Tőkés László: hamisítja a történelmet a posztkommunista román hatalom
Az Európai Parlament félretette a kettős mércét, és ítéletet mondott a totalitárius rendszerek fölött – jelentette ki tegnap Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő Szőczi Árpádnak a forradalom igaz történetét ismertető könyve bemutatóján az Európai Parlamentben.
Tőkés László szerint az Európai Parlament ítéletet mondott korunk totalitárius rendszerei felett
A politikus kifejtette: a kelet-európai és a nyugat-európai történelemértelmezés között sokszor összebékíthetetlennek tűnik az ellentét, ugyanakkor az ma már magától értetődik, hogy önazonosságunknak része a közös történelmi tudat – vélekedett Tőkés László.
A nyugatiak nem igazán tudják megérteni a múltunkat – vélekedett Tőkés László, aki szerint ezért hajlamosak kettős mércével mérni a nácizmus és a kommunizmus bűneit. Ezt tette félre a romániai magyar EP-képviselő szerint az Európai Parlament, amely „példás módon ítéletet mondott korunk totalitárius rendszerei felett”.
„A hatalmát átmenteni igyekvő nomenklatúra tagjainak elemi létérdekük saját múltjuk megszépítése, ők nem érdekeltek az általuk fenntartott és kiszolgált rezsim viselt dolgainak és emberiesség elleni bűneinek őszinte feltárásában” – fejtette ki a könyvbemutatón Tőkés László. Annak lehetőségéről is beszélt, hogy a kommunista rendszerek bűneinek elkövetőit a nürnbergi perhez hasonlóan nemzetközi törvényszék előtt vonhatnák felelősségre, a kelet-európai titkosszolgálatok levéltárait pedig közös európai örökségnek nyilváníthatnák.
A romániai forradalomról a közmédiának adott külön interjúban Tőkés László azt mondta, hogy az események legalább két síkon zajlottak: volt egy spontán, hiteles felkelés a temesvári gyülekezetben, amelyhez a román és a többi nemzetiség is csatlakozott, utólag pedig a titkosszolgálat és a Ion Iliescuhoz köthető hatalmi elit segítségével erre „ráépült egy államcsíny jellegű eseménysorozat, amely aztán végképp kompromittálta a forradalmat”.
„A posztkommunista hatalmi réteg még mindig érdekelt abban, hogy meghamisítsa a történelmet” – jelentette ki a korábbi református püspök, aki szerint ezért ami akkor szabadságharcnak volt nevezető, az most „igazságharcba” csap át.
Szőczi Árpád Románia legnagyobb ellenzékijének nevezte Tőkés Lászlót, és külön háláját fejezte ki a Magyar Televízió Panoráma című műsorának, amely a forradalom előtti időszakban adásba adta azt a Tőkés-interjút, amelynek elkészítése után őt két kanadai újságíróval együtt őrizetbe vették a román hatóságok. A megnyitón Joseph Daul, az Európai Néppárt EP-frakciójának vezetője kifejtette, Szőczi könyvének azért kell léteznie, hogy ami Kelet-Európában a második világháborút követő évtizedekben történt, az soha egyetlen országban se ismétlődhessen meg.
Jerzy Buzek, az EP korábbi elnöke kifejtette, az Európában naponta  megjelenő több ezer könyv közül ez több okból is különösen fontos. Mert Európa huszadik századi történetének legdrámaibb szakaszával foglalkozik, mert idővel elfelejthetjük, mennyire szenvedtek azokban az időkben az emberek, és azt is, hogy bár az EU-ban jelenleg is sok a nehézség, de a mai problémák összemérhetetlenek az évtizedekkel ezelőttiekkel. Végül pedig azért, mert le kell vonni a következtetéseket a múltból, hogy azok is megértsék a történelmi leckét, akik maguk nem élték át, ezt pedig a személyes példákon, a személyes tanúságtételeken keresztül lehet megtenni – fejtette ki Jerzy Buzek.
Az Európai Parlament korábban állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, s ebben úgy fogalmazott: „Európa csak akkor lesz egységes, ha közös véleményt tud kialakítani történelméről, ha közös örökségként tudja elismerni a nácizmust, a sztálinizmust, a fasiszta és kommunista rendszereket, valamint őszinte és érdemi vitát tud folytatni az e rendszerek által az elmúlt évszázadban elkövetett bűnökről.” "./Timisoara – The Real Story Behinde Romanian Revolution/
Krónika (Kolozsvár)

Egy este Sylvester Lajossal (Könyvbemutató a Székely Nemzeti Múzeumban)
Dedikálni már nem tudott, mert testi valójában eltávozott közülünk, de mosolyában biztos volt, aki a Múzeum Toleranciatermébe beült tegnap este, és hát mesélni is fog Sylvester Lajos annak, aki a most bemutatott kötetébe beleolvas. A Történettekercsek az idő toronygombjában Gábor Áron utóéletéről készült kordokumentum, a nehéz időkben is kultúrát szervező, furfanggal és kedéllyel is megáldott közíró és szerkesztő munkája.
Emlékét felidézve Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta: gyermekkorában teljesen természetes volt, hogy Gábor Áron szobrának, Benedek Elek emlékházának avatására és megannyi más hasonló eseményre jártak, ezek súlyát csak a nyolcvanas években kezdték érezni, amikor már a magyar helységneveket sem volt szabad leírni. A kor ismerete nélkül aligha minősíthetjük a benne élőket, hiszen amikor az ágyúöntő szobrát elhelyezték Kézdivásárhelyen, az ’56-os események sepsiszentgyörgyi elítéltjei még börtönben ültek. Sylvester Lajos egy embertelen korban – amelynek történészi feltárása még hátravan – tudott virágot ültetni a hajszálrepedésekbe, csellel. És eme fegyvertényeket meg kell becsülni akkor is, amikor már a főtéren énekelhetjük a magyar himnuszt. Antal Árpád polgármester megígérte: utcát, teret vagy szobrot is kap az, aki mindig iránytű tudott lenni, és mindig a jó irányt mutatta. Nehéz azok nélkül, akikkel együtt dolgoztunk és terveztünk – említette a napokban hirtelen elhunyt kovásznai kollégáját, Lőrincz Zsigmondot is –, de reméljük, hogy tartani tudjuk a jó irányt, és talpon tudunk maradni. Tamás Sándor megyeitanács-elnök a könyvbemutató napjára hívta fel a figyelmet: Gábor Áron 1814. november 27-én született, és a 200 éves évfordulót, a 2014-es esztendőt Gábor Áron-emlékévnek nyilvánították Háromszéken; két nappal ezelőtt az ünnepet rendező bizottság is megalakult, védnöke és tiszteletbeli elnöke Egyed Ákos történész, tagjai ismert szakemberek, elnöke Váry O. Péter (lapunk munkatársa), aki a Történettekercsek... befejezését végezte el a szerző megbízásából. A Charta Nyomdában eddig megjelent öt Sylvester-kötetről és a félbemaradt tervekről a kiadó, Kisgyörgy Tamás (képünkön) számolt be az emlékektől elfogódottan. Végül azonban mégis a jóízű Sylvester-adomák röpködtek a könyvesasztal körül...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélni is engedd... (Fordulat következhet a románoktatásban - A román nyelv- és irodalomoktatásról Tódor Erika Máriával, a nyelvpedagógiai tudományok doktorával)
József Attilát parafrazálva, így fohászkodik szülő, tanár és diák évtizedek óta, valahányszor a román nyelv oktatásának nehéz terepén újabb bosszantó, szükségtelennek érzett akadályba ütközik. Ezzel magyarázható ama indulatos hang is, melyen a másfél évtizede tartó vita során nem egyszer lapunkban is hozzászóltunk a kérdéshez, miközben iparkodtunk ismertetni ama szakmai munkát, mely közben beindult, hogy a minisztériumnak ötleteket adhasson a reformhoz.
Tódor Erika Mária, a nyelvpedagógiai tudományok doktora, a Sapientia EMTE docense hangváltást kezdeményez, s erre, úgy érzi, legalább két nyomós oka van. Aki részt vett az egyetemen jó évtizede elkészült első alternatív tantervváltozat kidolgozásában (Balázs Lajossal és Lajos Katalinnal közösen), mára sokkal kézzelfoghatóbb eredményekről számolhat be. A szakhatósági döntés ugyan még várat magára, de figyelemre méltó újdonságokkal szolgálhatunk olvasóinknak.
Az elméleti háttér
– Az iskolai románoktatás szakszerűtlenségből, a célszerű nyelvoktatásétól elütő célokból stb. fakadóan olyan ballasztokat hurcolt magával a tárgy bevezetése óta, melyek sok szülő és tanuló életét keserítették meg. A reform tevékeny résztvevőjeként fordulatra számít. – Jelentős gyakorlati előrehaladás történt a folyamat elfogadtatásában. A két éve megszavazott új tanügyi törvény szövegébe bekerült az a cikkely, miszerint a kisebbségi tannyelvű iskolákban a román nyelvet sajátos tantervek szerint lehet oktatni. Hogyan jutottunk el idáig? Mindenképpen fontosnak bizonyult, hogy a kérdésnek volt egy tartalmi és ideológiai házigazdája, elsősorban a Sapientia EMTE, ahol több szinten és formában tárgyaltuk azt. Olyan írásokat jelentettünk meg, olyan továbbképzéseket, konferenciákat szerveztünk, amelyek a kérdéskör megbeszéléséről szóltak, s úgy gondolom, a törvény előkészítésében és megalapozásában lényeges volt eme elméleti háttér. Mivel kisebbségi oktatáspolitikai kérdésről van szó, e gondolatok nem tudtak volna érvényesülni a megfelelő politikai érdekképviselet nélkül, amely által bekerült a jogszabály szövegébe e kitétel. Készségfejlesztés – A törvény többet nem nyújthat, most következik az önök feladata, a módszertani rész. – A törvény alapján pontosítják a metodológiát, az valóban külön feladat. Szerintem a románnyelv-oktatás kérdése a kisebbségi iskolákban nagyon előnyös helyzetbe került, mivel sokat próbáltunk erről beszélni. Jelen pillanatban ugyanis nincs még kész a tantervjavaslat a román anyanyelvűek számára románból, miként a magyar tantervjavaslat sem készült el, nekünk viszont már van egy tervezetünk a román mint nem anyanyelv oktatása számára, amely egy saját logikára, egy koherens gondolatmenetre alapszik, megvan a saját filozófiája. Ehhez megfelelő tartalmak rendelhetők. Gyakorlatilag egy komoly identitással rendelkező tantervi kínálatunk van, s ha alkalmazni fogják, büszkék lehetünk rá. Vágyunk persze az lett volna, hogy e tantervi csomagot összekapcsolhassuk a két anyanyelvi tantervvel, erre nem volt lehetőség, mivel előre dolgoztunk. – A szülők, tanulók és pedagógusok miért örülhetnek neki, és hogyan viszonyul az önök által önkéntesen kidolgozott első változathoz? – Annak megvolt a maga haszna, mert egy gondolat érlelődéséhez fontosak a kísérletek, sok tapasztalattal és tanulsággal járt. Az idén elkészült tanterven egy más csapat dolgozott, és két szinten folyt a munka, volt egy előkészítő, az egy-négy osztályra összpontosító csoport és egy másik, amely az öt-nyolc és a líceumi osztályokkal foglalkozott. E csoportok egy helyen dolgoztak, és gyakorlatilag mindent megbeszéltünk egymással. Én az utóbbit irányítottam, a tartalmi hátteret és a struktúrát próbáltam meg egységesíteni. Gyakorlatilag a minisztérium égisze alatt dolgoztunk, azok a pedagógusok, akiket felkértek a közreműködésre, az ország különböző régióiból érkeztek, és külön felkészítőn vettek részt. Az utolsó megbeszélésen ott volt a minisztériumi kiküldött is, aki megismerkedett a terv logikájával, és ötletekkel szolgált a véglegesítést illetően. Nos, a tanterv logikája sokkal közelebb áll a kisebbségi léthez és az abban felnövő diákhoz olyan értelemben, hogy a nyelvelsajátítás már az elemiben nagyon komoly megalapozást nyer, a kommunikációs készség kialakítására tettük a fő hangsúlyt, azon marad a hangsúly az öt-kilencedik osztályokban is, továbbfejlesztve azt, és a líceumi szinten jön be a kulturális kompetenciák megalapozása. Ez is egy összehasonlító jellegű gondolkodásmódot diktál, ugyanis a román kultúra jelentősebb eseményeit az európai és a magyar művelődéssel párhuzamosan, szorosan összevetve kívántuk tárgyalni. Azt gondolom, hogy e szinten a tanulmányozásra javasolt szövegek sokkal érdekesebbek lesznek, a diákoknak életkorukhoz, nyelvtudásukhoz közelebb álló műveket próbáltunk ajánlani. No de visszatérve: az elemiben elsősorban a beszédkészség fejlesztése, a szóbeli kommunikáció gyakorlása kerül előtérbe, öt-hatodik osztályban e készség megalapozása folytatódik és kiegészül egy erős írásbeli kommunikációs készségfejlesztéssel. A fokozatossági elvet követve ezek kerülnek kiegészítésre, rögzítésre a hét-nyolc-kilencedik osztályokban. Sajátos e tantervben, hogy külön fejezetet szenteltünk benne azoknak a nyelvi jelenségeknek, melyek külön nehézségeket okoznak a magyar gyereknek, s amelyek a nemek egyeztetésében vagy az igemódok használatában jelentkeznek például. Ezekkel külön szintekre lebontva foglalkozunk. Ebből látható, a tanterv kimondottan a magyar gyerekeknek szól, ha szlovák vagy szerb iskolában használni akarják, akkor e fejezetet a saját nyelvi gondjaikat tárgyalóval kell helyettesíteniük. A tankönyveknek e tantervi logika alapján kell elkészülniük.
Aki nem tud magyarul
 A következő lépés az új tankönyvek elkészítése lesz tehát, mely még sok időt vehet igénybe. De hátra van egy salto mortale, ugyanis még a főhatósági jóváhagyás sem történt meg. Ez persze ismét szakmai politikai közreműködést igényel, ami után viszont valóban kiírható a tankönyvírási pályázat. Ezekről közelebbit Tódor Erika Mária nem tud még mondani, viszont érdemes firtatni további egy két dolgot. – Azok a romántanárok – és szép számmal vannak ilyenek –, akik kisebbségi iskoláinkban tanítanak, de maguk nem ismerik a gyerekek anyanyelvét, kultúráját, fognak-e tudni dolgozni e tanterv alapján? – Fognak tudni. Viszont mindenképpen kell majd olvasniuk erre vonatkozó szakirodalmat is, amire eddig talán nem voltak ráutalva. A tantervhez csatolunk egy javasolt szakirodalmat, mivel esetünkben két- vagy többnyelvű gyerekekről van szó, akik nyelvi viselkedése és egyénisége egészen más, mint az egynyelvűeké, sőt, a tanterv logikája szerint az egy- és kétnyelvű gyerekek teljesítményei sem hasonlíthatók össze, mi több, nem is egyazon eszközzel mérendők, mert két külön nyelvi helyzetről van szó. Hangsúlyozom: a két nyelvi viselkedés alapvetően különbözik, ezek fejlesztése más utakat követ. Ha tehát a tanár hatékonyan akar dolgozni, elmélyülten meg kell értenie a diákokat, akikkel foglalkozik, s ehhez szakirodalom áll a rendelkezésére. Én legfontosabbnak nem is annyira a tankönyvek elkészültét érzem, hanem a tanárok továbbképzését, hogy mindenki számára érthetővé váljon a koncepcióváltás. A tanítási logika, amiről beszéltem. Mert ha a gondolkodásban sor kerül e szemléletváltásra, akkor nyilván a tankönyvet is annak megfelelően fogom használni, ahogy a diákok, az osztály megköveteli. Ezért is hasznos, amit a Sapientia EMTE kínál a nyári továbbképzéskor, illetve ezért fontos, hogy román módszertani előadásokat is hallgassanak diákjaink.
A különbségtételről
– Módszertanilag a korábbi oktatási gyakorlat fő hibája az volt, hogy eltekintett a tanulók kisebbségi mivoltától, és szükségleteiket semmibe vette… – Igen, úgy akarták tanítani őket, mint az anyanyelvűeket. Úgy is akarták mérni a tudásukat, egyazon mércével, olyan elvárások voltak, amelyek csak kudarcélményt szülhettek mind a gyerek és szülő, mind a tanár munkájában, nem is beszélve a továbbtanulási esélyekről és a mobilitás megnehezítéséről, amivel már mindannyian szembesültünk. – Ha külön tanterv szerint és külön tankönyvekből tanulnak majd ezentúl, annak egyik következménye az lesz, hogy sokkal jobban tudnak majd beszélni és írni románul, mint eddig, hatékonyabb lesz a nyelvelsajátítás, másként fogják érezni magukat román közegben is, mint eddig. No de az említett mérce: külön érettségit is tehetnek-e majd? – Mikor két éve vitaindítómat a Transindex portálon közzétettem – a vita sajnos elmaradt –, megírtam, hogy a törvény erre vonatkozón nem pontosít. Nem derül ki a szövegből, hogy lehet vagy nem lehet majd alternatív érettségit szervezni. Én akkor azt írtam, nem tudjuk, milyen hátulütői lennének a társadalmi beilleszkedésben, a továbbtanulásban, s nem ismerjük, hogyan vélekednek erről a szülők, a diákok, ezért a kérdés nyitott marad. Tantervjavaslatunk azt tűzte ki célul, hogy aki a 12 osztályt elvégzi, képes legyen teljesíteni azokat a nyelvi kompetenciákat, amelyeket az egységes, minden nyelvre érvényes C2-es Európai Uniós referenciaszint előír. A Közös Európai Referenciakeretet (KER) követtük, amikor a kezdő, közepes és a haladó szintek – A, B, C – közt, és azokon belül az 1-es és 2-es alszintek között különbséget tettünk. Ennek elvárásait követtük, csak kiegészítettük azzal a szemlélettel, amire kisebbségiként lehet szüksége annak, aki nem anyanyelvként tanulja a tárgyat, de szüksége van – hogy a környezete műveltségét megértse – bizonyos kulturális fogódzókra. E kulturális elemeket vittük be a líceumi szintre. Az alsóbb osztályokban a hangsúly a kommunikációra esik, azt követően pedig az arra alapuló kulturális kompetenciákra. – Egy személyes élményem. A családban történt, szokatlan dologra figyeltem fel. Fiam valami egészen különös buzgalommal tanulja a tárgyat, holott korábban semmivel sem tudott jobban románul, mint a többi gyerek. Kiderült: olyan pedagógus foglalkozik velük, aki a tankönyvet eléggé szabadon kezelve, tulajdonképpen a saját maga tananyagából és élményszerűen tanít, ráadásul az aktivizálás kimondottan ügyes módszereinek felhasználásával. Magyarul ugyan nem tud, az összehasonlítást nem tudja elvégezni, de mindjárt első szövege egy csengő-bongó rímekkel ékes és könnyen érthető vers volt, mellyel nyilván a nyelv zeneiségére, jól hangzó voltára kívánta felhívni a figyelmet. Azóta is ébren tudta tartani az érdeklődést és a szorgalmat. Nem kellene-e megkezdeni kísérleti tananyag segítségével a kipróbálását annak, amit önök ajánlottak? – Én örülnék neki, nagyon bízom ebben a tantervben. Sokszor gondolkoztam azon, hogy amikor tankönyvet adunk a tanár kezébe, egy kicsit megalázzuk az ő kreativitását. Sokkal egyszerűbb lenne, ha logikai egységeket adnánk azzal: ezt te töltsd ki tartalommal. Felemelő dolog lenne sokaknak, hogy végre maguk választhatnának. Persze, biztosan sok gonddal járna, némelyeknek sikerülne, másoknak nem. A Bolyai Nyári Akadémia egyik szervezőjeként sajnos azt látom, évről évre romlik a tanári érdeklődés minősége, a háromévesre csökkentett képzés fájó dolgokat idéz elő… Márpedig minőség nélkül nincs hatékony oktatás. Nem a román nyelvoktatás miatt féltem a jövőnket, arra lehet okos megoldásokat találni, hanem az igénytelenség miatt, amely ha az iskolában terjed, különösen szembeötlő.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Radikalizálódhatnak a székely autonómiatörekvések
A romániai régiók létrehozását 2001-ben meghirdető Provincia Csoport két tagjával, Molnár Gusztáv geopolitikai szakértővel és Traian Ştef íróval tartott román nyelvű pódiumbeszélgetést kedd este az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a nagyváradi polgármesteri hivatalban.
A nagy sajtóérdeklődés övezte eseményen Molnár Gusztáv Katalónia példájával támasztotta alá, hogy az autonómiatörekvések központi elutasítása a követelések megfogalmazóinak radikalizálódásához vezet. A szakértő szerint ha nem ver gyökeret Romániában a föderalizmus eszméje, akkor megtörténhet, hogy Székelyföldön is radikálisabb eszközökkel kezdik követelni az autonómiát. Traian Ştef megelégedéssel állapította meg: ma már nem kelt megütközést az ország regionális átszervezésének gondolata, amelyért 2001-ben még szélsőségesnek gondolták a Provincia Csoport tagjait.
A nagyváradi író sajnálatosnak nevezte, hogy az erdélyi románoknak nincsen olyan erős erdélyi identitástudatuk, amilyen például a moldvai románokat jellemzi. Az előadók egyetértettek abban, hogy román partnerek nélkül az EMNP-nek nincs esélye arra, hogy a román állam föderális vagy regionális átalakítását megvalósítsa. A pódiumbeszélgetés moderátora, Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök az erdélyi szászok történetével példázta az autonómia szükségességét. A politikus szerint a szászok hatszáz éven át autonómiát élveztek Erdély területén, és virágzó közösséget alkottak. Akkor kezdtek elvándorolni, amikor megszűnt az autonómiájuk.
Székelyhon.ro

AD INFINITUM
Varga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában
Kérdezett: Sólyom István
A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett.
A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el.
Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy.
Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet?
Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását.
Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást?
– Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett.
A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.)
A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett.
Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.)
Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát?
– Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására.
2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.”
A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak.
– Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája.
Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem?
– Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt.
A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek.
Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására.
Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet?
– Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen.
Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek?
– A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának.
Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra.
A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.
Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.
A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak.
1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre.
A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit.
Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban.
Mi történt a rendszerváltás után?
- A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn.
A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis?
Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz?
– Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak.
A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak.
A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel.
Hogy kerül képbe a SRI?
– 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra.
A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13.
És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam.
Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom.
A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám.
Mi a SRI álláspontja a perben?
– Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja.
Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban.
Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert?
A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig?
– A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva.
Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet.
Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni?
– Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte.
Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni.
Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább?
– Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat.
Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával.
Varga Andrea
1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
Transindex.ro

Bukarest és a székelyek
Ma még dicsekednek azzal politikusaink, ha valamit sikerül elintézniük, elérniük, kilobbizniuk, kiharcolniuk Bukarestben. Többször hangoztatják is ezt, legyen szó infrastruktúra-fejlesztésről, útjavításról, esetleg ritkábban kisebbségi, nyelvi jogaink bővítéséről: lám, mennyit kellett utazniuk, tárgyalniuk, alkudozniuk, küzdeniük, de végül megígérték, rábólintottak, elfogadták, támogatják.
Ma még elismerően szólnak arról, aki tudja, úgymond, merre nyílik az ajtó odafent, a nagy román fővárosban, mely az egyszerű emberekben lassan afféle mitikus szultáni udvar képzetét kelti, bégekkel, basákkal, hatalomra törő intrikusokkal, megvesztegethető köztisztviselőkkel, hol aranypénz és kapcsolatok kellenek az érvényesüléshez, hol tán el is vesztődne minden jóhiszemű magyar ember.
Ma még arról próbálnak meggyőzni, így van ez rendjén, menjünk hát, szavazzunk, különben itt maradunk árván, nem lesz, ki értünk közbenjárjon. Nem számít, ha éppen korrupció gyanújába keveredett a jelölt, az sem, ha esetleg föl sem szólalt érdekünkben – azt pedig kifejezetten erényei közé sorolják, ha sokadik mandátumra pályázik, elvégre így már biztosan tudja, merre is nyílnak ama bizonyos ajtók.
De vajon eljön-e az idő, amikor az egyszerű igazolásért nem kell majd Bukarestbe telefonálni? Amikor nem a mindenható fővárosi urak döntik majd el, melyik településen éppen mire van szükség, sportcsarnokra-e vagy vízvezetékre? Amikor az építkezni akaró önkormányzatnak nem kell minisztériumi segítségért rimánkodnia egy-egy pályázata elbírálásakor, amikor valamely nagyobb beruházásnál helyben dönthetik el, miként részesíthetik előnyben a térségbeli vállalkozókat az idegenből érkezőkkel szemben, munkahelyeket, gyarapodást biztosítva. Vajon megérjük-e, hogy ne valahonnan fentről osszák vissza töredékét a munkánk után befizetett adónak, ne valamely Dâmboviţa-parti intézményből diktálják, mit és miként oktathatunk iskoláinkban, ne az alkalmanként alamizsnaként elénk vetett kormánypénzekre alapozzuk a fejlesztéseket?
Talán eljön majd ez az idő. Ha komolyan dolgozunk, ha nem megalkuszunk, hanem kitartunk, ha sikerül erőnket egyesíteni, ha keresünk és találunk szövetségeseket. De ha Bukarestbe csak azért megyünk, hogy mindig a megfelelő ajtón belépve csendben alkalmazkodjunk e fanarióta szokásrendhez – nos, akkor bizony csak távolodunk célkitűzéseinktől, és még inkább kiszolgáltatjuk magunkat a román államhatalomnak.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Quo vadis, erdélyi magyarság?
Az erdélyi magyar közösséget megosztó viták nem az árulás vagy hűség fogalmaival, hanem inkább a környező világba való integráció kívánatos vagy lehetséges formái segítségével ragadhatók meg találóbban. A nagy dilemma, hogy miként viszonyuljunk a többségi társadalomhoz, illetve a világ többi részéhez, így a nemzetünket határok fölött egységesítő mozgalomhoz, valamint a tágabb Európai Unióhoz – ez veti fel a két alapvető kérdést, mely köré az összes többi csoportosul. A válasz mögött, melyet e kihívásra adunk, az erdélyi magyar társadalmunkat illető két felfogás húzódik meg.
Az egyik szerint annak kohéziója hosszabb távon a mai marad, és ilyenként kell beilleszteni a hazai szociális szerkezetbe, a másik szerint demográfiai és potenciális vagy aktuális társadalmi ereje folytán egy sokkal magasabb fokú szervezettség és összetartás illeti meg, ez életre is hívható, s ennek megfelelő helyet és státust kell kiharcolni a romániai politikai-közigazgatási struktúrákban.
Az erdélyi magyarság legsikeresebb korszaka a nemzeti egység felbontása utáni időkben ezek szerint a két világháború közti huszonkét év volt, amikor is vagyoni erejét és társadalmi rétegei összefogását viszonylag jól meg tudta őrizni és szervezni, s noha a nemzeti elnyomás visszavetette sok tekintetben, de kohézióját a kisebbségi szolidaritás új dimenziójával még erősíteni is képes volt.
A kommunista diktatúra világából viszont kimondottan szétziláltan, mindenéből kifosztottan bukkant felszínre a magyar közösség. Politikailag ugyan hamar megtalálta az egységes fellépés módját – az elszabadult sovén uszítás nem is hagyott számára más kiutat –, de hamarosan rajta is a gyors differenciálódás és szétválás különben szükséges áramlatai uralkodtak el, kivált egy vagyonosabb, illetve hatalomorientált réteg, a többségnek pedig a magán- és közszférában való elhelyezkedés lett a fő gondja.
Az új (kis)tőkés és az önkormányzati hatalomból részesedő magyar elit főleg frissen elnyert állásai megszilárdításában vált érdekeltté, beérte a spontánul kialakult új kohézió fokával, és ebben bátorítást is kapott többségi és állami részről. Az ezzel járó kisebbségi jogok azonban nem elégítették ki azt az értelmiséget és polgárjogi mozgalmat, valamint a vállalkozók elégedetlen csoportjait, melyek ennél többet kívánnak, s melyek ma az önrendelkezés jelszavait hangoztatják, magyarázzák és követik.
Az autonomista harc célkitűzése tehát kettős: a magyar társadalmi kohézió és szervezettség egy magasabb fokát kívánja elérni a már kifejlődött új társadalmi rétegek összefogása útján, több közigazgatási, gazdasági és politikai hatalmat kérve illesztené azt be a romániai és annál tágabb társadalomba, hogy az eddigi elitet leváltva vagy osztozva vele a vezetésen, a többségi társadalommal is új, előnyösebb alkut köthessen.
Tapasztaljuk, hogy az EU-n belül a nemzetállamok bizonyos értelemben fellazulóban, regionális jelentőségű eltolódások következnek be gazdasági és politikai súlyban az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) védőernyője alatti államok közt és azokon belül is, és ez okvetlenül megkönnyítheti a többet, mást akarók dolgát.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

December elsejére emlékezve
Mi történt Gyulafehérváron?
Az erdélyi román politikusok politikai propaganda céljából szervezték meg a gyulafehérvári nagygyűlést. Céljuk meggyőzni a világot arról, hogy a románság egyöntetűen kiáll Erdély Romániához csatolása mellett. 1228 küldött, öt román püspök, 129 esperes, a megszálló román hadsereg egységei, valamint nagyszámú ideutaztatott tömeg jelenlétében az ünnepi mise után meghallgatták Vasile Goldişt, aki felolvasta a korábbi éjszaka megszerkesztett határozatot.
Elmondta, hogy 1800 év után a románság ismét visszaállítja Dácia határait, így Erdély, a Bánság ismét Románia része lesz. Olyan apróságról már nem szólt, hogy a követelt területen a románság csupán 43 százalékarányt alkot. Kimondják az „ideiglenes autonómiát”, demokratikus szabadságjogokat ígérnek, azaz „teljes nemzeti szabadságot”. Megígérik, hogy „mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”.
Bár Románia nem kapta meg a Magyar Alföld nagy részét is, de a neki ajándékozott területen sem alkot túlnyomó többséget. Számarányuk az elcsatolt területeken 53 százalékra emelkedett, azonban Erdély lakosságának közel 47 százalékát alkotó más nyelvű népek véleményére senki nem volt kíváncsi nemcsak Gyulafehérváron, de Párizsban sem! Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség hiába kérte a népszavazást. Nem engedélyezték, mert jól tudták, hogy az erdélyi románok polgári demokráciához szokott része nem adná voksát az elmaradott, félfeudális Romániához való csatlakozásra. Annak ellenére, hogy nemzeti egyenlőséget, arányos képviseletet, anyanyelvű közigazgatást, oktatást ígértek, már ekkor látható volt a kisebbségek sanyarú jövője. Az egyik román politikus, Ştefan Cicio Pop 1918. december elsején kijelentette: tiszteletben fogják tartani a kisebbségi jogokat, még akkor is, ha valaki „piros-fehér-zöld ruhát” hord.
„Nem az én programom”
1918-ban sokan féltették az erdélyi demokráciát és az itt kialakult életminőséget. Nagyon sokan tudták azt is, hogy Erdély Romániához csatolása békétlenséget teremt Erdély népei között. Többen hangot is adtak ennek, hisz mindenki számára érzékelhető volt az a gazdasági pezsgés, az a liberális polgári társadalom, amelyben a háború előtt éltek. Ez még távolról sem volt összehasonlítható az elmaradott gazdasági és politikai fejlettségű romániai viszonyokkal. Azonban a nagy román egység színes fátyla miatt sokan abban a hitben ringatóztak, hogy Erdély fel fogja emelni Romániát. Nem tudhatták, hogy a jogállamiság egy fanarióta szellemiségű országban nem könnyen teremthető meg. Amint megtapasztalhatták, még 93 év után is Románia Európa egyik legszegényebb országa, amely a közösségi jogok elismerése helyett a nemzeti beolvasztás politikáját folytatja. A románokat továbbra is az elképzelt dákoromán történelmi maszlagon nevelik, hogy képtelenek legyenek a másság elismerésére.
Erdélyben a jogállamiság intézményrendszere már korán kiépült. A 17. században a híres török utazó, Evlia Ĉelebi azt írta, hogy az erdélyi románok „mind azt mondják, hogy a »jog és igazság« Erdély országában van”, mert odahaza, Iflak (oláh) tartományban az uraik „szerfölött” erőszakoskodnak. Az Erdélybe betelepülő románság a települések szintjén helyi önkormányzattal rendelkezett. Számukra már a 16. század második felében püspökséget szerveztek, a 17. században román iskolákat alapítanak, ösztönzik a román nyelvű oktatást. Magyarországon a magyar államnyelvet is csak 1880 táján kezdik tantárgyként oktatni, akkor, amikor a románok alig 6 százaléka ismeri az államnyelvet.
Az erdélyi románoknak 1900 táján több ezer iskolájuk működik, több, mint a Kárpátokon túl. Egy gazdaságilag erősödő, fejlődő román nép él Erdélyben, amely 1848 és 1918 között a földbirtokait megtízszerezte. Mindezt akkor, amikor Óromániában a tömegek, köztük a parasztság sorsa katasztrofális. A román hatóságok az 1907-es éhséglázadás idején tankokat, katonaságot küldenek a felkelés leverésére, mintegy 11 000 román parasztot gyilkoltatnak le.
A 20. század elején Romániában a középkori büntetés, a botozás a mindennapi élet része. Ezt az erdélyiek is megismerhették, mert az Erdélybe bemerészkedő román hadsereg első dolga ennek bevezetése. Az új helyzetben, amikor a nagy egyesítés tündéri fátyla mögül egyre jobban előtűnt a zord valóság, egyre több erdélyi román is rájött arra, hogy az erdélyiség érték. 1918 őszén Jászi Oszkár és más magyar vezetők felajánlották Erdély nemzetiségi alapon való átszervezését, olyan kerületek, kantonok rendszerének kialakítását, amely lehetőséget teremt a két-, sőt, háromnyelvűség biztosítására svájci minta alapján. A kantonokban a különböző nemzetiségűek, köztük a románok, helyi területi önkormányzatuk keretében nemcsak kulturális, hanem az összes ügyük rendezésére is jogot kaptak volna. Elmondható: a nagy román egyesülésnek az erdélyi románok is vesztesei. Ennek következménye a mai alacsony életszínvonal is.
Alig vonult be a román hadsereg a védelem nélkül hagyott Erdélybe, már sok román rádöbbent arra, hogy „nem ilyen lovat” akart. Ezek közé tartozott dr. Coriolan Pop, a Nagyváradon élő politikus, a Bihar megyei Román Nemzeti Tanács elnöke. Ő nyilatkozatban tiltakozott a román testvérek által megteremtett feudális demokrácia ellen. Neki már két hónap után elege lett Romániából. 1919. február elején minden tisztségéről lemondott azzal az indoklással, hogy: „a románoknak és magyaroknak jó barátságban, testvérként kell egymás mellett élniük”. Ehelyett egyéb történik „azt látom, hogy… ez nem az én programom” – írja. Ezt elmondhatja minden józan gondolkodású erdélyi, függetlenül attól, milyen nyelven beszél.
Székelyeknél nem ünnep
A románság nemzeti ünnepe az 1918-ban meghonosított erőszakos nemzetpolitika, a szélsőséges nacionalista magyarellenesség, a székelység provokálása, megfélemlítésére való törekvés miatt – jogosan – nem vált a székelyek ünnepévé. Gondoljunk csak arra az ellentmondásra, hogy amíg a gyulafehérvári határozatok alapján a románság a 43 százalékaránya alapján jogot formált Kelet-Magyarország Romániához csatolására, a 76 százalékarányú székelységnek megtagadják azt is, hogy hivatalos okmányokban használhassa Székelyföld nevét, zászlaját pedig üldözik, miközben a Románián belüli belső önrendelkezéséről, a területi autonómiáról még hallani sem akarnak. Némely román politikusnak az a véleménye: nincs olyan román ember, aki e kérdésről hajlandó lenne tárgyalni. Újabban akad felelős beosztású politikus is, aki még polgárháborús feszültség keltésének a lehetőségét is emlegeti, azaz a románok autonómiaellenes tüntetését. Mindezt akkor, amikor a román hatalom lázasan készül arra, hogy régiósítás leple alatt Székelyföld népét kisebbséggé degradálja, beolvassza egy nagyobb tartományba, ahol a döntés kikerül a helyi, a választott képviselet kezéből. Így érthetetlen az elvárásuk, hogy a közösségi jogoktól megfosztott székely magyar e napon velük ünnepeljen. Mindezt akkor, amikor a gyulafehérvári ígéreteket máig nem alkalmazzák. December elseje így vált a székely nép számára a kiszolgáltatottság, a másodrangú állampolgári státus szimbólumává.
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma

România Liberă: Erdély önálló állammá válhat
Románia történelmi régiói közül a legmostohábban Erdéllyel bántak a román politikusok, akik ezáltal az egyik alapvető kötelességüket, a nemzeti egység iránti kötelezettségüket mulasztották el – írta november 29-én, csütörtökön a România Liberă című román napilap.
Románia egyik legnagyobb példányszámú, mérvadó országos napilapja – amely Traian Basescu államfőhöz és az ellenzéki jobboldali szövetséghez áll közel – írást közölt Cristian Campeanu újságíró tollából Ne űzzetek csúfot Erdélyből és a Nagy Egyesülésből! címmel.
A publicista szerint annak ellenére, hogy a román politikusok mostohán bántak Erdéllyel, és csak jövedelemforrásként tekintettek rá, elmulasztva a fejlesztését, Erdély mégis gyorsabban integrálódik az Európai Unióba, mint Románia többi része. A szerző szerint nyilvánvaló különbségek vannak Erdély és a Kárpátokon túli „Regát" között, hiszen az erdélyi városok tisztábbak, az emberek kedvesebbek és udvariasabbak, kevesebb a tolvaj s az életkörülmények is jobbak.
A szerző szerint ennek fő oka, hogy Erdély ma még mindig többet termel, mint „Regát", a román bruttó össztermékhez így nagyobb mértékben járul hozzá, hiszen a külföldi beruházók is szívesebben mennek Erdélybe, mint a Kárpátokon túli megyékbe. A külföldi turisták is inkább Erdélyt keresik fel – teszi hozzá -, amelynek fő hajtóerejét Temesvár, Kolozsvár, Brassó és Szeben képezi.
Szót ejt arról is, hogy gazdasági szempontból a válság is kevésbé érintette Erdélyt mint az ország többi részét. Az erdélyi megyékben folyamatosan kisebb volt a munkanélküliség aránya, kivéve a három székelyföldi megyét, ami a bukaresti kormány a régióra gyakorolt szándékos mellőzése és a helyi RMDSZ kiskirályok hibás vezetésének tudható be a szerző szerint.
Beismeri, hogy az erdélyi szavazatok nélkül Románia nagy valószínűséggel nem az Európai Unió hanem a Független Államok Közösségének tagja lenne.
Campeanu úgy véli, hogy Románia nemzeti ünnepe, december 1-je alkalmából – amikor Erdély elrablását és Nagy-Románia megalakulását ünneplik – a román politikusoknak nem az Európa-ellenes nacionalizmussal kellene „verniük a mellüket", hanem gondoskodniuk kellett volna Erdély infrastruktúrájának fejlesztéséről, hogy teremtsék meg a régió és a Románia többi részei közötti korszerű infrastrukturális összeköttetéseket.
A szerző szerint az igazi hazafias tett az autópályák megépítése és Romániának az európai energiahálózatokhoz való csatlakoztatása kellene hogy legyen, és nem a magyarok és Magyarország ellen „habzó szájjal" indított támadások.
A szerző szerint Románia harmonikus és átgondolt fejlesztési stratégiájának kidolgozása nélkül nagyon hamar eljöhet az az idő, amikor nemcsak a magyarok, hanem az erdélyi románok is arra a következtetésre jutnak, hogy „Órománia" teher Erdély számára, és ez utóbbi nyolcmillió lakossal működőképes európai állammá válhat – olvasható a România Liberában.
Nagyon várjuk ezt a pillanatot!
Brasso.info

Egy hajóban a szomszédokkal
Rettegtek egy nagyot közvetlenül az Orbán-kormány megalakulása után a különböző nyugat-európai elemzők, amiért – szerintük – nacionalista, revizionista, a szomszédos országokat lenéző politikai garnitúra rendezkedik be Budapesten, veszélybe sodorva a térség stabilitását.
Ehhez képest ma, két és fél év kormányzás után a szomszédságpolitika hordozza a legkevesebb konfliktusforrást a magyar diplomáciában. Ha nagy visszhangot kiváltó közös fellépésre eddig nem is volt példa, a környező országok megértették a közép-európai szolidaritás fontosságát az Unión belül. A hisztériakeltésben érdekelteknek abban sem volt igazuk, hogy az egyszerűsített honosítás felháborítja a szomszédokat, és uniós riadalmat kelt. Egyetlen ország, Szlovákia tett csupán gyors lépéseket a kettős állampolgárság ellen, saját alkotmányát is figyelmen kívül hagyva.
Magyarország jól mérte fel, hogy jelenlegi gazdasági és politikai súlyával nem asztalcsapkodással tud eredményes lenni a határon túli magyarok gondjait illetően, hanem úgy, ha saját maga próbál kedvező törvényes keretet adni a külhoni magyar közösségeknek. Az áttelepedés nélkül megszerezhető állampolgársággal úgy sikerült a rendszerváltás utáni legfontosabb lépést megtenni az anyaországon kívül élő nemzettársak érdekében, hogy közben egyetlen állammal sem kellett éles konfliktusba kerülni. Az eddig jól működő szomszédságpolitika számára a legnagyobb erőpróbát az idei év jelentette, hiszen Szlovákiában és Szerbiában „izgalmas” eredményekkel zárult választásokat tartottak, az ukrajnai megméretés sem hozott semmi jót, Romániában pedig jövő hétvégén következik a szavazás.
Sokan fogadtak nagy tételben arra, hogy Robert Fico visszatérése újabb hidegháborús állapotot teremt Pozsony és Budapest között. Nem így történt. Ján Slotáék nem tudták átugrani az ötszázalékos parlamenti küszöböt, az abszolút többséget szerző Irány–Szociáldemokrácia pedig most érezte időszerűnek bebizonyítani az Uniónak, hogy elkötelezettsége a szoros európai integráció mellett nem ismer határokat.
A Brüsszel iránti szerelem hangos kinyilvánítása mellett Ficóék számos olyan, a gazdaságot érintő lépést tettek, amelyekkel az Orbán-kormány is élt, a magyar–szlovák határ menti együttműködés zökkenőmentesnek tűnik, elmaradt a nyílt magyarellenes retorika, azaz az új pozsonyi vezetés a vártnál jobban indított. Még akkor is, ha a magyar egyszerűsített honosításra válaszként elfogadott, a kettős állampolgárságot tiltó törvény életben maradt, annak érvényesítése kíméletlenül zajlik, akárcsak Iveta Radicová idején.
Az Unió által szlovák belügynek tartott kérdésben a kelet-európai kis országok afférjai iránt amúgy is látványos érdektelenséget mutató Brüsszel irányából nem várható lényegi lépés. Ezért is lenne hiábavaló és kontraproduktív a kétoldalú tárgyalásokat általánosságban elutasító magyar magatartás. Némileg váratlanul, tucatnyi képviselő pártváltásával májusban elfogyott az a jobbközép kormánytöbbség Romániában, amely nemcsak a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ koalíciós kormányának adott biztos hátteret, de a magyar–román államközi kapcsolatokat is húsz éve nem tapasztalt bizalmi viszonnyá alakította. Formálisan a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar karának önállóságát biztosító határozat elutasításán bukott meg Mihai-Răzvan Ungureanu kabinetje, az őt követő Victor Ponta a Szociálliberális Unióval (USL) maga mögött olyan magyarellenes retorikával élt, amely utoljára talán a kilencvenes évek elején dívott Bukarestben. Aztán jött a Nyírő József újratemetése körüli tragikomikus hercehurca, amely végképp padlóra küldte a kétoldalú kapcsolatokat.
Pontától néhány alkalommal személy szerint Orbán Viktor is megkapta a magáét, a szociáldemokrata vezér nem tudja megbocsátani a magyar miniszterelnöknek, hogy baráti viszonyt ápol a balliberálisok ősellenségének számító Traian Băsescuval, és olykor kampányol neki. A román külügyminiszter októberi budapesti látogatása elmozdította ugyan a holtpontról a magyar–román kapcsolatot, uniós keretek között, gazdasági területen folytatódik az együttműködés, de a december 9-ei romániai parlamenti választásokig igazi diplomáciai áttörés nem várható Bukarest viszonylatában.
Májusban Magyarországon, de máshol is hidegleléssel fogadták Vojiszlav Seselj egykori harcostársának, a mostanra jobboldalivá szelídült Tomiszlav Nikolicsnak a választási győzelmét, a belgrádi hatalomváltást. Mint azóta kiderült, az új elnök mindenkinél jobban igyekszik bizonyítani elkötelezettségét az európai integráció iránt, s miután az ő politikai múltjával nehezen támadható nemzeti vonalon, jóval bátrabban képes nyitni korábban tabunak számító kérdésekben is. Nikolics mindenkit meglepett a nemrég Budapesten tett bejelentésével, miszerint a szerbiai magyar és a magyarországi szerb közösség érdekében fejet kell hajtani a második világháború idején történt vajdasági vérengzések áldozatai előtt.
Az Áder János államfővel született közös megállapodás szerint ez a jövő évben meg is történik. A mostani jó kapcsolathoz egyébként hozzájárult az is, hogy Orbán Viktor még a magyarországi választások előtt találkozott az akkor még szintén ellenzéki Nikoliccsal. A magyar–szerb viszonyt egyébként nem zavarta meg a budapesti diplomácia egyik legsikeresebb akciója sem, amikor tavaly a szerb uniós tagjelöltség megvétózásának kilátásba helyezésével sikerült elérni a vajdasági magyarok számára diszkriminatív restitúciós törvény korrigálását.
A Viktor Janukovics nevével fémjelzett ukrán vezetéssel kifejezetten jól indult a magyar kormány kapcsolata, a bizalom akkor illant el, amikor Kijev – vélhetően a helyi oligarchák nyomására – úgy rajzolta át a kárpátaljai választókörzeteket, hogy a magyaroknak ne legyen esélyük egyéni képviselőt juttatni a parlamentbe. Történt mindez Janukovics Orbán Viktornak tett személyes ígérete ellenére. Az már a kárpátaljai magyar belső viszonyok eredménye, hogy az MSZP-vel jó kapcsolatot ápoló Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Gajdos István a semmibe vett magyar kérés ellenére elfogadta a hatalom ajánlatát, s a Régiók Pártjának listáján mandátumhoz jutott. A nyílt ígéretszegés nyomán kialakult bizalomvesztés ugyanakkor nem jelenti a Magyarország számára rendkívül fontos gazdasági együttműködés megtorpanását. Nem is jelentheti, hiszen Ukrajna óriási piac, s így kihagyhatatlan lehetőség a magyar áruknak, befektetőknek.
Az Orbán-kormány első évében, amikor mintegy vezényszóra jelentek meg az „aggódó” írások és politikusi nyilatkozatok Nyugat-Európában, kiderült, hogy a negatív történelmi sztereotípiák ellenére Magyarországnak nem okvetlenül közvetlen környezetében kell keresnie rosszakaróit.
Bár számszerű öszszegzés nincs, nagyságrendekkel kevesebb „elemző” cikk, állásfoglalás jelent meg Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában az „Európa-ellenes, populista” Orbán Viktorról, a „fasiszta veszélyről”, mint például Németországban, tátott szájjal csodált nyugati barátunknál. Ezért is van értelme a kelet-közép-európaiak, a volt szocialista államok, az új uniós tagok – nevezze, ki hogy akarja – együttműködésének. A térségben mindannyian tudják, érdeksérelem esetén pillanatok alatt bárkire lecsaphat a gazdasági hatalmak bárdja.
Pataky István
A szerző a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezető-helyettese
Krónika (Kolozsvár)

Borbély László: „ugyanazt szeretném képviselni, amit eddig”
[INTERJÚ] Az Erdélyi Magyar Néppártot képviselő László György az RMDSZ politikai alelnökével, Borbély Lászlóval méretkezik meg a nyárád- és küküllőmenti választói kerületben. A szövetség képviselőjelöltje bízik abban, hogy a régió összes polgármestere támogatja, és azt ígéri, segít, hogy a Maros megyei települések hatékonyabban tudjanak pályázni uniós pénzekre. „Ott kell lenni a döntéshozásban, és meg kell állítani bizonyos ellenünk irányuló folyamatokat” – állítja a Krónikának adott interjújában Borbély László.
– Miután az elmúlt években sikerült az RMDSZ „dobogójára” felküzdenie magát, miért csak képviselőjelöltként indul, és nem céloz meg egy szenátori mandátumot?
– Egyrészt a szenátusnak és a képviselőháznak azonos a minősítése, másrészt ez még csak fel sem merült bennem, hisz 1990 óta a képviselőházban tevékenykedem. Ugyanazt szeretném képviselni a továbbiakban is, amit eddig is képviseltem – még akkor is, ha az idén egy új, vidéki kollégiumot választottam.
– Ha Kerekes Károly, akivel körzetet cseréltek, nyilvánosan nem is hangoztatja, de az RMDSZ kulisszáiban egyre többen állítják, hogy ön hozta kényelmetlen helyzetbe kollegáját.
– Olyasmiről szó sincs, hogy én kényszerítettem volna a cserére Kerekest, ezek egyszerű spekulációk. Én már elég régóta gondolkodom azon, hogy vállaljak fel egy vidéki választókerületet, amit meg is beszéltem Kerekes Károllyal úgy, mint kolléga a kollégával. Neki semmiféle ellenvetése nem volt, de arról se feledkezzünk meg, hogy a szervezetben volt egy választás. Bárki bármelyik körzetet megpályázhatta, a kérdésben a Területi Képviselők Tanácsa döntött.
– Bejutása esetén mi az, amit az elkövetkezendő négy évben a kontinuitás jegyében szándékozik tenni, és mi az, amin változtatna?
– Azt hiszem, hogy nagyon nincs mit változtatnom vagy változnom. Az elkövetkezendő négy évben is azt szeretném tenni, amit eddig: Maros megyét akarom képviselni. Eddig is jól ismertem a térség polgármestereit, de most, amikor magamban eldöntöttem, hogy a Nyárád- és a Kükküllőmentén indulok, minden községet meglátogattam, és elmondhatom, hogy az összes polgármesterünk a támogatásáról biztosított. Ugyanakkor megállapítottam, hogy annak dacára, hogy mindenütt nagyon ügyes emberünk van, a térség falvaiban még mindig nagyon sok a tennivaló. Már csak azért is, mert olyan uniós programok következnek, melyek során újabb pénzeket lehet és kell lehívni. Egy komoly parlamenti képviselettel mind az itteni polgármesterek, mind az általuk vezetett közösségek erősebbek lesznek. Éppen ezért tűztük ki célul a 6,5, esetleg 7 százalékos jelenlétet a parlamentben, mert csak azáltal tudunk majd beleszólni a saját kérdéseinket érintő döntésekbe. Látjuk, hogy mi történt az elmúlt négyéves ciklus első részében, amikor kormányon voltunk, és azt is látjuk, mi történik azóta, amióta az Ungureanu-kabinet többek között az anyanyelvű oktatásért való kiállása miatt bukott meg. Ez azt jelenti, hogy ezentúl is ott kell lenni a döntéshozásban, erősnek kell lenni, és meg kell állítani bizonyos ellenünk irányuló folyamatokat, mint ahogy kormánypártként sikerült megakadályoznunk a számunkra teljesen előnytelen közigazgatási átszervezést.
– Miként tud az RMDSZ erős lenni abban az esetben, ha valóban eléri a 6,5, netán 7 százalékot, de a Szociálliberális Unió (USL) túlnyeri magát, és a szövetség nélkül is képes lesz kormányalakításra?
– Ha ez így lesz, majd meglátjuk, milyen stratégiát választunk. Senki ne feledje, hogy mi ellenzéki pártként is elértük, hogy a miniszterelnök több tárcavezetőjével együtt eljöjjön Marosvásárhelyre, és éjjel 2 óráig tárgyaljon az orvosi egyetem és azon belül a magyar tagozat sorsáról. Ellenzéki alakulatként értük el, hogy a MOGYE ügyében az illetékesek találtak egy járható utat, és kötöttek egy hétpontos egyezséget.
– Az RMDSZ következő aduját az alkotmánymódosításkor rántja elő?
– Egyre inkább szó van az újabb alkotmánymódosításról, és mindenki nagyon jól tudja, hogy ennek támogatásához kétharmados többségre van szükség. Ebben sem tudnak megkerülni minket – akár kormányon, akár ellenzékben vagyunk. Az, hogy lesz, és ha lesz, milyen lesz az együttműködés a többséggel, majd a választások után dől el.
Krónika (Kolozsvár)

Miből él a hazai magyar sajtó?
A hazai magyar sajtó épp csak éldegél. A politikai-közéleti napilapok példányszáma alacsony, reklámbevételeik – mert a megrendelések a példányszám függvényei – csak kiadásaik töredékét fedezik. Napi gondjait a lapok zöme vagy úgy győzte le, hogy teljes fegyverzetével a pénzt osztogató RMDSZ mellé állt, mi több, annak szócsövévé vált, vagy eladta magát magyarországi tulajdonosnak, ritkább esetben olvasótáborára szorítkozva megpróbált függetlenként megmaradni a piacon (lásd: Háromszék).
Végül is a túlélést a Communitas és a Szülőföld Alap biztosítja, mely egyeseket kisebb, másokat jelentősebb összegekkel támogat. A pénzelosztás mikéntjét általános homály fedi, ezért lehet jégtörőnek tekinteni a Tulipédián (tulipedia.info) a magyarországi sajtótámogatások elosztásáról szóló dokumentumokat. A portál a 2005 és 2010 között Magyarországról Erdélybe juttatott médiatámogatásokat vette górcső alá. Kiderült, hogy ez idő alatt a Szülőföld Alap 724 millió forintot utalt az erdélyi magyar sajtónak, s ennek egyharmadát néhány romániai magyar politikus nevéhez köthető médiacsoport nyerte el, kétharmadát több mint kétszáz pályázó között osztották szét. Maguk a szerzők úgy vélik, hogy e megítélés fölött áll néhány alapítvány. Nem pártérdekek és párttámogatók mentén nyert pályázatokat, hanem szakmai tevékenysége miatt a Jakabffy Elemér Alapítvány, a Korunk Baráti Társaság, a Video Pontes Alapítvány, a Napsugár gyermeklap vagy a Filmtett Egyesület. Nagy pályázatnyerőnek hat egyesületet, alapítványt neveznek a dokumentum összeállítói, ők ugyanis a teljes pályázati összeg több mint ötödét kapták, azaz 137 705 000 forintot. A kolozsvári székhelyű EuroTrans Alapítvány támogatása 43 606 000 forintra rúg. A magyarországi Szülőföld Alap romániai lebonyolító szervezeteként pályáztak, de arról már nem lelhető föl információ, hogy az EuroTrans kinek osztotta tovább a pénzeket. Az RMDSZ-es politikusok közül a Tulipédia Biró Rozália és Seres Dénes nevét köti az alapítványhoz, mindketten kuratóriumi tagok. A Média Index Egyesület működteti a Transindex internetes portált. A szervezet 2005 és 2010 között minden évben kapott támogatást, melynek összege 28 500 000 forint. A kiadóban tulajdonos Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, a portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin pedig az RMDSZ által létrehozott Janovics Jenő Alapítvány által működtetett Erdély TV–Erdély FM projektfelelőse. A Scripta Kiadó Rt. indította újra az egykori Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként  2005-ben a bukaresti székhelyű Új Magyar Szót. Négy évig Verestóy Attila RMDSZ-szenátor tulajdonában volt, ám 2009 májusában a nagyváradi újságírók által alapított Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy tulajdonrészét a Scripta Kiadó Rt.-ben, és négy alkalommal 18 500 000 forint támogatást kapott. A Krónika 2011 decemberében cikkezett arról, hogy a lap megbízott felelős szerkesztője a Távközlési és Informatikai Minisztérium bérlistáján szerepel, és az újság több más alkalmazottja is állami munkaviszony alapján kapja a fizetését. Április 27-én azonban megbukott a jobboldali Ungureanu-kormány, amelyben az RMDSZ is részt vett, és a bukaresti kormányhivatalokból elbocsátották az RMDSZ holdudvarába tartozó alkalmazottak többségét. Az Aranka György Alapítvány célja a Látó irodalmi és művészeti lap megjelenésének biztosítása. Emellett fiatal írókat és költőket támogatnak. A Látó főszerkesztője 1989–2005 között Markó Béla volt. Az alapítványnak az említett időszakban 17 305 000 forint támogatást sikerült szereznie. A Janovics Jenő Alapítvány 2004 áprilisában jött létre az erdélyi magyar köz- és művelődési élet jeles személyiségeinek kezdeményezésére. Az Erdélyi Magyar Televízió projektjének gyakorlati megvalósítása 2008 januárjában kezdődött, a kezdeti beruházás a stúdióhelyiségek kialakítására, illetve a műszaki eszközök, felszerelések beszerzésére irányult, a műsorsugárzás július 1-jén indult el. A Medgyessy-kormány több mint 300 millió forintot utalt át tévéalapításra, de a médiatámogatásról sem maradt le, a Szülőföld Alaptól 16 8000 000 forintot kaptak. Az alapítvány elnöke Nagy Zsolt, de a támogatója, mentora Markó Béla volt szövetségi elnök és Kelemen Hunor jelenlegi elnök is. Az Erdély Televízió négyéves működése alatt bizonyíthatóan az RMDSZ szócsövévé vált. Különben az elmúlt húsz esztendőben az RMDSZ-es politikusok nagy kedvvel fektettek be az írott, de főként az elektronikus médiába. Háromszéken több rádiót működtetnek RMDSZ-es politikusok (igaz, a tulajdonlást hivatalosan nem vállalják, bérbe adták vagy átíratták megbízható embereikre) közpénzekből – városi és községi tanácsok pár száz eurós folyamatos hozzájárulásával, a megyei és városi önkormányzatok reklámjainak kizárólagos közlésével támogatják például anyagilag is a Székely Hírmondót. Kolozsváron Eckstein-Kovács Péter Paprika Rádiója, Marosvásárhelyen Frunda György Gaga Rádiója áll az RMDSZ szolgálatában. Mind az írott, mind az elektronikus média jó befektetés az RMDSZ-politikusoknak, ha sok pénzt nem is hoz, politikai céljaikat igen harsányan és hangosan szolgálja – kicsit a demokrácia, a pluralizmus kárára.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nagy egyesülés: Trianon előszele
Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa 1918. december 1-jén a románok nemzetgyűlésének színhelyévé vált. Amit ma a románok nemzeti ünnepként ülnek meg, az az erdélyi magyarság számára Trianon előszelét jelentette. Ám az események nem minden előzmény nélkül vették kezdetüket. Az 1918-as nagygyűlés összehívása és az egyesülés kikiáltása nem hirtelen felindulásból elkövetett cselekedet volt. Fontos megemlíteni a románok részéről az egyesülés mellett szóló etnikai érveket. Iorga ezt írta a század elején: „Erdélyben és Magyarországon vad kézzel tépik le a román felírást a román iskolákról.” Ezzel szemben az akkori magyarországi románság jóval nagyobb százalékban tudott írni-olvasni anyanyelvén, mint a romániai. A különféle korabeli sajtótermékek tele voltak az Erdélyben élő románságot ért igazságtalanságokkal. „A román föld nem pusztán a mai Romániából áll. Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik, román föld Erdély egész hegyi vára, Máramaros, a Temes vidéke” – írta Iorga a 20. század elején.
A nagygyűlés
A decemberi eseményt hosszas tárgyalások előzték meg, ugyanis nem volt egységes álláspont Erdély sorsát illetően. Az előértekezleten Vasile Goldis az erdélyiek nevében autonómiát javasolt Románián belül, amelynek kereteit egy későbbi időpontban összehívandó alkotmányozó gyűlésnek kellett volna meghatároznia. Ezt azonban a többség elvetette, s a teljes elszakadás mellett döntött. Magyarországon 1918 őszén tudatlan és képzetlen forradalmárok vették kezükbe a hatalmat. A háborús veteránoktól elvették puskáikat, miközben Erdélyben a románoknak fegyvereket osztogattak, nemzetőrséget szerveztek. A gyulafehérvári gyűléssel kapcsolatos döntés november 21-én született meg, a küldöttek sorra járták a megyéket, hogy mozgósítsák a szavazókat. December 1-jén százezernél is több tüntető jelent meg az 1228 küldött támogatására, ahol kikiáltották az egyesülést a Román Királysággal.
Felkészületlen magyarok
Kétségtelen, hogy a románság december 1-jei harcos, ám szervezett fellépése befolyásolta az Erdély sorsával kapcsolatos későbbi nemzetközi döntéseket.
Az első világháború sajnos úgy érte a magyar államot, hogy még szinte semmit sem tett a román irredentizmus ellen. A román propagandahadjárat sikerrel járt, s bár nyilvánvaló, hogy Románia önerőből soha nem lett volna képes más államok területét elszakítani, mégis megteremtette politikai és lelki alapját Nagy-Románia létrehozásának. Ma már azt is tudjuk, hogy a Károlyi-kormány határozatlansága, fejvesztettsége, valamint Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter nem éppen józan ítélőképessége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Erdély elszakadjon Magyarországtól.
Be nem tartott ígéretek
Az egyesülés után két évvel a Keleti Újság a románok szemére hányja saját ígéreteik megszegését: „Nem kell egyenként végigmenni a gyulafehérvári pontokon, hogy az általuk tervbe vett alakulás és a jelenlegi helyzet között tátongó űrre rámutassunk. Teljes nemzeti szabadságot ígérnek azok, önkormányzatot, az anyanyelv szabad használatának jogát, autonóm igazgatást. Helyettük a szupremácia átkos elvének megvalósítását láthatjuk az egész vonalon. Demokratikus kormányzatot, amely helyett szakadatlanul tart a kivételes állapot. Teljes sajtószabadságot, gyülekezési és egyesülési jogot, amelyet csak hírből ismerünk már. Radikális földbirtokreformot, amelyet azonban a többi nemzetek ellen éleztek ki. És mindezt ugyanazok, akik a gyulafehérvári pontokat meghozták, akik hitet tettek mellettük, és kezeseinek vallották magukat.” A felháborodás magyar részről jogos volt, főleg, ha elolvassuk a Gyulafehérvári Kiáltványban tett ígéreteket: „Az új román állam megalakításának alapelveiként a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. 2. Egyenlő jogosultság és teljes felekezeti szabadság az ország összes felekezetének.” Ezek voltak az ígéretek 1918-ban.
Ha jól belegondolunk, mit sem változott azóta a romániai magyarság helyzete.
Tiltakozó nagygyűlés Kolozsváron
„Jöjjetek el Erdély magyarjai vasárnapra igazságos Mátyás szobra alá, hogy százezer magyar torokkal kiáltsuk ki az egész világnak: mi igazságot és szabadságot akarunk!” – szólította tiltakozásra a magyarokat a korabeli sajtó. Az Ellenzék című lap szerint kétszázezer embert vártak december 18-án Kolozsvár főterére, „hogy hangot adjon huszonhat vármegye magyarsága szavának… Élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem tűrjük és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon.” Kelet-Magyarország Kolozsváron összesereglett, „különböző vallású és fajú népei” kijelentették: Magyarországgal egyazon közösségben kívánnak élni, s a csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Pár nappal később, december 24-én aromán királyi csapatok megszállták Kolozsvárt…
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Román lap: Románia történelmi régiói közül Erdéllyel bántak legmostohábban a politikusok - Románia történelmi régiói közül a legmostohábban Erdéllyel bántak a román politikusok, akik ezáltal az egyik alapvető kötelességüket, a nemzeti egység iránti kötelezettségüket mulasztották el - írta csütörtökön a Romania Libera című román napilap.
Románia egyik legnagyobb példányszámú, mérvadó országos napilapja - amely Traian Basescu államfőhöz és az ellenzéki jobboldali szövetséghez áll közel - írást közölt Cristian Campeanu újságíró tollából Ne űzzetek csúfot Erdélyből és a Nagy Egyesülésből! címmel.
A publicista szerint annak ellenére, hogy a román politikusok mostohán bántak Erdéllyel, és csak jövedelemforrásként tekintettek rá, elmulasztva a fejlesztését, Erdély mégis gyorsabban integrálódik az Európai Unióba, mint Románia többi része. A szerző szerint nyilvánvaló különbségek vannak Erdély és a Kárpátokon túli "Órománia" között, hiszen az erdélyi városok tisztábbak, az emberek kedvesebbek és udvariasabbak, s az életkörülmények is jobbak.
A szerző szerint ennek fő oka, hogy Erdély ma még mindig többet termel, mint "Órománia", a román bruttó össztermékhez így nagyobb mértékben járul hozzá, hiszen a külföldi beruházók is szívesebben mennek Erdélybe, mint a Kárpátokon túli megyékbe. A külföldi turisták is inkább Erdélyt keresik fel - teszi hozzá -, amelynek fő hajtóerejét Temesvár, Kolozsvár, Brassó és Szeben képezi.
Campeanu úgy véli, hogy Románia nemzeti ünnepe, december 1-je alkalmából - amikor Románia Erdéllyel való egyesülését és Nagy-Románia megalakulását ünneplik - a román politikusoknak nem az Európa-ellenes nacionalizmussal kellene "verniük a mellüket", hanem gondoskodniuk kellett volna Erdély infrastruktúrájának fejlesztéséről, hogy teremtsék meg a régió és a Románia többi részei közötti korszerű infrastrukturális összeköttetéseket.
A szerző szerint az igazi hazafias tett az autópályák megépítése és Romániának az európai energiahálózatokhoz való csatlakoztatása kellene hogy legyen, és nem a magyarok és Magyarország ellen "habzó szájjal" indított támadások.
A szerző szerint Románia harmonikus és átgondolt fejlesztési stratégiájának kidolgozása nélkül eljöhet az az idő, amikor nem a magyarok, hanem az erdélyi románok jutnak arra a következtetésre, hogy "Órománia" teher Erdély számára, és ez utóbbi nyolcmillió lakossal működőképes európai állammá válhat - olvasható a Romania Liberában.
(MTI)

Romániai választások - Részvételre buzdítanak az erdélyi magyar történelmi egyházak - A decemberi parlamenti választásokon való részvételre buzdítják híveiket az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői a Krónika című napilap csütörtöki számában közölt leveleikben.
Jakubinyi György, az erdélyi római katolikus főegyházmegye érseke körlevelében „minden jóakaratú, nemzetének jövőjéért és egyházának sorsáért felelősséget érző katolikus hívőt” arra buzdít, hogy december 9-én járuljon az urnákhoz. Az érsek szerint ez nemcsak politikai ténykedés, hanem valláserkölcsi kötelesség is.
„Mint mindig, most is azt kérjük kedves híveinktől, hogy menjenek el szavazni, és lelkiismeretük szerint olyan személyekre adják szavazatukat, akikről tudják, hogy egyházunk és népünk érdekeit védik, az egységet ápolják. Olyan jelöltekre, akik már bizonyítottak az elmúlt években, és a sok külső és belső támadás ellenére is hűek maradtak népünkhöz” - hangsúlyozta Jakubinyi György.
A római katolikus érsek arra is felhívta a figyelmet, hogy összefogás nélkül az erdélyi magyar közösség fáradozása eredménytelen, erős parlamenti képviselet nélkül pedig a kisebbség nagy veszélyeknek lenne kitéve.
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szintén arra szólította fel a híveket, hogy éljenek az „Isten által adott lehetőséggel”, és merjék irányítani saját sorsukat. „Azzal, hogy elmegyünk a szavazóhelyekre, és választunk a mieink közül, elérhetjük, hogy azok kerüljenek a parlamentbe, akik bennünket képviselnek, ugyanakkor részvételünkkel rontjuk azok esélyét, akik létünket, egységünket és jövendőnket szándékosan vagy csak elvakultan veszélyeztetik” - olvasható a nagyváradi református püspök nyílt levelében.
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök csütörtökön az MTI-hez eljuttatott főpásztori üzenetében kifejti, mivel több magyar és román párt is igényt tart a magyar választókra, a romániai magyaroknak az eddigieknél sokkal öntudatosabban kell az urnák elé járulniuk. "Ezért szükséges, hogy részt vegyünk a választáson és támogassuk a leginkább alkalmasnak tűnő magyar jelöltjeinket" - olvasható levélben.
(MTI)

A Szövetség a Közös Célokért Budapesten a parlamentben tanácskozott
A Magyar Országgyűlés épületében, a Nemzeti Összetartozás Bizottság tanácstermében tartotta kibővített elnökségi ülését a Duray Miklós vezette Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás. A nemzetpolitikát alakító politikusokkal, jelentős intézmények vezetőivel találkoztak:
Az immár tizenegy éve jogi személyek társulásába tömörülő felvidéki civil szervezetek képviselőit Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, Potápi Árpád, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke, Szili Katalin, az Autonómia Albizottság elnöke, Csóti György, a FIDESZ képviselője és Szávay István, a Jobbik képviselője köszöntötte.
Répás Zsuzsanna üdvözlő beszédében a magyar kormány és a külhoni magyarság közti kapcsolattartás, intézményes párbeszéd fejlődéséről beszélt, a nemzetpolitika alakulásának lényeges állomásait emelte ki: Antall József emlékezetes bejelentését 1990-ben, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, majd az 1996-ban összehívott magyar-magyar csúcsot és 1999-ben a MÁÉRT életre hívását, a Gyurcsány-kormány idején bekövetkezett népszavazás után a KMKF megalakítását, 2001-ben a státustörvény elfogadását, majd az állampolgársági törvény módosítását, a visszahonosítást, a magyar állampolgárság megszerzésének megkönnyítését 2010-ben. A státustörvény elfogadásával is tabukat döntögetett a Fidesz-kormány, és nem volt véletlen, hogy akkor még nem autonómiáról, állampolgárságról, hanem a Velencei Bizottság által utólag is igazolt státustörvénnyel vonták be a magyar jogrendbe a szomszédos államokban élő magyarokat, mondta a nemzetpolitikai államtitkárság vezetője. Kiemelte, hogy az állampolgárság ügyében Románia törte át a falat, amikor tömegesen adott román állampolgárságot a Moldáviában élő románoknak, ez követendő példa lett a magyar kormány részére. Sikernek tartja, hogy az autonómia fogalmát is sikerült kiemelni a tabuk világából.
Potápi Árpád, a Nemzeti Összetartozás Bizottság, egyben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma Állandó Bizottságának elnöke szimbolikus jelentőségűnek tartotta, hogy a felvidéki civil szervezetek képviselői a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tárgyaló termében gyűltek össze. A bizottság létrehozása 2010. december 23-án egyben azt a fontos üzenetet hordozta, hogy a Magyar Országgyűlés a külhoni magyarsággal való foglalkozást nem külpolitikai feladatnak tartja. A bizottság kihelyezett üléseket tartott eddig Ungváron, Lendván, Nagyszalontán, Komáromban és november 28-án esedékes a bécsi kihelyezett ülésük.
Csóti György, a Fidesz parlamenti képviselője, ismert külügyi szakpolitikus, aki a NÖB és a külügyi bizottságnak is tagja elmondta, a nemzetpolitika speciális belpolitika, aminek van külpolitikai kisugárzása is. Úgy véli, a társulás nagyon találó nevének üzenetét ki kellene sugározni az egész Kárpát-medencébe: a közös célokért szövetségre van szükség. Örömmel számolt be arról, hogy némi bizonytalankodás után az MKP immár teljes jogú és aktív tagja a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak, az önrendelkezést tartja a legfontosabb célnak, ami a szlovákiai magyar közösséget erősítheti. Elmondta, Duray Miklós a SZAKC elnökeként, elméleti tudása, gyakorlati tapasztalatai alapján, sokat tehet azért, hogy az egész Kárpát-medencében szövetség jöjjön létre a közös cél, a nemzet szülőföldön való boldogulása érdekében.
Nagy szeretettel köszöntötte a parlamentben a felvidéki vendégeket Szili Katalin, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának létrehozása idején a Magyar Országgyűlés házelnöke volt. Kiemelte KMKF stratégiai anyagai közül a szórvány-stratégiát és a határ menti térség infrastruktúrájának javítását, a gazdasági kooperációt célzó terveket, ezek kidolgozásában és megvalósításában a SZAKC is segített. Nagyon jelentős lépésnek tartja a NÖB és az Autonómia Albizottság létrehozását, hiszen ez sokáig tabu téma volt. Szili Katalin az albizottság elnökeként támaszkodik arra a kapcsolatrendszerre, amelyet házelnökként, a KMKF állandó bizottsága elnökeként épített ki, Csóti György pedig alelnökként segíti a munkáját. Jó iránynak tartja, hogy a SZAKC a civilszervezetek összefogásával az oktatás, felnőttképzés szervezését, a kis és középvállalkozások segítését, a sokirányú régiófejlesztést tűzte ki célul, mert ez a kisközösségek megtartását szolgálja. Elmondta, hogy a magyar parlament április 12-ét a Felvidéki Kitelepítettek Emléknapjává nyilvánította.
Szávay István a Nemzeti Összetartozás Bizottság működéséről elmondta, örvendetes tény, hogy a kis létszámú, mindössze 12 képviselőből álló bizottságban többször jutnak közös nevezőre a képviselők, mint a többi bizottságban, emellett az autonómia bizottságban kifejtett munka, a civil kapcsolatok építésének szükségességét hangsúlyozta.
A kormány vezető tisztviselője és a parlamenti képviselők után a magyar nemzetpolitikában jelentős szerepet vállaló intézmények, szervezetek képviselői, szakemberek nyújtottak gyakorlati kérdésekről tájékoztatást a felvidéki civil szervezetek képviselőinek.
Dr. Radetzky Jenő miniszteri biztos, egyben a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Wekerle tervről, a magyar gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiája és a Kárpát Régió Üzleti Hálózat intézményrendszeréről tartott előadást.
Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő támogatásfinanszírozásért felelős igazgatója a Bethlen Gábor Alap és Alapkezelő működéséről, pályázati rendszerét mutatta be. Elmondta, hogy a felvidéki civil szervezetek 2012-ben a BGA nyílt pályázatán a pályázatok magas szakmai színvonalának köszönhetően 65 %-ban sikeresek voltak.
A belföldi pályázatok közül kiemelte a Határtalanul programot, amelynek sikeres lebonyolításába felvidéki szervezetek is segítenek. A Szülőföldön magyarul programról, az oktatási-nevelési támogatásokról elmondta, hogy a Kárpát-medencében támogatott mintegy 254 ezer tanuló közül 44-50 ezer a felvidéki tanuló, és úgy véli, az SZMPSZ-szel való együttműködés sikeres, bevált a 2011-től foganatosított új ügyvitel, Felvidéken jelenleg a támogatások 98,57%-át kifizették, az egész Kárpát-medencében itt a legjobb a teljesítési mutató.
A nemzeti jelentőségű intézményekre szánt keretből 500 millió Ft összeg jut Felvidékre, most zajlanak az elszámolások, a beszámolókból arra lehet következtetni, hogy virágzó civil élet folyik a Felvidéken. Csizmadia László, Civil Együttműködési Tanács (CET), a Civil Összefogás, egyben a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) elnöke, a CET működéséről, a NEA pályázati lehetőségeiről számolt be. A civilek legfontosabb küldetése,hogy a nemzet és a közjó érdekében tevékenykedjenek, kiálljanak, ezt szolgálta a Békemenetek szerevezése, amelyek megmutatták, hogy létezik a magyarok lelki közössége, és tömegek készek zarándoklatra a nemzeti ügyekért és közjóért. A CET 2009. december 9-én jött létre, több felvidéki szervezet is tagja, 7 régió magyar közösségeit kívánják összefogni, az információáramlás megszervezése a cél. Emellett a Nemzeti Együttműködési Alap, amely 2012. január 1-jétől működik, szintén lehetőséget nyújt a nem magyarországi magyar szervezetek bevonására, a 6 szakmai kuratóriumból az egyik éppen a Nemzeti Összetartozás Kollégiuma, amelynek pályázati felhívására olyan magyarországi szervezetek pályázhatnak, amelyek a programjukat határon túli magyar szervezettel valósítják meg. A csak magyarországi civil szervezetek működésének támogatására kiírt, most aktuális pályázat esetében is előnyt jelent, ha a pályázó bemutatja, hogy szakmai programjába bevon, konzorcium formájában határon túli magyar szervezetet is., amelyet a szervezetek működési költségének fedezésére szánnak. A szakmai pályázatok kiírása 2013 januárban való, azt reméli, nem ismétlődik meg az a 2012 évi gyakorlat, amikor éppen a nemzeti összetartozás kollégiumhoz érkezett a legkevesebb pályázat. Biztatta a jelenlévő szervezeteket, hogy vegyenek részt a CET munkájában, és magyarországi partnereikkel közösen dolgozzanak ki közös programokat a NEA pályázatára.
Juhász Imre, európai jogi szakjogász, az ELTE tanára, aki egyben a Független Rendészeti Panasztestület elnöke, Országgyűlési biztos arról tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit, hogy milyen elvek, szakmai tapasztalatok alapján dolgozták ki a Hunnia Baráti Kör nevében a Beneš-dekrétumok ügyében az EP petíciós bizottságához benyújtott petíciót. Igyekeztek megcáfolni azt a szlovákiai és az EB jogi szakértői által hangoztatott érvet, hogy ez jogtörténeti kérdés, amivel nem kell foglalkozni, felhívták a figyelmet a szlovák és a cseh jogrendszer különbségeire. Nem valamennyi Benes-dekrétumra, hanem a kollektív bűnösség elvére épülő 18-20 dekrétumra, és főleg arra irányították rá a figyelmet, hogy 2007-ben a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa határozatban megerősítette ezeket a benesi dekrétumokat. 2012. január 12-én Bagó Zoltán Fideszes EP képviselő segítségével nyújtották be a petíciót, júniusban érkezett a válasz, hogy a bizottság befogadta, tehát érdemi vizsgálat és tárgyalás várható. A szeptember 20-i petíciós bizottsági ülésen Hans Seidel Alida és Juhész Imre ismertette a petíció lényegét, nagyon fontos momentum, hogy Bagó Zoltán, Tabajdi Csaba, Morvay Krisztina és Hankiss Ágnes, különböző politikai pártok magyar képviselői mellett más nemzetiségű – észt, német – képviselők is támogatták a petíciót, egy román képviselő szólt ellene. Olyan döntés született, hogy a petíciós bizottság írásbeli kérdést intéz a szlovák kormányhoz. Ezzel párhuzamosan az EP képviselőiből álló tényfeltáró küldöttség is készül Szlovákiába. Nem várható az ügy gyors lezárásra, de az is eredmény, hogy a petíciós bizottság tovább kell hogy vigye az Európai Bizottság elé. Az elhúzódó eljárás alatt van remény pozitív elmozdulásra a szlovák kormányzati tényezők részéről, fejtette ki Juhász Imre.
Pappné Farkas Klára, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Integrációs Főosztályának főosztályvezető helyettese a Külügyi Hivatal és a főosztály sokrétű tevékenységéről számolt be, a parlamenti delegációk utazásait készítik elő, a nemzetközi kapcsolattartás legkülönbözőbb eszközeivel élnek annak érdekében, hogy a magyar nemzet érdekeinek érvényt szerezzenek,például az ET, a KEK, a V4, EBESZ, IPU kereteiben. Nagyon jelentős nemzetpolitikai eredménynek tartja a Nemzeti Összetartozás Napjának elfogadását, a NÖB létrehozását a Magyar Országgyűlésben és azt, hogy önálló főosztály foglalkozik a nemzeti integrációval. A KMKF állandó bizottsága, plenáris ülése és a munkacsoportok számára is ez a főosztály biztosítja a működéshez szükséges infrastruktúrát, hátteret. Beszámolt a brüsszeli HUNINEU lobbi iroda működéséről, programjairól is.
Bakos István művelődéskutató, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátora, a Magyar Örökség-díj Bizottság, az EÖtvös József Collegium Baráti Köre és más anyaországi civil szervezetek vezetőségi tagja rövid tájékoztatót nyújtott a tevékenységről, együttműködési terveiről, különös tekintettel a Felvidékre. Tájékoztatása során elmondta, Duray Miklós elsők közt Janics Kálmánnak közösen kapta meg az 1988-ban alapított Bethlen-díjat, őket számos felvidéki követte,mint Turczell Lajos, Dobos László, Koncsol László, jelentős felvidáki születésű személyiségek, mint Herczeg Géza, Király Tibor, és szlovák írók, hogy Lubomír Feldek, Vojtech Kondrót. Kiemelte a Teleki Pál Érdemérmet, amelyet a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség és a Felvidék.ma hírportál működtetéséért Pogány Erzsébet is megkapott. Kiemelte, hogy a Kairosz könyvkiadó új sorozatot indított, amelynek első kötete Teleki Pálról szól. A jővú évben két nagy évfordulóra összpontosítanak: 400 éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort, és 200 éve született EÖtvös József. Az alapítvány pénzbeli jutalomban szeretne részesíteni arra érdemes pedagógusokat is, nem feledkeznek el a határon túli tanítókról sem. Dr. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára is köszöntötte a parlamentben tanácskozó felvidékieket, beszámolt a Széchenyi Társaság céljairól, Széchenyi István szellemiségének ápolásáról, a tettekben megnyilvánuló hazaszeretet példáiról. Huszonöt évvel ezelőtt, 1987. szeptember 21-én koszorúzták meg először az MTA épülete előtt álló Széchenyi-szobrot, díjat alapítottak, amelyet eddig 4 felvidéki vehetett át, akik – bizonyára nem véletlen – valamennyien részt vesznek a SZAKC munkájában, Cservenka János, Duray Miklós, Hrubík Béla, Dániel Erzsébet, igazi közösségépítő emberek, mondta el Rubovszky András. Felajánlotta, hogy a Széchenyi Társaság intézményes kapcsolatot alakít ki a Szövetség a Közös Célokért társulással.
Gubík László köszönetet mondott a Nemzeti Összetartozás Bizottságnak a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidékiek ügyében megfogalmazott támogató nyilatkozatért, és elmondta, hol tart most a 2011. július 19-étől datálható tortúra. Jelenleg négy fórumon foglalkoznak a diszkriminatív és alkotmányellenes szlovák állampolgársági törvénnyel: a szlovák parlament talaján, az alkotmánybíróságon, az Európai Parlamentben és az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével két hete sajtótájékoztatón számoltak be arról, hogy kötelezettségi eljárás indítása érdekében petíciót nyújtottak át Martin Schulznak. A tanácskozást Duray Miklós az MKP delegáltja, a társulás elnöke vezette, részt vettek teljes számban a Szövetség a Közös Célokért tagszervezeteinek képviselő, elnökségének tagjai: Hrubík Béla (a Csemadok képviseletében), Mézes Rudolf (a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének elnöke), Pék László (a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke), Csémi Szilárd (a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnöke), Knirs Imre (az Egy Jobb Komáromért társulás elnöke), Dániel Erzsébet (a párkányi LIMES ANAVUM társulás elnöke), Pásztor István (a királyhelmeci Rákóczi Baráti Köre társulás elnöke).
Jelen voltak a felügyelő bizottság tagjai, Balogh Gábor, a Csemadok részéről és Baranyai Anna, a párkányi LIMES ANAVUM delegáltjaként.
A Szövetség a Közös Célokért társulásba további öt szervezet kérte a felvételét, az elnökség döntése értelmében ezek a szervezetek bekapcsolódnak a társulás munkájába és az elnökség javasolja a 2013 tavaszán esedékes közgyűlésen a teljes jogú tagokká válásuk jóváhagyását. Új tagszervezetekké válnak: Via Nova Ics, a lévai Reviczky Társulás, a hidaskürti Cservenka Alapítvány, az ipolyvarbói Palóc Társaság és a komáromi Kárpátia Sport társulás. Duray Miklós elmondta, a társulás nyitott újabb tagszervezetek befogadására, amelyek jelentkezését a közgyűlésig várják. Pogány Erzsébet, a SZAKC igazgatója írásban terjeszetette elő beszámolóját a SZAKC tevékenységéről 2012-ben.
Felvidék.ma

Tankönyv, kézikönyv, segédanyag? Kapható A székelység története című könyv!
A székelyföldi történészek által írt, az idén ősszel megjelent, illusztrációban gazdag kötetet tankönyvnek szánták. Miután a tanügyminisztérium középiskolai oktatásért felelős államtitkára számára szálka lett a szemben, a szerkesztőbizottság koordinátora, Ferencz S. Alpár azt nyilatkozta, hogy közoktatásjogi szempontból a kiadvány tulajdonképpen nem tankönyv, hanem a választható tantárgyak esetében, illetve szakköri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. Hogy micsoda valójában, bízzuk a szakemberekre! Nekünk a lényeg, hogy van, és hogy megvásárolható.
„Egy tankönyv egy adott tudomány, tudományág, illetve egy tudományág részterületének a célzott korosztály (jelen esetben elsődlegesen a VI-VII. osztályos tanulók) értelmi szintjének megfelelő összefoglalója. Ebből következik, hogy szigorúan tudományos (mondjuk ki: akadémiai) alapokon kell állnia, a vitás kérdéseket is ebből a nézőpontból kell megközelítenie. Ugyanakkor, tekintve a célzott csoport életkori sajátosságait, egy székely történelem-tankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében...
A székely történelemben (...) nem csupán a mítoszokat lehet szeretni. A székely történelem önmagában, puszta és cicomázatlan valóságában is szép, és büszkeséggel tölthet el valamennyi székelyt. Csodálatra méltó a székelységnek a keleti végek őrzésében tanúsított kiállása, a társadalmi jellegzetességei és közigazgatási önkormányzata védelmében vállalt áldozata, magyar nyelvének megőrzése, mégpedig tömbben – eltérően az Erdélyben élő többi magyar közösségtől. Büszke lehet a székely egyszerűségében is szép, méltóságot sugárzó népviseletére, egész népi kultúrájára, a házak előtt sorakozó, az európai műveltség és régen volt keleti kultúrák elemeit ötvöző gyönyörű faragott kapukra, ősrégi balladáira. És büszke lehet arra is, hogy az írásbeliség – az írni-olvasni tudás – népi rétegekben való korai elterjedése a Székelyföldön magasabb szintű volt, mint a magyar nyelvterület egyéb részein! Tankönyvünk ezekre is igyekszik felhívni a figyelmet” – áll a kötet előszavában.
Az elmúlt időszakban a könyvet számos székelyföldi helyszínen bemutatták, és mindenhol hatalmas érdeklődés övezte, nemcsak a pedagógusok, szakemberek részéről, hanem a székelyek múltja iránt érdeklődő „civil" olvasók részéről is.
A kötet végén egy fogalomtár és egy, a történelmit tájékozódást segítő időtáblázat is helyet kapott, amelyek lényegesen emelik annak értékét.
Szerzők: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt; illusztrálta Gyöngyössy János.
Kovács Csaba P.
A székely történelem-oktatás terén mérföldkőnek számító kötet a Székely Termékek Webáruházában önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Erdély.ma

Házsongárd-ügy: folytatódik a nacionalista hangulatkeltés
Közvitán akarnak nyomást gyakorolni a tanácsra?
Kétségbeesett felhívással fordul a történelmi egyházak, civil szervezetek és Kolozsvár lakossága felé Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere, mivel egyes román politikusok választási érdekektől vezérelve a temetőszabályzat ürügyén magyarellenes hangulatot, interetnikus konfliktust gerjesztenek. „Sajnos, úgy tűnik, hogy egyes román pártok számára 2012-ben Kolozsváron a magyar kártya még mindig a többletszavazatok begyűjtésének reményében időről időre elővehető, elfogadható eszköz”, áll az alpolgármesternek a Szabadsághoz eljuttatott levelében. Amint arról lapunk tájékoztatott: kedden, december 4-én 14 órakor, a kolozsvári Városháza üvegtermében nyilvános közvitára kerül sor a temetőszabályzat ügyében. „Arra kérünk minden, a Házsongárd sorsa iránt felelősséget érző személyt és intézményt, hogy jelenlétével támogassa közös ügyünket!”, hangzik el a közleményben.
Horváth Anna a közleményben kifejti: az elmúlt hónapban elkészült Kolozsvár temetőinek működési szabályzata, amely az első európai normáknak megfelelő szabályzat, és amely többek között szavatolja a meg nem váltott műemléksírok lezárását, a törvénytelen sírügyletek, rongálások és viráglopások megállítását, ugyanakkor visszaállítja a sírhelyek negyedfokú rokonsági szintig való adományozhatóságát. Az új szabályzattervezet tulajdonképpen első ízben teremti meg a sírhelyek kiutalásának átlátható rendszerét, tiszta és rendezett, biztonságos környezetet a város valamennyi temetőjében, a kolozsvári lakosok méltóságteljes kegyelethez való jogainak védelmét.
A novemberi tanácsülés napirendjére tűzött temetői szabályzatot a román tanácsosok tiltakozása miatt levették a napirendről és közvitát rendeltek el. Nemrég a polgármesteri hivatal bejelentette: a beérkezett jelzések alapján szükségesnek tartják a nyilvános közvitát. Az RMDSZ attól tart, hogy egyesek ilyen módon próbálnak nyomást gyakorolni a tanácsra a szabályzat elvetése érdekében.
Camelia Rarău, a temetőket felügyelő városházi igazgatóság vezetője a Szabadságnak elmondta: összesen 22 javaslat érkezett az általa vezetett ügyosztályhoz a temetők szabályzatának tervezett módosításához. – Tizenhét javaslat, kifogás, megjegyzés elektronikus postán futott be. Ezenkívül a www.domnuleprimar.ro honlapon keresztül is többen hozzászóltak a tervezethez, négyen személyesen juttatták el hozzánk észrevételeiket – mondta.
– A legtöbb személy tárgyilagos megjegyzést tett, a jelek szerint ezek jól ismerik a hatályos törvényeket, ugyanis cikkelyeket kifogásoltak, illetve jelezték, hogy a tervezet valamely bekezdése ellentmond például a polgárjogi törvénykönyvnek – jegyezte meg. Elmondta: Emil Boc polgármester tájékoztatást kért tőle az eddig beérkezett javaslatokkal, kifogásokkal kapcsolatban.
Csoma Botond, az RMDSZ városi tanácsosa lapunknak kifejtette: az új temetőszabályzat ügyében magyarellenes hangulatkeltés folyik az USL-s tanácsosok részéről. Claudia Anastase például azt nyilatkozta a Foaia Transilvană lapnak, hogy az RMDSZ önkormányzati képviselői a magyar etnikumnak szándékoznak előnyöket szerezni a román polgárok rovására; olyan cikk is megjelent, miszerint az RMDSZ a „Házsongárdot a magyar kisebbség múzeumává szándékszik átalakítani” – emlékeztetett. Hangsúlyozta, a szabályzattervezet elolvasása nyomán bárki meggyőződhet róla, hogy a vádaskodás teljesen alaptalan, a dokumentum nem diszkriminál senkit, egyszerűen a választási kampányban akarják kihasználni a magyar kártyát, mesterségesen szítani a nacionalista hangulatot. – Attól tartunk, hogy kedden pontosan ily módon akarnak nyomást gyakorolni, akadályokat gördíteni a tervezet elfogadása elé – mondta az RMDSZ tanácsosa.
Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója emlékeztetett: a sírok adatai titkosítva vannak, így semmi lehetőség nincs arra, hogy ellenőrizni lehessen például az új sírok, kripták létesítésének körülményeit. Az új szabályzat ezt feloldaná, illetve visszaállítaná a sírhelyeknek a negyedfokú rokonságig való adományozási jogát. Jelenleg csak harmadfokú rokonok kaphatják meg a sírt, ami nagy problémát jelent azoknak a családoknak az esetében, ahol nincsenek egyenes ágú leszármazottak – magyarázta. Hozzátette: mindemellett sírok csak magánszemélyeknek adományozhatók, egyházaknak, intézményeknek egyáltalán nem. Továbbá: jelenleg egy sírkő felújításához is építési engedélyt kell beszerezni, ami folyamatosan hátráltatja a Házsongárd Alapítvány állagmegőrző-, és restauráló munkáját. Megoldandó problémát jelent az is, hogy a temető igazgatóságának egyetlen alkalmazottja sincs, aki magyar nyelvű információkkal szolgálhatna az érdeklődőknek – emelte ki Gergely Erzsébet. Hangsúlyozta, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság is mozgósít majd a közvitán való részvételre.
K. I. – Z. É.
Szabadság (Kolozsvár)

Nem a mi ünnepünk
Hideg, a borongós téli időjárás nyomja rá bélyegét az immár húsz esztendeje, a rendszerváltás után Románia nemzeti ünnepévé deklarált december elsejére. Morfondírozhatnánk, hogy ünnep-e az ünnep, ha valóban érdekelne, de az erdélyi magyarság több mint két évtizede úgy döntött, számára a magyar történelem legnagyobb veszteségét idéző nap inkább gyászt jelent, hisz Magyarország akkor veszítette el területének és lakosságának kétharmadát, s lett a történelemcsináló nagyhatalmak akaratából egy kifosztott, megcsúfolt ország.
A rendszerváltás után magyar politikusok és civilek nem egy alkalommal szóvá tették, talán jobb lenne, ha az országnagyok olyan nemzeti ünnepet választanának, mely nem elválasztja, hanem összeköti az itt élő népeket, de valójában soha moccanás sem történt ez irányba. Nem csoda, mert akárhogyan is elmélyülünk az államalkotó nemzet történelmében, alig van olyan jeles napjuk, mely nemzeti ünneppé avanzsálható. Talán december 22-e lehetett volna, ha utóbb ki nem derül, azt a forradalmat bizony gyors győzelme után néhány órával a kommunista párt második vonalbeli politikusai és a volt titkosrendőrség hadrendbe állított csapatai ellopták. Az 1918-as úgynevezett nagy egyesülés valóban hatalmas országgyarapodást jelentett a Román Királyságnak, a népköztársaságnak, szocialista köztársaságnak, majd egyszerűen köztársaságnak, de még kilenc évtizedes, meglehetősen agresszív elnyomó-beolvasztó politikájukkal sem tudták úgy magukévá tenni, ahogyan a korabeli döntéshozók és hazai fanarióta eszméken nevelkedett politikusgárdájuk szerette volna. Erdély ma is az ország legfejlettebb régiója, bár alázüllesztéséért igen sokat tettek, ráadásul az itt élők, betelepedettek egy része is hamar a regáti szokásokhoz igazodott, átvéve a nagyromán mentalitást. A szocializmus évei valójában még jobban elmélyítették a „homogenizálás” doktrínáját. Hogy annak ágyát jól megvessék, majdhogynem államvallássá emelték az eredetmítoszt, a dákoromán kontinuitást, melynek bölcsője – természetesen – Erdély volt, s így nemcsak egy igazságtalan történelmi diktátum tette e föld uraivá, hanem a kétezer-ötven évre datált ittlétük is. S bár történelmi nyomot nemigen hagytak e régióban, az csakis azzal magyarázható, hogy évszázadokon, akár évezredeken át megmaradásuk érdekében csöndes túlélésre rendezkedtek be. Városainkat belakták, etnikai tömbjeinket fellazították, sok magyar családot kitelepedésre késztettek, szűkebb pátriánk fejlődését lépten-nyomon akadályozzák, mi több, még ma is fütyülnek törekvéseinkre, mi mégis dolgozzunk tovább, reménykedjünk és maradjunk!
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (7.)
Túlélők emlékezete
Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé.
A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik.
A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól.
A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy  az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak.
* Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”.
1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.)
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lapszemle: Erdély, a mostohán kezelték
Románia történelmi régiói közül a legmostohábban Erdéllyel bántak a román politikusok, akik ezáltal az egyik alapvető kötelességüket, a nemzeti egység iránti kötelezettségüket mulasztották el – írta csütörtökön a România liberă című napilap.
A Traian Băsescu államfőhöz és az ellenzéki jobboldali szövetséghez közeli lap Cristian Câmpeanu újságíró tollából közölt írást, Ne űzzetek csúfot Erdélyből és a Nagy Egyesülésből! címmel. A publicista szerint annak ellenére, hogy a román politikusok mostohán bántak Erdéllyel, és csak jövedelemforrásként tekintettek rá elmulasztva fejlesztését, Erdély mégis gyorsabban integrálódik az Európai Unióba, mint Románia többi része. A szerző szerint nyilvánvaló különbségek vannak Erdély és a Kárpátokon túli Órománia között, hiszen az erdélyi városok tisztábbak, az emberek kedvesebbek és udvariasabbak, és az életkörülmények is jobbak.
A szerző szerint ennek fő oka, hogy Erdély ma még mindig többet termel, mint Órománia, a külföldi beruházók is szívesebben mennek Erdélybe, mint a Kárpátokon túli megyékbe. A külföldi turisták is inkább Erdélyt keresik fel – teszi hozzá –, amelynek fő hajtóerejét Temesvár, Kolozsvár, Brassó és Szeben képezi.
Câmpeanu úgy véli, hogy Románia nemzeti ünnepe alkalmából a román politikusoknak nem az Európa-ellenes nacionalizmussal kellene „verniük a mellüket”, hanem gondoskodniuk kellett volna Erdély infrastruktúrájának fejlesztéséről, hogy teremtsék meg a régió és a Románia többi részei közötti korszerű infrastrukturális összeköttetéseket. A szerző szerint az igazi hazafias tett az autópályák megépítése és Romániának az európai energiahálózatokhoz való csatlakoztatása kellene legyen, nem a magyarok és Magyarország ellen „habzó szájjal” indított támadások.
A szerző szerint Románia harmonikus és átgondolt fejlesztési stratégiájának kidolgozása nélkül eljöhet az idő, amikor nem a magyarok, hanem az erdélyi románok jutnak arra a következtetésre, hogy a román Ókirályság teher Erdély számára, és hogy az utóbbi nyolcmillió lakossal működőképes európai állammá válhat – olvasható a napilapban.
Szabadság (Kolozsvár)

Sokat hoz a kasszába az RMDSZ-nek a tagoktól, alapítványoktól, szervezetektől származó pénzadomány
Verestóy Attila szenátor a magánszemélyek, míg a szervezetek között a Bernády György Közművelődési Alapítvány, valamint a Mudura Sándor érdekeltségébe tartozó, nagyváradi Lotus Market Rt. és a Plaza Invest Rt. számított az RMDSZ legbőkezűbb adományozójának 2008-ban – derül ki az önmagát erdélyi magyar, közéleti enciklopédiaként meghatározó Tulipédiaportál összeállításából. Romániában a pártfinanszírozásra vonatkozó, 2006/334-es számú törvény szabályozza, hogy a pártkasszákba és kampányra érkező pénzekről a Hivatalos Közlönyben is számot kell adni.
Nem kell nyilvánosságra hozni azoknak az adományozóknak, támogatóknak a nevét, akiknek a támogatása nem éri el az aktuális év bruttó minimálbérének tízszeresét. 2008-ban utóbbiak adománya összesen 1 045 606,41 lej volt. Nyilvánosan is meg kell nevezni viszont azokat, akik a minimálbér tízszeresét meghaladó összeggel támogatnak bármilyen pártot.
Ők összesen 43 201,49 lejt adtak az RMDSZ pártkasszájába. Ezeket a kötelező beszámolókat sokáig a Hivatalos Közlöny olyan mellékleteibe „száműzték”, melyek a nagy nyilvánosság számára alig voltak elérhetők. A Tulipédia nem kevés kutakodással 2008-ig tudta fellelni a teljes listákat, melyeket éves bontásban fel is dolgozott.
A több száz nevet tartalmazó támogatók névsora sokat elárul arról, hogy kik is áldoznak egy-egy párt működésére. Még érdekesebb azoknak a (gazdálkodó) szervezeteknek a listája, melyek az RMDSZ-t támogatják: a legnagyobb adományozók között mind ott vannak azok a cégek, melyeket az RMDSZ-szel „hírbe hoztak” (például a Mudura Sándor birtokában lévő, nagyváradi Lotus Market Rt. vagy a Colomon Antal tulajdonában lévő, margittai Marconst Kft.) mint olyan cégeket, melyek haszonélvezői vagy nyúlványai lehetnek a párt érdekeltségeinek.
Kötelező befizetések
A 2008-as adatok szerint a következő párttagok támogatták az országos bruttó minimálbér tízszeresénél nagyobb összeggel az RMDSZ-t: Sauer András Kálmán (7316 lej), Kovács Attila (5785,49 lej), Birtalan József (5100 lej), Molnár Endre (5000), Becsek Zsuzsa (5000), Becsek László (5000), Bajcsi Ákos (5000), Tánczos Barna (5000). Közel százfős azoknak a természetes személyeknek a listája, akik 10 ezer lejnél többel támogatták az RMDSZ-t. Verestóy Attila szenátor (képünkön) nagyságrendekkel többel, 274 382 lejjel támogatja saját pártját, mint bárki.
Ebben a listában azért érdemes kutakodni, mert bizonyítja, hogy az RMDSZ tisztség- és tisztviselői az alakulatnak köszönhető tisztségeikből származó jövedelmük után kötelesek bizonyos hányadot (többnyire 10 százalékot) a pártkasszába befizetni.
Ezt a kötelezettséget a területi szervezetek alapszabályzataiban is rögzítik, miként például az RMDSZ csíki területi szervezetének alapszabálya, melyben a 11. cikkely 4. pontja rendelkezik így: „A tagszervezetek kötelesek a tagságuknak megfelelő tagdíjból és az önkormányzati képviselőik üléspénzének 10 százalékából és a polgármesterek, alpolgármesterek és az RMDSZ közreműködésével más tisztségre kinevezett személyek bruttó jövedelmének 2 százalékából származó szervezeti hozzájárulások 50 százalékával havonta hozzájárulni a csíki területi szervezet működésének fenntartásához.
A szervezeti hozzájárulást nem fizető választott, kinevezett tisztségviselő újabb tisztségekre nem jelölhető, illetve tőle a bizalom megvonható.” Arról nincs hozzáférhető nyilvántartás, hogy a befizetési kötelezettségeiket mennyire tartják be az RMDSZ-funkcionáriusok. A listában szereplő összegekből viszont nem feltétlenül lehet pontosan kiszámolni az adományozó jövedelmét, hiszen előfordulhat, hogy több támogatást fizet be valaki, mint amennyire kötelezett.
Az sem tisztázott, hogy ez a nyilvántartás az a nyilvántartás-e, azaz előfordulhat, hogy nem a Hivatalos Közlönyben nyilvánosságra hozandó tételként könyvelik el a befizetéseket. De az biztos, általános szabály az RMDSZ-ben, hogy a párt színeiben elnyert tisztségekért járó juttatásokból, jövedelmekből valamennyit vissza kell osztani a pártnak. Verestóyt László Attila követi 95 ezer, Antal István 43 400, Antal István 37 900, Kelemen Hunor 34 800, Eckstein-Kovács Péter 33 480 lejjel.
A Bernádytól a Lotusig
A 2008-as adományozók listájában két, az RMDSZ által létrehozott alapítvány is szerepel: a Bernády György Közművelődési Alapítvány (215 000 lej), valamint a Progress Alapítvány (27 ezer lej). A marosvásárhelyi Bernády-alapítvány kuratóriumi elnöke Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Vagyonos szervezet a Bernády, hiszen országos viszonylatban csak Verestóy Attila adott több támogatást az RMDSZ-nek. Hogy honnan és hogyan gazdálkodta ki 2008-ban az alapítvány ezt az összeget, az a Bernády honlapjáról nem derül ki, viszont az is igaz, nem kötelezett arra, hogy a nyilvánosság előtt bármivel is elszámoljon. Nem ez a helyzet viszont a Progress Alapítvánnyal.
A marosvásárhelyi Bernády-alapítvány kuratóriumi elnöke Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Vagyonos szervezet a Bernády, hiszen országos viszonylatban csak Verestóy Attila adott több támogatást az RMDSZ-nek. Hogy honnan és hogyan gazdálkodta ki 2008-ban az alapítvány ezt az összeget, az a Bernády honlapjáról nem derül ki, viszont az is igaz, nem kötelezett arra, hogy a nyilvánosság előtt bármivel is elszámoljon. Nem ez a helyzet viszont a Progress Alapítvánnyal.
A szervezet 2008-ban (is) több száz milliós magyarországi közpénzzel gazdálkodott, ő látta el Romániában például a magyar igazolványokkal kapcsolatos, ún. tájékoztatási feladatokat 2011. május 9-éig. Áttekinthető, a nyilvánosság számára is elérhető beszámolókkal vagy elszámolásokkal sosem terhelte a nagyérdeműt az alapítvány, a Tulipédia eddig csak azt tudta kideríteni, hogy körülbelül évi 200 milliós nagyságrendű magyar közpénz érkezhetett a számlájára. Feltehetően ebből juttatott 2008-ban a Progress Alapítvány 27 ezer lejt az RMDSZ-nek. Teljes bizonyossággal viszont csak akkor állítható ez, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani lehetne: a Progress Alapítványnak nem volt saját, egyéb bevétele.
Izzasztóbb cég és név a támogatók listájában Mudura Sándor nagyváradi vállalkozó két cége, a Lotus Market Rt. (183 625 lej), valamint a Plaza Invest Rt. (160 ezer lej). Mudura ugyanis így (is) törlesztheti azt, hogy az RMDSZ nagyváradi korifeusai hozzásegítették 2,5 milliárd forintot meghaladó hitelhez, melyet a magyar állami Eximbank nyújtott Medgyessy Péter akkori kormányfő 2002. júliusi, nagyváradi látogatása után. Mudura cégei éveken át támogatják az RMDSZ-t.
Hasonló „kötelezettséget” törleszt a margittai Marconst Kft., melynek viselt dolgaival egy, a Tulipédián is szemlézett, a Bihoreanul hetilapban közölt, tényfeltáró cikk foglalkozik. Ez a cég nyerte különben Bihar megye szinte valamennyi csatornázási beruházását 2009-ben mint kivitelező, az akkori, Borbély László vezette környezetvédelmi minisztérium több mint 60 milliós támogatásából. A jelek szerint busásan megtérül az RMDSZ támogatása.
Szintén ismerősként üdvözölhetjük Molnár Áront, az Azimut Com Kft. képviselőjét, annak a Molnár Antalnak a fiát, aki a korrupcióellenes ügyészség szerint sikeres kísérletet tett Borbély megvesztegetésére. Az RMDSZ-t támogató cégben aláíró fiú és a megvesztegetéssel gyanúsított apa cégnél betöltött tisztségeit nem kell feltárni, a tényekre tekintve biztosan állítható, hogy az apa, a fiú és Borbély miniszter kölcsönösen egyengették egymás útjait.
Biharban mindent vitt a Marconst
Az RMDSZ Bihar megyei gazdasági ügyleteiről nemrég a Bihoreanul nagyváradi napilap közölt átfogó riportot, amelyben polipként, vagyis maffiaszerű bűnszervezetként festi le az alakulatot. A lap a margittai Marconst építkezési vállalat – ezt a céget bízta meg a nagyváradi polgármesteri hivatal nemrég a Fekete Sas Palota felújításával – bemutatása kapcsán emlékeztet arra, hogy idén márciusban Borbély László akkori RMDSZ-es környezetvédelmi miniszter a váradi prefektúrán bejelentette 60,1 millió lej szétosztását 12 megyei csatornázási projekt szétosztására. Még azon a napon aláírták Berettyócsohaj, Érszőllős, Esküllő, Vámosláz, Hegyközcsatár, Margitta, valamint Székelyhíd polgármesteri hivatalaival a finanszírozási szerződéseket.
„Azt csak gyanítani lehetett, hogy miután a pénzeket egy RMDSZ-es miniszter utalta ki, a nyereség is a szövetség kegyeit élvező céghez kellett visszajusson” – jegyezte meg a Bihoreanul, idézve egy neve elhallgatását kérő üzletembert, miszerint már korábban lábra kelt a pletyka az építkezési vállalkozók körében, hogy nincs értelme részt venni a versenytárgyalásokon, mert mindegyiket egy RMDSZ-közeli cég fogja megnyerni. És a szóbeszéd megerősítést nyert, mivel az érintett bihari településeken kiírt versenytárgyalást kivétel nélkül a Marconst nyerte. Berettyócsohajon – ahol az önkormányzat magáncégre bízta a kiírás lebonyolítását, holott rendelkezik saját közbeszerzési szakemberekkel – csak a margittai cég vett részt a versenytárgyaláson, más településeken azonban – az érintettek szerint mondvacsinált ürüggyel – kizárták a konkurenseket a licitről.
Krónika (Kolozsvár)

”László György: „a választók rájöttek, hová vezet az RMDSZ”
[INTERJÚ] Az Erdélyi Magyar Néppártot képviselő László György az RMDSZ politikai alelnökével, Borbély Lászlóval méretkezik meg a nyárád- és küküllőmenti választói kerületben. László György úgy látja, az anyanyelvű óvodai és elemi oktatás kérdésétől a munkahelyteremtésig számos feladat megoldásra vár Maros megyében. „A választók rájöttek, hogy gazdaságilag hova vetette vissza a Székelyföldet a 22 év RMDSZ-es politizálás” – véli a néppárt jelöltje.
–Miért éppen a Maros megyei RMDSZ legerősebb jelöltje ellen indul?
– Tudatosan vállaltam a Nyárád- és a Küküllőmente körzetét. Nem azért, mert az RMDSZ itt indítja a legesélyesebb jelöltjét, hanem azért, mert a Székely Nemzeti Tanács jegyzőjeként a marosszéki régiót kell képviselnem. Meggyőződésem, hogy megrögzött autonomistaként ezt meg is tehetem. Nem úgy, mint egyesek, akik nemrég meglógtak az autonómiastatútum végső szavazásáról.
– Ha tegyük fel megnyeri a Borbély Lászlóval szembeni magyar–magyar versenyt, és az EMNP bejut a parlamentbe, miként tudná hatékonyabban képviselni a magyarságot, mint az RMDSZ politikai alelnöke?
– A jót, amit eddig tett Borbély, kétségtelenül folytatni kell. De én amondója vagyok, hogy a jónál van jobb is. Számos kis, aprónak tűnő, de rendkívül fontos hiányosság van, amit pótolni kell. Elképesztő, hogy milyen életkörülmények vannak a Nyárád- és a Küküllőmentén. Az anyanyelvű óvodai és elemi oktatás kérdésétől a munkahelyteremtésig számos feladat vár ránk. Tovább nem halogathatjuk ezek megoldását, hisz a marosszéki magyarság létkérdéséről van szó. Az imént az autonómiával kapcsolatos szemléletemről beszéltem, nos, úgy érzem, ez is egy olyan pluszhozadék az én esetemben, ami eddig kimaradt Borbély László pályafutásából. Másrészt meggyőződésem, hogy a 2016-es képviselői mandátumom végére én nem rendelkeznék DNA-s dossziékkal.
– Hisz abban, hogy megéri a képviselői mandátuma végét? A papírforma azt mutatja, hogy még a kezdetéig sem jut el.
– Persze, hogy hiszek abban, hogy bejutok én is, a párt is. Utána meg remélem, hogy 2016 nem talál a román parlamentben, mert addig egy föderális Romániánk lesz önálló Erdéllyel és autonóm Székelyfölddel.
– Mint az MPP-ből már kilépett vagy kiléptetett, de az EMNP-be még alig belépett politikus, kitől vár támogatást december 9-én?
– Az, hogy a polgári pártban lemondtam mindkét tisztségemről – a megyei elnöki, illetve a Megyei Szervezetek Egyeztető Fórumának a vezetői funkciójáról –, és beléptem a néppártba, a lehető legjobban bizonyítja, hogy nem vagyok karrierista. Én nem a hatalomra vadászok, de bízom abban, hogy mind az MPP, mind az EMNP, sőt a Székely Nemzeti Tanács marosszéki alapszervezetei támogatni fognak. No meg mindazon lakosok, akik hisznek az autonómiában és a szövetségi Romániában. Azt hiszem, a választópolgárok rájöttek, hogy gazdaságilag hova vetette vissza a Székelyföldet a huszonkét év RMDSZ-es politizálás.
–Ha a Székelyföld egy gazdaságilag elmaradt régió, miért fontos az autonómiája?
– Azért, mert Európa-szerte az önálló közösségek bebizonyították, hogy autonómiájuk megszerzése által talpra tudtak állni. Elég, ha most is kitekintünk Dél-Tirol, Katalónia vagy Baszkföld felé; mindhárom régió könnyebben átvészelte a gazdasági válságot, mint azok az országok, melynek részei. Nekünk miért ne lenne jó, ha adónk nagy részét nem Bukarestbe küldenénk, hanem helyben maradna? Miért nem lenne jó, ha nem a Bukarestben lévő román politikusok döntenének a mi sorsunkról, hanem mi, magunk?
– Visszatérve az ön MPP-s gyökereire és az EMNP-be való hirtelen átigazolására, megkérdezném, hogy a nyáron miért vágtak oly sok mindent egymás fejéhez?
– Nem hinném, hogy tőlem kéne számon kérni mindazt, ami a nyáron történt a marosvásárhelyi helyhatósági választások alkalmával. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült szövetséget alkotni már akkor, nem is beszélve a hármas koalícióról. Az MPP tagsága jóval a választások előtt megfogalmazta, hogy Erdélyben nem létezhet két külön nemzeti jobboldal. Mi több, a párt megyei vezetősége elsöprő, 12–3-as aránynyal az EMNP által támogatott független jelölt, Smaranda Enache felvállalása mellett döntött. Ezek után jött az országos vezetőség, és felülbírálta a határozatunkat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

EMNP-s óriásplakátgondok Marosvásárhelyen
Piros, sárga és kék festékkel mázolták össze az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi jelöltjeinek óriásplakátjait. Közben rendőrségi felszólításra eltávolították a Kossuth Lajos utca nevét tartalmazó táblát a Maros-híd tövéből.
Keddről szerdára virradó éjszaka ismeretlen tettesek megrongálták az EMNP választási óriáshirdetéseit. „A Marosvásárhelyi Helyi Rendőrség vezetője tudomásunkra hozta, hogy hivatalból nyomozást indítottak rongálás miatt. Mi ennek ellenére feljelentést tettünk választási anyag rongálása miatt, illetve a városi rendőrkapitányságon is rongálás és vagyoni kár okozása miatt” – mondta megkeresésünkre Portik Vilmos, az EMNP képviselőjelöltje.
Megjegyezte, a nemrég a Maros-híd tövében elhelyezett Kossuth Lajos utcai óriásplakátjukat el kellett távolítaniuk, mivel a helyi rendőrség vezetője bűnvádi eljárás elindítását helyezte kilátásba. „Az okok között megemlítette a közösség elleni izgatást, hangulatmérgezést, a craiovai bíróság döntésének figyelmen kívül hagyását. Az eltávolított reklámtábla helyébe a csütörtöki nap folyamán újat teszünk, amelynek feliratát meglepetésnek szánjuk” – fogalmazott.
Fancsali Attila
Székelyhon.ro

Plakátoló fiatalokat hurcolt meg a csendőrség
Csíkszereda központjában november 29-én, csütörtök délután plakátoló fiatalokra csapott le a csendőrség, akiket igazoltatás után elő is állítottak. A feltűnő plakátokkal az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagjai az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés mindeddig be nem tartott ígéreteire kívántak emlékeztetni.
A nagyméretű plakátokon fehér alapon fekete betűkkel az alábbi szöveget tüntették fel: „1918. december 1-jén a gyulafehérvári nemzetgyűlésen önrendelkezést ígértetek! Ne feledjük! Követeljük!”
Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke, aki szintén részt vett az akcióban, kifejtette: Csíkszereda központjában, az erre a célra kijelölt helyeken ragasztották ki tájékoztató jellegű plakátjaikat. Körülbelül negyven perc elteltével jelent meg két csendőr, akik először igazoltatták az ifjakat, majd bekísérték őket a csendőrségre, ahol vallomást kellett írjanak, majd távozhattak. Bírságot nem szabtak ki rájuk – informált az EMI országos elnöke.
Az EMI tagjaival együtt lapunk munkatársát is– aki a feladatát végezte, fotózta az eseményt – beszállították a csendőrségre, annak ellenére, hogy igazolta magát.
Létai Tibor
Székelyhon.ro

A virtuóz hegedűművész
Ruha István ízig-vérig zenész volt. Számára természetes volt az, hogy a hegedűjét, ahova csak lehetett, magával vitte. Szívesen és jó kedvvel játszott.
A templomban vagy hangversenyteremben, de szűk körben, baráti társaságban is ugyanolyan szenvedéllyel szórakoztatta hallgatóságát. Számára az volt a fontos, hogy örömöt okozzon az embereknek. Szerette azt, ha a társaság vagy a hallgatósága a hallottaktól el volt ragadtatva.
Közvetlen természetének köszönhette, mindenki szerette. Szerette, mert őszinte volt, és ha megkérték, szívesen játszott. Mindig Ő volt a vezéregyéniség. Hiszen a hegedűből a maximumot tudta kihozni. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, állandóan gyakorolt, mert szerinte a gyakorlás, a mű tökéletes tudása az, amely segíti az előadót abban, hogy a zene minél hatékonyabban hasson a közönségre.
Ruha István (Nagykároly, 1931. augusztus 17. – Kolozsvár, 2004. szeptember 28.) romániai magyar hegedűművész, kamarazenész, egyetemi oktató. Pályafutása során volt hangversenymester a Kolozsvári Magyar Operában (1949–1957), első hegedűs (1957–1958) illetve szólista (1958–) a Kolozsvári Filharmóniánál, majd tanár a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián (1963–2003). 1964-ben megalapította a Napoca Vonósnégyest. Tanítványai voltak többek között: Ágoston András, Fátyol Rudolf, ifj. Boros Mátyás, Gátai Tibor, Mirela Capătă. Fiatalkorában szerzett díjak: 1958 – harmadik díj a moszkvai Csajkovszkij-versenyen. 1958 – első díj a bukaresti Enescu-versenyen.1959 – második hely a párizsi Jacques Thibaud – Marguerite Long versenyen. Számos értékes kitűntetést kapott: Érdemes Művész Oklevél (1968), Kultúra Érdemrend (1968), I. Cuza érem (2001), a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díj, ami talán az összes díjak közül a legértékesebb.
A hegedűművészet virtuóza
Mirela Capătă Ruha István tanítványa volt, majd, mint a kolozsvári Filharmónia tagja, húsz évig együtt koncertezett a mesterrel. „Ruha István fenomén, a XX. század hegedűművészetének virtuóza és szimbóluma” című doktori értekezésében a világhírű hegedűművész életét, művészi pályájának alakulását, kibontakozását mutatja be. A disszertáció anyagának nagy részét két könyvbe foglalta össze, és juttatta el a zenekedvelőkhöz, a nagyközönséghez, tisztelegve, emléket állítva a nagy művésznek. Mindkét könyvet, 2012-ben, a Charmides és Eikon kiadó adta ki.
A téma választását a szerző azzal indokolta, hogy szintetizálni akarta a hazai és a nemzetközi hegedűművészet egyik legkiválóbb képviselőjére vonatkozó adatokat. Ruha bűvkörébe kerülve, kötelességének érezte, hogy megörökítse az utókor számára a zseniális művész munkáját.
A Ruha István művészetével kapcsolatos kutatómunka 5 évig tartott. Hatalmas mennyiségű anyagot halmozott fel, melyet kategorizált, rendszerezett. Az adatok feldolgozása alapján igazolódott az, az állítás, hogy Ruha „fenomén”, a romantikus hegedűművészet utolsó képviselője. Bár pályatársai közül sokan meghaltak, még élnek olyan művészek, akikkel együtt koncertezett. A velük készített 40 interjú, a beszélgetések, a kolozsvári Filharmónia és a Gheorghe Dima Zeneakadémia levéltárában található Ruha művészetére vonatkozó anyagok információs forrást jelentettek. Felhasználta a műsorfüzetek, a koncertek plakátjainak , a művész bejegyzéseivel ellátott zenei partitúrák anyagát is, melyeket rendszerezett. Az orális emlékezés anyagát összevetette, ellenőrizte azok hitelességét azáltal, hogy összehasonlította a levéltári anyagokkal, a különböző könyvekben, lexikonokban megtalálható, Ruha művészetére vonatkozó adatokkal. Forrásanyagot jelentett Selmeczi György által készített, Ruha életére vonatkozó film, melynek operatőre Xantusz Gábor volt. Ruha özvegye is rendelkezésére bocsátotta a családi archívumban levő anyagot, a füzetet.
A könyvei abban különböznek a doktori értekezésétől, hogy sokkal olvasmányosabbak, számtalan epizód utal a művész magánéletére, szokásaira. Ezáltal élet közelbe hozza a nagy művészt.
Ruha István a hegedű szolgálatában
„Ştefan Ruha o viaţă în constelaţia viorii” – című, 324 oldalas könyv fedőlapja Baja Francisc munkája. A könyv hátsó lapján Mirela Capătă Ruha monográfiájával kapcsolatos értékelések olvashatók. Valentina Sandu -Dediu így jellemzi a szerző munkáját: „Az a tény, hogy Ruha tanítványa és munkatársa volt, indokolja a tiszteletet, melyet a romantikus nagy művész iránt tanúsított…Ruhának szerencséje volt, hogy olyan elkötelezett tanítványa és munkatársa volt, aki egy kiváló kötetben örökítette meg emlékét”.
A könyv Előszavában Mirela Capătă bemutatja Ruha István személyiségét. Rendkívüli technikával, gazdag repertoárral rendelkezett. Mindig kezében volt a hegedű, a diákétkezdében, a vonaton is. Másnál nem létezik ilyen tökéletes „ember-hegedű” kapcsolat, mint Ruhánál.
A könyv 3 fejezetből és Dokumentumok, könyvészeti anyagból tevődik össze. „Gyökerek. Iskolai tanulmányok” címmel írt első fejezetben megismerhető a gyermek, a fiatal Ruha egyénisége. Az apja korán észrevette zenei hajlamát, zene iránti érdeklődését. Az örökletes tényezők, a művészi- népzenei környezet, a szülők, befolyásolták a gyermek karrierjének alakulását. Megismerhetjük az elemi, illetve gimnáziumi éveit. 1945 év fontos volt a gyermek Ruha István életében. Nagykárolyban tehetségkutató versenyen vett részt, ahol a szakemberek is felfigyeltek rendkívüli adottságaira.
Kolozsváron folytatja zenei tanulmányait. Tanárai voltak Balogh Ferenc, Zsurka Péter, Kouba Paula. Rendkívül nehéz anyagi körülmények között élt. Sokat éhezett. Balogh Ferenc javaslatára felvették a Kolozsvári Magyar Opera zenekarába. Ruha ezekre az évekre így emlékezett: „Olyan szegény voltam, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszú nadrágot vásároljak. Rónai karmester elvitt egy ruhaüzletbe, tetőtől talpig felöltöztetett.” Az operában Antoniu Ciolan karmester csiszolta stílusát, próbálta megszabadítani a népi muzsikusi szokásoktól.
A II. fejezet „Versenyek, győzelmek” címmel a nagy tehetség kibontakozásának szakaszait mutatja be. Szuggesztíven írja le a nemzetközi zenei fesztiválokra való felkészülés bonyolult, sok munkával járó folyamatát. Ugyanakkor érzékelteti a korszak sajátosságait. Az olvasó felteszi a kérdést, miért olyan jelentős a korszak bemutatása. Sztálin halála utáni évekről van szó, melyet Ilja Ehrenburg az „olvadás” éveinek nevezett, megélénkülnek az országok közötti kapcsolatok. 1953-ban részt vett a Bukarestben szervezett Világifjúsági Találkozón, melyen első díjat nyert. Kolozsvárra hazatérve, sok koncertre kapott meghívást. 1958.-ban Moszkvában tartott Csajkovszkij Nemzetközi Hegedűversenyen III. díjat nyerte. A megnyitó beszédet Dmitrij Sosztakovics tartotta. 22 országból 61 versenyző küzdött a trófeáért. Ugyanabban az évben, 1958-ban, tartották Bukarestben a Nemzetközi Enescu Fesztivált, melyen Ruha István első díjat nyert.
A könyv betekintést nyújt Ruha magánéletére is. A felesége Esztergár Jolán Júlia lemond egyetemi tanulmányairól, és a családnak szenteli az életét. Míg ő a mindennapi, világi problémákkal foglalkozik, férje a művészettel, világot járva.
A III. fejezetben a hangversenyző Ruha karrier alakulásáról írt. A Filharmónia levéltári anyaga, a saját dokumentumai alapján összeállította a hegedűművész tevékenységének kronológiáját. A könyvben, 174 oldalon keresztül, az életrajzi adatok kronológiáját, a Függelékben, a művész hazai és külföldi koncertjeinek jegyzékét, fényképeket találhatjuk.
Ruha István hegedűművész és tanár bűvkörében
„ În cercul magic al violonistului şi profesorului Ştefan Ruha” című, 300 oldalas könyvben nyomon követi a művész pályájának alakulását, hogyan jut el az „empirikus iskolától a kulturált zenéig”. A jegyzetekkel, fényképekkel, művészre vonatkozó dokumentumokkal, a koncertek programjával ellátott könyv nemcsak a hegedűművész életére, hanem a kortársaira vonatkozó adatokat is bemutatja.
A könyv Előszavában Mirela Capătă a mestert „fenoménnek” nevezte, melyet a nemzetközi zenei világ kiváló művészeinek, a művészre vonatkozó adatok alapján fogalmazott meg. „Szerencsésnek nevezi magát, hogy egy levegőt szívott a nagy művésszel, megismerhette előadói és tanári, mentori munkáját”.
Az I. fejezetben Ruha Istvánt, mint tanárt mutatja be.
A hallgatók különböző színtű felkészültséggel rendelkeztek. A mester „atyai” módon viselkedett. A családias hangulat ugyanakkor a tiszteletet is jelentett. Gyakran használta a szemléltetés módszerét. Az volt az elve, hogy a hegedülést, akárcsak a karmesteri munkát el kell „lopni”. Kezébe vette a hegedűt, és élőben mutatta meg, hogyan kell technikailag megoldani a feladatot.
A II. fejezetben Ruha hegedűművészeti és előadói sajátosságairól értekezik. Bemutatja pszichológiai portréját. Az édesapja a kiskorú gyermek sajátos képességeire figyelt fel: az abszolút hallás, a ritmus érzék, zenei érzék. Ezek az adottságok kiegészültek más pszichikai képességekkel, mint az intelligencia, a zenei érzékenység, figyelem összpontosító képesség. Rendkívüli zenei memóriával rendelkezett. A szerző elemezte azokat a lelki jellemzőket, melyek a hegedűművész sikerét eredményezték. Szerinte a kivételes memóriának meghatározó szerepe volt a művész munkájában. Soha nem látta, hogy kotta alapján játszott volna, kivételt képezett a kamarazenekari játéka. A fizikai képessége szerencsésen segítette művészi munkájában. A nagy koncentráló képessége, a fegyelmezett gondolkodása is szerepet játszott a hegedülésnél. Az önkontrollja lehetővé tett, hogy túl lépjen a nehéz helyzeteken. Élményt jelentett számára a hegedülés. Ruha sikerének titkát az érzékenységgel párosult intelligenciában, a kivételes memóriában, spontaneitásban, a kreativitásban látja. Rendkívül hamar megtanulta a zenei alkotást. Mindezek a pszichikai jellemzők következetes munkával, önmagában vetett hittel társultak. A szerző érdekes észrevétele, Ruha függetlenül, hogy Tokió, Párizs vagy más világváros koncert termében, vagy Bukarestben, Nagykároly Kultúrházában lépett fel, ugyanolyan szenvedéllyel játszott. Az alapos felkészülés, a nagy teherbíró képessége segítette, hogy bármilyen, még zavaró körülmények között is hegedüljön.
Példázhatnánk: Fiatal házas volt, mikor a Lakáshivatal kiutalt számukra egy lakást, azaz konyhát. Csak a mosdóban hegedülhetett. Vagy, mivel nem voltak megfelelő körülmények a gyakorlás számára, éjszaka az Operában gyakorolt.
A III. fejezet: Dokumentáció. A hegedűművészt ismerő személyekkel való beszélgetéseket, a hazai és külföldi sajtóban megjelent Ruha koncertjére vonatkozó írásokat tartalmazza. A Ruha monográfiában megfogalmazott következtetéseket két nyelven mutatja be. A gazdag életrajzi és könyvészeti anyagból kitűnik a virtuóz hegedűművész zsenialitása.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Nagy Zsolt fellebbez és kipakol
A visszavonult politikusnak elege lett a hazai igazságszolgáltatásból és a hallgatásból. Megírta, miért ítélték el.
Nagy Zsolt nyílt levélben magyarázza el, konkrétan miért is ítélte el a bíróság, miért tartja ezt igazságtalannak, és milyen veszélyeket érzékel a hazai igazságszolgáltatásban. Ennek ellenére azt ígéri, fellebbezni fog a felfüggesztett börtönbüntetést kiszabó ítélet ellen. Nyílt levelét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves barátaim!
Több mint öt éve várok arra, hogy felébredjek ebből a rossz álomból, amelyben a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) hatalommal való visszaéléssel vádol. Kedden rá kellett ébrednem, hogy a mai romániai valóság minden rémálmot fölülmúl.
Gyanúsítás A DNA azzal vádolt meg engem, hogy hatalommal való visszaélést követtem el azáltal, hogy 2007-ben egy olyan kormányhatározatot kezdeményeztem, amely egy telket az állam közvagyonából annak magánvagyonába helyezett volna át, ezáltal visszamenőlegesen hitelesítve a Román Posta 2005-ben történt társulását.
Tényállás A vád, lényegét tekintve teljesen alaptalan. A szóban forgó telek sohasem volt az állam közvagyona. Ezt minden kétséget kizáróan bizonyítja két elődöm (egy miniszter és egy hatósági elnök) által a Posta nevére kiállított tulajdonlevél és a Posta nevére kiállított telekkönyv. A telek tulajdonként szerepel a Posta leltárában, adót is fizetett érte. Az állam közvagyonáért felelős Pénzügyminisztérium többrendbeli átiratban és a per folyamán tanúvallomásban is megerősíti, hogy a telek soha nem volt közvagyon!
Értelemszerűen a 2007-ben született kormányhatározat nem helyezhette a telket közvagyonból magánvagyonba, merthogy a telek nem volt közvagyon. A per folyamán bemutattuk a telek teljes történetét, amely minden kétséget kizáróan ezt igazolja. Sőt, több olyan végérvényes és visszavonhatatlan bírósági döntést is bemutattunk, amelyek igazolják a Posta tulajdonjogát. Még az ügyészség is tudatában volt ennek, hisz nem követelt anyagi kártérítést.
A Posta által kezdeményezett társulás 2005-ben történt. Egy két évre rá születő kormányhatározat semmiféle hatással nem lehetett erre a döntésre!
Egy kormányhatározat kezdeményezése (vagy láttamozása) nem jár jogi következményekkel. Csak a kormányhatározat kormány általi elfogadása bír jogi erővel, és ez a teljes kormány közös felelőssége! A szóban forgó kormányhatározat ma is érvényben van, senki sem támadta meg, és nem vonták vissza! Minden jogi és józan logikát mellőző, személyre szabott döntés született. A kormányhatározatot a törvényesség szempontjából láttamozó igazságügyi minisztert felmentették – azaz, a kormányhatározat törvényes. Engem viszont, a kormányhatározat kezdeményezőjeként elítélnek hanyagságért! Elfogadhatatlan, ahogy a bíróság a döntés során megváltoztatja a vád besorolását. Az eljárás hivatali visszaélés vádja miatt folyt, az ítélet pedig hivatali hatáskörben elkövetett hanyagságra vonatkozik. Bár ez egy sokkal enyhébb besorolás, mégis problémás: tudomásunkra sem hozták, ez ellen nem védekezhettem!
A bíráknak a tulajdonjoghoz való viszonyulása kísértetiesen hasonlít a Mikó-ügyben tapasztaltakhoz, azaz államosítanak, az állam közvagyonába helyeznek egy olyan ingatlant, amely sohasem volt az!
Álmainkban általában ismétlődő kérdések, történések kísértenek. A kedd esti „ébredésem” óta újra és újra az öt éve visszatérő kérdés tör elő: MIÉRT? Nem értik a bírák a jogi és logikai érveket? Szándékosan akar valaki nekem ártani? Valaki(k)nek szúrom a szemét így, annyi év önkéntesen vállalt visszavonulás után is? A választ nem tudom. Még nem tudom.
Azt tudom viszont, hogy ez az ügy nem itt és nem így ér véget! Igazamért minden szinten harcolni fogok! Ügyvédeim máris iktatták fellebbezési szándékom. És nem fogok hallgatni! Naiv voltam. 2007-ben azért is léptem vissza a politikából, hogy ügyem ne befolyásoljon senkit. Azt gondoltam, ha érveket nyújtunk a bíráknak, akkor azok meghallgatásra találnak. Azt hittem, hogy nem kell a nyilvánosság erejével élnem, hogy el kell kerülni a közvélemény nyomásgyakorlását. Ma már nem tudom így gondolni.
Ébredjünk! Rá kell ébrednünk, hogy a hallgatásunkkal hozzájárulunk ezekhez a történésekhez. Némaságunk nem akadályozza meg az igazságtalanságot. Én vívom a magam harcát! De vajon tudja-e majd mindenki vívni a sajátját, ha ilyen precedensek mentén haladunk tovább?!

Manna.ro

Nagy Zsolt: nemhogy szándékosan, de tévedésből sem követtem el törvénysértést
Nem tud eltekinteni a Román Posta-ügy politikai színezetétől Nagy Zsolt volt távközlési miniszter, akit a héten három és fél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek, miközben Tudor Chiuariu volt igazságügyi minisztert felmentette a bíróság. Nagy az Erdélyi Magyar Televíziónak adott interjújában ismét hangsúlyozta: nemhogy szándékosan, hanem még tévedésből sem követett el törvénysértést, hiszen a vád szerint törvénytelenül eladott ingatlan soha nem volt a közvagyon része. A volt miniszter elmondta, egy kormányhatározat egy politikai testület, azaz Románia kormányának döntése, amiért a testület minden tagja szolidárisan felel, és ami nem jogi erejű, csak akkor, ha a kormány elfogadja. Nagy Zsolt ismételten leszögezte: az ügyben nem történhetett törvénysértés, hiszen a szóban forgó kormányrendelet csupán tisztázza a telek jogi helyzetét. Ezen kívül a telek soha nem volt közvagyonnak alárendelve, tehát nem működött ott iskola, kórház, stb. A Román Posta, mint kereskedelmi társaság az ingatlan birtokosa, erre tulajdonlevele és telekkönyvi kivonata van, adót fizet utána, és mindezeket a tényeket a bíróságon is bemutatták - mondta Nagy. Az állam közvagyonáért a pénzügyminisztérium felel, aki igazolta, hogy a telek sose szerepelt a közvagyoni leltárban. Nagy azt mondta, nem kíván etnikai vonatkozást tulajdonítani az ügynek, ami a Mikó-perrel egyetemben valóban úgy tűnik, hogy a magyar kisebbség iránti támadás része, ezt azonban "mások már elmondták az elmúlt napokban". A volt miniszter szerint inkább arra kell ráébredni, hogy nem lehet tovább hallgatni a tulajdonjoghoz kötődő döntésekről, valamint arról, hogy Romániában az erőviszonyok megváltoztatása csak az igazságszolgáltatás útján történik. "Ha valaki nem tetszik, megvádoljuk, ha valakit el akarunk távolítani, bíróságra küldjük" - mondta Nagy, hozzátéve, hogy a választási kampány is főleg az igazságszolgáltatásról szól, ami nincs rendjén. Egy jogállamban a vétséget kell igazolni, nem az ártatlanságot - szögezte le a volt miniszter, hozzátéve, hogy ez már nem csak az ő ügye, hanem arról szól, hogy bármikor, bárkivel előfordulhat hasonló. (etv/hírszerk.)
Transindex.ro

Ez kell a külhoni magyarok gyarapodásához
Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár szerint a külhoni magyarok gyarapodásának az etnikai alapon szerveződő pártok jelentik a zálogát.
A helyettes államtitkár az Etnikai pártok Kelet- és Nyugat-Európában címmel pénteken zárult budapesti konferencián kifejtette: a magyar nemzetpolitika szempontjából a magyar állam partnerei az etnikai alapon szerveződő külhoni pártok, a magyar pártok, amelyek szavazóbázisa szinte kizárólag az adott közösség tagjaiból áll, programjukban pedig elsősorban a magyarság érdekeit képviselik.
Répás Zsuzsanna szerint a külhoni magyarok gyarapodásának az etnikai alapon szerveződő pártok a zálogai, ezzel szemben a vegyes pártok a magyar közösség asszimilációját vetítik elő. Hozzátette: meggyőződésük, hogy a külhoni magyar közösségek megfelelő érdekképviselete csak olyan pártok révén lehetséges, amelyek elsődlegesen a magyar közösség boldogulását, gyarapodást tartják szem előtt.
A vegyespártok „az asszimiláció előszobái”
Úgy fogalmazott, hogy a vegyespártok „az asszimiláció előszobái”: a politika hatalmi logikája ugyanis azt eredményezi, hogy előbb vegyespárt van, majd magyar tagozattá degradálódik a magyarság szerepe az adott pártban, végül a folyamat eredményeképp a magyarság érdekképviselete és jelenléte lassan elsorvad.
Az etnikai pártok olyan intézményi keretet képviselnek a külhoni magyarság körében, amelyek érdek-képviseleti és identitáserősítő ereje által a magyar közösség gyarapodást segítik. Ezek a pártok képesek növelni a magyar nemzet súlyát a Kárpát-medencében – szögezte le Répás Zsuzsanna.
Zárszavában felidézte, hogy a Magyar Állandó Értekezlet mint a Kárpát-medence és a világ magyarságának legfontosabb egyeztető fóruma 2010-ben újjáalakult, és tagszervezetei a nemzeti érdekek képviseletére létrejött legitim magyar szervezetek, azaz parlamenti, tartományi, helyi önkormányzati vagy európai parlamenti választásokon mandátumot elnyert tömörülések. Ezek a pártok a nemzeti érdekek képviseletére alakultak – mondta a helyettes államtitkár.
MNO