Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. március 16.
A nemzet jövője minden előtt
„A magyarság közös célja, hogy a nemzeti összetartozás legyen a hétköznapok része”; „A magyar nemzeti közösségek határokon átívelő újraegyesítése”; „Magyarország számára egyformán fontos minden magyar”; „A nemzetpolitika sikertörténet, világméretekben is példátlan”...
„Szó, szó, szó”, idézhetném Hamlet herceg szavait, hallva-olvasva az elmúlt egy-két évben szóban elmondott vagy sajtóban megjelent hangzatos politikusi kijelentéseket, nyilatkozatokat. És itt a legfrissebb, a miniszterelnöki üzenet egyik részlete: „A nemzet újraegyesítésének értelme éppen az, hogy mindenki, aki magyarnak vallja magát, részt vehessen a magyar nemzet és Magyarország építésében. A határon túl élők részt vehetnek Magyarország erősítésében, az erős anyaország pedig többet tud tenni értük ott, ahol élnek”.
Bár egy ideje egyre aggasztóbb hírek érkeztek a Magyarországon zajló kultúrpolitikai történésekről, nem véleményeztem azokat, csupán személyes megjegyzéseimnek adtam hangot néhányszor a közösségi oldalakon. Sok mindennel nem értettem egyet, annál több dolog bosszantott, mégis azt gondoltam: ha én elvárom, hogy senki ne szóljon bele, ne utasítson bennünket onnan, hogy mit kellene tennünk nekünk, erdélyi magyaroknak itt, hogyan kellene élnünk az életünket, nevelnünk gyermekeinket, irányítanunk intézményeinket, sajtónkat stb., akkor nekem sem ildomos véleményeznem az ottani kulturális-művészeti élet terén jelentkező aggasztó történéseket.
Most azonban nem tudom elhallgatni felháborodásomat. Végignézve ugyanis a március 15-i művészeti díjak listáját, egyetlen határon túli alkotó – színész, író, költő, rendező, képzőművész stb. – nevét sem fedeztem fel! Gyorsan hozzáfűzöm, a témában jártasok kedvéért, hogy a Babérkoszorúval kitüntetett Szőcs Gézát és az Érdemes Művész díjat kapó Szűcs Nelli színművészt nem sorolom ebbe a kategóriába, előbbit nem részletezném, hogy miért, utóbbi pedig a beregszászi magyar színház tagja volt ugyan valamikor, de már évek óta Magyarországon él, annak a debreceni színháznak a tagja, amelyet eddig Vidnyánszky Attila igazgatott, júniustól pedig a budapesti Nemzeti Színház tagjainak sorát gyarapítja majd, legalábbis az új igazgató, Vidnyánszky Attila eddigi nyilatkozatai alapján.
A fentieknek megfelelően tehát, az én értelmezésem szerint, egyetlen egy határon túli művész sem érdemelte meg, hogy az elmúlt években kifejtett alkotómunkáját elismerje az a kormány, amely az összetartozást, a nemzetegyesítést tekinti az egyik legfontosabb célkitűzésének. Nem szolgált rá a díjra egyetlen alkotó sem, nem érdemelte ki senki azt a „dicsőséget”, hogy ne csak a „nemzeti összetartozás hétköznapjain”, hanem a nemzet ünnepnapján is gondoljanak rá, érezze azt, hogy valóban odatartozik ahhoz a bizonyos „határokon átívelő” közösséghez, hogy elismerik azt a művészi munkát, amit – többek között a magyarság megmaradásáért – kifejt. Csak halkan jegyzem meg, hogy még az annyira ócsárolt, „hazaáruló” MSZP-kormányzat sem engedett meg magának ilyen „gesztusokat”, ha tucatjával nem is, de legalább mutatóból kitüntetett egy-két határon túli személyt.
Hát, igen, úgy látom, ez a nemzetpolitika tényleg „sikertörténet, világméretekben is példátlan”. Idejönni, észt osztani, zászlót lengetni, politikai szlogeneket csattogtatni, skandálni a „mindent vissza”, „vesszen Trianon” jelszavakat, székely lobogót kitűzni a magyarországi települések intézményeire, összeborulni a nagy magyar szeretet és összetartozás égisze alatt, ez valóban mind-mind építő jellegű sikertörténet. De díjat adni, érdemeket elismerni, megköszönni, hogy még mindig itt, még mindig „rendületlenül”, még mindig magyarul, hát, az bizony nem hoz semmit a nemzet konyhájára. Csak visz. A díjak értékét kitevő párszázezer forintot. Amit, mondjuk ki lehetett volna gazdálkodni abból a 45,8 millióból, amibe került annak a százhatvanezer levélnek a kiküldése, amelyben Orbán Viktor kifejti, nagy elégtétel, hogy „újra együtt kormányozhatjuk Magyarországot, és mindannyian beleszólhatunk a nemzet jövőjébe”.
Hát, kérem szépen, én most beleszóltam. Igaz, nem vagyok az ország új állampolgára, bocsássák meg tehát ezt a merészséget, a nemzet jövője azonban minden előtt. Éljen a magyar szabadság.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár),
„A magyarság közös célja, hogy a nemzeti összetartozás legyen a hétköznapok része”; „A magyar nemzeti közösségek határokon átívelő újraegyesítése”; „Magyarország számára egyformán fontos minden magyar”; „A nemzetpolitika sikertörténet, világméretekben is példátlan”...
„Szó, szó, szó”, idézhetném Hamlet herceg szavait, hallva-olvasva az elmúlt egy-két évben szóban elmondott vagy sajtóban megjelent hangzatos politikusi kijelentéseket, nyilatkozatokat. És itt a legfrissebb, a miniszterelnöki üzenet egyik részlete: „A nemzet újraegyesítésének értelme éppen az, hogy mindenki, aki magyarnak vallja magát, részt vehessen a magyar nemzet és Magyarország építésében. A határon túl élők részt vehetnek Magyarország erősítésében, az erős anyaország pedig többet tud tenni értük ott, ahol élnek”.
Bár egy ideje egyre aggasztóbb hírek érkeztek a Magyarországon zajló kultúrpolitikai történésekről, nem véleményeztem azokat, csupán személyes megjegyzéseimnek adtam hangot néhányszor a közösségi oldalakon. Sok mindennel nem értettem egyet, annál több dolog bosszantott, mégis azt gondoltam: ha én elvárom, hogy senki ne szóljon bele, ne utasítson bennünket onnan, hogy mit kellene tennünk nekünk, erdélyi magyaroknak itt, hogyan kellene élnünk az életünket, nevelnünk gyermekeinket, irányítanunk intézményeinket, sajtónkat stb., akkor nekem sem ildomos véleményeznem az ottani kulturális-művészeti élet terén jelentkező aggasztó történéseket.
Most azonban nem tudom elhallgatni felháborodásomat. Végignézve ugyanis a március 15-i művészeti díjak listáját, egyetlen határon túli alkotó – színész, író, költő, rendező, képzőművész stb. – nevét sem fedeztem fel! Gyorsan hozzáfűzöm, a témában jártasok kedvéért, hogy a Babérkoszorúval kitüntetett Szőcs Gézát és az Érdemes Művész díjat kapó Szűcs Nelli színművészt nem sorolom ebbe a kategóriába, előbbit nem részletezném, hogy miért, utóbbi pedig a beregszászi magyar színház tagja volt ugyan valamikor, de már évek óta Magyarországon él, annak a debreceni színháznak a tagja, amelyet eddig Vidnyánszky Attila igazgatott, júniustól pedig a budapesti Nemzeti Színház tagjainak sorát gyarapítja majd, legalábbis az új igazgató, Vidnyánszky Attila eddigi nyilatkozatai alapján.
A fentieknek megfelelően tehát, az én értelmezésem szerint, egyetlen egy határon túli művész sem érdemelte meg, hogy az elmúlt években kifejtett alkotómunkáját elismerje az a kormány, amely az összetartozást, a nemzetegyesítést tekinti az egyik legfontosabb célkitűzésének. Nem szolgált rá a díjra egyetlen alkotó sem, nem érdemelte ki senki azt a „dicsőséget”, hogy ne csak a „nemzeti összetartozás hétköznapjain”, hanem a nemzet ünnepnapján is gondoljanak rá, érezze azt, hogy valóban odatartozik ahhoz a bizonyos „határokon átívelő” közösséghez, hogy elismerik azt a művészi munkát, amit – többek között a magyarság megmaradásáért – kifejt. Csak halkan jegyzem meg, hogy még az annyira ócsárolt, „hazaáruló” MSZP-kormányzat sem engedett meg magának ilyen „gesztusokat”, ha tucatjával nem is, de legalább mutatóból kitüntetett egy-két határon túli személyt.
Hát, igen, úgy látom, ez a nemzetpolitika tényleg „sikertörténet, világméretekben is példátlan”. Idejönni, észt osztani, zászlót lengetni, politikai szlogeneket csattogtatni, skandálni a „mindent vissza”, „vesszen Trianon” jelszavakat, székely lobogót kitűzni a magyarországi települések intézményeire, összeborulni a nagy magyar szeretet és összetartozás égisze alatt, ez valóban mind-mind építő jellegű sikertörténet. De díjat adni, érdemeket elismerni, megköszönni, hogy még mindig itt, még mindig „rendületlenül”, még mindig magyarul, hát, az bizony nem hoz semmit a nemzet konyhájára. Csak visz. A díjak értékét kitevő párszázezer forintot. Amit, mondjuk ki lehetett volna gazdálkodni abból a 45,8 millióból, amibe került annak a százhatvanezer levélnek a kiküldése, amelyben Orbán Viktor kifejti, nagy elégtétel, hogy „újra együtt kormányozhatjuk Magyarországot, és mindannyian beleszólhatunk a nemzet jövőjébe”.
Hát, kérem szépen, én most beleszóltam. Igaz, nem vagyok az ország új állampolgára, bocsássák meg tehát ezt a merészséget, a nemzet jövője azonban minden előtt. Éljen a magyar szabadság.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 16.
Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 16.
"Szent István, a román birkapásztor
Hajmeresztő elmélettel állt elő egy román történész. Ionut Tene szerint a székelyek erőszakkal elmagyarosított ortodox románok, a 19. századig Erdély összes települése román volt, a rovásírás és a székelykapu pedig ősi román hagyaték.
A februárban megjelent értekezést (eredeti cikk) a Brassó.info hírportál fordította románról magyarra. Azt, hogy nem egy magányos zugújságíróról van szó bizonyítja, hogy Ionut Tene 1995-ben elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakát, majd 1999-ben ugyanitt doktori (!) fokozatot végzett. (Román nyelvű Wikipedia adatlapja szerint a magyargyűlölő volt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetvezetője is volt, és többek között Dák lélek címmel jelent meg verseskötete.)
A románok testvérei
Történész végzettsége nem akadályozta meg Tenét a következő sorok papírra vetésében: "A székelyek történelme egyedi. Történelmi identitásuk és jellegzetességeik régi hagyományokon alapszanak. Sajnos az elmúlt 150 évben a székelyeket erőszakkal elmagyarosították az erdélyi és pannoníai nemesek. Nyelvileg magyarokká váltak, bár mai napig használnak szavakat, melyek eltérnek a mai irodalmi magyar nyelvtől. Sok szó a régi székely nyelvből származik, mely a XVI. század folyamán tűnt el, amikor a Reformokkal egy időben a magyar nemesség agresszív viselkedése miatt elmagyarosodtak annak ellenére, hogy egyedi népesség voltak, az erdélyi románok testvérei, a moldovai és vlach fejedelmek szövetségesei a törökök ellen vívott véres harcaikban. A székelyek származásával kapcsolatban a szerző elismeri a turáni vonásokat, de szerinte ez az "egyedi harcos törzs" Pannóniában az avarokkal, a szlávokkal, a bolgárokkal és a románokkal keveredett. A sci-fi-re hajazó írás szerint már DNS-vizsgálatok is bizonyítják, hogy a székelyek Y kromoszómája román, szláv és bolgár eredetű.
Ortodox hegyi harcosok
Ionut Tene szerint a magyarok bejövetelekor a székelyek egyedi, ortodox vallású népcsoport voltak a Tisza és a Bihari-hegyek között. A magyarok felismerték a székelyekben a harcos népet, és előőrsnek, illetve határőrnek használták fel őket. A történész szerint a magyarok kegyetlenül bántak a székelyekkel, Dózsa Györgyöt például elevenen megégették.
A szerző utal Ioan I. Russu és Gheorghe Popa-Lisseanu "neves román történészekre", akik szerint a székelyek Erdélybe érkezésükkor alig pár ezren voltak, és elkeveredtek (felszívódtak) az őshonos románok közt. A régészeti leleteket és levéltári anyagokat valószínűleg sohasem látó históriások állítják: a 19. századig minden erdélyi település román volt, csak azokat 150 év alatt elmagyarosították. Erre szerintük a székelykapu és kopjafa a bizonyíték, mivel mindkettő erősen hasonlít a máramarosi románokéra, akik természetesen a dákoktól örökölték a tudást. E logika mentén a székely nyelv gyökerei a dákban lelhetőek fel, a napos, holdas zászló pedig szintén az "őshonos dák népekre jellemző".
Együtt a magyarok ellen
Ionut Tene azonban ennél is tovább megy. Szerinte az erőszakos elmagyarítás "tragikus bizonyítéka" az ortodox templomok romjai. "Az elmagyarosítás szörnyűségéről beszél a csicsói emlékmű, kétszáz székelyt mészárolt le Bucow tábornok 1716-ban, ugyanaz aki szintén 200 ortodox templomot ágyúztatott porrá Erdélyben. Egyértelmű tehát, hogy a székelyek erőszakkal elmagyarosított népcsoport, mely legközelebb a románokhoz és a Vlach és Moldáv uralkodókhoz áll. Székelykapu, a "dák örökség"
A székelyek egy olyan kisebbség Románia közepén, melyre Románia büszke lehet és a román nép közvetlen etnikai nyelvi és hagyományi közvetlen rokona. Arányait megtartva a székelyek egyfajta arománok akik békében és teljes szabadságban élnek együtt a románokkal Románia szívében. A székelyek hosszú történelmében a Moldáv és Vlach uralkodók mindig támogatták és együtt harcoltak a székelyekkel a török és a magyar nemesség ellen vívott szabadságharcukban" - olvasható a történelmi fikcióban.
Szent István, a birkapásztor
Ionut Tene nincs egyedül hajmeresztő elméleteivel. 2010 júliusában a Libertatea román napilap A román titkosírás története c. köny két szerzőpárosát, Vasile Maiereant és Dan Dulciut idézte, akik a székely rovásírásról azt állították, az valójában nem is székely, hanem egy nagyon ősi dák írásmódból származik. Ezt később a románok vettek át, akik egészen a középkorig használták, és a székelyek csak tőlük másolták.
A 90-es évek óta divat a magyar történelmi hősök román "háziasítása". Hunyadi Mátyás (Matei Corvin) és Hunyadi János (Iancu de Hunedoara) mellett Dózsa Györgyöt (Gheorghe Doja), Kinizsi Pált (Paul Chinezu) és Kőrösi Csoma Sándort (Alexandru Ciuma din Chiurus) is mint román tudóst, illetve hadvezért oktatják az iskolákban, és propagálják nemzetközi fórumokon. Mircea Dogaru történésznek azt is sikerült "kiderítenie", hogy Szent István is román származású, mivel pogány Vajk elnevezése a román Voicura utal. A legenda szerint államalapító királyunk egy román birkapásztor volt, aki juhait legeltetve érkezett meg a Balaton környékére.
Trendforduló határán?
Az intézményesített történelemhamisításnak szerencsére vannak kritikusai is. Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem történész professzora 1997-ben jelentette meg Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művét, amely azóta öt kiadást élt meg. Legújabb kötetében (Románia miért más?) a szerző kijelenti: a mitológián alapuló történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy az súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Boia rámutat: Nagy-Románia létrejötte után egyetlen olyan erdélyi város sem volt, ahol a román lakosság meghaladta volna az összlakosság felét.
Szintén vitatja a dákoromán kontinuitás elméletét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem történésze, Lupescu Radu. "A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának (...) Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő több száz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik" - mutat rá Radu. "
alfahir.hu,
Hajmeresztő elmélettel állt elő egy román történész. Ionut Tene szerint a székelyek erőszakkal elmagyarosított ortodox románok, a 19. századig Erdély összes települése román volt, a rovásírás és a székelykapu pedig ősi román hagyaték.
A februárban megjelent értekezést (eredeti cikk) a Brassó.info hírportál fordította románról magyarra. Azt, hogy nem egy magányos zugújságíróról van szó bizonyítja, hogy Ionut Tene 1995-ben elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakát, majd 1999-ben ugyanitt doktori (!) fokozatot végzett. (Román nyelvű Wikipedia adatlapja szerint a magyargyűlölő volt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetvezetője is volt, és többek között Dák lélek címmel jelent meg verseskötete.)
A románok testvérei
Történész végzettsége nem akadályozta meg Tenét a következő sorok papírra vetésében: "A székelyek történelme egyedi. Történelmi identitásuk és jellegzetességeik régi hagyományokon alapszanak. Sajnos az elmúlt 150 évben a székelyeket erőszakkal elmagyarosították az erdélyi és pannoníai nemesek. Nyelvileg magyarokká váltak, bár mai napig használnak szavakat, melyek eltérnek a mai irodalmi magyar nyelvtől. Sok szó a régi székely nyelvből származik, mely a XVI. század folyamán tűnt el, amikor a Reformokkal egy időben a magyar nemesség agresszív viselkedése miatt elmagyarosodtak annak ellenére, hogy egyedi népesség voltak, az erdélyi románok testvérei, a moldovai és vlach fejedelmek szövetségesei a törökök ellen vívott véres harcaikban. A székelyek származásával kapcsolatban a szerző elismeri a turáni vonásokat, de szerinte ez az "egyedi harcos törzs" Pannóniában az avarokkal, a szlávokkal, a bolgárokkal és a románokkal keveredett. A sci-fi-re hajazó írás szerint már DNS-vizsgálatok is bizonyítják, hogy a székelyek Y kromoszómája román, szláv és bolgár eredetű.
Ortodox hegyi harcosok
Ionut Tene szerint a magyarok bejövetelekor a székelyek egyedi, ortodox vallású népcsoport voltak a Tisza és a Bihari-hegyek között. A magyarok felismerték a székelyekben a harcos népet, és előőrsnek, illetve határőrnek használták fel őket. A történész szerint a magyarok kegyetlenül bántak a székelyekkel, Dózsa Györgyöt például elevenen megégették.
A szerző utal Ioan I. Russu és Gheorghe Popa-Lisseanu "neves román történészekre", akik szerint a székelyek Erdélybe érkezésükkor alig pár ezren voltak, és elkeveredtek (felszívódtak) az őshonos románok közt. A régészeti leleteket és levéltári anyagokat valószínűleg sohasem látó históriások állítják: a 19. századig minden erdélyi település román volt, csak azokat 150 év alatt elmagyarosították. Erre szerintük a székelykapu és kopjafa a bizonyíték, mivel mindkettő erősen hasonlít a máramarosi románokéra, akik természetesen a dákoktól örökölték a tudást. E logika mentén a székely nyelv gyökerei a dákban lelhetőek fel, a napos, holdas zászló pedig szintén az "őshonos dák népekre jellemző".
Együtt a magyarok ellen
Ionut Tene azonban ennél is tovább megy. Szerinte az erőszakos elmagyarítás "tragikus bizonyítéka" az ortodox templomok romjai. "Az elmagyarosítás szörnyűségéről beszél a csicsói emlékmű, kétszáz székelyt mészárolt le Bucow tábornok 1716-ban, ugyanaz aki szintén 200 ortodox templomot ágyúztatott porrá Erdélyben. Egyértelmű tehát, hogy a székelyek erőszakkal elmagyarosított népcsoport, mely legközelebb a románokhoz és a Vlach és Moldáv uralkodókhoz áll. Székelykapu, a "dák örökség"
A székelyek egy olyan kisebbség Románia közepén, melyre Románia büszke lehet és a román nép közvetlen etnikai nyelvi és hagyományi közvetlen rokona. Arányait megtartva a székelyek egyfajta arománok akik békében és teljes szabadságban élnek együtt a románokkal Románia szívében. A székelyek hosszú történelmében a Moldáv és Vlach uralkodók mindig támogatták és együtt harcoltak a székelyekkel a török és a magyar nemesség ellen vívott szabadságharcukban" - olvasható a történelmi fikcióban.
Szent István, a birkapásztor
Ionut Tene nincs egyedül hajmeresztő elméleteivel. 2010 júliusában a Libertatea román napilap A román titkosírás története c. köny két szerzőpárosát, Vasile Maiereant és Dan Dulciut idézte, akik a székely rovásírásról azt állították, az valójában nem is székely, hanem egy nagyon ősi dák írásmódból származik. Ezt később a románok vettek át, akik egészen a középkorig használták, és a székelyek csak tőlük másolták.
A 90-es évek óta divat a magyar történelmi hősök román "háziasítása". Hunyadi Mátyás (Matei Corvin) és Hunyadi János (Iancu de Hunedoara) mellett Dózsa Györgyöt (Gheorghe Doja), Kinizsi Pált (Paul Chinezu) és Kőrösi Csoma Sándort (Alexandru Ciuma din Chiurus) is mint román tudóst, illetve hadvezért oktatják az iskolákban, és propagálják nemzetközi fórumokon. Mircea Dogaru történésznek azt is sikerült "kiderítenie", hogy Szent István is román származású, mivel pogány Vajk elnevezése a román Voicura utal. A legenda szerint államalapító királyunk egy román birkapásztor volt, aki juhait legeltetve érkezett meg a Balaton környékére.
Trendforduló határán?
Az intézményesített történelemhamisításnak szerencsére vannak kritikusai is. Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem történész professzora 1997-ben jelentette meg Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művét, amely azóta öt kiadást élt meg. Legújabb kötetében (Románia miért más?) a szerző kijelenti: a mitológián alapuló történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy az súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Boia rámutat: Nagy-Románia létrejötte után egyetlen olyan erdélyi város sem volt, ahol a román lakosság meghaladta volna az összlakosság felét.
Szintén vitatja a dákoromán kontinuitás elméletét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem történésze, Lupescu Radu. "A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának (...) Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő több száz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik" - mutat rá Radu. "
alfahir.hu,
2013. március 17.
Székelyföldön is megszervezték a faluőrségeket
Faluőrségeket kell szervezni Romániában, ezt törvény írja elő az önkormányzatoknak, de a településekre bízza, hogy miként valósítják meg. Van, ahol helyi munkaerőt alkalmaznak, máshol őrző-védő cégekre, önkéntes tűzoltókra bízták a feladatot. Abban mindenki egyetért, hogy a járőrök munkája révén javult a közbiztonság.
Egy éve járőröznek a fenyédi faluőrök. Jelentettek már tűzesetet, segédkeztek balesetnél, legutóbb pedig a telefonvonalat megrongáló színesfém tolvajokat érték tetten. Csendfenntartás, a fegyelmi eljárások, tűzvédelemtől, lopásgátlásig mindenre kiterjed a feladatuk. Minden székelyföldi községben működik hasonló szolgálat.
Több község őrző-védő cégekre bízta a faluőri feladatokat. A fenyédi polgármester azt mondja, az eredmények őket igazolják. Amióta működik a faluőrség, azóta nagy mértékben visszaszorult a bűnözés, nagyobb a biztonság a falvakban. A faluőrök el vannak látva különböző védőeszközökkel, figyelő rendszerekkel, intézkedni azonban csak a hivatalos szerveknek van joguk.
Duna Tv
Erdély.ma,
Faluőrségeket kell szervezni Romániában, ezt törvény írja elő az önkormányzatoknak, de a településekre bízza, hogy miként valósítják meg. Van, ahol helyi munkaerőt alkalmaznak, máshol őrző-védő cégekre, önkéntes tűzoltókra bízták a feladatot. Abban mindenki egyetért, hogy a járőrök munkája révén javult a közbiztonság.
Egy éve járőröznek a fenyédi faluőrök. Jelentettek már tűzesetet, segédkeztek balesetnél, legutóbb pedig a telefonvonalat megrongáló színesfém tolvajokat érték tetten. Csendfenntartás, a fegyelmi eljárások, tűzvédelemtől, lopásgátlásig mindenre kiterjed a feladatuk. Minden székelyföldi községben működik hasonló szolgálat.
Több község őrző-védő cégekre bízta a faluőri feladatokat. A fenyédi polgármester azt mondja, az eredmények őket igazolják. Amióta működik a faluőrség, azóta nagy mértékben visszaszorult a bűnözés, nagyobb a biztonság a falvakban. A faluőrök el vannak látva különböző védőeszközökkel, figyelő rendszerekkel, intézkedni azonban csak a hivatalos szerveknek van joguk.
Duna Tv
Erdély.ma,
2013. március 17.
Erdély 1003-tól a Magyar Királyság része volt
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete Középkori Osztályának vezetője, Dr. Zsoldos Attila Erdély a középkori Magyar Királyságban címmel tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémián. E több mint fél évezredet átfogó korszak néhány fontos történéséről kérdezte a medievisztika jeles kutatóját Szilágyi Aladár.
Fel tudjuk-e már vázolni viszonylag pontosan, hogy a honfoglalás után milyen fázisokban történt az Erdélybe település folyamata?
Valójában kétféle elképzelés él a magyar történettudományban ezzel kapcsolatban. Az egyik azt a nézetet vallja, hogy az erdélyi medencét elfoglalták ugyan a honfoglaló magyarok 895-896 táján, amikor a Kárpát-medencének a Duna vonaláig terjedő részét az uralmuk alá hajtották, csakhogy Erdélyt elhagyták, az Alföldre vonultak, és ott éltek. Erdélyben pedig csak szórványos határőrtelepeket hagyhattak hátra, azért, hogy a besenyőkkel szemben a védelmet biztosítsák. Erdély újbóli, immár végleges elfoglalására csak a 10. század utolsó harmadában került sor. A magam részéről nem osztom ezt az álláspontot. Szerintem Erdély kezdettől fogva szervesen beilleszkedett a magyarság új, immár Kárpát-medencei területébe. Egyszerűen képtelennek tartom azt az elgondolást, hogy a honfoglaló magyarok gazdálkodásához nem illettek Erdély természeti viszonyai, viszont 970 után egy csapásra illettek volna. Tehát Erdélyt kezdettől a magyarság Kárpát-medencei településterületéhez sorolhatjuk, annak szerves része volt. Ez nem változtat azon, hogy a Karoling-Pannóniának, tehát a mai Dunántúlnak az elfoglalására 900 után került sor.
Ez azt jelenti, hogy az Erdélyben élő néptöredékek, akiket itt találtak, nem fejtettek ki nagyobb ellenállást?
Nagyobb ellenállást nem fejtettek ki. Akikről bizonyosan tudjuk, hogy itt éltek Erdélyben már ebben az időpontban, azok a szlávok voltak, esetleg némi gepida töredékek is előfordulhattak.
És az avarok maradványai?
Itt két vitatott kérdés merül fel, egyrészt a székelyeké, akik valóban szóba jöhettek avar maradékként, másrészt a románoké. Köztudott, hogy ők úgy vélik, Erdély őslakos népessége a mai románság elődje volt, azonban a történettudomány eszközeivel nem tudjuk ezt az álláspontot megerősíteni. Éppen azért, mert minden olyan ismeretünk, ami a korai Erdélyre vonatkozik, gyakorlatilag kizárja ezt. Másrészt pontosan lehet tudni, hogy hol tartózkodtak a románok elődei akkor, amikor a magyar honfoglalás történt: a Balkán félszigeten, a Dunától délre. Bizánci források segítségével nyomon követhető, hogy a román bevándorlás hogyan, mikor történt. Tehát a románok ittlétét a magam részéről kereken kizárnám. A székelyekről viszont elképzelhető, hogy egy részük a honfoglaláskor már Erdélyben élt. Viszont épp Biharban, a Temesközben, a Dráva mellett, Nyugat-Magyarországon egy széles sávban, az Őrségtől Pozsony és Nyitra megye vidékéig jól kimutatható a székelyeknek a jelenléte. Az ő betelepítésük történhetett meg több fázisban. És azt pontosan ki lehet mutatni, hogy ahol a késő Árpád-korban jelentős szász települések keletkeztek Dél-Erdélyben, ott korábban székelyek éltek. A székelyek a későbbi Szászföldön lévő, elszászosodott helyneveiket vitték magukkal, és azok mint magyar, illetve székely helynevek tűnnek fel a Székelyföld déli részén.
Több forrás alapján István Gyula feletti győzelmét követően 1003-tól keltezhető, hogy Erdély a magyar királyság része lett. Mennyire helytálló ez a megállapítás?
Annyiban helytálló, hogy az a magyar állam, aminek az élén az Árpádok álltak, valóban 1003-ban terjesztette ki a fennhatóságát Erdélyre. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy az Árpádok vezette magyar államkezdemény, amelynek a mai Dunántúl keleti felén volt a súlypontja, csak az egyik olyan államkezdemény volt, amelyik a 10. században fejlődésnek indult. A másik éppen Erdélyben, a Gyula néven emlegetett törzsfőknek az uralma alatt bontakozott ki, a harmadik a Maros, a Tisza, a Duna és az erdélyi hegyek közötti hatalmas területen. Erről a háromról biztosan tudunk. Ezen a három területen, egymástól függetlenül, hasonló események történtek a 10. század második felében. A velük szomszédos nagy birodalommal fölveszik a kapcsolatot, útjára indul a keresztény térítés, valamiféle szervezettebb, már nem személyeken, hanem intézményeken felépülő államszervezet kezd kibontakozni. És ezek az ily módon fejlődő államcsírák kerülnek egymással szembe. Közülük az Istváné bizonyult a legagresszívabbnak, a legsikeresebbnek. Ez gyűrte maga alá a többit. Így egyfelől sikerült a Kárpát-medence politikai egységét megteremteni, másfelől eldőlt, hogy a magyar állam az egy lesz, nem következik be egy horvát–szerb típusú fejlődés, ahol azonos vagy egymáshoz nagyon közel álló népek közül az egyik a nyugati kereszténységet, a másik a keletit veszi fel, az egyik Rómához, a másik Bizánchoz, az egyik a németes-itáliai kultúrához, a másik az ortodox-görög világhoz kapcsolódik.
Az ezredforduló után a vármegyerendszer kiépítése megkezdődött, ahogy az első püspökségek kialakulása is, ugyanakkor Erdély szinte végig megőrizte a maga sajátos státusát, pontosabban – ha jól fogalmazok – az elején Erdély is két, egymástól különböző státushoz jutott, a Marostól délre és északra fekvő részeken. Ezek miben különböztek egymástól?
Valóban megfigyelhető egy ilyen sajátosság, hogy Észak-Erdély és Dél-Erdély több jellegzetes ponton jelentősen eltérő képet mutat. Az ősinek tekinthető erdélyi birtokoscsaládok inkább az észak-erdélyi részen figyelhetők meg, Dél-Erdélyben pedig nincsenek jelen. Ugyanígy a különböző magyar törzsekre utaló helyneveknek az eloszlása, az erdélyi egyháznak, a püspökség birtokainak az eloszlása és még néhány más dolog arra utal, hogy valóban, Észak- és Dél-Erdély különbözött egymástól. Amikor Erdély már valóban a királyság része, tehát 1003 után, akkor is megfigyelhető, hogy Erdély déli részén egyetlen hatalmas vármegye jön létre, Fehér vármegye, míg az északi részen átlagos nagyságú megyék jelennek meg. Kolozs-Torda, Doboka és így tovább. Erdély legészakibb sávján Szolnok megye, az megint egy sajátos képet mutat.
Térjünk rá a románságra. Még a tatárjárás előtt, 1222-ben megjelenik II. András egyik oklevelében egy ilyen elem, hogy „terra blachorum”. Beszélgessünk erről az Erdély históriáját a továbbiakban jelentős mértékben befolyásoló folyamatról…
Ez az adat a legkorábbi, ami úgy értelmezhető, hogy románok élnek Erdélyben, Erdély legdélebbi részén. Ez beleilleszkedik azokba az adatainkba, amelyek azt mutatják, hogy a románság fokozatosan húzódik észak felé a Balkán belsejéből. Lehet tudni, hogy mikor lépik át a Dunát, mikor érik el Havasalföldet, és így tovább. A románság egy állattartó, vándorló népesség volt, és mint ilyenek, jó katonák. Kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy Erdélynek azokat a részeit hasznosítsák a juhtartással, amelyek a már évszázadok óta letelepedett életmódot folytató földműves magyarság számára kevésbé voltak hasznosíthatók. Tökéletesen nyomon tudjuk követni azt, hogy Dél-Erdélyből kiindulva hogyan terjed észak felé a román megtelepedés, és hogyan éri el a 14. század hatvanas éveiben Észak-Erdélyt. De jellemző módon 1293-ban III. Andrást az a gondolat foglalkoztatta, hogy egyetlen erdélyi uradalmába telepítse össze valamennyi erdélyi románt. Ez annyira lehetséges volt, egy másik adatból tudjuk, hogy ebben az időszakban, III. András idején, külön királyi privilégium kellett ahhoz, hogy valamely földesúr a maga birtokaira a királytól kapott engedély alapján telepítsen be román pásztorokat. E két adat azt mutatja, hogy még az 1290-es évek közepe táján sem lehetett olyan nagy az erdélyi románság létszáma. Nyilván azoké, akik állandóan a Kárpát-medencében laktak, mert voltak, akik Havasalföldről följöttek az erdélyi hegyekbe, és a havasi legelőket élték, aztán visszamentek. Éppen Bihar megye hegyvidéki területeinek a példájával mutatta be a közelmúltban elhunyt Jakó Zsigmond professzor, hogy miként terjedt a középkor kései századaiban a román megtelepülés a Bihari-hegység völgyeiben, hogyan húzódtak lejjebb, s végül kiértek az Alföldre.
Kezdetben huzamos ideig sajátos státusuk volt, kenézek vezették őket, az adózásuk is különbözött a magyar, illetve a szász lakosságétól. Hallhatnánk valamit erről a külön intézményrendszerről?
A középkori magyar királyságban magától értetődőnek számított, hogy aki román, az románul beszél, aki horvát, horvát szokások szerint él, a kun pedig kun viseletben jár. Ezek maguktól értetődő igazságok voltak a sötétnek nevezett középkorban, és csak nagyon kiélezett politikai szituációban támadt a különbözőségből probléma. Tehát az, hogy ha már élnek itt románok, akkor ők másfajta jog szerint élnek, mint a magyarok, a szászok vagy a székelyek, de nyilvánvaló, nekik is adózniuk kell a királynak. De a románokra nem lehet kivetni gabonaadót, mert ők nem termesztenek gabonát, csak juhötvenedet, ami az ő speciális, etnikai jellegű adófajtájuk volt. A románság is szervezett társadalmat alkotott, az ő előkelőik voltak ezek a kenézek. Egy részük beolvadt a magyar nemességbe, más részük sajátos, partikuláris nemesi csoportot alkotott. Ez a partikularitás kettős értelmű, részint azt jelezte, hogy az országnak csak bizonyos részein élnek, másrészt a magyar nemesség jogállásának a teljessége nem terjedt ki rájuk, annál valamivel kevésbé jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ez egy sajátos színfoltja az erdélyi társadalomnak.
A 13. század közepén történt egy egész országra kiható tragédia, a tatárok betörése. Erdélybe két irányból hatoltak be, gondolom, a nagyobb román telepítések viszont a tatárvész elmúltával következtek be. Elhihetjük Rogerius mesternek, hogy menekülés közben háromnapi járóföldre nem talált élő embert?
Könnyen elképzelhető. Az, hogy a tatárjárás országosan mekkora emberveszteséget okozott, vitatott. Országos átlagban 50 százaléktól 15-20 százalékig terjednek a becslések, de hatalmas regionális különbségek voltak, s az országos átlag éppen ezt fedi el. Erdély, valamint az Alföld közel egy évre tatár megszállás alá került. És ez a megszállás bővelkedett időnként olyan demonstratív tömegmészárlásokban, mint amilyen Váradot is érte. S valóban van egy nyilvánvaló összefüggés aközött, hogy a tatárjárás után jelentős betelepítések történtek az országba. Erdélyben a románság jöhetett a leginkább szóba, a Felvidéken a Sziléziától Halicsig terjedő különböző szláv csoportok betelepülése járult döntően ahhoz, hogy a korai időkben teljesen magyar jellegű Felvidéken a 15. században már egy masszív szláv többség alakult ki. Az Alföldnek, így Várad környékének is, a településszerkezete a tatárjárás pusztításai miatt alakul át rendkívüli mértékben. Míg korábban aprófalvas, sűrű településhálózat volt jellemző, a tatárjárás után viszonylag nagyobb falvak, egymástól jelentős távolságra, nagy határral bíró települések jönnek létre.
A 15. századra nagy társadalmi átalakulások történtek, a román kenézek magyar nemesekké váltak, ugyanakkor a román alsóbb rétegek eljobbágyosodtak. Mire kitört a bábolnai felkelés, abban a magyarok mellett jelentős arányban románok is részt vettek. Létrejött ellenük a magyar nemesek, szászok, székelyek alkotta „unio trium nationum” intézménye, ami nem annyira nemzeti, inkább rendi képződményt jelentett. A szegényebb románságot pedig ugyanaz a jobbágysors sújtotta, mint a magyarságot…
Az is az erdélyi románság későbbi megjelenése mellett szól, hogy az ő javukra már nem alakult ki ilyen etnikai jellegű különállás, amilyen a székely és a szász volt. Ez jellegzetesen Árpád-kori „találmány”, az etnikai kiváltságolása a nem magyar népcsoportoknak. Mert ha már lettek volna jelentősebb számban románok Erdélyben, nem látom semmi okát annak, miért ne kaptak volna ők is egy ilyen külön státust, egy etnikai önkormányzatot, mint a szászok. A késő középkorban már nem volt szokás ilyet kialakítani, a köznép jobbággyá vált, ugyanabban a sorsban osztozott, mint a magyar jobbágyok, a vezető rétegük pedig vagy a magyar nemességbe olvadt be, vagy ezt a sajátos helyzetű román nemességet alkotta, ily módon részesültek az általános erdélyi társadalomfejlődésben. A bábolnai felkelés mindenben olyan, mint amilyenek a késő középkori parasztfelkelések lehettek, lokális jellegű volt, csak Erdélyre terjedt ki. Inkább az az érdekessége, hogy a magyar, a székely és a szász nemzeteknek az uniója voltaképpen egy alig néhány hétig tartó, aktuális politikai üggyel kapcsolatosan jött létre. Aztán később évszázadokra meghatározta az erdélyi politikai gondolkodás kereteit. Az unió a sajátos erdélyi rendiségnek egyfajta alapdokumentuma. Az Árpád-kori etnikai kiváltságokból nőtt ki, jóllehet az Árpád-korban a rendiség mint olyan még nem létezett, nem csak Magyarországon, Nyugat-Európában sem nagyon.
Szinte gyermek volt még Mátyás király, amikor trónra került, kezdetben inkább a mögötte tevékenykedő nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal gyűlt meg az erdélyiek baja, magával a királlyal később. Mi vezetett a Mátyás elleni 1467-es felkeléshez?
Mátyás az adóbevételeit kívánta növelni, mivel a korábban általánosan szedett királyi adó alól már túl sok erdélyi nemesnek volt felmentése. Azt találta megoldásnak, hogy ezt megszüntette, de ugyanilyen mértékben egy másikfajta adót szedett be. Végül ebből a felkelésből nem adódott nagyobb probléma, volt egy kis csetepaté, néhány fej legurult, mások kegyelmet kaptak, ahogy a középkorban ez lenni szokott. A késő középkorban, amikor már nem annyira „középkorias módon” uralkodnak a királyok, amikor az újkor hajnalán már szakképzett tisztviselőgárda intézi a király ügyeit, akkor az erős akaratú, központosításra törő uralkodó és nemessége között rendre összecsapások vannak, így volt ez Ausztriában, Németországban, Franciaországban is. Ez általános jelenség volt, semmi köze a „turáni átokhoz”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete Középkori Osztályának vezetője, Dr. Zsoldos Attila Erdély a középkori Magyar Királyságban címmel tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémián. E több mint fél évezredet átfogó korszak néhány fontos történéséről kérdezte a medievisztika jeles kutatóját Szilágyi Aladár.
Fel tudjuk-e már vázolni viszonylag pontosan, hogy a honfoglalás után milyen fázisokban történt az Erdélybe település folyamata?
Valójában kétféle elképzelés él a magyar történettudományban ezzel kapcsolatban. Az egyik azt a nézetet vallja, hogy az erdélyi medencét elfoglalták ugyan a honfoglaló magyarok 895-896 táján, amikor a Kárpát-medencének a Duna vonaláig terjedő részét az uralmuk alá hajtották, csakhogy Erdélyt elhagyták, az Alföldre vonultak, és ott éltek. Erdélyben pedig csak szórványos határőrtelepeket hagyhattak hátra, azért, hogy a besenyőkkel szemben a védelmet biztosítsák. Erdély újbóli, immár végleges elfoglalására csak a 10. század utolsó harmadában került sor. A magam részéről nem osztom ezt az álláspontot. Szerintem Erdély kezdettől fogva szervesen beilleszkedett a magyarság új, immár Kárpát-medencei területébe. Egyszerűen képtelennek tartom azt az elgondolást, hogy a honfoglaló magyarok gazdálkodásához nem illettek Erdély természeti viszonyai, viszont 970 után egy csapásra illettek volna. Tehát Erdélyt kezdettől a magyarság Kárpát-medencei településterületéhez sorolhatjuk, annak szerves része volt. Ez nem változtat azon, hogy a Karoling-Pannóniának, tehát a mai Dunántúlnak az elfoglalására 900 után került sor.
Ez azt jelenti, hogy az Erdélyben élő néptöredékek, akiket itt találtak, nem fejtettek ki nagyobb ellenállást?
Nagyobb ellenállást nem fejtettek ki. Akikről bizonyosan tudjuk, hogy itt éltek Erdélyben már ebben az időpontban, azok a szlávok voltak, esetleg némi gepida töredékek is előfordulhattak.
És az avarok maradványai?
Itt két vitatott kérdés merül fel, egyrészt a székelyeké, akik valóban szóba jöhettek avar maradékként, másrészt a románoké. Köztudott, hogy ők úgy vélik, Erdély őslakos népessége a mai románság elődje volt, azonban a történettudomány eszközeivel nem tudjuk ezt az álláspontot megerősíteni. Éppen azért, mert minden olyan ismeretünk, ami a korai Erdélyre vonatkozik, gyakorlatilag kizárja ezt. Másrészt pontosan lehet tudni, hogy hol tartózkodtak a románok elődei akkor, amikor a magyar honfoglalás történt: a Balkán félszigeten, a Dunától délre. Bizánci források segítségével nyomon követhető, hogy a román bevándorlás hogyan, mikor történt. Tehát a románok ittlétét a magam részéről kereken kizárnám. A székelyekről viszont elképzelhető, hogy egy részük a honfoglaláskor már Erdélyben élt. Viszont épp Biharban, a Temesközben, a Dráva mellett, Nyugat-Magyarországon egy széles sávban, az Őrségtől Pozsony és Nyitra megye vidékéig jól kimutatható a székelyeknek a jelenléte. Az ő betelepítésük történhetett meg több fázisban. És azt pontosan ki lehet mutatni, hogy ahol a késő Árpád-korban jelentős szász települések keletkeztek Dél-Erdélyben, ott korábban székelyek éltek. A székelyek a későbbi Szászföldön lévő, elszászosodott helyneveiket vitték magukkal, és azok mint magyar, illetve székely helynevek tűnnek fel a Székelyföld déli részén.
Több forrás alapján István Gyula feletti győzelmét követően 1003-tól keltezhető, hogy Erdély a magyar királyság része lett. Mennyire helytálló ez a megállapítás?
Annyiban helytálló, hogy az a magyar állam, aminek az élén az Árpádok álltak, valóban 1003-ban terjesztette ki a fennhatóságát Erdélyre. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy az Árpádok vezette magyar államkezdemény, amelynek a mai Dunántúl keleti felén volt a súlypontja, csak az egyik olyan államkezdemény volt, amelyik a 10. században fejlődésnek indult. A másik éppen Erdélyben, a Gyula néven emlegetett törzsfőknek az uralma alatt bontakozott ki, a harmadik a Maros, a Tisza, a Duna és az erdélyi hegyek közötti hatalmas területen. Erről a háromról biztosan tudunk. Ezen a három területen, egymástól függetlenül, hasonló események történtek a 10. század második felében. A velük szomszédos nagy birodalommal fölveszik a kapcsolatot, útjára indul a keresztény térítés, valamiféle szervezettebb, már nem személyeken, hanem intézményeken felépülő államszervezet kezd kibontakozni. És ezek az ily módon fejlődő államcsírák kerülnek egymással szembe. Közülük az Istváné bizonyult a legagresszívabbnak, a legsikeresebbnek. Ez gyűrte maga alá a többit. Így egyfelől sikerült a Kárpát-medence politikai egységét megteremteni, másfelől eldőlt, hogy a magyar állam az egy lesz, nem következik be egy horvát–szerb típusú fejlődés, ahol azonos vagy egymáshoz nagyon közel álló népek közül az egyik a nyugati kereszténységet, a másik a keletit veszi fel, az egyik Rómához, a másik Bizánchoz, az egyik a németes-itáliai kultúrához, a másik az ortodox-görög világhoz kapcsolódik.
Az ezredforduló után a vármegyerendszer kiépítése megkezdődött, ahogy az első püspökségek kialakulása is, ugyanakkor Erdély szinte végig megőrizte a maga sajátos státusát, pontosabban – ha jól fogalmazok – az elején Erdély is két, egymástól különböző státushoz jutott, a Marostól délre és északra fekvő részeken. Ezek miben különböztek egymástól?
Valóban megfigyelhető egy ilyen sajátosság, hogy Észak-Erdély és Dél-Erdély több jellegzetes ponton jelentősen eltérő képet mutat. Az ősinek tekinthető erdélyi birtokoscsaládok inkább az észak-erdélyi részen figyelhetők meg, Dél-Erdélyben pedig nincsenek jelen. Ugyanígy a különböző magyar törzsekre utaló helyneveknek az eloszlása, az erdélyi egyháznak, a püspökség birtokainak az eloszlása és még néhány más dolog arra utal, hogy valóban, Észak- és Dél-Erdély különbözött egymástól. Amikor Erdély már valóban a királyság része, tehát 1003 után, akkor is megfigyelhető, hogy Erdély déli részén egyetlen hatalmas vármegye jön létre, Fehér vármegye, míg az északi részen átlagos nagyságú megyék jelennek meg. Kolozs-Torda, Doboka és így tovább. Erdély legészakibb sávján Szolnok megye, az megint egy sajátos képet mutat.
Térjünk rá a románságra. Még a tatárjárás előtt, 1222-ben megjelenik II. András egyik oklevelében egy ilyen elem, hogy „terra blachorum”. Beszélgessünk erről az Erdély históriáját a továbbiakban jelentős mértékben befolyásoló folyamatról…
Ez az adat a legkorábbi, ami úgy értelmezhető, hogy románok élnek Erdélyben, Erdély legdélebbi részén. Ez beleilleszkedik azokba az adatainkba, amelyek azt mutatják, hogy a románság fokozatosan húzódik észak felé a Balkán belsejéből. Lehet tudni, hogy mikor lépik át a Dunát, mikor érik el Havasalföldet, és így tovább. A románság egy állattartó, vándorló népesség volt, és mint ilyenek, jó katonák. Kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy Erdélynek azokat a részeit hasznosítsák a juhtartással, amelyek a már évszázadok óta letelepedett életmódot folytató földműves magyarság számára kevésbé voltak hasznosíthatók. Tökéletesen nyomon tudjuk követni azt, hogy Dél-Erdélyből kiindulva hogyan terjed észak felé a román megtelepedés, és hogyan éri el a 14. század hatvanas éveiben Észak-Erdélyt. De jellemző módon 1293-ban III. Andrást az a gondolat foglalkoztatta, hogy egyetlen erdélyi uradalmába telepítse össze valamennyi erdélyi románt. Ez annyira lehetséges volt, egy másik adatból tudjuk, hogy ebben az időszakban, III. András idején, külön királyi privilégium kellett ahhoz, hogy valamely földesúr a maga birtokaira a királytól kapott engedély alapján telepítsen be román pásztorokat. E két adat azt mutatja, hogy még az 1290-es évek közepe táján sem lehetett olyan nagy az erdélyi románság létszáma. Nyilván azoké, akik állandóan a Kárpát-medencében laktak, mert voltak, akik Havasalföldről följöttek az erdélyi hegyekbe, és a havasi legelőket élték, aztán visszamentek. Éppen Bihar megye hegyvidéki területeinek a példájával mutatta be a közelmúltban elhunyt Jakó Zsigmond professzor, hogy miként terjedt a középkor kései századaiban a román megtelepülés a Bihari-hegység völgyeiben, hogyan húzódtak lejjebb, s végül kiértek az Alföldre.
Kezdetben huzamos ideig sajátos státusuk volt, kenézek vezették őket, az adózásuk is különbözött a magyar, illetve a szász lakosságétól. Hallhatnánk valamit erről a külön intézményrendszerről?
A középkori magyar királyságban magától értetődőnek számított, hogy aki román, az románul beszél, aki horvát, horvát szokások szerint él, a kun pedig kun viseletben jár. Ezek maguktól értetődő igazságok voltak a sötétnek nevezett középkorban, és csak nagyon kiélezett politikai szituációban támadt a különbözőségből probléma. Tehát az, hogy ha már élnek itt románok, akkor ők másfajta jog szerint élnek, mint a magyarok, a szászok vagy a székelyek, de nyilvánvaló, nekik is adózniuk kell a királynak. De a románokra nem lehet kivetni gabonaadót, mert ők nem termesztenek gabonát, csak juhötvenedet, ami az ő speciális, etnikai jellegű adófajtájuk volt. A románság is szervezett társadalmat alkotott, az ő előkelőik voltak ezek a kenézek. Egy részük beolvadt a magyar nemességbe, más részük sajátos, partikuláris nemesi csoportot alkotott. Ez a partikularitás kettős értelmű, részint azt jelezte, hogy az országnak csak bizonyos részein élnek, másrészt a magyar nemesség jogállásának a teljessége nem terjedt ki rájuk, annál valamivel kevésbé jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ez egy sajátos színfoltja az erdélyi társadalomnak.
A 13. század közepén történt egy egész országra kiható tragédia, a tatárok betörése. Erdélybe két irányból hatoltak be, gondolom, a nagyobb román telepítések viszont a tatárvész elmúltával következtek be. Elhihetjük Rogerius mesternek, hogy menekülés közben háromnapi járóföldre nem talált élő embert?
Könnyen elképzelhető. Az, hogy a tatárjárás országosan mekkora emberveszteséget okozott, vitatott. Országos átlagban 50 százaléktól 15-20 százalékig terjednek a becslések, de hatalmas regionális különbségek voltak, s az országos átlag éppen ezt fedi el. Erdély, valamint az Alföld közel egy évre tatár megszállás alá került. És ez a megszállás bővelkedett időnként olyan demonstratív tömegmészárlásokban, mint amilyen Váradot is érte. S valóban van egy nyilvánvaló összefüggés aközött, hogy a tatárjárás után jelentős betelepítések történtek az országba. Erdélyben a románság jöhetett a leginkább szóba, a Felvidéken a Sziléziától Halicsig terjedő különböző szláv csoportok betelepülése járult döntően ahhoz, hogy a korai időkben teljesen magyar jellegű Felvidéken a 15. században már egy masszív szláv többség alakult ki. Az Alföldnek, így Várad környékének is, a településszerkezete a tatárjárás pusztításai miatt alakul át rendkívüli mértékben. Míg korábban aprófalvas, sűrű településhálózat volt jellemző, a tatárjárás után viszonylag nagyobb falvak, egymástól jelentős távolságra, nagy határral bíró települések jönnek létre.
A 15. századra nagy társadalmi átalakulások történtek, a román kenézek magyar nemesekké váltak, ugyanakkor a román alsóbb rétegek eljobbágyosodtak. Mire kitört a bábolnai felkelés, abban a magyarok mellett jelentős arányban románok is részt vettek. Létrejött ellenük a magyar nemesek, szászok, székelyek alkotta „unio trium nationum” intézménye, ami nem annyira nemzeti, inkább rendi képződményt jelentett. A szegényebb románságot pedig ugyanaz a jobbágysors sújtotta, mint a magyarságot…
Az is az erdélyi románság későbbi megjelenése mellett szól, hogy az ő javukra már nem alakult ki ilyen etnikai jellegű különállás, amilyen a székely és a szász volt. Ez jellegzetesen Árpád-kori „találmány”, az etnikai kiváltságolása a nem magyar népcsoportoknak. Mert ha már lettek volna jelentősebb számban románok Erdélyben, nem látom semmi okát annak, miért ne kaptak volna ők is egy ilyen külön státust, egy etnikai önkormányzatot, mint a szászok. A késő középkorban már nem volt szokás ilyet kialakítani, a köznép jobbággyá vált, ugyanabban a sorsban osztozott, mint a magyar jobbágyok, a vezető rétegük pedig vagy a magyar nemességbe olvadt be, vagy ezt a sajátos helyzetű román nemességet alkotta, ily módon részesültek az általános erdélyi társadalomfejlődésben. A bábolnai felkelés mindenben olyan, mint amilyenek a késő középkori parasztfelkelések lehettek, lokális jellegű volt, csak Erdélyre terjedt ki. Inkább az az érdekessége, hogy a magyar, a székely és a szász nemzeteknek az uniója voltaképpen egy alig néhány hétig tartó, aktuális politikai üggyel kapcsolatosan jött létre. Aztán később évszázadokra meghatározta az erdélyi politikai gondolkodás kereteit. Az unió a sajátos erdélyi rendiségnek egyfajta alapdokumentuma. Az Árpád-kori etnikai kiváltságokból nőtt ki, jóllehet az Árpád-korban a rendiség mint olyan még nem létezett, nem csak Magyarországon, Nyugat-Európában sem nagyon.
Szinte gyermek volt még Mátyás király, amikor trónra került, kezdetben inkább a mögötte tevékenykedő nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal gyűlt meg az erdélyiek baja, magával a királlyal később. Mi vezetett a Mátyás elleni 1467-es felkeléshez?
Mátyás az adóbevételeit kívánta növelni, mivel a korábban általánosan szedett királyi adó alól már túl sok erdélyi nemesnek volt felmentése. Azt találta megoldásnak, hogy ezt megszüntette, de ugyanilyen mértékben egy másikfajta adót szedett be. Végül ebből a felkelésből nem adódott nagyobb probléma, volt egy kis csetepaté, néhány fej legurult, mások kegyelmet kaptak, ahogy a középkorban ez lenni szokott. A késő középkorban, amikor már nem annyira „középkorias módon” uralkodnak a királyok, amikor az újkor hajnalán már szakképzett tisztviselőgárda intézi a király ügyeit, akkor az erős akaratú, központosításra törő uralkodó és nemessége között rendre összecsapások vannak, így volt ez Ausztriában, Németországban, Franciaországban is. Ez általános jelenség volt, semmi köze a „turáni átokhoz”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2013. március 17.
Visszajön a kisantant?
Az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Sike Lajos jegyzete.
Mostanában, hogy érdekvédelmünk nem kormányzati tényező, mintha átok ülne rajtunk. Sorozatban csak rossz dolgok történnek. Azon a reggelen, amikor e jegyzetet írom, hetvenöt lókoponyát találtak egy nem éppen lótenyésztéséről ismert Szatmár megyei település, Túrterebes határában. Nem messze a községtől, s mindössze ötszáz méterre az országúttól. Mivel Szatmár megyében nincs olyan vágóhíd, ahol lovakat nyakalnak-trancsíroznak, a hatóságok feltételezik, hogy egy erre szakosított máramarosi vágóhídról kerültek ide a gyanús fejek, mert hát ennyi lovat nem lehet csak úgy inkognitóban elpusztítani. Minthogy az éppen a napokban tetőzött európai lóhúsbotránynak mind ez ideig nincs magyar, annál több román szereplője, nem alaptalan a felvetés, hogy Túrterebessel bennünket is be akarnak vonni a botrányba. Lévén Túrterebes egy csaknem tiszta sváb–magyar község, pontosabban inkább magyar, mint sváb, mert a svábok is magyarul beszélnek és imádkoznak, nem szólva a reformátusokról.
Milyen szépen hangzana a többségi sajtóban: egy magyar településről küldték a lóhúst Franciaországba, akár a székely zászlóval, a lóhússal is a magyarok mérgezik az európai légkört! Persze, ez egyelőre csak feltételezés, de az elmúlt hetekben ránk fogott sok hülyeség okán nagyon is könnyen megtörténhet, hogy mi puhítjuk a nyereg alatt a hamis gulyásnakvalót. Mint ahogy egy szatmári USL-s szenátor ostora is inkább rajtunk csattan. Valer Marian úr egy törvénykezdeményezésbe foglalta, hogy azoktól a románoktól, akik felvették a magyar állampolgárságot, a románt vonják meg, mert tűrhetetlen, hogy az Avasból például csak a múlt évben több száz románt ölelt a keblére Budapest. Tegyük hozzá, ez még igaz is lehet, mert a mai avasiak jó része 1940 és 44 közt magyar állampolgár volt, s ezek közül sokan (de nem is csak ők) elég jól beszélik a magyar nyelvet, ráadásul nem kevesen római katolikus vallásúak, ami megint csak a magyarok felé húzza őket. Az avasi románok javára írható az is, hogy kevésbé nacionalisták, jól elvannak a környezetükben lévő három-négy magyar település lakóival. Talán az is jó irányba tereli őket, hogy az aktív lakosság 60-70 százaléka valahol nyugaton dolgozik, ahol több tolerancia ragadt rájuk. Mert ott ők is kisebbségi sorsban élnek, még ha az sokkal jobb is, mint az erdélyi vagy a szlovákiai magyaroké.
A román nyelv iránti lojalitás hangzatos nevet viselő törvénytervezet (amelyről Marian úr nemcsak egy színházi ünnepi összejövetelen, de a sajtónak is külön beszélt!) azonban csak kisrészt foglalkozik az „eltévelyedett” románokkal, hisz nagyon is kilóg a lóláb: elsődleges célja az erdélyi magyarok megregulázása. Az embernek borsódzik a háta egyes előírásainak már az említésétől is. Súlyos pénzbírság járna azoknak a közintézményeknek és köztisztviselőknek, ahol és akik a hivatalban nem románul beszélnek. Legyen az Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, netán Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Mert hát a román nyelv iránt a kisebbségeknek is lojálisnak kell lenniük, még akkor is, ha a román állam nem eléggé lojális a kisebbségeihez! – tesszük hozzá. Az egyelőre rejtély, hogy adott esetben csak a magyaroknak kell fizetniük, vagy azon román köztisztviselőknek is, akik a vegyes lakosságú városokban és községekben (már csak érdekből is) hajlandóak leereszkedni a magyarokhoz és beszélik nyelvünket, mert szép számmal vannak ilyenek is. A szatmári Funar, ahogy máris többen nevezik a kormánypárti törvényhozót, a „nem lojális” vállalkozókat még keményebben akarja büntetni. Egyenesen börtönbe csuknák azokat, akik úgymond etnikai alapon alkalmazzák dolgozóikat. Nem is kell túl sok rosszindulat, hogy valakire ráfogjanak ilyesmit. Például akkor, ha az ellenőrzött cégnél magyar feliratok is vannak, netán a magyar a román elé kerül. A részleteket nem ismerjük, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy például Nagyváradon, ahol a magyar lakosság aránya már csak 25 százalék körül van, a magyar vállalkozó csak ilyen arányban vehet fel saját fajtájából valót, különben mehet a dutyiba! Mint ahogy azt sem tudhattuk meg, hogy a sepsiszentgyörgyi román vállalkozóra is csíkos ruhát adnak, ha alkalmazottainak 70 százaléka nem magyar? De az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Igaz is, a többségi lapok már nem egyszer írtak róla, hogy a szatmári új Funarnak jó kapcsolatai voltak és vannak a hivatásos fülesekkel.
Marian úr becsületére válik, hogy beismerte: nem ő találta ki a nyelvtörvényt, ő csak a szlovákok hasonló jogi szabályozásából inspirálódott. S ha a szlovákoknak lehet ilyen törvényük, akkor a románoknak miért ne lehetne? Annál inkább, mert a szlovák nyelvtörvényt az Európa Tanács is jóváhagyta! – állítja a szocdem szenátor. Egyelőre kíváncsian várjuk, hogy a bukaresti parlament jóváhagyja-e Marian úr szörnyűségeit. Mert akkor születőben a kisantant, vagyis egy uniós ország és nép ellen két másik uniós ország szövetsége, ha ez csak hallgatólagos is.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Sike Lajos jegyzete.
Mostanában, hogy érdekvédelmünk nem kormányzati tényező, mintha átok ülne rajtunk. Sorozatban csak rossz dolgok történnek. Azon a reggelen, amikor e jegyzetet írom, hetvenöt lókoponyát találtak egy nem éppen lótenyésztéséről ismert Szatmár megyei település, Túrterebes határában. Nem messze a községtől, s mindössze ötszáz méterre az országúttól. Mivel Szatmár megyében nincs olyan vágóhíd, ahol lovakat nyakalnak-trancsíroznak, a hatóságok feltételezik, hogy egy erre szakosított máramarosi vágóhídról kerültek ide a gyanús fejek, mert hát ennyi lovat nem lehet csak úgy inkognitóban elpusztítani. Minthogy az éppen a napokban tetőzött európai lóhúsbotránynak mind ez ideig nincs magyar, annál több román szereplője, nem alaptalan a felvetés, hogy Túrterebessel bennünket is be akarnak vonni a botrányba. Lévén Túrterebes egy csaknem tiszta sváb–magyar község, pontosabban inkább magyar, mint sváb, mert a svábok is magyarul beszélnek és imádkoznak, nem szólva a reformátusokról.
Milyen szépen hangzana a többségi sajtóban: egy magyar településről küldték a lóhúst Franciaországba, akár a székely zászlóval, a lóhússal is a magyarok mérgezik az európai légkört! Persze, ez egyelőre csak feltételezés, de az elmúlt hetekben ránk fogott sok hülyeség okán nagyon is könnyen megtörténhet, hogy mi puhítjuk a nyereg alatt a hamis gulyásnakvalót. Mint ahogy egy szatmári USL-s szenátor ostora is inkább rajtunk csattan. Valer Marian úr egy törvénykezdeményezésbe foglalta, hogy azoktól a románoktól, akik felvették a magyar állampolgárságot, a románt vonják meg, mert tűrhetetlen, hogy az Avasból például csak a múlt évben több száz románt ölelt a keblére Budapest. Tegyük hozzá, ez még igaz is lehet, mert a mai avasiak jó része 1940 és 44 közt magyar állampolgár volt, s ezek közül sokan (de nem is csak ők) elég jól beszélik a magyar nyelvet, ráadásul nem kevesen római katolikus vallásúak, ami megint csak a magyarok felé húzza őket. Az avasi románok javára írható az is, hogy kevésbé nacionalisták, jól elvannak a környezetükben lévő három-négy magyar település lakóival. Talán az is jó irányba tereli őket, hogy az aktív lakosság 60-70 százaléka valahol nyugaton dolgozik, ahol több tolerancia ragadt rájuk. Mert ott ők is kisebbségi sorsban élnek, még ha az sokkal jobb is, mint az erdélyi vagy a szlovákiai magyaroké.
A román nyelv iránti lojalitás hangzatos nevet viselő törvénytervezet (amelyről Marian úr nemcsak egy színházi ünnepi összejövetelen, de a sajtónak is külön beszélt!) azonban csak kisrészt foglalkozik az „eltévelyedett” románokkal, hisz nagyon is kilóg a lóláb: elsődleges célja az erdélyi magyarok megregulázása. Az embernek borsódzik a háta egyes előírásainak már az említésétől is. Súlyos pénzbírság járna azoknak a közintézményeknek és köztisztviselőknek, ahol és akik a hivatalban nem románul beszélnek. Legyen az Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, netán Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Mert hát a román nyelv iránt a kisebbségeknek is lojálisnak kell lenniük, még akkor is, ha a román állam nem eléggé lojális a kisebbségeihez! – tesszük hozzá. Az egyelőre rejtély, hogy adott esetben csak a magyaroknak kell fizetniük, vagy azon román köztisztviselőknek is, akik a vegyes lakosságú városokban és községekben (már csak érdekből is) hajlandóak leereszkedni a magyarokhoz és beszélik nyelvünket, mert szép számmal vannak ilyenek is. A szatmári Funar, ahogy máris többen nevezik a kormánypárti törvényhozót, a „nem lojális” vállalkozókat még keményebben akarja büntetni. Egyenesen börtönbe csuknák azokat, akik úgymond etnikai alapon alkalmazzák dolgozóikat. Nem is kell túl sok rosszindulat, hogy valakire ráfogjanak ilyesmit. Például akkor, ha az ellenőrzött cégnél magyar feliratok is vannak, netán a magyar a román elé kerül. A részleteket nem ismerjük, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy például Nagyváradon, ahol a magyar lakosság aránya már csak 25 százalék körül van, a magyar vállalkozó csak ilyen arányban vehet fel saját fajtájából valót, különben mehet a dutyiba! Mint ahogy azt sem tudhattuk meg, hogy a sepsiszentgyörgyi román vállalkozóra is csíkos ruhát adnak, ha alkalmazottainak 70 százaléka nem magyar? De az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Igaz is, a többségi lapok már nem egyszer írtak róla, hogy a szatmári új Funarnak jó kapcsolatai voltak és vannak a hivatásos fülesekkel.
Marian úr becsületére válik, hogy beismerte: nem ő találta ki a nyelvtörvényt, ő csak a szlovákok hasonló jogi szabályozásából inspirálódott. S ha a szlovákoknak lehet ilyen törvényük, akkor a románoknak miért ne lehetne? Annál inkább, mert a szlovák nyelvtörvényt az Európa Tanács is jóváhagyta! – állítja a szocdem szenátor. Egyelőre kíváncsian várjuk, hogy a bukaresti parlament jóváhagyja-e Marian úr szörnyűségeit. Mert akkor születőben a kisantant, vagyis egy uniós ország és nép ellen két másik uniós ország szövetsége, ha ez csak hallgatólagos is.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 17.
A tornyai Pro Pir Kult Krassó-Szörényben népszerűsítette a magyar hagyományokat
A tornyai Pro Pir Kult Egyesület, Arad megye legaktívabb magyar hagyományőrzője most hétvégén a Krassó-Szörény megyei Dalbosfalván (Dalboşeţ) népszerűsítette a helyi hagyományokat, még pontosabban a tradicionális magyar kenyérsütést. Tóth Piroska az egyesület elnöke az Aradi Híreknek elmondta, Dalbosfalván a Falusi Múzeumok Ünnepségére hívták meg őket, s a szervezők nem is tévedtek, hisz a Pro Pir Kult Tornyán Arad megye egyik legszínesebb, leggazdagabb helyi gyűjteményének a birtokosa, amelyet bármikor, bárkinek nagyon szívesen megmutatnak. Dalbosfalván Arad megyéből Szentannáról, Felnakról és Székesútról voltak még helyi hagyományőrző egyesületek.
„Vittünk magunkkal hagyományos pécskai kenyeret, kenyérsütési eszközöket, többek között teknőt, keresztfát – mondta az Aradi Híreknek Tóth Piroska. – De az asztalunkon ott volt a Mária-feszület is, ami szintén kötődik Tornyához. Az volt a célunk, hogy bemutassuk a tornyai magyar hagyományokat, amelyek természetesen jellemzőek az egész kistérségre.”
A Pro Pir Kult Egyesület kihasználva a dabosfalvi rendezvényt, megismerkedett a szintén meghívott pusztaottlakaiakkal is, és remélik, sikerül a jövőben közös célokat kitűzni.
Irházi János
aradihirek.ro,
A tornyai Pro Pir Kult Egyesület, Arad megye legaktívabb magyar hagyományőrzője most hétvégén a Krassó-Szörény megyei Dalbosfalván (Dalboşeţ) népszerűsítette a helyi hagyományokat, még pontosabban a tradicionális magyar kenyérsütést. Tóth Piroska az egyesület elnöke az Aradi Híreknek elmondta, Dalbosfalván a Falusi Múzeumok Ünnepségére hívták meg őket, s a szervezők nem is tévedtek, hisz a Pro Pir Kult Tornyán Arad megye egyik legszínesebb, leggazdagabb helyi gyűjteményének a birtokosa, amelyet bármikor, bárkinek nagyon szívesen megmutatnak. Dalbosfalván Arad megyéből Szentannáról, Felnakról és Székesútról voltak még helyi hagyományőrző egyesületek.
„Vittünk magunkkal hagyományos pécskai kenyeret, kenyérsütési eszközöket, többek között teknőt, keresztfát – mondta az Aradi Híreknek Tóth Piroska. – De az asztalunkon ott volt a Mária-feszület is, ami szintén kötődik Tornyához. Az volt a célunk, hogy bemutassuk a tornyai magyar hagyományokat, amelyek természetesen jellemzőek az egész kistérségre.”
A Pro Pir Kult Egyesület kihasználva a dabosfalvi rendezvényt, megismerkedett a szintén meghívott pusztaottlakaiakkal is, és remélik, sikerül a jövőben közös célokat kitűzni.
Irházi János
aradihirek.ro,
2013. március 17.
Útmutatás és túlélőkészlet az esztétikához
Dr. Horváth Gizella Túlélőkészlet az esztétikához című könyvének bemutatóját tartották meg március 14-én délután a Partiumi Keresztény Egyetemen.
A hangulatos könyvbemutató a Partium Kiadó és a Partiumi Keresztény Egyetem Filozófia- és Kultúratudományi Tanszékének közös szervezésében valósult meg. Az egyetem Bartók terme ezúttal szűkösnek bizonyult, hiszen az érdeklődők folyamatosan érkeztek a könyvbemutatóra, amelynek házigazdája dr. Balogh Brigitta a Filozófia és Kultúratudományi Tanszék tanszékvezetője volt, meghívottai pedig: dr. Horváth Gizella rektorhelyettes, a könyv szerzője, Burus Botond, a könyv grafikai tervezője, dr. Angi István esztéta és dr. Ujvárossy László médiaművész. Mint megtudtuk a könyv, amely egy az esztétikában járatlan hallgatónak túlélőkészletként szolgál, egyetemi jegyzetként kezdte pályafutását, amely segít átvészelni egy veszélyesnek tűnő vállalkozást.
Túlélőkészlet
Horváth Gizella elmondta, hogy egy olyan könyvet szeretett volna megalkotni, amely az esztétikával kapcsolatos alapvető fogalmakat, irányzatokat, szerepeket összegyűjti és világosan leszögezi. „A könyvet igazából a diákjaimnak írtam. Annak, aki kimondottan az esztétikával foglalkozik, nem föltétlenül ajánlom, mert nekik nem sok újat tud nyújtani. Az alapvető szándékom a rendszerezés, a fogalmak letisztázása volt. Azt szerettem volna, ha ez egy olyan könyv lenne, amit a hallgatók nem tesznek le rögtön”- tette hozzá a szerző. Ezért is helyeztek arra is nagy hangsúlyt, hogy a könyvet könnyen lehessen kezelni, például különböző részek ki vannak emelve, rendszerezve vannak a témák, amelyekhez példákat is hozzárendeltek, és az idézetek külön vannak szedve, tehát egy olyan könyv született, ami nem csak tartalmilag, hanem formailag is megfogja az olvasót.
Esztétikai alázat
Angi István szakmai szempontból értékelte a könyvet: „minden benne van, amire szüksége lehet a hallgatóknak. Érdekfeszítő olvasmánynak tekintem, ami szakkönyvként is megállja a helyét. A hallgatók, tanárok és a nagyközönség is használhatja”. Ujvárossy László kiemelte, hogy a kötet teljesíti mindazt, amit egy esztétikai túlélőkészlettől elvárható, a szerző olyan alázattal közelít a képzőművészetekhez, amilyenre szükség van egy ilyen jellegű könyv megírásához. Burus Botond a könyv grafikai kivitelezéséről beszélt. Elmondta, hogy megpróbált étvágygerjesztő formát adni a kötetnek, de a fő szempont a használhatóság, követhetőség volt. A cím is arra utal, hogy a mű nem egy elvont munka, hanem azért született meg, hogy használják is. A beszélgetést követően az érdeklődők a helyszínen megvásárolhatták a könyvet. Az érdeklődők a Partium Kiadónál (PKE épületében) tudakozódhatnak a kötet iránt.
Nagy Noémi
erdon.ro,
Dr. Horváth Gizella Túlélőkészlet az esztétikához című könyvének bemutatóját tartották meg március 14-én délután a Partiumi Keresztény Egyetemen.
A hangulatos könyvbemutató a Partium Kiadó és a Partiumi Keresztény Egyetem Filozófia- és Kultúratudományi Tanszékének közös szervezésében valósult meg. Az egyetem Bartók terme ezúttal szűkösnek bizonyult, hiszen az érdeklődők folyamatosan érkeztek a könyvbemutatóra, amelynek házigazdája dr. Balogh Brigitta a Filozófia és Kultúratudományi Tanszék tanszékvezetője volt, meghívottai pedig: dr. Horváth Gizella rektorhelyettes, a könyv szerzője, Burus Botond, a könyv grafikai tervezője, dr. Angi István esztéta és dr. Ujvárossy László médiaművész. Mint megtudtuk a könyv, amely egy az esztétikában járatlan hallgatónak túlélőkészletként szolgál, egyetemi jegyzetként kezdte pályafutását, amely segít átvészelni egy veszélyesnek tűnő vállalkozást.
Túlélőkészlet
Horváth Gizella elmondta, hogy egy olyan könyvet szeretett volna megalkotni, amely az esztétikával kapcsolatos alapvető fogalmakat, irányzatokat, szerepeket összegyűjti és világosan leszögezi. „A könyvet igazából a diákjaimnak írtam. Annak, aki kimondottan az esztétikával foglalkozik, nem föltétlenül ajánlom, mert nekik nem sok újat tud nyújtani. Az alapvető szándékom a rendszerezés, a fogalmak letisztázása volt. Azt szerettem volna, ha ez egy olyan könyv lenne, amit a hallgatók nem tesznek le rögtön”- tette hozzá a szerző. Ezért is helyeztek arra is nagy hangsúlyt, hogy a könyvet könnyen lehessen kezelni, például különböző részek ki vannak emelve, rendszerezve vannak a témák, amelyekhez példákat is hozzárendeltek, és az idézetek külön vannak szedve, tehát egy olyan könyv született, ami nem csak tartalmilag, hanem formailag is megfogja az olvasót.
Esztétikai alázat
Angi István szakmai szempontból értékelte a könyvet: „minden benne van, amire szüksége lehet a hallgatóknak. Érdekfeszítő olvasmánynak tekintem, ami szakkönyvként is megállja a helyét. A hallgatók, tanárok és a nagyközönség is használhatja”. Ujvárossy László kiemelte, hogy a kötet teljesíti mindazt, amit egy esztétikai túlélőkészlettől elvárható, a szerző olyan alázattal közelít a képzőművészetekhez, amilyenre szükség van egy ilyen jellegű könyv megírásához. Burus Botond a könyv grafikai kivitelezéséről beszélt. Elmondta, hogy megpróbált étvágygerjesztő formát adni a kötetnek, de a fő szempont a használhatóság, követhetőség volt. A cím is arra utal, hogy a mű nem egy elvont munka, hanem azért született meg, hogy használják is. A beszélgetést követően az érdeklődők a helyszínen megvásárolhatták a könyvet. Az érdeklődők a Partium Kiadónál (PKE épületében) tudakozódhatnak a kötet iránt.
Nagy Noémi
erdon.ro,
2013. március 18.
Csak hazádban lehetsz igazán szabad!
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
2013. március 18.
Bemutatkoztak a Nyilas Misi Egyesület pártfogoltjai
Vers, zene, képzőművészet, természettudományok: változatos területeken mutatták be elért eredményeiket azok a diákok, akik idén a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület támogatásában részesülnek.
Minderre március 16-án, Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán nyílt lehetőségük, a civil szervezet által harmadik alkalommal meghirdetett Tehetségnap keretében, amelyre az ország számos pontjáról érkeztek a tehetséges fiatalok. A meghitt, családias hangulatú rendezvényen kellő hangsúlyt kapott a halmozottan hátrányos helyzetű családban élő, de tanulmányait magyar nyelven folytató, és valamiben kimagaslóan tehetséges fiatalok segítésének fontossága: ezt a munkát az egyesület már tíz éve végzi, újabb és újabb jó szándékú és nagylelkű támogatók felkutatásával, bevonásával.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
KRISTÁLY BEÁTA, SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),
Vers, zene, képzőművészet, természettudományok: változatos területeken mutatták be elért eredményeiket azok a diákok, akik idén a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület támogatásában részesülnek.
Minderre március 16-án, Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán nyílt lehetőségük, a civil szervezet által harmadik alkalommal meghirdetett Tehetségnap keretében, amelyre az ország számos pontjáról érkeztek a tehetséges fiatalok. A meghitt, családias hangulatú rendezvényen kellő hangsúlyt kapott a halmozottan hátrányos helyzetű családban élő, de tanulmányait magyar nyelven folytató, és valamiben kimagaslóan tehetséges fiatalok segítésének fontossága: ezt a munkát az egyesület már tíz éve végzi, újabb és újabb jó szándékú és nagylelkű támogatók felkutatásával, bevonásával.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
KRISTÁLY BEÁTA, SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 18.
Székely zöldenergia
Hamarosan tizenöt turbina fog áramot termelni a Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében. A Hargita megyében felépült vízi erőmű egy zöldenergiás projekt keretében valósult meg egy esztendő leforgása alatt. Ráadásul a teljes vízierőmű-rendszer Kárpát-medencei magyar összefogással jön létre, és az érintettek szerint fontos állomása lehet Székelyföld saját energiatermelő hálózata kiépítésének. A zöldenergiás tervhez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
„Az építkezésen háromszázan dolgoztak. Becslések szerint egy ekkora munkálathoz három évre van szükség, azonban a kivitelező cégünk mérnökgárdáját kiegészítettük, és alvállalkozókat vontunk be, így három esztendő helyett egy év alatt sikerül eljutni a próbaüzemmódig” – tudtuk meg a főberuházótól, Lénárd András csíkszeredai vállalkozótól. Egyébként az üzletember által kidolgozott zöldenergiás projekthez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
Lénárd András a zöldenergiás projekttel kapcsolatban kifejtette: az erőmű egyelőre 7,4 megawatt teljesítményű, viszont egy éven belül kiegészül még egy 1,5 megawattos teljesítményű létesítménnyel, amelyet már az Úz völgye Bákó megyei részén építenek meg. A kivitelezés során megerősítették a meglévő villanyáram-vezetékeket – sok helyen új oszlopokat állítottak, a huzalokat mindenütt kicserélték –, valamint a földbe is fektettek kábeleket, így a megtermelt áram két párhuzamos vezetéken keresztül kerül majd az országos hálózatba Csíkszentmárton és Csíkkozmás határában. A munkálatok során mintegy hatvan kilométernyi vezetéket helyeztek el rendeltetésének megfelelően. Jelenleg a turbinák elektromos hálózathoz való csatlakozásán dolgoznak a szakemberek, ami közel három hónapos munkát igényel. „A vízi erőmű felépítése mindenféleképpen környezeti beavatkozással történik, de a beruházók és a kivitelezők arra ügyeltek, hogy a környezetet a lehető legjobban megóvják” – tájékoztatta lapunkat Lénárd. Hozzáfűzte: az energiatermelési módozatok közül az általuk használt a legkíméletesebb. A kis vízi erőművek által termelt energia megújuló energia, nem szennyezi a környezetet, és nem termel sem szén-dioxidot, sem más, üvegházhatást kiváltó gázt. A kivitelezés után a környezetet eredeti állapotába helyezik viszsza, a természet pedig rövid időn belül regenerálódik. A létesítmény működése ugyanakkor tizenöt állandó munkahelyet fog teremteni. Két turbinaházban lesz állandó felügyelet, a többit távrendszerben figyelik majd. Mint megtudtuk: az érintett települések és közbirtokosságok a beruházóval nagyon jól együtt tudtak és tudnak működni, hozzáállásuk pozitív. A közbirtokosságoknak – melyeknek területeit érintette a beruházás, például a vezetékek lefektetésével – bért fizetnek, melynek értéke megegyezik egy csíkszeredai központi ingatlan bérleti díjával. Ugyanakkor az érintett települések közösségeit különböző projektekkel támogatták.
Mint arról annak idején beszámoltunk, Lénárd András 2011 novemberében jelentette be, hogy a több millió eurós beruházás részeként a Székelyudvarhely közeli Szentegyháza felett elkészült az első erőmű. A létesítmény a vízszintkülönbségre épül, így a vizet egy magasabb szintről elvezetik a sokkal alacsonyabban elhelyezkedő turbinákig, amelyek áramot termelnek. A református egyház nyugdíjintézetének vezetősége 2010-ben döntött a közös vállalkozás létrehozásáról, amelyben az egyházi intézmény a többségi tulajdonos. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a nyugdíjintézet vezetője korábban azzal indokolta a vállalkozásban való részvételt, hogy a piacgazdaság törvényeinek megfelelően megpróbálja megőrizni az intézet tagjai – a romániai református egyházban szolgáló lelkészek, valamint a világi személyzet – által befizetett járulékok értékét.
Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
Hamarosan tizenöt turbina fog áramot termelni a Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében. A Hargita megyében felépült vízi erőmű egy zöldenergiás projekt keretében valósult meg egy esztendő leforgása alatt. Ráadásul a teljes vízierőmű-rendszer Kárpát-medencei magyar összefogással jön létre, és az érintettek szerint fontos állomása lehet Székelyföld saját energiatermelő hálózata kiépítésének. A zöldenergiás tervhez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
„Az építkezésen háromszázan dolgoztak. Becslések szerint egy ekkora munkálathoz három évre van szükség, azonban a kivitelező cégünk mérnökgárdáját kiegészítettük, és alvállalkozókat vontunk be, így három esztendő helyett egy év alatt sikerül eljutni a próbaüzemmódig” – tudtuk meg a főberuházótól, Lénárd András csíkszeredai vállalkozótól. Egyébként az üzletember által kidolgozott zöldenergiás projekthez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
Lénárd András a zöldenergiás projekttel kapcsolatban kifejtette: az erőmű egyelőre 7,4 megawatt teljesítményű, viszont egy éven belül kiegészül még egy 1,5 megawattos teljesítményű létesítménnyel, amelyet már az Úz völgye Bákó megyei részén építenek meg. A kivitelezés során megerősítették a meglévő villanyáram-vezetékeket – sok helyen új oszlopokat állítottak, a huzalokat mindenütt kicserélték –, valamint a földbe is fektettek kábeleket, így a megtermelt áram két párhuzamos vezetéken keresztül kerül majd az országos hálózatba Csíkszentmárton és Csíkkozmás határában. A munkálatok során mintegy hatvan kilométernyi vezetéket helyeztek el rendeltetésének megfelelően. Jelenleg a turbinák elektromos hálózathoz való csatlakozásán dolgoznak a szakemberek, ami közel három hónapos munkát igényel. „A vízi erőmű felépítése mindenféleképpen környezeti beavatkozással történik, de a beruházók és a kivitelezők arra ügyeltek, hogy a környezetet a lehető legjobban megóvják” – tájékoztatta lapunkat Lénárd. Hozzáfűzte: az energiatermelési módozatok közül az általuk használt a legkíméletesebb. A kis vízi erőművek által termelt energia megújuló energia, nem szennyezi a környezetet, és nem termel sem szén-dioxidot, sem más, üvegházhatást kiváltó gázt. A kivitelezés után a környezetet eredeti állapotába helyezik viszsza, a természet pedig rövid időn belül regenerálódik. A létesítmény működése ugyanakkor tizenöt állandó munkahelyet fog teremteni. Két turbinaházban lesz állandó felügyelet, a többit távrendszerben figyelik majd. Mint megtudtuk: az érintett települések és közbirtokosságok a beruházóval nagyon jól együtt tudtak és tudnak működni, hozzáállásuk pozitív. A közbirtokosságoknak – melyeknek területeit érintette a beruházás, például a vezetékek lefektetésével – bért fizetnek, melynek értéke megegyezik egy csíkszeredai központi ingatlan bérleti díjával. Ugyanakkor az érintett települések közösségeit különböző projektekkel támogatták.
Mint arról annak idején beszámoltunk, Lénárd András 2011 novemberében jelentette be, hogy a több millió eurós beruházás részeként a Székelyudvarhely közeli Szentegyháza felett elkészült az első erőmű. A létesítmény a vízszintkülönbségre épül, így a vizet egy magasabb szintről elvezetik a sokkal alacsonyabban elhelyezkedő turbinákig, amelyek áramot termelnek. A református egyház nyugdíjintézetének vezetősége 2010-ben döntött a közös vállalkozás létrehozásáról, amelyben az egyházi intézmény a többségi tulajdonos. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a nyugdíjintézet vezetője korábban azzal indokolta a vállalkozásban való részvételt, hogy a piacgazdaság törvényeinek megfelelően megpróbálja megőrizni az intézet tagjai – a romániai református egyházban szolgáló lelkészek, valamint a világi személyzet – által befizetett járulékok értékét.
Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 18.
Tőkés László: ne engedjük, hogy egymás ellen fordítsanak!
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén március 15-én mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban.
Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. "Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat" - tette hozzá.
Arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás.
Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” - tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy vasárnap Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe.
A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” - jelentette ki Toró.
Az EMNP elnöke egy Kossuth-idézettel példázta, hogy a sasnak a testére és a szárnyára egyaránt szüksége van ahhoz, hogy repüljön, és hogy a verebek és a varjak sasnak lássák. Úgy véli, a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetés a közösség saját elöljáróinak is megüzente: „csak együtt tudunk repülni”.
A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Krónika (Kolozsvár),
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint nem szabad megengedni, hogy most is egymás ellen fordítsák a románokat és a magyarokat, mint az 1848-as magyar forradalom idején.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az EMNT-nek és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetével közösen tartott központi rendezvényén március 15-én mondott ünnepi beszédet a bánffyhunyadi művelődési házban.
Tőkés László úgy véli, ma is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálják egymás ellen uszítani a románokat és a magyarokat. "Bölcsebbeknek kell lennünk, mint 165 éve. Ne engedjük, hogy egymás ellen felhasználják a románokat és a magyarokat" - tette hozzá.
Arra emlékeztetett, hogy 1989. december 16-án románok énekelték temesvári ablaka alatt azt a dalt, amely azóta Románia himnusza lett. Megjegyezte, hogy a dal sok tekintetben hasonlít Petőfi Nemzeti dalához, abban is szerepel például a „most vagy soha” megfogalmazás.
Tőkés László megemlítette, hogy akárcsak 1989-ben, most is igaz, hogy „Istennek kell inkább engedni, mint a hatalomnak”. „Békés küzdelemben kell részt vállalnunk” - tette hozzá az EMNT elnöke, megemlítvén, hogy vasárnap Marosvásárhelyen többen kérték Székelyföld autonómiáját, mint ahányan 1848. március 15-én Pesten a múzeumkertben meghallgatták a márciusi ifjak szónoklatait. Úgy vélte, ma az a feladat, hogy a közösség vigye el „a 12 pontját” Bukarestbe és Brüsszelbe.
A bánffyhunyadi rendezvényen a nemzet pártok fölötti egységének a szükségességéről beszélt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Szerinte voltaképpen 1848-ban is az volt, ma is az a központi kérdés, milyen a közösség viszonya a központi hatalomhoz. „Ma is a kurucok egyet gondolnak, a labancok mást cselekednek” - jelentette ki Toró.
Az EMNP elnöke egy Kossuth-idézettel példázta, hogy a sasnak a testére és a szárnyára egyaránt szüksége van ahhoz, hogy repüljön, és hogy a verebek és a varjak sasnak lássák. Úgy véli, a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetés a közösség saját elöljáróinak is megüzente: „csak együtt tudunk repülni”.
A rendezvényen Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete Tőkés Lászlót említette példának arra, hogy a magyar szabadság nem vesz el a románok szabadságából. Mint megjegyezte, Tőkés 1989-ben „úgy harcolt a magyarok szabadságáért, hogy mellékesen kivívta Románia szabadságát is”.
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 18.
Szabadon engedték Adrian Năstasét
Véget ért a korrupció miatt még júniusban eredetileg két év letöltendő szabadságvesztésre ítélt exkormányfő, Adrian Năstase börtönbüntetése: a bukaresti törvényszék hétfőn jogerős ítéletben jóváhagyta a 4. kerületi bíróság februári ítéletét, amelyben jó magaviselete és a börtönben folytatott írói tevékenység miatt feltételesen szabadlábra helyezte a politikust. Năstase a szükséges formaságok elintézését követően tapsoló hívei gyűrűjében már este elhagyta a jilavai fegyházat, és hazatért otthonába, előtte azonban egy magánklinikán kivizsgálták.
Az ítéletet követően blogján örvendetesnek nevezte, hogy hazatérhet családjához. „Néhány napig csak arra használom az időt, hogy »belélegezzem« a szabadságot, és további terveimen gondolkodjam” – írta az exminiszterelnök.
A hétfői tárgyalás egyébként kétórás halasztással kezdődött, miután az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA) képviselő ügyész jelezte: nem volt ideje áttanulmányozni a volt kormányfő dossziéjához utólag csatolt dokumentumokat. Azon iratról van szó, amely rögzíti, hogy Năstase a legutóbbi tárgyalás óta jó magaviselete miatt további kedvezményt kapott, nevezetesen azt, hogy megnövelték a látogatási órák számát. Amikor egyébként Năstase belépett a tárgyalóterembe, hívei hosszas tapsban törtek ki.
A szünetet követően az ügyész azzal érvelt, hogy az Ilfov megyei Cornetu bíróságán kellett volna tárgyalni az ügyet – ennek a joghatósága alá tartozik a jilavai fegyház -, másrészt pedig úgy vélte, hogy az elítélt nem tett tanúbizonyságot arról, hogy jó útra tért volna. Erre bizonyítékul blogját hozta fel, amelyből kiviláglik, hogy nem tiszteli a törvényt, és nem fogadja el a börtönbüntetésről szóló ítéletet. Az ügyész azt is rendellenességként említette, hogy Năstase ügyiratából kitöröltek bizonyos adatokat. Az exkormányfő viszont rámutatott, hogy bizonyos őrizetesek személyes adatairól van szó. Năstase védőbeszédében egyébként közölte: ő mindig ártatlannak tartotta magát, a DNA érveit pedig a szabadlábra helyezési folyamat ellehetetlenítését célzó időhúzásnak minősítette. Egyúttal arra hivatkozott, hogy Európában általában felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik a volt kormányfőket és minisztereket, csupán Ukrajnában és Albániában ítélték letöltendő szabadságvesztésre a volt kormányfőt.
Năstase valószínűleg visszatérhet korábbi pártjába, a Szociáldemokrata Pártba (PSD): Victor Ponta pártelnök-kormányfő arról beszélt, hogy Năstase sokat jelent a párt számára, a legfontosabb, hogy kiszabaduljon, majd ezt követően tárgyal vele a jövőjéről. Ion Iliescu, a párt tiszteletbeli elnöke szerint pedig az exkormámyfőnek a PSD-ben a helye, amint lejár a közügyektől való eltiltásra vonatkozó ítélet hatálya, és hasonlóan nyilatkozott Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke is. Utóbbi emlékeztetett: a párt alapszabálya értelmében Năstase elítélése pillanatában elvesztette párttagságát, jelenleg pedig nem gyakorolhatja állampolgári jogait, ezért a párttörvény előírásai szerint járnak majd el.
Mint arról beszámoltunk, a bukaresti 4. kerületi bíróság még februárban hagyta jóvá Năstase feltételes szabadlábra helyezését, ami ellen az ügyészek akkor fellebbezéssel éltek. A jilavai fegyház illetékes testülete januárban döntött úgy, hogy 45 napot jóváír Năstase börtönbüntetéséből, mivel a börtönben több könyvet és a egy tudományos művet is írt, magatartása pedig példaértékű. Ennek nyomán büntetése egyharmada letöltöttnek tekintendő, ami után kérelmezhette a feltételes szabadlábra helyezést.
Năstasét tavaly június 20-án ítélte jogerősen két év letöltendő szabadságvesztésre a legfelsőbb bíróság egy korrupciós ügy miatt, Năstase azonban aznap este, amikor két rendőr érkezett a lakására, hogy őrizetbe vegye, öngyilkosságot kísérelt meg: megpróbálta főbe lőni magát. Ezt az egyik rendőr megakadályozta, így a golyó csak a nyakát súrolta. A volt kormányfő ellen az volt a vád, hogy 2004-es államfői választási kampánya során törvénytelenül gyűjtött kampánypénzeket. Ez oly módon történt, hogy az építészeti felügyelet által szervezett, A minőség trófeája nevű konferencia résztvevői által befizetett részvételi díj valójában az akkori kormányfő kampánykasszájában landolt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
Véget ért a korrupció miatt még júniusban eredetileg két év letöltendő szabadságvesztésre ítélt exkormányfő, Adrian Năstase börtönbüntetése: a bukaresti törvényszék hétfőn jogerős ítéletben jóváhagyta a 4. kerületi bíróság februári ítéletét, amelyben jó magaviselete és a börtönben folytatott írói tevékenység miatt feltételesen szabadlábra helyezte a politikust. Năstase a szükséges formaságok elintézését követően tapsoló hívei gyűrűjében már este elhagyta a jilavai fegyházat, és hazatért otthonába, előtte azonban egy magánklinikán kivizsgálták.
Az ítéletet követően blogján örvendetesnek nevezte, hogy hazatérhet családjához. „Néhány napig csak arra használom az időt, hogy »belélegezzem« a szabadságot, és további terveimen gondolkodjam” – írta az exminiszterelnök.
A hétfői tárgyalás egyébként kétórás halasztással kezdődött, miután az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA) képviselő ügyész jelezte: nem volt ideje áttanulmányozni a volt kormányfő dossziéjához utólag csatolt dokumentumokat. Azon iratról van szó, amely rögzíti, hogy Năstase a legutóbbi tárgyalás óta jó magaviselete miatt további kedvezményt kapott, nevezetesen azt, hogy megnövelték a látogatási órák számát. Amikor egyébként Năstase belépett a tárgyalóterembe, hívei hosszas tapsban törtek ki.
A szünetet követően az ügyész azzal érvelt, hogy az Ilfov megyei Cornetu bíróságán kellett volna tárgyalni az ügyet – ennek a joghatósága alá tartozik a jilavai fegyház -, másrészt pedig úgy vélte, hogy az elítélt nem tett tanúbizonyságot arról, hogy jó útra tért volna. Erre bizonyítékul blogját hozta fel, amelyből kiviláglik, hogy nem tiszteli a törvényt, és nem fogadja el a börtönbüntetésről szóló ítéletet. Az ügyész azt is rendellenességként említette, hogy Năstase ügyiratából kitöröltek bizonyos adatokat. Az exkormányfő viszont rámutatott, hogy bizonyos őrizetesek személyes adatairól van szó. Năstase védőbeszédében egyébként közölte: ő mindig ártatlannak tartotta magát, a DNA érveit pedig a szabadlábra helyezési folyamat ellehetetlenítését célzó időhúzásnak minősítette. Egyúttal arra hivatkozott, hogy Európában általában felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik a volt kormányfőket és minisztereket, csupán Ukrajnában és Albániában ítélték letöltendő szabadságvesztésre a volt kormányfőt.
Năstase valószínűleg visszatérhet korábbi pártjába, a Szociáldemokrata Pártba (PSD): Victor Ponta pártelnök-kormányfő arról beszélt, hogy Năstase sokat jelent a párt számára, a legfontosabb, hogy kiszabaduljon, majd ezt követően tárgyal vele a jövőjéről. Ion Iliescu, a párt tiszteletbeli elnöke szerint pedig az exkormámyfőnek a PSD-ben a helye, amint lejár a közügyektől való eltiltásra vonatkozó ítélet hatálya, és hasonlóan nyilatkozott Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke is. Utóbbi emlékeztetett: a párt alapszabálya értelmében Năstase elítélése pillanatában elvesztette párttagságát, jelenleg pedig nem gyakorolhatja állampolgári jogait, ezért a párttörvény előírásai szerint járnak majd el.
Mint arról beszámoltunk, a bukaresti 4. kerületi bíróság még februárban hagyta jóvá Năstase feltételes szabadlábra helyezését, ami ellen az ügyészek akkor fellebbezéssel éltek. A jilavai fegyház illetékes testülete januárban döntött úgy, hogy 45 napot jóváír Năstase börtönbüntetéséből, mivel a börtönben több könyvet és a egy tudományos művet is írt, magatartása pedig példaértékű. Ennek nyomán büntetése egyharmada letöltöttnek tekintendő, ami után kérelmezhette a feltételes szabadlábra helyezést.
Năstasét tavaly június 20-án ítélte jogerősen két év letöltendő szabadságvesztésre a legfelsőbb bíróság egy korrupciós ügy miatt, Năstase azonban aznap este, amikor két rendőr érkezett a lakására, hogy őrizetbe vegye, öngyilkosságot kísérelt meg: megpróbálta főbe lőni magát. Ezt az egyik rendőr megakadályozta, így a golyó csak a nyakát súrolta. A volt kormányfő ellen az volt a vád, hogy 2004-es államfői választási kampánya során törvénytelenül gyűjtött kampánypénzeket. Ez oly módon történt, hogy az építészeti felügyelet által szervezett, A minőség trófeája nevű konferencia résztvevői által befizetett részvételi díj valójában az akkori kormányfő kampánykasszájában landolt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 18.
Biró Rozália: az USL tárgyalni sem akar a nemzetállamról
Az alkotmánymódosító parlamenti bizottság következő ülésén nagy eséllyel lesöprik az asztalról az RMDSZ-nek azt a javaslatát, hogy képezze vita tárgyát a Romániát nemzetállamként meghatározó első cikkely is – nyilatkozta a maszol.ro-nak a testület RMDSZ-es póttagja, Biró Rozália szenátor.
Mint ismert, a parlamenti pártoknak múlt hétig kellett beterjeszteniük a bizottsághoz azokat a témaköröket, amelyek a szakértőik szerint módosulásra szorulnak az alkotmányban. Az RMDSZ szerint nem állja meg a helyét az alaptörvény első paragrafusa, amely szerint Románia nemzetállam, és erről is vitát szeretne a testületben.
Biró Rozália tájékoztatása szerint a múlt heti ülésen a bizottság szociáldemokrata alelnöke, Ioan Chelaru a pártok által javasolt témaköröket kommentálva kijelentette: vannak olyan felsorolt területek, amelyek nem képezik alkotmánymódosítási vita tárgyát. Az alkotmány 152. cikkelyére hivatkozott. Ez a cikkely azt a három paragrafust sorolja fel, amelyek nem módosíthatók az alaptörvényben. Többek között nem lehet hozzányúlni a Románia nemzetállami jellegére vonatkozó cikkelyhez sem.
A PSD-s alelnök bejelentését Crin Antonescu bizottsági elnök is azonnal felkarolta – számolt be az ülésen történtekről a szenátor. Tájékoztatása szerint Chelaru kifogásaira Máté András Levente, a bizottság RMDSZ-es alelnöke úgy reagált: elfogadhatatlan a szövetség számára, hogy bizonyos témákról még csak tárgyalni sem lehet.
Biró Rozália gyanúja szerint a Szociál-Liberális Szövetség (USL) paravánként használja a civil szakértőkből álló Alkotmányozó Fórumot az alkotmánymódosítási elképzeléseinek megvalósításához. Az RMDSZ-es politikus ezt a következtetést a parlamenti alkotmánymódosító bizottság eddig ülésein tapasztaltakból vonta le. „A gyanúm szerint ezzel a fórummal próbálják kikerülni azt, hogy a parlamenti bizottságban érdemi munka, vita legyen. Azt fogják majd nekünk mondani: az lehet, hogy a parlamenti bizottságnak más a véleménye, de lám, az Alkotmányozó Fórum, azaz a civil szféra, a szakértők ezt másképp látják. Vagyis a gyanúm szerint az USL az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti bizottságra. Az sem véletlen, hogy ezt a fórumot az USL-hez közel álló Cristian Pârvulescu politológus vezeti" – fogalmazott a szenátor.
„Azt már én tenném hozzá: a bizottságot létrehozó kormányrendelet nem azt írja elő, hogy a parlamenti testület a román alkotmány módosításával foglalkozik, kivéve a 152. cikkelyt. A rendelet szerint a bizottság az alaptörvény egészével foglalkozik, a 152. pedig az egyik paragrafus a sok közül" – magyarázta Biró Rozália.
A legutóbbi ülésen az RMDSZ javaslatainak napirenden tartásáról nem született döntés, ezért várhatóan az e heti ülésen komolyabb vita fog kialakulni erről. „Ha ily módon söprik le az asztalról azt a javaslatunkat, hogy tárgyaljunk a nemzetállamiságról, akkor a továbbiakban arról sem lehet vita, hogy államalkotó tényezők-e a kisebbségek, és arról sem, hogy a magyar nyelv hivatalos státust kapjon bizonyos régiókban. Az első csatánk tehát az lesz, hogy elérjük: legalább érvekkel támaszthassuk alá, hogy szerintünk Románia miért nem nemzetállam" – mondta a szenátor.
Maszol.ro,
Az alkotmánymódosító parlamenti bizottság következő ülésén nagy eséllyel lesöprik az asztalról az RMDSZ-nek azt a javaslatát, hogy képezze vita tárgyát a Romániát nemzetállamként meghatározó első cikkely is – nyilatkozta a maszol.ro-nak a testület RMDSZ-es póttagja, Biró Rozália szenátor.
Mint ismert, a parlamenti pártoknak múlt hétig kellett beterjeszteniük a bizottsághoz azokat a témaköröket, amelyek a szakértőik szerint módosulásra szorulnak az alkotmányban. Az RMDSZ szerint nem állja meg a helyét az alaptörvény első paragrafusa, amely szerint Románia nemzetállam, és erről is vitát szeretne a testületben.
Biró Rozália tájékoztatása szerint a múlt heti ülésen a bizottság szociáldemokrata alelnöke, Ioan Chelaru a pártok által javasolt témaköröket kommentálva kijelentette: vannak olyan felsorolt területek, amelyek nem képezik alkotmánymódosítási vita tárgyát. Az alkotmány 152. cikkelyére hivatkozott. Ez a cikkely azt a három paragrafust sorolja fel, amelyek nem módosíthatók az alaptörvényben. Többek között nem lehet hozzányúlni a Románia nemzetállami jellegére vonatkozó cikkelyhez sem.
A PSD-s alelnök bejelentését Crin Antonescu bizottsági elnök is azonnal felkarolta – számolt be az ülésen történtekről a szenátor. Tájékoztatása szerint Chelaru kifogásaira Máté András Levente, a bizottság RMDSZ-es alelnöke úgy reagált: elfogadhatatlan a szövetség számára, hogy bizonyos témákról még csak tárgyalni sem lehet.
Biró Rozália gyanúja szerint a Szociál-Liberális Szövetség (USL) paravánként használja a civil szakértőkből álló Alkotmányozó Fórumot az alkotmánymódosítási elképzeléseinek megvalósításához. Az RMDSZ-es politikus ezt a következtetést a parlamenti alkotmánymódosító bizottság eddig ülésein tapasztaltakból vonta le. „A gyanúm szerint ezzel a fórummal próbálják kikerülni azt, hogy a parlamenti bizottságban érdemi munka, vita legyen. Azt fogják majd nekünk mondani: az lehet, hogy a parlamenti bizottságnak más a véleménye, de lám, az Alkotmányozó Fórum, azaz a civil szféra, a szakértők ezt másképp látják. Vagyis a gyanúm szerint az USL az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti bizottságra. Az sem véletlen, hogy ezt a fórumot az USL-hez közel álló Cristian Pârvulescu politológus vezeti" – fogalmazott a szenátor.
„Azt már én tenném hozzá: a bizottságot létrehozó kormányrendelet nem azt írja elő, hogy a parlamenti testület a román alkotmány módosításával foglalkozik, kivéve a 152. cikkelyt. A rendelet szerint a bizottság az alaptörvény egészével foglalkozik, a 152. pedig az egyik paragrafus a sok közül" – magyarázta Biró Rozália.
A legutóbbi ülésen az RMDSZ javaslatainak napirenden tartásáról nem született döntés, ezért várhatóan az e heti ülésen komolyabb vita fog kialakulni erről. „Ha ily módon söprik le az asztalról azt a javaslatunkat, hogy tárgyaljunk a nemzetállamiságról, akkor a továbbiakban arról sem lehet vita, hogy államalkotó tényezők-e a kisebbségek, és arról sem, hogy a magyar nyelv hivatalos státust kapjon bizonyos régiókban. Az első csatánk tehát az lesz, hogy elérjük: legalább érvekkel támaszthassuk alá, hogy szerintünk Románia miért nem nemzetállam" – mondta a szenátor.
Maszol.ro,
2013. március 19.
Szálljon már el a felhő!
Minden romániai magyarnak, természetesen a nagyon fiatalokat leszámítva, március közepén eszébe jutnak azok a történések, amelyeket jobb lenne feledni. Bár a kikelet, a tavaszelő, a böjtmás hónapja kellene, hogy legyen, mi mégis gyakran feketének említjük. Mert valóban sötét időkre emlékszünk vissza mindannyian akik aktív résztvevői avagy passzív figyelői voltunk az akkori eseményeknek. A fiatalok már el sem tudják képzelni, hogy mi történt akkor, 1990. március 19-20-án. El sem tudják képzelni, hogy ilyesmi itt megtörténhetett. Kerek szemekkel kérdeznek ránk: „itt a főtéren annyi ember esett egymásnak fejszével és botokkal? Hát nem volt valami normálisabb fegyver, mint a Warkraftban? (Ez egy számítógépes játék, ha nem tudnák...)
És azt sem tudják elképzelni, hogy sajnos egy emberöltőre megbélyegezte a várost az a véres összecsapás, melynek felbujtóival kapcsolatosan mai napig is egymásra mutogatnak a felek. Pedig mindenki tudja mi történt akkor.
Még mindig el-el lehet csípni egy-egy élcesebb beszólást két különböző nemzetiségű között: „bezzeg, ha ti nem akartok egyből fene nagy magyar iskolát, meg autonómiát, akkor nem lett volna semmi". A válasz hasonló: „ha ti akkor nem akarjátok megölni Bolyait és Petőfit, nem lenne miről beszélni". A tények tények maradnak. Fájó, elsősorban számunkra fájó, hogy azóta is – nem egyszer másodhegedűsnek tekintenek bennünket. (Bocs, nem akartam megsérteni a hangszeren játszókat!).
Minap hangzott el egyik szónokunk szájából: – ma már nem kell félnünk attól, hogy ismét lemázolják a kétnyelvű városfeliratot, mert annyiszor tettük újra, amíg megunták. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Már nem mázolnak, de csak azért, mert megunták. És a tolerancia?
1990-ben magyar feliratokat vertek le és törtek össze, 2013-ban magyar és székely zászlót. Akkor egy kisebb hadseregre való személy kellett a feliratokhoz, most elég egy is a zászlóhoz. Nincs több? Remélem, hogy ő is hamar megunja. Egy jobb és élhetőbb élet reményében.
Nem felejtünk és ne felejtsünk, de szálljon már el a felhő márciusunk fölül!
Kádár Zoltán
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma,
Minden romániai magyarnak, természetesen a nagyon fiatalokat leszámítva, március közepén eszébe jutnak azok a történések, amelyeket jobb lenne feledni. Bár a kikelet, a tavaszelő, a böjtmás hónapja kellene, hogy legyen, mi mégis gyakran feketének említjük. Mert valóban sötét időkre emlékszünk vissza mindannyian akik aktív résztvevői avagy passzív figyelői voltunk az akkori eseményeknek. A fiatalok már el sem tudják képzelni, hogy mi történt akkor, 1990. március 19-20-án. El sem tudják képzelni, hogy ilyesmi itt megtörténhetett. Kerek szemekkel kérdeznek ránk: „itt a főtéren annyi ember esett egymásnak fejszével és botokkal? Hát nem volt valami normálisabb fegyver, mint a Warkraftban? (Ez egy számítógépes játék, ha nem tudnák...)
És azt sem tudják elképzelni, hogy sajnos egy emberöltőre megbélyegezte a várost az a véres összecsapás, melynek felbujtóival kapcsolatosan mai napig is egymásra mutogatnak a felek. Pedig mindenki tudja mi történt akkor.
Még mindig el-el lehet csípni egy-egy élcesebb beszólást két különböző nemzetiségű között: „bezzeg, ha ti nem akartok egyből fene nagy magyar iskolát, meg autonómiát, akkor nem lett volna semmi". A válasz hasonló: „ha ti akkor nem akarjátok megölni Bolyait és Petőfit, nem lenne miről beszélni". A tények tények maradnak. Fájó, elsősorban számunkra fájó, hogy azóta is – nem egyszer másodhegedűsnek tekintenek bennünket. (Bocs, nem akartam megsérteni a hangszeren játszókat!).
Minap hangzott el egyik szónokunk szájából: – ma már nem kell félnünk attól, hogy ismét lemázolják a kétnyelvű városfeliratot, mert annyiszor tettük újra, amíg megunták. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Már nem mázolnak, de csak azért, mert megunták. És a tolerancia?
1990-ben magyar feliratokat vertek le és törtek össze, 2013-ban magyar és székely zászlót. Akkor egy kisebb hadseregre való személy kellett a feliratokhoz, most elég egy is a zászlóhoz. Nincs több? Remélem, hogy ő is hamar megunja. Egy jobb és élhetőbb élet reményében.
Nem felejtünk és ne felejtsünk, de szálljon már el a felhő márciusunk fölül!
Kádár Zoltán
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma,
2013. március 19.
Derítés – Autonómiát kapnak a székelyek
Nem levéltári dokumentum, hanem egy 1920-as újságcikk címe hangzott így: Autonómiát kapnak a székelyek. Nem vicclap, nem élclap, nem tudományos fantasztikus írásokat tartalmazó folyóirat, hanem a csíkszeredai Csíki Lapok fogalmazott ilyen egyértelműen a román parlamentben elhangzott felszólalások alapján. Talán nem árt felelevenítenünk, miben hittek nem is olyan régen – vagy mégis régen, hiszen szinte száz éve volt? – eleink, s mi az, amit a békeszerződés garantált a székelységnek, de ami azóta sem valósult meg…
Autonomiát kapnak a székelyek
Csíkszereda, 1920. augusztus 6.
A bukaresti parlamentben három igen érdekes beszéd hangzott el. Az egyiket a vármegyénkben jól ismert Campeanu Illés (Elie Câmpeanu görög katolikus esperes – szerk. megj.) csíkmegyei, a másikat Nistor I., a harmadikat Batzaria szenátor mondották.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint a szenátus múlt pénteki ülésén Campeanu Illés szenátor, gyergyószentmiklósi gör. kat. esperes azt kívánta, hogy a marostordai és csíkmegyei földosztás román tisztviselőkre bízassék. A székely vármegyékből kiszakítani óhajtja azokat a községeket, melyeknek lakóssága románajkú. (Nem lesz sok. Szerk.) A megyéknek a nemzetiségi elv szerinti beosztását követeli. A székelység közé ékelt román községeknek legyenek ugyanolyan előjogaik, mint amilyeneket a békeszerződés a kisebbségeknek biztosított.
Nistor szenátor pedig nem kíván egyebet a nemzetiségektől, minthogy elismerjék a román államot. A szászoknak és székelyeknek meglesz az autonómiájuk. (Eredeti kiemelés – a szerk. megjegyzése)
Batzaria szenátor a békeszerződéssel kapcsolatban kijelenti, hogy a szerződésnek a kisebbségekre vonatkozó része a mü árnyoldala, ami annak köszönhető, hogy a szövetségesek rosszul voltak informálva a románokról. Azt hiszi, hogy a szerződés szomorúan sötét lapjával fölösleges sérelem esett Románia méltóságán.
Ennek a három parlamenti beszédnek egybevetéséből könnyen megállapíthatjuk azt a már többször közölt híradásunkat, hogy a székelyeknek autonómiájuk lesz, magyar közigazgatással, magyar bíráskodással és magyar közoktatásüggyel. (Kiemelés a szerkesztőtől). Ugyanezt Goga Oktávián miniszter is több ízben egész világosan kijelentette. Azt is tudjuk, hogy e kedvezményeket a székelységnek a békeszerződés biztosítja. Campeanu úgy megijed ettől, hogy azt a kevés csík megyei románt is kisebbségnek óhajtja tekinteni és nekik védelmet, vagy mondjuk autonómiát követel. Ezek után önként felvetődik újból a gondolat, hogy miért nem közlik a békeszerződés hiteles szövegét, melyben jogok és kötelességek vannak lefektetve, s amelyeket végtére is tudni minden állampolgárnak joga van, mert hiszen a vásár az ők bőrükre megy. Ha nyilvánosságra hoznák, mindjárt tisztán és gyorsan meg lehetne oldani sok vajúdó kérdést, s meg lehetne szüntetni sok nyomorúságot. Hogy Campeanu Csík megyében a földosztásra román tisztviselőket mi jogon kér, azt ő tudja. Mi csak azt tudjuk, hogy Csík megye lakóssága csaknem teljesen magyar s belső művelés alatt álló földbirtok, olyan mely felosztás alá kerülhetne, kettő sincsen. Ha pedig legelőkre vagy erdőkre gondol, miért kellene egy székely megyében éppen románoknak végrehajtani a földosztást, mikor a román állam ellenőrzése amúgy is túlontúl megvan?!
Daczó Katalin
morfondir.ro
Erdély.ma,
Nem levéltári dokumentum, hanem egy 1920-as újságcikk címe hangzott így: Autonómiát kapnak a székelyek. Nem vicclap, nem élclap, nem tudományos fantasztikus írásokat tartalmazó folyóirat, hanem a csíkszeredai Csíki Lapok fogalmazott ilyen egyértelműen a román parlamentben elhangzott felszólalások alapján. Talán nem árt felelevenítenünk, miben hittek nem is olyan régen – vagy mégis régen, hiszen szinte száz éve volt? – eleink, s mi az, amit a békeszerződés garantált a székelységnek, de ami azóta sem valósult meg…
Autonomiát kapnak a székelyek
Csíkszereda, 1920. augusztus 6.
A bukaresti parlamentben három igen érdekes beszéd hangzott el. Az egyiket a vármegyénkben jól ismert Campeanu Illés (Elie Câmpeanu görög katolikus esperes – szerk. megj.) csíkmegyei, a másikat Nistor I., a harmadikat Batzaria szenátor mondották.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint a szenátus múlt pénteki ülésén Campeanu Illés szenátor, gyergyószentmiklósi gör. kat. esperes azt kívánta, hogy a marostordai és csíkmegyei földosztás román tisztviselőkre bízassék. A székely vármegyékből kiszakítani óhajtja azokat a községeket, melyeknek lakóssága románajkú. (Nem lesz sok. Szerk.) A megyéknek a nemzetiségi elv szerinti beosztását követeli. A székelység közé ékelt román községeknek legyenek ugyanolyan előjogaik, mint amilyeneket a békeszerződés a kisebbségeknek biztosított.
Nistor szenátor pedig nem kíván egyebet a nemzetiségektől, minthogy elismerjék a román államot. A szászoknak és székelyeknek meglesz az autonómiájuk. (Eredeti kiemelés – a szerk. megjegyzése)
Batzaria szenátor a békeszerződéssel kapcsolatban kijelenti, hogy a szerződésnek a kisebbségekre vonatkozó része a mü árnyoldala, ami annak köszönhető, hogy a szövetségesek rosszul voltak informálva a románokról. Azt hiszi, hogy a szerződés szomorúan sötét lapjával fölösleges sérelem esett Románia méltóságán.
Ennek a három parlamenti beszédnek egybevetéséből könnyen megállapíthatjuk azt a már többször közölt híradásunkat, hogy a székelyeknek autonómiájuk lesz, magyar közigazgatással, magyar bíráskodással és magyar közoktatásüggyel. (Kiemelés a szerkesztőtől). Ugyanezt Goga Oktávián miniszter is több ízben egész világosan kijelentette. Azt is tudjuk, hogy e kedvezményeket a székelységnek a békeszerződés biztosítja. Campeanu úgy megijed ettől, hogy azt a kevés csík megyei románt is kisebbségnek óhajtja tekinteni és nekik védelmet, vagy mondjuk autonómiát követel. Ezek után önként felvetődik újból a gondolat, hogy miért nem közlik a békeszerződés hiteles szövegét, melyben jogok és kötelességek vannak lefektetve, s amelyeket végtére is tudni minden állampolgárnak joga van, mert hiszen a vásár az ők bőrükre megy. Ha nyilvánosságra hoznák, mindjárt tisztán és gyorsan meg lehetne oldani sok vajúdó kérdést, s meg lehetne szüntetni sok nyomorúságot. Hogy Campeanu Csík megyében a földosztásra román tisztviselőket mi jogon kér, azt ő tudja. Mi csak azt tudjuk, hogy Csík megye lakóssága csaknem teljesen magyar s belső művelés alatt álló földbirtok, olyan mely felosztás alá kerülhetne, kettő sincsen. Ha pedig legelőkre vagy erdőkre gondol, miért kellene egy székely megyében éppen románoknak végrehajtani a földosztást, mikor a román állam ellenőrzése amúgy is túlontúl megvan?!
Daczó Katalin
morfondir.ro
Erdély.ma,
2013. március 19.
A mártírok emlékezetére
Emléktábla a Református Kollégium falán
Március 15-én délelőtt a Református Kollégium mártírjainak – az orbaiteleki Horváth Károly egykori diák és a bágyi Török János tanár, székely vértanúk – emlékére állított táblát az ősi alma mater falaira a Református Kollégium–Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre. A táblát az iskola diákjainak jelenlétében Bod Károly, a baráti kör vezetőségének tagja és Jancsó Antónia XII. osztályos tanuló, a kör irodavezetője leplezte le.
Kirsch Attila, a baráti kör elnöke elmondta, hogy régi álmuk teljesült azzal, hogy az iskola egykori diákjának, illetve tanárának emléket állíthattak. Március 10-ére tervezték az ünnepséget, de mivel a dátum vasárnapra esett, 15- ére halasztották – egyrészt, mert a két történelmi esemény kötődik egymáshoz, másrészt pedig azt szerették volna, hogy az iskola diákjai is jelen legyenek.
"Az igazságért harcoló, magyar nemzeti közösségünkért tenni akaró és áldozatot vállaló, a hit és iskolánk szellemiségének erejével rendelkező vértanúk voltak. Azt szeretnénk, ha ti, mai iskolánk kedves diákjai, bármikor erre jártok, és az emléktábla előtt megálltok, gondoljatok rájuk!" – mondta ünnepi beszédében Kirsch Attila, majd megköszönte mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy elképzelésük valóra váljon.
Úgy érzem, két nemes emberi megnyilvánulás adja vissza leginkább azt a kötődést, amivel történelmi nagyjainknak, dicső elődeinknek tartozunk – adósság és tisztelet. Az adósság mindig egy lelkiismereti hajtóerő: még tenni kell valamit emlékük ápolásáért, a tisztelet pedig az időnként megtörténő főhajtás emlékezetük előtt – kezdte beszédét Ötvös József református lelkipásztor, egykori bolyais, aki Török Jánosról és Horváth Károlyról beszélt, bibliai példával igazolva hősies tettüket, áldozatkészségüket, elkötelezettségüket az ügy mellett. Kifejtette, hogy az utódoknak még van egy adósságuk Török Jánossal szemben, aki 33 kéziratos művet hagyott hátra. Ezeket jó lenne közölni, ugyanakkor azt is elmondta, hogy Török János volt a marosvásárhelyi református lelkészképzés utolsó tanára. Ötvös József meghívta a diákokat, hogy jövőre a székely vértanúk halálának 160. évfordulója alkalmával látogassanak el Bágyra, Török János, illetve Orbaitelekre, Horváth Károly egykori szülőfalujába és ott róják le kegyeletüket emlékük előtt.
Az emléktábla-avatást ünnepélyesebbé tette a Református Kollégium Enyedi Csaba által vezetett kórusának a Szózat és a Himnusz eléneklése.
-vagy-
Népújság (Marosvásárhely),
Emléktábla a Református Kollégium falán
Március 15-én délelőtt a Református Kollégium mártírjainak – az orbaiteleki Horváth Károly egykori diák és a bágyi Török János tanár, székely vértanúk – emlékére állított táblát az ősi alma mater falaira a Református Kollégium–Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre. A táblát az iskola diákjainak jelenlétében Bod Károly, a baráti kör vezetőségének tagja és Jancsó Antónia XII. osztályos tanuló, a kör irodavezetője leplezte le.
Kirsch Attila, a baráti kör elnöke elmondta, hogy régi álmuk teljesült azzal, hogy az iskola egykori diákjának, illetve tanárának emléket állíthattak. Március 10-ére tervezték az ünnepséget, de mivel a dátum vasárnapra esett, 15- ére halasztották – egyrészt, mert a két történelmi esemény kötődik egymáshoz, másrészt pedig azt szerették volna, hogy az iskola diákjai is jelen legyenek.
"Az igazságért harcoló, magyar nemzeti közösségünkért tenni akaró és áldozatot vállaló, a hit és iskolánk szellemiségének erejével rendelkező vértanúk voltak. Azt szeretnénk, ha ti, mai iskolánk kedves diákjai, bármikor erre jártok, és az emléktábla előtt megálltok, gondoljatok rájuk!" – mondta ünnepi beszédében Kirsch Attila, majd megköszönte mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy elképzelésük valóra váljon.
Úgy érzem, két nemes emberi megnyilvánulás adja vissza leginkább azt a kötődést, amivel történelmi nagyjainknak, dicső elődeinknek tartozunk – adósság és tisztelet. Az adósság mindig egy lelkiismereti hajtóerő: még tenni kell valamit emlékük ápolásáért, a tisztelet pedig az időnként megtörténő főhajtás emlékezetük előtt – kezdte beszédét Ötvös József református lelkipásztor, egykori bolyais, aki Török Jánosról és Horváth Károlyról beszélt, bibliai példával igazolva hősies tettüket, áldozatkészségüket, elkötelezettségüket az ügy mellett. Kifejtette, hogy az utódoknak még van egy adósságuk Török Jánossal szemben, aki 33 kéziratos művet hagyott hátra. Ezeket jó lenne közölni, ugyanakkor azt is elmondta, hogy Török János volt a marosvásárhelyi református lelkészképzés utolsó tanára. Ötvös József meghívta a diákokat, hogy jövőre a székely vértanúk halálának 160. évfordulója alkalmával látogassanak el Bágyra, Török János, illetve Orbaitelekre, Horváth Károly egykori szülőfalujába és ott róják le kegyeletüket emlékük előtt.
Az emléktábla-avatást ünnepélyesebbé tette a Református Kollégium Enyedi Csaba által vezetett kórusának a Szózat és a Himnusz eléneklése.
-vagy-
Népújság (Marosvásárhely),
2013. március 19.
A közös kulturális örökség ápolása
A várbeli rendezvények üzenete
Az idén is – folytatva az előző évi kezdeményezést – a marosvásárhelyi várban március 15-e alkalmával az EMNT és az RMDSZ olyan rendezvényeket szervezett, amelyeknek célja az volt, hogy politikamentesen idézze fel az 1848-1849-es forradalom hangulatát. A régészeti történeti múzeum (volt katonai sorozó épülete) tanácstermében érdekes – Marosvásárhelyhez kötődő – történelmi részletekről meséltek, a kávézóban pedig a huszárokról, a kokárdáról hallhattak előadást az érdeklődők, volt magyarruha- bemutató, bajuszverseny, s végül népdalest. A rendezvények visszhangjáról Soós Zoltánt, a Maros Megyei Múzeum vezetőjét kérdeztük.
– Jó volt látni, hogy március 15-én a Múzeum kávézóba és az emeleti tanácsterembe nagyon sok gyerek, fiatal jött el, akikhez talán sokkal közelebb került így mindaz, amit az 1848-as forradalom jelent az összmagyarságnak. Üzenet is volt: lehet közösen politikamentesen is ünnepelni.
– Valóban az volt a megyei múzeum szándéka, hogy az idei ünnepség ne csak a Postarétre, vagy azokra a már megszokott kinti helyszínekre szorítkozzon, ahol beszédek hangzanak el és koszorúznak az elöljárók, lehetőséget akartunk biztosítani az érdeklődőknek, hogy kötetlenebb formában kapcsolódjanak be a rendezvényekbe. Ezért támogattuk az EMNT tavalyi kezdeményezését, ami igen népszerűnek bizonyult: felidézték a budapesti Pilvax kávézó hangulatát. Emellett az idén hangsúlyozottabban volt jelen az RMDSZ is. Az emeleti teremben fotókiállítás nyílt, ott is készíthettek az óvodások, kisdiákok kokárdát, csákót, az 1848-as eseményekhez kötődő témákat rajzolhattak a kisebbek, és este Marosvásárhely legavatottabb történészei (László Lóránt, Spielmann Mihály, Tamási Zsolt, Novák Zoltán moderátorként) új megközelítésben mesélték el az 1848- 1849-es forradalom legfontosabb mozzanatait. Ezután pedig a filmklub keretében néhány markáns, 1848-at taglaló filmet (Hídember, Szegénylegények) láthattak az érdeklődők, és az est fénypontja a közös táncház, éneklés volt, ami jó példa arra, hogy a nemzeti ünnepen közösen is tudunk ünnepelni.
– A Maros Megyei Múzeumnak nem ez az első olyan kezdeményezése, amely élővé teszi a múltat, több kulturális rendezvény partnere is az intézmény. Világszerte a nagy múzeumok ma már olyan interaktív módszerrel szerveznek kiállításokat, amellyel valóban – a kor vizuális igényeinek megfelelően – vonzóbbá teszik a rendezvényeket. Talán erről is szólt a március 15-i várbeli program?
– Az idén több olyan művelődési együttműködésnek volt partnere a múzeum, ha nem mással, a helyszín biztosításával, mint a felolvasó-maraton, filmmaraton a magyar kultúra napján. A szervezéskor derült fény arra, hogy vannak olyan kulturális és médiaszervezetek, amelyek fel tudják vállalni színvonalas rendezvény szervezését, lebonyolítását. Ezért is a múzeum továbbra is nyitott az ilyen civil kezdeményezések irányában. Hasonló, interaktív módon szervezzük meg a már hagyományos saját rendezvényeinket, mint a Múzeumok éjszakája, továbbá az idén 100 éves Kultúrpalota születésnapi ünnepségét. Nemsokára megnyílik a Leonardo-kiállítás, és őszire lesz fotótörténeti tárlat is. Nyilvánvalóan azt is kezdeményezzük, hogy hasonló román kulturális rendezvények is helyet kapjanak a várban, hiszen nyitottak vagyunk minden kultúra felé. Ebben partner a Nemzeti Színház L. Rebreanu társulata, a 74 színház stb. Azt szeretnénk, hogy a vár a magyar és román kultúra tégelye legyen.
– Mindezek beindulása attól is függ, hogy mikor lesz újra működőképes a vár, mikor fejezik be a felújítási munkálatokat.
– Sajnos, pénzhiány miatt leálltak a munkálatok, holott alig 60%-ban készültek el vele. Hasonló helyzetben vannak a régészeti feltárások, állagmegőrző munkálatok is. Jelenleg az infrastruktúra kiépítésénél tartanak, folyamatosan távolítják el a töltésréteget. Az viszont jó hír, hogy a várostörténet szempontjából értékes régészeti leletanyagra bukkantunk, ezekről később számolunk majd be. Fontos része az újjáépítésnek az északi fal renoválása, hiszen itt volt a régi kapu, ugyanakkor érdekes építészeti feladat lesz a turisztikai információs központ megépítése, ami egyaránt kihívás a közönségnek és a kivitelezőknek, ugyanis egy olyan új struktúra lesz, amely nem illik ugyan a várba, de – a párizsi Louvre-ban látható üvegpiramishoz hasonlóan – lehet, hogy egyedi arculata miatt vonzó lesz. A kapu és a szabók bástyája közé építünk egy amfiteátrumot – amelynek pincéjébe téglaégető kemencét illesztünk be –, ez előadótér újabb helyszíne lehet majd a várbeli rendezvényeknek, igaz, azzal a feltétellel, hogy itt többet nem rendeznek Marosvásárhelyi Napokat, borfesztivált és más nagyobb jellegű megmozdulást, amivel tönkretehetnék a restaurálás után kialakított létesítményeket. Mi is szeretnénk, ha minél előbb folytatódnának a munkálatok, hiszen igény van arra, hogy ezt a helyszínt a korábban említett célokra használják a marosvásárhelyiek.
– A múzeum a megyei tanács hatáskörében van, míg a vár a polgármesteri hivatal irányítása alatt áll. Ismerve a két intézmény közötti politikai konfliktust, mi a garancia, hogy valóban az ön által említett kulturális központ fog működni a várban?
– Sajnos, a konfliktus a tavalyi helyhatósági választásokat követően sem oldódott fel. Ezért szándékomban áll marosvásárhelyi tanácsosként egy olyan különálló igazgatóság létrehozását kezdeményezni, amely kizárólag a várat igazgatja és nemcsak adminisztrációval, hanem elsősorban kultúrme-nedzseléssel foglalkozik. A várban minden közösség meg kell találja a helyét olyan színvonalas színházi, képzőművészeti, fotóművészeti, zenei rendezvényeken, amelyek tükrözik a valódi erdélyi szellemiséget, és a jövőre mutatnak. Van már egy jó csapat, amely képes ezt megszervezni, és sikerként könyvelhetjük el, hogy a múzeumban szervezett március 15-i rendezvények is ezt bizonyították.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely),
A várbeli rendezvények üzenete
Az idén is – folytatva az előző évi kezdeményezést – a marosvásárhelyi várban március 15-e alkalmával az EMNT és az RMDSZ olyan rendezvényeket szervezett, amelyeknek célja az volt, hogy politikamentesen idézze fel az 1848-1849-es forradalom hangulatát. A régészeti történeti múzeum (volt katonai sorozó épülete) tanácstermében érdekes – Marosvásárhelyhez kötődő – történelmi részletekről meséltek, a kávézóban pedig a huszárokról, a kokárdáról hallhattak előadást az érdeklődők, volt magyarruha- bemutató, bajuszverseny, s végül népdalest. A rendezvények visszhangjáról Soós Zoltánt, a Maros Megyei Múzeum vezetőjét kérdeztük.
– Jó volt látni, hogy március 15-én a Múzeum kávézóba és az emeleti tanácsterembe nagyon sok gyerek, fiatal jött el, akikhez talán sokkal közelebb került így mindaz, amit az 1848-as forradalom jelent az összmagyarságnak. Üzenet is volt: lehet közösen politikamentesen is ünnepelni.
– Valóban az volt a megyei múzeum szándéka, hogy az idei ünnepség ne csak a Postarétre, vagy azokra a már megszokott kinti helyszínekre szorítkozzon, ahol beszédek hangzanak el és koszorúznak az elöljárók, lehetőséget akartunk biztosítani az érdeklődőknek, hogy kötetlenebb formában kapcsolódjanak be a rendezvényekbe. Ezért támogattuk az EMNT tavalyi kezdeményezését, ami igen népszerűnek bizonyult: felidézték a budapesti Pilvax kávézó hangulatát. Emellett az idén hangsúlyozottabban volt jelen az RMDSZ is. Az emeleti teremben fotókiállítás nyílt, ott is készíthettek az óvodások, kisdiákok kokárdát, csákót, az 1848-as eseményekhez kötődő témákat rajzolhattak a kisebbek, és este Marosvásárhely legavatottabb történészei (László Lóránt, Spielmann Mihály, Tamási Zsolt, Novák Zoltán moderátorként) új megközelítésben mesélték el az 1848- 1849-es forradalom legfontosabb mozzanatait. Ezután pedig a filmklub keretében néhány markáns, 1848-at taglaló filmet (Hídember, Szegénylegények) láthattak az érdeklődők, és az est fénypontja a közös táncház, éneklés volt, ami jó példa arra, hogy a nemzeti ünnepen közösen is tudunk ünnepelni.
– A Maros Megyei Múzeumnak nem ez az első olyan kezdeményezése, amely élővé teszi a múltat, több kulturális rendezvény partnere is az intézmény. Világszerte a nagy múzeumok ma már olyan interaktív módszerrel szerveznek kiállításokat, amellyel valóban – a kor vizuális igényeinek megfelelően – vonzóbbá teszik a rendezvényeket. Talán erről is szólt a március 15-i várbeli program?
– Az idén több olyan művelődési együttműködésnek volt partnere a múzeum, ha nem mással, a helyszín biztosításával, mint a felolvasó-maraton, filmmaraton a magyar kultúra napján. A szervezéskor derült fény arra, hogy vannak olyan kulturális és médiaszervezetek, amelyek fel tudják vállalni színvonalas rendezvény szervezését, lebonyolítását. Ezért is a múzeum továbbra is nyitott az ilyen civil kezdeményezések irányában. Hasonló, interaktív módon szervezzük meg a már hagyományos saját rendezvényeinket, mint a Múzeumok éjszakája, továbbá az idén 100 éves Kultúrpalota születésnapi ünnepségét. Nemsokára megnyílik a Leonardo-kiállítás, és őszire lesz fotótörténeti tárlat is. Nyilvánvalóan azt is kezdeményezzük, hogy hasonló román kulturális rendezvények is helyet kapjanak a várban, hiszen nyitottak vagyunk minden kultúra felé. Ebben partner a Nemzeti Színház L. Rebreanu társulata, a 74 színház stb. Azt szeretnénk, hogy a vár a magyar és román kultúra tégelye legyen.
– Mindezek beindulása attól is függ, hogy mikor lesz újra működőképes a vár, mikor fejezik be a felújítási munkálatokat.
– Sajnos, pénzhiány miatt leálltak a munkálatok, holott alig 60%-ban készültek el vele. Hasonló helyzetben vannak a régészeti feltárások, állagmegőrző munkálatok is. Jelenleg az infrastruktúra kiépítésénél tartanak, folyamatosan távolítják el a töltésréteget. Az viszont jó hír, hogy a várostörténet szempontjából értékes régészeti leletanyagra bukkantunk, ezekről később számolunk majd be. Fontos része az újjáépítésnek az északi fal renoválása, hiszen itt volt a régi kapu, ugyanakkor érdekes építészeti feladat lesz a turisztikai információs központ megépítése, ami egyaránt kihívás a közönségnek és a kivitelezőknek, ugyanis egy olyan új struktúra lesz, amely nem illik ugyan a várba, de – a párizsi Louvre-ban látható üvegpiramishoz hasonlóan – lehet, hogy egyedi arculata miatt vonzó lesz. A kapu és a szabók bástyája közé építünk egy amfiteátrumot – amelynek pincéjébe téglaégető kemencét illesztünk be –, ez előadótér újabb helyszíne lehet majd a várbeli rendezvényeknek, igaz, azzal a feltétellel, hogy itt többet nem rendeznek Marosvásárhelyi Napokat, borfesztivált és más nagyobb jellegű megmozdulást, amivel tönkretehetnék a restaurálás után kialakított létesítményeket. Mi is szeretnénk, ha minél előbb folytatódnának a munkálatok, hiszen igény van arra, hogy ezt a helyszínt a korábban említett célokra használják a marosvásárhelyiek.
– A múzeum a megyei tanács hatáskörében van, míg a vár a polgármesteri hivatal irányítása alatt áll. Ismerve a két intézmény közötti politikai konfliktust, mi a garancia, hogy valóban az ön által említett kulturális központ fog működni a várban?
– Sajnos, a konfliktus a tavalyi helyhatósági választásokat követően sem oldódott fel. Ezért szándékomban áll marosvásárhelyi tanácsosként egy olyan különálló igazgatóság létrehozását kezdeményezni, amely kizárólag a várat igazgatja és nemcsak adminisztrációval, hanem elsősorban kultúrme-nedzseléssel foglalkozik. A várban minden közösség meg kell találja a helyét olyan színvonalas színházi, képzőművészeti, fotóművészeti, zenei rendezvényeken, amelyek tükrözik a valódi erdélyi szellemiséget, és a jövőre mutatnak. Van már egy jó csapat, amely képes ezt megszervezni, és sikerként könyvelhetjük el, hogy a múzeumban szervezett március 15-i rendezvények is ezt bizonyították.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely),
2013. március 19.
Díjazott Szabadság – mert a sajtó legyen szabad
Jót is, rosszat is, nehezet meg könnyűt is megélünk naponta, a napilapírás cseppet sem könnyű munkája, feladatvégzése során. A napi események, történések, fejlemények, hátterek, tiszta és kétes szándékok, őszinte vagy hamis megnyilatkozások sokaságában nem könnyű sem eligazodni, sem helytállni. De mivel az újságírás számunkra elsősorban tájékoztatás, kapcsolattartás, véleményformálás, eligazítás és felvilágosítás az élet számtalan területén és területéről, a dolgoknak nem a nehéz vagy rossz oldalát nézzük, hanem a benne levő feladatot: a Szabadság révén (is) éltetjük magyar közösségünket, együtt és közösen próbáljuk múltunkat és jelenünket átvinni a holnapokba. Ezért számunkra a legnagyobb elismerés és segítség az olvasás, az olvasó kitartása lapunk mellett.
Idén a Szabadságot díjazták is: a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány az újság tevékenységének elismerését a Szabad Sajtó-díj megítélésében fejezte ki, amelynek átadására nemzeti ünnepünkön, március 15-én került volna sor, Budapesten. Az alapítvány ebben az évben immár huszadszor döntött az elismerésekről általában a média területén, díjazva többek között Mészáros Antóniát (az ATV szerkesztő-műsorvezetője), Spiró Györgyöt (Kossuth-díjas író), Pungor Andrást (a 168 Óra újságírója), Föld S. Pétert (újságíró-humorista).
Ünnep az ünnepben, mondhatnánk, és a viharosra fordult időjárással nem törődve indultunk útnak március 15-én Budapestre – de az ember időnként hiába tervez. A rendkívüliségekhez hozzászokott újságírói tapasztalatot is felülmúlta a hirtelen visszatért tél és erejének a látványa Magyarország útjain és településein, mindez pedig a nemzeti ünnepre tervezett rendezvényeket is „lezárta”. A megváltozott körülmények érthetően más fontossági sorrendet szabtak a történéseknek.
Holnap is lesz nap, s holnap is lennie kell lapnak, a Szabadságunknak. Ezért tartozunk felelősséggel olvasóink és közösségünk előtt, ennek érdekében vállaljuk a nehézségektől nem mentes napilapírást.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),
Jót is, rosszat is, nehezet meg könnyűt is megélünk naponta, a napilapírás cseppet sem könnyű munkája, feladatvégzése során. A napi események, történések, fejlemények, hátterek, tiszta és kétes szándékok, őszinte vagy hamis megnyilatkozások sokaságában nem könnyű sem eligazodni, sem helytállni. De mivel az újságírás számunkra elsősorban tájékoztatás, kapcsolattartás, véleményformálás, eligazítás és felvilágosítás az élet számtalan területén és területéről, a dolgoknak nem a nehéz vagy rossz oldalát nézzük, hanem a benne levő feladatot: a Szabadság révén (is) éltetjük magyar közösségünket, együtt és közösen próbáljuk múltunkat és jelenünket átvinni a holnapokba. Ezért számunkra a legnagyobb elismerés és segítség az olvasás, az olvasó kitartása lapunk mellett.
Idén a Szabadságot díjazták is: a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány az újság tevékenységének elismerését a Szabad Sajtó-díj megítélésében fejezte ki, amelynek átadására nemzeti ünnepünkön, március 15-én került volna sor, Budapesten. Az alapítvány ebben az évben immár huszadszor döntött az elismerésekről általában a média területén, díjazva többek között Mészáros Antóniát (az ATV szerkesztő-műsorvezetője), Spiró Györgyöt (Kossuth-díjas író), Pungor Andrást (a 168 Óra újságírója), Föld S. Pétert (újságíró-humorista).
Ünnep az ünnepben, mondhatnánk, és a viharosra fordult időjárással nem törődve indultunk útnak március 15-én Budapestre – de az ember időnként hiába tervez. A rendkívüliségekhez hozzászokott újságírói tapasztalatot is felülmúlta a hirtelen visszatért tél és erejének a látványa Magyarország útjain és településein, mindez pedig a nemzeti ünnepre tervezett rendezvényeket is „lezárta”. A megváltozott körülmények érthetően más fontossági sorrendet szabtak a történéseknek.
Holnap is lesz nap, s holnap is lennie kell lapnak, a Szabadságunknak. Ezért tartozunk felelősséggel olvasóink és közösségünk előtt, ennek érdekében vállaljuk a nehézségektől nem mentes napilapírást.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 19.
Gondolatok az autonómiatörekvésről
Az egykori Udvarhely-, Gyergyó- és Sepsiszék után, a korabeli Marosszék székhelye, Marosvásárhely adott otthont az immár hét éve megkezdett, Székelyföld területi autonómiáját célul kitűző tüntetéssorozatnak. A becslések szerint több tízezres tömeget Vásárhelyre vonzó megmozdulás a maga nemében rekordméreteket öltött. A legnagyobb magyar közösséggel bíró erdélyi városnak a szervezők irányítói szerepet szánnak, de a tüntetéssorozatban csupán demonstrációik egyik állomásaként szerepelt. Bejelentették ugyanis a Partiumi Autonómia Tanács leendő megalakulását, amint azt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszédében hangoztatta.
A megmozdulás talán elsősorban érzelmi többletet jelentett az összegyűltek számára. A csoporthoz tartozás felemelő érzése, annak nyilvános felmutatása egyfajta vallásos rituáléra emlékeztetett. A tüntetés Irving Janis csoportgondolkodás fogalmát idézte fel bennem, mikor is sokkal inkább a konszenzus kialakítása, mint annak hogyanja kerül előtérbe, szinte fanatikus vággyá emelve a közös célt.
Az olyan mákonyos, de kétségkívül mozgósító erejű megnyilvánulások, mint Marosvásárhely „Székelyföld örök fővárosa”-ként való kikiáltása, az egybegyűltek „akaratnyilvánító székelyek”-ként való megszólítása vagy a magyarságra vonatkozó kijelentés, miszerint „szét akarják darabolni azt, amit az Isten is egységbe teremtett”, politikai törekvéseiket egyértelműen a vallás szférájába helyezik el. Némelyek egyenesen − a történeti emlékezetben nem épp pozitív kicsengésű − népnemzeti mozgalom fogalmával azonosították az autonómiatüntetés-sorozatot.
A demonstráció továbbra is megerősítette, hogy e népnemzeti fogalmat valóban etnokulturális kategóriaként kell értenünk. Nem szorul magyarázatra, hogy a párbeszédre, a nemzetek/nemzetiségek közötti szolidaritásra és a demokratikus elvekre való hivatkozás a jelen politikai-történeti kontextusában retorikai kötelesség is egyben. Hisz ugyanazon demokratikus elvek, amelyek elvárásként fogalmazódnak meg velünk szemben, egyúttal törekvésünk létjogosultságának alapjait képezik.
Erdély egyetlen tömbmagyar régiójára előszeretettel gondolunk valamiféle vegytiszta magyar térségként. De érdemes talán elgondolkodnunk azon, hogy amennyiben a több mint tizenöt százalékot kitevő székelyföldi románságot ilyenmód semmisnek tekintjük, hogyan tekinthet sok román az épp csak tizenhat százalékot felölelő kolozsvári magyarságra? Vagy azt sem érdemtelen megemlíteni, hogy a hivatalos népszámlálási statisztikák szerint több mint három százalékot kitevő székelyföldi cigányság valójában a társadalom által cigánynak tekintett személyeknek azt az elenyésző töredékét jelenti, aki magát nem magyar nemzetiségűként határozta meg. Így a nyolcvanszázalékos székelyföldi magyarság aránya meglehetősen gyorsan képlékennyé válik. Továbbá annak ténye sem utolsó szempont, hogy a magyar és roma etnopolitikai törekvések egymással igencsak konfrontálódnak, amit elegáns módon csak úgy szoktunk emlegetni, hogy a székelyföldi cigányságot megpróbáljuk „a magyar kultúrkörön belül megtartani”.
Az ehhez hasonló tömegmegmozdulások természetesen mindig kérdésessé teszik, hogy a politikusoknak kiket is sikerül megnyerni maguknak e tüntetésekkel. A „nem, nem soha”, „vesszen Trianon” vagy a „visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól” jellegű megnyilvánulások bűvköréből sokan továbbra sem szabadulnak, skandálásukkal láncreakciót elindítva az egységesség igényével fellépő tömegben.
A politikai beszéd talán műfaji sajátosságából kifolyólag képtelen elfogulatlan lenni. Az uszító/gyűlöletkeltő toposzok forgalmazásától az autonómiatörekvés céljával megtartott beszédek sem voltak mentesek − természetesen az éppen lehetséges keretek között, a(z erdélyi) magyar politikai csatározások színterén belül maradva.
A nagyobb önrendelkezés megvalósítása nyílvánvalóan közös cél. Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi időszakban mennyire meghatódva hivatkozunk (mind a magyarok, mind a románok) az erdélyi németek szomorú sorsára, holott a történészek előtt jól ismert a magyar−német kapcsolatok nem épp feszültségektől mentes múltja. Azt hiszem, nagyobb empátiára lenne szükség a politikum részéről, hogy majd ránk is ne csak mint kultúrateremtő népről emlékezzen a majdani erdélyi románság. Nem tudom, a színfalak mögött milyen mértékben zajlik tényleges tervezés, de meglátásom szerint egy olyan párbeszédképes jogászok, politológusok, antropológusok, történészek és filozófusok alkotta szakmai csoport létrehozása lenne termékeny kísérlet, akik elméleti és szakmai tudásukkal a politikusok társadalomépítő munkáját segíthetnék.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),
Az egykori Udvarhely-, Gyergyó- és Sepsiszék után, a korabeli Marosszék székhelye, Marosvásárhely adott otthont az immár hét éve megkezdett, Székelyföld területi autonómiáját célul kitűző tüntetéssorozatnak. A becslések szerint több tízezres tömeget Vásárhelyre vonzó megmozdulás a maga nemében rekordméreteket öltött. A legnagyobb magyar közösséggel bíró erdélyi városnak a szervezők irányítói szerepet szánnak, de a tüntetéssorozatban csupán demonstrációik egyik állomásaként szerepelt. Bejelentették ugyanis a Partiumi Autonómia Tanács leendő megalakulását, amint azt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszédében hangoztatta.
A megmozdulás talán elsősorban érzelmi többletet jelentett az összegyűltek számára. A csoporthoz tartozás felemelő érzése, annak nyilvános felmutatása egyfajta vallásos rituáléra emlékeztetett. A tüntetés Irving Janis csoportgondolkodás fogalmát idézte fel bennem, mikor is sokkal inkább a konszenzus kialakítása, mint annak hogyanja kerül előtérbe, szinte fanatikus vággyá emelve a közös célt.
Az olyan mákonyos, de kétségkívül mozgósító erejű megnyilvánulások, mint Marosvásárhely „Székelyföld örök fővárosa”-ként való kikiáltása, az egybegyűltek „akaratnyilvánító székelyek”-ként való megszólítása vagy a magyarságra vonatkozó kijelentés, miszerint „szét akarják darabolni azt, amit az Isten is egységbe teremtett”, politikai törekvéseiket egyértelműen a vallás szférájába helyezik el. Némelyek egyenesen − a történeti emlékezetben nem épp pozitív kicsengésű − népnemzeti mozgalom fogalmával azonosították az autonómiatüntetés-sorozatot.
A demonstráció továbbra is megerősítette, hogy e népnemzeti fogalmat valóban etnokulturális kategóriaként kell értenünk. Nem szorul magyarázatra, hogy a párbeszédre, a nemzetek/nemzetiségek közötti szolidaritásra és a demokratikus elvekre való hivatkozás a jelen politikai-történeti kontextusában retorikai kötelesség is egyben. Hisz ugyanazon demokratikus elvek, amelyek elvárásként fogalmazódnak meg velünk szemben, egyúttal törekvésünk létjogosultságának alapjait képezik.
Erdély egyetlen tömbmagyar régiójára előszeretettel gondolunk valamiféle vegytiszta magyar térségként. De érdemes talán elgondolkodnunk azon, hogy amennyiben a több mint tizenöt százalékot kitevő székelyföldi románságot ilyenmód semmisnek tekintjük, hogyan tekinthet sok román az épp csak tizenhat százalékot felölelő kolozsvári magyarságra? Vagy azt sem érdemtelen megemlíteni, hogy a hivatalos népszámlálási statisztikák szerint több mint három százalékot kitevő székelyföldi cigányság valójában a társadalom által cigánynak tekintett személyeknek azt az elenyésző töredékét jelenti, aki magát nem magyar nemzetiségűként határozta meg. Így a nyolcvanszázalékos székelyföldi magyarság aránya meglehetősen gyorsan képlékennyé válik. Továbbá annak ténye sem utolsó szempont, hogy a magyar és roma etnopolitikai törekvések egymással igencsak konfrontálódnak, amit elegáns módon csak úgy szoktunk emlegetni, hogy a székelyföldi cigányságot megpróbáljuk „a magyar kultúrkörön belül megtartani”.
Az ehhez hasonló tömegmegmozdulások természetesen mindig kérdésessé teszik, hogy a politikusoknak kiket is sikerül megnyerni maguknak e tüntetésekkel. A „nem, nem soha”, „vesszen Trianon” vagy a „visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól” jellegű megnyilvánulások bűvköréből sokan továbbra sem szabadulnak, skandálásukkal láncreakciót elindítva az egységesség igényével fellépő tömegben.
A politikai beszéd talán műfaji sajátosságából kifolyólag képtelen elfogulatlan lenni. Az uszító/gyűlöletkeltő toposzok forgalmazásától az autonómiatörekvés céljával megtartott beszédek sem voltak mentesek − természetesen az éppen lehetséges keretek között, a(z erdélyi) magyar politikai csatározások színterén belül maradva.
A nagyobb önrendelkezés megvalósítása nyílvánvalóan közös cél. Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi időszakban mennyire meghatódva hivatkozunk (mind a magyarok, mind a románok) az erdélyi németek szomorú sorsára, holott a történészek előtt jól ismert a magyar−német kapcsolatok nem épp feszültségektől mentes múltja. Azt hiszem, nagyobb empátiára lenne szükség a politikum részéről, hogy majd ránk is ne csak mint kultúrateremtő népről emlékezzen a majdani erdélyi románság. Nem tudom, a színfalak mögött milyen mértékben zajlik tényleges tervezés, de meglátásom szerint egy olyan párbeszédképes jogászok, politológusok, antropológusok, történészek és filozófusok alkotta szakmai csoport létrehozása lenne termékeny kísérlet, akik elméleti és szakmai tudásukkal a politikusok társadalomépítő munkáját segíthetnék.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 19.
Erdélyi diákok sikerei
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében tartották március 9-én az ismert jeles folyóirat, a Természet Világa Természettudományi Diákpályázatának XXII. díjkiosztó ünnepségét. Meglepetésként bemutatták a Tehetség ösvényein című, 530 oldalas kiadványt, amely a 2007–2011 között díjazott pályamunkákat tartalmazza. Ebben az enyedi diákok tizenöt dolgozata szerepel. Staar Gyula főszerkesztő a könyv előszavában írja: „Ezernél több diák cikke látott napvilágot a Természet Világában. Sok minden múlik a diákok felkészítő tanárain. Körülöttünk a gimnáziumokban, líceumokban a Természet Világának egy-egy kis fiókszerkesztősége alakult ki. Ezért mi hálásak vagyunk nekik. De leginkább diákjaink lehetnek hálásak, akikben ők a tehetséget felfedezték, és nem hagyták elveszni.”
A nagyenyedi sikerekhez Dvorácsek Ágoston is nagyban hozzájárult, hiszen a 2000-ben alakult Fenichel kör vezetőjeként diákjai sikerei nyomán tizenhárom alkalommal nyerte el a legjobb felkészítő tanárnak kijáró oklevelet, 2004-ben a Rotary-ösztöndíjat, 2008-ban pedig a Nicholas Metropolis-díjat is megkapta. A körvezető tanár arra a legbüszkébb, hogy diákjait ez idő alatt sokszor megtapsolták a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében.
Idén sem történt ez másként: a dokumentumjellegű könyv bemutatója után két enyedi és több más erdélyi tanuló részesült értékes díjakban. A szerkesztőség jelen levő képviselői a díjak átadása előtt minden munkát értékeltek. A Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában II. díjat érdemelt Bakó Boglárka (XI. B) Az első Magyar Természettudományi Múzeum herbáriuma című dolgozatáért (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston, mentor: Bakó Irén). Különdíjban részesült Magyari Melinda (X. osztályos diák), dolgozatának címe: A marosújvári sóbánya felemelkedése és hanyatlása (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston). Más kategóriákban, erdélyi díjazottak: I. díj Oláh Vince: Dédnagyapám a koreai háborúban (Bolyai Farkas Elméleti Líceum Marosvásárhely, felkészítő tanár Máthé Márta), III. díj Oláh Réka: Egy régi tankönyv margójára (Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola, Sepsiszentgyörgy, felkészítő tanár Nagy Méhész Gyöngyi).
Az enyediek számára az igazi meglepetés csak ezután következett, hiszen Bakó Boglárka megnyerte az úgynevezett Hargittai-díjat is, amely a legjobb eredményt elérő hazai, illetve határon túli diáklánynak jár. A különdíjat Hargittai Magdolna és Hargittai István akadémikusok alapították, és minden évben a legjobb eredményt elérő leánytanulónak adományozzák. Eddig az enyediek közül az elmúlt években csak Maxim Orsolya kapta meg, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákja. Az új Hargittai-díjas tanítóképzős tanuló hazaérkezése után elmondta: megtisztelő számára, hogy Hargittai István személyesen is gratulált a díjhoz.
A szép eredmények után nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben az évben is folytatódott az enyedi és más erdélyi diákok sikere a diáktudományos rendezvényeken. Nemcsak a belföldi, hanem a nemzeti rendezvényeken is megállták helyüket. Ebben kiemelkedő szerepet tölt be a Természet Világa folyóirat diákpályázati lehetősége.
Szabadság (Kolozsvár),
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében tartották március 9-én az ismert jeles folyóirat, a Természet Világa Természettudományi Diákpályázatának XXII. díjkiosztó ünnepségét. Meglepetésként bemutatták a Tehetség ösvényein című, 530 oldalas kiadványt, amely a 2007–2011 között díjazott pályamunkákat tartalmazza. Ebben az enyedi diákok tizenöt dolgozata szerepel. Staar Gyula főszerkesztő a könyv előszavában írja: „Ezernél több diák cikke látott napvilágot a Természet Világában. Sok minden múlik a diákok felkészítő tanárain. Körülöttünk a gimnáziumokban, líceumokban a Természet Világának egy-egy kis fiókszerkesztősége alakult ki. Ezért mi hálásak vagyunk nekik. De leginkább diákjaink lehetnek hálásak, akikben ők a tehetséget felfedezték, és nem hagyták elveszni.”
A nagyenyedi sikerekhez Dvorácsek Ágoston is nagyban hozzájárult, hiszen a 2000-ben alakult Fenichel kör vezetőjeként diákjai sikerei nyomán tizenhárom alkalommal nyerte el a legjobb felkészítő tanárnak kijáró oklevelet, 2004-ben a Rotary-ösztöndíjat, 2008-ban pedig a Nicholas Metropolis-díjat is megkapta. A körvezető tanár arra a legbüszkébb, hogy diákjait ez idő alatt sokszor megtapsolták a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében.
Idén sem történt ez másként: a dokumentumjellegű könyv bemutatója után két enyedi és több más erdélyi tanuló részesült értékes díjakban. A szerkesztőség jelen levő képviselői a díjak átadása előtt minden munkát értékeltek. A Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában II. díjat érdemelt Bakó Boglárka (XI. B) Az első Magyar Természettudományi Múzeum herbáriuma című dolgozatáért (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston, mentor: Bakó Irén). Különdíjban részesült Magyari Melinda (X. osztályos diák), dolgozatának címe: A marosújvári sóbánya felemelkedése és hanyatlása (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston). Más kategóriákban, erdélyi díjazottak: I. díj Oláh Vince: Dédnagyapám a koreai háborúban (Bolyai Farkas Elméleti Líceum Marosvásárhely, felkészítő tanár Máthé Márta), III. díj Oláh Réka: Egy régi tankönyv margójára (Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola, Sepsiszentgyörgy, felkészítő tanár Nagy Méhész Gyöngyi).
Az enyediek számára az igazi meglepetés csak ezután következett, hiszen Bakó Boglárka megnyerte az úgynevezett Hargittai-díjat is, amely a legjobb eredményt elérő hazai, illetve határon túli diáklánynak jár. A különdíjat Hargittai Magdolna és Hargittai István akadémikusok alapították, és minden évben a legjobb eredményt elérő leánytanulónak adományozzák. Eddig az enyediek közül az elmúlt években csak Maxim Orsolya kapta meg, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákja. Az új Hargittai-díjas tanítóképzős tanuló hazaérkezése után elmondta: megtisztelő számára, hogy Hargittai István személyesen is gratulált a díjhoz.
A szép eredmények után nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben az évben is folytatódott az enyedi és más erdélyi diákok sikere a diáktudományos rendezvényeken. Nemcsak a belföldi, hanem a nemzeti rendezvényeken is megállták helyüket. Ebben kiemelkedő szerepet tölt be a Természet Világa folyóirat diákpályázati lehetősége.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 19.
Összefognak a történelmi egyházak
Egységesen lépnének fel az erdélyi magyar történelmi egyházak, hogy a visszaszolgáltatás terén érvényesítsék érdekeiket, mivel ragaszkodnak a teljes restitúcióhoz. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke a Krónikának elmondta, attól tart, hogy a kormány kirakatmegoldásokat keres, és a restitúciós törvény módosításával érdemben nem rendeződik az egyházi vagyon teljes visszaszolgáltatása. „Ismerem az RMDSZ által benyújtott módosító javaslatokat: amit abból el tudnak fogadtatni, azzal maradunk. Amit a történelmi magyar egyházak vezetői mondanak vagy javasolnak, az a kormány előtt nem sokat nyom a latban” – mondta lapunknak az egyházi elöljáró.
Potyó Ferenc szerint ideje volna valós megoldásokat keresni a visszaszolgáltatás elfogadható módon történő rendezésére, de nem tapasztalja, hogy a kormány komolyan foglalkozna a kérdéssel. Erdélyben a római katolikus egyház visszaigénylései mintegy 40 százalékban rendeződtek kielégítő módon, kéréseik többsége valamilyen formai hiányosság miatt függőben van, mondta Potyó Ferenc, aki szerint nincs akarat a teljes visszaszolgáltatásra.
Ötvenéves mulasztást kell pótolni
A református egyház csak a természetben való visszaszolgáltatást tartja elfogadhatónak – szögezte le a Krónikának Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint 23 éve várnak arra, hogy visszakapják egykor elkobozott ingatlanjaikat, ha újabb további húsz évre kötelezik őket az ingatlanok jelenlegi rendeltetésének megtartására, egy emberöltő telik el, mire valóban birtokba vehetik épületeiket. A református egyház nem akarja megváltoztatni például az iskolaépületek rendeltetését, ám az ingatlanoknak a karbantartása a felhasználóra hárul. „Alaptalanok azok a gyanúsítások, hogy magas bért kérünk, ebből nem jövedelmet akarunk, hanem ezeket az összegeket mind, sőt még többet is, a gyakran leromlott állapotban levő épületek javítására fordítjuk. Sok esetben ötvenéves mulasztást kell pótolni” – szögezte le a püspök. Kató Béla úgy véli, az elmúlt években szándékosan késleltették a restitúciót, vagy perek sorozatával akadályozták meg, hogy birtokba vegyék épületeiket. A kárpótlással és a tervezett pontrendszerrel kapcsolatban is kétségeik vannak, hiszen például egy belvárosi, 100–200 éves ingatlant olyan kevésre értékelhetnek, hogy gyakran a terület többet ér, magyarázta Kató. Hozzátette, kulturális és tanintézményeknek épült ingatlanjaikról semmiképpen nem mondanak le, hiszen ezek a tevékenységek jelentik az egyház lételemét. „A módosítás nem lehet számunkra előnyös, a tervezett elhúzódó kárpótlási folyamat is erre utal, de mindenképpen a törvény gyakorlati alkalmazásakor derül ki, hogy az állam mennyire kötelezi el magát a valós visszaszolgáltatás mellett” – vélte a püspök. Kató Béla elmondta, 850 kérést nyújtottak be, ezek egyharmadában született döntés, ám ezen esetekben sem tudták mindig birtokba venni az épületeket. Főleg falvakon kapták vissza épületeiket, viszont szimbolikus ingatlanjaik esetében – mint például a kolozsvári Ady–Şincai iskola épülete, a marosvásárhelyi kórházépület, Désen a főtéri épületsor vagy a bukaresti Műszaki Egyetem egyik épülete – nem született döntés.
Csak a „restitutio in integrum” elvét tartja elfogadhatónak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) is, erről közgyűlési határozat is tanúskodik – jelentette ki lapunknak Csűry István püspök. Kifejtette: a KRE nem adta fel azt a követelését, hogy természetben kapja vissza elkobzott ingatlanait, biztos benne, hogy a közgyűlés nem fogadná el a kormány legutóbbi felvetését, amennyiben az csak az állam számára lenne előnyös. Elmondta: ezután is békés eszközökkel tiltakoznak majd a hasonló intézkedések ellen, ha a kormány felelősségvállalással elfogadja a jogszabályt, levélben fordulnak majd a miniszterelnökhöz. A püspök egyébként úgy sejti, nemcsak a református egyházkerületeknek lesz majd ellenére a hétéves lejáratú kártérítés, a Ponta-kabinetnek az egyházak közös ellenállására kell majd felkészülnie. Biztos benne, hogy a magyar történelmi egyházak egységesen lépnek majd fel vagyonukért. A KRE által visszakövetelt ingatlanok közül a zilahi Wesselényi-kollégium a legnagyobb és legjelentősebb, a püspök szerint ennek visszaszerzése az egyházkerület erkölcsi kötelessége.
Meg kell találni a közös hangot
Bálint Benczédi Ferenc, a magyar unitárius egyház püspöke lapunknak elmondta, ideje volna, hogy végre gyorsabban rendeződjön az egyházi visszaszolgáltatás, amelyet az elmúlt években csak halogattak. „Ha az egyházi ingatlan már nem létezik, nincs tárgyalási alap, de ha megvan, minden esetben szeretnénk természetben visszakapni” – jelentette ki a püspök, aki a jelenlegi módosítás hatékonyságát is elgondolkodtatónak tartja. A történelmi magyar egyházaknak meg kell találniuk a közös hangot a hatékony érdekérvényesítésért, hangsúlyozta az egyházi elöljáró, aki szerint már folyamatban van az egyeztetés a többi erdélyi püspökkel. „Eddig hihetetlenül lassú volt az ügyintézés, aktatologatás zajlott, mintha időnyerésre játszottak volna” – mondta a püspök, aki szerint az államnak nem érdeke a teljes visszaszolgáltatás. Az unitárius egyház 55–60 százalékban kapta vissza egykor államosított vagyonát, sok esetben kárpótlásra várnak.
A kormány pénteken társadalmi vitára bocsátotta a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó új törvénytervezetet, amelyet a kabinet parlamenti vita nélkül akar elfogadni. A restitúciós hatóság honlapján közzétett tervezet általános elvként fogalmazza meg, hogy a természetbeni visszaszolgáltatást kell alkalmazni ott, ahol ez még lehetséges. Ugyanakkor a jelenlegi öt év helyett 25 évre terjeszti ki azt az időszakot, amely alatt az egészségügyi, oktatási és kulturális intézményeknek otthont adó épületek rendeltetése nem változtatható meg. Ez a rendelkezés magánszemélyi, egyházi és nemzeti kisebbségi közösségi vagyonra egyaránt vonatkozik. Ebben az időszakban a tulajdonos bérleti díjra jogosult. A tervezet szerint az állam 2017-től fizet pénzbeli kárpótlást azoknak a jogosultaknak, akik nem kaphatják vissza természetben ingatlanjaikat, ehhez hét év áll a rendelkezésére. Addig az igénylők úgynevezett árverési pontokban részesülnek, s azokat az állam által áruba bocsátott, más ingatlanok megvásárlására használhatják. A kormány várhatóan március 26-án vállal felelősséget a tervezetért. Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel, tegye működőképessé az elkobzott ingatlanok restitúciójával kapcsolatos jogorvoslati rendszert.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
Egységesen lépnének fel az erdélyi magyar történelmi egyházak, hogy a visszaszolgáltatás terén érvényesítsék érdekeiket, mivel ragaszkodnak a teljes restitúcióhoz. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke a Krónikának elmondta, attól tart, hogy a kormány kirakatmegoldásokat keres, és a restitúciós törvény módosításával érdemben nem rendeződik az egyházi vagyon teljes visszaszolgáltatása. „Ismerem az RMDSZ által benyújtott módosító javaslatokat: amit abból el tudnak fogadtatni, azzal maradunk. Amit a történelmi magyar egyházak vezetői mondanak vagy javasolnak, az a kormány előtt nem sokat nyom a latban” – mondta lapunknak az egyházi elöljáró.
Potyó Ferenc szerint ideje volna valós megoldásokat keresni a visszaszolgáltatás elfogadható módon történő rendezésére, de nem tapasztalja, hogy a kormány komolyan foglalkozna a kérdéssel. Erdélyben a római katolikus egyház visszaigénylései mintegy 40 százalékban rendeződtek kielégítő módon, kéréseik többsége valamilyen formai hiányosság miatt függőben van, mondta Potyó Ferenc, aki szerint nincs akarat a teljes visszaszolgáltatásra.
Ötvenéves mulasztást kell pótolni
A református egyház csak a természetben való visszaszolgáltatást tartja elfogadhatónak – szögezte le a Krónikának Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint 23 éve várnak arra, hogy visszakapják egykor elkobozott ingatlanjaikat, ha újabb további húsz évre kötelezik őket az ingatlanok jelenlegi rendeltetésének megtartására, egy emberöltő telik el, mire valóban birtokba vehetik épületeiket. A református egyház nem akarja megváltoztatni például az iskolaépületek rendeltetését, ám az ingatlanoknak a karbantartása a felhasználóra hárul. „Alaptalanok azok a gyanúsítások, hogy magas bért kérünk, ebből nem jövedelmet akarunk, hanem ezeket az összegeket mind, sőt még többet is, a gyakran leromlott állapotban levő épületek javítására fordítjuk. Sok esetben ötvenéves mulasztást kell pótolni” – szögezte le a püspök. Kató Béla úgy véli, az elmúlt években szándékosan késleltették a restitúciót, vagy perek sorozatával akadályozták meg, hogy birtokba vegyék épületeiket. A kárpótlással és a tervezett pontrendszerrel kapcsolatban is kétségeik vannak, hiszen például egy belvárosi, 100–200 éves ingatlant olyan kevésre értékelhetnek, hogy gyakran a terület többet ér, magyarázta Kató. Hozzátette, kulturális és tanintézményeknek épült ingatlanjaikról semmiképpen nem mondanak le, hiszen ezek a tevékenységek jelentik az egyház lételemét. „A módosítás nem lehet számunkra előnyös, a tervezett elhúzódó kárpótlási folyamat is erre utal, de mindenképpen a törvény gyakorlati alkalmazásakor derül ki, hogy az állam mennyire kötelezi el magát a valós visszaszolgáltatás mellett” – vélte a püspök. Kató Béla elmondta, 850 kérést nyújtottak be, ezek egyharmadában született döntés, ám ezen esetekben sem tudták mindig birtokba venni az épületeket. Főleg falvakon kapták vissza épületeiket, viszont szimbolikus ingatlanjaik esetében – mint például a kolozsvári Ady–Şincai iskola épülete, a marosvásárhelyi kórházépület, Désen a főtéri épületsor vagy a bukaresti Műszaki Egyetem egyik épülete – nem született döntés.
Csak a „restitutio in integrum” elvét tartja elfogadhatónak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) is, erről közgyűlési határozat is tanúskodik – jelentette ki lapunknak Csűry István püspök. Kifejtette: a KRE nem adta fel azt a követelését, hogy természetben kapja vissza elkobzott ingatlanait, biztos benne, hogy a közgyűlés nem fogadná el a kormány legutóbbi felvetését, amennyiben az csak az állam számára lenne előnyös. Elmondta: ezután is békés eszközökkel tiltakoznak majd a hasonló intézkedések ellen, ha a kormány felelősségvállalással elfogadja a jogszabályt, levélben fordulnak majd a miniszterelnökhöz. A püspök egyébként úgy sejti, nemcsak a református egyházkerületeknek lesz majd ellenére a hétéves lejáratú kártérítés, a Ponta-kabinetnek az egyházak közös ellenállására kell majd felkészülnie. Biztos benne, hogy a magyar történelmi egyházak egységesen lépnek majd fel vagyonukért. A KRE által visszakövetelt ingatlanok közül a zilahi Wesselényi-kollégium a legnagyobb és legjelentősebb, a püspök szerint ennek visszaszerzése az egyházkerület erkölcsi kötelessége.
Meg kell találni a közös hangot
Bálint Benczédi Ferenc, a magyar unitárius egyház püspöke lapunknak elmondta, ideje volna, hogy végre gyorsabban rendeződjön az egyházi visszaszolgáltatás, amelyet az elmúlt években csak halogattak. „Ha az egyházi ingatlan már nem létezik, nincs tárgyalási alap, de ha megvan, minden esetben szeretnénk természetben visszakapni” – jelentette ki a püspök, aki a jelenlegi módosítás hatékonyságát is elgondolkodtatónak tartja. A történelmi magyar egyházaknak meg kell találniuk a közös hangot a hatékony érdekérvényesítésért, hangsúlyozta az egyházi elöljáró, aki szerint már folyamatban van az egyeztetés a többi erdélyi püspökkel. „Eddig hihetetlenül lassú volt az ügyintézés, aktatologatás zajlott, mintha időnyerésre játszottak volna” – mondta a püspök, aki szerint az államnak nem érdeke a teljes visszaszolgáltatás. Az unitárius egyház 55–60 százalékban kapta vissza egykor államosított vagyonát, sok esetben kárpótlásra várnak.
A kormány pénteken társadalmi vitára bocsátotta a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó új törvénytervezetet, amelyet a kabinet parlamenti vita nélkül akar elfogadni. A restitúciós hatóság honlapján közzétett tervezet általános elvként fogalmazza meg, hogy a természetbeni visszaszolgáltatást kell alkalmazni ott, ahol ez még lehetséges. Ugyanakkor a jelenlegi öt év helyett 25 évre terjeszti ki azt az időszakot, amely alatt az egészségügyi, oktatási és kulturális intézményeknek otthont adó épületek rendeltetése nem változtatható meg. Ez a rendelkezés magánszemélyi, egyházi és nemzeti kisebbségi közösségi vagyonra egyaránt vonatkozik. Ebben az időszakban a tulajdonos bérleti díjra jogosult. A tervezet szerint az állam 2017-től fizet pénzbeli kárpótlást azoknak a jogosultaknak, akik nem kaphatják vissza természetben ingatlanjaikat, ehhez hét év áll a rendelkezésére. Addig az igénylők úgynevezett árverési pontokban részesülnek, s azokat az állam által áruba bocsátott, más ingatlanok megvásárlására használhatják. A kormány várhatóan március 26-án vállal felelősséget a tervezetért. Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel, tegye működőképessé az elkobzott ingatlanok restitúciójával kapcsolatos jogorvoslati rendszert.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 19.
Első ízben tartottak kalotaszegi legényes néptáncversenyt
„Ide nézz a figurára” címmel először tartottak kalotaszegi legényes néptáncversenyt a hétvégén Bánffyhunyadon.
A gyermek és felnőtt kategóriában meghirdetett szombati vetélkedőre 65 kalotaszegi születésű, vagy a tájegység valamelyik településén lakó táncos jelentkezett. A bánffyhunyadi művelődési házban lezajlott vetélkedő selejtezőjéből 13 felnőtt és 10 gyermek jutott tovább a mintegy félezer érdeklődő előtt tartott délutáni gálaműsorra. A zsűri tagjaiként olyan helyiek döntöttek a rangsorról, akik részesei a kalotaszegi kultúrának, többségük pedig egykor adatközlőként tette közkinccsé a kalotaszegi legényes táncokat - ismertette vasárnapi közleményében a rendezvényt szervező Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
A 2850 lej összdíjazású felnőtt kategóriában Balázs Szabolcs legényesét ítélte a legjobbnak a zsűri, a 15 év alattiak - könyvcsomaggal jutalmazott - kategóriáját Vincze Hunor nyerte. A rendezvény hagyományos mulatsággal végződött, amelyen Czilika Ödön és zenekara húzta a talpalávalót.
Gergely Balázs EMNP-alelnök, a rendezvény főszervezője bejelentette, május 31. és június 2. között Kalotaszegi Magyar Napokat szerveznek, amelytől azt remélik, hogy szorosabbra fűzi a köteléket a kalotaszegi települések között.
Krónika (Kolozsvár),
„Ide nézz a figurára” címmel először tartottak kalotaszegi legényes néptáncversenyt a hétvégén Bánffyhunyadon.
A gyermek és felnőtt kategóriában meghirdetett szombati vetélkedőre 65 kalotaszegi születésű, vagy a tájegység valamelyik településén lakó táncos jelentkezett. A bánffyhunyadi művelődési házban lezajlott vetélkedő selejtezőjéből 13 felnőtt és 10 gyermek jutott tovább a mintegy félezer érdeklődő előtt tartott délutáni gálaműsorra. A zsűri tagjaiként olyan helyiek döntöttek a rangsorról, akik részesei a kalotaszegi kultúrának, többségük pedig egykor adatközlőként tette közkinccsé a kalotaszegi legényes táncokat - ismertette vasárnapi közleményében a rendezvényt szervező Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
A 2850 lej összdíjazású felnőtt kategóriában Balázs Szabolcs legényesét ítélte a legjobbnak a zsűri, a 15 év alattiak - könyvcsomaggal jutalmazott - kategóriáját Vincze Hunor nyerte. A rendezvény hagyományos mulatsággal végződött, amelyen Czilika Ödön és zenekara húzta a talpalávalót.
Gergely Balázs EMNP-alelnök, a rendezvény főszervezője bejelentette, május 31. és június 2. között Kalotaszegi Magyar Napokat szerveznek, amelytől azt remélik, hogy szorosabbra fűzi a köteléket a kalotaszegi települések között.
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 19.
Marosvásárhely fekete márciusa sajtós szemmel
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütköző teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok – a fekete március eseményeit idézték fel hétfőn este a MÚRE sajtóklubjában marosvásárhelyi újságírók.
A sajótklub meghívottai a Bulgakov kavézóban Novák Csaba Zoltán és Spielmann Mihály történészek voltak, akik a szakember szemével próbálták láttatni az események következményeit és a jelenlevőkkel közösen idézték fel azt, amit személyesen tapasztaltak, illetve ami a kor dokumentumaiban, jegyzőkönyveiben, az írott sajtóban fennmaradt.
Miközben korabeli fotókat vetítettek, Bögözi Attila azzal kezdte a múlt megidézését, hogy a Romániai Magyar Szó helyi tudósítójaként írt beszámolóját este tizenegykor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió is átvette és beolvasta. Nagy Miklós Kund rádiószerkesztőként dolgozott abban az időszakban, és azt mesélte el, amikor a felbőszült tömeg egy része megrohamozta a rádiót, amit végül nem sikerült elfoglalnia, a román kollegáknak sikerült lebeszélniük az embereket erről. Mózes Edit a teherautókon, vasvillával felfegyverkezett hodákiakat látta megérkezni Marosvásárhelyre, Karácsonyi Zsigmond pedig a bekötözött fejű emberekkel való megyeházi találkozásáról beszélt, amely március 20-án „a magyaroké volt”.
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütközött teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok csoportja, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok, Romániát a románoknak követelő, Svájcot, a többnyelvűséget, a regionalizmust elutasító románok egy csoportja volt látható a kivetítőn.
Bakó Zoltán, a Népújság akkori munkatársa éppen a Tudor negyedi gyógyszertár közelében lakott, és hagymáért indult a közeli boltba, amikor a magyar felirattól megvadult tömeg meghallotta, hogy valaki Zolinak szólítja, illetve felismerték benne a magyar újságírót. „Háromszázan ütöttek, vertek, majd a halálomat követelték. Akkor megtudtam, hogy mi a halálfélelem” – idézte fel drámai élményeit az újságíró, akit feleségével együtt vert agyba-főbe a tömeg, és akiknek az életét végül egy román katonatiszt mentette meg.
Az eseményeket kiváltó okok
A történések előzményeit boncolgatva felidézték, hogy megalakult a Vatra Românească, amelynek vezéralakjai a Cuvîntul Liber című napilapban folyamatosan közölték uszító cikkeiket. Spielmann Mihály elmondta, a szervezetnek még a hivatalos megalakulását követő napokban összegyűltek a létrehozói a megyei könyvtár igazgatói szobájában, ahol stratégiai megbeszélést tartottak. „A két napilapot, a Népújságot és a Cuvîntul Liber valótlanság egymással szembeállítani, mert az egyik folyamatosan uszított, míg a másik nyugalomra intett” – hívta fel a figyelmet Nagy Miklós Kund.
Novák Zoltán történész, A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 26-21. című tanulmánykötet társszerzője korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok, a magyar és a román nyelvű sajtó átolvasásával arra jött rá, hogy a marosvásárhelyi magyarság a 89-es forradalom és a 90-es márciusi véres események között három olyan történést élt át, amely részben közösséget összekovácsoló hatással bírt, részben a félelmet és a bizalmatlanságot, a román közösségektől a még nagyobb eltávolodást eredményezett.
Az 1989. december 20-21-i események, amikor zömében magyar nemzetiségű munkások vonultak utcára a Ceaușescu-rezsim ellen tüntetni, az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetés, amikor százezer magyar vonult végig a városon jogait némán követelni és a márciusi összecsapás, amikor ugyancsak megmutatta „erejét, azt, hogy képes kohéziót létrehozni”. Katarzisnak is lehet nevezni ezt a három eseményt – összegeztek a jelenlevők.
Az egyik negatív következmény a gazdasági fejlődés megtorpanása, a másik a magyar és a román közösség eltávolodása volt. Novák elmondta, az anyakönyvi statisztikákból világosan látszik, hogy a következő években visszaesett a vegyes házasságok száma. „A kultúra alkotói között létezik átjárás, kollaboráció, fordítások, közös akciók, akár politikaiak is, az egyének szintjén kevésbé, az emberek bezárkóznak saját kulturális világukba” – fogalmazta meg következtetéseit a történész.
Maszol.ro,
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütköző teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok – a fekete március eseményeit idézték fel hétfőn este a MÚRE sajtóklubjában marosvásárhelyi újságírók.
A sajótklub meghívottai a Bulgakov kavézóban Novák Csaba Zoltán és Spielmann Mihály történészek voltak, akik a szakember szemével próbálták láttatni az események következményeit és a jelenlevőkkel közösen idézték fel azt, amit személyesen tapasztaltak, illetve ami a kor dokumentumaiban, jegyzőkönyveiben, az írott sajtóban fennmaradt.
Miközben korabeli fotókat vetítettek, Bögözi Attila azzal kezdte a múlt megidézését, hogy a Romániai Magyar Szó helyi tudósítójaként írt beszámolóját este tizenegykor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió is átvette és beolvasta. Nagy Miklós Kund rádiószerkesztőként dolgozott abban az időszakban, és azt mesélte el, amikor a felbőszült tömeg egy része megrohamozta a rádiót, amit végül nem sikerült elfoglalnia, a román kollegáknak sikerült lebeszélniük az embereket erről. Mózes Edit a teherautókon, vasvillával felfegyverkezett hodákiakat látta megérkezni Marosvásárhelyre, Karácsonyi Zsigmond pedig a bekötözött fejű emberekkel való megyeházi találkozásáról beszélt, amely március 20-án „a magyaroké volt”.
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütközött teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok csoportja, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok, Romániát a románoknak követelő, Svájcot, a többnyelvűséget, a regionalizmust elutasító románok egy csoportja volt látható a kivetítőn.
Bakó Zoltán, a Népújság akkori munkatársa éppen a Tudor negyedi gyógyszertár közelében lakott, és hagymáért indult a közeli boltba, amikor a magyar felirattól megvadult tömeg meghallotta, hogy valaki Zolinak szólítja, illetve felismerték benne a magyar újságírót. „Háromszázan ütöttek, vertek, majd a halálomat követelték. Akkor megtudtam, hogy mi a halálfélelem” – idézte fel drámai élményeit az újságíró, akit feleségével együtt vert agyba-főbe a tömeg, és akiknek az életét végül egy román katonatiszt mentette meg.
Az eseményeket kiváltó okok
A történések előzményeit boncolgatva felidézték, hogy megalakult a Vatra Românească, amelynek vezéralakjai a Cuvîntul Liber című napilapban folyamatosan közölték uszító cikkeiket. Spielmann Mihály elmondta, a szervezetnek még a hivatalos megalakulását követő napokban összegyűltek a létrehozói a megyei könyvtár igazgatói szobájában, ahol stratégiai megbeszélést tartottak. „A két napilapot, a Népújságot és a Cuvîntul Liber valótlanság egymással szembeállítani, mert az egyik folyamatosan uszított, míg a másik nyugalomra intett” – hívta fel a figyelmet Nagy Miklós Kund.
Novák Zoltán történész, A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 26-21. című tanulmánykötet társszerzője korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok, a magyar és a román nyelvű sajtó átolvasásával arra jött rá, hogy a marosvásárhelyi magyarság a 89-es forradalom és a 90-es márciusi véres események között három olyan történést élt át, amely részben közösséget összekovácsoló hatással bírt, részben a félelmet és a bizalmatlanságot, a román közösségektől a még nagyobb eltávolodást eredményezett.
Az 1989. december 20-21-i események, amikor zömében magyar nemzetiségű munkások vonultak utcára a Ceaușescu-rezsim ellen tüntetni, az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetés, amikor százezer magyar vonult végig a városon jogait némán követelni és a márciusi összecsapás, amikor ugyancsak megmutatta „erejét, azt, hogy képes kohéziót létrehozni”. Katarzisnak is lehet nevezni ezt a három eseményt – összegeztek a jelenlevők.
Az egyik negatív következmény a gazdasági fejlődés megtorpanása, a másik a magyar és a román közösség eltávolodása volt. Novák elmondta, az anyakönyvi statisztikákból világosan látszik, hogy a következő években visszaesett a vegyes házasságok száma. „A kultúra alkotói között létezik átjárás, kollaboráció, fordítások, közös akciók, akár politikaiak is, az egyének szintjén kevésbé, az emberek bezárkóznak saját kulturális világukba” – fogalmazta meg következtetéseit a történész.
Maszol.ro,
2013. március 19.
MINTA-szervezet alakult
Megalakult a Magyar Ifjúsági Nemzeti Tanács (MINTA) csíkszeredai szervezete. A hétfő esti gyűlésen a jelenlévők Szabó Vilmost választották a csíkszeredai szervezet elnökévé.
A MINTA az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági partnerszervezete, tagjai egyben a Néppárt tagjai is. A jobbközép irányultságú, nemzeti érzelmű és keresztény szellemiségű fiatalok tömörülését olyan ifjak hozták létre, akik egyetértenek a Néppárt célkitűzéseivel.
„Az új szervezet soraiba vár minden tizennyolc és harmincöt év közötti fiatalt, aki felelősséget érez közösségeinkért, fontosnak tartja az őseinktől kapott kultúra megőrzését és továbbadását, környezetünk védelmét, a keresztényi alapokon nyugvó szolidaritás eszméjét, az egységes magyar nemzetben való gondolkodást” – tudtuk meg Tőke Ervintől, az ifjúsági szervezet kezdeményező bizottságának tagjától, önkormányzati képviselőtől. Kifejtette: tevékenységükkel hozzá kívánnak járulni a magyar nemzet felemelkedéséhez. „A régi, rossz beidegződések megváltoztatására egy új, pozitív szemléletű mentalitásra van szükség, ezért a létrejövő tagszervezetek azért dolgoznak, hogy minél több magyar fiatalt felrázzanak az apátiából és a pesszimizmusból” – fogalmazott Tőke. Megjegyezte: „gyönyörű hazánk, történelmünk, kulturális, szellemi kincseink felelősséggel ruházzák fel a felnövekvő generációt. A ránk testált örökséget meg kell őriznünk, és tovább kell adnunk. Nem vagyunk kis nemzet, a Kárpát-medencében továbbra is a magyar a legnépesebb közösség. Ennek szellemében kell cselekednünk és tevékenykednünk egy szebb jövő érdekében.”
A Magyar Ifjúsági Nemzeti Tanács célja a többi között a fiatalok pályázati forrásokhoz való segítése, külpolitikai kapcsolatok építése, média-, jogi és közigazgatási ismeretek megszerzésének segítése, honismereti kirándulások, túrázások szervezése, egyetemi hallgatók és diákok tanulmányainak felkarolása, a székely önrendelkezési törekvések következetes képviselete és támogatása.
Létai Tibor
Székelyhon.ro
Megalakult a Magyar Ifjúsági Nemzeti Tanács (MINTA) csíkszeredai szervezete. A hétfő esti gyűlésen a jelenlévők Szabó Vilmost választották a csíkszeredai szervezet elnökévé.
A MINTA az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági partnerszervezete, tagjai egyben a Néppárt tagjai is. A jobbközép irányultságú, nemzeti érzelmű és keresztény szellemiségű fiatalok tömörülését olyan ifjak hozták létre, akik egyetértenek a Néppárt célkitűzéseivel.
„Az új szervezet soraiba vár minden tizennyolc és harmincöt év közötti fiatalt, aki felelősséget érez közösségeinkért, fontosnak tartja az őseinktől kapott kultúra megőrzését és továbbadását, környezetünk védelmét, a keresztényi alapokon nyugvó szolidaritás eszméjét, az egységes magyar nemzetben való gondolkodást” – tudtuk meg Tőke Ervintől, az ifjúsági szervezet kezdeményező bizottságának tagjától, önkormányzati képviselőtől. Kifejtette: tevékenységükkel hozzá kívánnak járulni a magyar nemzet felemelkedéséhez. „A régi, rossz beidegződések megváltoztatására egy új, pozitív szemléletű mentalitásra van szükség, ezért a létrejövő tagszervezetek azért dolgoznak, hogy minél több magyar fiatalt felrázzanak az apátiából és a pesszimizmusból” – fogalmazott Tőke. Megjegyezte: „gyönyörű hazánk, történelmünk, kulturális, szellemi kincseink felelősséggel ruházzák fel a felnövekvő generációt. A ránk testált örökséget meg kell őriznünk, és tovább kell adnunk. Nem vagyunk kis nemzet, a Kárpát-medencében továbbra is a magyar a legnépesebb közösség. Ennek szellemében kell cselekednünk és tevékenykednünk egy szebb jövő érdekében.”
A Magyar Ifjúsági Nemzeti Tanács célja a többi között a fiatalok pályázati forrásokhoz való segítése, külpolitikai kapcsolatok építése, média-, jogi és közigazgatási ismeretek megszerzésének segítése, honismereti kirándulások, túrázások szervezése, egyetemi hallgatók és diákok tanulmányainak felkarolása, a székely önrendelkezési törekvések következetes képviselete és támogatása.
Létai Tibor
Székelyhon.ro
2013. március 19.
Magyar zászlót égettek a Rapid szurkolói Kolozsváron
Magyar zászlót égettek a Bukaresti Rapid szurkolói a március 18-i, hétfő esti CFR-Rapid bajnoki mérkőzés alatt. A vendégcsapat drukkerei nemcsak a magyar lobogót, hanem a kolozsvári csapat sálját is elégették.
A vendégszektorban mintegy 300 szurkoló buzdította a Rapidot. A zászlóégetés és az ellenséges hangulat azért feltűnő, mert a két csapat közötti viszony eddig kifejezetten jónak volt mondható. (ştiridesport)
Transindex.ro,
Magyar zászlót égettek a Bukaresti Rapid szurkolói a március 18-i, hétfő esti CFR-Rapid bajnoki mérkőzés alatt. A vendégcsapat drukkerei nemcsak a magyar lobogót, hanem a kolozsvári csapat sálját is elégették.
A vendégszektorban mintegy 300 szurkoló buzdította a Rapidot. A zászlóégetés és az ellenséges hangulat azért feltűnő, mert a két csapat közötti viszony eddig kifejezetten jónak volt mondható. (ştiridesport)
Transindex.ro,
2013. március 19.
A minta, előttünk
A korrupcióért elítélt volt kormányfő mintaszerű viselkedést tanúsított a börtönben: ezzel érveltek ügyvédjei Adrian Năstase idő előtti szabadlábra helyezéséért.
Előadásokat tartott társainak, tudományos munkásságot folytatott (könyvet írt), és a javulás jeleit mutatta. A vádhatóságot képviselő ügyészek már a megjelent kötet tudományos értékét is megkérdőjelezték, a javulási szándékot pedig egyáltalán nem látták, hiszen Năstase folyamatosan ostorozta, elfogultsággal és indokolatlan rosszindulattal gyanúsította őket, és az igazságszolgáltatás függetlenségét is kétségbe vonta. Elég érdekes, hogy mégis ettől a rendszertől jött a – számára – helyes döntés. Hogy csak feltételesen engedték ki, és hogy 2016-ig nem tölthet be felelős állami tisztséget, illetve politikai téren is mellékvágányra kényszerül (több évig nem választhat, és nem lesz megválasztható), az elég mellékes: formai kérdés egy olyan országban, ahol a lényeget rendre elsikkasztják. Ez esetben azt, hogy mit tekintünk mintának. Az a polgár ugyanis, aki kifizeti az adóit és betartja a törvényeket akkor is, ha ezek ellen tömérdek – jogos és megalapozott – kifogása van, nem a börtönben vár el mintaszerű viselkedést azoktól, akik az országot és ezzel az ő sorsát is irányítják, hanem ott, ahol dolgozniuk kellene. A közhangulatnak is nagyon jót tenne, és határozott előrelépés lenne a civilizált világ irányába, ha politikusaink nem a gyanús ügyletekkel és a törvények kijátszásával mutatnának példát, ha végre nem korrupcióról és plágiumról, hanem tisztességes és felelősségteljes hozzáállásról lennének híresek, és egy kis szerénység sem ártana. Lám, ezt még a vatikáni államfőtől is jó néven veszi a világ – azt pedig sok millió román állampolgár bánja (az itthon küszködők és a kitántorgottak közül is), hogy a Dâmboviţa partján másféle példakép a menő, a félanalfabéta juhásztól a rács mögött is arrogáns volt kormányfőig. Akiről aligha hihető, hogy tájékozatlanságában tévedett, hiszen a nemzetközi jog professzora az egyetemen. És aki korántsem tekinti magát bukott embernek, hanem egy bírói tévedés, illetve az ellenséges politikai erők áldozatának. Sírni és kacagni is lehet azon, ahogy formai hibákat kerestek egymáson az ügyészek és az ügyvédek (jogászok a jog két oldalán), nyelvtani bakikkal dobálózva, mikor sokkal nagyobb mulasztásokról, súlyos etikai hiányosságokról van szó. Az sem kérdés, hogy miképpen térhet vissza pártjába a volt elnök, ha ezt a szabályzat tiltja, de sok híve – köztük utódja, a jelenlegi miniszterelnök – nagyon akarja. Megoldják. A valódi gond az, hogy mi mintaszerű ma Romániában.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A korrupcióért elítélt volt kormányfő mintaszerű viselkedést tanúsított a börtönben: ezzel érveltek ügyvédjei Adrian Năstase idő előtti szabadlábra helyezéséért.
Előadásokat tartott társainak, tudományos munkásságot folytatott (könyvet írt), és a javulás jeleit mutatta. A vádhatóságot képviselő ügyészek már a megjelent kötet tudományos értékét is megkérdőjelezték, a javulási szándékot pedig egyáltalán nem látták, hiszen Năstase folyamatosan ostorozta, elfogultsággal és indokolatlan rosszindulattal gyanúsította őket, és az igazságszolgáltatás függetlenségét is kétségbe vonta. Elég érdekes, hogy mégis ettől a rendszertől jött a – számára – helyes döntés. Hogy csak feltételesen engedték ki, és hogy 2016-ig nem tölthet be felelős állami tisztséget, illetve politikai téren is mellékvágányra kényszerül (több évig nem választhat, és nem lesz megválasztható), az elég mellékes: formai kérdés egy olyan országban, ahol a lényeget rendre elsikkasztják. Ez esetben azt, hogy mit tekintünk mintának. Az a polgár ugyanis, aki kifizeti az adóit és betartja a törvényeket akkor is, ha ezek ellen tömérdek – jogos és megalapozott – kifogása van, nem a börtönben vár el mintaszerű viselkedést azoktól, akik az országot és ezzel az ő sorsát is irányítják, hanem ott, ahol dolgozniuk kellene. A közhangulatnak is nagyon jót tenne, és határozott előrelépés lenne a civilizált világ irányába, ha politikusaink nem a gyanús ügyletekkel és a törvények kijátszásával mutatnának példát, ha végre nem korrupcióról és plágiumról, hanem tisztességes és felelősségteljes hozzáállásról lennének híresek, és egy kis szerénység sem ártana. Lám, ezt még a vatikáni államfőtől is jó néven veszi a világ – azt pedig sok millió román állampolgár bánja (az itthon küszködők és a kitántorgottak közül is), hogy a Dâmboviţa partján másféle példakép a menő, a félanalfabéta juhásztól a rács mögött is arrogáns volt kormányfőig. Akiről aligha hihető, hogy tájékozatlanságában tévedett, hiszen a nemzetközi jog professzora az egyetemen. És aki korántsem tekinti magát bukott embernek, hanem egy bírói tévedés, illetve az ellenséges politikai erők áldozatának. Sírni és kacagni is lehet azon, ahogy formai hibákat kerestek egymáson az ügyészek és az ügyvédek (jogászok a jog két oldalán), nyelvtani bakikkal dobálózva, mikor sokkal nagyobb mulasztásokról, súlyos etikai hiányosságokról van szó. Az sem kérdés, hogy miképpen térhet vissza pártjába a volt elnök, ha ezt a szabályzat tiltja, de sok híve – köztük utódja, a jelenlegi miniszterelnök – nagyon akarja. Megoldják. A valódi gond az, hogy mi mintaszerű ma Romániában.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 19.
Kitüntették az év civil szervezetét
Tizenhét háromszéki civil szervezet előző évi, közösségre nézve legkiemelkedőbb programjait, eredményeit értékelte a Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK) vezetőtanácsának öt tagja – a jelöltek Az év civil szervezete díjra pályáztak. Sepsiszentgyörgyön múlt szerdán szűk körben adták át az elismerést, melynek alapítói a helyi közösség számára hasznos és fontos programok megvalósítására ösztönzik ily módon is a civil szervezeteket.
Az elbírálás során egyebek mellett szem előtt tartották a megvalósított programok üzenetét, az általuk megjelenített értékeket, a tevékenységek eredményességét, kiterjeszthetőségüket, a közösségre gyakorolt hatásukat. Huszonhárom pontot kapott az elbírálás során, s ezzel harmadik lett a rangsorban az Erdélyi Magyar Ifjak háromszéki szervezete, tíz ponttal magasabb értékelést tudhat magáénak a Gyulafehérvári Caritas megyei képviselete, mely az őrkői játszótér helyiek bevonásával történő létrehozásáért kapott elismerést. A Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) legeredményesebb projektjével, a közösségikártya-programmal pályázott, s ezzel megszerezte a legmagasabb pontszámot. Az év civil szervezete díját átvevő Fleckhammer Ottó, a HKA elnöke úgy fogalmazott, céljuk a közösségi öntudat fejlesztése, hogy érezzük, pozitív értelemben is egymásra vagyunk utalva.
A rendezvényt megelőzően a CIVEK két állásfoglalását Bereczki Kinga elnök ismertette. A megyeszékhely képviselő-testületének ingatlanadó-emelésre vonatkozó határozata következményeit ecsetelve rámutatott: az intézkedés a vállalkozók mellett a városban tevékenykedő civil szervezeteknek is anyagi megterhelést jelent, hiszen némelyek saját ingatlannal rendelkeznek. Kifogásolják, hogy a felkínált adó-visszatérítési lehetőség a civil szervezetekre nem vonatkozik, s mivel nem termelnek profitot, számukra az adók befizetése komoly terhet jelent. Ez a döntés azt mutatja, hogy az önkormányzat nem érti a civil tevékenységek dinamikáját, azok jellegzetességét, számára a civil társadalom nem partner a városfejlesztés terén – fogalmazott Bereczki. Hangsúlyozta: az adóterhek növelése miatt fokozott figyelemmel követik a testület kezelésében lévő helyi pénzalapok szétosztását, a civil szervezetek támogatását célzó finanszírozást. A CIVEK álláspontja szerint a pályázati alap kezelése nem átlátható, ezért megkérdőjelezhető a támogatások elbírálása. A hiányosságok kiküszöbölésére, szakszerű értékelési kritériumrendszer kidolgozására a CIVEK együttműködést ajánl a képviselő-testületnek – jelentette be a tömörülés elnöke.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Tizenhét háromszéki civil szervezet előző évi, közösségre nézve legkiemelkedőbb programjait, eredményeit értékelte a Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK) vezetőtanácsának öt tagja – a jelöltek Az év civil szervezete díjra pályáztak. Sepsiszentgyörgyön múlt szerdán szűk körben adták át az elismerést, melynek alapítói a helyi közösség számára hasznos és fontos programok megvalósítására ösztönzik ily módon is a civil szervezeteket.
Az elbírálás során egyebek mellett szem előtt tartották a megvalósított programok üzenetét, az általuk megjelenített értékeket, a tevékenységek eredményességét, kiterjeszthetőségüket, a közösségre gyakorolt hatásukat. Huszonhárom pontot kapott az elbírálás során, s ezzel harmadik lett a rangsorban az Erdélyi Magyar Ifjak háromszéki szervezete, tíz ponttal magasabb értékelést tudhat magáénak a Gyulafehérvári Caritas megyei képviselete, mely az őrkői játszótér helyiek bevonásával történő létrehozásáért kapott elismerést. A Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) legeredményesebb projektjével, a közösségikártya-programmal pályázott, s ezzel megszerezte a legmagasabb pontszámot. Az év civil szervezete díját átvevő Fleckhammer Ottó, a HKA elnöke úgy fogalmazott, céljuk a közösségi öntudat fejlesztése, hogy érezzük, pozitív értelemben is egymásra vagyunk utalva.
A rendezvényt megelőzően a CIVEK két állásfoglalását Bereczki Kinga elnök ismertette. A megyeszékhely képviselő-testületének ingatlanadó-emelésre vonatkozó határozata következményeit ecsetelve rámutatott: az intézkedés a vállalkozók mellett a városban tevékenykedő civil szervezeteknek is anyagi megterhelést jelent, hiszen némelyek saját ingatlannal rendelkeznek. Kifogásolják, hogy a felkínált adó-visszatérítési lehetőség a civil szervezetekre nem vonatkozik, s mivel nem termelnek profitot, számukra az adók befizetése komoly terhet jelent. Ez a döntés azt mutatja, hogy az önkormányzat nem érti a civil tevékenységek dinamikáját, azok jellegzetességét, számára a civil társadalom nem partner a városfejlesztés terén – fogalmazott Bereczki. Hangsúlyozta: az adóterhek növelése miatt fokozott figyelemmel követik a testület kezelésében lévő helyi pénzalapok szétosztását, a civil szervezetek támogatását célzó finanszírozást. A CIVEK álláspontja szerint a pályázati alap kezelése nem átlátható, ezért megkérdőjelezhető a támogatások elbírálása. A hiányosságok kiküszöbölésére, szakszerű értékelési kritériumrendszer kidolgozására a CIVEK együttműködést ajánl a képviselő-testületnek – jelentette be a tömörülés elnöke.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 19.
Erősödő magyarellenesség
Ahogy megtörtént a marosvásárhelyi szabadságtüntetés és az erdélyi magyarság méltósággal és fegyelmezetten megünnepelte az 1848-as márciusi forradalom 165. évfordulóját, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan egyre erősödik a magyarellenesség Romániában, mintha valami revans lenne készülőben a jogait követelő magyarság ellenében. Politikusok és sajtóbéli hangadók viszik a prímet az akciókban, s céljuk nagyon könnyen tetten érhető: a magyarságot megfosztani még a nehezen kivívott jogaitól is, visszasüllyeszteni oda, ahol a diktatúra nacionálkommunista jogfosztottságában leledzett.
Érdemes megfigyelni a vadnacionalisták egyre gyakoribb szerepeltetését a román televíziós csatornákon: valóságos „föltámadását” éli meg Corneliu Vadim Tudor, s fel-feltünedezik Gheorghe Funar, a kolozsvári városrontó cigányfattyú is. Szóval ilyen dögevő keselyűk köröznek sorsunk felett, s csatlakozik hozzájuk néhány bértörténész is (gondolom, megválogatva!), kik fennen hirdetik a románság kőkorszaktól, sőt korábbról való erdélyi jelenlétét, s minden más népekkel szembeni előbbrevalóságát.
A magyarság ellen kibontakozó hazai kampány egyik figyelmeztető jele, ahogyan a román médiák elébe mennek az 1990-es marosvásárhelyi véres események évfordulója taglalásának, s váltig állítják, hogy Marosvásárhely főterén – egy nappal korábban pedig a Bolyai Líceum szomszédságában – a szegény fejszés, capinás görgényi „városlátogatókat” alattomos módon megtámadták a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok és cigányok. S ebben a nemtelen támadásban nagy szerepe volt a „külföldi agentú-ráknak” is, úgymint szovjet, magyar ésatöbbi… S kik mondják el ezt? Volt szekus- és rendőrtisztek, vélhetően az események aktív szervezői.
A napokban rátámadtak A székelység története című félhivatalos iskolai tankönyvre is, s állítják, hogy az súlyosan románellenes, durva ferdítéseket tartalmaz. Milyen ferdítés lenne az igazság kimondása, a tény, hogy az 1916-os román betörésnél (hadüzenet nélküli vala!) a szedett-vedett regáti hadsereg kirabolta a védtelenül maradt Székelyföldet és Barcaság szász falvait? A rablásnál aztán csak a futáshoz értettek jobban… De ez megint egy más téma.
Ha itt hazudik, ha provokál valaki, azok nem mi vagyunk. Talán egyszer eljön az igazság órája is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
Ahogy megtörtént a marosvásárhelyi szabadságtüntetés és az erdélyi magyarság méltósággal és fegyelmezetten megünnepelte az 1848-as márciusi forradalom 165. évfordulóját, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan egyre erősödik a magyarellenesség Romániában, mintha valami revans lenne készülőben a jogait követelő magyarság ellenében. Politikusok és sajtóbéli hangadók viszik a prímet az akciókban, s céljuk nagyon könnyen tetten érhető: a magyarságot megfosztani még a nehezen kivívott jogaitól is, visszasüllyeszteni oda, ahol a diktatúra nacionálkommunista jogfosztottságában leledzett.
Érdemes megfigyelni a vadnacionalisták egyre gyakoribb szerepeltetését a román televíziós csatornákon: valóságos „föltámadását” éli meg Corneliu Vadim Tudor, s fel-feltünedezik Gheorghe Funar, a kolozsvári városrontó cigányfattyú is. Szóval ilyen dögevő keselyűk köröznek sorsunk felett, s csatlakozik hozzájuk néhány bértörténész is (gondolom, megválogatva!), kik fennen hirdetik a románság kőkorszaktól, sőt korábbról való erdélyi jelenlétét, s minden más népekkel szembeni előbbrevalóságát.
A magyarság ellen kibontakozó hazai kampány egyik figyelmeztető jele, ahogyan a román médiák elébe mennek az 1990-es marosvásárhelyi véres események évfordulója taglalásának, s váltig állítják, hogy Marosvásárhely főterén – egy nappal korábban pedig a Bolyai Líceum szomszédságában – a szegény fejszés, capinás görgényi „városlátogatókat” alattomos módon megtámadták a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok és cigányok. S ebben a nemtelen támadásban nagy szerepe volt a „külföldi agentú-ráknak” is, úgymint szovjet, magyar ésatöbbi… S kik mondják el ezt? Volt szekus- és rendőrtisztek, vélhetően az események aktív szervezői.
A napokban rátámadtak A székelység története című félhivatalos iskolai tankönyvre is, s állítják, hogy az súlyosan románellenes, durva ferdítéseket tartalmaz. Milyen ferdítés lenne az igazság kimondása, a tény, hogy az 1916-os román betörésnél (hadüzenet nélküli vala!) a szedett-vedett regáti hadsereg kirabolta a védtelenül maradt Székelyföldet és Barcaság szász falvait? A rablásnál aztán csak a futáshoz értettek jobban… De ez megint egy más téma.
Ha itt hazudik, ha provokál valaki, azok nem mi vagyunk. Talán egyszer eljön az igazság órája is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2013. március 19.
Ellopták a székely zászlóját, kettőt tesz ki helyette
Magánházról loptak el keddre virradó éjszaka egy székely zászlót Csíkszeredában. A zászlótulajdonos nem esett kétségbe: rögtön vásárolt két új lobogót, és azt tervezi, hogy az egyiket a ház legtetejére függeszti ki.
„Olyan helyre teszem az új zászlót, hogy csak helikopterrel lehessen eltávolítani” – kezdte a „lényeggel” Fülöp Imre, a csíkszeredai Hunyadi János utca 3. szám alatti magánház tulajdonosa, akinek házán hétfőn este nemcsak a székely, hanem a magyar zászlót is fújta a szél.
Fülöp Imre és felesége keddre virradóra, éjjel fél kettőkor egy csattanást hallott. „A zászlótartóból kitörték a székely zászlót, és a rúddal együtt elvitték. Azzal a lobogóval jártam meg a marosvásárhelyi autonómiatüntetést március 10-én. Szomorkodás helyett a demokráciaközpontban ma reggel (kedden) vásároltam két zászlót. Az egyiket a ház legtetejére teszem, olyan helyre, ahonnan csak helikopterrel lehet leszedni” – mondta a családfő. A házaspár azért helyezte ki a lobogókat, hogy a „vendégeink lássák, itt voltunk, itt vagyunk és leszünk”. Fülöpék nem tettek feljelentést a rendőrségen.
A napokban ez már a második zászlólopásos eset Csíkszeredában. Szombatra virradó éjszaka ugyanis egy járókelő letépte és magával vitte a csíkszeredai Hunguest Hotel Fenyő előtt lévő magyar zászlót. Ennek az esetnek volt már előzménye: több mint egy hónappal ezelőtt a szálloda előtt lévő magyar lobogót ismeretlenek megrongálták, amit másnap a vendéglátó egység alkalmazottai kicseréltek.
Kozán István
Székelyhon.ro,
Magánházról loptak el keddre virradó éjszaka egy székely zászlót Csíkszeredában. A zászlótulajdonos nem esett kétségbe: rögtön vásárolt két új lobogót, és azt tervezi, hogy az egyiket a ház legtetejére függeszti ki.
„Olyan helyre teszem az új zászlót, hogy csak helikopterrel lehessen eltávolítani” – kezdte a „lényeggel” Fülöp Imre, a csíkszeredai Hunyadi János utca 3. szám alatti magánház tulajdonosa, akinek házán hétfőn este nemcsak a székely, hanem a magyar zászlót is fújta a szél.
Fülöp Imre és felesége keddre virradóra, éjjel fél kettőkor egy csattanást hallott. „A zászlótartóból kitörték a székely zászlót, és a rúddal együtt elvitték. Azzal a lobogóval jártam meg a marosvásárhelyi autonómiatüntetést március 10-én. Szomorkodás helyett a demokráciaközpontban ma reggel (kedden) vásároltam két zászlót. Az egyiket a ház legtetejére teszem, olyan helyre, ahonnan csak helikopterrel lehet leszedni” – mondta a családfő. A házaspár azért helyezte ki a lobogókat, hogy a „vendégeink lássák, itt voltunk, itt vagyunk és leszünk”. Fülöpék nem tettek feljelentést a rendőrségen.
A napokban ez már a második zászlólopásos eset Csíkszeredában. Szombatra virradó éjszaka ugyanis egy járókelő letépte és magával vitte a csíkszeredai Hunguest Hotel Fenyő előtt lévő magyar zászlót. Ennek az esetnek volt már előzménye: több mint egy hónappal ezelőtt a szálloda előtt lévő magyar lobogót ismeretlenek megrongálták, amit másnap a vendéglátó egység alkalmazottai kicseréltek.
Kozán István
Székelyhon.ro,