Bakk-Dávid Tímea
"ELŐRE A KEZEDET"
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 1. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Bogdánfalván a pap is magyarul tanulna; Külsőrekecsinben van a legkényelmesebb „magyar ház”,
ahol a tanárkollégák is zuhanyozhatnak.
Bogdánfalva az idei tanév új helyszíne a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) magyar oktatási programja számára. A Transindex és az MCSMSZ egyik magántámogatója, az Apemin Tusnad képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva.
Negyedórás út Bákótól, az MCSMSZ fehér furgonját követjük; keskeny, aszfaltozatlan zsákutcában található a bogdánfalvi „magyar iskola”. Azaz egy nagyobbacska falusi ház, ahol az – egyelőre csupán – iskolán kívüli tevékenységek zajlanak. A bejárati ajtó fölött hihetetlen mennyiségű plüssállat biztosítja a megfelelő szigetelést; odabent egy kezdőcsoporttal foglalkozik éppen az itt lakó és tanító pedagógus.
Ahol a pap is tanulna magyarul
Bodó Judit egy évet tanított már Pusztinán, az állami iskolában és a Magyar Házban is. A 2010-2011-es tanévet itt, Bogdánfalván vállalta el. „Most már megbarátkoztam a hellyel, a gyerekekkel; voltunk kirándulni, jó itt, szeretem. De itt a nyelvállapot jóval rosszabb, mint Pusztinán” – meséli. Az apróságok nagy többsége valóban csak egy-egy szót tud egyelőre magyarul; velük játékos formában, teljesen az alapoktól kell kezdeni a magyar nyelv tanítását. A mostani beiratkozókkal együtt januárban 42-en voltak. Vannak, akik kiiratkoztak, mert a szüleik nem engedték őket. Legtöbben az ötödik-hatodikosok járnak, a két párhuzamos osztályból szinte mindenki.
„Előre a kezedet, utána hátra” – a gyerekek mozgással egybekötött dalocska segítségével tanulják meg a testrészek nevét; a most először érkezett gyerekek figyelik, mit csinálnak és mondanak a többiek, akik már játszották ezt a játékot. Kitűnik a többiek közül egy szőke kislány, aki magabiztosan tudja a szöveget, alig téved, és még egy másik dalt is elénekel teljesen egyedül.
Egy másik játékos foglalkozás során az állatok és növények magyar nevét tanulják a kicsik. Celi, úgy tűnik, eminens a kezdők közt: szinte az összes állat és gyümölcs nevét tudja magyarul a Judit által felmutatott képeken, de Sergiu is nagyon ügyes.
Celi a testvérével az elsők közt kezdett járni a tanév elején – ez látszik is. „Innen tudom lemérni, mennyit fejlődtek, mikor a teljesen kezdőkkel jönnek órára” – mondja Judit.
Judit módszere, hogy a képen látható állat nevét először románul mondja a gyerek, majd – ha tudja – a magyar változatot. Szemmel láthatóan az az elv, hogy magyarul beszél velük, esetleg, ha nagyon nem értik, mi most éppen a feladat, elmondja románul is, de ezt általában megteszik helyette a társak, akik már értik – segítenek a többieknek. A kooperáció mellett azonban versengés is van, hiszen aki helyesen tudja egy állat nevét, odakapja a képecskét; aki a legjobb, annak gyűl ki a foglalkozás végére a legtöbb. A gyerekeknek meg is kell számolniuk a végén, kinek mennyi képecskéje gyűlt össze – így egyúttal a számolást is gyakorolják.
A faluban az iskolaigazgató, a polgármester, az egyház egyelőre közömbösen viszonyul a kis falusi házban zajló iskolán kívüli tevékenységhez. „Hallottam, hogy az iskolában néha a tanárok megszidták a gyereket, hogy nem tanultál, bezzeg a magyarra van időd. De vannak nagyon barátságosak is, kölcsönkérték a zselés tollat (amivel kézműves foglalkozásokon lehet díszíteni tárgyakat – szerk. megj.), vagy akiket felvettem autóval, mert stoppoltak, azokkal is jól elbeszélgettünk. A pap pedig szeretne magyarul tanulni, szóval nem panaszkodhatom” – mosolyog.
A felnőttek tudnak magyarul; általában véve jól fogadták, hogy elindult a magyartanítás a falujukban, de volt, aki azt mondta, nem küldi a gyerekét, mert fölösleges. Olyan is akadt, aki megszólította a pedagógust a faluban, hogy miért köszön magyarul. Viszont a gyerekek mesélték, kolindáláskor, amikor egy karácsonyi éneket magyarul énekeltek el, az öreg néni sírva fakadt, hogy ő ezt ismeri, s énekeljék el még egyszer. De olyanok is voltak, akik elkergették a gyerekeket, hogy ne énekeljenek magyarul.
Bogdánfalván Judit egyedül tanít, nincs olyan társaság, mint Pusztinán, akikkel ki lehetett járni. A szomszédokkal jóban van, de a faluban a közbiztonság sem túl jó, ezért a pedagógus inkább otthon ül. Marad jövőre? „Mindenképp maradok Csángóföldön, a tanulmányi szerződés is ideköt. Hogy Bogdánfalván tanítok-e jövőre is, az a vezetőség döntése lesz. Maradnék, mert már megszoktam, egy új helyszínen nehéz a beilleszkedés” – válaszolja. Jövőben az MCSMSZ mindenképp megpróbálja az iskolában is bevezetni az órákat Bogdánfalván.
300 gyerek magyarórán
A következő helyszín az abszolút pozitív példa: Külsőrekecsin. Több mint háromszáz gyerek jár a magyarórákra, óvodától nyolcadikig. A girbegurba, sáros utcácskákon felfele haladva elhagyunk egy útkereszteződésnél felállított keresztet, amelyen még magyar felirat olvasható; Solomon Adrián MCSMSZ-elnök szerint talán ez az utolsó hasonló vallásos magyar felirat Moldvában, amit még nem tüntettek el.
Az apró parasztházak közt kimagasló, narancssárga épület eltéveszthetetlen: ez a külsőrekecsini Gyermekek Háza. Terveit Maczalik Arnold kolozsvári építész készítette el, az épületet 2009 szeptemberében avatták fel.
Külsőrekecsin 2001-ben kapcsolódott be az iskolán kívüli oktatási programba, a foglalkozásokat magánháznál tartották. 2000 előtt is voltak nyári táborok, illetve magyar nyelvű foglalkozások, ha nem is rendszeresen. Nagyon nehéz volt eladó telket találni a faluban; házat a helyiek egyáltalán nem adnak el, vagy csak nagyon drágán; végül 2006-ban sikerült megvásárolni ezt a területet – helyez képbe Solomon Adrián.
2003-tól az állami oktatás keretein belül is tanulhatnak magyarul heti 3 alkalommal a gyerekek. Látogatásunkkor az óvodásokkal éppen Divald Borbála tanító foglalkozik; a fiatal magyarországi származású lány már évek óta itt tanít, és úgy tűnik, véglegesen letelepszik Csángóföldön, hiszen párját is itt találta meg. Nem ér rá azonban beszélgetni, Becze Gizella vezet fel minket az emeleten található tanári lakrészbe, ahol egy tea mellett mesél tapasztalatairól. A csíkcsicsói pedagógus otthon, Hargita megyében két évet óvónőként dolgozott, ám ettől a tanévtől nem kapott állást; 2010 szeptemberében hívták Külsőrekecsinbe, azóta ő tartja a faluban az iskolai magyarórákat a 2-4. osztályosoknak. Mindegyik osztálynak 3 órája van egy héten, egy-egy évfolyamon két, kb. 20 fős osztály is van, sok a gyerek. Két váltásban járnak, mert kevés az osztályterem.
Becze Gizella nem bánta meg a döntését: „tanítási tapasztalatot szerzek egy más környezetben; felénk magyar tannyelvű iskolák vannak, ilyesmit nem tapasztalhatnék”, magyarázza. Közben egyetemre jár, a munka mellett ez minden idejét lefoglalja. A szülők gyakran megállítják az utcán, a gyerekek előmeneteléről érdeklődve, mindenki nagyon kedves.
Bár Külsőrekecsin egy bejáratott helyszín, ahol teljesen elfogadott a magyartanulás, a gyerekek magyar szókincse változó. Van olyan gyerek, aki egyáltalán nem beszél magyarul, vegyes családból származik, édesapja vendégmunkás Magyarországon – mivel otthon nem kap segítséget a magyartanulásban, lassabban fejlődik. De olyan is akad, aki nagyon szépen beszél, mindent megért, és ki tudja fejezni magát. Egy-egy osztályon belül is nagyok tehát a különbségek – ezt Gizella úgy oldja meg, hogy olyan feladatlapokat készít elő, amelyeken könnyebb és nehezebb gyakorlatok is vannak. Aki nem érti a feladatot, annak körbeírja, vagy itt is sok esetben a gyerekek magyaráznak románul egymásnak. Emellett a haladóknak pluszfeladatot is kell oldaniuk.
A tanáriban a kollégák rendesek, s ha a székelyföldi pedagógus romántudása hiányosnak bizonyul, elnézik, segítenek. Becze Gizella egy nyolcadikos osztályt is tanít, a nagyobbakat amúgy Kovács Melánia tanítja az iskolában. Van két nyolcadikos lány, akik Csíkszeredába készülnek, velük külön Divald Borbála is foglalkozik. A nagyok délután járnak, a magyaróra a nyolcadiknak délután 5-től 6-ig tart – már sötét van, mire hazaérnek, de járnak hűségesen.
Transindex.ro

Bakk-Dávid Tímea
MENŐ A MAGYAR BESZÉD
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 2. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Csík nem Csíkszereda, és Buda nem Budapest. Nem magyarul éneklik a Tente babát, de egy asszony próféta lehet a saját falujában.
Transindex és az Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) egyik magántámogatója, a Tusnád Ásványvíz Rt. képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva volt, utána Külsőrekecsinbe, egy bejáratott oktatási helyszínre szálltunk ki, ahol működik a Gyermekek Háza is. Riportunk második részében csíki és budai helyszíni tapasztalatainkról számolunk be – nem Csíkszeredáról és nem Budapestről van szó, hanem két Bákó megyei csángó településről.
Magyarok a csíki „sectorul Bucuresti”-ben
Külsőrekecsinből Csík faluba érkezünk. Itt 2004-ben kezdődött a magyar oktatás; elég nehezen indult be, eleinte ellenségesen fogadták az MCSMSZ programját. Ám az utóbbi években megfordult a folyamat – meséli Solomon Adrián MCSMSZ-elnök.
A szövetség egy falusi házat, illetve melléképületeket vásárolt meg; a ház és az udvar egyáltalán nem tűnik ki a szomszédai közül a falu „sectorul Bucuresti”-nek nevezett szegletében. Itt is sár van; aszfalt még nyomokban sincs a főúttól távolabb lévő csángó falvakban. Az új idők jeleként egy kisgyerek gördeszkázni próbál – betonfelület vagy aszfalt híján a patak befagyott jegén, nem túl nagy sikerrel.
A „tanterem”-szobában épp egy nyolcadikos kislány nyelvtanozik Tamás Tündével, aki már 2008 óta tanít a faluban.
Fekete-Kászoni Rita félév közben érkezett Csíkszeredából, mert, mint mondja, már nagyon akarta látni, mi történik a moldvai magyar oktatási programban. „Szüleim kostelekiek, a nyarakat ott töltöttem, az ott tanító magyartanárok – Imre Éva és Ferencz András – példája volt hatással rám.” Biokémia és menedzsment után most pedagógiát tanul Székelyudvarhelyen. Az MCSMSZ más tanáraihoz hasonlóan vállalta, hogy Moldvában tanít az egyetem ideje alatt, ennek fejében a szövetség fizeti a tandíját, mintegy továbbképzésként. Ötödiktől tizenkettedikig tanítja Csík falu gyerekeit iskolán kívül; az iskolai órákat Tamás Tünde tartja.
Ahol menő magyarul tudni
„Az emberek nem fogadnak be egykönnyen a közösségbe; de ha befogadtak, akkor alig engednek el. Kezdünk a fiatalsággal is összebarátkozni, ami olyan szempontból is fontos, hogy lehet majd táncsoportot alapítani.” Fekete-Kászoni Rita szerint a felnőttek mind tudnak magyarul; ha látogatóba mennek, a családban egymás közt is magyarul beszélnek a szülők és gyermekek. A középiskolások meg egyenesen élvezik, hogy olyan nyelven tudnak egymás közt beszélgetni, amit a román többség nem ért: menő dolog magyarul tudni. „Sajnos ez nem jellemző mindenhol az egész megyében” – teszi hozzá Solomon Adrián.
Ritának bejön a moldvai tanárkodás. Nem szeretne Kosteleken tanítani? „Senki ne legyen próféta a saját falujában” – mosolyog. Adrián hozzáteszi, még van olyan tanáruk, aki csángóföldi, de nem a saját falujában tanít.
A „magyar iskola”, ahogy a faluban nevezik, kicsi, ezért nem alkalmas nagyobb rendezvények szervezésére. Az egyház ifjúsági házában vagy a kocsmában szoktak koncertet, táncházat tartani. A pappal jóban vannak a lányok, elhívták házszentelni is, az osztálytermet is megáldotta.
A sepsiszentgyörgyi születésű, de ugyancsak kosteleki származású Tamás Tünde azt mondja: nem is menne más faluba. Már harmadik éve Csíkban tanít, és még maradna. Nem tudja meddig, de jól érzi itt magát, jól kijön a helyiekkel. A legtöbben szívesen segítenek, ha valamire megkérik őket; jó a viszony a szomszédokkal. Egyetlen ellenpéldát mondanak, amikor megtudták, hogy egy részeg helybeli csúnyán beszélt (egyébként magyar nyelven) „a magyarokról”, akiket „fel kéne akasztani”, de ez a férfi is szemtől szemben kedves velük.
Másodiktól negyedikig azok a gyerekek, akik járnak órára, járnak az iskolában is; Tünde 3 csoporttal, 24 gyerekkel foglalkozik. Az iskolában 2 tanítónő van, az 1-3., illetve a 2-4. összevont osztályban tanítanak. Közreműködőek a magyartanárokkal. Néha egy-egy szülő aggodalmaskodik, hogy minek az a plusz óra, így is annyi tantárgy van, olyankor Tünde megnyugtatja őket: úgysem hagy sok házifeladatot.
Csíkból Csíkszeredába – s vissza
Akik 2005-ben másodikos-harmadikosként elkezdték, nagyrészt folytatják a magyartanulást – mondja Tünde. Csík faluból volt három gyerek, akik Csíkszeredába mentek továbbtanulni, ám hazajöttek, a társaik biztatták, jöjjenek át Bákóba; nehéz is volt Csíkszeredában mindent magyarul tanulni, s ennek híre ment a faluban, kicsit elbátortalanodott a többi gyerek is, nem akarnak menni. Most is van egy gyerek, aki menne kilencediktől – de egyedül nem akar.
Sulibörzét kellene tartani, más csángó falvakból Csíkszeredában tanuló diákok kéne eljöjjenek Csík faluba, hogy elmeséljék, milyen az ottani élet – vetik fel a pedagógusok. Solomon Adrián szerint szoktak is kivinni a csíkszeredai kollégiumba kisebb csángó diákokat, hogy a helyszínen győződjenek meg arról, jó hely, és érdemes székelyföldi iskolába felvételizni. Hogy utána mi történik velük, az nagyon változó – van, aki munkába áll, Erdélyben marad, vannak továbbtanulók is. Akik nyolc-tíz éve magyarul tanultak egy darabig, majd Bákóban végeztek, hazajöttek, családot alapítottak, azok nem éneklik a gyereküknek magyarul a Tente babát, fogalmaz Tamás Tünde. Inkább a nagyszülők beszélnek magyarul az unokáikkal. Ám valószínűleg ez a generáció nem zárkózik majd el attól, hogy a saját gyerekeit is magyarórára adja, tehát lesz folytonosság. Előfordul, nem is ritkán, hogy a fiatalok az utcán magyarul szólnak egymáshoz.
A mostani 30-40 évesek korosztálya azonban minden szinten kiesett a magyar oktatásból és mentalitásváltási folyamatból – véli Solomon Adrián. Nagyon szépen beszélnek magyarul, a házastársak anyanyelvükön szólnak egymáshoz otthon, ám „a gyerekhez meg a kis állatokhoz már románul beszélnek”.
Aki próféta a saját falujában
A Klézse községhez tartozó Buda az utolsó állomás: itt a moldvai magyar hagyományőrzés és visszatanítás egyik helyi apostolához, a szívélyes és katonás, karakán „néne Vittorihoz” – ahogy mindenki nevezi – kopogunk be. Épp baj van a kéménnyel, füst van a szobában, a gyerekekkel kijött az udvarra, ahol ugrókötéllel játszva a hét napjait gyakorolják.
Botezatu Victoria a saját házában tanít nemcsak magyar beszélgetést, de csángó hagyományos mesterségeket, szokásokat, régi dalokat, táncokat a fiataloknak. „Nem hivatalosan a rendszerváltás óta foglalkoztam fiatalokkal, gyermekekkel. Soknak már gyermeke van azóta. Akkor még nem magyaróráztunk, mindenki tudott beszélni magyarul. Énekeket és táncokat tanultunk vissza az öregebbektől” – meséli. Mikor már kiderült, szükség lenne nyelvtanításra is, mert a kisebbek közül egyre kevesebben tudtak magyarul, akkor kezdett kommunikációt, mindennapi beszédet is tanítani.
„Nem sokat írok velük, én magam sem jártam magyar iskolába. De beszélünk, játszunk, hogy megtanulják a nyelvet.” A falubeliek megszokták, hogy néne Vittori magyart tanít, küldik a gyermekeket. Bár olyan is volt, aki az ablaka betörésével fenyegette meg az asszonyt. A környékről mindegyik gyerek idejár, s lennének többen is, csak a települést kettészelő „nagyúton” kísérő nélkül nem lehet átkelni – itt van tehát infrastrukúra, aszfalt, főút, de hátrányai is akadnak.
Botezatu Victoria iskolán kívül foglalkozik a gyerekekkel, akik már elmúltak háromévesek, azokat szívesen várja. Közel százan járnak hozzá. Bár pedagógusi végzettsége nincs, jó érzékkel, mondókákkal, játékokkal ülteti el észrevétlenül az ismereteket tanítványaiban. Ugyanakkor a szülőknek azt tanácsolja, beszéljenek otthon is velük magyarul. A felnőtteknek is szervez foglalkozást, guzsalyast, ahol a régi szokásokat közösen felelevenítik; ilyenkor természetszerű, hogy mindenki magyarul társalog.
Klézsében három helyre is járhatnak a gyerekek magyarórára: a Szeret-Klézse Alapítványhoz, illetve Szász Annához. Néne Vittori szerint a környéken csak 3-4 család volt, ahonnan nem jártak a gyermekek, de amikor nyári óvodát tartottak, s az összes gyerek odacsődült, ők se maradhattak ki. Most már annyira belejöttek, hogy ők is járnak órára.
A pap félt megengedni karácsonykor, hogy a gyerekekkel magyar szenténeket is énekeljenek az oltárnál. De amúgy nem ellenséges, megszentelte az osztálytermet is, nem tett epés megjegyzéseket, barátságos. Nehezményezte ugyanakkor, hogy miért tőlük – a moldvai katolikus egyháztól – kérik az igazolásokat a magyar állampolgárságért folyamodó csángók; hogy nem lehetett volna ezt másképp megoldani? „Mondtam neki, az egy puszta igazolás, hogy az illető meg van keresztelve, olyan máshova is szokott kelleni, az én gyermekeim teológiát végeztek, ők is kellett vigyenek.” Nem mondhatni, hogy sokan kérnék amúgy; a legtöbben úgy gondolják, ez csak a székelyföldieknek jár, vagy nem is tudnak róla, hogy kérhetnék.
"Néne Vittori" próféta a saját falujában: még a kommunizmus ideje alatt is úgy ismerték a faluban, mint aki tud olvasni magyarul, hívták halottvirrasztáshoz olvasni a magyar szertartási szöveget, megkérték, másoljon le régi magyar énekeket, imákat. „Nem is tudtam volna letagadni, azelőtt is mindig úgy néztek a faluban, mint aki egy kicsit ’magyarabb’, mint a többiek. Olyan volt az én családom, ezt nem én kerestem, nagyapám magyar Bibliát olvasott, voltak könyvek, olvastak nekünk mesét. Mai napig egymást között nem beszélünk románul, ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes.” Botezatu Victoria a gyermekeire hagyta a családi örökséget. Lánya a szomszéd faluban, Trunkon tanít.
„Ki keresztapám, komám, ki rokonom, ki szomszédom – mindenki ismer, mindenki tudja, milyen foglalkozás zajlik, s ellenség most nincs. Ez nagyon jó érzés, mert voltak olyan idők, mikor a legjobb barátod nem szólt feléd, s nem is tudtad, minek, aztán derült ki, azért viselkedett így, mert valaki azt mondta neki, mi nem kéne ebbe beleavatkozzunk, ilyen politikákkal foglalkozzunk. Úgyhogy voltak félrevezetések, s rossz érzés volt, de már hál’ Istennek elmúltak. Mindenki meggyőződött arról, ebben semmi veszélyes dolog nincs, semmi rosszat a gyermekek nem tanulnak. Elértük azt, hogy az óvodában az óvónők mondják a szülőknek: mennyire látszik azokon a gyerekeken, akik magyarórára járnak, hogy foglalkoztak velük!”
Transindex.ro

Nem engedélyezik a huszárfelvonulást Marosvásárhelyen
Több magyar szervezet és alakulat felvonulását engedélyezte március 15-ére Marosvásárhelyen a Polgármesteri Hivatal. A Magyar Polgári Párt március 15-ére tervezett, huszárok részvételével zajló eseményt azonban nem engedélyezte.
Polgármesteri Hivatal nem ért egyet azzal, hogy Sárpatak felől lóháton érkezzenek. A marosvásárhelyi tanács döntése értelmében tilos a városban és az országúton a vontató állatokkal való közlekedés – indokolta a döntést a Polgármesteri Hivatal engedélyeztetési bizottságának tagja,
Valentin Bretfelean.
Kolozsvári Rádió, Erdély.ma

A Jobbik Baráti Kör nyilatkozata Vona Gábor kitiltása kapcsán
A marosvásárhelyi római katolikus plébánia ma este visszamondta a Jobbik Baráti Körrel kötött megállapodását, így a meghirdetett lakossági fórumot sem tudjuk megtartani. Szomorúan tudatjuk hát, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnökének péntek délután Marosvásárhelyre tervezett előadása elmarad. Azonban még szomorúbbak vagyunk amiatt, hogy eddig ismeretlen emberi jogvédő szervezetek, valamint a Pro Európa liga általunk értelmetlennek vélt és ellenünk intézett kirohanásai elégségesek voltak arra nézve, hogy a marosvásárhelyi katolikus egyházat hátralépésre kényszerítsék.
Nem tudjuk elfogadni azt, hogy a Kárpát-medencei népek megbékéléséről szóló előadás, a közép-kelet-európai unió elképzelése lenne a legnagyobb veszély, amely Marosvásárhely lakosságára leselkedik. Túl ezen, azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy miközben a Jobbikot a magyarországi pártpolitika exportálásával vádolják, a Deus Providebit Tanulmányi Házból való kitiltásunk időben gyanúsan közel van a 2/3-dos hatalommal bíró Fidesz-tag Kövér László Marosvásárhelyre történő látogatásával. Összeesküvés-elméletekbe gyártásába nem akarunk belemenni, azonban a nyilvánvalót sem kerülhetjük meg.
A marosvásárhelyi magyarság vezetésére termett intézmény, jelesül a helyi római katolikus plébánia úgy látszik nem érdekelt abban, hogy a Kárpát-medencében tartós béke jöjjön létre az itt elő népek között, a magyarországi napi politikai érdekek keresztmetszetében megméretett és híjával találtatott. Kénytelen vagyunk levonni a tanulásgot: a valós alapoon nyugvó béke, a Kárpát-medencei népek boldogulása egyeseknek csak jól csengő választási szlogen, míg a Jobbik számára kitűzött cél. Ahogy a ripacs fél a tehetségtől, úgy fél a jelenlegi magyar politikai elit a Jobbik valós problémákra reagáló, életképes és nem szélsőséges programjától.
"Ne menjen le a nap a te haragoddal" – tartja a keresztény mondás, így mi sem hargszunk az utolsó pillanatban bekövetkezett gáncsoskodások miatt, azonban jelezzük: Jézus befogadásra, szeretetre tanít mindannyiunkat és nem arra, hogy eltaszítsuk magunktól a segítő jobbot!
Szebb jövőt!
Marosvásárhelyi Jobbik Baráti Kör
Erdély.ma

Főszerepben az Erdélyi körkép (Március 15. Sepsiszentgyörgyön)
Az idei sepsiszentgyörgyi március 15-i ünnepség "főszereplője“ az Erdélyi körkép reprodukciója, a (néhai) Bodok Szálló előtt már napok óta készül a tartórendszere.
Ebben az esztendőben a már megszokott koszorúzási helyszíneken kívül csupán a szabadtéri ünnepség várja a nemzeti ünnepünkön részt venni szándékozókat, az elmúlt években tartott esti színházbeli előadásra nem kerül sor, és a színház sarkánál felállítandó emelvényen sem ígérnek hosszú programot.
A rendezvénysorozat már szombaton kezdődik a Gáll Lajos Futókör hagyományos emlékfutásával, hétfőn a nyugdíjasok szerveznek külön ünnepséget a Székely Nemzeti Múzeumban. Kedden, 15-én délelőtt kerül sor a koszorúzásokra és kisebb-nagyobb megemlékezésekre a történelmi helyszíneken, temetőinkben a honvédsíroknál, látványosabb talán a szemerjai csata emlékművénél lesz, hová a huszárok is kivonulnak. Az Erdélyi körkép avatását délután három órakor tartják, utána következik az Erzsébet parkbeli honvédemlékmű koszorúzása, majd négy órától a főműsor. Az Erdélyi körkép hányatott sorsú hatalmas festmény volt, a 15 méter magas, 120 méter kerületű vászon a nagyszebeni csatát örökítette meg, a magyar szabadságharc kitörésének félszázados évfordulójára készült. 1898 márciusában Budapesten, a városligeti pavilonban állították ki, esti megvilágítással is ellátták, ami külön vonzotta a látogatókat. S bár kedvező recenziókat kapott a körkép, megfelelő megbecsülésben mégsem részesült: mintegy tíz esztendeig Magyarország néhány városában kiállították még, majd 1907-ben Varsóba került, ahol utoljára mutatták be egészben. Aztán részletekre, kisebb jelenetekre és motívumokra szedték szét, darabjai pedig az idők során elkallódtak. Bem apó szülővárosának múzeuma, a Tarnówi Körzeti Múzeum már húsz éve kutat a részek után, ez idáig harminckét kisebb-nagyobb vásznat sikerült azonosítaniuk, a tarnówi gyűjtemény ezekből tizennégyet számlál. A kicsinyített reprodukciót korabeli fényképek alapján 2009-ben készítették Tarnówban, tavaly Veszprémben állították ki, Sepsiszentgyörgyre a veszprémi testvérmegyei, illetve testvérvárosi kapcsolat révén jut el, avatásán — Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke mellett — Kovács Norbert, Veszprém Megye Közgyűlésének alelnöke és Ryszard Scigala tarnówi polgármester mond beszédet. A hagyományőrző huszárok természetesen itt is jelen lesznek. A központi ünnepség az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően a 11. Székely Huszárezred és az uzoni huszárok bevonulásával kezdődik (a szervezők külön felhívják a figyelmet, a programban nem szereplő lovasok ne csatlakozzanak hozzájuk, őket a közönség biztonsága érdekében eltávolítják), a zenei részekről, akárcsak az elmúlt esztendőkben, a Rétyi Kováts András Fúvószenekar és a városi egyesített kórusok gondoskodnak, idén is lesz ifjúsági szónok, a kulturális műsor ezúttal a Százlábú ifjúsági néptáncegyüttes fellépéseiben merül ki. Kiemelt résztvevője a rendezvénynek Oberfrank Pál színművész, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, aki Dsida Jenő Psalmus Hungaricus versét adja elő — gondot okozott viszont a díszszónok kiválasztása, eredetileg Sólyom László volt köztársasági elnököt szerették volna Sepsiszentgyörgyre hívni, ő nem tudta vállalni, a szóba jöhető magyarországi politikusokat viszont nemzetpolitikai elkötelezettségük — a 16-i alkotmányi szavazás az Országgyűlésben — Budapesten tartja. Tegnap Hadnagy Miklóst, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetőjét kérték fel a díszbeszéd megtartására, neki addigra csupán betegségéből kell felgyógyulnia.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Romániában létezik vallási megkülönböztetés
A hatóságok ellenségesek a görög katolikus egyházzal szemben
A Pro Európa Liga emberjogi szervezet az emberi jogok szempontjából mérte fel a görög katolikus egyház elkobzott vagyona visszaszolgáltatásának helyzetét.
2010. augusztus és 2011. július között folyik A kommunista rezsim által elkobzott közösségi vagyonok helyzete az emberi jogok szempontjából. A romániai görög katolikus közösség helyzete elnevezésű projekt, amelynek fő célja, hogy hozzájáruljon a kommunista rezsim által elkobzott javak visszaszolgáltatási mechanizmusának a javításához az emberi jogok, a vallásszabadság és a nondiszkri-mináció szemszögéből.
A projekt keretében régiós találkozókat szerveztek Kolozsváron és Nagyváradon, és kb. 700 kérdőívet osztottak szét a gyulafehérvári, fogarasi, nagyváradi, kolozsvári és szamosújvári egyházközségekben. Az elkövetkezendőkben hasonló találkozókat szerveznek, és kérdőíveket osztanak szét Lugoson, Nagybányán, Balázsfalván és Bukarestben.
A kérdőívek adatai között szerepel, hogy a görög katolikus parókiáknak milyen vagyonuk volt 1948- ig, mit igényeltek vissza, mit kaptak vissza, miért húzódnak el a perek, voltak-e diszkrimináció vagy atrocitások áldozatai stb.
A felmérés eredményeit jelentésbe foglalják (angol és román nyelven) és eljuttatják a hazai és nemzetközi intézményekhez.
Az eddig tapasztaltak alapján megállapították: a görög katolikus parókiák esetében létezik vallási megkülönböztetés és a tulajdonjog megsértése. "Az első 30 kérdőív elolvasása megerősítette a gyanúnkat, hogy sok helyen lerombolták, megrongálták azokat az épületeket, amelyek a görög katolikus egyház tulajdonát képezték. A helyi földosztó bizottságok, a bíróságok, prefektúrák részrehajlók voltak és számos esetben ellenségesen viszonyultak a görög katolikus egyházhoz", nyilatkozta Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke.
(mózes), Népújság (Marosvásárhely)

Kártérítés a kolozsvári forradalmároknak
Az Európai Emberjogi Bizottság (CEDO) 52 000 euró kártérítés fizetésére kötelezi a román államot azért, mert az 1989 decemberi kommunistaellenes tüntetések erőszakos elfojtása kapcsán elindított kivizsgálást 12 éven keresztül folytatta le. A Strasbourg-i Emberjogi Bíróság keddi döntése helyt ad tehát annak a kilenc felperes kérésének, akik azért emeltek panaszt a CEDO-nál, mert az 1989-es kolozsvári rendszerellenes megmozduláson elszenvedett cselekedetekért későn kárpótolta őket az állam. Közülük haton súlyos sérüléseket szenvedtek 1989 decemberében, hárman pedig a forradalomban elhunytak közeli hozzátartozói. Az európai bírók azt vetették a román hatóságok szemére, hogy az ügyészek passzívak voltak, és többször elhalasztották a kihallgatásokat annak ellenére, hogy a román társadalomra nézve a per nagy fontossággal bírt.
A román hatóságok 1990 januárjában kezdték el a kivizsgálást, amelyet a katonai ügyészség folytatott le 26 tiltakozó halálának és 52 személynek puskalövés által okozott sebesülésének ügyében. Két évvel később az ügyet lezárták, ám a legfelső bíróság 1997-ben perújrafelvételt kért. A tárgyalások lefolytatását 2003-ig halogatták, egyrészt azért, mert a beidézett tanúk nem jelentek meg a tárgyalásokon, másrészt pedig új bizonyítékok kerültek napvilágra, illetve egyes iratcsomók elvesztek. A legfelső bíróság végül felmentett két vádlottat, míg egy harmadikat öt év börtönbüntetésre ítélt gyilkosság és gyilkossági kísérlet vádjával. A bírók további három vádlottat is vétkesnek találtak, ám őket életkoruk miatt nem vetették börtönbe. Az áldozatoknak és hozzátartozóiknak megítélt kárpótlás csak három évvel az ítélet meghozatala után kaphatták meg az érintettek.
A kolozsvári forradalom ügyében öt személyt – Iulian Topliceanu tartalékos vezérezredest, a 4. hadtest volt parancsnokát, Ioachim Mogát, a Kolozs megyei pártbizottság főtitkárát, Valeriu Burtea ezredest, a szászfenesi katonai egység volt parancsnokát, Ioan Cocan alezredest és Ilie Dicu őrnagyot – ítéltek el. Mogára nyolc, Topliceanura tíz, míg Burteára és Cocánra egyenként kilencévi börtönbüntetést róttak ki, Dicu 15 éve börtönbüntetést kapott. A legfelső bíróság felmentette Marian Bolboşt, akit minősített emberöléssel vádoltak.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar könyvtár létrehozását javasolja az EMI
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által kezdeményzett nyelvi jogokat átvilágító akcióban legutóbb a nagyváradi Gheorghe Sincai megyei könyvtár volt soron.
Az átvilágítás eredményeiről Csomortányi István az EMI váradi elnöke számolt be tegnap a sajtónak. Elmondta, hogy a könyvtár 642.554 tételéből 447.204 román, és csak 114.929 magyar nyelvű kiadvány. A könyvtár által megrendelt 89 időszaki kiadvány közül mindössze nyolc magyar nyelvű. Az épületen ugyan magyarul is ki van írva az intézmény neve, odabent azonban már az irodahelységeken kívül semmi sincs magyarul kiírva, és a könyvtárban magyar nyelvű formanyomtatványok sincsenek. Az intézményben 78 személy dolgozik, akik közül csak kilencen magyar nemzetiségűek. Csomortányi István tudatta azt is, hogy 2009-ben hétezer kötetet szerzett be könyvtár, melyek közül mindössze 300 volt magyar nyelvű, míg a 2010-ben beszerzett 5800 kötet közül csak 245.
Ezek az adatok nem foglalják magukban a Mózes Károly adommányt, melyben sok magyar nyelvű kötet volt, mivel ez az állomány nem a könyvtár saját beszerzése volt. Az adatokból kiderült, hogy az 1378 beszerzett hanganyag között egyetlen magyar nyelvű sem volt, míg a 2010-ben vásárolt és kapott 225 film közül csak tizenöt volt magyar nyelvű. Az ifjak felkeresték Tavaszi Hajnalt, az intézmény aligazgatóját is, aki a beszerzések kapcsán elmondta nekik, hogy azért vásárolnak sokkal kevesebb magyar nyelvű kiadványt, mert meglehetősen kevés magyar látogatja az intézményt. Erre reagálva Csomortányi kijelentette: „amelyik intézmény nem magyarbarát, oda nem is fognak magyarok járni.” Ebből a megállapításból kiindulva az EMI egy önálló magyar könyvtár létrehozását javasolja az egykori lovarda épületébe. Az új váradi közkönyvtárra a Kulturális Minisztériumtól, a helyi költségvetésből a magyar államtól, és magánadományokból lehetne anyagi forrásokat szerezni.
Pap István
erdon.ro

Nyelvünk használata a rádióban és televízióban
Kolozsvár – Szakmai beszélgetés mennyire tartózik a nagyközönségre vitatható. De jelen esetben ennek a szakmai beszélgetésnek több vonzata van, mely a hallgató számára már fellebbenthet bizonyos dolgokat, melyekről jó tudni neki is, mint egyszerű fogyasztónak.
Kolozsváron, második alkalommal, tartották meg azt a tudományos beszámolót, ami az audiovizuális médiában dogozók munkásságát, ismerteti. A Communitas Alapítvány támogatásával, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) és a Babeş- Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kommunikáció szakos tanárainak és diákjainak együttműködésével elkészült az első romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságait vizsgáló médiajelentés. Tehát a képi nyelvről ez esetben nem volt szó. A jelentést 2011. február 21-én mutatták be Marosvásárhelyen.
Kolozsváron, ennek a bemutatására a Minerva Egyesület székházába került sor, melyen jelen voltak a felszólalás sorrendjében: Szász Attila, az Országos Audiovizuális Tanács tagja. Dr. Murvai Olga Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem professzora, a programfelelős, és dr. Vincze Hanna Orsolya, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar, Kommunikáció és Közkapcsolatok Tanszék adjunktusa. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikációtudományi Szakbizottságának elnöke (2010-től) a program vezetője. Szász Attila felvezető beszédében először is tisztázta, ennek a felmérésnek a szándéka nem büntető jellegű. A következtések tulajdonképpen javító szándékkal kerülnek megbeszélésre, melyből a megvizsgált intézmények munkatársai, a következetéseket vonhatnak le. Senkit nem akarnak kioktatni, vagy megbüntetni. De egy létező jelenségre föltétlenül felhívják a figyelmet, hogyan történik az anyanyelv helyes használata az általuk vizsgált intézményekben.
Dr. Murvai Olga háta mögött hatalmas tapasztalat halmozódott fel. Ismertette azokat a szándékokat, melyeket Péntek János, a BBTE nyelvtudomány professzora fogalmazott meg az általa alakított és vezetett Kolozsvári Akadémiai Bizottság egyik ülésén. Az intézmény egyik célja: „…óvni kívánja a közösséget az áltudományos nézetektől, a dilettantizmustól és provincializmustól, amely mindig fokozottabban veszélyezteti a peremrégiókat.”
Köztudott a kisebbségben élők anyanyelvének állandó kopása, romlása, idegen szavak használatának növekedése, melyet a globalizáció is elősegít. Az élő nyelvhasználatot talán a beszélt sajtóban lehet a legérzékletesebben lemérni. Ebből kiindulva a vizsgálati szándékot bejelentették minden olyan médiának, amelyet megvizsgálni szándékoztak. Majd 2010. november 15. és 30-ik közti időszakból bekértek a sugárzott anyagokból a rögzítéseket. Ugyanakkor jelezték, a következő felmérések alkalmával az ilyen fajta felmérés kiértesítése, elmarad. (Ami szerintünk azt jelenti, azok fognak rögzíteni, és elemezni, akik felmérésre szánják el magukat. Ugyanakkor azt is jelenti, a most elhangzottakat illik figyelembe venni.) Tisztázta azt is, milyen szempontokat fognak továbbra is figyelembe venni a felmérések alkalmával.
A megfogalmazódott tanulmányt ne vegyék az érintettek hiba lajstromnak. A felmérést végzők önkéntességi alapon dolgoztak, szabad idejüket feláldozva egy nemes cél érdekében. A végső, távlati szándék a kutatási eredmények könyvformájában való megjelenítése, amit pályázati alapból szándékoznak megvalósítani.
Dr. Vincze Hanna Orsolya a köznyelv és a média nyelv közötti összefüggésekről tartott kiselőadást, melyben a szakember elvárásait is ismertette. Megkülönböztetve a közmédia és a kereskedelmi média közötti nyelvhasználatot. Jelezvén azt is, hogy azon országrészek médiája, mely az ország nyugati felében működnek, mennyire jobban figyelembe veszik a szomszéd országból beérkező hatásokat. (Kimondatlanul is jelezve a környezet hatását a nyelvhasználat alkalmával). A szórványban élők, sokkal több kísértésnek kell, ellenálljanak. Míg a tömb magyarság bizonyos része a dialektusoktól sem mentes. Szerinte az ilyen felmérés hosszabb távú kell, legyen legalább, minimum, két éves, és többször megismételt ahhoz, hogy a kívánt hatást elérje. Ebben az időben jobban bekapcsolódhatnak azok a civil szervezetek, melyek a nyelvápolást tartják feladatuknak, és ha ezt sikerül jól összehangolni, akkor az eredmények jelzik helyes, vagy helytelen úton járnak. Ez a megnyilvánulás, melyet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete pályázott meg, a média, mint szakma számára rendkívül hasznos lehet. Az idővel való haladás csak előnyt jelenthet minden médiában tevékenykedő egyén számára.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Ráncba szednék a hiperlatívuszokban beszélő sajtót
Egy felmérés szerint hol "túl helyes", hol igénytelen az erdélyi magyar elektronikus média nyelvhasználata. A magyarországi beszédstílus sincs rá túl jó hatással.
Igénytelen fogalmazás, hibás kiejtés, vagy éppen ellenkezőleg: túlkorrigáltság jellemzi a romániai magyar rádió- vagy televíziók híradóiban és beszélgetőműsoraiban elhangzó beszédet – derült ki abból a felmérésből, amelyet november 15. és december 1. között a Sapientia Egyetem és a Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatói bonyolítottak le az Audiovizuális Tanács (CNA) illetve a Román Akadémia támogatásával. A felmérés során nyolc Kolozsváron és három Marosvásárhelyen tanító egyetemi oktató mintegy 90 órát kitevő hanganyagot másodpercenként elemzett ki, és táblázatba vezette be a hallott rendellenességeket. A projektet ma Kolozsváron Murvai Olga, a Sapientia EMTE munkatársa, Vincze Hanna Orsolya, a BBTE egyetemi adjunktusa és Szász Attila, az Audiovizuális Tanács tagja mutatta be.
Murvai elmondta, első lépésként tájékoztatták az elektronikus sajtó vezetőit a projektről, akik az esetek 98%-ában rábólintottak az együttműködési felkérésre. Néhány esetben a megkeresettek elzárkóztak, noha – mint Murvai hangsúlyozta – a felmérés révén nem bűnbakokat kerestek, nem stigmatizálásra törekedtek, szankciókra pedig senki sem számíthat: a magyar szakos képzettséggel rendelkező szakemberek által levezényelt projekt célja ráébreszteni a médiában dolgozókat a nyelvi tudatosságra. A Communitas Alapítvány oldalára felkerült jelentést minden sajtós saját okulására tanulmányozhatja, hiszen – bár neveket nem tartalmaz a dokumentum – a sajtóorgánumok neve, illetve az adás időpontja szerepel a táblázatban, így a monitorizáltak viszonylag könnyen magukra ismerhetnek.
Vincze Orsolya elmondta, míg a vásárhelyiek a Kolozsvártól keletre és délkeletre eső elektronikus médiaorgánumokat vizsgálták, a 8 fős kolozsvári csapat a városban sugárzott és Kolozsvártól nyugatabbra eső rádió- és tévéadásokra koncentrált. A következtetések szerint inkább a közszolgálati média törekszik a szabatos fogalmazásra, vigyáz a nyelvi higiéniára. Ezért néha túlzásokba esik, hajlamos túlkorrigálni: volt példa arra, hogy a „kincstár” szót „kintstár”-nak ejtette a műsorvezető, mert úgy gondolta, hogy így „helyesebb”. Vincze továbbá azt a kérdést járta körül, hogy milyen viszonyban van az elektronikus médiában használatos nyelvezet a beszélt nyelvvel. Arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg körkörös a viszony: megtörténhet, hogy a rádió átvesz egy, a köznyelvben megjelenő helytelen kifejezést, és ezzel legitimálja a használatát. Elmondta, megesett, hogy a rádióban „szuperlatívusz” helyett a köznyelvben megjelenő „hiperlatívusz” szót használták, és a téves szó elterjedhet. Vincze a kereskedelmi rádiókról úgy vélekedett, ezek megpróbálnak közel kerülni a hallgatóikhoz, és ezért egy közvetlenebb, utcán beszélt stílust tesznek magukévá. Kiderült, a nyugat-erdélyi kereskedelmi rádiók nyelvezete esetében érzékelhető a magyarországi rádiók nyelvhasználata: elmaradnak egyeztetések, például az „Ezekben az esetekben” helyett „Ez esetekben”-t mondanak a rádiósok. Ezt a beszédstílust nem a sajtós találja ki, hanem csak felerősíti a köznyelvben hallottakat.
Murvai Olga szerint egy generációs probléma is tetten érhető, ugyanis az idősebb, még aktív, nyelvi képzettséggel rendelkező generációk, illetve a kereskedelmi adók fiatal, mobilis, de nyelvhasználat szempontjából igénytelenebb munkatársai munkájának minősége között érezhető a különbség. Gyakori az olyan eset is, amikor a hírügynökség anyagait módosítás nélkül olvassák be a rádióba, bár ezek a tudósítások nem tesznek eleget a rádiós szövegszerkesztés elveinek. A felmérés készítői szerint ez a monitorizálás első lépésként képzelhető el, ami korántsem elég következtetések levonására: ehhez legalább 5-6 ilyen felmérésre lenne szükség. Ezeket az elkövetkező másfél-két évben szándékoznak megvalósítani annak érdekében, hogy tisztább képet kapjanak a romániai magyar sajtó nyelvhasználatáról.
K. M. , Transindex

Rendőrség helyett szolgálati lakások (Visszaszerzett csendőrségi terület)
Hosszas egyeztetés és — Antal Árpád András megfogalmazása szerint — a "józan politizálás" eredményeként sikerült Sepsiszentgyörgynek elérnie, hogy a 90-es évek elején a belügyminisztérium által a csendőrlaktanya számára kitulajdonított területből másfél hektárnyi visszakerüljön a város tulajdonába, sőt, az itt a rendőrség székházának megkezdett építmény is más rendeltetést kapjon, lakóépületté alakítását az Országos Lakásügynökség kivitelezi. Az önkormányzat polgári frakcióját meglepte a tegnapi tanácsülésen napirendre tűzött határozattervezet, a kialkudott feltételekhez képest többet akartak elérni utólag — emiatt akár meg is bukhatott volna a határozattervezet.
A polgármester és a belügyminisztérium, illetve a fejlesztési és turisztikai minisztérium közötti tárgyalások eredményeként előbbi lemond arról a másfél hektáros területről, melyen a rendőrség székháza számára kezdték el az építkezést. Az Országos Lakásügynökség áttervezi az épületet lakások számára, és három év alatt be is fejezi az építkezést, a városnak csak az ilyen beruházások esetén szokásos közművesítési, illetve területrendezési munkálatokat kell kiviteleznie. A terület és ingatlan átadásának feltételeként azt kérték, a szolgálati lakások felét (első változatban felét, de nem kevesebb, mint száz lakrészt — ez utóbbi kitétet azonban még sikerült lealkudni) a belügyminisztériumi alkalmazottak (rendőrök, csendőrök) kapják meg, a polgármester szerint a helyi rendőrség számára is ezekből kellene szolgálati lakást biztosítani, a maradék ötvenszázaléknyi lakrész felett pedig az önkormányzat rendelkezhet. A rendőrség székhelygondja is megoldódik, a csendőrség területén korábban képzőközpontot szándékoztak létesíteni, az e célra készült épületben megfelelő körülmények lesznek a rendőrségnek — ismertette a polgármester. A polgári frakció az előzetes egyeztetések hiányát rótta fel, illetve Bálint József alpolgármester azt javasolta, a készülő lakásoknak ne felét, csupán egynegyedét adják át a belügyminisztériumnak — ebből viszont heves vita kerekedett. Az előzetes egyeztetés hiányát a polgármester azzal magyarázta, ha időnap előtt nyilvánosságra kerülnek a tárgyalások, másképp alakulhattak volna a dolgok, a "közvélemény" nyomására akár visszakozhatott volna is Vasile Blaga korábbi vagy Traian Igaş jelenlegi miniszter, befejezték volna a rendőrség székházát, és nem csak területet nem szerzett volna vissza a város, de az állam pénzén épített lakásokat sem kapott volna. Elmondta azt is, tárgyalópartnereitől ennél többet lehetetlen kialkudni, ha most újabb feltételeket támasztanak, szintén a visszalépés lehet az eredménye. A vita során elhangzott, arra is figyelni kell, egy esetleges kormányátalakítás új politikai helyzetet teremthet, s meglehet, akik jönnek, "nekünk gubicsot mutatnak". Ajándék, amit el kell fogadni, mondta Keresztély Irma (RMDSZ) — de az ajándék lehet trójai faló is, válaszolt Ferencz Csaba (MPP), utalva arra: nem tudni, kiket akarnak majd a belügyi lakrészekbe költöztetni. Az ajándék megfogalmazás egyébként egyik félnek sem tetszett, Kovács István (MPP) szerint a jogtalanul elvett tulajdonból visszacsepegtetés, Antal Árpád András szerint pedig kőkemény munka eredménye. Végül a polgári frakció szünetet kért, ötperces tanácskozásukat követően az alpolgármester visszavonta a lakrészelosztások arányainak módosítására vonatkozó javaslatát, majd a testület egyetlen tartózkodással (Gazda Zoltán, MPP) elfogadta a határozattervezetet.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkezdte munkáját Magyarország új csíkszeredai főkonzulja
Szerda délelőtt a csíkszeredai magyar főkonzulátuson a sajtó képviselőivel találkozott dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország frissen beiktatott főkonzulja. A külképviselet jogi végzettségű vezetője Marosvásárhelyen született 1972-ben, 1990-ben telepedett át Magyarországra. Ott végezte el a budapesti ELTE jogi karát, majd Svédországban tanult nemzetközi jogot. Versenyszférában is dolgozott, a közigazgatásban is több éven át tevékenykedett. Publikációi jelentek meg kisebbségügyi témában.
A sajtóbeszélgetésen Zsigmond Barna elmondta, hogy Erdélyben nőtt fel, és új tisztsége nagyon nagy kihívást jelent számára, nagy felelősség és szép feladat, amelynek igyekszik mindenben megfelelni, megszerzett közigazgatási, gazdasági tapasztalatait ebben a feladatkörben is felhasználni. Fontos szervezési, kapcsolatépítési feladatok várnak rá kulturális és gazdasági területen. Legfőbb célja, hogy az állampolgársági ügymenet zökkenőmentes legyen. Folytatódik a honosítási kérések átvétele, ami január 3-tól zavartalanul történik, ezért köszönet illeti az együttműködő román hatóságokat is, és nemsokára beindul a következő szakasz, az eskütételi eljárás is. A csíkszeredai egy kis kapacitású, kis áteresztőképességű külképviselet, de megpróbálnak minél több kérelmezőt kiszolgálni. A főkonzulátus az eltelt hetek folyamán szépszámú, mintegy öt-hatezer állampolgársági kérelmet fogadott el. Emellett nagy súlyt fektetnek a regionális kapcsolatépítésre. Politikai kérdésekkel a bukaresti nagykövetség foglalkozik, konzulátusuknak a térségben létrejövő gazdasági és kulturális kapcsolatok élénkítésére vonatkozóan vannak szép tervei. Igyekeznek részt venni kiemelkedő rendezvényeken, és esetenként a lehetőségeikhez mérten támogatni is bizonyos művelődési, művészeti eseményeket, kezdeményezéseket. Mindebben természetesen ezután is számítanak a média együttműködésére is.
Lapunk olvasói nevében egy-két személyesebb vonatkozású kérdést is feltettünk a főkonzulnak, mindenekelőtt a szülővárosát, Marosvásárhelyt illetve az ennek szentelt figyelmet hozva szóba.
– Büszke vagyok a szülővárosomra – mondotta Zsigmond Barna. Azt gondolom, hogy Marosvásárhely eddig is megkapta azt a figyelmet, amit egy Csíkszereda központú konzulátus adni tudott. Nyilván én azon leszek, hogy ez a figyelem még nagyobb legyen, hiszen Marosvásárhely nagyon kedves számomra, és biztos vagyok benne, hogy sok érdekes és hasznos kulturális és gazdasági vonatkozású eseményt lehetne szervezni vagy azokhoz kapcsolódni, és természetesen külön elégtételt jelentene nekem, ha magam is hozzá tudnék járulni ezek sikeréhez.
– Tudjuk, hogy Ön a Magyar Jégkorongszövetség alelnöke is. Biztos hallott róla, hogy a nagy múltú marosvásárhelyi jég-hokisport kezd feléledni, a gyerekek versenyszerűen kezdenek korongozni. Persze Csíkszereda ebben sokkal előbbre tart. Ilyen tekintetben igazán jó helyre került.
– Igen, remélem, hogy Vásárhely is magára talál, főleg ha használatba adják majd a műjégpályát. Itt viszont, a jéghoki romániai fellegvárában tényleg örömmel kapcsolódhatom ehhez a sporthoz. És ez szó szerint értendő, hiszen négy fiam van – tizenhárom, tizenegy, kilenc- és hétéves – és mind a négy jégkorongozik, hárman közülük már beilleszkedtek a helyi korosztályos csapatokba. Én pedig szintén nagyon kedvelem ezt a sportot, egy amatőr csapatban próbálom formában tartani magam. Valaki az előbb megkérdezte, hogy talán csak nem lesz valamelyik fiamból csíkszeredai profi jégkorongozó. Nem tudhatom, de a diplomatapálya olyan, hogy egyelőre négy évre tervezgethetünk, elvileg ilyen időszakra szól a mandátumom. Utána lehet, hogy visszamegyünk Budapestre, esetleg máshova. Amíg ide szól a megbízatásom, minden szempontból igyekszem megfelelni az elvárásoknak.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)

Úttörő jelentés a kisebbségi jogok érvényesüléséről
"Legyünk mi a változás, amit látni szeretnénk a világban" – ez a mottója a marosvásárhelyi központtal működő Civil Elkötelezettség Mozgalomnak (CEMO), amelynek képviselői (Szigeti Enikő, Horváth Kovács Ádám és Szálasi Orsolya) tegnap délelőtt találkozásra hívták a sajtó képviselőit. A tájékoztatás során, amely látható ellenérzést váltott ki egyesekből, annak az árnyékjelentésnek az ismertetése volt a téma, amelyet a civil szervezet képviselői készítettek a kisebbségek helyzetéről összeállított országjelentés kapcsán.
Mivel Románia 2008-ban ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, két év elteltével országjelentést kell leadnia a Charta előírásainak életbe ültetéséről. Az országjelentést az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala dolgozta ki és továbbította 2010 októberében a Charta titkárságának. A jelentésben az összes romániai kisebbség helyzetéről jobbára tárgyilagos hangnemben számolnak be, kivéve a magyar és a roma kisebbséget. A jelentésből kimaradt a magyar kisebbség történelméről szóló beszámoló, s a szerzők gyakran használják a fogyás, csökkenés szavakat e kisebbséggel kapcsolatosan – hangzott el Szigeti Enikő ismertetőjében.
Az országjelentéshez készített kiegészítő jelentésben a CEMO a Maros megyei magyarság nyelvhasználattal, kétnyelvűséggel kapcsolatos problémáira összpontosított. Az országos statisztikákat esettanulmányokkal, interjúkkal, a többéves terepmunka tapasztalataival egészítették ki. Mivel megítélésük szerint a Maros megyei magyarok nyelvi jogai a törvényi háttér ellenére két területen sérülnek a leginkább, a közigazgatás és az oktatás terén vizsgálódtak elsősorban.
Marosvásárhely nyelvi tájképéről megállapították, hogy a városközpontban levő 22 intézménytáblából mindössze hat kétnyelvű, s bár törvény szavatolja, a kétnyelvű utcanévtáblák elhelyezése a mai napig nem történt meg.
Az intézmények többsége nincs felkészülve a kétnyelvűségre. A szóbeli ügyintézés részben megvalósul, de a magyar nyelvű írásbeli kérvényre csak az intézmények egynegyede válaszolt, és sok esetben az ügyintézés teljes mértékben elakadt. A város ünnepi feliratai is csak a CEMO külön kérésére jelentek meg mind a két nyelven, a tanácsülések románul folynak.
Az oktatásügyben az iskolák hét százalékának a homlokzatán olvasható kétnyelvű felirat, s az iskolai folyosók sem mutatnak biztatóbb képet. Az anyanyelven való tanuláshoz való jog szempontjából a legrosszabb helyzetben a szakközépiskolák vannak, a Ion Vlasiu faipari szakközépiskolában a szaktantárgyakat csak román nyelven oktatják, s a magyar diákok nagyobb száma ellenére az igazgatóság és az iskolai adminisztráció is kizárólag román nemzetiségű személyekből áll – olvasható az árnyékjelentésben. Vannak tanintézmények, ahol a magyar tagozaton a kiegészítő és választható tantárgyakat román ajkú tanárok oktatják, s például a 2009-2010-es első beiskolázási terv sem biztosított elegendő helyet a nyolcadik osztályt végzett magyar diákoknak.
A CEMO képviselői az árnyékjelentésben, amely nem bírálni, hanem kiegészíteni szeretné az országjelentést, arra a következtetésre jutnak, hogy a romániai törvénykezés a magyar nyelv használatát illetően csak részben biztosítja a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának a 8. és 10. paragrafusában előírt rendelkezéseket. Véleményük szerint központilag meghozott pontos jogi szabályozásra, jól kidolgozott stratégiára lenne szükség, hogy a kölcsönös tolerancia és tisztelet jegyében a vizsgált két területen ne maradjon esetleges és ne az intézményvezetőktől függjön, a kiegyensúlyozott kétnyelvűséget biztosító rendelkezések gyakorlatba ültetése. A jelentésben azt is megállapítják, hogy a Nyelvi Charta népszerűsítése csekély volt, s így Maros megyében sem az állami intézmények, sem a lakosság nincs tisztában a Nyelvi Charta előírásaival.
A hivatalos országjelentés kapcsán háromtagú csoport érkezik a napokban Bukarestbe, hogy a jelentést készítő Etnikumközi Hivatal és a kisebbségek képviselőivel találkozzék. Mivel a romániai viszonylatban úttörőnek számító árnyékjelentést is megkapták, március 14-én a bizottság német vezetője a szlovén és román tag kíséretében Marosvásárhelyre látogat, hogy a CEMO képviselőivel is megbeszélést folytassanak.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar könyvtárat akar az EMI
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által kezdeményezett nyelvi jogokat átvilágító akcióban legutóbb a Gheorghe Sincai megyei könyvtár volt soron
Az átvilágítás eredményeiről Csomortányi István, az EMI váradu elnöke számolt be tegnap. Elmondta: a könyvtár 642.554 tételéből 447.204 román, és csak 114.929 magyar nyelvű kiadvány. A könyvtár által megrendelt 89 időszaki kiadvány közül mindössze nyolc magyar nyelvű. Az épületen ugyan magyarul is ki van írva az intézmény neve odabent azonban már az irodahelyiségeken kívül semmi sincs magyarul kiírva, és a könyvtárban magyar nyelvű nyomtatványok sincsenek.
Adatok
Az intézményben 78 személy dolgozik, akik közül csak kilencen magyar nemzetiségűek. Csomortányi István tudatta, 2009-nem hétezer kötetet szerzett be a könyvtár, melyek közül mindössze 300 volt magyar nyelvű, míg a 2010-ben beszerzett 5800 kötet közül csak 245. Ezek az adatok nem magukba foglalják a Mózes Károly adományt, melyben sok magyar nyelvű kötet volt, mivel ez az állomány nem a könyvtár saját beszerzése volt. Az adatokból kiderült, hogy az 1878 beszerzett hanganyag közül egyetlen magyar nyelvű sem volt, míg a 2010-ben vásárolt és kapott 225 filmből csak tizenöt volt magyar nyelvű. Az ifjak felkeresték Tavaszi Hajnalt, az intézmény aligazgatóját is, aki a beszerzések kapcsán elmondta nekik, hogy azért vásárolnak sokkal kevesebb magyar nyelvű kiadványt, mert meglehetősen kevés magyar látogatja az állományt. Erre Csomortányi István kijelentette: „amelyik intézmény nem magyarbarát, oda nem is fognak magyarok járni.”
Ebből a megállapításból kiindulva az EMI egy önálló magyar könyvtár létrehozását javasolja az egykori lovarda épületébe. Az intézmény Szenczi Kertész Ábrahámról kapná a nevét, az EMI nevét. Az új váradi közkönyvtárra a kulturális minisztériumtól, a helyi költségvetésből, a magyar államtól és magánadományokból lehetne anyagi forrásokat szerezni.
Pap István, Bihari Napló (Nagyvárad)

Jogvédelem
Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy ha politikai-ideológiai alapú pótcselekvésről van szó, akkor az amúgy nehézkesen reagáló intézmények is meglepően olajozottan képesek működni.
Az Európai Parlament szélsőbal és doktrinér liberális frakciója a szocialistákkal szövetkezve a magyar médiatörvényt elmarasztaló határozatot szavazott meg, pedig hát épp hétfőn fogadta el a magyar Országgyűlés azon módosításokat, amelyek révén korrigálták az Európai Bizottság alelnöke által kifogásolt paragrafusokat.
A határozat támogatóinak táborát megvizsgálva egyértelműnek tűnik, hogy ismét csak nem a konkrétumokról, a jogszabály valós tartalmáról szólt a kezdeményezés, hanem arról, hogy ideológiai alapon akartak ütni a konzervatív oldalon, és mivel számbeli fölényben vannak, ezt meg is tették. Merthogy az eddigi tapasztalatok alapján a vádak ellenére nem sérült a véleményszabadság, sőt ezt abszurd módon épp maguk a tiltakozók igazolták – amikor élő adásban zavartalanul mondhatták el, hogy a törvény bevezeti a cenzúrát, vagy amikor a balliberális lapok címlapjukon írták meg, hogy vége a sajtószabadságnak, és ez nemhogy megjelenhetett, de még csak retorziók sem érték őket.
Persze ez a magukat felvilágosultnak és haladónak tartó, elfogult „véleményvezéreket” nem zavarja, ezért most március 15-én több helyszínen is tüntetésre készülnek a törvény ellen. Természetesen mi is úgy gondoljuk, hogy bárkinek jogában áll amellett tüntetni, ami mellett akar, még akkor is, ha az ellenség csupán az elméjében létezik, csak hát a vélt jogsérelem mellett nap mint nap számos olyan konkrét ügyre derül fény, ami nem, vagy alig éri el a most teli szájjal diktatúrázó körök ingerküszöbét.
Tanulságos például a most nyilvánosságra hozott árnyékjelentés, amely szerint Romániában a hatóságok továbbra is következetesen megsértik a nyelvi jogokat. Konkrét esetekről, konkrét problémákról van szó. Kíváncsiak vagyunk hát, hogy a médiatörvényt elmarasztaló határozatot most megszavazó oldal képviselői mikor ostorozzák majd ádáz szónoklatokban a kisebbség nyelvi jogait lábbal tipró helyi és országos romániai hatóságokat, és mikor vonulnak például a budapesti román nagykövetség elé tüntetni azért, hogy Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen anyanyelvén válaszoljanak a kérvényét magyarul benyújtó polgárnak.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)

Az elnök elköszönt
„Az íróra Erdélyben 1989 előtt, akarta vagy nem akarta, egyfajta közéleti szerep is hárult. 1989 decemberében amikor összeomlott a diktatúra, az írók voltak azok, akiket a saját közösségük hiteles személynek tekintett, ezért természetes, hogy ők vállalták el, rájuk hárult, hogy egy érdekvédelmi szövetséget megalakítsanak. Az írók vezető szerepet vállaltak azokban a napokban, hetekben, hónapokban. Akkor nem években mérték minálunk az időt, hanem szinte napokban, rövid órákban. Később ki-ki visszatért eredeti hivatásához. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Ha ma körülnézek, kevesen vannak még, akik hozzám hasonlóan ragaszkodnak a politikához. Ma már én sem ragaszkodom hozzá. Tizennyolc évi RMDSZ elnökösködés után úgy döntöttem - és én döntöttem! -, hogy nem próbálkozom újabb mandátummal, viszont a politikából egyik napról a másikra nem léphetek ki. Egyelőre a román kormányból sem, mert azt gondolom, hogy kötelességem azt a tapasztalatot, azt a tudást, amivel rendelkezem nem csak megtartani, hanem tovább adni, és ez nem megy egyik napról a másikra. Husz-huszonegy esztendővel ezelőtt elég szokványos volt, az hogy íróember, alkotó értelmiségi politikussá vedlik át. Ma pedig éppen ez az, ami teljesen szokatlan, Nem tudom, hogy jó-e? Jó-e az hogy minálunk is ilyen gyorsan végbement egy munkamegosztás. Kitermeltük a hivatásos politikust, azt, akinek mestersége és szakmája a politika. Azt hiszem, hogy nem tudok hivatásos, megélhetési politikussá válni. Én még annak a romantikus vállalásnak vagyok a példája, amire két évtizeddel ezelőtt rákényszerültünk. Az az igazság, hogy a mi kultúránkban van ennek hagyománya is. Rögtön Petőfi Sándor jut eszünkbe, vagy Mikszáth Kálmán. Rá, Mikszáthra nem azért emlékezünk szeretettel, mert országgyűlési képviselő volt; más erényeit tudjuk, tartjuk számon. Ady Endre publicisztikai hevületére, haragjára és indulatára viszont örömmel gondolunk vissza. Mikszáth pedig jól kamatoztatta, amit az Országgyűlésben éles szemmel meglátott. (Salgótarján, Szerdatársaság, irodalmi párbeszélgetés, 2011. február 16.)
Nem tudom, volt-e elnök, magyar talán nem volt, aki lemondott, nem indult újra akkor, amikor a zászló (mellette a zászlónk is) neki lengedezett. Most már van, úgy hívják Markó Béla. A többi elnök, mind akkor is indulgatott, amikor még vagy már zászlója se volt, eztán mégis. Nem tudom, volt-e elnök, magyar, aki sikeres volt, és lemondott volna? Mondván, akkor mosat lemondok. Így! Na nem a sikerről, hanem arról az eszközről (tegyük idézőjelbe: „eszközről”), ami sikerre vitte. Nem volt ilyen.
Markó Béla, költő, visszajött, jövögetett már közben is, verseket, könyveket írt néhány éve megint; elege lett az értelmiségi felelősséget felülíró (alulíró) politizálásból, a politikusi létből. Ment és jött, jött és ment, hogy ember maradhasson, és maradt.
Igaz, csak tizennyolc év után, és még (mindig) nem egészen. Több ilyen politikus nincs, több ilyen értelmiségi sincs. Költő se, mind belepusztult ebbe> értelmiségi legyek, vagy politikus, őszinte ember legyek, vagy gazember? Esetleg őszinte és igaz gazember. Markó aztán egyik se lett. Nem is pusztulhatott bele egyikbe se. Jövögetett egy ideje kifelé ebből. Markó Béla eddig sem volt távol. Visszajött egy szonettben, egy haikuban, valamilyen (számára) zárt karakterben (karakterben, ha mondom), de mindig visszajött, és most itt van.
Nem olyan rég ezt mondta Budapesten: „Az utóbbi években rá kellett jönnöm arra, hogy az eredeti hivatásomat odahagyni elég nagy mulasztás volt. Ez az én személyes mulasztásom, nem biztos, hogy másoknak ugyanilyen hiányérzetük van. Azt is valamiféle, nem nosztalgiával, de szkepszissel kell konstatálnom, hogy a politikában lassan-lassan utolsó mohikán leszek, ami az írói, illetve általában az értelmiségi alapállást illeti. Szeretném magamról azt hinni, hogy értelmiségiként vagyok még mindig politikus.”
Nem isten, nem püspök, költő.
Kőrösi P. József, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Mátyás igazsága
A honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba.
Az én családomban a március az elejétől a végéig ünnepekről szól. Lehetne ezt, persze, pusztán hazafias felérzésekkel is indokolni – nem is állna túl messze az igazságtól –, hiszen az első tavaszi hónap csupa-csupa ünnepekről, csupa-csupa tavaszokról szól. Kezdődik a sor, ugye, mindjárt nyolcadikán, amikor is jóérzésű emberként a nemzetközi nőnapot (vagy ahogy a pártállami időkben suba alatt mondtuk: a nemzetközi nőket) köszöntjük.
Majd kisvártatva elérkezik március idusa, de nem Caesar megölésének évfordulójára emlékezünk (lehetne akár azt is, mondjuk amolyan „világnapként”: a diktátorok megölésének nemzetközi ünnepe – hajh’ de aktuális volna ez mostanság, Istenem! – volnának is jelöltjeim), hanem az 1848-as szabadságharcot idézzük föl. Aztán szintúgy a pártállami időkben volt még magyar földön egy bizonyos március 21-e, de nem, dehogyis mint a tavasz első napja, hanem a világon a második proletárdiktatúráé, a dicstelen véget ért dicsőséges százharminchárom napé, azaz a tanácsköztársaságé (miként a sztálini „alaptörvényen” alapuló, számozásában is ezt őrző, jelenlegi magyar alkotmány, ez is tükörfordítás: tanács = szovjet).
De nem. Nálunk a március egyedülálló családi vonatkozással bír. Sőt, már elkezdődik két nappal korábban: feleségem nagyanyja 27-én, apósom 28-án született. Ez még ugyan nem az igazi, hanem a folytatás! Március 1-je édesapám, 2-a a feleségem születésnapja. Rögtön ezt követi 8-a: a családban hárman (édesapám, én, a nagyobbik fiam) voltunk-vagyunk Zoltánok; ezért hát, hogy ezen a napon nem a nőket ünnepeljük, hanem hagyjuk, hogy éppenséggel ők ünnepeljenek bennünket. (Az év további háromszázhatvannégy – szökőévben háromszázhatvanöt – napján amúgy is őkörülöttük forog a mi világunk, akkor tehát esztendőnként legalább egy nap jusson nekünk, Zoltánoknak is, és természetesen tőlük elsősorban.) Feleségem válasza erre a 10-e volt: az ő neve napja. A március 15-e az március 15-e, ezen nem változtatunk. Még akkor is viseltünk mindenkoron kokárdát, amikor ez valaminő ellenállásnak számított, nem hivalkodót, persze, hanem mindig is diszkrétet – az ember megmutatja a hazához fűződő érzéseit, ez magától értődő, de azért lehetőleg visszafogottan teszi: a honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba. (Már aki.) Voltak, akik ezen a napon megverették magukat: a pártállam számára elviselhetetlen volt, hogy egyesek képesek ünnepelni a magyar szabadságot. Elvégre szovjet csapatok állomásoztak az országban.
Így érkezünk el március 20-ához, a kisebbik fiam születésnapjához. Ehhez nem is kell kommentár, mint ahogy ahhoz sem, hogy jobb lesz a 21-ét gyorsan elfelejtenünk. Viszont elérkeztünk 25-éhez, anyósom névnapjához, hogy aztán 27-ével, az én születésnapommal zárjunk. Pompás sorozat, nemde? Bármennyire hihetetlen, még erre is föl tudom tenni a koronát (jut eszembe: a legenda – történetírás? – szerint II. Szilveszter pápa 1001. március 27-én küldte a Szent Koronát jó István királynak). Amikor 1962-ben először volt szerencsém láthatni Kolozsvárt a Mátyás-szülőházat, boldog izgatottsággal olvastam az emléktáblán, hogy ő is ezen a napon látta meg a napvilágot. Ami – mint utóbb mélységes sajnálatomra kiderült – súlyos történelmi tévedés (helyesen február 23-a); a táblát I. Ferencz József állíttatta 1887-ben a kincses városban tett látogatása után: négyszáz forintos adománnyal alapítványt tett, és ez a summa akkoriban tekintélyesnek volt mondható.
A gesztus nemes volt: a szabadságharcot leverő, az aradi tizenhármakat kivégeztető császár és király arra az elődjére emlékezett, aki a Himnusz szerint is megnyögette Bécsnek büszke várát. A történelmileg helytelen, de számomra mégis oly kedves nap megjelölése mindmáig megmaradt a táblán, nagyon helyesen, elvégre a hagyomány az hagyomány – de ha már annyi műemlék esetében sikerült hozzápiszkálni az eredeti felirathoz, elkelne tán egy helyreigazító táblácska. Ezt kívánná Mátyás igazsága.
Hát akkor ennyit március 15-éről...
Gyulay Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest)

Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Demográfiai riogatás: nem mind magyar, ami fénylik
Mennyire valós az a közvélekedés, hogy a magyarokat megpróbálták erőteljesen elrománosítani a kommunizmusban azzal, hogy mesterségesen szabályozták a lakosság vándorlását a megyék között?
Többek között ezt vizsgálta Veres Valér szociológus Románia demográfiai helyzete 1990-2009 között című előadásában, amire múlt héten ültünk be az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén. A BBTE docense a közel két órás beszélgetésen a romániai magyar népességet és az összlakosságot hasonlította össze a termékenység, elhalálozás, gyermekvállalási kedv, házasságkötések, válások, migráció szempontjából. Kiderült, nem mind magyar, ami fénylik.
Indexeléssel előznek az idősek
Közhelyszámba megy, hogy Romániában csökken a termékeny korú népesség aránya, ez viszont komoly problémákat fog hamarosan jelenti úgy a gazdaságra, mint a nyugdíjrendszerre nézve, hívta fel a figyelmet Veres Valér.
Míg országos szinten az öregedési index száz körüli értéket mutat, egész pontosan a 2008-as adatok szerint 98-at, addig a régiók között jelentős eltérések vannak. Az index kiszámításában a 65 év felettiek számát arányítják a 14 évnél fiatalabb népességéhez: minél nagyobb az idős népesség aránya, annál magasabb értéket mutat az index.
Nem okozott meglepetést az sem, hogy a fővárosban a legöregebb a lakosság (117,2), azaz 100 fiatalra 117,2 idős személy jut. Ennek egyik fő oka, hogy a városi népességben hosszú ideje sokkal alacsonyabb a születésszám. A legfiatalabb népességű régió Moldva, ahol a termékenység csökkenése a legkésőbb indult be az ország többi részéhez képest. Észak- és Dél-Erdélyben 89, valamint 90,4 az említett mutató.
Magyar arányok: megszámoltattunk
Közismert az is, hogy a huszadik század folyamán az erdélyi magyarság számaránya Romániában folyamatosan csökkent. Abszolút számokban anyanyelv szerint az 1910-es lélekszámot szokták alapul venni. 1930-ban a mai ország területére arányítva nemzetiség szerint tíz százalékát képezte a magyarság az ország össznépességének, és ehhez képest csökkent le 6,6 százalékra.
1930-ban nemzetiség szerint a magyarok lélekszáma 1,425, anyanyelv szerint pedig 1,554 millió volt. 2002-ben nemzetiség szerint 1,434, anyanyelv szerint pedig 1,447 millió magyart számoltak össze, de ez Románia összlakosságának mindössze 6,6 százalékát jelentette.
Románia és a romániai magyarok korfája a 2002-es adatok fényében eléggé hasonló, viszont azok a demográfiai változások, amelyeket az abortuszpolitika generált Romániában, jobban látszanak az egész ország népességén, és kevésbé az erdélyi magyarságon. „Ami azt is jelenti, hogy az intézkedések kevésbé voltak hatékonyak, kevésbé tudták a népességszámot növelni a magyarok esetében, mint országos szinten”, mutatott rá a szociológus.
Veres Valér azt is elmondta, hogy szintén 2002-es adatokat véve alapul, nagyon jól kimutatható, hogy tendenciaszerűen elöregedettebb a magyar népesség az össznépességhez képest, ami szintén azt vetíti előre, hogy a népességfogyás az arányokat tekintve is folyamatos. A 70 és 74 év közötti magyarok száma például megközelítőleg 40 százalékos eltérést mutat a hasonló korú össznépességhez képest.
A vegyes házasságok magyarjai
A magyar-román vegyes házasságok száma és a gyermekek felvállalt nemzetisége szintén nem valami kecsegtető, ám „nem lehet azt mondani, hogy hovatovább egyre rosszabb lesz”. 1992-es és 2002-es adatok alátámasztják, ami már eddig sem volt titok: ha a családfő magyar nemzetiségű, nagyobb arányban lesznek a vállalt gyermekek is magyarok.
2002-ben 45 847 családban a családfő nemzetisége magyar volt, 29 555 gyermek született ezekben a családokban, ebből 9 413, vagyis a gyermekek 31,8 százalékát jelentették be magyarként. 46 372 család esetében vallotta magát románnak a családfő, 28 507 gyereknek adtak életet, és ebből 6 631, vagyis a gyermekek mindössze 23,3 százalékát jegyezték be magyar nemzetiségűként.
(1992-es adatok: 45 444 család magyar nemzetiségű családfővel, 32 341 gyermek született, a gyermekek 35 százalékát jelentették be magyarként. 48 969 család román a családfővel, 32 691 gyermek született, 17,1 százalékát jelentették be magyar nemzetiségűnek).
A szociológus szerint az adatok nagyon orientatív jellegűek, hiszen nem lehet tudni, hogy felnőtt korban a gyermekek nemzetisége valójában mi lesz. „Sőt annyira, hogy úgy gondolom, pont fordítva lesz, vagyis a magyar anyáknak a gyermekei lesznek 35 százalékban magyarok. Bizonyos mértékig még mindig érvényesül az erdélyi családokban egyféle patriarchális magatartás, de látjuk azt is, hogy a nagy többség mégis a román szülő irányába dönt függetlenül attól, hogy a férfi vagy a nő a magyar ajkú”, ecsetelte Veres Valér.
Az abortusz tiltása növelte a gyermekelhagyást
A születési és termékenységi ráták jelentősebb csökkenése Romániában már az 1950-es évektől folyamatosan megfigyelhető, 1966-ra viszonylag alacsony szintre jutott (14,3 ezrelék, vagyis ezer főre jutó élve születés száma), ekkor a nyers halálozási ráta szintje 8,2 ezrelék volt. A kommunista vezetés erre úgy reagált, hogy '66-ban betiltotta az abortuszt, amire a születések száma közel kétszeresére emelkedett egyetlen év alatt, 27,4 ezrelékre.
A rendszerváltást követően értelemszerűen a gyermekvállalás szintje alábbhagyott, 1989-ben 16 ezrelék volt országos szinten, '90-re már 13,6 ezrelék, 91-ben 11,9-re csökkent. Ezt követően a csökkenés lassúbbá vált, 94-től 11, 2001-től 10 ezrelék alá süllyedt, majd 2005-től 10 ezrelék fölé emelkedett. A nyugati kutatók nem egyszer hangoztatták, hogy a kommunizmus abortuszpolitikája miatt Romániában kialakult a szülők részéről egyfajta elidegenedés a gyermekek irányába, ezzel is magyarázható, hogy a szülők könnyebben elhagyták, elhagyják csemetéiket, mint más, aránylag civilizált államokban.
Városiaknak kedvezett a két évnyi gyes
A 2005-ös családpolitikai intézkedéseknek köszönhetően (két éves gyes) egy picit megemelkedett a gyermekek száma az országban. Ami ennél is fontosabb, a városi népesség körében viszonylag lényegesen emelkedett a gyermekvállalás szintje, a falusi környezetben ellenben tovább csökkent, mivel az intézkedések a munkaerőpiacon aktív nők számára adtak igazán facilitásokat.
„Az én értelmezésemben a csökkenésnek nem igazán ez volt a fő oka, hanem az, hogy Románia egyes régióiban, ahol még viszonylag magas volt a termékenység, mint például Moldvában, a modernizációs változások utolsó hulláma érhető tetten. Az a jelenség, ami az ország többi szegmensében már korábban lezajlott, Magyarországon pedig tíz-húsz évvel ezelőtt” – mondta a szociológus. Meglátása szerint a városi lakosság körében vállalt gyermekek a későbbiek során aktívabban tudnak majd részt venni például a munkaerőpiacon, hiszen általában a szülők nagyobb arányú befektetéseket tudnak rájuk fordítani.
A legszegényebbek halnak legkorábban?
A halandóság tekintetében az ország régiói között elég lényeges különbségek vannak, amelyek alig változnak. Mint kiderült, az ország déli, Duna menti, moldvai megyéiben, az ország legszegényebb régiójában a legmagasabb a halandóság.
Az 1990-2008. közötti csecsemő-halandóság vizsgálatából közvetlenül kiderül, hogy egy népesség mennyire foglalkozik az újszülöttekkel, milyen az egészségügyi ellátás. A csecsemő-halandósági ráta szintén a déli megyékben a legmagasabb, de meglepő módon szintén ide sorolható Szatmár megye is, Erdélyben egyedülálló módon. A Partiumban ugyanis nem annyira a csecsemő-halandóság magas, hanem a várható élettartam alacsonyabb.
Szatmár, Szilágy és Bihar megyében országos szinten is a legalacsonyabb a várható élettartam. Veres Valér szerint ennek oka általában az életmódban, az egészségügyi szolgáltatások színvonalában keresendő, ebben az esetben ellenben azért is meglepő a partiumi megyék besorolása, mert közel sem tehetők egy lapra gazdaságilag az ország legszegényebb megyéivel. „Ötletek szintjén például felmerült az is, hogy Szatmár megye több településén rossz minőségű a víz”, vázolta fel a lehetséges magyarázatok egyikét Valér.
A székely szaporulat a beolvadókat sem pótolja
Ami a természetes szaporulatot illeti, tehát a születések és a halálozások különbségét, az ország legnagyobb részére negatív mutatók jellemzőek. 1990-es, 2000-es és 2008-as adatok alapján a nagyon pici növekedéstől (2,9 ezrelék) egészen a mínusz tízig találunk értékeket.
A lakosság főleg a kelet-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) és a székelyföldi megyékben a legtermékenyebb, vagyis a születések és az elhalálozások egyenlege viszonylag jónak számít. Maros megye már nem tartozik ide. Néhány román, Suceava, Iaşi, illetve Konstanca megye szintén pozitív kivételt képez, a legnagyobb fogyás általában Havasalföldön, Nyugat-Erdélyben, Partiumban érhető tetten.
Kovászna megyében a 2002-es adatok szerint 1,3-1,4 gyermek jut egy termékeny korú nőre. Ahhoz, hogy a népesség egyszerű újratermelését biztosítani lehessen, vagyis ha az asszimilációt és az elvándorlást nem is számítjuk, 2,1 gyermeket kellene bevállalnia egy nőnek, hogy simán újratermelődhessen a lakosság. A szórvány megyékben ez a szám 1,1, vagy annál alacsonyabb.
„El kell mondani, hogy a szórványvidéken a természetes szaporodás mérése nagyon problematikus, az adatokban nagy hiányosságok vannak. Megtörténik, hogy a hivatalnokok, akik kitöltik a gyermekeket bejelentő statisztikai lapot, a nemzetiséget automatikusan románnak írják, főleg kényelmességből. Így a kevés magyar gyermek egy része nem magyarként kerül az adatbázisba” – mondta a kutató.
Hozzátette, ez azért sem jelent hatalmas érvágást, mert a mutatókat korrigálni lehet például a népszámlálási adatokkal. Egy ilyen korrekció pedig szintén azt bizonyította, hogy a nyugat-erdélyi és általában a szórványmagyarság termékenysége alacsonyabb, mint a székelyföldié. Partium és Erdély (1,24) ebben a tekintetben egy picit az országos átlag alatt marad.
A folytatásban a felnőttkori, demográfiát közvetetten befolyásoló döntésekről lesz szó: házasodás, válás, költözés. Mítosz-e az, hogy a kommunisták elrománosították a székely megyéket
Szabadság (Kolozsvár)

A demokrácia és a „központ”
Hogy a külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése - demokráciaközpont - súlyos önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, és ezek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés - „demokráciaközpont" - ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust" és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni". A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig - többségükben, úgy tűnik - manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát - ennek megfelelően - a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház II. vatikáni zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök - értékrendemnek megfelelően - a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig - alulról kezdve - az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat stb. önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak", decentralizációnak megfelelően.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb" párt sem, legkevésbé az állam. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket - például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag - közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről vagy kívülről, valamely „centrumból" várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokráciaközpont" elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Vagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
Cs. Gyimesi Éva, Élet és Irodalom

Hogy is van ez az elrománosítás?
Házasság, vallás, válás
Európai viszonylatban a házasodási kedv (ezer lakosra jutó házasságkötések száma) értéke magasabb a muzulmán népességgel rendelkező országokban. Törökországban 7,2, Bosznia-Hercegovinában 6,3 ezrelék, a válási arányszám ellenben nagyon alacsony, pontosabban 0,5 ezrelék. Ez azt jelenti, hogy például Törökországban a házasságkötések mindössze hét százaléka végződik válással.
Romániában – akárcsak máshol Közép-, Dél- és Kelet-Európában – a házasságkötések arányszáma a legtöbb esetben 5 ezrelék fölött van, a válások arányszáma pedig még viszonylag alacsony, 1,5 ezrelék körüli vagy az alatti. Világviszonylatban az sem elhanyagolható tény, hogy a házasságon belüli termékenység magasabb, mint az azon kívüli születések száma. Európában az elmúlt egy-két évtizedben a házasságon kívüli születések száma egyes országokban elérte az 50 százalékot, más országokban 30-40 százalék körüli. Romániában például a 30 százalékhoz közelít, Magyarországon már túl is lépte ezt az értéket. A számok azért is megdöbbentőek, mert Európa-szerte nagyon alacsony a gyermekvállalási kedv, ez alól csak a muzulmán kultúrájú országok képeznek kivételt.
Veres Valér szerint a vallás nem mindenhol érvényesíti olyan nagy mértékben a társadalomszervező szerepét, mint az előbb említett országokban.
Dél-Európában például, ahol a katolikus vallásnak nagy tradíciója van, a válások arányszáma nem növekedett jelentős mértékben, mint ahogy a házasságon kívüli születések sem. Ezzel együtt a születések száma átlagosan alacsonyabb, mint máshol, gyorsabban öregednek el a dél-európaik, mint az északi, főleg a skandináv népek, ahol a tartós, házasságon kívüli együttéléseknek például sokkal nagyobb a tradíciója, mint délen.
Romániában 2008-ban 24 válás jutott száz házasságkötésre, 1990-ben még csak 17. Lényegesebb mértékben az országos átlagot Brăila (44), Hunyad (42), Bákó (38,3) Tulcea (35,6), Neamţ (34,8) és Călăraşi (34,2) megye adatai haladják meg, vagyis az Ó-Romániai megyék, Erdélyben nem különösen magas. Mindez új fejlemény az eddigiekhez képest, hiszen korábban a bánsági megyék voltak az élvonalban. „A nagy arányú, külföldön munkát vállaló román lakossággal magyarázható, hogy a szegényebb megyékben megugrott a válások száma”, magyarázta Valér.
Ki hova költözött az országban
A szociológus az országon belüli vándorlási trendekre is kitért, főleg a kommunizmus időszakát és a rendszerváltást követő éveket vizsgálva. Elmondta, 1968 óta Romániában a belső vagyis megyeközi vándorlás átlagrátája ezer főre a következőképpen változott: 1973-ig lassú növekedés volt jellemző (14,6-tól 18 ezrelékig). 1975-ben 14,1-re csökkent és viszonylag konstans maradt 1982-ig, ezután csökkenni kezdett, és 1984-ben körülbelül 9 ezreléknél stabilizálódott.
Az igazán nagy kiugrást a '89-es események jelentették, ugyanis 1990-ben a belső bevándorlás arányszáma 33,9 ezrelékre ugrott, a következő években újra visszaesett 10-15 ezrelék közé.
1977-1992 között a vándorlási fluxusok három fő centrum köré szerveződtek. Bukarest után Brassó és Temesvár volt az a két másik centrum, ami messze kiemelkedett az összes többi közül amiatt, hogy a legtávolabbról vonzotta a bevándorlókat. Kolozsvár is óriásit növekedett, vagy Iaşi, de esetükben a mozgások legnagyobb része a megyén belül vagy a szomszéd megyéből történt.
Mint kiderült, Temesvárra és Brassóba főleg Ó-Romániai bevándorlók érkeztek. Brassó megyében 1992-ben a közel 700 ezer lakosból közel százezer Ó-Romániában született. Temes megyében ez a szám 150 ezer, vagyis Temesvár 1992-es lakosainak egyharmada ó-romániai származású volt.
Vándorlási rendszerek
Szintén a '92-es népszámlálási adatokra támaszkodva a következő vándorlási rendszereket vázolt fel a szociológus:
1. Galac-Konstanca rendszer, ahova főleg Brăila, Vaslui, Vrancea és Tulcea megyéből érkeztek; 2. Bukarest-Argeş rendszer, ahova főként Dâmboviţa, Prahova, Ialomiţa, Giurgiu, Buzău megyeiek költöztek; 3. Temes és Hunyad megyébe elsősorban Bihar, Arad, Dorj, Szatmár, Botoşani megyékből érkeztek; 4. Brassó és Bákó megye Kovászna, Szeben, Neamţ, Iaşi, Vâlcea (vagyis rengeteg ó-romániai) megye lakosainak célállomása volt;
5. Kolozsvár és Maros megye elsősorban Szilágy, Beszterce-Naszód és Hargita megyeiket vonzott. Ebben rendszerben nem jelennek meg ó-romániai megyék, Hargita megye pedig kis arányban vett részt. Veres Valér azt vizsgálva, hogy a belső bevándorlásnak milyen hatása volt, van a magyarság életterületére, két megjegyzéssel élt. Bizonyos településeken jelentősen megváltozott a nemzetiségi összetétel 1989 előtt, a romániai és a magyarországi közvélemény pedig úgy tudja, hogy a bevándorlók az ó-romániai megyékből jöttek.
A szociológus demográfiai adatokra támaszkodva feltérképezte, hogy azokban a megyékben, ahol a magyarság száma magas, a bevándorlási mutató nem haladja meg az országos átlagot.
1992-ben Fehér megyében a bevándorlók aránya (olyan személyek, akiknek a születési helye más megyében van) 15,7 százalékos volt, Arad megyében 29, Brassó megyében 34,2 Kolozs megyében 25,6, Kovászna megyében 15,7, Hargita megyében 10,6. Szeben megyében 23, Temes megyében 35,5, Bukarestben 41 százalék. Az országos átlag 17 százalék.
Akkor hogy is van ez az elrománosítás?
Részletesen kitért azokra a térségekre, ahol a magyarság nagy többségben él, és megvizsgálta, hogy a bevándorlók honnan származtak. Eszerint Hargita megyében a bevándorlók 30 százaléka Maros, 13 százaléka Bákó, 10 százaléka Kovászna, 8 százaléka Neamţ és hat százaléka Brassó megyében született. Kovászna megyében 23 százalék Hargita, 22 százalék Brassó, 11 százalék Maros, 10 százalék Bákó és három százalék Kolozs megyéből származott.
Maros megyében 43 százalék Hargita, 20 százalék Fehér, 19 százalék Kolozs, 18 százalék Beszterce-Naszód, 16 százalék Szeben megyéből.
Kolozs megyében 20 százalék Szilágy, 15 százalék Maros, 14 százalék Fehér, 11 százalék Beszterce-Naszód, 4 százalék Máramaros megyéből.
Bihar megyében 19 százalék Szilágy, 12 százalék Szatmár, 10 százalék Kolozs, 8 százalék Arad és öt százalék Fehér megyéből.
Szilágy megyében 21 százalék Kolozs, 14 százalék Szatmár, 11 százalék Máramaros, 10 százalék Bihar és 9 százalék Hunyad megyéből.
Szatmár megyében pedig 30 százalék Máramaros, 14 Szilágy, 13 Bihar, 7 százalék Kolozs és 3 százalék Hunyad megyéből.
Az adatokból kiderül, hogy Hargita és Kovászna az a két térség, ahol moldvai megyék is megjelennek a jelentősebb számú bevándorlók között. A felsorolt megyékben azonban igazán jelentős mértékű ó-romániai bevándorlás nem történt 1945 után.
Veres Valér azt is megvizsgálta, hogy 1930 és 2002 között a magyar nemzetiségű lakosság aránya hogyan változott a főbb magyarlakta megyeszékhelyeken. Az adatokból kitűnik, hogy a két székely megyeszékhely kivételével a közel többség kisebbséggé változott.
Székelyföldön bár az arány csökkent, főleg ha az '56-os arányokhoz viszonyítjuk, de túlnyomó magyar többségét megtartotta. A 2002-es adatok szerint Csíkszeredában 81,8 százalékos, Sepsiszentgyörgyön 74,9, Marosvásárhelyen 46,7, Szatmárnémetiben 39,3 százalékos volt a magyar lakosság számaránya. A drámaibb csökkenés Kolozsváron (1930-ban 47 százalékos volt, 2002-ben már csak 19), Nagyváradon (51-ről 27,6 százalékra csökkent) és Zilahon (55-ről 17,5 százalékra) következett be.
Veres Valér azzal zárta az előadását, hogy az valóban elmondható, hogy Székelyföldön a románság száma 1945 óta jelentősebb lett, és azoknak is jelentős része ó-romániai, de a magyarság számának csökkenésében több tényezőt, a népszaporulat és a migráció mellett például a holokausztot is érdemes figyelembe venni.
Manna.ro

Elvitték Rácz Károlyt (Kézdivásárhely)
Tegnap délelőtt rajtaütésszerűen csaptak le a korrupcióellenes ügyészek a kézdivásárhelyi városházára. A hivatal előtt több bukaresti rendszámú kocsi parkolt.
Teljes hírzárlatot rendeltek el, a sajtó képviselőit egész nap nem engedték a városháza épületébe, több irodát lepecsételtek, és megkezdődtek a kihallgatások. A kiszivárogtatott hírek szerint az Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) brassói kirendeltségének munkatársai indítottak kivizsgálást feljelentés alapján a kézdivásárhelyi városházán Rácz Károly polgármester ellen. Az ügyészek akcióját megelőzően az elmúlt hetekben a számvevőszék munkatársai is pénzügyi kivizsgálást tartottak a kézdivásárhelyi városházán.
Rácz Károly polgármester tegnap fél 3 óra körül Eduard Predescu bukaresti ügyvéd társaságában érkezett vissza a hivatalba. A délelőtt folyamán a Profi Rádió munkatársának annyit mondott telefonon, hogy hétfőn sajtótájékoztatót tart, ezt 17 órakor volt felesége is megerősítette. Öt óra előtt pár perccel Rácz Károlyt magukkal vitték a korrupcióellenes ügyészek kék színű Dacia Loganjukban.
*
Hivatalos értesítést sem a sepsiszentgyörgyi, sem a brassói, de még a bukaresti Korrupcióellenes Ügyészség sem adott ki, ám a kiszivárgott hírek szerint kenőpénz elfogadásával vádolják Rácz Károlyt, az ügyészek által megjelölt pénzt fogadott el, igaz, állítása szerint ezt csak kölcsön kérte az illetőtől. Ügyészségi források szerint a céhes város vezetőjét előzetes letartóztatásba helyezik, és értesüléseink szerint Rácz az RMDSZ-t látja az ellene indított eljárás mögött, politikai bosszúhadjáratot gyanít. (-kas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)
Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak.
Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét?
A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá.
Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is.
Drăghici bírál
Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére.
A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul."
Beígért iparosítás
Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt.
Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek.
Vidéki harcok jelentősége
1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről.
Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő.
Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elvetették Tőkés László bírósági keresetét Váradon
Nagyvárad – Ítéletet hirdetett pénteken késő délután a Nagyváradi Bíróság a Tőkés kontra Budea és Ghimpele perben. Alapfokon elutasították a keresetet.
Elutasította a Nagyváradi Bíróság azt a keresetet, amelyet Tőkés László nyújtott be ügyvédje révén, erkölcsi kártérítés címen 70.000 lejt kérve Florin Budea újságírótól és az utóbbi lapját, a Ghimpele de Bihort kiadó cégtől. Az ítélet pénteken jelent meg a regiszterben: eszerint a bíróság megalapozatlannak mondta ki a keresetet, s elvetette azt.
Reakciók
Mint egy héttel ezelőtt – az ítélethozatal előtti utolsó bírósági tárgyalás után – megírtuk, Tőkés Lászlóazt követően indított pert, hogy a Ghimpele hetilapban az újságíró egy volt szekustiszt visszaemlékezése alapján többek között azt írta: annak idején a Securitate érdeke volt, hogy Tőkést Temesvárra nevezzék ki egyházi szolgálatra, s végül emiatt indultak épp Temesvárról az 1989-es események. A cikkben utalás van arra is, hogy Tőkés László közben a magyar titkosszolgálatok embere lett volna. Mint ismeretes, régebben az AP hírügynökség romániai munkatársa is szekus kapcsolatokkal vádolta Tőkés Lászlót – utóbbi akkor is pert indított, hetvenezer lejnek megfelelő régi lejt kérve, de azt a pert elvesztette. Erre alapozva kértek most ugyancsak ekkora összeget Budeától és a lapját kiadó Alpa Newmedia Kft.-től.
A mostani elutasító végzés után Demeter Szilárd, Tőkés László irodavezetője lapunknak elmondta: várhatóan fellebbezni fognak. „Megvárjuk, amíg a bíróság kikézbesíti az elutasítás indoklását, s annak ismeretében döntünk a további lépésekről. De számunkra ez elvi kérdés: 21 évvel a temesvári események után számunkra elfogadhatatlan az akkori elnyomók vádaskodása”. Az alperes Florin Budea újságíró az ítélethozatal után lapunknak elmondta: „Egy igazi rémálom ért most véget, állandó stresszben voltam, több éjszakája nem aludtam. Állítom, hogy semmi roszzat nem tettem, cikket írtam, az ügy egyes szereplőinek visszaemlékezéseit idézve. Kafka Perének egy modern változata volt ez, én örülök ennek a döntésnek.” Az ügy tehát várhatóan most másodfokon folytatódik.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Út a vértanúsághoz
A tavaly októberben boldoggá avatott, 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben mártírhalált halt egykori váradi püspökre, Bogdánffy Szilárdra emlékeztek születésének századik évfordulója alkalmából március 11-én, péntek délután és szombat délelőtt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye papjai a meghívott vendégekkel és a hívekkel együtt.
Pénteken a vértanú püspökért tartottak vesperást a váradi székesegyházban; a közös imádságon közreműködött a Szent László Kórus Balogh Mihály karnagy vezényletével. Szombaton a római katolikus püspöki palota dísztermében tartottak jubileumi emléknapot. Akár az előző estire, erre az eseményre is sokan érkeztek: a váradi egyházmegye papjain kívül – akik közül megemlítjük Tempfli József nyugalmazott megyés püspököt, illetve Fodor József általános helynököt – jelen volt két vendégpüspök is, Schönberger Jenő szatmárnémeti és Martin Roos temesvári főpásztorok. A görög katolikus egyházat Virgil Bercea képviselte, Sofronie Drincec ortodox püspök küldötteként pedig Cristian Rus, a váradi görög keleti püspökség vikáriusa jelent meg. Az egyházmegye szerzetesrendjei is képviseltették magukat: Fejes Rudolf Anzelm premontrei prépost prelátus és néhány vincés nővér is megtisztelte jelenlétével az eseményt.
Böcskei László megyés püspök házigazdaként köszöntötte a jelenlevőket, beszélt a mártíromságot vállalt Bogdánffy Szilárd életútjáról és üldöztetéséről, kiemelve, hogy a boldoggá avatott püspök emlékének ápolására elsősorban a mai embereknek van szükségük, ugyanis így szembesülnek azzal a múlttal, amely egyértelműen igazolja, hogy Isten útját, azaz az emberség és a szeretet útját kell követni minden akadályoztatás ellenére. Kifejtette, hogy XVI. Benedek pápa Bogdánffy boldoggá avatásával követendő példát mutatott arra, hogy a múlt bűneit nem szabad elfeledni, azonban ezt nem bosszúállásként kell kezelni, hanem – Jézus tanításait követve – hálás szeretettel kell emléket állítani azoknak, akik hitükért, népükért merték vállalni a halált is. Így az egykori mártírok emlékének ápolása nemes és szent hagyaték marad, amiből erőt meríthet a mai modern és gyakran kusza világ embere is.
A püspöki köszöntőt követően előadások hangzottak el Bogdánffyról. Tempfli Imre egyháztörténész Történelmi kép című előadását a nagykárolyi Resszer Mihály atya olvasta fel. A kommunista korszak egyházellenes politikájában szó szerint élet-halál harc folyt a papság és a kommunista rémterror végrehajtó-apparátusa között, amelyben az üldözöttek mindig a papok és az istenhívő emberek voltak, derült ki az igen érdekes előadásból. Másodikként Lakatos Attila történész kapott szót, aki Bogdánffy Szilárd életútja címmel próbálta megismertetni a jelenlevőkkel annak a kutatómunkának az eredményét, érdekességét, amelyet aközben tapasztalt, míg a mártír püspök életéről készült dokumentumfilmjéhez keresett adatokat. Ez az előadás sajnálatos módon túl hosszúra és kissé csapongóra sikerült, elmondhatjuk, hogy a kevesebb bizonyára több lett volna. Ezt igazolja az a tény is, hogy a beszámoló alatt a jelenlevők közül többen elvesztették türelmüket, s távoztak a rendezvényről. A majd kétórás beszéd után három tehetséges fiatal, Costin Ágnes, Oláh Boglárka és Bogdan Cocora adott elő komolyzenei számokat. Ezután Emődi Tamás levéltáros Titkosszolgálati dokumentumok címen értekezett, Kovács F. Zsolt, a püspökség irodaigazgatója pedig Bogdánffy Szilárd Szinoptikus apokalipszis című doktori disszertációját ismertette.
A jubileumi emléknap utolsó eseményeként bemutatták a mártír püspök tiszteletére összeállított emlékkötetet, melynek címe: Út a vértanúsághoz. A kivitelezésében is igényes, kétkötetes művet a váradi római katolikus püspökség adta ki. Böcskei László rövid ismertetőt tartott a könyvről, megköszönve mindazok munkáját, akik segítették a püspökséget abban, hogy a beatifikáció magasztos emlékű eseménnyé váljon az egyházmegye hívei számára. A rendezvény végén az emlékkönyvet 100 lejes áron meg is lehetett vásárolni.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Út a vértanúsághoz: Bogdánffy Szilárd emlékkötet: I-II /szerkesztette Emődi András/ – Nagyvárad: Római Katolikus Püspökség: Varadinum Script Kiadó, 2011
Erdély.ma

Megkoszorúzták a félixfürdői Petőfi-szobrot
Bihar megye – A Bihar megyei RMDSZ a történelmi egyházakkal közösen, közelgő nemzeti ünnepünk alkalmából hagyományteremtő szándékkal koszorúzást szervezett Petőfi Sándor nemrég felújított félixfürdői szobránál.
A Váradszentmárton községben szervezett vasárnapi ünnepi megemlékezés a premontrei római katolikus templomban kezdődött, ahol Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok mondott szentbeszédet. A prédikáció keretében megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc áldozatairól és az események helyi vonatkozásairól is. Történelmi kuriózumként elhangzott, hogy a premontreiek a forradalom idején Szentmártonban, illetve Asszonyvásárán bújtatták el a forradalmárokat azért, hogy az úgynevezett Bach-rendszerben ne vonják őket felelősségre a szabadságért vívott küzdelmükért. A jelen lévő hívek közösen imádkoztak azért, hogy a rend végre visszakaphassa, a kommunizmus idején államosított tulajdonait, majd a jelen lévők többsége átment a félixfürdő területén található Petőfi szoborhoz. A hányattatott sorsú, többször is megrongált plasztikát a közelmúltban újította fel Deák Árpád nagyváradi szobrászművész. Az RMDSZ közbenjárásával sikerült megtisztítani a mindeddig méltatlanul elhanyagolt környezetét is.
Az eszmék tovább élnek
A koszorúzáson beszédet mondott Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, aki örömét fejezte ki, hogy új helyszínnel bővült a hagyományos március 15-i megemlékezés-sorozat. Kifejtette: egy forradalmat le lehet verni, de a forradalmi eszméket megszüntetni nem lehet. Az a küzdelem, amit elődeink vívtak, azt nekünk is meg kell harcolni, csak más eszközökkel. Közös céljaink elérése érdekében pedig a békesség, szeretet és egyetértés útján kell járnunk. Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok megáldotta a felújított szobrot, majd a jelenlévők elhelyezték a kegyelet koszorúit a szobor talapzatán. Közreműködött a Szent László Gimnázium két másodikos diákja is, végül a nemzeti imánk eléneklésével zárult a hagyományteremtő megemlékezés.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Állampogársági esküt tettek a honosítást elsőként kérők
A nemzeti ünnep alkalmából állampolgársági esküt tettek azok a határon túli magyarok, akik az elsők között kérték a honosítást.
Délután Kolozsváron Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint a Magyar Ifjúsági Tanács és a Bálványosi Szabadegyetem 25 tagú csapata is letette az esküt.
„Ez a március 15- e nem olyan, mint a többi, hiszen ma valósult meg, amit a kolozsvári Szabó Dezső mondott: minden magyar felelős minden magyarért” – így köszöntötte Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős államtitkár a kolozsvári főkonzulátuson az esküt tett magyar állampolgárokat.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Tanács elnöke elmondta: „Ezelőtt 91 évvel szétszakadt a nemzet, most viszont a határok tiszteletben tartása mellett ugyan, de közjogilag egységesül a nemzet, és ma én is részese voltam ennek az örömteli pillanatnak".
Kolozsváron tudósok, művészek, egyházi személyiségek és a Bálványosi nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezői is letették az állampolgársági esküt.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Európai Parlament alelnöke az elsők között adta be honosítási kérelmét.
A csíkszeradai főkonzulátuson 12 visszahonosított székelyföldi magyar tette le az állampolgársági esküt. Kövér László, az Országgyűlés elnöke köszöntötte őket: „Új korszak kezdődött – mondta. Az Országgyűlés elnöke szólt arról is, hogy a magyar állam nem csupán felelősséget érez, de felelősséget is vállal a határon túli magyarok iránt.
Duna TV – Híradó, Erdély.ma

Előzetesben Rácz Károly (Korrupcióval vádolják)
Pénteken a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) brassói kirendeltségének ügyészei csúszópénz elfogadása miatt huszonnégy órára őrizetbe vették Rácz Károlyt, Kézdivásárhely polgármesterét.
A Magyar Polgári Párt (MPP) színeiben 2008-ban megválasztott polgármestert tetten érték, amikor az ügyészek által előzetesen megjelölt csúszópénzt fogadott el Áda Józseftől, a helybeli Demon Sped Kft. tulajdonosától. Szombaton ötórás tárgyalás után a Kovászna Megyei Törvényszék jóváhagyta az ügyészek kérését, és 29 napos előzetes letartóztatási parancsot bocsátott ki Rácz Károly nevére, akit szombat este nyolc óra körül megbilincselve kísértek minden valószínűség szerint a megyei rendőrség fogdájába. A vád: csúszópénzt kért és kapott
A Korrupcióellenes Ügyészség péntek késő esti közleménye szerint Rácz Károly egy éven keresztül tíz alkalommal fogadott el csúszópénzt, legutóbb, tettenérésekor tízezer lejt vett át a már említett cég vezetőjétől. Az ügyészségi tájékoztató szerint a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal 2010 februárjában kötött szolgáltatási szerződést egy céggel sóder és apró kavics beszállítására, Rácz Károly polgármesterként pedig egy bizonyos, de konkrétan meg nem határozott pénzösszeget kért a szerződés "problémamentességének" biztosítása fejében. A közlemény szerint Rácz Károly 2010 áprilisa és 2011 februárja között összesen 41 000 lejt vett át csúszópénzként: 2010 áprilisa és októbere között havonta négyezer lejt, novemberben tízezer lejt, idén pedig február 17-én háromezer lejt. A polgármestert a cég ügyvivője jelentette fel, a tettenérést március 11-én, pénteken szervezték meg, amikor Rácz tízezer lejt vett át feljelentőjétől. Aznap az ügyészek házkutatást végeztek Rácz Károly Turóczi Mózes utca 10. szám alatti lakásán, és a Villex cégnél is voltak. A városházáról a polgármester laptopját vitték magukkal. Az ügyészek Rácz Károlyt pénteken délután öt óra előtt pár perccel egy Hargita megyei rendszámú Dacia Loganban vitték magukkal.
Csak kölcsön volt?
Rácz Károly tárgyalása szombat délután kezdődött a Kovászna Megyei Törvényszéken, és zárt ajtók mögött öt órát tartott. A törvényszék épületében jelen volt Rácz Károly több családtagja, Kulcsár-Terza József és Lukács László, az MPP Kovászna megyei, illetve kézdivásárhelyi elnöke. Rácz védőügyvédje a sepsiszentgyörgyi Sorin Vidican és nem a bukaresti Eduard Predescu volt. A döntéshozatalt megelőzően a sajtónak nyilatkozó Vidican elmondta, a védelem szerint nincs elegendő bizonyíték, hogy védencét előzetes letartóztatásba helyezzék, mivel semmi nem támasztja alá, hogy a polgármester által elfogadott pénz csúszópénz lett volna, Rácz Károly csupán kölcsönkérte és -kapta a tízezer lejt. Az ítélet meghozatala után Sorin Vidican még annyit nyilatkozott, hogy 24 órán belül megfellebbezi a döntést, minden valószínűség szerint ezt hétfőn vagy kedden tárgyalja majd a brassói ítélőtábla.
Az RMDSZ lemondást követel
"Ha valaki korrupcióra adta a fejét, az kizárólag saját elhatározása, s nem külső — horribile dictu! — RMDSZ-hatásra történt! Mint ahogy a tragikus japán földrengés mögött is fölösleges RMDSZ-es összefüggést keresni" — olvasható abban a közleményben, melyet István Zoltán, az RMDSZ kézdivásárhelyi szervezetének elnöke írt alá, így reagál arra a korábban felröppent vádra, mely szerint Rácz az RMDSZ-t látja az ellene indított eljárás mögött. Az elnök emlékeztet, hogy tavaly októberben már rámutattak a polgármester törvénytelen ügyködéseire, amikor volt felesége cégének akart átjátszani egy százezer eurós értékű telket. Akkor meg voltak győződve arról, hogy a Bioenergy-ügy a polgármester lemondásához vezet, ám rá kellett döbbenniük, hogy Rácz Károly nem úgy viselkedett, ahogy az adott helyzetben elvárható lett volna. Mostani őrizetbe vétele igazolja, megalapozott az RMDSZ gyanúja: a polgármesteri széket kizárólag vagyona gyarapítására kívánta használni. Az RMDSZ szerint a polgármester egyetlen — és utolsó — igazán becsületes lehetősége az volna, ha még a bíróság ítélete előtt benyújtaná lemondását — írja István Zoltán, aki azt is leszögezi, kezdeményezik egy olyan bizottság létrehozását, amely kivizsgálja az elmúlt időszak összes szerződését.
Az MPP szolidarizál
Elmarad az MPP mára tervezett kézdivásárhelyi kongresszusa, és nem érkezik kedden a céhes városba ünnepelni a párt vezetősége és Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. A Magyar Polgári Párt sajtóirodája által kiadott hivatalos közlemény szerint a "Kézdivásárhely polgármestere iránti együttérzésből és szolidaritásból" mondják le az összes hét eleji kézdivásárhelyi rendezvényt. "Az ártatlanság vélelme alapvető emberi jog, a Magyar Polgári Párt bízik Rácz Károly ártatlanságában. Bízunk az igazságszolgáltatás objektív munkájában, melyre azonban árnyékot vet, hogy az ügyészség akciója egy olyan időpontban következett be, amikor Rácz Károly két fontos rendezvénynek lenne a házigazdája. Ugyanakkor, mivel a feljelentés egy RMDSZ-hez közel álló vállalkozótól származik, a Magyar Polgári Párt nem lepődne meg, ha az RMDSZ állna Rácz Károly letartóztatása mögött" — áll az MPP által kiadott dokumentumban.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)