Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. december 20.
Dr. Vass Levente: az átszervezés fényévekre állt a szakmaiságtól
December elsejével kezdődően a Maros Megyei Klinikai Kórház menedzserének döntése értelmében az urológiai osztály és az urológia- és kőtörő részleg összevont osztályként működik az Urológiai Klinika keretében. Az intézkedés következménye: dr. Vass Levente urológus főorvost felmentették részlegvezetői állásából, az összevont osztályt pedig dr. Mártha Orsolya egyetemi docens vezeti. A belső átszervezésre vonatkozó, már hónapokkal ezelőtt, dr. Konrád Judith menedzsersége alatt kiszivárogtatott kórházvezetői szándék ellen a MOGYE több magyar professzora nyílt levélben emelte fel szavát. Kelemen Márton, a kórházat ügykezelő megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője novemberben azt mondta, az összevonást szakmai alapon "kell és lehet" meghozni. Meghozták. Dr. Vass Leventét, aki az elmúlt három hét óta nem nyilatkozott e témáról a sajtónak, a történtek hátteréről, az okokról és a személyes szakmai hogyan továbbról kérdeztük.
– Ön szerint szakmai érv indokolta a kórházon belüli struktúrák összevonását, vagy politikai háttere volt az intézkedésnek? Politikai leszámolásról vagy átszervezésről szól a történet?
– Frunda György politikai ellenfelet lát bennem, ezért egy két éve tartó támadássorozat után elérték, hogy a 2011 óta általam vezetett, 19 éves múlttal rendelkező, jól működő urológia- és kőtörő részleget beolvasszák egy, a felesége által vezetett, gyengébb felszereltségű és gyengébb gazdasági mutatókkal rendelkező osztályba. Mesélhetnék arról, hogyan sétáltatta meg a minisztert az urológia–kőtörő részlegen, de akkor is és most is csak mosolyogni tudok. Nem akarom megkerülni a kérdés élét. Úgy vélem, felesége ambíciói miatt is hibás helyzetértékelésből indult, talán politikai pályáját féltette tőlem minden megalapozott ok nélkül. Kevesebb mint két hónappal az Urológiai Klinika osztályvezetői állásába történt kinevezését követően, 2012 márciusában a megyei tanácstól a sajtónyilvánosság előtt követelték az általam már 5 hónapja vezetett urológia–kőtörő részleg megszüntetését, aminek aláírását több urológus visszautasította, és egyértelmű visszautasító választ kapott az akkori megyei tanács elnök asszonyától is.
– A fentiekkel szemben sokan úgy vélekedtek, szakmai és politikai vonalon a történetben érintett "főszereplők" jó kommunikációval feloldhatták volna a konfliktust. Önök tényleg nem próbálták meg párbeszéddel elkerülni a dolgok elmérgesedését?
– Abban az időben közéleti értelemben új arcként mindent megtettem, hogy a marosvásárhelyi magyar pártok közös polgármesterjelöltjeként váltsam Dorin Floreát. Az akkori helyzetet ismerve, az RMDSZ tapasztalt politikusai azonban úgy döntöttek, hogy ezt a választást nem egy fiatal és ígéretes csapatnak kell elveszítenie, és nem lehet a marosvásárhelyi összefogást azzal kompromittálni, hogy már az első megméretkezést tőlünk független okok miatt elveszítsük. Azt hallottam, a legfőbb vád ellenem, hogy érdekelt voltam Frunda György szenátori helyében. Nem titkoltam eddig sem, hogy mit gondolok erről, de soha nem éreztem kényszert arra, hogy megcáfoljam a rosszindulatú híresztelést. Talán hiba volt, talán annak a bölcsessége, hogy nem kell mindent azonnal megcáfolni. Soha nem akartam szenátor lenni, hiszen az egészségpolitikai döntések végső helye a képviselőház és nem a szenátus. Ennyire egyértelmű.
– Kelemen Márton megyei RMDSZ-frakcióvezető szerint az urológiák összevonása egyszerűen szakmai kérdés.
– Ezzel Kelemen Márton azt állítja, hogy a MOGYE professzorai, akik kiálltak mellettem, nem értenek a szakmájukhoz. Sajnos, nem érti vagy félrenézi az egyértelmű tényeket. Ha Kelemen Mártonnak igaza lenne, és nem politikai nyomásra történt volna a részlegem káprázatosan gyors beolvasztása, akkor ma meglenne az összevont osztálynak és ezáltal a kórháznak a működési engedélye is.
Az egészségügyi menedzsmenttel és a gyors nyilatkozatokkal csínján kell bánni. Ahhoz, hogy jól urald a terepet, sok tapasztalatra van szükség, ennek megszerzéséhez pedig időre, az ezüstfenyő növekedéséhez hasonlóan. A "nem látok, nem hallok, nem szólok" típusú politizálás nem pusztán erodálja a tekintélyünket, de mindenkit kiszolgáltat a hasonló leszámolásoknak. Ezt már egyre többen érzik és jelzik is nekem.
– Emberileg hogyan éli meg, hogy úgymond összecsaptak a hullámok a feje fölött?
– Az utóbbi hetekben sok elméletet hallottam erről. Valószínűleg naiv voltam, azt hittem, hogy a teljesítmény megvéd. De akárhonnan is nézem, apróságokon kívül most is mindent ugyanúgy csinálnék. Elhittem, hogy polgármesterjelölt vagyok, mint ahogy Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök – aki a rövid ideig tartó kampányom során a csapatomban dolgozott – is elhitte. Elhittem azt, hogy az RMDSZ mindkét esetben meg tud védeni saját magától. Csak remélni tudom, hogy a helyi és a megyei RMDSZ felismeri, hogy minél inkább megfelel számára az, hogy megbélyegezzen és valamiféle rebellis szerepbe kényszerítse csapatomat, annál inkább megbélyegzi saját magát, mert kiszámított közönyével nemcsak engem lehetetlenít el, de saját politikai tőkéjét is elpazarolja. Nehéz helyzetben vagyok, de mindenkit arra biztatok, hogy a példám adjon bátorságot, késztessen tettre, szabadítson fel belső energiát!
– Nohát, Önt azért rebellis típusnak tartják, de valószínűleg éppen ez vitte időről időre előre a szakmában, közéleti tevékenységében, alapítványi megvalósításaiban.
– Egy idős professzor, tapasztalt támogatóm bölcsessége, hogy a szókimondó és okos munkatársak hűsége jobban terhelhető. Vele együtt hiszem én is.
– Egyébként milyen most a viszonya az RMDSZ-szel?
– Nemrég volt egy őszinte és értelmiségiekhez méltó beszélgetésem Kelemen Hunor szövetségi elnökkel. Ha az RMDSZ-en az országos vezetést érti, nem látok okot arra, hogy fenntartásaim legyenek. Ha a helyi és megyei szervezetekről van szó, nagyon is helye volna néhány hasonlóan őszinte és lényegretörő egyeztetésnek Marosvásárhely és a megye érdekében.
– Ön mit szeretne elérni a városi és megyei RMDSZ-nél?
– Azt, ami a kiszámított közöny, a hárítás ellentéte: felelősségvállalást. Ha egy magyar osztályvezetővel kevesebb lesz, az mindaddig politikai ügy, amíg szakmailag a dolog nem egyértelmű. Az általam vezetett urológiai részleg megszüntetésével kapcsolatban fényévekre voltunk a szakmai egyértelműségtől, és most nagyon enyhén fogalmazok.
– Esetleg részletesebben is kifejthetné.
– Azt hiszem, válaszoltam. A profi politikust az különbözteti meg a műkedvelőtől, hogy minden erejével képviseli közössége érdekeit, de tudja, mikor kell mosolyogva engedni, és ki tud alakítani konszenzusokat.
– Ha nem is részlegvezetőként, de főorvosként az urológiai osztályon marad?
– Paradox módon ezt nem én döntöm el. Egy szintén a leszámolási kampány részét képező ügy miatt úgy döntöttem, ott hagyom az egyetemet. Hiányozni fognak a diákjaim, nagyon szeretek tanítani, de ez marad az egyedüli eszközöm, hogy jelezzem, nem tartom becsületesnek, ami velem szemben történik. Ha nincs egyetemi munkám, ahhoz, hogy az osztályon maradjak, a fél normámat meg kell emelni teljes normájú állássá, amit szeretnék ugyan, de nem rajtam áll. Az osztály vezetése nehéz döntés előtt állhat, mert tevékeny szerepe volt abban, hogy ellehetetlenítsék a helyzetemet az egyetemen. Ha a normámat nem emelik teljes normává, akkor a jelenlegi szabályok szerint el kell mennem a kórházi állásomból is. A nem tiszta helyzet persze zavar is amiatt, hogy felelősséget érzek a betegeim iránt. A botrány kitörése után a Frunda házaspár többször is jó urológusnak nevezett, a volt szenátor rádiójában már annyit beszélt rólam, hogy félek, a rádió leszámlázza majd nekem reklámpercekként. Némi kajánsággal gondolok arra, hogy most adminisztratív döntést is kell hozatniuk arról, hogy jó orvos vagyok.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
December elsejével kezdődően a Maros Megyei Klinikai Kórház menedzserének döntése értelmében az urológiai osztály és az urológia- és kőtörő részleg összevont osztályként működik az Urológiai Klinika keretében. Az intézkedés következménye: dr. Vass Levente urológus főorvost felmentették részlegvezetői állásából, az összevont osztályt pedig dr. Mártha Orsolya egyetemi docens vezeti. A belső átszervezésre vonatkozó, már hónapokkal ezelőtt, dr. Konrád Judith menedzsersége alatt kiszivárogtatott kórházvezetői szándék ellen a MOGYE több magyar professzora nyílt levélben emelte fel szavát. Kelemen Márton, a kórházat ügykezelő megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője novemberben azt mondta, az összevonást szakmai alapon "kell és lehet" meghozni. Meghozták. Dr. Vass Leventét, aki az elmúlt három hét óta nem nyilatkozott e témáról a sajtónak, a történtek hátteréről, az okokról és a személyes szakmai hogyan továbbról kérdeztük.
– Ön szerint szakmai érv indokolta a kórházon belüli struktúrák összevonását, vagy politikai háttere volt az intézkedésnek? Politikai leszámolásról vagy átszervezésről szól a történet?
– Frunda György politikai ellenfelet lát bennem, ezért egy két éve tartó támadássorozat után elérték, hogy a 2011 óta általam vezetett, 19 éves múlttal rendelkező, jól működő urológia- és kőtörő részleget beolvasszák egy, a felesége által vezetett, gyengébb felszereltségű és gyengébb gazdasági mutatókkal rendelkező osztályba. Mesélhetnék arról, hogyan sétáltatta meg a minisztert az urológia–kőtörő részlegen, de akkor is és most is csak mosolyogni tudok. Nem akarom megkerülni a kérdés élét. Úgy vélem, felesége ambíciói miatt is hibás helyzetértékelésből indult, talán politikai pályáját féltette tőlem minden megalapozott ok nélkül. Kevesebb mint két hónappal az Urológiai Klinika osztályvezetői állásába történt kinevezését követően, 2012 márciusában a megyei tanácstól a sajtónyilvánosság előtt követelték az általam már 5 hónapja vezetett urológia–kőtörő részleg megszüntetését, aminek aláírását több urológus visszautasította, és egyértelmű visszautasító választ kapott az akkori megyei tanács elnök asszonyától is.
– A fentiekkel szemben sokan úgy vélekedtek, szakmai és politikai vonalon a történetben érintett "főszereplők" jó kommunikációval feloldhatták volna a konfliktust. Önök tényleg nem próbálták meg párbeszéddel elkerülni a dolgok elmérgesedését?
– Abban az időben közéleti értelemben új arcként mindent megtettem, hogy a marosvásárhelyi magyar pártok közös polgármesterjelöltjeként váltsam Dorin Floreát. Az akkori helyzetet ismerve, az RMDSZ tapasztalt politikusai azonban úgy döntöttek, hogy ezt a választást nem egy fiatal és ígéretes csapatnak kell elveszítenie, és nem lehet a marosvásárhelyi összefogást azzal kompromittálni, hogy már az első megméretkezést tőlünk független okok miatt elveszítsük. Azt hallottam, a legfőbb vád ellenem, hogy érdekelt voltam Frunda György szenátori helyében. Nem titkoltam eddig sem, hogy mit gondolok erről, de soha nem éreztem kényszert arra, hogy megcáfoljam a rosszindulatú híresztelést. Talán hiba volt, talán annak a bölcsessége, hogy nem kell mindent azonnal megcáfolni. Soha nem akartam szenátor lenni, hiszen az egészségpolitikai döntések végső helye a képviselőház és nem a szenátus. Ennyire egyértelmű.
– Kelemen Márton megyei RMDSZ-frakcióvezető szerint az urológiák összevonása egyszerűen szakmai kérdés.
– Ezzel Kelemen Márton azt állítja, hogy a MOGYE professzorai, akik kiálltak mellettem, nem értenek a szakmájukhoz. Sajnos, nem érti vagy félrenézi az egyértelmű tényeket. Ha Kelemen Mártonnak igaza lenne, és nem politikai nyomásra történt volna a részlegem káprázatosan gyors beolvasztása, akkor ma meglenne az összevont osztálynak és ezáltal a kórháznak a működési engedélye is.
Az egészségügyi menedzsmenttel és a gyors nyilatkozatokkal csínján kell bánni. Ahhoz, hogy jól urald a terepet, sok tapasztalatra van szükség, ennek megszerzéséhez pedig időre, az ezüstfenyő növekedéséhez hasonlóan. A "nem látok, nem hallok, nem szólok" típusú politizálás nem pusztán erodálja a tekintélyünket, de mindenkit kiszolgáltat a hasonló leszámolásoknak. Ezt már egyre többen érzik és jelzik is nekem.
– Emberileg hogyan éli meg, hogy úgymond összecsaptak a hullámok a feje fölött?
– Az utóbbi hetekben sok elméletet hallottam erről. Valószínűleg naiv voltam, azt hittem, hogy a teljesítmény megvéd. De akárhonnan is nézem, apróságokon kívül most is mindent ugyanúgy csinálnék. Elhittem, hogy polgármesterjelölt vagyok, mint ahogy Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök – aki a rövid ideig tartó kampányom során a csapatomban dolgozott – is elhitte. Elhittem azt, hogy az RMDSZ mindkét esetben meg tud védeni saját magától. Csak remélni tudom, hogy a helyi és a megyei RMDSZ felismeri, hogy minél inkább megfelel számára az, hogy megbélyegezzen és valamiféle rebellis szerepbe kényszerítse csapatomat, annál inkább megbélyegzi saját magát, mert kiszámított közönyével nemcsak engem lehetetlenít el, de saját politikai tőkéjét is elpazarolja. Nehéz helyzetben vagyok, de mindenkit arra biztatok, hogy a példám adjon bátorságot, késztessen tettre, szabadítson fel belső energiát!
– Nohát, Önt azért rebellis típusnak tartják, de valószínűleg éppen ez vitte időről időre előre a szakmában, közéleti tevékenységében, alapítványi megvalósításaiban.
– Egy idős professzor, tapasztalt támogatóm bölcsessége, hogy a szókimondó és okos munkatársak hűsége jobban terhelhető. Vele együtt hiszem én is.
– Egyébként milyen most a viszonya az RMDSZ-szel?
– Nemrég volt egy őszinte és értelmiségiekhez méltó beszélgetésem Kelemen Hunor szövetségi elnökkel. Ha az RMDSZ-en az országos vezetést érti, nem látok okot arra, hogy fenntartásaim legyenek. Ha a helyi és megyei szervezetekről van szó, nagyon is helye volna néhány hasonlóan őszinte és lényegretörő egyeztetésnek Marosvásárhely és a megye érdekében.
– Ön mit szeretne elérni a városi és megyei RMDSZ-nél?
– Azt, ami a kiszámított közöny, a hárítás ellentéte: felelősségvállalást. Ha egy magyar osztályvezetővel kevesebb lesz, az mindaddig politikai ügy, amíg szakmailag a dolog nem egyértelmű. Az általam vezetett urológiai részleg megszüntetésével kapcsolatban fényévekre voltunk a szakmai egyértelműségtől, és most nagyon enyhén fogalmazok.
– Esetleg részletesebben is kifejthetné.
– Azt hiszem, válaszoltam. A profi politikust az különbözteti meg a műkedvelőtől, hogy minden erejével képviseli közössége érdekeit, de tudja, mikor kell mosolyogva engedni, és ki tud alakítani konszenzusokat.
– Ha nem is részlegvezetőként, de főorvosként az urológiai osztályon marad?
– Paradox módon ezt nem én döntöm el. Egy szintén a leszámolási kampány részét képező ügy miatt úgy döntöttem, ott hagyom az egyetemet. Hiányozni fognak a diákjaim, nagyon szeretek tanítani, de ez marad az egyedüli eszközöm, hogy jelezzem, nem tartom becsületesnek, ami velem szemben történik. Ha nincs egyetemi munkám, ahhoz, hogy az osztályon maradjak, a fél normámat meg kell emelni teljes normájú állássá, amit szeretnék ugyan, de nem rajtam áll. Az osztály vezetése nehéz döntés előtt állhat, mert tevékeny szerepe volt abban, hogy ellehetetlenítsék a helyzetemet az egyetemen. Ha a normámat nem emelik teljes normává, akkor a jelenlegi szabályok szerint el kell mennem a kórházi állásomból is. A nem tiszta helyzet persze zavar is amiatt, hogy felelősséget érzek a betegeim iránt. A botrány kitörése után a Frunda házaspár többször is jó urológusnak nevezett, a volt szenátor rádiójában már annyit beszélt rólam, hogy félek, a rádió leszámlázza majd nekem reklámpercekként. Némi kajánsággal gondolok arra, hogy most adminisztratív döntést is kell hozatniuk arról, hogy jó orvos vagyok.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 20.
Anyanyelvű oktatás Borossebesen?
Elindult a magyar könyvészeti anyag
Amint azt már régebben megírtuk, a borossebesi Babál Andrea a példaképe, néhai Gabnai Erzsébet tanárnő nyomdokain járva, valamilyen formában szeretné újraéleszteni a városka maroknyi magyarsága körében az évtizedek óta szünetelő anyanyelvű oktatást.
Ehhez azonban feltétlenül szüksége lenne könyvészeti anyagra, azaz magyar nyelvű ábécés, olvasó, illetve meséskönyvekre, hogy a településen élő 7-8 magyar vagy magyar származású gyermeket bevezethesse az anyanyelvű oktatás és kultúra varázslatos világába. Tulajdonképpen nem a könyvészeti anyag összegyűjtése, hanem annak a helyszínre történő kijuttatása bizonyult bonyolult feladatnak. Ezt azonban felvállalta az aradi műkedvelő képzőművész, Szabó István, akinek a feleségét rokoni szálak fűzik az önkéntes pedagógushoz, Babál Andreához, akihez eljuttatja a Csiky Gergely Főgimnázium, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Nyugati Jelen közös könyvadományát.
Megköszönve az adományozók nemes gesztusát, sok sikert és kitartást kívánunk Babál Andreának és kicsiny csapatának.
Szabó István a könyvészeti anyagot kijuttatja Borossebesre
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Elindult a magyar könyvészeti anyag
Amint azt már régebben megírtuk, a borossebesi Babál Andrea a példaképe, néhai Gabnai Erzsébet tanárnő nyomdokain járva, valamilyen formában szeretné újraéleszteni a városka maroknyi magyarsága körében az évtizedek óta szünetelő anyanyelvű oktatást.
Ehhez azonban feltétlenül szüksége lenne könyvészeti anyagra, azaz magyar nyelvű ábécés, olvasó, illetve meséskönyvekre, hogy a településen élő 7-8 magyar vagy magyar származású gyermeket bevezethesse az anyanyelvű oktatás és kultúra varázslatos világába. Tulajdonképpen nem a könyvészeti anyag összegyűjtése, hanem annak a helyszínre történő kijuttatása bizonyult bonyolult feladatnak. Ezt azonban felvállalta az aradi műkedvelő képzőművész, Szabó István, akinek a feleségét rokoni szálak fűzik az önkéntes pedagógushoz, Babál Andreához, akihez eljuttatja a Csiky Gergely Főgimnázium, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Nyugati Jelen közös könyvadományát.
Megköszönve az adományozók nemes gesztusát, sok sikert és kitartást kívánunk Babál Andreának és kicsiny csapatának.
Szabó István a könyvészeti anyagot kijuttatja Borossebesre
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 20.
Anyanyelvhasználat félárnyékban
Bár a feltételek 2001 óta adottak, az anyanyelv-használati jog továbbra sem érvényesül maradéktalanul az állami intézményekben, még azokban a megyékben sem, ahol a lakosság magyar többségű, vagy magyar vezetésű intézmények működnek.
A magyar nyelv használata továbbra is esetleges marad a különböző állami intézményekben, az intézményvezetők önként dönthetnek, hogy gyakorlatba ülteti-e vagy sem a jogi rendelkezéseket – hívta fel a figyelmet Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója.
Bár Romániának októberig kellett volna benyújtania második időszakos jelentését arról, hogy miként tett eleget az Európa Tanács Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek – melynek értelmében Romániának a hivatalos kapcsolattartás számtalan területén biztosítania kell a kisebbségi vagy regionális nyelvek használatát –, a kormány decemberig halasztást kért, és félő, hogy a dokumentum ezúttal sem fog tiszta képet nyújtani a jelenlegi helyzetről.
A nyelvi jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet igazgatója a Krónika érdeklődésére elmondta, ahhoz képest, hogy naponta szembesülünk hiányosságokkal az anyanyelvhasználat terén, az országos jelentés kicsengése általában pozitív szokott lenni, ezért a Civil Elkötelezettség Mozgalom úgynevezett árnyékjelentést készít, amelyben rávilágít a reális problémákra.
„A három évvel ezelőtt készült hivatalos beszámolót – melyet Markó Attila, a kormány mellett működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (EKH) akkori elnöke is aláírt – árnyékjelentéssel egészítettük ki, melyben konkrét esettanulmányokkal jeleztük, hogy a vegyes lakosságú területeken a hatóságok nem hajlandók magyarul levelezni, a közérdekű tájékoztatás is a legtöbb esetben román nyelvű, és sokhelyütt hiányzik a kétnyelvű feliratozás – magyarázta Szigeti Enikő. – Annak ellenére, hogy a jogi keret 2001 óta létezik, a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy még a magyar közéleti szereplők, intézményvezetők sem tesznek konkrét lépéseket az anyanyelvi jogaink érvényesítése érdekében, még ott sem, ahol a magyar lakosság aránya elsöprő többségű.” „Az RMDSZ sem alkalmazza a nyelvi jogokat”
Rámutatott: a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája – amelyet Románia 2008-ban írt alá – szavatolja, hogy a közösséggel kapcsolatban álló tisztviselők a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ha a hozzájuk fordulók ezt igénylik, továbbá gondoskodjanak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók szóbeli és írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, és választ is ezeken a nyelveken kapják meg. A 2001-ben elfogadott közigazgatási törvény kimondja: azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, az illető személyek – akár szóban, akár írásban – anyanyelvükön is a helyi közigazgatáshoz fordulhatnak.
Szigeti Enikő továbbá elmondta, nem ért egyet Markó Attila háromszéki képviselővel, aki legutóbbi sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, Maros megye az egyetlen az országban, ahol az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelye sérül. „Nagyon veszélyes ilyesmit kijelenteni, mivel ez úgy is értelmezhető, hogy a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében ilyen jellegű problémák nem merülnek fel. Nyilvánvaló, hogy ez nem így van. A CEMO által készített felmérések rámutatnak arra, hogy a magyar vezetésű intézményekben nem valamilyen felsőbb ellenállás működik, hanem az intézményvezetők maguk nem élnek a nyelvi jogokkal.
A legfeltűnőbb hiányosság a közérdekű tájékoztatás, amely minden állami – RMDSZ vezetésű és nemcsak – intézményben az állam nyelvén történik Kovászna, Hargita és Maros megyében egyaránt, azzal a különbséggel, hogy a magyar intézményvezetők aránya Kovászna és Hargita megyében jóval magasabb” – érvelt a CEMO-igazgató.
Diszkrimináció a Székelyföldön is
Példaként említette, hogy a jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet feljelentette a Maros megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel az intézmény homlokzatán csak románul szerepel az intézmény neve, az épületben kizárólag román nyelven teszik közzé a közérdekű információkat, és a tanfelügyelőség honlapja is egynyelvű.
A diszkriminációellenes tanács elmarasztalta a tanfelügyelőséget, megállapítva, hogy az állami intézmény hátrányos helyzetbe hozta a magyar nemzetiségűeket. „Sajnos hasonló módon működik a Hargita és Kovászna megyei tanfelügyelőség is, azzal a különbséggel, hogy ezeket az oktatási intézményeket magyar vezetők vezetik” – jegyezte meg Szigeti Enikő. „Hatékonyabb politikai fellépésre van szükség”
Kérdésünkre, hogy mi lett volna a szerepe az RMDSZ-nek a nyelvi jogok alkalmazása terén, Szigeti Enikő szerint semmiképp nem az, hogy saját árnyékjelentést készítsen a nyelvi charta érvényesülésének hiányosságairól. Amint arról beszámoltunk, Markó Attila a múlt héten jelentette be, hogy az RMDSZ égisze alatt működő Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetőjeként önálló felmérést készít a jogérvényesítésről. „A politikai szervezeteknek nem az a dolguk, hogy ezt az eszközt használják, főleg akkor, ha tagjai részt vesznek a hatalomgyakorlásban, önkormányzati szinttől egészen a törvényhozásig.
Felmerül a kérdés, hogy az RMDSZ készített-e felmérést valamennyi magyar vezetésű településen arról, hogy a nyelvi jogaink hogyan érvényesülnek. Tudomásunk szerint ez nem történt meg, és közben azt látjuk, hogy számos magyar többségű településen a hivatalnokok nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni egy magyar nyelvű beadványra, János bácsit pedig továbbra is hazaküldik, hogy kérvényét román nyelven fogalmazza meg, a közérdekű tájékoztatás pedig továbbra is román nyelvű” – mutatott rá a CEMO-igazgató.
Szigeti Enikő furcsállja, hogy Markó Attila, az RMDSZ képviselője a három évvel ezelőtt elkészült országos jelentést ma túl rózsaszínűnek találja, hiányosságokat keres egy olyan dokumentumban, melyet a szövetség politikusaként ő maga is aláírt. „Úgy gondolom, hogy hatékonynak álcázott nyilatkozatok helyett eredményes politikai és érdekvédelmi eszközöket kell bevetni annak érdekében, hogy az anyanyelvhasználattal kapcsolatos jogainkat érvényesíteni tudjuk” – jegyezte meg a Szigeti Enikő.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
Bár a feltételek 2001 óta adottak, az anyanyelv-használati jog továbbra sem érvényesül maradéktalanul az állami intézményekben, még azokban a megyékben sem, ahol a lakosság magyar többségű, vagy magyar vezetésű intézmények működnek.
A magyar nyelv használata továbbra is esetleges marad a különböző állami intézményekben, az intézményvezetők önként dönthetnek, hogy gyakorlatba ülteti-e vagy sem a jogi rendelkezéseket – hívta fel a figyelmet Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója.
Bár Romániának októberig kellett volna benyújtania második időszakos jelentését arról, hogy miként tett eleget az Európa Tanács Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek – melynek értelmében Romániának a hivatalos kapcsolattartás számtalan területén biztosítania kell a kisebbségi vagy regionális nyelvek használatát –, a kormány decemberig halasztást kért, és félő, hogy a dokumentum ezúttal sem fog tiszta képet nyújtani a jelenlegi helyzetről.
A nyelvi jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet igazgatója a Krónika érdeklődésére elmondta, ahhoz képest, hogy naponta szembesülünk hiányosságokkal az anyanyelvhasználat terén, az országos jelentés kicsengése általában pozitív szokott lenni, ezért a Civil Elkötelezettség Mozgalom úgynevezett árnyékjelentést készít, amelyben rávilágít a reális problémákra.
„A három évvel ezelőtt készült hivatalos beszámolót – melyet Markó Attila, a kormány mellett működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (EKH) akkori elnöke is aláírt – árnyékjelentéssel egészítettük ki, melyben konkrét esettanulmányokkal jeleztük, hogy a vegyes lakosságú területeken a hatóságok nem hajlandók magyarul levelezni, a közérdekű tájékoztatás is a legtöbb esetben román nyelvű, és sokhelyütt hiányzik a kétnyelvű feliratozás – magyarázta Szigeti Enikő. – Annak ellenére, hogy a jogi keret 2001 óta létezik, a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy még a magyar közéleti szereplők, intézményvezetők sem tesznek konkrét lépéseket az anyanyelvi jogaink érvényesítése érdekében, még ott sem, ahol a magyar lakosság aránya elsöprő többségű.” „Az RMDSZ sem alkalmazza a nyelvi jogokat”
Rámutatott: a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája – amelyet Románia 2008-ban írt alá – szavatolja, hogy a közösséggel kapcsolatban álló tisztviselők a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ha a hozzájuk fordulók ezt igénylik, továbbá gondoskodjanak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók szóbeli és írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, és választ is ezeken a nyelveken kapják meg. A 2001-ben elfogadott közigazgatási törvény kimondja: azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, az illető személyek – akár szóban, akár írásban – anyanyelvükön is a helyi közigazgatáshoz fordulhatnak.
Szigeti Enikő továbbá elmondta, nem ért egyet Markó Attila háromszéki képviselővel, aki legutóbbi sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, Maros megye az egyetlen az országban, ahol az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelye sérül. „Nagyon veszélyes ilyesmit kijelenteni, mivel ez úgy is értelmezhető, hogy a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében ilyen jellegű problémák nem merülnek fel. Nyilvánvaló, hogy ez nem így van. A CEMO által készített felmérések rámutatnak arra, hogy a magyar vezetésű intézményekben nem valamilyen felsőbb ellenállás működik, hanem az intézményvezetők maguk nem élnek a nyelvi jogokkal.
A legfeltűnőbb hiányosság a közérdekű tájékoztatás, amely minden állami – RMDSZ vezetésű és nemcsak – intézményben az állam nyelvén történik Kovászna, Hargita és Maros megyében egyaránt, azzal a különbséggel, hogy a magyar intézményvezetők aránya Kovászna és Hargita megyében jóval magasabb” – érvelt a CEMO-igazgató.
Diszkrimináció a Székelyföldön is
Példaként említette, hogy a jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet feljelentette a Maros megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel az intézmény homlokzatán csak románul szerepel az intézmény neve, az épületben kizárólag román nyelven teszik közzé a közérdekű információkat, és a tanfelügyelőség honlapja is egynyelvű.
A diszkriminációellenes tanács elmarasztalta a tanfelügyelőséget, megállapítva, hogy az állami intézmény hátrányos helyzetbe hozta a magyar nemzetiségűeket. „Sajnos hasonló módon működik a Hargita és Kovászna megyei tanfelügyelőség is, azzal a különbséggel, hogy ezeket az oktatási intézményeket magyar vezetők vezetik” – jegyezte meg Szigeti Enikő. „Hatékonyabb politikai fellépésre van szükség”
Kérdésünkre, hogy mi lett volna a szerepe az RMDSZ-nek a nyelvi jogok alkalmazása terén, Szigeti Enikő szerint semmiképp nem az, hogy saját árnyékjelentést készítsen a nyelvi charta érvényesülésének hiányosságairól. Amint arról beszámoltunk, Markó Attila a múlt héten jelentette be, hogy az RMDSZ égisze alatt működő Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetőjeként önálló felmérést készít a jogérvényesítésről. „A politikai szervezeteknek nem az a dolguk, hogy ezt az eszközt használják, főleg akkor, ha tagjai részt vesznek a hatalomgyakorlásban, önkormányzati szinttől egészen a törvényhozásig.
Felmerül a kérdés, hogy az RMDSZ készített-e felmérést valamennyi magyar vezetésű településen arról, hogy a nyelvi jogaink hogyan érvényesülnek. Tudomásunk szerint ez nem történt meg, és közben azt látjuk, hogy számos magyar többségű településen a hivatalnokok nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni egy magyar nyelvű beadványra, János bácsit pedig továbbra is hazaküldik, hogy kérvényét román nyelven fogalmazza meg, a közérdekű tájékoztatás pedig továbbra is román nyelvű” – mutatott rá a CEMO-igazgató.
Szigeti Enikő furcsállja, hogy Markó Attila, az RMDSZ képviselője a három évvel ezelőtt elkészült országos jelentést ma túl rózsaszínűnek találja, hiányosságokat keres egy olyan dokumentumban, melyet a szövetség politikusaként ő maga is aláírt. „Úgy gondolom, hogy hatékonynak álcázott nyilatkozatok helyett eredményes politikai és érdekvédelmi eszközöket kell bevetni annak érdekében, hogy az anyanyelvhasználattal kapcsolatos jogainkat érvényesíteni tudjuk” – jegyezte meg a Szigeti Enikő.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 20.
Diszkriminatívnak ítélt szatmári szentek
Városi tanácsi határozattal Szatmárnémeti védőszentjeivé választották csütörtökön Szent Konstantin és Ilona császárokat. A döntést némi vita előzte meg, Maskulik Csaba, a testület RMDSZ-frakciójának vezetője ugyanis kifogásokkal élt a Máramarosi és Szatmári Ortodox Püspökség javaslata alapján kidolgozott határozat-tervezet kapcsán.
Mint Maskulik Csaba kifejtette: a 215-ös helyi közigazgatási törvény nem ad felhatalmazást a városi önkormányzatoknak arra, hogy védőszentté nyilvánítsanak valakit. Érvelése szerint a határozat diszkriminatív is ugyanakkor, az alkotmány 29. cikkelye ugyanis kimondja: senkire sem erőltethető rá olyasmi, ami ellentmond meggyőződésének, hozzátéve, hogy a városban jelentős számban élnek katolikusok, akik az említett két szentet nem ünneplik, a szintén népes református közösségről nem is beszélve, akik egyáltalán nem ismernek el szenteket. Elmondta továbbá, hogy ha már városvédőkről van szó, talán nem ártott volna megfontolni annak lehetőségét, hogy olyat válasszanak, akinek köze is van a városhoz, rámutatva, hogy 2011-ben például boldoggá avatták Scheffler János vértanú püspököt, aki talán méltóbb lehetett volna a státusra.
Maskulik Csaba úgy vélte továbbá, hogy a védőszentté nyilvánítás bújtatott politikai fogás is egyben, a császárokhoz kötődő május 21-i ünnep ugyanis közvetlenül az általában nyár elején szervezett választások előtt van, így esélyt ad arra, hogy az ortodox ünnepen, némi támogatás fejében a jelöltek kampányoljanak. A tervezetet végül az RMDSZ-frakció ellenszavazatai mellett elfogadták.
A helyi védőszentek sorában nem a császárok az elsők, amint arról már beszámoltunk, nyár elején Szatmár megyének is lett védőszentje Keresztelő Szent János személyében. Erről a megyei önkormányzat vezetősége határozott.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
Városi tanácsi határozattal Szatmárnémeti védőszentjeivé választották csütörtökön Szent Konstantin és Ilona császárokat. A döntést némi vita előzte meg, Maskulik Csaba, a testület RMDSZ-frakciójának vezetője ugyanis kifogásokkal élt a Máramarosi és Szatmári Ortodox Püspökség javaslata alapján kidolgozott határozat-tervezet kapcsán.
Mint Maskulik Csaba kifejtette: a 215-ös helyi közigazgatási törvény nem ad felhatalmazást a városi önkormányzatoknak arra, hogy védőszentté nyilvánítsanak valakit. Érvelése szerint a határozat diszkriminatív is ugyanakkor, az alkotmány 29. cikkelye ugyanis kimondja: senkire sem erőltethető rá olyasmi, ami ellentmond meggyőződésének, hozzátéve, hogy a városban jelentős számban élnek katolikusok, akik az említett két szentet nem ünneplik, a szintén népes református közösségről nem is beszélve, akik egyáltalán nem ismernek el szenteket. Elmondta továbbá, hogy ha már városvédőkről van szó, talán nem ártott volna megfontolni annak lehetőségét, hogy olyat válasszanak, akinek köze is van a városhoz, rámutatva, hogy 2011-ben például boldoggá avatták Scheffler János vértanú püspököt, aki talán méltóbb lehetett volna a státusra.
Maskulik Csaba úgy vélte továbbá, hogy a védőszentté nyilvánítás bújtatott politikai fogás is egyben, a császárokhoz kötődő május 21-i ünnep ugyanis közvetlenül az általában nyár elején szervezett választások előtt van, így esélyt ad arra, hogy az ortodox ünnepen, némi támogatás fejében a jelöltek kampányoljanak. A tervezetet végül az RMDSZ-frakció ellenszavazatai mellett elfogadták.
A helyi védőszentek sorában nem a császárok az elsők, amint arról már beszámoltunk, nyár elején Szatmár megyének is lett védőszentje Keresztelő Szent János személyében. Erről a megyei önkormányzat vezetősége határozott.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 21.
A szabadság pillanata
Ha 1989 őszére gondolok, köd, sötét, hideg jelenik meg emlékezetemben. Rovom Bukarest utcáit, alig néhány lámpa ég, sötétek a kirakatok, és minden ködbe burkolózik. Ha 1989 őszére gondolok, a félelem jut eszembe, ahogy kezdett mindent elborítani. A rettegés, hogy ki előtt mit mondhatok, ki a besúgó, ki barát.
Álmomban bevittek, vallattak, már nem tudom, hogy bírtam-e, vagy mondtam, amit hallani akartak... Folyamatosan szorongtam. Egyre növekedett az érzés, hogy senkiben sem bízhatom, gyanakodva figyeltem a környezetemben élőket, ha nem féltem, féltettem őket. Európa közép-keleti részén megkezdődtek a változások, sorra omlottak össze a kommunista tákolmányállamok, de novemberben, december első felében még úgy tűnt, Románia ez alól is kivétel lesz. A dominó-effektus, meglátjátok, minket sem kerül el – mondogatták az optimisták. Á, dehogynem, itt még húsz év múlva is Ceauşescu uralkodik – legyintettünk mi, borúlátóbbak. Bukarestben bentlakásban éltem, a temesvári történésekről semmi nem jutott el hozzánk. Rádión a hivatalos propaganda szólt – Szabad Európát ki mert hallgatni? Vakációra érkeztem haza, a sötétből, ködből szabadulás némi mámorával. Sepsiszentgyörgyön az állomáson tudtam meg, Temesvár fellázadt, több napja lövik őket. Ekkor már értettem, miért könyörgött szinte sírva édesanyám, hogy igyekezzem hazafelé. Újabb napok. A Temesváron történteket már nyíltan osztottuk, bomlott a félelem fala, éledezni kezdett a remény. Volt, aki nem hitte, hogy továbbterjedhet a lázadás, Ceauşescu inkább letörli a föld színéről Temesvárt, de nem lesz folytatás, mondogatták többen. Recsegő-ropogó rádión próbáltuk követni a történéseket, az ismétlődő szívszorító segélykiáltások növelték dühünket, elszántságunkat. December 22-én reggel már tudtunk az előző esti bukaresti tüntetésről, az aznapra összehívott nagygyűlésről. Végre nekiláttam ablakot pucolni, karácsony közeledett. Barátaim jöttek fel. Itt is utcára vonulnak a gyárak, kint van a katonaság. Oda kellene menni. Aztán jött a hír a szomszédból, hogy leállt a nagygyűlés tévés közvetítése. Valami történt. Rohanni kezdtünk, én egy ócska ablakpucolós tréningben, egy magamra kapott kabátban. Már a félelem sem számított, a fegyveres katonákkal sem törődtünk. Szaladtunk a központ felé. Mámorító, soha nem felejthető érzés kerített hatalmába. Hogy igen, most megtörténik, vége lesz: nincs többé rettegés, sötét, köd. Eljön a szabadság! És eljött. Sok minden nem úgy alakult, ahogy akkor elképzeltük. Ma sincs bőség, gazdagság, a nyugati jólét még mindig elérhetetlen álom sokunk számára, de szabadok vagyunk. Gondolatainkat, érzéseinket senki nem ellenőrizheti, véleményünk szárnyalhat, és kinyílt a világ előttünk. Maradt a hideg és a sötét is sokszor – de a köd legalább felszállt. Szabadok vagyunk, és ez számunkra, akik megéltük ama ádáz, lélekölő kort, mindennél fontosabb!
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha 1989 őszére gondolok, köd, sötét, hideg jelenik meg emlékezetemben. Rovom Bukarest utcáit, alig néhány lámpa ég, sötétek a kirakatok, és minden ködbe burkolózik. Ha 1989 őszére gondolok, a félelem jut eszembe, ahogy kezdett mindent elborítani. A rettegés, hogy ki előtt mit mondhatok, ki a besúgó, ki barát.
Álmomban bevittek, vallattak, már nem tudom, hogy bírtam-e, vagy mondtam, amit hallani akartak... Folyamatosan szorongtam. Egyre növekedett az érzés, hogy senkiben sem bízhatom, gyanakodva figyeltem a környezetemben élőket, ha nem féltem, féltettem őket. Európa közép-keleti részén megkezdődtek a változások, sorra omlottak össze a kommunista tákolmányállamok, de novemberben, december első felében még úgy tűnt, Románia ez alól is kivétel lesz. A dominó-effektus, meglátjátok, minket sem kerül el – mondogatták az optimisták. Á, dehogynem, itt még húsz év múlva is Ceauşescu uralkodik – legyintettünk mi, borúlátóbbak. Bukarestben bentlakásban éltem, a temesvári történésekről semmi nem jutott el hozzánk. Rádión a hivatalos propaganda szólt – Szabad Európát ki mert hallgatni? Vakációra érkeztem haza, a sötétből, ködből szabadulás némi mámorával. Sepsiszentgyörgyön az állomáson tudtam meg, Temesvár fellázadt, több napja lövik őket. Ekkor már értettem, miért könyörgött szinte sírva édesanyám, hogy igyekezzem hazafelé. Újabb napok. A Temesváron történteket már nyíltan osztottuk, bomlott a félelem fala, éledezni kezdett a remény. Volt, aki nem hitte, hogy továbbterjedhet a lázadás, Ceauşescu inkább letörli a föld színéről Temesvárt, de nem lesz folytatás, mondogatták többen. Recsegő-ropogó rádión próbáltuk követni a történéseket, az ismétlődő szívszorító segélykiáltások növelték dühünket, elszántságunkat. December 22-én reggel már tudtunk az előző esti bukaresti tüntetésről, az aznapra összehívott nagygyűlésről. Végre nekiláttam ablakot pucolni, karácsony közeledett. Barátaim jöttek fel. Itt is utcára vonulnak a gyárak, kint van a katonaság. Oda kellene menni. Aztán jött a hír a szomszédból, hogy leállt a nagygyűlés tévés közvetítése. Valami történt. Rohanni kezdtünk, én egy ócska ablakpucolós tréningben, egy magamra kapott kabátban. Már a félelem sem számított, a fegyveres katonákkal sem törődtünk. Szaladtunk a központ felé. Mámorító, soha nem felejthető érzés kerített hatalmába. Hogy igen, most megtörténik, vége lesz: nincs többé rettegés, sötét, köd. Eljön a szabadság! És eljött. Sok minden nem úgy alakult, ahogy akkor elképzeltük. Ma sincs bőség, gazdagság, a nyugati jólét még mindig elérhetetlen álom sokunk számára, de szabadok vagyunk. Gondolatainkat, érzéseinket senki nem ellenőrizheti, véleményünk szárnyalhat, és kinyílt a világ előttünk. Maradt a hideg és a sötét is sokszor – de a köd legalább felszállt. Szabadok vagyunk, és ez számunkra, akik megéltük ama ádáz, lélekölő kort, mindennél fontosabb!
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 21.
Die Welt: forrong a romániai magyarság
A romániai Erdélyben a magyarság figyelemfelkeltő tettekkel is küzd területi autonómiájáért. A kormány közigazgatási reform formájában számolná fel az érintett megyéket.
Rézvörösen csillog a még épülő ortodox templom teteje a túlnyomóan magyarok lakta, de Romániában található Sepsiszentgyörgy egyik új lakótelepén. Az új lakótelephez tartozik az ugyancsak új kaszárnya is: a román állam Erdélyben, a magyarok lakta területeken megerősíti a csendőrséget. A helyi politikus szerint a fordulat óta ez az egyetlen állami „beruházás” ezen elszegényedett vidéken. „Így kapjuk vissza az adónkat” – zúgolódik Tamás Sándor, a Sepsiszentgyörgy székhelyű Kovászna megye tanácsának elnöke. És sorolni kezdi: az állam a megye adóbevételéből 90 százalékot szakít le. 2007 óta hatályos törvény értelmében a nagyvállalkozók az adójukat egyenesen Bukarestnek fizetik, így a megye hatalmas bevételtől esik el. „Ez a 14 vállalkozás az itteni gazdasági teljesítmény 25 százalékát jelenti”– mondja Tamás. Természetesen, végül az állam valamit visszaad. „De csak 78 százalékot, és azt is többnyire olyan formában, mint az új csendőrlaktanya.” A mindennapokban viszont a csendőrségnek semmi valós feladata nincs, egyetlen célt szolgál: gondoskodik az ország nyugalmáról. És most az ország ama vidéke, amelyet az erdélyi magyarok és németek Székelyföldnek neveznek, nyugtalanná lesz. A székelyek magyarul beszélnek, de saját, ősi kultúrájuk van, szívesen nevezik magukat a magyarok előhadának azon a területen. A székelyek hun eredetűeknek tartják magukat (habár lehet, hogy ez nem így van). A magyar királyság a 13. században telepítette őket fegyveres földművesekként a Kárpát-kanyarba, a határ védelmére. Ezért széles hatáskörű kiváltságokat kaptak. E szabadságért, az önrendelkezés jogáért fogukat összeszorítva harcoltak évszázadokon keresztül az egymást váltó magyar, török, osztrák és román fennhatóságok ellen.
Románia fel akarja számolni a székely megyéket
Románia közigazgatási területi reform formájában számolná fel a történelmi székely megyéket. Tiltakozása jeléül nemrégiben több mint 100 000 székely 53 km hosszú élőláncot alakított. Területi autonómiát követelt a három, egymással határos, többségben általuk lakott megye számára. Körülbelül 700 000 magyar ajkú ember él éppenséggel Románia földrajzi középpontjában. Székelyföld autonómiája az egyetlen téma, amelyet a politikailag reménytelenül bal- és jobboldalra polarizálódott Magyar(anya)országban majd minden párt támogat. És az ugyancsak szétveszekedett Romániában, párthatárokon túlmenően, ezt messzemenően elutasítják. A három székely megyében már 200 000 aláírást gyűjtöttek a közigazgatási újrafelosztásra vonatkozó népszavazás kiírására. December 8-án tartaná Kovászna és Hargita megye a népszavazást. A romániai központi hatalom allergiásan reagált erre: Tamás területi politikus szerint a harmadik székely megyében, Maros megyében – átlátszó ürüggyel (hamis fejléc az űrlapokon) – már eleve érvénytelennek minősítették az aláírásgyűjtést. „Most arra várunk, hogy az állam a népszavazást leállítja Kovászna és Hargita megyében is” – nyilatkozta. De erre a székely politikusok már felkészültek az illő válasszal, ám nem mondta meg, milyennel. „Félreértve fenyegetésnek fogható fel.”
Ez egy történelmileg robbanékony vidék. Már az első világháború után Székelyföldet – és az egész, sokkal nagyobb Erdélyt – leszakították Magyarországról, és Romániának ítélték oda. Majd 1940-ben, a második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt és Székelyföldet Hitler újból visszaadta Magyarországnak, 1944-ig, amikor megjelent a Vörös Hadsereg.
Erőszak a magyar kisebbséggel szemben
A keleti tömb összeomlása után hajszálon múlott, hogy az első háború nem Jugoszláviában, hanem a Balkánon, 1990-ben Erdélyben robbanjon ki. Marosvásárhelyen a magyar kisebbséggel szemben pogromszerű, nyilvánvalóan az államvédelmiek által provokált zavargásokra került sor. A „magyar veszély” ördögét festve a falra, tulajdonképpen a hitelét vesztett titkosszolgálat fordulat utáni jelenléte jogosultságát próbálták bizonyítani. Ez nagyobb összecsapássá alakulhatott volna. Védekezésre kész székelyek százai indultak volna útra a marosvásárhelyi magyaroknak segíteni, már a román hadsereg is kivonult, hogy leállítsa őket. Egy férfi, Kincses Előd, a valamikori marosvásárhelyi szószóló hazatérítette a székelyeket, elhárítva ezzel a nagyobb bajt. A kiindulási helyzethez képest az elmúlt húsz év nem hozott jelentős javulást. A magyar párt, az RMDSZ többször játszotta a bukaresti kormányalakításkor a mérleg nyelvének szerepét, így átfogó kisebbségi jogokat érhettek el. Létezik anyanyelvi óvoda, elemi iskola, gimnázium, sőt, Kolozsvárt egy (magán)egyetem. Eközben Románia aláírt minden lehetséges, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló nemzetközi megállapodást.
Félelem mindkét oldalon
De ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ott egy komorabb hang is: a helyi, Kovászna megyei vezetés kimutatása szerint a 70 százalékos többségben magyarlakta vidéken „a bírók 98, az ügyészek 95 százaléka” román nemzetiségű. Mindenekelőtt, mondja Tamás, a megyében az „állami ellenőrző szervek” – rendőrség, csendőrség, adóhatóság, titkosszolgálat, államügyészek, bírók – 90 százaléka román nemzetiségű. Ezen a vidéken minden negyedik román ezekben a hatóságokban dolgozik. Ez nem véletlen, az állam akarja így.
Hogy jobban megértsük, mekkora a félelem mindkét – román és magyar – oldalon, ahhoz tudni kell, amikor uralmon volt, mindkét fél gyakran próbálkozott a történelmileg multikulturális Erdély nemzetállami térséggé alakításával. Az 1940–1944 közötti magyar uralmat Észak-Erdélyben az ottani románok tragédiaként élték meg (a zsidókról nem is szólva), és fordítva, az 1940–1944 közötti román uralom tragédiát jelentett a Dél-Erdélyben élő magyarok számára. A Ceauşescu-rendszer folytatta ezt a hagyományt a kommunista időkben, célzott gyarmatosítással próbálta a demográfiai viszonyokat megváltoztatni.
Nos, a magyarok félnek, hogy ehhez hasonló fog történni ismét. A félelem kezdetét az EU egyik találmánya jelentette: a „fejlesztési régiók”, azaz csupán statisztikai szempontok végett megjelölt vidékek létrehozása, amelyek semmilyen tényleges közigazgatási jogkört nem kapnak, de amelyekbe fejlesztési pénzek áramolhatnak. Miután Románia belépett az EU-ba, Bukarest ezeket az „absztrakt fejlesztési régiókat” a történelmi tartományokat és a kisebbségi területeket is figyelmen kívül hagyva rajzolta meg. Az RMDSZ részvétele nélkül alakult jelenlegi kormány is e „szuperrégiókat” akarja tényleges közigazgatási egységekké alakítani – nyilatkozta Farcádi Botond, a helyi Háromszék főszerkesztője.
A történelmi határok tűnnek a legjobb megoldásnak
A reform egyik szószólója Klaus Johannis, maga is kisebbségi politikus, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum vezetője, aki az országos színtéren is jelen van, a kormányban részt vevő liberális párt alelnöke. Johannis elengedhetetlennek tartja a regionális reformot, „mert a jelenlegi 41 megye túl kicsi ahhoz, hogy tényleges gazdaságfejlesztés történjen”. A magyar vidékek egy nagyobb közigazgatási egységgé való összevonását egyáltalán nem tartja kívánatosnak: „A katalóniai fejlesztéshez hasonlítana, és az nem jó.” A Német Demokrata Fórumban viszont sokan nem így látják. A tagság körében jelentős személyiségek a reformot inkább Románia történelmi régiói határainak vonulatában látják. „Johannis alapjában nem a Német Demokrata Fórum, hanem a liberális párt álláspontját képviseli” – mondja az egyik ottani tisztségviselő.
Sok román értelmiségi a történelmi határokat tartja jobb megoldásnak. Sabin Gherman újságíró közigazgatásilag összefüggő Erdélyt kíván. De a tiszta román megyék is tiltakozásuknak adtak hangot. Dobrudzsa a Fekete-tenger mentén a bolgár határig szeretné saját történelmi határait megtartani. Csakhogy a jelenlegi, még nem végleges tervek szerint olyan közigazgatási területek alakulnának ki, amelyekben nem létezne többé magyar többség, s nem lenne semmilyen önrendelkezés. Ez viszont, véli Tamás, sértené a Románia által is aláírt, az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló megállapodását. Ezeket a romániai jogszabályokba is átvették, tehát a kisebbségi közigazgatási területek határainak demográfiai szempontból hátrányos megváltoztatását a törvény is tiltaná. Egy másik törvény pedig a módosítást célzó tervekre regionális népszavazást ír elő.
Hosszú az út a megújulásig
Egyébként is a tényleges reformhoz hosszú és nehézkes út vezet. Ugyanis a román alkotmány nem ismeri a „régió” (közigazgatási terület) kifejezést, így az alkotmányt meg kell változtatni, ehhez viszont népszavazás szükséges. De Romániában a népszavazások az alacsony részvétel miatt kudarcra ítéltettek. Egy új törvény az eddigi 50 százalékos minimális részvételi küszöb helyett csak 30 százalékot ír elő. A részvétel különben azért is ennyire alacsony, mert a fordulat után románok milliói hagyták el az országot, és ők nem vesznek részt a szavazáson. A 30 százalékos részvételi küszöböt viszont megtámadták az alkotmánybíróságon, amelynek salamoni ítélete így foglalható össze: a törvény jó, de csak egyévnyi késedelemmel léphet hatályba. Így múlik el hát még egy kis idő. De az világos: a területi-közigazgatási átszervezés miatti aggodalom nyomán a székelység autonómiakövetelése – melyet már a fordulat óta hangoztat – újabb lendületet kapott, és a románok a közigazgatási reformot valóban erőszakolni fogják. Erdélyben mindkét oldal összecsapásra készül.
KEREKES MÁRIA fordítása
(Megjelent a Die Welt országos német napilap 2013. november 14-i számában)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A romániai Erdélyben a magyarság figyelemfelkeltő tettekkel is küzd területi autonómiájáért. A kormány közigazgatási reform formájában számolná fel az érintett megyéket.
Rézvörösen csillog a még épülő ortodox templom teteje a túlnyomóan magyarok lakta, de Romániában található Sepsiszentgyörgy egyik új lakótelepén. Az új lakótelephez tartozik az ugyancsak új kaszárnya is: a román állam Erdélyben, a magyarok lakta területeken megerősíti a csendőrséget. A helyi politikus szerint a fordulat óta ez az egyetlen állami „beruházás” ezen elszegényedett vidéken. „Így kapjuk vissza az adónkat” – zúgolódik Tamás Sándor, a Sepsiszentgyörgy székhelyű Kovászna megye tanácsának elnöke. És sorolni kezdi: az állam a megye adóbevételéből 90 százalékot szakít le. 2007 óta hatályos törvény értelmében a nagyvállalkozók az adójukat egyenesen Bukarestnek fizetik, így a megye hatalmas bevételtől esik el. „Ez a 14 vállalkozás az itteni gazdasági teljesítmény 25 százalékát jelenti”– mondja Tamás. Természetesen, végül az állam valamit visszaad. „De csak 78 százalékot, és azt is többnyire olyan formában, mint az új csendőrlaktanya.” A mindennapokban viszont a csendőrségnek semmi valós feladata nincs, egyetlen célt szolgál: gondoskodik az ország nyugalmáról. És most az ország ama vidéke, amelyet az erdélyi magyarok és németek Székelyföldnek neveznek, nyugtalanná lesz. A székelyek magyarul beszélnek, de saját, ősi kultúrájuk van, szívesen nevezik magukat a magyarok előhadának azon a területen. A székelyek hun eredetűeknek tartják magukat (habár lehet, hogy ez nem így van). A magyar királyság a 13. században telepítette őket fegyveres földművesekként a Kárpát-kanyarba, a határ védelmére. Ezért széles hatáskörű kiváltságokat kaptak. E szabadságért, az önrendelkezés jogáért fogukat összeszorítva harcoltak évszázadokon keresztül az egymást váltó magyar, török, osztrák és román fennhatóságok ellen.
Románia fel akarja számolni a székely megyéket
Románia közigazgatási területi reform formájában számolná fel a történelmi székely megyéket. Tiltakozása jeléül nemrégiben több mint 100 000 székely 53 km hosszú élőláncot alakított. Területi autonómiát követelt a három, egymással határos, többségben általuk lakott megye számára. Körülbelül 700 000 magyar ajkú ember él éppenséggel Románia földrajzi középpontjában. Székelyföld autonómiája az egyetlen téma, amelyet a politikailag reménytelenül bal- és jobboldalra polarizálódott Magyar(anya)országban majd minden párt támogat. És az ugyancsak szétveszekedett Romániában, párthatárokon túlmenően, ezt messzemenően elutasítják. A három székely megyében már 200 000 aláírást gyűjtöttek a közigazgatási újrafelosztásra vonatkozó népszavazás kiírására. December 8-án tartaná Kovászna és Hargita megye a népszavazást. A romániai központi hatalom allergiásan reagált erre: Tamás területi politikus szerint a harmadik székely megyében, Maros megyében – átlátszó ürüggyel (hamis fejléc az űrlapokon) – már eleve érvénytelennek minősítették az aláírásgyűjtést. „Most arra várunk, hogy az állam a népszavazást leállítja Kovászna és Hargita megyében is” – nyilatkozta. De erre a székely politikusok már felkészültek az illő válasszal, ám nem mondta meg, milyennel. „Félreértve fenyegetésnek fogható fel.”
Ez egy történelmileg robbanékony vidék. Már az első világháború után Székelyföldet – és az egész, sokkal nagyobb Erdélyt – leszakították Magyarországról, és Romániának ítélték oda. Majd 1940-ben, a második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt és Székelyföldet Hitler újból visszaadta Magyarországnak, 1944-ig, amikor megjelent a Vörös Hadsereg.
Erőszak a magyar kisebbséggel szemben
A keleti tömb összeomlása után hajszálon múlott, hogy az első háború nem Jugoszláviában, hanem a Balkánon, 1990-ben Erdélyben robbanjon ki. Marosvásárhelyen a magyar kisebbséggel szemben pogromszerű, nyilvánvalóan az államvédelmiek által provokált zavargásokra került sor. A „magyar veszély” ördögét festve a falra, tulajdonképpen a hitelét vesztett titkosszolgálat fordulat utáni jelenléte jogosultságát próbálták bizonyítani. Ez nagyobb összecsapássá alakulhatott volna. Védekezésre kész székelyek százai indultak volna útra a marosvásárhelyi magyaroknak segíteni, már a román hadsereg is kivonult, hogy leállítsa őket. Egy férfi, Kincses Előd, a valamikori marosvásárhelyi szószóló hazatérítette a székelyeket, elhárítva ezzel a nagyobb bajt. A kiindulási helyzethez képest az elmúlt húsz év nem hozott jelentős javulást. A magyar párt, az RMDSZ többször játszotta a bukaresti kormányalakításkor a mérleg nyelvének szerepét, így átfogó kisebbségi jogokat érhettek el. Létezik anyanyelvi óvoda, elemi iskola, gimnázium, sőt, Kolozsvárt egy (magán)egyetem. Eközben Románia aláírt minden lehetséges, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló nemzetközi megállapodást.
Félelem mindkét oldalon
De ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ott egy komorabb hang is: a helyi, Kovászna megyei vezetés kimutatása szerint a 70 százalékos többségben magyarlakta vidéken „a bírók 98, az ügyészek 95 százaléka” román nemzetiségű. Mindenekelőtt, mondja Tamás, a megyében az „állami ellenőrző szervek” – rendőrség, csendőrség, adóhatóság, titkosszolgálat, államügyészek, bírók – 90 százaléka román nemzetiségű. Ezen a vidéken minden negyedik román ezekben a hatóságokban dolgozik. Ez nem véletlen, az állam akarja így.
Hogy jobban megértsük, mekkora a félelem mindkét – román és magyar – oldalon, ahhoz tudni kell, amikor uralmon volt, mindkét fél gyakran próbálkozott a történelmileg multikulturális Erdély nemzetállami térséggé alakításával. Az 1940–1944 közötti magyar uralmat Észak-Erdélyben az ottani románok tragédiaként élték meg (a zsidókról nem is szólva), és fordítva, az 1940–1944 közötti román uralom tragédiát jelentett a Dél-Erdélyben élő magyarok számára. A Ceauşescu-rendszer folytatta ezt a hagyományt a kommunista időkben, célzott gyarmatosítással próbálta a demográfiai viszonyokat megváltoztatni.
Nos, a magyarok félnek, hogy ehhez hasonló fog történni ismét. A félelem kezdetét az EU egyik találmánya jelentette: a „fejlesztési régiók”, azaz csupán statisztikai szempontok végett megjelölt vidékek létrehozása, amelyek semmilyen tényleges közigazgatási jogkört nem kapnak, de amelyekbe fejlesztési pénzek áramolhatnak. Miután Románia belépett az EU-ba, Bukarest ezeket az „absztrakt fejlesztési régiókat” a történelmi tartományokat és a kisebbségi területeket is figyelmen kívül hagyva rajzolta meg. Az RMDSZ részvétele nélkül alakult jelenlegi kormány is e „szuperrégiókat” akarja tényleges közigazgatási egységekké alakítani – nyilatkozta Farcádi Botond, a helyi Háromszék főszerkesztője.
A történelmi határok tűnnek a legjobb megoldásnak
A reform egyik szószólója Klaus Johannis, maga is kisebbségi politikus, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum vezetője, aki az országos színtéren is jelen van, a kormányban részt vevő liberális párt alelnöke. Johannis elengedhetetlennek tartja a regionális reformot, „mert a jelenlegi 41 megye túl kicsi ahhoz, hogy tényleges gazdaságfejlesztés történjen”. A magyar vidékek egy nagyobb közigazgatási egységgé való összevonását egyáltalán nem tartja kívánatosnak: „A katalóniai fejlesztéshez hasonlítana, és az nem jó.” A Német Demokrata Fórumban viszont sokan nem így látják. A tagság körében jelentős személyiségek a reformot inkább Románia történelmi régiói határainak vonulatában látják. „Johannis alapjában nem a Német Demokrata Fórum, hanem a liberális párt álláspontját képviseli” – mondja az egyik ottani tisztségviselő.
Sok román értelmiségi a történelmi határokat tartja jobb megoldásnak. Sabin Gherman újságíró közigazgatásilag összefüggő Erdélyt kíván. De a tiszta román megyék is tiltakozásuknak adtak hangot. Dobrudzsa a Fekete-tenger mentén a bolgár határig szeretné saját történelmi határait megtartani. Csakhogy a jelenlegi, még nem végleges tervek szerint olyan közigazgatási területek alakulnának ki, amelyekben nem létezne többé magyar többség, s nem lenne semmilyen önrendelkezés. Ez viszont, véli Tamás, sértené a Románia által is aláírt, az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló megállapodását. Ezeket a romániai jogszabályokba is átvették, tehát a kisebbségi közigazgatási területek határainak demográfiai szempontból hátrányos megváltoztatását a törvény is tiltaná. Egy másik törvény pedig a módosítást célzó tervekre regionális népszavazást ír elő.
Hosszú az út a megújulásig
Egyébként is a tényleges reformhoz hosszú és nehézkes út vezet. Ugyanis a román alkotmány nem ismeri a „régió” (közigazgatási terület) kifejezést, így az alkotmányt meg kell változtatni, ehhez viszont népszavazás szükséges. De Romániában a népszavazások az alacsony részvétel miatt kudarcra ítéltettek. Egy új törvény az eddigi 50 százalékos minimális részvételi küszöb helyett csak 30 százalékot ír elő. A részvétel különben azért is ennyire alacsony, mert a fordulat után románok milliói hagyták el az országot, és ők nem vesznek részt a szavazáson. A 30 százalékos részvételi küszöböt viszont megtámadták az alkotmánybíróságon, amelynek salamoni ítélete így foglalható össze: a törvény jó, de csak egyévnyi késedelemmel léphet hatályba. Így múlik el hát még egy kis idő. De az világos: a területi-közigazgatási átszervezés miatti aggodalom nyomán a székelység autonómiakövetelése – melyet már a fordulat óta hangoztat – újabb lendületet kapott, és a románok a közigazgatási reformot valóban erőszakolni fogják. Erdélyben mindkét oldal összecsapásra készül.
KEREKES MÁRIA fordítása
(Megjelent a Die Welt országos német napilap 2013. november 14-i számában)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 21.
Bővülő kulturális kínálat
Folyamatosan bővül és jövőre még szerteágazóbb lesz a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központjának programkínálata, az elmúló évről és 2014 első negyedévi rendezvényeiről Lakatos Mihály intézményvezető számolt be.
A magyar nemzet történelme az egyik legfontosabb sorozata a kulturális központnak, tavaly négy, idén három előadást tartottak a különböző korokat legjobban ismerő történészek Székelyföld-szerte, a soron következő történelmi fordulópont az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, ennek bemutatására februárban kerül sor, és ugyancsak 2014 témája az 1914-ben kitört első világháború. A különböző rendezvények tételes felsorolása hosszadalmas lenne, csupán számadatokat említve: idén összesen 31 irodalmi jellegű programot szervezett a kulturális központ, hét képzőművészetit, emellett filmvetítés, élsportolók előadása színesítette kínálatukat. Idén először bekapcsolódtak a Szent György Napokba a csángó délutánnal, a sikeresnek bizonyult kezdeményezést folytatják. Ugyancsak először szervezett ünnepi műsort október 23-a tiszteletére a sepsiszentgyörgyi iroda, ennek is folytatása lesz, de jövőben már március 15-re is készülnek önálló rendezvénnyel. Október 23-hoz kapcsolódik a focibajnokság – ugyancsak a folytatás szándékával. Az idei újdonságokhoz tartozik még – de már jövő évi „eredménnyel” – a madéfalvi siculicidium témával meghirdetett képzőművészeti pályázatuk, ennek folytatásaként jövőben Gábor Áron-témájú irodalmi pályázatot írnak ki. És egyáltalán nem utolsósorban egy román nyelvű könyv kiadásának társfinanszírozása zárja az idei esztendő újdonságainak sorát, Hamvas Béla A bor filozófiája című művét a sepsiszentgyörgyi Hubbes László fordította le. Azonban nemcsak bővült a kulturális központ kínálata, hanem egy beígért rendezvénnyel szegényebb is lett:pénzügyi okok miatt nem tudták idén megszervezni a magyarországi borvidékeket bemutató sorozat második kiadását, Lakatos Mihály azonban reméli, a Tokaj-napokra 2014-ben sor kerül. Jövő év első negyedében a már bejáratott sorozatok mellett a Magyar Kultúra Napján szervez műsort a kulturális központ, az erdélyi magyar irodalom két meghatározó személyiségét, Szilágyi Istvánt és Király Lászlót hívták el Sepsiszentgyörgyre. Különlegesnek ígérkezik még a marosvásárhelyi Fekete Zsolt fotós kiállítása, aki ugyanazt ugyanolyan szögből fényképezte le, mint másfél évszázada Orbán Balázs, az egykori és mai felvételek párhuzamos bemutatásának a Lábas Ház ad otthont.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Folyamatosan bővül és jövőre még szerteágazóbb lesz a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központjának programkínálata, az elmúló évről és 2014 első negyedévi rendezvényeiről Lakatos Mihály intézményvezető számolt be.
A magyar nemzet történelme az egyik legfontosabb sorozata a kulturális központnak, tavaly négy, idén három előadást tartottak a különböző korokat legjobban ismerő történészek Székelyföld-szerte, a soron következő történelmi fordulópont az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, ennek bemutatására februárban kerül sor, és ugyancsak 2014 témája az 1914-ben kitört első világháború. A különböző rendezvények tételes felsorolása hosszadalmas lenne, csupán számadatokat említve: idén összesen 31 irodalmi jellegű programot szervezett a kulturális központ, hét képzőművészetit, emellett filmvetítés, élsportolók előadása színesítette kínálatukat. Idén először bekapcsolódtak a Szent György Napokba a csángó délutánnal, a sikeresnek bizonyult kezdeményezést folytatják. Ugyancsak először szervezett ünnepi műsort október 23-a tiszteletére a sepsiszentgyörgyi iroda, ennek is folytatása lesz, de jövőben már március 15-re is készülnek önálló rendezvénnyel. Október 23-hoz kapcsolódik a focibajnokság – ugyancsak a folytatás szándékával. Az idei újdonságokhoz tartozik még – de már jövő évi „eredménnyel” – a madéfalvi siculicidium témával meghirdetett képzőművészeti pályázatuk, ennek folytatásaként jövőben Gábor Áron-témájú irodalmi pályázatot írnak ki. És egyáltalán nem utolsósorban egy román nyelvű könyv kiadásának társfinanszírozása zárja az idei esztendő újdonságainak sorát, Hamvas Béla A bor filozófiája című művét a sepsiszentgyörgyi Hubbes László fordította le. Azonban nemcsak bővült a kulturális központ kínálata, hanem egy beígért rendezvénnyel szegényebb is lett:pénzügyi okok miatt nem tudták idén megszervezni a magyarországi borvidékeket bemutató sorozat második kiadását, Lakatos Mihály azonban reméli, a Tokaj-napokra 2014-ben sor kerül. Jövő év első negyedében a már bejáratott sorozatok mellett a Magyar Kultúra Napján szervez műsort a kulturális központ, az erdélyi magyar irodalom két meghatározó személyiségét, Szilágyi Istvánt és Király Lászlót hívták el Sepsiszentgyörgyre. Különlegesnek ígérkezik még a marosvásárhelyi Fekete Zsolt fotós kiállítása, aki ugyanazt ugyanolyan szögből fényképezte le, mint másfél évszázada Orbán Balázs, az egykori és mai felvételek párhuzamos bemutatásának a Lábas Ház ad otthont.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 21.
Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 21.
Farkas György megszünteti a diktatúrát
Képes-e politikai szempontból objektív lapot grundolni az, aki a kényes kérdésre azt válaszolja: ez politikai téma, ne menjünk bele? Kiderül.
Tehetetlenségükben felálltak, és tiltakozásul kivonultak az ellenzéki tanácsosok, amikor a polgármesteri hivatal által indítani kívánt napilap kérdése került sorra a csütörtöki tanácsülésen. A teremben többségi RMDSZ-es képviselők viszont maradtak, és egyöntetűen megszavazták, kész üzleti terv nélkül, a napilap létrehozásáról szóló határozattervezetet. Az ülés után Farkas György városmenedzsert, az induló médiaorgánum ügyvezetőjét kérdeztük.
Udvarhelyen több sajtóorgánum is működik, többféle felületen. Mivel indokolja, hogy a polgármesteri hivatal az adófizetők pénzén saját napilapot szándékozik működtetni?
A környékbeli polgármesterek találkozóin több alkalommal is megfogalmazódott az az ötlet, hogy jó lenne létrehozni egy helyi lapot, ami az udvarhelyszékieké. Amikor az idei év (2013) költségvetését tárgyalták, akkor már Székelyudvarhely önkormányzata ennek a költségét előtervezte.
Most október elején volt egy újabb polgármester találkozó, amikor a Hargita Népe helyzetéről is beszéltek, és akkor elhangzott, hogy jó lenne egy napilapot elindítani, hármas pillérrel: Székelyudvarhely önkormányzata, a Megyei Önkormányzat és az udvarhelyszéki vidéki önkormányzatok partnerségében. Mi az első lépést megtettük, jövő év folyamán a részletek fognak tisztázódni.
Az rendben van, hogy megfogalmazódott a napilap szükségessége, de mi volt, vagy mik voltak azok az okok, ami vagy amelyek miatt megfogalmazódott?
A fórumokon nem voltam jelen, viszont az az információ, ami eljutott hozzám az, hogy tulajdonképpen az objektív média nincs jelen Udvarhelyen, Udvarhelyszéken.
Valamilyen szinten mindegyik egy politikailag érdekelt személyhez, vagy valamelyik pártnak az alapítványához tartozik, esetleg valamelyik politikai tömörülésnek a közeli története. Ezért döntöttek így, hogy akkor ez egy önkormányzatai lap lesz, ami objektíven tudja tájékoztatni az embereket az udvarhelyszéki fejleményekről.
Konkrét példa az objektivitás szükséglete kapcsán: az adó emelésével kapcsolatban, nem jut el az adófizetőkhöz, hogy az ingatlanadók emelkedése összességében nem fogja meghaladni a havi 1 lejt családtagonként és ennek is közel fele inflációkövetés.
Mitől lesz ez a lap objektív? Ki dönti el, hogy milyen irányelvek mentén működjön, milyen szűrőn megy át, hogy valóban objektív lap legyen?
Ebben a határozatban az szerepel, hogy a tanács felhatalmazza a polgármestert az apparátusán keresztül, hogy készítsen ennek az újonnan létrehozandó cégnek egy üzleti tervet is. Ebben az üzleti tervben ezek a pontok is le lesznek szögezve valamilyen szinten.
Kezdve attól, hogy milyen példányszámban jelenik meg, egészen odáig, hogy a jelen piaci helyzetben ez hogyan tud majd működni. Nem hiszem, hogy attól kellene tartani, hogy a polgármester vagy a tanács meg fogja mondani, hogy most ez vagy az jelenjen meg. Lesz egy főszerkesztő, lesz egy csapat, aki az információt fogja szolgálni és ügyelni, a realitás talaján maradva.
A kérdés továbbra is érvényes: mitől lesz objektív a lap?
Szerintem pont ez a garancia, hogy önkormányzati kézben van, mert ha politikai kézben volna, vagy valamelyik párt alapítványa, egyesülete működtetné, akkor sokkal nehezebben lehetne kézben tartani.
Ha megnézzük, akkor Udvarhelyszéken nem csak RMDSZ-es önkormányzatok vannak. Én azt mondom, hogy azt fogjuk tudni garantálni, hogy egy objektív lapot hozunk létre, ami a mindenkori önkormányzatok tulajdonába fog tartozni politikai színezettől függetlenül, és a mindenkori önkormányzatokat a szavazók választják meg.
De így mindig az éppen hatalmon levő többségi önkormányzati képviselők lelkiismeretére van bízva az objektivitás, és azt most is láthatjuk, hogy miként szavazódnak meg a napirendi pontok.
Ez politikai téma, ne menjünk bele. A hatalmon lévők felhatalmazást kapnak, hogy végezzék a dolgukat. Innen kezdve a lakosságnak joga van tudni, hogy mi történik, a hatalmon lévőnek meg kötelessége pontosan tájékoztatni a lakosságot.
A polgármester és apparátusa által kidolgozott üzleti tervet és működési irányelveket kinek kell elfogadnia? Napirendi pontként szavazza majd meg az önkormányzat?
Szerintem ez egyeztetve lesz a többi vidéki polgármesterrel, és annak függvényében fogják ezt életbe léptetni.
Jakab Attila, EMNP-és tanácsos a szerdai sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy egy demokratikus berendezésű államban a média ötödik hatalmi ágként van jelen. Szerinte azzal, hogy Bunta Levente polgármester ezt is az irányítása alá akarja vonni, egyfajta udvarhelyi diktatúrát hoz létre.
Én azt mondanám, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt vagy a Magyar Polgári Párt uralták vagy uralják jelenleg a diktatúrát, és nekik ezzel van problémájuk. Én azt mondom, ha megnézzük a jelenlegi napilapokat, akkor az egymagában diktatúrát jelent.
Egy másik lap megjelenése pont a diktatúrának a megszüntetését fogja szolgálni. Ha viszont a Polgári Párt is a választás szabadságáról beszél, akkor innentől kezdve a választás szabadságát is megteremtjük úgy, hogy nem szélesítjük, hanem színesítjük a napilapok palettáját.
Az új napilap mennyire hivatott a kezdetben Dolgainknak nevezett, most Székelyudvarhely címen terjesztett havilapot kiváltani, fejleszteni?
Nem, a kettőt nem kell összekeverni, mert az tulajdonképpen a Polgármesteri Hivatalnak mint végrehajtó szervnek a tájékoztató kiadványa. A napilap a jelenlegi állás szerint a helyi önkormányzat tulajdona, de az elhangzottak alapján jövő évtől fognak csatlakozni a környékbeli önkormányzatok és a megyei tanács is ígéretet tett, hogy támogatja ennek a napilapnak a működését.
Többször szóba került ez a bizonyos 300 000 lej, ami az Udvarhelyi Média Kft. induló tőkéje és a most elfogadott adók és illetékek emeléséből befolyó összeg is 300 000 lej. Van összefüggés a kettő között?
Ez összetett dolog, de ugyanakkor egyszerű is, mert két külön költségvetési évről beszélünk. A 2013-as évi költségelfogadásnál hagyták jóvá, és foglalták bele az idei költségvetésbe ennek a létrehozandó kft.-nek a törzstőkéjét. Ekkor még adóemelésről nem esett szó, viszont a jelenlegi adóemelés, amiről döntöttünk a tanácsülésen, az a jövő évi költségvetést érinti. Két különböző évi költségvetésről beszélünk, a két összegnek semmi köze egymáshoz.
Mennyire elegendő ez a kezdő törzstőke?
Hogy mennyibe kerül a lap éves költségvetése, csak akkor fogjuk tudni biztosan, ha elkészült az üzleti terv. Az biztos, hogy ez a tőke nem lesz mindenre elégséges, de erről egyelőre nem tudok többet mondani.
Az adóból befolyó újabb 300 000 lej a folytatást biztosítja?
Nem, nem kell a kettőt összemosni. Ez az indulási tőke a jövő évi, 2014-es működéshez fog hozzájárulni, amit a 2013-as költségvetési tervben szavaztak meg, ahogy azt már említettem. Az adók emeléséből származó összeg viszont a jövő évi költségvetésben fog bevételt jelenteni, amiről majd később döntenek, hiszen az elkezdett beruházásokat folytatni kell és újakat elindítani. Sorolhatnám itt a pályázatok önrészének biztosítását, a civil szervezetek pályáztatását, a birkózó termet, a szombatfalvi ravatalozót, Farcádi utcát, Templom utcát, újabb körforgalmak kialakítását, stb.
Az üzleti terv milyen fázisban van?
Ezzel kapcsolatosan nem tudok nyilatkozni, mert ennek a kidolgozása folyamatban van, mint ahogy a Hargita Népe Udvarhely átvétele is, aminek mikéntjét oly sokan kérdezik. Az üzleti terv részben attól függ majd, hogy milyen formában kerül átvételezésre a Hargita Népe Udvarhely és melyik periódusban. Ennek a részletei most vannak tárgyalás alatt, így korai lenne erről bármit is mondani.
Hogy kerül a Hargita Népe Udvarhely ebbe a projektbe?
Mivel a megyei tanácsnak is lesz hozzájárulása az újonnan induló napilaphoz, az a döntés született, hogy a Hargita Népe Udvarhely átalakulna, és annak a költségvetésének egy részét az új lap kapná meg. De ezek még nem konkrét tények, a tárgyalások jelenleg is tartanak.
Azt már lehet tudni, hogy mekkora példányszámban fog megjelenni? Ingyenes vagy fizetős lap lesz?
Amíg nincs meg az üzleti terv, lapszámról sem beszélhetünk, de szerintem fizetős lesz, mint minden más helyi napilap és az a cél, hogy a lehető leghamarabb önfenntartó legyen.
A cég tevékenységi köreinél több dolog is fel van sorolva, mint például a portálműködtetés, reklámozás, könyv- és magazin forgalmazás. Ezekkel is szeretne foglalkozni az Udvarhelyi Média Kft.?
Ezek szorosan kapcsolódnak és hozzájárulnak a lap kiadásához, tulajdonképpen a lap nyomtatott és webes felületének megjelentetéséhez szükséges feladatokat sorakoztattuk fel.
KAKASY BOTOND
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Képes-e politikai szempontból objektív lapot grundolni az, aki a kényes kérdésre azt válaszolja: ez politikai téma, ne menjünk bele? Kiderül.
Tehetetlenségükben felálltak, és tiltakozásul kivonultak az ellenzéki tanácsosok, amikor a polgármesteri hivatal által indítani kívánt napilap kérdése került sorra a csütörtöki tanácsülésen. A teremben többségi RMDSZ-es képviselők viszont maradtak, és egyöntetűen megszavazták, kész üzleti terv nélkül, a napilap létrehozásáról szóló határozattervezetet. Az ülés után Farkas György városmenedzsert, az induló médiaorgánum ügyvezetőjét kérdeztük.
Udvarhelyen több sajtóorgánum is működik, többféle felületen. Mivel indokolja, hogy a polgármesteri hivatal az adófizetők pénzén saját napilapot szándékozik működtetni?
A környékbeli polgármesterek találkozóin több alkalommal is megfogalmazódott az az ötlet, hogy jó lenne létrehozni egy helyi lapot, ami az udvarhelyszékieké. Amikor az idei év (2013) költségvetését tárgyalták, akkor már Székelyudvarhely önkormányzata ennek a költségét előtervezte.
Most október elején volt egy újabb polgármester találkozó, amikor a Hargita Népe helyzetéről is beszéltek, és akkor elhangzott, hogy jó lenne egy napilapot elindítani, hármas pillérrel: Székelyudvarhely önkormányzata, a Megyei Önkormányzat és az udvarhelyszéki vidéki önkormányzatok partnerségében. Mi az első lépést megtettük, jövő év folyamán a részletek fognak tisztázódni.
Az rendben van, hogy megfogalmazódott a napilap szükségessége, de mi volt, vagy mik voltak azok az okok, ami vagy amelyek miatt megfogalmazódott?
A fórumokon nem voltam jelen, viszont az az információ, ami eljutott hozzám az, hogy tulajdonképpen az objektív média nincs jelen Udvarhelyen, Udvarhelyszéken.
Valamilyen szinten mindegyik egy politikailag érdekelt személyhez, vagy valamelyik pártnak az alapítványához tartozik, esetleg valamelyik politikai tömörülésnek a közeli története. Ezért döntöttek így, hogy akkor ez egy önkormányzatai lap lesz, ami objektíven tudja tájékoztatni az embereket az udvarhelyszéki fejleményekről.
Konkrét példa az objektivitás szükséglete kapcsán: az adó emelésével kapcsolatban, nem jut el az adófizetőkhöz, hogy az ingatlanadók emelkedése összességében nem fogja meghaladni a havi 1 lejt családtagonként és ennek is közel fele inflációkövetés.
Mitől lesz ez a lap objektív? Ki dönti el, hogy milyen irányelvek mentén működjön, milyen szűrőn megy át, hogy valóban objektív lap legyen?
Ebben a határozatban az szerepel, hogy a tanács felhatalmazza a polgármestert az apparátusán keresztül, hogy készítsen ennek az újonnan létrehozandó cégnek egy üzleti tervet is. Ebben az üzleti tervben ezek a pontok is le lesznek szögezve valamilyen szinten.
Kezdve attól, hogy milyen példányszámban jelenik meg, egészen odáig, hogy a jelen piaci helyzetben ez hogyan tud majd működni. Nem hiszem, hogy attól kellene tartani, hogy a polgármester vagy a tanács meg fogja mondani, hogy most ez vagy az jelenjen meg. Lesz egy főszerkesztő, lesz egy csapat, aki az információt fogja szolgálni és ügyelni, a realitás talaján maradva.
A kérdés továbbra is érvényes: mitől lesz objektív a lap?
Szerintem pont ez a garancia, hogy önkormányzati kézben van, mert ha politikai kézben volna, vagy valamelyik párt alapítványa, egyesülete működtetné, akkor sokkal nehezebben lehetne kézben tartani.
Ha megnézzük, akkor Udvarhelyszéken nem csak RMDSZ-es önkormányzatok vannak. Én azt mondom, hogy azt fogjuk tudni garantálni, hogy egy objektív lapot hozunk létre, ami a mindenkori önkormányzatok tulajdonába fog tartozni politikai színezettől függetlenül, és a mindenkori önkormányzatokat a szavazók választják meg.
De így mindig az éppen hatalmon levő többségi önkormányzati képviselők lelkiismeretére van bízva az objektivitás, és azt most is láthatjuk, hogy miként szavazódnak meg a napirendi pontok.
Ez politikai téma, ne menjünk bele. A hatalmon lévők felhatalmazást kapnak, hogy végezzék a dolgukat. Innen kezdve a lakosságnak joga van tudni, hogy mi történik, a hatalmon lévőnek meg kötelessége pontosan tájékoztatni a lakosságot.
A polgármester és apparátusa által kidolgozott üzleti tervet és működési irányelveket kinek kell elfogadnia? Napirendi pontként szavazza majd meg az önkormányzat?
Szerintem ez egyeztetve lesz a többi vidéki polgármesterrel, és annak függvényében fogják ezt életbe léptetni.
Jakab Attila, EMNP-és tanácsos a szerdai sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy egy demokratikus berendezésű államban a média ötödik hatalmi ágként van jelen. Szerinte azzal, hogy Bunta Levente polgármester ezt is az irányítása alá akarja vonni, egyfajta udvarhelyi diktatúrát hoz létre.
Én azt mondanám, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt vagy a Magyar Polgári Párt uralták vagy uralják jelenleg a diktatúrát, és nekik ezzel van problémájuk. Én azt mondom, ha megnézzük a jelenlegi napilapokat, akkor az egymagában diktatúrát jelent.
Egy másik lap megjelenése pont a diktatúrának a megszüntetését fogja szolgálni. Ha viszont a Polgári Párt is a választás szabadságáról beszél, akkor innentől kezdve a választás szabadságát is megteremtjük úgy, hogy nem szélesítjük, hanem színesítjük a napilapok palettáját.
Az új napilap mennyire hivatott a kezdetben Dolgainknak nevezett, most Székelyudvarhely címen terjesztett havilapot kiváltani, fejleszteni?
Nem, a kettőt nem kell összekeverni, mert az tulajdonképpen a Polgármesteri Hivatalnak mint végrehajtó szervnek a tájékoztató kiadványa. A napilap a jelenlegi állás szerint a helyi önkormányzat tulajdona, de az elhangzottak alapján jövő évtől fognak csatlakozni a környékbeli önkormányzatok és a megyei tanács is ígéretet tett, hogy támogatja ennek a napilapnak a működését.
Többször szóba került ez a bizonyos 300 000 lej, ami az Udvarhelyi Média Kft. induló tőkéje és a most elfogadott adók és illetékek emeléséből befolyó összeg is 300 000 lej. Van összefüggés a kettő között?
Ez összetett dolog, de ugyanakkor egyszerű is, mert két külön költségvetési évről beszélünk. A 2013-as évi költségelfogadásnál hagyták jóvá, és foglalták bele az idei költségvetésbe ennek a létrehozandó kft.-nek a törzstőkéjét. Ekkor még adóemelésről nem esett szó, viszont a jelenlegi adóemelés, amiről döntöttünk a tanácsülésen, az a jövő évi költségvetést érinti. Két különböző évi költségvetésről beszélünk, a két összegnek semmi köze egymáshoz.
Mennyire elegendő ez a kezdő törzstőke?
Hogy mennyibe kerül a lap éves költségvetése, csak akkor fogjuk tudni biztosan, ha elkészült az üzleti terv. Az biztos, hogy ez a tőke nem lesz mindenre elégséges, de erről egyelőre nem tudok többet mondani.
Az adóból befolyó újabb 300 000 lej a folytatást biztosítja?
Nem, nem kell a kettőt összemosni. Ez az indulási tőke a jövő évi, 2014-es működéshez fog hozzájárulni, amit a 2013-as költségvetési tervben szavaztak meg, ahogy azt már említettem. Az adók emeléséből származó összeg viszont a jövő évi költségvetésben fog bevételt jelenteni, amiről majd később döntenek, hiszen az elkezdett beruházásokat folytatni kell és újakat elindítani. Sorolhatnám itt a pályázatok önrészének biztosítását, a civil szervezetek pályáztatását, a birkózó termet, a szombatfalvi ravatalozót, Farcádi utcát, Templom utcát, újabb körforgalmak kialakítását, stb.
Az üzleti terv milyen fázisban van?
Ezzel kapcsolatosan nem tudok nyilatkozni, mert ennek a kidolgozása folyamatban van, mint ahogy a Hargita Népe Udvarhely átvétele is, aminek mikéntjét oly sokan kérdezik. Az üzleti terv részben attól függ majd, hogy milyen formában kerül átvételezésre a Hargita Népe Udvarhely és melyik periódusban. Ennek a részletei most vannak tárgyalás alatt, így korai lenne erről bármit is mondani.
Hogy kerül a Hargita Népe Udvarhely ebbe a projektbe?
Mivel a megyei tanácsnak is lesz hozzájárulása az újonnan induló napilaphoz, az a döntés született, hogy a Hargita Népe Udvarhely átalakulna, és annak a költségvetésének egy részét az új lap kapná meg. De ezek még nem konkrét tények, a tárgyalások jelenleg is tartanak.
Azt már lehet tudni, hogy mekkora példányszámban fog megjelenni? Ingyenes vagy fizetős lap lesz?
Amíg nincs meg az üzleti terv, lapszámról sem beszélhetünk, de szerintem fizetős lesz, mint minden más helyi napilap és az a cél, hogy a lehető leghamarabb önfenntartó legyen.
A cég tevékenységi köreinél több dolog is fel van sorolva, mint például a portálműködtetés, reklámozás, könyv- és magazin forgalmazás. Ezekkel is szeretne foglalkozni az Udvarhelyi Média Kft.?
Ezek szorosan kapcsolódnak és hozzájárulnak a lap kiadásához, tulajdonképpen a lap nyomtatott és webes felületének megjelentetéséhez szükséges feladatokat sorakoztattuk fel.
KAKASY BOTOND
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2013. december 22.
Egységtékozlók
Az egységtékozlók a romániai magyar politikai kohézió éltetésére, az érte elvégzendő közösségépítő munka megtervezésére és annak napszámosai megtalálására képtelenek között keresendők.
1989-90 fordulóján tódultak az emberek az RMDSZ-be, és 1990 májusáig majd félmillióra nőtt a számuk. Őket össze kellett volna tartani, és indokolt esetben együtt, egyszerre mozgatni. Erre azonban nem volt koncepció, de a romániai magyar hogyan tovább stratégiája is hiányzott.
Ebben sajnos 2013-ban sincs közmegegyezés. De gyorsan elfogytak az ingyen, hon- és nemzetszeretetért dolgozni hajlandó napszámosok. Mára a választási kampányok között fűtött irodáikban malmozó főállású magyarok vették át a helyüket. Az előszeretettel értelmiséginek titulált, tanítói, technikusi, tanári, mérnöki, orvosi, művészi stb. diplomával rendelkezők alig vagy egyáltalán nem vállaltak közéleti munkát és szerepet. Jó, ha odamentek egy-egy közösségi eseményre. Ma már oda sem mennek.
Az amúgy szükséges zsigeri agitátorok kikerültek ugyan, de hűbelebalázsok voltak, akik önmaguk ingerléséért tették azt, amit, és másra nem is igen voltak képesek.
Egy idő után nem csak az értelmes közösségi munkások kezdtek hiányozni, hanem az általuk koordinálhatók is.
Később megjelentek, és szaporodtak a helyi civilszervezetek, akiknek munkája fényében előszeretettel süttetik magukat az általános választások mandátumosai.
Az RMDSZ pedig – a hatékonyságfokozás álcája alatt – elindult a pártosodás útján. Párt lett, amit sosem ismer el, mert az alapszabályában az nem szerepel, és egyre több hibát követ el. Hibái között kiemelt helyet foglalt el az értünk haragvók, mindannyiunkért szólók partvonalra sodrása, eltanácsolása.
Az egységtékozlás kezdete az első, az 1993. február 20-ai gyergyószentmiklósi SZKT óta lankadatlan. Ott kezdte olyanná szervezni magát az RMDSZ, amilyenné mára lett. Ott artikulálódott először szervezeti egységekké, frakciókká, belső pártokká az erdélyi magyar politikai sokszínűség leképezését és képviseletét magáénak mondó SZKT tagság. Létrejött a 63 tagú (kitől is?) Független Frakció. A kialakult hangulat miatt az alelnökök megválasztásakor a MISZSZ kivonult a teremből, és a döntésképtelenné vált ülés félbeszakadt. Márciusban Nagyváradon már hét frakciója lett az SZKT-nak, mert csak így tudták a Függetlenekből lett Magyar Demokraták (20 tag), a Szórványcsoport (14), és a Partium Csoport (14) uralni a testületet. Volt még Szabadelvű Csoport (16), Erdélyi Magyar Kezdeményezés (10), Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (14) és Bethlen Gábor frakció (10), de maradt vagy 30 független SZKT-tag is, akik a szervezeti hatalomért való marakodást látva csak a fejüket kapkodták.
Minden, ami 1993 májusa után történt az erdélyi magyar politika egységtékozlásában, a február 20-a és május 20-a közötti három hónapban, és az annak hangulatát uraló hangadók cselekményeiben gyökerezik. Verestóy Attila, Borbély László, Frunda György, a mostanra visszavonult, de akkor ereje teljében lévő Tokay György és a visszavonulásakor Verestóy által örökös elnöknek nyilvánított Markó Béla máig hatóan szabják meg az RMDSZ cselekményeit.
És általa az erdélyi magyarok sorsát.
Nagy István
(A szerző pécskai tanár)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az egységtékozlók a romániai magyar politikai kohézió éltetésére, az érte elvégzendő közösségépítő munka megtervezésére és annak napszámosai megtalálására képtelenek között keresendők.
1989-90 fordulóján tódultak az emberek az RMDSZ-be, és 1990 májusáig majd félmillióra nőtt a számuk. Őket össze kellett volna tartani, és indokolt esetben együtt, egyszerre mozgatni. Erre azonban nem volt koncepció, de a romániai magyar hogyan tovább stratégiája is hiányzott.
Ebben sajnos 2013-ban sincs közmegegyezés. De gyorsan elfogytak az ingyen, hon- és nemzetszeretetért dolgozni hajlandó napszámosok. Mára a választási kampányok között fűtött irodáikban malmozó főállású magyarok vették át a helyüket. Az előszeretettel értelmiséginek titulált, tanítói, technikusi, tanári, mérnöki, orvosi, művészi stb. diplomával rendelkezők alig vagy egyáltalán nem vállaltak közéleti munkát és szerepet. Jó, ha odamentek egy-egy közösségi eseményre. Ma már oda sem mennek.
Az amúgy szükséges zsigeri agitátorok kikerültek ugyan, de hűbelebalázsok voltak, akik önmaguk ingerléséért tették azt, amit, és másra nem is igen voltak képesek.
Egy idő után nem csak az értelmes közösségi munkások kezdtek hiányozni, hanem az általuk koordinálhatók is.
Később megjelentek, és szaporodtak a helyi civilszervezetek, akiknek munkája fényében előszeretettel süttetik magukat az általános választások mandátumosai.
Az RMDSZ pedig – a hatékonyságfokozás álcája alatt – elindult a pártosodás útján. Párt lett, amit sosem ismer el, mert az alapszabályában az nem szerepel, és egyre több hibát követ el. Hibái között kiemelt helyet foglalt el az értünk haragvók, mindannyiunkért szólók partvonalra sodrása, eltanácsolása.
Az egységtékozlás kezdete az első, az 1993. február 20-ai gyergyószentmiklósi SZKT óta lankadatlan. Ott kezdte olyanná szervezni magát az RMDSZ, amilyenné mára lett. Ott artikulálódott először szervezeti egységekké, frakciókká, belső pártokká az erdélyi magyar politikai sokszínűség leképezését és képviseletét magáénak mondó SZKT tagság. Létrejött a 63 tagú (kitől is?) Független Frakció. A kialakult hangulat miatt az alelnökök megválasztásakor a MISZSZ kivonult a teremből, és a döntésképtelenné vált ülés félbeszakadt. Márciusban Nagyváradon már hét frakciója lett az SZKT-nak, mert csak így tudták a Függetlenekből lett Magyar Demokraták (20 tag), a Szórványcsoport (14), és a Partium Csoport (14) uralni a testületet. Volt még Szabadelvű Csoport (16), Erdélyi Magyar Kezdeményezés (10), Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (14) és Bethlen Gábor frakció (10), de maradt vagy 30 független SZKT-tag is, akik a szervezeti hatalomért való marakodást látva csak a fejüket kapkodták.
Minden, ami 1993 májusa után történt az erdélyi magyar politika egységtékozlásában, a február 20-a és május 20-a közötti három hónapban, és az annak hangulatát uraló hangadók cselekményeiben gyökerezik. Verestóy Attila, Borbély László, Frunda György, a mostanra visszavonult, de akkor ereje teljében lévő Tokay György és a visszavonulásakor Verestóy által örökös elnöknek nyilvánított Markó Béla máig hatóan szabják meg az RMDSZ cselekményeit.
És általa az erdélyi magyarok sorsát.
Nagy István
(A szerző pécskai tanár)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. december 22.
Az autonómia útjai
Az önrendelkezési törekvések iránt érdeklődő újságíróként sokáig úgy gondoltam: a Trianon óta Erdélyben regnáló román politikai főhatalom a kisebbségi jogokat legmélyebben elnyomó európai ország, ahol az impériumváltás óta csak a kormányok és a módszerek változtak, a kisebbségellenesség nem. Mióta viszont lehetőségem adódott eljutni autonómiával rendelkező néhány európai kisebbségi régióba, rádöbbentem, mennyire közös a sorsunk, mennyire párhuzamos módszerek alapján próbálta mindenhol földbe döngölni saját kisebbségét a többségi hatalom.
Ki hitte volna például, hogy a római kori kultúrával, a több ezer éves múlttal rendelkező Olaszország hatalmasai a két világháború között azt is megtiltották a dél-tiroli németeknek, hogy temetőikben német szöveg szerepeljen a fejfákon és sírköveken? A dél-tiroli főváros, Bozen-Bolzano egykori olasz köztéri freskója ma is fennen hirdeti, hogy olaszok hozták be az „elmaradott” németek számára a civilizációt. A példákat sorolni lehetne szerte Európából, hiszen Franco tábornok Nagy-Spanyolország őrülete legalább annyira megalázta Baszkföldet és Katalóniát, mint az olaszok Dél-Tirolt, vagy a moldovai románok Gagauziát. Nincs tehát új a Nap alatt. A többségi féltékenység talán annyiban érthető, hogy az időközben önrendelkezést kiharcolt európai autonóm területekről hamar kiderült: kivétel nélkül országuk leggazdagabb régiói.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári születésnapi gálaestjének egyik központi témája az erdélyi magyar autonómiaküzdelmek rendszerváltás utáni története volt. Kívülálló talán egy politikai tábor önfényezésének is tarthatná, hiszen minek gálaműsorral összekapcsolt ünnepi rendezvényt szervezni egy olyan fogalomról, amitől látszólag éppen olyan messze vagyunk, mint 1990-ben. Miközben a másik tábor azzal vág vissza, hogy ő nemcsak beszél az autonómiáról, hanem tesz is érte: például aszfaltoz és közművesít.
Volt azonban ennek az estének egy roppant érdekes momentuma, amikor Bakk Miklós – megköszönve az EMNT által neki ítélt Kós Károly-díjat – arról beszélt, hogy nem tudtuk ugyan közjogi vagy alkotmányjogi szintre emelni az autonómiát Erdélyben, de sikerült azt megőrizni az elértéktelenedéstől. Több utódállambeli régiótól eltérően valamennyi erdélyi magyar közszereplő számára sikerült a törekvést közös értékké, igazodási ponttá tenni. És ez az autonómiaküzdelem eddigi legnagyobb erdélyi eredménye. Innen kezdve pedig mellékes, hogy a mindenkori román főhatalom mit gondol róla: az autonómia ott kezdődik, amikor mi magunk hiszünk a megvalósításában.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az önrendelkezési törekvések iránt érdeklődő újságíróként sokáig úgy gondoltam: a Trianon óta Erdélyben regnáló román politikai főhatalom a kisebbségi jogokat legmélyebben elnyomó európai ország, ahol az impériumváltás óta csak a kormányok és a módszerek változtak, a kisebbségellenesség nem. Mióta viszont lehetőségem adódott eljutni autonómiával rendelkező néhány európai kisebbségi régióba, rádöbbentem, mennyire közös a sorsunk, mennyire párhuzamos módszerek alapján próbálta mindenhol földbe döngölni saját kisebbségét a többségi hatalom.
Ki hitte volna például, hogy a római kori kultúrával, a több ezer éves múlttal rendelkező Olaszország hatalmasai a két világháború között azt is megtiltották a dél-tiroli németeknek, hogy temetőikben német szöveg szerepeljen a fejfákon és sírköveken? A dél-tiroli főváros, Bozen-Bolzano egykori olasz köztéri freskója ma is fennen hirdeti, hogy olaszok hozták be az „elmaradott” németek számára a civilizációt. A példákat sorolni lehetne szerte Európából, hiszen Franco tábornok Nagy-Spanyolország őrülete legalább annyira megalázta Baszkföldet és Katalóniát, mint az olaszok Dél-Tirolt, vagy a moldovai románok Gagauziát. Nincs tehát új a Nap alatt. A többségi féltékenység talán annyiban érthető, hogy az időközben önrendelkezést kiharcolt európai autonóm területekről hamar kiderült: kivétel nélkül országuk leggazdagabb régiói.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári születésnapi gálaestjének egyik központi témája az erdélyi magyar autonómiaküzdelmek rendszerváltás utáni története volt. Kívülálló talán egy politikai tábor önfényezésének is tarthatná, hiszen minek gálaműsorral összekapcsolt ünnepi rendezvényt szervezni egy olyan fogalomról, amitől látszólag éppen olyan messze vagyunk, mint 1990-ben. Miközben a másik tábor azzal vág vissza, hogy ő nemcsak beszél az autonómiáról, hanem tesz is érte: például aszfaltoz és közművesít.
Volt azonban ennek az estének egy roppant érdekes momentuma, amikor Bakk Miklós – megköszönve az EMNT által neki ítélt Kós Károly-díjat – arról beszélt, hogy nem tudtuk ugyan közjogi vagy alkotmányjogi szintre emelni az autonómiát Erdélyben, de sikerült azt megőrizni az elértéktelenedéstől. Több utódállambeli régiótól eltérően valamennyi erdélyi magyar közszereplő számára sikerült a törekvést közös értékké, igazodási ponttá tenni. És ez az autonómiaküzdelem eddigi legnagyobb erdélyi eredménye. Innen kezdve pedig mellékes, hogy a mindenkori román főhatalom mit gondol róla: az autonómia ott kezdődik, amikor mi magunk hiszünk a megvalósításában.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. december 22.
Decemberi támadások
A szabadságot hozta el 1989 decembere – gondolhatták, akik megélték azokat a forró temesvári napokat, amikor a hívők csendes, gyertyás december 15-i tiltakozása 16-ra egyértelműen rendszerellenes tüntetésbe, forradalmi megmozdulásba csapott át. Egy nappal később aztán következett a fegyveres megtorlás, majd az általános sztrájk, 20-án pedig a 300 ezres bánsági nagyváros lakosságának egyharmada az Opera téren egy emberként skandálta válaszul Ceausescu rádióbeszédére: „Készek vagyunk meghalni!”
Szabadság, puccs
Azóta sok minden történt e tájakon, aminek nincs sok köze a szabadsághoz. Halálos áldozatokat követelő ismételt bányászjárások, marosvásárhelyi pogrom, megtorlást, közösségi megfélemlítést szolgáló bírói ítéletek, közösségi jogfosztás, nyílt magyarellenes uszítás, a választójogot súlyosan korlátozó törvények, központosított etatizmus. Maradjunk annyiban, hogy 1989 decembere radikálisan megváltoztatta a romániai politikai-alkotmányjogi környezetet: lényegesen megnövelte az egyén közügyekbe való beleszólási jogát, megteremtette a mozgásszabadságot és szólásszabadságot. És ez sem csekélység.
A Temesvárról induló népfelkelés origója volt annak a folyamatnak, amely végül a második vonalbeli kommunisták által megszervezett bukaresti puccsba torkollott. Az új vezetés forradalmi legitimációját a tévében közvetített színjáték biztosította, amelynek keretében láthatatlan diverziós alakulatok ellen harcolt a román hadsereg. Közben ártatlan statiszták haltak meg. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Megmentési Front elleni tüntetéseken azt skandálták, hogy az új államelnök a felelős a december 22-e utáni áldozatok haláláért.
Ezzel együtt a hatalom konszolidálódott, 1996-ban pedig bebizonyosodott, hogy a politikai váltógazdaság Romániában is működhet, vélhetően megtörtént a paktum a szekus-posztkommunista erők és az új vezetés között, amely a főkolomposoknak büntetlenséget biztosít, s amely döccenőkkel, de mindmáig működik. Aligha találunk ma informált, elemzőképes embert, aki elhiszi, hogy a decemberi vérengzések felelősei elnyerték volna büntetésüket. Mindemellett a hivatalos román kurzus igényt tart a forradalmi legitimációra.
Tőkés László szerepével, nimbuszával, következetességével azonban soha nem tudtak mit kezdeni. Ha készítenénk egy statisztikát arról, hogy az elmúlt 24 évben Romániában kit támadtak a legtöbbet a román sajtóban, Tőkés László toronymagas esélyes lenne a képzeletbeli dobogó első helyére. Próbálkoztak erkölcsi-politikai ellehetetlenítésével, szekusváddal, szélsőségesezéssel, fasisztázással, irredentázással, forradalmi szerepének lekicsinylésével, sajátos módon a támadásokat általában az év decemberére összpontosítva. Az idei december sem múlhatott el támadás nélkül, sőt, a támadás immáron koncentrált, egyszerre indult meg egyházi vonalon és a sajtóban, ahol a rendszerváltás utáni történelmi korszakban egyedülálló módon a célba vett politikus vagyonmegosztási peréről tájékoztatott az RMDSZ szócsöve, az Új Magyar Szó. Nyilvánvaló: rég elvesztettek minden erkölcsi mércét azok, akiknek kényelmetlen Tőkés László szókimondása, elvhűsége, következetes autonómiapártisága.
Csillagügy, civilkurázsi
A múlt héten e hasábokon elemzett kérdés, az elhíresült csillagügy is ebben a kontextusban értelmezendő. Az államelnök azóta sem döntött, ami nem meglepő. Az általa átadott kitüntetés megvonása visszás lenne, hiszen 2009 óta Tőkés László semmi újat, eget rengetőt nem mondott, a sokat emlegetett védhatalmi státusz húsz esztendeje szerves része az autonomisták retorikájának, másrészről pedig az európai parlamenti képviselő 1989-es népmozgalomban betöltött szerepének történelmi értékelése sem változott. Nem beszélve arról, hogy Băsescu a kommunista utódpárti vezetést legitimálná egy hasonló lépéssel.
Ehhez képest a kitüntetett lépett egy merészet, s ezzel érdekes fordulatot hozott az ügyben. A múlt hétvégén Temesvár hőse átadta a „csillagot” a frissen megalakított Temesvár Emlékbizottságnak, melynek tagjait azok közül verbuválták, akik már 1989 előtt kiálltak személyes szabadságukat veszélyeztetve a Ceauşescu-diktatúra által üldözött lelkész mellett. Ezzel Tőkés László több síkon is pozicionális előnyre tett szert. Felhívta a figyelmet azokra, akik mellette álltak, akiknek támogatása nélkülözhetetlen volt az ellenállási akció sikeréhez. Az emlékbizottság, valamint a román utódkommunista vezetés éles kontrasztja ráébresztheti az embereket a támadás gyalázatosságára, arra, hogy azok akarják elorozni a megérdemelt kitüntetést, akik – ellentétben az emlékbizottság tagjaival – 1989-ben vagy lapultak vagy a másik oldalon, a megtorlás oldalán álltak, mint Degeratu tábornok. Jogilag is érdekes a helyzet, hiszen igencsak visszás lenne hatalmi eszközökkel visszavonni a kitüntetést azoktól, akik valóban rászolgáltak.
Az emlékbizottság megalakítása végül a szimbolikus térben is hatékony és jó lépés, amely rámutat a jövőre esedékes 25. évfordulón arra, hogy a decemberi eseménysor spontán, civilkurázsiból táplálkozó része hozzánk, magyarokhoz köthető. Bármennyire is fáj azoknak, akik még az évszázadokkal ezelőtt született nagyjainkat is – Kinizsi Páltól Kőrösi Csoma Sándorig – románnak hazudják.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A szabadságot hozta el 1989 decembere – gondolhatták, akik megélték azokat a forró temesvári napokat, amikor a hívők csendes, gyertyás december 15-i tiltakozása 16-ra egyértelműen rendszerellenes tüntetésbe, forradalmi megmozdulásba csapott át. Egy nappal később aztán következett a fegyveres megtorlás, majd az általános sztrájk, 20-án pedig a 300 ezres bánsági nagyváros lakosságának egyharmada az Opera téren egy emberként skandálta válaszul Ceausescu rádióbeszédére: „Készek vagyunk meghalni!”
Szabadság, puccs
Azóta sok minden történt e tájakon, aminek nincs sok köze a szabadsághoz. Halálos áldozatokat követelő ismételt bányászjárások, marosvásárhelyi pogrom, megtorlást, közösségi megfélemlítést szolgáló bírói ítéletek, közösségi jogfosztás, nyílt magyarellenes uszítás, a választójogot súlyosan korlátozó törvények, központosított etatizmus. Maradjunk annyiban, hogy 1989 decembere radikálisan megváltoztatta a romániai politikai-alkotmányjogi környezetet: lényegesen megnövelte az egyén közügyekbe való beleszólási jogát, megteremtette a mozgásszabadságot és szólásszabadságot. És ez sem csekélység.
A Temesvárról induló népfelkelés origója volt annak a folyamatnak, amely végül a második vonalbeli kommunisták által megszervezett bukaresti puccsba torkollott. Az új vezetés forradalmi legitimációját a tévében közvetített színjáték biztosította, amelynek keretében láthatatlan diverziós alakulatok ellen harcolt a román hadsereg. Közben ártatlan statiszták haltak meg. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Megmentési Front elleni tüntetéseken azt skandálták, hogy az új államelnök a felelős a december 22-e utáni áldozatok haláláért.
Ezzel együtt a hatalom konszolidálódott, 1996-ban pedig bebizonyosodott, hogy a politikai váltógazdaság Romániában is működhet, vélhetően megtörtént a paktum a szekus-posztkommunista erők és az új vezetés között, amely a főkolomposoknak büntetlenséget biztosít, s amely döccenőkkel, de mindmáig működik. Aligha találunk ma informált, elemzőképes embert, aki elhiszi, hogy a decemberi vérengzések felelősei elnyerték volna büntetésüket. Mindemellett a hivatalos román kurzus igényt tart a forradalmi legitimációra.
Tőkés László szerepével, nimbuszával, következetességével azonban soha nem tudtak mit kezdeni. Ha készítenénk egy statisztikát arról, hogy az elmúlt 24 évben Romániában kit támadtak a legtöbbet a román sajtóban, Tőkés László toronymagas esélyes lenne a képzeletbeli dobogó első helyére. Próbálkoztak erkölcsi-politikai ellehetetlenítésével, szekusváddal, szélsőségesezéssel, fasisztázással, irredentázással, forradalmi szerepének lekicsinylésével, sajátos módon a támadásokat általában az év decemberére összpontosítva. Az idei december sem múlhatott el támadás nélkül, sőt, a támadás immáron koncentrált, egyszerre indult meg egyházi vonalon és a sajtóban, ahol a rendszerváltás utáni történelmi korszakban egyedülálló módon a célba vett politikus vagyonmegosztási peréről tájékoztatott az RMDSZ szócsöve, az Új Magyar Szó. Nyilvánvaló: rég elvesztettek minden erkölcsi mércét azok, akiknek kényelmetlen Tőkés László szókimondása, elvhűsége, következetes autonómiapártisága.
Csillagügy, civilkurázsi
A múlt héten e hasábokon elemzett kérdés, az elhíresült csillagügy is ebben a kontextusban értelmezendő. Az államelnök azóta sem döntött, ami nem meglepő. Az általa átadott kitüntetés megvonása visszás lenne, hiszen 2009 óta Tőkés László semmi újat, eget rengetőt nem mondott, a sokat emlegetett védhatalmi státusz húsz esztendeje szerves része az autonomisták retorikájának, másrészről pedig az európai parlamenti képviselő 1989-es népmozgalomban betöltött szerepének történelmi értékelése sem változott. Nem beszélve arról, hogy Băsescu a kommunista utódpárti vezetést legitimálná egy hasonló lépéssel.
Ehhez képest a kitüntetett lépett egy merészet, s ezzel érdekes fordulatot hozott az ügyben. A múlt hétvégén Temesvár hőse átadta a „csillagot” a frissen megalakított Temesvár Emlékbizottságnak, melynek tagjait azok közül verbuválták, akik már 1989 előtt kiálltak személyes szabadságukat veszélyeztetve a Ceauşescu-diktatúra által üldözött lelkész mellett. Ezzel Tőkés László több síkon is pozicionális előnyre tett szert. Felhívta a figyelmet azokra, akik mellette álltak, akiknek támogatása nélkülözhetetlen volt az ellenállási akció sikeréhez. Az emlékbizottság, valamint a román utódkommunista vezetés éles kontrasztja ráébresztheti az embereket a támadás gyalázatosságára, arra, hogy azok akarják elorozni a megérdemelt kitüntetést, akik – ellentétben az emlékbizottság tagjaival – 1989-ben vagy lapultak vagy a másik oldalon, a megtorlás oldalán álltak, mint Degeratu tábornok. Jogilag is érdekes a helyzet, hiszen igencsak visszás lenne hatalmi eszközökkel visszavonni a kitüntetést azoktól, akik valóban rászolgáltak.
Az emlékbizottság megalakítása végül a szimbolikus térben is hatékony és jó lépés, amely rámutat a jövőre esedékes 25. évfordulón arra, hogy a decemberi eseménysor spontán, civilkurázsiból táplálkozó része hozzánk, magyarokhoz köthető. Bármennyire is fáj azoknak, akik még az évszázadokkal ezelőtt született nagyjainkat is – Kinizsi Páltól Kőrösi Csoma Sándorig – románnak hazudják.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. december 23.
Számvetés a pusztulással – Böszörményi Zoltán legújabb kötete
„Hercegem, a költők mind kihaltak!” – ezzel a felütéssel kezdődik Böszörményi Zoltán új kötete, a Katedrális az örök télnek, és kár tagadni, igaza van, legalábbis a versbeli logika szintjén, hiszen az utódok vagy utánzók felelőssége nem a múlt fölös csodálata, hanem mindig egy új világteremtés ígérete, amely irányt szabhat minden poétai erőfeszítésnek, legalább is a remek nyitó ballada szerint:
„Pedig itt elélhettek volna még, Az örök lugasban méla kedvvel, Hol rózsák hamvasztó tüze ég, tudás és sziporka ihlet leng el…” (Sorsunk délibábja) A szerző eddigi életművét nem lehet a szokásos irodalmi kategóriákba sorolni, mert más az indíttatás, a külső körülmények összhatása, és nem utolsó sorban másféle élményekből, versbeli kötőanyagokból építkezik ez a líra, mint a legtöbb kortárs költő esetében. A szerző messziről indult és hatalmas utat járt be, az életrajzi adatok szerint pályája kezdetén, Rejtővel szólva, egyszerre volt „kőfaragó és balett-táncos”, aztán filozófia szakos hallgató a Föld túloldalán, majd világjáró üzletember, és végül, de persze nem utolsó sorban számos regény és verseskötet szerzője. Ebből is következik, hogy ha látszólag ugyanolyan szavakat, motívumokat használ, mint bármelyik mai magyar költő, a háttér és az élményanyag horizontálisan kiterjedtebb, hiszen ő nem fantáziájából előbukkanó kellékként emlegeti a távoli egzotikus helyszíneket, a karibi estéket, a pálmafákat. A szinte cendrars-i kalandozások az „ötcsillagos luxusversek” esetében egy valóban megélt élményvilág realisztikus motívumai. A nyelvhasználat és a stíluskeveredések szintjein is felfedezhetőek nála azok a sajátosságok, amelyek még izgalmasabbá tehetik ezt a költészetet. Például akár Juhász Gyula vagy egy másik első világháború előtti költő is kezdhette volna így ezt a jelen felé indázó verset: „A dolgok költészete itt végtelen, Hallom, sír a parti fa, a búba font. A lélek bár átsegít még sok telen, Akácrügyet a tavasz ereje bont.” (De artis poeticae naturae) A parti fa „búba font” ─ a kifejezés archaikussága megütheti a mai olvasó fülét, de aztán hirtelen egy létértelmező, filozofikus, egzisztenciális problémákat felmutató költeményt kapunk: „Anima mundi a polifóniám, / Még sincs, ki értem a pokolra szállna. / Csak a líra, ha a sodrában állok…” Böszörményi jól játszik a beszédmódokkal, pályája kezdetén inkább az avantgárdhoz vonzódott, aztán kipróbált rengeteg műfajt és formát, írt szonettkoszorút, a jelen kötetben pedig találhatunk balladákat, hagyományos és modern hangszerelésű darabokat, és érdekes formai kísérletként egy hosszú, tercinákból álló verset is. Ebben a könyvében is megmaradt amolyan egykori-mai „disszidens költőnek”, akinek elege lett minden kelet-európai diktatúrából. Időzónák között otthonosan mozog, mégsem világpolgár, nagyon is magyar és lokálpatrióta egyszerre, a San Franciscó-i reggelekről, a Vörös tér turistakellékeiből összeállt benyomásokról, illetve aradi mindennapokról ír csevegő stílusban és enigmatikus mélyértelműséggel, és a Katedrálisban találhatunk politika feletti haza-verset is. A Katedrális az örök télnek négy részből áll (Délibáb, Ujjrács, Képeslap, Katedrális), köztük olyan motívumokkal, amelyeket a költő eddigi lírájából – például Majorana-verseiből – már ismerhetünk. A kötetadó cím pesszimisztikus, és a közéleti mondanivaló a trianoni tragédia máig nyomasztó utóhatásait vetíti elénk. Böszörményi sokat foglalkozik a magyar múlttal, a hazavesztéssel. A saját sors és az országos pusztulás szomorú és őszinte számvetésekre készteti. Megszólalásain nemcsak az aggodalom hallatszik át, hanem poétikailag szerencsés módon a nyolcvanas évek erdélyi költészete is: „A tömény éjben megfogan a félelem, a köd burkában nagyra nő, annyira, hogy már felejthető, kinek szavát őrzöm.” ( …) „azóta is szégyent gyűrünk egyre, s valami nosztalgiát keverünk…” (Katedrális az örök télnek) „Akik mindenüket feláldoznák egy órányi semmittevésért, ott sereglenek a lehetőségek homokhullámain…” (Márai ébresztése) Érdemes figyelni az ajánlásokra, hiszen Zalán Tibort, Jónás Tamást szólítják meg, az egyik Majorana-vers pedig Faludy Györgyöt. A Zalánnak ajánlott költemény szintén egy nem e tájon honos természeti képből kerekít metafizikai ihletettségű parabolát: „…Láttam kihunyni tüzet, vulkán láváját hason csúszni. éhes a fény, lángfű, bálvány, istenség. A láthatatlan hűség is szellem-én.” (Létem pora) A régies nyelvezetű tercinákban a szöveg tükrözései közt felsejlő témák és variációk ismételt hangütései izgalmas, sokértelmű költői anyaggá állnak össze: „…nincs menekvés, aki lázadt, halott ma. Marék porát széthordják vad telek, Vissza nem jő, ki a mának adózna. A szeretet lankáin pőre hegyek, Leselkedjen, ki álmot állít eléd A szórványban, a védtelen végeken.” (Kilenc oktáv) A kötet egyenletes színvonalát tekintve néha előfordulnak olyan megoldások, melyek megtorpanásra, újraolvasásra késztetik az embert, például a záróversben egy furcsa képet fedezhetünk fel: „most, hogy rád találtam, / ha kell, ringatlak / sok bajt látott karomban…” (Megtaláltalak) Továbbá szükségtelen túlzásnak tűnnek a Cérnára fűzve kezdősorai: „Csontomban még a folyékony idő. / (Mész lesz belőlem, és hahotázó köd.”) – pedig igazán jól folytatódik a vers: „tenger nyaldossa lábam. Próbám merő / gondolat, bennem sző. Szövetébe köt, / tétovázom. A szabadságom erő…” Sok érvényes felismerés gazdagítja a kötetet, amelyek a versekben megbújva azt bizonyítják, hogy érdemes figyelmesen, az apró mozzanatokra koncentrálva olvasni az egyes darabokat. Itt van például egy Ezra Pound által már idejekorán jelzett, találó hasonlat: „a pénz hatalmi tőke / nemi szerve van / virtusa az enyészet” (Majorana Moszkvában a Vörös téren). Vagy például a következő izgalmas, modern kép: „Aki az érvek hálójából szabadulni igyekszik, / irgalmat sugároz, / foghíjas térképet rajzol / a tudat merevlemezére.” (Márai ébresztése) Böszörményi Zoltán legújabb kötete kellemes és kalandos olvasmány, sokhúrú líra egyedi megoldásokkal, valamint Részegh Botond valóban ötcsillagos illusztrációival. Szép és tanulmányozásra érdemes könyv.
Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Kalligram, 2013.
Boldogh Dezső
irodalmijelen.hu
Erdély.ma
„Hercegem, a költők mind kihaltak!” – ezzel a felütéssel kezdődik Böszörményi Zoltán új kötete, a Katedrális az örök télnek, és kár tagadni, igaza van, legalábbis a versbeli logika szintjén, hiszen az utódok vagy utánzók felelőssége nem a múlt fölös csodálata, hanem mindig egy új világteremtés ígérete, amely irányt szabhat minden poétai erőfeszítésnek, legalább is a remek nyitó ballada szerint:
„Pedig itt elélhettek volna még, Az örök lugasban méla kedvvel, Hol rózsák hamvasztó tüze ég, tudás és sziporka ihlet leng el…” (Sorsunk délibábja) A szerző eddigi életművét nem lehet a szokásos irodalmi kategóriákba sorolni, mert más az indíttatás, a külső körülmények összhatása, és nem utolsó sorban másféle élményekből, versbeli kötőanyagokból építkezik ez a líra, mint a legtöbb kortárs költő esetében. A szerző messziről indult és hatalmas utat járt be, az életrajzi adatok szerint pályája kezdetén, Rejtővel szólva, egyszerre volt „kőfaragó és balett-táncos”, aztán filozófia szakos hallgató a Föld túloldalán, majd világjáró üzletember, és végül, de persze nem utolsó sorban számos regény és verseskötet szerzője. Ebből is következik, hogy ha látszólag ugyanolyan szavakat, motívumokat használ, mint bármelyik mai magyar költő, a háttér és az élményanyag horizontálisan kiterjedtebb, hiszen ő nem fantáziájából előbukkanó kellékként emlegeti a távoli egzotikus helyszíneket, a karibi estéket, a pálmafákat. A szinte cendrars-i kalandozások az „ötcsillagos luxusversek” esetében egy valóban megélt élményvilág realisztikus motívumai. A nyelvhasználat és a stíluskeveredések szintjein is felfedezhetőek nála azok a sajátosságok, amelyek még izgalmasabbá tehetik ezt a költészetet. Például akár Juhász Gyula vagy egy másik első világháború előtti költő is kezdhette volna így ezt a jelen felé indázó verset: „A dolgok költészete itt végtelen, Hallom, sír a parti fa, a búba font. A lélek bár átsegít még sok telen, Akácrügyet a tavasz ereje bont.” (De artis poeticae naturae) A parti fa „búba font” ─ a kifejezés archaikussága megütheti a mai olvasó fülét, de aztán hirtelen egy létértelmező, filozofikus, egzisztenciális problémákat felmutató költeményt kapunk: „Anima mundi a polifóniám, / Még sincs, ki értem a pokolra szállna. / Csak a líra, ha a sodrában állok…” Böszörményi jól játszik a beszédmódokkal, pályája kezdetén inkább az avantgárdhoz vonzódott, aztán kipróbált rengeteg műfajt és formát, írt szonettkoszorút, a jelen kötetben pedig találhatunk balladákat, hagyományos és modern hangszerelésű darabokat, és érdekes formai kísérletként egy hosszú, tercinákból álló verset is. Ebben a könyvében is megmaradt amolyan egykori-mai „disszidens költőnek”, akinek elege lett minden kelet-európai diktatúrából. Időzónák között otthonosan mozog, mégsem világpolgár, nagyon is magyar és lokálpatrióta egyszerre, a San Franciscó-i reggelekről, a Vörös tér turistakellékeiből összeállt benyomásokról, illetve aradi mindennapokról ír csevegő stílusban és enigmatikus mélyértelműséggel, és a Katedrálisban találhatunk politika feletti haza-verset is. A Katedrális az örök télnek négy részből áll (Délibáb, Ujjrács, Képeslap, Katedrális), köztük olyan motívumokkal, amelyeket a költő eddigi lírájából – például Majorana-verseiből – már ismerhetünk. A kötetadó cím pesszimisztikus, és a közéleti mondanivaló a trianoni tragédia máig nyomasztó utóhatásait vetíti elénk. Böszörményi sokat foglalkozik a magyar múlttal, a hazavesztéssel. A saját sors és az országos pusztulás szomorú és őszinte számvetésekre készteti. Megszólalásain nemcsak az aggodalom hallatszik át, hanem poétikailag szerencsés módon a nyolcvanas évek erdélyi költészete is: „A tömény éjben megfogan a félelem, a köd burkában nagyra nő, annyira, hogy már felejthető, kinek szavát őrzöm.” ( …) „azóta is szégyent gyűrünk egyre, s valami nosztalgiát keverünk…” (Katedrális az örök télnek) „Akik mindenüket feláldoznák egy órányi semmittevésért, ott sereglenek a lehetőségek homokhullámain…” (Márai ébresztése) Érdemes figyelni az ajánlásokra, hiszen Zalán Tibort, Jónás Tamást szólítják meg, az egyik Majorana-vers pedig Faludy Györgyöt. A Zalánnak ajánlott költemény szintén egy nem e tájon honos természeti képből kerekít metafizikai ihletettségű parabolát: „…Láttam kihunyni tüzet, vulkán láváját hason csúszni. éhes a fény, lángfű, bálvány, istenség. A láthatatlan hűség is szellem-én.” (Létem pora) A régies nyelvezetű tercinákban a szöveg tükrözései közt felsejlő témák és variációk ismételt hangütései izgalmas, sokértelmű költői anyaggá állnak össze: „…nincs menekvés, aki lázadt, halott ma. Marék porát széthordják vad telek, Vissza nem jő, ki a mának adózna. A szeretet lankáin pőre hegyek, Leselkedjen, ki álmot állít eléd A szórványban, a védtelen végeken.” (Kilenc oktáv) A kötet egyenletes színvonalát tekintve néha előfordulnak olyan megoldások, melyek megtorpanásra, újraolvasásra késztetik az embert, például a záróversben egy furcsa képet fedezhetünk fel: „most, hogy rád találtam, / ha kell, ringatlak / sok bajt látott karomban…” (Megtaláltalak) Továbbá szükségtelen túlzásnak tűnnek a Cérnára fűzve kezdősorai: „Csontomban még a folyékony idő. / (Mész lesz belőlem, és hahotázó köd.”) – pedig igazán jól folytatódik a vers: „tenger nyaldossa lábam. Próbám merő / gondolat, bennem sző. Szövetébe köt, / tétovázom. A szabadságom erő…” Sok érvényes felismerés gazdagítja a kötetet, amelyek a versekben megbújva azt bizonyítják, hogy érdemes figyelmesen, az apró mozzanatokra koncentrálva olvasni az egyes darabokat. Itt van például egy Ezra Pound által már idejekorán jelzett, találó hasonlat: „a pénz hatalmi tőke / nemi szerve van / virtusa az enyészet” (Majorana Moszkvában a Vörös téren). Vagy például a következő izgalmas, modern kép: „Aki az érvek hálójából szabadulni igyekszik, / irgalmat sugároz, / foghíjas térképet rajzol / a tudat merevlemezére.” (Márai ébresztése) Böszörményi Zoltán legújabb kötete kellemes és kalandos olvasmány, sokhúrú líra egyedi megoldásokkal, valamint Részegh Botond valóban ötcsillagos illusztrációival. Szép és tanulmányozásra érdemes könyv.
Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Kalligram, 2013.
Boldogh Dezső
irodalmijelen.hu
Erdély.ma
2013. december 23.
„Eltérített” forradalom
Miközben szombaton este egy bukaresti tüntetésen több mint ezren követelték a kormány lemondását, és Ion Iliescut, a hatalmat 1989 decemberében magához ragadó Nemzeti Megmentési Front (FSN) egykori vezetőjét, volt államfőt szidták, egy, a forradalom évfordulója alkalmából megrendezett délutáni bukaresti megemlékezésen forradalmárok egy csoportja azt üzente: az 1989-es forradalmat eltérítették, és Ion Iliescu tudja, ez hogyan történt.
Kormányellenes tüntetés a forradalom évfordulója alkalmából szombaton Bukarestben
Az Egyetem téren abból az alkalomból rendeztek koszorúzást, hogy 24 évvel ezelőtt december 21-én terjedt át a román fővárosra a Temesváron öt nappal korábban kirobbant kommunistaellenes népfelkelés, a karhatalom pedig Bukarestben és több erdélyi nagyvárosban a rendszer ellen tüntető tömegbe lőtt.
A védelmi minisztérium által rendezett hivatalos ünnepségen egy katonai díszszázad koszorúzott: ezt a megemlékezést zavarta meg az egykori forradalmárok száz fős tüntető csoportja. „Ne misztifikáljátok a történelmet, Iliescut kérdezzétek, ki térítette el a forradalmat, ki felelős az áldozatokért” – volt olvasható a megemlékezésen az egykori forradalmárok egyik molinóján. Egy másik felirat az 1989 óta színre lépett politikustársadalom átvilágítását sürgette.
Szombaton este mintegy ezren tüntettek a forradalom évfordulója alkalmából Bukarest belvárosában a kormány, a verespataki aranybányaprojekt és a palagáz-kitermelés ellen. Az egyik közösségi hálón szervezett, hatósági engedély nélküli megmozdulás szervezői az Egyetem téren gyülekeztek, majd miután megemlékeztek az 1989-es forradalom áldozatairól, a kormányszékház elé vonultak.
Közben a kormány és Ion Iliescu ellenes jelszavakat skandáltak. Az egyik tüntető szerint Victor Ponta Ion Iliescu gyermeke, akit Adrian Năstaséval nemzett. Egy nyilatkozat is kering az interneten, amelyen a szervezők a kormány és az államfő lemondását, valamint a büntető törvénykönyv azon módosításának eltörlését követelik, amely megnehezíti, hogy a korrupcióellenes szervek eljárjanak a honatyák ellen. A megmozduláson megjelent Mihail Neamţu, az ellenzéki Új Köztársaság párt elnöke is, a tüntetők azonban elkergették, mondván: politikusoknak nincs keresnivalójuk közöttük.
A forradalmárok elégedetlensége kedvezményeik eltörlésével is összefüggésbe hozható. Az illetékes államtitkárság szerint 22 ezer embernek van forradalmár-igazolványa Romániában, de 2011 óta közülük már csak hatezren kapnak állami juttatásokat: az áldozatok hozzátartozói, a sebesültek és azok, akiket Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor elmenekülése előtt bebörtönöztek. Korábban viszont minden olyan személynek anyagi természetű kiváltságokat biztosítottak, aki három tanúval igazolta a harcokban szerzett érdemeit.
Az Iliescu-rezsim politikai ellenfelei szerint a FSN azért adott haszonlesők ezreinek kedvezményeket, hogy a valódi rendszerváltókat lejárassa.
Mint ismeretes, 1989 decemberében 1100 embert lőttek agyon országszerte, közülük 940-et Ceausescu letartóztatása után. A diktátor kivégzését követően még napokig tartott a lövöldözés, több helyütt rejtélyes mesterlövészek rendeztek vérfürdőt, de kilétükre azóta sem derült fény. Ezért olyan városok is tele vannak hősökkel, ahol az emberek a diktátor menekülése után, a televízióból értesültek arról, hogy forradalom van.
Emil Constantinescu, a forradalom utáni Románia első jobboldali államfője (1996-2000) ezt az új hatalom diverziójának nevezte: szerinte a népfelkelést eltérítő új vezetőknek szükségük volt egy ellenségre, akinek legyőzésével igazolhatták a Nemzeti Megmentési Front legitimitását.
Balogh Levente
Székelyhon.ro
Miközben szombaton este egy bukaresti tüntetésen több mint ezren követelték a kormány lemondását, és Ion Iliescut, a hatalmat 1989 decemberében magához ragadó Nemzeti Megmentési Front (FSN) egykori vezetőjét, volt államfőt szidták, egy, a forradalom évfordulója alkalmából megrendezett délutáni bukaresti megemlékezésen forradalmárok egy csoportja azt üzente: az 1989-es forradalmat eltérítették, és Ion Iliescu tudja, ez hogyan történt.
Kormányellenes tüntetés a forradalom évfordulója alkalmából szombaton Bukarestben
Az Egyetem téren abból az alkalomból rendeztek koszorúzást, hogy 24 évvel ezelőtt december 21-én terjedt át a román fővárosra a Temesváron öt nappal korábban kirobbant kommunistaellenes népfelkelés, a karhatalom pedig Bukarestben és több erdélyi nagyvárosban a rendszer ellen tüntető tömegbe lőtt.
A védelmi minisztérium által rendezett hivatalos ünnepségen egy katonai díszszázad koszorúzott: ezt a megemlékezést zavarta meg az egykori forradalmárok száz fős tüntető csoportja. „Ne misztifikáljátok a történelmet, Iliescut kérdezzétek, ki térítette el a forradalmat, ki felelős az áldozatokért” – volt olvasható a megemlékezésen az egykori forradalmárok egyik molinóján. Egy másik felirat az 1989 óta színre lépett politikustársadalom átvilágítását sürgette.
Szombaton este mintegy ezren tüntettek a forradalom évfordulója alkalmából Bukarest belvárosában a kormány, a verespataki aranybányaprojekt és a palagáz-kitermelés ellen. Az egyik közösségi hálón szervezett, hatósági engedély nélküli megmozdulás szervezői az Egyetem téren gyülekeztek, majd miután megemlékeztek az 1989-es forradalom áldozatairól, a kormányszékház elé vonultak.
Közben a kormány és Ion Iliescu ellenes jelszavakat skandáltak. Az egyik tüntető szerint Victor Ponta Ion Iliescu gyermeke, akit Adrian Năstaséval nemzett. Egy nyilatkozat is kering az interneten, amelyen a szervezők a kormány és az államfő lemondását, valamint a büntető törvénykönyv azon módosításának eltörlését követelik, amely megnehezíti, hogy a korrupcióellenes szervek eljárjanak a honatyák ellen. A megmozduláson megjelent Mihail Neamţu, az ellenzéki Új Köztársaság párt elnöke is, a tüntetők azonban elkergették, mondván: politikusoknak nincs keresnivalójuk közöttük.
A forradalmárok elégedetlensége kedvezményeik eltörlésével is összefüggésbe hozható. Az illetékes államtitkárság szerint 22 ezer embernek van forradalmár-igazolványa Romániában, de 2011 óta közülük már csak hatezren kapnak állami juttatásokat: az áldozatok hozzátartozói, a sebesültek és azok, akiket Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor elmenekülése előtt bebörtönöztek. Korábban viszont minden olyan személynek anyagi természetű kiváltságokat biztosítottak, aki három tanúval igazolta a harcokban szerzett érdemeit.
Az Iliescu-rezsim politikai ellenfelei szerint a FSN azért adott haszonlesők ezreinek kedvezményeket, hogy a valódi rendszerváltókat lejárassa.
Mint ismeretes, 1989 decemberében 1100 embert lőttek agyon országszerte, közülük 940-et Ceausescu letartóztatása után. A diktátor kivégzését követően még napokig tartott a lövöldözés, több helyütt rejtélyes mesterlövészek rendeztek vérfürdőt, de kilétükre azóta sem derült fény. Ezért olyan városok is tele vannak hősökkel, ahol az emberek a diktátor menekülése után, a televízióból értesültek arról, hogy forradalom van.
Emil Constantinescu, a forradalom utáni Románia első jobboldali államfője (1996-2000) ezt az új hatalom diverziójának nevezte: szerinte a népfelkelést eltérítő új vezetőknek szükségük volt egy ellenségre, akinek legyőzésével igazolhatták a Nemzeti Megmentési Front legitimitását.
Balogh Levente
Székelyhon.ro
2013. december 23.
Tánc, közösség, karácsony
Amikor arról kérdezték, mi volt a szombat esti esemény célja, Both Aranka, a székelyudvarhelyi Kékiringó Néptánccsoport vezetője a címben felsorolt három szóban ragadta meg a Székelyföldi Filharmónia koncerttermében tartott évzáró előadás lényegét. Szombaton ünnepelt a Kékiringó apraja-nagyja: a néptánccsoport fennállásának tizenhatodik évfordulóját, hálát adván annak a megtartó és közösségformáló erőnek, mely mindezt lehetővé tette.
Tűt sem lehetett volna leejteni a zsúfolásig megtelt teremben: a Kékiringó Néptánccsoport évzáró műsorának kezdetén Szabó Attila műsorvezető, házigazda üdvözölte a részvevőket. „A közös ünneplésről faggattam Both Arankát, aki úgy fogalmazott, hogy a táncban benne van minden gondolat, érzés, melyeket nehéz lenne szavakba önteni” – mesélte a házigazda.
Az udvarhelyszéki nyitótáncot követően felcsíkit jártak a kékiringósok: a színpadot betöltő székely ruhás forgatagban több korosztály, az ötévestől a huszonévesig ropta egyszerre. A tánccsoport hagyományosan minden decemberben évértékelő, évbúcsúztató előadást tart, az esemény egyfajta bemutatása az adott évben tanult új táncoknak, de a végzős, érettségi előtt álló kékiringósok búcsúztatója is egyben.
Idén a Gyimesekben tartották nyári edzőtáborukat, az eltanult táncokat nem koreográfiába zárt formában, hanem szabadon, ún. mulatságként mutatták be a közönségnek. „A szokás szerint előbb játszva tanulják meg a különböző táncok alaplépéseit, majd ezek elsajátítása után születik meg egyik-másik koreográfia. Ezúttal a koreográfia elmaradt, igazi önfeledt, gyimesi mulatságot ropnak a gyerekek, fiatalok” – magyarázta Szabó Attila.
Az est során a „pelenkagyanús” aprócskák is bemutatkoztak, kedvenc népi gyermekjátékaikat járva el. A Kékiringó kiforrott táncosai magukban is színpadra léptek: egyebek közt moldvai és bonchidai táncrendet jártak, illetve a csapat kedvencét, kalotaszegit. „A kalotaszentkirályi tánctábor a csapat kedvence, és tavaly, a néptánccsoport tizenötödik születésnapján egyik kívánsága is teljesült, hisz kalotaszegi viseletet sikerült szerezniük” – tolmácsolta a műsorvezető.
A Kékiringó Néptánccsoportnak nemcsak kis és nagyobbacska, hanem már leköszönt tagjai is vannak, akik azonban évről évre visszajárnak. „A közösség, az együttlét, a családias hangulat, ezért jó ide visszajönni” – árulta el Bence Balázs, aki párjával, Máté Saroltával az egyetemi évek alatt is visszajár a Kékiringó berkeibe.
Mint az már hagyományos, az ünnepi műsort az éjszakába nyúló táncház követte. A talpalávalót a Kékiringó kedvenc és a vidék legkedvesebb zenekara, a Kedves Zenekar – Forró István, Román Hunor, Kedves Botond és Bíró Imre – húzta.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro
Amikor arról kérdezték, mi volt a szombat esti esemény célja, Both Aranka, a székelyudvarhelyi Kékiringó Néptánccsoport vezetője a címben felsorolt három szóban ragadta meg a Székelyföldi Filharmónia koncerttermében tartott évzáró előadás lényegét. Szombaton ünnepelt a Kékiringó apraja-nagyja: a néptánccsoport fennállásának tizenhatodik évfordulóját, hálát adván annak a megtartó és közösségformáló erőnek, mely mindezt lehetővé tette.
Tűt sem lehetett volna leejteni a zsúfolásig megtelt teremben: a Kékiringó Néptánccsoport évzáró műsorának kezdetén Szabó Attila műsorvezető, házigazda üdvözölte a részvevőket. „A közös ünneplésről faggattam Both Arankát, aki úgy fogalmazott, hogy a táncban benne van minden gondolat, érzés, melyeket nehéz lenne szavakba önteni” – mesélte a házigazda.
Az udvarhelyszéki nyitótáncot követően felcsíkit jártak a kékiringósok: a színpadot betöltő székely ruhás forgatagban több korosztály, az ötévestől a huszonévesig ropta egyszerre. A tánccsoport hagyományosan minden decemberben évértékelő, évbúcsúztató előadást tart, az esemény egyfajta bemutatása az adott évben tanult új táncoknak, de a végzős, érettségi előtt álló kékiringósok búcsúztatója is egyben.
Idén a Gyimesekben tartották nyári edzőtáborukat, az eltanult táncokat nem koreográfiába zárt formában, hanem szabadon, ún. mulatságként mutatták be a közönségnek. „A szokás szerint előbb játszva tanulják meg a különböző táncok alaplépéseit, majd ezek elsajátítása után születik meg egyik-másik koreográfia. Ezúttal a koreográfia elmaradt, igazi önfeledt, gyimesi mulatságot ropnak a gyerekek, fiatalok” – magyarázta Szabó Attila.
Az est során a „pelenkagyanús” aprócskák is bemutatkoztak, kedvenc népi gyermekjátékaikat járva el. A Kékiringó kiforrott táncosai magukban is színpadra léptek: egyebek közt moldvai és bonchidai táncrendet jártak, illetve a csapat kedvencét, kalotaszegit. „A kalotaszentkirályi tánctábor a csapat kedvence, és tavaly, a néptánccsoport tizenötödik születésnapján egyik kívánsága is teljesült, hisz kalotaszegi viseletet sikerült szerezniük” – tolmácsolta a műsorvezető.
A Kékiringó Néptánccsoportnak nemcsak kis és nagyobbacska, hanem már leköszönt tagjai is vannak, akik azonban évről évre visszajárnak. „A közösség, az együttlét, a családias hangulat, ezért jó ide visszajönni” – árulta el Bence Balázs, aki párjával, Máté Saroltával az egyetemi évek alatt is visszajár a Kékiringó berkeibe.
Mint az már hagyományos, az ünnepi műsort az éjszakába nyúló táncház követte. A talpalávalót a Kékiringó kedvenc és a vidék legkedvesebb zenekara, a Kedves Zenekar – Forró István, Román Hunor, Kedves Botond és Bíró Imre – húzta.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro
2013. december 23.
Baba Novac: az önkormányzat helyezte vissza a magyarellenes feliratot
Az önkormányzat alkalmazottai helyezték vissza a magyarellenes feliratot a kolozsvári Baba Novac-szobor talapzatára – tájékoztatta lapunkat Iulia Perşă, a polgármesteri hivatal szóvivője. A felirat egy hete került vissza a helyére, a helyi román sajtó azonban arról számolt be, hogy ismeretlen tettesek helyezték vissza a korábban eltávolított „unguri” szót.
Az önkormányzat képviselői még novemberben úgy nyilatkoztak, hogy helyreállítják a magyarságot sértő feliratot, és meg is rendelték már a betűket ehhez.
Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári rendőrség minősített lopás gyanújával indított eljárást ismeretlen tettes ellen a Baba Novac-szobor feliratának „megcsonkítása” miatt. A magyarokat sértő feliratot – amelyet Gheorghe Funar, Kolozsvár egykori, szélsőségesen magyarellenes polgármestere 1998 szeptemberében, a városi tanács engedélye nélkül helyeztetett el a szobor talapzatán – október másodikán rongálták meg.
A feliraton ez áll: „Baba Novac – Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én (Baba Novac – căpitan al lui Mihai Viteazul, ucis în chinuri groaznice de către unguri în data de 5 februarie 1601)”. A feliratból ismeretlen tettesek az „unguri” szót eltávolították. Andriana Simona Vornicu, a Kolozs megyei rendőrség szóvivője akkor a Krónika kérdésére elmondta: műemlékgyalázásról nem lehet szó, hiszen a szoborhoz nem nyúltak, csupán betűk hiányoznak a talapzatáról.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete egyébként két éve kérést nyújtott be a polgármesteri hivatalhoz, hogy távolítsák el a törvénytelenül és alkotmányellenesen kihelyezett, diszkriminatív feliratot, azonban azt a választ kapták, hogy az a szobor felállításának eredeti, 1975-ös terve alapján készült. Szász Péter, az EMNT Kolozs megyei elnöke korábban lapunknak elmondta, utánanéztek az eredeti terveknek a városháza archívumában, a polgármesteri hivatal által emlegetett ötoldalas mellékletből azonban csak négy oldalt találtak meg. „Érdekes módon épp az ötödik oldal hiányzott, amely a szobor eredeti műszaki tervét tartalmazza” – jegyezte meg Szász Péter
A kolozsvári Baba-Novac-szobor egyébként Virgil Fulicea vajdarécsei származású kolozsvári szobrász alkotása, 180 centi magas, 1975-ben állították fel a Szabók bástyája előtt. A Mihai Viteazul seregében kapitány Baba Novacot az erdélyi országgyűlés árulás miatt ítélte halálra. Kolozsváron, a Főtéren máglyán megégették, majd a Szabók bástyája előtt holttestét karóba húzták.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Az önkormányzat alkalmazottai helyezték vissza a magyarellenes feliratot a kolozsvári Baba Novac-szobor talapzatára – tájékoztatta lapunkat Iulia Perşă, a polgármesteri hivatal szóvivője. A felirat egy hete került vissza a helyére, a helyi román sajtó azonban arról számolt be, hogy ismeretlen tettesek helyezték vissza a korábban eltávolított „unguri” szót.
Az önkormányzat képviselői még novemberben úgy nyilatkoztak, hogy helyreállítják a magyarságot sértő feliratot, és meg is rendelték már a betűket ehhez.
Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári rendőrség minősített lopás gyanújával indított eljárást ismeretlen tettes ellen a Baba Novac-szobor feliratának „megcsonkítása” miatt. A magyarokat sértő feliratot – amelyet Gheorghe Funar, Kolozsvár egykori, szélsőségesen magyarellenes polgármestere 1998 szeptemberében, a városi tanács engedélye nélkül helyeztetett el a szobor talapzatán – október másodikán rongálták meg.
A feliraton ez áll: „Baba Novac – Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én (Baba Novac – căpitan al lui Mihai Viteazul, ucis în chinuri groaznice de către unguri în data de 5 februarie 1601)”. A feliratból ismeretlen tettesek az „unguri” szót eltávolították. Andriana Simona Vornicu, a Kolozs megyei rendőrség szóvivője akkor a Krónika kérdésére elmondta: műemlékgyalázásról nem lehet szó, hiszen a szoborhoz nem nyúltak, csupán betűk hiányoznak a talapzatáról.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete egyébként két éve kérést nyújtott be a polgármesteri hivatalhoz, hogy távolítsák el a törvénytelenül és alkotmányellenesen kihelyezett, diszkriminatív feliratot, azonban azt a választ kapták, hogy az a szobor felállításának eredeti, 1975-ös terve alapján készült. Szász Péter, az EMNT Kolozs megyei elnöke korábban lapunknak elmondta, utánanéztek az eredeti terveknek a városháza archívumában, a polgármesteri hivatal által emlegetett ötoldalas mellékletből azonban csak négy oldalt találtak meg. „Érdekes módon épp az ötödik oldal hiányzott, amely a szobor eredeti műszaki tervét tartalmazza” – jegyezte meg Szász Péter
A kolozsvári Baba-Novac-szobor egyébként Virgil Fulicea vajdarécsei származású kolozsvári szobrász alkotása, 180 centi magas, 1975-ben állították fel a Szabók bástyája előtt. A Mihai Viteazul seregében kapitány Baba Novacot az erdélyi országgyűlés árulás miatt ítélte halálra. Kolozsváron, a Főtéren máglyán megégették, majd a Szabók bástyája előtt holttestét karóba húzták.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 23.
Angyalok a Mezőségen
Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok!
Zörgessetek ma este be minden kicsi ablakon.
Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek:
Boldogságos ünnepet!
Angyaljárás ideje van, és közöttünk is járnak angyalok, akik bezörgetnek az ablakon. Pedig gyermekkorunk vége felé rájöhettünk, nem is angyalok díszítik fel a karácsonyfát, nem is ők járnak nálunk temérdek finomsággal, várva-várt ajándékkal. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, mégiscsak léteznek angyalok, ha nem is szárnyalnak, de két lábon járva, több száz kilométeren át gépkocsit vezetve érkeznek, bezörgetnek az ablakon, hogy mosolyt, melegséget, szeretetet vigyenek az otthonokba. Második éve népes angyalhad kelt útra, hogy a mezőségi falvak, az elhagyatott tanyák lakóit keressék fel, örömet, meglepetést, melegséget vigyenek a házakba. Oda, ahol idős, magukra hagyatott emberek laknak, vagy oda, ahol az elszigeteltség tengerében gyerekek élnek, s családjuk kínkeserves áldozatok révén próbálja magyarnak nevelni őket.
Mindenki kap, miközben ad
A mezőségi angyalok Magyarországról érkeztek, többek között Kőszegről, Debrecenből, Érdről, Szombathelyről, Budapestről, Kecskemétről, Tolna megyéből, a Duna-kanyarból. Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány a tavalyi szeretetszolgálat mély benyomásain felbuzdulva idén is nagyszabású gyűjtést szervezett.
– Tavaly mohikánként törtem az utat, idén mindenki velem akart jönni. Azért választottuk a Mezőséget – mondta Bálint László, az alapítvány képviselője – , mert ezt a tájegységet, az itteni embereket méltánytalanul elfelejtik, pedig a Mezőség sokat adott a magyar kultúrának. Kevesen figyelnek arra, hogy itt is élnek magyar emberek, hogy itt is vannak rászorulók. A Székelyfölddel ellentétben ezzel a tájegységgel nem igazán foglalkoznak. Tavaly olyan emberekkel találkoztunk, akiknek húsz éve nem nyitotta be senki a kapuját azért, hogy boldog karácsonyt kívánjon nekik! Mi ajándékot, szeretetet hozunk és szeretetet kapunk. Az alapítvány felhívására hihetetlenül nagy lelkesedéssel álltak mellénk az emberek, akik idejüket, pénzüket, energiájukat nem sajnálták. Tizennégy önkéntes jött el a Mezőségre, hét autóval érkeztünk, 3 kisbusszal és 4 combi személyautóval. Tartós élelmiszert, lisztet, cukrot, tésztát, tisztítószereket, édességeket, játékokat, könyveket, ruhaneműt, pokrócokat, téli holmit hoztunk. Ha összeadjuk, az adományok értéke körülbelül 3 millió forint fölött van. Idén négyszer annyian adakoztak, mint tavaly, talán azért, mert akik tavaly itt jártak, elmondták, milyen lelkülettel fogadták őket itt. Úgy értékeljük, hogy egy évben egyszer szükség van egy olyan gesztusra, ami megérinti az embereket. Arra gondoltam, hogy hátha elérjük, hogy emberi kapcsolatok, családi barátságok alakulnak ki. Ha ez sikerül, akkor az angyalok teljesítették missziójukat. Sokan elmentünk Erdélyből, itt hagytuk szüleinket, nagyszüleinket. Legalább ilyenkor jöjjünk haza, gondoljunk rájuk, gondoljunk az egyedül, szerény körülmények között élő emberekre – mondta Bálint László, miközben az önkéntesek több száz csomagot állítottak össze a mezőbergenyei diakóniai ház termeiben, ahová alig lehetett belépni a nagy sürgés- forgástól, a sok ajándéktól.
A csomagokat mezőségi települések – Mezőmadaras, Mezőzáh, Mezőméhes, Báld, Nagysármás, Kissármás, Uzdiszentpéter, Aranylábú Tuson, Nagyölyves, Mezőörményes, Pusztakamarás, Feketelak, Melegföldvár, Szarvaskend, Esztény, Veresegyháza, Szászzsombor, Kisfülpös – lelkészeinek közreműködésével juttatják el a címzettekhez, általában névre szóló levél és jókívánságok kíséretében, amelyet az adományozók írtak.
– Az angyaljárás során nemcsak a mezőségiek kapnak ajándékot, hanem mi is, hiszen lélekben feltöltődve térünk haza. Kimondhatatlan, hogy milyen őszinteséggel, tisztasággal lehet emberekkel beszélgetni, hogy mennyire megőrizték tartásukat ezek az emberek! Célunk, hogy felrobbantsuk a fásultságot, a közönyt, és segítsünk embertársainkon azzal, hogy feléjük fordulunk, hogy kezet nyújtunk nekik, és boldog karácsonyt kívánunk nekik! – tette hozzá Bálint László.
Levél Tatáról
Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványhoz nemcsak adományok, hanem kérések és vallomások is érkeznek. Íme egy a sok ezer lehetséges közül, melyet levélben fogalmaztak meg, s melyben sűrítve ott van a mezőségi sors.
"Tisztelt Alapítvány! Tegnap a Kossuth rádióban könnyes szemmel hallgattam a kezdeményezésükről – Angyalok a Mezőségen.
Eszembe jutott a 88 éves Tatám, aki egy gyönyörű kis tanyán, szegényesen lakik egyedül Ludas és Maroskece között a hegyekben. Mindennap gondolok rá. Sajnos tavaly váratlanul meghalt a nagybátyám, aki vele volt, s pár éve váratlanul anyukám, s a nagymamám is. Azóta igen megromlott az egészségi állapota, de rendíthetetlenül tart állatokat, s műveli a kis földjét, hogy meg tudjon élni. Két nagynéném s egy nagybátyám rendszeresen látogatja őt, de így is nagyrészt egyedül van. Nekem ő a példaképem! Soha nem láttam még embert, akiben ennyi erő volt, sosem adja fel! Nemrégiben azt mondták az orvosok, hogy nem tudni hány napja van még hátra, gyenge a szíve. A nagynénémék, hogy segítsenek rajta, eladták a lovát, hogy kevesebb munkája legyen, s pénzt a Tatámnak adták… A Tatám vett rajta egy lovat… Sosem adja fel!!!
Tavasszal született kisbabánk, autónk sajnos nincs, s nehézkes a közlekedés, így idén, s talán még jövőre sem tudom meglátogatni.
Biztosan sokan fordulnak Önökhöz ilyen kéréssel, s feltételezem, nem is mindegyik kivitelezhető, de nagyon szívesen küldenék neki Önökkel egy kis csomagot süteményekkel, kaláccsal, s egy fényképpel a dédunokájáról – amennyiben megoldható. Kisgyermekkorom óta az az álmom, hogy egyszer elmenjek a nagyszüleimhez karácsonykor. S ha nem is mehetnék el, de a Tatám megkapná a neki szánt ajándékomat, nagyon boldog lennék. Minden évben küldök karácsonykor s máskor is kis csomagot a Tatámnak, de a posta nem mindig ér oda. Elmondhatatlanul nagy öröm lenne számomra, ha a Gerendkeresztúrhoz tartozó Györgyedbe el tudnák vinni a Tatámnak szánt csomagot. Várom pozitív visszajelzésüket!
Amennyiben nem megoldható, akkor a honlapjukon megadott számlaszámon támogatom az Önök gyönyörű kezdeményezését, hogy sok magányos idős s szegény sorsú kisgyermek örvendhessen!
Üdvözlettel, Fóris Anna"
Az alapítvány angyalai szombaton keltek útra a mezőbergenyei diakóniai központtól, ahol a helyi lelkész, Domahidi Béla valamint a gyülekezet vendégszeretetét élvezték, és keresték fel a györgyedi nagytatát, a hozzá hasonló helyzetben lévő számtalan sorstársát és a mezőségi gyerekeket.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok!
Zörgessetek ma este be minden kicsi ablakon.
Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek:
Boldogságos ünnepet!
Angyaljárás ideje van, és közöttünk is járnak angyalok, akik bezörgetnek az ablakon. Pedig gyermekkorunk vége felé rájöhettünk, nem is angyalok díszítik fel a karácsonyfát, nem is ők járnak nálunk temérdek finomsággal, várva-várt ajándékkal. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, mégiscsak léteznek angyalok, ha nem is szárnyalnak, de két lábon járva, több száz kilométeren át gépkocsit vezetve érkeznek, bezörgetnek az ablakon, hogy mosolyt, melegséget, szeretetet vigyenek az otthonokba. Második éve népes angyalhad kelt útra, hogy a mezőségi falvak, az elhagyatott tanyák lakóit keressék fel, örömet, meglepetést, melegséget vigyenek a házakba. Oda, ahol idős, magukra hagyatott emberek laknak, vagy oda, ahol az elszigeteltség tengerében gyerekek élnek, s családjuk kínkeserves áldozatok révén próbálja magyarnak nevelni őket.
Mindenki kap, miközben ad
A mezőségi angyalok Magyarországról érkeztek, többek között Kőszegről, Debrecenből, Érdről, Szombathelyről, Budapestről, Kecskemétről, Tolna megyéből, a Duna-kanyarból. Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány a tavalyi szeretetszolgálat mély benyomásain felbuzdulva idén is nagyszabású gyűjtést szervezett.
– Tavaly mohikánként törtem az utat, idén mindenki velem akart jönni. Azért választottuk a Mezőséget – mondta Bálint László, az alapítvány képviselője – , mert ezt a tájegységet, az itteni embereket méltánytalanul elfelejtik, pedig a Mezőség sokat adott a magyar kultúrának. Kevesen figyelnek arra, hogy itt is élnek magyar emberek, hogy itt is vannak rászorulók. A Székelyfölddel ellentétben ezzel a tájegységgel nem igazán foglalkoznak. Tavaly olyan emberekkel találkoztunk, akiknek húsz éve nem nyitotta be senki a kapuját azért, hogy boldog karácsonyt kívánjon nekik! Mi ajándékot, szeretetet hozunk és szeretetet kapunk. Az alapítvány felhívására hihetetlenül nagy lelkesedéssel álltak mellénk az emberek, akik idejüket, pénzüket, energiájukat nem sajnálták. Tizennégy önkéntes jött el a Mezőségre, hét autóval érkeztünk, 3 kisbusszal és 4 combi személyautóval. Tartós élelmiszert, lisztet, cukrot, tésztát, tisztítószereket, édességeket, játékokat, könyveket, ruhaneműt, pokrócokat, téli holmit hoztunk. Ha összeadjuk, az adományok értéke körülbelül 3 millió forint fölött van. Idén négyszer annyian adakoztak, mint tavaly, talán azért, mert akik tavaly itt jártak, elmondták, milyen lelkülettel fogadták őket itt. Úgy értékeljük, hogy egy évben egyszer szükség van egy olyan gesztusra, ami megérinti az embereket. Arra gondoltam, hogy hátha elérjük, hogy emberi kapcsolatok, családi barátságok alakulnak ki. Ha ez sikerül, akkor az angyalok teljesítették missziójukat. Sokan elmentünk Erdélyből, itt hagytuk szüleinket, nagyszüleinket. Legalább ilyenkor jöjjünk haza, gondoljunk rájuk, gondoljunk az egyedül, szerény körülmények között élő emberekre – mondta Bálint László, miközben az önkéntesek több száz csomagot állítottak össze a mezőbergenyei diakóniai ház termeiben, ahová alig lehetett belépni a nagy sürgés- forgástól, a sok ajándéktól.
A csomagokat mezőségi települések – Mezőmadaras, Mezőzáh, Mezőméhes, Báld, Nagysármás, Kissármás, Uzdiszentpéter, Aranylábú Tuson, Nagyölyves, Mezőörményes, Pusztakamarás, Feketelak, Melegföldvár, Szarvaskend, Esztény, Veresegyháza, Szászzsombor, Kisfülpös – lelkészeinek közreműködésével juttatják el a címzettekhez, általában névre szóló levél és jókívánságok kíséretében, amelyet az adományozók írtak.
– Az angyaljárás során nemcsak a mezőségiek kapnak ajándékot, hanem mi is, hiszen lélekben feltöltődve térünk haza. Kimondhatatlan, hogy milyen őszinteséggel, tisztasággal lehet emberekkel beszélgetni, hogy mennyire megőrizték tartásukat ezek az emberek! Célunk, hogy felrobbantsuk a fásultságot, a közönyt, és segítsünk embertársainkon azzal, hogy feléjük fordulunk, hogy kezet nyújtunk nekik, és boldog karácsonyt kívánunk nekik! – tette hozzá Bálint László.
Levél Tatáról
Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványhoz nemcsak adományok, hanem kérések és vallomások is érkeznek. Íme egy a sok ezer lehetséges közül, melyet levélben fogalmaztak meg, s melyben sűrítve ott van a mezőségi sors.
"Tisztelt Alapítvány! Tegnap a Kossuth rádióban könnyes szemmel hallgattam a kezdeményezésükről – Angyalok a Mezőségen.
Eszembe jutott a 88 éves Tatám, aki egy gyönyörű kis tanyán, szegényesen lakik egyedül Ludas és Maroskece között a hegyekben. Mindennap gondolok rá. Sajnos tavaly váratlanul meghalt a nagybátyám, aki vele volt, s pár éve váratlanul anyukám, s a nagymamám is. Azóta igen megromlott az egészségi állapota, de rendíthetetlenül tart állatokat, s műveli a kis földjét, hogy meg tudjon élni. Két nagynéném s egy nagybátyám rendszeresen látogatja őt, de így is nagyrészt egyedül van. Nekem ő a példaképem! Soha nem láttam még embert, akiben ennyi erő volt, sosem adja fel! Nemrégiben azt mondták az orvosok, hogy nem tudni hány napja van még hátra, gyenge a szíve. A nagynénémék, hogy segítsenek rajta, eladták a lovát, hogy kevesebb munkája legyen, s pénzt a Tatámnak adták… A Tatám vett rajta egy lovat… Sosem adja fel!!!
Tavasszal született kisbabánk, autónk sajnos nincs, s nehézkes a közlekedés, így idén, s talán még jövőre sem tudom meglátogatni.
Biztosan sokan fordulnak Önökhöz ilyen kéréssel, s feltételezem, nem is mindegyik kivitelezhető, de nagyon szívesen küldenék neki Önökkel egy kis csomagot süteményekkel, kaláccsal, s egy fényképpel a dédunokájáról – amennyiben megoldható. Kisgyermekkorom óta az az álmom, hogy egyszer elmenjek a nagyszüleimhez karácsonykor. S ha nem is mehetnék el, de a Tatám megkapná a neki szánt ajándékomat, nagyon boldog lennék. Minden évben küldök karácsonykor s máskor is kis csomagot a Tatámnak, de a posta nem mindig ér oda. Elmondhatatlanul nagy öröm lenne számomra, ha a Gerendkeresztúrhoz tartozó Györgyedbe el tudnák vinni a Tatámnak szánt csomagot. Várom pozitív visszajelzésüket!
Amennyiben nem megoldható, akkor a honlapjukon megadott számlaszámon támogatom az Önök gyönyörű kezdeményezését, hogy sok magányos idős s szegény sorsú kisgyermek örvendhessen!
Üdvözlettel, Fóris Anna"
Az alapítvány angyalai szombaton keltek útra a mezőbergenyei diakóniai központtól, ahol a helyi lelkész, Domahidi Béla valamint a gyülekezet vendégszeretetét élvezték, és keresték fel a györgyedi nagytatát, a hozzá hasonló helyzetben lévő számtalan sorstársát és a mezőségi gyerekeket.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 23.
Magyar Állandó Konferencia Déván
Barcsay Ákos-díjat alapítottak
Egyhangúlag fogadták el a Hunyad megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) résztvevői a dr. Dézsi Attila, MÁK elnök által kezdeményezett, Barcsay Ákos-díj megalapításáról szóló határozatot.
A testület szombaton Déván, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában gyűlésezett. A díj alapító okiratát Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke és dr. Dézsi Attila, a MÁK elnöke látta el kézjegyével.
„Hunyad megyében a közösségi szolidaritás rendkívüli eredményeket ért el az elmúlt években, éppen ezért az RMDSZ Állandó Tanácsán fogalmaztam meg a díj megalapításának javaslatát, amelyet a Hunyad megyei magyar közösségért tevékenykedőknek adunk majd évente, azoknak a személyiségeknek, akik munkásságukkal szórványközösségünket szolgálják" – mondta el dr. Dézsi Attila.
A MÁK határozata szerint évente három, a közösségépítő munkában kiemelkedő teljesítményt elérő személy kap Barcsay Ákos-díjat, egyet a történelmi egyházak és felekezetek képviselőjének, egyet-egyet a pedagógus társadalom és a civil szféra képviselőjének ítélnek meg. A díjak odaítélése a Magyar Állandó Konferencia hatásköre, melyet egy öttagú kuratórium gyakorol. A Barcsay Ákos-díjat a Hunyad Megyei Magyar Napokon adják át.
Nagybarcsai Barcsay Ákos (1619–1661) erdélyi fejedelem, lugosi és karánsebesi bán, Hunyad vármegye főispánja, fejedelmi tanácsos, II. Rákóczi György idején Erdély politikai életének egyik meghatározó alakja. Uralkodásának legmaradandóbb emléke, hogy Erdély címerét az ő fejedelemsége idején, 1659. május 24-én a szászsebesi országgyűlés határozza meg. 2011-ben, az első alkalommal megtartott Magyar Szórvány Napján avatták fel a restaurált, XIX. századi Barcsay emlékművet, amely a Hunyad megyei prefektúra épülete, a hajdani vármegyeháza előtt kapott méltó helyet.
„2014 a Közösségépítés Éve Hunyad megyében, a 21. század kihívásaira akarunk válaszolni ezzel a kezdeményezéssel. Felvállalt célunk, hogy minél több fiatalt vonzzunk közösségépítő tevékenységeinkbe, ezzel egyidőben viszont azt is kötelességünknek is tartom, hogy megköszönjük azoknak az áldozatos munkáját, akik kezdeményező módon hozzájárulnak közösségünk megerősítéséhez. Ezt célt szolgálja a most alapított díj” – hangsúlyozta Winkler Gyula. Az egész napos konferencián az EP-képviselő összegezte az idei év politikai eseményeit, ugyanakkor vázolva a következő esztendő prioritásait, kiemelte a jövő május 25-én sorra kerülő európai parlamenti választásokat, valamint arra is emlékeztetett, hogy jövő decemberben megalakulásának 25 évfordulóját ünnepli az RMDSZ. Arra kérte a MÁK résztvevőit, hogy a következő év munkáját oly módon végezzék, hogy év végén Hunyad megyében is emelt fővel tudjon ünnepelni a magyarság.
Dr. Dézsi Attila bemutatta a Gáspár-Barra Réka „Hunyad megye épített öröksége” könyve alapján készült anyagot, melyet saját információkkal egészített ki, hangsúlyozva, mennyire fontos Hunyad megye páratlan épített örökségének védelme és ápolása. Gáspár-Barra Réka, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság alapító tagjának vezetésével kuratórium megalakításáról is döntött a MÁK, amelynek feladata az épített örökség kataszterének összeállítása, megyei örökségvédelmi stratégia elkészítése, az épített örökség turisztikai népszerűsítése. A Hunyad Megyei RMDSZ Nőszervezete tevékenységéről és jövőbeli terveiről Kun Gazda Kinga, az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetének elnöke által tartott beszámoló nyomán többen is méltatták a fiatal szervezet sokrétű tevékenységét. A HUMMIT ifjúsági szervezet eredményei Kofity Zoltán nemrégiben megválasztott elnök ismertette. Továbbá felszólalt Kun Árpád nyugalmazott református lelkész, aki saját munkássága, tapasztalata és tudása alapján erősítette meg a műemlékvédelem fontosságát. Szintén e témához kapcsolódott Wersanszky Eduárd nemrégiben újraválasztott petrozsényi RMDSZ elnök felszólalása is. Zsargó János, Hunyad megyei református esperes a szórványgyülekezetek gondjairól beszélt, a megyét különösképpen érintő lelkészhiányról és ennek lehetséges orvoslásáról, melyben az RMDSZ is fontos szerep jut. Gáspár-Barra Réka és Takács Aranka, a korábban bemutatásra került „Hunyad megye épített öröksége” kötet kapcsán szólaltak fel. Takács Aranka továbbá bejelentette, hogy sokrétű egyeztetés nyomán, 2014-ben május 1. és 9. között kerülnek megrendezésre a Hunyad Megyei Magyar Napok. Ennek megszervezéséhez kérte a MÁK tagjainak aktív támogatását. A Fogadj örökbe egy műemléketprogram keretében a Vármegyeház őrei osztottak üdvözletet a rendezvény résztvevőinek.
A konferencián délután a Hunyad megyei magyar oktatási kérdések kerültek terítékre, előadást tartott Vlaic Ágnes kisebbségi tanfelügyelő és Kocsis Attila, a Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója.
(www.winklergyula.ronyomán)
Nyugati Jelen (Arad)
Barcsay Ákos-díjat alapítottak
Egyhangúlag fogadták el a Hunyad megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) résztvevői a dr. Dézsi Attila, MÁK elnök által kezdeményezett, Barcsay Ákos-díj megalapításáról szóló határozatot.
A testület szombaton Déván, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában gyűlésezett. A díj alapító okiratát Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke és dr. Dézsi Attila, a MÁK elnöke látta el kézjegyével.
„Hunyad megyében a közösségi szolidaritás rendkívüli eredményeket ért el az elmúlt években, éppen ezért az RMDSZ Állandó Tanácsán fogalmaztam meg a díj megalapításának javaslatát, amelyet a Hunyad megyei magyar közösségért tevékenykedőknek adunk majd évente, azoknak a személyiségeknek, akik munkásságukkal szórványközösségünket szolgálják" – mondta el dr. Dézsi Attila.
A MÁK határozata szerint évente három, a közösségépítő munkában kiemelkedő teljesítményt elérő személy kap Barcsay Ákos-díjat, egyet a történelmi egyházak és felekezetek képviselőjének, egyet-egyet a pedagógus társadalom és a civil szféra képviselőjének ítélnek meg. A díjak odaítélése a Magyar Állandó Konferencia hatásköre, melyet egy öttagú kuratórium gyakorol. A Barcsay Ákos-díjat a Hunyad Megyei Magyar Napokon adják át.
Nagybarcsai Barcsay Ákos (1619–1661) erdélyi fejedelem, lugosi és karánsebesi bán, Hunyad vármegye főispánja, fejedelmi tanácsos, II. Rákóczi György idején Erdély politikai életének egyik meghatározó alakja. Uralkodásának legmaradandóbb emléke, hogy Erdély címerét az ő fejedelemsége idején, 1659. május 24-én a szászsebesi országgyűlés határozza meg. 2011-ben, az első alkalommal megtartott Magyar Szórvány Napján avatták fel a restaurált, XIX. századi Barcsay emlékművet, amely a Hunyad megyei prefektúra épülete, a hajdani vármegyeháza előtt kapott méltó helyet.
„2014 a Közösségépítés Éve Hunyad megyében, a 21. század kihívásaira akarunk válaszolni ezzel a kezdeményezéssel. Felvállalt célunk, hogy minél több fiatalt vonzzunk közösségépítő tevékenységeinkbe, ezzel egyidőben viszont azt is kötelességünknek is tartom, hogy megköszönjük azoknak az áldozatos munkáját, akik kezdeményező módon hozzájárulnak közösségünk megerősítéséhez. Ezt célt szolgálja a most alapított díj” – hangsúlyozta Winkler Gyula. Az egész napos konferencián az EP-képviselő összegezte az idei év politikai eseményeit, ugyanakkor vázolva a következő esztendő prioritásait, kiemelte a jövő május 25-én sorra kerülő európai parlamenti választásokat, valamint arra is emlékeztetett, hogy jövő decemberben megalakulásának 25 évfordulóját ünnepli az RMDSZ. Arra kérte a MÁK résztvevőit, hogy a következő év munkáját oly módon végezzék, hogy év végén Hunyad megyében is emelt fővel tudjon ünnepelni a magyarság.
Dr. Dézsi Attila bemutatta a Gáspár-Barra Réka „Hunyad megye épített öröksége” könyve alapján készült anyagot, melyet saját információkkal egészített ki, hangsúlyozva, mennyire fontos Hunyad megye páratlan épített örökségének védelme és ápolása. Gáspár-Barra Réka, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság alapító tagjának vezetésével kuratórium megalakításáról is döntött a MÁK, amelynek feladata az épített örökség kataszterének összeállítása, megyei örökségvédelmi stratégia elkészítése, az épített örökség turisztikai népszerűsítése. A Hunyad Megyei RMDSZ Nőszervezete tevékenységéről és jövőbeli terveiről Kun Gazda Kinga, az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetének elnöke által tartott beszámoló nyomán többen is méltatták a fiatal szervezet sokrétű tevékenységét. A HUMMIT ifjúsági szervezet eredményei Kofity Zoltán nemrégiben megválasztott elnök ismertette. Továbbá felszólalt Kun Árpád nyugalmazott református lelkész, aki saját munkássága, tapasztalata és tudása alapján erősítette meg a műemlékvédelem fontosságát. Szintén e témához kapcsolódott Wersanszky Eduárd nemrégiben újraválasztott petrozsényi RMDSZ elnök felszólalása is. Zsargó János, Hunyad megyei református esperes a szórványgyülekezetek gondjairól beszélt, a megyét különösképpen érintő lelkészhiányról és ennek lehetséges orvoslásáról, melyben az RMDSZ is fontos szerep jut. Gáspár-Barra Réka és Takács Aranka, a korábban bemutatásra került „Hunyad megye épített öröksége” kötet kapcsán szólaltak fel. Takács Aranka továbbá bejelentette, hogy sokrétű egyeztetés nyomán, 2014-ben május 1. és 9. között kerülnek megrendezésre a Hunyad Megyei Magyar Napok. Ennek megszervezéséhez kérte a MÁK tagjainak aktív támogatását. A Fogadj örökbe egy műemléketprogram keretében a Vármegyeház őrei osztottak üdvözletet a rendezvény résztvevőinek.
A konferencián délután a Hunyad megyei magyar oktatási kérdések kerültek terítékre, előadást tartott Vlaic Ágnes kisebbségi tanfelügyelő és Kocsis Attila, a Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója.
(www.winklergyula.ronyomán)
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 23.
Strasbourgi védelmet kérnek Kovászna megye zászlajának
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult a megyezászló ügyében a Kovászna Megyei Tanács, miután megelégelte, hogy a román hatóságok folyamatosan akadályozzák a szimbólumhasználatot.
Tamás Sándor tanácselnök elmondta, a keresetben arra mutatnak rá, hogy a megye hivatalos zászlajának betiltásával a lakosság szimbólumhasználathoz való jogát sértette meg az igazságszolgáltatás, holott ezt az Emberi Jogok Európai Egyezményének a 12. kiegészítő jegyzőkönyve is előírja, amelyet Románia is ratifikált. A dokumentum rögzíti, hogy az egyezményben meghatározott jogok biztosításánál nem szabad valamely nemzeti kisebbséghez való tartozás alapján különbséget tenni.
Kifogásolják a kettős mércét
Tamás Sándor leszögezte, a helyi és megyei zászlók használata nem sérti a helyi román közösség érzékenységét, a Kovászna megye zászlaján levő címer olyan elemet is tartalmaz, melyet erdélyi román családok címereiben is szerepeltek a 16–17. században.
„Európában, ebben az országban, bennünket, székelyeket is ugyanazok a jogok illetnek meg, mint az ország többi megyéjében lakókat. Úgy gondolom, nekünk is lehet megyei és helyi zászlónk, hiszen a román többségű megyék javarésze is rendelkezik ilyennel. Úgy érezzük, mind az igazságszolgáltatás, mind a közigazgatás terén Romániát kétfelé osztották: vannak megyék, melyek a vonatkozó jogszabályok értelmében használhatják helyi szimbólumaikat, illetve van Hargita és Kovászna megye, ahol ugyanazon törvény szerint megtiltották ezt” – jelentette ki Tamás Sándor.
Rámutatott, az Európai Unióban, Bretagne-tól kezdve Dél-Tirolon át egészen a finnországi svéd közösségig használnak saját szimbólumokat. Az EU 11 országában létezik valamilyen típusú területi vagy kulturális autonómia, de még azokban az országokban is, ahol nincs ilyen, teljesen normális, hogy helyi zászlókat használhasson egy közösség”.
Mint ismeretes, a brassói táblabíróság idén ősszel hozott jogerős ítélete megsemmisítette azt a tanácsi határozatot, amellyel a megyei tanács öt évvel ezelőtt elfogadta Kovászna megye zászlaját. A lobogó ugyanis hasonlít a kék-arany színű székely zászlóra.
Súlyos bírság a székely zászló miatt Vásárhelyen
A bírósághoz fordulna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezete is, miután a marosvásárhelyi rendőrség megbírságolta, amiért a felszólítás ellenére sem távolította el székházáról a hatóság által reklámnak minősített székely zászlót.
A hatóságok október végén a Magyar Polgári Pártot (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) is felszólították Marosvásárhelyen, hogy távolítsák el a jelképet. Valentin Bretfelean rendőrfőnök szerint az MPP időközben elköltözött, és új székhelyén semmilyen zászló nincs kitűzve, az EMNP és EMNT közös székhelyén viszont kint maradt a székely zászló, ezért az épület bérlőjére – az EMNT-re – 30 ezer lejes bírságot szabtak ki.
„Ha nem veszik le a zászlót, újabb büntetést kapnak. A helyi közigazgatási törvényben nincs olyan területi egység, hogy „föld”, így ez nem lehet egy lobogó, hanem egyértelműen reklámzászló” – idézi a Mediafax hírügynökség az önkormányzat felügyelete alatt működő helyi rendőrség parancsnokát.
Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei elnöke elmondta: mindenképpen bírósághoz fordulnak, mert nem fogadják el, hogy a székely zászlót reklámnak minősítsék. Bár értesítést még nem kaptak, nem érte váratlanul a hír, tette hozzá. „Egy héttel ezelőtt egy rendezvényen összefutottunk a rendőrparancsnokkal, aki nagyon kedélyesen tájékoztatott bennünket, hogy Tőkés Lászlót (az EMNT elnökét) óhajtja megbüntetni ebben az ügyben. Egész biztos, a bíróságra fogunk menni az igazunkért” – mondta Portik Vilmos.
A figyelmeztetés kikézbesítésekor elmondta, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) egyik önkormányzati képviselője által benyújtott panasz alapján jártak el. „Egy olyan intézményt reklámoz a zászló, amely nem létezik. Ha létrejön az úgynevezett Székelyföld régió, amelyik szerepel majd a közigazgatási törvényben is, akkor nem lesz a zászlóval semmi gond. Addig reklámzászlónak minősül” – hangoztatta korábban a rendőrparancsnok.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult a megyezászló ügyében a Kovászna Megyei Tanács, miután megelégelte, hogy a román hatóságok folyamatosan akadályozzák a szimbólumhasználatot.
Tamás Sándor tanácselnök elmondta, a keresetben arra mutatnak rá, hogy a megye hivatalos zászlajának betiltásával a lakosság szimbólumhasználathoz való jogát sértette meg az igazságszolgáltatás, holott ezt az Emberi Jogok Európai Egyezményének a 12. kiegészítő jegyzőkönyve is előírja, amelyet Románia is ratifikált. A dokumentum rögzíti, hogy az egyezményben meghatározott jogok biztosításánál nem szabad valamely nemzeti kisebbséghez való tartozás alapján különbséget tenni.
Kifogásolják a kettős mércét
Tamás Sándor leszögezte, a helyi és megyei zászlók használata nem sérti a helyi román közösség érzékenységét, a Kovászna megye zászlaján levő címer olyan elemet is tartalmaz, melyet erdélyi román családok címereiben is szerepeltek a 16–17. században.
„Európában, ebben az országban, bennünket, székelyeket is ugyanazok a jogok illetnek meg, mint az ország többi megyéjében lakókat. Úgy gondolom, nekünk is lehet megyei és helyi zászlónk, hiszen a román többségű megyék javarésze is rendelkezik ilyennel. Úgy érezzük, mind az igazságszolgáltatás, mind a közigazgatás terén Romániát kétfelé osztották: vannak megyék, melyek a vonatkozó jogszabályok értelmében használhatják helyi szimbólumaikat, illetve van Hargita és Kovászna megye, ahol ugyanazon törvény szerint megtiltották ezt” – jelentette ki Tamás Sándor.
Rámutatott, az Európai Unióban, Bretagne-tól kezdve Dél-Tirolon át egészen a finnországi svéd közösségig használnak saját szimbólumokat. Az EU 11 országában létezik valamilyen típusú területi vagy kulturális autonómia, de még azokban az országokban is, ahol nincs ilyen, teljesen normális, hogy helyi zászlókat használhasson egy közösség”.
Mint ismeretes, a brassói táblabíróság idén ősszel hozott jogerős ítélete megsemmisítette azt a tanácsi határozatot, amellyel a megyei tanács öt évvel ezelőtt elfogadta Kovászna megye zászlaját. A lobogó ugyanis hasonlít a kék-arany színű székely zászlóra.
Súlyos bírság a székely zászló miatt Vásárhelyen
A bírósághoz fordulna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezete is, miután a marosvásárhelyi rendőrség megbírságolta, amiért a felszólítás ellenére sem távolította el székházáról a hatóság által reklámnak minősített székely zászlót.
A hatóságok október végén a Magyar Polgári Pártot (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) is felszólították Marosvásárhelyen, hogy távolítsák el a jelképet. Valentin Bretfelean rendőrfőnök szerint az MPP időközben elköltözött, és új székhelyén semmilyen zászló nincs kitűzve, az EMNP és EMNT közös székhelyén viszont kint maradt a székely zászló, ezért az épület bérlőjére – az EMNT-re – 30 ezer lejes bírságot szabtak ki.
„Ha nem veszik le a zászlót, újabb büntetést kapnak. A helyi közigazgatási törvényben nincs olyan területi egység, hogy „föld”, így ez nem lehet egy lobogó, hanem egyértelműen reklámzászló” – idézi a Mediafax hírügynökség az önkormányzat felügyelete alatt működő helyi rendőrség parancsnokát.
Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei elnöke elmondta: mindenképpen bírósághoz fordulnak, mert nem fogadják el, hogy a székely zászlót reklámnak minősítsék. Bár értesítést még nem kaptak, nem érte váratlanul a hír, tette hozzá. „Egy héttel ezelőtt egy rendezvényen összefutottunk a rendőrparancsnokkal, aki nagyon kedélyesen tájékoztatott bennünket, hogy Tőkés Lászlót (az EMNT elnökét) óhajtja megbüntetni ebben az ügyben. Egész biztos, a bíróságra fogunk menni az igazunkért” – mondta Portik Vilmos.
A figyelmeztetés kikézbesítésekor elmondta, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) egyik önkormányzati képviselője által benyújtott panasz alapján jártak el. „Egy olyan intézményt reklámoz a zászló, amely nem létezik. Ha létrejön az úgynevezett Székelyföld régió, amelyik szerepel majd a közigazgatási törvényben is, akkor nem lesz a zászlóval semmi gond. Addig reklámzászlónak minősül” – hangoztatta korábban a rendőrparancsnok.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 23.
Lelki ház épül Erdődön
Ismét elkezdett bízni a jövőben Erdőd maroknyi református közössége, akik két és fél évszázad után szeretnének megint önállóvá válni és elindulni a gyarapodás útján.
Habár a Szatmár megyei helység a reformáció bölcsőjének számít, mivel itt tartották az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, a kálvinisták később ki lettek űzve a településről, majd száz éven át meg volt tiltva számukra, hogy visszaköltözzenek. Négy éve azonban ismét van saját lelkésze a körülbelül 150 fős gyülekezetnek, két éve pedig egy parókia és egyháztörténeti múzeum alapkövét is letették, melyet a nagy elődről, Drágffy Gáspárról neveztek el.
Rácz Ervin helybéli lelkész szerint Pál apostolt követve munkálkodnak, aki arra biztatta a keresztlény híveket, hogy „mint élő kövek, épüljenek lelki házzá”, ennek szellemében dolgoznak a közösség összekovácsolásán, illetve a központ felépítéséhez szükséges feltételek megteremtésén. A tiszteletes úgy véli, igen biztató jeleket kapnak istentől, példaként megemlítve, hogy az elmúlt két évben egyetlen temetésük sem volt, keresztelni viszont hatszor hívták.
Mint elmondta, a tervezett parókia nem csak papi lakásként szolgál majd, hanem egyháztörténeti központként is működik, hisz Erdőd kulcsszerepet töltött be a reformációban, a településhez kötődő jeles események pedig méltóak arra, hogy végre megörökítsék őket. Itt szervezték az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, melyet Drágffy Gáspár védnöksége alatt tartottak. Rácz Ervin szerint, ahogy a mohácsi vészt követően a magyarok az új hitben, a református vallásban találtak vigaszt, úgy kell megint Isten felé fordulva újra rendszeres hitéletet élni Erdődön, ez jelenti ismét a fejlődés útját.
A lelkész igyekezett egy tévhitet is eloszlatni az Erdődhöz sok szállal kötődő család kapcsán, az utóbbi időben ugyanis főképp politikusok azt hangsúlyozzák, hogy a Drágffyak románok voltak. Mint kifejtette, valóban Moldvából származnak, azonban a 13. század során épp a magyar királyhoz való hűségük miatt kerülhettek át Erdélybe, a nemesi rangot és az előjogokat is a magyar uralkodóktól kapták, így nem román, hanem magyar nemeseknek számítanak. Rámutatott: ezeket a privilégiumokat egy idő után elvesztették, majd a Báthory családba való benősülés révén sikerült ismét visszaszerezniük őket.
Amint a tiszteletes elmondta: Drágffy Gáspár az erdődi várat építtető Drágffy Bertalan unokája és a mohácsi vészkor a magyar királyság második emberének számító, így a Mária-zászlót vivő, majd a csatában életét vesztett Drágffy János fia volt. Az általa védnökölt első zsinaton egyébként, 1545-ben fogadták el azt a 12 pontot, mellyel az új hitet rendszerbe foglalták. Erre a híres, műemlékké nyilvánított erdődi református templomban került sor.
Az épületet viszont Károlyi Sándor a pápista svábok betelepítését követően 1769-ben elvette tőlük és átadta a katolikusoknak, a reformátusokat pedig tömegesen kitelepítette a szomszédos Dobrára, Magyargéresre, illetve Szatmárhegyre, továbbá megtiltotta azt is, hogy visszaköltözzenek. A tilalom körülbelül száz évig volt érvényben.
Rácz Ervin szerint Károlyi Sándort bátran tekinthetjük a magyarság árulójának, a címkére pedig nem csak politikai tevékenységével szolgált rá, hanem főképp azzal, ahogy a magyar alattvalóival bánt. „Habsburg nyomásra igyekezett szétzilálni a református hitre áttért magyar közösségeket – magyarázta a pap. – Szatmár a császár szemében igen veszélyes kuruc fészeknek számított, ezért utasította Károlyit arra, hogy vegye elejét a további lázadozásnak.”
A száműzött reformátusok a 18. század végétől kezdtek visszaszállingózni, felhúztak egy épületet, melyben egy időszakban iskola is működött. Ezt 2004-ben átalakították és tornyot is húztak rá, azóta szolgál templomként a korábbi imaház. A református közösség megerősödése egyébként a magyar identitás megőrzése szempontjából is fontos a településen, Erdődön ugyanis a magyarság aránya 20 százalék alá esett, és igen gyors ütemben folyik a beolvadás.
Rácz Ervin elmondta, a Drágffy Gáspár Egyháztörténeti Központ és Parókia megépítése számításaik szerint körülbelül 60 ezer euróba kerülne, melyet kisebb pályázatok és adományok révén terveznek előteremteni. Bár a gyülekezet eléggé kicsi, gyakran szerveznek adománygyűjtő akciókat, például bálokat, melyek keretében a közösségépítés mellett téglajegy- és tombolaárusítás révén próbálják előteremteni a szükséges pénzt. Emellett Rácz Ervin szerint a helyi reformátusok önkéntes munkával is hajlandóak támogatni az építkezést, így minden ok megvan a bizakodásra kezdeményezésük sikerességét illetően.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
Ismét elkezdett bízni a jövőben Erdőd maroknyi református közössége, akik két és fél évszázad után szeretnének megint önállóvá válni és elindulni a gyarapodás útján.
Habár a Szatmár megyei helység a reformáció bölcsőjének számít, mivel itt tartották az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, a kálvinisták később ki lettek űzve a településről, majd száz éven át meg volt tiltva számukra, hogy visszaköltözzenek. Négy éve azonban ismét van saját lelkésze a körülbelül 150 fős gyülekezetnek, két éve pedig egy parókia és egyháztörténeti múzeum alapkövét is letették, melyet a nagy elődről, Drágffy Gáspárról neveztek el.
Rácz Ervin helybéli lelkész szerint Pál apostolt követve munkálkodnak, aki arra biztatta a keresztlény híveket, hogy „mint élő kövek, épüljenek lelki házzá”, ennek szellemében dolgoznak a közösség összekovácsolásán, illetve a központ felépítéséhez szükséges feltételek megteremtésén. A tiszteletes úgy véli, igen biztató jeleket kapnak istentől, példaként megemlítve, hogy az elmúlt két évben egyetlen temetésük sem volt, keresztelni viszont hatszor hívták.
Mint elmondta, a tervezett parókia nem csak papi lakásként szolgál majd, hanem egyháztörténeti központként is működik, hisz Erdőd kulcsszerepet töltött be a reformációban, a településhez kötődő jeles események pedig méltóak arra, hogy végre megörökítsék őket. Itt szervezték az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, melyet Drágffy Gáspár védnöksége alatt tartottak. Rácz Ervin szerint, ahogy a mohácsi vészt követően a magyarok az új hitben, a református vallásban találtak vigaszt, úgy kell megint Isten felé fordulva újra rendszeres hitéletet élni Erdődön, ez jelenti ismét a fejlődés útját.
A lelkész igyekezett egy tévhitet is eloszlatni az Erdődhöz sok szállal kötődő család kapcsán, az utóbbi időben ugyanis főképp politikusok azt hangsúlyozzák, hogy a Drágffyak románok voltak. Mint kifejtette, valóban Moldvából származnak, azonban a 13. század során épp a magyar királyhoz való hűségük miatt kerülhettek át Erdélybe, a nemesi rangot és az előjogokat is a magyar uralkodóktól kapták, így nem román, hanem magyar nemeseknek számítanak. Rámutatott: ezeket a privilégiumokat egy idő után elvesztették, majd a Báthory családba való benősülés révén sikerült ismét visszaszerezniük őket.
Amint a tiszteletes elmondta: Drágffy Gáspár az erdődi várat építtető Drágffy Bertalan unokája és a mohácsi vészkor a magyar királyság második emberének számító, így a Mária-zászlót vivő, majd a csatában életét vesztett Drágffy János fia volt. Az általa védnökölt első zsinaton egyébként, 1545-ben fogadták el azt a 12 pontot, mellyel az új hitet rendszerbe foglalták. Erre a híres, műemlékké nyilvánított erdődi református templomban került sor.
Az épületet viszont Károlyi Sándor a pápista svábok betelepítését követően 1769-ben elvette tőlük és átadta a katolikusoknak, a reformátusokat pedig tömegesen kitelepítette a szomszédos Dobrára, Magyargéresre, illetve Szatmárhegyre, továbbá megtiltotta azt is, hogy visszaköltözzenek. A tilalom körülbelül száz évig volt érvényben.
Rácz Ervin szerint Károlyi Sándort bátran tekinthetjük a magyarság árulójának, a címkére pedig nem csak politikai tevékenységével szolgált rá, hanem főképp azzal, ahogy a magyar alattvalóival bánt. „Habsburg nyomásra igyekezett szétzilálni a református hitre áttért magyar közösségeket – magyarázta a pap. – Szatmár a császár szemében igen veszélyes kuruc fészeknek számított, ezért utasította Károlyit arra, hogy vegye elejét a további lázadozásnak.”
A száműzött reformátusok a 18. század végétől kezdtek visszaszállingózni, felhúztak egy épületet, melyben egy időszakban iskola is működött. Ezt 2004-ben átalakították és tornyot is húztak rá, azóta szolgál templomként a korábbi imaház. A református közösség megerősödése egyébként a magyar identitás megőrzése szempontjából is fontos a településen, Erdődön ugyanis a magyarság aránya 20 százalék alá esett, és igen gyors ütemben folyik a beolvadás.
Rácz Ervin elmondta, a Drágffy Gáspár Egyháztörténeti Központ és Parókia megépítése számításaik szerint körülbelül 60 ezer euróba kerülne, melyet kisebb pályázatok és adományok révén terveznek előteremteni. Bár a gyülekezet eléggé kicsi, gyakran szerveznek adománygyűjtő akciókat, például bálokat, melyek keretében a közösségépítés mellett téglajegy- és tombolaárusítás révén próbálják előteremteni a szükséges pénzt. Emellett Rácz Ervin szerint a helyi reformátusok önkéntes munkával is hajlandóak támogatni az építkezést, így minden ok megvan a bizakodásra kezdeményezésük sikerességét illetően.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 23.
Akkor most hová is álljanak a balgák?
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant.
Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget:
Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre.
Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk!
Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is.
Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá.
Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is!
Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni.
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket.
Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak.
Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait.
„A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő.
Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel?
Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg…
Akkor most hova is álljanak a balgák?
Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe.
Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok!
Áldott szent ünnepet mindenkinek!
Farkas Antal
Székelyhon.ro
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant.
Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget:
Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre.
Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk!
Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is.
Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá.
Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is!
Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni.
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket.
Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak.
Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait.
„A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő.
Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel?
Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg…
Akkor most hova is álljanak a balgák?
Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe.
Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok!
Áldott szent ünnepet mindenkinek!
Farkas Antal
Székelyhon.ro
2013. december 23.
Forgalomlassító megmozdulások Székelyföld autonómiájáért
A Brassót Bákóval összekötő 11-es országúton, öt helyszínen, a gyalogátjárón sétált fel s alá mintegy nyolcvan székelyföldi fiatal Székelyföld autonómiáját hirdető román és magyar nyelvű feliratokkal, hétfőn délután.
A „villámcsődület” ideje alatta fiatalok három kézdivásárhelyi, egy szentivánlaborfalvi és egy uzoni gyalogátkelőn sétálgattak, akadályozva a gépkocsik közlekedését az országúton. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke portálunknak elmondta, hogy a legutóbb három hete szerveztek hasonló megmozdulást Szentivánlaborfalván, akkor 15 személy sétált az átjárón, 60 csendőr felügyelete alatt.
Ezúttal valószínű, hogy a rendfenntartók nem szereztek idejében tudomást a szervezkedésről, mert csendőr egyáltalán nem volt, ráadásul a rendőrök is csak késve érkeztek meg, így háborítatlanul lassíthatták a forgalmat a fiatalok.
Gazda Zoltán beszámolója szerint az első negyedórában torlódások alakultak ki a tiltakozások környékén, ám valamennyi helyszínen megjelentek a közlekedésrendészet emberei, és a továbbiakban irányították a forgalmat, de ezenkívül nem avatkoztak be a tiltakozásba. Az előrehaladásban akadályozott autósok véleménye megoszlott: egyesek nekitolattak az átkelőknek, de voltak olyan sofőrök is akik a rokonszenvüket fejezték ki a megmozdulás iránt.
Gazda Zoltán leszögezte: a megmozdulással az ellen tiltakoztak, hogy a kormány mindeddig válasz nélkül hagyta a márciusi és októberi beadványaikat. Hozzátette, ha továbbra sem kezdődik meg a párbeszéd az autonómiáról, a mostaniaknál sokkal hatásosabb polgári engedetlenségi akciókkal próbálják felhívni a figyelmet a székelyföldi autonómiakövetelésre.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro
A Brassót Bákóval összekötő 11-es országúton, öt helyszínen, a gyalogátjárón sétált fel s alá mintegy nyolcvan székelyföldi fiatal Székelyföld autonómiáját hirdető román és magyar nyelvű feliratokkal, hétfőn délután.
A „villámcsődület” ideje alatta fiatalok három kézdivásárhelyi, egy szentivánlaborfalvi és egy uzoni gyalogátkelőn sétálgattak, akadályozva a gépkocsik közlekedését az országúton. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke portálunknak elmondta, hogy a legutóbb három hete szerveztek hasonló megmozdulást Szentivánlaborfalván, akkor 15 személy sétált az átjárón, 60 csendőr felügyelete alatt.
Ezúttal valószínű, hogy a rendfenntartók nem szereztek idejében tudomást a szervezkedésről, mert csendőr egyáltalán nem volt, ráadásul a rendőrök is csak késve érkeztek meg, így háborítatlanul lassíthatták a forgalmat a fiatalok.
Gazda Zoltán beszámolója szerint az első negyedórában torlódások alakultak ki a tiltakozások környékén, ám valamennyi helyszínen megjelentek a közlekedésrendészet emberei, és a továbbiakban irányították a forgalmat, de ezenkívül nem avatkoztak be a tiltakozásba. Az előrehaladásban akadályozott autósok véleménye megoszlott: egyesek nekitolattak az átkelőknek, de voltak olyan sofőrök is akik a rokonszenvüket fejezték ki a megmozdulás iránt.
Gazda Zoltán leszögezte: a megmozdulással az ellen tiltakoztak, hogy a kormány mindeddig válasz nélkül hagyta a márciusi és októberi beadványaikat. Hozzátette, ha továbbra sem kezdődik meg a párbeszéd az autonómiáról, a mostaniaknál sokkal hatásosabb polgári engedetlenségi akciókkal próbálják felhívni a figyelmet a székelyföldi autonómiakövetelésre.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro
2013. december 23.
A támogatással a szeretet zászlaját tűzték ki
Több mint félmillió forintnyi pénzbeli támogatást ajánlott fel a Tőkés László Alapítvány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Marosvásárhelyen és környékén élő nehéz sorsú családoknak. Támogatásban részesült továbbá az Ady István vezette Szivárvány Alapítvány is.
„Rendkívüli ez a mai nap mindannyiunk életében. Egyrészt önöknek, akiket megajándékozunk, másrészt nekünk is, mert segíteni tudunk” – ezekkel a szavakkal köszöntötte hétfőn az egybegyűlteket Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének elnöke. A pénzösszeg szétosztásában a történelmi egyházak vezetői segítettek, ugyanis arra kérték fel az elöljárókat, hogy válasszanak ki egy-egy (összesen öt) olyan családot, amely szerintük ezt a pénzösszeget – családonként 50.000 forintot – megérdemli.
A szeretetteljes segítési szándékra is emlékezzenek
Az EMNT Klastrom utcai székházába a családokat elkísérték az őket ajánló egyházi elöljárók, akik az összeg átadása előtt néhány szóban ismertették, hogy miért éppen a jelenlevőkre esett a választásuk.
Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese pártfogoltjai nevében megköszönte a támogatást. Utalt arra az utóbbi hónapokban egyre inkább terjedő felhívásra, hogy minél több helyen tűzzék ki a székely zászlót, majd hozzátette: „ezzel az segéllyel a szeretet zászlaját sikerült kitűzni”. Nagy László püspökhelyettes, a Bolyai téri unitárius egyházközség lelkésze megköszönte a felajánlóknak azt, hogy odafigyelnek azokra, akiknek szükségük van a segítségre, majd kérte a megajándékozottakat, hogy arra a szeretetre emlékezzenek, amellyel az adományozók ezeket az ajándékokat adták. A római katolikus egyház részéről Oláh Dénes főesperest kérték fel egy rászoruló család kiválasztására, ő azonban egyházi teendői miatt nem tudott részt venni az eseményen. A Magyarfülpösön és Szászrégenben szórványkollégiumot működtető Ady István református lelkipásztor három bentlakó gyerekkel és Bodor Vera tanítónővel érkezett. Az általa működtetett alapítvány 280.000 forintot kapott. Az alapítvány vezetője „az ige testté lett” bibliai idézetről osztott meg gondolatokat a jelenlevőkkel. Balázs László, az Erdélyi Magyar Néppárt mezőmadarasi elnöke is elkísérte az általa javasolt családot, aki felszólalásában úgy fogalmazott, hogy Tőkés László a szegények pártfogója. Az ötödik családot Cseh Ágnes tanítónő ajánlotta.
Élelemre, villanyra, ballagásra, szemműtétre
Az adományok átadása után Bálint Barnit kérdeztük, tudja-e, hogy mi történt velük. A kisgyerek nemleges válaszát követően édesanyja vette át a szót, aki elmondta, hogy élelmet és ruhákat vásárol az adományból. A paniti Máthé család is nagyon örvendett a támogatásnak, terveik szerint ez az összeg új házuk villanyszerelési költségeinek egy részét fedezi majd. A tizenkettedikes Gábos Laura portálunknak azt nyilatkozta: „megtisztelőnek érzem, hogy engem választottak. Nem szándékozom azonnal elkölteni a pénzt, félreteszem a ballagásra.” Balázs László pártfogoltjainak is jól fog majd a támogatás: kisfiuk esedékes szemműtétére teszik félre.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
Több mint félmillió forintnyi pénzbeli támogatást ajánlott fel a Tőkés László Alapítvány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Marosvásárhelyen és környékén élő nehéz sorsú családoknak. Támogatásban részesült továbbá az Ady István vezette Szivárvány Alapítvány is.
„Rendkívüli ez a mai nap mindannyiunk életében. Egyrészt önöknek, akiket megajándékozunk, másrészt nekünk is, mert segíteni tudunk” – ezekkel a szavakkal köszöntötte hétfőn az egybegyűlteket Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének elnöke. A pénzösszeg szétosztásában a történelmi egyházak vezetői segítettek, ugyanis arra kérték fel az elöljárókat, hogy válasszanak ki egy-egy (összesen öt) olyan családot, amely szerintük ezt a pénzösszeget – családonként 50.000 forintot – megérdemli.
A szeretetteljes segítési szándékra is emlékezzenek
Az EMNT Klastrom utcai székházába a családokat elkísérték az őket ajánló egyházi elöljárók, akik az összeg átadása előtt néhány szóban ismertették, hogy miért éppen a jelenlevőkre esett a választásuk.
Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese pártfogoltjai nevében megköszönte a támogatást. Utalt arra az utóbbi hónapokban egyre inkább terjedő felhívásra, hogy minél több helyen tűzzék ki a székely zászlót, majd hozzátette: „ezzel az segéllyel a szeretet zászlaját sikerült kitűzni”. Nagy László püspökhelyettes, a Bolyai téri unitárius egyházközség lelkésze megköszönte a felajánlóknak azt, hogy odafigyelnek azokra, akiknek szükségük van a segítségre, majd kérte a megajándékozottakat, hogy arra a szeretetre emlékezzenek, amellyel az adományozók ezeket az ajándékokat adták. A római katolikus egyház részéről Oláh Dénes főesperest kérték fel egy rászoruló család kiválasztására, ő azonban egyházi teendői miatt nem tudott részt venni az eseményen. A Magyarfülpösön és Szászrégenben szórványkollégiumot működtető Ady István református lelkipásztor három bentlakó gyerekkel és Bodor Vera tanítónővel érkezett. Az általa működtetett alapítvány 280.000 forintot kapott. Az alapítvány vezetője „az ige testté lett” bibliai idézetről osztott meg gondolatokat a jelenlevőkkel. Balázs László, az Erdélyi Magyar Néppárt mezőmadarasi elnöke is elkísérte az általa javasolt családot, aki felszólalásában úgy fogalmazott, hogy Tőkés László a szegények pártfogója. Az ötödik családot Cseh Ágnes tanítónő ajánlotta.
Élelemre, villanyra, ballagásra, szemműtétre
Az adományok átadása után Bálint Barnit kérdeztük, tudja-e, hogy mi történt velük. A kisgyerek nemleges válaszát követően édesanyja vette át a szót, aki elmondta, hogy élelmet és ruhákat vásárol az adományból. A paniti Máthé család is nagyon örvendett a támogatásnak, terveik szerint ez az összeg új házuk villanyszerelési költségeinek egy részét fedezi majd. A tizenkettedikes Gábos Laura portálunknak azt nyilatkozta: „megtisztelőnek érzem, hogy engem választottak. Nem szándékozom azonnal elkölteni a pénzt, félreteszem a ballagásra.” Balázs László pártfogoltjainak is jól fog majd a támogatás: kisfiuk esedékes szemműtétére teszik félre.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2013. december 23.
Blogbejegyzésekből könyv
Az erdélyiség, erdélyi magyarság létkérdéséről újabb szempont látott napvilágot nyomtatásban. Lakó Péterfi Tünde legújabb könyvében az idei év marosvásárhelyi eseményeit summázza úgy, hogy közben minden erdélyi magyarnak üzenni szeretne. A szerzővel az Erdélyi magyarnak lenni című könyvének vasárnapi bemutatója előtt beszélgettünk.
„Azért Erdélyi magyarnak lenni, mert ez egyben kedvenc írásom címe is. Nemcsak az enyém, hanem sok olvasómé is” – válaszolta a szerző a könyv címválasztásával kapcsolatos kérdésünkre. „Tulajdonképpen a könyv arról szól, hogy milyen erdélyi magyarnak lenni, mik a vágyaink, mivel küzdünk meg nap mint nap. De ugyanilyen jelkép értékűnek érzem a kiadvány borítóját is, amelyre egy, a marosvásárhelyi Vársétányról készült fotót választottam.”
Rekordidő alatt
A szerző saját költségén megjelentetett könyvéről kiderült, hogy a kiadványszerkesztéssel járó munka mindössze három napig tartott – ennyi idő kellett ahhoz, hogy Lakó Attila, a blogger fia, megszerkessze a borítót, és segítsen az írások kronológiai osztályozásában.
Az eredetileg a Vanegypercem nevű blogon közölt írások egyike sem a könyvben megjelen(tet)és szándékával született. „Ezekre a publicisztikai jellegű írásokra dokumentumként tekintek. Szinte időrendi sorrendben rögzítik azokat a – magyar közösség számára – fontos eseményeket, amelyek 2013-ban történtek a városban” – mondta el Lakó Péterfi Tünde. Kérdésünkre, hogy kinek írta a könyvet, a blogger hangsúlyozta, hogy írásai nem kizárólag a marosvásárhelyi közönségnek szólnak, legalább annyira az erdélyi magyarságnak is. „Ami Vásárhelyen történik, az Erdély-szerte zajlik kisebb-nagyobb mértékben. Hangsúlyozni szeretném, hogy az erdélyi összmagyarságnak fontos a város. Mindezt szépen bizonyította az egybanisok gyűjtése is – egész Erdély szurkolt nekünk, és segített. Talán megérezték annak a súlyát, hogy ha az ügy mellé állnak, Vásárhely megmarad.”
Szeretetet vár
Ez a legnehezebb kérdés – válaszolja Tünde, amikor megkérdezzük, mit üzen az olvasóinak. „Először is hadd köszönjem meg, hogy olvasnak. Azért döntöttem az írásaim könyvben való megjelentetése mellett, mert a könyvnek semmihez sem fogható varázsa, lelke van. Szívem-lelkem beleadtam minden egyes írásba, remélem, hogy az olvasóim is nagy szeretettel forgatják majd a könyvet.”
Tünde a második könyve megjelenését követően sem érzékel égbekiáltó változásokat magán vagy környezetén: maradok mindig, aki voltam – vallja. Vagy, ahogy az Erdélyi magyarnak lenni című írása végén fogalmaz: „És a jövőben, ha megkérdik: ki vagy, honnan jöttél, elmondhassam: magyar nő vagyok. Erdélyországból, Marosvásárhelyről.”
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
Az erdélyiség, erdélyi magyarság létkérdéséről újabb szempont látott napvilágot nyomtatásban. Lakó Péterfi Tünde legújabb könyvében az idei év marosvásárhelyi eseményeit summázza úgy, hogy közben minden erdélyi magyarnak üzenni szeretne. A szerzővel az Erdélyi magyarnak lenni című könyvének vasárnapi bemutatója előtt beszélgettünk.
„Azért Erdélyi magyarnak lenni, mert ez egyben kedvenc írásom címe is. Nemcsak az enyém, hanem sok olvasómé is” – válaszolta a szerző a könyv címválasztásával kapcsolatos kérdésünkre. „Tulajdonképpen a könyv arról szól, hogy milyen erdélyi magyarnak lenni, mik a vágyaink, mivel küzdünk meg nap mint nap. De ugyanilyen jelkép értékűnek érzem a kiadvány borítóját is, amelyre egy, a marosvásárhelyi Vársétányról készült fotót választottam.”
Rekordidő alatt
A szerző saját költségén megjelentetett könyvéről kiderült, hogy a kiadványszerkesztéssel járó munka mindössze három napig tartott – ennyi idő kellett ahhoz, hogy Lakó Attila, a blogger fia, megszerkessze a borítót, és segítsen az írások kronológiai osztályozásában.
Az eredetileg a Vanegypercem nevű blogon közölt írások egyike sem a könyvben megjelen(tet)és szándékával született. „Ezekre a publicisztikai jellegű írásokra dokumentumként tekintek. Szinte időrendi sorrendben rögzítik azokat a – magyar közösség számára – fontos eseményeket, amelyek 2013-ban történtek a városban” – mondta el Lakó Péterfi Tünde. Kérdésünkre, hogy kinek írta a könyvet, a blogger hangsúlyozta, hogy írásai nem kizárólag a marosvásárhelyi közönségnek szólnak, legalább annyira az erdélyi magyarságnak is. „Ami Vásárhelyen történik, az Erdély-szerte zajlik kisebb-nagyobb mértékben. Hangsúlyozni szeretném, hogy az erdélyi összmagyarságnak fontos a város. Mindezt szépen bizonyította az egybanisok gyűjtése is – egész Erdély szurkolt nekünk, és segített. Talán megérezték annak a súlyát, hogy ha az ügy mellé állnak, Vásárhely megmarad.”
Szeretetet vár
Ez a legnehezebb kérdés – válaszolja Tünde, amikor megkérdezzük, mit üzen az olvasóinak. „Először is hadd köszönjem meg, hogy olvasnak. Azért döntöttem az írásaim könyvben való megjelentetése mellett, mert a könyvnek semmihez sem fogható varázsa, lelke van. Szívem-lelkem beleadtam minden egyes írásba, remélem, hogy az olvasóim is nagy szeretettel forgatják majd a könyvet.”
Tünde a második könyve megjelenését követően sem érzékel égbekiáltó változásokat magán vagy környezetén: maradok mindig, aki voltam – vallja. Vagy, ahogy az Erdélyi magyarnak lenni című írása végén fogalmaz: „És a jövőben, ha megkérdik: ki vagy, honnan jöttél, elmondhassam: magyar nő vagyok. Erdélyországból, Marosvásárhelyről.”
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2013. december 24.
Újabb prefektusi körlevél a székely zászló ügyében – Borboly nyugalomra inti az intézményvezetőket
– Továbbra sem vesszük le a székely zászlót az épületről, és nyugalomra intem a közintézmény-vezetőket – közölte Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Andrei Jean-Adrian prefektus legújabb körlevelére reagálva, amelyben a kormány- megbízott a kék-arany lobogó eltávolítására szólítja fel a megye közintézményeinek vezetőit.
A megyei tanács elnöke szerint még nincs végleges bírói döntés a zászlóval kapcsolatban, ráadásul nemzetközi és romániai tör- vények szavatolják a kisebbségi és helyi szimbólumok használtát. Borboly Csaba megemlítette Románia alkotmányának 6., 16. és 120. cikkelyét, az 1997. évi 199. számú törvényt, amellyel Románia ratifikálta a Helyi Autonómiák Európai Chartáját, eszerint pedig a közösségeknek joguk van a helyi autonómiához, továbbá a 2002. évi 53-as számú kormányrendeletet, amely a területi-közigazgatási egységek keretszerződését foglalja jogi keretbe, és 19. cikkelye engedélyezi a települések jelképeinek használatát. (A jogszabályok megtekinthetők a http://megyezaszlo.hargitamegye.ro/ honlapon.) – Azt a problémát, hogy a román hatóságok másképp értelmezik a jogszabályokat, a kormány egy fél mondatban rendezhetné, egyértelműsítve a helyzetet, ha lenne ilyen szándéka. Úgy látom, nincs ehhez bátorsága – szögezte le a megyeelnök, aki szerint a kormánynak az RMDSZ-szel egyeztetve kellene rendeznie a kérdést.
Közlemény
Erdély.ma
– Továbbra sem vesszük le a székely zászlót az épületről, és nyugalomra intem a közintézmény-vezetőket – közölte Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Andrei Jean-Adrian prefektus legújabb körlevelére reagálva, amelyben a kormány- megbízott a kék-arany lobogó eltávolítására szólítja fel a megye közintézményeinek vezetőit.
A megyei tanács elnöke szerint még nincs végleges bírói döntés a zászlóval kapcsolatban, ráadásul nemzetközi és romániai tör- vények szavatolják a kisebbségi és helyi szimbólumok használtát. Borboly Csaba megemlítette Románia alkotmányának 6., 16. és 120. cikkelyét, az 1997. évi 199. számú törvényt, amellyel Románia ratifikálta a Helyi Autonómiák Európai Chartáját, eszerint pedig a közösségeknek joguk van a helyi autonómiához, továbbá a 2002. évi 53-as számú kormányrendeletet, amely a területi-közigazgatási egységek keretszerződését foglalja jogi keretbe, és 19. cikkelye engedélyezi a települések jelképeinek használatát. (A jogszabályok megtekinthetők a http://megyezaszlo.hargitamegye.ro/ honlapon.) – Azt a problémát, hogy a román hatóságok másképp értelmezik a jogszabályokat, a kormány egy fél mondatban rendezhetné, egyértelműsítve a helyzetet, ha lenne ilyen szándéka. Úgy látom, nincs ehhez bátorsága – szögezte le a megyeelnök, aki szerint a kormánynak az RMDSZ-szel egyeztetve kellene rendeznie a kérdést.
Közlemény
Erdély.ma
2013. december 24.
Távol a családtól
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 24.
Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 24.
Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajda
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 24.
Tőkés: második rendszerváltást!
„Második rendszerváltozásra van szükségünk” – vallja Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, aki december 23-i, hétfői nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján a temesvári népfelkelés évfordulójának apropóján az akkori eseményeket állította szembe jelenünkkel.
„A rendszerváltozást mind országos szinten, mind kisebbségi magyar viszonylatban, mind egyházpolitikai téren ki kell teljesítenünk – az emberi és a nemzeti méltóság, az emberi és a közösségi jogok, a vallási és egyházi szabadság, a demokrácia és a jogállamiság európai követelményeinek megfelelően” – fogalmazott az európai parlamenti képviselő (képünkön), aki szerint a temesvári nyilatkozat és a Tismăneanu-jelentés irányadók erre nézve.
Mint részletezte, magyar vonatkozásban a tényleges rendszerváltozást a nemzeti önrendelkezés – az autonómia – kivívása jelentheti, egyházi téren pedig a kisebbségi egyházak autonóm szabadságának és hatalomtól való függetlenségének elérése lehet a cél.
„Temesvár volt a román forradalom elindulásának a helyszíne, 1990 márciusában pedig Marosvásárhely lett az ellenforradalmi visszarendeződés kezdetének a legmarkánsabb színtere. A bukaresti Egyetem téren át vezető folytatást pedig már ismerjük. És közel egy negyedszázad után, ezen az útvonalon jutunk el a mostani posztkommunista Romániába” – fogalmaz Tőkés László, aki több párhuzamot is von nyilatkozatában a rendszerváltás előtti és a mai Románia között.
Egyebek mellett azt hozza fel, hogy akkor még Ceauşescu titkosrendőrsége féltette tőle Romániát – most viszont Victor Ponta pártja és Degeratu tábornok „becsületbírósága” óvja az ország területi épségét vele szemben.
„Akkor a Szekuritáte magyar irredenták elnevezésű ügyosztálya gondoskodott a magyarokról kialakított nacionalista-soviniszta ellenségkép »működéséről« – azóta viszont a mindenkori utódkommunista kormányzatok alkalmazzák az »Oszd meg és uralkodj« magyarellenes, kihatásaiban pedig mélységesen román- és országellenes politikáját” – tette hozzá.
Krónika (Kolozsvár)
„Második rendszerváltozásra van szükségünk” – vallja Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, aki december 23-i, hétfői nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján a temesvári népfelkelés évfordulójának apropóján az akkori eseményeket állította szembe jelenünkkel.
„A rendszerváltozást mind országos szinten, mind kisebbségi magyar viszonylatban, mind egyházpolitikai téren ki kell teljesítenünk – az emberi és a nemzeti méltóság, az emberi és a közösségi jogok, a vallási és egyházi szabadság, a demokrácia és a jogállamiság európai követelményeinek megfelelően” – fogalmazott az európai parlamenti képviselő (képünkön), aki szerint a temesvári nyilatkozat és a Tismăneanu-jelentés irányadók erre nézve.
Mint részletezte, magyar vonatkozásban a tényleges rendszerváltozást a nemzeti önrendelkezés – az autonómia – kivívása jelentheti, egyházi téren pedig a kisebbségi egyházak autonóm szabadságának és hatalomtól való függetlenségének elérése lehet a cél.
„Temesvár volt a román forradalom elindulásának a helyszíne, 1990 márciusában pedig Marosvásárhely lett az ellenforradalmi visszarendeződés kezdetének a legmarkánsabb színtere. A bukaresti Egyetem téren át vezető folytatást pedig már ismerjük. És közel egy negyedszázad után, ezen az útvonalon jutunk el a mostani posztkommunista Romániába” – fogalmaz Tőkés László, aki több párhuzamot is von nyilatkozatában a rendszerváltás előtti és a mai Románia között.
Egyebek mellett azt hozza fel, hogy akkor még Ceauşescu titkosrendőrsége féltette tőle Romániát – most viszont Victor Ponta pártja és Degeratu tábornok „becsületbírósága” óvja az ország területi épségét vele szemben.
„Akkor a Szekuritáte magyar irredenták elnevezésű ügyosztálya gondoskodott a magyarokról kialakított nacionalista-soviniszta ellenségkép »működéséről« – azóta viszont a mindenkori utódkommunista kormányzatok alkalmazzák az »Oszd meg és uralkodj« magyarellenes, kihatásaiban pedig mélységesen román- és országellenes politikáját” – tette hozzá.
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 24.
Barabási Albert-László fizikus kapja idén a Kriterion-koszorút
A Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy a 2013. évi Kriterion-koszorút Barabási Albert-László fizikusnak adja.
„A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1996-tól Kriterion-koszorúval jutalmazza azokat a személyiségeket, akik nem csupán az erdélyi magyarság tudástárát gazdagítják és alkotókészségét bizonyítják, hanem értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget” – olvashatjuk a szervezet kuratóriumának közleményében.
Mint megjegyzik, a kitüntetést jelentős életművel vagy kimagasló alkotásokkal rendelkező történészeknek, nyelvészeknek, irodalomkritikusoknak, színházi rendezőknek, a művészeti életet szervező képzőművészeknek, társadalom- és természettudósoknak ítélték oda.
„Csíkszeredai középiskolai, majd bukaresti és budapesti egyetemi tanulmányok után Barabási Albert-László a komplex hálózatok elméletének területén elért eredményeivel szerzett magának világszerte ismert és elismert tudományos rangot. Magyar matematikusok eredményeit is felhasználó kutatásai lehetővé teszik, hogy közös matematikai modellekkel ne csupán vizsgálni lehessen a legkülönbözőbb tevékenységi területeket, hanem igen fontos, jövőt alapozó döntések is megszülethessenek. Barabási Albert-Lászlót szoros kapcsolatok fűzik a szülőföldjéhez, gyakran látogat haza. A díjat utólagos egyeztetések nyomán egy ilyen alkalommal adja át az alapítvány” – olvasható a Kriterion Alapítvány közleményében.
Krónika (Kolozsvár)
A Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy a 2013. évi Kriterion-koszorút Barabási Albert-László fizikusnak adja.
„A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1996-tól Kriterion-koszorúval jutalmazza azokat a személyiségeket, akik nem csupán az erdélyi magyarság tudástárát gazdagítják és alkotókészségét bizonyítják, hanem értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget” – olvashatjuk a szervezet kuratóriumának közleményében.
Mint megjegyzik, a kitüntetést jelentős életművel vagy kimagasló alkotásokkal rendelkező történészeknek, nyelvészeknek, irodalomkritikusoknak, színházi rendezőknek, a művészeti életet szervező képzőművészeknek, társadalom- és természettudósoknak ítélték oda.
„Csíkszeredai középiskolai, majd bukaresti és budapesti egyetemi tanulmányok után Barabási Albert-László a komplex hálózatok elméletének területén elért eredményeivel szerzett magának világszerte ismert és elismert tudományos rangot. Magyar matematikusok eredményeit is felhasználó kutatásai lehetővé teszik, hogy közös matematikai modellekkel ne csupán vizsgálni lehessen a legkülönbözőbb tevékenységi területeket, hanem igen fontos, jövőt alapozó döntések is megszülethessenek. Barabási Albert-Lászlót szoros kapcsolatok fűzik a szülőföldjéhez, gyakran látogat haza. A díjat utólagos egyeztetések nyomán egy ilyen alkalommal adja át az alapítvány” – olvasható a Kriterion Alapítvány közleményében.
Krónika (Kolozsvár)