb, mint 2012-ben. A legtöbb pénzt az Olaszországban munkát vállalók juttattak haza, őket a németországiak követik, harmadik az USA-ba boldogulásukat keresők hazajuttatott pénze. (Jurnalul Naţional) DRÁGULHAT ARATÁS ELŐTT AZ ÜZEMANYAG. Egy hete ugrott meg az olaj hordónként számított világpiaci ára, és noha ennek hatása általában egy hónappal később érezhető a kutaknál, bizonyos romániai töltőállomásoknál máris 5 banival nőtt a gázolaj ára, elérve a 6,41 lejes (kb. 1,45 euró) szintet. Az olaj jelenleg 115 dolláros világpiaci árát az iraki kormányerők és a szunnita felkelők közötti összecsapások befolyásolják: a lázadók Irak legfontosabb és legnagyobb kőolaj-finomítóját, a baiji-it vennék be, ezért annak működése már leállt, a külföldi munkásokat pedig már evakuálták. A helyi benzinkutaknál óriási sorok alakultak ki, és az eladást is racionalizálták. (7határ) SZAKKOLLÉGIUM KIVÁLÓ KÉPESSÉGŰ HALLGATÓKNAK. Mától lehet beiratkozni a BBTE Szakkollégium által meghirdetett felvételire. A 2013-ban létrehozott BBTE Szakkollégium az egyetem szerkezetének újszerű tehetséggondozási formája, amely a BBTE valamennyi karának kiemelkedő képességű hallgatóit olyan szakmai környezetbe tömöríti, ahol az egyetemi tanév során a felsőoktatási intézmény által biztosított kedvezményekben részesülhetnek. A BBTE multikulturális szerkezetét tükröző Szakkollégium a BBTE legtehetségesebb hallgatóit igyekszik bevonni, a jövő kutatóit és egyetemi oktatóit a szakkollégisták soraiból szeretné kiválasztani – áll a BBTE Magyar Tagozatának közleményében. A 2014–2015-ös egyetemi tanévre a BBTE 75 helyet biztosít a kiváló képességű hallgatók számára. Jelentkezni július 9-ig lehet.
(Paprika Rádió), Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csűrszínházi Napok
Teltházas előadások
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg Mikházán a Csűrszínházi Napokat, amely az eddigi legsikeresebbnek számít, ugyanis végig teltházasak voltak az előadások.
Amint korábban sajtótájékoztatón is jelezte Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi Egyesület elnöke, az idén is egész idényt betöltő évadot szerveztek, igaz szerényebbet, mint az előző esztendőben, ugyanis az érdeklődésből ítélve úgy tűnt, hogy a programot túlzsúfolták az eseményekkel. Így az idén a hangsúlyt inkább a Csűrszínházi Napokra fektették, ezért is igyekeztek olyan programmal előállni, ami minden korosztálynak és elvárásnak megfelel. Pénteken délután a Csűrszínház udvarán levő iskola nagytermében a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub tagjainak (Plájás István, Fülöp Jenő, Both Gyula, Tordai Ede, Bálint Zsigmond, Vajda György, Szegedi Ferenc, Török Gáspár, Kerekes Péter Pál, Kertész Katalin) alkotásaiból nyílt kiállítás.
A tanteremben a 12. Csűrszínházi Napokat Szélyes Ferenc nyitotta meg, aki elmondta, örömmel tapasztalja, hogy vannak visszatérő vendégei a rendezvénynek, ezek egyike a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub, de színtársulatok is szívesen jönnek el, és ami a legfontosabb, hogy a nézők és az érdeklődők is megszokták, hogy ebben az időszakban ki kell vonulni Mikházára, mert érdemes.
Vajda György, a társszervező Artecotur Egyesület elnökeként és a fotóklub tagjaként szólalt fel és elmondta, a kiállítás témája Nyárádremete község volt, nem először jöttek ki és készítettek felvételeket a fotóklub tagjai, de a szervezők érdekesnek találták azt is láttatni az érdeklődőkkel, hogy időben milyen változások vannak, milyen értékekre figyelnek és kapják lencsevégre értő szemekkel a fotósok, hiszen a községnek, s ezen belül Mikházának is több olyan látványossága van, amit idegenforgalmi szempontból ki lehetne használni. A Csűrszínház-évadot összeállítók szándéka is az volt, hogy ennek a nyárádmenti településnek híre menjen, és egyre többen felkeressék.
Pénteken két igen érdekes és a környezetbe pompásan illő előadást láthattak az érdeklődők. A művelődési otthonban Sebestyén Aba színművész, a Yorick- stúdió vezetője, a monodráma-sorozat folytatásaként Székely János Dózsa című írásából összeállított egyéni produkcióját mutatta be Török Viola rendezésében. A színpadi mű Dózsa György képzeletbeli vívódása, amely nemcsak a történelmi tényekre reflektál, hanem gyakori áthallással, a mai szemszögből is a hatalom, egyház, kis emberek, tömeg viszonyulását is taglalja. A Csűrszínház színpadán pedig a Marosvásárhelyen bemutatott és többször játszott: Tamási Áron Vitéz lélek című színdarabja volt, amelyet szintén Török Viola rendezett, a tőle már megszokott stílusban, a néptánc, a folklór elemeinek szerves beépítésével a prózai színház eszköztárába. Mind a téma, mind az előadásmód igen jól illett a Csűrszínházhoz, ahol az ilyen jellegű produkciók mindig hálás befogadókra találtak. Az estét a Bekecs néptáncegyüttes által szervezett táncház zárta.
Szombat délben az irodalomé, a könyveké volt az első szó. A Reneszánsz Panzió teraszán könyvbemutató volt. Szucher Ervin, a Junventus kiadó vezetője Székely Szabó Zoltán válogatott írásaiból összeállított Végtelen Farsang című kötetét, illetve a szerzőt mutatta be, aki Csíki Hajnal színművésszel együtt a kötetből olvasott fel. A rövid, humoros, helyenként szarkasztikus írások önéletrajzi epizódok, és híven tükrözik az 1989 előtti, majd a kommunista rendszerváltást követő hangulatot, állapotokat. Káli Király István, a Mentor kiadó vezetője az idén is számtalan jó kötetet hozott el, ezek közül a marosvásárhelyiek által igen jól ismert két szerző legújabb munkáiról beszélt. Először Kincses Elemér Soha és Mindörökké című regényéről beszélgetett a szerzővel, majd Sebestyén Spielmann Mihály Midway szigetek címmel megjelent regényéről, a Történeti tár újabb kötetéről, valamint a történelmi dokumentumregényeiről beszélt az érdeklődőknek, amihez természetesen a szerző is hozzászólt. Lokodi Imre az idén is meghívta Lövétei Lázár Lászlót, a Székelyföld című lap és kiadó szerkesztőjét, aki a kiadvány mellett a régiót érintő művelődési kérdésekre is kitért a beszélgetésben.
Az est első előadása, a szintén visszatérő vendég, a soproni Petőfi Színház színművészei által a művelődési otthonban előadott Katona Imre A zuhanás második pillanata című kortárs színdarabja volt. A szerző saját darabját rendezte. Az előadás az abszurd színház eszközeivel érdekes tükröt állított a mai társadalomnak, amelynek akarva-akaratlanul a nézők is részei. Ide tartozik az is, hogy a Petőfi Színház és a Csűrszínházi Egyesület együttműködési szerződést írt alá, s ezáltal több közös kulturális projektet is valósítanak meg a jövőben. A szerződést Pataki András rendező, színházigazgató, illetve Szélyes Ferenc, az egyesület elnöke látta el kézjegyével.
Ugyancsak Szélyes Ferenc volt az esti előadás egyik főszereplője, barátjával, színésztársával, Fülöp Zoltánnal együtt, akik a Csíki Játékszín által színpadra állított, Neil Simon Napsugár fiúk című előadásban – Kosztándi Zsolt, Szabó Enikő és Kiss Ernő mellett – léptek fel. A Willie Clark és Alfred Lewis alkotta, sok-sok évig híres komikus párost alakító, Szélyes–Fülöp duóra annyian voltak kíváncsiak, hogy még állóhely se maradt a Csűrszínház nézőterén. A vastaps is sokáig tartott a függöny legördülése után.
Az előző években vasárnap kicsiknek szánt előadást tűztek műsorra a szervezők. Ezúttal, ettől egy kicsit eltérően, olyan darab került színre, amely kisebbeknek is szólt, de képletesen üzent a felnőtteknek is. Az Artecotur Egyesület által támogatott Artsy M diákszíntársulat tagjai a nemrég bemutatott Alice Tükörországban című darabjával léptek közönség elé. Lelkesedésük, színészi teljesítményük is vastapsot aratott.
Az idén a Csűrszínházi Napokon szervezték meg a II. Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntőjét, amelyet a tavaly ugyancsak a napok szervezői a Maros Művészegyüttessel együtt kezdeményeztek, nemcsak a színház névadója emlékének tiszteletére, hanem azért is, hogy fórumot teremtsenek azoknak a fiataloknak (és nem csak), akik népdalt szeretnek énekelni és talán ezen az életpályán indulnának el. Mint ismeretes, a megye kilenc kistérségéből (a szervezők felosztása szerint), két korcsoportban – 15 év alattiak és felettiek – jelentkezhettek helyi előválogatókra a versenyzők, majd a továbbjutók léptek fel a vasárnap esti döntőn. A tavalyi versenyhez viszonyítva az idén kevesebb nagykorú volt. A zsűribe dr. Csíki Csaba zeneszerző (elnök), Kásler Magda énekes, Kacsó Ildikó rádiószerkesztő, Török Viola muzikológus-rendező, Kilyén Ilka színművész, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vett részt. A vetélkedő szerintük is elérte célját, hogy olyan tehetségeket fedezzen fel, indítson útra, akik a népi hagyományainkat, zenei örökségünket méltóan ápolják majd mondta többek között Barabás Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója.
A Communitas Alapítvány által támogatott idei versenyre tizenegyen neveztek be az első korcsoportban, míg heten a másodikba. A közel háromórás, izgalmas vetélkedő után a következő rangsor alakult ki: kicsiknél I. Gálfalvi Evelyn Rebeka, II. Berekméri Réka Beáta, III. Lénárd Imelda Laura, a felnőtteknél pedig I. Aszalós Erika, II. Pál Imola Gabriella, III. Baróthy Debórah. A felnőtt kategória nyertese többek között a Danubius Health and Spa Resort cég jóvoltából egy wellness hétvégét tölthet el a szovátai Danubius Szállodában. Az első helyezettek fellépnek a Maros Művészegyüttes népdalműsoraiban és a Marosvásárhelyi Rádióban is készíthetnek felvételt, ezenkívül az Anico Trade, a Siltexim kft., a Mentor kiadó, valamint a Népújság is megajándékozta a nyerteseket.
Az előadásban – a vetélkedő koncepciójának megfelelően – fellépett a Maros Művészegyüttes utánpótláscsapata, a Napsugár együttes, akiket a Maros Művészegyüttes zenekara kísért és a tavalyi felnőtt kategória nyertese is, Samu Etel Imola, aki több, igen szép népdalt énekelt, olyan hangon, amely bizonyította: van és lesz értelme annak, hogy a Széllyes Sándor népdalvetélkedőt továbbra is megszervezzék.
A Csűrszínház nyári programjában szerepel még a Bányavakság, Mikháza vendége lesz egy előadással a szentegyházi Gyermekfilharmónia, augusztusban pedig középkori és római fesztivált is szerveznek, ezekről részletesen tájékoztatnak majd a szervezők.
(erdélyi), Népújság (Marosvásárhely)

Ügyészség: Nyirő József nincs tiltólistán
Lezárták a gyergyószentmiklósi Nyirő-megemlékezés kivizsgálásának ügyét, az ügyészek szerint a januári rendezvény szervezői nem követtek el bűncselekményt – olvasható a nyomozást lezáró értesítésben.
Kisné Portik Irén A dokumentumot, miszerint a vizsgálatot bűncselekmény elkövetésének hiányában beszüntetik, Crudu Irinel Valeriu gyergyószentmiklósi főügyész írta alá.
Mint ismeretes, az ügyészség azt követően indított el vizsgálatot, hogy az Ethnographia Gyergyoiensis Alapítvány nevében Kisné Portik Irén, a Rákóczi Szövetség részéről pedig Selyem Antónia megemlékezés tartását kezdeményezte Gyergyószentmikóson Nyirő József születésének 125., illetve Tompa László halálának 50. évfordulójára.
Kisné javaslatára – aki az önkormányzat kulturális felügyelői munkakörét is betölti – a város saját programjai sorába emelte az eseményt. Ám mielőtt sor kerülhetett volna az ünnepségre, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (FCER) tiltakozásának adott hangot amiatt, hogy a „gyergyószentmiklósi hatóságok” megemlékezést rendeznek Nyirő József író tiszteletére.
Aurel Vainer parlamenti képviselő, a szövetség elnöke felszólította a belügyminisztériumot, a főügyészséget, a Hargita megyei prefektúrát és Gyergyószentmiklós polgármesteri hivatalát, hogy foganatosítsanak határozott és sürgős intézkedéseket az akció megakadályozása érdekében.
„Szövetségünk nem ért egyet azzal a nézettel, miszerint egy író vagy művész esetében a művet szét lehet választani a politikai tevékenységtől, hiszen az ideológia befolyásolja az alkotást” – állapította meg közleményében az FCER. A szervezet a magyarországi fasiszta kormány közismert támogatójának nevezte az erdélyi írót, és úgy vélte, Nyirő írói munkásságának a méltatása is a fasiszta jelképek és személyek népszerűsítését tiltó, 2006/107-es számú törvény hatálya alá esik.
A megemlékezést a tiltakozás ellenére megtartották, és ügyészségi vizsgálat indult az ügyben. Kisné Portik Irént és Selyem Antóniát kezdeményezőként, Pál Leventét, a művelődési ház igazgatóját, illetve Balázs József festőművészt tanúként hallgatták ki. A június 28-án meghozott ügyészségi döntést 30-án kézbesítették Kisné Portik Irénnek, melyben részletesen olvasható az eljárás folyamata, a tanúk által elmondottak alapján az esemény mozzanatai, résztvevőinek száma.
Olvasható benne az is, hogy az Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Nemzeti Intézettől kapott átirat szerint nem létezik olyan dokumentum, amely szerint Nyirő Józsefet bűnösnek találták volna fasizmus, rasszizmus vagy más, közösség ellen elkövetett bűntényben. A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségétől kért bizonyítékok, dokumentumok kapcsán válaszként az érkezett, hogy újabb aktákkal ugyan nem tudnak szolgálni, de hangsúlyozták, hogy „Nyirő zsidóellenessége közismert volt”, és ezt internetről levett írásokkal kívánták alátámasztani.
A gyergyószentmiklósi ünnepségen nem olyan személyre emlékeztek, akit elítéltek volna az emberiség ellen elkövetett bűntény miatt, és fasiszta, idegengyűlölő, zsidóellenes gondolatok népszerűsítésére sem került sor a rendezvényen, így a bűnvádi eljárást lezárják – derül ki az ügyészségi átiratból, mely arra is kitér, hogy a felek 20 napon belül fellebbezhetik meg a döntést a Hargita megyei ügyészségen.
„Vannak olyan személyek, akik jelentgetésekkel akarnak nagyok lenni. A legnagyobb megvetéssel üzenem nekik, hogy a meghurcoltatás ugyan megvolt, de az eredmény nem az ő tisztességük malmára hajtja a vizet” – kommentálta az ügyészségi döntést Kisné Portik Irén.
Balázs Katalin, Krónika (Kolozsvár)

Megbízhatónak minősítették a Partiumi Keresztény Egyetemet
Megnyugtató, és biztonságérzetet ad a jövőre nézve, hogy sikeresen zárult a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) újraakkreditálása – mutatott rá János Szabolcs.
A felsőoktatási intézmény rektora keddi sajtótájékoztatóján emlékeztetett rá, hogy bár hosszas ügyintézés után 2008-ban megkapták a végleges működési engedélyt, a szakmai elbírálás ötévente kötelező, így az arra hivatott országos testület már tavaly ősszel megkezdte a kiértékelést, hogy aztán az idén helyszíni látogatáson győződjék meg a dokumentáció valóságtartalmáról. A rektor nagyon jó eredménynek tartja, hogy az egyetem megbízható minősítést kapott, ám, mint mondta, erre számítottak is, hiszen tisztában vannak az erősségeikkel.
Tájékoztatása szerint a bizottság javasolta tudományos kutatásaik nemzetközi megjelenítésének javítását, de pozitívan értékelte a magánegyetem atipikus és regionális jellegét, valamint az egy a tízhez tanár-diák arányt, amely lehetővé teszi a kiscsoportos foglalkozást, megkönnyítve a közvetlen kommunikációt. Ez úgy tűnik, hogy a hallgatóknak is fontos, hiszen a bizottság a jelenlegi és a már végzett tanulók véleményére is kíváncsi volt, de még a majdani munkaadók tapasztalatait is figyelembe vette a minősítéskor.
„Nagyon örvendek, hogy egy külső testület állapította meg, hogy a hallgatók lojálisak az intézményhez, és hogy értékelik az itt zajló oktatási folyamatot, a konstruktív együttműködést, a tanár-diák viszonyt, a szakkollégiumaink révén biztosított tehetséggondozást” – magyarázta.
A július 14-én kezdődő egyetemi beiratkozás kapcsán a rektor elmondta, hogy a következő tanévtől elindulhat a hároméves diakóniaképzés, szociális munkával egészítik ki a teológiai oktatást. Ezáltal nem kimondottan csak vallásoktatói pályára készítik fel a fiatalokat, hanem társadalmi szerepvállalásra is. Emellett a már megszokott szakokra jelentkezhetnek a hallgatók, amelyeken a tavalyihoz hasonló számú helyet hirdetnek meg.
„Nem célunk felduzzasztani a létszámot. A nagyjából 35 fős csoportlétszámok megfelelőek hosszú távon” – mutatott rá lapunknak János Szabolcs. Alapszakon filozófia, idegen nyelv (angol, német, román – illetve szakpárosítások), szociális munka, szociológia, menedzsment, kereskedelmi, turisztikai és szolgáltatói egységek gazdaságtana, bank és pénzügyek, zenepedagógia, képzőművészet, tanítóképző, teológia, valamint agrármérnöki szakot indítanak.
Magiszteri képzés kortárs politikai filozófia, filozófia és művészet a nyilvános térben, többnyelvűség és multikulturalitás, európai szociálpolitikák, vállalkozásfejlesztés, vallástudományok, zeneművészet az audiovizuális kultúrában, valamint vizuális kommunikáció szakon lesz.
A beiratkozásokkal kapcsolatban János Szabolcs elmondta, már akkor elégedett lenne, ha maradna a tavalyi, immár stabilizálódni látszó 950 körüli diáklétszám, ám ez az érettségitől is függ. „Az eredményeket nem tudjuk befolyásolni, de mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy a tanintézmény népszerűségét növeljük, nyílt napokat, toborzókat is tartottunk” – magyarázta a rektor.
Lapunk kérdésére elmondta, hogy új épület tervei már engedélyeztetés alatt állnak, és a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumtól korábban megvett ingatlan felújítása is jó ütemben halad, így várhatóan augusztusban befejeződik a korszerűsítés.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár)

Egyeseket fáraszt Gáspárik Attila tempója
Mindenféle szempontból sikeresnek tartja a 2013/14-es évadot Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. A magyar és román tagozat összesen húsz bemutatóval rukkolt elő, ami az utóbbi évtizedek csúcsát jelenti.
A színházlátogatók száma is szinte egynegyedével nőtt, megközelítve az ötvenezret. A Tompa Miklós Társulat előadásait 34 ezren tekintették meg, a Liviu Rebreanu Társulat produkcióira pedig több mint 15 ezren voltak kíváncsiak.
„Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a két társulat sokkal többre képes, mint addig, habár a kulturális minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem, a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerül-e megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen tud-e lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta Gáspárik Attila.
A magyar társulat 34 ezres nézőszámát annál is értékesebbnek tartja, mivel „a kolozsvári színházban, amely egyébként nagyon jó színház, a 23 ezernek is örülnek, pedig a várost nagyjából ugyanannyi magyar lakja, mint Marosvásárhelyt”.
Az igazgató szerint örvendetes, hogy sikerült megszólítani olyan rétegeket, amelyek eddig egyáltalán vagy alig jártak színházba. A Krónikának nyilatkozó Gáspárik kiemelte, hogy a Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza.
Legutóbb a Pécsi Országos Színházi Találkozóról (POSZT) hozták el az év egyik legrangosabb elismerését; az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz kapta a szakmai zsűri különdíját. „Évekkel ezelőtt még csak álmodni sem mert volna a vásárhelyi színház, hogy meghívják a pécsi fesztiválra” – jegyezte meg az igazgató. Kérdésünkre, hogy mit tart fontosabbnak: a fesztiváldíjakat vagy a közönségsikert, az intézményvezető hangsúlyozni kívánta, hogy az erdélyi magyarság Nemzeti Színházaként elsősorban a publikumot igyekeznek kiszolgálni.
Gáspárik ugyanakkor elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek, megítélése szerint kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson. Ezért sem vállal a marosvásárhelyi színház túl gyakran vendégszereplést.
Aki menni akar, menjen!
Az évad 316 előadása – amelyből a magyar tagozat 183-at játszott, a premierek számában is jócskán meghaladva a román tagozatot – nem szolgált minden színész és műszaki dolgozó örömére. Egyesek úgy vélekednek, a mennyiség a minőség rovására megy, másokat pedig fáraszt az új vezetőség diktálta tempó. Az utóbbi két évben a személyzet egy része távozott, az idén pedig alig néhány hónap leforgása alatt három színművész (László Zsuzsa, Meszesi Oszkár és Kovács Botond) adta be a felmondását.
László Zsuzsa tovább játssza meglévő szerepeit, a színház vezetősége pedig nyitott a vele való együttműködésre. Távozásukat kommentálva, Gáspárik annyit mondott, hogy „ha egy hajó felveszi a sebességet, bizonyos alkatrészei lötyögni kezdenek”. Az igazgató értetlenül állt az olyan kifogások előtt, miszerint egyesek túlterheltnek érzik magukat, és arra kérik a társulatvezetőt és a rendezőket, hogy egy ideig „pihentessék őket”.
„Hogy egy színésznek szinte naponta kell játszania? Na és, az a szakmája. Az esztergályosnak is fel kellene háborodnia amiatt, hogy naponta be kell mennie a munkahelyére?” – replikázott az intézményvezető. Gáspárik hozzátette, hogy a 90-es években éppen az e fajta gondolkodásmód miatt távozott a vásárhelyi színháztól, visszatérése alkalmával pedig eldöntötte, hogy ezen változtatni fog.
„Ha valaki el akar menni, hát menjen! Ez egy szabad ország. Nincs olyan hét, hogy ne jelentkezzék valaki más helyette. És különben is, az erdélyi magyar színjátszásnak is jót tenne egy kis mozgás. Senki mögött nem zárjuk be az ajtót. Amúgy a három év alatt történt három távozás össze sem hasonlítható az elmúlt évtizedekben történt többtucatnyival” – vélekedett a marosvásárhelyi vezérigazgató.
A színész ne énekelje rongyosra a torkát
Gáspárik szerint jó lenne, ha a színészeket a tapson kívül egyébbel is lehetne ösztönözni. „Nem küldhetem el őket a Balatonra nyaralni, de még Szovátára sem; nem adhatok nekik sem prémiumot, sem tizenharmadik fizetést. Viszont azzal sem értek egyet, hogy hétről hétre, a falunapokon ronggyá énekeljék a torkukat, hiszen nem arra való a nyári vakáció” – szögezte le a direktor.
Szerinte egy komolyabb társulatnál fel sem merül, hogy a színész a rádióban híreket olvasson be, vagy a falunapokon konferálást vállaljon, vagy szerepeljen. A társulat fiatalabb tagjai közül néhányan lapunknak elmondták, hogy számukra létkérdés egy-egy falunapon fellépni és ezer lejen aluli fizetésüket kiegészíteni. „A színházban a legkisebb fizetés kezdőknél 1050 lej. Erre sokaknál rátevődik a lakáspótlék, ami körülbelül 700 lej. Aki azt mondja, hogy ezernél kevesebbet keres, az valótlanságot állít. A csíkszeredai önkormányzati színházban a kezdő fizetés 700 lej összesen” – fejtette ki az igazgató.
Kérdésünkre, hogy miért tiltotta meg alkalmazottainak a nemrég alakult Spectrum Színházban való fellépést, Gáspárik Attila pontosítani kívánt: mint mondotta, nem ő, de még csak nem is a színház tiltotta meg. „A törvény szerint a vendégszereplést az alkalmazottaknak kérvény formájában az idény elején kell jelezniük. Eddig még senki nem jelezte, hogy abban a társulatban is szeretne játszani” – tette hozzá az igazgató. Gáspárik szerint a Tompa Miklós Társulat tagjainak a Spectrumban játszani olyan volna, mint egy futballistának – aki az ASA-nál kergeti a bőrt – időnként a Cukorgyárnál is játékot vállalni.
„Sokaknak ajánlottam a szabadúszást. Úgy azt teszel, amit akarsz. Ha tudod, hogy jó vagy, mondj fel, mert amúgy is szükség lesz rád, a rendezők megkeresnek. Tatai Sándor játszik a színháznál is és a Spectrumnál is. Szabadúszó, és ezzel jól sáfárkodik. Nagy István szerepel itt is, a Gruppen Heccnél is és ősztől a Spectrumnál. Nem alkalmazott, ezért maga dönt a sorsáról. Ha van egy szerződésed, az nemcsak jogokkal, kötelezettségekkel is jár” – fejtette ki véleményét Gáspárik.
Kérdésünkre, hogy egyes, régebben sokat játszó, ma már nyugdíjas színészt miért mellőz az új vezetőség, Gáspárik Farkas Ibolya, Makra Lajos, Biluska Annamária és Balázs Éva példáját hozta fel, akik a legutóbbi idényben is vagy kaptak egy-egy új szerepet, vagy a régebbieket játsszák. A hiányzókról, Mózes Erzsébetről és Kárp Györgyről elmondta, hogy az előbbi elzárkózott az együttműködés lehetőségétől, utóbbit pedig egyetlen rendező sem kereste meg.
„Ha lesz egy szereplőválogatás, Kárp is jelentkezhet, mint bárki más, a régi szerepét most is játssza. A nyugdíjas rendezők, mint Kovács Levente és Kincses Elemér is rendeztek az elmúlt években, előadásaikat most is játsszuk. A kerek évfordulós kollegákról folyamatosan megemlékezünk” – fűzte hozzá.
Mulţi ani trăiască! a Figaróban
Az eredményesnek tartott évad dacára a kedélyeket nem csupán a gyenge javadalmazási rendszer, illetve a túl sokat játszani vagy szinte egyáltalán nem játszani típusú helyzetek borzolják. Bizonyos körökben meghökkentést váltott ki a vezérigazgató 49. születésnapjának nyilvános megünneplése.
Keresztes Attila társulatvezető javaslatára a Figaro című előadást váratlanul félbeszakították, és a színpadon maradt Gáspárik Attilát – a színházi életben teljesen rendhagyó módon – az Éljen sokáig! és a Mulţi ani trăiască! dalokkal köszöntötték. A Székelyhon.ro portálon egy néző, Kiss Pál meg is jegyezte, hogy mindezt a kommunista diktátorokra és főként Ceauşescura emlékeztető „spontán” jelenetnek tartja.
A fórumozó szerint a baráti gesztusnak álcázott talpnyalás túllépte a gusztustalanság határát. „Nem azért váltottam bérletet a színházba, hogy az 1989 előtti korszakot idézzék fel bennem!” – írta a néző. Az érintettek közül valaki tisztázni kívánta a színpadon felsorakozó művészek számára is furcsa helyzetet, megjegyezve, hogy őket kötelezték az igazgató felköszöntésére. A névtelen hozzászólásra reagálva a magyar tagozat színésze, Henn János cáfolta, hogy valaki is kötelezte volna őt valamire.
„Nem az én ötletem volt, hogy megünnepeltessem magam, ezzel Keresztes Attila társulatvezető akart meglepetést szerezni. Névtelenségbe burkolózó kommentelők megpróbálták ezt falsul beállítani, de velük nem vitázok” – magyarázta lapunknak Gáspárik Attila. Megkeresésünkre a társulat egyik tagja, Csíki Hajnal kedden a névtelenül kommentelő kollégájának adott igazat.
„Tényleg köteleztek bennünket az igazgató nyilvános felköszöntésére, legtöbbünk nem jókedvéből tette. Kár, hogy a kollégák, akiket felháborított Keresztes utasítása, nyilvánosan nem adtak hangot nemtetszésüknek, pedig az öltözőben, a folyosón és a büfében napokig ez volt a téma. Őket is megértem, mindenki félti az állását” – nyilatkozta a színésznő.
Csíkit az is bántja, hogy egyetlen színészként a napokban az igazgató és a társulatvezető magához hívatta, és azt próbálták vele megértetni, hogy senki nem kötelezte a két társulat tagjait Gáspárik nyilvános ünneplésére. A délután folyamán Csíki Hajnal a rendelkezésünkre bocsátott egy hangfelvételt, melyben Keresztes Attila úgy fogalmaz a születésnapi köszöntésről, hogy „nem volt kötelező, de opcionális sem”.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Emlék- és toronyvesztés Bözödújfaluban
Június 29-én, vasárnap délután fél három táján ledőlt a bözödújfalusi víztározó tóban álló, pontosan 230 évvel ezelőtt épített katolikus templom tornya. Ez volt az utolsó, még viszonylag épen megmaradt emlék a faluról, amely katolikus, unitárius, görög-katolikus és székely szombatos híveivel példázta az erdélyi vallásbéke évszázadokon át ható nyugalmát.
A torony nem nagy robajjal, döndüléssel omlott le, csendben, szinte szerényen hullt önmagába, mint ahogyan szerényen, meghitt közösségben állt 1784 óta néhány lépésnyire az unitárius istenháza ma már romos falainak közelében. Volt-idők utolsó tanújaként tűnt el, olyanként, aki még látta az itt oltalomra lelt székely szombatosok, pápisták és az egyetlen erdélyi alapítású egyház híveinek háborítatlan együttélését.
Egyesület a vízválasztón
Csibi Attila, Erdőszentgyörgy város – ide tartozott az egykori falu – fiatal polgármestere bosszús szomorúsággal mondja: „Egyesületet hoztunk létre egy évvel ezelőtt az egykori falu emlékének megmentésén fáradozókkal közösen, hogy a még álló, megmenthető emlékeket konzerváljuk, felújítsuk, s úgy tűnt, az utolsó száz méteren vagyunk ezzel.”
A torony esetében úgy számoltak, hogy alapmegerősítéssel kezdik, aztán egy támfalat vonnak a torony köré – ezen lehetett volna szárazföldön megközelíteni. Az unitárius templom még meglévő falait egészítették volna ki rekonstrukcióval. Felajánlások érkeztek Erdélyből, az anyaországból, magánemberektől és egykori bözödújfalusiaktól, meglettek volna az erőforrások. „Három héttel ezelőtt statikai felmérést készítettek a szakemberek a toronyról, akkor derült ki, hogy valóban a finisben vagyunk: a toronyépület állaga annyira tönkrement a vízben, hogy napok, órák kérdése a léte” – folytatja az elöljáró. És a vélelem félelme beigazolódott – a torony vasárnap összeomlott.
Augusztusban kondulnak a harangok
Csibi Attila még nem vesztette el a bizalmát. Azt mondja, van remény arra, hogy a tornyot újjáépíthessék, az unitárius templomot is felújítsák, s folytassák a tervek megvalósítását a siratófal körül is. A falu emlékét idéző, egykori lakóház falából kialakított emlékfalat – ezt nevezik siratófalnak – és a hősi halottak kimentett emlékművét be szeretnék keríteni, felállítanak egy haranglábat egy régi fénykép alapján, ezen elhelyezik a katolikus és unitárius templom egykori harangjait. (A katolikusokét tizen-egynéhány éve ellopták, de szerencsére megkerült.) Már az augusztus első szombatján hagyományosan megrendezendő bözödújfalusi emléknapon állni fog a harangláb, emlékezésére kondulnak majd a harangok.
A megmentésre indított, egy éve elkezdődött folyamat nem áll meg. Ám az is biztos, hogy legalább húsz évvel ezelőtt kellett volna elkezdődnie, ahhoz, hogy könnyebb legyen megvalósítani. A nehézségek ellenére az egykori bözödújfalusiak s az erdőszentgyörgyiek remélik, így is meg lehet csinálni.
A vég kezdete
Legelőször 1975-ben legyintette meg az elmúlás szele a falu lakosságát. Akkor építették az első völgyzáró gátat. Két év múlva elvitte az árvíz, a munkálatokkal leálltak. Akkor a bözödújfalusiak úgy hitték, megmenekülnek a kitelepítéstől, elárasztástól. Nem így lett. 1984-től újrakezdték a munkálatokat, 1989-ben pedig megkezdték a lakosság kitelepítését. Aztán, hogy 1993-ban fenyegetett a földtörvény, gyorsan ráeresztették a kipusztított falura a vizet. Ma is ott vannak a Rábák, buldózerek a vízben, amiket akkor, a nagy sietségben nem vontattak partra.
Lett egy nagy víztározó tó a falu helyén, amely – állítólag – megmenti a völgybéli települések lakóit az árvizek pusztító hatásától. De milyen áron?
Kék tó, tiszta tó...?
Az elárasztás előtt 179 porta volt Újfaluban, abban a faluban, melyet 1567-ben említ először a regestrum. Ma már csak pár cigány család tengődik a parton, jobbára hevenyészett házakban. Összesen 240 hektár területet foglal el a tó, amiből 160 a tulajdonképpeni vízfelület. Amikor esős az időjárás, 34 millió köbméter víz van benne. Most is megnőtt a víz szintje, sokak szerint pontosan ez okozta a torony omlását. Az amúgy is átázott építmény most jobban felázott, ráadásul a megnövekedett víztömeg hullámzása rongálta, ingatta a falakat, így aztán gondolt egy utolsó nagyot, s ledőlt. Ezt állítják az emberek. De ki tudja, mi az igazság?
Derékba tört sorsok
Az egykori bözödújfalusiaknak jobbára már csak az utódaik élnek. De tizenhárom évvel ezelőtt még beszélhettünk néhány idős kitelepítettel. Idézzük őket.
Rozenczi Endre bácsi: „Nyolcvanban költöztem Erdőszentgyörgyre, miután a feleségem meghalt. Aztán nyolcvankilencben jöttek a többiek, húsz-harminc család. Kártérítést fizettek a házakért. Harminc-harmincötezret kaptak az emberek, nem számított, hogy kinek mekkora háza volt. A székelykeresztúri unitárius esperes, Szombatfalvi József, aki maga is újfalusi volt, szokta tartani az istentiszteletet. Az ő nagyapja házát vette meg Sükösd Árpád, abból lett az emlékmű.”
Farkas Miklós: „A templom fölött volt a házam, gyümölcsössel, volt nyolcszáz tő szőlőm is. Most a kertek víz alatt vannak. Ha kimennék a kertbe, csónakkal kellene mennem. Ha meg halászni akarok a kertemben, érti, a saját, volt-kertemben, akkor ötvenezer lejt (ma ötven lej, szerk. megj.) kellene fizessek.”
A nyolcvanéves Papp Józsi bácsi egy kukoricakast mutatott a szentgyörgyi garzonlakás mellett: „Én hoztam el otthonról. Legalább ennyi emlék maradjon a faluból. A föld, amin gazdálkodtunk megtermette a nyolc-tíz szekér törökbúzát, most víz alatt van. Hát itt van helyette ez a kas, üresen, mint a mi lelkünk. De megvan!” A felsége, Zsófi néni csak ennyit mondott: „Sohasem fogom elfelejteni azt a napot. Nyolcvankilenc november 29-én, szerdai nap volt, akkor költöztettek be Szentgyörgyre. Esett az eső, még arra is emlékszem, olyan sár volt, hogy a traktor egyszerre csak egy terűt tudott hozni.”
Epilógus
A torony már három napja nincs. Három nap – általában ennyi a halálesettől a temetésig eltelő időszak. Elárvultan mered a világba az embereket vesztett Pirító, Tilalmas, Akasztóhegy, s ma már tájba szelídül az emlékezés. Évente egyszer, augusztus első szombatján elindulnak az emberek, a hajdani újfalusiak, a kitelepítettek, az elüldözöttek, az emlékezők és emlékezetet vesztettek, az otthont vesztettek, hogy a tóparton újra emlékezzenek. Falura, emberekre, korokra, századokra, templomtornyokra, s a lélekben újrakonduló harangzúgásra.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Élménydús múzeumi szaktábor
Vidáman szaladtak be szerda délután a gyerekek a Mikó-vár udvarára, fáradtságnak nyoma sem látszott rajtuk, pedig a délelőttjük ismét eseménydúsan telt. A több mint harminc gyerek épp a Csíki Székely Múzeum szaktáborában vesz részt, ahol játszva tanulnak a héten különböző korokról, szokásokról, emberekről.
„Ötödik alkalommal szervezünk múzeumi szaktábort, ez is egy tábortípus kezdett lenni. A napjaink úgy épülnek fel, hogy délelőtt megnézünk egy kiállítást és délután azt oldjuk fel gyakorlatban” – magyarázta Kádár Kincső múzeumpedagógus, a tábor egyik vezetője. Első nap, hétfőn a táborozók megtekintették a múzeum Csíki idők járása – Népi életképek a mindennapokból című néprajzi kiállítást, délután a fafaragást tanulták. A tábor ideje alatt kiemelt szerepet kap a Rippl-Rónai József nagyszabású időszakos tárlat, így a második napon múzeumpedagógia foglalkozással egybekötve nézték meg a kiállítást a gyerekek. A Rippl-Rónai művészetével való ismerkedéshez tartozott, hogy a délután folyamán kipróbálták, milyen anyagokkal, technikákkal dolgozott a festő.
Nyomdatörténet és tanulmányi kirándulás
Szerdán nyomdatörténettel ismerkedtek, miután megtekintették a Csíksomlyói ferences nyomda és könyvkötő műhely című nyomdatörténeti kiállítást, valamint a Megmentett szakrális kincseink című restaurálási kiállítást, azt is megtapasztalhatták a gyerekek, hogyan kell tisztítani a papírt, a régi iratokat. Ezt követően a Gutenberg nyomdába sétáltak le. „Itt megnéztük, hogy a modern nyomdatechnika hogyan működik, mennyit változott a nyomtatás négyszáz év alatt. Ha már Zsögödben jártunk, bementünk a Nagy Imre Galériába, összehasonlítottuk Nagy Imre festészetét Rippl-Rónaiéval. Bár tematikus napjaink vannak, egyik nap beleszövődik a másikba, kapcsolódnak egymáshoz, nem lehet élesen elválasztani, hogy ma csak ezzel vagy azzal foglalkozunk” – mutatott rá Kádár.
Szerdán délután a nyomdatörténethez kapcsolódóan a táborozók is könyvet kötöttek csirizes technikával. Csütörtökön a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumba tesznek tanulmányi kirándulást a tábor résztvevői, ott a budapesti Természettudományi Múzeum Szóra bírt csontjaink című antropológiai vándorkiállítását nézik meg. Ott is épp gyerektábor zajlik, így a két csoport közösen vesz részt különböző vetélkedőkön, játékokban. „Harmadik éve, hogy a tábor programjába tanulmányi kirándulást is iktatunk, mert fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek megismerjék, Székelyföldön hol vannak még múzeumok és ezeknek milyen gyűjteményeik vannak” – mondta el Demény Enikő múzeumpedagógus, a tábor másik vezetője.
Visszatérő táborozók
A táborozók nagy része már a korábbi múzeumos táborokban is részt vett, sőt, olyanok is vannak, akik kinőttek a „táborból”, de önkéntesként visszatérnek segíteni. „Öt év alatt sikerült kinevelni olyan fiatalokat, akik fontosnak tartják, hogy ez tovább működjön évről évre” – hangsúlyozta Kádár Kincső. Pénteken várostörténettel foglalkoznak, amikor is megnézik, hogy a múzeum készülődő várostörténeti kiállításához hogyan zajlik a tárgygyűjtés, és mi történik ezekkel a tárgyakkal a múzeumba kerülésük után. A nap másik kiemelkedő programpontja az interaktív séta lesz a Petőfi utcában. Zárómozzanatként a tábor ideje alatt készült alkotásokból a szülőknek tartanak kiállítást.
Péter Beáta, Székelyhon.ro

Elismerés a nemzet részéről
Ex Libris-díjjal tüntették ki a vargyasi Sütő családot
Június 27-én tartották Gyergyócsomafalván a dr. Gubcsi Lajos magyarországi közgazdász által alapított Magyar Művészetért Díjrendszer 14. székelyföldi gálájának központi ünnepségét, amelyen az alapító Ex Libris-díjjal tüntette ki a vargyasi Sütő családot, azaz Sütő Gábort és fiait, Istvánt, Béla Józsefet, valamint az ifjabb Gábort, továbbá Gábor testvéreit, a Budapesten élő Sütő Leventét és a Brassóban élő Sütő Jusztinát.
Idősebb Sütő Gábor úgy fogalmazott, számukra fontos elismerés ez a díj, annál is inkább, hogy a Vargyason több mint 400 éves múltra visszatekintő fafaragó- és bútorfestő család legutóbb 1942-ben kapott elismerést Magyarországról. Akkor nagyapjának, idős Sütő Bélának személyesen Horthy Miklós kormányzó köszönte meg azt, hogy más erdővidéki fafaragókkal közösen – az erdőfülei Nagy Fábiánnal és fiával, ifjabb Sütő Bélával és Ferenc Lajossal – székelykaput készítettek kenderesi birtokára.
– A közönség engedelmével most is felemeltem, és őseink felé is felmutattam a díjat, hiszen lélekben ők is közöttünk vannak – mondta id. Sütő Gábor, egyben reményét fejezve ki, hogy három fia és azok majdani utódai (jelenleg két unokája van, Miklós és Zsombor) még legalább négyszáz évig folytatják a családi hagyományt.
Az is öröm számukra, fejtette ki, hogy a díj által a Székelyföldért, a székelyföldi hagyományok ápolásáért tevő, más, jelenleg aktív emberekkel, civil szervezetekkel kerültek egy besorolásba. Néhány példát is megemlített a közösség javát szolgáló munkáikból: Makovecz Imrének díjmentesen kopjafát faragtak, az építész által tervezett vargyasi református templomba az ő ötletük alapján rendeztek istentiszteletet a temetésével egy időben, édesapjával, Sütő Bélával közösen kaput ajándékoztak a vargyasi unitárius kántori laknak, legutóbb pedig a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet számára készítettek faragott padot, melyet ezután adnak át.
Telefonon a díj alapítóját, dr. Gubcsi Lajost is sikerült elérnünk, aki elmondta, ebben az elismerésben már más háromszékieket is részesítettek, 2011-ben a szárazajtai faluközösséget az 1944-ben lemészároltak emlékére is, 2012-ben a Haszmann Pál Múzeumot, a Háromszéki Közösségi Alapítványt, a sepsiszentgyörgyi EMI-t és még sok más szervezetet, személyt, hiszen a huszonhét éve létező díjrendszerrel a magyar nemzet minden kiemelkedő tehetségét bátorítani kívánják, éljen az bárhol a világon. A Sütő családról pedig megjegyezte: „ha négy évszázadon át folytatni tudták ezt a mesterséget, és annak ma is hírét viszik a nagyvilágban, mint Sütő Levente, aki Budapestet is meghódította munkáival, akkor megérdemlik, hogy elismerésünket e díj által is kifejezésre juttassuk”.
Böjte Ferenc, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Felfelé ívelő pályán a Szent László Napok
Úgy érzem, hogy jó úton járunk – szögezte le a hétvégi nagyváradi Szent László Napok kiértékelésekor kedden este Zatykó Gyula.
A főszervező az egybegyűlt több tucat „segítőjének” köszönetet mondva hangsúlyozta, hogy „nagy rendezvény mögé nagy szervezőcsapat kell”, márpedig az idei második magyar napok nem csak programkínálatában bővült, hanem 14 társszervezőjével és 23 partnerszervezőjével is túlszárnyalta a tavalyit.
Az eseményhez jelentős anyagi támogatással hozzájáruló magyarországi Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kulturális Alap mellett a váradi önkormányzat által nyújtott segítséget is kiemelte, hiszen a hivatal ezzel azt is elismerte, hogy a „váradi magyar közösségnek joga van egy ilyen ünnepséget tartani”. Zatykó rámutatott arra is, hogy a kapott pénzért cserébe a városvezetésnek nem voltak megkötései, sem elvárásai, honlapjukon pedig meg is köszönték nekik a fesztivál előtt tartott takarítóakciójukat.
Ennek kapcsán a főszervező emlékeztetett, hogy a magyar napok alkalmával népszerűsíteni akarták az önkéntességet, a mozgáskultúrát, a környezetvédelmet és a karitatív tevékenységet is. Ennek szellemében mintegy 400 lej gyűlt össze a fesztiválnak otthont adó Rhédey-kertben (ma Bălcescu) elhelyezett urnában a Micskei Gyermekotthon javára, míg az általuk kigondolt Rhédey-szoborra már közel 650 lejt adományoztak a civilek.
Utóbbi kivitelezéséhez egész évben folytatják a gyűjtést az Erdélyi Magyar Néppárt váradi irodájában, de pályázatokkal is ki tudják majd egészíteni a büdzsét, hogy a park adományozójának, gróf Rhédey Lajosnak az emlékműve visszakerüljön egykori birtokára. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei vezetője, Török Sándor ugyanis emlékeztetett arra, hogy a mai Bălcescu-szobor helyén valamikor a gróf mellszobra állhatott, és most szeretnék megtudni, hogy mi lett vele. Felhívást intéztek mindazokhoz, akik ebben segíteni tudnak, és azok jelentkezését is várják, akiknek régi fényképe vagy képeslapja van a régi büsztről.
Zatykó rámutatott arra, hogy a fesztivál idei látogatottsága ismét a tavalyihoz hasonló volt, és büszke arra, hogy a polgári Várad jelent meg a rendezvényükön. „A Rhédey-kertben három napig szerettük egymást, kicsit woodstockos hangulat volt” – emlékezett vissza. Mint kiderült, a legfiatalabb részvevő egy két hónapos baba volt, a legidősebb fesztiválozó pedig 95 évesen jött a parkba.
Noha felmerült, hogy túlzsúfolt lett az idei programkínálat, a főszervező jelezte, igyekeztek úgy összeállítani, hogy a hasonló típusú események „ne üssék” egymást. „A fesztivál gerincén és a helyszínén nem igazán kell változtatni, az bevált, mint ahogy a tematizált koncertnapok is” – magyarázta.
Szóba került ugyan, hogy jövőre esetleg minden programot a parkba vigyenek ki, de ha befejeződik a várfelújítás, akár már ott is lehet majd eseményt rendezni a városalapító lovagkirály emlékére. A következő magyar napokon akár még a partnerszervezők száma is bővülhet, de nagyobb teret akarnak adni a fiatal helyi zenekarok bemutatkozásának is. Őszességében viszont elégedettek az elmúlt napok alakulásával, annak sikeréből pedig tovább építkezik majd a „nagy csapat”.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár)

Színpadtól osztályteremig – Évadértékelő a Figuránál
Négy új produkció, két korábban készített előadás és számos vendégjáték szerepelt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház 2013/14-es évadjának műsorán. A gyerekek és felnőttek számára meghirdetett bérletes előadásokat a középiskolásoknak szóló tantermi produkciókkal egészítette ki a színház.
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján való fellépéssel zárta az évadot a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház. Czegő Csongor igazgató összegzése szerint a múlt év szeptemberétől június végéig tartó időszakban összesen 94 előadást tekinthetett meg a gyergyói közönség. Harminchárom alkalommal a helyi társulat lépett a közönség elé, hatvanegy előadást pedig vendégjátékként fogadott az intézmény.
Turnékat, kiszállásokat is tartalmazott az évad, a székelyföldi helyszíneken kívül Budapest, Debrecen és Kisvárda is vendégül látta a figurásokat. A társulat a korábbi évadból műsoron tartott Murlin Murlo, a frissen bemutatott Arab éjszaka, illetve a Füttyös kalandjai című produkcióval utazott külföldre. Az évad másik két bemutatója, a Shakespeare-klaszszikus alapján készült Szentivánéji álom, illetve a Carlo Goldoni Mirandolina című darabjából készült előadás, a korábbi évadokból pedig műsoron tartották a Mandragórát.
„Sok kihívásnak kellett megfelelni ebben az évadban. Olyan dolgokat vállaltunk, amik valamilyen irányban feszítették a társulat lehetőségeit. A gyermekelőadásunk például színházi szempontok alapján is értékes produkció volt, a Mirandolina a színházba nem járó közönséget igyekezett megnyerni – magyarázta Czegő Csongor. – A Szentivánéji álom a szereplők száma és a vállalkozás nagysága miatt volt kihívás, az Arab éjszaka színrevitele pedig edzés volt, azzal kísérleteztünk, hogy miként és milyen mértékben képes öt színész egymásra hangolódni és tartani egy olyan ritmust, amit semmilyen színházi eszköz nem segít.”
Kiemelte, hogy a színházi működést tekintve egy újszerű miniévad is megvalósult a Figura szervezésében három tantermi produkció bemutatásával. A középiskolások számára „házhoz szállították” a sepsiszentgyörgyi Tandem csoport előadásában bemutatott Hogyan ettem kutyát című monodrámát, a kolozsvári Váróterem Projekt előadásában pedig a Bánk bán? Jelen! című előadást. Témája és a felvetett problémák által szintén a középiskolásokat szólították meg a Csíki Játékszín Semmi című felolvasó-színházi előadásával, amit a művelődési házban nézhetett meg a diákközönség.
A következő évad első bemutatóját szeptemberre tervezi a társulat, majd a dance.movement.theater fesztivált szervezik meg ötödik alkalommal.
Pethő Melánia, Krónika (Kolozsvár),

Etnikai hovatartozás és magyar politika
A származás, más szóval az etnikai hovatartozás és a nemzeti identitás alapesetben egymást erősíti, egy irányba mutat. Mindazonáltal a Kárpát-medencében mindig is jellemző részjelenség volt az identitásváltás vallási és kulturális-nemzeti értelemben egyaránt. A magyar nyelvterületen ma konszenzusnak örvend a gondolat, hogy a nemzeti hovatartozás nem származás, hanem vállalás kérdése. Ami nem jelenti azt, hogy irreleváns lenne az etnikai hovatartozás, a származás. Azt viszont igen, hogy a pártot, amely a származást kiemelt szemponttá teszi a toborzásban és a vezetők kiválasztásában, rasszistaként, fajgyűlölőként lehet megbélyegezni.
Jó társaság, bezáruló kapuk
A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiváló alany volt ilyen jellegű megbélyegzésre egy olyan országban, ahol a második világháború óta folyamatos hangulatkeltés zajlik a nemzeti gondolkodás ellen. Kozmopolita-balliberális (korábban kommunista) ellenfelei rutinszerűen nevezték és nevezik nacionalistának, sovinisztának, etnicistának, nem ritkán rasszistának, kirekesztőnek, gyűlölködőnek, nácinak és fasisztának azt, aki felvállaltan nemzeti programot hirdet.
Spiró György 1985-ben leírhatta emlékezetes mondatát miszerint „a mélymagyarok a szarból jönnek” úgy, hogy ma könyvhetet nyit meg, s ha a riporter rákérdez, Spiró megteheti, hogy azt válaszolja: csak a nácik kötik őt ehhez a mondathoz. Holott e mondattal sikerült megsérteni a magyarságnak épp azt a részét, amely közösségi szempontból a legértékesebb, azokat, akik magukat elsősorban magyarként definiálják, és egész életükkel a nemzetnek kívánnak használni. Spirónak pedig számtalan követője van, főállásban gyalázzák azokat, akik a mai élvhajhász, fogyasztásra hangolt világunkban sem a karrierépítés, hanem a hagyományos értékek, a nemzeti és keresztény-konzervatív gondolatkör hívei.
Humorizálhatunk azon, hogy a zsidó közíró, Israel Shamir is azt mondja, ha a fősodratú sajtóban valakit nem neveznek antiszemitának, az „rossz úton jár, beszorult valahová Saron és Soros közé”, hosszan sorolva, hogy T.S. Elioton és Dosztojevszkijen át Woody Allenig milyen jó társaságba keveredik az illető. De a helyzet cseppet sem szórakoztató: ha valaki antiszemita hírbe keveredik, az európai kultúrkörben kapuk záródnak be előtte, közéleti karrierje törhet meg.
Visszatérve a Jobbik esetéhez: a párt vezetői soha nem voltak tekintettel a balliberális oldal által megjelölt tabukra, így elérték azt, hogy ma jobb- és baloldali térfélen egyaránt rutinból nácizzák, fasisztázzák őket – „cukiságkampány” ide vagy oda. Nem csoda, hogy Szegedi Csanád esetét a Jobbikkal – amely az exalelnök és EP-képviselő zsidó származásának nyilvánosságra kerülése után vált izgalmassá – tíz esetből kilencszer úgy tálalják, hogy Szegedinek zsidó származása miatt kellett távozni a Jobbikból. Az ügyben megszólalók valahogy nem emlékeznek arra, hogy Vona Gábor és a párt kiállt mellette, míg ki nem derült, hogy a politikus megpróbálta megvesztegetni a származásának nyilvánosságra hozásával fenyegetőket. A megvesztegetési kísérlet viszont már felvállalhatatlan volt a politikusbűnözés és a korrupció ellen harcoló Jobbik számára.
Nem származás függvénye
Minden bizonnyal merő véletlen, hogy Szegedi Csanád hajdani megyéjének központjában, Miskolcon a Jobbik olyan prominenst indít a polgármesteri székért zajló versenyben, aki nyíltan beszél zsidó származásáról, és azt mondja: épp a származása garancia arra, hogy győzelme esetén nem a származás számít majd, hanem a teljesítmény és a törvénytisztelet.
A Jobbik vezetői kockáztatnak ezzel a lépéssel, de helyesen teszik. A párt választói között minden bizonnyal vannak antiszemiták, mint ahogy egyébként minden valószínűség szerint igaz ez a Fidesz- és az MSZP-táborra is. Az MSZP esetében e jelenség mögött elsősorban a zsidók anyagi helyzetével kapcsolatos hagyományos szociális sztereotípiák húzódhatnak meg, a fő motiváló erő az irigység.
A nemzeti pártok esetében más a helyzet. Ha egy egyszerű gondolkodású, nemzetéhez ragaszkodó magyar ember azt látja, hogy felvállaltan zsidó értelmiségiek által fémjelzett sajtóorgánumokban tökfödőnek nevezik a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot, dülledt szemű tojószárnyasnak a turult, zsidó fattyúnak Jézus Krisztust, vagy arról vall az egyik műsorvezető, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt, akkor az illető könnyen kivetíti az egész közösségre a szentséggyalázók vagy uszítók elleni jogos ellenérzéseit. Érthető, de nem helyeselhető lelki mechanizmus. A jelenséggel úgy lehet felvenni a harcot, ahogy a Fidesz és most a Jobbik teszi: magyar nemzeti elkötelezettségű zsidó származású emberek promoválásával.
De más pártoknak is akadt gondjuk vezetőik származásával. Emlékezetes eset volt a kilencvenes évek második felében – még a Fidesz kormányra kerülése előtt –, amikor a Beszélő című hetilapban megjelent egy interjú, melyet Révész Sándor készített Bauer Tamással. Ebben szóba került, hogy azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, nem pedig Pető Iván, mert Kuncze szülei „nem tipikus SZDSZ-esek” azaz „szüleik nem kommunisták és nem zsidók”. A nyilatkozat utóéletéről: Fidesz-elnökké választása után Kövér László – utalva az interjúra – azt mondta, hogy a Fidesz nem az a liberális párt, ahol azért nem lehet valaki pártelnök, mert szülei zsidók és kommunisták. Másnap az egyik bulvárlap szalagcímben hozta: Kövér László zsidózott és kommunistázott a Fidesz kongresszusán. Miközben Kövér éppenséggel egy liberális elvet szögezett le, miszerint nem a származás függvényében kell eldönteni valaki alkalmasságát a pártelnöki tisztségre.
Zsinórmérték
Az RMDSZ-ben e kérdéskör egy ízben, 1995 végén merült fel igen hangsúlyosan, amikor Dáné Tibornak írt válaszában – aki azzal támadta Katona Ádámot, hogy féltestvére elfranciásodott – Katona azt írta, hogy az RMDSZ vezetők közé nem kellene beválasztani olyan embereket, akiknek fogyatékos a nemzeti identitása. Erre több példát is felhozott: azokat tekinti fogyatékos nemzeti identitástudatúaknak, akik vegyes házasságban élnek, otthon románul beszélnek, gyermekeiket román iskolába járatják. A Katonára támadók, Markó Bélától Tokay Györgyig vérlázító módon SZKT-határozat szintjére emelték a tőle való elhatárolódást, úgy próbálták értelmezni az autonomista platformvezető mondatait, mintha származásról, és nem vállalásról beszélt volna. Példálóztak Petőfivel, a 13 aradi vértanúval, úgy téve, mintha a magyarrá válás eme közismert esetei bármilyen mértékben relevánsak lennének az ellenkező irányú folyamat szemszögéből. Katona mondatai viszont azzal lennének párhuzamba állíthatók, ha egy szerb értelmiségi attól óvta volna nemzetét, hogy a fogyatékos szerb identitástudatú, értsd, magyarrá vált Damjanichot vagy Petőfit emeljék szerb köztisztségbe. Ami ellen aligha emelhetünk szót. Tokay György nem kevesebbet állított a Katona Ádám elleni sajtóhajszában, mint hogy „egyesek faji alapra akarják helyezni az RMDSZ-t”, miközben soha senki nem firtatta a szervezeten belül a származás kérdését. S ez így is van jól.
A vállalásnak kell szelekciós kritériumnak lennie. Vállalása nemcsak a magyar kulturális örökségnek, hanem a magyar érdekek tántoríthatatlan, megvásárolhatatlan, megfélemlíthetetlen képviseletének is. A magyar szabadsággondolat, a nemzeti önrendelkezés és a háromszintű autonómia gondolatkörének, amire politikusaink vagy elődeik felesküdtek 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek kellene zsinórmértékül szolgálni az erdélyi magyar érdekképviselet mindenkori politikája számára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

RMDSZ-politika: újraprogramozás?
Egy hét elteltével egyetlen RMDSZ-vezető sem reagált még, de sokan mások gratuláltak Vass Leventének a június végi marosvásárhelyi „taburomboló” sajtótájékoztatón felvetettekhez. A szövetség megújítását célzó elképzeléseknek amúgy is széles körű kibeszélést szán a vásárhelyi politikus.
Hogy miért éppen most tartotta fontosnak elmondani régóta formálódó gondolatait? „A szervezet átalakítási, jobbítási szándékának folyamatosnak kell lennie. Már ifjúsági vezető korom óta jelen vagyok az RMDSZ különböző fórumaiban, ezért aztán bármikor feljogosítottnak érzem magam, hogy jobbító, javító szándékkal elmondjam a meglátásaimat. Főleg annak érdekében, hogy újra képesek legyünk megszólítani a fiatalokat és a középkorú nemzedéket” – hangzik Vass Leventének az időzítést firtató kérdésünkre adott válasza. A közelmúlt különböző választásai közül az európai parlamenti választások tapasztalatai és interpretációja verte ki a biztosítékot az orvos-politikusnál, korábbi polgármesterjelöltnél. Azt tartja, hogy nem szabad elbújni a végeredmény, a két EP-hely mögé, és elbagatellizálni, hogy Marosvásárhelyen a szavazatok számának 30 százalékos, közel 26 ezres visszaesését tapasztalták a korábbiakhoz képest.
Vass Levente szerint a társadalom elé kell vinni a szövetségi politizálás problémáit, az elmaradt és szükséges közvitákat nem lehet tovább halogatni, ugyanakkor úgy tartja, hogy Marosvásárhelynek központi szerepet kell játszania az erdélyi magyar politizálásban. „Több mint húsz éve ugyanazok az emberek képviselik a parlamentben a vásárhelyi magyarságot, akik 2016-ban a nyugdíjkorhatár fölé kerülnek – mondja. – A következő generáció útra bocsátása előtt olyan szabályrendszert kell lefektetni, amelyek legfeljebb három parlamenti mandátumot engedélyez egy személynek.” Miután Markó Béla és Borbély László már bejelentette, hogy nem vállalkozik további parlamenti képviseletre, Vass Levente időszerűnek érzi a teljes vásárhelyi őrségváltást. Ugyanakkor ezt a kérdést elvi szinten, nevek nélkül érdemes tárgyalni – nyomatékosítja. A 2016-os választásoktól kezdődően legfeljebb három parlamenti mandátum idejére kellene korlátozni egy-egy RMDSZ-politikus megválaszthatóságát – tartja. Szerinte a politikai tudásnak, sőt, magának a politikusnak is létezik szavatossági ideje, amelynek lejárta után a tudás elavul, használhatatlanná válik. „Nagy a késztetés a mandátumok kiprivatizálására, sőt, családi átörököltetésére, amelynek példája itt, Maros megyében egyértelműen tetten érhető” – érvel a javaslata mellett. „A választások előtt és után is legyen tiszta és nyilvános a kitűzött cél, aki pedig nem teljesíti vállalásait, viselje a következményeket” – fejti ki Vass, és azt is kimondandónak tartja, hogy az elszámoltatás elől sok politikus az egységretorika, a kisebbségi érdekvédelem terén elért részeredmények mögé bújik.
Szerinte szakítani kell azzal a hagyománnyal is, hogy a mindenkori vezetők törvényszerűen a jelöltlisták első helyeire kerülnek. „Legyenek inkább a választási listák utolsó befutó helyein, ezáltal is jelezve, hogy az esedékes választás tétje számukra a legnagyobb, az esetleges sikertelenségnek pedig azonnali érintettjei is! Ne húzóerői, hanem tolóerői legyenek a tanácsosi listának” – fogalmaz Vass Levente.
Marosvásárhelyen politikai témákban hiánycikknek számít az egyenes beszéd – állítja az RMDSZ Kisgazda és Kisvállalkozói Platformjának elnöke. „Ha elfogadjuk, hogy Marosvásárhely stratégiai fontosságú az RMDSZ számára, hogy fontos, szimbolikus erővel bíró frontváros, akkor váljon az is hagyománnyá, hogy néhány szövetségi szintű intézmény a mi városunkban van. De ha Marosvásárhelyt újra szövetségi várossá akarjuk tenni nemcsak a politika, de az egész magyar közösség szintjén, elkerülhetetlen a politizálás útjának újrakövezése.” Ehhez jó kezdetnek tekinti, hogy a legutóbbi SZKT-n bejelentették: az RMDSZ-platformok rövidesen Marosvásárhelyre telepítik országos központjukat.
Vass Levente reméli, hogy az érintettek választó- és versenybarát javaslatként értelmezik elképzeléseit. „Sürgősek az átalakítások, hiszen sokan, főleg a középnemzedékbeliek kiábrándultak az RMDSZ-ből. Márpedig erre a kiábrándultságra politikai választ kell adni!” – jelenti ki.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelyföld: túl a kétszázadikon
1997-ben indult a Székelyföld kulturális havilap. A Csíkszeredában megjelenő folyóirat századik lapszáma 2006-ban jelent meg, a közelmúltban a kétszázadik is napvilágot látott. A jubileum kapcsán Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével beszélgettünk.
– Talán a Székelyföld a romániai magyarság egyik legsikeresebb kulturális folyóirata. Mi ennek a sikernek a kulcsa?
– Talán az a leghelyesebb, ha nem én dicsérem magunkat, hanem idézem egyik kedvenc kolozsvári tanáromat, aki azt mondta, hogy azért szereti a Székelyföldet, mert „szakmailag kifogástalan, és el is lehet olvasni”. Ebből az idézetből számunkra az „el is lehet olvasni” kitét a legfontosabb: nálunk igenis számít, hogy egy irodalmi, történelmi vagy néprajzi tanulmányt az is el tudja olvasni, akinek nincs doktorátusa az illető szakágban.
– Mitől igazán székelyföldi a Székelyföld folyóirat? Szerzők, témák, esetleg más adja meg a jellegét?
– A folyóiratot annak idején (1997 végén) épp azért hívták életre, hogy legyen fóruma a székelységgel foglalkozó szerzőknek. Hál’istennek bőven van még mondanivaló velünk kapcsolatban – a székelység múltját, jelenét és jövőjét illetően egyaránt.
– Nem tartanak a folyóirat egyfajta gettósodásától – gondolok itt elsősorban a „Székelyföldbe zárva” esetleges helyzetére...
– Ezek szerint Mikszáthnak is aggódnia kellett volna, amikor a „tót atyafiakról” vagy a „jó palócokról” akart írni! És Krúdynak is aggódnia kellett volna, amikor nyírségi témákat választott! Sőt, García Márqueznek is aggódnia kellett volna, amikor folyton „kolumbiai” témákkal bíbelődött! Ne vicceljünk: ha valaki komolyan teszi a dolgát, az soha nem jelenthet bezárkózást, feltéve, persze, hogy minőségi munkát végez.
– Túl a 200. lapszámon is, hogy látja: inkább az értékmentés vagy az értékteremtés a lap küldetése, esetleg egyformán mindkettő?
– Ha egyszavas választ kell, akkor: mindkettő! Olyan sok „hatás” éri manapság az olvasót, hogy nem árt egy kicsit az „ízlésével” is foglalkozni. Természetesen ezt nem szájbarágósan, nem a képébe mászva kell tenni, hanem közvetve: olyan írásokat, olyan fiatal szerzőket kínálva elolvasásra, ami egyszer még az olvasó javára válhat.
– A kolozsvári lapbemutatón felmerült már a 300., sőt a 400. ünnepi lapszám lehetséges témája is. Az egyre kevésbé papíralapú világban mit gondol a Székelyföld folyóirat nyomtatott változatának jövőjéről?
– Sokan állítják, hogy a magyar irodalom elsősorban folyóirat-irodalom. Nagyon sok magyar folyóirat van, az tény, de egyik nem feltétlenül hasonlít a másikra. A Székelyföldnek viszonylag sok előfizetője van, én tehát sajnálnám, ha visszaszorulnánk valami internetes tárhelyre. A kollégák/munkatársak nyilván ugyanazok maradnának, mint most, de az online folyóirat már nem az lenne, mint a mostani Székelyföld, nem beszélve arról, hogy az olvasóközönségünk is megváltozna. Nagyon sok olyan előfizetőnk van, aki már a kezdetektől olvassa a lap nyomtatott verzióját, nem lenne tisztességes részünkről, ha ezeket az embereket az online-ra való „átkeresztelkedésre” kényszerítenénk…
Jubileumi és őszinte
A Székelyföld kulturális folyóirat 200. számában a Székelyföld-díjasokat kérte fel a szerkesztőség, hogy verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget írjanak a Székelyföldről mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról. Így közel hatvan szerző tollából született írásokat olvashatunk névsor szerint Adorjáni Pannától Zalán Tiborig, illetve Bodor Ádámtól Szőcs Gézán át Markó Béláig. A májusi, jubileumi lapszámot Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is bemutatták. Ez utóbbi helyszínen a kincses városban és környékén élő Székelyföld-díjasok mondták el, hogy számukra mit jelent Székelyföld, illetve mit gondolnak az ünnepi lapszámról.
Benkő Levente újságíró-publicista „kétszuszra” olvasta el a lapszámot. Szerinte Lövétei Lázár László ötezer karakteres írásra vonatkozó kedves kérését egyszerűen nem lehetett visszautasítani. „Olvasva a megjelent anyagokat hol nyerítettem a nevetéstől, hol a könnyem kicsordult. Ezt mindenféle pátosz nélkül mondom” – vallotta be Benkő Levente, aki szerint az a jó a kétszázadik lapszámban, hogy nagyon őszinték az írások, mivel a szerzők felhagytak mindenféle szakmai beidegződést és sablont.
„Próbáltam reflektálni valamilyen többé-kevésbé őszinte móduszban arra, hogy mit jelent számomra a székely identitásom és Székelyföld. A magam részéről avval a konklúzióval maradtam, hogy az én identitásom lokálisabb jellegű, Vlahitai vagyok, ezt büszkén mondom akárhol” – fejtette ki Demeter M. Attila filozófus a jubileumi Székelyföldben megjelent írásáról. Egyed Emese költő-irodalomtörténészt – aki Bodos felé, Bodosban címmel közöl verset a kötetben – Bodor Ádám feltételes mondata állította meg az időben. „Ahogy elkezdi az álmodozást és Székelyföld egy valóságosan is megjelölhető helyét a vágyak netovábbjaként határozza meg, aztán pedig rögtön be is csapja, hogy »de nincs«” – vallott Egyed Emese, aki filozófus-költő-író testvérével, Egyed Péterrel meg is egyezett abban, hogy ők mindenképpen Bodosról kell írjanak. „Ez annyira igaz, hogy időközben megjelent édesapánk könyve, amelynek a címe Bodos. Ez a falu egy szimbólum az életünkben – én például ott fogok fűszállá változni. Jelképe egy jobbik magunknak, a megismerésnek egy nyelve. De ne válasszuk el olyan élesen a dolgokat, Kolozsvár egy székelyföldi alternatíva is” – utalt székelyföldi, de Kolozsváron élő barátaira, tanáraira és tanítványaira az irodalomtörténész.
„A lapszámot olvasva az a kép jutott eszembe, ahogy az acélműhelyben a fémforgácsból összeáll egy érdekes rendszer. Lehet, hogy meg lehetne találni azokat a szinopszisokat, amelyek révén a Székelyföld és a belső tájegységeiből jövő emberek összekapcsolódnak. Nekem Erdővidék, Alsóháromszék és abban Bodos függ össze” – mondta el Egyed Péter filozófus-költő-író. Király László költő-író szerint a kétszázadik lapszám szerzői csapatának névsora világosan jelzi, hogy milyen erővel van jelen a Székelyföld a Székelyföldön és azon kívül is. „Félelmetes dolog a kétszázas szám, ezt már nem lehet kitörölni sehonnan. A folyóiratnak van saját elképzelése és nem kell a szomszédba menjen ötletekért. Büszke vagyok, hogy tagja vagyok annak a nemes társaságnak, akik szerepelnek a lapszám oldalain és remélem, hogy minél tovább fog tartani az együttműködés” – zárta szavait Király László.
Lövétei Lászár László, a folyóirat főszerkesztője szerint „mindenkinek tetszik ez a kétszázadik, félig meddig ünnepi lapszám. Az »egyszerű«olvasónak azért tetszik, mert nagyon szép és sok fontos ember szerepel benne, aki szépeket ír, a lapszámot pedig olyan ügyesen lehet olvasni, mint a Libertateát vagy a Blikket. Balázs Lajos tanár úrnak pedig azért tetszett, mert szerinte olyan, mint egy szellemi kaláka. Ő rögtön hozzá is tette, hogy nem kér honoráriumot, tudniillik a kalákáért nem szoktak pénzt elvenni. Oláh Sándor társadalomkutató szerint ötven év múlva mentalitástörténeti kuriózum lesz ez a lapszám.” Akárhogy is legyen, a Székelyföld kétszázadik lapszámát igazán érdemes kézbe venni. Mint ahogy a folyóirat eddigi és ezt követő kiadásait is. Isten éltesse a Székelyföldet, minden értelemben!
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az autonómia szükségességéről
A kárpát-medencei magyarság szülőföldön
boldogulásának és megmaradásának
egyetlen biztosítéka a tényleges és teljes körű autonómia.
Helyzetfelmérés
Kilencvennégy évvel ezelőtt a felelőtlen nagyhatalmi politika és a Közép-Európában évszázadok óta velünk együtt élő nemzetek akkori vezető politikusainak féktelen mohósága darabokra szakította az ezer esztendős Magyarországot. A trianoni békediktátum hazánk területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát idegen fennhatóság alá helyezte. A trianoni sebek máig nem gyógyultak be, Trianon következményei rányomják bélyegüket mindennapjainkra. A békediktátum következtében 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben. Magyarország saját magával lett határos. Ehhez fogható gyalázatot az újkori Európában csak Lengyelország szenvedett el, amikor 1815-ben a Szent Szövetség felosztotta. Az elcsatolt területeken ma mindössze 2,2 millió magyar él a 2011-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,2 millió él csupán. (Megjegyzendő azonban, hogy az elszakított területeken élő magyarok lélekszáma a hivatalos népszámlálási adatoknál bizonyosan magasabb. Az asszimiláció első megnyilvánulási formája, hogy számosan félelemből, jobb társadalmi előremenetel reményében, vegyes házasságban élve gesztusként a házastárs iránt, vagy egyszerűen megalkuvásként, a többségi nemzethez tartozónak vallják magukat. Ez nem magyar magatartásforma, ez történelmi gyakorlat, ami emberileg érthető, de érzelmileg nem elfogadható. Ha fordul a helyzet, ezek az emberek ismét „bevallják” nemzeti hovatartozásukat. Sorozatban láttunk ilyen fejleményeket a második világháború idején. Magyar vonatkozásban legutóbbi érdekesség, hogy az Ausztriához csatolt, Burgenlandnak nevezett területen 1991-ben sokkal többen vallották magukat magyarnak, mint tíz évvel korábban. Az ok: „a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez” …) A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra, Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra, Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra, Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euro-atlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred sem hozott változást, a magyarok lélekszáma a szomszédos országokban folyamatosan csökken. (Sajnos igaz ez a mai Magyarország területén is, de sokkal kisebb mértékben.)
A fenti állítás, miszerint a rendszerváltozások és az integráció nem hozott megoldást, másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában, olcsó ígérgetésekkel, koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból, jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják. A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik, mint a szikla”.
A megmaradás feltételei
Mi a megmaradás feltétele? Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja szülőföldön boldogulásukat és fennmaradásukat. Tényleges, tehát nem olyan, mint Petru Groza korában a Magyar Autonóm Tartomány Erdélyben. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ez által biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt. Kérdés, milyen feltételek teljesülése esetén jöhet létre az autonómia?
Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie: - az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra, íy- megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat, - többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása.
Nézzük az első feltételt: van-e akarat és készség az áldozatvállalásra? Sajnos ezen a téren nem állunk jól. Az elmúlt közel egy évszázad borzalmai, csalódásai, kilátástalanságai félelmet ültettek el az elszakított nemzetrészekbe. Ez leginkább a Benes dekrétumok által sújtott, kollektív bűnösséggel vádolt felvidéki magyaroknál tapasztalható. A probléma azonban többé-kevésbé fennáll valamennyi szomszédos országban élő magyar nemzeti közösség esetében. Ennek következménye, hogy inkább vállalják az elvándorlást a mai Magyarországra, vagy ami még ennél is szomorúbb, harmadik országokba is. Számosan a kikényszerített asszimilációt választják. Sokan úgy gondolják, egy életük van, nem vállalják a bizonytalan kimenetelűnek gondolt harcot. Ezt a mentalitást a rendszerváltozásban és az euro-atlanti integrációban való ez irányú csalódások táplálják. Ezen kellene túllépni, rámutatva a valós realitásokra, melyeket a másik két feltétel teljesülése nyújt. E téren a székelyek elmúlt két esztendőben tapasztalható autonómia törekvései hozhatnak áttörést. A Délvidéken is elindult valami, a kulturális autonómia csírái megjelentek. Látni kell azonban, hogy folytatás ott (is) csak akkor lesz, ha szerb barátainkat jó szándékú külső erő erre rákényszeríti.
Van-e jogi alapja a magyaroknak az autonómiához? Ez a második kérdés, a következő feltétel. Az őshonos magyar nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol utódaik ma élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni. Ezt a jogot számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai (többek között az 1201/1993-as, az 1832/2011-es, valamint az 1985/2014-es) és Európa számos országában kialakult gyakorlat támasztja alá. Dél-Tiroltól kezdve Katalónián át a belgiumi németekig lehetne sorolni a számos példát az Európai Unión belül. (Az EU-n kívül is létezik ilyen gyakorlat!) Ezeken a területeken számos esetben történelmi gyökerekkel rendelkezik a létező autonómia, de sok esetben 20. századi, áldozatokat követelő küzdelem során sikerült kivívni az önrendelkezési jogot. (Lásd első feltétel!) Fentieken túlmenően az Európai Unió Alapjogi Chartájából is levezethető az autonómia iránti jog. Bár ez a dokumentum csak az egyéni jogok biztosításával foglalkozik, de létezik olyan jogértelmezés, miszerint ha az egyénnek joga van például anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, akkor ezt társaságban művelve, már kollektív jogról beszélhetünk. Mindezekből látható, hogy a három feltétel közül a jogi feltétel egyértelműen adott a magyarság számára.
Mindezek után nézzük meg, van- e fogadókészség a számszerű többségben lévő nemzetek részéről az autonómiára? Sajnos egyértelműen megállapítható, hogy jelenleg nincs. Tisztában kell lennünk azzal, hogy szomszédaink többségének (talán valamennyinek) eltökélt szándéka hosszú távon az adott országban élő őshonos magyarság asszimilálása, vagy a szülőföld elhagyásának kikényszerítése. Erről a szándékról azonban többségük biztosan lemond, ha belső és külső körülmények erre késztetik őket, és országuk területi épségét ezzel párhuzamosan (vagy éppen ez által!) biztosítva látják. Elszánt összmagyar fellépés és megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti a szomszédos országok politikai vezetőit. Minden felelősen gondolkodó európai politikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy földrészünkön csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az őshonos nemzeti közösségek (is) teljes körű és tényleges önrendelkezési jogot kapnak. Különösen igaz ez a Kárpát-medencében. Nyugodtan kimondhatjuk: Európában létezik egy megoldatlan magyar ügy. A huszadik századi történelmi igazságtalanságokat (békediktátumokat) számos nemzetnek sikerült már helyre tenni, a magyaroknál ennek még a nyomát sem látni. Hozzánk hasonló helyzetben csak a szerbek és az oroszok vannak. Nekik új ez a helyzet, mi már csaknem egy évszázada szenvedünk tőle. A második világháború az első utáni igazságtalan békeszerződések következménye volt. A győztesek nem tanultak korábbi hibáikból, megismételték az igazságtalanságokat, sőt sok helyen még tetézték is azt. A kétpólusú világrend kialakulása megakadályozta a megalázó sorsba taszított nemzetek érdekeinek érvényesítését. A negyedszázada elindult rendszerváltozások azonban kiszabadították a szellemet a palackból. Két évtizedes vergődés után most történelmi esély adódna az öreg kontinens sorsának jobbra fordítására, nem csak az integráció elmélyítésével és bővítésével, hanem a benne élő népek, nemzetek saját akaratuk szerinti boldogulásának biztosításával. Szabad népek szabad akaratukból békét, stabilitást és gyarapodást biztosíthatnak Európában. Ha egy részüktől megtagadjuk az önrendelkezést, mindennek az ellenkezője történhet. Ezt kell felismerni a „nemzetközi közösségnek”, a többi már magától adódik. Első lépésként az Európai Uniónak belső jogrendjébe kellene emelnie az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait.
Tennivalók
Fenti folyamatot remélve és azt ösztönözve, de ettől függetlenül is, a magyar kormánynak és valamennyi magyarországi felelős politikai erőnek élnie kell a külső ráhatás, a jó értelembe vett politikai nyomás eszközével mindazon szomszédunk vonatkozásában, ahol erre szükség van. Jelenleg, különböző mértékben, négy relációban látható ilyen szükségesség. A 2010-es nemzetpolitikai fordulat után, az elmúlt három évben nem volt túl kegyes hozzánk a sors, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti. A most kezdődő négy esztendőben azonban várhatóan lényegesen megnő nemzeti érdekérvényesítő képességünk a nemzetközi politikában. Ezzel nyilvánvalóan élni fogunk. Fontos alapelv ugyanakkor, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy speciális belügy, melynek külpolitikai vonatkozásai is vannak. Ez az alapvetés önmagáért beszél, kifejtése itt most felesleges. Az elszakított nemzetrészeknek meg eltökélten harcolniuk kell igazukért. Nem külön-külön, hanem együtt, összefogva az egész Kárpát-medencében, mert Szabó Dezső igazsága ma is érvényes: minden magyar felelős minden magyarért!
Budapest, 2014. június 30.
Csóti György, Vajdaság.ma

Román panasz az új, háromnyelvű háromszéki turisztikai kiadványra
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordul a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma, mert szerintük románellenes a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület háromnyelvű turisztikai kiadványa.
Ioan Lăcătuşu, a fórum vezetője azt sérelmezi, hogy a Kovászna megyei önkormányzat egyesülete által kiadott Székelyföld című turisztikai katalógusban nem szerepelnek a román települések, a 48 oldalon egyetlen ortodox templom, román népviselet vagy ünnep fényképe sem jelenik meg.
Lăcătuşu megszámolta, hogy a kiadványban kétszer szerepel a román szó, amikor az elején leírják, hogy Székelyföld Románia közepén terül el, illetve amikor megemlítik, hogy Sepsiszentgyörgyön román színház is működik. A fórum vezetői szerint a kiadvány neorevizionista, úgy mutatja be a „nem is létező Székelyföldet”, mintha azt csak magyarok laknák.
Albert Zoltán, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület munkatársa elmondta, egy szakmai anyagot próbálnak politikai alapon, rosszindulattal megtámadni.
„Ez nem egy közhasznú kiadvány, amelyben minden nemzetiségnek egyformán kell szerepelnie, az idegenforgalom élénkítésére adtuk ki. Aki a román templomokra, kolostorokra kíváncsi, biztos, hogy nem Székelyföldre jön. Azt kellett kiemelni, ami itt egyedi és különleges Románián belül, ami vonzó lehet: a magyar kultúrát, a hagyományokat” – szögezte le Albert Zoltán.
A Székelyföld katalógus megjelentetését 900 ezer forinttal támogatta a Bethlen Gábor Alap, kulturális és természeti kincsekről, idegenforgalmi érdekességekről tartalmaz magyar, román és angol nyelvű leírást. Albert Zoltán hangsúlyozta: a kiadványban semleges hangvételre törekedtek, nincs benne nacionalista jellegű szöveg.
Bíró Blanka, Székelyhon.ro

Magánmúzem székelyföldi emlékekből
Újabb épülettel bővül az Árkosi Tájmúzeum, amelyet Bálint Zoltán gyűjtő saját költségén alapított. Az elmúlt időszakról és a jövőbeni tervekről az említett tulajdonos beszélt.
A tizenhatodik éve működő Árkosi Tájmúzeum először a helységben található unitárius vártemplom egyik bástyájában kapott kiállítóteret, de a jelenleg több ezer darabból álló gyűjtemény miatt nagyobb helyiségre volt szükség. Ebből a meggondolásból fogott neki Bálint Zoltán saját portáján az építésnek.
Több épületben található kiállítás saját pénzből
Már korábban megvalósult egy hagyományosan elkészített épület, amely tapaszos padlóval rendelkezik és kelet-nyugat tájolású, akárcsak a tizenötödik századig épült templomok nagy része, ugyanakkor egy csűr is. A gyűjtő portálunknak elmondta, mivel folyamatosan bővülő gyűjteménye ezen épületeket is kinőtte, négy évvel ezelőtt egy új megépítésének is nekilátott. Tavaly lett kész az épület szerkezete, ugyanakkor az esős idő miatt többszörös megszakítással folyik idén a cserepezése.
A múzeumot Bálint önerőből hozta létre, a tárgyakat pedig saját költségén vásárolta, pályázatok nélkül. „Minden szeg, ami el van ütve, az saját pénzemből történt” – magyarázta Bálint. A jövedelme kemény munkából származik, a környékbelieknél mindenfélét elvállal, legyen az akár mezőgazdaság, építkezés, kertészkedés.
Több ezres gyűjtemény, több száz vasaló
A magánmúzeumban a bölcsőtől a koporsóig minden megtalálható. „Főként az érdekességeket szeretem és gyűjtöm, mint például a csalikorsót, vagy a jellegzetes, díszített baltákat, esetleg olyan leleményes tárgyakat, amelyeket a mi modern világunkban nem ismerhetünk” – ecsetelte a gyűjtő.
Jóval többel rendelkezik, de összesen 365 darab vasaló van kiállítva, egy-egy az év minden napjára, ugyanakkor ötvenkét darab kályha az év heteinek számát jelölve. Az új épület összesen tizenkét boltívből fog állni, az év hónapjainak számára utalva, illetve négy nyílás lesz, azaz három ablak és egy ajtó, ezek pedig a négy évszakot fogják szimbolizálni. Bálint Zoltán elárulta, jelenleg 340 különböző típusú vasalója van, azonban a jövőben szeretné, ha nem csupán darabszámra, hanem a különböző féle vasalóból is 365 lenne. A jelenlegiek között van olyan, amely több mint négyszáz éves, de akad olyan is, amelyik Napóleon korából származik, vagy fémből öntött, és Kossuth Lajos arcképe látható rajta.
Főként Háromszékről származnak a tárgyak
Általában Árkosról és környékéről szerzi gyűjteményébe a darabokat, a helyiek padlásain porosodó régi tárgyak érdeklik. Elmesélte, hogy mindig leellenőrzi, valóban eredeti tárgyért adja-e ki pénzét. „Egyszer Déván egy kereskedő ötven lejért el akart adni egy Kossuth fejes vasalót, de amikor felnyitottam, láttam benne, hogy azt írja: Kolozsvár. Igazából az történt, hogy egy régebbi darabról levette, majd öntött egy újat, erre helyezte az arcképet, hogy drágábban árulhassa” – mondta Bálint.
A magánmúzeumban tárlatvezetést is tart, a gyermekeket játékokkal és édességgel várja. A látogatás ingyenes, azonban az adományokat szívesen fogad, hiszen célja minél több, a székelység múltjával kapcsolatos tárgy összegyűjtése.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Gyerekek hagyományőrző tábora
Közel kétszáz gyerek alkot, tanul a héten a Csíki Gyermekek Egyesület által tizenegyedik alkalommal megszervezett Felcsíki Hagyományőrző Gyermektáborban.
Zömében Csíkszeredából és környékéről érkeztek táborozók, de vannak kovásznai, válaszúti, budapesti, kolozsvári, brüsszeli résztvevők, és a faluból is sokan látogatják a tábori foglalkozásokat. Legtöbb gyerek már a múlt években is volt a felcsíki táborban, szívesen jönnek vissza, van, hogy bizonyos barátaikkal csak itt találkoznak évente egyszer. „Tudjuk, hogy mikor itt van a nyár és a vakáció, akkor jövünk a madarasi táborba, és biztos, hogy itt találkozunk. És mielőtt megyünk el, megkérjük a szervezőket, hogy egy házba szállásoljanak el jövőben is” – mondta el az egyik részt vevő kislány.
Akárcsak az előző táborokban, a kézműves tevékenységek a helyi kultúrotthonban és környékén, a zenei rész a Kiss Ferenc iskolában zajlik. Gyakorlott kézművesek mutatják a gyerekeknek a különböző kézműves tevékenységek alapjait: agyagozhatnak Vízi Jenővel, ostornyelet faragnak Török Csabával, ostort fonnak Molnár Anissal, rizslabdákat varrnak Mihály Máriával, Pál Emesével karmantyúfán szőnek, Ádám Julikával és Ádám Rebekával gyöngysorokat fűznek székely ruhához, Ádám Katalinnal nemezelnek, gyöngyszövést Tőzsér Kingával tanulnak, a horgolást Sebestyén Gyöngyvér mutatja meg, bútorfestés-technikát tanulnak Ádám Gyulával, fajátékokat fúrnak-faragnak Ferencz Tamással. Megtanulták azokat az öltéseket, amivel a székely ruhát össze szokták korcolni, petrezselymezik, ezt Kopacz Melindával készítették. És természetesen a táborból nem hiányozhat idén sem Székely Anna, vagy ahogy mindenki szólítja, Cofi óvó néni – sorolta Ádám Katalin, az egyik szervező.
Furulya, hegedű, ének, gardon
Az iskola udvarán Duduj Rozália néni, a híres csíkszentdomokosi gardonos egy padon ülve hallgatta a gyimesi népdalokat zengő gyerekcsoportot, amikor megérkeztünk. „Továbbra is kiemelt fontosságúnak tartjuk a népdaltanulást, mert azt tapasztaltuk, hogy az az egyik legmaradandóbb dolog, amit hazavisznek a gyerekek a táborból. Nagy öröm számunkra, amikor énekversenyeken vagy más alkalmakkor visszahalljuk a táborban tanult népdalokat. És mivel mi igyekszünk alaposan kigyakoroltatni, ezeket meg is jegyzik a gyerekek, el is tudják énekelni. Minden évben, így idén is a tábor ideje alatt szervezünk egy énekversenyt, erre olyan gyerekek is be szoktak nevezni, akik máskor soha nem álltak ki közönség elé. Öröm hallani, mikor a szülők olyasmit jeleznek vissza, hogy nem is gondolták, a gyerekük ilyen szépen énekel, vagy hogy mostanig otthon sosem fordult elő, hogy dudorászott volna a gyerek. Én ezeket a dolgokat tartom a legfontosabbnak” – mutatott rá Antal Rozália, egy másik szervező.
Külön csoportokban zajlott a furulya-, a hegedűoktatás, és ebben az évben nagyobb hangsúllyal bekerült a gardonozás is. A furulyát Antal Rozália, Haáz Margó és Ádám Rebeka oktatja, éneket Galaczi Hajnalkával tanulnak, a gardonyosokat Ádám Julika, a hegedűsöket Nagy István tanítja. Felcsíki és gyimesi táncokat György Piroskától, Császár Szabolcstól és Szalay Zoltántól sajátítanak el a gyerekek.
Csoportos részvétel
Az idei táborban a Recefice gyermektánccsoport is részt vesz, ők csoportosan jelentkeztek be Háromszékről. Érkeztek ugyanakkor Válaszútról is gyerekek. „Egy olyan pályázatot állítottunk össze, ahol kimondottan szórványban élő, hátrányos helyzetű gyerekeket akartunk támogatni. A válaszúti szórványiskolára esett a választásunk, mert velük már régóta kapcsolatban állunk, és ők is nagy örömmel kapcsolódnak be minden tevékenységbe. A tábor végén az itt tanult táncokból, énekekből, hangszeres produkciókból összeállítunk egy műsort és előadást tartunk, akkor ott mindenki csoportonként bemutathatja a tudományát” – mondta el Antal Rozália.
Hagyományos módon, a táborban részt vevő gyerekek szombaton az Ezer Székely Leány Napján közös műsorral lépnek fel.
Péter Beáta, Székelyhon.ro

Napló helyett jegyzőkönyvek
A fenti címmel küldött írást szerkesztőségünknek Varga Andrea jogtörténész, a váradhegyfoki premontrei prépostság jogi képviselője a rendnek a román állam ellen folytatott tulajdonjogi pereiben. A „Válaszféle Magdó János kolozsvári főkonzulnak” alcímmel ellátott írást teljes terjedelmében közöljük.
„A romániai magyar egyházi tulajdonok (még a kommunista, vagy az előtte való román állam által elkobzott) egyházi tulajdonai (Félixfürdőtől az egykori premontrei tulajdonú Gimnáziumig, ingatlanok és telkek sorától a kulturális örökség elorzásáig) az elmúlt 17 évben folyamatos pereskedés tárgyai.
A Bihari Napló is számos esetben nyilvánosságot adott ennek a történeti ténynek, továbbá a több ízben megsérülő független igazságszolgáltatás eseményeinek, a bírákra nehezedő nyomás, a pártatlanságot nevetségessé tevő eljárásmódok, az időhúzás és bürokratikus akadálykergetés egész látványos folyamatának is. Ebben a helyi, de korántsem csupán apátsági vagy egyházi vagyon-visszaigénylési processzusban nevet és hangsúlyt kapott már helyi polgármester, nemzeti vagy titkosszolgálati levéltárban elérhető történeti dokumentum, egyházi és jogi alkuképesség, ócsárló sajtó, fenyegetés és bántalmazás, zaklatás és megfélemlítés, köztörvényes rombolás és történelemhamisítás egyaránt… Ami nem kapott hangsúlyt, sőt, néma közszereplő funkciót vállalt a (javarészt magyar vagy magyar érdekeket megjelenítő) tulajdonok jogos visszaszerzésében, uniós állásfoglalások érvényre juttatásában, az éppen a magyar kulturális és külpolitikai képviselet volt.
Egyértelművé vált, hogy aki nem rendelkezik lőfegyverrel vagy definíciós joggal, politikai nyomásgyakorlás vagy direkt befolyásolás jogtalan eszközével, az nem lehet jogszerű eljárásra jogosult, sem helyreállító ítéletre esélyes. Bebizonyosodott, hogy a magyar (kulturális vagy pártpolitikai) külképviselet érdeke talán bizonyos látszatok fenntartása is lehet (évfordulós ünnepségek, díjak adományozása, elismerések vagy pártpolitikai támogatások kiporciózása akár), de a nemzetközi kapcsolatokban elvszerűnek minősülő, kulturális diplomáciában alapszintű egyeztetést igénylő partnerségben, érdekegyeztetésben vagy alkuképességben semmi érdemi nem történik az elmúlt másfél évtizedben. Történnek kísérletek, melyek efemer, alkalmi, s ezért szónoki gesztusok helyett vagy mögött rejtenek talán hosszabb távú, kizárólag a kiérdemesültek számára kedvező szabályozást figyelembe vevő célok, de ezek sem egyértelműek, nem vitaképesek, és nem is hatékonyak.
Nem történtek viszont kísérletek arra, hogy a „hősi magyar múlt” visszaállítási kísérletei mellett (melyek idején, példaképpen az 1923 és 1939 között a Romániából kitoloncolt és meghurcolt premontrei rendtársak sorsáért akkoriban megszólaló kormányzat legfelső szinten kezelte a korszak sérelmi eseményeit!), napjainkban is szülessen érdemi kezdeményezés, amely a jogtalanság nehezményezését kormányközi egyeztetéssé, jogvitává teszi.
Ha van is köztársasági elnök, aki személy szerint is a csornai premontreieknél készült föl sikeres és szorgalmas életvitelre, átvehette a megyés püspök kitüntetését is (http://www.csornai-hirhatar.hu/hirek/csorna-diszpolgarava-avattak-ader-janost), hívő mivoltában és intézményének működésében sem volt soha figyelemmel a jogi csűrcsavarba csomagolt nagyváradi állapotokra. Nem lehetne véletlenül sem ráfogni a magyar diplomáciára, hogy közbenjárt volna a jogszerű eljárás végigvitele érdekében, mint ahogy ezt tette és teszi a Mikó-ügy esetében. Ha anyagi vagy intézményi háttérrel támogatta volna a nagyváradhegyfoki premontrei rend megmaradását, ha nem csupán a váradhegyfoki prelátust kívánta volna 2014 februárjában bádogkereszttel megajándékozni (ráerősítve ezzel a román média-toposzra, hogy a váradhegyfoki premontrei rend a magyar irredentizmus előretolt helyőrsége 1920 óta…), akkor már régen uniós jogsegélyt hajtottak volna föl, már régen jegyzéket váltottak volna, s nem halogatva vagy hanyagolva a perek jogszerű vitelét, arra játszva, hogy majd Strasbourg mindent elrendez…
Holott a „minden” a jogszerűségen legalább annyira múlik. A napló-értékű külügyi levelezésen azonban kevesebb, mint a jogi dokumentáción, melyet egyedül kell beszerezzen a prépostság (magától a Teremtőtől megformált alapító okiratot is), egyedül kell megküzdjön évek óta a harsogó helyi román sajtóval, a templomrongálókkal, a harsogó román újságírókkal, a Hivatal packázásaival, a széttagolt telekkönyvi és jogképviseleti ügymenettel, az időhúzásra és állagromlásra játszó cselezésekkel. A román legfelső bíróság 2013. októberi jogerős végzése szerint a premontrei perek nem értek véget 1936 óta, a félig megnyert ügyet azonban a magyar külügy, főkonzulon keresztül most önkörébe vonni látszik, elfogadva, hogy veszíteni kell, s akkor majd a strasbourgi ítélet lesz a végső… Még azt sem látják át a mai külügyérek, hogy fél vagy másfél évtizednyi jogi eljárási folyamat nem játszható át kiemelten megfizetett új ügyvéd kezére, aki nem jártas a jogtörténeti és levéltári forráskutatásban, s nem valamicske „hatalmi mutyi” a tét, hanem egy 73 éves per, magyar kisebbségi nemzeti érdek, római katolikus egyházi vagyon, szakrális tulajdon a kockáztatott érték. Ez pedig „nem eladó”, sem feljegyzések, sem sugallatok, sem szimbolikus lekenyerezések révén.
A premontrei peres eljárás folytatódik, a katolikus értékmentés is. A magyar külügyi reakciókészség, a kultúrdiplomáciai érzék ugyanúgy lesre fut (vagy erre játszik leginkább), mint a privát haszonszerzésre vágyakozó helyi ügyeskedés, a hivatali hatalom előnyével beavatkozó apparátusi törekvések, vagy a teret nyerni próbáló ortodoxia. Jogérvényes eljárás, jegyzőkönyvek mértékadó volta és a jogszerűség követelménye még abban a Romániában is érvényre tud(hat) jutni, ahol a jogi képviselőt utcán bántalmazzák (2012. október 17.), a bíráskodási folyamatot ellehetetlenítik, a bírákat befolyásolják, a mindenféle feljegyzéseknek intim teret adnak. Ebben hinni és ennek érvényt szerezni láthatóan nem magyar külügyi érdek, hanem a hívők közösségének és képviseletének maradék eszköze. Mindezek pedig naplóba róható folyamatok, a jelen históriái.”
Varga Andrea jogtörténész
(1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét)
erdon.ro

A "szekus hálózatok" jelentették fel Ráduly Róbertet?
A csíkszeredai polgármester által torkon ragadott önkormányzati képviselő az MTI-nek cáfolta, hogy feljelentést tett volna a polgármester ellen. Az elöljáró szerint "a szekus hálózatok" fogtak össze ellene.
Márk Csucsi András Róbert az MTI-nek elmondta, a tettlegességig elfajult vitát álláspontja szerint a csíkszeredai városházán és az RMDSZ-en belül kell rendezni. Hozzátette, elvárja azonban, hogy a kérdésben Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is kifejtse a véleményét.
Az RMDSZ színeiben megválasztott Ráduly Róbert Kálmán polgármester ellen szerdán testi sértés miatt indult bűnügyi kivizsgálás azt követően, hogy az RMDSZ önkormányzati frakciójának a június 24-i ülésén torkon ragadta Márk Csucsi András Róbert képviselőt.
Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőrség szóvivője szerdán az MTI-nek azt mondta, hogy "az állítólagos áldozat feljelentése alapján" indult kivizsgálás az ügyben. A polgármester viszont azt állította, hogy azok a "szekus hálózatok" fogtak össze ellene, akiknek régóta szálka volt a szemében.
Márk Csucsi András Róbert az MTI-nek elmondta, a tettlegességig fajult szóváltás másnapján törvényszéki orvosi látleletet vétetett a fojtogatás nyomairól. A képviselő elismerte, hogy a polgármester később bocsánatot kért a történtekért, de hozzátette, ezt nem tartja kielégítőnek. Nyomatékosította viszont, hogy nem ő a feljelentő.
"Nem én tettem a feljelentést. Sajnos megtette ezt más helyettem. Úgy tudom, névtelen feljelentés alapján indult kivizsgálás" - mondta Márk Csucsi András Róbert, aki szerint a névtelen feljelentés abban is sajátos, hogy azt nem lehet visszavonni.
Ráduly Róbert Kálmán az MTI-nek szerdán elismerte, hogy pártja önkormányzati frakciójának az ülésén "nem tűrte el képviselőtársa sértegetését", de hozzátette, az ügyet lezártnak tekintette az e hét keddjén tartott frakcióülés után, amelyen alaposan átbeszélték a történteket, és többször is bocsánatot kért képviselőtársától.
A „szekus” is feljelentette korábban Rádulyt
A polgármester csütörtökön a feljelentést is az állami hatóságoknak tulajdonította. Arra utalt, hogy tavaly augusztusban megkergetett és elfogott egy férfit, aki régóta követte és fényképezte őt. Az incidens után a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szóvivője elismerte, hogy a férfi a hírszerzés szolgálatában áll, de azt is hozzátette, hogy az illető nem teljesített hivatali megbízatást. A hírszerző testi sértésért tett feljelentést a polgármester ellen, az eset kivizsgálása folyamatban van.
A helyi sajtó sokat foglalkozott az önkormányzat és a rendőrség között kialakult feszült viszonnyal. Ráduly Róbert márciusban lemondásra szólította fel a rendőrparancsnokot egy - rendőrök által okozott, három halálos áldozatot követelő - közúti baleset után. A rendőrség a közelmúltban kitérő válaszokat adott az önkormányzati testületnek a balesettel kapcsolatos, írásban benyújtott kérdéseire. Ráduly Róbert Kálmán a harmadik mandátumát tölti Csíkszereda élén.
maszol.ro

Így csapjuk be egymást és enmagunkat
A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) vagy megvesztegetés olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, aminek során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról. (Részlet a Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.)
Idén lesznek huszonötévesek a kelet-közép-európai kommunista rendszerek bukása után kialakult felemás demokráciák. A negyedszázaddal ezelőtti váratlan politikai események nyomán alakult új politikai osztályok mindenike magán viseli létrejötte tisztázatlan körülményeinek nyomait. Talán nem is voltak olyan váratlanok azok a változások, hiszen az évek múlásával egyre világosabbá válik: legalább másfél évtizedes aprólékos és szupertitkos előkészítő munka előzte meg a rendszerváltoztatást. Ami sok esetben egyet jelentett a hatalomátmentéssel. Mindenesetre annyi világos: sok víznek kell még lefolynia a Dunán és egyebütt ahhoz, hogy konszolidált állapotokról, jól működő demokráciákról, feladatát ellátni képes politikai osztályokról beszélhessünk Európa e kevésbé szerencsés részén.
Elcsépelt közhelynek számít, hogy Románia a korlátlan lehetőségek országa. Aki a sors – és az elvakult nagyhatalmak – akaratából következően ezt személyesen, saját bőrén tapasztalhatta, az tudja: miről beszélek. Hasonlóképpen azt is, hogy a „lehetőségek” nagysága, előfordulásának gyakorisága miként aránylik a korrupció mértékével. És azzal a megengedő nagyvonalúsággal, amivel a jelenséget a román társadalom egésze kezeli. Pontosabban: elfogadja olyanként, mint ami ellen nem tehet semmit. Hát éppenséggel tehetne, ha egy rigurózus, szigorú szabályok szerint működő és nem egy hazugságra épült társadalom lenne. De az. Ameddig nem válik mind a nevelés, mind a napi gyakorlat szintjén is központi törekvéssé a jogkövető magatartás, addig itt nem változik semmi. A korrupció a mindennapjaink része: óvjuk, ápoljuk, normális társadalmi körülmények között élő ember számára elképzelhetetlennek tűnő szintre fejlesztjük, s végül átadjuk utódainknak. Végigkísér egész életünkben – a bölcsőtől a koporsóig. A kisemberi szinten általánossá vált figyelmességek, az egészségügyben általánossá vált hálapénzen, az oktatásban, hivatalokban szokásos kenőpénzeken keresztül az üzleti élet, az állami megrendelések odaítélésének természetes velejárójaként ismert visszaosztásokig igen széles a skála. És sokan ügyködnek a közvetítésében, célba juttatásában is.
Hogy mennyire elterjedt, mennyire mindennapjaink része, mennyire nem tudjuk elképzelni nélküle életünket, mennyire abszurd a helyzet, amibe önmagunkat hajszoltuk, arra csak egyetlen példa: már nem kizárólag azért adunk, hogy előnyben részesítsenek, hanem azért is, hogy ne kerüljünk hátrányba, illetve ne támadhasson az az érzetünk, hogy e mulasztásunk miatt hátrányba kerülhetünk. Hát így csapjuk be egymást s enmagunkat.
Szentgyörgyi László, Erdély.ma

Mégis beléptek! – Dan Diaconescu a kormányban
Hogyan kell besétálni a kormányba? Erről tartott leckét Victor Ponta miniszterelnök, aki a Dan Diaconescu Néppárt (PPDD) és a Călin Popescu Tăriceanu volt kormányfő alapította új liberális párt embereit vette maga mellé.
Liviu Neagu, a PPDD főtitkára a kormány főtitkár-helyettesi posztját kapta meg, a Tăriceanuhoz közel álló Ioana Lambru pedig államtitkár lett a kormány főtitkárságán. Victor Ponta miniszterelnök igazi bukaresti „humorral” hárította el azt az újságírói kérdést, hogy mivel érdemelte ki tisztségét a két politikus. „Énekhangjukkal és tehetségükkel” – jelentette ki.
Korábban az RMDSZ hevesen bírálta a PPDD esetleges bevonását a kormányba, mi több, Borbély László politikai alelnök korábban azt mondta: ellenkezésükön bukott meg a miniszterelnöknek az az elképzelése, hogy Dan Diaconescuék miniszteri posztot kapjanak. (Az ördög, mint mindig, a részletekben rejlik: eszerint alsóbb szintű állásokat kaphatnak – szerk.)
Márton Árpád képviselőházi frakcióvezető-helyettes a mostani kinevezéseket a gandul.info-nak úgy kommentálta: az RMDSZ vezetői elemzik Victor Ponta döntését, majd közlik álláspontjukat.
Székely Hírmondó

Marosvásárhely frontváros – Nem fizetnek, de legyen benne román iskola
Újabb iskolaügy borzolja a marosvásárhelyi magyarok kedélyét mostanság: lesz vagy nem lesz II. Rákóczi Ferenc néven líceum?
A jelenleg a marosvásárhelyi Unirea Főgimnáziumnak helyet adó ingatlanban egy felekezeti középiskolát akar létrehozni a magyar közösség. A 30 százalékban magyar osztályokkal bíró intézmény épületét tíz éve visszaszolgáltatták a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, s mivel a városházával kötött bérleti szerződést 2012-től nem újították meg, illetve a városháza nem fizette ki a bért, a katolikus egyház és az RMDSZ képviselői már tavaly felvetették, hogy egy különálló jogállású magyar tagozatot kellene létrehozni az épületben.
Hisztis liberális: kirúgják a románokat!
A románok közt erre kitört a hisztéria, hogy a szegény unireás román diákokat kiteszik az utcára, noha mind a katolikus egyház, mind az RMDSZ kijelentette, csupán annyiról van szó, a román és a magyar tagozat rendelkezzen külön jogállással, de a diákok tanuljanak ugyanabban az oktatási intézményben. A hangulatkeltésben a PNL vitte a prímet, a városi elnök, Ionela Ciotlăuş szerint a helyi tanács demokrata-liberális tagjai „politikai alkut” kötöttek az RMDSZ-szel, melynek értelmében, ha egy PDL-s kerül az alpolgármesteri székbe, megszavazzák a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Középiskola létrehozását.
Az iskola létrehozásáról szóló határozattervezet és az indokolás már május óta szerepel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal hivatalos honlapján. Ebben az áll, hogy „saját jogi személyiség megadásával a II. Rákóczi Ferenc Teológiai Középiskola minden szintje, profilja és szakja számára létrejön egy, a magyar nemzeti kisebbség nyelvén oktató, az állami közoktatási rendszerbe integrált közoktatási intézmény, tiszteletben tartva a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak elismerésére és szavatolására, illetve a vallási identitás megőrzésére, fejlesztésére és kifejezésére vonatkozó elvet”. Ezen kívül rögzítik, hogy a „II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Középiskola” a szükséges helyiségeket a Marosvásárhely, Klastrom u. 15. szám alatti épületben kapja haszonbérbe, a szabadon maradt helyiségeket pedig bérbevételre felajánlják az Unirea Főgimnáziumnak, mely jelenleg bármilyen érvényes bérleti szerződés hiányában fejti ki tevékenységét ebben az épületben.
Hogyan tovább?
Június 25-én jóváhagyta a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium létrehozását a Maros Megyei Tanfelügyelőség, így a következő helyi tanácsülésen ismét napirendre tűzhetik a római katolikus gimnázium megalakításának ügyét – mondta Peti András alpolgármester. Hogy ne kelljen tárgyalni az ügyet, az eredetileg június 26-ára tervezett tanácsülést mai napig nem hívták össze.
Közben Dorin Florea kifejezte a vita miatti sajnálkozását: „A városnak a gondjai megoldásában harmóniára van szüksége és nem konfliktusokra, bár úgy látom, hogy sok politikus, de sajnos, pap is szerepet vállalt ebben a vitában. De nincs semmilyen veszély” – nyugtatta a kedélyeket a két tűz közé került polgármester, akinek egyébként annyira kell a magyar iskola, mint üveges tótnak a hanyatt esés.
Székely Hírmondó

Önmagukat, önazonosságukat keresték a felenyedi magyarok
Sok munkát, szervezést igényelt a felenyedi magyar református közösség részéről az első hagyományőrző nap. Mindenek ellenére úgy érezték, megérte, és a kellemes napsütéses vasárnap is besegített, sok örömöt és sikert hozott, emelte öntudatukat. Lelkészük, Lőrincz Konrád a nyitó istentiszteleten is hangsúlyozta, hogy most nem egyházi ünnepről van szó, inkább arról, hogy önmagunkat, önazonosságunkat keressük, hogy van-e jövőnk e földön. Kesergünk apadásunkon, de ritkábban kérdezzük meg azt, hogy mi is a teendő, mit és mennyit kellene továbbadnunk utódainknak?
A 370 fős gyülekezet éppen az ilyen közös tevékenységekben érik meg, és kapja meg a válaszokat. Az ige szerint „tiszteld anyádat és apádat”. Ennél szebb gondolatot nem is lehetett volna találni, megválaszolva a kérdést is: kik vagyunk, és merrefelé tartunk? A mély és aktuális gondolatú istentisztelet után a teljes gyülekezet, a szereplők és számos vendég pompás magyar felvonuláson mutatkozott be a felenyedieknek. A Piros Pántlikás zenekar muzsikájának ütemére vonultak a torockói és szentgyörgyi, valamint a helyi felenyedi népi ruhába öltözött táncosok, zenészek, és szorosan követte őket a nagyszámú közönség.
BAKÓ BOTOND, Szabadság (Kolozsvár)

Román rosszindulat
Hiába a román diplomácia részéről szinte naponta hallható szöveg az európai szellemű együttműködésről az EU tagállamai között, valamint az építő jellegű jószomszédi viszonyról Magyarországgal: az, hogy román külügy megtagadta a magyar konzulátusok megnyitását Nagyváradon és Marosvásárhelyen, sem az EU-s együttműködés, sem a jószomszédi viszony kritériumaiba nem illeszthető be.
Az elutasítás oka egyértelmű. A konzuli irodák megkönnyítik a kapcsolattartást a romániai magyar közösség és anyaországa között, különös tekintettel arra, hogy azokban intézhetők a könnyített honosítással kapcsolatos ügyek.
A román külügy mostani döntésével pontosan ezt kívánta megakadályozni. A továbbra is asszimilációs törekvéseket dédelgető Bukarest sohasem nézte jó szemmel a magyar könnyített honosítást, sem azt, hogy Budapest fölemeli a szavát a határokon kívül rekedt nemzettársak ügyében, ha azokat sérelem éri.
Mivel azonban Románia is biztosítja a könnyített honosítást a moldovaiak számára, sőt napirenden van az is, hogy minden más országban élő, magát románnak valló személy is állampolgárságért folyamodhasson, a magyar fél pedig jelezte: a könnyített honosításról szóló jogszabályt a román törvény mintájára dolgozta ki, nemigen tehetett ellene semmit.
Igaz, Titus Corlăţean külügyminiszter elkezdte pedzegetni, hogy nem hasonló a két jogszabály, mert Budapest etnikai alapon biztosítja az állampolgárságot, míg Bukarest nem. De mivel ez nyilvánvaló ferdítés, következménye nem lett. Viszont ilyen kisstílű, alattomos húzásokkal, mint a konzulátusok megnyitásának akadályozása, azért keresztbe tud tenni Bukarest a magyaroknak.
Ebben szerepe lehet az éppen a kormányzó szociáldemokraták, illetve korábbi szövetségeseik, a nemzeti liberálisok által ismét fölerősített soviniszta, magyarellenes hangulatnak is: az államfőválasztás előtt a magyarok „megleckéztetésével” kívánja népszerűségét növelni a kormány a „mélyrománok” körében.
Ugyanakkor Moldovában az elmúlt években számos román konzulátus nyílt a honosítással kapcsolatos ügyek intézésére. Egyértelmű tehát a kettős mérce és zsigeri, alattomos rosszindulat. Ennyit a Bukarestben uralkodó „európai” szellemről.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Lekerült a magyar felirat a Kolozsvár-tábláról
Lekerült a Kolozsvár határában elhelyezett magyar és német feliratú pannó a román városnévtábláról. A pannót korábban a többnyelvűségért küzdő névtelen civilek szerveződése, a MOST-ACUM helyezte el. Gerillaakciójukról és céljaikról beszélgettünk velük.
Milyen célokkal született meg a MOST-ACUM?
Romániában a hivatalok és az állami intézmények legtöbbször csak az ország hivatalos nyelvén kommunikálnak az állampolgárokkal. Ez nem elégíti ki a magyar közösség igényeit és egyáltalán nem tükrözi a régió interetnikus jellegét. Erre a problémára szeretnénk akcióinkkal felhívni a figyelmet úgy, hogy megoldásokat is kínálunk az észlelt hiányosságokra. Közben az egyének szintjén is szükségesnek találjuk tudatosítani a többnyelvűség vizuális megjelenítésének fontosságát. Akcióinkkal igyekszünk rámutatni arra, hogy a hatóságok és a magánszféra egynyelvű kommunikációja diszkriminatív és elítélendő.
Kik szervezték meg a csoportot, mi az oka annak, hogy nem egy névvel vállalt társaság ez?
Helyi, civil aktivisták vagyunk, akik úgy gondolják, hogy Erdélyben ugyanannyira természetes magyarul írni, olvasni, beszélni, bárhol és bármikor, mint románul. Az anonimitás azért fontos, mert ezt a fajta kommunikációt csak így lehet gyakorlatban is fenntarthatóan képviselni.
Nyelvi jogokért kiálló szervezet létezik még, gondolok itt például az Igen, tessék! mozgalomra. Velük, vagy hasonló szervezetekkel terveznek együttműködést?
Az Igen, tessék! tevékenységét jól ismerjük és nagyon értékesnek, illetve egyre sikeresebbnek találjuk, a céljaikkal magunk is egyetértünk. Ami a lehetséges együttműködést illeti, természetesen nyitottak vagyunk rá, viszont számunkra alapvető fontossággal bír az anonimitás megőrzése. Az együttműködés így egymás nyilvános támogatását jelentheti.
Terveznek hasonló akciókat?
Természetesen igen, de reméljük érthető, ha részleteket most még nem árulunk el. Arra fogunk törekedni, hogy a fent felsorolt célokat a lehető legkövetkezetesebben képviseljük a jövőben is.
Hogyan kellene az államnak, valamint a magyar és a román közösségeknek viszonyulniuk a nyelvi jogokhoz a MOST-ACUM szerint?
Amíg Romániában minden állampolgárnak kötelessége betartani a törvényeket és ugyanúgy fizet adót, addig az államnak is kötelessége egyenlő mértékben kielégíteni az etnikai közösségek kulturális igényeit. Ez magában foglalja a többnyelvű feliratokat, anyanyelvű tájékoztatást és ügyintézést. Járnak nekünk a többnyelvű városnévtáblák, utcanevek, hivatalnevek, hivatali ügyintézéshez szükséges formanyomtatványok. A magyar és a román közösségek pedig kölcsönös elfogadással, nyitottsággal és megértéssel kell elfogadják egymás nyelvhasználati igényeit. A többnyelvűség egyik közösségtől sem vesz el semmit, csak hozzáad.
Kustán Magyari Attila, maszol.ro

Gáspárik Attila is hozzászólt az erdélyi besúgóvitához
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója is hozzászólt az erdélyi magyar besúgóvitához. Gáspárik Attila írását az alábbiakban közöljük.
Demény kapcsán
„Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú,
Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.”
Király László
Dicséretes, hogy a kolozsvári színház a jó előadásai mellett közéleti vitákat, háttérbeszélgetéseket is kezdeményez. Remek ötlet volt pár hete a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session előadás végi beszélgetés a több mint két évtizede letűnt diktatúra lehallgatásairól, besúgási technikáiról.
Az eseményről nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Tudom, hogy sokan felkapták a fejüket, hogy mit akar ezzel a témával, pláne ilyen módon egy színház. A válasz egyszerű: ha a tudomány, a politika, a média nem kezdeményez, nagyon helyes, hogy a teátrum viszi nyilvánosság elé azt, amiről nap mint nap szót ejtünk magánbeszélgetéseken, kocsmaasztaloknál, internetes fórumokon. A téma fontosságát jelzi, hogy Demény Péter kiváló esszéjére Kántor Lajos, majd Jancsó Miklós is írásban reagált. Magam is jeleztem a maszol.ro-n nemrég, hogy a témával foglalkozni kellene, mert az idő ebben az esetben nem fogja begyógyítani a régi sebeket. A tanúk kihalásával, lehet, hogy hamis következtetésekre fog jutni az utókor.
Demény esszéjével, nem lehet, nem szabad vitatkozni. A vélemény szabad. Félek, hogy az unokák még durvábban fognak minősíteni, ha nem segítünk nekik eligazodni. Talán csak annyit fűznék hozzá Péter gondolataihoz, hogy az „apáink” nem szolidaritásból zárnak össze, hanem a kudarcélményeikből. Lassan-lassan rájöttek, hogy hiába volt a betagolódás, a kompromisszum, fölösleges volt a gerinces kirekesztődés, az utókor nem értékeli az akkori alkotásokat… Némán szemléljük, ahogy kitüntetik egymást, s azt hiszik, hogy mi nem tudjuk, amit ők titkolnak. A salieris állapot meg összehozza az embereket.
Ami a témát illeti, hát, hogyan is mondjam: először is elkelne a történész a háznál. Az jó, hogy mindenki mindenbe belenéz, de a személyes érintettektől nem várható el az analitikus elemzés. Lassan két éve járok kutatni a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Tanács (CNSAS) archívumába. Úgy voltam vele, mint az Amerikába látogató, kezdő turista. Első alkalom után elhatároztam, hogy írok egy többkötetes sorozatot, fél év múlva már egy jó erős tanulmányban gondolkoztam, majd egy év után elkezdem írni egy esszét. Ma?
Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végigészleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás.
Madách
Szem elől tévesztjük, hogy minden rendszernek, légyen az demokratikus, vagy diktatórikus (s közöttük valamennyi színárnyalat) van titkos rendőrsége. Ezek a szervek pedig alapos hangsúlyt fektetnek a saját maguk védelmére. Negyedszázaddal a rendszerváltás után sem tudott senki érdemben megszólítani valakit azok közül, akik a szekut irányították, vezették, legalább helyi szinten. Az nem elég, hogy valaki onnan kapta a fizetését, és mai napig tartó perek zajlanak annak bizonyítására, hogy politikai rendőrségként működtek. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a Párt, a Román Munkás-, később Kommunista Párt védelmét szolgálta a szervezet. Az lehet, hogy párttagként lehallgattak, de az engedélyt a lehallgatásra mindenekelőtt a Pártnak kellett megadnia. Az írószövetség, a színház, a téesz, a gyár, az iskola stb. párttitkára például mindig tudta, kit, miért és hogyan hallgattak le. A lehallgatás eredményei is visszakerültek a párthoz. Az csak a nyolcvanas évek végén történik meg, hogy a szeku a párt fölé helyezi magát. Összegezve, a kapcsolat remekül működött.
A fentiekkel csak azt akartam jelezni, hogy a besúgó, kollaboráns, informátor stb. szintig nagyon sok réteg volt. A témát komolyan veendő először a felső szálakat kell kibogozni. A kommunista párt dokumentumai meg elérhetőek. A városi, megyei levéltárak kutathatóak. Ott vannak a nevek, a felszólalások, a jelentések. „Apáink” hajlamosak azt mondogatni, hogy a kettősbeszéd folyamatosan működött, vagyis egyet mondtunk gyűléseken és mást a való életben. Igen ám, de erre (is) volt a szeku, hogy ezt ellenőrizze. A múlt feltárásának mai fázisában bizton állíthatjuk, hogy vezetői székben ellenálló nem ült. Voltak, akik idővel megsértődtek, és a Székely János-i megszavazni, hogy pofázhass, pofázni/ Hogy megszavazhasd állapotban folytatták. Voltak, persze, akik belehaltak. Jut eszembe, milyen cinikus dolog ma Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szekuritátés együttműködését közös nevezőre hozni. Az egyik belehalt, a másik átvette a Kossuth-díjat és hallgatott élete végéig… Számomra a legérthetetlenebb az a csend, ami a ma élő volt együttműködőket körülveszi, legalábbis ami besúgói (jobb híján használom e szót) múltjukat illeti. A keresztényi tanítás egyik legcsodálatosabb eleme a megbocsátás. Áthatja ez még az ateistákat is. De nem, inkább a szánalmas perek, a joghézagoknak köszönhető felmentések, mint a megtért fiú esete. Lelkük rajta. A mű marad, besúgással vagy anélkül.
Ami bizonyos, hogy el kellene kezdeni a múlt feltárását és kibeszélését. Nyilvánosan, tudományosan és szubjektíven. Jó lenne a jelenben elkerülni azt, hogy díszpolgárok, életműdíjasak stb. legyenek olyanok, akik évtizedeken keresztül úgy jelentettek, hogy ezzel negatívan befolyásolták pályatársaik életét, karrierjét. Kevés biztos dolgot tudunk a volt titkosrendőrség működéséről. A Szekuritáté igen kaotikusan dolgozott. Távol állt a szervezettől egy németes, pontos ügyvezetés. Nincs egy nagy füzet, ahol leírták volna, hogy X, Y besúgó, kollaboráns vagy informátor… a többi kifejezésnek pl. Sursă de încredere, persoană operativă még magyar nyelvű megfelelője sincs. A jelenlegi törvények szinte alkalmatlanok arra, hogy hitelt érdemlően valakiről ki lehessen mondani, hogy besúgó, spicli, vagy más „bedolgozója” lett volna a Szekuritáténak. A törvénykezés annyi kiskaput, többféle értelmezést hagy, hogy egy közepes ügyvéd ártatlannak hozhat ki szinte bárkit.
A pár éve létrehozott CNSAS igen mostoha körülmények között működik, a mai napig sem kapta meg teljes egészében a volt szekuritátés anyagokat. Többszörösen összetört tükörcserepekből, lehet, sok munkával, tudással és nem utolsó sorban szakmai alázattal összerakni a múlt egy részét. A cél nem az kellene legyen, hogy megőszült, vagy éppen már elhunyt embereket pellengérre állítsunk, mert egy baráti beszélgetés alkalmával, vagy dühében, esetleg éppen részegen azt mondott ki, amit nem is gondolt komolyan. A múltat kellene egy másik szögből is megértenünk, kiegészítenünk azt, amiről azt hisszük most, hogy tudjuk. Miért is? Hogy megértsük a jelent és próbáljuk meg elkerülni a jövőben apáink hibáit. Jöjjön egy kis példa egy 1978 november 21-i háttéranyagból: „Prin….să alimentăm disensiunile, literare (cu implicatii specifice) dinte Suto A si Panek Z inclusiv dintre aderentii lor,in ideea largirii acestora si determinarea de a se demasca reciproc, pănă la cele mai înalte foruri.” Fordítás: "…-n keresztül tápláljuk az ellentéteket Sütő András és Panek Zoltán, illetves híveik között. Előidézendő a kölcsönös leleplezés egészen a legmagasabb fórumokig. Oprea Florin alezredes.” Számomra egyértelmű, hogy ez a szöveg arról is szól, hogy a szekunak fontos volt (?) Kolozsvár és Marosvásárhely közötti magyar-magyar feszültséget az irodalmi berkekben fenntartani, sőt táplálni. Lehet, hogy ez a folyamat, mármint az ellentétek szítása, más eszközökkel, de zajlik ma is, Székelyföld és Partium, Csík és Udvarhely, különböző politikai formák, népiesek és urbánusok, rockosok és népzenészek stb. között? Jó lenne a végére járni.
Végül, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a „tisztázás” ebben az országban csak az erdélyi magyarokból hiányzik. Korántsem. Az elmúlt lassan-lassan negyed évszázados múltunkban nem emlékszem arra, hogy valamelyik romániai párt, a választási kampányban, a politikai titkos rendőrség bűneinek a felmérésével próbált volna szavazatokat szerezni. Nincs rá igény sem a választók, sem a választottak részéről. és már ez is nagyon sokatmondó. Mit tehetünk tehát? El kellene kezdeni az oral history módszereivel összegyűjteni a történeteket, a politikusokat meggyőzni, hogy a kutatásra több pénzt és gazdasági hátteret biztosítsanak… mert ahogy azt tudjuk József Attilától: a múltat be kell vallani.
Gáspárik Attila, maszol.ro

Négy éve Más Rádió
Születésnapját ünnepli jövő héten csütörtökön a székelyudvarhelyi Más Rádió. Az esemény alkalmából pályázatot hirdettek, melynek témája a szem: erre saját, egyedi műveket várnak a szervezők. Emellett rendhagyó koncertre számíthatnak az érdeklődők.
„Mindenki forog-pörög-rohan, elmarad a testi lelassulás, amely a lelket is arra kényszeríti. A mindenkori pályázati kiírásokkal – amelyek minden évben egy-egy érzékszervet céloznak meg – az a célom, hogy néhány pillanatra fékezzünk le, csillogtassuk meg kreativitásunkat, akár dobjuk el az agyunkat, határtalanítsuk fantáziánkat, s az alkotás örömében érzelmileg azonosuljunk a feladattal. Mindeközben kiléphetünk a mindenkori mókuskerékből, és színt csempészhetünk a monotonitás szürkeségébe” – fejtette ki portálunknak a rendezvény kapcsán Szabó Attila, a Más Rádió főszerkesztője.
Elmondta, hogy a beküldött pályaműveknél nincs műfaji megkötés, a munka lehet bármi, installáció, fénykép, rajz, grafika, festmény, kollázs, montázs, „irodalom”, kisplasztika stb. A névvel, címmel és telefonszámmal ellátott alkotásokat július 8-án, kedden délután négy óráig lehet leadni az intézmény székhelyén, vagy a MÜTF Oktatási Központ portájánál. Ugyanakkor a legkreatívabb pályamunkákat díjazni is fogják, illetve kiállítást rendeznek belőlük július 10-én, csütörtökön délben a Más Rádió melletti Kőkacsa téren.
Képzeletbeli utazások címmel interaktív produkcióra kerül sor a G. Café kultúrkocsmában július 10-én este kilenc órától, ahol Cserey Csaba ütőhangszerművész és Fisár Csaba dobos biztosítja a jó hangulatot. A koncertre ingyenes a belépés.
Fülöp-Székely Botond,
Székelyhon.ro

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 1.)
Szegényes Székelyföld első világháborús részvételének irodalma. Az 1916. augusztus végi román betörés és megszállás miatt elmenekülő hivatalosságok, na meg a lakosság távozása lényegében lebénította Sepsiszentgyörgy életét.
A tisztviselők nélkül a város igazgatása is szünetelt, de a Székely Nép című napilap is fél évre felfüggesztette megjelenését, ezért aztán alig rendelkezünk szakirodalommal, forrásokkal e rövid időszakról. Három évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Múzeum Acta című évkönyvében két tanulmány is megjelent Nagy Szabolcs nyíregyházi levéltáros tollából Sepsiszentgyörgy első világháborús történetét illetően: Az 1916-os román megszállás egy sepsiszentgyörgyi patikus szemével. Egy székely város közállapotai az első világháború végén. Van még egy József Álmos által szerkesztett, Mire a falevelek lehullanak című kötet, amely a világháború történéseit különleges megvilágításban mutatja fel, a résztvevők levelezéseit fogja csokorba, ízelítőt ad a katonák életéről.
Belesodródunk a háborúba
1914. július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kezdetét vette a világtörténelem addig ismert legnagyobb és legvéresebb összecsapása. A két hatalmi csoportosulás, az antant és a központi hatalmak közötti háborúba belesodródott még jó néhány olyan ország is, amely érdekei érvényesülését részvétele által képzelte elérni. Olaszországot és Romániát szövetségi szerződés kötötte a központi hatalmakhoz, semlegességi nyilatkozatot is tettek, hogy majd később a győzelemre sokkal inkább esélyes antant oldalán vegyenek részt a harcokban. Vilmos német császár villámháborús tervei rövidesen szertefoszlottak, és a rosszul összerakott stratégia kudarca előre vetítette a központi hatalmak vereségét, különösen azután, hogy az Egyesült Államok is beavatkozott a háború menetébe.
Románia megnyeréséért már a háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak között, és ezzel tulajdonképpen Erdély is bekerült a nemzetközi politika eszköztárába. Ezért a háború kezdete óta az antant titkos tárgyalásokon Romániát rá akarta bírni Magyarország megtámadására. Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a magyar kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Románia hadba lépését a központi hatalmak oldalán.
Tisza István miniszterelnöknek viszont az volt a véleménye, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség döntheti el Románia magatartását, az első esetben nincs szükség engedményre, a második esetben pedig ezek már nem érnének semmit. Felismerte, hogy a román kívánságok kísérleti léggömbök, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy amint a bukaresti kormány a fegyveres együttműködésre pozitív javaslatot, kötelező érvényű ígéretet tesz, ő is hajlandó velük konkrét megoldásokról tárgyalni.
A csatlakozási huzavona idején felvetődött a Monarchia föderatív átalakításának gondolata is. Közben bizonyos engedményekkel kívánta az uralkodó és a magyar kormány kifejezni azt az elhatározását, hogy akár fontos politikai, nemzetiségi jogok kiterjesztésére is hajlandóak, ha a románok garanciát vállalnak a központi hatalmak melletti lojalitásuk kinyilatkoztatására. Beszüntették a sajtópereket, az uralkodó amnesztiát hirdetett a politikai ügyekben elítélt románoknak, egy kormányrendelettel pedig külön engedélyezték a román nemzeti zászló használatát. 1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, de az Erdély-kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt.
A háború kitörésekor Erdély katonailag védtelen térség volt. 1914 végén ugyan hozzákezdtek egy erdélyi hadsereg felállításához, ezt azonban hamarosan elvitték az orosz frontra ugyanúgy, mint a következő évben szervezett határvédő hadosztályt, úgyhogy 1916-ban szinte csak a csendőrség őrizte a határokat. József főherceg a következőképpen jellemezte Erdély harci felkészületlenségét: „Mennyire el volt hanyagolva Erdély előkészítése katonai felvonulás esetére. Minden magyar ember, aki tisztában volt az oláh irredenta céljaival és e nép jellemével, úgy érezte, hogy Magyarországot a legkomolyabb veszély Oláhország felől fenyegeti. Mégis szomorúan kellett látni, hogy amíg a kettős monarchia összes határait vagy várak, vagy vasutak és utak építésével erősítik, addig Erdélyben ebben az irányban hosszú évtizedeken át semmi sem történt.”
Általános mozgósítás
A hadüzenet és a háború megkezdése előtti hónapokban az érintettek tisztában voltak a hadi események közelségével, és azt is tudták, hogy már csak a közvetlen ürügyként szolgáló szikra kipattanásával bármikor kezdetét veheti a nagy világégés. Ezért 1914 májusától megkezdődött az általános mozgósítás, főképpen az idegen földön lévők számbavételével, tartózkodási helyük felkutatásával, hogy alkalomadtán minél gyorsabban hazajöhessenek háborús szolgálatra. 1914. május 6-án Bálint Dénes sepsiszentgyörgyi polgármester az alispánnak tett jelentésében kérte a felettes hatóságot, sürgősen kézbesítse Bukarestbe Ruzsa Kálmán, Nagy József, Daragics Dávid, Német József, Tóth Mózes és Gyurka Zsigmond számára a sorozási idézést. Csakhogy az idegenben lévők megtalálása nem sok sikerrel járt. 1914. június 14-én a bukaresti osztrák–magyar konzulátus az alispáni megkeresésre válaszolva közölte, hogy pontos cím hiányában a behívó nem kézbesíthető, mert Bukarestben nincs központi jelentkezési hivatal, a konzulátus pedig nem rendelkezett saját hatáskörében a nevezettek felderítéséhez szükséges eszközökkel. A külföldön tartózkodók elérése majdnem lehetetlennek tűnő ábránd volt, különösen akkor, ha az illető Amerikában élt, ilyen esetben csakis a központi intézmények beavatkozása hozhatott volna eredményt, mégpedig a honvédelmi minisztérium közbenjárásától remélték a sikert, például Császár Jenő sorozási kötelezettség alatt álló személy Minneapolis városában való elérését illetően. A háború hivatalossá tételével 1914 augusztusában megkezdődött a hadköteles férfiak tömeges bevonultatása, akiknek családtagjait vidékektől függően 57–70 fillér napi segéllyel kívánták kárpótolni. A hadba vonulás kötelezettsége alól roppant nehéz volt kibújni, sokan kérvényezték az otthon maradást családfenntartói minőségük vagy hivatali nélkülözhetetlenségük okán, azonban majdnem mindenkit elutasítottak. 1914 őszén a belügyminisztérium leirata dr. Fogolyán Kristóf sepsiszentgyörgyi kórházi orvos felmentési kísérletét utasítja el. A megokolásban egyértelművé teszik a felmentés körülményeit, s a kórházi orvosok esetében csak úgy lehetett, ha egy jelentősebb kórház teljesen orvos nélkül maradt. Ez a helyzet Sepsiszentgyörgyön nem állt fenn.(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)