Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állítsanak szobrot Attilának!
Bár nem ez most a legfontosabb kérdés, amivel a tanácsnak foglalkoznia kellene, de ha Decebalnak szobrot akarnak állítani Marosvásárhelyen, akkor állíthatnának Árpád fejedelemnek, Szent Istvánnak, vagy akár Attilának, legyen mit megtekinteniük az idelátogató külföldieknek – nyilatkozta a december 19-i sajtótájékoztatón Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Áttörésnek nevezte, hogy "bár szerényen, kicsi helyen húzzuk meg magunkat a volt Deák Ferenc, jelenlegi Győzelem tér sarkán, a volt Honvéd, jelenleg Liviu Rebreanu utca találkozásánál egy néhány négyzetméteres ingatlanban, de végre a helyi önkormányzat által kiutalt helyiségbe került az MPP".
Elmondta, hogy ebben a helyiségben működik a továbbiakban az MPP mellett működő állampolgársági iroda, amely a honosítási folyamatból kiveszi a részét, s csak a marosvásárhelyi irodában ötezer dossziét állítottak össze. Munkanapokon 9–17 óra között fogadják az ügyfeleket. Ugyanide térhetnek be segítségért azok, akik a regisztrációs folyamatban elakadnak, és segítségre van szükségük.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a szoborállítások kérdése újra meg újra felújuló vitát gerjeszt, és ha egy civil szervezet felajánl egy szobrot, a tanács összeül, és nagy örömmel elfogadja. Ezzel arra utalt, hogy valakik Decebal-szobrot szeretnének állítani. – Nem ez a járható út, Marosvásárhelyen nem ez a legfontosabb kérdés, amit ma a tanácsnak kezelnie kellene. 1992-től folyamatosan választott tisztségviselőink vannak, tanácsosaink, ennek ellenére a magyar emlékművek tekintetében – a paritásos elv hallgatólagos elfogadása mellett – az történik, hogy mi, magyarok a főtérről teljesen kiszorultunk. Bernády György városépítő polgármesternek sikerült a legjobban megközelíteni a főteret, de betörni neki sem sikerült ide. Ezzel szemben szaporodnak a román személyiségeknek állított szobrok Marosvásárhely főterén. Ha a Decebal-szoborra gondolok, akkor mi is elő tudunk állni az egy ide, egy oda alapon ötletekkel, azt mondom, miért ne állítanánk akkor Árpád fejedelemnek vagy Szent Istvánnak Marosvásárhelyen szobrot, de egy barátommal való beszélgetésen elhangzott Attila neve, és azt gondolom, nem lenne rossz, ha szobrot emelnének Attilának Marosvásárhelyen. Attilát ismeri a világ, Hollywoodban filmet forgattak róla, akkor hát legyen egy olyan szobrunk, amit az idelátogató külföldiek is megtekinthetnek – jelentette ki Bíró Zsolt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Tüntetés az egyházak állami támogatása ellen
Országszerte tüntetéseket terveznek év végére az ellen, hogy az egyházak állami finanszírozást kapjanak.
A Romániai Szekuláris Humanista Egyesület által szervezett, „Kórházakat akarunk, nem templomokat” elnevezésű tüntetés Facebook-oldalán Alexandru Ioan Cuzára is hivatkoznak, aki egy pontosan 150 évvel ezelőtti törvényben „a kolostorok pénzét iskolák és kórházak fenntartására fordította”.
A vasárnapra hirdetett esemény leírása szerint a tüntetésben résztvevők hivatalos intézmények előtt fotózzák majd le magukat az állam laicizálódását támogató üzeneteket tartva.
A kormány idei utolsó ülésén, többek között, a kovásznai Fenyő Szállót „adta ajándékba” az ortodox egyháznak.
(Transindex/yahoo news)
Nyugati Jelen (Arad)

Ráduly: Borbolyéknak le kellett volna mondaniuk
Ráduly Róbert szerint Borboly Csabának, a Hargita Megyei Tanács elnökének és két vádlottársának le kellett volna mondania tisztségéről, miután az ügyészség vádat emelt ellenük. Csíkszereda RMDSZ-es polgármestere úgy véli, a szövetség „a politikai erkölcsösség" szempontjából rosszul menedzseli a Borboly-ügyet.
„Egy közszereplő, amikor ellene vádat emelnek, azonnal le kell mondjon. Tehát aznap, amikor vádat emeltek a megyei elnök úr, a megyei önkormányzati képviselőtársa, illetve az egyik polgármestertársunk ellen, ezeknek az embereknek, legalább hármuknak azonnal le kellett volna mondaniuk. Nem futni kellett volna jobbra-balra mindenkihez könnyes szemekkel, és úgymond a szabadságunkért elvszerű vagy elvtelen kompromisszumokat kötni a közösség bőrére" – jelentette ki Ráduly Róbert a Csíki Hírlap pénteki számában megjelent interjúban.
Csíkszereda polgármestere arra a bűnvádi eljárásra utalt, amelynek keretében a korrupcióellenes ügyészség (DNA) idén szeptemberben vádat emelt a Hargita megyei önkormányzat elnöke, Borboly Csaba, volt alelnöke, Sófalvi László, Pálffy Domokos önkormányzati képviselő és tíz társuk, közöttük Kósa Péter, Csíkszentmihály RMDSZ-es polgármestere ellen.
Ráduly úgy véli, a történtek miatt a Hargita megyei önkormányzat „ízeire van szakadva", a komoly, tapasztalt húzóemberek menekülnek az erkölcsi válság sújtotta intézményből, mert nem tudják vállalni a helyzetet. „Ez Székelyföldre nézve akkora csapás, mint a kilencvenes márciusi események" – fogalmazott a Csíki Hírlapnak az RMDSZ-es elöljáró.
Szerinte ugyanakkor a történtek miatt az RMDSZ-nek van egy nagy problémája, mivel a kialakult helyzet messze van a szokásos, Nyugat-Európában szokásos politikai erkölcstől. „Ezt a helyzetet nekünk nagyon gyorsan vissza kell vezetnünk oda, ahol a helye van. Itt már nem az ártatlanság vélelméről kell beszélnünk, hanem a zsarolhatóság vélelme áll fenn néhány köztisztviselővel szemben. Ha megnézzük az utólagos jogcselekményeiket, látszik, hogy milyen pálfordulás ment végbe a ténykedésükben az ügy előtt és után" – állapította meg Ráduly.
A polgármester hozzátette, számára erős belső dilemmát jelent, hogy amennyiben az RMDSZ nem tudja nagyon gyorsan normális erkölcsi mederbe visszaterelni a folyamatokat, akkor ez azt jelenti, hogy a szövetség az elmúlt hat esztendőben dezintegrálódott, messze letért arról az útról, ahol volt jó néhány évvel ezelőtt, ami a politikai erkölcsösség elvárásait illeti. „És nagyon gyorsan szembesítenem kell magam azzal a ténnyel, hogy van-e helyem egy ilyen típusú szervezetben. De ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy van-e helyem egy ilyen típusú közéletben, ahol gyakorlatilag mindenkivel mindenféle kompromisszumot köthetünk a saját személyes szabadságunk szavatolása érdekében" – jelentette ki a csíkszeredai napilapnak Ráduly Róbert.
Különben a DNA-nak a Borboly-ügyben összeállított vádirata szerint az RMDSZ színeiben megválasztott önkormányzati vezetők 2010 és 2011 között sorozatosan követtek elközérdeket sértő hivatali visszaéléseket Hargita megyei útépítési ügyekben, és a visszaélésekkel 4,88 millió lej (több mint egymillió euró) kárt okoztak a megye költségvetésének. Borboly Csabát – aki három vádlottársával májusban 24 órát töltött vizsgálati fogságban – folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, hivatali visszaélésre való felbujtással, hamisítással és hamis feljelentéssel vádolják.
Krónika (Kolozsvár)

MSZP: visszalépett a holtvágányra helyezett Tabajdi
Lemondott a Magyar Szocialista Párt (MSZP) kül- és nemzetpolitikai tagozata elnöki posztjáról Tabajdi Csaba európai parlamenti képviselő. A politikus gesztusa minden bizonnyal azzal áll összefüggésben, hogy alakulata már nem indítja a jövő évi EP-választáson.
Az MSZP európai parlamenti delegációjának pénteki, az MTI által idézett közleménye szerint pénteki rendkívüli ülésén a kül- és nemzetpolitikai tagozat Van magyar jövő címmel fogadott el kiáltványt. A tíz pontból álló dokumentum első pontjában az áll: „Magyarország váljon újra megbecsült országgá! Legyen sikeres, nemzetközileg megbecsült állam! Ez valamennyi honfitársunk érdeke határainkon innen és túl. A demokrata hazafiság legfőbb mércéje a teljesítmény, az értékteremtő munka. Ez a polgárok, a nemzeti közösség boldogulásának alapja." A kiáltványban egyebek mellett szerepel a szociális sorsközösség, a méltányos közteherviselés, a nemzeti összefogás, valamint a „társadalmi megbékélés" fontossága.
Az MSZP közleménye szerint a leköszönő tagozatvezető, Tabajdi Csaba az ülésen szólt arról, hogy az ellenzéki párt fél éve elkészült nemzetpolitikai programja leszögezte: a nemzeti összetartozás és a társadalmi igazságosság programja egymástól elválaszthatatlan. A politikus kiemelte, a demokratikus ellenzék részéről hiteles nemzeti alternatívára van szükség, amely a demokrata hazafiságot és az európaiságot szorosan összekapcsolja. A közlés szerint Tabajdi az ülésen elmondta azt is, hogy az európai parlamenti munkát nem önszántából kell befejeznie, hanem az MSZP vezetésének döntése nyomán.
Az alakulat választmánya októberben fogadta el a szocialisták országgyűlési, illetve európai parlamenti listáját, előbbit Mesterházy Attila pártelnök, utóbbit pedig a külhoni magyarokat több alkalommal sértegető Szanyi Tibor elnökségi tag vezeti. Bár pályázott erre, nem szerepel a listán a 2004 óta EP-képviselőként tevékenykedő Tabajdi Csaba, aki a szocialisták nemzetpolitikai szakértőjének számít. Mesterházy Attila korábban úgy nyilatkozott, tíz év után változtatni akarnak a brüsszeli delegáció összetételén.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben – kettős elutasítás
Mind a szenátus egészségügyi szakbizottsága, mind a plénuma elutasította az RMDSZ képviselőházi frakciója által szeptemberben kezdeményezett törvénytervezetet, amely az anyanyelv-használati jogot biztosította volna az egészségügyben. A jogszabálytervezet nemcsak a nyelvhasználat szempontjából módosította volna a 2006. évi 95-ös egészségügyi reformtörvényt, hanem az európai egészségügyi kártyák érvényességi idejének meghosszabbítása illetve az egészségbiztosítási járulék befizetésének elmulasztásáról szóló figyelmeztető értesítések kiközlése is szerepelt a módosító javaslatok között.
Nemrég cikkeztünk arról, hogy Kerekes Károly és Markó Attila parlamenti képviselők Brüsszelbe látogattak, ahol a belga egészségügy nyelvhasználatjogi gyakorlatával „ismerkedtek”. Tapasztalataikat felhasználták annak a törvénytervezetnek a képviselőházi vitájában, amely – ha a képviselőház rábólint – a romániai kisebbségi nyelvhasználatot biztosítaná az egészségügyi intézményekben. E tervezet alátámasztására az RMDSZ-képviselők a román parlament dokumentációs központjától (amelynek fő feladata, hogy a törvényhozói munkával összefüggő szakmai és könyvtári információs szolgáltatásokat nyújtson a képviselők, a parlamenti bizottságok, a parlamenti pártok képviselőcsoportjai részére) tájékoztatást kértek arról, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben azokban az országokban, amelyek – Romániához hasonlóan – ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját.
– Miért folyamodtak ehhez a testülethez? Milyen a döntéshozók hozzáállása e kérdéskörben? – kérdeztük Kerekes Károly képviselőt.
– Szükségünk volt egy olyan dokumentációra, amely arról nyújtson tájékoztatást, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az orvos–beteg kapcsolatban azokban az országokban, amelyek ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. Ezt a dokumentációs anyagot fogjuk felhasználni a képviselőház egészségügyi bizottságában rövidesen sorra kerülő vitában, amikor az RMDSZ azon törvénytervezete lesz napirenden, amely előírja az anyanyelv-használati jog biztosítását az egészségügyben. A dokumentációt eljuttattam már az egészségügyi miniszternek, a képviselőházi egészségügyi szakbizottság minden tagjának. Románia ratifikálta az említett Chartát, ötévenként jelentésküldési kötelezettsége van az Európa Tanács felé (legközelebb 2014-ben) arról, hogy miként teljesíti a Charta elfogadásával vállalt kötelezettségeit, de a szóban forgó kérdésben – az egészségügyi intézményekben megvalósuló anyanyelv-használattal kapcsolatosan – nem törekszik eleget tenni, különböző kifogásokkal élve, mint például azzal, hogy nem rendelkezik elégséges számú orvosi személyzettel, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, vagy, hogy nincs elegendő anyagi forrás a kérdés megoldására. Egyébként a Chartában előírt kötelezettségeivel kapcsolatosan Románia 2009-ben csak a helyhatósági, a tanügyi valamint a közszolgálati média vonatkozásában juttatott el jelentést az Európa Tanácsnak, az egészségügyben vállalt kötelezettségeiről mélyen hallgatva.
Az eddigi parlamenti vitákban, amelyek a szenátusban zajlottak viszont nem az említett kormányvélemény hangzik el, hanem olyasmiket hangoztatnak, hogy a román az ország hivatalos nyelve, hogy jelenleg is megengedett olyan személyzet alkalmazása, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, az már nem számít, hogy semmilyen törvényes előírás erre vonatkozóan nem létezik, vagy hogy a nagy elméleti „engedékenység” mellett a főleg Moldova Köztársaságból bevándorolt orvosok nem csak, hogy nem tudnak, de még nem is akarnak megtanulni minimális szinten sem a kisebbségek nyelvén.
Meg aztán azt is kell hallanunk, hogy bőven elégséges, ha csak információkat kap anyanyelvén a beteg, meg hogy a kisebbségi nyelvet ismerő orvosi személyzet alkalmazása diszkriminációt jelentene a románokkal szemben az egészségügyi személyzet alkalmazásánál. Nos, ilyen körülmények között nekünk mindent meg kell tennünk, minden eszközt latba kell vetnünk azért, hogy meggyőzzük a román parlamenti képviselőket – de nem csak őket, hanem a román közvéleményt is, más országok gyakorlatát is ismertetve – érveink helyességéről. Az októberi brüsszeli látogatásom is ezt a célt szolgálta, a belga főváros gyakorlatát is ismertetni fogom, hiszen annak ellenére, hogy Belgium nem ratifikálta a Chartát, mégis példaszerűen oldotta meg ezt a kérdést az állami egészségügyi intézményekben. A képviselőházi vitát megelőző napokban sajtótájékoztatót fogunk tartani dr. Bónis István képviselőtársammal a Parlamentben, bemutatjuk a megszerzett dokumentációs anyagot és a brüsszeli tapasztalatokat, szembeállítva ezeket a romániai helyzettel, intoleráns magatartással.
– A romániai helyzet ismertetése hiányzik a dokumentációs anyagból… Miért?
– Azt esetleg egy mondatban lehetett volna megfogalmazni: nincs biztosítva az anyanyelvhasználat.
Az RMDSZ-képviselők – Antal István, Bónis István, Erdei-Dolóczki István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Korodi Attila, Markó Attila-Gábor, Márton Árpád-Ferenc, Máté András-Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Seres Dénes, Szabó Ödön – által kezdeményezett törvénytervezetet elsőként a törvényhozói tanács pozitívan véleményezte, majd a gazdasági és szociális tanács, a kormány, a szenátus emberjogi-kisebbségi bizottsága, a közigazgatási és környezetvédelmi bizottsága valamint az esélyegyenlőségi bizottsága mind negatív álláspontot fogalmaztak meg.
Ezt követően már nem csodálkozunk annyira a szenátus Ion Luchian által vezetett egészségügyi bizottsága szavazattöbbséggel történő elutasításán, amely arra hivatkozott, hogy az érvényben levő törvénykezés értelmében a kisebbségek nyelvén beszélő egészségügyi képzettségű személyek jelenleg is munkát vállalhatnak az egészségügyi intézményekben ott, ahol a kisebbségi lakosság aránya meghaladja a 20 százalékot, ha vannak betöltetlen állások és a pályázó megfelel az álláskövetelményeknek. Azt is felhozták érvként, hogy a 2003. évi 46-os törvény 8. cikkelye értelmében a páciensnek joga van román nyelven tájékoztatást kapni, ha pedig nem ismeri a román nyelvet, akkor anyanyelvén vagy más, a beteg által ismert nyelven tájékoztatják, vagy más kommunikációs módot találnak. A bizottság végül kijelenti, hogy az RMDSZ-képviselők szóban forgó kezdeményezése diszkrimináció lenne, amely megsértené a szakmai tudásra alapozott versenyt. A tervezet másik két javasolt témájának elutasítását formális és egyéb jogi, hatásköri hivatkozásokkal magyarázva szintén elutasították.
A szenátus plénuma december elején szintén „visszadobta” a törvénytervezetet. A kettős elutasítást követően az RMDSZ-frakció nevében Kerekes Károly parlamenti képviselő levelet intézett a kormányhoz, valamint az egészségügyi tárcához, amelyben felhívta a kormányfő illetve a szakminiszter figyelmét az egészség megőrzésének alapvető jogát szavatoló törvénykezésre, a nemzeti kisebbségek hátrányos helyzetére, ami az orvos–beteg kommunikációt illeti, kérve, hogy ebben a kérdésben ismételten fogalmazzanak meg – ezúttal pozitív – álláspontot. Az RMDSZ törvénytervezete várhatóan februárban kerül a fő döntéshozó, a parlament képviselőházi szakbizottsága, majd a plénuma elé.
Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

SZNT: provokáció a zászlóügy, váltsák le a rendőrfőnököt
A térség társadalmi békéjét veszélyezteti az a súlyos provokáció, amelyet a marosvásárhelyi helyi rendőrség követett el azáltal, hogy harmincezer lejes bírságot szabott ki az EMNT-re a székely zászló kifüggesztése miatt – véli a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Az SZNT elnöke, Izsák Balázs Marosvásárhely polgármesterének, Dorin Floreának címzett nyílt levelében kifejti, méltatlankodással vette tudomásul, hogy a városháza alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség főnöke, Valentin Bretfelean 30 ezer lejes pénzbírságot szabott ki az EMNT-re (a 2013. évi 185-ös számú, a reklámanyagok elhelyezésére és engedélyezésére vonatkozó törvényre hivatkozva), mivel a Klastrom utcai székházra kitűzte és nem távolította el a székely zászlót.
Izsák Balázs a jelzett törvény 3. cikkelyével érvel, miszerint reklámnak minősül „azoknak a sajátos módszereknek és eszközöknek az összessége, amelyek segítik a fogyasztókat, hogy bizonyos termékeket vagy szolgáltatásokat megismerjenek és értékeljenek, vagy tájékoztatják a közönséget egyes eseményekről, helységek rendeltetéséről, termékbemutatókról, üzletmegnyitásokról és más hasonlókról, valamint bármely formában történő bemutatása kereskedelmi, ipari, kézműves vagy szabadfoglalkozású tevékenységeknek, azzal a céllal, hogy javak és szolgáltatások, jogok és kötelességek eladását előmozdítsák.”
Ezek alapján kijelenti: „Bretfelean úr önkényesen és helytelenül járt el, amikor a székely zászlót reklámanyagnak minősítette. Ez a hatalmi visszaélés a székely zászló ellen irányul, és Marosvásárhely egész lakosságát fenyegeti, ha valaki kitűzné a zászlót, nyilvánvaló szándéka pedig a város magyar közösségének a megfélemlítése a hajdani Szekuritáté módszerével”. Továbbá leszögezi, a segesvári ügyészség kérésére a művelődési minisztérium hivatalos értékelést adott ki a székely zászlóról, amely szerint a lobogó egy történelmi közösség jelképe, tehát használata nem ütközik törvénybe.
„A minősítés önmagában is a székelység megsértése, súlyos provokáció, amely veszélyezteti a térségben a társadalmi békét is. Úgy tekintem, hogy ezek a cselekedetek elegendően súlyosak ahhoz, hogy indokolják Valentin Bretfelean úr leváltására és megbüntetésére irányuló, ezúton előterjesztett kérést” – fogalmaz Izsák Balázs.
Az SZNT június 22-én a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartotta tizenhatodik küldöttgyűlését, amelyen első román nemzetiségű tisztségviselőként jelen volt Dorin Florea is, aki akkor elmondta: konfliktusok helyett közös erővel kell támogatni, hogy Marosvásárhely régióközpont legyen. „A magyarságot ne alázzák meg olyan képviselők, akik nem az értékeket helyezik előtérbe. Partner leszek Marosvásárhely építésében” – mondta akkor az elöljáró.
Az RMDSZ szerint is provokáció
Az EMNT megbírságolását az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, Peti András is a magyar közösség provokálásának minősítette, és kérte a rendőrfőnök leváltását. „A törvények betartásáért felelős szervek, ez esetben a helyi rendőrség a közösséget megfélemlítő lépésként büntetést ró ki a székely zászló kitűzéséért, reklámcélt szolgáló zászlóvá leminősítve azt, arcul csapva ezzel a teljes marosvásárhelyi magyar közösséget” – áll közleményében. Hozzáteszi, az RMDSZ minden szükséges, törvényes lépést meg fog tenni a hatósági túlkapások ellen, illetve kérni fogja a vétkesek felelősségre vonását.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Jó évet zárt a Bekecs néptáncegyüttes
Szokásos gálaest keretében búcsúztatta el az idei esztendőt a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes, illetve kívánt egy boldogabb újesztendőt táncosainak, közönségének és támogatóinak.
„Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája, az anyanyelvhez tartozik elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hisz ezek is mind-mind az emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Aki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve” – idézték fel néhai Szabó György Pálnak az 1997-es Gyöngykoszorú találkozón mondott szavait a színpadi köszöntőben. A hat éve működő fiatal néptáncegyüttes hiszi és vallja, hogy nem váltunk dadogókká, félnyelvűekké, anyanyelvét törve beszélőkké. Táncosai egy emberként vallják, hogy nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a néptánc. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánckincsünk ilyen szempontból a leggazdagabb népek közé sorol minket.
Különböző tájegységek a színpadon
Ezt bizonyítandó a gálaesten százharminc személy lépett színpadra, felnőtt és gyerek, oktató és tanítvány. Elsőként a kicsi csoport táncosai vonultak be az észak-mezőségi Magyarszovát táncaival, ezt követte a „morzsa” együttes, amely a Magyar Zenetudományi Intézet 1969-ben végzett nyárádmenti gyűjtése nyomán visszatanított nyárádmagyarósi néptáncot mutatta be. A kicsik csoportjának második fellépése marossárpataki verbunkot, sebes, lassú, korcsos és cigány csárdásokat hozott. Ezt követően az „aprók” az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarlapád lassú csárdását, szegényesét, pontozóját és szökőtáncát mutatták be, majd átadták a szót a kiscsoportnak, amely mezőpaniti és mezőmadarasi táncokkal örvendeztette a művelődési ház nagytermét zsúfolásig megtöltő közönségét. Végül a „nagyok” is színre léptek, ők a Hagyatékok című új műsorukból a kalotaszegi Nádasmentére „utaztattak”, szucsági és andrásházi táncrendet mutattak be. Mindeközben Riziu Ilka Krisztina, Diós Brigitta, Aszalos Dalma és Aszalos Hilda énekeltek.
Új tervek az új évben
Elég jónak nevezhető a most záruló év a táncegyüttes életében – értékelte lapunknak Benő Barna vezető: közel hatvan előadásuk volt, Erdély több városában is felléptek, ötször voltak Magyarországon, rangos fesztiválokon léptek fel Budapesten a Hagyományok Házában és bronz Lánchíd-díjat szereztek a Duna Karneválon. A televíziós megjelenéseket leszámítva összesen mintegy kétszázezer ember látta őket táncolni 2013-ban.
A következő időszaknak nagy tervekkel indulnak neki, az anyaországi testvérvárosokon kívül meghívásokat kaptak magyar, német, francia és lengyel színpadokra, de szeretnének bátrabban belépni a Kárpát-medencei „folklórkapun” is. A nagycsoport táncosainak egy része már szerződéses munkaviszonyba került a marosvásárhelyi Spectrum színházzal, így velük többet fognak utazni, továbbá január elején kezdik előkészíteni Tamási Áron Vitéz lélek című művének átdolgozását táncos színházi előadássá Török Viola rendezésében és Orza Călin koreográfiájával.
Az egyesület jelenleg több mint hatszáz gyereket oktat tizenkilenc tánccsoporttal foglalkozva, ebből tizenöt nyárádmenti, és újabbak is csatlakoznak Koronkából. Jelentős támogatást kapnak a nyárádszeredai önkormányzattól, de ez évi költségvetésüknek csupán egytizedét jelenti, ezért folyamatosan pályáznak, hogy önfenntartóvá tegyék az egyesületet. A közeljövőben több helyen bemutatják a Hagyatékok című tánctörténeti antológiájukat, amely nagyon jó előadás, bármelyik színpadra fel mernek vele állni, csupa néptánc, azon belül is szerkesztett szabadtánc – összegzett Benő Barna együttesvezető, koreográfus, aki főleg Móréh Boglárkával és Tőkés Imolával együtt oktatta az elmúlt időszakban a sok-sok táncost.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Minden idők karácsonya
Minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség – tartja Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke szerint valamennyi eddigi tisztségvállalásának ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Tőkés Lászlóról sok embernek 1989 szabadító karácsonya jut az eszébe. Hogy él önben az akkori események emlékezete?
– Márai Sándor híres versében a karácsonyfákon nem díszek lógnak, hanem a népek Krisztusa, Magyarország található a fán. A költő megrendítő történelmi, aktuálpolitikai átélését osztja meg velünk 1956 karácsonyán. Amikor az első világháború befejeztével irreguláris román csapatok, nagypénteken lemészárolták Köröstárkány magyarságának egy részét, az úgy ivódott a falu emlékezetébe, mint a köröstárkányi magyarok nagypénteke. Ezekkel az analógiákkal szólva, számomra 1989 adventje és karácsonya már örökre összekapcsolódott minden idők adventjével és karácsonyával. Ma is előttem áll a temesvári református gyülekezet nemes betleheni egyszerűségével. A temesvári gyerekekkel évről évre betlehemeseket tanultunk be, és ezzel jártuk a gyülekezet családjait. Nagy keletje volt a kommunizmus idején ritka városbetlehemezéseknek.
– Miben különbözik a brüsszeli karácsonyvárás az erdélyitől?
– Hirtelen egy baltikumi és egy román karácsonyi ünnepség jut eszembe az elmúlt évek brüsszeli tartózkodásaim idejéből, de volt több is. Érdekes, hogy mindig Kelet-Európából jönnek ezek a kezdeményezések. Abban a pillanatban mindenki meghatódik, mert egy múló idő múlhatatlan értéke jelenik meg a parlamentben, ami felhívja a figyelmet az utóbbi időben igencsak meggyengült, meglazult európai keresztény gyökerekre. Ilyen szempontból külön nyereség, hogy olyan tagországok jöttek Kelet-Európából, ahol erős a katolikus, illetve az ortodox háttér, mint Lengyelország, Románia vagy Bulgária. Ezzel tudjuk ellensúlyozni a szekuláris Európát. Jómagam az unió népeinek bibliafordításait állítottam ki, eredeti vagy hasonmás kiadásban, mintegy jelezve: minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség.
– Miközben Brüsszel polgármesteri hivatala betiltotta a karácsonyfa-állítást, mert az állítólag a nem keresztényeket zavarja...
– Ilyen abbéráció szintjéig is eljut Nyugat-Európa elidegenedett hitbéli állapota. Ez a jelenség beleillik a kereszténység történetének abba a jelenségkörébe, amely szerint mindenkor viaskodik a világosság és a sötétség, a gonoszság és a jóság Ez az örökös küzdelem érhető tetten a mostani, végletesen elvallástalanodott, elvilágiasodott Európában. Nekünk az a feladatunk, hogy erősítsük a pásztorok, a bölcsek, a Krisztus elé hódolni járó királyok táborát.
– Az egyház mennyire képes felvenni a kesztyűt?
– Az egyház hitelét is nagyon kikezdte az idő. Közismert a katolikus egyház erkölcsi válsága, ennek is tulajdonítható Ferenc pápa már-már reformátori dimenziókat öltő nyitása a változtatásnak és a reformoknak az új folyamatára. Katolikus körökből hallom bizalmas beszélgetések alkalmával, hogy a válság mélyebb, mint gondolnánk. Hívek tízezreit veszíti el gyors ütemben a katolikus egyház. Igaz, protestáns vonalon sem dicsekedhetünk: a skandináv államok szekularizációja, protestáns szervezetek térvesztése, a németországi protestantizmus nagy gondjai mind-mind felkiáltójelként hatnak, ezek a mi közös gondjaink.
– Lát-e összefüggést az egyház szerepének elértéktelenedése és a politika hitelvesztése között?
– Egyértelmű az összefüggés! Idehaza posztkommunista viszonylatban látjuk a teljes politikai osztály hitelvesztését, de ez a folyamat a nyugati politikai osztályt sem kíméli. Sokan mondják, hogy Európa nincs jó kezekben, emiatt nincs olyan hiteles európai politikusi gárda, amely kivezethetné kontinensünket a válságból. Orbán Viktor vélekedése ötlik eszembe, aki szerint nem csupán a válságmegoldás minimalizmusára kellene törekednünk, hanem itt az alkalom, hogy – mint a háború után – új világot építsünk fel, akár egy új globális világrend létrehozása árán. Ebből viszont nem hiányozhatnak az egyház által tanított erkölcsi értékek.
– Máris a politika vizein evezünk. Nem bánta meg soha, hogy egy ’89 decemberében világszerte ismertté vált protestáns lelkészből politikussá vált?
– Bennem soha nem állt egymással szembe e két fajta tevékenység, a két életterület. Akik a gazdasági élet fellendítéséért fáradoznak, a korrupció ellen harcolnak – és mindezt a társadalmi igazságosság jegyében teszik –, vagy éppen kisebbségpolitikában tevékenykednek, tulajdonképpen saját híveik, saját egyházuk jogainak a képviseletét vállalják. Jómagam egyházi eszközökkel, a politika saját eszközeivel harcol ezért. Ki állítaná szembe a lengyel ébredés egyházi szárnyát és a Szolidaritás forradalmi tevékenységét? A kettő összefonódott. Amikor Ferenc pápa fogadja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság képviselőit, és a globális sportvilág kérdéseiről tárgyalnak, ez számomra magától értetődő. Vagy amikor a közel-keleti béke ügyében szólal meg a Vatikán, senkinek nem jut eszébe, hogy ezeket szembeállítsa egymással, elvitassa a katolikus egyház azon jogát, hogy hozzászóljon a világ legsúlyosabb kérdéseihez.
– Van, aki szerint nem szerencsés, ha a lelkész politizál. Hogyan lehet ezt a dilemmát áthidalni?
– Ez a szembeállítás főképpen a szekuláris nyugati és posztkommunista keleti szemléletet tükrözi. A bibliai példázat szerint, mint gyertyát a véka alá, az egyházat beparancsolták a templomba. Behatárolták a tevékenységi területét, és nem hagyták, hogy beleszóljon az ország, a társadalom kérdéseibe. A szekuritáté főtisztje és az akkori püspök, Pap László azt mondta: én csak imádkozzak, és ne foglalkozzam politikával. Temesváron teljes mértékben elfogadhatóvá tudtam tenni, hogy beleszóljak a politikába: védtem a híveim, az egyház jogait és szabadságát, kiálltam a magyarság ügye mellett. Akkor ezt rövid ideig mindenki el tudta fogadni. Utóbb, amikor jött a politikai visszarendeződés, beugrottak a klisék, a sémák. Ellentétpárokat állítottak fel, hogy Csiha Kálmán az imádkozó püspök, Tőkés László a politizáló püspök. Ez természetesen nem így volt. Bár a mai egyházfők is ugyanúgy lépnének fel nemzetünk kérdéseiben, mint tettük azt a kilencvenes évek elején, amikor a magyar történelmi egyházak állandó értekezlete egy emberként állt ki az erdélyi magyarok ügyei védelmében: az egyházi oktatás, a nyelvi jogok, az autonómia mellett vagy az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatásáért.
– A Királyhágómelléki Református Egyházkerület régi és új püspöke között épp a politikai szerepvállalás miatt alakult ki vita...
– Felvetésének az a jogosultsága, hogy nem szabad belegabalyodnunk pártpolitikába. A pártpolitika zsákmány- és érdekpolitika. Isten kegyelmi idejét opportunizmusra váltja fel, és akkor súlyos károsodást szenved az egyház hitele. Sajnos, most ebben a fázisban vagyunk. Az RMDSZ Erdélyben szekerébe akarja fogni az egyházakat, fel akarja használni őket szavazatgyűjtésre. A 2003-as szatmárnémeti közgyűlésen még az autonómiát emeltük fel egyházi téren, azt az önrendelkezési törekvést, amit az RMDSZ szőnyeg alá sepert. Akkor az egyház azt teljesítette, ami a hivatása volt. Ma a lelkipásztorok és püspökök egy része egyaránt képes eladni magát holmi segélyekért, hogy anyagi előnyben részesüljön. Ez már komoly baj, az egyháznak nem szabad idáig süllyednie!
– A romániai magyar politikai életben talán senki nem ért annyi támadás a rendszerváltás óta, mint önt. Sokszor azt vetették a szemére, hogy hatalomra tör...
– Ezzel szemben sohasem hagytam ott az egyházi szolgálatot. A kilencvenes évek elején kétszer-háromszor is volt olyan választás az RMDSZ-ben, amikor arra akartak rávenni, hogy vállaljam el az elnökséget. Ha hatalmat akartam volna, minden lehetőségem meglett volna rá. Mindig arra törekedtem, hogy megmaradhassak a politikum feletti tiszteletbeli státuszban, ahogy jó ideig az RMDSZ tiszteletbeli elnöke voltam, utólag pedig az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke lettem. Valamennyi tisztségvállalásnak ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Milyen mértékben lehetett volna csökkenteni ezt a támadási felületet? Az RMDSZ egyféle dezertőrként kezeli önt, mert szerintük EP-képviselőként külön utakon járt, noha RMDSZ-színekben jutott be.
– Nézze, én nem tehetek róla, hogy az RMDSZ propaganda gépezete váltig azt hangoztatja, hogy én RMDSZ-listán jutottam be, és eljátszottam a bizalmukat. Emlékezhetünk a 2009-es magyar összefogásra: Marosvásárhelyen a kultúrpalotában az EMNT koalíciót kötött az RMDSZ-szel. Egyenrangú partneri egyezmény volt azzal a kompromisszummal, hogy a bonyodalmak elkerülése érdekében RMDSZ-listán indulunk, de a kampányt mindkét fél saját lógójával, saját jelképeivel folytatja. Az RMDSZ mindezt ma úgy állítja be, mintha felkérezkedtem volna a szekerükre. Úgy ismeri az RMDSZ-t, hogy ennyire meglágyult volna a szíve? Jól tudták: a választás sikerét kockáztatják, ha nem fognak össze az EMNT-vel. Másrészt mi sem akartuk kockáztatni, hogy ne a maximális eredményt érjük el. Ahogy Ponta meg akarja vonni tőlem a véleménynyilvánítás szabadságának jogát, az RMDSZ is meg akart fosztani önállóságomtól, és pártfegyelmet követelt tőlem. Erről nem volt szó, és ezt nem várhatja el.
– Újból egyezkedni kellene, de a régi tapasztalatok lesújtóak. Hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből?
– Őszintén megvallva, szkeptikus vagyok. Az RMDSZ-nek ma van egy négyes-ötös fogata, amelyik csökönyösen ragaszkodik az elévült egypártrendszer szemléletéhez. Ez a csapat nem engedi, hogy a fiatalabb és nyitottabb RMDSZ-vezetők változtassanak a régi politikán, emiatt nagyon csekély az esély arra, hogy Kelemen Hunor és a másként gondolkodók mozgástere megnőjön. Ráadásul van egy korrupt rétege is ennek a társaságnak, a bihari RMDSZ, amely erős befolyásra tett szert. Kérdés, mire lesznek képesek az RMDSZ felvilágosult, nemzetben gondolkodó emberei?
– Karácsonyi gondolatokkal indítottuk a beszélgetést: hogyan készül Tőkés László, a magánember, három gyerek édesapja a karácsonyra?
– Hadd szóljak egy gondolat erejéig a nagyobb Tőkés családról. Mi a szó nemes értelmében patriarchális családban nőttünk fel, ahol édesapám egyháztársadalmi téren a közszolgálat példás megtestesítője volt, édesanyám meg a családi kistársadalmat vigyázta. Ez a „rendszer” kiválóan működött. Ezt örököltem, ezt a mintát követve futottam be egyházi és közéleti pályát, amely hasonló viszonyulást jelentett a család iránt. Apám, anyám esetében ez kiválóan működött. A mai családok már nem tudják azt a fajta hagyományos családi rendet megvalósítani, megváltozott a világ, azért is megy tönkre nagyon sok házasság. Amennyire tehetem, különleges gondot fordítok a gyerekekre: arra törekszem, hogy minden lehetőséget megtaláljak velük a bensőséges együttlétre.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ötszázezredik éve
A „hideg béke” évének titulálta a befejeződéséhez közeledő 2013-at Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A minősítés nyilván a hazai magyar politikai préri hangulatát hivatott érzékeltetni, azt az állapotot, amelyben látványos vagy tétre menő egymásnak feszülés nélkül, de a közeledés leghalványabb jelét sem láttató módon élt idén a romániai magyar politikai piac két meghatározó szereplője, az RMDSZ és az EMNT.
Én mégis az ötszázezredik évének nevezném a lecsengőben lévő esztendőt, és nemcsak azért, mert az egyszerűsített honosítási eljárás révén megszerezhető magyar állampolgárság intézményét szinte kivételesnek nevezhető egyetértésben támogatja a két említett párt. Sokkal inkább azért, mert a határmódosítás nélküli nemzetújraegyesítés olyan siker, amilyen már régen dagaszthatta a kebleket országhatárokon innen és túl.
Szabadulás
Természetesen nem véletlen, hogy éppen Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna mondták el félmilliomodikként az eskü szövegét, és váltak aláírásukkal immár közjogi értelemben is az anyaország tagjává. Szimbolikus helyen – az Országház kupolatermében – és időpontban: december 5-én. Jelképes emberek főszerepben, akiknek jelenléte önbizalomnövelő módon képes igazolni, mekkorát képes fordulni kilenc esztendő alatt a világ. Miután a 2004. december 5-i gyászos emlékű népszavazást követően – Lukács Csaba után szabadon – „végképp beszorultunk a trianoni határok közé, mert nem akadt kétmillió igen egy olyan kérdésben, hogy kék-e az ég, magyar-e a magyar.”
Immár 500 ezret meghaladó számú külhoni magyar állampolgár, köztük több mint 200 ezer választókorú polgár várja a 2014-es év nagy erőpróbáját, a magyar parlamenti választást. Azt az izgalmat és meghatottságot borítékoló alkalmat, amikor először élhet szavazati jogával a frissen hivatalosított magyar állampolgár, és ha egyelőre csak érintőlegesen is, de hozzájárulhat egy újabb parlamenti ciklus sorsának alakításához.
Hogy él-e vele, jelentős mértékben a hazai magyar pártok, az RMDSZ, az MPP és az EMNP felelőssége, a mobilizálás ugyanis kulcsfontosságú szerepet játszik. Az előjelek jók, úgy tűnik, e tekintetben azonos oldalon áll és tevékenykedik mindenki. Furcsa is lenne az ellenkezője, még az esemény nemzetpolitikai jelentőségén túl is. A jövő év ugyanis a romániai magyarság számára igencsak erőltetett menetnek ígérkezik, s mindenkiben meglehetős értetlenséget keltene, ha bármelyik politikai alakulat a választói jog szelektív alkalmazására buzdítana.
Arccal Brüsszelnek
A két hazai megméretés közül az első – az európai parlamenti választások – korántsem elhanyagolható. Ami így, december végén valószínűsíthető: a megelőző alkalommal ellentétben 2014-ben nem lesz magyar koalíció, sezáltal elsősorban Tőkés László helyzete kerül fókuszba. Tőkés néppárti színekben való indítását ugyan nem zárja ki Toró T. Tibor, de nem is valószínűsíti, s miután az EMNP előrelátható választói támogatottsága valószínűleg nem jelentene megfelelő erejű hordozórakétát, a volt püspököt egyre többen látják a Fidesz EP-listáján. Az erről zajló beszélgetések tényét Toró is megerősítette, így egyre kétségbevonhatatlanabbul ebbe az irányba tart a folyamat.
Miután az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szerint Tőkést az EP-be való bejutás pillanatától nem tekinthette magáénak a tulipános alakulat, jövőre eleve két brüsszeli-strasbourgi helyben gondolkodnak, amelyek megszerzését reálisnak is tartják. Eddig hárman jelezték indulási szándékukat, az elnök által sem kifogásolt teljesítményt nyújtó eddigi EP-képviselők, Sógor Csaba és Winkler Gyula mellett Vincze Lóránd igyekszik Brüsszelbe. Nyilatkozatok szintjén mindhárman a lista még bejutást ígérő második helyét célozzák meg, ami egyrészt kissé viccesen hangzik, másrészt azt sugallja, hogy valakinek fenntartja a tuti nyerő helyet az RMDSZ. Név még nem nagyon hangzott el, a politikai zuhanyhíradó a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter nevét emlegeti, amit Kelemen sem cáfol – ellentétben a Borbély László és Frunda György esetleges jelöltségével.
A választási szorzók alapján, magas magyar és a szokásosan alacsony román választói részvétel esetén a két hely megszerzése nem tartozik az illúziók birodalmába, Tőkés más irányból való „megérkezése” esetén pedig maradna az erdélyi magyarság háromfős brüsszeli képviselete. És ez – figyelembe véve az Európa-parlament létszámának csökkentésével együtt járó Románia-kvóta szűkülését – egyértelmű nyereségként kezelhető.
Ellenzéki arculatépítés
Mindez azonban nem vinne közelebb a sokak által óhajtott romániai magyar képviseleti egység megteremtéséhez. Úgy tűnik, e tekintetben kizárólag az EMNP izmosodása segíthet, az erőviszonyok 2016-ra való kiegyensúlyozása, aminek esetleges elmaradását Toró T. Tibor is kimagyarázhatatlannak tartaná.
Miután úgy tűnik, az USL tagjait összekötő érdekek sokkal erősebbek, mint a pártszövetséget feszítő ellentétek, az RMDSZ-t egyelőre inkább ellenzéki arculatának kiépítése foglalkoztatja. Ezt ugyanis mindeddig elmulasztották megtenni, ezt részben a kormányra kerülés fel-felvillanó lehetőségének bűvölete, de a nemzedékváltás nyomán bekerülő emberállomány hiányosságai is magyarázzák. Ma alig látni RMDSZ-es honatyát vagy szakértőt a bukaresti vitaműsorokban, s nemcsak azért, mert nem hívják őket, de – amint ezt Kelemen Hunor is elismerte – a bevethető állomány korlátozottsága okán is. Márpedig a restitúciók ügyében indított román „ellenforradalom”, vagy a regionalizáció-autonómia kérdéskörében is a leghalványabb ellenvélemény nélkül hömpölyög az esetenként becsületsértő szinten zajló agymosás.
Békejobb
A letűnő év legfontosabb nemzetpolitikai hozadéka azonban kétségtelenül az, hogy kilencven országból ötszáznegyvenezren kérték a magyar állampolgárságot. „Továbbra is szükségünk van Bécsben születő, de magyarul gondolkodó Széchenyikre, a magyar nyelvet csodálatosan művelő, Nagyszalontáról jövő Arany Jánosokra, és szükségünk van Szabadkáról származó Kosztolányi Dezsőkre is” – fogalmazott a félmilliomodik ünnepségén Orbán Viktor miniszterelnök.
Böjte Csaba édesapja versét idézte. A költemény, amelyet szűk körben mondott el Erdélyben az ötvenes években, nem maradt fenn, de mivel egy besúgó is jelen volt az eseményen, a Szekuritáté tudomására jutott. A román hatalom hétéves börtönbüntetéssel „honorálta”, amiből négyet le is töltött. Szabadulása után másfél hónappal belehalt a szamosújvári börtönben szerzett betegségekbe. A vers a reményről szólt, arról, hogy odakint hideg van ugyan, a farkasok üvöltenek, de ki kell tartani, mert egyszer csak eljön az áldott tavasz.
Böjte Csaba élete és tettei is a reményről szólnak – immár ötezer árva vagy szegény sorsú gyereknek biztosította az újrakezdés lehetőségét, a jobb élet esélyét. Nemcsak az elkallódástól, hanem az asszimilációtól is megmenti őket, hiszen intézményeiben magyar gyerekek nevelkednek, tanulnak szakmát, rendeződik az életük.
Akik viszont csak jövendő szavazatok fényében vagy elkölteni vélt adóforintok mértékében látják és mérik a világot, soha nem fogják megérteni, mit is jelent pontosan ez az új nemzetegyesítés. A ferences szerzetes egyik gondolata azonban talán nekik is mond valamit: a befogadásból mindig élet fakad. A 2010 májusában, az újonnan alakult magyar országgyűlés tagjai többségének kinyújtott kezét eddig több mint félmillió, az anyaország határain kívülre kényszerült nemzettárs fogadta el. Békejobbként.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nemzetpolitikai napirend
A kérdés jelentőségéhez képest aránylag kevés szó esik a közbeszédben a politikai napirendről, azaz a politikai élet témáinak, alapvető megoldandó kérdéseinek listájáról, és az azon belüli fontossági sorrendről. Holott ahhoz, hogy egy gondolat valósággá váljon, a legtöbb esetben több értelemben is a politikai napirendre kell kerülnie: részévé kell válnia a pártok programjának és szólamainak, a politikai közérdeklődésnek és a médiakommunikációnak. A politikai napirend e három dimenziója értelemszerűen összefügg, és ha egy adott problémát kellő erővel képvisel, tulajdonképpen e három fontos tényező bármelyike előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik a másik kettő számára is.
Kettős játszmák
A rendszerváltás után a „nemzetpolitikai napirend” két legfontosabb témája a magyar állampolgárság „kettős állampolgárságként” elhíresült kiterjesztése és az autonómia volt. A „kettős állampolgárság” azonban nem precíz meghatározás, hiszen akár hármas állampolgárságról is beszélhetünk egy olyan, a kommunista időszakban valamely nyugati államban állampolgárságot szerzett nemzettársunk esetében, aki román állampolgárságáról nem mondott le, visszatelepült például Erdélybe, majd itt megszerezte a magyart. Illetve azok esetében is aligha lehet kettős állampolgárságról beszélni, akiktől a magyarellenességgel beoltott szlovák állam megvonta a szlovák állampolgárságot. A kérdés lényege, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítsa valamennyi magyarnak az anyaország állampolgárságát.
E kettőt próbálták egymás ellen kijátszani azok, akik a kákán is csomót keresnek, ha keresztbe kell tenni a magyar nemzeti törekvéseknek, akik a kilencvenes években a kollektív jogok elméleti alapját próbálták megkérdőjelezni, akik minden fontos nemzeti törekvés esetében azt próbálják magyarázni, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. Az autonómia célja ugyanis nemzetpolitikai szempontból nemcsak és nem elsősorban az, hogy az érintett nemzeti kollektívát közösségként integrálja az adott állam jogi kereteibe. Ez csak a forma. A cél a magyarként való megmaradás, aminek elengedhetetlen része az anyaállammal való minél szervesebb viszony. Az összmagyar politikai szemléletmódtól elszakadt, kettős identitású, az elnyomókkal azonosuló, Stockholm-szindrómás egyének számára ez mellékes dimenzió, a gondolkodni képes és hajlandó többség számára azonban ez a lényeg.
A politikai napirend fontosságát mutatja a felvidéki magyar politikai pártok jelen helyzete – miként arra Bakk Miklós politológus is rámutatott a Kós Károly-díj átvételekor az EMNT tíz éves évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen. Az 1994-es, a másfél évtizeddel későbbi Székely Önkormányzati Nagygyűléssel azonos logika mentén megszervezett révkomáromi nagygyűlés biztató kezdete után 1997-ben a Meciar-ellenes koalíció kialakításakor a magyar politikai pártok aláírták, hogy a „demokratikus erők” győzelme esetén nem igényelnek területi alapon autonómiát. (Lásd a három magyar és öt szlovák párt által aláírt, A hosszú távú együttműködés alapja című, 1997. december 2-án szignált dokumentumot, In: Bárdi Nándor–Éger György: Útkeresés és integráció, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.) A felvidéki magyarság által leginkább támogatott Magyar Koalíció Pártja évek óta hasztalan küzd az autonómia kérdésének újrafelvételével a politikai napirendre.
Túl a metaforákon
Erdélyben az autonómia 1996-ban az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának idején kikerült ugyan a csúcsvezetés kommunikációjából, de nyilvános, „ünnepélyes” megtagadására nem került sor. Az autonomista erők az SZKT-kon, a sajtóban, a Fórum-mozgalom keretében, valamint az 1997-es és 1999-es kongresszusokon napirenden tartották a kérdést, 2003-ban pedig az 1993-as brassói autonómiaprogramhoz hű saját szervezeteket alapítottak és a továbbiakban ezeken keresztül gondoskodtak arról, hogy az autonómia állandó téma legyen. Olyannyira, hogy 2004-ben már az RMDSZ is a kettős állampolgárság és az autonómia jelszavával kampányolt, fontosnak tartotta a kisebbségi törvénybe beemelni a kulturális autonómia címszavát – kár, hogy lényegében csak ennyit. A szervezet retorikájának azóta is részét képezi e követelés, 2009-ben a Székely Önkormányzati Nagygyűlésen, 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával pedig az RMDSZ hangsúlyosan kiállt a területi autonómia mellett is. Úgy hírlik, hogy bár közel húsz év késéssel, de jelentkezni fognak egy területi autonómia-statútummal is.
A politikai napirend relevanciáját illetően hasonló a helyzet a magyar állampolgárság kiterjesztésével is, amelyet a Magyarok Világszövetsége vállalt fel elsőnek, 1996-ban alapszabályzat és program szintjén kodifikálva e nemzetpolitikai követelést. Miután a politikai pártok nem mutattak hajlandóságot a kérdés megoldására, s még annak gyengített formáját, a szavazati joggal nem járó külhoni állampolgárság gondolatát is elutasították, sor került az emlékezetes, 2004-es népszavazásra, amelyen a közhiedelemmel ellentétben győztek az igenek, csak nem kellő többséggel ahhoz, hogy a vonatkozó törvény megalkotására kötelezzék a parlamentet. Aligha tagadhatja bárki, hogy a 2004-es népszavazás meghatározó szerepet játszott a 2010-es parlamenti döntés elkészítésében. A népszavazást megelőző hónapokban a második világháború óta első ízben végre kellő súllyal tematizálta a média a Kárpát-medencei magyar szétszakítottság kérdését, így vált egy civil kezdeményezés eredményeképpen a kettős állampolgárság megkerülhetetlen kérdéssé mind a médiabeli, mind pedig a pártok által megjelenített politikai napirend számára.
E problémakör határozott és egyértelmű jogi rendezését nem túlzás hát a második Orbán-kormány legfontosabb nemzetpolitikai lépésének nevezni, különös tekintettel arra, hogy egy össznemzeti, Kárpát-medencei legitimitású magyar parlamentet választunk, s a közös magyar sorsalakítás már nemcsak szívdobogtató metafora lesz, hanem megélt valóság.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor
Valószínűleg Magyari Hunor az egyetlen fotós, aki az utóbbi 10 évben az Erdélyi Református Egyházkerület összes templomát lefotózta. A hatalmas munka eredménye 15 kötetben jelent meg, amelyek közül nem egy az épített örökség utolsó dokumentumának tekinthető, hisz a fotós a huszonnegyedik órában örökítette meg egyik-másik elhagyott templomot a teljes pusztulás előtt. Magyari Hunor munkája azonban nem csak ezért jelentős: utazásai, körútjai során számos tanulságos történetet is összegyűjtött. Ezekről is kérdeztük interjúnkban.
Ha jól tudom, nem professzionális fényképészként végezted el ezt a hatalmas munkát. Hogyan kezdődött?
Megközelítőleg 20 éve kezdtem fényképezni. Azon szerencsés nemzedékhez tartozom, amely még élte és művelte a fekete-fehér filmes, vegyszeres, sötétkamrás időszak végét, illetve az ilyen fotózást. Az első templomfotóim a nagyszüleim pincéjéből nyárára átalakított fotólaborban elevenedtek meg. Több mint 18 éve kötődöm a Református Diákotthon Alapítványhoz (RDA), ahol jelenleg is dolgozom, mint titkár, beszerző, mindenes. 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa fotópályázatot írt ki Református templomok a Kárpát-medencében címmel. Erdőszentgyörgyön, nagytatám segítségével el is készítettem néhány képet, és beküldtem. Az elbíráláskor egy képemet díjazták, hármat dicséretben részesítettek, és a későbbi felhasználás céljával megőriztek. 1997-ben egy magyarországi ismerősöm megbízásából fényképeztem le a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti útszakaszon található, különböző felekezetekhez tartozó 36 templomot.
Tehát már akkor voltak olyan próbálkozások, hogy leltározzák a magyar templomokat.
Igen, mindkét esetben azonos volt a megrendelő kitűzött célja: összegyűjteni és megőrizni a különböző felekezetek templomait. De nincs tudomásom a képek további felhasználásáról, a tervek megvalósulásáról.
Neked mégis sikerült, legalábbis az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó templomokat kivétel nélkül mind végigfotóztad, a már nem használt romos épületektől, az épülőfélben levőkig. Milyen elvet követtél?
Azt tűztem ki magam elé, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutatom a két Egyházkerület valamennyi református templomát. Fotózáskor a célom elsősorban a dokumentumkészítés, a valóság pillanatnyi rögzítése volt, mindenféle előzetes „rendezés" nélkül. De akad talán a bemutatottak között is egy-egy olyan felvétel, amellyel annak is tudok újat mutatni, aki helybéliként minden nap látja templomát. Jóval több felvételt készítettem az albumokban megjelenteknél. Azokat talán majd valóban dokumentumként használhatja a jövő.
Ha a lehető legésszerűbb útvonalakat követted, akkor is több ezer kilométert kellett bejárnod. Kezdettől megvoltak rá az erőforrásaid?
Az első években még gyalogszerrel, kerékpárral, autóstoppal és diákjaim önzetlen szüleinek segítségével – volt, ahová ők vittek el saját autóikon – jártam be az egyházmegyét. Később az RDA biztosított szolgálati autót az egyházmegyék bejárásához, illetve néhányszor bérelt autóval utaztunk. A fotós felszerelés mindig sajátom volt, valahogy úgy, hogy mindig azt és csakis azt a felszerelést (digitális fényképezőgépek, objektívek, számítógépek) vásároltam meg, amely alkalmas volt épületfotózásra. A légi felvételek ötlete az erdővidéki album készítésének idején fogalmazódott meg, mint egy újszerű látószög, amelynek hatalmas dokumentumértéke van, hiszen egyszerre, egyetlen fotón lehetett megörökíteni templomot, parókiát, gyülekezeti házat, iskolát, temetőt. A fotózás során megtett kilométerek számáról nem tudnék találgatásokba se bocsátkozni. Annyi biztos, hogy a 2012-es esztendőben valamivel több, mint 40.000 km-t „varázsoltam" az autóba.
Közben segítséged is akadt...
2007 nyarán csatlakozott az „ügyhöz", kedves ismerősöm, Szántó Tünde, szilágysomlyói magyartanárnő, akivel végigjártuk, és lefényképeztük a Küküllői Református Egyházmegye templomait. Ő később is – a tanügyi vakációk idején – részt vett a terepmunka elvégzésében. Női szemének és a virágok iránti szeretetének köszönhetően, hozzá kötődnek az album virágos fotói. 2011-ben csatlakozott a csapathoz Juhász Ábel, telekfalvi lelkipásztor, aki előbb a Sepsi- és Kézdi-Orbai albumokhoz járult hozzá helyismeretével, a vidék földi és légi felvételeinek elkészítésével. Majd 2012-ben szintén munkatárs volt a Brassói és Kolozsvári Egyházmegyék anyagának fotózásakor. Munkahelyi kollégák lelkészi és laikus tanácsokkal segítettek, családtagjaim, volt és jelenlegi diákjaim közül is sokan hozzájárultak e nagyméretű kordokumentum elkészültéhez.
Van egy teljes munkaidős, „civil" állásod. Mikor volt időd fotózni?
Az első öt album anyagát a mindenkori tavaszi és nyári vakációkban fotóztuk (2002-től). A kolléganőm tanárnő, ő csak ezeken a heteken tudott eljönni munkahelyéről. A 2011-2012-es esztendőkben már kaptam plusz szabadnapokat, fizetetlen szabadságot a munkahelyemről, mert nem lett volna elegendő pusztán a nyári szabadság e sok épület megfényképezésére.
Hogyan fogadtak a gyülekezetek?
A gyülekezet, a harangozók, gondnokok, presbiterek mindig nagy örömmel fogadtak, többször meg is vendégeltek egy kis frissen sütött pánkóval, házikenyérrel, kávéval. A lelkészek – noha nekik már nem olyan újdonság a templomokat fényképező ember, turista – is legtöbb esetben készségesen álltak rendelkezésünkre, biztosították a bejutást az épületekbe, sokszor felvittek padlásra, megmutattak rejtett zugokat, érdekességekről számoltak be.
Sajnos a fotókból is kiderül, hogy sok helyen a gyülekezet tehetetlen a templom pusztulásával szemben.
5-10 fős gyülekezetek esetén, főleg, ha a gyülekezet tagjai 60 év fölöttiek, nincs remény a felújításra. Egyik ilyen helyen azt mondta nekem egy idős nénike: „Tudja, az őseink felépítették ezt a templomot, és mi arra se vagyunk már képesek, hogy a pókhálót leszedjük róla." Mert a gyülekezetnek az a néhány tagja már olyan öreg, hogy egyikük sem tud székre állni.
Gondolom, minden kép mögött van egy történet. Melyikre emlékezel a legszívesebben?
Rengeteg kedves és szomorú történet van, de úgy az igazi, ha az ember odamegy és személyesen éli át. Egy érdekesebb, talán a vidékre is jellemző történetecske, hogy Magyarkirályfalván kigyalogoltunk a tűző napon, a dombon levő templomhoz, bár úgy sejtettük, hogy a harangozó, akinél a kulcs lehet, biztosan az aljban, a faluban lakik majd. A templom előtt egy kedves, 70 év körüli bácsika tett-vett valamit. Odaértünk, bemutatkoztunk és megkérdeztük, hogy nem-e tudja véletlenül, hol lakik a harangozó, vagy a hogy a kulcsok kinél, merre vannak. Ő – miután végigkérdezte, hogy mit akarunk a harangozótól, miért jöttünk, miért fényképezünk – negyed óra múlva végül közölte, hogy ismeri azt az embert: ő maga az. A zsebéből elővette a kulcsot, és nagy örömmel végigkalauzolt a templomán.
Mit mond a templom gyülekezetéről?
Erről több órányit lehetne mesélni. Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is.
Voltál Erdélyen kívül is, például Galacon. Ott is van református gyülekezet vagy már csak nyomokban?
Sajnos, a Kárpátokon kívül még szomorúbb a helyzet. A nyelvvesztés még kézzelfoghatóbb. Több esetben más felekezettől bérelt épület, magyar nyelvet már egyáltalán nem beszélő gondnokok fogadtak, a gyülekezetben is több helyen elhangzott, hogy mi már bizony rosszul beszélünk magyarul. Érdekes volt látni Galacon a parajdi, Küküllő-menti falvakból elszármazott emberek énekeskönyveit a padok tetején.
Egyes templomokhoz évekkel később visszatértél, hogy újabb fotókat készíts róluk. Hogyan változtak az évek alatt? Romlás vagy építés jellemző inkább?
Statisztikát nem végeztem, van ilyen is, van olyan példa is. Kristyor (Hunyad megye) temploma egy nyár alatt elvesztette a teljes tetőszerkezetét, valószínűleg mi voltunk az utolsók, akik még láttuk az Úr asztalát, a szószékkoronát. Ellenben több helyen meglepődve tapasztaltam, hogy ottjártam után újravakolták kívül-belül a templomot, újrafedték a tetőt, haranglábat, tornyot újítottak. Mindenhol szükség és lehetőség szerint.
Hol lehet a munkáid eredményét végignézni, a köteteket kézbe venni, esetleg megvásárolni?
A kötetek fogynak, egyelőre csak az udvarhelyi ért meg egy második kiadást. Kolozsváron például könyvesboltokban nem, csak a református püspöki hivatal iratterjesztési osztályán lehet kézbe venni a kiadványokat. Szeretnénk két nagy kötetbe összefoglalva újra kiadni azt, ami most 15 kisebb kötetben van, remélem, nyár végére sikerül.
Mik a terveid? Lesz folytatás?
Tervezem az unitárius templomainkat is megörökíteni, már van is egy nyertes pályázatunk. Ezen kívül remélem, hogy sikerül a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozó templomokat is végigfotózni. Az egyetlen kérdéses tényező a pénz, de bízom benne, hogy az is megoldódik.
T. Koós Imola
maszol.ro

Kelemen Hunor: a román kormány az etnikai arányok megváltoztatására törekszik
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a román kormánynak az etnikai arányok megváltoztatására irányuló törekvéseként értelmezte azt a tényt, hogy a bukaresti kormány székelyföldi szállodával ajándékozta meg karácsony előtt a román ortodox egyházat.
Kelemen Hunor a Hargita Népe napilap hétfői számában közölt interjúban felháborodásának adott hangot a szálloda odaadományozása miatt. Úgy vélte, az adomány „arcátlan diszkrimináció", hiszen a történelmi magyar egyházak nem szoktak hasonló ajándékokat kapni.
Arra is utalt azonban, hogy a szálloda – amelyet a magyar többségű Hargita és Kovászna megye ortodox püspöksége kapott adományba – a kétharmad részben magyarok által lakott Kovászna városában áll. Egyértelműen úgy értelmezi, hogy az etnikai arányok megváltoztatására irányulnak az ilyen törekvések – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
A román kormány december 18-án fogadott el sürgősségi kormányrendeletet arról, hogy az állami protokollalaptól „a Vallásügyi Államtitkárság kezelésébe, Hargita és Kovászna Ortodox Püspökségének" juttatja az ásványvizes kezelőközponttal és sportpályákkal is rendelkező 89 szobás, kétcsillagos szállodaépületet. A kormányrendelet indoklásában a kormány „a román állam alapvető intézménye, a román nép nemzeti identitásának a megőrzésében lényegbevágó szerepet játszó" Román Ortodox Egyház támogatásának erkölcsi parancsára hivatkozik.
Kitér arra is, hogy a kabinet „halasztást nem tűrő rendkívüli helyzetet" rendez a sürgősségi kormányrendelettel. Ha ezt nem tenné meg, „a román állam egyes alapintézményei" lennének képtelenek ellátni feladataikat.
A Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény – amelyet Románia kormánya 1995-ben ratifikált – kimondja, hogy az aláíró felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek megváltoztatják az arányokat a nemzeti kisebbségekhez tartozók által lakott területeken. MTI
Erdély.ma

Gúzs Imre letette a tollat
December 29-én érkezett az értesítés az elektronikus kapcsolattartás gyors csatornáin: meghalt Gúzs Imre. Veres István, a Szatmári Magyar Hírlap munkatársának gondolataival búcsúzunk a Tanár Úrtól.
Minden halálhír váratlanul éri az embert, így ez is, hiszen úgy tudtuk, hogy bár benne van a korban, viszonylag jó egészségnek örvend, s tölti nyugdíjas napjait könyvei társaságában. Ha találkoztunk, észrevehettük, hogy jókedve, optimizmusa nem hagyta el nyugdíjas éveiben sem.
E sorok írójának – aki kollégája lehetett később – a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Szatmárnémeti nevéről az jutott eszébe Kolozsváron, hogy ott él Gúzs Imre író. Igen, mert akkor már ismert volt a neve országszerte, nem csupán a megyében.
Gúzs Imre író-újságíró a háromszéki Köpecen született 1936-ban. Középiskolába Brassóban és Sepsiszentgyörgyön járt, majd 1958-ban a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját az erdődi líceumban kezdte, majd a Bányavidéki Fáklya munkatársa lett (1963-1966), utána pedig a Szatmári Hírlap újságírója volt 1974-ig, amikor eltanácsolták a laptól. Ekkor a pusztadaróci általános iskolába került tanárnak. A rendszerváltozás utáni napoktól ismét szeretett szakmájának, az újságírásnak élhetett egészen nyugdíjazásáig.
Mind Nagybányán, mind pedig Szatmárnémetiben a legkedveltebb újságírók közé tartozott. A kommunista, főleg propagandára kényszerített újságcsinálás körülményei között is mindig megtalálta azt a keskeny ösvényt, amelyen az olvasók szívét elérhette. Ezt csak úgy tehette meg, hogy nagyon szerette az embereket, azt a közösséget, amelynek írt. Nagyon jól tudott bánni a magyar nyelvvel. Fordulatos, színes fogalmazókészsége emelte őt kollégái fölé. Különös érzékenységet mutattak írásai az elesett emberek iránt. Cikkeiben méltatta a közművelődés fáradhatatlan munkásait, a vidéki tanítókat, tanárokat, s maga is körükben érezte magát a legjobban. Minden egyes magyar faluban számtalan ismerőse, barátja volt, s közéjük járt a legszívesebben, ha a lap riportra küldte. De nem is kellett őt küldeni, nagyon szívesen ment magától is. Őt pedig mindenhol szeretettel fogadták, hiszen szellemes, vidám, a tréfálkozásra mindig kész természete kellemes együttlétet biztosított mindenki számára, akivel csak találkozott. A rendszerváltás után években ismét megnyílt számára ez a lehetőség. Nagy örömmel kereste fel régi ismerőseit az új helyzetben, s vitte magával azokat a fiatal újságírókat, akik akkoriban kerültek a laphoz. Átadta nekik tapasztalatait, az alapos terepismeretet, megismertette őket azokkal, akiket ő maga annyiszor példaképül állított írásaiban. Tanítványai pedig megbecsülésük, hálájuk jeléül rövidesen Tanár Úrnak szólították.
A szépíró Gúzs Imréről a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonból megtudhatjuk, hogy első írásaival a kolozsvári Utunkban jelentkezett 1966-ban, majd az Előre és A Hét című lapokban közölt riportot, publicisztikát. Első kötete „A furulyás" címmel jelent meg 1968-ban, majd következett „A fehér hajú leány" című regény 1970-ben. Újabb kötettel jelentkezett 1977-ben „Otthoni emberek" címmel, 1980-ban „A sárkány hetedik feje és más írások" címmel adott ki könyvet, 1986-ban pedig „A csend napszámosa" című kötete jelent meg. Legutoljára 2010-ben jelentkezett kötettel a Hírlap Könyvek sorozatban, amely „Megszólítani a reményt" címet viseli, de tudomásunk szerint maradtak még az íróasztalán kiadásra váró kötetek.
Munkásságát több díjjal, illetve kitüntetéssel ismerték el.
Gúzs Imre életművének része, hogy feleségével, Magdikával együtt három leánygyermeket neveltek fel.
2013. december 28-án tehát a Tanár Úr végképp letette a tollat. Emléke megmarad bennünk mindaddig, amíg emlékezni tudunk.
Drága Imre, nyugodj békében!
Veres István
szatmar.ro
Gúzs Imre /Köpecz, 1936. febr. 9. – Szatmárnémeti, 2013. december 28.
Erdély.ma

Bekebelező ortodoxia
Sokszor kiderült, hogy a mindenkori román kormányok inkább akadályozzák, mint segítik a székelyföldi megyék fejlődését. A szocializmus éveiben betelepítésekkel, ezzel párhuzamosan erőszakolt iparosítással próbálták az ország közepén fekvő, „idegenek” lakta terület magyar lakosságát felhígítani, katonai, rendőri, csendőrségi, titkosszolgálati létesítményekkel teleszórni, s mert tervük nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az új demokráciában a „hagymakupolás honfoglalásnak” nevezett jelenség vette kezdetét: templomokat, kolostorokat építettek a Székelyföldre, tájidegen épületeket húztak föl, most meg az ortodox egyház kistafírozásával igyekeznek teret nyitni az elrománosításnak az ortodox egyház gazdasági erejének erősítése révén.
Ilyen összefüggésben az égadta világon semmi meglepő nincs abban, hogy a kormány karácsonyi ajándékként a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökségnek ajándékozta a Tündérvölgyben épült Fenyő szállodakomplexumot, a honvédelmi minisztériumnak meg azt a vadászvillát, melyet Ceauşescunak épített annak idején a megye, de melyben végül egyetlenegyszer sem szállt meg a diktátor. Később Traian Băsescu használta időnként, főként, míg meg akarta nyerni magának a székelységet. A román állam ilyen természetű nagylelkűsége nem új keletű, annak idején, 2004 környékén a nemzeti bank sepsiszentgyörgyi épületét is a két székely megye ortodox püspökségének ajándékozta. A képviselőház nem túl éles elméjű vezetője, Valeriu Zgonea el is nyilatkozta magát az említett ügy kapcsán, mondván: „Azt gondolom, hogy a püspökségek és az egyház sok jó dolgot tehet ott, ahol az állam tehetetlennek bizonyult. Végül is a románoké, Romániában vannak, s a románok kell hogy hasznát élvezzék.” Maga a kormányrendelet sem vall élesebb észjárásra eme gesztus indoklásában, amikor „a román állam alapvető intézménye, a román nép nemzeti identitásának a megőrzésében lényegbevágó szerepet játszó Román Ortodox Egyház támogatásának imperatívuszára” hivatkozik. Pontáék kicsit eltévedtek a huszonegyedik században, feledik, hogy a nagykönyv szerint az államnak és az egyháznak egymástól függetlennek kell lennie, s azt is, hogy egyik elődjük, Alexandru Ioan Cuza már 150 évvel ezelőtt törvényben rendelte el, hogy a kolostorok pénzét iskolák és kórházak fenntartására kell fordítani.
A 25–30 éve épült egykori bankház, a Fenyő Szálló, de még a vadászlak is – stílusa révén – pontosan jelzi az ortodoxia újabb térhódításának korát tájainkon.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiltakoznak a magyar egyházak
Tiltakozást fogalmaztak meg a sepsiszentgyörgyi történelmi magyar egyházak képviselői a Ponta-kormány egyházakkal szemben tanúsított diszkrimináló politikájával kapcsolatban, kifogásolják, hogy a kabinet 2013. december 23-i ülésén több épületet juttatott az ortodox egyház tulajdonába, és hogy ennek köszönhetően a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökség lett a kovásznai Fenyő Szálloda új tulajdonosa.
„A kormány ezen döntése alapvetően diszkriminatív jellegű, mivel – miközben az ortodox egyház birtokába juttat épületeket – megtagadja a történelmi magyar egyházak elkobzott javainak visszaszolgáltatását” – áll a lelkészek tegnapi tiltakozó dokumentumában. Kifejtik, meggyőződésük, hogy „egy jogállamban – és szeretnénk remélni, hogy egyszer Románia is jogállam lesz – minden egyháznak, legyen az akár kisebbségi is, egyenlő elbírálásban kell részesülnie”. Felkérik Románia vezetőit, vessenek véget ennek a hátrányosan megkülönböztető politikának, és ha a magyar egyházaknak nem is adnak új épületeket, földterületeket, maradéktalanul szolgáltassák vissza azt, ami az övék volt, ami megilleti őket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történt 2013-ban? (A múlt év) – 1.
Nagyszerű dolgok történtek Romániában, a mi életünkben és a nagyvilágban is 2013-ban. Siker sikerre halmozódott. Csak távirati stílusban tudunk felsorolni egypárat mindezekből.
Sikerült Adrian Năstasénak kijönnie a börtönből. Gigi Becalit és még néhány magas rangú szélhámost viszont sikerült bezárni. Lóhúst vittünk ki, illetve mások vitték ki marha helyett, csak sikeresen ránk fogták. Koldusokat viszont állandó jelleggel tudunk exportálni. Folyamatos a panasz az egészségügyre, pedig voltak olyan estek, amikor még a szimulánsokat is sikerült meggyógyítani, és ezért szép pénzeket bezsebelni. Közben a mentősök nagy hatékonysággal értesítették a jobban fizető temetkezési vállalkozókat a sikertelenül újjáélesztett áldozatokról, és azokat a legügyesebb vállalkozók jó pénzért el is temették. A tanügyben újabb sikeres érettségi vizsga zajlott a nyáron. Kovászna megye is az élvonalban végzett – hátulról. Állandóan és sikeresen zajlott a régiósítás, decentralizálás. Folyamatosan zajlott és zajlik Verespatak és a palagáz-kitermelés elleni harc. Sikerült jóváhagyatni a ciános aranybányászatot, majd sikerült megtiltani. Most ismét a jóváhagyatáson dolgozik a kormány. Sikerült megakadályozniuk a tüntetőknek a palagáz-kitermelést Moldvában. Nálunk, Kommandón lehet, sikeresen megvalósítják. Bukarestben megoldották a kóbor kutyák problémáját. Új törvényt is hoztak, így az akció sikeres lehet az egész országban. Remélhető, hogy még sok évig lehet vele foglalkozni sikeresen. Sikeresen vetette fel Băsescu elnökünk Moldova Romániával való egyesülését. Bár inkább mi szeretnénk egyesülni velük, mint ők velünk. A Nemzetközi Valutaalappal is sikeresen tárgyalunk, és egyfolytában. Ezért sikerül kölcsönt kapnunk tőlük, ha sikerül megvalósítanunk, amit ők kérnek. Sikerült elkerülni, hogy a román válogatott (a magyarhoz hasonlóan) kijusson a brazíliai futball-világbajnokságra, és így megelőzni egy estleges ottani kudarcot. Idén is rengeteg autópálya-darabkát adtunk át a forgalomnak. Egyetlen egészet sem, mert az még nem jött össze, de sikerült olyan szakaszokat építeni, amelyek a semmibe, illetve a mezőbe vezetnek. Ezen nem kell csodálkoznunk, mert nálunk sok minden sehová sem vezet. Az éppen most átadott szakaszon lezajlott az első sikeres tömegkarambol is. De a világban is történtek jelentős események. Hodorkovszkij, a volt orosz olajmágnás is kijött a sittről és Oroszországból. Irakban és Afganisztánban állandóan sikeres terrorcselekményeket hajtottak végre a szélsőségesek. Ugyanakkor remény van arra, hogy máshol is lesznek ilyenek. Közben Amerikának sikerült lehallgatnia a világot, úgy látszik, a terroristákon kívül, mert azok folytatják sikeres akcióikat. Európában nagy árvíz volt a Dunán, Németországtól kezdve egészen Szerbiáig. Volt, aki úszott, volt, aki megúszta. Észak-Korea sikeresen fenyegette a világot atomtámadással. És ezt sikerült elkerülni. Lemondott a régi pápa, de sikerült helyette másikat választani Ferenc pápa személyében. És végül megszületett a kisded, akit a világ úgy várt, mint a Megváltót. No nem Jeruzsálemben, és nem karácsonykor, hanem Londonban a háromnevű angol trónörökös: György Sándor Lajos. Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európai gyakorlat – az elvektôl a kifogásokig
Adrian Helstern, a parlament dokumentációs központjának igazgatója által Kerekes Károlynak és Bónis Istvánnak továbbított tanulmány azt ismerteti, hogy miként érvényesül az anyanyelvhasználat az egészségügyi intézményekben egyes uniós tagállamokban. A rövid bevezetôben a köz- és magánéletben történô anyanyelvhasználatra vonatkozó nemzetközi törvénykezést ismertetik, kijelentik, hogy az egészségügyi ellátásra jogosult, kisebbségi nyelvet beszélô páciensek esetében két vetülete van a kérdésnek: egyrészt az orvosi információk átadása a betegek irányába, másrészt a konkrét egészségügyi szolgáltatások problémája. Elismerik, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozók egészségi állapotának egyik fô meghatározója az egészségügyi személyzettel való kapcsolat, hiszen az eltérô etnikumú beteg–orvos közötti kulturális különbözôségekbôl adódóan kommunikációs zavar adódhat az érintettek között, ami a páciensek tüneteinek téves értelmezéséhez, vagy az orvosi jellegű információk nehézkes átadásához vezet. Ugyanakkor hangsúlyozzák, a páciensnek joga van tanulmányozni az ôt érintô orvosi dokumentumokat, a tájékoztatása pedig sokkal korrektebb, ha anyanyelvén történik. Az uniós tagállamok különbözô módon szabályozták ezt a kérdést, a vonatkozó törvénykezésük akár speciális jogszabá-lyokkal történik, ugyanakkor ezek alkalmazása nagymértékben pénzfüggô (jelentôs költséggel jár egy régióban élô kisebbségek nyelvét beszélô egészségügyi személyzet vagy tolmács alkalmazása vagy speciális képzése) – áll a tanulmányban. Míg Svédország évi 80 millió svéd koronát fordít a kisebbségi nyelvek használatának támogatására minden területen, Spanyolország, Németország kénytelen "visszavágni" az ilyen jellegű költségeket. A volt kommunista államokban a kisebbségi nyelvhasználati "küszöböt" általában 10-20 százalék közötti arányban élô kisebbségek esetében alkalmazzák, Svédország, Finnország, Németország törvénykezésébôl hiányzik az efféle kitétel. Nem utolsósorban, az anyanyelvhasználat alkalmazását nehezítik a bizonyos régiók történelmi vonatkozásai, a nemzetiségek közötti régi, a gazdasági válság idején kiújuló konfliktusok.
Az alábbiakban néhány szemelvényt közlünk egyes uniós tagállamok joggyakorlatából, ami az anyanyelv-használatot illeti az egészségügyi intézményekben.
Finnországban például arra fordítanak kiemelt figyelmet, hogy elsôsorban a sürgôsségi ellátásba vezessék be a kisebbségi nyelvhasználatot. A gyermekek, idôsek vagy pszichikai betegek egészségügyi ellátásában bizonyíthatóan jobb eredményeket érnek el, ha a páciensekkel anyanyelvükön kommunikálnak. Finnországban 30.000 példányban osztották ki az orvosi kifejezéseket svéd nyelven tartalmazó szótárt a finn nyelven beszélô egészségügyi személyzetnek.
Németország példásan rendezte ezt a kérdést, annak ellenére, hogy anyagi vetületei voltak a Charta közvetlen – még csak külön törvényt sem igénylô – alkalmazásának, ugyanis a német hatóságok úgy vélték, a Charta szóról szóra alkalmazható, a felelôsség pedig az egyes tartományoké.
Szlovákiában az egészségügyi és szociális intézményeknek nincs törvényes kötelezettségük a kisebbségek nyelvének használatára, a felhozott ok: nincsenek anyagi források a személyzet, tolmács alkalmazására. A kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó törvényes lehetôség tehát csak elméletben van meg.
Spanyolországban nincsen koherens jogszabályozása a kérdésnek, elsôsorban anyagi okok miatt nehézkes az anyanyelvhasználat bevezetése (fôként a katalán és baszk nyelvek használatáról van szó), bár a navarrai közigazgatási intézet baszk nyelvtanfolyamokat szervez azért, hogy jobb egészségügyi ellátást biztosítson a kórházakban, öregotthonokban stb. A fenti helyzet miatt számos peres ügy van folyamatban. A kisebbségi nyelvek ismerete nem követelmény az egészségügyi személyzet alkalmazásánál, hanem csak elônyt jelent.
Svédország anyagilag is kiemelten támogatja a kisebbségi nyelvhasználatot az egészségügyi intézményekben, hasonlóképpen Hollandia.
Magyarországon pedig több jogszabály garantálja az anyanyelv-használatot a közigazgatásban, igazságügyben, az egészségügyi törvény pedig elôírja, hogy bármikor igénybe vehetô tolmács a kisebbséghez tartozó páciensekkel való kommunikáció érdekében.
Népújság (Marosvásárhely)

Az utolsó román halálraítélt
Elutasította a bukaresti legfelsőbb bíróság a román külügyi hírszerzés egykori, a hetvenes években a tengerentúlra szökött munkatársa halálbüntetésének eltörlését. Pedig hazája részben Constantin Răuţă amerikai kutatómunkájának köszönheti, hogy hamarosan rakétapajzs óvja a ballisztikus rakétáktól.
Huszonnégy évvel a rendszerváltás, valamint közel negyven évvel kiugrása után sem bocsátja meg a román igazságszolgáltatás Constantin Răuţának, hogy elárulta a kommunista rezsimet. A hetven éves, villamosmérnöki végzettségű kutatót nem sokkal azután beszervezte a külügyi hírszerzés (akkori nevén DIE), hogy 1966-ban elvégezte a bukaresti elektronikai és építészeti egyetemet, és elhelyezkedett egy kutatóintézetnél.
Ez volt a feltétele külföldi tanulmányútjai engedélyezésének. A Călin fedőnévvel ellátott kémet elsősorban NATO-ellenes küldetésekre képezték ki. Utolsó misszióját 1973 novemberében – amikor Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár Egyesült Államokbeli látogatását kellett volna előkészítenie – azonban már nem teljesítette: a New York-i repülőtéren landolva politikai menedékjogot kért az amerikai hatóságoktól, akiknek átadta az államtitkokat tartalmazó diplomáciai poggyászát is.
Răuţát a román kommunista rezsim egy évvel később hazaárulásért halálra ítélte, a Szekuritáte többször is likvidálni próbálta. Annál is inkább, mivel disszidálása után az amerikai médiában, de a kongresszusban is feltárta az emberi jogok romániai lábbal tiprását. A román tudós huszonnégy évig dolgozott az amerikai haditengerészetnél és a NASA marylandi csillagászati és földtudományi központjában, ahol olyan jelentős űrprogramok fejlesztésébe vonták be, mint a HUBBLE, a KOBE, az EOS és a LANDSAT.
Emellett kivette részét a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer kidolgozásából is, így többek között neki köszönhető, hogy 2015-ig az Olt megyei Deveselun kiépül az SM-3-as elfogó rakétákkal felszerelt amerikai rakétapajzs. Bár a Ceauşescu-diktatúra 1989-es megdöntése után frissen kibocsátott román útlevelével többször hazalátogatott, úti okmánya 2005-ben történt lejártakor Bukarestben közölték vele, hogy állampolgárságát visszavonták.
Kijátszott kémkedési kísérlet Az izraeli hírszerzésnek többször sikerült meghiúsítania, hogy a Szekuritáte fokozza kémkedési tevékenységét a zsidó államban – írta hétvégi számában a Jerusalem Post. A lap szerint a bukaresti rezsim a hatvanas években kezdeményezte, hogy költöztessék át a Tel Aviv-i román nagykövetséget a város egyik toronyépületének utolsó emeletére. A Shin Bet, az izraeli belbiztonsági titkosszolgálat azonban kijátszotta a tervet, amely azt a célt szolgálta, hogy a diplomáciai kirendeltség szekus ügynökei közvetlen közelről megfigyelhessék az izraeli védelmi minisztériumot és a hadsereg vezérkari főhadiszállását. A Jerusalem Post megemlíti azt is, hogy Ceauşescu információkat szolgáltatott ki a zsidó államnak a Romániában kiképzett palesztinokról, sőt számos, Izraelnek kiárusított zsidót beépített ügynökként foglalkoztatott.
Constantin Răuţă annak tudja be az intézkedést, hogy a kilencvenes években visszautasította az immár SIE-re átkeresztelt külügyi hírszerzés újrabeszervezési kísérletét. Mivel időközben megtudta, hogy halálbüntetése érvényben maradt, az igazságszolgáltatáshoz fordult, ahol azonban több éves pereskedés után minden fórumon veszített. Nemrég a legfelsőbb bíróság is elutasította a 39 évvel ezelőtt született ítélet megsemmisítését célzó keresetét, holott Romániában 1990-ben törölték a halálbüntetést. Az ügy pikantériája, hogy eközben három évvel ezelőtt a bukaresti törvényszék törölte a halálbüntetés végrehajtásáról szóló ítéletet, majd Răuţă visszakapta állampolgárságát.
A kutatómérnök – aki a bukaresti média szerint az egyetlen román állampolgár, aki ellen halálos ítélet van érvényben – kálváriája nagyban hasonlít egykori főnöke, az 1978-ban szintén az Egyesült Államokba szökött Ion Mihai Pacepa tábornok esetére. Azzal a különbséggel, hogy a Ceauşescu egykori kémfőnökére – aki disszidálása óta inkognitóban él a tengeren túl, és sohasem látogatott haza – kiszabott két halálbüntetést 1999-ben eltörölte a legfelsőbb bíróság, ellenben sem a rezsim által elkobzott vagyonát, sem román állampolgárságát nem kapta vissza.
Nem véletlen, hogy a napokban a România Liberă napilapnak adott interjúban Pacepa – aki amúgy vélhetően már évtizedek óta az amerikai hírszerzést szolgálja –saját és Răuţă története tükrében megállapítja: hagy még kívánnivalót maga után Bukarest NATO iránti lojalitása. Az egyik leghírhedtebb román disszidens felrója szülőhazájának, hogy a mai napig nem rehabilitált több mint hatezer, a kommunista diktatúrával történt szembefordulásáért elítélt ellenállót.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Bolojan: az RMDSZ hülyének nézett, mert román vagyok
Ilie Bolojan polgármesternek meggyőződése, hogy Nagyvárad érdekében lépett, amikor idén több, a magyar közösség által is sérelmezett döntést hozott. A városvezető azt is megmagyarázza, hogy „miért születnek Attilák helyett Iliék”.
– Idén több alkalommal is megvádolták azzal, hogy olyan döntéseket hoz, melyek sértik a nagyváradi magyar közösség jogait. Legutóbb azzal okozott felháborodást, hogy az Ön javaslatára a biharpüspöki magyar tannyelvű Juhász Gyula Általános Iskola a következő tanévtől elveszíti az önálló jogi személyiségét. Nem lett népszerűbb a helyi magyarok körében akkor sem, amikor eldöntötte, hogy Mihai Viteazul névre kereszteli a helyiek által csak Olasziként ismert parkot. Az is köztudott, hogy Ön rendelte el, hogy a helyi rendőrség autóiról lekerüljön a magyar felirat. Megérte? – Nem azért vagyok Nagyvárad polgármestere, hogy olyan döntéseket hozzak, amelyeknek pozitív hatása van, hanem azért, hogy a város érdekében dolgozzak, s hogy a határozatok, melyeket meghozunk, törvényesek legyenek. A rendőrautókkal a helyzet egyszerű. Kaptunk egy értesítést a belügyi tárcától, hogy az autókat a 2010/1332-es kormányhatározatnak megfelelően feliratozzuk, mi pedig ennek értelmében megszüntettük a kétnyelvű feliratot, és azóta az említett jogszabály szerint kizárólag román nyelvű szöveggel és a megyeszékhely emblémájával ellátott járműveket használunk. Ha más városban látott kétnyelvű feliratot a helyi rendőrség autóin, akár Csíkszeredában vagy Marosvásárhelyen, akkor azt jelenti, hogy ott nem tartják be a törvényt.
A Juhász Gyula Általános Iskolával kapcsolatos döntésről már elmondtam korábban: a városban nincs még egy olyan tanintézet, amely nem tudja fedezni a kiadásait. A jogi átszervezés mögött nincsenek etnikai szempontok, anyagi megfontolásból tartom ezt szükségesnek. Nézze, nincs olyan helyi politika Váradon, amely csorbítaná a kisebbségek, a magyarok jogait. Beszéljünk nyíltan. Egyértelmű, hogy az RMDSZ folyamatosan arra törekszik, hogy megmutassa a magyar szavazóknak, mennyi rossz történik velük amiatt, hogy a szövetség nem állíthatott alpolgármestert.
– Az Olaszi park átkeresztelése ellen nemcsak az RMDSZ és a helyi magyarság tiltakozott, nem örültek neki a helyi románok sem.
– Ott egy elhagyatott temető volt, amelynek a megtisztítására gondolhattak volna tíz-húsz évvel ezelőtt azok is, akik most háborognak az elnevezés miatt. Nem ez történt. Ehelyett most az a temető a hajléktalanok tanyájává vált. Lehet szidni a városvezetést, lehet minősíteni a döntéseit, de a helyzet az, hogy a területet megtisztítottuk, és parkot hoztunk létre, a névváltoztatásra vonatkozó határozatot pedig az önkormányzati képviselőtestület már elfogadta. Tudja, hogy van, mindig a szülők döntik el, hogy gyereküknek az Ilie vagy az Attila nevet adják-e. Természetesen néha én is hibázok, de úgy érzem, az etnikumokat érintő ügyekben helyesen döntöttem.
– Előző mandátuma alatt még az RMDSZ-szel együtt irányította a várost, és konfliktusból is kevesebb volt. Könnyebb Önnek az RMDSZ nélkül?
– Az RMDSZ-szel jól együtt tudtam működni, és minden, ami a korábbi mandátum során történt, ugyanúgy az én érdemem vagy az én hibám, mint ahogyan Biró Rozália volt alpolgármesteré és az RMDSZ-é. A helyhatósági választások alkalmával a probléma az volt – és ami miatt utána már nem is működtünk tovább együtt –, hogy Nagyváradon a városvezetésre pályázó RMDSZ csapata lejárató kampányt folytatott ellenem. Azt üzenték, hogy 1990 óta nem volt olyan polgármestere a városnak, akinek lenne hosszú távú elképzelése a megyeszékhely fejlesztéséről, de nekik van. Ez szabad fordításban azt jelenti, hogy mindenki más hülye, és ők az okosak. Már akkor felhívtam a figyelmüket, hogy ez sértő. Nem tudom elfogadni, hogy lehülyézzenek, csak azért, mert románnak születtem.
A szövetség azonban tovább folytatta a kampányát, ugyanebben a hangnemben. Az RMDSZ-nek ugye éveken keresztül volt magyar alpolgármestere Biró Rozália személyében, a szövetség azonban nem tűnt ki azzal, hogy valamilyen kivételesen jó javaslatot tett volna. Ezek szerint lehet, hogy az RMDSZ-nek sem volt elképzelése a város irányításáról? Van egy találó román közmondás: jobb veszteni egy okossal, mint győzni egy hülyével. Én akkor ezt alkalmaztam. De értsék meg, ennek semmi köze a magyar közösséghez. Magánemberként és polgármesterként is tisztelem a magyar közösséget. – Jövőre megint lesz oka a magyar közösségnek megharagudnia valamilyen döntés miatt?
– Nem hiszem, de az egészen biztos, hogy az RMDSZ ki fogja játszani a kisebbségi kártyát a polgármesteri hivatal minden döntése kapcsán. Ha jövőre például elbocsátunk húsz embert, és köztük lesz egy magyar is, akkor egyből felpattannak majd, hogy a polgármester kirúgja a magyarokat, de a tizenkilenc románnak a távozásával nem foglalkoznak. Biztos vagyok abban, hogy ez lesz.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Lőfegyvernek tartják a hargitai rendőrök a ’48-as ágyúmakettet
Színházi kellékként használt 1848-as ágyúmakettet foglalt le Székelyszenterzsébeten a rendőrség. Miközben Kincses Kálmán, a település református lelkésze állítja, a makett nem engedélyköteles, a hatóságok szerint illegálisan hozták be az országba.
A Hargita megyei rendőr-főkapitányság tájékoztatása szerint december 13-án minősített csempészés és a fegyvertartási törvények megszegése gyanújával indult nyomozás, miután a fegyverszakértők egy engedély nélkül tartott, Magyarországról behozott tüzérségi eszközt azonosítottak a Székelykeresztúr közeli településen.
A Mediafax hírügynökség az illegális pirotechnikai eszközök (petárdák, orvvadászatra használt eszközök) lefoglalását célzó rendőrségi razziákról szóló hírek között számolt be a Székelyföldön lefoglalt ágyúról. Ştefan Teslovan, a megyei rendőr-főkapitányság fegyverekért, robbanóanyagokért és veszélyes anyagokért felelős főosztályának parancsnoka a hírügynökségnek úgy nyilatkozott, hogy az 1848-as ágyú másolatát egy helyi lakos udvarán foglalták le. A felügyelő szerint a talpára helyezett ágyút illegálisan hozták be Magyarországról, mivel nem értesítették a román határőrséget és a vámügyi szerveket. Teslovan hozzátette, a makettet lefoglalták, és ballisztikai vizsgálatnak vetik alá.
Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti református lelkész elmondta: tavaly ünnepi beszédet mondott a tápióbicskei tavaszi emlékhadjáraton és ekkor kapta ajándékba a hagyományőrző rendezvény szervezőitől az ágyúmakettet, amely szerinte az Európai Unióban sehol nem engedélyköteles. „Elővigyázatosságból értesítettem a rendőrséget a színházi kellékként használt ágyúmakettről, nehogy utólag belekössenek, ha valamelyik rendezvényünkön használni akarjuk” – mondta el a Krónika megkeresésére Kincses Kálmán.
Az Erdélyi Barantaszövetség elnöki tisztségét is betöltő pap felidézte, a rendőrök a bejelentés után kimentek hozzá, és vizsgálati célból elvitték a makettet. „Azért tartottam fontosnak, hogy szóljak nekik, mert volt már olyan eset a barantás hagyományos íjakkal, hogy az európai uniós jogszabályok értelmében nem voltak engedélykötelesek, ám a romániai törvények másként rendelkeztek. Erről az ágyúmakettről is biztosan tudom, hogy nem minősül fegyvernek, és sem Magyarországon, sem az Unió más országában nem kell engedélyt kiváltani rá” – magyarázta Kincses Kálmán.
Elmondta továbbá: a hatvan centiméter hosszú maketthez hangtechnikai töltetek járnak, amelyekkel az ágyúlövés hangját lehet imitálni, és ezeket használták is a tavalyi falunapok alkalmával. „Én azóta semmilyen értesítést nem kaptam a rendőrségtől, a televíziós híradókban láttam, hogy a szóvivő azt nyilatkozta, amíg meg nem győződnek az ellenkezőjéről, kénytelenek fegyvernek minősíteni a színházi kelléket” – mondta Kincses Kálmán.
A lelkészt nem is annyira a rendőrségi eljárás zavarja, hanem az, hogy a bukaresti román média folyamatosan öntött ágyúról beszél, a beszámolóikból pedig nem derült ki, hogy valójában egy ártalmatlan, hatvancentis makettről van szó.
Miután a rendőrségi nyomozásról a magyarországi ajándékozók is értesültek, Vukics Ferenc, az Országos Barantaszövetség elnöke, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem oktatója levelet írt az adományozás körülményeiről, amelynek román nyelvű fordítását a Hargita megyei rendőrségnek is eljuttatták.
„A makett ágyúként való használatra alkalmatlan. Miután az öntés nem szabványeljárással történt, ezért hangtechnikai töltet biztonságos használatához is meg kellett erősíteni egy 5 mm-es falvastagságú csőbetéttel. Maga az eszköz csak hangtechnikai eszközként hasznosítható. Az ilyen főfurattal rendelkező eszköz nem minősül elöltöltős fegyvernek. A pirotechnikai, a hangtechnikai tevékenységet minden európai országban elkülönítik a lőfegyverekről és lőszerekről szóló rendelkezésektől” – írta a magyarországi szakértő a Székelyföldön lefoglalt ágyúmakett ügyében.
Krónika (Kolozsvár)

Erkölcs, politika
Csíkszereda polgármesterének a Hargita megyei önkormányzat elnöke korrupciógyanús ügyével kapcsolatos markáns nyilatkozatát még betudhatnánk az RMDSZ-en belül dúló politikai harcoknak, a szövetség „politikai erkölcsösségéről” alkotott véleménye azonban már nyilvánvalóan súlyos diagnózisnak számít.
Ráduly Róbert ugyan elsősorban Borboly Csabának és másik két, választott önkormányzati tisztséget betöltő vádlottársának rója fel, hogy a vádemelés után nem mondott le önként posztjáról, kritikája azonban főleg az RMDSZ felső vezetőségét illeti amiatt, hogy nem kényszerítette ki helyi politikusai távozását. A megyeszékhely elöljárója szerint az alakulat elitje nem jól menedzseli a Borbolyéhoz hasonló bűnvádi eseteket, az ebből fakadó erkölcsi válság miatt pedig egyre inkább felmerül benne a kérdés: van-e még keresnivalója ebben a szervezetben.
Kötve hinnénk, hogy Ráduly egyedül lenne véleményével az RMDSZ-ben. Csak vele ellentétben az alakulat hozzá hasonlóan gondolkodó politikusai valószínűleg nem szívesen vállalkoznak a nyílt bírálatokra. Viszont ők is látják azoknak a mértékadó, sem RMDSZ-szel szembeni elfogultsággal, sem magyarellenességgel nem vádolható bukaresti publicistáknak a megállapításait, miszerint a szövetség jó ideje belesimult az erkölcsöt és tisztességet semmibe vevő Dâmboviţa-parti politikai tájba.
Ennek legutóbbi bizonyítéka volt a büntető törvénykönyv módosításának megszavazása, amit ellenzéki alakulatként semmi sem indokolt az RMDSZ honatyái részéről. A szövetség önként, dalolva hozzájárult a balliberális koalíció hatalomra kerülése óta dédelgetett terve végrehajtásához, amely a korrupcióellenes ügyészség és a közméltóságok gyarapodását vizsgáló feddhetetlenségi ügynökség tevékenységének ellehetetlenítését, de legalábbis hatásköre gyengítését célozza. Ami a nyomozó hatóságok, a legfelsőbb igazságszolgáltatási tanács, jogászok és külföldi diplomaták egybehangzó véleménye szerint egyértelműen a jogállamiság elleni súlyos támadásnak minősül.
Ebben a megközelítésben Ráduly Róbert kritikája csupán egy az RMDSZ politikájával kapcsolatban megfogalmazott figyelmeztetések közül. Jó lenne azelőtt megszívlelni ezeket, hogy a szövetséget végképp úgy könyvelik el, mint egyet a politikai elit érinthetetlenségén fáradozó romániai pártok közül.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Megalakulhatnak a magyar főtanszékek az orvosin
Már a második félévtől megalakulhatnak az önálló magyar főtanszékek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen – ehhez „csak” az kell, hogy a román fél betartsa a szavát, ugyanis a napokban akkreditálták a magyar nyelvű orvosképzést.
Amennyiben a román fél betartja a 2012. szeptember 21-én írásban adott szavát, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) már a második félévtől megalakulhatnak az önálló magyar főtanszékek. A több miniszter jelenlétében aláírt egyezmény hetedik és egyben utolsó pontja szerint ugyanis az akkreditálás megszerzését követően a szenátusnak döntenie kell a magyar tanszékek számáról.
A Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) a napokban tette közzé honlapján, hogy akkreditálták a marosvásárhelyi egyetem magyar nyelvű orvosképzését. Egy év múlva újabb bizottsági ellenőrző látogatás következik. A gyógyszerészeti, fogorvosi és nővérképzői szak akkreditálása a következő évekre van beütemezve.
Szilágyi Tibor, a felsőoktatási intézmény rektorhelyettese lapunknak elmondta, hogy előbb megvárják az ARACIS írásos értesítését, mert fontos tudniuk, hogy az egy év múlva esedékes ellenőrzés a különálló gyakorlati csoportok létrehozására is vonatkozik-e, vagy sem. Mint közölte, a mostani pozitív döntés alapján mindenképpen kezdeményezni fogják a román vezetőséggel kötött egyezség 7. pontjának életbe ültetését.
Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy mennyire bíznak a megoldásban, miután a szenátus román tagjai rendszeresen elutasították a magyar kéréseket, Szilágyi Tibor óvatos derűlátásának adott hangot. „A Victor Ponta miniszterelnök javaslatára született egyezség egyértelműen fogalmaz: amint megvan az akkreditáció, döntést kell hozni, az önálló magyar főtanszékek számáról. Nem az áll az okiratban, hogy majd valamikor a távoli jövőben lehet szó erről, és nem is az, hogy létre lehet-e hozni vagy sem az önálló főtanszékeket, hanem az, hogy ezek számát kell meghatározni. Ettől függetlenül azonban bármi előfordulhat” – nyilatkozta a Krónikának a marosvásárhelyi egyetem rektorhelyettese.
Felvetésünkre, hogy Leonard Azamfirei rektor múlt heti kijelentése, miszerint megcsappant a bizalom a román és a magyar fél között, s ez akár akadályozhatja is a 2012 őszén született egyezség életbe ültetését, Szilágyi Tibor úgy vélekedett, hogy a román fél hozzáállása valószínűleg nagy mértékben az országos román–magyar helyzet, az általános hangulat függvényében alakul majd. A viszony megromlásával kapcsolatosan a magyar egyetemi vezető kifejtette, ez nem egy hirtelen bekövetkezett szakadás, hanem az utóbbi két év vitáinak az eredménye.
Leonard Azamfirei rektort hétfőn többszöri próbálkozásunk ellenére nem sikerült elérnünk.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„A főkonzulátus megerősödött”
A következő esztendő legnagyobb kihívásának a magyarországi országgyűlési választások megszervezését tartja Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, aki 2013 több eseményéről – például a csíkmadarasi magyar zászló ügyéről – is véleményt mondott.
– Mindössze pár év kellett ahhoz, hogy Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa megtalálja helyét a székelyföldi közéletben.
– Mindig elmondjuk, hogy a konzulátus a klasszikus konzuli feladatok mellett nagyon fontos kapcsolatépítő és nemzetpolitikai feladatokat is betölt oktatási, kulturális, gazdasági, sport, szociális és egyéb területeken. És valóban igyekeztünk az elmúlt években megtalálni a helyünket a Csíki-medencében. Olyan szempontból szerencsés a tevékenységünk, hogy van egy nagyon komoly szándéka az Orbán-kormánynak arra, hogy a határon túli magyarokat bekapcsolja a magyar szellemi vérkeringésbe, és mi végrehajtjuk ezt a kormányzati feladatot.– Idén, mondhatni heti rendszerességgel számoltunk be olyan csíkszeredai eseményekről, amelyekhez közvetlen vagy közvetett formában közük volt.
– Valóban többféle tevékenységet fejtünk ki. Egyrészt van egy nagyon szerteágazó tevékenységi rendszer a helyi intézmények, civil szervezetek és önkormányzatok között, amelyek tevékenységébe esetenként mi is bekapcsolódunk azzal, hogy mi képviseljük az adott eseményen Magyarországot. Vannak továbbá olyan események, ahol már komolyabb szerepet vállalunk, például segítünk a kapcsolatfelvételben, vagy a támogatás érdekében lobbizunk. És vannak olyan típusú rendezvények, amelyeket kifejezetten mi szervezünk: például a magyar állami kitüntetések helyi átadása, a különböző sportesemények, ilyen a Konzul Kupa vagy akár a Professzorok Erdélyben című előadássorozat, amelyet a Professzorok Batthyány Körével közösen szervez a főkonzulátus Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. Egyébként abban, hogy munkánk ennyire ismert, jelentős szerepe van a sajtónak, ezen belül a Csíki Hírlapnak is, az eseményekről készült tudósításaik hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek valós képet és információt nyerjenek a főkonzulátus tevékenységével és a honosítási eljárással kapcsolatban.
– Nyilván, a rendezvények szervezése mellett ott van a legfontosabb feladat, a honosítás, augusztustól pedig a regisztráció. Hogy lehet összeegyeztetni ezeket?
– Nagyon nehezen, de kollégáimmal együtt mindent megteszünk a hozzánk forduló ügyfelek problémáinak megoldása érdekében. Szerencsére a főkonzulátus minden tekintetben megerősödött, az eljárás eközben pedig egyszerűsödött. Amikor 2011-ben elindult a honosítás folyamata, mindenki tanulta ezt a tevékenységet, azóta viszont nagyon sok jogszabály-egyszerűsítés történt, és kollégáimmal együtt folyamatosan igyekszünk az eljárások hatékonyságát növelni. A magyar közigazgatás nagy sikere a honosítási eljárás elmúlt három éve, és ebben a rendszerben a Csíkszeredai Főkonzulátus is tette a dolgát. Ma már egységnyi idő alatt sokkal több kérelmet tudunk fogadni, az ehhez kapcsolódó ügyintézés is sokkal gördülékenyebb. – Ma már párhuzamosan kell kezelni a honosítást és a regisztrációt.
– A legmerészebb tervek között szerepelt, hogy ez év végére világszerte félmillió honosított magyar állampolgár legyen, hiszen e mögött rengeteg munka van. Az ötszázezredik honosított állampolgár ráadásul Böjte Csaba volt, aki személyében kifejezi a nemzet egységét, főleg úgy, hogy december ötödikén történt az eskütétele. Egyébként Böjte atya és édesanyja is Csíkszeredában adta be a honosítási kérelmet. A honosítás mellett a regisztráció valóban egy új elem, amely augusztustól indult el. Csak az a határon túli, azaz magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgár élhet szavazati jogával a tavaszi magyarországi országgyűlési választásokon, aki regisztrál. Nagyon sokan igénylik a segítségünket, az ügyfelek kifejezett kérésére mi segítünk kitölteni az űrlapot, illetve elmagyarázzuk, hogyan kell elektronikusan regisztrálni. A szavazás levélben történik, de lehetőség van arra is, hogy a választópolgár a szavazólapot ne postán keresztül a címére, hanem a Csíkszeredai Főkonzulátusra kérje, hiszen 15 nap áll majd rendelkezésére, hogy átvegye a szavazólapot, és ebben az esetben nem kell a postai utat igénybe venni, hiszen kitöltés után a szavazólap leadható a főkonzulátuson. Újdonság az is, hogy novembertől ingyenes az anyakönyvezés.
– Több olyan esemény is történt idén a Csíki-medencében, amely véleményformálásra késztethette a főkonzulátust, például a csíkmadarasi magyar zászló esete. Az ilyen ügyeket hogyan lehet és kell kezelnie önnek?
– A zászló esetében van egy román törvény, amely szabályozza ezt a kérdést: más állam zászlaját csak bizonyos feltételekkel lehet kihelyezni közhivatalra. A madarasi esetben a kihelyezett zászló nem Magyarország állami lobogója, hiszen a magyar alaptörvény világosan megfogalmazza, hogy a hivatalos magyar zászló a címer nélküli piros-fehér-zöld színű, a kihelyezett zászló viszont címeres, tehát nem tekinthető hivatalos zászlónak. Ez mindenképpen szükséges a tényállás tisztázásához. Én a polgármester úrnak és a prefektus úrnak is elküldtem az alaptörvény pontos szövegét. Sajnálatos módon ez a címeres tényező mellékesnek minősült, senki nem ítélte úgy, hogy ez megváltoztatja a zászló hivatalos jellegét, illetve hogy a címeres zászló nem tekinthető hivatalos zászlónak, és amennyiben jól tudom, a prefektúra más állam zászlajának minősítette azt. A bíróság is úgy ítélte meg, hogy ez egy másik ország lobogója, és elhanyagolható részletnek minősítette a címert. Én a bíróság ítéletét nem kívánom kommentálni, hiszen ezt nem tehetem meg. Érdekes felvetés lehet viszont az, hogy milyen mértékben lehet elhanyagolni az Európai Unió zászlajából a csillagokat, fontos részletnek minősülnek a zászlóban a csillagok, vagy nem. Az Európai Unióban az egyik alapérték a szabad véleménynyilvánítás, és ebbe beletartozik az is, hogy szimbólumokat, jelképeket használjunk.
– 2013 egyik nagyon fontos eseménye a Székelyek Nagy Menetelése volt...
– A magyar kormánypártok üdvözölték a menetelés kapcsán megnyilvánult magyar összefogást, amikor a Székely Nemzeti Tanács és a romániai magyar pártok közösen léptek fel. Ezt az összefogást a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága külön is üdvözölte, és egy nyilatkozatot is elfogadott, amelyben kifejezetten támogatja a menetelést, illetve a menetelés által kitűzött célok megvalósítását.
– Térjünk át a következő esztendőre. Milyen kihívások elé néz a főkonzulátus?
– A kihívás részben adott, hiszen folytatódik a honosítás, és az ahhoz kötődő tevékenységek is állandó feladatokat jelentenek. A legnagyobb kihívás mégis a magyarországi országgyűlési választások megszervezése lesz, hiszen jövő tavasszal sor kerül erre, amelyen több mint 100 év után először részt vehetnek a magyar állampolgársággal rendelkező Kárpát-medencei magyarok is. Ez egy felelősség is, hiszen a határon túli magyarok bebizonyíthatják azt, hogy az anyaországi magyarok számíthatnak rájuk. 2004 december ötödike után a határon túliakban joggal volt egy olyan érzés, hogy az anyaország lemondott róluk, most viszont nagyon fontos, hogy az anyaországi magyarok ne érezzék azt, hogy a határon túli magyarok nem érdeklődnek a magyarországi közügyek iránt és nem mennek el szavazni. Azzal, hogy a határon túli magyar állampolgárok élnek szavazati jogukkal, bizonyíthatják, hogy igenis érdeklődnek az anyaországi helyzet iránt, és nem mondanak le az anyaországiakról. Ugyanakkor 2014 nemcsak az országgyűlési, hanem az európai parlamenti választások éve is. Közös érdek, hogy legyen az erdélyi magyarságnak képviselete az Európai Parlamentben, tehát az erős Magyarország mellett egy erős romániai magyar érdekképviselet kell az európai parlamentben is. Év vége közeledtével minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok!
Kozán István
Székelyhon.ro

Sebestyén Mihály: A félelmes makettől a bábszínházig
Elkobozták. Könyörtelenül. A rendfenntartó szemfülesség jutalma. Biztosra vehetjük, hogy határtalan diadallal, hazafias büszkeséggel és dagadó honfikebellel hurcolták magukkal és mutatták be a székelykeresztúri csendőrörsön mint veszélyes fegyvert. Na hallod, hiszen ezzel nem csupán piros-fehér-zöld petárdákat lehet kilőni, hanem röpcédulákat, tankönyveket, irredenta irodalmat is, és persze elképzelhetetlen hun-magyar szellemi atomcsapást lehet vele előkészíteni a dimbes-dombos, idilli-ősi mioricás dák tajgán.
Az emlékeztetés csupán ürügy: ha nem vigyáznak, akkor az ágyú mögött, a csendőrség lába között be fog masírozni egy egész magyar ármádia, pont akkorák lesznek a katonák, hogy méretarányosan találjanak az 1848-as ágyúmakettel. A honvédek mind fel lesznek fegyverezve korabeli mordályokkal, egylövetű pisztolyokkal, puskákkal, handzsárokkal, aranyos kardokkal, aztán jönnek a hintalovakon a huszárok vörös dolmányban – amelyen csak a fene látott apró pitykét –, a hintalovak természetesen meghintáztatják, egyszerűbben szólva becsapják a csendvigyázó ezredeket.
Mert ha valamelyik csendőrnek megesne a szíve egy ilyen teljes menetfelszerelésben támadó minikatonán, és hazavinné a hargitai rabságban szenvedő orthoprofil gyermekének, legalább akkora veszélynek tenné ki, mintha szótlanul elmenne az agresszió mellett. Hisz milyen is a gyermek? Elfeledkezik mindenről, belemelegszik a játékba, emiatt elhagyja apját és anyját, dadáját, népét, nemzetét, nyelvét, pelenkáját és cserkészkalapját, és vakon követi játékát tűzön-vizen át a székelykeresztúri Petőfi emlékműig, amit tisztelni fog, nem megháborítani.
Hogy ezúttal egyéb veszélyekről szó ne essék, stratégiai szempontból a minihadsereggel: a hatvancentis ágyúkkal és húszcentis kardokkal, törpehuszárokkal szemben nincs ütőképes román maketthadsereg, amely felvehetné a harcot. Az ólomkatonákat kivonták a forgalomból, mert az ólom mérgező, a műanyag bakákat és generálisokat elhányták a gyerekek évekkel ezelőtt, és a tábornokok most kétségbeesetten tekingetnek a NATO irányába, onnan várnak segítséget, vagy az ENSZ-től, hogy küldjön kéksapkás lego-katonákat a felállítandó egyesült európai hadsereg makettegységeiből.
Na de két EU-s makett-állam nem indíthat egymás ellen háborút! A partizánok más országokban vállaltak munkát, elszegődtek az idegenlégióba. A béketárgyalások elhúzódhatnak, azalatt a fránya székelyek barlangjaikban egyre csak készítik, Gábor Áron példáján nevelkedve, a papírgalacsin-, illetve a magyarul hangzó hangtechnikai golyóbisokat.
Mindez persze csak előrejelzés, forgatókönyv. Talán a nemzetvédelmi tanács is összeül a vészhelyzet hallatán. Vagy akad egy bölcs, aki a helyszínre rendeli a Ţăndărica bábszínházat, hogy oldja meg a helyzetet. Rendezze az ügyet a makettkészítőkkel, hivatásos bábosokkal.
Azt gondolom, ez lenne a megoldás. Vagy a nemzeti történelmek közös elveken alapuló tanítása. Persze előbb a tanárok, tanítók, csendőrök és felnőtt ámítók, polgárok agyállományát kellene átrendezni, áthangszerelni. Tudom, piszkosul nehéz dolog, de esetleg 2014-ben egy lépéssel közelebb leszünk a lelkek békéjéhez, a Hargita, Kovászna vagy Maros megyei székely zászlók után kapdosó rendfenntartók felvilágosításához. Legalább szellemi szentjánosbogarak kerestetnek. (A bányászlámpák ugyanis mind foglaltak már Verespatakon.)
Legyen világos: itt mindenhez központi engedély kell, kérvény, pecsét, sorbanállás, válasz. Várakozás, kilencven napos (vagy éves) türelmi idő beszámításával.
Képzeljük el, ha egy vacak ágyúmakettől is tartanak Székelyföld ostoba csendrendészei, a békeszerető fogdmegek, mennyire félnének az autonómia makettjétől...
maszol.ro

Az egyik erdélyi blog: Lakó Péterfi Tünde az év erdélyi embere
A vhegy.com idén első ízben – remélhetőleg ezzel hagyományt teremtve – ítéli oda az Év Embere titulust, aminek első birtokosát az Úr 2013. évében nemcsak az erdélyi, hanem a nagyvilágban szétszórt magyarság is megismerhette köszönhetően a kétnyelvűségért, a szabad anyanyelvhasználatért és a kisebbségi jogok betartásáért folytatott elszánt küzdelmének.
Az Itthon vagyunk civil csoport aktivistája, a blogíró, az „egybanis asszony", a „visszaeső bűnöző", az összefogás, a tántoríthatatlan civil magatartás jelképe, a Marosvásárhelyen lakó Lakó Péterfi Tünde fáradhatatlan közéleti tevékenységével méltán érdemelte ki és veheti át szerkesztőségünk és olvasóink elismerését. (Kerekes Gyula)
Z. Nagy István: Tőről vágott
Lakó Péterfi Tündét a banis ügy kapcsán ismertem meg. Számomra szokatlan, de ugyanakkor megnyerő volt az a határozottság, amellyel – a sok negatív, eltántorító, vagy épp a kifizetés ellen kardoskodó vélemény dacára – belevágott a banigyűjtésbe, a kampányszervezésbe.
Tudta, hogy más esélye nincs igazát kivívni, hiszen a piaci kétnyelvű táblák szétosztása előtt már volt hasonló ügye: a vásárhelyi rendőrség megbírságolta ugyancsak tiltott szórólap-osztogatás ürügyén, a Kultúrpalota termeinek elnevezése kapcsán indított köztéri kampánya során.
Sokaknak az a véleménye Tündéről, hogy lámpással keresi a bajt, illetve feltűnési viszketegségben szenved. Nem igazán feszegetném most azt a kérdést, hogy konfliktus felvállalása nélkül lehet-e nemzetiségi jogokat kivívni, megvédeni manapság Marosvásárhelyen, illetve azokban a nagyvárosokban, ahol fényes történelmi múltunk ellenére számbelileg kisebbséggé váltunk, arról sem értekeznék, hogy akik nem szeretik ily módon keresni lámpással a bajt, vajon mit tettek az elmúlt 50 esztendőben a vásárhelyi magyarság megmaradása érdekében.
Azért nem, mert ez az esemény Tündéről, a civil összefogás sikereiről és az ünnepről szól, valamint Tünde azon emberi erényeiről, amelyről nem szólt a fáma: hogy egyedül nevelve gyerekét felvállalta a harcot egy több tízezres magyar közösség jövőjéért, hogy mialatt a banigyűjtés zajlott, elveszítette munkahelyét, hogy munkanélküliként nem elsősorban saját jövője, hanem az erdélyi magyar harcban ugyancsak áldozattá vált Kozsik József színművész sorsa aggasztja.
Azok közül, akik őt feltűnési viszketegséggel vádolják, sokan nem látják a vásárhelyi magyar megmaradásért folytatott, sokszor kilátástalannak tűnő harc konoksága mögött rejtőző emberi esendőséget, törékenységet, Tündének és társainak civil értékeit.
Számomra rendkívül megtisztelő, hogy könyvének ajánlóját követően Tündének, az Év Emberének méltatására is felkértek; nem tudom, ha a nemzetiségi szempontból egyelőre még kényelmes helyzetűnek mondható Székelyföldről hitelesen lehet méltatni a végeken számbeli kisebbségben harcoló civil amazon szerepébe bújt törékeny nőt, Lakó Péterfi Tündét, a 2013-as Év Emberét, a tőről vágott erdélyi magyart. vhegy.com
Erdély.ma

Székely Könyvtár – Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus
Hermányi Dienes József 1758 őszén kezdi írni Emlékiratát, néhány hónappal később, 1759 közepén viszont már Nagyenyedi Demokritus című anekdotás kötetén dolgozik. Vajon miért hagyta abba Emlékiratát diákévei tárgyalásánál, és miért váltott át az anekdota műfajára? Legalább háromféle válasszal próbálkozhatunk: 1. Az Emlékirat írása közben talán megsejtette, hogy a XVIII. század eseménytelensége még neki, az „enyedi első papnak” sem nyújtott emlékiratba kívánkozó élményanyagot.
2. Született szépíróként talán ösztönösen megérezte, hogy az erdélyi nagy barokk memoárirodalom eljutott fejlődése végére, s immár az egyértelműen szépirodalmi műfajok következnek. Nagyon beszédes ebből a szempontból, hogy az Emlékirathoz csatolt Toldalékban csupa olyan anekdota sorjázik, amelyik nem fért be a kronologikus emlékezés nagyobb eseményei közé.
3. S ha már egyszer rákapott az anekdota ízére, született szépíróként talán azt is megsejtette, hogy micsoda írói szabadsággal szolgál az anekdota műfaja, hiszen a Nagyenyedi Demokritusban klasszikus „egypercessel” éppúgy találkozhatunk (21., 56., 97., 159., 314., 317. számú anekdoták), mint Hemingway-féle „vignettával” (54., 89., 260. számú anekdoták), sőt, a poligámiában bűnös, világhírű orvos Köleséri Sámuelről szóló, 196. számú anekdotában egy nagyregény tökéletes szinopszisát olvashatjuk…
Világhírű orvos, „fergeteges és jádzi gonosz székely”, „bakbűz” asszony, „bormoslék” férfiú, pap, paraszt és polgár, diák és professzor, püspök és arisztokrata, azaz: a korabeli társadalom szinte minden szereplője ott nyüzsög a Nagyenyedi Demokritus 339 anekdotájában – korántsem a legszebb arcát mutatva az olvasónak. Egyáltalán: aki a XVII. század végi, XVIII. század eleji Erdély sötét oldalára kíváncsi, haszonnal forgathatja Hermányi anekdotakötetét.
Zajlik az örök emberi komédia, pápisták és protestánsok, magyarok és szászok, magyarok és „oláhok” (a román népnevet majd csak az Erdélyi Iskola ténykedése nyomán kezdi használni a közbeszéd), székelyek és nem székelyek piszkálják egymást („szegény székely praeceptor kedvetlenségébe esék a vénasszonynak, [aki] arra fakadt ki, hogy parasztnak, rossz embernek, s ami a legnagyobb vétke volt a boldogtalan praeceptornak, székelynek is mondotta”) – s csak pislákoló fény a sötétségben, hogy a határőrség szervezésekor az erdélyi gubernátornak, Kemény Lászlónak (Hermányi neveltjének!) van mersze egyet nem érteni Béccsel.
„Rút dolog, de lám, felfogja a heverő penna” – mondja Hermányi a 73. számú anekdota végén. „Kár, ha valaki le nem írta vagy le nem írja annak az embernek életét. De az is rossz, ha a szépit írja, s a rútját elhallgatja a szokás szerént. Én nem tudom mindazt, ami erre tartoznék, de leírom, amiket tudok, s ha rosszak lesznek is nagyobbára, én róla nem tehetek” – olvashatjuk egy másik anekdotában, tehát mindazok, akik még manapság is a kritikai szellemet hiányolják a székelységből, Hermányi kötetének elolvasása után nyugodtan kicserélhetik a pontot egy csinos kérdőjelre kijelentő mondataik végén. És még egy kérdést ajánlok közös megválaszolásra: Vajon törvényszerű volt-e, hogy épp ez a „Hermányi székelyfi” (ahogy a 182. számú anekdotában a szerző egyes szám harmadik személyben önmagát nevezi) írta meg a magyar próza első épkézláb anekdotagyűjteményét?
Lövétei Lázár László
Erdély.ma

Az autonómiaharc éve
Politikai eseményekben igen gazdag esztendő áll az erdélyi magyarság mögött, választások ugyan nem voltak, de végigkísérték évünket a zászlóháborúk, lecsapni készülő bárdként lebegett fejünk fölött az ország közigazgatási átszervezése, s talán éppen ezeknek is köszönhetően új erőre kapott az autonómiaküzdelem, amely egyfajta összefogást hozott, de a három magyar pártnak mégsem sikerült együttműködést kialakítania.
Brüsszelben próbálva támogatást keresni mindhárom alakulat élt az európai polgári kezdeményezés nyújtotta lehetőséggel, és mindhárom esetben falakba ütköztek, nem sikerült előrelépni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának ügyében, de nem zárult le a Mikó-per sem, s vannak meggyanúsított, félig elítélt magyar politikusok is. Sok háborúskodás, csata jellemzi 2013-at kevés megfogható eredménnyel, de esetenként biztató távlatokkal.
Zászlóháborúk Alig kezdődött meg az esztendő, Kovászna megye prefektusa újult erővel folytatta háborúját a székely zászlók, magyar feliratok ellen. Menesztése előtt Codrin Munteanu még felszólította a polgármestereket: ne tűzzék ki hivatalaikra a lobogót, mert bírságra számíthatnak, s utóda, megbízható követője, Dumitru Marinescu sem késlekedett, elszántan folytatta elődje munkáját. Elindult az állóháború, perekkel, felhívásokkal, levetetett és visszatűzött zászlókkal, szinte nem telt el úgy hét, hogy ne lett volna hír a kék-arany székely jelképről, a város vagy megyezászlóról, magyar feliratokról. Hasonló csatározás zajlott a szomszéd Hargita megyében, a kormány helytartói ott sem tétlenkedtek, eljárások egész sorát indították a polgármesterek ellen. A román igazságszolgáltatásnak hála, a prefektúrák sorra nyerték a pereket, ám a zászlók egyre szaporodtak, falvak lakóházain, városok tömbházteraszain is megjelentek, és több székelyföldi város központját is óriás székely lobogó díszíti. Szolidaritásból kitűzték a székely zászlót erdélyi, magyarországi és felvidéki településeken, és hivatalos lobogóként felkerült a budapesti Országházára is. Ha eddig akadozott a székely zászló jelképpé magasztosulása, idén egyértelműen és visszavonhatatlanul megtörtént, ma már senkinek nincs kétsége, hogy ez Székelyföld lobogója.
Harmincezren a Székely Szabadság Napján
Az elmúlt év legfontosabb történései az autonómiaharchoz kapcsolódnak. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke már januárban bejelentette, február elején pedig hivatalosan is meghirdette az autonómia évét. Március 10-én, a Székely Szabadság Napján rég nem látott tömeget sikerült összetoboroznia a Székely Nemzeti Tanácsnak (SZNT) Marosvásárhelyre. Támogatta kezdeményezésüket nemcsak a Magyar Polgári Párt (MPP), de az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is. Az RMDSZ felső vezetése nem volt hajlandó igennel válaszolni a hívó szóra, ám Kovászna és Hargita megye tulipános elöljárói, politikusai részt vettek a tiltakozáson. És, amit korábban sokan megkérdőjeleztek, nagyon nagy számban mozdult meg Marosvásárhely, Maros megye lakossága. Harmincezren gyűltek össze, majd vonultak a prefektúra elé átadni üzenetüket a kormánynak: Székelyföld autonómiát akar. A román hatalom a központi sajtó segítségével próbálta elhallgatni, minimalizálni a megmozdulást, pár ezer emberről szóltak híreik, és közben ádáz ugatásba kezdtek a nacionalista nemzetféltők, napokig gyalázkodtak főműsoridőben.
Új kormány, veszélyes tervek
Alig került hatalomra Victor Ponta új kormánya frissen megszerzett kétharmados többségével, bejelentették akciótervüket: még ebben az évben módosítják az alaptörvényt, és átszervezik az ország közigazgatási felosztását, az eddig is rosszul működő nyolc fejlesztési régiót veszik alapul, és a megyék fölött új közigazgatási egységet hoznak létre. A régiósítás hivatalosan megbízott élharcosa, Liviu Dragnea országjárásba kezdett, a helyieket próbálta meggyőzni elképzelésük helyességéről. Még egy szakértői tanulmányt is segítségül hívtak, amely állításuk szerint adatokkal igazolta, hogy a hatalom által kiötlött megoldás a jó, ám ennek dacára sem volt örömteli az ötlet fogadtatása, a „helyi bárók” nyomásának és erejének függvényében szinte hétről hétre változott a majdani régiók száma, jelentek meg új lehetőségek. Egyet azonban minden alkalommal kiemeltek az új felosztás szószólói: nem lesz székelyföldi régió, semmiképp nem egyeznek bele, hogy Kovászna, Hargita és Maros megye egyetlen új közigazgatási egységgé alakuljon. Pedig még Maros megyei románok is támogatták az ötletet, hajlandóak lettek volna a magyarság partnereivé válni, ha Marosvásárhely lesz a régióközpont.
A közigazgatási átszervezés vitájával párhuzamosan elkezdődött az alkotmánymódosítási munka, helyet kellett találni az alaptörvényben az új közigazgatási szintnek, de más fontos elképzeléseit is ily módon akarta érvényesíteni a kormánykoalíció. Az egységes nemzetállam kifejezést ezúttal sem sikerült törölni, nem került be a tervezetbe sem a kisebbségi nyelvek elismerése regionális nyelvként, sem a hagyományos térségek különleges jogállásának lehetősége, de azért értek el eredményeket az RMDSZ-es honatyák: az alkotmánymódosítás szövegtervezete elismeri a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam kialakulásában, lehetővé teszi a nemzeti jelképek szabad használatát, valamint saját döntéshozó és végrehajtó testületek létrehozását az identitásuk megőrzését érintő hatáskörökkel. Időközben a hatalom vezércselhez folyamodott, s hogy gyorsan átvihesse terveit, olyképpen módosította a népszavazási törvényt, hogy már 30 százalékos részvétel is elegendő legyen egy referendum érvényességéhez. Tervük az volt, hogy kora ősszel megszavazza a parlament az új alaptörvényt, október-novemberben megtartják a népszavazást, amely hitelesíti azt, és még év vége előtt létrehozzák az új közigazgatási régiókat. Számításaikat azonban keresztülhúzta az alkotmánybíróság, amely kimondta, a törvény kihirdetése után egy évnek kell eltelnie, hogy alkalmazható is legyen. Ezt a jogszabályt végül Traian Băsescu államelnök december 14-én, pár perccel éjfél előtt hirdette ki, így jövő év vége előtt várhatóan nem lesz referendum, új alkotmány és új régiók sem.
Magyar válasz: utcára kell vonulni
Ám mindez idén tavasszal, kora nyáron még nem látszott, így a magyar pártok is támadásba lendültek. Az RMDSZ-es politikusok érveket sorakoztattak a nyolc nagy régió ellen, saját 16 régiós elképzelésüket próbálták népszerűsíteni, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) egy tervezetet mutatott be, mely szerint megőrizvén a megyéket, történelmi nagyrégiókra osztanák Romániát, és sajátos jogállást biztosítanának Székelyföldnek és Partiumnak. Az SZNT több felhívással fordult a közvéleményhez, akár a polgári engedetlenség eszközének használatát is kilátásba helyezte, ha nem sikerül másképp elejét venni a kormány szándékának. Most már az RMDSZ is támogatta az utcára vonulást, szeptembert emlegették lehetséges időpontként, az EMNP azonban gyors cselekvést sürgetett, és július 20-án Erdély majd kétszáz településén szerveztek tüntetést a regionalizáció ellen, az autonómia mellett. Időközben, az alkotmánybírósági döntés miatt a közvetlen veszély elhárult, és az RMDSZ lassított, népszavazások kiírását kezdeményezte. Augusztusban még arról szólt Kelemen Hunor bejelentése, hogy a helyi önkormányzatok írnak ki referendumot a három székelyföldi és a három partiumi megye egy-egy külön közigazgatási régióba tartozásáról, ám szeptember végére már csak az aláírásgyűjtés és a közös fejlesztési régióba tartozás maradt a téma, megyei tanácsok által kiírt referendummal. Érvelésük szerint akkor ez volt aktuális és esetleg kivitelezhető, december 9-ét jelölték meg a népszavazás időpontjaként. Szűk két hét alatt kétszázezer aláírást gyűjtöttek össze, de csak Kovászna és Hargita megyében jutott el az önkormányzati testület elé a határozat, és elfogadták ugyan, de amint várható volt, a prefektusok megvétózták a népszavazást.
Sikeres menetelés
Augusztus elején jelenti be az SZNT elnöke, Izsák Balázs a székelyek nagy menetelését, élőlánc kialakítását Kökös és Bereck között tiltakozásként a román kormány regionális átszervezési tervei ellen, Székelyföld területi autonómiájáért. Hosszú évek óta először történt meg, hogy az összes politikai alakulat, civil szervezetek, az egyházak egy emberként álltak a kezdeményezés mellé, és az eredmény sem maradt el, október 27-én 120–150 ezer ember töltötte meg az országút jobb oldalát székely zászlókkal, autonómiát követelő magyar, román, angol nyelvű feliratokkal. A román sajtó és a hivatalosságok ezúttal is bagatellizálni igyekeztek az eseményt, Kovászna megye prefektusának közleményében 15 ezerre becsülték a székelyek nagy menetelésén részt vevők számát. A szervezők azonban egyértelmű sikerként könyvelték el, nem maradt el a nemzetközi visszhang sem, s ezúttal engedékenyebben viszonyult az eseményhez a román média és a politikum is. Az SZNT bejelentette, a következő nagyobb rendezvényét jövő év március 10-én a Székely Szabadság Napján tartja, Marosvásárhelyre toboroznának legalább százezer embert. Novemberben Sepsiszentgyörgyön szervezett autonómiakonferenciát az EMNT, ez a székelyföldi önrendelkezésről szóló román–magyar párbeszéd első igazán eredményes mozzanata volt.
Együtt vagy külön utakon?
Bár voltak közös akciók, egyeztetések, a három magyar párt együttműködése továbbra is kérdéses. Az RMDSZ az erdélyi magyarság egyetlen legitim képviselőjének szerepében tetszeleg, és abban bízik, az autonómia ügyének nyílt vállalásával kifogja a szelet a kis „autonomista pártok” hajójából. Az MPP hajlik a szövetséggel való együttműködésre, s mindkét alakulat rendkívül ellenségesen viszonyul a Néppárthoz. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke havonta legalább egyszer felszólította politikai vetélytársait az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívására, de mindeddig süket fülekre talált. Pedig az európai parlamenti választások közelegnek, és külön indulva még az RMDSZ sem biztos, hogy eléri az ötszázalékos küszöböt. Minden jel szerint ez lesz a legközelebbi időszak legforróbb, megoldásra váró kérdése, az RMDSZ immár több alkalommal, nagyon határozottan kijelentette, közös lista csak a tulipán égisze alatt fogadható el számukra, és Tőkés Lászlót semmilyen körülmények között nem hajlandóak erre felvenni. Jelen pillanatban elég reménytelennek tűnik a két kis párt igyekezete, hogy érvényt szerezzen az erdélyi magyarság közös választási listájának.
És még egy adalék. Hogy kampánycéllal vagy sem, de az RMDSZ is autonómiastatútumot készít, december közepére ígérték közvitára bocsátását, és februárban terjesztenék a parlament elé. Dióhéjban így nézett ki hát az elmúlt esztendő. Csak az általunk legfontosabbnak ítélt eseményeket soroltuk fel, pedig volt még számos kisebb-nagyobb botrány. Sok kérdés maradt nyitottan jövőre is, de hosszú évek óta ez volt az első olyan esztendő, amikor úgy tűnik, aprókat ugyan, de léptünk előre, kicsit közelebb kerültünk talán a legfontosabb célhoz: Székelyföld autonómiájához.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)