Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Gușă, Ana Maria
57182 tétel
2011. október folyamán
Dukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt.
A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át.
A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette.
A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes.
A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.
Művelődés (Kolozsvár)
2011. november 1.
Kelemen Hunor válasza a Fidesz-KDNP EP-csoportjának levelére
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Urak!
21 év után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség életében új fejezetet kezdtünk el idén februárban. Az elnökválasztáson elért több mint kétharmados többség arra kötelez, hogy őszinte partnerségre törekedjek mindazon pártokkal és szervezetekkel, akik hisznek a magyar ügyben, és elkötelezettek a Kárpát-medencei magyarságért.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, mint az erdélyi magyar közösség választott és legitim képviselője, elsősorban az erdélyi magyar emberek érdekeit, jólétét, boldogulását tartja a legfontosabbnak. Minden olyan kezdeményezés, amely az erdélyi magyar közösség iránti törődésről és jó szándékról tesz tanúbizonyságot, örömmel tölt el bennünket, hiszen meggyőződésünk, hogy nemzetközösségünk létkérdései nem szorulnak határok közé. Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozása után a Kárpát-medencei magyarság egysége megerősödött. 
Ugyanakkor számos olyan kérdés merül fel a határon túli magyarok életében, amely egyéni, testreszabott megoldást kíván, és amelyet leghatékonyabban a helyi, legitim érdekképviseleti szervezetek tudnak ellátni. Mindezt természetesen partneri viszonyban Magyarország Kormányával illetve az Európai Unió intézményeivel.
Ami a verespataki beruházást övező, rendkívül komplex problémakört illeti, a helyzet korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy az Önök leveléből, vagy akár a több hónapos várakozási idő után megszületett környezetvédelmi hatástanulmány rövid véleményezéséből kitűnik.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a beruházás véleményezésekor természetesen figyelembe veszi az Európai Parlament ajánlását, amelyet azonban nem követett bizottsági döntés. 
Janez Potocnik környezetvédelemért felelős biztos legutóbb azt nyilatkozta, „a kérdés mélyreható elemzését követően a Bizottság úgy véli, hogy a cianidot alkalmazó bányászati tevékenységek általános betiltása sem környezetvédelmi, sem egészségügyi szempontból nem indokolt”. Az Európai Unióban számos, cianidot használó kitermelés működik, a tagállamok ilyen irányú tevékenységét pedig szigorúan felügyelik. 
Legutóbb (2011
2011. november 1.
Hírsaláta
ELHAGYNAK ORVOSAINK. Idén eddig 1900 orvos vállalt külföldön munkát, ez pedig bizonyos szakágakban orvoshiányhoz vezet – mondta Vasile Astărăstoae, az Orvosi Kamara elnöke.
Hozzátette: csak Franciaországban hatezer romániai orvos dolgozik, a lakosság számarányát tekintve pedig Romániában fele annyi az orvos, mint az európai átlag, ötszáz lakosra jut egy. Az Orvosi Kamara elnöke emlékeztetett: a kormányzat a GDP alig három százalékát szánja az egészségügyre, holott az EU-ban ennek duplája az általános. Rámutatott, míg a hatóságok a gyógyszerfogyasztás növekedéséről beszélnek, addig Románia valójában tízszer kevesebb gyógyszert fogyaszt a nyugati államoknál, s közben a megbetegedési arány jóval magasabb. (Kolozsvári rádió)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. november 1.
Vekov Károly: többet elérhetne a magyar oktatás BBTE-n , ha tenne érte
Nyílt levélben hívta fel a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar oktatóinak figyelmét a magyar oktatás szervezésének lehetőségeire Vekov Károly történész, egyetemi tanár. Ebben rámutat, hogy az egyes karokon létrejött magyar intézetek (departamente) csupán az oktatás alsó lépcsőfokának felelnek meg, és azt javasolja, hogy ezek helyett a magyar oktatás inkább tagozatba (secţii) szerveződjék, mivel az új tanügyi törvény lehetőséget teremt erre.
Az RMDSZ korábbi parlamenti képviselője emlékeztet, bár az erdélyi magyarság 1989 óta próbálkozik azzal, hogy felsőoktatási szinten biztosítsa az anyanyelvi oktatás lehetőségét, „ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el”. Vekov szerint ennek oka elsősorban a politikai akarat hiánya volt, de hasonló mértékben közrejátszott az oktatási stratégia hiánya is. „A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel” – hívja fel a figyelmet az egyetemi oktató, emlékeztetve a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult helyzetre, ahol a román többségű szenátus megtagadta a magyar tagozat létrehozását.
„Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem” – figyelmeztet Vekov Károly, rámutatva, hogy a felsőoktatási intézmény magyar közössége itt sem rendelkezik olyan jogi státussal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról.
Rámutat, az új tanügyi törvényben intézetnek (departament) nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” alakuljanak, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Ez azonban valójában csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem jelent előrelépést. Vekov Károly szerint a kolozsvári egyetemen a magyar közösségnek tagozatba (secţie) kellene szerveződnie, így a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne önálló döntési joggal mind pénzügyi, személyzeti kérdésekben, mind a tanrendet illetően.
„Sőt a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel” – folytatja a gondolatmenetet az egyetemi oktató, aki szerint a BBTE-n ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. „Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód?” – teszi fel a kérdést az oktató, aki szerint ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartában az intézet helyett a tagozat szerepeljen a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítéseként.
Magyar Tivadar rektorhelyettes, a magyar tagozat vezetője a nyílt levél kapcsán kifejtette: javasolta a magyar tagozati tanácsnak, hogy jövő hétfői soros ülésén tárgyalja meg az ügyet, hallgassa meg a jogászokat a lehetséges törvényértelmezési módozatokról. „Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél szélesebb keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete” – teszi hozzá Magyari Tivadar.
 Krónika (Kolozsvár)
2011. november 1.
Újabb vita a Székelyföld-irodáról
Vitát váltott ki a Kovászna Megyei Tanács és Sepsiszentgyörgy önkormányzata által előterjesztett határozat, mely közhasznú fejlesztési egyesület létrehozásáról rendelkezik a brüsszeli Székelyföld-iroda finanszírozása érdekében. A EUINFO nevet viselő egyesület alapítóinak célja, hogy havonta ezer eurónak megfelelő összeggel támogassa a brüsszeli képviseleti iroda működését.
A Magyar Polgári Párt tanácsosai tartozkodtak a szavazáson, mondván, a fejlesztési egyesületnek a Hargita és Maros megyei önkormányzat is tagja kell hogy legyen. Sabin Calinic szociáldemokrata párti (PSD) tanácsos szerint a határozat törvénytelen, mivel az önkormányzat közpénzeket használ fel erre a célra. A brüsszeli képviseleti iroda célja az információgyűjtés, -feldolgozás és -továbbítás az EU-politikákról és intézményi kérdésekről, a közigazgatási egységek tájékoztatása az Európai Parlament, az Európai Bizottság, illetve a régióbizottság és az EU más szervezetei által hozott döntésekről, közösségi projektek megszerzése és a helyi érdekeltségű projektekhez való hozzáférés támogatása.
Krónika (Kolozsvár)
2011. november 1.
Nagyvárad: köztereket neveznek el magyar személyiségekről
Schlauch Lőrinc bíborosról nevezték el a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota kertjét és utcát neveznek el Thurzó Sándor 2009-ben elhunyt váradi muzikológusról – így döntött tegnap a váradi önkormányzat.
Schlauch Lőrinc bíborosról nevezték el a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota kertjét – erről döntött tegnap a városi önkormányzat. Az Aradon – akkor még külön településként létező Újaradon – született és 1902-ben Nagyváradon elhunyt bíboros ajándékozta a városnak azt a telket, amelyen jelenleg Nagyvárad egyik legszebb ligete, a Petőfi park terül el, illetve a sokáig múzeumkertként emlegetett kertet, amely a püspöki palotát, illetve a római katolikus székesegyházat veszi körül. Feljegyezték róla, hogy szívügyének tekintette a parkok és kertek rendben tartását.
A váradiak egyébként a jelenlegi Petőfi parkot ismerik Schaluch-kertként, lévén ez a liget korábbi hivatalos elnevezése. Fodor József, a váradi püspökség vikáriusa azonban azt mondja, mivel a park jelenleg is magyar személyiség nevét őrzi, a püspökség nem kérte a név megváltoztatását, így lett inkább a palotakert a név várományosa. A kert egyébként mostanáig a Kanonok sorhoz tartozott hivatalosan, ám mivel csak két épület áll rajta – a palota és a székesegyház –, nem lesz szükség arra, hogy bármelyik váradi lakos kénytelen legyen megváltoztatnia lakhelye nevét a személyi igazolványában, a névváltoztatás tehát semmilyen bonyodalmat nem okoz.
A vikárius a Krónikának azt is elmesélte, hogy korábban a városvezetőség egy távoli, lakótelepi utcát akart a bíborosról elnevezni, de ezt a püspökség igen méltatlannak tartotta, hiszen Nagyvárad egyik legjelentősebb személyiségéről van szó.
A városi önkormányzat tegnap arról is döntött, hogy utcát neveznek el Thurzó Sándor 2009-ben elhunyt váradi muzikológusról, a Varadinum Vonósnégyes alapítójáról, a város nagyra becsült szülöttéről. A Thurzó utca a Késmárk (Ogorului) utcából indul ki, összekötve azt a Vucskics (Ceyrat, azelőtt Toamnei) utcával. Thurzó Sándor 1920-ban született, 1836 és 1974 között volt a Nagyváradi Állami Filharmónia tagja hegedűművészként. 1956 és 1959 között a váradi bábszínház igazgatója volt. Nevéhez a váradi zenetörténetben végzett kutatások fűződnek, illetve a mai napig évente megrendezett Haydn – Pichl – Ditters von Dittersdorf nemzetközi komolyzenei fesztivál. A művészre nemrég koncerttel emlékeztek Nagyváradon.
(Telekcsere a régi birtokért. Egy telekcserének köszönhetően kerülhetett ismét a nagyváradi római katolikus püspökség birtokába egy olyan telek, amelyet valamilyen okból a restitúció alkalmával nem kapott vissza. Fodor József vikárius a Krónikának elmagyarázta: a Széles (Menumorut) utcai egykori Szent József-kórház mögött található egy olyan telek, amelyet tisztázatlan okokból nem kapott vissza a püspökség az épülettel együtt. Most azonban kénytelen cserébe adni is valamit a városnak: a közelben ugyanis még több teleknek is tulajdonosa a váradi katolikus püspökség, egyebek közt olyanoknak is, amelyeket már rég közterületként használnak. Köztük van az a telek is, amelyen egykor az úgynevezett kántorház állt. Ezt később lebontották, ám a telek az egyházé maradt. Ezt cserélik most el a kórház melletti területért – tudtuk meg. A Szent József-kórházat egyébként a püspökség hamarosan teljesen felújítja – kívülről már szinte teljesen megújult az épület.)
 Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2011. november 1.
Újra áll Tisza István és Návay Lajos emléktáblája a magyar Országgyűlésben
Ünnepélyes keretek között avatta fel tegnap ismét Tisza István és Návay Lajos házelnök emléktábláját Kövér László, az Országgyűlés elnöke. 93 évvel ezelőtt éppen ezen a napon gyilkolták meg Tisza István kormányfőt és házelnököt.
Főhajtás a múlt előtt. Kövér László leplezte le a Tisza István és Návay Lajos emlékére újraállított emléktáblát
„Tisza István halála szimbolizálta a történelmi Magyarország sorsát is. Tudta, hogy mi vár hazájára, és mi vár rá, mégsem hátrált meg” – fejtette ki ünnepi beszédében Kövér László. Az Országgyűlés elnöke emlékeztetett, hogy Tisza István az utolsó pillanatokig ellenezte Magyarország belépését az első világháborúba. „Tisza Istvánt nem pusztán mártíromsága tette halhatatlanná, hanem tettei, elvei, amelyeket soha nem áldozott fel a népszerűség oltárán” – fogalmazott Kövér László. Hozzátette: egyetlen cél, egy gazdagodó és gyarapodó Magyarország megteremtése vezérelte. Kövér szerint Tisza István szavai a jelennek is üzennek, egyetlen tisztességes és értelmes politika létezik: a nemzeti érdek feltétlen követése.
„A magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, elsajátította a nyugati kultúra vívmányait, de csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába” – hangsúlyozta az Országgyűlés elnöke, aki ezután leleplezte az 1918. október 31-én mártírhalált halt Tisza István és a fél évvel később szintén meggyilkolt Návay Lajos egykori házelnökök emléktábláját. A megemlékezésen mások mellett részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Boross Péter volt miniszterelnök, és a Tisza család képviselői is jelen voltak.
Az Országgyűlés Hivatala idén májusban visszaállíttatta a Ház első világháborús hősi halottainak emléktábláját a Parlamentben. Fönnmaradt dokumentumok felhasználásával sikerült a tábla azon párját is újjáalkotni, amely az Országgyűlés Képviselőháza két tragikus sorsú elnökének, gróf Tisza Istvánnak és Návay Lajosnak állított emléket. Ezt a táblát avatta fel újra tegnap Kövér László házelnök. Tisza István az úgynevezett őszirózsás forradalom áldozata. 1918. október 31-én délután Hermina úti villájába fegyveres katonák hatoltak be – hogy kik, máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni –, és elzavarták a villa őrzésére kirendelt csendőröket, majd rövid szóváltás után agyonlőtték Tiszát, Károlyi Mihály legnagyobb politikai ellenfelét.
Az őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28–31. között. Nevét a katonák sapkarózsájának helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról kapta. A forradalom győzelmével Magyarország kivált a világháborúban katonai vereséget szenvedett és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése miatt felbomlott Osztrák–Magyar Monarchiából, és államformája először alakult köztársasággá (korabeli elnevezésben népköztársasággá, amely akkor nem politikai beállítottságát, hanem az addigi úri világtól eltérő voltát jelentette és hangsúlyozta csupán). A történetírás az eseményeket a „polgári demokratikus forradalom” elnevezéssel illeti, míg a két világháború között „patkányforradalomnak” nevezték.
A forradalmi zűrzavarban számos törvénytelenség történt mind Budapesten, mind vidéken. Még a lánchídi csata során (október 28.) hárman meghaltak, és több mint félszázan megsebesültek. Fosztogatások, majd a még működő hatóságok által kezdeményezett megtorlások is voltak Eperjesen (100-nál több halott), a felvidéki Galgócon (27 fosztogató letartóztatása), a Muraközben (134 áldozat), a bánsági Kula, Melence, Törökbecse községekben (68 áldozat), Bihar megyében (90 áldozat), Facsádon (Krassó-Szörény megye). Egy Lugosról felszálló repülőgép több bombát is dobott a fosztogató román parasztokra (104 áldozat). De történtek atrocitások Jósikafalván (Kolozs megye, 40 áldozat), Munkácson (7 halott), Látrányban (Somogy megye), Adonyban (Fejér megye, 7 halott), Miskolcon (200 letartóztatás) és Nyíregyházán (1000 letartóztatás, 75 haláleset) is.
Az összesítések alapján mintegy 590 halálesetet kötnek közvetlenül a forradalom időszaka alatt történt eseményekhez. A forradalmi zűrzavar során az állam szervezetei, de főleg a hadsereg annyira meggyengültek és szétzilálódtak, hogy képtelenek voltak megvédeni az ország területi integritását. A munkabeszüntetések következtében a háború alatt kialakult áruhiány még nyomasztóbbá vált, a szénbányák elvesztése miatt a lakóházak fűtése 1918–1919 telén katasztrofális volt.
Krónika (Kolozsvár)
2011. november 1.
Újraindul Magyarország szentgyörgyi kulturális központja
Már idén több programmal rukkolnak elő, hosszú távú terveik között több előadássorozat szerepel. A magyar nemzet története című a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, a Magyarok az olimpián projekt magyar olimpikonokat, sportkiállításokat mutatna be, de a magyar építészetnek és borvidékeknek is előadássorozatot szentelnek majd.
Válságüzemmód. Lakatos az anyagi gondok ellenére bizakodó
„Őrizni kell a lángot a szebb időkig, a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a bőséges rendezvényrepertoárnak, a hatalmas projekteknek” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Lakatos Mihály. Magyarország sepsiszentgyörgyi kulturális koordinációs központjának élére szeptemberben nevezték ki igazgatónak Lakatos Mihályt, aki Székelyudvarhelyen született, 1992 óta él Magyarországon, ahol tanárként, kollégiumigazgatóként, majd a kulturális minisztérium munkatársaként tevékenykedett. Lakatos a Serény Múmia nevű fiatal erdélyi írócsoportosulás alapító tagja, 1988-tól közöl, fordít, több önálló kötete jelent meg.
Bár – mint mondta – az európai gazdasági helyzet nem kedvez a rendezvényszervezésnek, fontosnak tartja, hogy a központ kezdeményezőként vagy partnerként jelenjen meg az erdélyi repertoárban, mondta Lakatos Mihály. Már idén több programponttal rukkolnak elő, november 7-én a budapesti Maladype Színház társulata mutatja be Sepsiszentgyörgyön az Übü király című produkcióját. November 9–11. között Szabó András előadóművész háromállomásos turnén, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen lép fel az Édes néném című Mikes Kelemen-esttel. November végén ugyanezekben a városokban a Magyar Írószövetség által kiadott Magyar Napló című folyóirat szerzői mutatkoznak be. A központ idei utolsó rendezvényét decemberre tervezik, Lakatos Mihály szerint a Liszt-év méltó lezárása lesz a Tiberius vonósnégyes előadása.
Hosszú távú terveik között több előadássorozat szervezése szerepel, ezek Lakatos négyéves mandátuma alatt folyamatosan zajlanak. A magyar nemzet története című sorozat a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, iskolákban rendhagyó történelemóra keretében, és a nagyközönség előtt is. Ez a sorozat januárban indul Hidán Csaba László, a honfoglalás korának szakértője előadásával. A Magyarok az olimpián projekt keretében kéthavonta egy magyar olimpikon bemutatásával vagy egy sportkiállítással jelentkezne. A Megfagyott zene munkacímű sorozat keretében pedig a Magyar Művészeti Akadémia építész tagjait „hoznák össze” a sepsiszentgyörgyi építészekkel. Ugyanakkor a tervek szerint minden évben bemutatnak egy-egy magyarországi borvidéket, ecsetelte a terveket Lakatos Mihály.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2011. november 1.
Bocskai tisztelete a reformáció emlékünnepén
Bihar megye – Ünnepi istentiszteletet, illetve Bocskai István fejedelem szobránál koszorúzási ünnepséget tartottak a Reformáció Emlékünnepén Érmihályfalván.
“Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” – a 46. Zsoltár éneklésével kezdődött a Reformáció Emléknapi ünnepség az érmihályfalvi Bocskai-szobor előtt, ahol Kovács Zoltán polgármester, főgondnok idézte fel a reformációt védő fejedelem alakját. Elsőként a helyi református egyházközség óvodásaihoz és kisiskolásaihoz szólva arról beszélt, hogy “ennek a bácsinak” nem érdemtelenül áll szobra a főtéren, hiszen nagy politikus, és egyházát szerető magyar ember volt. Aztán idézett a fejedelem végrendeletéből, mintegy annak bizonyítékául, hogy előrelátó politikusként törekedett a nemzet megtartására: “…igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…”
Gyerekek is koszorúztak
Bocskai felismerte, hogy a politikum veszélyezteti a nemzetet és a vallásszabadságot – ezek védelmére nem vallásháború, hanem a nemzet önvédelmi harca bontakozott ki, fejtette ki a főgondnok, hozzátéve: a fejedelem érdeme, hogy két nagyhatalom között megtartotta az országot. Balázsné Kiss Csilla úgy vélte, Bocskai “nem új egyházat akart, hanem a meglévőt megtisztítani”, mely elsősorban bibliás hitű családokban él. A továbbiakban az Aranykapu Napközi óvodásai, illetve a Bernáth József iskola kisdiákjai énekeltek, illetve az egybegyűltek a 90. Zsoltárt énekelték el, a szobrot pedig az ovisok, a kisiskolások, a Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, a Vitézi Rend, és a református egyházközség képviselői koszorúzták meg. A főtéri esemény után istentiszteleten is megemlékeztek a Reformáció Emlékünnepéről.
Rencz Csaba
erdon.ro
2011. november 1.
„Emberarcú színházat látok”
Interjú Szabó K. Istvánnal, a Szigligeti Színház művészeti igazgatójával
„Átláthatóvá vált az intézmény költségvetése, követni tudjuk bevételeinket és kiadásainkat, nem utolsósorban, jogi viszonyaink alakulását, szervezését, mely a „közös intézmény” utóbbi időszakában igencsak körülményes volt. Az újrakezdésnek van egy másik, lelki hozadéka is, amit rendkívül fontosnak tartok, és ez a szellemi megújulás lehetősége.”
A Szigligeti Színház rendhagyó produkcióval kezdte az évadot. Mostantól ilyen lesz az új váradi magyar színház?
– Nem találok semmi rendhagyót abban, hogy Szigligeti Liliomfijával nyílt meg a felújított Szigligeti Színház. Legfeljebb annyiban, hogy a színházújító szándékhoz hűen, az utóbbi két évtized nagyváradi színházi hagyományaitól eltérően, mellőztük a konzervtechnikát és az anakronisztikus ábrázolási mód helyébe, egy karakteres színházi formanyelv került. Hogy ezután ilyen lesz-e a váradi magyar színház?
Szellemiségében ilyen, formájában változó, hiszen, minden színházi alkotó a maga sajátos látásmódját próbálja érvényre juttatni. Korszerű, kiegyensúlyozott, emberarcú színházat látok magam előtt.
Mennyire cél a közönséggel való kommunikáció, a nyílt próba, a beavató színház, hogy a közönség értse amit lát és a modernebb színházi koncepciókat?
– Ezt máris programszerűen kezeljük. Elsősorban a diákokat szólítottuk meg. Számukra dolgoztuk ki a Színház az iskolában – Iskola a színházban elnevezésű interaktív programot. Minden váradi magyar iskolában színházi műhely alakult, színészeink irányításával, amelynek keretében, az irodalmi művek színpadi interpretációjától, a színházi apparátusig, mindenről szó esik, és az évente megvalósuló közös előadás lehetőséget teremt a betekintésre a függöny mögötti komplex mechanizmusba. De nem maradnak el a közönséggel való találkozások sem.
Milyen új lehetőségek rejlenek az új felállásban?
– Mindenekelőtt az önálló adminisztrációt emelném ki, hiszen ez a garanciája annak, hogy amit betervezünk, az meg is valósulhat. Sorsunk magunk formálhatjuk, lehetőségeink és képességeink szerint.
Átláthatóvá vált az intézmény költségvetése, követni tudjuk bevételeinket és kiadásainkat, nem utolsósorban, jogi viszonyaink alakulását, szervezését, mely a „közös intézmény” utóbbi időszakában igencsak körülményes volt. Az újrakezdésnek van egy másik, lelki hozadéka is, amit rendkívül fontosnak tartok, és ez a szellemi megújulás lehetősége. Ezzel a lehetőséggel élnünk kell, és konszolidálnunk kell egy olyan színházat, amely akkor is képes továbbfejlődni, amikor már kihunyt a kezdeti lendület varázsa.
Az önállósodás nem jelent nagyobb terhet olyan értelemben, hogy most már csak a társulaté a felelősség, ha valami nem jól sikerül? És természetesen az érdem is.
– Áldott teher. Bárcsak így lenne. Sajnos, nem olyan világban élünk, ahol ez a szerepvállalás ennyire egyértelmű. Az érdemosztáshoz hadd ne szóljak hozzá, de ami a felelősséget illeti, azt határozottan vallom, hogy a miénk. Siker vagy kudarc, ez így, együtt, mind, a színház. Távlatokra rendezkedtünk be, és ez következetes színházépítő munkát igényel.
Melyek a megújítást célzó rendező elvek, tervek, stratégiák?
– A művészi megújulás alapja az egészséges művészi szándék, és az ennek kivitelezésére képes alkotó személyek. A stratégia lényegében egyszerű: izgalmas repertoár, kiváló rendezők jelenléte a nagyváradi színházban és jó alkotói formában lévő társulat.
A megvalósítás már bonyolultabb, mert az izgalmas repertoárnak komoly anyagi feltételei vannak, a kiváló rendezők igényeiknek megfelelően válogatják meg munkaterepüket, és ez már szorosan összefügg a társulat állóképességével is. Az idei tervezet, mind a repertoár, mind az alkotók szempontjából stratégiára szabott: veretes klasszikusok, mint Szophoklész vagy Szigligeti, provokatív kortársak, mint David Greig és Howard Barker, de a nagyváradi zenés színházi tradíciónak adózva Szirmai-Bakonyi-Elek Mágnás Miska nagyoperettje alkotják az évad gerincét.
Mit tehet egy vidéki társulat, hogy ne fásuljon, szürküljön bele tevékenységébe, hogy új művészeti behatások érjék, hogy kapcsolatban maradjon a világ színházi történéseivel, tendenciáival?
– Ma már, azt hiszem, érvényét vesztette a vidéki társulat megjelölés, hiszen, ha jól körülnézünk, a friss színházi szemléletet leginkább a vidék szolgáltatja a fővárosnak. Egy nyitott világban élünk, gombnyomásnyira van tőlünk a színháztörténet, és a jelen színházművészeti törekvések teljes tárháza. Én a nyitott szemléletben hiszek, abban, hogy a magunk és lehetőségeink kutatásába befektetett energia önkifejezésünkben gyümölcsözik.
A nyitottság mellett mire van még szükség ahhoz, hogy egy társulat a térség legmeghatározóbb szellemi közösségévé váljon?
– Befektetésre van szükség, infrastruktúra-bővítésre, korszerűsítésre, és nem utolsósorban, a művészeti állomány folyamatos fejlesztésére, mert, miként a kérdés is utal erre, ez egy szellemi játék, és állandó koncentrált állapotot igényel, megfogalmazni közvetlen környezetünk és tágabb világunk, a korszak és nem utolsósorban a magunk által táplált kétségeket.
Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. november 1.
Hány személyt számoltak meg a nagyobb magyarlakta településeken?
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai alapján a Transindex kikereste a legnagyobb magyar lélekszámú településeket, és azt, hogy melyikben hány személyt számoltak meg az október 20-31. között lezajlott népszámláláson. A tízezer lakos fölötti, számottevő magyar lakosságú települések listája: Kolozsvár 314 513
Temesvár 301 761
Nagyvárad 184 861
Arad 144 484
Marosvásárhely 131 753
Nagybánya 120 270
Szatmárnémeti 97 753
Zilah 56 838
Sepsiszentgyörgy 56 094
Csíkszereda 37 013
Székelyudvarhely 32 846
Szászrégen 31 273
Kézdivásárhely 18 468
Segesvár 27 706
Dicsőszentmárton 21 641
Nagykároly 19 458
Gyergyószentmiklós 17 350
Nagyszalonta 16 889
Kovászna 10 265
Szováta 10 234
Az INS felhívta a figyelmet, hogy ezek az adatok nem tekinthetőek véglegesnek. A mostani számok csak az adott településen megszámolt személyek számát mutatják, nem a településen élők számát. (hírszerk.)
Transindex.ro
2011. november 2.
Kétmillióval kevesebben élünk Romániában?
Kétmillióval kevesebben élnek ma Romániában, mint tíz éve – derült ki a hétfőn zárult népszámlálás gyorsjelentéséből. Azt még nem tudni, hányan vallották magukat magyarnak, mivel a részadatokat még nem összesítették.
Tizenkét nap alatt több mint nyolcmillió háztartás és csaknem 19 millió 600 ezer ember adatait gyűjtötték össze a számlálóbiztosok. Az összesítés első eredménye azt mutatja: 10-12%-kal kevesebb a lélekszám, mint 2002-ben – mondta Sultana Stan, az Országos Statisztikai Hivatal szakértője.
Hargita megyében a lakossági nyilvántartó hivatal adataihoz képest a személyek 94%-át regisztrálták a számlálóbiztosok – közölte a megyei statisztikai hivatal igazgatóhelyettese. A legfrissebb adatok szerint a megyében 304 ezer 765-en laknak, vagyis 21 ezerrel kevesebben, mint egy évtizede. Maros megyében 40 ezerrel, Kovászna megyében pedig 11 ezer emberrel számláltak kevesebbet.
A statisztikusok szerint ez abból is adódhat, hogy idén az egyetemistákat ott számlálták meg, ahol tanulnak. Az első részletes eredményeket várhatóan 2012 januárjában hozza nyilvánosságra Romániában az Országos Statisztikai Hivatal, a teljes feldolgozás pedig egy év múlva várható.
hirado.hu 
Erdély.ma
2011. november 2.
Értelmiségiek nyílt levele az erdélyi magyar felsőoktatásért – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez, a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is, hangsúlyosan fölvethető a kérdés, kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma, amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel.
Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag, nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis, a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja.
Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a „departament" csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvény adta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett „departamentet", a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana.
Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat, és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát, enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is, egy helyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciát és jövőt biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt? A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nem egy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a „departament" szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE”, mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat, és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet, és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
A levelet aláírják:
Adorjáni Dezső, Balázs Márton, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Csűry Bálint, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Dukrét Géza, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Jancsó Árpád, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kisgyörguy Zoltán, Kolumbán József, Köllő Gábor, Kötő József, László Bakk Anikó, Lászlóffy Csaba, Máté János, Molnos Lajos, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Sylvester Lajos, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc
2011. november 2.
Halottaink az élőkért
Mindenszentek napján egyik riportalanyom keresett, aki közel két évtizede magyarhoni munkavállaló, s apránként családtagjait is rávette, hogy az anyaországba költözzenek, de vonzalmuk szülőföldjükhöz erős, itthon is lakást tartanak fenn.
Magas szakmai képzettségű barátom halottak napjára érkezett haza, hogy Háromszéken elhantolt felmenőinek emléke előtt tisztelettel adózzon. Eddig ebben semmi újdonság nincs, az évek hosszú során is ezt tette. Ami idei hazalátogatásában új elem, s amiről számot akart adni, az a népszámlálás. Azért is jött, hogy öttagú, a román állampolgárságát is őrző családi közösség itthon is megszámláltassék, hogy a magyarság túl nagy híjával ne találtasson.
Halottak napja körül nagy a népmozgás. A migráció világjelenség, ehhez magyar vonatkozásban társul az az immár száz éve felerősödött folyamat, amely a történelmi Magyarország nyolcfelé porciózása nyomán jött létre, s amely élőket és holtakat tömegesen választott el. Trianon és a párizsi békének titulált világégés lezárása nyomán nemcsak családokat, kisközösségeket, hanem falvakat, kisrégiókat is kettévágott. Nálunk Nagylak – Nădlac, a szlovák–ukrán határon Kisszelmenc és Nagyszelmenc, Komárom és Komarno esete nemcsak beszédes nevek, hanem ordító igazságtalanságokat is konzerválnak.
A kelet-európai volt kommunista államok számára az uniós csatlakozás ezért fájdalomcsillapító gyógyszer. Az államközi kapcsolatokat Magyarország – gyakran kompromisszumok árán is – azért erősíti, hogy próbálja ne csak csillapítani, hanem gyógyítani is az impériumváltások okozta rákos áttételeket, amelyek a nemzet testét támadják. Ebben a gyógyítási folyamatban a határok átjárhatósága mellett a visszahonosítás és a honosítás intézménye segít, a települési és intézményi, a civil és egyházi szervezetek közti kapcsolatok, az elszakított nemzetrészek oktatási és kulturális intézményeinek támogatása erősít.
Az új magyar nemzetpolitika kétségtelen eredménye, hogy mostanság már azok az ellenzékbe szorult pártok is szájukra veszik, illetve programjukba foglalják a nemzeti elkötelezettséget, a patriotizmus fogalmát, amelyek a legelvetemültebben akadályozták ezeknek az elveknek és főleg a gyakorlati kivitelezésük érvényesítését.
Lehet, hogy profánságnak tűnik, de a nemzetegyesítésnek azok is részesei, akik már az elíziumi mezőkről figyelik az élők sorsának alakulását, s azt, hogy a maga és közössége érdekében ki képes és ki nem arra, hogy ahhoz a nációhoz tartozóként tartassa magát számon, amelyből vétetett, sok esetben éppen akkor, amikor szerettei sírjára virágcsokrot helyez, és emlékükre gyertyát gyújt.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. november 2.
Új kezdet vagy taktikázás?
Ha az előző hetek, hónapok egymásnak feszülései, acsarkodásai, magyarázkodásai, mentegetőzései felől nézzük, igencsak váratlan döntés született Kovászna Megye Tanácsának hétfői ülésén, amikor a testület helyi népszavazás kiírását rendelte el a székelyföldi közigazgatási régióról, az erről szóló határozatot pedig mind az RMDSZ, mind az MPP képviselői megszavazták.
Persze, sok még a kérdés, az eddigi tapasztalatok alapján nem túl valószínű, hogy a referendum megszervezését jóváhagyja majd a prefektúra, a romániai igazságszolgáltatás. Azt is hosszan lehetne boncolgatni, mi szükség volt a többórás, kioktatástól, rosszindulatú megjegyzésektől sem mentes vitára az ülésen, ha a két magyar párt képviselői az alapvető kérdésben egyetértettek. Lehet azt felróni az egyik tábornak, szavazatszerzés céljából rukkolt elő az ötlettel, és lehet azt vetni a másik fél szemére, hogy csak akkor csatlakozott a kezdeményezéshez – és próbált meg annak élére állni –, amikor már semmilyen más kiutat nem láttak. Bizonyára azon is lehetne elmélkedni, hogy miként befolyásolják a történtek a két magyar párt népszerűségét, melyikük kovácsolhat politikai tőkét az esetből, a népszavazást jó ideje erőltető MPP vagy az ötlet mögé ímmel-ámmal, de mégiscsak felzárkózó RMDSZ. Kétségtelen, e végkifejlettel mindketten nyertek: az MPP a kezdeményező, a döntést kikényszerítő pártként lépve fel, a megyei RMDSZ pedig az országos – vagy akár a Hargita megyei – vezetéssel is szembeszegülő, tárgyalásra képes és hajlandó alakulat látszatát keltve. De talán nem ezek a legfontosabb vetületei az önkormányzat döntésének. Amit mindenképpen érdemes kiemelni – különösen a Hargita megyei tanács ülésén éppen az elmúlt napokban kirobbant székes botrány, illetve Borboly Csaba vádaskodással tűzdelt nyílt levele után –, hogy hosszas viták után mégiscsak egy meglehetősen egyértelmű állásfoglalás született az önkormányzat választott képviselői részéről, amely munícióként is bevethető a régiósítási vita során Bukarestben, és amelynek súlyát növelné, ha a szomszédos Hargita megye, illetve a marosszéki települések is hasonló lépésre szánnák el magukat. Hogy e fejlemény egy új, határozott fellépés kezdetét jelenti-e az autonómiáért folytatott küzdelemben, vagy pedig a pártpolitika mocsarába torkollva elhal, az továbbra is azon múlik: a magyar alakulatok vezetői komolyan gondolják-e az együtt cselekvést, vagy csak taktikáznak saját érdekeik mentén.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. november 2.
Az erdélyi magyarság szolgálatában
A Székely Akadémia fórumának meghívott vendége Vincze Gábor szegedi történész, a Szegedi és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles tanára, a Magyar Kisebbség – Nemzetpolitikai Szemle külső munkatársa, a Nagy Magyarország történelmi magazin egykori főszerkesztője. Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája címmel egy olyan, tabunak tartott témáról tart előadást, amelyről sokan nem hallottak. Az előadásra csütörtök este hat órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok és a szovjet katonai érdek találkozása lehetővé tette, hogy a többségében magyarlakta Észak-Erdélyben – 1944. november derekától 1945. március közepéig – szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely román és magyar hivatalos nyelvvel működhet. Olyan autonómia, amely kerete lehetett volna a magyar és a román nép egyenlőségének, egy független Észak-Erdélyi Köztársaság létrehozásának. Ekkor eresztett gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik az itt élő két nép egymásra találását. A magyar történészek többsége erről a röpke négy hónapig tartó önszerveződésről a következőket állítja: "az autonomista törekvések célja az volt, hogy megteremtsék a két egyenrangú nép közös Erdélyét". Daday Loránd író fogalmazásában: lehetőség nyílt az erdélyi népek önkormányzatára, amelyben "közös és szabad" köztársaságot igyekeztek életre kelteni. Azonban, ahogy Vincze Gábor egyik könyvének címe is sugalmazza, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. Nem véletlen tehát az, hogy a Székely Akadémia első előadásának címe Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája lett. A homogén nemzetállam megteremtésében érdekelt nacionalista erők erről az önkormányzatról sem akkor, sem később nem vettek tudomást, mert számukra mindmáig elfogadhatatlan Erdély népeinek egyenlősége. Vajon miért foglalkoztat egy magyarországi történészt Erdély népeinek sorsa? Ennek gyerekkorba nyúlnak a gyökerei. Mivel szülőhelye, Békés közel volt a román határhoz, már kisgyermekként lehetősége adódott arra, hogy a határ túloldaláról érkező magyarokkal találkozzék. Kezdetben nem értette, hogy azok miért élnek idegen országban. Később egyre több információ birtokába jutott. Ifjúkori eszmélése idején tombolt Nicolae Ceauşescu fanatikus magyarellenes politikája. Mi, az idősebb nemzedék jól emlékszünk azokra az uszító kiadványokra, amelyek a diktatúra utolsó másfél évtizedében jelentek meg. Például az 1978-ban kiadott Szent Bertalan hosszú éjszakája, a Teroarea horthystă în partea nord-estică a Transilvaniei, 1983-ban a Cuvînt despre Transilvania, Mit jelent Erdély? Jól emlékszünk arra is, hogy 1974 után megtiltották a külföldi állampolgárok magánszemélyeknél való megszállását. Vadászták a külföldi könyveket, folyóiratokat. A hírhedt Securitate öngyilkosságba taszította, illetve meggyilkolta Visky Árpád színészt, Pálfy Géza katolikus és Hadházy Iván evangélikus lelkészt. Egy olyan korban, amikor csak "magyar nemzetiségű román dolgozók" voltunk, amikor a magyar sajtóban – 1988 áprilisától – nem lehetett magyarul leírni a településneveket, Vincze Gábor egy ilyen sötét korban ismerkedett Erdéllyel. 1979-ben, 17 éves fejjel "bicajjal" és egyedül indult Erdély megismerésére. Ez alkalommal Kolozsvárig, a következő évben már Csíkszeredáig jutott el. 1982-ben bejárta egész Erdélyt. Barátokra tett szert. Mivel magyar történelmi kiadványokkal kedveskedett barátainak, ezért a román határon a határőrök többször visszafordították. Később is rendszeresen járta Székelyföldet.
Ilyen előzmények után természetes, hogy már az első könyve is Erdély jelenkori történetével foglalkozik. Kronologikusan feldolgozta a romániai magyarság 1944 és 1953 közötti történelmét. Ez úttörő jellegű munka volt, mivel az alapvető levéltári források kutatása a kommunista rendszerben lehetetlen volt. Később e kronológiát 1989-ig bővítette ki, amely magyarul, angolul és románul is megjelent. Vincze Gábornak összesen tizenöt könyve és mintegy 150 történelmi témájú tanulmánya látott nyomdafestéket. Egyebek mellett foglalkozott a Bolyai Tudományegyetem létrehozásával és megszüntetésével. Külön témája az 1945-ös földreform, a Magyar Népi Szövetség "metamorfózisa", a román–magyar politikai kapcsolatok, a csángók és a bukovinai székelyek 20. századi története. Egy korábbi interjúban meggyőződéssel vallotta: "én eleve úgy gondoltam, hogy munkásságommal az erdélyi magyarságot szolgálom".
Vincze Gábor tevékenységéről megállapítható, hogy Erdély jelenkorának egyik jeles kutatója. Munkássága révén az erdélyi magyarság nemzettudatának építéséhez járul hozzá, amelyre szükség van, mert az a nép, amely ismeri múltját, a gyökerekbe kapaszkodva meg tud maradni. Csakis az egyenes gerincű, történelmét ismerő székelymagyar lesz képes arra, hogy megteremtse Székelyföld Románián belüli önkormányzatát. Hogy lehetséges két nép közös együttműködése, ezt bizonyítja a négy hónapig fennálló "Észak-Erdélyi Köztársaság", amely elsősorban a nagyhatalmak nemtörődömsége, illetve Sztálin politikai célkitűzései miatt vált illúzióvá, "legendává".
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. november 2.
„Csángómentés” (Határhelyzetek)
Magyarhoni barátom a világhálós levelezés útján keresett, valószínűleg azért, hogy együtt töprengjünk egy kényes kérdésen: nyolc éve "keresztszülősködik" egyik csángóföldi faluban. (Magyarán: anyagilag támogatja egy csángó kisiskolás anyanyelvű oktatását.)
Idézem: "Éppen a múlt hónapban érdekes fordulatot vett a csángó keresztfiunk kérdése, mivel a szülők a jóravaló, jókötésű fiút nem engedték el maguktól távol, és a bákói román gimnáziumba íratták. Így felvetődött a kérdés: hogyan legyen jövőben a támogatás?"
A levél silabizálásában eddig jutva megriadtam, hogy nekem kell a magyarhoni keresztszülők döntésébe beavatkoznom és ezt befolyásolnom.
Annó dacumál – még az átkosban – a "csángómentésbe" magam is belebonyolódtam. Baráti körömmel együtt ókumláltuk ki, hogy ha már semmiképp sem lehet elkerülni a Székelyföld – ezen belül Háromszék, azaz Kovászna megye – "szocialista iparosításával" járó moldvai munkaerő-beáramoltatást, azaz a térség gyors elrománosítását, akkor toboroztassunk és telepíttessünk át Moldvából Székelyföldre sokgyerekes csángó családokat. Románokként. Nevüket – családnevüket is, nem csak keresztnevüket – amúgy is elrománosították, nem lényeges, hogy még beszélnek-e legalább a családban anyanyelvükön, a székelyföldi magyar környezetben majd "újratanulják" elfelejtett nyelvüket. Beilleszkedésüket az új nyelvi és kulturális környezetbe – véltük – megkönnyítik majd a közös történelmi gyökerek, amelyek az új telephelyen maguktól is felfeslenek. Római katolikus hitűek, vallásukhoz erősen kötődők...
Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, ha a hatalom kulcsemberei közül a döntéshozók némelyikét be tudjuk vonni terveink kivitelezésébe. Az "akció" – a "csángómentés" – sikerét azért is megelőlegezhettük, mert baráti és ismeretségi körünkben bővében akadtak olyan küldetéstudattal megáldott személyek, akik minden kockázatot vállalva széltében-hosszában járták a moldvai csángó falvakat. Képzett és amatőr néprajzosok és mások. Előzményként, illetve szellemi háttértámogatásként magunk mögött tudhattuk azt az 1949–1958 között Moldvában működő több mint száz magyar iskolát és óvodát, az ezekből a tanodákból kikerült és felnőtté cseperedett személyeket, akik, hittük, felismerik a lehetőséget, és ügypártolókká lesznek. Még egy adalék: az 50-es években egy hasonló akció eredményeképpen jó néhány moldvai csángó gyermek székelyföldi magyar iskolába kerülhetett – a kézdivásárhelyi tanítóképzőben nekünk is voltak csángó iskolatársaink –, summa summarum: úgy tűnt, hogy a kezdeményezés sikeres lesz. Így is történt.
Lázasan iparkodtunk, hogy az ügy számára minél több személyt nyerjünk meg. Figyelmünk arra is kiterjedt, hogy a moldvai szakiskolákba olyan gyerekek kerüljenek, akik szakmunkásként az általunk elképzelt áramlathoz sodródnak. Szerencsénk is volt: jó néhány barátunkat itthon eltávolították a kultúra, a művészetek és a közművelődés pászmáiról, s mintegy "átnevelési" szándékkal a frissen létesített sepsiszentgyörgyi gyárakhoz – főleg a nehézgépgyárhoz – "vezényelték" át, ahol iskolázottságuknál fogva a személyzeti ügyek intézésébe is beleszólásuk volt, vagy éppen maguk is alakíthatták ezeket. Kézenfekvő volt, hogy szakiskolás-toborzásra ők menjenek a hegyen túlra. V. Gy. barátunk – huszon-egynéhány éve maga is áttelepedett Magyarhonba – a legalkalmasabbnak bizonyult erre a moldvai misszióra.
Néhai Sándor öcsém a nehézgépgyárban volt váltásmester. Véle is egyezkedtem, hogy készüljenek fel: több csángó férfi is érkezik a gyárba, vegyen közülük minél többet a "keze alá", és vigyázzon arra is, nehogy az itteniek nyelvük, szokásaik, viselkedésük miatt kinevessék és kiközösítsék, mert akkor minden fordítva sül el, szándékaink a visszájára fordulnak. Nos, ez eddig sikertörténetnek tűnik. Tulajdonképpen az is. Végül is, személyes élményeket is bekapcsolva a történetbe, a ’89-es fordulat után erre a szellemi környezetre alapozódott a csángó könyvem és dokumentumfilmem – Csupa csapás az élet címmel –, s ennek köszönhetem, hogy Domokos Pál Pétert, a csángók apostolát személyesen is megismerhettem, Halász Péter, néhai Tímár Máté barátságát megszerezhettem, Petrás Máriával, Nyisztor Tinkával és másokkal kapcsolatba kerülhettem. (Utóbbiak maguk is a moldvai "kivándorlók" közé tartoztak.) Persze, a csángómentés sokféle fiaskóval is járt, elég sok porszem, homokszem került a fogaskerekek közé. És most azon töprengek, hogy a történetek eme aspektusairól írjak-e a csángó keresztapaságot vállaló orvos barátomnak. Utalhatnék arra, hogy közülük hány politikai buzgómócsing került ki, hogy milyen nyelvű iskolába adták gyerekeiket, milyen nyelvű misére járnak. Nem részletezem. Nem, mert mindezek ellenére a történet hozadéka pozitív. Emberi.
De mit mondjak akkor a csalódott keresztapának?
Olvasom tovább a levelet: A Tanárnőt megdicsértem, hogy megírta a valóságot, és úgy értékeltük a helyzetet, a csángó oktatási program mégiscsak a magyar nyelv és kultúra honosítása céljából szerveződik, tehát – fájdalommal, igaz – beszüntetem a nevesített oktatási támogatást, egyúttal arra kértem a Tanárnőt, jelezze a családnak, bármikor magyar tannyelvű oktatásba kerül a későbbiekben – a név következik –, ránk biztosan számíthat. Egyúttal kértem egy kisebb keresztgyermeket (hisz sok feljövő "kicsinek" nincsen "senkije"). Kaptam is egy kimondhatatlan román nevű fiúcskát, akit szerencsére a... másik tanítónő X. Y. (magyar) névvel mutatott be. A gyermek, bár nem tud magyarul írni, a leírás alapján csak magyarul beszélnek otthon a családban (hat testvér)... Örülök, hogy keresztapa barátomnak nincs szüksége az én eligazításomra. És arra gondolok, hogy minden bizonnyal az a hétévi keresztapaság sem marad nyom nélkül a bákói gimnazista fiú érzelmeiben és gondolkodásában, emberi tartásában.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. november 2.
Az érendrédi politikai elítéltek emlékére
Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk. Hosszú évtizedek megfélemlítése, kényszerű hallgatása után eljött az emlékezés ideje; az egykori meghurcoltak, hozzátartozóik nem felejthetik el az igazságtalan szenvedéseket. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük nagyapám, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű.
A közvélemény keveset tud a nyolc érendrédi férfi esetéről, mivel a szerencse folytán végül összesen "csak" 51 év börtönbüntetésre ítélték őket.
1959. november 3-án éjjel az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központ, Nagybánya szekuritátéján kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról.
Az összeállított perirat alapján államellenes szervezkedés, az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bújdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Két különbséggel: az érmihályfalviakat a fegyveres felkelés szervezése mellett öttagú "ellenkormány" létrehozásával is vádolták, az ítéletet pedig zárt tárgyaláson hozták meg.
Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeretfurdalása miatt visszavonta addigi vallomásait. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott.
A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg 872-es számú ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bújdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Kiegészítő büntetésként a vádlottakat teljes vagyonelkobzásra ítélték.
Ezután az ártatlanul elítélt érendrédiek – sokadmagukkal együtt – Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza.
A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján emlékük felidézésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. A megbocsátás ideje eljött ugyan, de felejteni sohasem szabad.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)
2011. november 2.
Miért hiányzik a talapzatáról Telbisz Károly szobra?
Alig három hónappal felavatása után hiányzik a talapzatáról a Temesvár legnagyobb polgármesterének, Telbisz Károlynak a szobra. Telbisz Károly (1853–1914) mellszobrát 2011. augusztus 3-án leplezte le Gheorghe Ciuhandu temesvári polgármester a Személyiségek sétányán. 
A bronz mellszobor egy brassói művész, Laurenţiu Bâlcă alkotása. A városháza szóvivője, Flavius Boncea a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: Telbisz Károly szobrát azért távolították el a talapzatáról, hogy megtisztítsák. Ez valószínűtlennek tűnt, hiszen a szobrot alig három hónapja avatták fel…
Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke lapunknak elmondta: a szobor valójában azért hiányzik a Személyiségek sétányáról, mert a művész eleve elégedetlen volt az öntés minőségével és ragaszkodott hozzá, hogy öntsék újra az egykori temesvári polgármester mellszobrát. Laurenţiu Bâlcă ezt a szobrot „névjegyének” tekinti, ezért hajlandó lett volna saját költségén is újraönteti a szobrot. Augusztusban a városháza képviselői nem mentek bele az avató ünnepség elhalasztásába, de utólag a művésznek sikerült kieszközölnie az alkotás újraöntését és remélhetőleg egy-két héten belül a helyére kerül Telbisz Károly szobra.
Az óbesenyői bolgár családból származó Telbisz Károly 1885-től 1914-ig (29 évig!) volt Temesvár polgármestere, amely az ő idejében vált modern európai várossá. Polgármestersége utolsó éveiben Temesvárt a monarchia harmadik legjelentősebb városaként tartották számon, Bécs és Budapest után.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2011. november 2.
Kelemen válasza a Fidesznek
Amennyiben a verespataki bányaprojekt környezetvédelmi hatástanulmányának elemzésére kijelölt bizottság úgy véli, hogy a projekt teljesíti az uniós irányelveket, illetve a román környezetvédelmi tárca által megszabott mutatókat, és a román kormány fontosnak tartja a beruházás megkezdését, az RMDSZ megfontolja majd, hogy milyen álláspontra helyezkedjen – olvasható Kelemen Hunor szövetségi elnöknek a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjához intézett válaszlevelében.
A kulturális és örökségvédelmi szaktárcát is vezető RMDSZ-elnök november elsejei kolozsvári keltezésű levelében előrebocsátja, hogy őszinte partnerségre törekszik minden olyan párttal és szervezettel, amely elkötelezett a Kárpát-medencei magyarság iránt. Az RMDSZ az erdélyi magyar közösség választott és legitim képviselőjeként elsősorban az erdélyi magyar emberek érdekeit, jólétét, boldogulását tartja a legfontosabbnak. – A határon túli magyarok életében számos kérdés egyéni megoldást kíván, amelyet leghatékonyabban a helyi, legitim érdekképviseleti szervezetek tudnak ellátni, partneri viszonyban Magyarország kormányával, illetve az uniós intézményekkel – szögezi le írásában Kelemen Hunor.
A verespataki beruházás kapcsán a helyzet korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy az Önök leveléből, vagy akár a több hónapos várakozási idő után megszületett környezetvédelmi hatástanulmány rövid véleményezéséből kitűnik – állapítja meg a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjához intézett nyílt levelében Kelemen Hunor.
Az RMDSZ a beruházás véleményezésekor természetesen figyelembe veszi az Európai Parlament ajánlását, amelyet azonban nem követett bizottsági döntés – emlékeztet az RMDSZ-elnök, utalva Janez Potocnik környezetvédelemért felelős biztos legutóbbi nyilatkozatára, amely szerint „a kérdés mélyreható elemzését követően a Bizottság úgy véli, hogy a cianidot alkalmazó bányászati tevékenységek általános betiltása sem környezetvédelmi, sem egészségügyi szempontból nem indokolt”.
Kelemen Hunor kifejti: az Európai Unióban számos, cianidot használó kitermelés működik, a tagállamok ilyen irányú tevékenységét pedig szigorúan felügyelik, nagyon szigorú követelményrendszerek határozzák meg, hogy milyen technikai feltételeknek kell megfelelnie egy bányászati beruházásnak ahhoz, hogy környezetvédelmi engedélyt kaphasson. Románia, EU-tagállamként, természetesen minden előírás betartását megköveteli, sőt, garanciákat is kér az engedélyeztetési procedúra részeként – írja levelében a politikus. Az RMDSZ elnöke biztosítja a címzetteket arról, hogy az RMDSZ-t döntésének meghozatalában csakis az erdélyi magyar emberek érdeke fogja vezérelni. Ezért a szövetség nem adja hozzájárulását olyan döntéshez, amely megítélése szerint veszélyeztetné az erdélyi magyarok, az ország állampolgárai, vagy az Európai Unió lakosainak biztonságát. Kelemen Hunor úgy véli, hogy a verespataki bányaprojekt körül kialakult aggályok megbeszélésére a régóta esedékes, közös román–magyar kormányülés biztosíthatna megfelelő keretet.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. november 2.
Szárazajta – itt és most
Átlagon felüli örömöt jelentett számomra Benkő Levente legújabb kötetének megjelenése. A legújabb megnevezés azonban talán nem is épp annyira helytálló, hiszen egy régebbi könyvének átdolgozott és jelentős mértékben kibővített változatáról van szó. Mivel azonban az első kiadás már szinte föllelhetetlen, valószínűleg sokak számára válik becsessé ez a könyv.
Egészen konkrétan a Szárazajta* című dokumentumkötetről van szó. Az író, kutató, terepet járó, történetek, sorsok és történelmek nyomába eredő Benkő Leventével egyetemista koromban találkoztam először. No, nem személyesen, hanem bibliográfiaként, hiszen a tananyagunk részét képezte. Ritka eset azonban, amikor a kötelező könyvészet olyan hatással bír, mint néhány elszánt egyetemistára a tőlünk földrajzilag is csöppet távol eső, székelyföldi Benkő Levente. Szégyenkezve vallom be, hogy amíg háromszoros kerülőúton kezembe nem került a Szárazajta című karcsú kötet, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen falu. Aranyárban mérték, korlátozott példányszámban jelent meg, nagyon szerencsésnek kellett lenni ahhoz, hogy valahogyan kölcsönkapjuk, kézbe véve pedig mit is láttunk: egy vékonyka, zöld és meglehetősen gyengécske nyomdatechnikával készült kiadványt. Beleolvasva azonban valami fura dolog született: fájdalomból, kínból, könnyekből, haragból, kétségbeesésből, elkeseredésből, szavakból táplálkozó varázslat.
Nem lehetett letenni: egy éjszaka alatt kellett a végére jutni, holott már az első tíz oldal elolvasása után világossá vált, hogy itt nem lesz katarzis, ez nem az a műfaj. Tudnom kellett azonban, hogy mi is történt igazából Szárazajtán 1944. szeptember 26-án, persze, csak annyira, amennyire ezt most így, több évtized távlatából tudni lehet. Talán ez a dokumentumkötetek igazi varázsa: ebben az esetben szó sem lehet a fikció megnyugtató érzéséről, és bár nem könnyű esti olvasmány, mégsem bírunk tőle szabadulni, mert az igazságkeresés vágya erősebbnek bizonyul a védekező mechanizmusnál. Így bármilyen kegyetlen legyen is a téma: olvassuk.
Jelen témánk pedig nem nélkülözi a kegyetlenséget. S hogy Benkő Leventét sem hagyta nyugodni a Szárazajtán az 1990-es évek elején felgöngyölített tragédia, annak ékes bizonyítéka a most megjelent újabb kötete. Akiknek az emlékezetében még él a fentebb említett karcsú zöld könyvecske, azok most valószínűleg meglepődve veszik kézbe a terjedelmes (az előzőnek legalább ötszöröse), finom tapintású, borítója által is visszafogott, drámát sejtető könyvet. Ebben pedig most megkapjuk a kerettörténetet is: a szerző ezúttal nem elégszik meg magának a szárazajtai vérengzésnek a szemtanúk által történő felidézésével, nyilvánosságra hozatalával, hanem közlésre szánja a teljes dokumentációt, kutatásainak anyagát, bírósági jegyzőkönyveket, periratokat, korabeli feljegyzéseket. Ugyanakkor kontextusba is helyezi a történéseket, hiszen a szárazajtai tragédia nem egy önmagában létező, egyedi eset, hanem történelmi helyzetek, döntések és állapotok fájdalmas hozadéka. Tény, amely többször, több fórumon is elhangzott: 1944. szeptember 26-án szörnyű vérfürdő helyszíne volt Szárazajta. Tizenkét helyi lakos lelte ekkor halálát. Gavrila Olteanu kapitány vezette a Maniu-gárdistákat, akik kegyetlen példát statuáltak: tizenkét falubelit – köztük egy idős asszonyt – kivégeztek, többeket megsebesítettek, bántalmaztak, a falut feldúlták, kirabolták. A szörnyűségeket nyilvánosan követték el: gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, falubeliek kellett hogy végignézzék szeretteik pusztulását. Hogy mi és hogyan történt, azt szemtanúk állításai, a lelkileg megtört emberek által felidézett események igazolják. Hogy miért történt, arra a kérdésre kereshetik a választ a történészek, az oknyomozó riporterek, ahogyan tette Benkő Levente, feltárva a vonatkozó forrásokat. Hideg fejjel tekintve át a történelmet, a két világháború közötti, a második bécsi döntés utáni állapotokat, a gyűlölködés kétoldalú megnyilvánulásait, ésszel talán még magyarázatot is találnánk, ha lehetne találni a megmagyarázhatatlanra. Ezért fontos, hogy ne tévesszük szem elől az előzményeket, ne vonjunk le elhibázott következtetéseket, ne ítélkezzünk elhamarkodottan. A tények ettől még tények maradnak: ártatlan emberek életét oltották ki, egy falu lakosságát tették tönkre, generációkon túl sem gyógyuló sebeket ejtve. Bűnösöket lehet és kell is találni, de ezek talán nem azonosak a végrehajtókkal. Ahhoz azonban, hogy ebbe bármilyen szinten is beleláthassunk, ismernünk kell azt a feltáró munkát, amelyet Benkő Levente elvégzett, és amelynek szintézise a most megjelent kötet.
S hogy kinek is ajánlható a Szárazajta? Gyakorlatilag bárkinek. Bár természetesen mást jelent egy útkereső egyetemista, és mást egy szakmabeli (történész, kutató stb.) számára, de hogy mindenkiben nyomot hagy, aki kicsit is érdeklődik a történelmünk iránt, az biztosra vehető. A döntés és véleményezés mindenkinek szíve joga, ismerni a megismerhető tényeket azonban kötelességünk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES 
 *Benkő Levente: Szárazajta. Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011. (A könyvbemutatót csütörtökön 6 órától tartják az EME Jókai utca 2–4. szám alatti székházában)
Szabadság (Kolozsvár)
2011. november 2.
Kelemen Hunor szövetségi elnök közleménye a népszámlálás lezárulta alkalmából
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében köszönetemet fejezem ki a romániai magyarok felelősségteljes hozzáállásáért, amit a népszámlálási folyamat során tanúsítottak.
A Szövetség üzenete, amelyben a nemzetiségünk, anyanyelvünk, illetve felekezeti hovatartozásunk büszke és bátor vállalására biztattunk, csak úgy tudott elérni minden magyar emberhez, ha ebben a helyi magyar közösségek tagjai is segítettek nekünk. A magyar családok pozitívan válaszoltak az RMDSZ felkérésére, és ezáltal bebizonyosodott, hogy a minden magyar számít nem csak egy szlogen, hanem egy mozgalmi jellegű hívó szó is.
A népszámlálás a romániai, erdélyi magyarok számára a bizalomra épült. Az elmúlt napokban, hetekben több ezren éltek a lehetőséggel, és az RMDSZ helyi, megyei és országos irodáihoz fordultak segítségért, hiszen bíztak abban, hogy problémáikat orvosoljuk.
Ezúton megköszönöm a történelmi magyar egyházak, civil és ifjúsági szervezetek, illetve a magyar nyelvű sajtó segítségét is, hiszen közösen újra megmutattuk: egy ilyen nagy horderejű nemzeti ügy érdekében kifejtett munkánk megsokszorozza erőinket.
erdon.ro
2011. november 2.
Népszámlálás utáni összegzés
Nagyvárad – Szabó József, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke honlapunknak elmondta: Nagyvárad kilenc, vidéken pedig 30 akkreditált megfigyelőjük tevékenykedett a népszámláláskor.
Szabó József azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: az RMDSZ a népszámlálással kapcsolatban 65 különböző rendezvényt szervezett megyeszerte, körülbelül 36 településen. Nagyváradon, illetve a városokban több program is volt, és inkább a szórványmagyarságra koncentráltak, azokra a vidékekre, ahol a magyarság részaránya közel áll a húsz vagy az ötven százalékhoz. Csaknem 33 ezer szórólapot sikerült kiosztaniuk, és mintegy 900 plakátot ragasztottak ki. Voltak szórakoztató műsorok, beszélgetős fórumok és színházi, illetve bábszínházi produkciók is.
Megitélésében utólag igazolta őket az idő, hiszen talán most voltak a legtájékozódottabbak az emberek a népszámlálást illetően. Ez vissza is tükrözödött a beérkezett panaszok mennyiségén, illetve kitünt azokból a visszajelzésekből, melyek szerint gyakorta előfordult, hogy jobban tudta a megkérdezett a teendőt, mint maga a népszámlálóbiztos. A kódolással kapcsolatban nagyon sok vita és nézeteltérés volt, akadt rá példa, hogy a népszámláló még nem kapta meg a kódálását a nemzetiségeknek, az anyanyelvnek és a vallásoknak, pedig már négy-öt napja zajlott az összeírás. Szerencsére azonban a híradásoknak köszönhetően gyakorlatilag az emberek már tudhatták, hogy melyek a megfelelő kódok, ezért többnyire ragaszkodtak ahhoz, hogy a biztos ezeket beírja, annak ellenére, hogy a számlálókat addig a saját feletteseik még nem tájékoztatták az ez irányú teendőkről.
Száznál is több bejelentés érkezett az általuk megadott mobilszámra, illetve arra a zöldszámra, mely az országos RMDSZ kolozsvári irodájában csöngött, de Bihar megyére vonatkozott. Ezen kívül sokan jelezték, hogy még nem jutott el hozzájuk a népszámláló. Akadtak ugyanakkor olyan esetek is, melyeket az RMDSZ-esek meghallgattak, de gyakorlatilag a panaszosok megnyugtatásán kívül nem volt mit tenniük, mert csak arról volt szó, hogy az érintettek szeretnek kommunikálni bizonyos közéleti kérdésekről. Így körülbelül 65 olyan ügy volt, melyekkel konkrétan foglalkozniuk kellett. Ezeknek a nagyobbik része arra vonatkozott, hogy kimondottan törvénytelenséget tapasztaltak. Egyértelműen a nemzetiséggel kapcsolatban érkezett a legtöbb panasz, vagyis hogy a kérdezőbiztos automatikusan beírta az állampolgárságot és a nemzetiséget románnak, vagy esetleg megkérdezte a nemzetiséget és vagy szándékosan írt be rosszat, vagy a kódja nem volt megfelelő annak a nemzetiségnek, amit be kellett írjon. Az első napokban még komoly problémák adódtak abból, hogy a nem otthon levő családtagokat megpróbálták bediktálni az otthon levő családtagok, de ezt nem fogadta el a biztos.
Az RMDSZ egyrészt azt tanácsolta az érintetteknek, hogy ők maguk írják meg a panaszlevelüket, majd ezt beiktatta az önkormányzatnál és kivizsgálást kért, de ezt kevesen merték vállalni névvel, címmel. Más esetekben az RMDSZ önkéntesei szálltak ki házról-házra, hogy ezeket a beadványokat begyűjtsék. Az RMDSZ „gyűjtőpanaszok” formájában tulajdonképpen napi rendszerességgel ostromolta az illetékes hatóságokat és önkormányzatokat, gyakorlatilag minden napra jutott egy-egy beiktatott beadvány. Ragaszkodtak ahhoz, hogy akár utólag is vizsgálják ki az ügyeket, minthogy ahhoz is, hogy lehetőség szerint minél gyorsabban oldják meg ezeket. Mint köztudott, nagy félreértés volt a személyi szám kapcsán is, ezért elég sok esetben vissza kellett menjenek a számlálóbiztosok azokra a helyekre, ahol már jártak.
Betelefonálók
Az utolsó négy napra inkább az volt jellemző, hogy a lakosok jelezték, hogy hozzájuk még nem jutott el a biztos és semmilyen üzenetet sem hagyott. Mivel látták, hogy az önkormányzatok ebből a szempontból nagyon leterheltek, az RMDSZ-esek október 25-től azt tanácsolták a betelefonálóknak, hogy ha biztosak akarnak lenni abban, hogy megszámlálják őket, akkor menjenek be az önkormányzathoz. Még az utolsó napon is több mint tizenhárom személy foglalkozott csak ezekkel az ügyekkel. Körülbelül tizenketten jelezték, hogy nem tudnak bemenni az önkormányzathoz, az ő esetükben arra kérték azokat a számlálóbiztosokat, akik a környéken dolgoztak, de már végeztek a munkájukkal, hogy segítségképpen regisztrálják ők az adatokat. „Én úgy gondolom, hogy gyakorlatilag hétfő délután 5 óráig bármilyen panaszbejelentés érkezett hozzánk, azt tudtuk kezelni, illetve orvosolni”, közölte a politikus.
Becslése szerint Nagyváradon akár több száz is olyan személy lehet, aki nem számláltatott meg. Ennek egyik oka meglátásában az, hogy az idei népszámlálás tipikus példája volt annak, hogy miként nem lehet összeírást szervezni. Például Romániában csak tizenkét napot szántak erre, Magyarországon pedig egy egész hónapot, noha egy sokkal kisebb területű és lélekszámú országról van szó. Ugyanakkor hiányzott az egyeztetés a helyi szervezekkel, Nagyváradon pedig előfordult olyan eset, hogy a népszámláló megkapta a címeket, s csak a helyszínen szembesült azzal, hogy nem egy magánház, hanem egy négyemeletes többház épült az adott területen. Az eldugott kis utcákba sem jutottak el valamennyi esetben a biztosok, és nagyon kevés tartalék népszámláló volt. Sok esetben nem voltak otthon a családok, máskor pedig kissé agresszívan léptek fel a biztosokkal szemben, vagy abba is belekötöttek, amibe nem kellett volna.
GÖRDÜLÉKENYEBB LETT VOLNA
Szabó József úgy fogalmazott: „egy dolgot biztosan tudok, ha konkrétan a népszámlálás folyamát, a felosztását és humán erőforrás menedzsmentjét teljes mértékben rábízták volna az önkormányzatokra, akkor sokkal gördülékenyebb lett volna. Meg vagyok győződve róla, hogy vidéken a népszámlálási adatok döntő mértékben hitelesek lesznek, mert reálisak és nincs kimaradt személy vagy háztartás. Igazság szerint a városokban látom azt a problémát, hogy hiányosságok voltak. Úgy gondolom, ha több idő állt volna rendelkezésre, ha a központi szervek jobban odafigyeltek volna, akkor sokkal kevesebb gond lett volna. Ugyanakkor bízom abban, hogy a fiataloknak a népszámláláskor tanúsított magabiztossága és talpraesettsége a jövőben is megmaradt és ugyanilyen módon megnyilvánul majd”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2011. november 2.
Együtt ünnepeltek a protestáns egyházak
A Reformáció Emlékünnepén Nagyvárad protestáns magyarsága közös ünnepi istentiszteletet tartott a Nagyvárad-Újvárosi református templomban október 31-én. Az istentisztelet keretében ünnepi műsorra került sor és kiosztották a Czeglédi György-díjakat is.
Luther Márton 494 éve, 1517. október 31-én függesztette ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, amellyel kezdetét vette a református vallási mozgalom. Ezen az évfordulón Nagyvárad református, unitárius és evangélikus magyar lakossága ismét együtt ünnepelt, mint már két évtizede minden esztendőben. Az újvárosi templom megtelt a hívekkel. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Papp Béni Zsombor marosvásárhelyi lelkipásztor Máté Evangéliumából választva az alapigét (Mt. 14, 22–33.). Prédikációjában elmondta: a reformáció alkalmával arról az örökségről emlékezünk meg, amelyet reformátoraink hagytak ránk, viszont az is fontos kérdés, hogy 2011-ben hogyan kellene reformálni életünket. Hozzátette: „Az igéből kiolvasható a válasz, Isten által, aki nem akarja, hogy magánvállalkozás legyen a mi életünk, hanem az Ő akaratába belesimuljon. A mennyek országának törvénye szerint nem történhet velünk bármi, csak amit Isten megengedhet.” Kiemelte továbbá, hogy életünkben nem elég a szaktudás, az összefogás, a tapasztalat, ahhoz, hogy sikereket érjünk el, Isten segítsége szükséges; ahogy Jézus is mondja: „aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál”(Jn. 14, 12.).
Czedlédi György-díj
Az istentisztelet keretében ünnepi műsorral szolgált a Bihari Egyházmegye lelkészkórusa, valamint Orosz Zsolt, a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium diákja szavalta el Luther Márton Erős vár a mi Istenünk című versét, József Attila fordításában. Veres Kovács Attila nagyvárad-olaszi lelkipásztor üdvözölte evangélikus, unitárius és református lelkipásztor társait, majd felolvasott a Protestánsok Világszövetségének erre a napra szánt üzenetéből egy részletet: „A reformátusok nem egyszerűen hagyományokat őrző emberek, hanem állandóan újuló, újító mozgalom részesei. Tárjuk ki magunkat Isten megújító munkája előtt. Hiszen megújított és mindig megújítandó egyház vagyunk.” Az Úr asztalát megterítette az újvárosi, rogériuszi és szőlősi gyülekezet, a hívek három helyen vehettek úrvacsorát. Ezt követte a Czeglédi György-díjak átadása az arra érdemes egyházi munkásoknak, presbitereknek, gondnokoknak. A díjat 2007-ben alapította a Nagyváradi Református Gyülekezetek Szövetsége, és évente a Reformáció Emlékünnepén adományozzák a tíz váradi egyházközség egy-egy presbiterének, akik munkájukkal, tevékenységükkel és személyes példájukkal kiérdemlik e kitüntetést. Veres Kovács Attila lelkipásztor elmondta, hogy a Gyülekezeti Szövetség Elnöksége évente a Reformáció Emlékünnepén változik a rotáció elve alapján. Idén az újvárosi egyházközség veszi át az elnökséget. Az ünnepi istentisztelet a Himnusz eléneklésével zárult.
Díjazottak
A Czeglédi György-díj idei kitüntetettjei a következők: néhai Papp Kálmán presbiter (Biharpüspöki), néhai Szebeni István református lelkipásztor (Nagyvárad-Csillagváros), Kuin-Nagy Tibor-Imre presbiteri-jegyző (Nagyvárad-Olaszi), Barabás Mihály presbiter (Nagyvárad-Ősi), Újvárosi Ernő gondnok (Nagyvárad-Rét), néhai Virágh Csaba presbiter (Nagyvárad-Rogériusz), Széll Lujza Erzsébet presbiter (Szőlős), Szabó Margit presbiter (Nagyvárad-Újváros), Szabó Mária Magdolna presbiter (Nagyvárad-Velence).
Nagy Noémi
erdon.ro
2011. november 2.
Nem föltétlenül...
Nem föltétlenül királyra lenne szükség, megtenné a közösségi egyenjogúság szentesítése is.
Mihály király parlamenti beszéde, amelyben a politika erkölcsi megalapozottságára apellált, sokunkat tölthetett el elégedettséggel. Minálunk, Kelet-közép Európában ugyanis szinte általános a meggyőződés, hogy a politika és az erkölcs egymást kizáró fogalmak. A politikát, amelyet elsősorban az érdek irányít, nem lehet erkölcsi mércével mérni.
Jól emlékszünk még az őszödi beszéd által kiváltott magyarországi botrányra, amikor is az ellenzék azt követelte Gyurcsány Ferenctől, hogy miután beismerte: a választásokat hamis ígéretekkel nyerték meg, mondjon le. Nem csak Gyurcsány Ferenc nem mondott le, de a magyar értelmiség színe java is úgy vélte, nem szabad ezt megtennie, mert ezzel olyan erőknek szolgáltatná ki az országot, amelyek a demokráciát fenyegetik.
Az eredményt ismerjük. A választótestület – sok esetben erkölcsi megfontolásból – végül éppen azt az ellenzéket juttatta hatalomra, sőt olyan hatalommal ruházta fel, amelynek birtokában szinte bármit megtehet. És természetesen meg is tesz. Ami persze a demokráciának azt a változatát is jól minősíti, melyet mi itt Kelet-közép Európában elműködtetgetünk.
Orbánék ugyanazt a hatalomkoncentrációt igyekeztek és igyekeznek megteremteni, amelyet a szocialisták esetében patetikusan elítéltek. Minden meghatározó posztra saját embereiket ültetik. Ahogyan azt egyébként a szocialisták is tették. Nekik persze könnyebb volt, mert a diktatúrából örökölt apparátus eleve a csatlósuknak bizonyult, nem kellett tehát felforgatniuk a társadalmat, hogy fait accompli-t teremtsenek.
Mihály király úgy véli: az állam élére olyan személynek kellene kerülnie, aki nem a győztes párt képviselője gyanánt ügyeli fel a politikai küzdelmeket, aki nem a végső győzelem reményében „élet-halál harcot” vívó politikai táborok egyikének vagy másikának érdekeit képviseli, hanem a politikai küzdelmek keretfeltételeit megteremtő erkölcsi értékek tisztasága fölött őrködhet. Aki kiegyensúlyozó szerepével megakadályozhatja azt, hogy a politikai ellenfelek egymást szélsőségességbe, elvakultságba, gyűlölködésbe hajszolják.
A királyt hallgatva el kellett gondolkodnunk azon, hogy mi lett volna másképpen, ha ’89 után az ő mentalitása, most hangoztatott politikai és erkölcsi elvei határozhatták volna meg a román politikai életet. A válasz sajnos: alig valami.
A román politika erkölcs-nélkülisége ugyanis magából a rendszerből következik. (Ahogy egyébként a magyaré is.) Egy olyan társadalomban, amelyben a többség úgy vélheti, hogy „saját országában” van, miközben a kisebbségek – a magyarok, a németek, a zsidók, a cigányok – csakis valamiféle területen kívüli, ex lex állapotban leledzhettek vagy leledzhetnek, s ebből következőleg visszamenőleg sem támaszthatnak jogot semmiféle közösségi egyenjogúságra, elképzelhetetlen az erkölcsös politizálás. Ahogyan az Mihály király és elődei aktív politizálásának éveiben is az volt. Nem csak azért, mert a kisebbségek diszkriminációja, a többségi elv diktatórikus érvényesítése, amint azt múltban lépten-nyomon láthattuk és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti egyetem esetében ma is láthatjuk, merőben erkölcstelen, hanem és főként azért, mert a törvénytelen megoldások többség-kisebbség relációban való legalizálása a többségen belüli viszonyokat is elkerülhetetlenül megmérgezi.
Egy olyan államban ugyanis, amelyben a (nemzeti vagy társadalmi) kisebbségek elnyomását a politikai rendszer legitimálja, csupán arra van szükség, hogy a politikai ellenfelet, akinek „kárára” a törvénytelenségek megvalósulnak, a nemzet ellenségének deklaráljuk. Ha az „idegenszívűnek”, tekintett „kisebbségekkel” (a nemzetiségekkel és a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal) szemben a törvény illegitim eljárásokat tesz lehetővé, azoknak a többség nemzetellenesnek, műveletlennek és civilizálatlannak tekintett „kisebbségei” (főként az ellenzéki pártok) ellenében is megengedettekké kell válniuk.
Ahhoz, hogy a politikai társadalom erkölcsei letisztuljanak, nem föltétlenül királyra lenne szükség, megtenné a közösségi egyenjogúság szentesítése is. Persze, a király személye is több volna annál a semminél, amit a Băsescu-féle államelnökök jelentenek.
Bíró Béla
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. november 2.
Szomszédok huzavonája: nincs „közösködés”
A jelenlegi magyar kormány (feje) nincs meggyőződve a közös kormányülések gyakorlati hasznosságáról. Külügyminisztere ugyanakkor nem zárja ki, hogy szűkített formában fölelevenüljön az együttműködésnek ez a formája.
A román és a magyar kormány 2005 és 2008 között – felváltva – minden évben együttes ülést tartott. Valójában mindez ma már történelem.
Egy levélváltás előzményei
Minden jel szerint 2011-ben sem tartja meg a soron következő, ötödik együttes ülését a román és a magyar kormány – írta lapunk október 12-én. Az ÚMSZ emlékeztetett arra, hogy májusi budapesti látogatásakor Teodor Baconschi külügyminiszter azt javasolta magyar kollegájának, Martonyi Jánosnak: a kétoldalú kapcsolatok teljes körének áttekintése érdekében még idén ősszel kerüljön sor a román fővárosban a közös kormányülésre.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke úgy nyilatkozott a lapnak, hogy tudomása szerint házigazdaként Románia már megtette a szükséges lépéseket, ugyanis nemcsak a román külügyminiszter, hanem az RMDSZ is jelezte a magyar félnek, hogy időszerű volna a közös kormányülés megszervezése. Borbély szerint Budapestről egyelőre azt a választ kapták, hogy még elemzik ennek a lehetőségét.
A budapesti külügyminisztérium egy neve elhallgatását kérő illetékese értésre adta, hogy a kérdésben a végső szó a Miniszterelnöki Hivatalé. Szerinte Orbán Viktor miniszterelnök szakított elődje gyakorlatával, nem híve a közös kormányüléseknek.
Egy másik névtelen budapesti illetékes szerint Orbán nem az intézmény ellensége, hanem úgy véli: szűkíteni kellene a formátumot és a megtárgyalandó kérdések körét, mert az eddigi túl nagyszabású közös kormányülések kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Ebben a szellemben válaszolt írásban a minap Martonyi János is Szabó Vilmos szocialista parlamenti képviselőnek, aki levélben tette föl kérdését a magyar–román együttes kormányülés tavalyi és idei elmaradásával kapcsolatban.
Schengen után
„Egyelőre csak az október 10-i dátum a biztos” – nyilatkozta 2009-ben Gémesi Ferenc kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős magyar szakállamtitkár, aki akkor Kolozsvárt javasolta helyszínnek, és ezzel Emil Boc miniszterelnök, a kincses város egykori polgármestere is egyetértett. Az együttes ülés végül a román fél kérésére mégis elmaradt.
Gémesi Ferenc a Martonyi-féle válaszlevél másolatával együtt részletes tanulmányt küldött az ÚMSZ-nek a magyar kormány korábbi együttes üléseiről, amelyeket a szomszédságpolitika jegyében nemcsak Romániával, hanem Ausztriával, Horvátországgal és Szlovéniával is – bár némi kihagyásokkal – rendre megtartott. Megjegyzendő, hogy az utóbbi három országgal 2009-ben, tehát a szocialista kormány utolsó esztendejében még volt közös tanácskozás.
A fejlesztéspolitika jegyében – szerepel az anyagban – egyeztetett ütemezéssel folyik a közúti infrastruktúra közös fejlesztése Magyarország és Románia között. A két ország megállapodott a magyar M43-as és a román A1-es autópálya összekapcsolásáról (Szeged–Makó– Csanádpalota–Nagylak– Arad), továbbá az M4-es és az észak-erdélyi autópálya (Berettyóújfalu–Nagykereki–Nagyszántó–Berettyószéplak–Kolozsvár) összekötéséről is.
Jól haladnak a tárgyalások, hogy az M49-es út folytatása és a Szatmárnémeti, valamint Nagybánya közötti út metszéspontjáról döntés szülessen. Az autópályák összekapcsolását a magyar fél Románia schengeni csatlakozását követően tervezi. Ugyancsak korszerűsítették a csengersimai határállomást.
Kisebbségi azonosságtudat
A magyar–román energetikai együttműködés keretében 2009-ben befejeződött a Szeged–Arad gázvezeték-kapcsolat kiépítése 109 kilométer hosszan. A Békéscsaba–Nagyvárad villamosenergia-hálózat kiépítése előrehaladt, az Aradig tartó szakaszt már át is adták.
A román–magyar határon átnyúló együttműködés keretében innovációs szolgáltató és képző központ valósult meg Püspökladányban, kutatási együttműködés jött létre a növénynemesítési technikák alkalmazása érdekében, továbbá megkezdődött a nagyváradi és debreceni egyetemek közötti K+F együttműködés. Folyamatos a kétoldalú párbeszéd a kis- és középvállalkozások együttműködésének támogatása érdekében is.
A kétoldalú kapcsolatokban nagy fontosságot tulajdonít a magyar fél a kisebbségben élő közösségek önazonossága megőrzésének, az ezt szolgáló két céltervet, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és a zsákai ortodox templom felújítását a két kormány azonos mértékben támogatta. Az eddigi kormányzati támogatások eredményeképpen létrejött az új battonyai román iskola, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport, modernizálódott a bukaresti Ady Endre és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum.
A magyar költségvetésből támogatott Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról a román parlament elfogadta a szükséges törvényt, és az idén szeptemberben megtörtént a Sapientia Egyetem akkreditációja is. Hosszas tárgyalások eredményeképpen megszületett a hadisír-gondozási megállapodás. Az első együttes kormányülés eredményeképpen nyílt meg a csíkszeredai főkonzulátus és kezdte meg munkáját a magyar kulturális koordinációs központ Sepsiszentgyörgyön.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. november 2.
Enache független maradna, Vass „besorolná” az MPP-t
„Én még nem értesültem az MPP döntéséről. Előre is köszönöm a bizalmat, de továbbra is fenntartom, hogy függetlenként szeretnék indulni a jövő évi polgármesteri választásokon” – reagált lapunk megkeresésére Smaranda Enache, a Pro Europa Liga (PEL) elnöke a Magyar Polgári Pártnak (MPP) arra a korábbi bejelentésére, hogy Benedek Imre és Smaranda Enache közül választja ki – ha kell, belső előválasztások során – marosvásárhelyi polgármesterjelöltjét. Az emberjogi aktivista azonban az Új Magyar Szó érdeklődésére kifejtette, nem áll el attól a kijelentésétől, amit indulása előtt tett: ha a választásokig az egyes pártok felajánlják támogatásukat, elfogadja, de nem indul pártszínekben. „Jelen pillanatban az indulók között én vagyok Dorin Florea legesélyesebb kihívója” – utalt Smaranda Enache egy augusztusban készült közvélemény-kutatásra, majd hozzátette: meglátása szerint a választók szkeptikusak a pártokkal szemben, amelyek „eddig nem bizonyították be, hogy harcba tudnak és akarnak szállni a várost tönkretevő demokrata liberális polgármesterrel”. Enache elmondása szerint erősíteni kell a marosvásárhelyi román és a magyar közösség egymás iránti bizalmát, de ezt csak és kizárólag a pártokon felüli összefogás hozhatja el. Vass Levente, az RMDSZ és az Erdélyi Nemzeti Tanács közös polgármesterjelöltje – aki indulásakor azt nyilatkozta, csak abban az esetben érdekli a jelölés, ha mindhárom magyar párt támogatja – lapunktól értesült az MPP-s határozatról. Érdeklődésünkre elmondta: meglátása szerint az MPP még keresi a helyét a polgármesteri székért folyó harcban. „Meggyőződésem, hogy ha még adunk egy kis gondolkodási időt Szász Jenő úréknak, belátják, hogy az egyetlen esély a választások megnyerésére, felzárkózni az RMDSZ és EMNT által támogatott jelölt mögé” – fogalmazott Vass Levente miniszteri tanácsos. Smaranda Enache indulásával kapcsolatban kijelentette: „bízom Enache asszony bölcsességében, abban, hogy belátja: a magyaroknak közös magyar jelöltre van szükségük.” Hozzátette: a Pro Europa Liga elnökéhez hasonlóan nem politikusként definiálja magát, de meggyőződése, hogy a magyarság nem maradhat politikai képviselet nélkül, éppen ezért egy független személy nem hozhatja meg a várt változást
Farkas István
Új Magyar Szó (Bukarest),
2011. november 2.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Újévi harangszó 
A mai naptól elkezdjük sorozatban közölni Sylvester Lajos Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvét. A szerző a kötetben 67 – 2005. és 2010. között született – a székely-magyar közélet közel- és távolabbi múltra reflektáló írását válogatta össze.
Helyi hagyománynak is mondhatnám, hogy Erdélyben, egy helyi lapban – a Háromszékről van szó – már csupán nevem miatt is én jegyzem a lap szilveszteri számának vezércikkét.
Így volt ez az idén is. 
Az óévnek újévre váltása mélyen és magasan szimbolikus töltetű, soha nem volt azonos, mondjuk a munkahelyi műszakváltással, az egész decemberi hónap a váltás, a változások jelképeibe öltöztetett ünnepségsorozat, amely szilveszter éjszakáján tetőz, ekkor emelkedik a családi, rokoni, baráti köröket összefogó magasságba.
Nálunk, Erdélyben – de mindenhol a világon, ahol szórványban, emigrációban, kisebbségben élnek emberek – szilveszter éjszakájának a varázsát megsokszorozza az emberek virtuális egymásra találása, az üzenetváltások, jókívánságok cseréje, az egy nemzethez tartozók lelki azonosságának kifejezése, a más nációkkal történő barátságos viszony ápolásának koccintásos, jókívánságos alkalma.
Hosszú évek során úgy tapasztaltam, hogy a magyarság esetében a nemzeti, vagy nemzeti jellegű szimbólumok devalválódásának vagyunk tanúi és szenvedő alanyai. Ezért döntöttem úgy, hogy a lap élére kerülő idei szilveszteri jegyzetem a szimbólumokról szóljon.
Megszületett az írás. Íme, itt van, a maga teljességében:
Újévi harangszó
A forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulójához egy másik is társul: 550 évvel ezelőtt a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett a keresztény világ harangszava. Bennünket nem nyugtalanít, hogy gondos történészek azt is kiolvasták régi feljegyzésekből, hogy a pápa őszentsége nem is ennek a győzelemnek a hírére adta ki az Imabullát, hanem Konstantinápoly visszafoglalására szólította fel a keresztény világot. A hiteles történelmi hír az, hogy a nándorfehérvári győzelem rákondult a pápai felhívásra, s a (magyar) világ azóta is úgy tudja – és ez a lényeg –, hogy győztünk, a pogányság kárpát-medencei invázióját sikerült elodázni jó néhány évig. 
2006-ban két magyar győzelemre emlékezünk, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára és a nándorfehérvári győzelem félezer és ötvenéves harangszavára. A magyarságtól ezt a győzelmet senki sem tudja elvitatni. Az önnön kebeléből kiforduló némely, magát magyarnak mondó csoportosulás tagjai sem, akik néhány évvel ezelőtt még rákongatták saját repedt hangú véleményüket arra, miszerint ők unják a Kárpát-medence és a világ magyarságát egybeharangozó déli harangszót. Természetesen unják ők Nagy Imrének, a Magyar Köztársaság mártír-miniszterelnökének az utolsó szó jogán elmondott kívánságát is, amelyet lapunk, a Háromszék nem véletlenül emelt új esztendei falinaptára mottójául: „E szenvedélyekből és gyűlöletből szőtt perben életemet kell adni eszméimért. Szívesen adom (…) Bizonyos vagyok benne, hogy a történelem el fogja ítélni gyilkosaimat. Csak egy dologtól borzadnék: ha gyilkosaim rehabilitálnának.” 
Vajon elegen vagyunk-e, akik beleborzongunk a gondolatba, hogy vannak, akik a magyar forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulóján megpróbálnak beleöltözni abba a gúnyába, amelyet, képletesen szólva, politikai felmenőik vagy akár ő maguk azért téptek-tépettek le bírósági ítéletekkel, hóhérkézre juttatásokkal a magyar forradalom és szabadságharc cselekvő és szószóló embereiről, hogy szíve-verésüket megállíttassák? 
Úgy tűnik, hogy 2006-ban, ebben a két évfordulós esztendőben (1456 és 1956) nemzeti szimbólumainkat is védenünk kell a privatizálók vagy az ezeket elkótyavetyélők mohósága elől. Meg kell védelmeznünk bizonyos szavainkat is, mint amilyen népünk-nemzetünk neve, a magyar idióma, amely bizonyos, magukat magyarnak mondó körökben szitok- vagy átokszóvá degradálódott. Védelemre szorul a nemzet szavunk is, amelyet egyesek elavultnak, vidékinek, az európai peremvidék szavává minősítenek. Védelemre szorul a lyukas- vagy az Árpád-sávos zászló, az olyan szimbólumok, mint a turul, a szimbólumemberek, mint gróf Czegei Wass Albert vagy Teleki Pál, akik az egykori magyarhon szívéből, Budapestről száműzettek vidékre. Védelmeznünk kell a Magyar Himnuszt, amelyet maradinak, konzervatívnak, nacionalistának is minősítenek a mindenféle másság agitátorai. 
Védelmünkre és rehabilitációra szorulnak mindazok, akiknek az utolsó szó joga sem adatott meg. Háromszékre hazabeszélve, védelmünkre szorulnak a felsőcsernátoni Rákossy Árpádok, akiket a Rákosi- (micsoda groteszk névjáték!) diktatúrában és a Kádár-féle koncepciós perben ítéltek súlyos börtönös esztendőkre. 
2006 ne legyen a történelem privatizálásának az esztendeje, szóljon azokért a nándorfehérvári győzelem harangja, és emlékeztesse azokat arra a magyar függetlenséget és szabadságot fiadzó két győzelemre, akik ezt valóban diadalra juttatták. 
Budakeszin ebben az évben Himnusz-emlékművet avatnak. Nekünk, háromszékieknek van némi közünk – és volt beleszólásunk – abba, hogy a Himnusz-emlékmű harangszava ne tizen- és néhány, hanem 64 vármegyére szabott, és a világ magyarságának egésze számára hallható legyen, mert bennünket számos alkalommal megverhettek, leverhettek, kisemmizhettek anyagi és szellemi vagyonunkból, de szabadságharcaink igéit soha nem tudták kiverni szánkból. 
Eddig a vezércikk, amely már járta megjelenés előtti szerkesztőségi útját, amikor rákondult egy előbb rémhírnek vélt információ: a Magyar Köztársaság elnöke, dr. Sólyom László jogászprofesszor nem a megszokott időben és a megszokott körülmények között mond évértékelő és évköszöntő beszédet. 
Jegyzetemet újraolvastam, és hagytam, hogy az járja a maga szilveszteri útját. Szilveszter éjszakáját családi, baráti körben töltöttük. Ezt megelőzően fiúnk, menyünk egy másik kontinensről hívott, ők is háromszékiek, csíkiak, no meg egy angol család társaságában ünnepelték, több ezer mérföldnyi távolságot is legyőzve, a mienkhez képest nyolcórányi „késéssel” a Szilvesztert.
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem csak két himnuszt rendelt az Istenünk, hanem időbéli kettősséget is. Mi már több évtizede ezen az éjszakán kétszer bontunk pezsgőt, „román” és „magyar” idő szerint. Így történt ez a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor, ha nem volt elérhető tévéközvetítés, vagy nem volt állami méltóságot viselő személy által elmondott beszéd, akkor valamelyik, a nemzet érzelmeit, akaratát és kívánságait reprezentáló személyiség, színész szavait hallgattuk rádión.
Idei szilveszterezésünknek nem volt éjszakai kulminációja. Sutára, lapsora sikeredett. Melankóliával, némi szomorúsággal néztünk magunkba és egymásra. Valaki megjegyezte: az idén a mi városunkban „magyar Szilveszter” órájában alig pukkan petárda, alig szikrázik csillagszóró az égre.
Egy zömében magyarlakta városban is a „másik szilveszter” – a „revelion” – volt fényekben villódzóbb, ünnepélyesebb, sajátos akusztikájával markánsabb.
Valaki a társaságunkban meg is jegyezte: ennyivel szegényebbek lehetünk, mi magyarok, már a tűzijátékra sem futja?
Lélekben talán nem is vagyunk szegényebbek, de kicsit szomorúbbak voltunk, kicsit setesutára sikeredett ez az éjszaka.
Másnap, valamelyik napszakban – mindegy volt, melyikben – végignéztem a köztársasági elnök úr, dr Sólyom László jogászprofesszor beszédét, akiről ugyancsak a Háromszék című lapban, amikor annak alkalma volt, ilyen címen írtam vezércikket: Sólyom – hadd szárnyaljon.
Mostani beszédének minden szavával egyetértek, üzenetét is vallom, és értem. Sőt, sajnálom, hogy szerény írásomban az idei Bartók-évfordulót nem említettem. A déli- és minden napszakban felhangzó harangszavak mellé társul az ő nemzetet, kultúrát integráló neve, személyisége is.
Értem én a puritánság igényét – az idei azonban azért túl miesnapira, munkanapira sikeredett. A földrajzi helyzetüktől függetlenül lélekben egy nemzethez tartozók legbensőségesebb, a leginkább reményt sugalló és reményt keltő ünnepét nem kell vezérszólam nélkül, a több szólamra éneklő kórust dirigens nélkül hagyni. „Nem csak kenyérrel él az ember.”
Úgy tudom az államelnöknek nem szíve-, hanem alkotmányos joga eldönteni, hogy mikor és miként vesz részt a nemzethez tartozók egészének lelkébe fogódzó ünnepi pillanatban.
De kell lennie egy, a nemzet egészét jelképező művésznek, a Nemzet Színészének, a Nemzet Énekesének, vagy valaki hozzájuk mérhetőnek és hasonlónak, aki a magyar Szilveszter éjszakáján, a nemzet nevében a nemzet egészének színe előtt bíztat mindig egy reményteljesebb esztendőre.
Kell akár a feddő, de mindenképp kell a bátorító, a reményt keltő ünnepi szó, a „lesz még egyszer ünnep a világon” hangulatának a szilveszteri felszikráztatása. 
2006. január 6.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma
2011. november 3.
A magyarság lélekszáma a korai századokban
A besenyőtámadás
Visszakanyarodva a kis lélekszámot valló Kristó Gyulához, aki az általam számolt töredékét fogadja el a honfoglaló magyarok létszámaként, e közösség számát még tovább csökkenti azáltal, hogy a bolgárok és a besenyők orvtámadása okozta népességfogyást 17 százalékra becsüli.
Túlozva ez alkalommal is, mert ha a besenyőtámadás okozta veszteség ilyen jelentős lett volna, akkor erről nem csak Bíborbanszületett Konstantin császár és Regino apát szerzett volna tudomást. Boda Lászlót idézem: „Logikai képtelenség például, hogy egy hanyatt-homlok menekülő, vert hadsereg ekkora országot elfoglaljon, és utána végigverje Nyugat-Európát. Képtelenség, hogy egy – besenyők által szétzilált – vert magyar hadsereget hívjanak segítségül a frankok vagy morvák, mégpedig határ közelből." Nem lehet véletlen az sem, hogy az orosz Nesztor Krónika és más külföldi források, illetve a magyar krónikák nem adnak hírt a besenyők támadásáról.
A honfoglalás korának temetőiben a régészek semmi nyomát nem találják a katasztrofális vereségnek, annak, hogy az asszonynép, a gyermekek és a hatalmas állatállomány valahol menekülés közben elmaradt volna, mert az asszonyok aránya azonos a férfiakéval. Mindezek alapján nem látom indokoltnak, hogy elfogadjam azt a történetírói álláspontot, amely szerint nagy veszteséget szenvedő, kis létszámú magyarság menekült a Kárpát-medencébe.
A honfoglalás korában
Az arab források tükrében állíthatjuk, hogy a Megyer törzs háború idején húszezer lovast tudott mozgósítani. Tehát nem az a vita tárgya, hogy minden öt személyből egy harcra termett-e, hanem az, hogy szabad-e egyetlen magyar törzs hadereje alapján az egész törzsszövetség népességére következtetni, illetve jó úton járunk-e egyetlen törzs népességére vonatkozó adatot a nyolc törzs egészére felhasználva? Erre kerestünk és kaptunk választ. Igazoltnak látom az egyetlen törzs hadseregére vonatkozó arab forrás általam bemutatott értelmezését, amely lehetővé teszi a honfoglalás kori magyarság lélekszámának újraértékelését.
Ha a második honfoglalás idején (895 táján) csekély létszámú magyarság telepedett volna le, nem lehetett volna feltartóztatni a Kárpát-medencébe benyomuló németeket, bolgárokat és morvákat. Gyenge, viszonylag kis népességű magyarság 861–972 között, több mint egy évszázadon keresztül képtelen lett volna rettegésben tartani Európát, adóztatni a mai Spanyolország, Franciaország, Itália országait, a korabeli Keleti Frank és Bizánci Birodalmat. A magyarság nem játszhatott volna nagyhatalmi szerepet a honfoglalás utáni hat évszázadban, ha nem rendelkezik kellő létszámú fegyverforgatóval, népességgel.
A vérszerződés megkötése után került sor a magyarság egységes irányítására, és a törzsszövetség csak az Árpád vezette honfoglalás idején vett részt összehangolt katonai akciókban. A teljhatalom ekkor csúszott át a gyla kezébe, mert a nyolc törzsből álló szövetség egységes irányítása megkövetelte az átgondolt hadvezetést, az egységes irányítást, a népesség és a vagyon biztonságos szállítását, védelmét. Össze kellett hangolni egy mozgásban, költözésben lévő milliós lélekszámú tömeg, több százezer sátor, bőrcsónak, eszköz, fegyver, ruházat, élelem tervszerű szállítását, biztosítani a több milliót számláló állatállomány előrehaladását egy olyan térségben, ahol bármikor számítani lehet katonai támadásra. Egyidejűleg harcolni kellett az Al-Dunánál, Etelközben és a Kárpát-medencében is.
Az Árpád vezette honfoglalók és a 677-ben érkezett magyarok együttes lélekszáma elérte az 1,3 milliót, míg a helyben talált néptöredékek, a szlávok száma kétszázezer fő. Úgy vélem, a Kárpát-medence népessége 895 táján, a magyarok, a hozzájuk csatlakozott török népek és a helyben talált népesség összlétszáma elérte az 1,5 millió főt. E népesség az 1300-as évek kezdetén – kétezrelékes szaporulat mellett, leszámítva a mongol pusztításkor észlelhető népesség-visszaesést – elérte a hárommilliót.
Kádár Gyula
Erdély.ma
2011. november 3.
Nyitott Akadémia Pál Ferenccel Marosvásárhelyen!
A legnépszerűbb magyar előadó sorsról és önismeretről mesél
Novemberben a magyar pszichológiai ismeretterjesztés újabb legendás alakja érkezik a Nyitott Akadémia sorozat keretében Marosvásárhelyre.
Pál Ferenc nevét sokan már Erdélyben is ismerhetik az internetről, ahol az aktuális sikerfilmeket megszégyenítő sebességgel terjednek előadásai, illetve a Magyar Televízióban is nagy népszerűségnek örvend Mikor gyermek voltam című sorozata.
Pál Ferenc (vagy ahogy a legtöbben szólítják: Pál Feri) római katolikus pap és mentálhigiénés szakember. Pályafutása kezdete óta minden héten előadásokat tart lélektani, spirituális témákban, melyeket kezdetben csak néhány tucat érdeklődő látogatott, ma már azonban a Millenáris Park ezerfős nagytermébe sem férnek be azok, akik élőben szeretnék őt meghallgatni. Talán az sem véletlen, hogy idén augusztusban a magyar állam Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntette ki tevékenységéért.
Vajon mi lehet kirobbanó népszerűségének titka? Többek között talán az, hogy Pál Feri személyében egy mélyen érző és gondolkodó lelki vezető és egy végtelenül szórakoztató clown találkozik – ha nem lenne pap és mentálhigiénés szakember, stand up komikusként is megkereshetné a kenyerét fergeteges humorával. Előadóként istenáldotta tehetség: eredeti gondolatait képes a legegyszerűbb szavakkal tolmácsolni hallgatói felé, így nemcsak a művelt, iskolázott közönség, de mindenki számára élményt jelentenek ezek a találkozások. Legfőképp azért, mert Pál Ferenc közvetlenül az érzésekre hat előadásmódjával, azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek valóban belülről foglalkoztatnak bennünket, és ezekre mélyen átélhető válaszokat ad. Óriási személyes varázsa van, ezért nem ritka, hogy előadásai után sokan meg szeretnék ölelni, vagy legalább megfogni a kezét. Ami pedig a legérdekesebb: hallgatóságának csupán a fele vallásos ember. Városunkba is mentálhigiénés szakemberi minőségében érkezik, tehát semmiképpen se prédikációra számítsanak azok, akik jegyet váltanak a rendezvényre, hanem pszichológiai- spirituális előadásra.
Pál Ferenccel Marosvásárhelyen november 9-én este 7 órakor a Maros Művészegyüttes előadótermében találkozhatunk. Téma: sors és önismeret. A helyszín korlátozott befogadóképességére való tekintettel a jegyeket érdemes időben megvásárolni, hiszen hely hiányában sajnos Vekerdy Tamás októberi előadásáról is sok érdeklődő maradt le.
Jegyek kaphatók a marosvásárhelyi Kulcslyuk könyvesboltban, a Kossuth u. 5-ben.
Dr. Kádár Annamária
Népújság (Marosvásárhely)