Árvíz dúl az ország déli részén
Több száz gazdaságot árasztott el a víz, több tucat embert – köztük terhes nőket és gyerekeket – kellett kimenekíteni otthonaikból vasárnap, miután kiöntöttek a folyók az ország déli részén, Teleorman, Olt, Argeş, Ialomiţa és Prahova megyében – számoltak be a hírtelevíziók.
A víz több száz hektár termőföldet és hidakat tett tönkre, utakat tett járhatatlanná. Több településen szünetelt az áramszolgáltatás. A helyzet továbbra sem nem javul: a hidrológusok vasárnap délután meghosszabbították a harmadfokú, piros jelzésű árvízriadót Teleorman, Prahova és Ialomiţa egyes folyóinak árterületére, és narancs jelzésű árvízriadót bocsátottak ki további hat megyére.
Emberéleteket is követel az árvíz. A parhova megyei vészhelyzeti felügyelőség munkatársai most is keresik azt a személyt, aki vasárnap eltűnt az áradásban. Szemtanúk szerint a felduzzadt patak vizébe esett, azóta sem találják. Buzau megyében két másik férfit vitt el az ár, akik át akartak kelni a folyón egy általuk összetákolt tutajon, hogy a túloldalon evő eszetnáról elhozzák a tejet. A gyors sodrású folyó azonban beborította őket a vízbe.
marosvasarhelyiradio.ro / Digi24 / Rador. Erdély.ma

Huszártoborzóra készülnek
Június 6–7-én lesz a VI. háromszéki huszártoborzó. Ezúttal Sepsiszék déli részét járják be a lovasok. A szervező Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület és a főtámogató Kovászna Megyei Tanács szerdán tartott eseménybeharangozó sajtótájékoztatót.
A huszárok Uzonban szállnak meg, onnan szombat reggel 9-kor indulnak, toboroznak Lisznyóban, Bikfalván, majd Uzonban, onnan Kökösbe mennek, következik Szotyor és Illyefalva, ahol huszárbállal zárják a napot. A vasárnapi toborzás Sepsiszentkirályban kezdődik, Kilyénben folytatódik, végül bevonulnak Sepsiszentgyörgyre, ahol a Székely határőr huszárezred parancsnoksági épülete, a Lábas Ház előtt tartják a toborzót.
Tamás Sándor tanácselnök elmondta, ifj. Kádár László huszár őrnaggyal tárgyaltak a hagyományőrző mozgalmak támogatási lehetőségeiről. Feltételül szabta az egész megyét lefedő rendezvények szervezését. A megyeháza ugyanakkor hagyományőrző egyenruhák beszerzését támogatja, és székelyruha-programot is indított. Meghonosították a huszárok szakmai találkozóját, a Huszárakadémiát, melyet újabban Torján tartanak, legutóbb 170 résztvevővel. A huszártoborzót 2010-ben indították, és mindig más útvonalat jártak be.
Ifj. Kádár László huszár őrnagy ismertette a háromszéki huszármozgalom kezdeteit és fejlődését. A tavalyi toborzón összesen 150 hagyományőrző, közöttük 80 huszár vett részt. Jakab Kevend István huszárkapitány a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület történetéről szólt. Sala Zsolt tüzér főhadnagy elmondta, az egyesületen belül három éve megalapította a tüzér zászlóaljat, mely egyedüli Erdélyben. Idáig négy ágyúmakettet, két röppentyűt és tíz fapuskát készített.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely zászló
Történészek jönnek-mennek, elõadnak: mondják, amit tanultak, amit kikutattak, amit bizonyítani tudnak vagy sem. Többen azzal foglalkoznak, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk, s ebben ritkán értenek egyet. Nincs konszenzus sem a magyarok, sem a székelyek eredete dolgában, néha még abban sem, hogy e két nép egy és ugyanaz, ha már nagyjából egy nyelvet is beszél. A minap „megdönthetetlen” bizonyítékkal állt elõ egy jótét lélek, a Képes Krónikában bukkant rá. Kálti Márk, a krónika feltételezett szerzõje 1360 táján egy akkor már sok száz éves székely legendát jegyzett le, amely bizonyára õsidõk óta élt a nép száján, benne volt a köztudatban: „Ezek a székelyek azt tartották, hogy Csaba odaveszett Görögországban; ezért mondja máig a nép általában: Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból.” Az amatõr kutató kiemeli: már a 14. században létezett a hun eredettudat a székely nép körében, hiszen Attila király kisebbik fiától, Csabától származtatják magukat, aki innen ment el, de soha nem jött vissza. És hova is ment? Hát pontosan Görögországba, helyesebben Bizáncba – Kálti Márk idején már Görögországként neveztetett a rég letûnt Keletrómai Birodalom ama része. Tehát a keletrõl-nyugatról egyaránt szorongatott Csaba királyfi Bizáncba menekült tizenötezer fegyveres hun vitézével, ahol akkor egyik közeli rokona uralkodott. „Nem volt szükségük õseinknek ehhez könyvekbõl vett divatos elméletekre, mert hiszen ez a tudat mindig is ott élt Atilla ideje óta nagyapáink, nagyanyáink meséiben, mondáiban” – fogalmaz az öntudatos krónikakutató, majd büszkén jelenti ki: „Vagyis ez a krónikai közlés a nép száján, például Erdõvidéken még ma is élõ õsi Atilla-, Csaba- és Rika-mondáink eredetiségét támasztja alá. Sõt most már szinte kijelenthetõ: igazolja is! Na és mi következik ebbõl? Nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a székelyek a hunok maradéka volt akkor, és az most is, tehát egyszerûen a Székelyföldön élt tovább a dicsõ hun birodalom egy töredéke e maroknyi nép által.”
A zászló fontos, de csak szimbólum, a lényeg a hit és az önbizalom. A kitartó remény. Amit elveszíteni akkor sem szabad, amikor a zászlót kibontani nem engedik. „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kockázatok
Csíkszeredában, 2003-ban, emlékkönyvet jelentettek meg az akkor 75 éves Domokos Géza köszöntésére. Ebben azt írja Kántor Lajos, Domokos Géza Esély című kötetéről szólva, hogy „minél több részlet tolul fel az emlékezetemben, annál inkább erősödik a véleményem: az Esély cím mellé oda kellene tenni a Kockázatot is. Azokról a kockázatokról is lehetne, kellene beszélni, amelyek a nyilvánosság mögött zajlottak. (…) 1989-ben már olyan idők jártak, hogy az ember nem törődött a személyes szabadságával, a változtatás elősegítése mindenek elé helyeződött. Csodával határos módon megúsztuk, csak jóval a fordulat után vallottuk be egymásnak, hogy rezgett a gatyánk. A mai zsákvarrók ezekről persze nem tudnak. Kívánom nekik, hogy ne jöjjön többet olyan idő, amikor a kockázat ilyen méreteket ölt.”
A fenti mondatokat azért idézem, hogy egyértelmű legyen: Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai című könyve, amelyet a múlt héten mutattak be Kolozsváron, nem egyik napról a másikra született meg, hanem a szerzőnek legalább tíz esztendeje – de az is lehet, hogy jóval több ideje – már ott motoszkált a fejében.
A könyvet nem olvastam, minden bizonnyal előbb-utóbb hozzám is eljut, az újsághírekből annyit tudok, hogy a kötet jelentős részét kettőjük kapcsolata, levelezése teszi ki, és egyértelmű számomra, hogy a kor átélői, az erdélyi magyar értelmiség közép- és idősebb nemzedékei számára minden bizonnyal nem kevés izgalmat rejt a betekintés az egykori Kriterion könyvkiadó, több szerkesztőség és az éppen születőfélben meg felnövőben levő RMDSZ színfalai mögé.
Amikor Domokos Géza 2007-ben bekövetkezett halála után a családja megkért, hogy segítsek a hagyaték megmentésében, amelyet különösebb rendszerezés nélkül, csupán a biztonságra ügyelve sikerült a kolozsvári Szabédi-Házba eljuttatni, az ott igen áldozatos és kitartó munkával nyilvántartásba vett több mint tizenegyezer cím közül, menetközben, jónéhányat magam is elolvastam, és meggyőződésem, hogy Kántor Lajos időt feltáró, időt megőrző munkáját az elkövetkező esztendőkben még sokan folytatják, mint ahogyan már eddig is akadtak példák a közreadásra.
Mert ebben a hagyatékban – és Domokos Géza más címeken is megőrzött levelezésében – úgy tárul elénk a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek korrajza, az erdélyi magyarság szellemi javainak, közösségi létének megőrzéséért folytatott nem mindennapi és nem akármilyen eszközökkel megvívott küzdelem, hogy azt nem csupán történész rátekintéssel, rendszerezéssel és korszakolással, hanem korabeli dokumentumaiban is bárki számára olvashatóvá kell tenni.
A nagyközönség Domokos Géza sok-sok arca közül a memoárkötetek ellenére sem ismeri mindegyiket, a leggyakrabban csupán a Kriterion-igazgató – RMDSZ-alapító elnök – író-szerkesztő háromszögben helyezi el őt, és úgy gondolja, hogy ezzel már mindent tud róla. Mint írtam, nem ismerem részleteiben a friss Kántor-könyvet, de olvastam jónéhány olyan dokumentumot, amelyek igazolják, hogy milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. Minderről visszaemlékezéseiben ő maga nem sokat beszél, hiszen soha nem szerette a saját érdemeit fitogtatni, mint ahogyan kevés szó esik arról is, hogy milyen bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal nem értelmiségi, hanem hétköznapi sorstársai. És a dokumentumok fényében talán arról is szó esik majd egyszer, hogy a magyarországi magyar és a romániai román irodalmi-értelmiségi kapcsolatokat latba vetve, hogyan próbálta meg Domokos tágítani a horizontot Európa és a világ felé, akkor is, amikor még a madarakat is szerették volna visszafordítani a határokról.
2013 őszén Tőzsér Józseffel, a Domokos Géza emlékiratait megjelentető Pallas-Akadémia könyvkiadó igazgatójával Zágonba utaztunk, hogy a készülő „Kántor-kockázatokhoz” fényképeket digitalizáljunk a Domokos-emlékszobából. Néhány napra rá Tőzsér József tragikus hirtelenséggel elhunyt. Úgy érzem, Kántor Lajos könyvében egy kicsit az ő emléke is felcsillan. Meg minden bizonnyal mindazoké, akik igazolják, hogy az erdélyi magyar szellemi lét önállósága olyan hagyaték, amelyet bármiféle megfontolásból csak gazdagítani érdemes, és soha, egy pillanatig sem, porlasztani.
Székedi Ferenc. maszol.ro

Bakk Miklós
VISZONYRENDSZER Fidesz–RMDSZ, avagy a diaszpóralét stratégiája
Úgy tűnik, a magyar kormánypártnak mind az RMDSZ-re, mind pedig az ellenzékére szüksége van mint két, egymást kiegészítő regulátorra - állapítja meg Bakk Miklós.
A Transindex szokványos hírekkel és kommentekkel induló, de majd izgalmasabbra váltó vitafolyama az RMDSZ-Fidesz-viszonyról Kiss Tamás írásával kanyarodott igazából arra, amerre – véleményem szerint – e viszony stratégiai értelmét keresni kell. A kérdésre, hogy milyen is az RMDSZ és a Fidesz viszonya most, amikor az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor a pályakorrekció mellett döntött ebben a kérdésben, és amikor a kettős állampolgárság első terhelési próbájára is sor került a magyar parlamenti választások alkalmával, Kiss a román nemzetállam-építő elit és az RMDSZ közötti „aszimmetrikus alkura” kihegyezve adott egy választ. Jómagam ugyanezt a kérdést a kettős állampolgárság releváló hatása felől közelíteném meg. Írásom fő gondolata már megjelent egy korábbi jegyzetemben.
Úgy vélem, a külhoni magyar állampolgárság tömeges felvétele egyfajta előhívó-hatást is kifejtett:
láthatóvá tette és egyben el is mélyítette azokat a dilemmákat, amelyek korábban is léteztek és determináló hatással voltak az erdélyi magyarok politikai elitjére.
Normatív megközelítésben ez a dilemma a kettős állampolgárság és a kisebbségi autonómia ellentétében jelenik meg. Vagy–vagy, fordítják le ezt sokan a kisebbségpolitikai törekvések nyelvére: aki kettős állampolgárságot akar, az feladja az autonómia programját! Viszont, amint azt Roberta Medda-Windischer is leírja, pragmatikusabb megközelítéssel nem lehet eldönteni, hogy – egyrészről – a kettős állampolgárság vagy a területi autonómia szolgálja-e jobban a kisebbség érdekeit (általában), másrészről pedig azt sem, hogy a kettős állampolgárság akadálya-e az autonómiának. Az erős normatív megközelítés alapja inkább az állampolgárság 19. századi fogalmához kapcsolható, amely szoros egységet feltételez a lojalitás, az identitás és a területi fennhatóság (hovatartozás) között. Ebből levezethetően az autonómia-törekvések akkor lehetnek sikeresek, ha már egy szilárd állampolgári közösségen belül próbálnak kisebbségi jogbővítést elérni. Vagyis: akkor lesz autonómia Románián belül, ha az erdélyi magyarok ezt román állampolgárokként vívják ki. A kérdésnek azonban van 21. századi megközelítése is, amelynek a kiindulópontja viszont az, hogy az említett szoros egység megszűnt. Új fogalmak – transznacionális állampolgárság, „elmosódott” (fuzzy) állampolgárság, „részvényes” (stakeholder) állampolgárság stb. – jelzik e folyamatot, amely jócskán átalakította az állampolgárság 19. századi intézményét, és amelynek egyik legismertebb eredménye az uniós állampolgárság. A folyamat során létrejött kettős állampolgárságok azonban nem egyszerűen kettős joghatóságot, szimmetrikusan megosztott szuverenitást jelentenek az egyén fölött, és semmiképp sem kettős identitást, amely zavaró, érthetetlen és konfliktust generáló a klasszikus republikanizmus hívei számára.
Míg a monolit állampolgárság 19. századi fogalma az identitás és a lojalitás kérdésköreit asszociálta, ma e fogalom inkább a különböző hálózatokba és migrációs terekbe való belépés szinonimája kezd lenni. Ugyanakkor ezek egymás mellett élő funkciók is. A kedvezményes magyar honosítás folyamatában például jól láthatóak és elkülöníthetőek voltak azok a csoportok, amelyek az „identitás” elismerését várták a magyar állampolgárságtól, azoktól, amelyeket a „mozgástér” bővítése motivált. (Az állampolgárság 21. századi funkcióbővülése itt nyilván a magyar történelmi adottságokra szabottan jelenik meg.)
Érdemes ezt az átalakulást összevetni azzal, amelyik a politikai közösségképzés új térbeli dimenzióit nyitotta meg. Ebben a „lokális” kapott új, politikai értelmet: a politikai közösségképzésnek azt a térbeli mértékét jelzi, amely az együttélés tényleges, átlátható-átélhető kereteit jelöli ki. Ezzel kapcsolatosan hasznosnak találnám a rezidencialitás fogalmának bevezetését annak megjelölésére, hogy a globalizációval párhuzamosan erőteljes törekvés érzékelhető a politikai jogok gyakorlásának „lokalizálására”, azaz helyi feltételekhez való kötésére.
Az Európai Unióban ma már a helyben lakás és nem a klasszikus állampolgárság az elsődleges feltétele az önkormányzati választásokon való részvételnek. A nemzeti parlamentek megválasztása ugyan állampolgársági alapon történik, de ehhez a választói névjegyzéket a valamilyen választókerületi „helyben lakás” strukturálja, és azok az állampolgárok, akik nem rendelkeznek országuk területén állandó lakhellyel, csupán speciális eljárások keretében „lokalizálják” magukat a választásokon való részvételük érdekében. A rezidencialitás hierarchizálja a többes állampolgárságot is: az az állampolgárság számít elsődlegesnek, amelyet az állandó lakhely tesz effektívvé. Ezt már nemzetközi bíróságok precedens értékű ítéletei is mutatják. A rezidencialitás az alkotmányjogban is teret nyert: több állam is különbséget tesz az állampolgárság tekintetében azon polgárai, akik születéssel szerezték meg azt, és azok közt, akik ezt csupán „elnyerték” – az előbbiektől általában nem lehet megvonni az állampolgárságot.
Ebben a folyamatban az erdélyi magyarok magyar állampolgársága másodlagos mindaddig, míg „rezidencialitásuk” Erdélyhez, Romániához köti őket.
Rainer Bauböck egy 2007-es tanulmányában megvizsgálván a külhoni szavazást az egyes külhoni (történelmi) kisebbségek területi államukkal szembeni stratégiái felől, három lehetséges stratégiát különböztetett meg. Szerinte az anyaország politikai közösségébe való, valamilyen formában vagy mértékben való bekapcsolódás annak is függvénye, hogy a külhoni csoport/közösség tagjai milyen stratégiát látnak a maguk számára hasznosnak.
Alapvetően három stratégia különböztethető meg: 1) Lehet, hogy az idegen nemzetállam fennhatósága alá került kisebbség tagjai, tehernek vagy másodlagos jegynek tekintik sajátosságaikat, „eltérő mivoltukat”, és ezért az illető ország szélesebb állampolgári közösségéhez való alkalmazkodást (majd asszimilációt) választják; 2) meghatározhatják magukat olyan „diaszpóraként”, amelynek „hazáját” az anyaország képviseli; 3) és végül: külön politikai közösségként határozhatják meg magukat az illető területi államon belül, és ezért autonómiára törekszenek. Amennyiben a nemzeti kisebbségnek a harmadik utat választva sikerült autonóm politikai közösségi státusra szert tennie, a kettős állampolgárság megszerzése nem lehet követendő és hasznos cél, mert az az autonóm státust, a területi állam politikai közösségébe való kollektív beágyazódást gyengítheti.
A román állam és az erdélyi magyarság viszonyában azonban több sajátosság, sőt paradoxon fogalmazza át a fentebbi sémákat.
Az, hogy mindezidáig fel sem merült a román politikai elit részéről az autonómiával kapcsolatos vitákban, hogy ezt az igényt az erdélyi magyarok egyre tömegesebbé váló magyar állampolgársága miatt el lehet utasítani, máris a román-magyar viszony egyik sajátosságára utal. Az elemzők alighanem arra hajlanak, hogy az ok a román állam hasonló kettősállampolgárság-politikájában rejlik, ugyanis a román állam nem kifogásolhatja azt, amit maga is követ. Az autonómiaellenes attitűd figyelmesebb vizsgálatából viszont az derül ki, hogy a román elit már eleve potenciális vagy „rejtőzködő” magyar állampolgárokként tekint a román állampolgárságú erdélyi magyarokra, akiknek az autonóm politikai közösségként való elismerése tehát nem Románia politikai közösségét erősíti (a román állampolgárság multinacionálissá alakításával), hanem magát a román államot gyengíti. Mindebből a román etnikai demokrácia rejtett, a román állampolgárságot befelé hierarchizáló attitűdje tűnik elő, amelynek történelmi magyarázatát az adja, hogy a román nemzet-, majd államépítés történetileg a magyar nemzetépítés ellenében bontakozott ki, s hogy a nemzetépítésben szükséges ellenségképet mindig a magyarok szolgáltatták. Olyan „mi”-„ők” szembenállásról van szó, amelyet a nacionalizmuselméletek több neves szerzője is a minden nemzet létezésmódjában jelen levő konstitutív kontrasztnak tekint. A román-magyar viszony sajátossága viszont az, hogy e kontraszt maga is „modernizálódott”, folyamatosan megújult, azaz: a szembenállást a román elit mindig újra tudta definiálni.
Az újradefiniálás sikerét jól jelzi az RMDSZ helye a román „politikai rendszerben”, azaz a kisebbségpolitikai rezsimben számára kijelölt/megszerzett szerepe, valamint azon történelmi kudarca, amelyet a fentebbi harmadik (autonóm politikai közösségi) stratégia követésében el kellett könyvelnie. (A Kiss Tamás által említett „kontroll-kooptálás modell” valójában az „aszimmetrikus alku” azon intézményesítése, amely e folyamatos megújítás egyik eredménye.) Az RMDSZ elfogadtatta a román politikai elittel – főleg az európai integrációs folyamat nyomása alatt (ameddig az létezett) –, hogy lehetséges a román nemzetállam olyan „multikulturális” kibővítése, amely integrálja a Romániában élő magyarokat, anélkül, hogy átalakítaná a román állampolgárság hagyományos fogalmát. Ennek az elfogadtatásnak az ára: a román nemzetépítésben funkcionálisan fennmaradó magyar ellenségkép folyamatos és domesztikált megújítása.
Hogyan történik mindez?
A kisebbségi jogok bővítése mindig pillanatnyi politikai tranzakciók eredménye volt. A tranzakcionális logikából következően a román nemzetállam átépítésének sohasem volt világos politikai iránya, és ez konzerválta azokat a kiaknázható gyanakvásokat, amelyek szerint az erdélyi magyarok törekvései a „rejtett” (potenciális) magyar állampolgárok román állam elleni – át nem látható és mindenképpen ellenséges – lépései. Az RMDSZ kooptálásával a kormányzat különböző szintjein etnikai ügyintézők jelentek meg, akik minden törekvést a napi politikai alkuk szintjén instrumentalizáltak. Így viszont felkínálták a lehetőséget a román politikai szereplőknek, hogy a történelmi román-magyar ellentétet a román pártpolitikai viták mindennapi nyelvezetébe illesszék, és érdekeiknek megfelelően aknázzák ki a közvéleményben létező gyanakvásokat.
Közjogi hatalommegosztás (autonómia) hiányában, a román állampolgárság hagyományos etnikai meghatározottsága mellett az erdélyi magyar elit „párhuzamos társadalom”-felfogása több szempontból is megerősítést kap a diaszpóra-stratégiától. Az etnikai térszerkezettől függetlenül feltételezett egység, az intézményépítés leszorítása a civiltársadalmi szférába: mind-mind olyan elemek, amelyek a diaszpóralét képzeteit erősítik.
Ugyanakkor a Fidesz „nemzetegyesítési terve”, amelynek kétségtelenül magyar belpolitikai motivációi is vannak, a kettős állampolgársággal és a határon túliak szavazati jogával szintén a diaszpóra-stratégiát erősítette fel.
A „közjogi egyesítés” ugyanis egyben hazakínálat is – még akkor is, ha nem jár az áttelepülés perspektívájával. E hazának az elfogadása viszont a diaszpóra-lét öndefinícióit erősíti.
Következésképpen: egyfajta konvergencia mindenképpen létezik az RMDSZ és a Fidesz törekvései között. Ugyanakkor egyéb tényezők hatására az RMDSZ-Fidesz-viszony mégis konfliktusos.
Mindeközben az is látható már, hogy a Bauböck-féle stratégiahármas megosztja az erdélyi magyarságot, és ennek társadalmi-etnikai térszerkezeti okai az elsődlegesek. A határon túli magyarság Trianon után „kényszerközösségekké” kovácsolódott (Bárdi Nándor) azokban a politikai nemzetállami keretekben, amelyeket az állampolgárság 19. századi felfogása dominált. Ezek a kényszerközösségek azonban most, a globális terek, a többes állampolgárság és a sok egyéb belső társadalmi körülmény hatására felbomlóban vannak. Ennek egyik következménye lett, hogy az említett diaszpóra-stratégia és autonóm politikai közösségi stratégia megbontja az erdélyi magyarság korábbi politikai egységét.
Nos, ebben a kontextusban kell feltennünk a kérdést, hogy miképp kapcsolódik az erdélyi magyarok másodlagos – „rezidencialitás nélküli” – magyar állampolgársága az RMDSZ-Fidesz-viszony stratégiai tétjeihez?
Ott, ahol a rezidencialitás járulékos politikai lehetőségei (helyi önkormányzati választások, etnikai térszerkezetre szabható közpolitikák) maguk is erősítik a politikai közösségképzést (az identitás mellett), a magyar állampolgárság egyike lesz azon kérdéseknek, amelyek kapcsán a helyi társadalom politikai pluralizmusa megjelenik. Úgy tűnik, Székelyföldre nézve ez kezd jellemzővé válni; a mostani magyarországi parlamenti választásoknak volt helyi tétje is,
és ez versenyt generált az RMDSZ, az EMNP és az MPP között arra nézve, hogy ki szerez több szavazót. Úgy vélem, a magyar állampolgárság kérdése itt továbbra sem marad egyszerűen az identitás, a távoli „haza” kérdésének, hanem folyamatos politikai vitatéma lesz, attól függően, hogy a politikai szereplők (RMDSZ, EMNP, mások) kinek és milyen kérdésnek válnak az ágensévé. A szórványban – a magyar intézmények ritkuló légkörében – viszont a diaszpóralét egyik meghatározójaként válik fontossá a magyar állampolgárság, és mintegy „politikamentesen” tölti fel a külső hazához való viszonyt alternatívákkal.
Felmerül a kérdés, mi a Fidesz viszonya az autonóm politikai közösség stratégiájához. Ez különösen fontossá most, a választások után vált, hiszen döntő jelentőségű abban, hogy a román nemzetállami erőforrásokból nem részesülő, „autonomista” MPP és EMNP milyen esélyekhez jut. A válasz pragmatikus vonatkozását a Fidesz újonnan körvonalazódó stratégiájában találjuk meg. Úgy tűnik, a magyar kormánypártnak mind az RMDSZ-re, mind pedig az ellenzékére szüksége van mint két, egymást kiegészítő regulátorra. Az RMDSZ-en keresztül kommunikációs csatornát tart fenn a román kormánnyal, az RMDSZ tehát e viszony egyik szabályozó eleme. Az RMDSZ ellenzékén keresztül viszont némi kontrollt intézményesíthet e csatorna működtetői fölött. E hipotézis szerint most a két szabályozó együttes működtetéséből adódó lehetőségek felmérése következne… Transindex.ro

A Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai Erdélyben
Hargita megye kórházaiban, iskoláiban, óvodáiban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a rászoruló gyermekeket a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai május 10. és 18. között.
Az NGYSZ önkéntes orvoscso-portja évente kétszer utazik Hargita megyébe, ahol az intézményeket gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel és szakmai továbbképzéssel is segítik. A korábbi évekhez hasonlóan a Gyermekmentő Szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionja és mozgó fogászati busza is csatlakozik az úthoz. A mobil rendelőkben dolgozó orvosok szűréseket, vizsgálatokat végeznek és tanácsadást tartanak.
Tavaly a szervezet önkéntesei több mint 10 ezer vizsgálatot végeztek el. Az NGYSZ által felújított csíkszentmártoni Korai Fejlesztő Központot a szervezet magyarországi gyermekneurológusa is folyamatosan támogatja munkájával. Tavaly a szűrővizsgálatok hatására 34 gyermek magyarországi műtétjét és gyógykezelését végezték el és 48 gyermek jutott ingyenesen szemüveghez.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is megrendezik a hagyományos erdélyi gyermek- és ifjúsági focikupát Csíkszentdomokoson, amelyet az Aranycsapat tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sportbizottságának elnöke, Buzánszky Jenő vezet. A győztes csapatokat a szolgálat vendégül látja a Budapesti Önkormányzattal közösen szervezett idei budapesti Városligeti Gyermeknapon május 24-25-én. Népújság (Marosvásárhely)

Hátrányos helyzetben a magyar tankönyvek kiadása
Április 15-én kellett volna az új elemi osztályos tankönyvekre szóló közbeszerzési eljárást meghirdessék, ami az ígért napon elmaradt. Talán nem véletlenül, hisz a tankönyv- és oktatási segédanyagok kiadására vonatkozó miniszteri rendelet a kisebbségi tankönyvek megjelentetésében érdekelt intézmények, kiadók mellett a többségi kiadókat is hátrányosan érinti – szögezik le egyértelműen a szakmabeliek.
Bár az oktatási tárca honlapján közvitára bocsátott módszertannak az esélyegyenlőséget mellőző rendelkezéseivel kapcsolatos módosító javaslatait a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének képviselője személyesen adta át a miniszternek, az alkalmazási útmutatót életbe léptették, anélkül hogy a javaslatokból valamit is figyelembe vettek volna – hangzott el az RMPSZ országos küldöttgyűlésén Siklódi Burus Botond elnök beszámolójában.
A vészharangot a magyar nyelvű tankönyvkiadás jövőjét illetően dr. Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója is meghúzta, aki szerint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár ígérgetései, amelyek a tervezet megjelenése kapcsán kialakult múlt őszi vitát lezárták, nem jártak eredménnyel. Véleménye szerint, amit sikerült 23 év alatt az Erdélyi Tankönyvtanácson, az Ábel Kiadón és Pedagógusok Szövetségén keresztül elérni, azt el kell felejteni. Magyar nyelven ugyanis csak az anyanyelvet, a kisebbségi történelmet és hagyományokat, valamint a zenét oktató tankönyvekkel lehet pályázni, de ezeket is le kell fordítani románra. A rendeletből nem derül ki világosan, hogy a többi tantárgyból – matematika, természetismeret, román nyelv a kisebbségek számára – hogyan lehet pályázni. A román nyelven megírt tankönyvek magyarra fordítása a kiadóra hárul, a magyar nyelven írt könyvek románra való átültetése hasonlóképpen. Az új alkalmazási útmutató szerint a fordítás mellett a tankönyv elektronikus változatát is el kell készíteni, ami nagy költséget jelent a kiadóknak, miközben az idő nagyon rövid. A pályázatokat június 2-ig kellene benyújtani, miközben a miniszteri rendelet március 14-én jelent meg novemberre visszadátumozva, s az ígéretekhez képest a közbeszerzés kiírásával is késtek.
Király András (felvételünkön), a szaktárca kisebbségi oktatásért felelős államtitkára szerint az elemi osztályos tankönyvek kiadására vonatkozó módszertannal nincsen semmi probléma, ugyanis addig nem írták alá, amíg bele nem foglalták, hogy a kisebbségi oktatásban három típusú tankönyvet lehet használni, az anyanyelven megírtat, az importból származót és a románból fordítottat. Erre azért volt szükség, hogy ne maradjanak tankönyv nélkül a nemzetiségi diákok. Abból, hogy a magyarul megírt tankönyvet le kell fordítani románra is, "nem kell olyan történetet kikerekíteni, hogy anyanyelven nem lehet tankönyvet írni. Igenis lehet, s a fordításról a kiadónak kell gondoskodnia".
– Az más kérdés, hogy a miniszterelnöktől kezdve mindenütt elmondtuk, hogy ez badarság. Egy első osztályosoknak írt ukrán vagy magyar abécéskönyvet lehetetlenség románra fordítani. Ezt nem gondolta át a miniszter, aki úgy nyilatkozott, hogy a tárca vezetőjeként nem veheti magára az ódiumát annak, hogy valami olyan szerepeljen a tankönyvekben, ami nem felel meg a hivatalos álláspontnak. Tankönyvet azonban csak a tanterv alapján lehet írni, ezért érthetetlen a bizalmatlanság. Kérdésemre a miniszter megjegyezte, hogy a kiadó legfeljebb beleszámítja a könyv árába a fordítást, aminek a költségeit a minisztérium fedezi. Jelen pillanatban itt tartunk, de a meccs még nincs lejátszva. A kiadóknak elküldött rendelet ugyanis, amelyet nem írtunk alá, ütközik a módszertannal és a törvénnyel.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó igazgatója szerint a jól megszerkesztett törvény alkalmazási útmutatója hátrányos a magyar nyelvű oktatás szempontjából. A módszertan harmadik változatába, amit az illetékeseken kívül senki sem látott, olyan előírások kerültek be, amelyek a román kiadókat is hátrányos helyzetbe hozzák. Az Ábel, amely tagja a Romániai Könyvkiadók Egyesületének, kérésükre külön jelezte a problémákat a minisztérium honlapján, a kisebbségi osztály igazgatóságán és az államtitkárságon is, amit nem vettek figyelembe. Ilyen az 1993-as tankönyvreform óta nem volt, hogy románra kelljen fordítani az ábécéskönyvet!
A magyar nyelven megírt matematika nem jelenik meg külön tételként, s az Ábel Kiadó, amely 2001 óta pályázik tankönyvek kiadására, tisztában van azzal, hogy csak akkor lehet magyar nyelven megírt könyvvel pályázni, ha az tételesen is szerepel a kiírásban.
– 2004-ben kidobtak a tankönyvlicitről, mert a tenderfüzetben csak a "Matematica" cím szerepelt, s a magyarul megírt könyveink nem kerültek sem elbírálásra, sem közbeszerzésre.
Hozzátette, hogy nagy anyagi kockázatot jelent a tankönyv digitális változatának az elkészítése, amire szintén kötelezik a szerzőket és kiadókat.
– 2006 óta nem írtak ki tankönyvpályázatot, s a minisztérium csak utánnyomásokat rendelt. Ebből nem lehetett a kiadót a munkatársakkal együtt fenntartani. Az idő is nagyon rövid, hat hét alatt "össze lehet ugyan lapátolni" valamit, de részünkről ez szakmai felelőtlenség lenne.
– Mi nagyon vigyáztunk arra, hogy a könyvek szakmai és nyelvhelyességi szempontból is megfeleljenek a követelményeknek, s ami nem ütötte meg a mércét, azt visszaadtuk, mert nem mindegy számunkra, hogy mit adunk gyermekeink kezébe. A tisztességes munkához legalább hat hónap szükséges. Ráadásul a fordítást is mellékelni kell, és ahogy említettem, a digitális interaktív változatot úgyszintén, ami olyan költség, hogy abban az esetben, ha nem fogadják el a tankönyvet, bele is bukhat egy kiadó. Emiatt nem tudunk részt venni a liciten.
A késedelmes kiírás mellett Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó vezérigazgatója is azt kifogásolja, hogy a digitális változat már a kész terméket jelenti, amelynél az első példány előállítása a legköltségesebb, míg a sokszorosítás sokkal egyszerűbb. Véleménye szerint csak egy fejezetet kellett volna az elektronikus változatból kérni, s aki megnyeri a licitet, annak a feladata lett volna, hogy digitális formában is elkészítse az egész könyvet.
Hátrányos megkülönböztetésnek tartja, hogy be kell nyújtani a magyar nyelvű tankönyvnek a román változatát is, ami kétszeres munkát jelent. Ráadásul a költségeket illetően sem mindegy, ha a magyarul írt könyvet a románnal együtt versenyeztetik, ebben a helyzetben a magyar könyvek esélytelenek, mert az alacsony példányszám miatt nem adhatják a román tankönyvekhez hasonló áron, az elbírálásnál pedig a legalacsonyabb árat veszik figyelembe.
– Mi történik, ha ilyen feltételek mellett nem lesznek könyvek? Már a jelenlegi első osztályosoknak is az új tankönyvekből kellett volna tanulniuk, s ehelyett az új tanterv szerint tanulva a régieket használják, de erről nem beszél senki. Aki adminisztrációval foglalkozik, és soha nem próbált egy tankönyvet jóváhagyásra előkészíteni, az nem tudja, hogy milyen munkát jelent. Ezért kellett volna konzultálni a kiadókkal – hangsúlyozta az Ábel igazgatója.
Király András kisebbségi államtitkár szerint nem kell aggódni amiatt, hogy a magyar nyelven írt és románra lefordított matematikakönyvvel nem lehet pályázni. Ezt a módszertan második pontja leszögezi, ahogy azt is, hogy a kisebbségek a számukra készült román tankönyvből fognak tanulni – tette hozzá.
Az érveket és ellenérveket egymás mellé sorakoztatva próbáltuk áttekinteni az első és második osztályos tankönyvek megírására és pályáztatására vonatkozó előírásokat, amelyek, bármilyen szempontból is nézzük, hátrányosak a kisebbségek számára, arról nem is beszélve, hogy az idő is nagyon rövid ahhoz, hogy kifogástalan minőségű papíralapú és digitális tankönyvek szülessenek.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

„Kevés a pénz a kultúrára”
Jelentős összegeket kellene elkülöníteni a kulturális minisztérium részére ahhoz, hogy nagyszabású projektek is megvalósulhassanak – jelentette ki interjújában Kelemen Hunor.
A kulturális miniszter elmondta, mielőbb aktualizálni kell néhány kulturális területen a törvényi hátteret, például az épített örökségre, a mozikra, az alkotók egyesületeire vonatkozó jogszabályokat. A kulturális intézmények alkalmazottaira vonatkozó bérrácsot 2015-től megváltoztatná.
A kulturális miniszter mandátuma alatt az épített örökségi törvénykönyv kidolgozását is befejezné. A törvénykönyv megalkotását első kulturális miniszteri mandátuma alatt kezdte el, a megszövegezés nagyrészt elkészült, azonban a közvitára bocsátás hátravan, így leghamarabb az őszi ülésszakon tárgyalhatja meg a parlament ezt a tervezetet. A miniszter szerint előnyösebb lenne, ha egy törvénykönyvbe lenne foglalva minden terület, amelyet érinthet egy műemlék-felújítás.
„Előnyösebb az, ha egy és ugyanaz a törvény több területet is szabályoz, hiszen például egy műemlék felújításakor figyelembe kell venni a régészeti vizsgálatokat is” – mondta Kelemen. Hozzátette, az épített örökség tönkretételét súlyosabb szankciókkal szándékozik büntetni. Decentralizálná a műemlékvédelmi bizottságot, nagyobb döntési hatalmat adna a helyi viszonyokat inkább ismerő területi műemlékvédelmi bizottságoknak, hogy azokat ne lehessen megkerülni az országos műemlékvédelmi bizottsághoz fordulva.
Kelemen elmondása szerint nagyon sok pénzre van szükség a műemlékjegyzékben szereplő ingatlanok felújításához, azonban idén az erre elkülönített költségvetés nagyon alacsony.
„Jövőre számottevően kell növelni az erre elkülönített összeget, és a Regionális Operatív Programon keresztül is meg kell próbálni bővíteni ezt a költségvetést” – mondta Kelemen, aki szerint komoly anyagi ráfordítással is csak 8-10 év alatt lehet majd felmutatni valamit ezen a területen. Hangsúlyozta, a műemlékek felújítása nemcsak az országos intézményeknek, hanem a helyi hatóságoknak is felelőssége, például a városközpontok és az ott található műemlékek felújítása esetében is szerepet vállalhatnak.
A műemlékjegyzékben szereplő, magántulajdonban levő ingatlanok tulajdonosaiban tudatosítaná a felelősséget, azonban a magas karbantartási költségek ellensúlyozására adókedvezményt szeretne bevezetni.
Elmondta, a minisztériuma számára a legnagyobb infrastrukturális jellegű problémát a múzeumok helyzete jelenti. Kiemelten említette a Kolozsvári Történelmi Múzeumot: ennek raktárhelyiségei telítődtek, és nincs pénz az épület felújítására, éppen ezért prioritást élvez a minisztérium számára ennek a kérdésnek a megoldása. Kelemen elmondta ugyanakkor, megoldást szeretne találni annak az összegnek a pótlására is, amelyet korábban a Lottótársaságtól kapott az Országos Kulturális Alap.
(Agerpres). Nyugati Jelen (Arad)

Nemzetközi magyar tantárgyverseny Déván
Hét ország diákjait várják a Téglásba
A Kárpát-medence irodalomkedvelő diákjainak legjobbjai mérik össze tudásukat, tehetségüket ezen a héten az Apáczai Csere János nemzetközi magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyen.
A rendezvénynek első ízben ad otthont a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, ahol már a napokban lázasan folyik a szervezés, hiszen hát ország diákjait várják.
A munkából a megyei tanfelügyelőségnek is bőven kijut. – Ez a rendezvény nagy-nagy megtiszteltetés számunkra, hiszen hét országból: Szerbiából, Horvátországból, Szlovéniából, Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából és természetesen Romániából érkeznek versenyzők. Olyan diákok, akik otthon első, második, harmadik díjat nyertek a magyar tantárgyversenyek országos szakaszán. Tehát egy nagyon rangos rendezvényről van szó, ami kihívást is jelent számunkra, hiszen nagyon alapos és szerteágazó szervezést igényel – fogalmazott Vlaic Ágnes Hunyad megyei kisebbségi tanfelügyelő, a szervezőbizottság tagja.
A verseny április 24–27. között zajlik. Az ünnepi megnyitóra csütörtökön, április 24-én kerül sor a dévai Művész Színházban. Maga a verseny két felvonásban zajlik majd. Pénteken délelőtt az egyéni dolgozatok megírására kerül sor, szombaton pedig az előre megadott tematikájú dráma-bemutatókra és memoriter próbára. – Őszinte kíváncsisággal várom a versenynek ezt a felvonását, hiszen itt nem csupán a tudás, de a leleményesség, csapatszellem is fontos tényező. A drámabemutatókra ugyanis több ország képviselőiből áll össze egy-egy csapat, közösen kell megjeleníteniük a megadott témát. A VII–VIII. osztályosok számára idén a bukovinai székely népmesék világa, illetve az áldozat motívumát tartalmazó várépítő balladák jelentik a dramatizálásra váró tematikát, a középiskolásoknak pedig Petőfi Sándor életének egy mozzanatát kell majd a színpadon megjeleníteniük – ismerteti a valóban érdekesnek ígérkező megmérettetést a tanfelügyelő.
A rendezvényre érkező mintegy 56 diáknak és kísérőiknek természetesen alkalmuk lesz megismerni Déva illetve Vajdahunyad épített örökségét is. Erre pénteken és szombaton kerül sor, városnézés, illetve helytörténeti kirándulás keretében, melybe az Örökségünk őrei programban résztvevő helybeli diákok is aktívan bekapcsolódnak. Szombat este pedig zenés-táncos összejövetelen nyílik alkalom a helybeli és a Kárpát-medence különböző csücskeiből érkezett diákok közti ismerkedésre. A záróünnepségre és díjkiosztásra vasárnap délelőtt 10 órakor kerül sor.
A rendezvényre meghívást kaptak Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselők, Király András oktatásügyi államtitkár és munkatársai, Magyarország bukaresti nagykövetségének képviselői, az RMDSZ oktatási főosztályának, illetve az RMPSZ-nek vezetői, helyi közintézmények, partneriskolák képviselői.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Megújul a CAMPUS!
Új honlappal, logóval és tíztagú szerkesztőcsapattal bővül a Campus
Kevesebb, mint két hét van hátra a Campus különálló honlapjának indulásáig. Május 4-én 23 óra 59 perckor, a diáknapok hetén indul legújabb projektünk, mely napi rendszerességgel követi majd a kolozsvári diákélet minden mozzanatát.
Buliajánlók, tudósítások, videó- és fotóriportok, véleményanyagok, kultúrhaus rovat, minden, ami Kolozsvár, és minden, ami egyetemista a Campuson. Indulásunkat a 21. KMDSZ Diáknapok hetére időzítettük, mivel szeretnénk minél több eseményről tájékoztatni. Élőben követheted portálunkon a diáknapokat – a május 7-ei rajt előtt közleményeket, esetleges helyszín- vagy programváltozásokat, az esemény alatt pedig exkluzív részeredményektől kezdve rengeteg fotót, interjút és tudósítást közlünk majd a próbákról és a csapatokról. Ha diáknapozol, taggeld magad a fényképeken, keresd meg, milyen részeredményeket ért el csapatod a különböző próbákon (ezeket a diáknapok oldala helyett nálunk közli majd a SzervezTeam), ha pedig az idén úgy döntöttél, hogy kihagyod, éld át a hangulatot a monitor előtt, és kezdjél gondolkodni azon, ki az a 35 ismerősöd, akikkel jövőre csapatot szervezhetsz.
Meglepi: a honlap indulásával együtt CampusShow néven tévés vetélkedő készül a Campus filmgyárában
Az amerikai What’s my line? című tévés vetélkedő mintájára élő show-t szervezünk egy kolozsvári kocsmában. A show meghívottai olyan kolozsvári vagy erdélyi celebek, akik már bizonyítottak valamilyen téren, és bekerültek az erdélyi közéletbe. Ezzel a hazai sztárgyártáshoz járulunk hozzá. A vetélkedőn négy játékos vesz részt, bekötött szemmel, igen-nem választ igénylő kérdéseket feltéve kell kitalálniuk, melyik erdélyi magyar celeb válaszol nekik. További részletekkel a következő lapszámokban szolgálunk, illetve a Campus online kiadásában is követjük majd a vetélkedő előkészítését és menetét.
Szabadság (Kolozsvár)

Örökségvédelmi törvénycsomagot szorgalmaz Kelemen Hunor
Az RMDSZ elnöke kulturális miniszterként az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban beszélt erről. Érvelése szerint azért van szükség egyetlen törvényre, mert a kulturális örökség területén összefüggnek a dolgok, például egy műemlék épület felújítása esetén nem lehet elvonatkoztatni a régészeti mentesítési bizonylattól, amelynek kibocsátása kötelező, és sok esetben szellemi örökségi vonzata is van egy műemlék épület felújításának. Kelemen Hunor szerint növelni kell a büntetést azokkal szemben, akik szándékosan rombolják az épített örökséget.
A miniszter növelné a területi műemlékvédelmi bizottságok hatáskörét, hogy a B kategóriájú műemlék épületek esetében ne bírálhassa felül az országos hatóság a helyi szakemberek döntését. Kelemen Hunor szerint azért szükséges a decentralizáció ezen a területen is, mert a helyi szakemberek jobban ismerik a helyi terepet, és tudják, mi a dolguk. Szabadság (Kolozsvár)

Csak a román áldozatokra emlékeztek Váradon
Némi feszültséget szült a Bihar Megyei Tanács legutóbbi ülésén, hogy a román csapatok bevonulásának 95-ik évfordulója alkalmával post mortem díszpolgárrá avattak több személyiséget.
Nagyvárad egykori polgármestere, a „városépítő” Rimler Károly mellett az ügyvéd Aurel Lazăr, Ioan Ciordaş, Nicolae Bolcaş és Traian Moşoiu tábornok érdemelte ki a címet.
Továbbá Viorel Faur egyetemi történészprofesszor A Bihar megyei román lakosság drámai helyzete 1919 első hónapjaiban című könyvét is méltatták.
„Azt gondolom, hogy 95 év után eltelt elég idő ahhoz, hogy Tacitus szavaival élve gyűlölet és részrehajlás nélkül lehessen írni a történtekről” – fogalmazott felszólalásában Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a nacionalista műveiről ismert történész újabb munkájára utalva.
A képviselő emlékeztetett, hogy áldozatok minden egyes háborúban, mindkét oldalon voltak, és ha az áldozatokról emlékezünk, akkor azt is el kell ismerni, hogy a 1919-ben a helyi magyarságnak is voltak áldozatai, például Kisnyégerfalván és Köröstárkányban.
„Jó lenne a múltat lezárni, és a szétválasztó egymásrámutogatás helyett a jó cselekedetekre összpontosítani” – üzente a történész végzettségű RMDSZ-es képviselő, akinek felszólalása nem aratott nagy sikert a jelenlévő román történészek körében.
Meglátása szerint viszont a többség megértette és elfogadta a gondolatot, ám a valós továbblépéshez még időre van szükség. „Mindkét részről voltak elkövetett bűnök, ezeket be kell ismerni, és tovább kell lépni” – szögezte le Szabó Ödön, aki az ülésen átadta Aurel Chiriacnak, a Körösvidéki Múzeum igazgatójának azokat az egykori jegyzőkönyveket, amelyek az 1919-es események köröstárkányi, illetve kisnyégerfalvi áldozatairól számolnak be, hogy a következő gyűjtemény immár Tacitus elve szerint készülhessen.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

Csak egészség legyen
A romániai egészségügy legnagyobb problémája, hogy a betegség nem tud masszívan emigrálni: a nyavalyákkal itthon kell megbirkóznia egy olyan államnak, amely uniós sereghajtó a betegellátásra, megelőzésre fordított pénzösszegek terén.
A szakminisztérium most azzal akar valamennyit spórolni, hogy ha például a lábtöréssel kórházba szállított páciens cukorbeteg, az intézménynek ne kelljen biztosítania az inzulint – a beteg hozza magával a korábban a háziorvos által felírt adagot, hogy így pénzt takarítsanak meg.
Csakhogy ezzel nem orvosolják a problémákat, hanem inkább súlyosbítják azokat, ugyanis a romániai egészségügy rákfenéje éppen az a hozzáállás, miszerint nem a beteg az első, hanem csupán egy olyan rendszer fenntartója, amely bármelyik pillanatban összeomolhat.
Egy tavalyi felmérés szerint a román állam évente 500 dollárt költ év/fő arányban az egészségügyre, ami negatív európai uniós csúcs. Magyarország 1100 dollárral szerepel a listán, amelyet Franciaország vezet 5000 dollárral.
A különbség akkor válik igazán fájdalmassá, ha ezen számok tükrében megnézzük például a gyermekelhalálozási statisztikákat: miközben nálunk évente 1000 főre 13 ötévesnél fiatalabb elhunyt gyermek jut, Franciaországban csupán négy. Ilyen körülmények között „adjá magát”, hogy a remélt átlagélethossz is itt a legalacsonyabb az Unióban: 73 év és öt hónap.
A gazdag országok egyik alapelve, hogy az állampolgár az első: őt szolgálja ki az intézményrendszer, és nem fordítva. Az egészségügybe fektetett sok pénz hosszú távon busásan megtérül: egy egészségesebb társadalomban jóval nagyobb a munkaerő, ami a gazdasági növekedés motorja. Ezt nálunk is tudják, dehát az illetékesek folyton azt hangoztatják, hogy nincs miből.
Az egészségbiztosításokból befolyó összeggel csak a tátongó lyukakat tudják itt-ott foldozgatni, ezért ha elfogy a kötszer és a gyógyszer, hát hozzon a beteg magának. Ilyen körülmények között még fontosabbá válik az egészséges életmód, ami már rajtunk múlik, és nem a beteg államon.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Hivatása a gyógyítás
A rendkívül gazdag élmény- és tudástárral rendelkező Bernád Ilona szavai elsőre talán furán hangzanak nekünk, magunkat modern, 21. századinak valló embereknek. Pedig a természetgyógyász szakíró csupán olyasmiről beszél, aminek néhány évtizede még közösségként, családként, egyénként a birtokában voltunk, és aminek az elvesztése boldogtalanságunk és kiteljesedésünk legfőbb akadályozója.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy miként mutassam be az olvasóknak, végül úgy döntöttem, önt kérem meg, meséljen arról: kicsoda Bernád Ilona.
– Bernád Ilona egy érdekes életutat bejárt erdélyi asszony, aki reméli, hogy ez az életút még addig tart, amíg a Kárpát-hazában, Moldvában és a nagyvilágban gyűjtött kincseket közre tudja adni. Egy 25 éves, tehetséges és tiszta lelkű fiúgyermek édesanyja vagyok. Nagyon szeretem a természetet, ennek törvényei szerint igyekszem élni. Ugyanakkor művészetkedvelő vagyok, láttam a világ összes nagy múzeumát. Mindeközben kutató is vagyok, a népi orvoslásnak és a világ hagyományos orvoslásainak a tanulmányozásával foglalkozom, ezenkívül 9 különféle témában írt könyv szerzője. Több mint félszáz országban kutattam, hogy az emberek miként gyógyítják önmagukat és népüket. Gyógyító vagyok, akinek anyai nagyanyja füves- és kenőasszony volt. Már gyermekkoromban felfedezték a kezemben lévő különleges erőt és érzékenységet, majd később, lánykoromtól sokan kérték, hogy masszírozzam őket. Tavaly ősztől nagyrészt Budapesten élek, oda szólított a hivatásom. Budapesten a legsérültebb a társadalom, annyira felbomlott a család, a nemzet egysége, a természetes életmód, annyira kiestünk a természet ritmusából, hogy szinte minden héten hívnak előadást tartani, ezenkívül sok beteg ember és meddő pár keres meg. Mindig nagy élmény azonban visszatérni Marosvásárhelyre, vágyom is itthon lenni, látni a fűszeres- és virágoskertem, sétálni vagy kocogni az én Maros-partomon.
– Azt mondta, az év legnagyobb részében Budapesten lakik. Itthon nem lenne szükség a munkájára, tudására?
– Dehogynem! Évekig szinte hetente ingáztam, nagyon fárasztó volt, ezért döntöttem úgy, hogy a magyar fővárosba költözöm. De jó hírekkel is szolgálhatok: a párommal együtt tervezünk munkánk által is visszakapcsolódni Erdélyhez.
– Azt mondta, a társadalom sérült. Mit gondol, mi ennek az oka?
– Ekkora összevisszaságot, mint ami Budapesten van, soha életemben nem tapasztaltam, pedig 51. életévemet élem. Az első sokkélményem: szeptemberben egy újpesti sétányon sétáltam estefelé. Két sorban sétáltak az emberek. Legtöbbjük kutyát, kutyákat vezetett, csupán egy házaspár tolt babakocsit… A második sokkélményem, hogy az ott élő emberek többnyire kozmopoliták, nagyon szeretik az idegen dolgokat. Sok a szleng, a sorozatos szórövidítésekkel pedig fokozatosan deszakralizálták a nyelvet. Maga az élet is deszakralizálódott. Sokan elégedetlenek, boldogtalanok. Szerintem a baj tulajdonképpeni forrása az, hogy letértek a saját szellemiségük, bölcsességük, egészségrendszerük útjáról. Gyökér nélkül nincsen lomb, gyökerek nélkül nem tudsz kiteljesedni. Minden összeadódik – az egészségtelen étkezés, a böjt és mozgás hiánya, természetellenes élet, a mindennapi bizonytalanság érzése, a ránk erőltetett felgyorsulás, a teljesítménykényszer, a nagycsalád, a közösség felbomlása – és egy olyan hamis értékrendben élünk, amelyben mindenki vergődik.
– Mit gondol, hogyan gyógyulhatunk ki ebből az állapotunkból?
– Ha visszatérünk az isteni és természeti renden alapuló rendtartó életre. Ez pedig elhatározással és a magunk iránt való türelemmel, alázattal, kitartással, tudatossággal kezdődik. A külvilág jelzésein kívül meg kell tanulnunk belső hangunkra figyelni. Saját tapasztalatból tudom, hogy amikor nem figyeltem megérzéseimre beteg voltam és boldogtalan. De amikor úgy rendeztem az életem, hogy megéljem lelkem vágyát, szükségletét – akkor boldog és sikeres voltam. Nem szabad olyan nagy kompromisszumokat vállalnunk, amelyek eltérítenek életutunkról. A Jóisten feladatokkal küld minket erre a világra, ehhez pedig képességeket is ad, amelyeket nekünk kötelességünk kifejleszteni, szinten tartani, az emberekért működtetni. Amiért elküldettünk, azért el kell számolnunk. Ha megalkuszunk vagy megakadunk életfeladatunk és sorsunk kiteljesítésében – olyankor történik meg egyre gyakrabban az, hogy az emberek félnek a haláltól. De az igazán lényeges kérdés a születéssel kezdődik, mert ahol nem beszélhetünk természetes szülésről, ott nem alapozódik meg a szeretetre való képességünk. Azzal, hogy az anyukák nem a saját ritmusukban szülnek, a gyerekek nem a maguk ritmusában születnek, olyan zavarok keletkezhetnek, amelyek megzavarhatják az anya-gyermek kapcsolat kialakulását, a családdá való összeforrást, és amelyek a mi kultúránktól idegenek, hiszen a mi hagyományunkban mindig természetes szülésről, családi eseményről beszélünk. Ha ezt a folyamatot gyorsítják, megváltoztatják, megzavarják a kapcsolatot az égi konstellációval, pecséttel, szimbólumokkal, erőkkel, amely a szülöttet életfeladata teljesítésében segíti. A Kárpát-medencében szinte mindenhol úgy mondják, hogy a „gyermek akkor született, ha feljött a csillaga”. A bajok forrása az, hogy az emberélet két legnagyobb fordulóját, a földi és mennyei születésnapunkat intézményesítették.
– Ön azt mondja, gyógyító. De önnek van-e szüksége gyógyításra?
– Igen, és emiatt nagyon tudatosan és puritán módon élek. Az életemet vezérlő fő elv a becsületesség, hogy mindig fel legyek készülve arra, hogyha a Jóisten engem visszaszólít, el tudjak számolni az életemmel. Lelkiekben minél mélyebben és tisztábban próbálok élni, hogy az emberek javára tudjak lenni. Ahhoz pedig, hogy a lelkem dolgait véghezvigyem, a testemre is odafigyelek. Az ember a lelkét sokféleképpen gyógyíthatja: a természet, zene, művészet, tánc, irodalom, emberi kapcsolatok révén. Az első Egészségünkért könyvemben leírtakat viszont örök érvényű igazságnak érzem: a szeretet és az emberi kapcsolatok által lehet meggyógyulni.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Átadták a Jakab Antal Keresztény Kör idei díjait
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro

Raktárba száműzött hagyaték
Ugyan a 2001-ben Marosvásárhelyen, a Köteles utcában nyílt Nagy Imre képtár immár hatodik éve bezárt, napjaink Bolyai utcán sétáló városlakójában – a nemrég nyílt pékség láttán – szinte akaratlanul feltevődik kérdés: hol vannak a Nagy Imre-képek? Utánanéztünk: a képeket a Kultúrpalota két raktárában őrzik. Murádin Jenő művészettörténész szerint a múzeumoknak nem az lenne a feladatuk, hogy eldugják a festményeket a nagyközönség elől, míg Szabó Zoltán muzeográfus úgy véli, Nagy Imre munkásságát tévedések, ferdítések következtében helyezik piedesztálra Marosvásárhelyen.
Zsögödi Nagy Imre marosvásárhelyi hagyatéka máig lezáratlan, ismételten felszínre kerülő és kedélyeket borzoló téma. Az örökséghez objektív szakmai szempontok alapján közelítők táborához tartozik bevallása szerint Szabó Zoltán muzeográfus: szerinte elvitathatatlan érdemei mellett a köztudat sorozatos tévedések vagy szándékos ferdítések eredményeként emeli piedesztálra a művészt.
„Még a Bernády-gyűjtemény is kevésbé él a köztudatban”
„Soós Zoltán múzeumigazgató közbenjárásának köszönhetően újabb emeletet kaptunk a Kultúrpalotában, tehát a Bernády-gyűjtemény kiállított darabjai mellett van remény a múzeum további magyar anyagának bemutatására” – ismertette a muzeográfus, majd hozzátette, úgy gondolja, hogy a majdani galéria termeiben elsősorban olyan érdemtelenül elfeledett vásárhelyi művészek alkotásait kellene bemutatni a közönségnek, mint Dósa Géza és Vida Árpád. „Óriási hiba, hogy a Nagy Imre-motívummal valósággal helyettesítették és kimerítették a művészet egész dimenzióját. És itt nem csak a vásárhelyi művészekre gondolok, hiszen a Bernády-gyűjtemény egészéről is elmondhatom, hogy kevésébé él a köztudatban, mint a sikertörténetként felkapott Nagy Imre” – vélekedett a szakember.
A képek legutóbbi kiállítási helyéről Szabó Zoltán szerint az illetékesek elsiették az épület megválasztását, a Köteles utcai galéria tudniillik a nedvesség miatt veszélyes volt a képek állagára nézve. A problémát végül a véletlen oldotta meg, ugyanis az épületet visszaszolgáltatták egykori tulajdonosának. A helyszínválasztás talán egyetlen szempontja az volt, hogy közel legyen a Teleki Tékához, a képek első kiállítási helyéhez. „A Téka és a Nagy Imre-örökség tévesen forrt össze elválaszthatatlanná a vásárhelyiek képzeletében, ugyanis a könyvtár és művészet vonatkozásában elsősorban a vásárhelyi Szabadiskola olyan jeles képviselőit kellene megemlíteni, mint Gulyás Károly, Vida Árpád, Bordi András, Szász Endre vagy a Gulyás utáni idők legendás szereplője, Nagy Pál” – véli Szabó Zoltán.
A festményadományozás körüli tévhitek
A képek bekerültek két raktárba, tudtuk meg a múzeum alkalmazottjától, aki azt is elmesélte, a száznegyvenvalahány festmény első negyvennégy darabja valójában nem egy nagylelkű adományozás, amint az a vásárhelyiek köztudatában él, hanem kényszerhelyzet – a művész börtöntől való szabadulásának ára. A festő a kolozsvári egyetemről való távozása után a marosvásárhelyi cukorgyárba jött vendégművésznek, és a kor divatjának megfelelően a gyári életet festette. Az akkori hatalom azokban az időkben kezdte el a magánszemélyeknél lévő aranykészletek elkobzását. A háború utáni nehéz időkben a festőnek is fizettek arannyal, amit megneszeltek, és Nagy Imrének nem volt még akkora nimbusza, hogy ne kezdték volna emiatt zaklatni. Az üldözések elkerülése érdekében a cukorgyár két igazgatója kitalálta, hogy Nagy Imre tömlöctől való megmentésének módja az, ha a városnak képeket adományoz. A terv bevált, és az altruista és önzetlen cselekedetnek beállított festményadományok így kerültek a Teleki Tékába.
Vida, Dósa és Nagy is a városé
Nagy Imre raktárban lévő marosvásárhelyi hagyatékáról megkérdeztük Murádin Jenő Kolozsváron élő nyugalmazott művészettörténészt is, aki szerint Nagy képeit mindenképp ki kellene állítani „mert minden mű, ami raktárban senyved, az halott. A múzeumoknak és képtáraknak nem az a feladata, hogy eldugják és raktáron tartsák a festményeket, hanem az, hogy a közönség elé tárják azokat. Marosvásárhely éppen úgy megérdemli Nagy Imrét vagy Nagy Imre Marosvásárhelyt, mint az általam igen nagyra tartott Vida Árpád vagy Dósa Géza, akikről az a véleményem, hogy egymás mellett szépen megférnek”. A nyugalmazott szakember nem vonta kétségbe, hogy Dósa Géza és Vida Árpád a 19., illetve 20. század elejének jelesei voltak, és a marosvásárhelyi művészetet emblematikusan képviselik. A Vida-képek nagy része azonban '44-ben elégett, amikor ezeket a a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagához csatolták. A megmaradt munkák inkább rajzok és akvarellek, grafikai anyagból állandó tárlatot szervezni pedig nem szokás, csak időszaki kiállításokat, mert az ilyen jellegű munkák a fényre érzékenyek. Dósa Géza munkái szintén túl kevésnek bizonyulnának egy állandó tárlat anyagához, jó hír azonban, hogy a fiatalon elhunyt művész hagyatékának feldolgozása éppen folyamatban van. Murádin Jenő szerint Vida és Dósa mellett ugyanolyan emblematikusan képviseli Marosvásárhelyt Nagy Imre is, akit miután a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolából kulák származása miatt kitettek (pontosabban amiatt, mert földje volt), Marosvásárhelyen élt jó ideig, és akinek munkássága nemcsak szülőföldjéhez, hanem Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz is szervesen kapcsolódik.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

A bukaresti táblaíróság elé került az SZNT-elnök román vezetők elleni panasza
A bukaresti táblabíróság elé került csütörtökön a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökének a román miniszterelnök és államfő ellen emelt diszkriminációs panasza: Izsák Balázs azt sérelmezte, hogy a román vezetők kizártnak nevezték egy magyar többségű régió létrehozását Romániában.
A panaszt októberben az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) megalapozatlannak minősítette, ez ellen fellebbezett a táblabíróságnál az SZNT elnöke. Az első tárgyalást csütörtökön elhalasztották, mivel a feleket nem sikerült szabályosan beidézni.
„Az elgondolás, hogy csak azért nem lehet egy önálló régió Székelyföld, mert ott a magyarok többséget alkotnak, súlyosan diszkriminatív. Nem vagyunk alsóbbrendűbbek román honfitársainknál. Teljes jogú polgárai vagyunk Romániának, jogunk van ott, ahol mi élünk, a magunk ügyeit intézni" – mondta az MTI-nek Izsák Balázs.
A CNCD szerint a román vezetőknek egy magyar többségű régiót kizáró kijelentései nem lépték túl a szabad véleménynyilvánítás határait és nem minősíthetők a magyar nemzetiségű személyek elleni izgatásként.
Az SZNT elnöke a tanács határozatát felületesnek minősítette, és úgy vélekedett: nem lehet a szólásszabadságra hivatkozva elfogadni diszkriminatív intézkedések előrevetítését. Szerinte az olyan jogok, mint a szólásszabadság, az állampolgárokat illetik meg, nem az államhatalom intézményeit. „Nem lehet azt mondani, kizárt, hogy magyar többségű régió jöjjön létre, mert ilyen régió létezik. Székelyföld a maga 13 ezer négyzetkilométerével, 800 ezer lakosával, 75 százalékban magyar többségű. Nem kell kitalálni, nem kell létrehozni, mindössze elismerni kell, és hagyni, hogy az ott élő emberek szabadon szervezzék meg a maguk életét" – magyarázta Izsák Balázs.
A román kormány egyelőre felfüggesztette az ország közigazgatási átszervezéséről szóló vitát, mivel a régiókat megalakításának előfeltétele az alkotmánymódosítás, amire a mostani tervek szerint leghamarabb 2015-ben kerülhet sor.
MTI. Erdély.ma

Összetörték a Maroshévíz és Borszék között látható Baross-táblát
Darabjaira törték néhány napja azt a Maroshévízen található emléktáblát, amely a Baross Gábor minisztersége alatt épített, Erdélyt Moldvával összekötő országútnak állít emléket – adta hírül Pethő Melánia a kronika.ro portálon.
Az ismeretlen tettes a tábla darabjait a közeli hegyoldalon szórta szét. A rongálást a borszéki önkormányzat jelentette a rendőrségen, Mik József polgármester azonban nem bízik abban, hogy az elkövetőt valaha is sikerül azonosítani, elmondása szerint ugyanis az érintett útszakasz rendkívül forgalmas. „Az emléktáblát azonban mindenképpen visszaállítjuk. Márványtábláról van szó, nem az anyagi, sokkal inkább az eszmei értéke számít” – hangsúlyozta a borszéki elöljáró, aki szerint mivel a tábla kétnyelvű volt, nem kizárt, hogy az elkövetőt a magyar felirat sértette.
Az 1998 augusztusában felavatott plakettet egyébként nem először rongálják meg: néhány éve kitörtek belőle egy darabot, akkor szintén az üdülőváros önkormányzata, valamint a Borszékért Alapítvány pótolta a hiányt, 2012 őszén azonban ismét eltörték a táblát. A tetteseket azóta sem sikerült azonosítani.
A vasminiszterként ismert Baross Gábort egyébként a korszerű magyar kereskedelem és közlekedés megalapítójaként tartják számon: hat évig tartó minisztersége alatt megteremtette a magyar állami vasútrendszert, foglalkozott a Vaskapu szabályozásával, és kiépítette a fiumei kikötőt – számol be a kronika.ro. Erdély.ma

Díjak és kedves ismerősök (A magyarkanizsai VII. gyermekfesztivál margójára)
A sepsiszentgyörgyi Nicolae Colan Általános Iskola életében lassan hagyománnyá vált, hogy minden év áprilisában meglátogatjuk a vajdasági (szerbiai) Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskolát, testvértanodánkat. Idén április 10–13-án tizenkét kisdiák négy felnőtt kísérővel részt vett a magyarkanizsai iskola által szervezett VII. gyermekfesztiválon.
A házigazdák mellett négy szerbiai, hét magyarországi, egy szlovákiai iskola és a mi csapatunk versenyzett több kategóriában. Készültünk szavalással, mesemondással, színdarabbal és néptánccal. A szivárványon túl... témával meghirdetett pályázatra rajzokat küldtek a nagyobb diákok mellett iskolánk legkisebbjei, az előkészítő osztályosok is, az irodalmi pályázatra pedig a másodikosok versekkel és fogalmazásokkal is beneveztek. A versmondás kategóriában Sacară Adrien II. B osztályos tanuló Kányádi Sándor Krumplis mese című versével különdíjat nyert. Menyecskés viseletével élethűen alakította a rafinált székely gazdasszonyt, aki gyakran traktálja férjét ünnepnapokon krumplival vagy burgonyával, hétköznap pedig pityókával. Néptánc-szólójukkal ugyancsak különdíjat kaptak a Rápolti István táncoktató által felkészített kisdiákok: Sáfrány Joó Erzsébet és Fazakas Zsombor. Utóbbi népdaléneklésben második lett. A Bizonyítványosztás az állatiskolában című színdarabban Incze Kriszta negyedikes tanuló ügyesen alakította a csintalan állatdiákjai eredményeit ecsetelő róka-tanítót. Forgács Tamás manó-bemondó zárta a darabot a „jó lesz-e, rossz lesz-e az a bizonyítvány” kérdéssel, mely minden kisdiákot foglalkoztat a tanév végén. Szintén ő székely népmesével is megörvendeztette a hallgatóságot. Versenybeli szereplésünkre a Tulipán tánccsoport nyolc táncosa – Daragics Zsanett, Kányádi Eunika, Sacară Adrien, Szabó Renáta, Bodosi Balázs, Incze Mihály, Pulugor Balázs és Varga Norbert – tette fel a koronát: erdélyi táncaikkal első díjat nyertek. A fesztivállal párhuzamosan kiírt képzőművészeti és irodalmi pályázatra beküldött művészeti alkotások is öregbítették iskolánk hírnevét. A képzőművészeti pályázaton Tódor Beáta előkészítős kisdiák munkája III. díjat kapott. A másodikosok között a versíró pályázaton Daragics Zsanett harmadik, fogalmazás kategóriában Kisgyörgy Szabolcs első helyezést ért el. Szombat délelőtt mi, pedagógusok továbbképzőn, tanulóink pedig szabadtéri közös játékokon vettek részt. Délután a vendéglátó családokkal indultunk felfedezni a környéket: némelyek a Tisza parton sétáltak, mások Szabadkára kirándultak vagy a palicsi tavat és állatkertet látogatták meg. A magyarkanizsai fesztiválon nem csak díjakkal gazdagodtunk. Kaptunk szeretetet, gondoskodást, tiszteletet, odafigyelést. Szereztünk ismereteket, tapasztalatot, ismerősöket, barátokat. Ismerkedtünk a tájjal, idegen emberekkel, egy más kultúrával. Csodálatos napok voltak, köszönet értük a lelkes szervezőknek, a vendégfogadóknak, az utunkat támogató megyei és városi önkormányzatoknak. TAMÁS MÁRTA
tanítónő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Térképmágia
Pozsony és Brüsszel bűvkörében élő, írói fantáziával megáldott, osztrák származású, szabadúszó újságíró a román nacionalistáknak szolgáltatott érveket egy német hetilapban megjelentetett cikkében. A székelyföldi autonómiatörekvést úgy tálalja, mint a térség következő konfliktusforrását. Amely a Krím félsziget elszakítása és az ukrajnai orosz kisebbség erőszakos határmódosítási törekvéseinek légkörében irritálóan hat a nemzetközi közvéleményre. Legalábbis a román média ilyen módon tárgyalta. Még az sem kizárt, hogy az osztrák úriember március eleji – természetesen nem véletlenül a székely és a magyar szabadság napjaira szervezett – tájékozódó körútját bukaresti forrásokból fedezte. Bizalmatlanságom érthető mindazok számára, akik átélték az 1990 fekete márciusát megelőző heteket, hónapokat. A magyar közösség jogos követeléseit akkor is eltorzítva, ellenünk gyűlöletet szítva mutatta be az állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő román nyelvű sajtó. Ebben a kérdésben negyedszázad alatt nem sok változott. Talán csak az eszközök finomodtak. A nyelvi, oktatási, önrendelkezési jogainkat szóban elismerik ugyan, de mindennap meg kell küzdenünk a morzsányi sikerekért. Miközben a Pruton túli Moldovából tízezrével telepítettek családokat ide, a székely fővárosba is. Hogy kedvükre módosuljon az etnikai arány. Ebben, igaz, mi erősen besegítettünk azáltal, hogy világgá engedtük fiataljainkat. Csak nehogy az erdélyi szászok sorsára jussunk. El kell hitetnünk magunkkal, hogy itt is lehet élni. Fenntartható közösségként kell léteznünk. Félretéve az egyéni ambíciót. Legyen az brüsszeli bársonyszék vagy önkormányzati mandátum. Mert a mi életterünkre ácsingózók eszköztára kiismerhetetlen. Bizonyíték rá a múlt század, amelyben megfoszthattak háztól és hazától, nemegyszer csalafinta módon tőrbe csalva. Ezért is most jobban oda kell figyelni, hogy a székely zászlót, a magyar nyelvű orvosképzést vagy netán a községháza feliratát ne bélyegezhessék szeparatizmusnak. Az államhatalmi gépezetet maguk mellett tudva minket folyamatos védekezésre kényszerítenek, miközben ők nyíltan beszélnek Nagy-Romániáról, a Pruton túli területekkel való egyesülés lehetőségéről. Legutóbb alig egy hete jelent meg a money.ro, mértékadónak számító gazdasági internetes lapban, hogy a Moldova Köztársaság EU-hoz való csatlakozása után Kisinyov Románia második legnagyobb városa lesz 900 ezer lakosával. Tehát az unióhoz való csatlakozást országegyesítésnek tekintik. És ez senkinél nem verte ki a biztosítékot. Egyetlen német vagy osztrák lapban sem jelent meg erről tanulmány. Nem úgy, mint a két és fél megyényi önrendelkező Székelyföldről. Pedig Moldova orosz kötődései miatt reális feszültségforrás. Alig egy évtizede még a parlament épületét is megostromolták a Moszkva- pártiak. Csak hát vannak, akik jobban értik a geopolitikai pókerjátszmát, és néha bevetnek egy kis térképmágiát.
Karácsonyi Zsigmond. Népújság (Marosvásárhely)

A magyar nyelvű oktatás helyzete a multikulturálisnak mondott Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) az egyetlen olyan intézmény, ahol az 1,4 milliós erdélyi magyarság az anyanyelvén képezheti gyógyítóit. Az egyetemet 1945-ben királyi rendelettel kizárólag a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés biztosítása végett hozták létre.
A MOGYE 1962-ig csak magyar nyelven működött, országos és nemzetközi hírnévre tett szert. A Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága 1962-ben telefonon közölt határozatával elrendelte a román tagozat létrehozását. A kétnyelvű oktatás bevezetése ürügyén erőszakos elrománosítás kezdődött, magyar nyelven csak előadásokat lehetett tartani, a gyakorlatok, szemináriumok, megbeszélések, diplomavizsgák kizárólag román nyelven folyhattak. Nagyszámú magyar oktatót nyugdíjaztak és bocsátottak el, és egyre kevesebb magyar hallgatót vettek fel. 1989-ben, a kommunizmus bukásakor, az egyetemen az elsőéves magyar hallgatók aránya nem haladta meg a 15%-ot (korábban fele-fele volt az arány!), az oktatóknál pedig a 33%-ot. Ma, 24 évvel a fordulat után a magyar oktatók aránya tovább csökkent, nem éri el a 30 százalékot sem! A multikulturálisként meghatározott MOGYE jelenlegi vezetőségének, adminisztrációjának és diákságának etnikai térképe a következő: a rektor román, három prorektor román, egy prorektor magyar, mindhárom dékán román, a szenátusi elnök román, a gazdasági igazgató román, a prodékánok közül kettő román, három magyar, az adminisztratív személyzet kilenc ügyosztályának minden vezetője román, a dékáni hivatalokban 15 titkárnő közül 14 román, egy magyar. A magyar diákok létszáma kb. 1750 a 4800-ból. Az 1989. decemberi fordulat után az egyetem magyar diákjai, tanerői és a magyarság akkori politikai képviselői a paritás elvének tiszteletben tartását követelték, sztrájkoltak is ennek érdekében. Mindhiába. Jellemző módon 24 év után így néz ki a paritás! A magyar oktatás fejlődését, visszaállítását – a magyar nyelvű gyakorlati oktatás és ezáltal az oktatói utánpótlás akadályoztatásával – eszközökben nem válogatva gátolja az egyetemi szenátus kétharmados román többsége.
2011. januárban elfogadták az 1. sz. új román tanügyi törvényt. A törvény által kijelölt három multikulturális egyetem számára előírták azt, hogy a kisebbségek az egyetem keretén belül létrehozandó önálló tagozatokon, oktatási vonalakon saját maguk megszervezhetik a teljes körű, anyanyelvükön történő oktatást. A két másik multikulturális egyetem (a kolozsvári Babes–Bolyai és a marosvásárhelyi Művészeti) a tanügyi törvény kisebbségi rendelkezéseit tiszteletben tartva alkotta meg az egyetemi chartát. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a kétharmados román többségű szenátus az egyetemi autonómiára hivatkozva elutasította a törvénynek az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó rendelkezései egyetemi chartában történő rögzítését és azok alkalmazását. Számos tevékenység esetén a román nyelv kizárólagos használatát írták elő. Ennek következtében a törvényt kidolgozó és beterjesztő akkori román oktatási minisztérium törvényellenesnek nyilvánította az új MOGYE-chartát, és elutasította annak jóváhagyását. Miután minden próbálkozás kudarcot vallott, az Ungureanu-kormány a tanügyi törvény által biztosított egyetlen lehetőséggel élt, és kormányrendelettel létrehozta a külön magyar kart. Ezt a tanügyi törvény 132. szak. (5) bekezdése alapján hozott kormányhatározatot a Victor Ponta és Crin Antonescu által vezetett ellenzék törvénysértőnek nevezte, erre a nem létező törvénytelenségre hivatkozva bizalmatlansági indítványt terjesztett elő, és megbuktatta a kormányt. A Victor Ponta által alakított új kormány az előző kormány tanügyminisztériumának törvényességi kifogásait semmibe véve jóváhagyta a magyar nyelvű gyakorlati oktatást és szemináriumokat, a magyar nyelvű diplomavizsgát tiltó törvénysértő chartát. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg hatályos charta előírásai szerint a tanagyag 30%-a magyar, 70%-a pedig román nyelven kerülhet elsajátításra. Igencsak problémás – és tudomásunk szerint sehol a világon nem alkalmazott – megoldás az, hogy az előadásokon magyarul leadott tananyagot a szemináriumokon, a gyakorlatokon román nyelven kérik számon! Sérül tehát a magyar hallgatók óhaja/joga, akik a tananyag tökéletesebb elsajátítása érdekében választották az anyanyelvi oktatást.A MOGYE-charta egyáltalán nem tartalmazza a tanügyi törvény 135. szakaszának a kisebbségi nyelven történő oktatást szabályozó rendelkezéseit, amelyek előírják a teljes körű anyanyelvi oktatást és az önálló anyanyelvi – esetünkben a magyar – tagozatok létrehozását. Ennek következtében a 2011. évi 1-es tanügyi törvény 128. szakaszának rendelkezéseit kellene alkalmazni, miszerint a törvénytelen előírásokat tartalmazó egyetemi charta abszolút semmis. Ezt a semmisséget azonban a romániai bíróságok egyelőre nem hajlandóak kimondani. (Szerintem csak jogi úton lehetne előrelépni, mivel a Ponta-kormány "születési hibájának" következtében nincs abban a helyzetben, hogy kormányhatározattal törje meg a szenátus román kétharmadának csökönyös ellenállását.)
Szinte érthetetlen, hogy Markó Béla volt RMDSZ- elnök és Király András jelenlegi tanügyi államtitkár miért száll szembe a törvény által biztosított jogok alkalmazását kicsikarni akaró magyar tanerők tiltakozó lépéseivel. (A magyar oktatók megelégelték azt, hogy a MOGYE szenátusának román kétharmada nemcsak a tanügyi törvényt, hanem annak politikai nyomásra felpuhított, 2012 szeptemberében megkötött egyezségbe foglalt előírásait sem hajlandók betartani. Közgyűlésükön eldöntötték, hogy a vezető tisztségeket betöltő képviselőik tiltakozásképpen beadják lemondásukat, a vezető testületekbe beválasztott tagok pedig bojkottálni fogják ezek tevékenységét mindaddig, amíg nem állítják helyre a törvényességet.) Felhívom a nyilatkozgatók figyelmét arra, hogy az RMDSZ legelső kormányba lépésekor belefoglalták a kormányprogramba az 1959- ben megszüntetett önálló kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállítását. Amikor a Ciorbea- kormány elzárkózott ettől, akkor Markó Béla nyilvánosan csodálkozott azon, hogy a román politikusok nem tartották be ígéreteiket! Amikor Napóleon bukása után visszatértek a Bourbonok, Talleyrand, a nagy politikai túlélő azt nyilatkozta, hogy "semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek". Markó Béla jelenlegi halogató álláspontjáról viszont levonhatjuk a következtetést, hogy semmit sem tanult, de felejtett. Ti. jelenleg szóba sem kerül az önálló Bolyai Egyetem visszaállítása, az időhúzással, a Petőfi–Schillerezéssel teljesen lekerült a napirendről. Ha a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésből hiányzó hetven százalékot nem sikerül visszapótolni, itt Marosvásárhelyen is beállhat a Bolyai-szindróma: a politikai ellenszélben küzdő magyar oktatók és diákok elfásulnak, beletörődnek a jelenlegi helyzetbe. Jellemző módon már megjelentek a román kétharmadhoz dörgölődző "sztrájktörők", akik önigazolásként elmondhatják azt, hogy még Markó Béláék is támogatják pecsovics viselkedésüket… Szerintem mindenki be kell lássa, hogy a magyar oktatók és diákok küzdelmét minden politikai erő és a civil társadalom is egyöntetűen kell támogassa!
Kincses Előd. Népújság (Marosvásárhely)

Száz éve született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége
Hagyatéka az erdélyi magyar kultúrörökség része
1914. április 23-án, Marosvásárhelyen született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége, úttörője, akinek köszönhetően ma több fotóklub működik. Több mint 60 éves tevékenysége nyomaként mintegy 100.000 negatívot hagyott hátra örökségül, és több ezer, ma már kultúrtörténeti és néprajzi értékkel bíró fotográfiája maradt ránk.
A mindenki Jóska bácsija a Maros-parti városban látta meg a napvilágot, majd hatéves korában szüleivel Nagyenyedre költöznek, ahol a híres Bethlen kollégiumba jár iskolába. Érettségire édesapja ajándékozza meg fényképezőgéppel, s míg szülei boltjában dolgozik, fotografál. Fényképei több erdélyi lapban megjelennek. Beiratkozik a kolozsvári jogi egyetemre, de tanulmányait megszakítja a világháború, ahonnan, fogság után, 1948-ban kerül haza. Időközben megnősül, és feleségével Marosvásárhelyre költöznek. 1930-tól már nemzetközi kiállításokon vesz részt fotóival, 1933-ban megkapja az első nemzetközi elismerést. 1992-ben bekövetkezett haláláig évente 20-30 kiállításon van jelen, életpályája során több mint 1300 tárlat kiállítója, több mint 200 hazai és külföldi díjat nyert el. Minden díjat megkapott, amelyet fotográfus elnyerhet hazai és nemzetközi téren; a nemzetközi fotóművészeti szövetség AFIAP, EFIAP és HonEFIAP címekkel tüntette ki.
1958-ban Sütő András író vezetésével létrejön az Új Élet folyóirat, ahol a kezdetektől fotóriporterként dolgozik. Bejárja Erdélyt, Románia számos érdekes helyére jut el. Ma már történelmi, kultúrtörténeti értékkel bíró fotókat készít tájakról, emberekről, népviseletről, jeles műemlék épületekről, ugyanakkor a paraszti kultúrát tükröző, akkor még meglévő házakról, azóta kihalt hagyományokról. E munkássága máig felbecsülhetetlen szellemi örökséget képez.
1930 és 1992 között szinte minden színházi előadást megörökített a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi színházban és a Színművészeti Intézet Stúdió termében. Színházi fotói referenciaértékűek, és ezek is – amelyek közül még mindig számtalan fotót őriznek az említett intézmények – az erdélyi magyar színháztörténeti örökség részei, hiszen felejthetetlen alakításokat, hajdani diákokat, színművészeket örökített meg.
Rendkívül jó szervezőnek is bizonyult. Kezdeményezésére jött létre 1953-ban a Marosvásárhelyi Fotóklub, de neki köszönhetően gyárakban, intézményekben és iskolákban is fellendül az amatőr fotómozgalom, amely aztán szintén az ő ösztönzésére Erdély-, sőt Románia- szerte is elterjed. Így jön létre többek között Nagyváradon, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és sok más helységben fotóklub, amelyekben ma is tevékenykednek fotósok. Szintén ő indította el Marosvásárhelyen a fotóbiennálét, amelyet még mindig megrendeznek.
Munkásságát nemcsak a hátrahagyott negatívok, fényképek őrzik, hanem Maros megye folyóiratai, kiadványai is, a Szépréti Lilla Régi és új világ, illetve Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című kötetek.
A marosvásárhelyi fotóklub a nagy mester tiszteletére felvette a nevét, ezúttal is adózva, fejet hajtva Marx József emléke előtt. Reméljük, valamikor – a más városok hasonló kaliberű szülötteinek emlékét őrzőkhöz hasonlóan – állandó múzeumi tárlatot is megnyithatunk majd, mert Marx József nemcsak Marosvásárhely, az erdélyi magyar fotográfia, hanem Kelet-Európa legkiemelkedőbb alkotója, fotóriportere volt.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub. Népújság (Marosvásárhely)

Magányosok húsvéti ebédje Aradon
Az isteni gondoskodás megnyilvánulása
Nagyszombaton délben, a Jelen Ház izlésesen megterített nagytermében került sor a hagyományos, Magányosok húsvéti ebédjére, ahol Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester üdvözölte a mintegy 70 megjelentet.
Amint kifejtette, minden karácsony, illetve húsvét előtt az érdekvédelmi szövetség megyei szervezetének a vezetősége közös ebédre hívja mindazokat a magányosokat, akik egyébként egyedül ünnepelnének. Így történt idén is, amikor a meghívás nyomán újra együtt lehetnek, hogy együtt várhassák a kereszténység legnagyszerűbb eseményét, Urunk feltámadásának az örömünnepét. Az alkalom kiváló a valahova való tartozás, az odafigyelés érzésének a kihangsúlyozására. Éppen ezért, köszönetet mondott mindazoknak, akik a közös ebéd szervezésében, a meghívók megírásában, kézbesítésében részt vettek, név szerint megemlítve az RMDSZ Szociális Szakbizottságának a jelen lévő elnökét, Farkas Viktóriát, a Szakbizottság tagját, Tóth Piroskát; a Nőszövetség elnökét, Lészay Ildikót; a Szabadság-szobor Egyesület elnökét, Király Andrást; Arad Város Tanácsának a tagját, Cziszter Kálmánt.
Miután köszöntötte a résztvevőket, a találkozó vallásos részének a felvezetésére megkérte p. Blénesi Róbert minorita házfőnököt, arad-belvárosi katolikus plébánost, mindenkinek jó étvágyat, Istentől áldott húsvéti ünnepeket, illetve azt kívánva, hogy az összetartozás érzése soha ki ne aludjon a lelkükben.
Miután Róbert atya a plébánia és a minorita testvérek nevében köszönetet mondott az RMDSZ vezetőségének, amiért gondjukat viselik a hátrányos helyzetű, magányos embereknek, minden résztvevőnek kegyelmekben gazdag húsvétot kívánt. Mert a húsvét és a karácsony Isten gondoskodásának a kézzelfogható jele, hiszen az egyszülött fiát áldozta fel az emberiség életéért. A megterített ünnepi asztal is Isten gondoskodásának a jele, hiszen ebben a világban mindnyájan rászorulók vagyunk, mindenki rászorul embertársának a szeretetére, a türelmére. E sok kegyelemért, illetve az ünnepi asztal létrehozásáért is adjunk hálát Istennek, aki az embereken keresztül, valami módon mindig gondoskodik rólunk. Miután Róbert atya vezetésével közösen imádkoztak, megszentelte a jelenlévőket és az eledeleket, majd együtt, vidám hangulatban, valódi nagycsalád módjára megebédeltek. Elköltötték a pincérek által felszolgált, ízletes becsinált-levest, majd körítéssel a sültet, illetve a hagyományos húsvéti kalácsot, illetve a Máltások által megfestett piros tojásokat. A finom eledeleket, egy adományozó jóvoltából kikerült, jóféle vörös borral, ásványvízzel öblítettek le. Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök vacsora közben minden asztaltársaságot felkeresett egy-egy koccintás kedvéért. Távozáskor minden magányos egy-egy Máltai csomagot kapott. Az RMDSZ Arad megyei szervezetének a gondoskodása nyomán megtartott idei, Magányosok húsvéti ebédjét pályázat útján a Szabadság-szobor Egyesület, illetve magánszemélyek támogatták, amiért köszönet jár mindnyájuknak.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Liberális bosszú Marosvásárhelyen
Ellenlépésre szánta el magát a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Maros megyei vezetősége, miután a demokrata-liberálisok (PDL) kezdeményezésére és az RMDSZ hathatós segítségével a szervezet elveszítette Marosvásárhely alpolgármesteri székét a múlt héten
A Ciprian Dobre megyei tanácselnök irányította szervezet szerdán a megyei kórház menedzsere, Szász János helyébe Ovidiu Butucot helyezte. Dobre pártbeli társa és barátja a liberálisok kormányból való kilépéséig a sürgősségi kórházat irányította. A gazdasági igazgatói tisztséget éppen a leváltott alpolgármester, Ionela Ciotlăuş kapta meg.
A megyei önkormányzat által kibocsátott szűkszavú közlemény szerint a vezetőségcserét Szász János lemondása tette indokolttá. Értesüléseink szerint azonban az eddigi igazgatót éppen a megyét irányító politikusok kérték fel a távozásra.
Lapunk érdeklődésére Szász ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta, csak annyit mondott, hogy „ez egy szomorú történet”. Kérdésünkre, hogy lát-e összefüggést a saját, úgymond önként vállalt távozása és Ionela Ciotlăuş liberális alpolgármester múlt heti leváltása között, Kelemen Márton, a megyei önkormányzat alelnöke kitérő választ adott. „Úgy tudom, Szász János személyes okokra hivatkozva adta be a felmondását” – replikázott.
Ugyanarra a kérdésre Szász János határozott igennel válaszolt. Ugyanakkor hozzátette: felháborító, hogy „egyesek a gerinctelenségüket politikai kompromisszumkészségnek nevezik”. A volt igazgató a szerda délután még nem tudta, hogy hol folytatja majd orvosi pályáját. „Van egy magánrendelőm Dicsőszentmártonban, lehet, hogy oda térek vissza. Az úton biztosan nem maradok, de ez nem mások érdeme” – fejtette ki a Krónikának Szász János.
Ciprian Dobre megyei tanácselnök már Ciotlăuş leváltásának másnapján rendezett sajtótájékoztatón támadást intézett az RMDSZ és a marosszéki magyarság ellen. A liberális politikus kijelentette, pártja sem a Sütő András szobrának felállítását, sem a Kossuth Lajos utca nevének a visszaállítását, de még a Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítását sem fogja támogatni. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Elrettenti a magyar kiadókat a tankönyvlicit
Megijedhetnek a magyar kiadók az oktatási minisztérium által szombaton kiírt tankönyvlicit rájuk nézve hátrányos feltételeitől, és úgy dönthetnek, nem vesznek részt a kiíráson – ettől tartanak az RMDSZ oktatási szakpolitikusai.
Király András oktatási államtitkár lapunknak elmondta, szerdán is tárgyaltak Remus Pricopie szakminiszterrel és megpróbálták meggyőzni, hogy szükségtelen és kivitelezhetetlen a magyar ábécéskönyvek lefordítása. Az államtitkár emlékeztetett, hogy a kiírás technikai leírásában az szerepel, hogy a kisebbségek nyelvén megírt könyveket le kell fordítani románra ahhoz, hogy az értékelő bizottság minden tagja megérthesse, mit tartalmaz.
„A vita arról folyik, hogy ki fizeti a fordítást. Az a megoldás körvonalazódik, hogy az elemi osztályoknak írt tankönyveket nem kell lefordítani. Az ábécéskönyvet például nem is lehet: a mondókákat, dalokat, kiszámolókat nem lehet átültetni románra” – magyarázta Király András.
Az államtitkár elmondta, amennyiben a magyar kiadók megijednek a feltételektől, és nem jelentkeznek a licitre, a törvény értelmében a román változatot kellene lefordítani magyarra, ám az írást például nem lehet már nyelvből fordított tankönyvből tanítani a kisebbségeknek.
Király András arra biztatja a magyar kiadókat, ha van kész első-, másodikos tankönyvük, nyújtsák be azt nyugodtan, mert meglátása szerint hamarosan megoldódik a kérdés. A szakpolitikus elismerte, hogy lassan halad a tanügyi reform, egyelőre csak az I. és II. osztály kap új tankönyvet, a kisebbségiek számára azonban külön román tankönyv is készül. Az ütemterv szerint a 2015–2016-os tanévtől a kezdő osztályok, így az I., V. és IX. osztály is új tanterv szerinti kiadványt kap.
Meghökkentő részvételi feltételek
Mindig tartogat meglepetéseket a tankönyvlicit, ám ezúttal félő, hogy olyan feltételeket szabtak, melyeket még a nagy román kiadók sem lesznek képesek teljesíteni, mondta el lapunknak Dáné Károly.
Az Országos Tankönyvkiadó vezérigazgatója rámutatott, a román nyelvű tankönyvekre licitáló kiadóktól azt kérik, hogy az elmúlt három év átlagos üzleti forgalma hatmillió euró körül legyen. A magyar kiadóktól arányosan kevesebbet követelnek, de ez is teljesíthetetlen – vélte a szakember.
A részvételi garancia összege is indokolatlanul magas, ugyanakkor a tankönyvekre meghatározott legmagasabb árak nagyon alacsonyak, ecsetelte Dáné Károly. Mint mondta, 8, 10 lejből kellene kiadni egy kétkötetes román tankönyvet, az árban pedig benne van az elektronikus formátum is. Ha egy üres CD-t rögzítenek a könyvhöz, már az is legalább egy lejbe kerül, nem beszélve az elektronikus tartalomról, mutatott rá a tankönyvkiadó vezetője.
Ódzkodnak a kiadók
Szikszai Attila, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által létrehozott Ábel Kiadó igazgatója kevés esély lát arra, hogy részt vesznek a liciten. A kolozsvári kiadója vezetője lapunknak elmondta, még nem volt idő arra, hogy tüzetesen átnézzék a kiírás feltételeit, ám a technikai szabályozás nagyon sok nehezítő körülményt tartalmaz.
A papírforma mellé kötelező módon csatolni kell az elektronikus változatot, és egy 128 oldalas könyv digitalizálása 5000–12000 eurós befektetést feltételez. A kiadók mindenképp kockázatot vállalnak, hiszen ha minőségi könyvvel jelentkeznek, akkor az ár miatt veszíthetnek: ha 40 százalékkal meghaladják a legolcsóbb ajánlatot, már kizárják őket a licitből, magyarázta Szikszai Attila.
A legnagyobb hazai magyar tankönyvkiadó képviselője szerint egy magyar kiadónak biztos csődöt jelent, ha befektet 2–3 elektronikus könyvbe, és nem nyer a liciten. A szabályozás szerint ugyanis a 128 oldalas könyvnek 180 darab digitalizált elemet kell tartalmaznia, ebből 90 egyszerű kép, 60 mozgókép és 30 interaktív feladat.
Ezt az első osztályos matematika könyv esetében meg lehet oldani például táncoló macikkal, azonban a történelem vagy irodalom tankönyvekbe filmrészleteket is kellene illeszteni, ezek után azonban szerzői jogdíjat kell fizetni, ami további költségvonzatot jelent.
A szaktárca az elmúlt nyolc évben nem írt ki tankönyvlicitet, azóta csak utánnyomásokat rendelt, így a tankönyvkiadók nagyon rosszul állnak anyagilag, ami oda vezethet, hogy nem tudnak majd minőségi tankönyveket adni a gyerekek kezébe – fogalmazta meg aggályait Szikszai Attila.
Elavult olvasnivalók
A jelenleg használatos tankönyvekre évek óta panaszkodnak a pedagógusok, ezek a magyar és a román nyelv oktatásában egyaránt problémát jelentenek, ugyanis tartalmukat egyes évfolyamokon nem igazították a tanterv változásaihoz.
A Hargita megyei tanfelügyelőség keddi sajtótájékoztatóján elhangzott, hogy a magyar tannyelvű iskolák felső tagozatain a román tankönyvek elavultsága jelent gondot. Dorina Moraru-Drăghici szaktanfelügyelő elmondta, az ezen oktatási szinten forgalomban lévő könyvek régiek, és nincsenek összhangban az időközben részben átírt tantervekkel.
Főként hetedikben és nyolcadikban van gond a román tankönyvekkel, ugyanis olyan szövegeket emeltek át az újonnan kiadott könyvekbe is, amelyeket már nem lehet tanítani – fejtette ki a szakember. Elmondása szerint a pedagógusok más kiadók könyveinek használatával, illetve egyes szövegrészek kiszelektálásával, a gyakorlatok átalakításával hidalják át a problémát.
Bíró Blanka, R. Kiss Edit. Krónika (Kolozsvár)

Nyelvhasználat
Egy intim perceit töltő fiatal párral népszerűsíti kezdeményezését legújabb videójában az Igen, tessék! mozgalom.
Az anyanyelvű kiszolgálást Erdély-szerte bátorító civil szervezet kisfilmjében egy fiatal lány és egy srác – mellesleg marosvásárhelyi és kolozsvári színművészek – mutatják be, mire használható a beszéden kívül a nyelv, többek között szenvedélyes csókolózással buzdítva a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlására.
Bár a mostani akció elsősorban a mozgalom anyagi haszonszerzését szolgálja, eredetiségénél fogva kiválóan alkalmas arra, hogy főleg a fiatal nemzedék figyelmét felhívja az anyanyelvhasználat fontosságára.
Amiről nem lehet eleget és elégszer beszélni, hiszen kisebbségi létformája okán az erdélyi magyarság többszörösen is veszélyeztetett e tekintetben: nyelvhasználatában a köz- és a magánszférában egyaránt korlátozzák, az asszimiláció, a nyelvi igénytelenség folytán pedig vagy nem tanul meg helyesen írni-olvasni magyarul, vagy azt is elfelejti, amit tudott.
És nemcsak a közemberrel van ám baj! Egyik EP-képviselőjelöltünk videoklipek helyett „videóklippekről” beszél, és arra buzdítaná a fiatalokat, hogy „higgyenek saját maguknak”, holott persze azt akarta mondani, hogy magukban higgyenek.
Erdélyi Magyar Televíziónk egyik műsorának állandó, közíróként bemutatott meghívottja – főállásban színházigazgató – a minap amiatt gúnyolódott, hogy egy másik civil szervezet magyar dalokat kér a marosvásárhelyi korcsolyapálya vendégei számára.
Szerinte nem ott kezdődik a nyelvi jogok érvényesülése, ha választott önkormányzati képviselőink anyanyelvükön szólalnak fel a tanácsüléseken, inkább a pályaudvarok tudakozójánál kellene megkövetelni az idegennyelv-tudást.
Amiben igaza van, viszont a kettő nem zárja ki egymást. Éppen a színidirektorunk a példa arra, hogy mindenütt frontot kell nyitni az anyanyelvhasználatért vívott küzdelemben, hogy ne küldjön üdvözletet az általa vezetett intézmény nevében három szarvashibával tűzdelt szöveggel: „Áldot Húsvéti Ünnepeket kíván a Marosvásárhely Nemeti Színház!”. Na ugye, milyen fontos, hogy használjuk a nyelvünket? De nemcsak csókolózásra...
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

A nagy példakép
Nem csodálkoznánk, ha Székelyudvarhelyen hamarosan komoly hatósági zaklatásra számíthatnának mindazok, akik kitűzik a székely zászlót.
Sőt még azon sem, ha jóval nehezebb lenne magyar rendezvényeket tartani a közterületeken. Ezúttal nem a prefektúra kellemetlenkedései jelenthetnek problémát, hanem a helyi rendőrség lehet az új mumus.
Azt történt ugyanis, hogy a hírek szerint a székely város önkormányzata által létrehozott helyi rendőrség vezetője úgy döntött: a Marosvásárhelyen már régebb óta működő helyi rendőrség vezetőjétől kíván tanulni, az ő példájából kívánnak inspirálódni a rendvédelmi intézmény fejlesztése során.
Ha valaki nem tudná, miről ismert a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, akkor emlékeztetnénk: arról a Valentin Bretfeleanról van szó, aki reklámzászlónak titulálta a székely zászlót, és erre hivatkozva akarta leszedetni. Ő volt az is, aki azzal fokozta robbanásig a magyar-román feszültséget, hogy az idei, a székely autonómia érdekében szervezett felvonulást mondvacsinált ürügyekre hivatkozva – azt hányta a szervezők szemére, hogy a tavalyi rendezvényen volt olyan, aki románellenes jelszavakat skandált, bár erről akkor egy szóval sem tett említést – betiltotta.
Ami természetesen azt eredményezte, hogy a feszült hangulatban, a természetesen csakazértis megtartott felvonuláson egy csoportnyi szélsőséges kisebb dulakodásba keveredett a rendfenntartókkal. De hogy azért ne panaszkodjon mindenki rá, a román szélsőségesek tüntetését, amelyen a magyar jogkövetelések és a magyar nemzetiségű prefektus ellen demonstráltak, engedélyezte, bizonyára a kulturált együttélés jegyében.
Úgyhogy kíváncsian várjuk, milyen értékes tanácsokkal tudja majd ellátni a székely helyi rendőröket. Ha ugyanis az udvarhelyi kollégák híven követik a nagy példakép útmutatásait, akkor az a meggyőződés alakulhat ki bennük, hogy szép hazánkban a közrend védelmének szerves részét képezi a nem román nemzeti közösségek jelképei elleni hajsza, valamint a magyar politikai rendezvények betiltása.
Persze most talán kissé gonoszak vagyunk, mert hát meríteni mindig csak tiszta forrásból, tanulni pedig csak az igazi profiktól érdemes. Úgyhogy kíváncsian várjuk, mely magyar illetékesnek jut majd eszébe a kisebbségi kérdés rendezése érdekében Corneliu Vadim Tudortól vagy Gheorghe Funartól értékes tanácsokat kérni.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Testületileg lemondanak a magyar oktatók
Eredménytelenül végződött Mihnea Costoiu, a felsőoktatásért felelős tárca nélküli miniszter a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) tett látogatása.
A bukaresti tisztségviselő hiába próbált közvetíteni a felek között, csütörtökön délután újból bizonyosságot nyert, hogy az egyetem román többségű vezetősége hallani sem akar az önálló magyar struktúrák megalakításáról. Maga Leonard Azamfirei rektor is azzal érvelt, hogy a 2012 őszén aláírt hétpontos egyezségből a román fél betartott már hatot, ami fontos előrelépést jelent az anyanyelvű oktatás területén.
Az újabb kudarc nyomán Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője bejelentette, hogy a közgyűlésen eldöntöttek értelmében a vezető tisztségeket betöltő képviselőik tiltakozásképpen beadják lemondásukat, a vezető testületekbe beválasztott tagok pedig bojkottálni fogják ezek tevékenységét mindaddig, amíg nem állítják helyre a törvényességet. Kérdésünkre, hogy nem éppen ez lehetett az ellenfél célja, Szabó annyit mondott, hogy reméli, nem. Egyébként a miniszterrel folytatott tárgyalásra Szilágyi Tibor prorektor már megírt lemondással érkezett.
A magyar tanárok döntése kapcsán Mihnea Costoiu sajnálkozásának adott hangot, helytelenítve a radikális lépést. „Lehangol ez a lépés, hisz én a párbeszéd híve vagyok. Meggyőződésem, hogy pillanatnyi megrekedésről van szó, és remélem, a közeljövőben sikerül megoldást találni. A döntés joga kizárólag a MOGYE kezében van, a minisztérium csak közvetítői szerepet játszhat” – jelentette ki Mihnea Costoiu. A tárca nélküli miniszter ugyanakkor félszájjal elismerte, hogy a magyar tanárok kérése törvényes, mondván, hogy „legális bármit is kérni, amit csak lehet”.
Szabó Béla azzal indokolta a magyar tanerők döntését, hogy ezúttal még csak ígéretet sem kaptak arra, hogy a szenátus újratárgyalná az önálló magyar struktúrák létrehozásának kérdését.
A tárgyalások kudarca több okból is borítékolható volt. Szinte mindent elárult a miniszter részrehajlásáról az a tény, hogy egy, a négyórás megbeszélést megelőző nyilvános rendezvényen, a Kultúrpalotában a tárcavezető Leo barátomnak nevezte az egyetem rektorát. Ugyanott elhangzott nyilatkozatával, miszerint a politikum nem sértheti meg az egyetem autonómiáját, Costoiu világossá tette, hogy nem a törvényesség betartásának kicsikarásáéért érkezett Marosvásárhelyre. Egyébként a MOGYE-n folytatott megbeszélést megelőzően Szilágyi Tibor rektorhelyettes is legyintve nyilatkozott portálunknak, mondván, hogy ő már semmit nem vár az újabb tárgyalásoktól.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Perbe szállnak Székelyföldért
Perbe szállnak az olyan különleges társadalmi háttérrel rendelkező régiók jogainak érdekében, mint amilyen Székelyföld is – döntötte el Kovászna Megye Tanácsa csütörtökön. A pert Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke és Dabis Attila, az SZNT külügyi titkára indította az Európai Bizottság ellen az Európai Unió luxemburgi bíróságán, mert a bizottság a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésük bejegyzését elutasította.
A megyei önkormányzat döntése értelmében Tamás Sándor képviseli majd ebben a perben Kovászna megye álláspontját, támogatva a felpereseket.
Kovászna Megye Tanácsának elnöke rámutatott, hogy a környező gazdagabb megyék visszafogják Székelyföld fejlődési potenciálját. „Nyilvánvaló, hogy Kovászna megyébe kevesebb fejlesztésre szánt támogatás érkezik, azért mert Brassó, Fehér és Szeben megyék, amelyeknek eleve nagyobb az összterméke, elszívják előlünk a lehetőségeket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a parlamenthez iktatott be törvénytervezetet az ország regionális átszervezéséről. Tavaly három megyei tanács is kezdeményezett referendumot ez ügyben, azonban a prefektusok ezt megtámadták, az igazságszolgáltatás pedig elkaszálta a tervezeteket” – mondta.
A megyei tanács elnöke hangsúlyozta: „Újabb lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy hallassuk a hangunkat. Nekünk a székelység, Székelyföld magyar és román lakóinak érdekét kell szem előtt tartanunk, hiszen elfogadhatatlan, hogy amíg más, gazdasági értelemben fejlettebb megyék fejlődnek, mi lemaradunk. ”
A Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért című kezdeményezést 2013-ban nyújtotta be az Európai Bizottsághoz 12 magánszemély. A kezdeményezés célja, hogy a nemzeti, nyelvi régiók sajátos védelemmel rendelkezzenek az Európai Unióban. A bizottság azonban hatásköri akadályokra hivatkozva elutasította a kezdeményezést és a döntés ellen fellebbezett a Székely Nemzeti Tanács.
Az ügyben már perbe szállt Szlovákia, Görögország és Románia az Európai Bizottság oldalán, Magyarország a kezdeményezők mellett kérte beavatkozását.
Szabó Enikő. Székelyhon.ro